1

ITALO CALVINO

KozmikomédiaT U D O M Á N Y O S - F A N T A S Z T I K U S R E G É N Y

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1972

2

TARTALOM

A HOLD TÁVOLSÁGA ......................................... 4 VILÁGOSSÁG SZÜLETIK ................................. 20 JEL AZ ŰRBEN .................................................. 31 MINDEN EGY PONTBAN ................................. 41 SZÍNEK NÉLKÜL ............................................... 47 VÉG NÉLKÜLI JÁTÉKOK ................................. 58 A HAL-NAGYBÁCSI .......................................... 65 MIBE FOGADUNK! ........................................... 78 A DINOSAURUSOK ........................................... 88 A TÉR FORMÁJA ............................................. 107 A FÉNYÉVEK ................................................... 118 A SPIRÁL ........................................................... 132

3

A HOLD TÁVOLSÁGA

Valamikor, Sir George H. Darwin szerint, a Hold nagyon közel volt a Földhöz. Az árapály távolította el apránként: az árapály, amelyet maga a Hold kelt a földi vizeken, és amely lassan emészti a Föld energiáját

- Tudom én azt! - kiáltott fel az öreg Qfwfq -, ti nem emlékezhettek rá, de én igen. Mindig a nyakunkon volt a Hold mérhetetlen óriásként: teliholdkor - világos éjszakák voltak, akárcsak nappal, de valami vajszínű fény világított -, úgy tűnt, összelapít bennünket, újholdkor úgy gördült végig az égbolton, mint egy szél kergette fekete esernyő, növő holdnál úgy haladt előre, mélyre nyúló szarvakkal, hogy azt hittük, rögtön beakad valamelyik hegyfok gerincébe, és ott marad lehorgonyozva. Persze a fényváltozások egész mechanizmusa másként ment, mint manapság: lévén hogy a Naptól való távolság más volt, és a keringési pályák meg a nem emlékszem, miféle hajlásszög; aztán meg az így összefutott Föld és Hold között szinte minden pillanatban kialakult valamilyen fogyatkozás, hogyisne, hiszen ez a két szörnyeteg állandóan árnyékot vetett egymásra.A pálya? Ellipszis alakú, persze, ellipszis alakú: hol odasimult hozzánk, hol messze repült. A dagály, amikor a Hold lejjebb került, úgy feltornyosult, hogy ember legyen, aki felméri. Voltak teliholdas éjszakák, amikor a Hold olyan mélyen állt és a dagály oly magas volt, hogy igazán csak egy hajszál hiányzott, mondjuk: néhány méter, hogy a Hold a tengerben fürödjék. Hogy soha nem próbáltunk meg felmászni rá? Dehogynem! Csak oda kellett állni, pontosan alá, a bárkával, nekitámasztani egy létrát és felkapaszkodni.Az Ónzátonyoknál állt a legalacsonyabban a Hold. Odamentünk azokkal a parafából készült kerek, lapos evezősbárkákkal, amelyek akkoriban használatosak

4

voltak. Többedmagammal voltam: én, Vhd Vhd kapitány, a felesége, a süket unokaöcsém, néha még a kis Xlthlx is, aki akkoriban úgy tizenkét éves kislány lehetett. A víz tükörsima volt azokon az éjszakákon, ezüstösen csillogott, mint a higany, és az ibolyaszínű halak a vízben nem tudtak ellenállni a Hold vonzásának, feljöttek mind a felszínre, akárcsak a polipok és a sáfrányszínű medúzák is. A levegőben apró állatok röpködtek folyton - kis rákok, tintahalak és könnyű, áttetsző moszatok is meg korallcsemeték -, amelyek kiszakadtak a tengerből, és a Holdra röppentek, ott lógicsáztak le arról a kimeszelt mennyezetről, vagy pedig a levegőben lebegtek; foszforeszkáló rajaikat banánlevelekkel legyeztük félre.A munkánk ez volt: a bárkán egy létrát vittünk magunkkal, egy tartotta, egy felmászott a hegyébe, egy másik meg az evezőkkel a Hold alá irányította, ezért kelleti, hogy annyian legyünk (csak a fontosabbakat neveztem meg). Amelyik a létra hegyében állt, ijedten felkiáltott amint a bárka közel került a Holdhoz: „Állj! Állj! Még belefejelek!" Ilyen érzésünk volt, ahogy ott láttuk fölöttünk, oly hatalmasan, éles kiszögelléseivel és csorba, fűrészes peremével. Most talán már másként van, de akkoriban a Holdat, vagy pontosabban az alját, a Hold hasát, szóval azt a részt, amely a legközelebb került a Földhöz, és szinte súrolta, hegyes, sziklás kéreg borította. Egy hal hasához hasonlított, és a szaga is, ahogy emlékszem, ha nem is éppen halszag, valami finomabb, mint a füstölt lazacé.Tény az, hogy a létra csúcsáról éppen meg lehetett érinteni, kinyújtott karral, az utolsó fokon egyensúlyozva. Jól kimértük már (akkor még nem gyanítottuk, hogy távolodóban van); egyetlen dologra kellett csak nagyon ügyelni, hogy hova tesszük a kezünket. Kiválasztottam egy erősnek látszó pikkelyt (mindegyikünk felmászhatott, öt-hatfős csapatokban, váltakozva), egyik kezemmel megkapaszkodtam, aztán a másikkal, és máris éreztem, hogy a létra és a bárka

5

kiszökik alólam, és a Hold mozgása kitép a Föld vonzásából. Bizony olyan ereje volt, hogy elragadta az embert, egyszer csak ott függtem a kettő között: hirtelen kellett felhúzódzkodni, mintha bukfenceznénk, megkapaszkodni a pikkelyekben, fellendíteni a lábat, hogy végül lábbal kikössünk a holdfelszínen. A Földről nézve fejjel lefelé lógott az ember, de aki fent volt, a szokásos helyzetben állt, az volt az egyetlen furcsa benne, hogy ha felnéztünk, a ragyogó tenger kupoláját láttuk magunk fölött, a bárkát és a felfordult komákat, akik úgy himbálóztak, mint szőlőfürt a venyigén.Az én süket unokaöcsém valami különös tehetséget mutatott ezekben az ugrásokban. Ügyetlen keze, amint a holdfelszínt érintette (mindig ő volt az első, aki felugrott a létráról), egyszeriben finom és biztos lett. Azonnal megtalálta azt a pontot, ahol megkapaszkodhat, hogy felhúzódzkodjon, sőt úgy tűnt, csupán a tenyere odanyomásával rátapad a holdkéregre. Egyszer meg egyenesen úgy láttam, hogy a Hold közeledett feléje, amikor kinyújtotta a kezét.Ugyanilyen ügyes volt a Földre való leereszkedésben, ami még nehezebb művelet volt. Nekünk, többieknek ez nem volt más, mint egy magasugrás, olyan magasra, amennyire csak lehetett, felemelt karral (a Holdról nézve, mert a Földről inkább fejesugrásra hasonlított, a mélybe leúszásra, lecsüngő karral), szóval ugyanúgy, ahogy a Földről kellett felugrani, éppen csak a létra hiányzott most, mert a Holdon nem volt semmi, aminek nekitámaszthattuk volna. Unokaöcsém azonban ahelyett, hogy előrenyújtott karral levetette volna magát, fejjel ráhajolt a holdfelszínre, mintha bukfencre készülne, és a kezére támaszkodva kezdett felugrálni. A bárkáról úgy láttuk, mintha a levegőben kinyúlva kezén tartaná a Hold hatalmas labdáját, és fel-fellökné a tenyerével, mígnem a lába célba ért, hozzánk, és mi megragadhattuk a bokáját, és lehúztuk a fedélzetre.Most azt kérdezitek, mi a csudát kerestünk mi a Holdon. Hát megmagyarázom. Tejet gyűjtöttünk, egy nagy

6

kanállal és egy dézsával. A holdtej nagyon sűrű volt, mint a tejföl. A pikkelyek közti hézagokban keletkezett, erjedéssel, különböző, a Földről származó testekből és anyagokból, amelyek a mezőkről és erdőkből és lagúnákból repültek oda, amerre csak a Hold elhaladt. Nagyjából a következőkből állt: növényi nedvek, ebihal, bitumen, lencse, méz, keményítő szemcsék, tonhalikra, penész virágpor, kocsonyás anyagok, férgek, gyanták, bors, ásványi sók, hamu. Csak be kellett nyúlni kanállal a kérges holdfelszínt borító pikkelyek alá, és amikor kihúztuk, tele volt ezzel az értékes kulimásszal. Természetesen nem tiszta állapotban, sok volt a salakanyag; az erjedés során (ahogy a Hold a sivatagok feletti forró levegőn áthaladt) nem minden test olvadt meg, volt, ami egészben maradt: körmök és porcok, szögek, tengeri csikóhalak, magok és kocsányok, edénycserepek, halászhorgok, időnként egy fésű is. Így aztán ezt a masszát begyűjtés után le kellett fölözni, szűrőn kellett átengedni. Nem ez volt azonban a nehéz, hanem az, hogyan küldjük le a Földre. Ez így történt: minden kanálnyit fellőttünk, úgy használtuk a kanalat, mint egy parittyát, két kézzel. A tejföl felrepült, és ha a lövés elég erős volt, becsapódott a mennyezetbe, vagyis a tengerfelszínre. Ha már ott volt, a felszínen maradt, és könnyű volt a bárkába beemelni. Az én süket unokaöcsém ebben a hajításban is különlegesen ügyes volt, erős volt a csuklója, és jól célzott, határozott lökéssel egyenesen beletalált a dézsába, amelyet a bárkáról feléje nyújtottunk. Magam viszont többször csütörtököt mondtam, a lövedék nem tudta legyőzni a holdvonzást, és visszahullott a képembe.Még nem mondtam el nektek mindent, mi mindenben jeleskedett az unokaöcsém. A holdpikkelyekből tejet facsarni - ez a munka valóságos játék volt számára: kanál helyett néha elég volt, hogy a pikkely alá bökje a csupasz kezét vagy akár csak egyetlen ujját. Nem haladt sorjában, hanem különálló pontokat keresett, ugrálva ment egyiktől a másikig, mintha tréfálkozna a Holddal,

7

hol az ollót játszana vele, vagy éppen csak csiklandozná. És ahová a kezét tette, a tej úgy bugyogott, mint a kecske tőgyéből. Annyira, hogy nekünk csak mögötte kellett mennünk, és kanállal összeszedni az anyagot, amit mentében imitt-amott felfakasztott, de mindig csak úgy véletlenszerűen, tekintve, hogy a süket útvonala semmiféle világos, gyakorlati szándékot nem mutatott. Voltak pontok például, amelyeket csak megérintett, mert gyönyörűséget szerzett neki: pikkelyek közti rések, a holdhús csupasz, lágy redői. Volt, hogy nem a keze ujját nyomta oda az unokaöcsém, hanem ugrásának jól kiszámított mozdulatával a lába nagyujját (mezítláb szo-kott a Holdra mászni), és úgy tűnt, ez az élvezet tetőpontját jelenti számára, legalábbis a gégéjéből kiszakadó visításból és a rákövetkező újabb ugrásokból ezt kellett hinnünk.A Hold talaja nem volt mindenütt egyöntetűen pikkelyes, szabálytalan, világos, csuszamlós agyagfoltok is felbukkantak. A süketnek ezek a lágy területek bukfencezésre, valóságos szárnyalásra adtak alkalmat, mintha egész mivoltában el akarna merülni a holdmasszában. Így továbbszökellve egy bizonyos ponton eltűnt, elvesztettük a szemünk elől. Voltak a Holdon olyan területek, amelyeket indok vagy kíváncsiság híján sohasem kutattunk fel, és az unokaöcsém éppen ott tünedezett el. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy mindez a sok bukfenc és ugrándozás, amellyel a szemünk előtt bolondozott, nem más, mint valami készülődés, előjáték valami titokzatoshoz, amely a rejtett területeken fog lezajlani. Különös hangulatunk volt ezeken az éjszakákon, az Ónzátonyoknál, vidámak voltunk, de egy kissé tétovák, mintha a koponyánkban, az agyunk helyett egy halat éreznénk, amely ott úszkál a Hold vonzásában. Így hajóztunk, muzsikálva, dalolva. A kapitány felesége hárfázott; hosszú-hosszú karja ezüstösen csillogott ezeken az éjszakákon, mint két angolna, sötét és

8

titokzatos hónalja, mint tengeri sün, és a hárfa hangja oly lágy és tiszta volt, lágy és tiszta, hogy szinte elviselni sem lehetett, és elnyújtott kiáltások törtek elő belőlünk; nem is a zenét akartuk kísérni, inkább szerettünk volna elbújni előle.Átlátszó medúzák jöttek a tengerfelszínre, himbálóztak egy kicsit, libegve felemelkedtek a Hold felé. A kis Xlthlx játékosan elkapdosta őket a levegőben, de ez nem volt könnyű. Egy ízben fellökte a karocskáit, hogy elcsípjen egyet, felugrott, és ő maga is ott maradt lebeg-ve. Olyan kis soványka volt, hogy hiányzott néhány uncia súly ahhoz, hogy a Föld legyőzze a Hold vonzását, és visszahúzza; így aztán elrepült a tenger fölött, a medúzák között lebegve. Megrémült, sírva fakadt, aztán kacagott, aztán játszani kezdett, röptében kapdosta el a rákokat, halacskákat, néhányat a szájához emelt és harapdálta. Eveztünk, hogy a nyomában maradjunk, de a Hold továbbfutott ellipszisén, maga után vonva ezt a tengeri élőlények- hői álló rajt az égen, az összeakadt hosszú moszatok uszályát és a közöttük lebegő kislányt. Két vékony kis hajfonata volt Xlthlx-nek, mintha önállóan repülnének, a Hold felé meredtek most; közben a kislány rugdalózott, lábával a levegőt csapkodta, mintha le akarná győzni ezt az erőt, harisnyája - szandálját elvesztette repülés közben - lecsúszott és lecsüngött, húzta a földvonzás. Mi meg a létráról próbáltuk megragadni.Az, hogy nekiállt a lebegő állatkákat enni, szerencsés ötlet volt, minél nagyobb lett a súlya Xlthlx-nek, annál inkább ereszkedett a Föld felé. Ráadásul még - mivel mindezen lebegő testek között az ő tömege volt a legnagyobb - puhatestűek, moszatok és plankton lények kezdtek felé hullani, és a kislányt hamarosan ellepték az apró kovahéjak, kitinpáncélok, béka- teknők és tengeri fűszálak, és ahogy egyre jobban elveszett ebben a szemétdombban, úgy szabadult ki fokozatosan a holdvonzásból, mígnem elérte a víz színét, és elmerült.

9

Odaeveztünk, hogy elkapjuk és besegítsük. A teste továbbra is mágneses maradt, és sokat kellett fáradoznunk, hogy kihámozzuk mindabból, ami rákérgesedett. Lágy korallállatok burkolták a fejét, a hajából minden fésűhúzásra szardellák és rákocskák záporoztak, szemét pajzscsigahéjak fedték, a csigák szívókorongjukkal szemhéjára tapadtak, karja és nyaka köré szépiacsápok tekeredtek, ruhácskája mintha csupa moszatból és szivacsból volna szőve. Megszabadítottuk a nagyjától, de ezután még hetekig szedegette magáról az uszonyokat és kagylókat, a bőre azonban, amelyet apró kovamoszatok zápora vert, örökre megmaradt olyannak - ha valaki nem nézte meg elég jól -, mintha apró pettyek porfátyla fedné.Ilyen küzdelem folyt a Föld és Hold közötti térben az egymást kiegyensúlyozó két vonzerő miatt. Többet mondok: az a test, amely a Holdról a Földre ereszkedett, egy ideig még megőrizte a holdvonzást, és kivonta magát a mi világunk vonzása alól. Én is, akármilyen nagy és kövér vagyok, mindahányszor ott fenn jártam, nehezen szoktam meg ismét a földi fent és lent, fogalmát, és a többieknek kellett a karomnál fogva megragadniuk és erővel visszatartaniuk; fürtösen lógtak rajtam a himbálózó bárkában, míg én, fejjel lefelé, továbbra is az ég felé rugdostam.- Kapaszkodj! Kapaszkodj jól belénk! - kiáltoztak, én meg ebben a nagy fogdosásban néha már Vhd Vhd asszony egyik gömbölyű, kemény mellét ragadtam meg, érintése oly jó és biztonságos érzés volt, legalább akkora vonzása volt, mint a Holdnak, ha nem nagyobb. Különösen, ha a fejesugrásom során sikerült a másik karommal a derekát átkulcsolnom, így aztán újra átkerültem ebbe a világba, és hanyatt zuhantam a bárka fenekére, és Vhd Vhd kapitány, hogy lelket öntsön belém, rám zúdított egy vödör vizet.Így kezdődött az én szerelmem a kapitány felesége iránt, és ez a gyötrelmeim kezdete is. Mert rögtön észrevettem, kihez szállnak az asszony legelszántabb

1

pillantásai. Mikor az unokaöcsém szilárdan megvetette kezét a Holdon, én az asszonyt néztem, és pillantásából kiolvastam a gondolatokat, amelyeket a süket és a Hold közötti bensőséges kapcsolat keltett benne, és amikor unokaöcsém eltünedezett a titokzatos holdkutatásaira, láttam, hogy a nő nyugtalan, mintha tűkön ülne, és már minden Világos volt előttem, azaz hogy Vhd Vhd asszony féltékeny a Holdra, én meg az unokaöcsémre. Gyémánt szemei voltak Vhd Vhd asszonynak, lángoltak, amikor a Holdat nézte, valósággal kihívó volt, mintha azt mondaná: „Nem lesz a tiéd!" Én meg úgy éreztem, mintha kizártak volna valamiből.Aki mindebből a legkevesebbet vette észre, éppen a süket volt. Mikor segítettünk neki a leszállásnál, és húztuk - ahogy már magyaráztam - a lábánál fogva, Vhd Vhd asszony minden tartózkodást elvetve ráfüggeszkedett, átölelte hosszú, ezüst karjával, a látványtól összeszorult a szívem (amikor én kapaszkodtam az asszonyba, odaadó és lágy volt a teste, de nem törte úgy magát, mint az unokaöcsémért), az pedig érzéketlen maradt, még magához sem tért a holdkórosságából.Elnéztem a kapitányt, tűnődtem, vajon ő is felfigyelt már a felesége viselkedésére, de soha semmit nem lehetett leolvasni erről a só- marta, megfeketedett, ráncokkal barázdált arcról. Mivel a süket volt mindig az utolsó, aki elszakadt a Holdtól, leszállása indulási jel volt a bárkáknak. Ilyenkor Vhd Vhd szokatlanul gyengéd mozdulattal felemelte a hárfát a bárka fenekéről, és a feleségének nyújtotta. Az asszonynak el kellett vennie, hogy néhány hangot kicsaljon belőle. Semmi nem tudta jobban elszakítani a sükettől, mint a hárfa hangja. Rázendítettem arra a bús dalra, amelyik így szól: „Csillognak a halacskák a víz tükrén, és árnyban élnek lenn a víz mélyén…" - és az unokaöcsém kivételével mindnyájan kórusban kísértek.Minden hónapban, amint a Hold elhaladt, a süket visszahúzódott, elzárkózott a világ dolgaitól, egyedül a

1

közelgő telihold ébresztette fel újból. Ezúttal úgy csináltam, hogy ne kerüljön rám a sor a felmászásban, a bárkán maradjak a kapitány felesége mellett. És tessék, amint az unokaöcsém felmászott a létrán, Vhd Vhd asszony azt mondta:- Ma én is fel akarok menni!Még soha nem fordult elő, hogy a kapitány felesége felment volna a Holdra. Vhd Vhd azonban nem ellenkezett, sőt, szinte teljes erőből lökdöste a létrához, és így kiáltott:- Hát menj! - És erre mindnyájan nekiálltunk segíteni, én tartottam hátulról. Éreztem karomban gömbölyű, lágy testét, és hogy megtartsam, hozzászorítottam a tenyerem és az arcom, és amikor éreztem, hogy felemelkedik a holdvilágba, olyan epekedés fogott el az elveszített érintés miatt, hogy utána akartam vetni magam, azt mondtam:- Felmegyek egy kicsit, és segítek én is!Valóságos harapófogó rántott vissza.- Itt maradsz, itt kell majd segítened! - parancsolta Vhd Vhd kapitány anélkül, hogy felemelte volna a hangját.Ekkor már mindegyikük szándékai nyilvánvalóak voltak. Én azonban mégsem igazodtam el rajtuk, sőt még most sem vagyok biztos abban, hogy mindent pontosan mondtam el. A kapitány felesége persze már jó ideje érlelhette magában a vágyat, hogy félrevonuljon ott fent az unokaöcsémmel (de legalábbis ne hagyja, hogy az félrevonuljon a Holddal), de valószínűleg nagyobbra törő tervei voltak, amelyeket a sükettel egyetértésben tervelhetett ki: kettesben elrejtőznek ott fent, és egy hónapig a Holdon maradnak. Amilyen süket volt azonban az unokaöcsém, lehetséges, hogy semmit sem értett az egészből, amit az asszony igyekezett megmagyarázni neki, vagy éppen el se jutott az agyáig, hogy ő volna az asszony vágyainak tárgya. Na és a kapitány? Egyebet sem várt, mint hogy megszabadulhasson a feleségétől, így igaz, hiszen amint

1

az az asszony oda felkerült, láttuk, hogy a kapitány teljesen elhagyja magát, elmerül a fertőben, és akkor ér-tettük meg, miért nem tett semmit, hogy visszatartsa az asszonyt. De hát már kezdettől fogva tudta, hogy a Hold pályája távolodik?Egyikünk sem gyaníthatta. A süket, talán egyedül a süket, azon a rejtélyes módon, ahogy ő ismerte a dolgokat, megérezte, hogy azon az éjszakán búcsúznia kell a Holdtól. Ezért hát elbújt a titkos zugaiba, és csak a visszatéréskor jött elő. A kapitány felesége meg hiába futott utána: többször is láttuk, ahogy keresztbe--hosszába átszeli a pikkelyes síkot, aztán meg egyszerre megáll, lenéz ránk, a bárkára, már-már megkérdezte, nem láttuk-e a süketet.Volt valami szokatlan azon az éjszakán. A tenger felszíne, ahelyett, hogy mint máskor teliholdkor, feszesen sima lett volna, sőt az ég felé ívelő, most mintha petyhüdt, elernyedt volna, mintha a holdmágnes nem működne teljes erővel. A fényről sem lehetett azt mondani, hogy olyan volt, mint más teliholdkor, valahogy megsűrűsödött az éjszakai homály. Ott fent a többiek is észrevehették, hogy történik valami, rémült pillantásokat küldözgettek felénk. Ajkukról és a miénkről is egyazon pillanatban tört ki a kiáltás:- Távolodik a Hold!Még el se halt ez a kiáltás, a Holdon futva felbukkant az unokaöcsém. Nem látszott rémültnek, még döbbentnek sem: a talajra helyezte a kezét, hogy a szokásos bukfenccel levesse magát, ezúttal azonban, amikor elru-gaszkodott, függve maradt a levegőben, ahogy a kis Xlthlx annak idején, egy pillanatig a Föld és a Hold között görgött, aztán fejjel lefelé fordult és erős karcsapásokkal, mint aki ár ellen úszik, szokatlan lassúsággal bolygónk felé közeledett.A többi tengerész a Holdon sietett követni a példáját. Senki sem gondolt arra, hogy a bárkára juttassa az összegyűjtött holdtejet, a kapitány sem kárhoztatta őket

1

ezért. Már túl sokáig vártak, most már nehéz volt legyőzni a távolságot; hiába próbálták az unokaöcsém repülését vagy úszását utánozni, csak hadonásznak, félúton lebegve a levegőben.- Zárkózzatok! Ostobák! Zárkózzatok! - üvöltött a kapitány. Parancsszavára a tengerészek igyekeztek csoportba verődni, tömeget alkotni, hogy együtt mind átkerüljenek a földi vonzás övezetébe: mígnem egyszerre az emberi testekből álló zuhatag nagy loccsanással belezuhant a tengerbe.A bárkák most odaeveztek, hogy felvegyék őket.- Várjatok! Az asszony még nincs itt! - kiáltottam. A kapitány felesége is megpróbálta az ugrást, de ott maradt lebegve, néhány méterre a Holdtól, és lágyan mozgatta ezüstös karját a levegőben. Felmásztam a létrára, és hiú igyekezetemben, hogy kapaszkodót kínáljak neki, felé nyújtottam a hárfát. - Nem ér odáig! Érte kell menni! - És a hárfát lóbálva nekirugaszkodtam. Fölöttem a roppant holdkorong már nem volt ugyanaz, mint korábban, egészen kicsi lett, sőt még egyre zsugorodott, mintha a pillantásom lökné messzire; és a tiszta égbolt feltárult, mint egy szakadék, mélyén megsokszorozódtak a csillagok, és az éjszaka a semmi áradatát zúdította rám, rémülettel és szédülettel teltem el.„Félek!" - gondoltam. - „Túlságosan félek, hogy nekivágjak! Gyáva vagyok!" És ugyanebben a pillanatban felugrottam. Dühödten úsztam az égen, és az asszony felé nyújtottam a hárfát, ő pedig ahelyett, hogy felém jött volna, maga körül forgott, hol a közönyös arcát, hol a hátát mutatta felém.- Egyesüljünk! - kiáltottam, és már utol is értem, és megragadtam a derekánál, és karomat rákulcsoltam az övére. - Egyesüljünk, és együtt ereszkedjünk le! - Megfeszített erővel préseltem magam egyre szorosabban hozzá, és megfeszített érzékekkel élveztem ennek az összefonódásnak a teljességét. Annyira, hogy későn vettem észre: kilendítettem ugyan a lebegésből,

1

de úgy, hogy a Holdra essen vissza. Nem vettem észre? Vagy talán kezdettől fogva ez volt a célom? Még ki sem alakult bennem a gondolat, és a torkomból már előtört a kiáltás: - Én maradok veled egy hónapig! - Sőt: - Rajtad! - Tovább kiáltoztam nagy felindultságomban: - Én, rajtad, egy hónapig! - És ebben a pillanatban leestünk a holdfelszínre, ölelésünk szétbomlott, egyikünk erre, másikunk arra hemperedett a hideg pikkelyek között.Felpillantottam, mint mindig, ha a Hold kérgét érintettem, azzal a biztos tudattal, hogy ott találom magam fölött a meghitt tengert, mint egy határtalan mennyezetet; és megláttam, igen, ezúttal is megláttam, de mennyivel magasabban, milyen kicsiny volt az öblökkel, szirtekkel, földnyelvekkel körülhatárolva, és milyen kicsinek tűntek a bárkák és a társaim felismerhetetlen arca, és milyen elhaló a kiáltozásuk! Egy közelről jövő hang ütötte meg a fülemet: Vhd Vhd asszony megtalálta a hárfáját, és ujjai bánatos hangokat simogattak elő a hangszerből, olyan volt, mint valami zokogás.Hosszú hónap állt előttünk. A Hold lassan keringett a Föld körül. A lebegő gömbön már nem az ismerős partokat láttuk, szakadék mély óceánok futottak el alattunk, perzselő lávakövekkel borított pusztaságok, jeges földrészek, csúszómászóktól hemzsegő őserdők, rohanó folyók pengéjétől megszabdalt sziklás hegyláncok, mocsárvárosok és tufatemetők, sár- és agyagbirodalmak. A távolság mindent egyazon színűvé mázolt: a különös távlat minden képet különössé tett; elefántcsordák és sáskarajok vonultak a lapályokon, egyformán hatalmas és sűrű tömegük között nem tudtunk különbséget tenni.Boldognak kellett volna lennem: egyedül voltam ővele, mint az álmaimban, a meghitt kapcsolat a Holddal, amit annyiszor irigyeltem az unokaöcsémtől, és a Vhd Vhd asszonnyal való együttlét most kizárólag az én kiváltsá-gom volt. Hold-napok és éjszakák egész hónapnyi

1

szakadatlan sora állt előttünk. A bolygó kérge táplált bennünket kellemesen savanykás tejével, tekintetünk felemelkedett a világra, ahol születtünk, s amelyet most végre bejárhatott teljes kiterjedésében; senki földi által nem látott vidékeket kutatott fel, vagy túl a Holdon a csillagokat szemlélte, nagyok voltak, mint az égbolt hajlott ágain érlelődött fénygyümölcsök, és mindez több volt a legtündöklőbb vágyaknál, és mégis, mégis csak számkivetés volt.Nem tudtam másra gondolni, csak a Földre. A Föld az, amitől mindenki éppen az, aki, és nem valaki más; itt fent, a Földtől elszakadva, olyan volt, mintha én nem volnék többé az a bizonyos én, és az asszony sem volt már számomra az az ő. Nagyon vágytam visszatérni a Földre, remegtem a félelemtől, hogy elveszíthetem. Az én szerelmi álmom beteljesülése csak addig a pillanatig tartott, amelyben összefonódva kóvályogtunk a Föld és a Hold között; földi talajától megfosztva az én szerelmes lelkem most csak marcangoló vágyódást érzett mindazért, ami itt hiányzott: egy hol, egy körös-körül, egy előbb, egy később.Ezt éreztem én. És ő? Feltettem magamnak a kérdést, és csak újabb félelem mart belém. Mert ha ő sem gondol másra, csak a Földre, ez lehet jó jel, a végre-valahára megszületett egyetértésé, de annak a jele is lehet, hogy minden hiábavaló volt, és még most is csak a süket felé szállnak a vágyai. De nem: soha nem emelte fel pillantását öreg bolygónkra, sápadtan bolyongott a lapályokon, sirámos dallamokat dünnyögött, és a hárfát pengette, mint aki teljesen beleélte magát az (úgy hittem) átmeneti holdbéli helyzetébe. Annak a jele volna ez, hogy legyőztem a vetélytársamat? Nem: vesztettem; keserves vereség volt, mert az asszony teljesen tisztába jött azzal, hogy az unokaöcsém minden szerelme egyedül a Holdé, és egyetlen vágya az volt immár, hogy Holddá váljon, azonosuljon ennek a nem emberi szerelemnek a tárgyával.

1

A Hold bevégezte a bolygó körüli útját, és ismét az Ónzátonyok fölött voltunk. Rémület töltött el, amint felismertem: a legsötétebb előrelátással sem vártam volna, hogy a távolság ennyire megkicsinyíti. Azon a tengertócsán a barátaim most az immár haszontalan létrák nélkül hajókáztak, ezzel szemben a bárkákról hosszú lándzsák egész erdeje emelkedett, mindegyikük kezében ott ingott a szigonyos, horgas végű rúd, talán azzal a reménnyel, hogy még utoljára kikaparjanak egy kis holdtejet, és talán nekünk, nyomorultaknak is nyújtsanak valami segítséget. Azonnal világos volt azonban, hogy nincs az a hosszú rúd, amely elérne a Holdig, és nevetséges rövidségüktől megszégyenülten hullottak vissza a tengerbe; és ebben a nagy zűrzavarban néhány bárka megingott és felborult. De éppen akkor egy másik bárkáról kezdett felemelkedni egy hosszabb rúd, amelyet a vizén húztak idáig: bambuszból lehetett, sok-sok egymásba illesztett bambuszszálból, és hogy felemeljék, nagyon óvatosan kellett haladni, mert annyira vékony volt, hogy a lengésbe beletörött volna, és nagy erővel és ügyességgel kellett kezelni, hogy ez a függőleges súly fel ne billentse a bárkát.Néztük, és világos volt, hogy ennek a póznának a hegye érinteni fogja a Holdat, és láttuk, hogy odaér, nekinyomódik a pikkelyes talajnak, egy pillanatra odatámaszkodik, szinte meglöki egy kicsit, sőt erősen meglöki, és ettől újra eltávolodik, aztán visszatér, és újra belebök abba a pontba, mintha labdaként pattogna, aztán újból eltávolodik. Akkor egyszerre felismertem, sőt mindketten - én és az asszony - felismertük őt, az unokaöcsémet, csakis ő lehetett, ő játszotta utolsó játékát a Holddal, mint a szokásos mutatványai, olyan volt ez is, mintha egyensúlyozná a Holdat a pózna hegyén. Azt is észrevettük, hogy a remeklésének semmi célja nem volt, semmi gyakorlati eredményre nem törekedett, sőt azt lehetne mondani, még csak távolabbra lökdöste a Holdat, segítette a távolodást, és el akarta kísérni a távolabbi pályáján is. Ez is rá vallott,

1

rá, aki képtelen volt a Hold természetével, útjával és sorsával ellentétes vágyakat is érezni, és ha a Hold most távolodik tőle, hát az is jó, úgy élvezi ezt a távolodást, ahogyan mindeddig a közelségét élvezte.Mit tehetett ez ellen Vhd Vhd asszony? Csupán most mutatkozott meg, hogy a süket iránti szerelme mennyire nem valami szeszély, hanem visszavonhatatlan elkötelezettség. Ha most a távoli Hold az, amit az unokaöcsém imád, akkor ő is ott fog maradni a távolban, a Holdon. Erre azonnal rájöttem, amikor lát-tam, hogy egy lépést sem tesz a bambusz felé, csupán felemeli hárfáját az ég tetején álló Föld felé, és pengeti a húrokat. Azt mondom, láttam, de valójában csak a szemem sarkával fogtam be a képét, mert amint a pózna a holdkéreghez ért, felugrottam és rácsimpaszkodtam, és most egy kígyó fürgeségével kúsztam végig a bambusz bütykein. Karom-térdem munkájával kúsztam felfelé; a ritka térben könnyű voltam, és mintha valami természeti erő lökött volna, ösztökélt volna, hogy térjek vissza a Földre, és elfelejtettem azt is, hogy miért mentem oda fel, vagy talán épp soha nem voltam annyira tudatában ennek. Meg hogy mennyire rosszul sült el a dolog, és az imbolygó rúdon már eljutottam arra a pontra, ahol nem kellett többé semmi erőfeszítést tennem, csak hagynom, hogy a Föld vonzásában fejjel előre csússzam lefelé, míg végül ebben a siklásban a nádszál ezer darabra tört, és én a bárkák között belepottyantam a tengerbe.Eljött az édes visszatérés, visszataláltam hazámba, de szívemben csak bánat volt, őérte, akit elveszítettem, és szemem az immár végleg elérhetetlen Holdra szegeződött, és őt kereste. És megpillantottam. Ott volt, ahol elhagytam, a fövenyen hevert, pontosan a fejünk fölött, és nem szólt semmit. A színe is, mint a Holdé, a hárfát magához szorította, tartotta, és fél kézzel lassú, nyújtott ütemben pengette. Jól ki lehetett venni a keble formáját, a karját, a csípőjét, ahogy ma is visszaemlékszem rá, ahogy ma is, amikor a Holdból ez a távoli, lapos korong lett, pillantásommal mindig őt

1

keresem. Amint az égen felbukkan az első holdsarló, és minél jobban nő, annál erősebben képzelem, hogy látom őt, őt vagy valamit őbelőle, de semmi mást, csak őt, száz és ezer különböző nézetben, őt, aki a Holdat Holddá teszi, és aki minden teliholdkor egész éjszaka vonításra készteti a kutyákat, és nekem is vonítanom kell velük.

