Dan Abnett

1

Az Áruló

2

DAN ABNETT

AZ ÁRULÓ

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

Dan Abnett

3

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Dan Abnett: Traitor General

A Black Library Publication, 2005

Copyright © Games Workshop Ltd, 2005

All Rights Reserved.

This translation copyright © Games Workshop Ltd 2010

All Rights Reserved.

Games Workshop, the Games Workshop logo,

Warhammer and the Warhammer logo, Black Library,

the Black Library logo, BL Publishing and the BL Publishing logo,

Warhammer 40,000 and the Warhammer 40,000 Device,

40K and all associated marks, names, place names, creatures, locations,

weapons, units, characters, illustrations, vehicles, unit insignia,

devices, logos and images from the Warhammer world and the

Warhammer 40,000 universe are either ®, TM and/or © Games

Workshop Ltd 2000-2010, variably registered in the UK and other

countries around the world. Used under license to Polaris.

All rights reserved.

http://www.blacklibrary.com/

Fordította

Oszlánszky Zsolt

Borító

Adrian Smith

ISBN: 978-963-497-193-1

Lektor: Vágó József

Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Az Áruló

4

A 41. évezredet írjuk.

A Császár már több mint tízezer éve ül

mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek

akaratából Ő az emberiség ura, s világok milliói

fölött uralkodik légiói sokaságával.

Oly sok éve már alig több mint egy rothadó héj,

amit a Technológia Sötét Korának gépezetei

tartanak életben. Ő a Birodalom istene, a Rettenet

Ura, akinek mindennap ezernyi lelket áldoznak,

hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen

el.

S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még

ebben a sem nem élő, sem nem holt állapotában is

az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a

fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az

emberiségnek a valós űr mögött lapuló hipertéren

át, mely összeköti az ember lakta világok millióit. A

hipertéren át, melyet démonok laknak, s melynek

örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentő

csataterek szegélyezik.

Dan Abnett

5

Ezeken a harctereken, ezeken a világokon

végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében,

s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus

Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták vezetik. A

nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s

őket az ember lakta bolygók milicistái; a kíméletlen,

árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adeptus

Mechanikus technopapjai követik. De legyenek

bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s

melynek hálóját eretnekek, mutánsok, s még náluk

is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké

távol.

Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a

végtelen milliárdok arctalan tömegében. Azt jelenti,

hogy az ember a valaha létezett legvéresebb,

legkegyetlenebb rezsimben él.

Az itt következő, egy ezeknek az időknek a

krónikái közül.

Az Áruló

6

Oly sokat felejtettünk, mi, emberek! Elfeledtük a

technikát és a tudományokat, és sok olyat, amire

már senki nem emlékszik, és soha többé nem is fog.

Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés

ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más,

csupán háború.

A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés,

sötétség, hideg, és a vérre szomjazó, kegyetlen

istenek kacaja.

A 41. évezred 771. évének vége felé, mely egyben

a Sabbat Világok felszabadításáért indított

Keresztes Hadjárat tizenkilencedik esztendeje is

volt, úgy tűnt, Macaroth Hadúr végre győzelemre

vezeti a Birodalom seregeit.

Bevették Morlond erődvilágát, s az Impérium

figyelme immáron a Carcaradon-szektor és az

Erinnüsz-csillagkép felé fordult. Macaroth szokásos

makacsságával és arroganciájával már a végső

Dan Abnett

7

győzelemről beszélt, s arról, hogy az Ellenség vezére

– Urlock Gaur Archon – csupán egyetlen lépésre

van a vereségtől.

A siker azonban sokban múlt azon is, hogy Gaur

két hadura eredménytelenül próbálta szétszakítani a

birodalmi arcvonalat, és elszigetelni egymástól

Macaroth hadtesteit. Enok Innokentit legyőzték a

Herodoron, s maga a vezér is elesett az offenzíva

során. Anakwanar Sek előrenyomulását pedig mind

a Lotunon, mind a Tarnaguán és az Enothison

megállították.

Sek azonban nem halt meg, és erői továbbra is

veszélyt jelentettek az Impérium seregeire nézve. A

Khan-szektor peremén világok egész sorát foglalta

el, s innen nem is lehetett kiűzni.

Macaroth az Ötös, Nyolcas és Kilences Hadtestet

küldte ellene, de még így is alábecsülte a Káosz-

hadurat. A Khan-szektor felszabadítása évekig

elhúzódott, s a Hadjárat legvéresebb ütközeteire is

itt került sor.

Az Áruló

8

Korábban zárolt adatok kerültek nemrégiben

napvilágra az Administratum archívumából, s ezek

tükrében bizton állithatjuk: ennek az időszaknak az

egyik legfontosabb hadművelete – bár nem volt

kevésbé véres – sokkal kisebb hírverést kapott…

Részlet a Kései Keresztes Hadjáratok Krónikáiból

Dan Abnett

9

PROLÓGUS

Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek a

láthatár mögött, a kúria falain túli mező szürke

lapállyá változott, a szellőrózsák pedig

ibolyaszín árnyakká.

Az este tiszta volt és hűvös, és a balkonról a

folyó túloldalán nyújtózó tábor fényeit is

tisztán lehetett látni. A tábortüzek csillogó

parázságyából megfeketedett ágakként

meredtek elő a légelhárító ütegek ágyúcsövei.

