9. ÉVFOLYAMOS SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

TARTALOM

I. NOVELLÁK - VÁMOS MIKLÓS: POFON 2 - DALÁNYI LUCA: ELSŐ OSZTÁLYÚ SZÍVGOMBOLYAG 4 - JÓNÁS TAMÁS: A CSODAPIPA 5 - ÖRKÉNY ISTVÁN: BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL 8 - CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: MALACPECSENYE 10 - KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A KULCS 12

II. VERSEK

- VARRÓ DÁNIEL: BOCI, BOCI… 16 - VARRÓ DÁNIEL: ŐSZI SZONETT 16 - KARAFIÁTH ORSOLYA: SONG FOR FALL 17

III. DRÁMÁK

- KISS NOÉMI: HÁZASSÁGSZÉDELGŐK (RÉSZLET) 18

IV. SZÖVEGÉRTÉS 24

2

II.

NOVELLÁK

Vámos Miklós: Pofon

Az iskolát éppen tatarozták. Kívül is, belül is. Az osztályokban a plafont kitámasztották ge-

rendákkal, melyeket hatalmas ácskapcsok fogtak össze. Kívül állványzatot építettek, az utca

felől náddal beborítva.

Mint minden iskola előtt, itt is erős vaskorlát állt a járda szélén, hogy a tanítás után ki-

özönlő gyerekek ne rohanjanak át az úttesten.

A Nagyfiúk (a felső tagozatosok) nem rohantak, méltóságukon alulinak tartották. A Kisfi-

úk egy része sem rohant, legalábbis nem akart – őket a többiek sodorták. Ezek vagy jól nevelt

vagy gyáva Kisfiúk voltak – vagy esetenként mind a kettő.

Most fél egy múlt öt perccel. Nemrégen csöngettek, Kis-, illetve Nagyfiúkat ont a boltoza-

tos, öreg nagykapu.

Az állványzat egyik durva tartóoszlopának támaszkodva áll egy Nagyfiú. Ez a Nagyfiú igen

rossz tanuló (kétszer is megbukott), és nagyon verekedős. Egyébként is van benne valami

ijesztő – a fogai összevissza állnak, az arca folyton vörös. Ezenkívül az orra alatt hosszú

forradás húzódik, és ott nem nő (az egyébként kunkorodó szőkésvörös) bajusz. A fején

svájcisapka, lehúzva egészen a bal füléig. Szája sarkában cigaretta, néha kiveszi onnan, és a

helyén kifújja a füstöt.

Éppen a III/B osztály nyomult kifelé a kapun. Futottak, bár egyik-másik a szíve szerint lé-

pésben jött volna. Minket most csak egyikük érdekel. Az illető közepes magasságú Kisfiú,

egyáltalán nem Kisfiúbb, mint a többiek, de kevésbé sem Kisfiú, mint azok. Persze azért kü-

lönbözik is tőlük. (Hiszen a Kisfiúk különböznek egymástól.)

Lökték hátulról, kénytelen volt futni. A kapunál megbotlott, és a Nagyfiúra zuhant. – Nem

tudsz vigyázni, öcskös? – mondta az, és ellökte magától. Ám a kapun kibuggyanó újabb

gyerekhullámról visszapattanva a Kisfiú ismét a Nagyfiú karjai között találta magát.

– Hát löknek! – méltatlankodott. – Akkora pofont kapsz, hogy leszárad a fejed! – sziszegte a

Nagyfiú, és újra odébb taszí- totta. De a Kisfiú megint csak visszapenderült a korláthoz.

– Nem hiszed, hogy szájon váglak? – ragadta meg a Nagyfiú a Kisfiú gallérját. A Kisfiú

hallgatott, majd felnézett rá. – Hát üss! – mondta csendesen. – Micsoda? – Üss, ha akarsz. A

Nagyfiú meghökkent. – Mi az, hogy üssek? – Hát üssél, na! A Nagyfiú még egyszer

végigmérte a Kisfiút, vékony lábaira, keskeny vállára siklott a szeme.

Megvakarta a fejét, és följebb tolta a sapkát. – Te azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? –

Dehogy hiszem! – Hát akkor? – tette csípőre a kezét a Nagyfiú. Lehajolt, egészen közelről

nézett a Kisfiú arcába.

– Ha meg akarsz verni, úgysem tudom megakadályozni! – mondta az. A Nagyfiú csapdát

sejtett. Összeráncolta a homlokát, tanácstalanul nézett körül. A kapu már üres volt, csak egy-

egy lemaradt Kis-, illetve Nagyfiú jött ki rajta időnként.

3

Három Kisfiú (III/B-sek) az eseményeket figyelte – persze tisztes távolból. Közöttük volt

Bors, aki még éppen hogy Kisfiú, de már tulajdonképpen Nagyfiú. (Ötödikbe kellene járnia,

ám kétszer bukott osztályismétlésre, ezért harmadikos.)

– Szaladj el! – kiáltotta oda Bors a Kisfiúnak. – Nagyon erős, nagyon meg fog verni! –

mutatott a Nagyfiúra.