1

VILÁGOSSÁG SZÜLETIK

A naprendszer bolygói - mondja G. P. Kuiper - egy gomolygó, alaktalan ködfolt sűrűsödéséből kezdtek megszilárdulni a teljes sötétségben. Minden hideg volt és sötét. Később a Nap kezdett összetömörülni, mígnem körülbelül a jelenlegi méreteire húzódott össze, és ebben az erőkifejtésben a hőmérséklet egyre emelkedett, ezer és ezer fokra emelkedett, és sugarakat kezdett kibocsátani az űrbe

Koromsötét volt - erősítette meg az öreg Qfwfq -, én még gyerek voltam, épp hogy emlékszem rá. Együtt voltunk ott rendszerint, a papa, a mama, Bb'b nagymama, valami nagybácsikáék, akik látogatóba jöttek, Hnw úr, akiből később ló lett, és mi, kisebbek. A felhőkön - úgy tűnik, más alkalommal ezt mar elmeséltem - mondhatni, feküdt az ember, szóval teljesen mozdulatlanul heverve csak hagytuk, hogy vigyen, amerre visz. Nem mintha kívül feküdtünk volna, értitek, a felhő felszínén, nem: ott túl hideg volt; benne voltunk, mintegy beburkolva valami gomolygó és szemcsés anyag egyik rétegébe. Az időt számon tartani nem tudtuk, valahányszor nekiálltunk, hogy megszámoljuk a felhő fordulatait, vita lett belőle, lévén hogy a sötétben semmi tájékozódási pont nem volt, és a végén mindig összevesztünk. Így aztán jobbnak láttuk hagyni, fussanak a századok, mintha percek volnának; mit tehettünk volna, csak vártunk, betakaróztunk azzal, ami adódott, szundikáltunk, időnként odaszóltunk egymásnak, hogy megbizonyosodjunk, még mindig ott vagyunk mindnyájan, és - természetesen vakaróztunk, mert akárhogy szépítgetjük is a dolgot, a részecskéknek ez a forgataga nem volt ránk más hatással, csak kínos viszketegséget okozott.Hogy mit vártunk, senki sem tudta volna megmondani; igaz, Bb'b nagymama még emlékezett arra az időre,

20

amikor az anyag egyenletesen oszlott el a térben, és a hő, a fény úgyszintén; bármennyi túlzás legyen is az öregek elbeszéléseiben, valahogy mégis jobb idők járhattak akkoriban, de legalábbis másfélék, nekünk tehát csak hagyni kellett, hogy elmúljék ez a roppant éjszaka.Mindnyájunk közül a kishúgom, G'd(w)n, érezte magát a legjobban a befelé forduló természetével: zárkózott kislány volt, és szerette a sötétséget. 'Tartózkodási helyül G'd(w)n mindig valami félreeső helyet választott, valahol a felhő szélénél, és belebámult a feketeségbe, finom permetben futottak mellette a porszemek, beszélgetett magában, apró kacajai is finom porpermetre emlékeztettek, dudorászott, és átengedte magát - ébren vagy elszundítva - az álmainak. Nem olyan álmok voltak ezek, mint a mieink - a sötétbe beleveszve mi más sötétről álmodtunk, mert más nem jutott eszünkbe -, ő, amennyire kusza beszédéből kivehettük, százszor mélyebb, változatos és bársonyos sötétről álmodott.Apám vette észre elsőként, hogy valami történik. Én éppen elszundítottam, a kiáltása ébresztett fel:- Vigyázat! Itt nyom!Alattunk a felhő anyaga, abból a gomolygóból, amilyen mindig volt, kezdett összetömörülni.Valójában anyám már több órája hánykolódott, és azt mondogatta:- Ejnye, nem tudom, merre forduljak! - Szóval eszerint már észrevett valami változást a fekvőhelyén: a por már nem volt olyan, mint korábban, lágy, ruganyos, egyöntetű, amiben heverészhetett, ameddig csak jólesett, és nem maradt semmi nyoma; most valami süppedés alakult ki, valami gödör, különösen ott, ahová egész testével szokott nehezedni. Úgy érezte, mintha számtalan szemcse vagy csomó, vagy rög volna alatta, amelyek - bár száz és száz kilométer mélyen voltak eltemetve - nyomták őt a lágy porrétegeken keresztül is. Nem mintha általában sokat adtunk volna anyám pana-szaira: szegényke, amilyen túlérzékeny volt, és már

21

meglehetősen előrehaladott korú, az akkori létviszonyok nem éppen az ő idegeinek valók voltak.Ehhez jött még aztán Rwzfs öcsém, aki akkor még egészen kis kölyök volt, egyszer csak hallom, hogy a csuda tudja, mit csinál, csapkod, motoszkál, egyszóval fészkelődik, megkérdeztem:- Mi a csudát csinálsz?Ő meg azt mondta:- Játszom.- Játszol? De hát mivel?- Valamivel - felelte. Értitek? Ez volt az első eset. Valami, amivel játszani lehet, soha nem volt. És hogyan is játszhattunk volna? Abban a gáznemű kulimászban? Szép mulatság: az ilyesmi nagyon jól megfelelt G'd(w)n húgomnak. Ha Rwzfs játszik, ez annak a jele, hogy talált valami újat: úgyhogy később, szokásos túlzásával azt mesélte, egy kavicsot talált. Kavics persze nem volt, de minden bizonnyal valami keményebb anyagcsomó, vagy mondjuk, valami kevésbé gáznemű. Ezzel kapcsolatban az öcsém soha nem volt pontos, sőt mindenféléket mesélt, ahogy jött, és amikor eljött a nikkel kialakulásának a kora, és másról se lehetett hallani, csak a nikkelről, azt mondta:- Megvan: nikkel volt, nikkellel játszottam! - Ezért ragadt rá a „Nikkel Rwzfs" gúnynév (és egyáltalán nem azért, mintha nikkellé változott volna, ahogy most állítják némelyek, hogy azzal a tunya természetével nem sikerült túljutnia az ásványi állapoton. Nem, a dolgok egészen másként állnak, ezt az igazság kedvéért mondom, nem azért, mert a testvéremről van szó: egy kissé mindig tunya volt, az igaz, de nem a fémes fajtából, inkább kocsonyaszerű, annyira, hogy még egész fiatalon feleségül vett egy algát, az elsők egyikét, és többé nem hallatott magáról).Szóval úgy tűnt, mindnyájan megéreztek valamit, kivéve engem. Talán mert szórakozott vagyok. Hallottam - nem emlékszem, aludtam-e még, vagy már ébren voltam - apánk kiáltását: „Valami nyom!" -

22

Értelmetlen kijelentés (lévén, hogy azelőtt semmi nem nyomott semmit, ebben biztosak lehetünk), de értelmet nyert abban a szent pillanatban, amelyben kimondták, ugyanis azt az érzetet jelentette, amit érezni kezdtünk, kissé szédelegve; olyan volt, mint valami iszapréteg a talpunk alatt, valami vékony, ami mintha visszalökne magától. Szemrehányó hangon megszólaltam:- De nagymama!Sokszor feltettem magamnak a kérdést a későbbiekben, miért van az, hogy első visszahatásként a nagymamára haragudtam. Bb'b nagymama, aki megtartotta régi időkből való szokásait, gyakran csinált nem helyénvaló dolgokat: változatlanul azt hitte, hogy az anyag egyenletes eloszlású, és például csak ki kell dobni a szemetet, ahol éppen jólesik, és láthatjuk, amint megritkul, és messze tűnik. Hogy a sűrűsödési folyamat már jó ideje megkezdődött, azaz hogy a piszok összesűrűsödik a részecskéken, hogy le se lehet többé vakarni, ez sehogyan se ment a fejébe. így aztán ködösen összekapcsolódott bennem a „Valami nyom!" új ténye valami elhibázott dologgal, amit a nagymama követhetett el, ezért tört ki belőlem az a kiáltás.Erre aztán Bb'b nagymama:- Micsoda? Megtaláltad a karikát?Ez a karika egy kis körpárna volt, galaktikus anyagból, amelyet a nagymama ki tudja, hol szedett fel az első világrendülések idején, és mindig magával hordott, hogy arra üljön. Egyszer aztán a nagy éjszakában elveszett, és a nagymama engem vádolt, hogy eldugtam előle. Na, mármost az igaz, hogy ezt a karikát én mindig gyűlöltem, annyira otrombának és nem idevalónak tűnt a felhőnkön, de legfeljebb csak azt lehetett a szememre vetni, hogy nem őriztem szakadatlanul, ahogy a nagymama követelte.Apám, aki a nagymamával mindig nagyon tisztelettudó volt, most nem tudta megállni, hogy rá ne szóljon:- Ugyan már, mama, itt tudom is én, mi történik, maga meg azzal a karikával jön!

23

- Na, ugye, mondtam én, hogy nem tudok elaludni! - jelentette ki anyám, és ez sem volt éppen a helyzethez illő megjegyzés.Egyszerre csak nagy - „fuj! hú! hrrr!" - hallatszik, és rögtön tudtuk, hogy Hnw úrral történhetett valami: egyre csak köpködött és krákogott.- Hnw úr! Hnw úr! Jöjjön elő! Hova a csudába tűnt? - mérgelődött apám, és abban a még alaktalan sötétségben nagy tapogatózással sikerült végre elkapnunk és kihúznunk a felhő felszínére, hogy újra lélegzethez jusson. Lefektettük arra a külső rétegre, amely akkor már valamilyen alvadt és sikamlós halmazállapotot kezdett felvenni.- Hú! Körülfog ez a vacak! - próbált magyarázkodni Hnw úr, aki sohasem bővelkedett a kifejezés eszközeivel. - Egyre beljebb, egyre beljebb, és - hamm! - bekap! Hrrr! - És kiköpött.Ez már újdonság volt: a felhőben most már, ha nem ügyelt az ember, el lehetett süllyedni. Anyám az anyák ösztönével elsőnek értette ezt meg, és kiabálni kezdett:- A gyerekek! Itt vagytok mind? Hol vagytok?Az igazat megvallva kissé könnyelműek voltunk, és míg korábban, amikor századokon keresztül minden mozdulatlanul tespedt, mindig ügyeltünk, hogy szét ne szóródjunk, most egészen kiment az eszünkből.- Nyugalom, nyugalom. Senki ne menjen el - mondta apám. - G'd(w)n! Hol vagy? És az ikrek? Szóljon, aki látta az ikreket!Senki nem válaszolt.- Jaj, elvesztek! - kiáltott anyánk. Kisöcséim nem voltak még abban a korban, hogy bármiféle jelt adjanak, könnyen elvesztek hát, és állandóan vigyázni kellett rájuk.- Megyek, megkeresem őket! - javasoltam.- Igen, menj, derék fiú vagy, Qfwfq! - örvendezett a papa és a mama, de azonnal meggondolták a dolgot. - De ha te is elmész, te is elveszel! Maradj itt! Na, jó, menj, de jelezd, hol vagy: fütyülj!

24

Kezdtem járkálni a sötétben, ebben az ingoványos felhősűrűsödésben, közben egyre eregettem a füttyöket. Azt mondom: járkálni, vagyis egy bizonyos módon, a felületen mozogni, ami néhány pillanattal ezelőttig elképzelhetetlen volt, és most is csak nehezen illett rá a való helyzetre, mert az anyag olyan kevés ellenállást tanúsított, hogy ha az ember nem ügyelt, a felszínen való közlekedés helyett elsüllyedt rézsút vagy éppenséggel merőlegesen, és ott találta magát eltemetve. De bármilyen irányba mehettem, bármilyen mélységben, a valószínűség, hogy megtalálom az öcséimet, mindig ugyanaz: ki tudja, hová tűntek ezek ketten.Egyszerre csak felbuktam, mintha - most így mondanák - elgáncsoltak volna. Az első eset volt, hogy elestem, eddig azt sem tudtam, mi az: elesni, de mivel még lágy volt a környezet, nem történt semmi bajom.- Ne taposs itt össze mindent - szólalt meg egy hang Qfwfq, hagyd már abba! - G'd(w)n húgom hangja volt.- Miért? Mi van ott?- Csináltam valamivel valamit… - felelte. Kellett egy kis idő, míg tapogatózva felfedeztem, hogy a húgom, ahogy ott babrált azzal a sárszerűséggel, egy egész, csipkés, fogazott, rücskös felszínű dombot emelt.- Mi a csudát csinálsz? G'd(w)n mindig olyan se füle, se farka válaszokat adott:- Egy kívült benne egy belüllel. Crrr, crrr, crrr…Tovább folytattam bukfencekkel tarkított utamat. Belebotlottam, mint rendesen, Hnw úrba is, aki ismét fejjel lefelé kötött ki a sűrűsödő anyag belsejében.- Fel, Hnw úr, Hnw úr! Vigyázzon, lehet, hogy nem tud talpra állni! - És megint nekem kellett segítenem, hogy kikecmeregjen, ezúttal egy nagy lökéssel alulról felfelé, mivel én magam is teljesen elmerültem már.Hnw úr köhögve és fújtatva és prüszkölve (sohasem tapasztalt hideg volt) kibukkant a felszínre, éppen azon

25

a ponton, ahol Bb'b nagymama üldögélt. A nagymama a levegőbe repült, és azonnal elérzékenyült.- Az unokáim! Megkerültek az unokáim!- Ugyan, mama, nézze, Hnw úr az! - Teljes volt a zűrzavar.- És az unokáim?- Itt vannak! - kiabáltam. - És itt a karika is!Az ikrek már régebben valami titkos rejtekhelyet csinálhattak maguknak a felhő sűrűjében, és ők dugták el ott lent, a karikát, hogy játsszanak vele. Amíg az anyag, folyós volt, ott belül lebegve még halálugrásokat is végezhettek a karikán keresztül, de most foglyul ej-tette őket valami szivacsos túrószerűség, a karika nyílása eltömődött, és mindenfelől nyomta őket valami.- Kapaszkodjatok a karikába! - próbáltam megértetni velük. - Kihúzlak onnan, butuskák! - Húztam, húztam, és egyszerre csak, mielőtt észrevették volna, már a felszínen bukfenceztek, azt most tojásfehérjeszerűen összeállt hártya borította. A karika pedig, amint előbukkant, máris szétfoszlott. Hát most értse meg az ember, miféle dolgok történtek ezekben a napokban, és próbálja megmagyarázni Bb'b nagymamának.Éppen ekkor, jobb pillanatot nem is tudtak volna választani, a bácsikáék lassan felálltak és megszólaltak:- Na, későre jár, ki tudja, mit csinálhatnak a gyerekek, aggódunk egy kicsit, örültünk, hogy láthattunk benneteket, de most legjobb, ha elindulunk.Nem lehet azt mondani, hogy nem volt igazuk, sőt már korábban is észbe kaphattak volna, hogy hazaszaladjanak, de a bácsikáék, talán a félreeső lakhelyük miatt, egy kissé félszeg alakok voltak. Az is lehet, hogy már eddig is tűkön ültek, csak nem mertek szólni.Apám válaszolt:- Ha menni akartok, nem tartóztatlak, de gondoljátok meg jól, nem volna-e okosabb megvárni, hogy a helyzet egy kissé világosabb legyen, hiszen jelen

26

pillanatban nem tudni, milyen veszélyeknek mentek elébe. - Szóval szavait a józanész sugallta.Ők azonban:- Nem, nem, köszönjük a törődést, igazán kellemes társalgás volt, de most már nem akarunk tovább zavarni - és más efféle bárgyúságok. Szóval nem mondom, hogy mi sokat értettünk a dolgokból, de ők éppenséggel semmit sem fogtak fel az egészből.Hárman voltak a bácsikáék, hogy pontos legyek: egy néni és két bácsi, mindhárman szörnyű hosszúak és gyakorlatilag egyformák, sohasem derült ki világosan, ki kinek a férje vagy fivére, az sem, hogy pontosan miféle rokonágban vannak velünk: azokban az időkben sok homályos dolog volt.Egyenként indultak el a bácsiék, mindegyikük más-más irányba, neki a fekete égboltnak, és időnként, mintha tartani akarnák a kapcsolatot, felkiáltottak: „Óó! Óó!" Mindent ilyenformán csináltak: képtelenek voltak akár a legkisebb módszerességet belevinni a cselekedeteikbe.Még csak az imént indultak el mindhárman, és ezek az „Óó! Óó!" - kiáltások már egészen távoli pontokról hallatszottak, pedig még csak néhány lépésnyire távolodhattak el. Másfajta kiáltásokat is hallottunk, de nem értettük, mint jelentenek: „De hisz itt űr van! - De hisz itt nem lehet átmenni! - Hát mért nem jössz erre? - Na de hol vagy? - Na, ugord át! - Ugyan mit ugorjak? Te okos! - De hát erre visszafelé megyünk!" Szóval az ember nem értett már semmit, csupán az a tény volt nyilvánvaló, hogy köztünk és a bácsiék között iszonyú távolságok vannak nyílóban.Egyedül a nagynéni volt az - ő indult utoljára, aki összefüggőbb szöveget harsogott:- Most aztán itt maradok egyedül ennek a nagydarab leszakadt tömegnek a tetején…A két bácsi immár távoli, elhaló hangja meg egyre azt ismételgette: - Hülye… Hülye…Még mindig ezt a hangoktól átjárt sötétséget fürkésztük, amikor megtörtént a változás: az egyetlen igazi nagy

27

változás, aminél jelen lehettem, és amihez viszonyítva a többi semmiség. Szóval: ez a dolog a horizonton kezdődött, ezek a rezgések, amelyek nem hasonlítottak azokra, amiket akkor hangoknak neveztünk, azokra sem, amiket az előbb említettünk, az „itt nyom"-nál, a többire sem. Valami forrongás, minden bizonnyal jó messzi, amely ugyanakkor közelibbé tette azt, ami közel volt, szóval: hirtelen ez az egész sötétség sötét volt, szembeállítva valami mással, ami nem volt sötét, vagyis a fénnyel. Amint figyelmesebben elemezni tudtuk, hogyan állnak a dolgok, kiderült, hogy először is az ég sötét volt, mint azelőtt, de kezdett már nem olyan lenni; másodszor a felszínt, amelyen álltunk, undorítóan piszkos, hepehupás jégréteg alkotta, amely most olvadozott, mivel a hőmérséklet egyre emelkedett. Harmadszor pedig megláttuk azt, amit később fényforrásnak neveztünk, azaz egy tömeget, amely egyre vakítóbb lett, tőlünk roppant üres tér választotta el, és - úgy tűnt - egymás után próbálgatja a színeket valami lüktető színváltakozásban. Továbbá: ott, az égbolt közepén, köztünk és az izzó tömeg között néhány kósza, fénylő szigetecske kóválygott az űrben, rajtuk a bácsikáék vagy más, messzi árnyképpé halványodott alakok, akik valami nyüszítés félét hallattak.A lényeg tehát már megvolt: a felhő szíve összehúzódott, és fényt és hőt fejlesztett, és most volt Nap. A maradék meg tovább keringett ott körbe, különböző darabokra szakadozva és összetömörülve, a Merkúr, a Vénusz, a Föld, meg még távolabb a többi, és aki volt, megvolt. Mindehhez még őrjítő hőség is járult.Mi meg ott álltunk tátott szájjal, kiegyenesedve, csak Hnw úr állt óvatosságból még négykézláb. A nagymama meg: kacagásban tört ki. Mondtam már, hogy Bb'b nagymama a szórt fény korából való volt, és az egész sötét időszak alatt állandóan úgy beszélt, mintha bármelyik pillanatban várható volna, hogy a dolgok visszatérnek a régi állapotukba. Most úgy vélte, eljött az ő pillanata. Előbb a közönyöst akarta adni, akinek

28

mindaz, ami történt, teljesen természetes, aztán látva, hogy nem ügyelünk rá, nevetni kezdett, és megvetően kiáltozta:- Tudatlanok… Tudatlan népség…Nem volt ez persze túlságosan jóhiszemű dolog tőle, hacsak azt nem nézzük, hogy néha kihagy az emlékezete. Apám, annak a kevésnek alapján, amennyit egyáltalán megértett, ezt mondta neki, még mindig tapintatosan:- Mama, tudom, hogy érti ezt, ez azonban nem az, azt hiszem, egészen más jelenség… - És a talajra mutatott. - Nézzetek csak le! - kiáltott.Lepillantottunk. A Föld, amelyen álltunk, még valami áttetsző, kocsonyás tömeg volt, amely egyre keményebb és átlátszatlanabb lett, a középpontból kiindulva, ahol egy tojássárgája-szerű sűrűsödés volt kialakulóban; pillantásunk azonban még át tudta járni keresztül-kasul, úgy átvilágította ez a most született Nap. És ennek az átlátszó hólyag- félének a belsejében egy árnyat vettünk észre, amely mintha úszna vagy repülne benne. Anyánk megszólalt: - Kislányom!Mindnyájan felismertük G'd(w)n húgomat: amilyen félénk volt, talán megrémült a Nap kigyúlásától, megriadt, elmerült a Föld, sűrűsödő anyagában, és most valami kijáratot próbált vágni magának a bolygó mélységeiben, aranyos-ezüstös pillangóként csillogott, valahányszor egy még világos, átlátszó részen haladt át, vagy pedig eltűnt az egyre táguló, egyre terjeszkedő sötét részben.- G'd(w)n! G'd(w)n! - kiáltoztunk, és a földre vetve magunkat mi is igyekeztünk utat nyitni neki, hogy elérjük. A földfelszín azonban egyre inkább valami likacsos burokká alvadt, és Rwzfs öcsém, akinek sikerült egy repedésbe erőltetnie a fejét, kis híján megfulladt.Aztán már nem láttuk többé a húgomat: a szilárd rész már elfoglalta a bolygó egész középső övezetét. A

29

húgom ott maradt, és többé nem tudtam felőle semmit, eltemette-e a mélység, vagy valamerre menedéket talált magának, mígnem egyszer újra találkoztam vele, jóval később, Canberrában, 1912-ben, egy nyugdíjas vasutas, bizonyos Sullivan felesége volt, de úgy megváltozott, hogy alig ismertem rá. Felkeltünk. Hnw úr és a nagymama zokogva állt előttünk, és kékes-aranyos lángok borították őket.- Rwzfs! Miért gyújtottad meg a nagymamát? - kezdett már kiabálni apánk, de amikor az öcsém felé fordult, látta, hogy őt is lángok borítják. Apám is, anyám is és én is és mindnyájan tűzben égtünk. Illetve: nem égtünk, elmerültünk a tűzben, mint valami vakító erdőben, magas lángnyelvek emelkedtek a bolygó egész felszínén, tűzlégkör volt, amelyben futhattunk, lebeghettünk, repülhettünk, úgyhogy valami újonnan jött vidámság fogott el bennünket. A Nap kisugárzása perzselte a bolygók hélium- és hidrogénburkát: az égben, ahol a bácsikáék voltak, lángoló gömbök örvény-lettek, aranyszínű és türkizkék szakállt húztak maguk után, mint az üstökös a farkát.Visszatért a sötét. Azt hittük már, hogy minden, ami megtörténhetett, megtörtént.- Most aztán vége van - mondta a nagymama higgyetek az öregnek. - De nem, csak annyi történt, hogy a Föld megtette egy fordulatát. Éjszaka volt. Minden csak most kezdődött.

30

JEL AZ ŰRBEN

A Tejút külső övezetében elhelyezkedő Nap mintegy 200 millió év alatt végez egy teljes galaktikus keringést

Így van, ennyi idő kell ehhez, nem kevesebb - mondta Qfwfq - egyszer útközben, egy jelet tettem az űr egyik pontjára, kifejezetten azért, hogy kétszázmillió év múlva, amikor a következő fordulatban ismét arra járunk, ott találhassam. Milyen jelet? Nehéz megmondani, mert ha azt halljátok: jel, azonnal valami olyasmire gondoltok, ami különbözik valamitől, ott meg nem volt semmi, ami különbözne valamitől. Ti azonnal valami szerszámmal vagy kézzel készített jelre gondoltok, hogy a szerszám vagy a kéz aztán eltűnik, a jel viszont ott marad, de abban az időben még nem voltak szerszámok, és kéz sem volt, se fog, se orr, mind-ezek csak később lettek, jó sok idő múltán. Hogy milyen formája legyen a jelnek, azt mondjátok, ez nem probléma, mert hiszen bármilyen formája legyen is, a fontos az, hogy a jel jelül szolgáljon, vagyis különbözzék más jelektől, vagy éppen legyen azonos velük. Most is könnyen beszéltek, de előttem, abban a korban, nem voltak minták, hogy azt mondhassam, ugyanolyant csinálok vagy másfélét, nem volt semmi utánozható, nem volt egy vonal sem, amely akár egyenes, akár görbe, az ember tudja, hogy micsoda, pont se volt vagy valami kiugrás vagy bemélyedés. Egy jelet akartam csinálni, ez a helyzet, vagy mondjuk, jelnek akartam tekinteni valamit, akármit, amit éppen sikerül csinálnom, így aztán mivel az űrnek azon a pontján és nem másutt csináltam valamit azzal a szándékkal, hogy jelet csináljak, kiderült, hogy valóban jelet csináltam.Végeredményben ahhoz, hogy ez volt az első jel, amit a világon csináltak, de legalábbis a Tejút körzetében, azt kell mondanom, hogy nagyon jól sikerült. Hogy látható

31

volt-e? Mondhatom, remek kérdés, és ugyan kinek volt szeme abban az időben, hogy lássa? Soha senki még nem látott semmit, ez a kérdés hát fel se vetődött. Hogy tévedhetetlenül felismerhető volt-e, hát annak az volt: lévén hogy az űr összes többi pontja azonos és megkülönböztet- hetetlen volt, ezen viszont ott volt a jel.Így aztán ahogy a bolygók továbbhaladtak pályájukon, a Naprendszer is a magáén, hamarosan elmaradt mögöttem a jel, és végeérhetetlen terek kerültek közénk. Nem tudtam türtőztetni magam, és máris arra gondoltam, mikor érek vissza, hogy viszontláthassam, és hogyan fogom felismerni, és hogy milyen örömet fog nekem okozni ebben a névtelen térségben, ahol százezer fényévet bejártam anélkül, hogy valami ismerős dologba botlottam volna. Évszázadok százai alatt semmi, évezredek ezrei alatt semmi, és visszatérek, és tessék, ott van a helyén, úgy, ahogy hagytam, kis semmiség, de avval a - mondjuk így - össze-téveszthetetlen bélyeggel, amit én adtam neki.A Tejút lassan forgott maga körül csillagzatokból, bolygókból és felhőkből álló rojtjaival, és benne a Nap a többivel együtt, a rendszer peremén. Ebben az egész forgatagban egyedül csak a jel volt mozdulatlan, egy tetszőleges ponton, távol minden keringéspályától (mikor elhelyeztem, kihajoltam egy kicsit a Galaktika szélén, hogy oldalt kerüljön, és ne érintse a világok forgása). Egy tetszőleges ponton, amely már nem volt tetszőleges attól a pillanattól fogva, amikor ez lett az egyetlen pont, amelyről biztosan tudhatta az ember, hogy ott van, és amelyhez viszonyítva a többi pontot meg lehetett határozni.Rágondoltam éjjel-nappal, sőt másra nem is tudtam gondolni; mondhatnám úgy is, hogy ez volt az első alkalom, hogy volt valami, amire gondolhatok, jobban mondva mindeddig soha nem lehetett valamire gondolni; először is azért, mivel hiányoztak a dolgok, amikre gondolhatna az ember, másodszor meg azért,

32

mert hiányoztak a jelek, amikről az embernek eszébe jutottak volna. De attól a pillanattól fogva, hogy ott volt a jel, megvolt a lehetőség, hogy ha valaki gondol, egy jelre gondoljon, éspedig arra ott, értve ezen azt, hogy a jel volt az a dolog, amire gondolni lehetett, és a gondolt dolog jele is, vagyis önmagáé.A helyzet tehát a következő volt: a jel jelölt egy pontot, de ugyanakkor jelölte azt, hogy ott egy jel van, ami még fontosabb is, mivel pontból sok volt, jel viszont csak ez az egy, és ugyanakkor ez a jel az én jelem volt, engem jelölt, mivel az egyetlen jel volt, amit valaha is csináltam, és én voltam az egyetlen, aki valaha is jelet csinált. Olyan volt, mint egy név, annak a pontnak a neve és az én nevem is, amellyel én jelöltem azt a pontot, szóval ez volt az egyetlen lehetséges név mindazon dolgok számára, amelyek elnevezést kívántak.A Galaktika peremén utazó világunk egyre messzibb terek felé hajózott, a jel pedig ott volt, ahol hagytam, hogy jelölje azt a pontot, és ugyanakkor engem jelölt, vittem magammal, bennem lakozott, maradéktalanul birtokába vett, beékelődött közém és minden dolog közé, amivel megkísérelhettem volna kapcsolatot teremteni. Míg a visszatérésre, a találkozásra vártam, lehetőségem volt, hogy megpróbáljak más jeleket, jelcsoportokat kialakítani belőle, azonos jelek sorát és különböző jelek szembeállítását. Tíz- és tízezer évezred múlt el azonban a pillanat óta, amikor a jelet hátrahagytam (illetve ama néhány másodperc óta, amikor az örökösen mozgásban levő Tejútról lehajítot-tam), és éppen most, amikor minden részletében magam előtt kellett volna látnom (a legkisebb bizonytalanság, hogy milyen is volt, bizonytalanná tenné az esetleges más jelektől való lehetséges eltéréseket). Ráeszméltem, hogy bár nagy vonalakban, általános megjelenésében a fejemben van, mégis valami elsikkadt belőle, szóval, ha megpróbáltam különböző elemeire bontani, nem tudtam már visszaemlékezni, hogy az egyik és a másik elem

33

között így kell-e csinálni, vagy inkább amúgy. Magam elé kellett volna állítanom, tanulmányozni, vizsgálgatni, valójában pedig távol volt tőlem, azt se tudtam még, milyen távol, mert hiszen éppen azért csináltam, hogy megtudjam, mennyi idő múlva látom viszont, és amíg nem láttam viszont, nem fogom megtudni. Most azonban nem az volt a fontos, hogy mi okból csináltam, hanem hogy hogyan csináltam, és nekiálltam feltevéseket gyártani erről a hogyanról, és elméleteket, miszerint egy adott jel szükségszerűen adott külsejű. Az után megpróbáltam kizárásos módszerrel kiküszöbölni az összes kevésbé valószínű jeltípust, hogy az igazihoz eljussak, de mindezek a képzeletbeli jelek kivédhetetlen ingatagsággal, sorra összeomlottak, mert nem volt ott az az első jel, hogy összehasonlítási alapul szolgáljon. Ebben a buzgólkodásban (miközben a Galaktika tovább forgolódott álmatlanul puha űrágyában, mintha a világok és a felgyúló-sugárzó atomok okozta viszketegség bántaná) megértettem, hogy immár a megmaradt ismereteket is elvesztettem a jelemről, és csupán egymással felcserélhető jeltöredékeket sikerült már felidéznem. Vagyis a jel benső jeleit, és ezeknek a jel belsejében levő jeleknek minden változása a jelet egészen más jellé változtatta, vagyis egyszerűen elfelej-tettem, milyen is az én jelem, és nem volt mód arra, hogy felelevenítsem.Kétségbeestem? Nem. A felejtés bosszantó, de nem helyrehozhatatlan. Akármi legyen is, tudtam, hogy a jel ott vár rám, némán és mozdulatlanul. Egyszer majd odaérek, megtalálom, és folytathatom a gondolatsort. Becslésem szerint valahol félúton lehettünk a galaktika- pályán: kis türelem, a második útfél mintha gyorsabban telne. Már csak arra kell gondolnom, hogy a jel ott van, és hogy újra odaérek.Egyik nap múlt a másik után, már közel kellett lennem. Remegtem a türelmetlenségtől, hiszen minden pillanatban beleütközhettem a jelbe. Itt volt, nem, egy kicsit arrébb, most százig számolok… Nem volna már

34

meg? Elhagytam volna? Egyik sem. A jelem elmaradt valahol, ki tudja, merre, mögöttünk, rendszerünk keringési pályájától teljesen félreeső ponton. Nem számoltam azokkal a kilengésekkel, amelyek - különösen akkoriban - módosítják az égitestek nehézségi erejét, és pályájukat szabálytalan cikcakkosra rajzolják, amilyen a dália pártája. Vagy száz évezreden keresztül foglalatoskodtam a számításaim felül-vizsgálatával: kiderült, hogy pályánk nem minden galaktikai évben érinti azt a pontot, csak minden harmadikban, vagyis minden hatszázmillió napévben. Aki várt kétszázmillió évet, várhat hatszázat is, és én vártam; hosszú út volt, de hát nem gyalog kellett meg-tennem, a Galaktika hátán úgy jártam be a fényéveket a bolygó- és csillagpályákon bukdácsolva, mint valami patájával szikrát szóró paripa nyergében; izgatottságom egyre nőtt, úgy éreztem, hódítani megyek, megkapom azt, ami csak értékes: jelet, hazát és nevet…Megtettem a második kört, a harmadikat. Ott voltam. Kiáltás szakadt ki belőlem. Egy ponton, amely éppen az a pont kellett, hogy legyen, az én jelem helyén alaktalan kaparás volt, csorba, foltos vakarás az űrben. Mindent elveszítettem: a jelet, a pontot, amely engem - lévén hogy én voltam az, aki azt a pontot megjelöltem - igazán azzá tett, aki vagyok. Az űr jel nélkül ismét émelyítő, örvénylő ürességgé változott, amelynek se eleje, se vége, amelybe - magamat is beleértve - minden beleveszett. (És senki ne jöjjön nekem azzal, hogy egy pont megjelölésére a jelem vagy a jelem kivakarása teljesen egyre megy: a vakarás a jel tagadása, következésképpen nem jelöl, vagyis nem alkalmas arra, hogy megkülönböztessen egy pontot az őt megelőző és őt követő pontoktól.)Csüggedés fogott el, és sok fényéven keresztül csak vitettem magam, mint aki se lát, se hall. Mikor végre felpillantottam (időközben megkezdődött világunkban a látás és következésképpen az élet is), mikor felpillantottam, megláttam azt, amitől soha nem vártam

35

volna, hogy a szemem elé kerül. Megláttam a jelet, de nem azt, egy hasonló jelet, egy jelet, amely kétség-telenül az enyémnek a másolata volt, de amelyről azonnal világosan látszott, hogy nem lehet az enyém, annyira torz és elkapkodott, otrombán hivalkodó volt, ocsmány meghamisítása annak, amit én akartam jelölni abban a jelben, és amelynek kimondhatatlan tisztaságát csak most - az összehasonlításnál - sikerült vissza-idéznem. Ki űzött ilyen rossz tréfát velem? Képtelen voltam rájönni. Végül egy sok ezer éves feltevéslánc során eljutottam a megoldáshoz: egy másik bolygórendszeren, amely a miénk előtt végezte galaktikus keringését, volt egy bizonyos Kgwgk (a nevét később sikerült kikövetkeztetnem, a nevek jóval későbbi korszakában), öntelt és irigység marta alak, aki egy vandál rohamában kitörölte az én jelemet, és nekiállt, hogy otromba kontármunkával megpróbáljon egy másikat odatenni.Világos volt, hogy ennek a jelnek nem volt mit jelölnie, hacsak Kgwgk-nak azt a szándékát nem, hogy utánozza az én jelemet, ilyeténképpen tehát még egy napon említeni sem lehetett őket. Abban a pillanatban azonban a vágy, hogy ne engedjem át a diadalt a vetély-társamnak, erősebb volt bennem minden más meggondolásnál: azonnal egy új jelet akartam elhelyezni az űrben, egy valódi jelet, hogy Kgwgk megpukkadjon az irigységtől. Már vagy hétszázmillió éve, azóta, hogy az első jelemet megcsináltam, nem próbálkoztam újabb jelet csinálni, most aztán újra serényen munkához láttam. Ezúttal azonban másként állt a dolog, mert a világ, ahogy már említettem, kezdett képet adni magáról, és minden működő dolognak kezdett megfelelni valamilyen forma, és az akkori formák előtt, úgy hittük, szép jövő áll (márpedig ez nem volt igaz: lásd - hogy egy aránylag friss esetre utaljak - a Dinosauruso-kat). Így aztán erre az én új jelemre érezhetően hatott az a mód, ahogyan akkor álltak a dolgok, nevezzük ezt stílusnak, az a meghatározott mód,

36

amelyet minden dolog kimutatott azzal, hogy egy bizonyos módon létezett. Meg kell mondanom, hogy határozottan elégedett voltam vele, és nem sajnáltam többé az első, kitörölt jelemet, mert ez itt összehasonlít-hatatlanul szebbnek tűnt.De már abban a galaktikai évben kezdett világossá válni, hogy addig a pillanatig a világ formái ideiglenesek voltak, és hogy egytől egyig meg fognak változni. Ehhez a tudathoz még hozzájárult a régi képek miatt érzett csömör, annyira, hogy még az emléküket sem lehetett elviselni. Gyötörni kezdett egy gondolat: hátrahagytam az űrben a jelet, azt a jelet, amely annyira szépnek és eredetinek, a feladatára oly alkalmasnak tűnt, és amely most emlékezetemben idétlen nagyképűségnek hatott, s ez a jel mindenekelőtt a jel elavult felfogásáról tanúskodik, és arról, hogy ostoba cinkossággal leragadtam a dolgok egyfajta rendjénél, amitől tudnom kellett volna idejében elszakadni. Szóval szégyelltem ezt a jelet, amely mellett századokon keresztül röppennek majd el a világok, és amely nevetséges képet nyújt magáról és rólam és arról a mi ideiglenes látásmódunkról. Égett az arcom, amikor rágondoltam, és pirultam teljes geológiai korokon keresztül, s hogy szégyenemet elrejtsem, lebuktam a tűzhányókráterekbe, lelkiismeret-furdalásom kínjában fogam a kontinenseket borító jégtakaró kúpjaiba mart. Kínzott a gondolat, hogy Kgwgk, aki mindig előttem jár a Tejút körforgásában, megpillantja a jelet, mielőtt még kitörölhetném, és amilyen pimasz, kinevet és kigúnyol, és megvetése kifejezésére durva karikatúraként ismételgeti majd a jelet a galaktikaövezet minden zugában.Ezúttal azonban a bonyolult égi óraszerkezet nekem kedvezett. Kgwgk csillagképe nem találkozott a jellel, a mi rendszerünk pedig pontosan az első fordulat végén ismét elszáguldott arra, olyan közel, hogy az egészet a legnagyobb gonddal ki tudtam törölni.