Barthol Van Voytz poharát az erkély

korlátjára tette, és megigazította hófehér

Az Áruló

10

kesztyűit, melyek már nem voltak tökéletesen

passzentosak. Mióta utoljára efféle ünnepi

alkalomra díszegyenruhát öltött, leadott pár

kilót. Valahogy már szinte idegesítették a

vállrózsák, az érdemrendek, szalagok és

zsinórok. Hiányzott neki a rohamsisak és a

vértezet súlya.

Holnap… holnap ismét felöltheti a páncélját.

Mert holnap, birodalmi idő szerint öt

harminckor megkezdik az Ancreon Sextus

visszafoglalását.

Úgy igazából.

– Uram! A kamarás szeretné tudni, hogy

elkezdhetik-e felszolgálni a vacsorát.

A balkon kétszárnyú ajtajában Biota állt, Van

Voytz tábornok legfőbb taktikusa. A

középkorú, őszülő halántékú férfi szintén

hófehér uniformist viselt, széles övvel és

aranyozott zsinórzattal.

Dan Abnett

11

– Úgy fest, mint egy kócsag – jegyezte meg

Van Voytz némi szarkazmussal.

– Köszönöm, uram. Önnek is remekül áll a

díszegyenruha. Mit mondjak a kamarásnak?

– Mindenki megjött már?

– Még nem egészen.

– Akkor mondja meg neki, hogy várjon. Azt

mondom, adjuk meg a módját!

Ahogy beléptek a kúria emeleti szalonjába,

Biota becsukta maguk mögött a kétszárnyú

ajtót, s lekísérte felettesét a földszinti étkezőbe.

Hosszú, pazarul kivilágított terem volt,

hófehér falakkal, aranyozott, kazettás

mennyezettel, tükrökkel és száz meg száz

világítógömbbel. Még az asztalterítő és az

emberek bőre is gyöngyház fénnyel csillogott.

Negyven főre terítettek, de eddig csak

harmincnyolcan érkeztek meg. Kisebb

csoportokba tömörültek, s ki-ki a saját

Az Áruló

12

klikkjével és ismerőseivel elegyedett

beszélgetésbe.

Van Voytz rögtön kiszúrta Kelso tábornokot

a Nyolcadik Hadtesttől, és Humel tábornagyot

a Kilencestől. A fiatalabb tisztek álságos vagy

épp valós tisztelettel dongták őket körül, s

igyekeztek – ha csak egy-egy pillanatra is – a

vezérkari tisztek figyelmének fényében

fürdeni.

Az Ötödik Hadtest parancsnoka eredetileg

Luscheim tábornok volt, de ő elesett a

Tarnaguán, így most Van Voytz vezette az

Ötöst. Mint rendesen, az egyik szeme most is

sírt, mert ahhoz, hogy erre a magas posztra

kerülhessen, az egyik legrégibb barátjának

kellett meghalnia.

– Nem kezdhetnénk már, Van Voytz? –

kérdezte Kelso szuszogva, és megtörölte

izzadó tokáját.

Dan Abnett

13

Nagydarab, ősz férfi volt, s brokát

uniformisa – ha ez egyáltalán lehetséges volt –

még a valósnál is kövérebbnek mutatta.

– Még nincs itt mindenki – rázta meg a fejét a

tábornok. – Ha már egyszer egy ilyen

díszvacsorával ünnepeljük meg az offenzíva

kezdetét, akkor legalább arról gondoskodjunk,

hogy mindenki egyformán szenvedjen!

Kelso szélesen elvigyorodott, aztán

biccentett.

– Ki hiányzik? – kérdezte, vadul fújtatva.

– A Tanithi Egyes parancsnoka és a politikai

tisztjük – jegyezte meg csöndben Biota.

– Viszont, amíg rájuk várunk, akár le is

ülhetünk – tette hozzá Van Voytz, s a tisztek,

az ültetési sorrendnek megfelelően kezdték

elfoglalni a helyüket. Az asztal körül

sürgölődő szervitorok azonnal nekiláttak,

hogy mindenki poharát habzó amaseckel

töltsék meg.

Az Áruló

14

Pár pillanatig fel sem tűnt, hogy nyílik a

külső ajtó, és két újabb vendég lép be.

Az egyikük a komisszárok bőrkabátját és

tányérsapkáját viselte, a másik ezüst

zsinórzatú, fekete díszegyenruhát.

– Na végre! – jegyezte meg Kelso, nem

minden él nélkül.

– Uraim! – intett az újonnan érkezetteknek

Van Voytz, miközben a Tanithi Egyes tisztjei

elfoglalták helyüket az asztalnál.

– Pohárköszöntőt! – fújtatott Kelso. – Van

Voytz tábornok, halljuk a pohárköszöntőt!

Az Ötödik Hadtest parancsnoka kesztyűs

kezébe vette az eléje tett poharat, s ahogy

szólásra emelkedett, mindenki más is felállt az

asztaltól.

Csönd ülte meg a termet, ahogy a tábornok a

megfelelő szavakat kereste. A tekintete egy

pillanatig elidőzött a Tanithi Egyes rangidős

Dan Abnett

15

tisztjein, Hark komisszáron és Gol Kolea

őrnagyon, aztán tósztra emelte a poharát.

– A barátokra, akik ma nem lehetnek velünk!