A Kisfiú a fejét ingatta. Végiggondolta már. Ha ő nekiiramodik, a Nagyfiú utoléri, és még

sokkal jobban megveri. Vagy máskor találkoznak, és akkor veri meg. Állandóan veszélyben

lesz, örökösen rettegni fog. Különben is, a Nagyfiú bizonyára gyorsabban fut, mint ő. Ez tény.

A Kisfiúnak vékony és rövid lábai voltak. Legjobb túlesni rajta! – gondolta. – Utána nyugodt

lelkiismerettel mehetek haza.

A Nagyfiú titokban azt remélte, hogy a Kisfiú megfogadja a tanácsot és elfut. Már régen

lecsillapodott a dühe, indult volna a dolgára.

A kapu üres volt, mindenki elment, csak ők ketten álltak ott a korlátnál. A Nagyfiú értet-

lenül rázta a fejét. A csend egyre zavartabb lett közöttük.

– Te! – szólalt meg rekedtes hangon a Nagyfiú. – Menj el, fuss el, csinálj, amit akarsz! –

és ezzel hátat fordított a Kisfiúnak. Ismét cigarettára gyújtott.

Eltelt néhány perc. Hátrasandított a válla fölött. A Kisfiú ugyanott állt, ahol eddig. – Mondd,

most mi a fenének nem mész el? – kérdezte a Nagyfiú. És hogy a Kisfiú nem válaszolt, hanem

csak nézett rá engedelmesen, a keze tétován megindult felé.

A pofon sokkal komolyabbra sikerült, mint ahogy a Nagyfiú szánta. A Kisfiú feje neki-

ütődött az oszlopnak, nagyot koppant.

És amikor mindezek után a Kisfiú – ahelyett, hogy elfutott volna vagy sírni kezdett volna

– szótlanul letörölte a vért az orráról, majd lassú mozdulatokkal zsebkendő után kotorászott –

a Nagyfiú nekiesett, és agyba-főbe verte.

4

Dalányi Luca: Első osztályú szívgombolyag

Itt ülsz szívem mellett szorosan. Combunk összeér az ürességben s elmosolyodunk. Nehezen

viselem. Ordítanék, hogy „Szeretlek, te bolond!”, de meghallanád. Fáj és mégis olyan

boldogító. Pilláimat lassan lehunyom, mély levegő, és azt kívánom, legyen csak egy picit

egyszerűbb, csak kapjak levegőt a közelében, csak állni tudjam mosolygó szemeinek ádáz

támadását. Kinyitom a szemem, s furcsálkodó tekintetedbe botlom. Egy pillanatnyi,

mosolynak titulált rángással jelzem, hogy minden rendben (persze egyáltalán nincs), rám

mosolyogsz, s már bambulsz is tovább semmibe révedő tekintettel. Kezed után nyúlnék, hogy

fektetett nyolcasokat simogassak belé, jelezve az érzéseim időbeliségét, de hirtelen

meggondolom magam s újra ölembe ejtem remegő kezem.

Miután meggyőződöm róla, hogy gondolataidba merültél, én is becstelen révedezésbe

zuhanok...

Ó, ha közel, olyan közel jöhetne hozzám, hogy szapora lélegzetünk és szívverésünk már a

másikba fúródna. Vajon milyen lenne lábujjhegyre ágaskodni, forró nyaka köré fonni két

követelő karom és csak nézni azt az éjféli égnél is sötétebb szempárt, elveszni a végtelenben,

melyet tekintete kínál és soha többé elő sem merészkedni. Védve minden rágalomtól,

rosszmájú megjegyzéstől, megsemmisítő pillantástól... Milyen lenne ajkainak érintése?

Milyen lenne védelmező ölelését magamon érezve, bársonysuttogását hallgatva

öntudatlanságba révedni... Nem tudom. Nem vagyok bizakodó, de borúlátó sem. De

egyvalamit tudok... Sosem fogom őt kiírni magamból igazán és sosem fogom nem szeretni őt.

Lehet, meg kéne osztanom vele a tényt, hogy nekem mindig ı lesz a kedvencem?!

Mindeközben a sok órán elhangzott sületlenségtől megtelve, ismét felém fordítod barna

tekinteted s megszólalsz (persze egész halkan, hogy csak én halljam). Az én szívem eközben

földöntúli tornagyakorlatokat végez...

– Minden rendben? Olyan, mintha nyomasztana valami... Igen, ez az. Itt az ideje. Ezúttal

bátor és szemérmetlenül nyílt leszek. Elmondom neki!

– Hát, ami azt illeti – felelem – van valami, amit csak neked mondhatok el...

– Na, és mi az? – reagál könnyedén, fél mosollyal. – Izé... Én nekem...

És akkor megszólalt a csengő.

5

Jónás Tamás: A csodapipa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, öreg cigányember. Ez az ember egész

életében igen szerencsétlen volt. Nem hogy vagyont nem tudott magának gyűjteni, de még az

Isten is megverte minden bajjal. Magára maradt az ember öregségére, a feleségét és három

szép fiát is ő temette el.