37

Most aztán az én jeleimből egy se maradt az űrben. Nekiállhattam volna egy másikat kitűzni, de már tudtam, hogy a jel arra is jó, hogy a többiek megítéljék azt, aki hátrahagyta, és hogy egy galaktikai év elég idő ahhoz, hogy ízlések és eszmék megváltozzanak, és az, hogy hogyan nézzük a letűnteket, attól függ, ami utánuk jön. Egyszóval féltem attól, hogy ami most tökéletes jelnek tűnik, kétszáz- vagy hatszázmillió év múlva nagyon csúnya fényt fog vetni rám. A Kgwgk által vandál módon kitörölt jelem azonban, a fájdalmas visszaemlékezésben, nem sínylette meg az idők múlását, mivel olyasvalami volt, ami minden formakezdés előtt született, és amiben volt valami, ami minden formát túlél: a tény, hogy egy jel volt, és kész.Jelet hagyni, ami nem az a jel volna, már nem volt érdekes számomra, azt a jelet pedig már évmilliárdokkal ezelőtt elfelejtettem. Így aztán, mivel igazi jeleket nem tudtam csinálni, de szerettem volna valamilyen módon borsot törni Kgwgk orra alá, nekiálltam hamis jeleket csinálni, lyukakat, foltokat, kis vackokat, amelyeket csak egy olyan hozzá nem értő valaki, mint Kgwgk nézhetett jeleknek. Ő pedig nekiveselkedett, hogy eltüntesse őket a kaparásával (amint a rákövetkező fordulatokban megállapítottam), olyan szorgalommal, hogy alaposan megdolgozhatott. (Én meg erre teleszórtam az űrt ezekkel a hamis jelekkel, hogy lássam, meddig terjed a bárgyúsága.)Ahogy ezeket a törléseket nézegettem az egymás után következő fordulatokban (a Galaktika keringése akkor már lomha és unalmas, céltalan és reménytelen hajózás lett számomra), észrevettem egy jelenséget: a galaktikai évek múlásával a vakarások kezdtek elhalványodni az űrben, és alóluk előtűnt az, amit én tettem arra a pontra, az én - mint már mondtam - áljelem. A felfedezés, bár egyáltalán nem szolgált örömömre, felélesztette bennem a reményt. Ha Kgwgk törlései eltörlődnek, akkor az első, amit csinált, ott, azon a ponton, már nyilván eltűnt, és az én jelem megint látható!

38

A várakozás most ismét feszültté tette napjaimat. A Galaktika úgy forgott, mint rántotta a tüzes serpenyőben, ő egymaga a sistergő serpenyő és az aranyló lepény; és én is égtem benne a türelmetlenségtől.A galaktikai évek múlásával azonban az űr nem volt többé az az egyenletesen kopár és színtelen térség. Az ötlet, hogy jelekkel jelöljük a pontokat, ahol elhaladunk, ahogy eszembe jutott nekem, és eszébe jutott Kgwgk-nak, sokakban felötlött a különböző naprendszerek milliárd és milliárd bolygóján szerteszét, és minduntalan belebotlottam ezeknek a jeleknek egyikébe vagy párjába, vagy mindjárt egy tucatjába: egyszerű kétdimenziós kriksz-krakszok vagy háromdimenziós tömbök (például poliéderek), vagy még nagyobb gonddal kidolgozott anyag, négy dimenzió, és ami csak kell. A lényeg az, hogy odaérek a jelem pontjához, és ötöt is találok, mind ugyanott. Az enyémet meg nem vagyok képes felismerni. Ez az, nem, az a másik, ugyan, ez túl modern, ugyanakkor lehetséges, hogy a legrégibb, ebben nem ismerem fel a kezem munkáját, dehogy jutna az eszembe, hogy éppen így csináljam… Közben meg a Galaktika száguldott az űrben, régi jelek, új jelek maradtak el mögötte, és én nem találtam meg az enyémet.Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a most következő galaktikai évek a legrosszabbak voltak, amiket valaha is átéltem. Tovább kerestem, és az űrben egyre sűrűsödtek a jelek; akinek csak lehetősége volt rá, nem mulasztotta el otthagyni a nyomát valamilyen módon az űrben. A mi világunkat is, ahányszor csak a forgásban odaértem, mindig zsúfoltabbnak találtam, úgyhogy világ és űr már szinte egymás tükörképei voltak, egyik is, másik is aprólékosan kicikornyázva krikszkrakszokkal és kacskaringókkal. Ezek lehettek jelek is, nem is: egy mészlerakódás a bazalton, szélhordta taréj a sivatag halott homokján. A páva tollain a pávaszemek elhelyezése (lassanként ez a jelek között élés oda

39

vezetett, hogy jelnek néztük azt a számtalan dolgot, ami addig úgy volt ott, hogy nem jelölt egyebet, mint a saját meglétét, most saját maguk jelévé alakulva bővítették azoknak a jeleknek a sorát, amelyeket szándékosan csinált valaki, aki jelet akart csinálni). Tűz égette barázdák egy palakőfalon, egy mauzóleum homlokzati párkányán a négy- százhuszonhetedik - kissé ferde - erezet, átfutó csíksor egy képernyőn mágneses vihar idején (a jelsorok megsokszorozódtak a jel-jelek sorá-val, számtalanszor ismételt és mindig egyforma és mindig valamilyen módon különböző jelekkel, mert a szándékosan elhelyezett jelhez hozzácsapódott az, amelyik véletlenül volt ott). Egy R betű halványan nyomott lába, amely egy esti lap egyik példányában összetalálkozott a papírban maradt faszilánkkal, a melbourne-i dokkok egyik sikátorában egy kátránnyal mázolt falon a nyolcszázezer rücsök egyike, egy grafikon görbéje, egy féknyom az aszfalton, egy kromoszóma… Néha felugróm: ez az! És egy másodpercig biztos vagyok benne, hogy megtaláltam a jelemet, a földön vagy az űrben, nem volt különbség, hiszen a jelek sorában valami folyamatosság alakult ki, nem lehetett többé tisztán megállapítani, hol a végük.A világmindenségben nem volt többé foglalat és tartalom, csupán egy mindenre kiterjedő szövevénye volt a jeleknek, amelyek egymásra rakódtak és összecsomósodtak, és elfoglalták a tér teljes kiterjedését - szakadatlan apró pöttyözés volt, vonalak és karcolások és kiugrások és bevágások hálója, a világmindenség tele volt firkálva mindenütt, minden dimenzióban. Nem volt többé mód egy tájékozódási pont kitűzésére: a Galaktika továbbgördült, de én már nem tudtam számolni a fordulatokat, bármelyik pont lehetett a kiindulópont, bármelyik, a többin keresztbe fekvő jel lehetett az enyém is, de semmit sem ért volna, ha felfedezem, hiszen világos volt, hogy jelektől függetlenül a tér nem létezik, és talán soha nem is létezett.

40

MINDEN EGY PONTBAN

A galaktikák távolodási sebességére vonatkozó, Edwin P. Hubble által kezdeményezett számításokból meg lehet határozni azt a pillanatot, amikor a világegyetem minden anyaga egyetlen pontban volt, mielőtt elkezdett volna szétterjedni a térben

Magától értetődik, hogy mindenki ott volt - mondta az öreg Qfwfq -, hol másutt? Hogy tér is lehetséges, még senki nem tudta. Az idő meg, ugyanaz zöldben: mit is kezdhettünk volna az idővel ott, összezsúfolva, mint a szardíniák?Azt mondtam: „összezsúfolva, mint a szardíniák", inkább csak hogy irodalmi képet használjak; valójában arra sem volt tér, hogy összezsúfolódjunk. Mindegyikünk minden pontja egybeesett mindenki más minden pontjával abban az egyetlen pontban, amelyben mindnyájan voltunk. Szóval még kényelmetlennek sem éreztük, hacsak nem jellem okokból, mert hiszen ha nincs tér, a világ legbosszantóbb dolga, hogy minduntalan belebotlunk egy olyan ellenszenves alakba, mint Pbert Pberd úr.Hányan voltunk? Hát ezt még megközelítőleg sem tudtam soha megállapítani. Ahhoz, hogy megszámolhassuk magunkat, legalább egy picikét külön kellett volna válnunk, mi pedig mind ugyanazt a pontot foglaltuk el. Minden elképzeléssel szemben, ez a helyzet nem kedvezett a társasági életnek, tudom, hogy például más korokban a szomszédok eljárnak egymáshoz, ott viszont, azzal együtt, hogy mindnyájan szomszédok voltunk, még egy jó napot vagy jó estét sem mondtunk egymásnak.Mindenki beérte avval, hogy csak egy szűk ismerős körrel tartsa a kapcsolatot. Leginkább megmaradt emlékezetemben Ph(i)Nk0 asszony, a barátja: De XuaeauX, egy bevándorolt család, bizonyos Z'zuék és

41

Pbert Pberd úr, akit már említettem. Volt egy takarítónő is - „karbantartási alkalmazott" címmel egyetlenegy az egész világmindenséghez, lévén hogy a munkahely ilyen kicsi volt. Az igazat megvallva, nem volt semmi dolga egész nap, még porolnia sem kellett - egy pont belsejébe még egy porszem se fér be -, egész tevékenysége az volt, hogy egyfolytában pletykált és panaszkodott.Már azokkal is, akiket elmondtam, túl sokan voltunk, ehhez vegyük még a holmit, amit ott fel kellett halmoznunk. Mindaz az anyag, amely később a világegyetem kialakítására szolgált, ott volt szétszedve és összehordva, úgyhogy azt sem lehetett tudni, mi fog a későbbiekben a csillagvilághoz tartozni (mint az Androméda-köd), miből lesznek a földrajzi alakzatok (például a Vogézek), vagy a kémia anyagai (mint bizonyos berillium-izotópok). Ráadásul mindig nekimentünk a Z'zu család cókmókjának: hencsereknek, matracoknak, kosaraknak; ezek a Z'zuék, ha nem ügyelt az ember, azzal az ürüggyel, hogy ők egy népes család, úgy tettek, mintha egyedül ők volnának a világon, még arra is képesek voltak, hogy zsineget feszítsenek ki a ponton keresztül a fehérnemű kiteregetésére. Persze a többiek sem voltak mindig igazságosak Z'zuékkal, kezdve azon a meghatározáson, hogy „bevándoroltak", ami azon az állításon alapult, hogy míg a többiek már előbb ott voltak, ők csak később jöttek volna. Hogy ez minden alap nélküli előítélet, számomra ez világos, tekintve, hogy nem létezett sem egy előbb, sem egy később, sem egy másutt, ahonnan bevándorolhattak volna, de hát volt, aki azt erősítgette, hogy a „bevándorolt" fogalmát elvont értelemben kell venni, vagyis tértől és időtől függetlenül.Akkori gondolkodásmódunk meglehetősen szűk látókörű, mondhatni, alantas volt. Annak a környezetnek a hibája ez, amelyben kialakultunk. Ez a gondolkodásmód azonban végső soron mindnyájunkban megmaradt; képzeljétek, még manapság is fel-

42

felbukkan, ha ketten összetalálkozunk véletlenül az autóbuszmegállónál vagy a moziban, vagy egy nemzetközi fogászkongresszuson, és visszaemlékezünk azokra az időkre. Üdvözöljük egymást - hol engem ismer fel valaki, hol én ismerek fel valakit és azonnal elkezdünk kérdezősködni emerről meg amarról (akkor is, ha mindegyikünk csak néhányra emlékszik vissza azok közül, akikre a másik emlékszik), és újra kezdődnek az egykori marakodások, a rosszindulat, a fúrás. Mindaddig, míg el nem hangzik Ph(i)Nk0 asszony neve - minden beszélgetés ide torkollik -, és akkor egyszerre félretesszük a gonoszkodást, és áhítatos, nagy meghatottsággal fellélegzünk. Ph(i)Nk0 asszony az egyetlen, akit egyikünk sem felejtett el, és akit mindnyájan visszasírunk. Mi lett vele? Jó ideje felhagytam már a keresésével: Ph(i)Nk0 asszonyt, keblét, csípőjét, virító sárga pongyoláját nem fogjuk többé viszontlátni, sem ebben a tejútrendszerben, sem valamelyik másikban.Félreértés ne essék, az az elmélet, miszerint a világegyetem, miután a ritkulás végső határát elérte, újra sűrűsödni fog, és ily módon megint abban az egy pontban találjuk majd magunkat, és aztán minden újra kezdődik, ez az elmélet engem soha nem győzött meg. Mégis sokan közülünk csakis erre számítanak, továbbra is terveket szövögetnek arra az időre, amikor megint mindnyájan ott leszünk. A múlt hónapban belépek a sarki eszpresszóba, és kit látok? Pbert Pberd urat.- Mi újság? Mi szél hozta erre, mifelénk? - Megtudom, hogy Páviában van egy kis műanyagképviselete. Csöppet sem változott, ugyanaz az ezüstfog, ugyanaz a hímzett nadrágtartó.- Amikor majd újra ott leszünk - mondja suttogva -, egy dologra kell majd vigyázni, hogy bizonyos népség kívül maradjon… Értjük egymást: azok a Z'zuék…Szerettem volna azt válaszolni, hogy ugyanezt a szöveget már többünktől hallottam, de úgy fejezték be: „Értjük egymást… Pbert Pberd úr…

43

Nem akartam hagyni, hogy ebbe a zsákutcába tereljen, gyorsan megjegyeztem:- És Ph(i)Nk0 asszony? Gondolja, hogy viszontlátjuk?- Ó, igen… Őt igen… - mondta Pbert Pberd úr elvörösödve. Hogy visszatérünk a pontba, ez mindnyájunk számára elsősorban azt a reményt jelenti, hogy megint együtt leszünk Ph(i)Nk0 asszonnyal. (Még nekem is, aki pedig nem hiszek a dologban.) Ott, az eszpresszóban is, mint rendesen, róla kezdtünk beszélgetni, megilletődtünk, és Pbert Pberd úr se volt már olyan ellenszenves.Ph(i)Nk0 asszony nagy titka az volt, hogy sohasem adott okot a féltékenységre. Pletykára sem. Azt mindenki tudta, hogy De XuaeauX úrral szokott ágyba feküdni, de egy pontban, ha van egy ágy, az elfoglalja az egész pontot, így hát nem arról volt szó, hogy befeküdtek az ágyba, hanem hogy ott voltak, hiszen aki a pontban volt, az az ágyban is volt. Következésképp óhatatlanul mindegyikünkkel ágyban volt. Ha más személyről volna szó, ki tudja, mennyit beszéltek volna róla. A takarítónő sohasem fékezte a csípős nyelvét, és a többiek sem kérették magukat, hogy a példáját köves-sék. Z'zuékról, hogy mást is említsek, szörnyű dolgokat kellett végighallgatnunk: az apa, a lányai, fivérek, nővérek, anyák és nagynénik, semmiféle sötét rágalmazástól nem menekedtek. Ph(i)Nk0 asszonnyal más volt a helyzet: a boldogság, amit rám sugárzott, egyformán származott abból, hogy egypont voltomban elrejtőzhettem benne, és abból, hogy egypont voltában védelmezhettem őt magamban; ez a szemlélet bűnös volt (tekintve azt a keveredést, ami abból származott, hogy mindnyájan egy- pontvoltunkban egyesültünk benne), és ugyanakkor tiszta (tekintve, hogy ő viszont egypont voltában áthatolhatatlan volt). Szóval kíván-hattam volna ennél többet?És mindez amennyire igaz volt az én esetemben, ugyanolyan érvényes volt mindegyikünkre. Ami pedig

44

őt illeti: befogadott és beolvadt, egyforma örömmel, magába fogadott minket, és szeretett és bennünk lakozott, mindenkiben egyenlően.Nagyon jól megvoltunk így, mind együtt, olyan jól, hogy valami rendkívülinek kellett már történnie. Elég volt, hogy egy bizonyos pillanatban Ph(i)Nk0 asszony azt mondja: „Fiúk, ha egy kis tér volna, milyen örömmel főznék nektek egy kis metélt tésztát!" És ebben a pillanatban mindnyájan a térre gondoltunk, amelyet gömbölyű karja betöltene, ahogy a sodrófát előre-hátra görgeti a tésztán. Vagy a nagy kupac liszt és tojás fölé boruló keble, amely eltakarja a széles gyúródeszkát, miközben könyékig olajos, fehér karja dagaszt, egyre dagaszt. A térre gondoltunk, amelyet elfoglalna a liszt és a lisztet adó búza és a búzatermő földek és a hegyek, amelyekből a földeket öntöző víz lezúdul, és a legelők a csordáknak, hogy legyen hús a mártáshoz. A térre, amely kellene ahhoz, hogy a Nap megérlelje sugaraival a búzát, a térre, hogy a csillaggázok felhőiből a Nap összesűrűsödjön és felgyulladjon. A térben száguldó rengeteg csillagra és galaktikára és galaktika halmazra, amely mind kell ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon minden galaktika, minden csillagköd, minden nap, minden bolygó, és ugyanakkor, amikor rágondoltunk, ez a tér feltartóztathatatlanul formálódott, ugyanakkor, amikor Ph(i)Nk0 asszony kiejtette ezeket a szavakat: …metélt tésztát, hej, fiúk! - a pont, amely magában foglalta őt és mindnyájunkat, kitágult, fényévnyi, fényévszázadnyi és milliárd fényévezrednyi távolságú körben, és mi, akik szétszóródtunk a világ négy sarkába (Pbert Pberd úr egészen Páviáig elkerült). És az asszony, aki feloldódott valami ki tudja, miféle fény- vagy hőenergiában, ő, Ph(i)Nk0 asszony, aki a mi hitvány, zárt világunkban képes volt erre az első nagy kitörésre. „Fiúk, micsoda metélt tésztát adnék én nektek!" Igazi, átfogó szerelmes kitörésre, amely ugyanabban a pillanatban megteremtette a tér fogalmát és magát a teret és az időt

45

és az egyetemes tömegvonzást és a tömegvonzást megvalósító világegyetemet. Amely lehetővé tette a napok milliárdjait és milliárdjait és a bolygókat és a búzaföldeket és a Ph(i)Nk0 asszonyokat, akik a bolygók kontinensein szétszóródva olajos és liszttől fehérlő karral gyúrnak, és ő ettől a pillanattól fogva elveszett számunkra, és mi visszasírjuk.

46

SZÍNEK NÉLKÜL

A légkör és az óceánok kialakulása előtt a Föld az űrben keringő szürke golyóbis képét mutathatta, amilyen ma a Hold: ott, ahová a Napból kiáradó ibolyántúli sugarak minden akadály nélkül érkeznek, a színek megsemmisülnek, ezért olyan egyhangúak és halottszürkék a holdfelszín sziklái és nem olyan színesek, mint lent, a Földön. Hogy a Föld ilyen tarka képet mutat, ez a légkörnek köszönhető, amely megszűri azt a gyilkos fényt

Egy kissé egyhangú volt - jelentette ki Qfwfq - viszont pihentető. Mérföldeket és mérföldeket bejárhattam nagy sebességgel, ahogy akkor lehet haladni, amikor nincs útban a levegő, és mást se láttam, csak szürkét és újra csak szürkét. Sehol egy éles ellentét: fehér, igazán fehér, ha volt, a Nap közepén volt, azt pedig meg sem közelíthette a pillantásunk; fekete, igazán fekete még az éjszakai sötét sem volt, hiszen mindig nagyszámú csillag volt az égen. Hatalmas távlatok nyíltak előttem, nem törték ezt meg a szürke kősíkságok körül éppen csak kibukkanó szürke hegyláncok sem; és hiába szeltem át a földrészeket, nem értem el soha a partra, mivel az óceánok, a tavak és folyók még valahol a föld alatt feküdtek. Ritka esemény volt akkoriban egy talál-kozás: oly kevesen voltunk! Abban az ibolyántúli fényben, hogy kibírjuk, nem lehettünk túl igényesek. Különösen az atmoszféra hiányát éreztük meg sokféleképp, nézzük például a meteorokat: a tér minden pontjából záporoztak, mert nem volt még légkör, amely ma felfogja őket, mint egy háztető, és amelyben meg-semmisülnek. Aztán a csend: próbáltál volna csak kiabálni! Nem volt levegő, ami rezegjen, mindnyájan némák és süketek voltunk. És a hőmérséklet? Nem volt semmi körülöttünk, hogy megőrizze a Nap hőjét: éjszaka olyan hideg állt be, hogy megdermedtünk.

47

Szerencsére a földkérget alulról fűtötte a bolygó gyomrában összepréselődött és megolvadt ásványtömeg; az éjszakák rövidek voltak (ahogy a nappalok is: a Föld gyorsabban forgott maga körül); én egy jó meleg szikladarabot átölelve szoktam aludni; körös-körül az a száraz hideg valóságos gyönyörűség volt. Szóval, ami az éghajlatot illeti, ha őszinte akarok lenni, én a magam részéről egészen jól megvoltam.Annyi nélkülözhetetlen dolog között, amelyben hiányt szenvedtünk, érthető, hogy a színek hiánya volt még a legkisebb baj: ha tudtuk volna is, hogy vannak, helytelen fényűzésnek tartottuk volna. Egyetlen kényelmetlenség adódott: erőltetni kellett a szemünket, ha kerestünk valamit vagy valakit, mert mivel minden egyformán színtelen volt, a formákat nem lehetett világosan megkülönböztetni a mögöttük és körülöttük levő más formáktól. Nagy nehezen lehetett csak kivenni azt, ami mozgott: egy meteortöredék gördülését, egy földrepedés kígyózva megnyíló hasadékát, egy kődarab elpattanását.Azon a napon egy szivacsszerűen lyukacsos szikla-amfiteátrumban futkároztam, a sziklafalakat egymásra torlódó boltívek lyuggatták át meg át, szóval zűrzavaros hely volt, ahol a színek hiányát enyhítette az árnyékos beugrók változatossága. Egyszerre a színtelen boltívek oszlopai közt megpillantottam valami sebesen száguldó színtelen villanást - eltűnt, és távolabb újra felbukkant: két egymás melletti fényfoltot -, felvillantak és kihunytak; még nem is tudtam, hogy mi az, és már szerelmesen futottam Ayl szemei után.Egy homoksivatagba kerültem: továbbhaladtam, behatoltam a valamiben mindig különböző, mégis szinte egyforma homokbuckák közé. Egy bizonyos pontból nézve őket, a buckák teteje heverő testek domborula-tainak tűnt. Amott egy gyöngéd kebelre boruló kart mintázott, kinyújtott tenyere a lehajtott fej alá simult; idébb mintha karcsú, nagyujjú ifjú láb emelkedne. Álltam, és bámultam ezeket a lehetséges azonosságokat,

48

jó egy percet elvesztegettem, míg rájöttem, hogy szemem előtt nem homoktaréj nyúlik el, hanem épp az, akit üldöztem.Ott feküdt színtelenül, elnyomta az álom a színtelen homokon. Leültem a közelében. Abban az időszakban voltunk - most már tudom -, amikor az ibolyántúli kor a vége felé járt a bolygónkon, halódó létforma csillogtatta beérett szépségét. Soha semmi olyan szép nem volt a földön, mint az a lény ott a szemem előtt.Ayl kinyitotta a szemét. Meglátott. Először, azt hiszem, nem különböztetett meg ennek a homokvilágnak a többi részétől, ahogyan ez velem is történt az imént, aztán felismerte bennem azt az ismeretlen lényt, aki üldözte őt, és megrémült. Végül azonban, úgy látszik, rájött a közös mivoltunkra, és a félénkség és mosoly közt bizonytalankodó pillantást vetett rám, olyant, hogy a boldogságtól néma vonításban törtem ki.Beszélgetni kezdtünk, csupán mutogatással.- Homok. Nem homok - mondtam előbb kör-bemutatva, aztán mi kettőnkre.Intett, hogy megértette.- Szikla. Nem szikla - jeleztem már csak azért is, hogy folytassam ezt a gondolatmenetet. Amikor ez történt, nem sok fogalom állt rendelkezésünkre, annak körülírása például, hogy mik vagyunk mi ketten, mi az, ami közös, illetve eltérő bennünk, nem volt könnyű feladat.- Én. Te nem én - igyekeztem megmagyarázni mozdulatokkal.Ettől elkedvetlenedett.- Igen. Te, mint én, de csak úgy-ahogy - helyesbítettem.Egy kicsit megnyugodott, de még bizalmatlan volt.- Én, te, együtt szaladni - próbáltam mondani.Nevetésben tört ki és nekiiramodott.Tűzhányók ormán szaladtunk. A déli szürkeségben Ayl hajának lobogása és a kráterekből felszálló lángnyelvek sápadt, egyforma szárnycsapdosásban olvadtak össze.

49

- Tűz. Haj - mondtam. - Tűz, haj, egyforma.Úgy láttam, evvel egyetért.- Ugye, szép? - kérdeztem.- Szép - felelte.A Nap fehéres alkonyba hajlott. Egy sötét sziklafalon, a ferdén beeső sugarakban megcsillant néhány kődarab.- Kövek ott nem egyforma. Ugye, szép? - mondtam.- Nem - felelte és elfordult.- Kövek ott, ugye, szép? - makacskodtam a kövek fénylő szürke foltjaira mutatva.- Nem. - Nem akart odanézni.- Én, neked, kövek, ott! - kínáltam.- Nem, kövek, itt! - felelte Ayl, és felkapott egy maroknyit a sötét kövekből, de én akkor már előreszaladtam.Visszatértem a fénylő kövekkel, de erőltetnem kellett, hogy elvegye őket.- Szép! - próbáltam meggyőzni.- Nem! - ellenkezett, de aztán odanézett: most, hogy eltávolodtak attól a visszavert napfénytől, feketék voltak, mint a többi, és Ayl csak ekkor mondta: - Szép!Leszállt az éj, az első, amelyet nem egy sziklához simulva töltöttem, és talán ezért éreztem olyan gyalázatosan rövidnek. A fény minden pillanatban arra törekedett, hogy elhomályosítsa Aylt, hogy kétségessé tegye a létét, a sötét viszont visszaadta a bizonyosságot, hogy mellettem van.Újra nappal lett, szürkére festette a Földet; pillantásom körbejárt, és nem találta Aylt. Néma kiáltást hallattam:- Ayl! Miért szöktél el? - Ő azonban előttem volt, és ő is engem keresett, nem vett észre, és hangtalanul kiáltozott:- Qfwfq! Hol vagy? - így keresgéltünk mindaddig, míg a szemünk újra hozzá nem szokott ehhez a gyér világossághoz, és felismerte egy csípő, egy könyök, egy szemöldök körvonalát.Szerettem volna akkor elhalmozni ajándékokkal Aylt, de semmit nem éreztem méltónak hozzá. Megpróbáltam

50

mindent, ami valamilyen módon kiemelkedett a világ egyhangúságából, mindent, ami valami változatosságot, valami foltot jelentett. Hamarosan rá kellett azonban jönnöm, hogy Aylnak és nekem különböző az ízlésünk, vagy tán éppen ellentétes: én valami másfajta világot kerestem a dolgokat beburkoló színtelen fátyol mögött, ennek lestem minden kis jelét, minden villanását (és valóban, valami változás már elkezdődött: egyes pontokon a színtelenséget mintha színjátszó derengés váltaná fel); Ayl pedig boldog lakója volt a csendnek, amely a rezgések nélküli világban uralkodott. Számára mindaz, ami ezt a tökéletes látási semlegességet meg-törte, fülsértő, hamis hang volt; számára ott, ahol a szürkeség kioltotta akár a leghalványabb vágyat, hogy más legyen, mint szürke, csak ott kezdődött a szépség.Hogyan is érthettük volna meg egymást? Ahogyan a világ dolgai a szemünk előtt megjelentek, egyikük sem volt alkalmas arra, hogy kifejezze, mit érzünk egymás iránt, de míg én megszállottan próbáltam a dolgokból ismeretlen rezgéseket kicsalni, ő mindent vissza akart téríteni az eddigi állapot színtelen másvilágába.Egy meteor száguldott át az égen, pályája a Nap előtt húzódott, lángba borult, folyékony burka egy pillanatra megszűrte a napsugarakat, és egyszerre az egész világ soha nem látott fénybe merült. Violaszín szakadékok nyíltak a narancsszínű szirtek lábánál, lilás kezemmel a zölden lángoló hullócsillagra mutattam, és egy gondolat keresett kiutat a torkomból, de még nem voltak rá szavak:- Ez, neked! Tőlem, ez, neked, most, most szép!És közben hirtelen hátrafordultam, hogy lássam, milyen másféleképpen ragyog Ayl az általános átalakulásban, és nem láttam őt, mintha csak a színtelen máz röpke széttöredezésében valami módot talált volna arra, hogy elrejtőzzék, elillanjon a mozaikkép hasadékai között.- Ayl! Ne ijedj meg, Ayl! Gyere elő és nézd!De akkor már a meteor íve eltávolodott a Naptól, és a Földet visszahódította a mindenkori szürkeség, amely

51

káprázó szememnek most még szürkébb, egyhangúbb és homályosabb volt, és Aylt nem találtam.Igazából eltűnt. Napok és éjszakák hosszú során át kerestem. Ez volt az az időszak, amikor a világ próbálgatta a formákat, amelyeket később majd fel fog venni: avval az anyaggal próbálgatta, ami éppen kéznél volt, ha nem is volt a legalkalmasabb, s annál is inkább tehette, mivel nyilvánvaló volt, hogy még semmi sem végleges. Füstszínű lávafák nyújtogatták görcsös ágaikat, amelyeken vékony palalevelek csüggtek. Agyagmezők fölött szálló hamupillangók libegtek opálos kristálymargaréták fölött. Ayl lehetett volna a színtelen erdő egyik ágáról lecsüngő színtelen árnyék vagy a szürke bokrok alatt szürke gombákért hajladozó árnyalak. Százszor is azt hittem, hogy észrevettem, és százszor, hogy újra elvesztettem. A kihalt mezőkről lakott vidékekre mentem át. Azokban az időkben, az eljövendő változások sejtésében, gyanús építgetők egy lehetséges távoli jövő idő előtti formáit min- tázgatták. Áthaladtam egy kőtornyokkal telezsúfolt sokcsúcsú metropoliszon; elhagytam egy remetetanyaszerű, járatokkal átfurkált hegységet; egy kikötőbe értem egy sártenger partján; beléptem egy kertbe, ahol a homok- ágyásokból magas menhírek emelkedtek az égnek.A menhírek szürke kövét épp hogy csak látható szürke barázdák rajzolták tele. Megálltam. A kert közepén Ayl játszott a társnőivel. Egy kvarclabdát dobáltak a levegőbe, és röptében elkapdosták.A labda egy túl erős dobásnál a közelembe került, és elkaptam. Ayl társnői szétszéledve keresték, én pedig, amikor láttam, hogy Ayl egyedül maradt, feldobtam a labdát a levegőbe, és röptében elkaptam. Ayl odafutott, én meg bujkálva dobáltam a kvarclabdát, és egyre messzebb csaltam Aylt. Aztán előbújtam: rám kiáltott, aztán nevetett, és így haladtunk játszadozva, ismeretlen tájakon át.Abban az időben a bolygó rétegei nagy erőfeszítéssel, földrengések közepette próbáltak egyensúlyba kerülni.

52

Egy-egy ilyen rengés néha megemelte a talajt, és Ayl meg énköztem szakadékok nyíltak, mi pedig felettük dobáltuk tovább a kvarclabdát. A Föld mélyében összepréselt elemek ezeken a nyílásokon keresztül nyertek egérutat, és hol sziklatarajok emelkedtek ki belőlük, hol gomolygó fellegek törtek elő, hol pedig forró vízsugarak lövelltek ki.Még mindig Ayllal játszottam, amikor észrevettem, hogy gáznemű sűrűség kezd szétterjedni a földkérgen, mint valami mélyen járó felhő, amely lassan-lassan emelkedik. Az imént még bokáig ért, most már térdig állunk benne, aztán derékig… Ayl szemében a bizonytalanság és félelem árnya jelent meg; én nem akartam megriasztani, ezért tovább folytattam a játékot, mintha mi sem történt volna, de én magam is nyugtalan voltam.Soha nem látott história volt: egy óriási, gomolygó buborék fúvódott fel a Föld körül, már teljesen beborította, hamarosan tetőtől talpig beburkol minket, és ki tudja, milyen következményei lesznek.Átdobtam a labdát Aylnak egy talajhasadék túloldalára, de a dobás érthetetlen módon rövidebbre sikerült, mint ahogy akartam. A labda a szakadékba hullott, talán egyszerre olyan nehézzé vált, nem: a szakadék tárult szét hatalmasan, és Ayl most messze volt, nagyon messze, egy gomolyogva hullámzó mélység másik oldalán, amely közöttünk nyílt, és hullámaival a sziklapart oldalát mosta, és én előrehajoltam erről a partról, és kiabáltam: „Ayl! Ayl!" - és a hangom, igen, a valóságos hangom felszállt, olyan erővel, ahogy sosem képzeltem volna, és a hullámok a hangomnál is erősebben zúgtak. Szóval: nem lehetett érteni semmit, de semmit.Elsüketült fülemhez emeltem a kezem, és ebben a pillanatban szükségét éreztem annak is, hogy betapasszam az orrom és a szájam, hogy ne lélegezzem be a körülöttem levő erős oxigén és nitrogén keverékét,

53

de mindennél erősebb volt a vágy, hogy a szememet befedjem, mert úgy éreztem, hogy kipukkad.A lábaimnál terjengő, gomolygó anyag egyszerre új színt vett fel, elvakított; tagolatlan üvöltés tört ki belőlem, amely aztán jól meghatározott jelentéssel telítődött meg:- Ayl! A tenger, kék!Az oly régóta áhított változás bekövetkezett. A Földön most már volt levegő és víz. És az épp hogy megszületett kék tenger fölött lemenőben volt a Nap, maga is színesen, harsogó színesen. Úgyhogy tovább kellett folytatnom az értelmetlen kiáltozást, ilyenféleképpen:- Milyen vörös a Nap! Ayl! Ayl! Milyen vörös!Leszállt az éj. A sötét is másféle volt. Futottam, kerestem Aylt, és se füle, se farka hangokat hallattam:- A csillagok sárgák! Ayl! Ayl!Nem találtam rá se akkor éjszaka, sem a következő napokon és éjjeleken. Körös-körül a világ egyre újabb színeket teregetett elém, rózsaszín felhők sűrűsödtek lilás gomolyokba, amelyek arany villámokat szórtak; a hosszú zivatarok után szivárvány csillogtatott meg eddig még nem látott színeket, minden lehetséges összetételben. És már a klorofill is megkezdte előrenyomulását: mohák és páfrányok zöldelltek a patakoktól átszelt völgyekben. Ez volt végre az Ayl szépségéhez méltó színpad, de ő nem volt sehol! Nélküle pedig ezt az egész sokszínű kavargást haszontalannak, kárba veszettnek éreztem.Újra bejártam a Földet, viszontláttam mindent, amit szürkében már ismertem, s újra meg újra megdöbbenéssel fedeztem fel, hogy a tűz piros, a jég fehér, az ég, kék, a föld barna és hogy a rubin rubinszínű, a topáz topázszínű és smaragdszínű a smaragd. És Ayl? A legvadabb képzelgéssel sem tudtam elképzelni, őt milyennek fogom viszontlátni.Megtaláltam a kertet a menhírekkel, most zöldellt a sok fától és fűtől. A forrásmedencékben piros, sárga és kék

54

halak úszkáltak. Ayl társnői most is ott ugrándoztak a réten, szivárványszínben sziporkázó labdát dobáltak, de mennyire megváltoztak! Egyikük szőke volt, fehér bőrű, másikuk barna, a bőre olajos fényű, volt rózsás bőrű gesztenyebarna is, egyik meg vörös hajú volt, számtalan elbűvölő szeplővel teleszórva.- És Ayl! - kiáltottam. - És Ayl? Hol van? Milyen? Miért nincs veletek?A lányok ajka piros volt, foguk fehér, rózsaszínű a nyelvük és ínyük. Rózsaszínű a mellük csúcsa is. A szemük tengerkék, feketecseresznye, bársonyos dióbarna.- Ayl… Ugyan - válaszolták. - Nincs mái itt… Nem tudjuk… - És tovább játszottak.Próbáltam elképzelni Ayl haját és bőrét, az összes lehetséges színekben, de nem sikerült, és végigkutattam utána a földgolyó felszínét.„Ha nincs itt fent - gondoltam -, ez azt jelenti, hogy lent van!" És az első adódó földrengésnél belevetettem magam egy szakadékba, le egészen a Föld gyomráig.- Ayl! Ayl! - szólongattam a sötétben. - Ayl! Gyere, nézd milyen szép ott kint!Berekedt torokkal elhallgattam. És ebben a pillanatban jött Ayl nyugodt, halk hangú válasza:- Pszt! Itt vagyok. Miért kiabálsz úgy? Mit akarsz?Semmit sem láttam.- Ayl! Gyere ki velem! Ha tudnád, kint…- Kint nem tetszik nekem.- De hát a múltkor te…- Ami elmúlt, elmúlt. Most másként van. Közbejött ez a felfordulás.Hazugsághoz folyamodtam:- Ugyan dehogy, csak egy pillanatnyi fényvál-tozás volt. Mint amikor a meteor jött! Mái- vége. Minden olyan, mint régen. Gyere, ne félj! - Ügy gondoltam, hogy ha kijön, és túl lesz az első zavart

55

pillanaton, megszokja majd a színeket, örülni fog, és megérti, hogy jó szándékkal hazudtam.- Igazából mondod?- Miért lódítanék? Gyere, hadd vigyelek ki!- Nem. Te menj, elöl. Én utánad megyek.- De én már alig várom, hogy lássalak.- Csak úgy láthatsz, ahogy én akarom. Menj előre, és ne fordulj meg.A földlökések utat nyitottak előttünk. A sziklarétegek legyezőszerűen szétnyíltak, és mi a résekben lépkedtünk. Hátam mögött hallottam Ayl könnyű lépéseit. Még egy földrengés, és kint vagyunk. Futottam a könyvlapokként szétnyíló bazalt- és gránitlapok között: a hasadék mélyén már feltárult a nyílás, amely a szabad levegőre vezet; a kürtőn kívülről már belátszott a napsütötte zöld Föld; a fény már utat tört magának, és elénk jött. Itt a pillanat: most meglátom a színek kigyúlását Ayl arcán is… Megfordultam, hogy megnézzem.Már csak a kiáltását hallottam, ahogy visszahúzódott a sötétbe; a fénytől elkáprázott szemem először nem tudott semmit sem megkülönböztetni, aztán a földrengés döreje mindent elnyomott, és függőleges sziklafal emelkedett fel hirtelen - elválasztott bennünket.- Ayl! Hol vagy? Próbálj átjönni a falon, gyorsan, mielőtt a szikla megállapodik! - És futottam a fal mentén, kerestem egy nyílást, de a sima, szürke felület tömören, hasadék nélkül húzódott.Hatalmas hegylánc alakult ezen a helyen. Én kilökődtem a szabadba, Ayl azonban ott maradt a sziklafal mögött, bezárva a Föld gyomrába.- Ayl! Hol vagy? Miért nem vagy itt? - és körbejártattam szemem a lábaimnál elterülő tájon. Akkor egyszerre ezek a borsózöld mezők - már kibukkantak az első skarlát pipacsok ezek a kanárisárga mezők, amelyek sávjaikkal tarkázták a sötétkék foltokkal tündöklő tengerig lejtő vöröses domboldalakat, mindez olyan ízetlennek, olyan

56

közönségesnek, olyan hamisnak tűnt, annyira ellentmondott Ayl egyéniségének, Ayl világának, Ayl szépségeszményének, hogy megértettem: neki már soha többé nincs itt helye. Fájdalommal és félelemmel tudatosodott bennem, hogy én itt maradtam, hogy soha nem menekülhetek az arany- és ezüstsziporkázás elől a kékből rózsaszínbe játszó felhőcskék, az ősszel meg-sárguló levélzöld elől, és hogy Ayl tökéletes világa örökre elveszett, annyira, hogy már magam elé sem tudom képzelni, és nem maradt már semmi, ami visszaidézhetné számomra, akár csak távolról is, semmi, hacsak nem ez a hideg, szürke kőfal.