Az Áruló

16

EGY

A Kínzatás hatszáznegyedik napja volt, bár a

birodalmi kalendárium ezt csupán a 774. év

kétszázhuszonegyedik napjaként tartotta

számon.

Gerome Landerson az esti műszakváltást

jelző szirénaszó után lépett ki a

munkahelyéről. Fáradt volt, éhes, és büdös az

izzadtságtól. Egész nap bontókalapáccsal

dolgozott, s mostanra már sajgott tőle a

vállöve, a háta, és mindkét karja. Az ujjait már

nem is érezte.

Dan Abnett

17

Az Ikonoklávé többi munkásával ellentétben

azonban nem a kantin vagy a zuhanyzók felé

indult, és még csak nem is a kijelölt szállás felé

vette az irányt, ami Ineuron túlfelén, a folyó

menti fal közelében volt.

Ehelyett nyugat felé indult, s a város régi

piacának romos árkádjai alatt sietett végig.

Régen itt virágzó üzletek sora húzódott –

kifőzdék, vetőmagboltok, háztartási

eszközöket árusító helyek –, s a neves

kereskedőházak is itt állították föl pazar

selyemsátraikat, melyekben ezernyi remek,

kívánatos és egzotikus árucikket kínáltak

eladásra.

Landerson mindig is szerette a piac

forgatagát, s azt a különleges hangulatot, ami a

távoli világokról érkezett árukat övezte.

Egyszer csupán azért vett meg egy enothisi

emlékérmet, mert olyan messziről hozták ide.

Az Áruló

18

A távoli világok azonban még soha nem

tűntek ennyire távolinak s elérhetetlennek.

Annak ellenére, hogy ma este éppen arra

készült, hogy elérje őket.

A piac mostanra már csak egy jókora

romhalmaz volt – a csarnok tűzmarta teteje

beszakadt, a füstfekete gerendákat kikezdte az

enyészet, s még az árusok fémpultjai is

megolvadtak és eldeformálódtak a lángokban.

A szemétkupacok között, a szurkoshordók

lángjai mellett ugyan most is folyt az üzlet, de

a feketepiac ma már csak olyan luxuscikkeket

kínált, mint a velőscsont és elgörbült

evőeszközök, étkezési jegyekért és legális

papírokért. S ha időről időre feltűnt egy

excubitor őrjárat, az orgazdák és seftesek

azonnal behúzódtak az árnyak közé.

Lesietett a piacról kivezető márvány

lépcsősoron – a piszkosfehér fokokat örökre

Dan Abnett

19

fekete lyukakkal pettyezték a lézersugarak –, s

rátért a Lábak Sugárútjára.

Eredetileg persze nem így hívták, de a

megszállók fekete humorral kezelték a népet, s

jaj a legyőzötteknek! Régen ez a Sas Sugárútja

volt, széles és hosszú, mindkét oldalán

birodalmi hősök szobraival. A megszállók

szétzúzták a szobrokat, s most már csak a

törött kőlábak sorakoztak az út mentén.

Magas, karcsú talixfák nőttek a sugárút

mellett, de többségükről leperzselte a leveleket

a savas eső, s legalább kettőt teljesen

lecsupaszítottak, s ezekre aggatták a

drótfarkasokat.

Nem volt értelme megpróbálni kikerülni

őket.

Nem lehetett kikerülni őket.

Landerson lehajtotta a fejét, és minden

erejével azon volt, hogy ne nézzen a

csontvázszerű bábok felé, amik fém

Az Áruló

20

csúszóhurkok végén lógtak, s halkan zörögve

himbálóztak a lassan feltámadó szélben.

A napfény is egyre fakóbb volt, s a

szennyezett légkör miatt úgy tűnt, mintha a

sötétséggel együtt köd ereszkedne a városra.

Nyugatra a húsolvasztók kéményei ontották

magukból a gyomorkavaró szagú füstöt, s a

romos házak fölött lassan vörösre színeződött

az ég a levegőbe pumpált vegyszerektől.

Landerson tudta, hogy most már sietnie kell.

A testébe ültetett imágó csak a nappali órákra

biztosított szabad mozgást.

Épp Tallenhall terén vágott át, amikor

megszimatolta a Jelet. Savas, használt

akkumulátorra hasonlító bűzt árasztott,

amihez a vér fémes szaga társult. Landerson

gyorsan letért az útról, átmászott egy romos

kerítésen, s az elvadult bokrok közé hasalt.

A Jel a tér északi végében bukkant fel, majd

nyolc méter magasan lebegve, akár egy

Dan Abnett

21

léggömb, vagy perverz neonreklám. Amint

észrevette, Landerson azonnal másfelé próbált

nézni, de ez szinte lehetetlen volt. A fényesen

ragyogó szimbólumok szinte beszippantották,

s már a fejét sem tudta elfordítani.

Úgy érezte, mindjárt elhányja magát, s a

tudata mélyén egyre hangosabb zúgást és

zümmögést hallott, mintha ezer meg ezer

rovar próbálna kiszabadulni az agyából. A bal

alkarjában egyre vadabbul vonaglott az imágó.

A Jel lomhán elfordult, és a városi könyvtár

romjai mögé siklott. Amint eltűnt, Landerson

végre ki merte fújni a levegőt, és hangtalanul

öklendezve a kiégett fűre roskadt. Bár nem

akarta, az elméjébe beleégtek azok az izzó,

obszcén rúnák, s lehunyt szemmel is csak

azokat látta.