Hej, megharagudott az öreg az Istenre. Ahogy egyedül töprengett rossz sorsán

szegényes házában, elhatározta, hogy most már ellenére tesz a szerencsétlenségének, még ha

Isten ellen is kell tennie.

Felszaladt a padra, hogy keressen valamit, ami segítségére lehet a dolgában. Volt ott

mindenféle kacat, ócskaság, még két szem diót is talált, de a szerencsét hozó tárgyra csak nem

bukkant rá.

Már le akart mászni a padról, amikor a padfeljáró felső fokán megpillantott egy öreg

pipát és mellette egy zacskó dohányt. Töprengett, hogyan kerülhetett az oda, de csak nem

emlékezett rá.

Magához vette, hogy legalább füstölhessen, amíg a szerencséjén gondolkodik. No,

amikor

beleszívott a pipába, akkor lepődött csak meg igazán! Csuda volt-e vagy rontás, igaznak azért

igaz, úgy higgyétek el: már az első szippantás után észrevette, hogy valami furcsa történt vele.

Úgy kitisztult a hallása, hogy még a harmadik szomszéd sustorgását is meghallotta ott,

ahogy volt, ültiben.

– Asszony – suttogta a harmadik szomszéd a feleségének –, az aranyat a pottyantós mögött

ástam el három lépésre! Senkinek egy szót se róla!

Mit gondolt az öreg, kapta magát, szaladt át a harmadik szomszédhoz:

– Engedj be, jó ember, kérdezek valamit tőled, amitől elvörösödsz! – dörömbölt az ajtón.

Addig zörgetett, hogy a szomszéd beengedte.

– De akkor kérdezz, mert mérgemben meg talállak ütni, hogy az este közepin zavarkodsz –

morgolódott a szomszéd.

– Az a három lépés a pottyantóstól nyújtott lépés-e vagy csak olyan rövid?

Elvörösödött a szomszéd. Könyörgött az öregnek, hogy el ne fecsegje a titkát.

Esküdözött, hogy becsületesen gyűjtögette az aranyat, félti is őket, mint a szemfényt.

– Jól van, hallgatok, ha elviszel valakihez, aki nálad is gazdagabb, aki nálad is nagyobb úr!

– Viszlek holnap a bíróhoz!

Másnap szekérre ültette a szomszéd az öreget, s vitte három falun át a bíróhoz. Megy a

cigány a bíró házához, de nem akarják beengedni a fegyveresek.

– Márpedig énnekem bent dolgom van! Mondják az úrnak, hogy olyan ember jött hozzá, aki

olyat kérdez tőle, amitől elvörösödik!

Mennek a katonák jelenteni. Az öreg addig leült az árok szélére, belekezdett pipázni,

oszt fülelt.

Hallja ám, hogy a bíró sutymorog a favágóval valami ötven szekér fáról, amit el kell

lopni a szomszéd megye erdeiből. Jönnek a katonák, hogy a bíró látni akarja azt a szemtelen

embert, aki azt állítja, hogy elvörösíti őt. Megyen az öreg nagy bátran a bíró elejibe.

– No, vörösíts meg, vagy ha nem, deresre húzatlak! – kiáltja a bíró.

– Van-e bíró uramnak ötven nagy szekere, vagy kölcsön kell kérni valahonnét? – kérdezi az

öreg huncut nyugalommal.

Lángba borul erre a bíró arca, mintha a nap hevítette volna. Elküld mindenkit, csak

ketten maradnak az öreggel.

– Mondjad, mit kérsz a hallgatásért!

– Nem sokat, csak vitessen az úr engem egy nálánál is nagyobb úrhoz!

– Viszlek holnap a királyhoz!

6

Mennek másnap lovas hintóval a királyhoz. Estére érnek a kastélyhoz, már a király éppen az

esti ebédre készülődik. Mennek jelenteni, hogy egy öreg cigány érkezett, aki azt állítja, hogy

olyat tud kérdezni, amitől a király elvörösödik!

Az öreg addig bepipázott, oszt fülelt. Hallja, hogy a szakács meg a hoppmester

sutymorognak az egyik sötét szobában, hogy melyik ételbe öntsék az erős mérget, amit a

király elé visznek esti ebédre.

Éppen jönnek az öregért, hogy vigyék a király elé, aki nagy kíváncsiságában rögtön

magához

rendelte.

– Akkor kérdezz, de ha nem vörösödök el, karóba kerülsz!

– Kérdezek én, de csak akkor, ha már ide ér az esti ebéd – mondja az öreg.

No, hozzák az ételeket, akkor odasúgja az öreg cigány a király fülibe.

– Kettőt is kérdezek hamarjába: vajon melyik ételbe tették a mérget, és kicsoda: a szakács-e

vagy a hoppmester?

Elvörösödik mérgében a király, amikor megérti, amit az öreg mond. Rögtön

megparancsolta a szakácsnak és a hoppmesternek, hogy ők kóstolják meg először az ételeket.