57

VÉG NÉLKÜLI JÁTÉKOK

Ha a galaktikák távolodnak egymástól, a világegyetem ritkulását új galaktikák kialakulása egyensúlyozza ki, amelyeknek anyaga újonnan keletkezik. A világegyetem átlagsűrűségének fenntartásához elég, hogy a táguló tér minden 40 köbcentiméterében 250 millió évenként keletkezzék egy hidrogénatom. (Ez a „folyamatos állapot"-nak nevezett elmélet szemben áll egy másik feltevéssel, miszerint a világegyetem egy meghatározott pillanatban történt gigászi robbanásból származik)

Gyerek voltam, de már észrevettem - mesélte Qfwfq. - Ismertem minden egyes hidrogénatomot, és amikor felbukkant egy új, azonnal tudtam róla. Gyerekkoromban az egész világegyetemben nem volt más, amivel játszhattunk volna, csak hidrogénatomok, ezekkel játszottunk folyton, én és egy másik, velem egykorú fiú, akit Pfwfp-nek hívtak.Hogyan játszottunk? Mindjárt elmondom. A tér, ugye, görbült, és mi a görbület mentén gurigáztunk az atomokkal, mint most a golyókkal, és aki messzebbre gurította az atomját, az győzött. Az atom ellökésénél jól ki kellett számítani a következményeket, a röppályát, ügyesen kellett kihasználni a mágneses és a gravitációs mezőket, különben a golyó kiszaladt a pályáról, és kiesett a játékból.A szabályok a szokásosak voltak: ha a játékos egy atommal eltalálta egy másik saját atomját, előbbre vihette, vagy pedig elvehetett egyet az ellenfél atomjai közül. Természetesen ügyeltünk arra, hogy ne ütköztessük túl erősen az atomokat, mert két hidrogénatom összekoccanásából - kopp! - kialakul-hatott egy deutérium atom, vagy éppenséggel egy héliumatom, és ezek az atomok kiestek a játékból, ráadásul, ha az egyik az ellenfélé volt, még vissza is kellett téríteni a veszteségét.

58

Tudjátok, milyen a tér görbülete: a golyó gurul, gurul, és egyszer csak a lejtőre ér, nekilódul, és nem lehet utolérni. Ezért, ahogy belemelegedtünk a játékba, a mezőny atomjai egyre fogytak, és az vesztett, akinek előbb fogyott el az összes.És éppen akkor, a döntő pillanatban, új atomok kezdtek előbukkanni. Az új és a használt, atom között, tudjátok, lényeges különbség van: az újak fényesek, világosak, egészen frissek, szinte harmatosak. Új szabályokat kellett felállítani: egy új három régit ér, az újakat, amint kialakulnak, egyenlően osztjuk fel kettőnk közt.Így aztán sohasem ért véget a játék, és bele se untunk, mert valahányszor új atomokkal folytattuk, úgy tűnt, hogy a játék is új, és hogy ez az első mérkőzés.Aztán hogy múlt az idő, egyik mérkőzés a másik után, a játék már lanyhábban folyt. Új atomok már nem mutatkoztak: az elveszett atomok helyébe nem került másik, gurításaink gyengék, tétovák lettek, mert féltünk, hogy abban a sivár, sima térben elveszítjük azt a néhány darabot, amely még játékban volt.Pfwfp is megváltozott: nem figyelt oda, elmászkált, nem volt ott, amikor rákerült a sor a gurításban; hívtam, de nem felelt, és csak egy fél óra múlva került elő.- Na, gyerünk, te jössz, mi lesz, nem játszol tovább?- Dehogynem, ne akadékoskodj, máris gurítok.- Eh, ha neked külön útjaid vannak, hagyjuk abba a mérkőzést!- Cö-cö, azért sírsz annyit, mert veszítesz! Ez igaz volt: elfogytak az atomjaim, Pfwfp-nek viszont, ki tudja, hogy csinálta, mindig volt tartaléka. Ha nem kerülnek elő újabb, elosztható atomok, semmi remény arra, hogy behozom a hátrányt.Amikor Pfwfp megint elment, lábujjhegyen követtem. Amíg úgy gondolta, hogy látom, szórakozottan fütyörészve ténfergett, de amint a látóteremen kívül érezte magát, nekiiramodott a térnek, céltudatos

59

léptekkel, mint akinek egész pontos terv van a fejében. És hogy mi volt ez a terv - ez a csalás, mint látni fogjá-tok -, hamarosan kiderült: Pfwfp ismerte azokat a helyeket, ahol az új atomok keletkeznek, és időről időre körbejárt, és összeszedte őket, alighogy előbújtak, azután eldugta az egészet. Ezért volt neki mindig atomja, amit elgurítson!Mielőtt azonban bevetette volna, amilyen megrögzött hamisjátékos volt, nekiállt, hogy régi atomoknak álcázza őket: addig dörzsölte az elektronhéjat, amíg kopott és homályos nem lett, ezzel akarta elérni, hogy én azt higgyem, régi atomokat talált véletlenül a zsebében.Ez még nem minden: gyorsan kiszámítottam a játékban részt vett atomok mennyiségét, és rájöttem, hogy ez csak kis része annak, amit így ellopott és eldugott. Hidrogénraktárat gyűjtene magának? Minek? Miben töri a fejét? Gyanút fogtam: Pfwfp egy saját, vadonatúj világegyetemet akar építeni.Ettől kezdve nem volt nyugtom: kölcsönkenyér visszajár! Utánozhattam volna, most, hogy ismertem a helyeket, csak egy pár perccel kellett volna megelőznöm, hogy elvegyem az újszülött atomokat, mielőtt még rájuk tehetné a kezét. De ez túl egyszerű lett volna! Olyan csapdát akartam állítani neki, amilyent megérdemel ezért az aljasságért. Először is nekiálltam hamis atomokat gyártani: miközben ő a hitszegő körútjaival volt elfoglalva, én egy titkos rejtekhelyen a rendelkezésre álló anyagot törtem, adagoltam és tapasztottam. Az igazat megvallva, bizony kevéske volt ez az anyag: fényelektromos sugárzások, mágnesesmező-morzsák, néhány elkallódott neutrínó; de nyállal megnedvesítve és golyóvá gyúrva végül is sikerült elérnem, hogy egyben maradjon. Szóval olyan golyókat készítettem, amelyek a figyelmes szemlélő számára nyilvánvalóan nem voltak hidrogénatomok, sem valami más ismert elem atomjai, de annak, aki sebtiben felkapdossa, és a zsebébe süllyeszti őket,

60

ahogy Pfwfp teszi azokkal az alattomos mozdulataival, annak valódi és újdonatúj hidrogénatomnak tűnhettek.Így aztán, miközben ő még mit sem sejtett, megelőztem őt a körútján. A helyeket jól bevéstem az emlékezetembe.A tér mindenütt görbült, de vannak helyek, ahol görbültebb, mint másutt: olyan zsákfélék vagy barlangok, vagy gödrök alakulnak, ahol az űr bepöndörödik. Ezekben a gödrökben keletkezik halk csilingeléssel, minden kétszázötvenmillió évben, mint gyöngyszem a kagylóhéjak közt, egy fénylő hidrogénatom. Odamentem, zsebre tettem az atomot, és a helyére raktam a hamisat. Pfwfp semmit nem vett észre: a telhetetlen tolvaj telerakta zsebeit ezzel a szeméttel, én meg közben felhalmoztam mindazt a kincset, ami csak a világegyetem méhéből világra jött.A mérkőzések kimenetele most megváltozott: én mindig új atomokat tudtam bevetni a küzdelembe, Pfwfp atomjai pedig sorra csütörtököt mondtak. Háromszor próbált meg gurítani, háromszor porlott szét az atomja, mintha szétfolyt volna a térben. Most aztán Pfwfp keresett mindenféle kifogást, hogy elbliccelje t mérkőzést.- Na, gyerünk - sürgettem -, ha nem gurítasz, enyém a mérkőzés. Mire ő:- Nem ér a nevem, ha egy atom nem jó, nem ér a mérkőzés, újra kell kezdeni. - Ezt a szabályt ebben a pillanatban rögtönözte.Nem hagytam békén, körültáncoltam, a nyakába ugrottam és énekeltem:

Golyógolyógolyógolyó,Jó a jó golyó, de rossz a szétfolyó,Nincsen jó golyója, jaj de jó,Minden rossz golyója nekem jó golyó.

- Elég volt - mondta Pfwfp - játsszunk mást.

61

- Rendicsek - mondtam. - Akkor röpítsünk Galaktikákat!- Galaktikákat? - Pfwfp arca azonnal felragyogott az örömtől. - Benne vagyok! De te… neked nincs is galaktikád!- Nekem van. - Nekem is.- Rajta! Ki röpíti magasabbra!És az összes rejtett új atomjaimat kiröpítettem az űrbe. Először úgy tűnt, szétszóródnak, aztán összetömörültek egy könnyű felhőbe, és a felhő növekedett, növekedett, és a belsejében vakító fényű csomók keletkeztek, és forogtak, forogtak, és egyszer csak sosem látott csillagzatokból álló spirállá váltak, amely lebegve és lüktetve tárult szét és száguldott, száguldott, én meg tartottam a farkát, és futottam utána. De most már nem is én röpítettem a galaktikát, a galaktika röpített engem, ahogy ott lógtam a farkán; illetve nem volt már fent és lent, csak táguló tér volt, és benne a galaktika, amely maga is tágult, és én. ott lógva, orrot mutattam az immár ezer és ezer fényév távolságba került Pfwfp-nek.Pfwfp az első mozdulatomra gyorsan előszedte a maga készletét, és felröpítette, olyan magabiztos mozdulattal, mintha már látná is az égen kibontakozni egy mérhetetlen galaktika tekervényeit. De nem volt ott semmi. Csak a sugarak sistergése hallatszott, össze-vissza villogás látszott, aztán mindjárt kihunyt az egész.- Ez minden? - kiáltottam Pfwfp-nek, aki a dühtől elzöldülve átkozódott:- Majd megmutatom én neked, te kutya Qfwfq!Ez alatt pedig én meg a galaktikám ezer meg ezer más galaktika között repültünk, és az enyém volt a legújabb, irigyelhette az egész mindenség, úgy tüzelt benne a fiatal hidrogén és a kölyök berillium és a csecsemő szén. Az idősebb galaktikák irigységtől pukkadozva tértek ki előle, mi pedig fennhéjázó nyargalással kerültük a találkozást, látván, hogy milyen öregek és nehézkesek. Ebben a kölcsönös kerülgetésben egyre

62

ritkább, egyre sivárabb tereken száguldottunk át, és egyszer csak az űr mélyén itt is, ott is bizonytalan fénypászmákat láttam felvillanni. Számtalan új galaktika volt, épp hogy csak megszületett anyagból, az enyémnél is újabb galaktikák. A tér hamarosan ismét sűrűn teli lett galaktikákkal, mint a szőlőskert szüret előtt, és röptükben elkerültek minket, az én galaktikám kerülte a fiatalabbakat, éppúgy, mint az idősebbeket, és idősek és fiatalok kerültek minket. És tovább repültünk üres [egekben, és az egek megint benépesültek és így tovább.Az egyik ilyen benépesülési szakaszban egyszerre csak hallom:- Qfwfq, most megfizetsz, te áruló! - És látom, hogy egy vadonatúj galaktika repül a nyomunkban, és a spirál legszélső pontjáról kihajolva az én régi játszótársam, Pfwfp szórja felém a szitkait és fenyegetéseit.Megkezdődött a hajsza. Ahol a tér emelkedőben volt, Pfwfp fiatal és mozgékony galaktikája csökkentette a hátrányát, de ahol lejtett a tér, az enyém, a súlyánál fogva visszanyerte az előnyét.Tudjátok jól, mi a gyorsasági versenyek titka: minden azon múlik, hogyan veszik a kanyart. Pfwfp galaktikája élesebben vette, az enyém pedig nagyobb ívre törekedett. Egyre nagyobb és nagyobb az ív, és hopp, egyszer csak kilendültünk a tér szélén túlra, mögöttünk Pfwfp-vel. Folytattuk a versenyt, az ilyenkor szokásos módszerrel, vagyis hogy amilyen mértékben előrehaladtunk, úgy teremtettük meg folyamatosan magunk előtt a teret.Így aztán előttem a semmi volt, mögöttem meg az üldöző Pfwfp rusnya képe: mindkét irányban kellemetlen látvány. Akkor már inkább előrenézek, és mit látok? Pfwfp, akit az imént még magam mögött láttam, a galaktikáján; egyenesen az orrom előtt fut.- Ujjé! - kiáltottam. - Most rajtam a sor, hogy üldözzelek.

63

- Hogyhogy? - kiáltotta Pfwfp, nem is tudom, hogy hátulról-e vagy elölről. - De hiszen én, kergetlek téged!Megfordulok: Pfwfp most is a sarkamban van. Visszafordulok előre: hát ott van, ott rohan, háttal felém. De ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy az előttem futó galaktikája előtt van még egy másik, és az a másik az enyém, annyira igazándiból, hogy még én is ott vagyok rajta. Ebben nem tévedhettem, bár hátulról látszom. Megint hátrafordultam a mögöttem levő Pfwfp felé, és kimeredt szemmel láttam, hogy az ő galaktikája mögött is jön egy másik, az enyém, a tetején ott vagyok én, és olyan pontosan azonos velem, hogy éppen ebben a pillanatban az is megfordul és hátranéz.Így hát minden Qfwfq mögött volt egy Pfwfp, és minden Pfwfp mögött egy Qfwfq, és minden Pfwfp kergetett egy Qfwfq-t, és az menekült előle és viszont. A köztünk levő távolság hol csökkent egy kicsit, hol növekedett, de világos volt immár, hogy az egyik soha nem éri utol a másikat, és a másik az egyiket. Ettől a kergetősditől aztán teljesen elment a kedvünk; aztán meg már nem is voltunk gyerekek, de akkor már nem volt mit tenni.

64

A HAL-NAGYBÁCSI

Az első gerincesek, amelyek a karbon korban a vízi életmóddal felhagytak a szárazföldi kedvéért, a tüdővel lélegző csontos halaktól származtak, amelyek uszonyaikat testük alá begörbítve, a földön, lábként használhatták

Akkor már világos volt, hogy a vizek ideje lejárt - emlékezett az öreg Qfwfq -, egyre többen voltak azok, akik rászánták magukat a nagy lépésre; nem akadt már család, amelynek ne lett volna néhány hozzátartozója ott kint, a szárazon; mindenféle egészen rendkívüli dol-gokat meséltek, mi mindent lehet a szárazföldön csinálni, és hívták a rokonságot is. A fiatal halakat már senki nem tarthatta vissza, uszonyaikkal a parti iszapban tocsogtak, hogy lássák, alkalmasak-e lábnak, ahogy ez a tehetségesebbjének sikerült. Éppen ezekben az időkben mélyültek el a különbségek köztünk: volt család, amely már nemzedékek óta a földön élt, és amelyben a fiatalok olyan szokásokat fitogtattak, amelyek már nemhogy a kétéltűekre voltak jellemzők, de túlhaladva azt, hüllő sajátosságok voltak; ugyanakkor olyan is volt, aki lemaradt, és továbbra is halként élt, sőt sokkal kifejezettebben hal volt, mint annak előtte.A mi családunk, meg kell mondanom, a nagyszülőkkel az élen, olyan tökéletesen totyogott a fövenyen, mintha erre született volna. Ha nincs a családban az a csökönyös N'ba N'ga dédnagybácsi, már jó ideje elvesztettünk volna minden kapcsolatot a vízi világgal.Igen, hal volt a dédnagybácsi, éspedig pontosabban meghatározva, az apai nagyanyám ágán, aki a devonkori Coelacantusok közül származott (az édesvíziek közül, akik aztán állítólag a másik ággal unokatestvéri kapcsolatban álltak - de nem akarok hosszabban elidőzni a rokonsági fokoknál, úgysincs senki, aki követni tudná). Elég az hozzá, hogy ez a dédnagybácsi

65

sekély, iszapos vizekben élt, elő- tobozosok gyökérzete között, abban a lagúna- ágban, ahol apáink születtek. Soha nem mozdult ki onnan: bármelyik évszakban elég volt egy kissé begázolni a lágyabb növényzetű szegély-vízbe, ahol már-már elmerültünk, és ott lent, néhány arasznyira a partszegélytől, megláttuk a buborékoszlopot, amelyet ő eregetett nagy fújtatással, ahogy a koros személyek szokták, vagy pedig a hegyes orrától felzavart iszapfelhőt pillantottuk meg; mindig ott turkált, inkább csak szokásból, és nem azért, hogy találjon valamit.- N'ba N'ga bácsi! Eljöttünk látogatóba! Hiányoztunk? - kiabáltuk, és farokkal, manccsal paskoltuk a vizet, hogy felkeltsük a figyelmét. - Hoztunk új rovarokat, amelyek mifelénk élnek! N'ba N'ga bácsi! Látott már ilyent, ilyen kövér csótányt? Kóstolja meg, biztosan ízlik…- Csak pucoljátok le az undok pattanásaitokat a bűzös csótányaitokkal! - A bácsi mindig valami ilyesmit válaszolt, sokszor még erősebbet is; így fogadott bennünket minden alkalommal, de nem nagyon törődtünk vele, tudtuk, hogy aztán hamar lecsillapodik, elfogadja az ajándékot, és udvariasabb hangot üt meg.- Ugyan miféle pattanásokról beszél, N'ba N'ga bácsi? Látott már rajtunk valaha pattanást?Ez a pattanásdolog az öreg halak egyik előítélete volt: hogy mi, akik a szárazon élünk, tele vagyunk nedvedző pattanással. Ez ugyan igaz volt, de csak a békáknál volt így, akikhez semmi közünk sem volt; a mi bőrünk, épp ellenkezőleg, sima és síkos volt, mint soha egyetlen halé sem, és a bácsi ezt jól tudta, de nem bírta megállni, hogy ne tűzdelje tele a beszédét ezekkel a rágalmakkal és előítéletekkel, amelyek között felnőtt.Évente egyszer az egész család meglátogatta a dédnagybácsit. Jó alkalom volt ez arra is, hogy összejöjjünk - annyira szét voltunk szóródva a földrészen elmeséljük az újságokat, és kicseréljük az

66

ehető bogarakat, megvitassuk a tisztázatlan, régi kérdéseket.A bácsi a tőle kilométerekre zajló szárazföldi ügyekbe is beleszólt: például, hogyan osszuk fel a szitakötők lakta vadászterületeket, és hol ennek, hol annak adott igazat, a saját külön szempontjai szerint, amelyek mindig vízi szempontok voltak.- Tudhatnád, hogy aki a fenéken vadászik, előnyt élvez avval szemben, aki a felszínen vadászik. Miért vagy hát úgy kétségbeesve?- De bácsi, nézze, itt nem a fenékről vagy felszínről van szó: ott állok a domb alján, ő meg a domboldalon… a dombok, talán tudja, bácsi…Erre ő:- A legjobb rákok mindig a szirtek alján vannak. - Képtelenek voltunk megértetni vele, hogy más valóság is létezik, mint az övé.Mindezek ellenére a véleményét változatlanul nagy tiszteletben tartottuk; még olyan dolgokban is kikértük a tanácsát, amelyekhez egyáltalán nem értett, holott tudtuk, hogy esetleg teljesen melléfog. Talán éppen abból adódott a tekintélye, hogy a múltból visszamaradt lény, hogy olyan régimódian beszél, például:- Vond egy kicsit lejjebb az uszonyokat, úgy, jól van! - Ilyesminek még a jelentését sem ismertük tökéletesen.Jó néhányszor megpróbáltuk magunkkal vinni a szárazföldre, és nem csüggedtünk, sőt ezen a ponton soha nem szűnt meg a vetélkedés a család, különböző ágai közt, hiszen akinek sikerült volna a bácsit elvinni magához, az, hogy úgy mondjam, megkülönböztetett tiszteletben részesült volna az egész rokonság részéről. De hiábavaló volt a versengés, mert a bácsi álmában sem gondolt arra, hogy elhagyja a lagúnát.- Bácsi, ha tudná, mennyire sajnáljuk, hogy a maga korában örökké egyedül kell lennie, állandó nedvességben… Tudja, arra gondoltunk… - próbáltuk meggyőzni.

67

- Nagyon reméltem, hogy megértitek végül - szakított félbe az öreg hal most, hogy már kitotyogtátok magatokat ott a szárazon, éppen ideje, hogy megint normális lényként éljetek. Víz van itt mindenkinek, ami meg az élelmet illeti, még sohasem volt ilyen jó a gilisztaszezon. Akár most rögtön beugorhatnátok, aztán felejtsük el az egészet.- Ugyan már, N'ba N'ga bácsi, miket beszél! Mi akarjuk elvinni magát, hogy köztünk legyen, egy szép kis réten… Meglátja, milyen jól fogja érezni magát, ásunk majd egy jó hűvös, nedves gödröt: úgy fickándozhat benne, akárcsak itt, még lépkedni is megpróbálhat mellette; meglátja, fog az menni. Aztán meg a maga korában a szárazföldi éghajlat nagyon jót tesz. Na, N'ba N'ga bácsi, ne kéresse magát… eljön?- Nem! - jött a bácsi száraz válasza, és lebukott a víz alá, eltűnt a szemünk elől.- De hát miért, bácsi, mi kifogása van, nem értjük, maga, aki olyan széles látókörű, ilyen előítéletekkel…Nagy buggyanással küldte a víz színére a bácsi az utolsó válaszát, mielőtt egy még mindig fürge farkcsapással végképp elmerült volna:- Az dörgölje a hasát a sárba, akinek bolhás a pikkelye! - Ami amolyan szólásforma volt még a régi időkből (ahogy a mi új közmondásunk is mondja, de rövidebben: „Akinek viszket, vakarja"), hangsúlyozva a „sár" kifejezést, amit mindig használt, amikor mi azt mondjuk: „föld".Ebben az időszakban történt, hogy szerelmes lettem. Napjaimat Lll társaságában töltöttem, kergetőztünk, soha nála fürgébbet nem láttam: egy szuszra felszaladt a páfrányok csúcsára; a páfrányok akkoriban olyan magasak voltak, mint a fák, a szár meghajlott majdnem a földig, Lll leugrott és továbbszaladt, én meg kicsit lassúbb, esetlenebb mozgással mentem utána. Olyan mélyre hatoltunk, ahol még senki lába nyomát nem őrizte a száraz, repedezett talaj; néha megállított a

68

félelem, hogy ilyen messzire eltávolodtam a lagúnák környékétől. De semmi nem tűnt annyira távol esőnek a vízi élettől, mint ő, Lll: a kő- és homoksivatag, a mező, az erdők sűrűje, a sziklás halmok, a kvarchegyek, ez volt az ő világa - mintha mindezt kifejezetten azért teremtették volna, hogy hosszúkás szemeivel végigfürkéssze, ficánkoló lépteivel bejárja őket. Sima bőrét látva hihetetlen volt, hogy valaha is léteztek pik-kelyek és páncélok.Lll szülei egy kissé elbátortalanítottak: azoknak a családoknak egyike volt az övék, amelyek a legrégebben telepedtek le a szárazföldön, és a végén már úgy érezték, hogy mindig is itt voltak. Egyike azoknak a családoknak, amelyekben már a tojást is a szárazon rakták, valami erős héjjal beborítva; és ahogy az ember elnézte Lll ugrándozását, cikázó futását, nyilvánvaló volt, hogy ő már olyannak született, amilyen most, egy olyan tojásból, a nap és a homok melegében, páros lábbal ugorva át az úszó-lebegő ebihal-állapotot, amely a mi kevésbé fejlett családunkban még kötelező volt.Eljött az ideje, hogy Lll megismerje az enyéimet; és mivel N'ba N'ga dédnagybácsi volt a család legidősebb, legtekintélyesebb tagja, meg kellett látogatnom, hogy bemutassam neki a menyasszonyomat. Mégis, ahányszor csak sor került volna rá, elhalasztottam, annyira zavarban voltam: ismertem azokat az előítéleteket, amelyek között Lll felnövekedett, nem mertem hát megmondani neki, hogy a dédnagybácsim egy hal.Egy nap a lagúnát övező egyik latyakos földnyelven jártunk, ahol a talaj nem annyira homok, inkább valami gyökerekből és rothadó növényzetből összegubancolódott szövevény. Egyszerre Lll előállt a szokásos kihívásaival, ügyességpróbáival:- Qfwfq, meddig tudsz egyensúlyozni? Ki 82 tud közelebb menni a parthoz! - És előreszökkent azokkal a híres szárazföldi ugrásaival, bár kissé bizonytalanul.

69

Ezúttal, úgy éreztem, nemcsak követni fogom, de le is győzöm, hiszen a nedves talajon az én mancsaim jobb támaszok.- Egész a széléig! - kiáltottam vagy akár azon túl is!- Ne beszélj butaságokat! - intett le. - A szélén túl nem lehet futni, ott víz van.Ez lesz a legalkalmasabb pillanat, hogy a dédnagybácsira tereljem a szót.- Na és? - mondtam. - Van, aki a szélén túl futkározik, van, aki a szélén innen.- Sületlenségeket beszélsz!- Márpedig az én dédnagybácsim, N'ba N'ga, úgy él a vízben, ahogy mi itt, a szárazon, és soha még nem jött ki onnan!- Hűha! Szeretném én látni azt a N'ba N'ga bácsit!Még ki se mondhatta, és a lagúna zavaros felszínén buborékok pattantak, egy kis örvény támadt, és felbukkant egy tüskés pikkelyekkel borított fej.- Tessék: itt vagyok, mi kéne? - szólalt meg a bácsi, és kerek, kifejezéstelen kavicsszemét Lll-re meresztette, vastag nyakán lüktetett a kopoltyúja. Még soha nem éreztem ennyire másfélének a bácsit: valóságos szörnyeteg.- Bácsi, engedje meg, ez… éppen szerettem volna bemutatni… a jövendőbelim, Lll - és a menyasszonyomra mutattam, aki, ki tudja, miért, most felegyenesedett a hátsó lábain, ez volt az egyik legfurcsább modorosság, és minden bizonnyal a legellenszenvesebb, legalábbis ennek a faragatlan vénségnek a szemében.- Á, nagyon szép, eljött hát, kisasszony, hogy megáztassa egy kicsit a farkát? - mondta a bácsi. Ez a szellemesség annak idején még bóknak is számíthatott, de a mi fülünknek egyenesen sértés volt.Lll-re néztem, biztosra vettem, hogy hátat fordít, és megbotránkozva elszalad. Nem vettem azonban

70

figyelembe, hogy arra nevelték: a környezet közönségességét meg se hallja.- Mondja, azok a növények ott - szól fesztelenül, és valami hatalmasra nőtt szittyófélékre mutat a lagúna vizén meg tudná mondani, miben gyökereznek?Olyanfajta kérdés, ami csak arra való, hogy a társalgás el ne akadjon; hogyan is érdekelhették őt a szittyófélék! A bácsi azonban, mintha csak erre várt volna, nekiállt magyarázni az úszónövényzet gyökereinek hogyanjáról és mikéntjéről, és hogy hogyan lehet közöttük úszni; még azt is elmondta, hogy a legjobb vadászterület éppen ott van, alattuk.Abba se tudta hagyni. Én csak szuszogtam, igyekeztem félbeszakítani. Ez a kis szemtelen meg mit csinál? Hát nem lovat ad alá?- Ó, igen, ön odajár vadászni az úszógyökerek közé? Érdekes!Majd elsüllyedtem szégyenemben.Az öreg meg:- Nem mese, az ottani giliszta valóságos ínyencfalat! - És minden teketória nélkül lebukik. Ilyen fürge lebukást még soha nem láttam tőle, nem is merülés, magasugrás: teljes hosszában kiszökik a vízből, felvillantja foltos pikkelyeit, szétterpeszti az uszonyai tüskés legyezőjét, szép félkört ír le a levegőben, és fejjel előre visszahull, elmerül, és sarlós farkának csavaros mozdulatával eltűnik.Ezt látván, gondoltam, most kihasználom a bácsi távollétét, és gyorsan elmondom Lll-nek a már megfogalmazott védőbeszédemet: „Tudod, meg kell, őt értenéd ezzel a rögeszmével, hogy úgy él, mint a halak, végül már hasonlít is egy halhoz…" - de a torkomon akadt. Magam sem gondoltam volna, hogy mennyire igazán hal a nagymama bátyja. Csak annyit tudtam mondani:- Lll, későre jár, menjünk… - és már fel is bukkant a nagybácsi, cápaszájában egy csomó gilisztával és iszapos algával.

71

Nem is mertem már elhinni, hogy igaz, amikor elbúcsúztunk, s aztán, ahogyan Lll mögött poroszkáltam, arra gondoltam: na, most aztán elkezdi a megjegyzéseket, szóval hogy még csak most jön a feketeleves. Erre Lll fogja magát, anélkül, hogy megállna, csak kissé visszafordul, és azt mondja:- Tudod, nagyon rokonszenves a bácsikád! - Ennyit, és semmi többet. A gúnyolódásával szemben mindig is teljesen fegyvertelenül álltam, de az a dermedtség, ami erre a bemondásra elfogott, olyan volt, hogy szívesebben lemondtam volna arról, hogy valaha is viszontlássam őt, mintsem hogy újra szóba kerüljön a téma.Ennek ellenére továbbra is találkoztunk, együtt jártunk, és a lagúnában történtekről nem esett több szó. Teljes bizonytalanságban voltam: hasztalan próbáltam meggyőzni magam, hátha már elfelejtette; néha meg arra gyanakodtam, talán azért hallgat, hogy valami más, látványosabb módon szégyenítsen majd meg övéi előtt, vagy pedig - és ez volt a legkellemetlenebb lehetőség - hogy csak részvétből igyekszik másról beszélni. Mígnem váratlanul egy szép reggelen így szólt:- Mondd csak, a bácsikádhoz nem viszel el többet?Elszorult torokkal kérdeztem:- Tréfálsz?Dehogy: komolyan gondolta, alig várta, hogy megint elbeszélgethessen az öreg N'ba N'ga-val. Képtelen voltam megérteni, mi járhat a fejében.Ezúttal hosszabb időt töltöttünk a lagúnánál. Mindhárman leheveredtünk egy lejtős parton: a bácsi jórészt benn a vízben, de mi is félig vízben áztunk, úgyhogy aki messziről nézett minket, ahogy ott feküdtünk egymás mellett, nem tudta volna megmondani, ki a szárazföldi, ki a vízi lény.A hal egyik kedvenc lemezét tette fel: a vízi lélegzés előnyeit a levegő beszívásával szemben, felvonultatta

72

egész rágalomtárát. „Lll mindjárt felugrik, és jól megadja neki" - gondoltam. Ezzel szemben Lll aznap, úgy látszik, más módszerhez folyamodott: odaadóan vitatkozott, védelmezte a mi szempontjainkat, de mintha egész komolyan venné az öreg N'ba N'ga érveit.A szárazföld kiemelkedése a bácsi szerint csak időleges jelenség, ahogy felbukkant, ugyanúgy fog eltűnni, vagy legalábbis állandó változásokat fog elszenvedni: vulkánkitöréseket, eljegesedést, földrengéseket, felgyűrődéseket, éghajlat- és növényzetváltozásokat. A mi életünknek meg, ott, rajta, állandó változásokon kell keresztülmennie, amelyek során egész nemzetségek fognak elpusztulni, és csak az marad meg, aki képes oly mértékben megváltoztatni létalapjait, hogy azok az okok, amik az életet széppé teszik, teljesen összezavarodnak és elfelejtődnek.Ez a távlat homlokegyenest ellentétes volt azzal az optimizmussal, amelyben mi, a part fiai felnevelkedtünk, és ezt csak megbotránkozással és tiltakozással utasíthattam el. Ennek az érvelésnek az igazi, élő cáfolata maga Lll volt: benne láttam a kiemelkedett területek meghódításából született forma tökélyét és véglegességét, az előttünk megnyíló korlátlan lehetőségek összegeződését. Hogyan is merhette a bácsi tagadni a Lll-ben megtestesült való-ságot? Egész tűzbe jöttem a vita hevében, és úgy véltem, hogy Lll túlságosan türelmes, túlságosan megértő az ellenfelünkkel.Igaz, hogy még nekem is, akármennyire megszoktam, hogy a bácsi szájából csak dohogást és gyalázkodást halljak, ez a következetesen felépített érvelés újdonságnak tűnt, még ha tele volt is dagályos és elavult kifejezésekkel, és nevetnem kellett a jellegzetes hanghordozásán. Az is meghökkentett, hogy ilyen aprólékos hozzáértésről tett tanúbizonyságot - bár tel-jesen felületes módon - a szárazföldeket illetően.Lll pedig a kérdéseivel igyekezett elérni, hogy minél többet meséljen neki a víz alatti életről: és ez volt az a

73

téma, amelynél az öreg beszéde világosabb lett, időnként egészen átszellemült. A szárazföld és a levegő bizonytalanságával szemben a lagúnák, tengerek és óceánok biztonságos jövővel kecsegtettek. Ott csak minimális változások lesznek, hely és élelem van korlát-lanul, a hőmérséklet mindig kiegyensúlyozott lesz, szóval az élet megőrződik úgy, ahogyan eddig folyt, abban a kifejlődött, tökéletes formában, átalakulások és kétes kimenetelű kitérők nélkül, és mindenki kiteljesítheti a maga természetét, eljuthat önmaga és minden dolgok lényegéhez. A bácsi szépítgetés és ábrándozás nélkül beszélt a vizek jövőjéről, nem rejtegette a nehézségeket sem, a legsúlyosabbakat is elmondta (a legaggasztóbb a sótartalom növekedése volt); de ezek mind olyan kérdések voltak, amelyek nem fogják megzavarni azokat az értékeket és arányosságokat, amelyekben hitt.- De mi most hegyeken és völgyeken futkáro-zunk! - kiáltottam a magam nevében, de főleg Lll nevében, aki viszont hallgatott.- Ugyan, menj már, te ebihal, a víz a te otthonod! - intett le a bácsi, most megint ugyanabban a hangnemben, amelyet mindig is használt velünk.- Nem gondolja, bácsi, hogy már elkéstünk avval, hogy most tanuljunk meg víz alatt lélegezni? - kérdezte komolyan Lll, és én nem tudtam, hogy örüljek-e, mert bácsinak szólította öreg rokonomat, vagy pedig zavarba jöjjek, mert vannak olyan kérdések (legalábbis megszoktam, hogy így gondolkozzam), amelyeket nem tesz fel az ember.- Ha beleegyezel, csillagom - válaszolt a hal -, én egy-kettőre megtanítalak rá!Lll-ből különös kacagás tört elő, aztán futásnak eredt, úgy elfutott, hogy nem is tudtam utolérni.Kerestem lapályokon és dombokon, felértem egy bazalttömb csúcsára, amely az egész, vizekkel övezett, pusztaságokkal és erdőkkel tarkított környék fölé magaslott. Ott találtam rá. Azzal, hogy N'ba N'gát

74

végighallgatta, és aztán elszaladt, és a magaslatra húzódott, biztosan azt akarta mondani - megértettem, hogy meg kell maradnunk ebben a mi világunkban, ugyanavval az erővel, amellyel az öreg hal ragaszkodik a magáéhoz.- Én itt maradok, ahogy a bácsi ott! - kiáltottam kissé hebehurgyán, aztán helyesbítettem: - Mi ketten együtt maradunk! - Hiszen az volt az igazság, hogy nélküle nem éreztem olyan biztosnak magam.És erre Lll mit válaszolt? Még most is elvörösödöm, ha rágondolok, annyi földtörténeti korszak után is. Ezt válaszolta:- Elmenj innen, te ebihal, pont ez hiányzik nekem! - És nem tudtam, a bácsit utánozza-e, hogy gúnyt űzzön belőle és belőlem egy füst alatt, vagy pedig valóban a magáévá tette ennek a vén szamárnak a magatartását a déd- unokaöccsével szemben; de akár az egyik, akár a másik feltevés volt helyes, mindenképpen elkeserítő volt, hiszen mindkettő azt> jelentette, hogy engem valami átmeneti lénynek tekint, aki sem az egyik, sem a másik világban nincs igazán otthon.Elveszett számomra? Kétségeim közt nagy igyekezettel próbáltam visszahódítani. Hősködni kezdtem a bogárvadászatban, az ugrálásban, az odúásásban, a legerősebbekkel verekedtem össze. Büszke voltam magamra, de sajnos, ahányszor csak sikerült valami kiemelkedőt cselekednem, ő nem volt éppen jelen, folyton eltünedezett, nem lehetett tudni, merre bujkál.Végül aztán megértettem: a lagúnához járt, ahol a bácsi a víz alatti úszásra tanította. Láttam, ahogy együtt felbukkannak, egymás mellett száguldottak, mint két testvér.- Tudod - mondta Lll vidáman, amikor meg-pillantott a lábamat kitűnően tudom uszonynak használni!- Csodálatos! Nézzenek oda, micsoda haladás! - Nem tudtam magamban tartani ezt a gúnyos megjegyzést.