A kerítésbe kapaszkodva lassan

feltápászkodott, és lassan, mélyeket lélegzett.

Ez közel volt.

Az Áruló

22

– Voi shet! – csattant fel egy mély, reszelős

hang. Zavaros tekintettel nézett körül. A látása

még mindig nem tisztult ki, de a vasalt

csizmák csattogása eltéveszthetetlen volt.

– Voi shet! Ecchr Anark setriketan!

– Engedélyem van! – tartotta fel azonnal a

kezét Landerson. – Engedélyem van, magir!

A három excubitor azonnal körülfogta.

Mindegyik közel kétméteres, tagbaszakadt

alak volt, gyíkbőrt mintázó, szürke

testpáncélban és hosszú, fekete bőrkabátban.

Díszes perzselőikkel egyenesen őt vették célba.

– Engedélyem van, magir! – hadarta

kétségbeesetten a férfi, és a bal kezét nyújtotta

feléjük, amiben az imágó lapult.

Az egyikük kirúgta alóla a lábát, és térdre

kényszerítette.

– Shet atraga ydereta haspa? Voi leng haspa?

– Én… én nem beszélem a…

Dan Abnett

23

Valami fémesen kattant, s ahogy az excubitor

ismét megszólalt, mély, torokhangú szavait

immáron elfedte egy gépi hang.

– Mi dolgod itt?

– Engedélyem van, hogy napközben a

városban járjak, magir.

– Nézz rám!

A csikorgó, érthetetlen szavakat ismét

alsógótra fordította a gépi hang.

A fölébe tornyosuló excubitorok pont úgy

festettek, mint akiket most szalajtottak a

pokolból, és a feltételezés talán nem is járt

messze az igazságtól.

Egyetlen szőrszál sem nőtt viaszosan sápadt

bőrükön, s a koponyájuk nagyobb részét

csövekből és légzőrostélyból álló maszk

takarta. Nem volt szemük – a helyükön

éktelenkedő, borzalmas hegek túl egyformák

voltak, hogy Landerson a véletlennek vagy

harctéri sérülésnek tudhatta volna be őket –,

Az Áruló

24

helyette optikai vizort építettek a

koponyájukba. Ami a szájukat és az orrukat

illette… a légzőrostély és a fordítógép a

csonkok javát eltakarta.

– Rád nézek, uram, és szépséged áldást hoz

rám – hadarta Landerson.

– Név?

– Landerson. Gerome Landerson.

Engedélyem van, hogy nappal a városban

járhassak… az Anarch kegyelméből.

– Munkahely?

– Az Ikonoklávé, magir.

– A törőknél dolgozol?

– Igen, magir.

– Hadd lássam az engedélyed!

Landerson feltűrte kopott kabátujját, hogy

szabaddá tegye a bal alkarját. Az imágó

enyhén remegett a gyulladt, vörös seb mélyén.

– Eletraa kyh drowk – biccentett oda az

excubitor az egyik társának.

Dan Abnett

25

– Chee ataah drowk – hangzott a válasz,

majd az egyikük egy hosszú fémtárgyat húzott

elő a kabátjából, és az imágót rejtő

bőrfelülethez érintette.

Landerson megdermedt, ahogy megérezte

azt a… dolgot a bőre alatt mocorogni. A

fémpálcán felizzott néhány rúna, mire az

excubitor eltette az eszközt.

A harmadik őrszem durván megragadta

Landerson nyakát, és úgy fordította a fejét,

hogy jobban szemügyre vehessék az arca bal

felén éktelenkedő stigmát.

– Fehet gahesh – mondta, aztán elengedte.

– Menj haza! – mondta az első excubitor, és

szavai a fordítógép fémes hangjától még

hátborzongatóbbak lettek. – Menj haza, és meg

ne lássunk idekint még egyszer!

– I… igen, magir! Azonnal!

– Különben a drótfarkasok elé vetünk.

– Értettem, uram! Köszönöm, uram!

Az Áruló

26

Az excubitor hátralépett, s az egyik kezével

eltakarta a légzőrostélyát egy pillanatra. Társai

azonnal követték a példáját.

– Mi az Anarch nevében járunk el, kinek

szava minden más szót kiolt.

Landerson azonnal eltakarta a saját száját, és

összeszorított fogai közt mondta utánuk: –

Akinek a szava minden más szót kiolt.

Az excubitorok a vállukra kanyarították a

perzselőiket, és végigmasíroztak a kihalt téren.

Beletelt vagy tíz percbe, mire Landerson

összeszedte magát annyira, hogy fel bírt

tápászkodni.

Már majdnem teljesen besötétedett, mire

elérte a város határában álló, elhagyatott

malmot. Az égboltot vörösre festették a

felgyújtott épületek és az új kohók lángjai, s a

malmon túl fáklyák sora égett az út mentén.

Dan Abnett

27

Dübörgő dobok hangja, és a hódítók tiszttartói

kísérték a legközelebbi szentélybe az áttérni

szándékozók újabb csoportját.

Landerson halkan bezörgetett a malom

ajtaján.

– Hogy van Gereon? – kérdezte egy fojtott

hang.

– A Gereon él.