Azok meg térdre estek, és reszketve vallották be, hogy meg akarták ölni a királyt, mert az

ellenséges ország királya megfizette náluk ezt a gonoszságot. A király rögtön tömlöcbe

vettette az árulókat.

– No, megmentetted az életemet. Mit kérsz érte? – szólt akkor a király az öregnek.

– Nem sokat. Vitess engem egy náladnál is nagyobb úrhoz!

Hej, töpreng erősen a király, hogy hova vitesse az öreg cigányt, amikor az országban ő

a legnagyobb úr. Akkor aztán kitalálta:

– Elvitetlek én téged az ördöghöz, mert annak a pokolban sokkal több lelke van, mint nekem

alattvalóm. Annak nagyobb úrnak kell lennie.

Viszik másnap az öreget királyi katonák a pokol kapujáig. De ott aztán kirakták a

kocsiból, oszt rögtön fordultak is vissza, mert inukba szállt a bátorságuk.

Leül az öreg a pokol kapuja előtt, rágyújt a pipájára, s pöfékel, mintha csak otthon

lenne. Négyet-ötöt is szívnia kellett, hogy megtisztuljon rendesen a hallása, mert bizony igen

nagy birodalom az a pokol, messzire kellett benne hallgatóznia.

Hallja ám, hogy a gonosz lelkek összesúgnak a pokol legnagyobb mélyiben, hogy

ellopják az ördögtől a kapukulcsot, oszt visszaszöknek a földre. Kiderítették valahogy, hogy

az ördög a patájában rejtegeti a kulcsot.

Odaugrik az öreg a kapuhoz, s tiszta erővel elkezdi verni. Nagy mérgesen kidugja a

fejét az ördög a kukucskalyukon.

– Mit akarsz, öreg? Ide nem lehet ám csak úgy bejönni!

– Nem is akarok én, csak kérdeznék valamit, amitől elvörösödsz!

– Kérdezzed! De ha nem vörösödök el, bekaplak ide, oszt itt is tartalak, míg a világ világot

bír.

– Arra lennék én kíváncsi, hogy a bal vagy a jobb patkódból kell-e a lázadóknak kilopniuk a

kapukulcsot?

Elvörösödik az ördög mérgében, hogy kiderítették a titkát. Elmondja neki az öreg,

hogy mit hallott: bizony meg akarnak szökni a gonoszok a pokolból.

– Jól van, öreg cigány, megmentettél a nagy szégyentől! Mit kérsz cserébe?

– Mit kérhetnék? Vigyél engem egy náladnál is nagyobb úrhoz!

– No, az csak az Isten! Holnap odaküldetlek, mert én oda nem mehetek veled.

Másnap az ördög egy deszkára ültette az öreget, belerúgott kétszer a fába a patkós

lábával, oszt mormogott valami varázsszavakat. Felemelkedett a deszka, vitte az öreget az

egekbe. No, egyszer csak beüti az öreg a fejit valamibe. Az bizony az ég volt. Megérkeztek a

mennybolthoz.

7

Megkereste az öreg a mennybolton a bejáratot, oszt azon felkapaszkodott a mennyországba.

Jaj, de szép vidékre érkezett! Elmondani nem lehet, elképzelni is csak úgy, ahogy az képzeli

el a teliholdat, aki még sose látta.

Az öreg leheveredett a sűrű, gyenge fűbe, s mosolygott, mint egy kisgyerek. Így

találtak rá az angyalok, akik kérdezgetik rögtön, hogyan került hozzájuk. De az öreg nem

mondott semmit, csak azt hajtogatta, hogy vigyék őt rögtön az Isten elejibe, mert olyat tud

tőle kérdezni, amitől az elvörösödik!

Felemelték az angyalok, oszt vitték a Mindenhatóhoz. Az öreg, amikor odaértek,

behunyta a szemét, hogy meg ne vakuljon a fényességes Mindenható látványától. Csukott

szemmel állt az Úr előtt, amikor az megkérdezte tőle:

– Mi az, öreg cigány, amit kérdenél tőlem, hogy én attól elvörösödök?

Kedves volt nagyon az Úr hangja, meg is szeppent az öreg, de már eltökélte, hogy még

ha leküldik is a pokolba, ő megkérdezi, ami a szívét nyomja:

– Hát én csak azt kérdezem, hogy miért kellett nekem életemben annyit szenvednem,

elvesztenem a családom, öregségemre egyedül maradnom, amikor én egész életemben

becsületesen viseltem magam meg a sorsomat?

Hej, zavarba jött akkor az Isten, pirosult az arca, mint az alkonyati Nap. Szólani se

tudott.

– No, ahogy volt már, úgy volt – szólt helyette a cigány –, hanem itt van nekem ez a pipám!

Szívjon bele az Úr néhányat, hogy meghallja ezentúl, ha valaki panaszkodik lent, a földön!

Ezt a mesét nekem a nagyapám mesélte, annak pedig a dédapja, annak meg a szépapja,

de már ők sem tudták pontosan, hogy akkor az Isten beleszívott-e abba pipába vagy nem.