75

Játék volt ez számára, értettem én. Ez a játék azonban egyáltalán nem tetszett nekem. Vissza kell térítenem a valósághoz, az előttünk álló jövőhöz.Egy nap magas páfrányerdőben vártam rá, a növények behajoltak a víz fölé.- Lll, beszélnem kell veled - mondtam, amint megpillantottam -, most már eleget szórakoztál. Sokkal fontosabb dolgaink is vannak. Felfedeztem a hegyláncban egy szorost: mérhetetlen nagy, köves lapály nyílik onnan, nemrég vonult le róla a víz. Mi leszünk az első letelepülők, határtalan területeket fogunk benépesíteni, mi és a gyerekeink.- A tenger az határtalan - mondta Lll.- Ne ismételgesd folyton annak az elgyerekesedett öregnek a lódításait. A lábon járóké a világ, nem a halaké, tudod jól.- Tudom, hogy ő nem akárki - felelte Lll.- És én?- A lábon járók közt senki sincs olyan, mint ő.- Na és a családod?- Összevesztem velük. Soha nem értettek meg semmit.- De hát megbolondultál? Nem mehetünk visszafelé!- Én igen.- És mit akarsz csinálni egyedül egy öreg hallal?- Hozzámegyek feleségül. Én is hal leszek mellette. És újabb halakat hozok a világra. Isten veled.Egy utolsó, ügyes kúszással, ahogy csak ő tudott, felmászott egy magas páfrányra, a lagúna fölé hajlította, és a vízbe vetette magát. Újra felbukkant, de nem volt egyedül: N'ba N'ga bácsi jól megtermett sarlós farka mellette úszott a víz színén, aztán együtt merültek le a mélyre.Kegyetlen csapás volt. De hát mit tehettem? Folytattam az utamat, a világ átalakult, magam is átalakultam vele. Időnként, az élőlények számos formája között, találkoztam olyanokkal, akik „valakik" voltak, inkább, mint én: akik a jövőt jelentették, mint a csőrös emlős,

76

amely tojásból született utódait szoptatja, kiéhezett zsiráf a még alacsony növényzet közepette. Vagy pedig, akik a soha vissza nem térő múltról tanúskodtak, mint a kenozoikum kezdetét túlélt Dinosaurus, vagy a krokodil, aki olyan múltról tanúskodott, amely változatlanul fennmaradt a századok folyamán. Mindezekben volt valami, jól tudom, ami valamilyen módon fölibém helyezte őket, magasabb rendűvé tette őket, és ami engem, velük ellentétben, jelentéktelenné tett. Ennek ellenére nem cseréltem volna egyikükkel sem.

77

MIBE FOGADUNK!

A világegyetem történetére alkalmazott kibernetikai logika kimutatja már, hogy a galaktikák, a Nap-rendszer, a Föld, a sejtrendszeren alapuló élet szükségszerűen jött létre. A kibernetika szerint a világegyetem pozitív és negatív „visszacsatolások" során formálódik, első formálója a tömegvonzás, amely felhőkbe sűrűsíti a hidrogént, aztán a nukleáris erő és a centrifugális erő, amely a tömegvonzás hatását ellensúlyozza. Attól a pillanattól kezdve, hogy a folyamat beindul, nincs más útja, mint hogy ennek a visszahatás-láncolatnak a logikáját kövesse

Igen, de kezdetben ezt nem lehetett tudni - mondta Qfwfq -, illetve elképzelhető, hogy valaki előre látta, de csak úgy, szimatolgatva, megpróbálta kitalálni. Nem dicsekvésképpen mondom, de én kezdettől fogva arra fogadtam, hogy lesz világegyetem, és igazam is lett; és hogy milyen lesz, arra vonatkozólag is megnyertem néhány fogadást (k)yK Dékánnal szemben.Amikor elkezdtük a fogadásokat, még semmi nem volt, amiből előre láthattunk volna valamit, nem volt más, csak egy kevés kóválygó részecske, véletlenszerűen erre-arra vetődött elektronok, imitt-amott kószáló protonok, minden rendszer nélkül. Én meg nem tudom, mit érzek, mintha időváltozás készülne (valóban, egy kissé hidegebbre fordult), és azt mondom:- Fogadjunk, hogy ma még atomok lesznek 1Erre (k)yK Dékán:- Még mit nem: atomok! Fogadok, hogy nem, mindenbe, amit csak akarsz!Én meg:- Fogadnál x-be is?A Dékán: - X az ennediken!

78

Még ki se mondta, és már minden proton körül dongva keringett az elektronja. Mérhetetlen hidrogénfelhő kezdett a térben sűrűsödni. - Na, láttad? Csupa atom!- Ugyan már, azok is atomok, csupa vacak! - mondta (k)yK, mert megvolt az a rossz szokása, hogy mellébeszélt, ahelyett, hogy elismerte volna, hogy elvesztette a fogadást.Állandóan fogadásokat kötöttünk, én és a Dékán, mivel más dolgunk nem volt, meg azért is, mivel létem egyetlen bizonyítéka az volt, hogy fogadtam vele, és az övének az egyetlen bizonyítéka, hogy fogadott velem. Fogadásokat kötöttünk a bekövetkező és a be nem következő eseményekre; a választék gyakorlatilag végtelen volt, tekintve, hogy e pillanatig még egyáltalán semmi nem történt. Minthogy azonban még arra sem volt mód, hogy elképzeljük, hogyan történhet meg egy esemény, egyezményes módon határoztuk meg: A ese-mény, B esemény, C esemény és így tovább, csak hogy egyáltalán megkülönböztethessük őket. Illetve: mivel nem voltak még ábécék, vagy más egyezményes jelsorok sem, előbb arra fogadtunk, hogy milyen lehet egy jelsor, és aztán ezeket az esetleges jeleket párosítottuk az esetleges eseményekhez, így aztán meglehetős pontossággal tudtunk megjelölni olyan ese-ményeket, amelyekről egyáltalán semmit nem tudtunk.A fogadásaink tétjének sem tudtuk, mit válasszunk, mert nem volt semmi, amit feltehettünk volna, így hát becsületszóra játszottuk, számoltuk a megnyert fogadásokat, hogy majd később elszámoljunk. Mindez nagyon nehéz művelet volt, hiszen akkor még nem voltak számok, a szám fogalmát sem ismertük, hogy számolni kezdhessünk, úgyhogy egyáltalán nem sikerült a dolgokat elkülöníteni egymástól.Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor az ősgalaktikákban lassan összetömörültek az őscsillagok, és én azonnal láttam, mi lesz a vége a dolognak ebben az egyre növekvő forróságban, és azt mondtam:- Most kigyulladnak.

79

- Mesei - vágta rá a Dékán.- Fogadunk? - ajánlottam.- Amibe csak akarsz - felelte, és hipp-hopp, a sötétséget nagyszámú, egyre táguló, vakító fényű gömb hasította szét.- Á, az, hogy kigyulladni, az valami egészen más… - kezdte (k)yK a szokott módszerével a szómeghatározásra terelni a kérdést.Nekem akkor már megvolt a magam módszere, hogy elhallgattassam:- Igen? Na és szerinted akkor micsoda?Erre nem tudott mit mondani: amilyen szegényes fantáziája volt, ha egy szó már felöltött egy jelentést, nem fért az eszébe, hogy más jelentése is lehet.Nem sok időt kellett együtt töltenünk, máris világos volt, hogy (k)yK meglehetősen unalmas alak, teljesen ötlettelen, soha semmi mesélnivalója nincs. Különben magam sem tudtam volna sokat mesélni, tekintve, hogy elmesélni való dolgok még nem történtek, legalábbis nekünk úgy tűnt. Egyet tehettünk: feltevéseket gyárt-hattunk, jobban mondva feltevéseket gyárthattunk a feltevések gyártásának lehetségességéről. Na, mármost a feltevésekről való feltevésgyártásban nekem több képzelőtehetségem volt, mint a Dékánnak, és ez éppúgy volt előny, mint hátrány, mert engem merészebb fogadásokra ösztökélt, úgyhogy azt lehet mondani, hogy a győzelmi esélyek végül is egyenlőek voltak.Általában én arra a lehetőségre tettem, hogy egy adott esemény megtörténik, a Dékán viszont szinte mindig ellene tett. Merev valóságérzéke volt a Dékánnak, ha szabad így kifejeznem magam, lévén hogy a merev és a mozgékony között akkor még nem volt meg az a különbség, mint mostanság, vagy legalábbis nagyon kellett ügyelni, hogy észrevegyük a különbséget.Például a csillagok növekedtek, erre én felvetettem: „Mekkorára?" Próbáltam bevezetni valami előzetes számfogalmat, így kevésbé tudott belekötni.

80

Akkoriban csak két szám volt: az e szám és a pi szám. A Dékán hozzávetőleges számítást végez, és válaszol:- Szerintem a növekedés e a pi hatványon.No, nézd a ravaszt! Ennyit mindenki ki tud sütni. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, jól tudtam én.- Fogadjunk, hogy egy bizonyos ponton megáll.- Fogadjunk. És mikor kell szerinted megállnia?Erre én, hatot vagy vakot, kivágom az én pí-met. Beütött. A Dékán befuccsolt.Attól kezdve e és pi alapon kezdtünk fogadni.- Pi! - kiáltotta a Dékán a fénypászmákkal tarkított sötétségben. Ezzel szemben éppen e jött ki.Persze csak szórakozásból csináltuk, hiszen semmit nem nyerhettünk a dolgon. Amikor az elemek kezdtek kialakulni, a ritkább elemek atomjaiban értékeltük a pontokat, és itt egy hibát követtem el. Látván, hogy a technécium a legritkább, kezdtem technéciumba fogadni, győztem, és behajtottam a fogadást: felhalmoztam egy szép kis technécium-tőkét. Nem láttam azonban előre, hogy ez bomlékony elem, az egész sugárzásokká alakult, és mindent újra kezdhettem.Természetesen nekem is voltak melléfogásaim, de aztán visszanyertem az előnyömet, és megengedhettem magamnak valami kockázatosabb jóslást.- Most egy bizmut-izotóp jön! - siettem kijelenteni, ahogy az egyik „szupernóva" csillag olvasztótégelyéből előbukkanó, frissen keletkezett elemeket néztem. - Fogadjunk!Egy csudát! Egy szépen fejlett polónium atom volt.Ilyen alkalmakkor (k)yK elvigyorodott, mintha az ő érdeme volna ez a győzelem, holott csupán a túl kockázatos lépésem fordult a javára. Ugyanakkor azonban, minél előbbre haladtunk, annál jobban megértettem a rendszert, és minden új jelenség felbukkanásakor, néhány vaktában végzett próbálkozás után, világos okfejtéssel végeztem a számításaimat. A szabályt, amely szerint egy galaktika ennyi meg ennyi millió fényévre bukkan fel a másiktól, se közelebb, se

81

messzebb, mindig én ismertem fel előbb. Kis idő múltán olyan könnyű lett, hogy már nem is szerzett örömet.Így aztán a rendelkezésemre álló adatokból igyekeztem elméleti úton további adatokat kikövetkeztetni, ezekből ismét másokat, míg végül olyan eshetőségeket sikerült felvetnem, amelyeknek látszólag semmi közük nem volt ahhoz, amiről éppen szó volt. Akkor aztán kivágtam minden bevezetés nélkül.Például a galaktikus spirálok görbületére mondtunk éppen előrejelzéseket, egyszer csak kiszalad belőlem:- Na, most ide figyelj, (k)yK, szerinted lerohanják az asszírok Mezopotámiát, vagy nem?Zavarba jött.- Ki… mit? Mikor?Gyors számítást végeztem, és nekiszögeztem egy dátumot, természetesen nem években és századokban, mert akkoriban az időszámítás egységeit ilyen méretekben még nem lehetett felállítani, és hogy egy dátumot pontosan meghatározzunk, olyan bonyolult formulákhoz kellett folyamodni, hogy ha leírnám, egy egész táblát betöltene.- De hát honnan lehet tudni?- Na, gyorsan, (k)yK, meghódítják vagy nem ? Én azt mondom, meghódítják, te azt, hogy nem. Benne vagy? Na, mi lesz, ne húzd az időt!A határtalan űrben voltunk még, amelyet csak itt-ott tarkított valami hidrogénfátyol az első csillagzatok forgataga körül. Elismerem, nagyon bonyolult következtetések kellettek ahhoz, hogy előre lássuk Mezopotámia síkságait, a sűrűn feketéllő embereket és lovakat, a nyilakat és kürtöket; de miután más dolgunk nem volt, miért ne sikerülhetett volna?Ezekben az esetekben a Dékán, velem ellentétben, mindig a tagadásra fogadott, éspedig nem mintha úgy gondolta volna, hogy az asszírok nem fogják megtenni, hanem egyszerűen csak azért, mert kétségbe vonta, hogy valaha is lesznek asszírok, és lesz Mezopotámia és Föld és emberi nem.

82

Ezek, természetükből következően, hosszabb lejáratú fogadások voltak (mint a többiek), nem úgy, mint bizonyos esetekben, amikor az eredményt azonnal megtudtuk.- Látod ott azt a napot, a körülötte kialakuló ellipszis alakú forgataggal? Gyorsan mondd meg, mielőtt még kialakulnának a bolygók, milyen távolság lesz a bolygók keringési pályái között…Alighogy kimondtuk, nyolc vagy kilenc, vagy mondjuk, hat- vagy hétszázmillió év elteltével, látható volt, hogy ott keringenek a bolygók, mindegyik pontosan a maga pályáján, sem közelebb, sem távolabb.Jóval nagyobb élvezetet szereztek nekem azok a fogadások, amelyeket milliárd és milliárd évekig kellett fejben tartanunk, nem felejthettük el, ki mire fogadott és mennyibe, és ugyanakkor emlékeznünk kellett a rövidebb lejáratú fogadásokra is. Meg az elszámolásra (már megkezdődött az egész számok korszaka, és ez egy kissé bonyolultabbá tette a dolgot), hogy ki hányszor győzött, a tétek összegére (az én nyereségem egyre nőtt, a Dékán pedig fülig eladósodott). Mindehhez még újabb fogadásokat kellett kiötlenem, egyre előbbre haladva a következtetések láncolatában.- 1926. február nyolcadikán, Santhiában, Vercelli megyében - figyelsz? - a Garibaldi utca 18. szám alatt - megjegyezted? -, a huszonkét éves Giuseppina Pensotti kisasszony délután háromnegyed hatkor kilép a házból: jobbra fordul vagy balra?- Háát… - habozott (k)yK.- Na, gyerünk, gyorsan! Én azt mondom, hogy jobbra. - És a csillagpályáktól szántott porködökön át már láttam, hogy Santhia utcáira leszáll az esti szürkület, kigyullad egy halvány lámpafény, amely épp, hogy kiemeli a járda szegélyét a hóból, és megvilágítja egy pillanatra Giuseppina Pensotti karcsú alakját, miközben befordul a vámház mögötti sarkon, és eltűnik.Az égitestek sorsát illetően már nem kellett újabb fogadásokat ajánlanom, csak szép lassan kivártam az

83

időt, míg bezsebelhettem (k)yK tétjeit, sorra, ahogy a jóslataim valóra váltak. A játékszenvedély azonban a lehetséges események felől a belőlük következő események végtelen sorozatának bemondása felé sodort, egészen a legszélsőségesebb, legesetlegesebb jóslatok felé. Kezdtem párosítani az egészen közvetlen és könnyen kiszámítható tények bemondását olyanokkal, amelyek rendkívül összetett műveletekkel voltak csak kiszámíthatók.- Na, most, gyorsan, látod, hogyan sűrűsödnek a bolygók: mondd csak meg, melyiken lesz légkör; a Merkúron, a Vénuszon, a Földön, a Marson? Na, mi lesz, határozd már el magad, aztán ha már megvan, számítsd ki nekem az Indiai-félsziget népességnövekedési hányadosát az angol uralom idején. Mit gondolkodsz annyit? Fürgébben!Olyan csatornára, olyan spirálra tértem, amelyen túl az események csak úgy hemzsegtek; csak közéjük kellett markolnom, hogy az ellenfelem képébe vágjam őket, akinek fogalma sem volt a létezésükről. Amikor egyszer, szinte mellékesen feltettem a kérdést: „Arsenal - Real Madrid, középdöntő, Arsenal hazai pályán ját-szik, ki győz?" - hirtelen rájöttem, hogy ez a véletlenül összehordott szóhalmaznak tűnő mondat kimeríthetetlen tartalékot nyújt számomra. Rájöttem, hogy egyre újabb kombinációkat hozhatok létre a jelekből, amelyeknek hibátlan, szilárd és egyöntetű valósága leplezni fogja az egyhangúságát, és talán a rohanás a jövő felé. Ez a rohanás, amelyet én láttam meg és én óhajtottam elsőként, nem is hoz mást magával az időn és téren át, csak valami szétmorzsolódást az ezekhez hasonló változatokban. Mígnem feloldódik valami láthatatlan háromszögek és visszapattanások alkotta vonalrendszerben, mint amit a labda fut be a pálya fehér vonalai között, amilyeneket én is igyekeztem elképzelni magamnak a bolygórendszer fényforgatagának peremén, miközben a nagy távolságból felismerhetetlen

84

éjszakai játékosok mellén és hátán ékeskedő számokat próbálom kiolvasni.Teljesen belevetettem magam a lehetségesnek ebbe az új birodalmába, és feltettem rá minden eddigi nyereményemet. Ki állíthatott volna meg? A Dékán szokásos tétova kétkedése csak feltüzelt. Amikor észrevettem, hogy csapdába estem, már késő volt. Az az elégtételem azért még megvolt - sovány vigasz -, hogy én vettem észre előbb - (k)yK, úgy látszik, nem figyelt fel rá hogy a szerencse elfordult tőlem, én azonban számoltam a mostanában egyre gyakoribb vigyorgásait…- Láttad, Qfwfq, hogy IV. Amenhotep fáraónak nem voltak fiúgyermekei? Én nyertem!- Láttad, Qfwfq, hogy Pompeius nem bírt el Caesarral? Megmondtam!Márpedig én a számításaimat a legnagyobb alapossággal végeztem, egyetlen ténye őt sem hanyagoltam el. Ha elölről kellett volna kezdenem, ugyanarra fogadtam volna, mint első ízben.- Qfwfq, Justinianus császár alatt a selyemhernyót hozták Kínából Konstantinápolyba, nem a lőport… Vagy talán én tévedek?- Dehogy, dehogy, te nyertél…Így aztán persze röpke, megfoghatatlan események bemondásába bocsátkoztam, sokszor, rengetegszer, és már nem vonulhattam vissza, nem helyesbíthettem. Egyébként pedig hogyan is helyesbíthettem volna? Milyen alapon?- Szóval Balzac nem kényszeríti öngyilkosságba Lucien de Rubemprét az Elveszett illúziók végén - mondta a Dékán azon a diadalittas hangon, amire egy ideje rákapott -, hanem jön Carlos Herrera, alias Vautrin, és megmenti, tudod, aki a Goriot apóban már szerepelt… nos, Qfwfq, hogy állunk?Az előnyöm egyre olvadozott. Biztonságba helyeztem a nyereményemet, szilárd valutában egy svájci bankban raktam el, de állandóan újabb és újabb komoly

85

összegeket kellett kivennem, hogy kiegyenlítsem a veszteségemet. Persze nem veszítettem mindig. Volt még néhány fogadás, amit most is megnyertem, még nagy téteket is, a szerepek azonban felcserélődtek; amikor nyertem, nem voltam már biztos, hogy nem a véletlennek köszönhetem-e, és a következő alkalommal nem fognak-e megint cserbenhagyni a számításaim.Azon a ponton, ahol voltunk, már szükségünk volt egy könyvtárra, hogy utánanézhessünk az adatoknak, szakfolyóiratokra fizettünk elő, egész számítógéprendszer kellett az elszámolásunk nyilvántartására: mindezt, mint tudjátok, egy Kutatási Alapítvány bocsátotta a rendelkezésünkre - ehhez fordultunk, tekintve, hogy ezen a bolygón telepedtünk le, hogy fedezze kutatási költségeinket. Természetesen az a látszat, hogy a fogadás változatlanul csak ártatlan játék számunkra, és senki nem gyanítja, milyen hatalmas összegekre megy. Hivatalosan az Elektronikus Előrejelzési Központ szerény kutatói fizetéséből élünk, ehhez jön még (k)yK esetében a dékáni tisztséggel járó pótlék; ezt az állást úgy nyerte el a kartól, hogy a kisujját sem kellett megmozdítania. (A merevség iránti előszeretete időközben egyre súlyosbodott, annyira, hogy itt végül egy gurulószékben ülő béna vénember külsejét vette fel.) Mellesleg megjegyzem: ennek a dékáni címnek semmi köze a korossághoz, különben nekem is legalább annyi jogom lenne hozzá, mint neki, csakhogy én nem tartok rá igényt.Így érkeztünk el a jelen helyzethez. A Dékán, villája tornácán, gurulószékében ülve, térdén a reggeli postával érkezett, a világ minden részéből származó lapok halmazával, úgy kiabál, hogy az egyetem túlsó sarkában hallani lehessen:- Qfwfq, a Török-Japán Atomegyezményt nem írták alá, meg se kezdték a tárgyalásokat, láttad? Qfwfq, a Termini Imerese-i feleséggyilkost három évre ítélték, ahogy én mondtam, nem életfogytiglanra!

86

És lobogtatja a napilapok lepedőit, amelyek fehérek és feketék, mint az űr volt, amikor a galaktikák kezdtek kialakulni, és zsúfoltak, mint akkor az űr, önmagukban céltalan és értelmetlen, ürességgel körülvett alakzatokkal. Én meg arra gondolok, milyen szép volt akkoriban, abban az űrben, egyeneseket és parabolákat rajzolni, elkülöníteni egy meghatározott pontot, a tér és az idő metszéspontját, amelyben az esemény megtörténik, eltéveszthetetlenül a maga lobbanásával. Most pedig az események szakadatlanul záporoznak, mint egy cementzuhatag, egyik a másik tetején, egyik beékelve a másikba, fekete, kiugró címekkel elválasztva sok szempontból olvashatóan, de lényegileg olvashatatlanul, alaktalan, céltalan eseménymassza - körülvesz, elönt, összezúz minden érvelést.- Tudod már, Qfwfq? A Wall Streeten a mai zárási értékek 2%-ot estek, nem 6-ot! És a Via Cassián törvényellenesen épített ház tizenkét emeletes, nem kilenc! Nearco IV két hosszal győz Longchamps-ban! Hogy állunk, Qfwfq?

87

A DINOSAURUSOK

Mindmáig rejtély, hogy miért haltak ki egyszerre a Dinosaurusok, amelyek az egész triász- és jura-korszakban egyenletesen fejlődtek és növekedtek, és 150 millió éven keresztül vitathatatlan urai voltak a kontinenseknek. Talán képtelenek voltak alkalmazkodni a krétakorszak nagy éghajlat- és növényzetváltozásaihoz. E korszak végére már mindnyájan kihaltak

Mindnyájan, rajtam kívül - helyesbített Qfwfq -, mert egy ideig én is voltam Dinosaurus: mondjuk, úgy ötvenmillió évig; és nem is bánom: akkoriban Dinosaurusnak lenni azt jelentette, hogy helyes úton járunk, és tiszteletet is keltett.Aztán megváltozott a helyzet, a részleteket fölösleges elmondanom, mindenféle bajok kezdődtek, vereségek, hibák, kétségek, árulások, dögvész. Új nemzetség növekedett a földön, és az ellenségünk lett. Nekünk estek mindenfelől, nem volt menekvés. Most aztán valaki arról beszél, hogy bennünk, Dinosaurusokban már régebben is megvolt a hanyatlás szelleme, a pusztulás szenvedélye. Nem tudom, én ezt az érzést sohasem ismertem; ha a többiekben megvolt, azért volt, mert már érezték a vesztüket.Jobb lesz, ha nem is idézem fel a nagy elhullás időszakait… Magam sem hittem volna, hogy túlélem. A nagy vándorúton, amely végül is megmentett, csont-bőr tetemek szegélyezték utamat, itt-ott egy taraj vagy egy szarv, egy páncéllemez vagy egy pikkelyes bőrcafat emlékeztetett csak az élőlény egykori tündöklésére. A maradványokon pedig a bolygó új urainak állkapcsai, csőrei, agyarai és szipolyai munkálkodtak. Amikor már se élőnek, se halottnak nem láttam nyomát, megálltam.Sok-sok évet töltöttem ezeken a kopár fennsíkokon. Túléltem a csapdákat, a járványokat, a koplalást, a

88

fagyot - de magányos voltam. Örökké nem maradhattam ott fent. Útnak indultam lefelé.A világ megváltozott: nem ismertem rá sem a hegyekre, sem a folyókra, sem a növényekre. Ahogy az első élőlényt megpillantottam, elbújtam: az Újak egy hordája volt, kicsi, de erős példányok.- Hé, te! - Észrevettek, és egészen megdöbbentett ez a bizalmas megszólítás. Menekültem, üldöztek. Évezredeken keresztül megszoktam, hogy félelmet keltek magam körül, és hogy félelmet kelt bennem az általam kiváltott félelem követelménye. Most pedig mindebből nincs semmi: - Hé, te!Úgy közeledtek felém, mintha nem volna semmi, nem voltak se rémültek, se támadóak.- Miért futsz? Mi ütött beléd? - Csak azt akarták, hogy megmutassam az utat, nem tudom, hova. Kinyögtem, hogy nem vagyok idevalósi. - Mi a csudának menekültél? - kérdezte az egyik. - Mintha csak egy… egy Dinosaurust láttál volna! - a többiek felnevettek. Most első ízben, ebben a nevetésben hallottam egy kis aggódó hangsúlyt. Egy kicsit erőltetetten nevettek. Aztán az egyikük elkomolyodott és hozzátette:- Még tréfából se mondj ilyent. Te nem tudod, hogy mifélék a…Szóval a rettegés megmaradt az Újaknál is, de talán már nemzedékek óta nem láttak egy Dinosaurust sem, és már nem is ismerték fel. Továbbmentem óvatosan, ugyanakkor alig vártam, hogy megismételjem a kísérletet. Egy forrásnál az Újak egyik fiatal nősténye ivott, egyedül volt. Lassan odamentem, kinyújtottam a nyakam, hogy igyak mellette, és már szinte hallottam a kétségbeesett kiáltását, amikor majd meglát, és láttam a rémült menekülését. Lármát csap, iderohannak az Újak, és űzőbe vesznek… Egy pillanatra már meg is bántam ezt a mozdulatot: ha meg akarom menteni magam, azonnal szét kell tépnem, újrakezdenem a…A fiatal nőstény megfordult és megszólított:

89

- Jó hideg, mi? - Kedvesen beszélgetni kezdett, egy kissé tapogatózó mondatokkal, ahogy idegenekkel szokás; kérdezgetett, hogy messziről jövök-e, eső vagy jó idő kísért-e utamon. Sosem képzeltem volna, hogy így el lehet beszélgetni nem Dinosaurusokkal, nem tudtam felengedni, és szinte teljesen megnémultam.- Én mindig ide járok inni - mondta -, a Dinosaurushoz…Felkaptam a fejem, kimeredt a szemem.- Igen, igen, így hívjuk, a Dinosaurus-forrás, régóta ez a neve. Mondják, hogy valamikor elrejtőzött itt egy Dinosaurus, az utolsók egyike, és aki inni jött, annak nekiugrott, és szétmarcangolta, jaj, istenem!Szerettem volna elsüllyedni. „Most rájön, hogy ki vagyok - gondoltam most jobban megnéz és felismer." És ahogy szokta az ember, ha nem akarja, hogy lássák, lesütöttem a szemem, és behúztam a farkam, hogy egészen elrejtsem. Olyan erős idegfeszültséggel járt mindez, hogy amikor a nőstény kedves mosollyal elköszönt, és e 106 elment az ösvényen, olyan fáradtnak éreztem magam, mint a régi időkben egy csata után, amikor foggal és körömmel kellett küzdenem. Rájöttem, hogy még egy jónapotot se voltam képes válaszolni.Egy folyópartra értem, ott halászgattak az Újak, és ott voltak az odúik. Ágakból gátat építettek a folyón, hogy egy lassú folyású, halakban gazdag öblük legyen. Ahogy megláttak, felemelték a fejüket a munkából, és megálltak; rám pillantottak, kérdően összenéztek, teljes csendben. „Helyben vagyunk - gondoltam -, de legalább drágán adom a bőrömet" - és ugrásnak készültem.Szerencsére még idejében meg tudtam állni. A halászoknak semmilyen ellenséges szándékuk nem volt: látták, hogy milyen erős vagyok, meg akarták kérdezni, nem maradnék-e velük, jó hasznomat vennék a fahordásban.- Ez biztonságos környék - erősítgették, látva megdöbbenésemet. - Dinosaurusok a nagyapáink nagyapái óta nem mutatkoztak…

90

Senkiben nem támadt gyanú, hogy ki vágyókén igazából. Ott maradtam. Az éghajlat jó volt, az élelem, ha nem is éppen a mi ízlésünknek való, de meglehetős, a munka meg nem túl nehéz, amilyen jó erőben voltam. Rám akasztották a „Rusnya" nevet, nem másért, csak mert másféle voltam, mint ők. Ezek az Újak, nem tudom, ti hogyan nevezitek őket, Pantotheriák vagy, hogy, még valahogy kialakulatlan, fajta voltak, és már akkor is az egyes egyedek közt a hasonlóságok és különbözőségek egész sorát lehetett megfigyelni, úgyhogy bár egészen más típus voltam, végül is meg kellett győződnöm, hogy nem fölöslegesen keltek olyan nagy feltűnést köztük.Nem akarom azt állítani, hogy tökéletesen hozzászoktam ehhez a gondolathoz: mindig is Dinosaurusnak éreztem magam, akit ellenség vesz körül, és esténként, amikor nemzedékről nemzedékre szálló Dinosaurus-történeteket meséltek, feszült idegekkel a háttérbe húzódtam, az árnyékba.Rémisztő históriák voltak ezek. A sápadt hallgatóság időről időre rémült kiáltásokban tört ki, de valósággal csüggtek a mesélő ajkán, akinek a hangja nem kevesebb megrendültségről tanúskodott, Hamarosan világosan láttam, hogy ezeket a történeteket mindnyájan jól ismerik (annak ellenére, hogy meglehetősen nagy készletük volt belőlük), mégis, ahogy hallgatták, újra meg újra feltámadt bennük a rémület. A Dinosaurusokat mindmegannyi szörnynek írták le, olyan részletekkel, amelyekből nehezen lehetett volna felismerni őket, szerintük nekünk csak egy volt a célunk: hogy kárt okozzunk az Újaknak, mintha az Újak már kezdettől fogva a Föld legfontosabb lakói lettek volna, és mintha nekünk más dolgunk se lett volna, mint hogy reggeltől estig az Újakat kergessük. Számomra azonban ez a visszaemlékezés a Dinosaurusokra, azt jelentette, hogy gondolatban végigmentem a balsors, a haldoklás, a gyász hosszú korszakán; az Újak meséi annyira távol estek az én élményeimtől, hogy teljesen közönyös

91

maradhattam volna, mintha idegenekről, ismeretlenekről beszélnének. Mégis, ahogy hallgattam őket, észrevettem, hogy soha nem gondoltam még arra, hogyan látnak bennünket a többiek, és hogy a történetek annyi lódítása közt bizonyos részletekben - és az ő szempontjukból nézve - rátapintottak az igazságra. Gondolataimban az ő rémületükről szóló történetek összekeveredtek az általam átélt rémületek emlékével: mennél jobban tudtam, mennyi remegést keltettünk, annál jobban remegtem.Sorra mindenki elmesélt egy történetet, és egyszer csak:- Na és a Rusnya mit fog mesélni? - szóltak. - Neked nincsenek történeteid? A te családodban semmilyen Dinosaurus-kaland nem esett?- De, azaz… - hebegtem - olyan régen volt… haj, ha tudnátok…- Páfrányvirág segített ki ebből a szorult helyzetből, az a fiatal nőstény, akivel a forrásnál találkoztam.- Ugyan, hagyjátok békén… Idegen, még nem szokott közénk, rosszul beszéli a nyelvünket…Aztán másról kezdtek beszélni. Fellélegeztem.Páfrányvirág és köztem bizalmas viszony alakult ki. Semmi túlzott meghittség: soha nem mertem hozzáérni. De sokat beszélgettünk. Pontosabban ő mesélt nekem mindenfélét az életéből, én meg, mivel féltem, hogy elárulom magam, és felkeltem a gyanúját, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, inkább csak az álta-lánosságoknál maradtam. Páfrányvirág az álmait is elmesélte:- Az éjjel egy hatalmas, félelmetes Dinosaurust láttam, tüzet fújt az orrából. Közeledik, elkapja a nyakamat, elhurcol, élve akar felfalni. Szörnyű, szörnyű álom volt, de én, milyen furcsa, egyáltalán nem féltem, nem, hogy is mondjam - még örültem is…Ebből az álomból sok dolgot meg kellett volna értenem, de mindenekelőtt egyet: Páfrányvirágnak más vágya sincs, csak hogy megtámadják. Itt volt a várva várt pillanat, hogy megöleljem. De az a Dinosaurus, amely a

92

képzeletükben élt, egészen más volt, mint az a Dinosaurus, aki én voltam, és ez a gondolat még idegenebbé, még félénkebbé tett. Szóval elszalasztottam egy remek alkalmat. Aztán, ahogy véget ért a halászidény a lapályon, megjött Páfrányvirág bátyja, és a lányra jobban ügyeltek, megritkultak beszélgetéseink.Ez a fiatalember, Zahn, az első pillanattól fogva, hogy meglátott, gyanakvóan nézegetett.- Hát ez meg kicsoda? Honnan jött? - kérdezte a többiektől.- Ez a Rusnya, egy idegen, a fahordásnál dol-gozik - mondták neki. - Miért? Mi ebben a furcsa?- Ezt tőle szeretném megkérdezni - mondta Zahn mogorva képpel. - Hé, te, mi a furcsa benned?Mit felelhettem volna:- Bennem? Semmi…- Miért, szerinted talán te nem vagy furcsa? Mi? - nevetett. Ezúttal ennyiben maradt a dolog, de nem vártam tőle semmi jót.Ez a Zahn a falu egyik legmerészebb fickója volt. Bejárta a világot, és úgy beszélt, mint aki jóval többet tud a társainál: Mikor a Dinosaurusokról szóló szokásos meséket, hallotta, türelmetlenség fogta el.- Mesék - mondta egyszer -, mesebeszéd. Szeretnélek látni titeket, ha egy igazi Dinosaurus jönne.- Már jó ideje, hogy nincsenek-szólt közbe az egyik halász.- Nem is olyan régóta… - vihogott Zahn - és nincs az megírva, hogy már nem lehetséges, talán a pusztákon még valahol dübörög egy csapatuk… a lapályon a mieink éjjel-nappal felváltva őrt állnak. Ott azonban mindegyikükben meg lehet bízni, nem vesznek be maguk közé akárki ismeretlen alakokat… - És jelen-tőségteljesen rám meresztette a szemét.Fölösleges sokáig kerülgetni a kását, jobb lesz kiugratni a nyulat a bokorból. Előreléptem.- Rólam beszélsz? - kérdettem.