– Minden erőfeszítésük ellenére – válaszolta

a hang, majd feltárult az ajtó.

A túloldalon sötétség fogadta, s Landerson

gyanakodva lesett be. A következő pillanatban

egy pisztoly hideg csöve érintette meg a

tarkóját.

– Késett.

– Akadt egy kis gond útközben.

– Merem remélni, hogy nem követték.

– Nem, uram.

– Szép lassan menjen be!

Az Áruló

28

Landerson beóvakodott a sötétbe, majd

hunyorogva rándult össze, ahogy egy lámpa

egyenesen a szemébe világított.

– Megmotozni! – mondta valaki, s az ajtó

döngve csapódott be a háta mögött.

Kezek ragadták meg, és rángatták be az

épület belsejébe, majd egy szkenner

zümmögését hallotta, mely a testét pásztázta.

– Tiszta!

A kezek elengedték, s a lámpás is

eltávolodott valamelyest, így már nem kellett

megvakulni a fényétől. A könnyein át a malom

dohos pincéjét látta, s néhány fegyverlámpa

fénykörét. Emberalakok állták körül.

Ballerat ezredes eltette a pisztolyát, és

közelebb lépett.

– Landerson.

– Jó önt újra látni, uram.

Az ezredes megölelte, és meglapogatta a

fiatalabb férfi hátát. Tette mindezt egy kézzel.

Dan Abnett

29

A bal lába helyén durva, gépi protézis volt –

ennél jobbat nem tudtak szerezni, de legalább

járni tudott –, s a jobb karja is vállból

hiányzott. Az egyik húsolvasztóban

amputálták a végtagjait. Bizonyára valamelyik

sérült excubitornak vagy ME-snek volt

szüksége rájuk.

– Örülök, hogy megkapta az üzenetet –

mosolyodott el Ballerat. – Már kezdtem attól

tartani, hogy magát is lekapcsolták.

– A leveses csajkámba dobták – biccentett

Landerson. – Egyenest a levesbe. Csak nem

volt olyan könnyű elszabadulni. Ma… ma

éjszaka, uram?

– Igen, fiam – biccentett az ezredes. – Most

már egészen biztos, hogy leszálltak.

Mihamarabb kapcsolatba kell lépnünk velük.

– És mekkora erőkről van szó, uram? Úgy

értem… mekkora erőkkel kezdhetjük meg a

felszabadítást?

Az Áruló

30

– Még… még nem tudjuk biztosan, őrnagy –

rázta meg a fejét Ballerat. – Dolgozunk rajta. A

legfontosabb, hogy még ma éjjel kapcsolatba

lépjünk a felderítőikkel.

– Értettem, uram!

– Lefivre és Purchason magával mennek.

– Mindkettőjüket ismerem, uram. Együtt

szolgáltunk a BV-seknél. Jó katonák.

– Én is így gondolom – biccentett az ezredes.

– Őket is ismeri, és a tereppel sem lesz gondja.

A kijelölt pont, ahol találkozniuk kell a

külvilágiakkal, a shedowtonlandi keresztútnál

álló mezőgazdasági komplexum. A jelszó:

Tanith Magna.

– Tanith Magna – ismételte el Landerson. –

És ez mit jelent, uram?

– Gebedjek meg, ha tudom – rázta meg a

fejét Ballerat. – A Gárda egyik kódszava lehet.

De… már jönnek is!

Dan Abnett

31

Lefivre és Purchason jöttek be a szomszédos

helyiségből. Mindketten rongyos, foltozott

egyenruhát viseltek, mely még abból az időből

maradt rájuk, amikor a bolygóvédelmiseknél

szolgáltak. Lefivre alacsony, szőke férfi volt,

akinek úgy állt a szakálla, mint egy sündisznó

tüskéi. A sötét hajú Purchason jó másfél fejjel

volt magasabb nála. Mindkettőnél

hangtompítóval felszerelt géppisztoly volt.

Miközben mosolyogva kezet ráztak, az

ellenállás egy másik tagja néhány ruhadarabot,

pár felszerelési tárgyat, és egy pisztolyt tett le a

padlóra Landersonnak. A férfi leguggolt, és

elkezdte átválogatni a kupacot.

– Ez még várhat – intette le az ezredes. –

Először ki kell, hogy pucoljuk, fiam!

Landerson biccentett, aztán feltápászkodott a

földről, s követte az ezredest a szomszédos

helyiségbe, ahonnan ajtó nyílt az istállóba. Itt

még a levegő is mintha áporodottabb és

Az Áruló

32

fülledtebb lett volna, s úgy tűnt, a penész és

rothadás minden falba és deszkába beette

magát. A sötétben jól hallatszottak a groxok

horkantásai, aztán az egyik testes állat

orrfacsarót szellentett.

– Készen áll? – kérdezte Ballerat.

– Szeretnék ezen mihamarabb túl lenni,

uram – szűrte a szót a fogai közt Landerson,

azzal felgyűrte az ingujját.

A sötétből újabb alakok csatlakoztak

hozzájuk, s úgy fogták meg a karjánál meg a

vállánál, hogy nemigen szabadulhatott a

szorításukból. Az egyikük egy üveg pálinkát

kínált oda neki, amit Landerson alaposan

meghúzott.

– Tompítja a fájdalmat – mondta halkan a

férfi, aki megkínálta. – Nesze… erre szükséged

lesz!