8

Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták

ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek

kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony,

miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban

csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így

szólt:

- Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony,

feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki

akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy

valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon

válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a

postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes

fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt

esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a

postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az

ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben

lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan

találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon

éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak,

legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig

vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy

könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban

felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az

egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán

visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a

túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a

közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van

9

dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik

fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-

völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán,

és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval

innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy

kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még

ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű,

a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad

megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy

tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a

puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a

telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban,

olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de

emiatt még senki sem tett panaszt.

10

Cserna-Szabó András: Malacpecsenye

Micimackó egy nap arra ébredt, hogy semmi dolga nem akadt. Nem volt kedve felkelni.

Künn, a Százholdas Pagonyban tombolt a hóvihar. Aztán medvénk megunta a forgolódást, és

mégiscsak felkelt. A gramofonra kedvenc Halász Judit-lemezét tette fel, majd a kamrába

indult mézért. A bödönt az asztalra helyezte, leült, finom mancsát belemártotta az édes

matériába. Szájához emelte balját, s egyetlen hatalmas nyelvcsapással eltüntette róla a nyúlós

nyalánkságot.

– Fújj – üvöltötte Micimackó mérgesen, s a padlóra fújta a mézet. – Ha így folytatom,

skarlátot kapok az egyhangú étkezéstől.

Micimackó ugyanis utálta a mézet. Sőt, utált minden sztereotípiát. Azért, mert ő törté-

netesen medvének született, miért kellene rajongania a mézért? Azért mert idióta mese- írók

ezt várják el tőle. Nem, nem és nem. Kiáltotta, majd földhöz vágta a mézes bödönt. Felvette

sapkáját, sálját, majd megpróbálta a hasán kissé lejjebb húzni pólóját, de nem ment: a

ruhadarab L-es volt, a medve pocakja pedig XXL-eset kívánt volna.

– Azért annak a csávónak is adnék pár sallert az orrára, aki egy hideg pagonyban élő

mesehősnek ilyen kinőtt rongyot rajzol a hasára – mérgelődött Mici, azzal kivágta

házikójának faajtaját.

Malacka háza felé vette az irányt. Arcán komisz ráncok húzódtak, gyomra pedig korgott az

éhségtől. Mikor barátja házához ért, szó sem volt kopogásról. Medvetalpával rúgta be a

rozzant ajtót. Malacka éppen a fotelban ült és intenzíven bénázott.

– Mi a fenét csinálsz, te malac? – üvöltött Micimackó.

Malacka hosszú órák óta próbált megpucolni egy narancsot, de hol kiesett a gyümölcs a

kezéből, hol megvágta késsel az ujját, hol szembespriccelte magát a narancs levével. Keze

véres volt, arca ragadós a gyümölcslétől.

– Mit csinálnék, Micimackó? Bénázok. Tudod, milyen szerencsétlen vagyok. Kicsi, béna,

meg a komplexusaim. Nem ismersz esetleg egy jó pszichiátert. Igazán rám férne...

– Elhallgass, te szopós malac! Nem segítek! Elegem van belőled. Nem tölthetem az

életemet azzal, hogy egy folyton bénázó apró disznót pátyolgatok. Különben is, vége lesz

itten a bőrdíványos palivilágnak! Jönnek a farkastörvények! Győzzön az erősebb! Le a méz és

a szeretet illúziójával! A szív uralmát ezennel felváltja a has birodalma. Jön a medvefeletti

medve.

Azzal Micimackó kirántotta Malacka konyhafiókját, s onnan egy fanyelű húsvágó kést

kapott elő. Az apró sertés úgy remegett a fotelban, ahogy orosz regényekben a nyárfa le- vele

szokott. Micimackó egy határozott suhintással levágta barátjáról a csíkos kisruhát, s közben

azon morfondírozott, vajon milyen lelki alkat lehet az, aki egy malacot darázsnak rajzol.

Három óra múlva a kakukkfüves, majorannás sült hús illata tovakígyózott a berúgott ajtón át,

s kavargott a Pagony felett. Először Tigris pattogott oda Malacka házához, akár egy piros

pöttyös gumilabda, ő érezte meg először az illatot, mert tudvalévően a tigriseknek van a

világon a legjobb orruk.

11

– Micsoda fenséges malacpecsenye, csoda, hogy nem egy tigris készítette, hiszen a pe-

csenyesütéshez a világon legjobban a tigrisek értenek, ez köztudott – kiáltott Tigris.

– Elegem van a répából, húst akarok! – dühöngött Nyuszi.

– Az aprólékból becsináltat lehetne csinálni – okoskodott Bagoly.

– A füle lehet Zsebibabáé? – kérdezte Kanga, száján szelíd és anyai mosollyal.

Azzal elkezdődött a lakoma, falták az ízes húst, s nem szóltak egy árva szót sem, csak

tömték mesefejüket. Egyedül Füles szólalt meg, mikor már kissé jóllakott:

– Malackát nem hívjuk enni? – kérdezte bátortalanul.