93

- Arról beszélek, akiről nem tudni, ki fia, honnan jön, de velünk akar egy tálból enni, a nővéreinknek udvarolgat…Az egyik halász a védelmemre kelt:- A Rusnya nem ingyenélő, keményen dol-gozik…- Az lehet, hogy fatörzseket cipelni a hátán, arra képes, ezt nem tagadom - folytatta Zahn -, de a veszély pillanatában, amikor foggal-körömmel kell majd megvédenünk magunkat, ki áll jót azért, hogy úgy fog viselkedni, ahogy kell?Nagy vitatkozás kezdődött. Különös, hogy az a lehetőség, hogy én egy Dinosaurus volnék, soha fel se merült; az egyetlen, amiért elmarasztaltak, az volt, hogy Másféle vagyok, Idegen, következésképpen Megbízhatatlan, a vitatott kérdés pedig az volt, hogy a jelenlétem mennyiben növeli a Dinosaurusok esetleges visszatérésének az esélyét.- Szeretném én látni harc közben, azzal a gyíkpofájával… - piszkált tovább megvető hangon Zahn.Odaugrottam elé, szemtől szembe.- Megnézhetsz akár most is, ha el nem futsz.Ezt nem várta. Körülnézett. A többiek kört formáltak. Most már nem volt visszakozz.Nekiugrottam, félrerántott nyakkal kikerültem a harapását, odavágtam egyet a mancsommal, hogy hanyatt esett, és ráugrottam.Ez hibás lépés volt: mintha nem tudtam volna, mintha nem láttam volna meghalni annyi Dinosaurust a hasán és mellén ejtett harapásoktól és karmolásoktól, amikor pedig azt hitték már, hogy megbénították az ellenséget. A farkamat azonban tudtam még használni, szilárdan rátámaszkodtam, nem engedhettem, hogy engem is felborítson, minden erőmet megfeszítettem, de éreztem, hogy nem fogok kitartani…Akkor történt, hogy az egyik néző odakiáltott:

94

- Rajta, hajrá, Dinosaurus! - Megértettem, hogy le vagyok leplezve, és ezzel egy csapásra ismét az lettem, aki voltam: ha mindent elvesztek is, megéri, hogy helyreállítsam a régi félelmet. Lesújtottam Zahnra egyszer, kétszer, háromszor…Szétválasztottak bennünket.- Megmondtuk neked, Zahn: a Rusnya erős fickó. Nem lehet ám tréfálni vele! - És nevettek és gratuláltak, a vállamat veregették. Én már azt hittem, le vagyok leplezve, most aztán nem tudtam, mire véljem a dolgot; jóval később tudtam csak meg, hogy a „Dinosaurus" kiáltás csak amolyan szólásforma, ezzel biztatják a küzdő feleket, annyit jelent csak: „Rajta, te vagy az erősebb!", és még az sem volt világos, hogy nekem kiáltották-e vagy Zahnnak.Ettől a naptól kezdve még jobban tiszteltek. Zahn is egyre csak buzdított, sarkallt, hogy újabb erőpróbákba vigyen bele. Meg kell mondanom, hogy a szokásos beszélgetéseik a Dinosaurusokról szintén megváltoztak egy kicsit, ahogy ez; rendszerint megtörténik, amikor belefárad az ember, hogy a dolgokat mindig ugyanúgy nézze, és felváltja valami új divattal. Most, ha valamit kritizálni akartak a faluban, azt kezdték mondogatni, hogy bezzeg Dinosaurusok közt ez nem történhetne meg, hogy a Dinosaurusokról sok dologban példát vehetnénk, hogy a Dinosaurusok viselkedésében, ilyen vagy olyan helyzetben (a magánéletben például) nincs semmi elítélendő és így tovább. Szóval mintha valami utólagos csodálat született volna a Dinosaurusok iránt, akikről senki nem tudott semmi biztosat.Nekem egy ízben kiszaladt a számon:- Azért ne túlozzunk, végül is mit képzeltek, micsoda egy Dinosaurus?Belém fojtották a szót:- Hallgass, mit tudsz te róluk, sose láttad őket!Talán ez volt a megfelelő pillanat, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

95

- Igenis hogy láttam – kiáltottam -, és ha akarjátok, meg is mondom, milyenek voltak!Nem hittek nekem, azt gondolták, csak ugratom őket. Számomra ez az új hang, ahogy a Dinosaurusokról beszéltek, szinte ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint a régebbi. Mert - eltekintve a fajtám kegyetlen végzetén érzett fájdalomtól - a Dinosaurusok életét belülről ismertem, tudtam, milyen korlátolt gondolkodásmód uralkodott köztünk, teli előítéletekkel, képtelenül arra, hogy lépést tartson az új körülményekkel. Most meg azt kell látnom, hogy ezek a mi oly maradi és - mondjuk csak ki - oly unalmas kis világunkat veszik példának! Éppen ők akarnak elültetni bennem valamiféle szent áhítatot a fajtám iránt, amelyet én soha nem ereztem! Alapjában véve azonban nem is lehetett másként: végül is miben különböztek ezek az Újak a nagy idők Dinosaurusaitól? A gátak, a halastavak, a falu biztonságában ők is tele voltak gőggel, elbizakodottság-gal. Ugyanazt a viszolygást kezdtem érezni velük szemben, amelyet annak idején a magam környezete iránt éreztem, és minél jobban csodálták ők a Dinosaurusokat, annál jobban utáltam én őket és a Dinosaurusokat együtt.- Tudod, ma éjjel azt álmodtam, hogy egy Dinosaurus ment el a házunk előtt - mesélte Páfrányvirág -, egy gyönyörű Dinosaurus, egy Dinosaurus-herceg vagy király. Én kicsinosítottam magam, szalagot kötöttem a hajamba, és kiültem az ablakba. Igyekeztem magamra terelni a Dinosaurus figyelmét, meghajoltam előtte, de ő mintha észre se vett volna, egy pillantására se méltatott…Ez az álom újabb kulcsot adott a kezembe, hogy megérthessem Páfrányvirág érzelmeit irántam: a lány az én félénkségemet lenéző gőgnek értelmezhette. Most, ha visszagondolok, tudom már, hogy csak ki kellett volna tartanom még egy kicsit e mellett a viselkedés mellett, büszke tartózkodást kellett volna mutatnom, és teljesen meghódíthattam volna. Ezzel szemben ez a felfedezés

96

úgy megindított, hogy könnyes szemmel a lábai elé omlottam.- Nem, nem, Páfrány virág, nem úgy van, ahogy te hiszed, te jobb vagy minden Dinosaurusnál, százszor is jobb, és én annyira alattad állónak érzem magam…Páfrányvirág megdermedt, hátralépett.- Miket beszélsz? - Nem ezt várta: zavarba jött, és kényelmetlenül érezte magát ebben a jelenetben. Én túlkésőn értettem ezt meg, gyorsan összeszedtem magam, de akkor már valami kényszeredettség ékelődött közénk.Nem volt aztán idő, hogy sokat gondolkozzam a dolgon, annyi minden történt hamarosan. Ziháló hírnökök érkeztek a faluba: „Visszatérnek a Dinosaurusok!" Ismeretlen szörnyek csapatát látták bősz száguldozásban a lapályon. Ha változatlanul haladnak tovább, másnap hajnalra lerohanják a falut. Riadót fújtak.Képzelhetitek, milyen érzések dagasztották a keblemet erre a hírre: nem halt ki a fajom, csatlakozhatom a testvéreimhez, újrakezdhetem a régi életet! De a régi élet, ahogy most felidéztem, veszélyek, menekülések, vereségek végtelen sora volt, az újrakezdés talán csak a haldoklás átmeneti elhúzódását jelentené, visszatérést egy állapothoz, amelyről már azt reméltem, hogy lezárult. Itt a faluban már sikerült elérnem valami új nyugalomfélét, és nagyon fájlaltam volna, ha el kell veszítenem.Az Újak lelkében is a legkülönbözőbb érzelmek viaskodtak. Egyrészről a rémület, másrészről pedig a régi ellenség legyőzésének a vágya, megint másrészről az a gondolat, hogy ha a Dinosaurusok fennmaradtak, és most rohamra indulnak, ez annak a jele, hogy senki sem állíthatja meg őket, és hogy a győzelmük, bármilyen keserves legyen is, nem lehetetlen, hogy jólétet fog hozni mindenki számára. Az Újak tehát egyidejűleg védekezni is akartak és menekülni is, kiirtani az ellenséget és behódolni is; és ezt a bizonytalanságot tükrözte a védelmi készülődés összevisszasága.

97

- Egy pillanat! - kiáltott Zahn. - Egyvalaki képes csak arra, hogy parancsnokunk legyen! Aki a legerősebb, a Rusnya!- Igaza van! A Rusnya legyen a parancsnokunk! - kiáltoztak, és várták a parancsaimat.- De nem, hogy is gondoljátok, hogy én, egy idegen, nem vagyok alkalmas… - védekeztem, de nem lehetett őket lebeszélni.Mit tehettem? Azon az éjszakán nem tudtam a szemem lehunyni. A vér szava arra ösztökélt, hogy elszökjek, és csatlakozzam a testvéreimhez, a hála viszont, amit az Újak iránt éreztem, akik befogadtak, ennem adtak, bíztak bennem, azt követelte, hogy mellettük foglaljak állást; ráadásul jól tudtam, sem a Dinosaurusok, sem az Újak nem érdemlik meg, hogy akár csak egy ujjamat megmozdítsam értük. Ha a Dinosaurusok lerohanással és öldökléssel akarják visszaállítani az uralmukat, ez annak a jele, hogy semmit se okultak a tapasz-talataikból, és csak valami tévedés következtében maradtak meg. Az Újak pedig avval, hogy a kezembe adták a parancsnokságot, a legkényelmesebb megoldást választották: áthárították a teljes felelősséget egy idegenre, aki aztán éppúgy lehet a megmentőjük, mint - vereség esetén - a bűnbak, akit engesztelésül kiszolgáltathatnak az ellenségnek; és éppúgy lehet áruló is, aki az ellenség kezére játssza őket, s ily módon megvalósítja, azt a bevallhatatlan álmukat, hogy a Dinosaurusok uralma alatt élhessenek. Szóval nem akartam tudni sem az egyikről, sem a másikról: koncolják csak fel egymást! Fütyülök mindegyikükre. Minél előbb meg kell szöknöm, egyék meg, amit főztek, semmi közöm ezekhez a régi históriákhoz.Ugyanezen az éjszakán, a sötétben kúszva, elhagytam a falut. Az első elhatározásom az volt, hogy elmegyek, minél messzebbre a csatatértől, visszamegyek a titkos búvóhelyeimre, de aztán a kíváncsiság erősebb volt: viszontlátni a magam fajtáját, megtudni, ki győz.

98

Elbújtam a folyókanyar fölé emelkedő sziklán, és vártam a hajnalt.Ahogy világosodott, a láthatáron alakok tűntek elő. Lassan közeledtek. Még mielőtt jól kivehettem volna őket, máris kizártnak tartottam, hogy Dinosaurus ilyen kevés bájjal mozoghat. Mikor felismertem őket, nem tudtam, nevessek-e vagy szégyenkezzem. Orrszarvúak, egy csapat az elsők közül, hatalmas, otromba, lomha testtel, szaruanyagú púpokkal, de végeredményben teljesen ártalmatlanul, elmerülten legelték a füvet: tessék! És ezeket nézték a Föld Urának!Az orrszarvúcsorda nagy dübörgéssel vonult előre, meg-megállt a bokrokat tépkedni, majd továbbfutott a látóhatár felé, anélkül, hogy akár észrevette volna a halászok védelmi állásait.Futva tértem vissza a faluba.- Félreértés volt! Nem Dinosaurusok voltak! - kürtöltem szét. - Orrszarvúak, igen, azok voltak! Már el is mentek! Nincs már veszély! - És még hozzátettem, hogy az éjszakai távollétemet igazoljam: - Felderítésre mentem! Hogy kikémleljem őket, és jelentsem nektek, amit láttam.- Az lehet, hogy félreértés volt, és nem voltak Dinosaurusok - mondta nyugodtan Zahn -, de azt jól megértettük, hogy te nem vagy hős - és hátat fordított nekem.Hát persze, csalódtak: a Dinosaurusokban és bennem is. Dinosaurus történeteik most már tréfává alakultak, a rettegett szörnyek nevetséges szereplőkké váltak. Ez a hitványságuk engem már nem bántott. Most már elismertem azt a lelki nagyságot, amellyel mi inkább a pusztulást választottuk, mintsem hogy olyan világban éljünk, amely már nem a mi világunk.Ha én megmaradtam, ez csak azért van, hogy egy Dinosaurus továbbra is annak érezhesse magát, ennek a népségnek közepette, amely nyegle csúfolódással leplezi még mindig élő félelmét. És mi más választásuk lehetett az Újaknak, ha nem a nevetés és a félelem?

99

Páfrányvirág elmesélte egy álmát, és ebben egészen más felfogást ismerhettem meg:- Jött egy Dinosaurus, mulatságos, tetőtől talpig zöld színű, és mindenki kicsúfolta, a farkát huzigálták. Akkor én odaléptem, megvédtem, magammal vittem, simogattam. És észrevettem, hogy bármilyen mulatságos is, ő a világ legszomorúbb teremtménye, és sárgavörös szeméből patakzott a könny.Mi ütött belém ezekre a szavakra? Undor: hogy magam ezekkel az álomképekkel azonosítsam; visszariadás: hogy elfogadjak egy érzést, amely szánalommá változott: türelmetlenség azzal a kicsinyes elképzeléssel szemben, amivé ezek mindnyájan a Dinosaurus-méltóságot silányították? Hirtelen valami gőg támadt bennem, megmerevedtem, és néhány megvető mondatot vágtam az arcába:- Minek untatsz ezekkel az egyre gyerekesebb álmaiddal! Nem tudsz mást álmodni, csak ilyen bárgyúságokat?Páfrányvirág sírva fakadt. Én meg vállvonogatva odébbálltam.Mindez a gáton történt; nem voltunk egyedül: a halászok nem hallották a párbeszédünket, de észrevették a kitörésemet és a lány könnyeit.Zahn kötelességének érezte, hogy közbeavatkozzon.- Mit képzelsz, ki vagy te - esett nekem éles hangon hogy ilyen tiszteletlenül mersz beszélni a húgommal?Megálltam, és nem válaszoltam. Ha verekedni akar, állok elébe. A falu viselkedése azonban megváltozott az utóbbi időkben: mindent tréfára fordítottak. A halászok csoportjából fejhangú kiáltás szállt felém:- Menj már, menj már, Dinosaurus! - Ez, jól tudtam, egy újonnan szokásba jött tréfás kifejezés, volt, azt akarta jelenteni: „Hátrább az agarakkal, ne essél túlzásba", vagy valami hasonlót. Bennem azonban megmozdult valami.

100

- Igenis az vagyok, ha tudni akarjátok - kiáltottam egy Dinosaurus, ez az igazság! Ha soha nem láttatok Dinosaurust, tessék, nézzetek meg!Általános vihogás tört ki.- Én láttam egyet tegnap - mondta egy öreg -, a hó alól került elő. - Azonnal csend támadt körülötte.Az öreg most jött meg a hegyek közül. Az enyhülés megolvasztott egy régi gleccsert, és napvilágra került egy Dinosaurus csontváza.A faluban egyszerre mindenki erről beszélt.- Menjünk, nézzük meg a Dinosaurust! - Mindenki futott a hegyekbe, én is mentem velük.Ahogy túljutottunk a kőhordalékon, kifordult fatönkökön, sártengeren és madárcsontvázak tömegén, egy teknő alakú völgyecske nyílt meg előttünk. A fagytól megszabadult sziklákat vékony, zöld zuzmóréteg fedte. A völgy közepén elterülve, mintha aludna, a csigolyák közti hézagoktól megnyúlt nyakkal, hosszú, kígyózó vonalban szétszórt farok csigolyákkal, egy hatalmas Dinosaurus-csontváz feküdt.Vitorlaként feszült a mellkasa, és mikor a szél a bordák sima léceibe kapott, úgy tűnt, mintha még dobogna benne a láthatatlan szív. A koponya kicsavart helyzetben hevert, nyitott szája mintha halálkiáltást hallatna.Az Újak kiabálva, ujjongva futottak oda: a koponya mintha rájuk szegezné üres szemeit; hallgatva álltak néhány lépésnyire tőle, aztán elfordultak, és újra kezdték ostoba hejehujázásukat. Elég lett volna, hogy egyikük felemelje a pillantását a csontvázról rám, ahogy ott állok és nézem, és észrevehették volna, hogy azonosak vagyunk. De senki nem tette ezt. Ezek a csontok, ezek az agyarak, ezek a gyilkos végtagok immár ismeretlen nyelven beszéltek, senkinek nem mondtak többé semmit, azon a ködös elnevezésen kívül, amelynek már semmi kapcsolata nem volt a jelen tapasztalataival.

101

Tovább néztem a csontvázat, az Apát, a Testvért, a hozzám hasonlót, önmagamat; ráismertem húsukat vesztett tagjaimra, sziklába vésett körvonalaimra, mindarra, ami voltunk, és nem vagyunk többé, a fenségünkre, hibáinkra, romlásainkra.Ez a tetem most a bolygó új, figyelmetlen lakói számára arra szolgál majd, hogy a táj egy pontját jelölje, követni fogja a Dinosaurus név sorsát, amely értelem nélküli ködös hangcsoport lett. Ezt nem engedhetem meg. Mindaz, ami a Dinosaurusok valódi természetére vonatkozik, maradjon most már titok. Éjszaka, miközben az Újak a felcicomázott csontváz körül aludtak, csigolyáról csigolyára elhordtam és eltemettem az én halottamat.Reggelre az Újak nyomát sem találták a csontváznak. Nem sokáig bánkódtak miatta. Egy új rejtély járult a Dinosaurusokhoz fűződő annyi más rejtélyhez. Rövidesen teljesen elfelejtették.A csontváz megjelenése azonban itt hagyta a nyomát, amennyiben a Dinosaurusok fogalma mindannyiukban a szomorú vég fogalmához kötődött, és a történetekben, amelyeket most meséltek, a részvét, a szenvedéseink iránti szánalom érzése jelent meg. Ezzel a szánakozásukkal nem tudtam mit kezdeni. Min szána-koznak? Ha volt valaha fajta, amelynek teljes, gazdag fejlődés, hosszú és boldog uralom adatott, hát az mi voltunk. Kihalásunk nagyszerű befejezés volt, méltó a múltunkhoz. Mit érthettek mindebből ezek a kótyagosok? Valahányszor a szenvelgéseiket hallgattam a szegény Dinosaurusokról, kedvem támadt, hogy gúnyt űzzek velük, mindenféle kitalált, lehetetlen történetet meséltem. Az igazságot, a Dinosaurusokról már úgyse értheti meg senki, olyan titok volt, amelyet egyedül magamnak őriztem meg.Egy kóbor csapat érkezett a faluba. Volt köztük egy fiatal lány. Összerezzentem, ahogy megláttam. Ha szemem nem csal, nemcsak az Újak vére folyt az ereiben: félvér volt - Dinosaurus-félvér. Vajon tudott

102

róla? Nem hinném, abból ítélve, hogy milyen fesztelenül viselkedett. Talán nem is az egyik szülője, hanem a nagyszülője, dédszülője vagy ükszülője volt Dinosaurus, és a mi nemzetségünk tartása, jellegzetessége rajta ütközött ki, szinte pimasz tisztasággal, de már senki nem ismerhette fel, ő maga se. Bájos és vidám teremtmény volt, azonnal egész csapat udvarlója akadt, köztük is a legelszántabb, legszerelmesebb Zahn volt.Beköszöntött a nyár. A fiatalság mulatságot rendezett a folyóparton.- Gyere velünk! - hívott Zahn, aki annyi viszály után a barátságomat kereste; aztán tovább úszkált a Félvér oldalán.Odaléptem Páfrányvirághoz. Talán eljött a pillanat, hogy kimagyarázkodjam, hogy kibéküljünk.- Mit álmodtál ma éjjel? - kérdeztem, hogy megindítsam a beszélgetést.Nem emelte fel a fejét.- Egy halálra sebzett, vonagló Dinosaurust láttam. Finom, nemes feje hátracsuklott, és szenvedett, szenvedett… Én meg néztem, nem tudtam a szemem levenni róla, és észrevettem, hogy a szenvedéseinek láttán valami halvány örömet érzek…Páfrány virág ajka gonoszul lebiggyedt, ezt még sohasem láttam nála. Meg akartam mutatni, hogy én nem megyek bele ebbe a kétszínű, komor érzelemjátékába: én élvezem az életet, egy boldog fajta örököse vagyok. Körültáncoltam, a farkam csapkodásával vizet fröcsköltem rá.- Mást se tudsz, csak ilyen szomorúságokat beszélni! - mondtam léhán. - Hagyd a csudába, gyere táncolni!Nem értett meg. Elfintorodott.- Ha meg te nem táncolsz velem, táncolok mással! - kiáltottam. Elkaptam a Félvér mancsát, és elvittem Zahn orra elől, aki először értelmetlenül utána bámult, annyira elmerült szerelmes bűvöletében, aztán erőt vett rajta a féltékenység. Elkésett: én és a Félvér

103

már beugrottunk a folyóba, és úsztunk a másik part felé, hogy elbújjunk a bokrok között.Talán csak meg akartam mutatni Páfrányvirágnak, ki vagyok én igazából, meghazudtolni a rólam kialakult téves elképzeléseket. És talán a Zahn iránt érzett régi harag is mozgatott, hogy kihívóan visszautasítsam az újonnan felkínált barátságot. Vagy pedig mindennél inkább a Félvér meghitt és mégis szokatlan formái keltették fel bennem a vágyat egy természetes, közvetlen, titkos gondolatok és emlékek nélküli kapcsolat után.A vándorkaravánnak reggel kellett indulnia. Félvér ráállt, hogy a bokrok között töltse az éjszakát. Egészen hajnalig szerelmeskedtünk.Ezek csak múló pillanatai voltak egyébként csendes, eseménytelen életemnek. Hagytam, hogy elfelejtsék az igazságot rólam és uralmunk idejéről. Dinosaurusokról mostanában már nem nagyon esett szó, talán már senki nem hitte, hogy valaha is léteztek. Páfrányvirág sem ál-modott már róluk.Amikor elmesélte:- Azt álmodtam, hogy egy barlangban él az utolsó tagja egy fajnak, amelynek már a nevére sem emlékszik senki, és én odamentem, és megkérdeztem tőle, és sötét volt, és tudtam, hogy ott van, és nem láttam, és tudtam, ki ő és milyen. De nem tudtam volna megmondani, és nem tudom, ő volt-e, aki válaszolt a kérdéseimre, vagy én az övéire… - ez annak a jele volt, hogy végre kialakult valami szerelmes meghittség közöttünk, amire azóta vágytam, hogy először megálltam ott a forrásnál, és még nem tudtam: megadatik-e, hogy életben maradok.Azóta sok mindent megtanultam, mindenekelőtt azt a módot, ahogy a Dinosaurusok diadalmaskodtak. Előbb azt hittem, hogy eltűnésem a vereség nemes elfogadása volt, most már tudom, hogy a Dinosaurusok minél inkább eltűnnek, annál inkább kiterjesztik uralmukat, éspedig a szárazföldeket borító erdőségeknél sokkal

104

határtalanabb területekre: a fennmaradók gondolatvilágában. Az immár tudatlan nemzedékek kétségeinek és félelmeinek félhomályából tovább nyújtogatják elő nyakukat, emelgetik karmos lábaikat, és amikor képmásuk utolsó árnya is eltűnik, nevük továbbra is rátelepszik minden jelenségre, örökössé teszi jelenlétüket az élőlények közti kapcsolatokban. Most pedig, amikor a név is eltűnt, a gondolat névtelen és néma hordozóivá váltak csupán, amelyekben formát és tartalmat nyernek a gondolt dolgok, melyeket az Újak gondolnak és azok, akik az Újakat követik, és azok, akik még később fognak jönni.Körülnéztem; a falut, ahová idegenként érkeztem, most a magaménak mondhatom, és az enyém Páfrányvirág is, már amennyire egy Dinosaurus ezt elmondhatja magáról. Ezért aztán néma fejbólintással elbúcsúztam Páfrányvirágtól, elhagytam a falut, és elmentem örökre.Útközben elnéztem a fákat, a folyókat, a hegyeket, és nem tudtam már megkülönböztetni azokat, amelyek a Dinosaurusok idejében is itt voltak, és azokat, amelyek később születtek. Az odúk körül kóbor csapatok tanyáztak. Messziről felismertem a Félvért, még mindig szép volt, épp csak egy kissé meghízott. Hogy ne vegyen észre, behúzódtam az erdőbe, és onnan lestem. Egy apróság járt utána, éppen csak totyogni tudott ingatag lábacskáin. Milyen régen nem láttam ilyen tökéletes kis Dinosaurust, aki ennyire magán viselte a maga dinosaurusságát, és aki ennyire nem volt tudatában annak, hogy mit jelent az a név, hogy Dinosaurus!Megvártam a kicsit egy erdei tisztáson, hogy lássam játszani, pillangót üldözni, tobozt tördelni egy kődarabbal, hogy kiszedje a magokat. Odaléptem hozzá. Tagadhatatlanul az én fiam volt.Kíváncsian nézett rám.- Ki vagy? - kérdezte.- Senki - feleltem. - És te, tudod, te ki vagy?

105

- Még szép! Ezt mindenki tudja: egy Új vagyok! - mondta.Éppen azt válaszolta, amit hallani akartam. Megsimogattam a fejét, és azt mondtam:- Nagyszerű! - és elmentem.Völgyeket és síkságokat jártam be. Egy állomásra érkeztem, felszálltam a vonatra, és elkeveredtem a tömegben.

106

A TÉR FORMÁJA

A gravitációs mező egyenletei, amelyek kifejezik a tér görbületének és az anyag eloszlásának összefüggéseit, kezdenek beszivárogni a köztudatba

Zuhanni az űrben, ahogyan én zuhantam, senki nem tudja közületek, milyen is igazából. Nektek a zuhanás az, ha valaki leveti magát, mondjuk, egy felhőkarcoló huszadik emeletéről, vagy egy repülőgépről, amely repülés közben felmondja a szolgálatot: zuhan, fejjel lefelé, bukfencezik egypárat a levegőben, és már le is érkezett a földre, és nagy puffanással odacsapódik. En viszont arról az időről beszélek, amikor nem volt alattunk semmiféle föld, sem akármi más szilárd tömeg, még egy távoli égitest se, amely magához húzhatott volna a röppályájára. Csak zuhantunk, végtelen mélységbe, végtelen ideig. Estem lefelé az űrben, egészen a legvégső határáig, ameddig egyáltalán elképzelhető, hogy esni lehet; és amikor ott voltam, láttam, hogy a legvégső határnak még lejjebb kell lennie, sokkal, de sokkal lejjebb, a messzi távolban, és továbbzuhantam, hogy elérjem egyszer. Mivel semmi tájékozódási pontom nem volt, fogalmam sem lehetett arról, hogy gyorsan vagy lassan zuhanok-e. Ahogy így visszagondolok, arra sem volt bizonyítékom, hogy valóban zuhanok, könnyen lehet, hogy mozdulatlanul álltam, mindig ugyanazon a ponton, vagy pedig felfelé emelkedtem, hiszen nem volt sem fent, sem lent, mindez csak elnevezés kérdése, úgyhogy továbbra is azt gondoltam, hogy zuhanok, mivelhogy magától adódott, hogy így gondoljam.Tegyük fel hát, hogy estem, és mindnyájan estünk, azonos sebességgel és gyorsulással, a tény az, hogy mindig körülbelül azonos magasságban voltunk: én, Ursula H'x és Fenimore Hadnagy. Le nem vettem a szemem Ursula H'x-ről, mert nagyon szép látványt

107

nyújtott, ahogy magát elengedve szabadon zuhant, s abban reménykedtem, hogy sikerül egyszeregyszer elkapnom a pillantását, de Ursula H'x soha nem figyelt zuhanása közben másfelé, a körmét reszelte és fényesítette, vagy hosszú, sima haját fésülgette, és sohasem fordította felém a szemét. Meg kell mondanom, hogy Fenimore Hadnagy felé sem, hiába próbálkozott az mindenfélével, hogy felhívja magára a figyelmet.Egyszer észrevettem, hogy a Hadnagy - azt hitte, nem látom - jeleket ad Ursula H'x-nek: először a kinyújtott két mutatóujját ütögette össze a hegyével, aztán a kezével körbe kavart, majd lefelé mutatott. Szóval valami megegyezésre célzott, egy későbbi találkára, ott lent, egy bizonyos helyen, ahol majd találkozni fognak. Mesebeszéd volt, nagyon jól tudtam, hiszen semmiféle találkozás nem volt lehetséges köztünk, mivel párhuzamosan zuhantunk, és mindig ugyanaz a távolság maradi köztünk. Fenimore Hadnagy azonban mégis valami ilyen elképzelést vett a fejébe, és megpróbálta ezt Ursula H'x fejébe is elültetni, és ez az idegeimre ment annak ellenére, hogy a nő ügyet sem vetett rá, sőt még egy halvány fintort is megeresztett - semmi kétségem nem lehetett - a Hadnagy felé fordulva. (Ursula H'x zuhantában lusta mozdulatokkal forgott önmaga körül, mintha ágyában forgolódna, és nehéz lett volna megmondani, hogy intése nekünk szól-e vagy éppen csak úgy magában játszadozik, szokása szerint.)Természetesen nekem is az volt minden álmom, hogy találkozhassam Ursula H'x asszonnyal, de mivel zuhantomban az övével tökéletesen párhuzamos egyenest követtem, értelmetlennek véltem, hogy kifejezést adjak egy ilyen megvalósíthatatlan vágyálomnak. Persze ha optimista akarok lenni, még mindig fennállt az a lehetőség, hogy továbbra is pár-huzamosan haladva, egészen a végtelenségig, eljön a pillanat, amikor a párhuzamosaink találkoznak. Ez á lehetőség elég volt, hogy némi reményt nyújtson, sőt,

108

hogy szüntelen feszültségben tartson. Elmondhatom, hogy a párhuzamosaink találkozását annyiszor elképzeltem, minden apró részletével, hogy már annyira élményszerű volt, mintha valóban átéltem volna. Hirtelen fog megtörténni, egyik pillanatról a másikra, egyszerűen és természetesen. Miután oly sok ideig haladtunk egymás mellett anélkül, hogy akár egy arasznyival közelebb kerültünk volna egymáshoz. Miután oly sokáig éreztem őt távol magamtól, a párhuzamos útvonalak foglyaként, egyszerre csak a tér kilendül az eddigi megfoghatatlanságából. Valahogy feszesebb lesz, és ugyanakkor lágyabb is, valami olyan sűrűsödését érzem az űrnek, amely nem kívülről származik, hanem a mi bensőnkből, és szorosan együtt leszünk, én és Ursula H'x (csak le kellett hunynom a szemem, és már láttam, ahogy felém jön, ismerős és mégis új testtartásban. Karja az oldalához simul, csuk-lója hajladozik, mintha nyújtózna, és ugyanakkor egész testében hajladozik, kígyószerűen tekergőzik), és lám, az én láthatatlan útvonalam és az övé egyetlen vonallá válik, amelyen egybevegyülve haladunk. Ő meg én, ahol minden lágysága és titokzatossága belém olvad, vagy inkább körülfon, és szinte azt mondhatnám, magába issza belőlem azt, ami idáig hajszolt, miközben annyit szenvedtem attól, hogy magányos, egyedülvaló és tikkadt vagyok.A legszebb álmokkal is előfordul, hogy egyszerre rémálommá válnak, így ötlött most nekem is az eszembe, hogy a mi két párhuzamosunk találkozási pontja egyúttal a térben létező összes párhuzamos találkozási pontja lehet, és akkor ez nemcsak Ursula H'x és az én találkozásomat jelöli, hanem éppúgy - rágondolni is rossz! - Fenimore Hadnagyét is. Ugyanabban a pillanatban, amikor Ursula H'x megszűnne idegen lenni számomra, egy vékony fekete bajuszú, idegen férfi is ott lenne, és szétbogozhatatlanul részt venne az együttlétünkben. Elég volt maga a gondolat, hogy a leggyötrelmesebb féltékeny

109

képzelődésekbe merüljek. Hallottam a kiáltást, amit a találkozásunk szakít ki belőlünk. - Belőlem és Ursula H'x-ből, és amely egy görcsösen gyönyörteli összhangzattá olvad egybe, és tessék, hallom már - meg-borzongtam a sejtelemtől -, hogy az összhangból fülsértően kiszakad a hátam mögött megerőszakolt nő kiáltása -. Így képzeltem elvakult gyűlöletemben és ugyanakkor hallom a Hadnagy ocsmány diadalüvöltését, de talán - és a féltékenységem itt már az őrjöngésig fajult - ez a két kiáltás, a nőé és a Hadnagyé, lehet, hogy nem is lesz ilyen különböző és disszonáns, esetleg ők ketten is elérhetnek az összhangzathoz, kiáltásaik egyetlen kiáltássá, éspedig a gyönyör kiáltásává egyesülhetnek, és elhatárolhatják magukat az én ajkamról feltörő tagolatlan, elkeseredett üvöltéstől.A félelem és a remény e hullámzásában tovább-zuhantam, de nem hagytam fel a tér mélységeinek fürkészésével, hátha egyszer valami majd a helyzetünk azonnali vagy jövendő megváltozásával tudna biztatni. Néhányszor már sikerült megpillantanom egy világegyetemet, de mindig messze volt, és egészen picikének látszott, valahol a távolban, jobbra vagy bal felé, épp hogy csak időm volt megkülönböztetni néhány, halmazba csoportosult fénylő pontként látható galaktikát, amelyek panaszos döngéssel keringtek, és már az egész eloszlott, ahogy feltűnt, fölöttem vagy oldalt, úgyhogy kételyeim támadtak, nemcsak valami káprázat volt-e.- Ott! Nézd! Ott egy világegyetem! Nézz oda! Ott van valami! - kiabáltam Ursula H'x-nek, és arra mutogattam, ő azonban, nyelvét szorosan a fogai közé harapva, magával foglalatoskodott. A makulátlan, sima bőrt simogatta a lábán, az elvétve található és szinte észrevehetetlen fölösleges szőrszálakat kereste, hogy csipeszként összefogott két körmének határozott rántásával kitépje, és az egyetlen jele, hogy elértette a kiáltozásomat, az lehetett, ahogyan az egyik lábát magasba emelte - azt lehetne mondani -, ki akarta

110

használni ehhez a módszeres tallózáshoz a távoli egekről visszaverődő kevéske fényt.Mondanom se kell, micsoda megvetéssel illette Fenimore Hadnagy ezekben az esetekben mindazt, amit én felfedezhettem: megvonta a vállát, ettől felemelkedtek a váll-lapjai, megrándult a vállszíja, és megrezdültek a kitüntetései, amelyekkel érdemtelenül díszítette magát, és vihogva az ellenkező irányba fordult. De azért éppen ő volt az, aki (mikor biztos volt, hogy másfelé nézek) - Ursula H'x érdeklődését akarván felkelteni (és ilyenkor rajtam volt a nevetés sora. Látva hogy a nő, válaszként mindössze megpördül maga körül egy bukfenccel, és a hátát fordítja a Hadnagynak, olyan mozdulattal, amely bár igen kevéssé tiszteletteljes, de látványnak szép, annyira, hogy miután megörvendeztetett a vetélytársam meg- alázásával, felfedeztem, hogy irigylem is tőle, mint valami kiváltságot) valami elfutó, bizonytalan pontra mutatott a térben, és ordítozott: - Ott! Ott! Egy világegyetem! Milyen nagy! Láttam! Egy világegyetem!Nem állítom, hogy hazudott, az ilyenfajta kijelentések, amennyire tudom, éppúgy lehettek igazak, mint hamisak. Hogy időnként elhaladunk egy világegyetem közelében, az bizonyított tény volt (vagy egy világegyetem haladt el a mi közelünkben). Azt azonban nem lehetett tudni, hogy sok világegyetem van-e az űrben szanaszét, vagy pedig mindig ugyanazt a világegyetemet keresztezzük egyre egy rejtelmes röppályán keringve; de lehet, hogy semmiféle világegyetem nincs is, és az, amiről azt hisszük, hogy látjuk, nem más, mint a délibábja egy világegyetemnek, amely talán valamikor létezett, és amelynek a képe újra meg újra visszaverődik a tér faláról, mint a visszhang morajlása. De az is lehetséges, hogy a világegyetemek mindig is ott voltak sűrűn körülöttünk, és eszükbe sincs mozogni, és mi sem mozgunk, minden mozdulatlan, örökké, időtlenül, a sötétben, amelyet csak a gyors

111

szikrák lyuggatnak meg, amikor valaminek vagy valakinek sikerül egy pillanatra kiszakadnia ebből a dermedt időtlenségből, és felvillantja a mozgás látszatát.Mindezek a feltevések egyaránt méltóak arra, hogy mérlegeljük őket, és mindebből engem csak az érdekelt, ami a zuhanásunkra vonatkozott, és arra, hogy sikerül-e vagy nem megérintenem Ursula H'x-et. Szóval senki nem tudott semmit. Hát akkor meg miért vesz fel időnként olyan fensőbbséges képet ez az önhitt Fenimore, mint aki nagyon biztos a maga dolgában? Rájött, hogy ha bosszantani akar, erre az a legbiztosabb mód, hogy úgy tesz, mintha régi keletű, meghitt kapcsolat fűzné Ursulához. Ursula egyszer esés közben himbálózni kezdett, összeszorított térddel, teste súlyát hol ide, hol oda helyezve, egyre szélesebb ívű hullámzásba kezdett, csupán azért, hogy agyonüsse ennek a végeérhetetlen esésnek az unalmát. Erre a Hadnagy is nekiállt himbálózni, igyekezett átvenni ugyanazt a ritmust, mint a nő, mintha csak ugyanazt a láthatatlan pályát járná ő is, vagy mintha ugyanarra, a csak kettőjük által hallható zenére táncolna, még fütyülni is nekiállt a dallamot, és úgy tett, mint aki régi jó cimboraként egyedül értheti meg a benne rejlő hátsó gondolatot és célzást. Az egész csak blöff volt, tudtam én azt nagyon jól, de elég volt csak arra gondolnom, hogy Ursula H'x és a Hadnagy találkozhatott valamikor, ki tudja, milyen rég, még a röppályájuk kezdetén, és ez a gondolat olyan mardosó fájdalmat okozott, mint valami ellenem irányuló igazságtalanság. Azonban jól meggondolva a dolgot, ha Ursula és a Hadnagy valamikor a tér azonos pontját foglalta el, ez azt jelenti, hogy a zuhanásvonaluk eltávolodott egymástól, és feltételezhetően most is távolodik. Na, mármost, a Hadnagy lassú, de állandó távolodása esetén mi sem valószínűbb annál, mint hogy Ursula felém közeledik, a Hadnagynak tehát semmi büszkélkednivalója nincs a múlt meghittségével: a jövő énrám mosolyog.