Egy vastag bőrszíjat csúsztattak a fogai közé,

s Landerson keményen ráharapott.

Dan Abnett

33

Az orvos egy idős asszony volt, akit látásból

ismert, még a Kínzatás előtti időkből.

Biztatóan rámosolygott Landersonra, és egy

kis pálinkát öntött a férfi bal alkarjára. Az

imágó összerándult a bőr alatt.

– Nem szeretik – duruzsolta a nő. –

Eltompítja az érzékeiket. Álmosak lesznek tőle,

és így könnyebb eltávolítani őket. De ez akkor

is fájni fog, fiam!

Egy szikével vágta föl a Landerson alkarján

éktelenkedő tályogot. A sebből zavaros

szövetnedv és genny szivárgott, és a férfi fogai

a szíjba mélyedtek. Ez máris fájt.

Az izomrostok között egy ujjnyi, fekete féreg

gubbasztott, s bár nem akarta látni, egyszerűen

képtelen volt nem odanézni.

Az orvos hosszú csipesszel nyúlt be a sebbe,

ráfogott a lényre, és elkezdte kifelé húzni. Az

imágó nagyobb része gyorsan kint volt, de a

hosszú, tüskés farok szilárdan ült a sebben.

Az Áruló

34

Landerson érezte, ahogy szakadnak az izmai,

és hörögve rágta a szíjat. A faroktüske, akár

egy fogazott drótdarab vagy horog, erősen

kapaszkodott a húsába, s még akkor is

görcsösen vonaglott, amikor már kint volt a

sebből.

Landerson fogai közül vér szivárgott, aztán a

nő alkoholt öntött a sebbe, és egy pillanatra az

egész világ elsötétült.

– Most! – kiáltotta valaki, de a hang mintha

nagyon távolról jött volna.

Ballerat egyik embere eközben jókora vágást

ejtett az egyik grox púpján, s a doktornő ebbe a

sebbe helyezte a csipesz végén vergődő

imágót. Ahogy a lárva a húsba kapaszkodott,

az orvos azonnal összehúzta a sebszéleket, és

néhány öltéssel be is zárta azt. Erős öltések

voltak, mert nem hagyhatták, hogy az a dolog

kimásszon az élő húsból.

Dan Abnett

35

– Most már rendben vagyunk – mondta

végül a doktornő. Ennek ellenére vagy két

percig mindenki lélegzetvisszafojtva fülelt.

Aztán lassan… nagyon lassan engedett

valamit a feszültség. Se sziréna, se excubitorok.

Landerson úgy reszketett, mint egy újszülött,

s amikor a doktornő nekilátott, hogy kitisztítsa

és összevarrja a sebét, majdnem elhányta

magát. Érezte, ahogy antibiotikumot és

fájdalomcsillapítót kap, de a tűt mintha valaki

más karjába szúrták volna.

Maga sem tudta, hogy mennyi idő telt el,

mielőtt ismét émelygés nélkül képes volt

nyitva tartani a szemét. A világ ugyan még

nem zökkent vissza a régi kerékvágásba, de jó

úton haladt felé.

Viszont… furcsa ürességet érzett. Mintha

hiányzott volna belőle valami. Az a dög annyi

hónapon át élősködött rajta, hogy szinte a teste

Az Áruló

36

részévé vált. Akkor szabadulni szeretett volna

tőle, most meg… szinte hiányolja a teste.

– Minden rendben, fiam? – lépett oda hozzá

Ballerat.

– Igen, uram – hazudta Landerson.

– Jobban örülnék, ha egy kicsit ki tudná fújni

magát, de az időnek most szűkében vagyunk.

Indulniuk kell.

Az ezredes egy gyűrött, kézzel rajzolt

térképet nyújtott oda neki.

– Ezt most gyorsan nézze át, és igyekezzen

minél pontosabban megjegyezni a részleteket!

El nem viheti, azt nem kockáztathatjuk meg,

hogy az ellenség kezére jusson. Én ezt az utat

javaslom. Itt… ezek az őrjáratok kijelölt

útvonalai, és hogy mikor hol járnak. Legalább

is, amiről tudunk.

Landerson még szédült egy kicsit, de

minden erejével azon volt, hogy mihamarabb

memorizálja a szükséges adatokat. Időről

Dan Abnett

37

időre lehunyta a szemét, és próbálta

ellenőrizni, hogy mire emlékszik.

Az ezredes egy borítékot is a kezébe

nyomott.

– Ez mire kell?

– Soha nem lehet tudni – vont vállat Ballerat,

mire az őrnagy szó nélkül a zubbonya zsebébe

csúsztatta a borítékot.

– Rendben! – biccentett az ezredes, amint

Landerson átöltözött, és felfegyverkezett.

– Találkozó huszonhárom-tizenötkor. Tudják

meg, hogy mire van szükségük, és kövessenek

el mindent, hogy ezt elő tudják teremteni! A

szokásos módokon tudják felvenni velünk a

kapcsolatot. A találkozó előtt negyven perccel,

elterelő hadműveletbe kezdünk, amivel

elvonjuk a figyelmet a célzónáról. Kérdés?

Lefivre és Purchason is a fejüket rázták.

Ballerat mindhármukra a sas jelét vetette, és

szomorkásán elmosolyodott.