Az állatok összenéztek, majd egyszerre üvöltötték Fülesnek:

– Maaarha!

– Nem, szamár – motyogta csonkán Füles, mert zavarában leesett a farka.

A dolgok későbbi lefolyásáról csupán annyit: a has birodalma tényleg megvalósult a

Százholdas Pagonyban. Igaz, nem volt hosszú életű. Tigris pár nap múlva bebizonyította,

hogy a világon a legjobb rántott baglyot a tigrisek tudják elkészíteni. Nyuszi a répás tig-

ristokánnyal aratott nagy sikert kis barátai előtt. Micimackó a nyúlpaprikás mezején tün-

dökölt. Füles viszont a medvepörköltre kapott rá. Ha nincs ló, szamár is jó, mondta

Zsebibaba, mikor a spájzban felakasztotta Fülesből készült csípős kolbászait. Kanga pe- dig

azt a tételt támasztotta alá, miszerint nemcsak a forradalmak eszik meg saját gyerme- keiket...

Arról pedig mar csak Róbert Gida tudna részletesen és ízesen mesélni, milyen is az igazi,

faszénparázson készült, jól átsütött kengurusteak.

12

Kosztolányi Dezső: A kulcs

Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.

- Hol van kérem az illeték-osztály?

- Harmadik emelet, 578.

- Köszönöm szépen - mondta a kisfiú.

Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival

úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával

hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.

Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán

elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre se hamva.

Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes, őszbecsavarodott öregúr,

iratokkal hóna alatt.

A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.

- Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.

- Pista - ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

- Édesapámat keresem.

- No várj - szólt az öregúr.

- Majd odavezetlek.

Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte s

oldalról rá-rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva

szót se szólt.

Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló íróasztalnál

hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy

fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új

épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig,

mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott

egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely

szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.

- Itt van - mondta. - Szervusz.

Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki ele-

fántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt

tettek meg.

Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította

vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé

húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője

pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.

Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a

hivatal, a hivatal, a hivatal." Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért".

A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú,

fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott

ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a

véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való" és „ami nem gyermeknek való, az nem

gyermeknek való". Vele különben se lehetett tréfázni. Izgatottan nyitott be az 576., 577. és

578. ajtón.

13

Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött

hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy

kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.

- Takács István urat keresem - fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott. - Balra -

utasította a fiatalember, s anélkül, hogy rátekintene, beleharapott a kolbászába.

Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra

hasonlított az előbbihez.

Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakigkopasz úr. De már

megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis

íróasztalnál, a sarokban.

Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek

fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.

- Kezedet csókolom, édesapa.

- Mit akarsz? - kérdezte Takács.

- Anya küldött.

- Miért?

- A kulcsért.

- Miféle kulcsért?

- A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.

- Mindig zavartok - fakadt ki Takács és fölkelt.

Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas

zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt.

- Nincs - állapította meg dühösen -, nincs. Keressétek otthon.

Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt.

Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt. Takács

egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát.

- Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se

mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad?

- Ez a fiad? - kérdezte a kopasz.

- Az - dörmögte Takács. - Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a

könyvön.

- De most szünidő van - jegyezte meg a kopasz. - Vagy tán megbukott?

- Majdnem - sóhajtott Takács.

Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs.

- Ott van - szólt Takács.

Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult.

Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották:

- Takács, Takács.

Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a

csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr. Takács, aki

éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.

- Parancsoljon, méltóságos uram.

A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám

volt írva.

- Takács - rendelkezett -, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.

- Azonnal, méltóságos uram - olvadozott Takács.

Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.

A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége,

szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.

14

A főnök le-föl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat

az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról,

kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr.

Pista, aki a főnők érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy

darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra s

harangozott lábaival.

Figyelte a főnököt.

Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott

a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörgölte, s

ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak

valamit.

Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt s ezt kérdezte:

- Ki itt ez a gyerek?

- Takács kartárs fia - felelte a kopasz.

A főnők hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:

- Hogy hívnak?

- Takács Istvánnak - felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott s

feszesen kihúzta magát.

- Hányadikba jársz?

- Második gimnáziumba.

- Milyen a bizonyítvány?

- Nem valami fényes.

- Hogyhogy?

- Van egy elégséges is.

- Miből?

- Latinból. - És a többi?

- Jeles. De van egy jó is. Számtanból.

- Mi akarsz lenni?

- Még nem tudom - mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.

- No mégis?

- Repülő -. vallotta be Pista, halkan.

- Repülő? - kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva.

- Miért éppen repülő?

Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza

apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány, zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek:

- Méltóztassék parancsolni.

- Köszönöm - szólt a főnők, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra:

- Elbeszélgettünk a fiával - újságolta Takácsnak, mosolyogva.

- Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is.

- Igen, méltóságos uram - lelkendezett Takács -, iparkodó, szorgalmas gyermek - és

fiára pillantott.

- Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár - és átölelte, megcsókolta.

- Szervusz, Pistukám.

Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment

visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a

kanyargó lépcsőkön. „Pistukám" - tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így.

Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de

azért nagy, nagyobb, mint a főnők, legalább egy fejjel nagyobb.

15

Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot.

Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok

hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Így negyedórába telt, míg kiért a széles

főlépcsőre s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus aranypaszományos

sapkáját.

A kapus megállította.

- Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? - vallatta.

- Senki - szipogta és az utcára szaladt.

A sarkon megtörölte könnyektől csorgó arcát. Aztán szaladt-szaladt, a kulccsal a

kezében, hazáig.

16

VERSEK

Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra (részlet)

Csokonai Vitéz Mihály

Bőgicsélő tarka lényke,

Szívemet lakó tehénke,

Ah, mért lettél ily nehéz?

Faldogáló kicsi szádtól,

Harmatgyöngyös orrocskádtól

Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,

Feledém víg torozásim,

Míg te éltetőm valál,

Pegazomról leugortan

Csak terajtad bocigoltam,

Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek

Érzeményim, már az élet

Lillám nélkül mi nekem?

Bibe nélkül mi a porzó,

Szomorú kis bocitorzó,

Fülevesztett szerelem?

Varró Dániel: Őszi szonett

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.

Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

de október van, nyirkos és sötét,

az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,

várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

de október van, undok és vizes,

az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,

azt írja, vártalak, hova levél?

Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.

Október van, se fény, se árpalé,

arany sörét az Úr kihörpölé.

17

Karafiáth Orsolya: Song for fall

Még átdereng a nyár a félhomályon.

(Tízévnyi kéne most, míg újra látlak.)

Esős szeptember ez. Merő csalódás

az évszak minden bús vénasszonyának.

Csak hogy tudd: most már én is dolgozom.

Nem nagy ügy, de éppen megfelel.

Büféablakból nézem most a Várat.

Ködfoltok, kávé – éppen megfelel.

Most jó, hogy nem tudok sétálni sem -

széltében-hosszában bontják Budát.

Kettőnk nyomán kő nem maradt kövön.

Amerre járok, egyikünk se járt.

Tudd azt is, én már többé úgyse hívlak.

Hangod legyen ősz, szellő-suttogásos.

Hulló levél ne lopja el zaját.

(Hogy nem vagy benne, egyre szebb a város.)

A színeink közt új harmóniát

lelsz. Tán épp most. Hogy egyikünk se várja.

Lassan, ahogy a nyári táj is emlék -

át úgy emelkedünk elégiába.

Megszűnjél bennem; már ezt sem kívánom.

Mit elfelejtek, úgyis visszaéled.

Ködös hiány. Pedig nincsen miért.

Tudod, én már csak azt remélem: érted.

18

DRÁMA

Kiss Noémi: Házasságszédelgők (részlet)

SZEREPLŐK

házigazdák

ANYA (40, háztartásbeli)

APA (40, üzletember)

vendégek

FÉRJ (40, pedagógus) FELESÉG (40, pedagógus)

19

20

21

22

23

24

SZÖVEGÉRTÉS

Zolnay Vilmos: A totemizmus

A vallásokat benépesítő s – úgy látszik – kiirthatatlan szörnyek: emberállatok és különféle

állatokból összerótt, gyakran valóban félelmetes alakok arra a különös elképzelésre

vezethetők vissza, miszerint az emberek állatősöktől származnak.

Furcsa hit. Távoli, nagyon-nagyon távoli őseink-eleink, úgy kétszázezer év

mélységében, megsejtettek valamit az élővilág evolúciójáról? AZT hiszem, ez a legkevésbé

helytálló magyarázat. Bizonyosak lehetünk benne, hogy ha az ősember egyáltalán

gondolkozott ezeken a dolgokon, a világot öröktől adottnak, változatlannak és

megváltoztathatatlannak képzelte, mert ilyennek látta, HISZ emberöltők tízezrein át maga is

változatlan módon élt benne.

Még furcsább azonban, hogy a totemizmus általános volt. A fejlődés egy adott – s

többnyire igen hosszú – szakaszán minden népnél kimutatható. Kivétel nélkül. Csökevényei,

maradványai mindmáig élnek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az emberi műveltségre semmi

sem volt mélyebb és makacsabb hatással nála.

Ha alapvető rejtélyén (egyelőre) túltesszük magunkat, segítségével nagyon sok minden

megfejthető. A „vérrokon” állatok tisztelete és a reá vonatkozó tabuk – megölési és

elfogyasztási tilalmak – e hit magától értetődő folyományai. Az ősöket megszemélyesítő

maskaráknak az ifjakat és nőket megfélemlítő szerepe az avatási és egyéb szertartásokban

szintén. Mi sem természetesebb, mint hogy a férfiak – az élő „öregek”, az ősök utódai –

segítségül hívják az ősöket, és kihasználják tisztelt voltukat az ifjak és az asszonyok kordában

tartására, saját tekintélyük megerősítésére, az ősi rend fenntartására.