112

Az okfejtés, ami ehhez a következtetéshez vezetett, nem tudott teljesen megnyugtatni: az a lehetőség, hogy Ursula H'x találkozott már a Hadnaggyal, magában is olyan nagy méltánytalanság volt, hogy ha egyszer megesett, többé nem jóvátehető. Hozzá kell tennem, hogy múlt és jövő ködös meghatározás volt számomra, nem sikerült különbséget tennem köztük. Emlékezetem nem lépett túl párhuzamos zuhanásunk végeérhetetlen jelenén, és az, ami ezt megelőzően lehetett, tekintve, hogy nem emlékeztünk rá, ugyanahhoz a képzelt világhoz tartozott, amihez a jövő, és összekeveredett a jövővel. Így azt is feltételezhettem, hogy ha valaha is két párhuzamos egy pontból indult, ezek azok a vona-lak, amelyeken én és Ursula haladunk (ez esetben az elvesztett azonosság visszavágyása szította égő vágyamat, hogy találkozzam vele). Ennek a feltevésnek azonban nem szívesen adtam volna hitelt, mert hiszen ebből a mi fokozatos eltávolodásunk következnék, és talán az ő révbe érése Fenimore Hadnagy paszományos karjai közt, de, legfőképpen mert nem tudok kilépni a jelenből, legfeljebb azért, hogy egy másféle jelent képzelek magamnak, semmi más nem jöhet számításba.Talán éppen ez volt a titok: az ember annyira élje bele magát esési állapotába, hogy megérthesse; az estében követett vonal nem az, aminek tűnik, hanem más, vagy pedig hogy sikerüljön megváltoztatnia ezt a vonalat az egyetlen módon, ahogyan meg lehet változtatni, azaz olyanná tenni, amilyen igazából mindig is volt. Ez a gondolatom azonban nem a magamba mélyedés során alakult ki, hanem miközben szerelmes szemmel néztem Ursulát, hogy milyen szép még hátulról is. És megfigyeltem, amikor épp egy távoli csillagrendszer tűnt fel a láthatáron, a háta görbületét és hátsójának egy különleges vonaglását, de nem is annyira magának a hátsójának, mint inkább egy külső simításnak, amely mintha végigszántaná a hátsóját, és kiváltaná magának a hátsójának ezt az egyáltalán nem visszatetsző válaszát. Elég volt ez a futó benyomás, hogy egészen új szem-

113

szögből nézzem a helyzetet. Ha igaz, hogy a tér, amelyben van valami, különbözik az üres tértől, mivel az anyag görbületeket, feszültségeket okoz benne, amelyektől az összes benne levő vonalak is meggörbülnek és megfeszülnek, akkor az a vonal, amelyet ki-ki, követ, csak annyiban egyenes, amennyiben egy egyenes egyáltalán egyenes lehet. Vagyis eltorzultan, ahogyan eltorzult a tér tiszta harmóniája is az anyagcsomóktól, vagy pedig köré tekeredve ennek a gombócnak vagy görcsnek, vagy daganatnak, ami a világegyetem a tér közepén.Az én tájékozódási pontom mindig Ursula volt, és valóban, az a sajátos, tekergőző előrehaladása elfogadhatóvá tudta tenni a gondolatot, hogy a zuhanásunk nem más, mint valami becsavarodás és kicsavarodás egy csigavonal mentén, amely hol kissé beszűkül, hol meg kissé kitágul. Ezeket a ki-be dőléseket azonban Ursula - ha jól megnéztük - egyszer egyik, másszor a másik irányba vette, úgyhogy a vonal, amit leírtunk, még bonyolultabb lett. A világegyetemet tehát nem valami otromba nagy gumónak kellett tekintenünk, amelyet mint a burgonyát odaültettek, hanem valami rücskös és kicsipkézett alakzatnak, amelyben minden beszögellés vagy kiugrás, vagy sík, felület megfelelt a tér és az általunk befutott vonalak behúzódásának és kiszögelléseinek és csipkéinek. Ez azonban még csak vázlatos elképzelés volt, mintha valami sima falú idomról volna szó, egymásba ékelődött soklapú testekről, kristályformák halmazáról. A valóságban azonban a tér, amelyben mozogtunk, teljesen csipkézett, lyuggatott volt, minden irányba kiálló csúcsokkal és boltívekkel, kupolákkal és pár-kányokkal és oszlopsorokkal, két- és háromnyílású ablakokkal és ablakrózsákkal, mi pedig, míg úgy tűnt, hogy egyenesen lefelé zuhanunk. A valóságban láthatatlan párkányok és frízek peremén futottunk, mint a hangyák, amelyek átszelik a várost, és útvonaluk nem az utcák kövezetén húzódik, hanem a falakon és a

114

mennyezeteken, ablakkereteken és csillárokon. Persze ha azt mondom: város - ez óhatatlanul valami módon szabályos ábrákat idéz az ember fejébe. Derékszögű sarkokkal, szimmetrikus arányokkal. Ezzel szemben nem szabad soha elfelejteni, hogy a tér körülölel minden cseresznyefát és a szélben mozgó minden ágacska minden egyes levelét és minden levélszél minden cakkját, és megformázza a levél minden kis erét. És a levél felszínének teljes erezetét és a pórusokat, amelyeken a fénysugarak szüntelenül beléjük nyilaznak. Mindez benyomja a negatívját a tér masszájába, úgyhogy nincs semmi, ami ne hagyná ott a nyomát, minden lehetséges dolog minden lehetséges lenyomatát, és egyúttal ezeknek a lenyomatoknak pillanatról pillanatra történő átalakulásait, s ily módon, egy kalifa orrán növekvő pattanás vagy egy mosónő mellére leszálló szappanbuborék egyformán megváltoztatja a tér összformáját, annak minden kiterjedésében.Ahogy megértettem, hogy a tér ilyen, rájöttem arra, hogy találhatok benne függőágy- szerűen kényelmes, lágy behúzódásokat, amelyekben együtt lehetnék Ursula H'x-szel, és ott himbálóznék vele, harapdálnánk egymást, ahol csak érjük. A tér sajátosságai ugyanis olyanok voltak, hogy az egyik párhuzamos erre ment, a másik meg arra. Én például bepottyantam egy zegzugos üregbe, Ursula H'x-et pedig elnyelte egy tárna, amely összeköttetésben volt ezzel az üreggel, úgyhogy egyszerre csak ott hemperegtünk egy algaszőnyegen, valami téren kívüli szigeten, és összefonódtunk az összes lehetséges helyzetben és alakzatban, mígnem a két egyenes hirtelen visszanyerte örök távolságát, és mindegyikünk tovább folytatta a maga útját, mintha mi sem történt volna.A tér lyukacsos szerkezetű volt, hasadékok és buckák tették változatossá. Ha jól odafigyeltem, észrevehettem, hogy mikor halad Feni- more Hadnagy útja egy szűk és zegzugos kanyon mélyén; akkor lesbe álltam egy kiugró tetején, és a megfelelő pillanatban rávetettem magam,

115

ügyelve, hogy teljes súlyommal a nyakcsigolyáira sújtsak. Ezeknek az űrszakadékoknak a feneke sziklás volt, mint egy kiszáradt hegyi patak medre, és Fenimore Hadnagy elterült benne, s a feje beszorult két közel álló sziklatömb közé. Én már a gyomrába nyomtam a térdem, ő viszont közben oda préselte az ujjaimat egy kaktusz tüskéihez - vagy egy sündisznó hátához (mindenesetre valami tüskékhez, amelyek a tér keskeny, hegyes behúzódásainak felelnek meg) s így nem tudtam felkapni a pisztolyt, amit kirúgtam a kezéből. Nem tudom, hogyan kerültem egy pillanattal később fejjel a homokként széteső tér rétegeinek fojtó szemcséi közé; kábultan, vakon köpködtem, Fenimore-nak sikerült felvennie a pisztolyát, egy golyó süvített el a fülem mellett, eltérítette a térnek egy termeszvárként kiemelkedő burjánzása. Már neki is ugrottam, kezem a torka felé kapott, hogy megfojtsam, de a két kezem nagy csattanással összecsapódott: útjaink ismét párhuzamosak voltak, és én és Fenimore Hadnagy tovább zuhantunk, megtartva a szokásos távolságot, egymásnak ellenségesen hátat fordítva, mint akik úgy tesznek, mintha sohasem látták, sohasem ismerték volna egymást.A vonalak, amelyeket egykiterjedésű egyeneseknek is lehetett volna tekinteni, a valóságban olyanok voltak, mint valami folyóírással írt sorok, amelyeket fehér lapon húz egy toll, de szavakat és egész mondattöredékeket átír az egyik sorból a másikba, beszúrva és átnyilazva a nagy sietségben, hogy befejezzen egy sorozatos, de mindig elfogadhatatlan megközelítések útján végzett fejtegetést. És így kergettük egymást, Fenimore Hadnagy és én. Elbújtunk, az l hurka mögött, különösen abban a szóban, hogy „paralel", onnan lövöldöztünk, és ott rejtőztünk a golyók elől, és halottnak tettettem magam, és vártam, hogy arra jöjjön Fenimore, és elgáncsolhassam, és a lábánál fogva elvonszoljam, miközben az álla nekiütődik a v és u, az m és n betűk aljának -. Amelyek

116

folyóírásban mind egyformák, mind egy-egy kátyúzökkenés a kövezett úton. Mint például az „unidimenzionális univerzum" kifejezésben, aztán otthagyjam őt elterülve egy agyonkapart ponton, és onnan, a rám száradt tintától mocskosan felemelkedjem, és fussak Ursula H'x felé, aki ravaszkodni szeretne. Bebújik az f csokrába, amely tűhegyessé vékonyodik, de én elkapom a hajánál fogva, és nekidöntöm egy d-nek vagy egy t-nek. Ahogyan én írom őket most siettemben, megdőlten, hogy rájuk lehet feküdni, aztán gödröt vájunk magunknak lent, a g-ben, a „gödör" g-jében, földalatti odút, amelyet tetszés szerint a méretünkre alakíthatunk, vagy szinte észrevehetetlen kicsivé összehúzhatunk, vagy éppen elhajlíthatjuk a vízszintes felé, hogy jobban kinyújtózhassunk benne. Ugyanakkor természetesen ugyanezek a sorok, jobban mondva betű- és szósorozatok, ki is göngyölődhetnek, fekete sorban, feszesen, egyenes, összefüggő, párhuzamos vonalakban, amelyek nem jelentenek mást, csak önmagukat, állandó futásukban, anélkül, hogy valaha is találkozhatnának, ahogyan mi sem találkozunk ebben a szakadatlan zuhanásban: én, Ursula H'x, Fenimore Hadnagy és a többiek sem, soha.

117

A FÉNYÉVEK

Minél messzebb van egy galaktika, annál gyorsabban távolodik tőlünk. Egy tőlünk tízmilliárd fényévre levő galaktika a fényével, azonos sebességgel, másodpercenként 300 ezer kilométerrel száguldana. Az újabban felfedezett „kvázi-csillagok" ezek szerint már közel vannak ehhez a küszöbhöz

Egy éjszaka, ahogy máskor is, az eget vizsgálgattam távcsövemmel. Észrevettem, hogy egy százmillió fényévre levő galaktikából kinyúlik egy tábla. Ez volt ráírva: láttalak. Gyors számítást végeztem: a galaktika fénye százmillió év alatt ért ide, következésképpen ott százmillió éves késéssel látják azt, ami itt történik, az a pillanat tehát, amikor láttak, kétszázmillió évvel ezelőtt lehetett.Még mielőtt megnéztem volna a noteszomban, hogy mit csináltam aznap, már felötlött bennem a dermesztő sejtelem: éppen kétszázmillió évvel ezelőtt, egy nappal se előbb, se később, történt velem valami, amit mindig igyekeztem eltitkolni. Reméltem, hogy ez az eset idővel teljes feledésbe merül, hiszen homlokegyenest szemben állt - legalábbis így éreztem - az én megszokott viselkedésemmel. Mind azt megelőzően, mind azt követően, úgyhogy ha valaha valaki megpróbálta volna előkaparni ezt a históriát, teljes nyugalommal le-tagadhattam volna, nemcsak mert az illetőnek nem lett volna módja, hogy bizonyítékokat mutasson fel, hanem azért is, mert egy ennyire kivételes körülményektől meghatározott tény - még ha valóban igaznak bizonyulna is - oly kevéssé valószínű, hogy teljes jóhiszeműséggel tekinthetem valótlannak még én magam is. És akkor, tessék, egy távoli égitestről meg-látott valaki, és az ügy éppen most került napvilágra.Természetesen módomban állt megmagyarázni mindazt, ami történt, és hogy hogyan történhetett meg, és

118

érthetővé - ha nem is egészen elfogadhatóvá - tennem azt, amit tettem. Arra gondoltam, hogy azonnal válaszolok én is egy táblával, kiírok valami mentegetőzést, mondjuk, hagyjátok, hogy megmagyarázzam, vagy: lettetek volna az én helyem-ben, de ez nem lett volna elegendő, a szükséges szöveg viszont túl hosszú lett volna ahhoz, hogy messziről is jól el lehessen olvasni a sűrűn teleírt táblát. Ráadásul vigyáznom kellett, nehogy hibás lépést tegyek, azaz hogy ne erősítsem meg önkéntes beismeréssel azt, amire a láttalak csak célzott. Szóval mielőtt bármiféle kijelentésbe belementem volna, meg kellett tudnom pontosan mi az, amit arról a galaktikáról láttak, és mit nem, és ehhez nem kellett mást tennem, csak felmutatnom a táblát valami ilyen kérdéssel: na és mindent láttál, vagy épp csak valamit? Vagy: lássuk, igazat mondasz-e: mit csináltam? Aztán várhatom, hogy leteljék az idő, és meglássák a feliratomat, és aztán leteljék az éppoly hosszú idő, hogy meglássam a válaszukat, és elvégezhessem a szükséges helyesbítéseket. Mindez újabb kétszázmillió évet fog igénybe venni, néhány millió évvel még többet is, hiszen amíg a képek a fény sebességével jönnek és mennek, a galaktikák tovább távolodnak egymástól, így hát az a csillaghalmaz sincs már ott, ahol látom, hanem egy kicsit odébb, és a táblám képének utol kell érnie. Szóval nagyon lassú volt ez a módszer, arra kényszerített volna, hogy megtörténtük után, több mint négyszázmillió évvel vitassak eseményeket, amelyeket a lehető leggyorsabban szerettem volna elfelejtetni.A legjobbnak az látszott, ha úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, ha egészen lecsökkentem a horderejét annak, amit megtudhattak. Ezért aztán nagy sietve kitűztem egy jól látható táblát, amelyre egyszerűen ezt írtam: na és? Ha azok ott, a galaktikán, azt hitték, hogy megijedek a láttalak táblájuktól, a nyugalmam most meg fogja zavarni őket, és meg lesznek győződve arról, hogy nem érdemes elidőzni

119

ennél az esetnél. Ha azonban nincs a kezükben elég terhelő részlet, akkor egy ilyen határozatlan megjegyzés, mint ez, a na és?, jó szolgálatot fog tenni, hogy óvatosan kipuhatoljam, mennyire kell komolyan vennem ezt az ő láttalak kijelentésüket. A távolság, amely elválaszt bennünket (százmillió fényévre levő kikötőjéből a galaktika már millió évszázada kihajózott, bele a sötétségbe) talán elhomályosítja egy kissé azt a tényt, hogy ez, a na és?, az ő kétszázmillió évvel ezelőtti láttalak-jukra jön válaszul. De úgy éreztem, nem szükséges világosabb utalásokat feltüntetnem a táblán, hiszen ha annak a hárommillió évszázad előtti napnak az emléke elmosódott már. Nem akartam éppen én magam felfrissíteni.Alapjában véve az a vélemény, amelyet rólam ennek az egyetlen esetnek kapcsán kialakíthattak, nem kellett, hogy túlságosan aggasszon. Életem tettei, azok, amelyek attól a naptól fogva évekig, évszázadokig és évezredekig követték egymást, mellettem szóltak - leg-alábbis nagy többségükben, úgyhogy csak hagynom kellett, hogy beszéljenek a tények. Ha arról a távoli égitestről meglátták, mit csináltam egy kétszázmillió évvel ezelőtti napon, láttak engem másnap is és harmadnap és negyednap és ötödnap, és apránként meg kellett változtatniuk azt a rossz véleményt, amit el-hamarkodottan kialakítottak rólam egy elszigetelt eset alapján. Sőt, elég volt arra gondolnom, hány év telt már el a láttalak óta, és ez már meggyőzhetett arról, hogy az a rossz benyomás már jó ideje elhomályosult, és he-lyébe lépett egy minden valószínűség szerint kedvező értékelés, de mindenképpen olyan, amely jobban megfelel a valóságnak. Ez az érvelés azonban nem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak: amíg nincs bizonyítékom a rólam kialakult vélemény, kedvező alakulásáról, súlyos teherként fogja nyomni a vállamat az a tény, hogy megleptek egy zavarba hozó helyzetben, azonosítottak vele, és odaszögeztek hozzá.

120

Most azt mondjátok, fütyülhetnék arra, mit gondolnak felőlem egy magányos csillagzat ismeretlen lakói. A helyzet az, hogy nem az ezen vagy azon az égitesten lakók véleménye aggasztott, hanem az a sejtelem, hogy az ő leleplezésüknek beláthatatlan következményei lesznek. Ott, a galaktika körül sok másik is volt, egyesek százmillió fényévnél kisebb sugarú körben, rajtuk megfigyelők, akik nyitva tartották a szemüket; a láttalak táblát, mielőtt még én megpillanthattam volna, minden bizonnyal elolvasták más égitestek lakói, és ugyanez fog megtörténni az egyre messzibb és messzibb csillagzatok során át. Még ha senki nem is tudhatja teljes pontossággal, milyen esetre vonatkozik ez a láttalak, a meghatározatlanság egyáltalán nem fog a javamra szolgálni. Ellenkezőleg, tekintve, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy a legrosszabb feltevés-nek adjanak hitelt, az, amit velem kapcsolatban valóban láthattak százmillió fényév távolságból, tulajdonképpen semmiség ahhoz képest, amit másutt erről képzelhetnek. A rossz benyomás, amit felkelthettem abban a kétmillió évszázaddal ezelőtti meggondolatlan pillanatban, ily módon felfúvódott és széttöredezve megsokszorozódott a világegyetem galaktikáinak során át, és ha nem akarom még jobban rontani a helyzetet, meg se cáfolhatom, tekintve, hogy mivel nem tudom, milyen végzetesen lesújtó következtetésekig jutottak el azok, akik engem közvetlenül nem láttak, fogalmain sincs, hol kezdjem, és hol végezzem a cáfolást.Ebben a lelkiállapotban továbbra is minden éjjel körülnéztem a távcsövemmel. Két éjszakával ez után észrevettem, hogy egy százmillió fényév és egy fénynapra levő galaktikára is kiteszik a táblát: láttalak. Semmi kétség, ők is arra a bizonyos esetre utalnak; azt, amit én mindig igyekeztem elrejteni, nem egyetlen égitest fedezte fel, hanem egy másik is, az égbolt egy egész más övezetéből. És megint újabbak: a rákövetkező éjjeleken újabb és újabb láttalak táblákat pillantottam meg újabb és újabb csillagzatokon. Ahogy

121

a fényévtávolságot kiszámítottam, kiderült, hogy az időpont mindegyiknél az a bizonyos. Mindegyik láttalak-ra megvető közönyt sugárzó táblákkal válaszoltam, mint például: valóban?, örvendek, vagy sokat érdekel vagy valami szinte kihívó pimaszsággal, mint na, bumm, vagy pedig kukucs, itt vagyok ! - de azért túlságosan sohasem ragadtattam el magam.Bár a tények logikája arra biztatott, hogy ésszerű optimizmussal tekintsek a jövőbe, mégis tűkön ültem már az idegességtől, mert minden láttalak tábla életem ugyanazon pontjára mutatott - véletlen egybeesés lehetett, amely a különleges csillagközi látásviszonyok-nak köszönhető, s csak egyetlen kivétel volt, egy égitest, amelyen, annak az időpontnak megfelelően, ez a tábla jelent meg: fenét se látni - már tűkön ültem az idegességtől.Mintha az összes galaktikát magába foglaló térben annak a képe, amit aznap csináltam, szétterjedne egy gömb belső felszínén, s a gömb a fény sebességével egyre tágulna, és az égitestek megfigyelői egymás után, ahogy bekerülnek a gömb belsejébe, megláthatnák azt, ami történt. Ami őket illeti, minden egyes megfigyelő maga is egy gömb középpontjában érezhette magát, és ez a gömb is fénysebességgel tágult, és szétvitte a tábláik láttalak feliratát körös-körbe. Ugyanakkor mindezek az égitestek a térben a távolságukkal arányosan növekvő sebességgel egymástól távolodó galaktikák részei voltak, és minden megfigyelő, aki jelezte, hogy üzenetet kapott, mielőtt egy újabbat kaphatott volna, már eltávolodott a térben, egyre nagyobb sebességgel. Egy bizonyos ponton a legtávolabbi galaktikák, amelyek láttak engem (vagy látták egy hozzánk közelebb levő galaktika láttalak tábláját, vagy egy távolabbinak a láttam a láttalakot tábláját), eljutnak majd a tízmilliárd fényéves határhoz, amelyet ha átlépnek, 300 ezer kilométer másod-percenkénti sebességgel fognak távolodni, vagyis meghaladják a fény sebességét, és semmiféle kép nem

122

érheti többé utol őket. Fennállt tehát az a veszély, hogy megmarad bennük az az átmeneti téves vélemény rólam, s attól a pillanattól fogva már végleges lesz, kiigazíthatatlan, megfellebbezhetetlen, és ily módon bizonyos értelemben igaz lesz, vagyis megfelel majd a valóságnak.Feltétlenül és minél előbb el kellett tehát oszlatni a félreértést. Hogy eloszlassam, egyetlen dologban reménykedhettem: éspedig hogy ama bizonyos eset után máskor is láttak, amikor is egészen más képet nyújtottam magamról, mégpedig azt, ami - ebben pillanatig sem kételkedtem - a megítélésre valóban al-kalmas, igazi képem. Az utóbbi kétszázmillió év során nem volt hiány jó alkalmakban, nekem pedig elég lett volna egyetlenegy - de egészen világos hogy semmi félreértés ne lehessen. Eszembe jutott például egy nap, amikor igazán én magam voltam, pontosabban én magam abban az értelemben, ahogy szerettem volna, hogy mások engem lássanak. Ez a nap - gyors számvetést végeztem - egész pontosan százmillió évvel ezelőtt volt. így hát a százmillió fényévre levő galaktikáról éppen most látnak engem abban a jó hírnevemnek annyira kedvező helyzetben, és a rólam alkotott véleményük bizonnyal megváltozik; amit látnak, most helyesbíti, sőt megcáfolja azt az első, futó benyomást. Éppen most, vagy legfeljebb kis eltéréssel, tekintve, hogy a bennünket elválasztó távolság most nem lehet több százmillió fényévnél, de legfeljebb százegymillió; akárhogy is, most csak várnom kell ugyanannyi ideig, hogy a fény onnan ideérjen (a pontos dátumot, amikor ez bekövetkezik, hamarosan kiszámoltam, figyelembe véve, a „Hubble-féle állandót" is), és máris megtudhatom az eredményt.Aki látott engem x pillanatban, minden bizonnyal látott y pillanatban is, és tekintve, hogy y-ban sokkal megnyerőbb képet nyújtottam, mint x-ben - sőt mondhatnám, egészen lenyűgözőt. Annyira, hogy aki látta, nem felejtheti el -, az y-beni képemre fog

123

emlékezni, amit pedig x-ben látott, azt azonnal elfelejti, kitörli, még ha futólag, búcsúzóul egyszer még visszaidézi is előbb, mondván: képzeljétek, valakivel, aki olyan y-féle, előfordulhat, hogy x-nek látszik, s az ember azt hihetné, hogy egészen x, holott világos, hogy kifejezetten y.Valósággal felvidított a sorra felbukkanó nagyszámú láttalak, mert ez azt mutatta, hogy tartós a nekem szentelt figyelem, és ily módon a legfényesebb napom nem fog elsikkadni. Feltétlenül ki fog váltani (vagy tudtomon kívül már ki is váltott) egy amannál jóval szélesebb körű visszhangot - mivel az csak egy szűk körre és ráadásul - fel kell tételeznem - lényegileg periférikus körre korlátozódott - bár az is nagyobb visszhangot keltett, mint amit akkor szerénységemben elvártam volna.Figyelembe kell venni ezen kívül még azokat az égitesteket is, amelyekről - figyelmetlenségből vagy rossz látószögük miatt - nem láttak engem, csak egy láttalak táblát valahol a közelben, és amelyek maguk is kitettek táblákat, például: úgy tűnik, láttak téged vagy onnan persze, hogy láttak! (ezekben a kifejezésekben hol kíváncsiságot, hol gúnyt éreztem felcsillanni); ott is voltak, akik rám szögezték a szemüket, és, éppen mert elszalasztottak egy alkalmat, most egy pillanatra sem veszítenek el a szemük elől, és mivel x-ről csak közvetett, feltevésszerű híreik vannak, még inkább hajlamosak lesznek arra, hogy y-t fogadják el az egyetlen rám vonatkozó valóságnak.Így aztán az y pillanat visszhangja szétterjed időn és téren keresztül, eléri a legtávolabbi és legsebesebb galaktikákat, és azok már mentesek lesznek minden további képtől, hiszen a képek a fény háromszázezer kilométeres sebességével futnak, és magukkal viszik az immár végleges képemet a téren és az időn túl, és ez lesz az igazság, amely határtalan sugarú gömbjében magában foglalja a csonka és ellentmondó igazságok összes többi gömbjét. Százmilliónyi évszázad

124

tulajdonképpen nem az örökkévalóság, én azonban úgy éreztem, soha nem fog letelni. Végül itt az alkalmas éjszaka: a távcsövet már rég beállítottam annak a legelső galaktikának az irányába. Odaillesztem a jobb szemem a lencséhez, félig hunyt pillámat lassan kinyitom, és látom a tökéletesen beállított csillagzatot; a közepén ott egy tábla, nehezen olvasható, igazítok a gyújtótávolságon… Ez van odaírva: tra-la-la-la. Csak ennyi: tra-la-la-la. Abban a pillanatban, amikor én a személyiségem lényegét mutattam meg, teljesen egyértelműen, félreértések kockázata nélkül, abban a pillanatban, amikor megadtam a kulcsot, hogy helyesen értelmezzék elmúlt és jövendő életem minden megnyilvánulását, és egyöntetű, mindent átfogó ítéletet alkothassanak rólam, akkor az, akinek nemcsak lehetősége, de erkölcsi kötelessége is lett volna, hogy megfigyelje és megjegyezze, mit teszek, akkor az, mit látott? Egy nagy semmit, semmit nem vett észre, nem jegyzett meg semmi különöset. Valósággal lesújtott ez a felfedezés, hogy a jó hírem nagyrészt egy ilyen kevés reményre jogosító alak kénye-kedvére van kiszolgáltatva. Igazi énemnek ez a bizonyítéka, amelyet a sok kedvező kísérő körülmény miatt megismételhetetlennek kellett tartanom, észrevétlenül elsikkadt, kárba ment, végleg elveszett a világegyetem egy egész övezete számára. És csupán azért, mert az illető úr megengedte magának azt az ötpercnyi szórakozottságot, figyelmetlenséget, nevezzük nevén a gyereket: felelőtlenséget, belebámult a levegőbe, mint valami félnótás, vagy talán mámoros volt, egy pohárral többet ivott a kelleténél, és nem volt képes valami okosabbat írni a táblájára, csak ezeket az értelmetlen betűket, talán épp azt a buta melódiát, amit a dolgáról teljesen megfeledkezve fütyörészett: tra-la-la-la.Egyetlen gondolat nyújtott némi vigaszt: hogy a többi galaktikán lesznek szorgalmasabb megfigyelők is. Soha még nem örültem jobban a nézők nagy számának, mint ebben a pillanatban: sokan voltak, amikor az a

125

sajnálatos esemény megtörtént, most sokan lesznek, hogy elemezzék a helyzet újszerűségét. Minden éjszaka újra leültem a távcsőhöz. Néhány éjszakával később teljes ragyogásban feltűnt egy megfelelő távolságban levő galaktika. Kint volt a tábla. Ezzel a felírással: gyapjúpulóvered van.Könnyekkel a szememben gyötörtem magam, hogy magyarázatot találjak. Talán azon a helyen az idő múlásával olyannyira tökéletesítettek a távcsöveket, hogy a legjelentéktelenebb apróságok megfigyelésével szórakoznak, hogy milyen pulóver van valakin, gyapjú-ból vagy pamutból van-e, a többi pedig csöppet sem érdekli őket, nem is ügyelnek rá. És az én tiszteletre méltó tettemből, az én - mondjuk ki bátran - nemes és fennkölt tettemből nem emeltek ki más részletet, csak azt, hogy a pulóverem gyapjúból van, kitűnő gyapjúból, meg kell hagyni, talán más alkalommal örültem is volna, hogy észreveszik, de nem akkor, nem akkor.Persze ha meggondolom, hogy milyen sok szemtanúra számíthattam, természetes, hogy annyi között néhány nem áll a feladata magaslatán; na de nem olyan fából faragtak, hogy egy ilyen kicsiség kibillentsen a nyugalmamból. És valóban, egy kicsit távolabbi galaktikáról végre megkaptam a bizonyítékot, hogy valaki kitűnően látta, hogyan viselkedtem, és értékelése helyes, azaz felmagasztaló volt. A táblára ugyanis ezt írta: az az illető legény a talpán. Nagy elégtétellel fogadtam ezt a dicséretet - az elégtétel, jegyezzük meg jól, csak a várakozásomat igazolta, vagy még inkább a meggyőződésemet, hogy jogos érdemeim elismerésre találnak -, amikor is felfigyeltem arra a kifejezésre, hogy az az illető. Miért neveznek engem úgy, hogy az az illető, hiszen már láttak, még ha csak abban a kellemetlen esetben is, de mindenképpen jól kellett ismerniük engem? Kezdtem sejteni, miről van szó, pon-tosabbra állítottam a távcső gyújtótávolságát, és ugyanannak a táblának az alján felfedeztem egy kisebb betűkkel írt sort: az ördög tudja, ki lehet. Hát lehet

126

ennél nagyobb pechet elképzelni? Azok, akiknek kezükben van minden részlet, hogy megtudják, ki vagyok én igazából, nem ismertek fel. Ezt a dicséretes eseményt nem hozták kapcsolatba azzal a kétszázmillió évvel ezelőtt történt balfogással, s így a balfogást továbbra is nekem tulajdonították, ezt viszont nem, ez megmaradt névtelen, személytelen történetnek, amely egyetlen egyén történetébe sem olvad bele.Első gondolatom az volt, hogy kitűzök egy táblát: de hisz én vagyok! Lemondtam róla: mi haszna lett volna? Több mint százmillió év múlva látták volna meg, ehhez jön a többi háromszáz-egynéhány, ami az x pillanat óta eltelt, az egész már félmilliárd év felé járt; ahhoz, hogy biztosan megértsenek, meg kellett volna világítanom, újra fel kellett volna melegítenem azt a régi históriát, vagyis éppen azt tennem, amit leginkább el akartam kerülni.Most már nem voltam annyira biztos magamban. Féltem, hogy a többi galaktika sem szolgálna nagyobb elégtétellel. Azok, akik láttak, csak valahogy részben, töredékszerűen, futólag láttak, vagy csak egy bizonyos mértékig értették, hogy mi is történt, anélkül, hogy eljutottak volna a lényegig, anélkül, hogy elemezték volna a személyiségem összetevőit, ahogy esetről esetre, sorra megmutatkoztak.Egyetlenegy tábla mondta csak azt, amit igazából vártam: te aztán igazán derék legény vagy! Gyorsan fellapoztam a füzetem, hogy lássam, milyen visszhangot keltett ezen a galaktikán az x eset. Úgy adódott, hogy éppen ott jelent meg ez a tábla: fenét se látni. A világegyetemnek ebben az övezetében minden bizonnyal a legjobb hírnévnek örvendtem, szó se róla, végre fel kellett volna derülnöm, ezzel szemben semmi örömöt nem éreztem. Rájöttem, hogy mivel ezek az én csodálóim nem tartoznak azokhoz, akik ezt megelőzően téves véleményt alakíthattak ki rólam, részükről egyáltalán nem volt érdekes az egész. Annak bizonyítékát, hogy x pillanatot megcáfolta és kitörölte y

127

pillanat, tőlük nem kaphattam meg, kínos helyzetem továbbra is fennmaradt, a hosszú időtartam csak még súlyosbította, és súlyosbította az is, hogy nem tudtam, megszűntek-e már vagy meg fognak-e szűnni valamikor azok az okok, amelyek kiváltották.Természetesen a világegyetemben szétszórt megfigyelők számára x pillanat és y pillanat csak két eset volt a számtalan megfigyelhető pillanat között, és valóban, minden éjszaka, a legkülönbözőbb távolságokban levő csillagzatokról láttam fölemelkedni olyan táblákat, amelyek más esetekre vonatkoztak, ezt mondták például: csak így tovább, még mindig ott vagy, nono, mit csinálsz, én megmondtam. Mindegyiküknél elvégezhettem a számítást, hány fényév innen oda, hány fényév onnan ide, és megállapíthattam, milyen esetre vonatkoznak: életem minden cselekedete, ahányszor csak az orromat túrtam, ahányszor csak sikerült leugranom a mozgó villamosról, ez mind ott volt, utazott egyik galaktikától a másikig, mérlegelték, elbírálták őket, megjegyzéseket tettek rájuk. A megjegyzések és ítéletek nem voltak mindig odavágóak: a cö-cö felirat annak az esetnek felelt meg, amikor a fizetésem egyharmadát jegyeztem egy jótékonysági gyűjtőívre; az ezúttal tetszettél felirat arra utalt, amikor a vonaton felejtettem az értekezésem kéziratát, amelybe annyi év munkáját fektettem; híres székfoglaló beszédemet a göttingai egyetemen ez a megjegyzés kísérte: vigyázz, huzat van!Bizonyos értelemben megnyugodhattam volna: akármit teszek, jót vagy rosszat, semmi nem vész el teljesen. Mindig fennmarad belőle valami visszhang, sőt több visszhang, s ezek a világegyetem egyik végétől a másikig váltogatják egymást, ebben a táguló gömbben, amely újabb gömböket indít. De ezek szórványos ismeretek, lényegtelenek, összhang nélküliek, amelyekből nem derül ki a tetteim közti kapcsolat, és egy újabb tettem nem képes megindokolni vagy helyesbíteni a másikat, úgyhogy egyik hozzáadódik a

128

másikhoz, plusz vagy mínusz előjellel, mint egy hosszú-hosszú polinómban, amelyet nem lehet rövidebb ki-fejezéssé egyszerűsíteni.Mit tehettem ezen a ponton? Tovább rágódnom a múlton hasztalan, ami történt, megtörtént, igyekeznem kell, hogy a jövőben jobban menjenek a dolgok. A fontos az, hogy mindenben, amit teszek, világosan lássék, hol a lényeg, hová kell a hangsúlyt helyezni, mit kell megjegyezni és mit nem. Szereztem egy hatalmas irányjelző táblát, azzal a bizonyos kinyújtott mutatóujjú kézzel. Amikor olyasmit cselekedtem, amire fel akartam hívni a figyelmet, csak fel kellett emelnem ezt a táblát, igyekezvén, hogy a mutatóujj a jelenet legfontosabb részletére mutasson. Arra az esetre, amikor viszont szívesebben maradtam volna észrevétlen, egy másik táblát csináltam, ezen egy kéz a hüvelykujját épp az ellenkező irányba nyújtotta, mint ahol nekem dolgom volt, s így elterelte a figyelmet.Nem volt más teendőm, mint hogy mindenhová magammal vigyem ezt a két táblát, és az alkalomnak megfelelően hol egyiket, hol másikat emeljem fel. Hosszú lejáratú művelet volt ez persze: a több százezer fényévezred távolságban levő megfigyelők több százezer évezredes késéssel fogják megtudni, mit csinálok most, és én újabb több százezer évezredes késéssel olvashatom a megjegyzéseiket. Ez a késés azonban elkerülhetetlen, és sajnos, volt még egy másik kellemetlenség is, amire nem gondoltam: mit kell tennem, amikor észreveszem, hogy eltévesztettem a táblát.Például egy bizonyos pillanatban biztos voltam, hogy most valami olyat fogok véghezvinni, ami tekintélyt és elismerést szerez számomra, gyorsan kitűztem a táblát, amelyen a mutatóujj rám mutatott, és abban a szem-pillantásban szörnyű helyzetbe keveredtem, megbocsáthatatlan baklövést követtem el, az emberi nyomorúság olyan megnyilvánulása volt, hogy majd a föld alá süllyedtem szégyenemben. A lapot azonban már

129

kivágtam az asztal közepére: a kép, benne a rám mutató hatalmas táblával, ott száll a térben, senki nem állíthatja meg többé, nyeli a fényéveket, szétterjed a galaktikák során, millió és millió évszázadon keresztül megjegyzéseket, nevetést és fintorgást vált ki, ezek az évezredek mélyéről visszajutnak hozzám, és még ügyetlenebb mentegetőzésre, félszeg helyesbítési kísérletekre késztetnek…Egy másik napon meg éppen egy kellemetlen ügy várt rám, egyike azoknak az eseteknek, amelyeket életünk során végig kell csinálni, még ha tudjuk is, hogy bárhogy történjék, simán nem lehet megúszni a dolgot. Védelmemre kitűztem az ellenkező irányba mutató hüvelykujj tábláját, és nekivágtam. Váratlanul, ebben a kényes és kellemetlen helyzetben olyan lélekjelenlétről, kiegyensúlyozottságról, Ízlésről, határozottságról tettem tanúbizonyságot, amit senki nem gyanított bennem - én magam legkevésbé -, egyszerre csak tengernyi olyan adottság jelentkezett bennem, amelyek hosszú jellemfejlődésről tanúskodtak, és ekkor a táblám lekötötte a megfigyelők szemét, tekintetüket félreterelte, a közelben álló cserép bazsarózsára.Az ilyenfajta esetek, amelyeket kezdetben kivételnek és tapasztalatlanságomnak tulajdonítottam, egyre gyakrabban adódtak elő. Túlkésőn jöttem rá, hogy arra kellett volna rámutatnom, amiről azt akartam, hogy ne lássák, és azt lepleznem, amit meg akartam mutatni, de nem volt semmi mód arra, hogy megelőzzem a képet, és tudassam, hogy nem kell a táblára figyelni.Gondoltam, készítek egy harmadik táblát evvel a felirattal: nem ér, hogy ezt emeljem fel akkor, amikor az előző táblát akarom érvényteleníteni. De ezt a képet minden galaktikán csak az után fogják meglátni, amit helyesbíteni akar, a baj pedig akkor már megtörtént, és csak nevetségessé teszem magam, és hogy ezt is semlegesítsem egy nem ér a nem ér táblával, éppoly hasztalan volna.