Az Áruló

38

– Sok szerencsét, uraim! A Gereon él, s a

Császár vigyázzon mindannyiunkra!

Az éjszaka hideg volt, és a levegőnek olyan

szaga volt, mint az avas olajnak.

Landerson már szinte el is felejtette, hogy

milyen kint lenni éjjel, s ahogy átvágtak

Ineuron külvárosán, igyekezett gyorsan ismét

megszokni ezt a régi-új érzést.

Gyorsan átmásztak a nyugati városfal

romjain, majd a vén, elvadult park, a

Díszsétány következett. A hátuk mögött lassan

elmaradtak a város fényei, de az időről időre

felharsanó szirénák, és a dobok dübörgése

mindenhová elkísérte őket.

Az Ineuronért vívott ütközet legvéresebb

összecsapására a Díszsétányon került sor, s a

talajt – bár a dús aljnövényzet most már

mindent befedett – gépek roncsai, és emberi

Dan Abnett

39

csontok borították. A díszes park igazi sírkert

lett, ezrek temetője, s Landerson nem volt

benne biztos, hogy nem ők voltak-e a

szerencsésebbek.

A Díszsétány felénél járhattak, amikor el

kellett rejtőzniük egy őrjárat elől. A talixfák

takarásából figyelték, ahogy a két félpáncélos

lassan elhalad előttük. Mindkettő

keresőfényekkel pásztázta a parkot, s az első

úgy festett, mint valami szán, az elébe kötött,

hosszú láncra eresztett vérebek miatt. Az

állatok vadul acsarogva rángatták a béklyóikat

– úgy nevelték őket, hogy kiszagolják az

imágókat, és az emberi feromonokat.

Az ellenállók egyikében sem volt már

parazita, s az indulás előtt mindhárman gyors,

gravitációs zuhanyt vettek, ami szó szerint a

bőrükbe passzírozta a testszagot elfedő

vegyszereket.

Az Áruló

40

Az őrjárat lassan távolodott, s Landerson

intett, hogy indulhatnak tovább.

Olyan folyékonyan használták a jelbeszédet,

mintha csak tegnap lett volna a legutolsó BV-s

bevetésük.

A bal karja szokatlanul könnyűnek tűnt.

Vajon… sikerült az egész dögöt eltávolítani?

Vagy még mindig lapul a seb mélyén egy

darab a szentségtelen féreglényből, ami csak

arra vár, hogy…

Igyekezett elhessegetni a gondolatot. Ha

csak egy kicsit is megsérült volna a dög… ha

csak egy kis darab is a sebben marad…

mindenhol excubitorok nyüzsögnének – vagy

szabadjára engedték volna a drótfarkasokat.

Amilyen gyorsan csak lehetett, a hátuk

mögött hagyták a Díszsétányt, és követték a

kijelölt útvonalat, mely a Mexley-hegy lankás

oldalában gubbasztó háztömbök közölt

vezetett.

Dan Abnett

41

Ez a környék már a belső városfalon túl

húzódott, s ez volt az ipari negyedek és a

mezőgazdasági külvárosok közötti

választóvonal.

A hegyoldalon túl búzatáblák húzódtak,

amíg a szem ellátott, s mindhárman érezték a

lábon elrothadt termés bűzét.

Purchason hirtelen megtorpant, és rémülten

jelezte, hogy álljanak meg. A trió azonnal az

egyik háztömb mögötti raktárépület fala mellé

húzódott, és igyekezett beleolvadni a

sötétségbe.

Alig harmincméternyire tőlük egy Jel

lebegett az út fölött.

Ez még annál is félelmetesebb volt, mint ami

elől Landerson bújt el, alig néhány órával

korábban. Mintha a sötétséggel együtt ennek

az ereje is megnőtt volna. A benne kavargó,

tűzzel írt, szentségtelen szimbólumok mintha

valami kozmikus iszonyatot próbáltak volna

Az Áruló

42

közölni, s ha az ember elég sokáig és

figyelmesen nézi, talán még…

Lesunyták a fejüket, s minden idegszálukkal

arra összpontosítottak, hogy kizárják

tudatukból a sziszegő, sistergő hangot. Mintha

egy méhkaptár készülne felrobbanni.

Nem szabad odanéznie!

Nem szabad!

Lefivre nem fordította el a fejét időben, s

most megállíthatatlanul reszketett, s képtelen

volt levenni a tekintetét a Jelről. Ömlöttek a

szeméből a könnyek, de ahogy az akarata, úgy

a teste is cserbenhagyta, s képtelen volt

pislogni.

Képtelen volt bármit tenni, ami

megszakíthatta volna a kapcsolatot.

Landerson megragadta Lefivre fegyverét,

még mielőtt az kicsúszott volna a férfi erőtlen

ujjai közül. Ezen a környéken még a

szokásosnál is kevesebb utcai lámpa égett, de

Dan Abnett

43

ennyi fény is elég volt, hogy jól lássa, ahogy a

társa ajkai hangtalanul mozognak, és az

ádámcsutkája fel-alá jár, mint aki fuldoklik.

Krétafehér volt, s próbálta leküzdeni a

késztetést, hogy sikoltson, de látszott, hogy

nem fogja tudni megállni.

Landerson az iszonyattal küzdő férfi szájára

nyomta a tenyerét, Purchason pedig

leszorította, hogy ne tudjon felpattanni és

elrohanni.