Mégis van VALAMI – az őstotemizmuson belül –, ami érthetetlen. A totemállat

feláldozásának nemegyszer nagyon kegyetlen rítusa. Több vallástörténész szerint EZ nem is

tartozik a totemizmushoz. De hát mindenütt, ahol az ősöket vagy isteneket állat alakban

tisztelik, vagy valaha így tisztelték (vagyis mindenütt), fel is áldozták nekik szent állatukat.

Méghozzá a medvének többnyire medvét, a bikának bikát, a kosnak kost, néha azonban más

állatot, helyettest. Igaz, néhány sivatagba szorult népnél erősen elcsökevényesedett EZ a

szokás, és vallási tartalma elhalványult, de nyomokban fellelhető; a busman fiúk

homloksebébe az antilop hamvait dörzsölik, és míg NEKIK tilos a húsából enniök, az öregek

– mintegy isten nevében – elfogyaszthatják. Hasonlóról hallottunk a közép-ausztráliai

törzsekkel kapcsolatban is; az öregek (a beavatottak) régebben főleg a totemállat húsával

táplálkoztak, s meglátjuk majd, hogy legendáikban is él az áldozat szokása.

(Zolnay Vilmos: A művészetek eredete)

Feladatok

1.) A szöveg melyik részletéhez kapcsolnád a képeket? Idézz egy-egy jellemző

mondatot,részletet!

1–1 pont

a) Ősi kerámiaedény Dél-Amerikából

(teknőc testtel és emberi fejjel)

b) Rituális táncoknál használt maszk Nyugat-Afrikából

25

a, Részlet, kifejezés:

___________________________________________

___________________________________________

___________________________________________

___________________________________________

___________________________________________

___________________________________________

b, Részlet, kifejezés:

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

_____________________

2. Az „evolúció” fejlődést, valaminek a kifejlődésétjelenti. mire vonatkozik a

szövegben, minek a fejlődését, kifejlődését érti alatta a beszélő?

a) Az emberi szerszámok, eszközök fejlődését.

b) Az emberi gondolkodás fejlődését.

c) Az élővilág fejlődési folyamatát, melynek egyik végpontja az ember kifejlődése.

1 pont

3. Mit jelöl a szövegben a „totemizmus” kifejezés?

a) Az emberáldozatok szokását.

b) Azt az elképzelést, hogy az emberek állati ősöktől származnak.

c) Azt a szokást, hogy állatokat áldoznak az öregeknek.

1 pont

4. Mit jelent a szövegben a „tabu” kifejezés?

a) valamilyen (vallásos) tilalmat.

b) Olyan témát, amelyről nem szabad beszélni.

c) vallási szertartást.

1 pont

5. Mit jelent a szövegben az „összerótt” kifejezés?

____________________________________________

1 pont

6. Mire vonatkoznak a szövegben a felsorolt megállapítások?

• A fejlődés egy adott szakaszán minden népnél kimutatható;

• maradványai máig élnek;

• az emberi műveltségre semmi sem volt mélyebb és makacsabb hatással nála:

1 pont

26

7. Írd a szövegben kiemelt névmások mellé azt a szövegrészletet (szót, szókapcsolatot

stb.), amelyikre utalnak!

Azt: __________________________________________________________

valami: ________________________________________________________

ez: ____________________________________________________________

ez: ____________________________________________________________

nekik: __________________________________________________________

5 pont

8. Mit jelent az, hogy „kordában tart” valaki valakit?

____________________________________________

1 pont

9. Milyen viszonyra utal a két tagmondat között a szövegben kiemelt „hisz” kötőszó?

a) ellentét

b) magyarázó

c) felsorolás

1 pont

10. A negyedik bekezdés elején a beszélő úgy fogalmaz, hogy ha a totemizmus „alapvető

rejtélyén túltesszük magunkat”, sok mindent megérthetünk, ami a totemizmussal

kapcsolatos. mi ez az „alapvető rejtély”?

___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

1 pont

11. Milyen állatot áldozna (áldozott volna fel a múltban) – a szöveg gondolatmenetéből

kiindulva – az a nemzetség, törzs „ősének”, amelyik a jaguárt vallja legfőbb istenének,

ősének?

___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

1 pont

12. Melyik állítás igaz?

a) Totemizmus, állatáldozat csak a régmúltban, az őskorban létezett.

b) Totemizmus, állatáldozat a természeti népeknél a közelmúltban is megfigyelhető

volt, illetve (ritkán) napjainkban is megfigyelhető.

1 pont

13. A szövegben szó esik egy afrikai népről, a busmanokról. milyen természeti

viszonyok között élnek ők a szöveg szerint?

a) őserdőben

b) sivatagban

c) tengerparton

1 pont

27

14. Milyen természeti viszonyok között élnek a szövegben említett közép-ausztráliai

törzsek a szöveg szerint?

___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

1 pont

15. A szöveg szerzője megemlíti, hogy több vallástörténész szerint az állatáldozat, a

totemállat feláldozása nem is tartozik a totemizmushoz. Mit gondolsz, ő maga egyetért

ezzel?

a) igen

b) nem

1 pont