130

Így folyt az életem, és vártam azt a távoli pillanatot, amikor a galaktikákról megérkezik majd a megjegyzés a rám nézve újabb kellemetlenséget és kényelmetlenséget hozó cselekedeteimre, és visszavághatok a feléjük küldött válaszüzenetekkel, amelyeket egymás után, minden esetre kidolgoztam. Ezenközben azok a galaktikák, ahol a legrosszabbul áll a szénám, elérnek már a több milliárd fényéves küszöbhöz, olyan sebességgel, hogy ahhoz, hogy üzeneteim utolérjék őket, a szökési gyorsulásukat meghaladó gyorsulást kellene kifejteniük a térben, és már egyik a másik után tűnik el a tízmilliárd fényéves horizonton, amelyen túl semmiféle látható tárgy nem látható többé, és magukkal visznek egy immár visszavonhatatlan ítéletet.Ezekre az ítéletekre gondolva, amelyeket többé már nem változtathatok meg, egyszerre szinte fellélegeztem, mintha a megnyugvást csak abban a pillanatban érhetném el, amikor a félreértéseknek ehhez az önkényes megrögződéséhez nincs már mit hozzátenni, sem elvenni, és a galaktikák, amelyekből lassan már csak a sötétség birodalmából még előkunkorodó utolsó fénysugár maradt, úgy éreztem, magukkal viszik az egyetlen lehetséges igazságot felőlem. Alig vártam már, hogy egyik a másik után mind eltűnjön ezen az úton.

131

A SPIRÁL

A puhatestűek többségénél a látható szerves formának nincs nagy jelentősége egy faj egyedeinek életében, lévén hogy egyik a másikát nem láthatja, más egyedekről és a környezetről csupán homályos fogalmuk van. Ez nem zárja ki, hogy élénk színű csíkok és szemet gyönyörködtető formák (mint sok haslábú kagylóháza esetében) ne léteznének, a láthatóságtól teljesen függetlenül

I.

Ahogy velem is történt, amikor azon a kőszirten éltem, erre gondoltok? - kérdezte Qfwfq. - A felcsapó és visszahúzódó hullámok közt, mozdulatlanul, odasimulva, és szürcsöltem azt, ami szürcsölnivaló ott volt, és közben folyton csak erre gondoltam? Ha erről az időről akartok hallani, nem sokat tudok mondani. Formám nem volt, illetve nem tudtam, hogy van-e vagy nincs, jobban mondva nem tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. Ha növekedtem, minden irányban növekedtem egy kicsit, ahogy jött, s ha ez az, amit sugaras szimmetriának neveztek, hát sugaras szimmetriájú voltam, de az igazat megvallva, soha nem törődtem evvel. Miért is kellett volna egyik irányban jobban növekednem, mint a másikban? Nem volt se szemem, se fejem, se más testrészem, amely különbözött volna bármelyik más testrészemtől. Most meg be akarják beszélni nekem, hogy a két testnyílásom közül az egyik a száj volt, a másik meg a végbél, tehát már akkor is megvolt a kétoldalas szimmetriám. Éppúgy, ahogy a háromkaréjúaknál vagy bármelyikőtöknél, én azonban, ahogy így visszaemlékszem, a két nyílás között egyáltalán nem tettem különbséget; arra küldtem az anyagot, amerre jól-

132

esett, befelé vagy kifelé, mindegy volt, a különbségek és ez az egész kényeskedés jóval későbbi keletű. Azt nem tagadom, időnként elkapott a képzeletem, például szerettem volna vakarózni a hónom alatt, vagy keresztbe vetni a lábam; egyszer még az is felötlött bennem, hogy kefebajuszt növesztek. Csak most, előttetek használom ezeket a kifejezéseket, hogy megértsetek, akkor még nem lehetett előre látni ennyi részletet, sejtjeim voltak, többé- kevésbé egyformák, és ezek mindig ugyanazt a munkát végezték: húzódj össze - lazíts. Tekintve azonban, hogy formám nem volt, az összes lehetséges formát magamban éreztem, és az összes mozdulatot és fintort, az összes hangadási lehetőséget, még a fülsértőeket is. Szóval a gondolataimat nem korlátozta semmi, meg aztán nem is voltak ezek gondolatok, hiszen nem volt agyam, hogy gondolkodjam, minden sejtem a maga szakállára gondolta egyszerre az összes gondolhatót, de nem képek útján, hiszen semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésünkre, hanem egyszerűen csak azon a meghatározatlan módon éreztük ott magunkat, ami nem zárt ki semmi más módot, hogy más módon érezzük ott magunkat.Gazdag, szabad és boldog állapot volt az az akkori, teljesen az ellenkezője annak, amit hinnétek. Legényember voltam (az akkori szaporodási módszerek még időleges társulást sem igényeltek), egészséges, és nem voltak túlzott igényeim. Amikor az ember fiatal, előtte áll az egész fejlődés, szabad az út minden irányba, ugyanakkor pedig élvezheti a tényt, hogy ott van a szirten: lapos, nedves és boldog kocsonyás test. Ha a későbbi korlátozásokkal összehasonlítjuk, ha arra gondolunk, hogy egy meglevő forma kizárja a többi formát, ha a váratlan fordulatoktól mentes taposómalomra gondolunk, amelyben az ember végül is megkötözve érzi magát, hát bizony azt mondhatom, hogy akkor volt szép az élet.Az biztos, egy kissé magamba zárkózva éltem, ez tény, szó sem volt a mostani társadalmi életről. Megengedem

133

azt is, hogy ez - kicsit a korom miatt, kicsit a környezet hatására - olyan állapot volt, amit enyhén narcisztikusnak neveznek, szóval ott éltem, folyton csak magamat vizsgálgattam, láttam magamban az összes jó és rossz tulajdonságokat, és tetszettem magamnak akár az egyik, akár a másik vonatkozásban, összehasonlítási alapom nem volt, ezt is figyelembe kell venni.Nem voltam azért annyira korlátolt, hogy a kívülem létező dolgokról ne tudtam volna: a szirtről, amelyhez odatapadtam, magától értetődik, és a vízről is, amely minden hullámával elborított, de még a távolabbi dolgokról is, szóval a világról. A víz megbízható, pontos ismeretközlő közeg volt, táplálékot hozott, ame-lyet egész felületemen szívtam magamba, és hozott ehetetlen dolgokat is, amelyekből azonban fogalmat alkothattam arról, ami körülöttem van. Ez a következőképpen zajlott: jött egy hullám, én meg, ahogy odatapadtam a szirthez, felemelkedtem egy picikét, de egészen észrevehetetlenül, épp csak meg kellett lazítanom egy kicsit a szorítást, és szlotty, a víz átfutott alattam, tele anyagokkal, érzetekkel és ingerekkel. Az ingerek körforgásában sohasem ismertem ki magam, volt, hogy úgy csiklandozott, majd szétrepedtem a hahotázástól, máskor meg borzongást, égető érzést, viszketegséget okozott, úgyhogy állandó, változatos mulatság- és élményözönben volt részem. Nehogy azt higgyétek, hogy csak úgy passzívan ültem ott, és tátott szájjal bekaptam, ami csak jött: kis idő múltán megszereztem a kellő tapasztalatot, és gyorsan kielemeztem, miféle anyag jön, és eldöntöttem, mit kell tennem, hogy a legmegfelelőbben kihasználjam, vagy, hogy elkerüljem a kellemetlenségeket. Az egésznek a kulcsa az összehúzódások játékában volt - ebben részt vett az összes sejtem -, továbbá hogy eltaláljam az alkalmas pillanatot az elernyedésre, ily módon, szabadon válogathattam, beszippantottam, kizártam, sőt még vissza is köptem az anyagokat.

134

Így tudtam meg, hogy vannak mások, a testemet körülvevő elemben hemzsegtek a nyomaik, ellenségesen különböző mások, vagy éppen undorítóan hasonlóak hozzám. De nem, úgy festem itt le magam, mint valami különcöt, pedig ez nem így van; igaz, továbbra is mindenki a maga dolgával törődött, de a mások jelenléte megnyugtatott, lakott teret mutatott körülöttem, megszabadított attól a gyanútól, hogy valami riasztó kivétel volnék, azon oknál fogva, hogy egyedül nekem jutott osztályrészemül a létezés, mint valami száműzetés.És nőnemű mások is voltak. A víz valami különleges vibrálást hozott, mint finom ciripelést, emlékszem, mikor vettem észre először, illetve nem is arra, hanem előbb, amikor észrevettem, hogy észreveszem, hisz olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. A létük felfedeztével hatalmas kíváncsiság fogott el. Nem is annyira látni akartam őket, vagy, hogy engem lássanak - tekintve, hogy először is még nem tudtuk, mi a látás, másodszor pedig a külső nemi jegyek még nem különültek el, minden egyed azonos volt bármely más egyeddel, és ha megnézem egyiket vagy másikat. Még ha nő is az illető, semmivel nem nyújtott volna többet, mint ha magam nézem meg -, hanem a kíváncsiság, hogy megtudjam, fog-e köztünk történni valami. Vágyat éreztem, nem hogy csináljak valami különöset, ennek értelme sem lett volna, hiszen tudtam, hogy egyáltalán semmi különös nincs, amit csinálni lehetne, de még nem különös sincsen, hanem hogy valamilyen módon válaszoljak erre a vibrálásra egy megfelelő vibrálással, pontosabban a magam személyes vibrálásával. Mert abban bizony volt már valami, ami nem teljesen azonos a másikkal, és hát most beszélhettek ti nekem a hormonokról, de számomra ez igazán nagyon szép volt.Elég az hozzá, hogy az egyikük, szlitty szlitty szlitty, lerakta a tojásait, én meg, szlutty szlutty szlutty, megtermékenyítettem őket, lent, a tengerben, ahol összekeveredtek a napmelegtől langyos vízben; ezt nem

135

is mondtam még nektek: éreztem a napot, ahogy felmelegíti a tengert, és felhevíti a sziklát.Azt mondtam: az egyikük. Mert mind e női üzenetek közül, amelyeket a tenger kezdetben, mint valami szétválaszthatatlan alkotóelemekből álló levest kínált felém, és én csak szürcsöltem belőlük, anélkül, hogy ügyeltem volna, milyen az egyik, milyen a másik, egyszer csak felfigyeltem az egyikre, amelyik legjobban megfelelt az ízlésemnek; az ízlésemnek, amelyet e pillanatig nem ismertem. Szóval szerelmes lettem. Úgy értem, kezdtem felismerni, elkülöníteni egy bizonyos nőnemű egyed jeleit a többiekétől, sőt vártam rájuk, ezekre a jelekre, amelyeket kezdtem felismerni. Kerestem őket, és válaszoltam is ezekre a jelekre, ame-lyeket vártam, saját magam kibocsátotta más jelekkel együtt; sőt még ennél is tovább megyek, én váltottam ki belőle ezeket a jeleket, amelyekre a magam jeleivel válaszoltam, a lényeg tehát az, hogy beleszerettem és ő belém; mit kívánhattam volna többet az élettől?Mostanság mások a szokások, és ti már el se tudjátok képzelni, hogyan lehet beleszeretni csak úgy egy jöttmentbe, akinél még látogatóban sem voltam. Márpedig avval az eltéveszthetetlenül sajátos valamivel, ami a tengervízben oldva, a hullámok útján eljutott hozzám, annyi információt kaptam róla, hogy nem is képzelnétek, és nem felületes és általános információk voltak ezek, amilyeneket most lát, szagol, tapint és hall az ember, hanem lényegbevágó információk, amelyek aztán hosszú ideig munkát adtak a képzeletemnek. Aprólékos pontossággal végiggondolhattam ezeket az információkat - nem is annyira abból a szempontból, hogy ő milyen, mert ez banális és felületes volna, inkább úgy gondoltam rá, hogy milyen lenne, ha forma nélküli mivolta helyett felvenné a végtelen nagyszámú lehetséges formák egyikét, de mégis mindig saját maga maradna. Vagy még inkább; nem annyira a formára gondoltam, amelyet felvehetne, hanem elképzeltem azt

136

a különös sajátosságot, amelyet ő adna annak a formának, amelyet felvesz.Igen, nagyon jól ismertem őt. És nem tudtam megbízni benne. Gyakran valami gyanakvás, aggodalom, rögeszme kerített a hatalmába. Nem engedtem kiszivárogni semmit, ismeritek a természetemet, de a szenvtelenség álarca alatt olyan képzelgések gyötörtek, hogy még most sem vagyok képes bevallani mindet. Többször is elfogott a gyanú, hogy megcsal, hogy nemcsak nekem küldözgeti az üzeneteket, hanem másoknak is, nemegyszer hittem, hogy elfogtam egy ilyen üzenetet, vagy, hogy egy nekem küldött üzenetben hamis hangot fedeztem fel. Féltékeny voltam, most megmondhatom, nem annyira azért, mert őbenne nem bíztam, hanem mert magamat illetően voltam bizonytalan: ki garantálja, hogy ő jól értette meg, ki vagyok én? Továbbmegyek, hogy egyáltalán megértette, hogy én létezem? Ez a kapcsolat, amely kettőnk között szövődött a tengervíz közvetítésével - hiánytalan, teljes kapcsolat, mit kívánhatnék többet? -, számomra teljesen személyes jellegű volt, két önálló, megkülönböztetett egyéniség kapcsolata; és mi volt az ő számára? Ki garantálja, hogy amit bennem talál, azt nem találhatja meg egy másikban vagy kettőben, háromban, tízben vagy száz hozzám hasonlóban? Ki biztosít engem arról, hogy ez a megadás, amivel ő a velem való kapcsolatba belement, nem egy válogatás nélküli megadás-e, bele a vakvilágba, hejehuja, mindenkivel, aki épp sorra kerül?Hogy ezek a képzelgések nem igazak, arról meggyőzhetett az üzenetváltásunkat hordozó alázatos, meghitt, a szeméremtől még reszkető vibrálás, de hátha éppen félénkségében és tapasztalatlanságában nem vizsgálja meg kellő figyelemmel az ismertetőjegyeimet, és mások ezt kihasználják, és a helyembe lépnek? Ő meg, amilyen kis kezdő, azt hinné, hogy az is én vagyok, nem különböztetné meg az egyiket a másiktól, és ily módon a legmeghittebb játékainkba egész csomó vadidegen is bekerülne?

137

Erre föl, kezdtem aztán egy bizonyos meszes anyagot kiválasztani. Szerettem volna csinálni valamit, ami félreérthetetlenül jelzi a jelenlétemet, megvédi ezt az egyéni jelenlétemet a rajtam kívül létező világ megkülönböztet- hetetlen ingatagságától. Teljesen fölösleges, hogy most szót szóra halmozva próbáljam megmagyarázni ennek a szándékomnak az újdonságát. Az első szó, amit kimondtam elég, még sok is: csinálni, csinálni szerettem volna valamit, és ha meggondoljuk, hogy még soha nem csináltam semmit, nem is gondoltam arra, hogy valamit lehetne csinálni, ez már maga nagy esemény. így aztán elkezdtem csinálni az első dolgot, ami épp adódott, és egy csigaház kerekedett belőle. A testemet borító húsos köpeny peremén, bizonyos mirigyekből elkezdtem váladékot kibocsátani, amely egészen körbekanyarodott, mígnem befedett kemény és tarka, kívül érdes, belül csillogóan sima pajzzsal. Természetesen nekem nem állt módomban, hogy ellenőrizzem, milyen formájú az, amit csinálok, csak ott kuporogtam némán és szinte mozdulatlanul, és izzadtam magamból a váladékot. Tovább folytattam akkor is, amikor a páncél már egész testemet befedte, új fordulatba kezdtem, szóval végül is egy olyan spirálisan csavarodó csigaházat kaptam, amit ha megnéznétek, azt mondanátok, nagyon nehéz elkészíteni, pedig csak kitartóan kell dolgozni, szép lassan kipréselni az anyagot, mindig egyformán, megállás nélkül, így nő aztán egyik forduló a másik után.Attól a pillanattól fogva, hogy megvolt, ez a csigaház szükséges és nélkülözhetetlen hely is lett, amelyben meghúzhatom magam, védte az életemet. Mivé is lettem volna nélküle, pedig amikor csináltam, egyáltalán nem azért csináltam, hogy hasznomra legyen, épp ellenkezőleg, ahogy az embernek kedve van hümmögni egyet, ami nélkül nagyon jól megvolna, de azért mégis megteszi, ahogy az ember azt mondja, „hm, hm!" - vagy azt, hogy „hajaj!", így csináltam én a csigaházamat, vagyis csak azért, hogy kifejezzem magam. És ebbe a

138

kifejezésbe beleadtam mindent, amit gondoltam őróla, a dühkitörést, amibe belekergetett, a szerelmes álmo-dozást, a vágyat, hogy én ő legyek, és mégis én én legyek, ő pedig ő, és a magam szeretetét, amelyet beolvasztottam az iránta érzett szerelembe, és mindazt, amit csak evvel a spirálisan tekeredő kagylóhéjjal lehetett elmondani.A meszes anyag, amelyet kiválasztottam, szabályos időközökben elszíneződött, és szép csíkokat formázott, ezek egyenesen keresztülhaladtak a spirálon. Ez a héj valami tőlem teljesen elütő dolog volt, de a legigazabb részem is egyúttal, magyarázata volt annak, ki vagyok én, formák és csíkok és színek és a kemény anyag nyelvére fordított arcképem volt. Ugyanakkor az ő arcképe is volt, erre a nyelvre fordítva, sőt az ő igazi, hű arcképe volt, olyan, amilyen ő a valóságban, mert hiszen velem egyidejűleg ő is az enyémmel azonos kagylóhéjat fabrikált magának. És én tudatomon kívül azt másoltam, amit ő csinált, és ő tudtán kívül azt másolta, amit én csináltam, és mindenki másolt mindenkit, és teljesen egyforma héjakat építettek maguknak, úgyhogy megint ott lettünk volna, ahol elindultunk, ha ezeket a csigaházakat elhamarkodottan egyformáknak mondjuk; de aztán ha közelebb lépsz, és jól megnézed, számtalan apró kis különbséget lehet felfedezni, amelyek a későbbiek során igen nagy különbségekké válhatnak.Elmondhatom hát, hogy a házam magától alakult ki, anélkül, hogy ügyeltem volna arra, hogy inkább ilyen legyen, mint amolyan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezenközben szórakozott, gondtalan lettem volna. Ellen-kezőleg, egészen elmerültem ebben a kiválasztásban, pillanatnyi kikapcsolódás nélkül, anélkül, hogy egyszer is másra gondoltam volna, illetve éppen hogy mindig másra gondoltam. Tekintve, hogy a csigaházra nem gondolhattam. Mint ahogy egyébként semmi egyébre sem gondolhattam, de társítva a csigaházkészítésre fordított erőfeszítéseimet azzal az erőfeszítésemmel,

139

hogy arra gondoljak, hogy készítek valamit, azaz bármit, azaz mindent, amit aztán készíteni lehet. Így aztán egyáltalán nem volt valami unalmas munka, mert a gondolati erőfeszítés, ami társult hozzá, megszámlálhatatlan gondolatfajtára ágazott szét, amelyek mindegyike szétágazott megszámlálhatatlan cselekvésfajtára, amelyek mindegyike megszámlál-hatatlan dolog készítésére szolgálhatott, és e dolgok mindegyikének az elkészítése már benne volt a csigaház építésében, egyik fordulat a másik után…

II.

(Úgyhogy most, ötszázmillió év múltával körülnézek, és látom a szírt fölött a vasúti töltést és a rajta haladó vonatot, turistacsoportban utazó holland lányok néznek ki az ablakon, az utolsó fülkében egy magányos utas Hérodotoszt olvassa kétnyelvű kiadásban. A vonat eltűnik egy alagútban, fölötte fut az autóút, szélén egy tábla: „Látogassatok el az EAK-ba", a felirat fölött piramisok láthatók, egy motoros fagylaltos kocsi előzni akar egy teherautót, amely a Rh-Stijl füzetes enciklopédia e heti példányait szállítja, de aztán fékez, és besorol mögé, mert a kilátást zavarja egy méhraj, amely a mezőn sorakozó kaptáruk felől jövet átrepül az út fölött. Nyilván egy méhkirálynő vezeti a rajt az alagút túlsó végén kibukkanó vonat füstjével ellenkező irányba, így aztán ettől a méhek és szénfüst alkotta gomolygó felhőtől semmit se látni. Hacsak azt a pár méterrel följebb álló parasztot nem, aki kapájával a földet forgatja, és észre se veszi, hogy napvilágra emelte és újra eltemette egy, a magáéhoz hasonló, kőkorszakbeli kapa maradványát. Csak dolgozik a kertben, egy csillagvizsgáló épülete mellett, a kupolából égnek merednek a távcsövek, a küszöbön pedig az őr kislánya üldögél, és a horoszkópokat olvassa egy képes újságban, amelynek címlapján a Kleopátra című film sztárja látható. Látom mindezt, és nem csodálkozom,

140

hiszen a csigaház elkészítésében benne volt már a méz készítése is a viaszlép sejtjeiben, és a szén kibányászása és a távcsövek készítése, és Kleopátra birodalma és a Kleopátráról szóló filmek és a piramisok és a khaldeus asztrológusok rajza a zodiákus jegyeiről. És a Hérodotosz által elmesélt háborúk és birodalmak és Hérodotosz szavai és a világ minden nyelvén írt minden mű, beleértve Spinoza műveit is hollandul, és a tizennégy soros ismertetés Spinoza életéről és műveiről a Rh-Stijl enciklopédia füzeteiben a teherautón, amelyet most megelőzött a motoros fagylaltos kocsi, és ily módon a csigaház elkészítésével, úgy érzem, minden egyebet is elkészítettem.Körülnézek, és kit keresek? Mindig csak őt keresem, szerelmesen, ötszázmillió év óta. És látok a fövenyen egy napfürdőző holland nőt, akit egy aranylánccal díszelgő kabinos a levegőben szálló méhrajjal ijesztget, és felismerem, ő az. Felismerem, arról az összetéveszthetetlen mozdulatról, ahogyan felvonja a vállát, szinte az arcához ér, majdnem biztos vagyok benne, sőt mondhatnám, tökéletesen biztos, ha nem találnék némi hasonlatosságot a csillagvizsgáló őrének kislányában is és a Kleopátrának maszkírozott színésznő fényképén is. Vagy talán magában Kleopátrában, amilyen a valóságban volt, hiszen úgy mondják, az igazi Kleopátrából valami az összes későbbi megjelenítésében is megtalálható. Vagy a méhkirálynőben is, amely ott repül a raj élén, és ismerős röptének töretlen íve is. Vagy abban a női alakban, amely papírból kivágva és a műanyag szélvédőre ragasztva a motoros fagylaltos kocsit díszíti, fürdőruhája olyan, mint azé a napfürdőző nőé ott a fövenyen, aki most tranzisztoros rádióján egy énekesnőt hallgat. Ugyanazt a hangot, amelyet az enciklopédiát szállító teherautó sofőrje is hall most a rádiójából, és ezt hallgatom én is, és már biztos vagyok benne, hogy ezt hallgattam ötszázmillió éven keresztül. Minden bizonnyal ő az, akit hallok most énekelni, és akinek a

141

képét keresem mindenütt, és nem látok mást, csak sirályokat, ahogy a víztükör fölött siklanak a víz alól elővillogó szardellaraj nyomában. És egy pillanatra meg vagyok győződve arról, hogy felismertem őt az egyik nőstény sirályban, de egy pillanat múlva már kételkedem benne. Talán az egyik szardella inkább, éppúgy lehetséges azonban, hogy valamelyik királynő vagy rabszolgalány ő, akit Hérodotosz megnevez, vagy csak megemlít annak a kötetnek a lapjain, amely most a magányos utas ülőhelyét jelzi, mivel ő maga kiment a vonat folyosójára, hogy beszédbe elegyedjen a holland turistacsoporttal vagy az egyik holland lánnyal. Mindezek bármelyikéről elmondhatom, hogy szerelmes vagyok belé, és ugyanakkor bizonyos, hogy egyedül ő az, akibe szerelmes vagyok.És minél erősebben fellángol bennem a szerelem mindegyikük iránt, annál kevésbé tudom elhatározni magam, hogy megmondjam nekik: „Én vagyok, az!", mert félek, hogy tévedek, és még inkább félek, hogy ő fog tévedni, és összetéveszt valaki mással. Valakivel, akit annak a kevésnek alapján, amit rólam tud, valóban össze is lehetne velem téveszteni. Például az arany- láncos kabinossal vagy a csillagvizsgáló igazgatójával, egy sirállyal vagy egy hím szardellával, a Hérodotoszt olvasó utassal vagy magával Hérodotosszal, vagy a motoros fagylaltárussal, aki most lejött a fövenyre egy fügekaktuszokkal szegélyezett poros ösvényen. És most körülvették a fürdőruhás holland lányok, vagy Spinozával, vagy a teherautósofőrrel, aki Spinoza életének és műveinek ismertetését viszi kétezer példányban, vagy az egyik herével, amely a kaptár mélyén haldoklik, miután betöltötte hivatását, a faj fenn-tartását.)

III.

... Mindettől a csigaház elsősorban csigaház marad, a maga sajátos formájával, amely nem is lehet másféle,

142

hiszen épp ez az a forma, amelyet én adtam neki, vagyis az egyetlen forma, amit tudtam és akartam neki adni. Mivel a csigaház, formát kapott, a világ formája is megváltozott, abban az értelemben, hogy magába foglalta a világ formáját a csigaház nélkül, és hozzáadódott a csigaház formája.Ennek komoly következményei voltak: a fényhullámok rezgései, ahogy a testekre záporoznak, sajátos hatásokat váltanak ki, mindenekelőtt a színt, vagyis azt a dolgot, amelyet a csíkok készítésére használtam, és amely a többitől eltérő módon rezgett, de ezen kívül azt a tényt is, hogy egy tömeg egészen különleges tömegi viszonyba került más tömegekkel, mindezek olyan jelenségek, amelyekkel én nem számolhattam, és mégis voltak.A csigaház ily módon megteremtette a csigaházak látható képét, ezek - már amennyit tudunk felőlük - nagyon hasonlóak magához a csigaházhoz, csak míg a csigaház itt van, azok másutt alakulnak ki, alkalmasint egy recehártyán. A kép tehát feltételez egy recehártyát, az a maga részéről feltételez egy bonyolult rendszert, amely az agyvelőbe vezet. Vagyis amikor én megteremtettem a csigaházat, megteremtettem a képét is - nem is egyet, rengeteget, hiszen egyetlen csigaházból tetszés szerinti sokaságú képet lehet készíteni, de csak lehetséges képeket, mivel egy kép formálásához kell még az összes többi dolog, ahogy az előbb mondtam. Agyvelő a maga látódúcaival, látóideg, amely a rezgéseket kívülről elvezeti egészen a központig, és amely a másik végén beletorkollik valamibe, ami kifejezetten arra szolgál, hogy lássa, mi történik a külvilágban, vagyis a szemben. Persze most már nevetséges elképzelni, hogy valakinek megvan az agyveleje, abból kiágazik egy ideg, mint valami vak-tában kivetett horgászzsineg, és amíg ki nem pattannak a szemek, nem is tudhatja, hogy ott kívül van-e látnivaló vagy nincs. Nekem mindezekből semmi nem volt^meg, így én voltam a legkevésbé jogosult arra, hogy erről

143

beszéljek; volt azonban egy elképzelésem, éspedig hogy a legfontosabb a látható képek létrehozása, ez azután maga után vonja a szemek kialakulását. Ezen az alapon aztán mindent megtettem, hogy az, ami belőlem külsőség volt (és az is, ami a bensőmből a külsőt meghatározta) létrehozhasson egy képet, sőt ezen túl-menően azt, amit a későbbiek során szép képnek mondtak (összehasonlítva más, kevésbé szép, csúnyácska vagy visszataszítóan csúnya képekkel).Egy test, amely képes megkülönböztetett és felismerhető sorrendben fényrezgéseket kibocsátani vagy visszaverni - tűnődtem -, mihez kezd ezekkel a rezgésekkel? Zsebre teszi? Nem, kisugározza az első arra jövő felé. És mit fog tenni azokkal a rezgésekkel, amelyeket nem tud felhasználni, és amelyek így hirtelen még kissé kellemetlenek is? Bedugja a fejét valami lyukba? Nem, ellenkezőleg, abba az irányba fogja nyújtani, mígnem a fényrezgéseknek legjobban kitett hely érzékennyé válik, és kifejleszt egy berendezést, amely képek formájában hasznosítani tudja őket. Szóval a szem-agyvelő összeköttetését úgy képzeltem, mint valami csatornát, amelyet kívülről befelé váj ki annak a dolognak az ereje, amely készen áll arra, hogy képpé legyen, és egyáltalán nem belülről kifelé vájja a szándék, hogy valamiféle képet elfogjon.Nem is tévedtem: még ma is biztos vagyok benne, hogy az elképzelésem nagy vonalakban helyes volt. Abban azonban tévedtem, hogy elgondolásom szerint a látás elér hozzánk, azaz hozzám és őhozzá. Kialakítottam magamról egy harmonikus, színes képet, hogy behatolhassak az ő látásérzékelésébe, elfoglaljam a látás központját, befészkeljem oda magam a célból, hogy ő állandóan érezhessen engem, nemcsak a látásával, hanem az álmával, az emlékezetével és a képzeletével is. És éreztem, hogy ezzel egy időben ő is felém sugároz egy olyan tökéletes képet saját magáról, hogy az legyőzi majd lomha és tompa érzékeimet, és kifejleszt bennem egy belső látómezőt, ahol végleg felragyoghat.

144

Így aztán erőfeszítéseink arra vezettek, hogy ilyen tökéletes tárgya legyünk egy érzékelésnek, amelyről még nem lehetett tudni, micsoda, és amely később éppen a tárgya tökéletesedésének következtében tökéletesedett, a tárgya pedig éppen mi voltunk. Azt mondom: látás, azt mondom: szem; egyetlen dolgot nem láttam csak előre, hogy a szemek, amelyek végül ki-nyílnak, hogy meglássanak minket, nem a mi szemeink lesznek, hanem másokéi.Formátlan, színtelen lények, úgy, ahogy összeállt zsigercsomók népesítették be az egész környezetet, anélkül, hogy a legkevésbé is törődnének azzal, mihez kezdjenek magukkal, hogyan fejezzék ki, mutassák be magukat valami állandó és végleges formában, amely aztán gazdagíthatja a szemlélő látási lehetőségeit. Jönnek-mennek, hol elmerülnek, hol kiemelkednek ebben a víz, levegő és kőszirt alkotta térben, bambán kóvályognak, forgolódnak, mi meg ezenközben, ő és én és mindenki, aki arra törekedett, hogy kipréseljen magából valami formát, ott görnyedünk a nyomorú-ságos robotban. A miénk az érdem, ha ez a rosszul kialakult térség látványos térré válik; és ki élvezi? Ezek a bitorlók, ezek, akik a látás lehetőségére korábban sohasem gondoltak (mert olyan csúfak, hogy semmi örömük nem telne egymás nézegetésében), ezek, akik a legsüketebbeknek bizonyultak a forma hívásával szemben. Míg mi ott görnyedeztünk, hogy elvégezzük a munka nagyját, vagyis hogy tegyünk valamit azért, hogy legyen mit látni, ők szép csendben a könnyebbik megoldást választották: alkalmazták azokat a lusta, embrionális felfogó szerveiket ahhoz, ami felfognivaló volt, vagyis a mi képeinkhez. És most senki ne mondja nekem azt, hogy fáradságos, nehéz munka volt az övék is: ebből a fejüket kitöltő nyálkás kulimászból minden kijöhetett, egy fényérzékeny berendezés kialakítása meg nem nagydolog. Tökéletesíteni viszont, az igen, próbálnátok csak meg! Hogyan csinálod, ha nincs mit látnod, nincsenek látható, sőt látványos, sőt szemet

145

gyönyörködtető tárgyak? Szóval a mi zsebünkre csináltak szemet maguknak.Ily módon a látás, a mi látásunk, amelyet homályosan vártunk, ez volt az a látás, amit a többiek tőlünk kaptak. Így vagy úgy, a nagy forradalom lezajlott; körülöttünk egy csapásra szemek nyíltak, és szaruhártyák és íriszek és pupillák: polipok és szépiák dülledt és fakó szemei, aranykeszegek és márnák kimeredt és kocsonyás szemei, rákok és languszták kocsányon lógó dudoros szemei, legyek és hangyák gömbölyű összetett szemei. Itt jön egy fényes, fekete fóka, gombostűfejnyi apró szemével hunyorog. Egy csiga kinyújtja golyószemét a hosszú szarvakon. Egy sirály kifejezéstelen szeme a víz tükrét fürkészi. Békaember mereszti figyelő szemét a mélybe a maszk üvege mögül. A látcső lencséi mögül egy hosszújáratú kapitány, a kerek napszemüveg mögül meg egy lubickoló lányé irányul az én csigaházamra, aztán egyik a másikára pillant, és megfeledkeznek rólam. A rövidlátó szemüveg lencséinek közepéből magamon érzem egy zoológus rövidlátó szemét, aki egy Rolleiflex keresőjét szegezi rám. Ebben a pillanatban apró, újszülött szardellák raja vonul el előttem: a fehér halacskák oly kicsik, mintha csak a szem fekete pontjai férnének el rajtuk - mint valami porfelhő, úgy úsznak a szemek a tengerben.Mindezek a szemek az enyémek voltak. Én tettem őket lehetővé, enyém volt a cselekvő szerep, én nyújtottam számukra a nyersanyagot, a képet. A szemekkel aztán jött a többi, vagyis mindaz, amivé a többiek váltak, most, hogy már szemük volt, minden formájukban és tevékenységükben, és mindaz a számtalan dolog, amit most, hogy szemük volt, ők csináltak, minden formájában és működésében, mindez abból származott, amit én csináltam. Nemhiába, voltak már benne az én ottlétemben, az én kapcsolatomban a többiekkel, hímneműekkel és nőneműekkel, az én csigaházkészíté-semben és így tovább. Szóval én előre láttam mindent, de mindent.

146

És mind e szemek mélyén én lakoztam, vagy tálán egy másik én, az én egyik képem, és találkozott az ő képével, az ő leghűbb képével, abban a másvilágban, amely az üvegtest félfolyékony gömbjén keresztül, a pupillák sötétjén, a recehártyák tükörpalotáján keresztül feltárul, a mi partot és határt nem ismerő igazi közegünkben.

147