Lefivre tébolyult erővel küzdött, s a fogai

Landerson tenyerébe mélyedtek. A férfi érezte,

hogy dől a vér a kezéből, majd, hogy szakad a

húsa, és véresre harapta az ajkát, hogy fel ne

üvöltsön a fájdalomtól.

A Jel megremegett, s a zümmögő, rovarszerű

hang felerősödött. Néhány pillanat múlva

azonban tovasiklott, s a sziszegés egyre

távolabbról hallatszott.

Az Áruló

44

Abban a pillanatban, ahogy eltűnt az egyik

északi lakótömb mögött, egy szakasznyi

excubitor rohant végig az úton, a belváros felé.

Úgy tűnt, a Jel talált valamit, s pár perc múlva

hallották, ahogy a perzselők felsivítanak.

Talán valami szerencsétlen, engedély nélküli

flótás a park fái között.

Bár most már nekik sincs engedélyük.

Ahogy elengedték Lefivre-t, a férfi minden

izma elernyedt. A hólyagja és a záróizma

azonnal felmondta a szolgálatot, s ahogy

tehetetlenül feküdt a saját piszkában, úgy

reszketett, mint egy megvert kutya.

– Sajnálom – suttogta. – Nagyon… nagyon

sajnálom!

– Nyugalom!

– De a keze…

– Nem gond – rázta meg a fejét Landerson,

annak ellenére, hogy tudta, nagyon is gond.

Dan Abnett

45

A keze piszkosul fájt – Lefivre egy darabot

majdnem kiharapott belőle és a vérszag egy

kilométerről idevonzza a kutyákat. Ő vértől

bűzlik, Lefivre a saját mocskától, és

mindhármukról dől az izzadság.

Remek!

Landerson egy darab rongyba csavarta a

kezét, és a Császárhoz fohászkodott, hogy ne

találkozzanak vérebekkel.

Már majdnem huszonkettő-harminc volt,

mikorra elérték a shedowtonlandi keresztutat.

A valaha termékeny mezők, melyeken

átvágtak, ma kiszáradva, gondozatlanul

hevertek parlagon. A levegő rothadó

aljnövényzet és a rosszindulat bűzétől volt

terhes.

A messzeségben, ahol a Határ szürke

lápvilága nyújtózott, fekete viharfelhők

Az Áruló

46

tornyosultak, s a távoli mennydörgés moraja

egészen idáig elhallatszott.

Valaha az a miazmás mocsár volt a bolygó

legveszedelmesebb része. Ma már szinte

biztonságosnak tűnt a megszállt területekhez

képest.

Nagy ívben megkerülték az előregyártott

elemekből épített mezőgazdasági épületeket,

aztán óvatosan visszalopakodtak.

Géppisztolyaikra felcsavarták a hangtompítót,

s a Császárhoz fohászkodtak, hogy ma éjjel ne

kelljen fegyvert használniuk.

A hangárok közt tenyésző, derékig érő fűben

traktorok és aratógépek csontvázai

rozsdásodtak, s az egyik épületben, ami

mellett elhaladtak – valaha sertéstelep volt –,

disznók tetemei rothadtak. Az utolsó szálig

leölték, majd szögesdrót hurkokra aggatták

őket, s a többit már az enyészetre bízták.

Dan Abnett

47

Az aljnövényzetben apró dögevők, és

valamivel nagyobb ragadozók bóklásztak – a

pusztulás émelyítő szaga sok olyan állatot

vonzott ide, amik a felperzselt erdőkben már

nem találtak élelmet.

Az emberek jöttére azonban mind farkukat

behúzva oldalogtak el.

Lefivre még mindig reszketett, s minden

apró neszre úgy pördült meg, hogy az ujja

azonnal a ravaszon volt.

– Egy kicsit le kellene higgadnia! – morogta

Landerson.

– Tu… tudom.

– Komolyan mondom. Lélegezzen

mélyeket… fújja ki magát… mert nagyon nem

lenne jó, ha csak úgy elsülne a kezében a flinta!

– Tudom, őrnagy úr. Sajnálom.

A dögevőkön kívül mindenfelé patkányokba

botlottak, de ebben semmi meglepő nem volt.

Valószínűleg az egész Birodalomban így van

Az Áruló

48

ez. A Szent Terra gigantikus űrhajóival

számtalan dolog jutott el az univerzum

minden sarkába: hit, telepesek, technológia,

civilizáció, de semmi nem olyan gyorsan és

biztosan, mint a patkányok. A megszállás előtt

nem egy tanult embert hallott azzal viccelődni,

hogy a Birodalmat tulajdonképpen a

patkányok építették, s az emberek csak valahol

útközben kapcsolódtak be a dologba.

Nem egy bolygón a behurcolt patkányok

lettek a domináns életforma, s volt olyan is,

hogy a lehetőségek és a szükség nyomására

igazi szörnyetegekké fejlődtek.

A három ellenálló gyorsan átfésülte a

környéket, de semmiféle csapdát nem találtak,

leszámítva néhány ocsmány, drótból

hajtogatott rúnát, amit az ME-s katonák

hagytak hátra. Egy napon talán elég gonoszság

szivárog be a világba, hogy ezek is Jellé

váljanak, de egyelőre csak nyugtalanítóak és

Dan Abnett

49

gusztustalanok voltak, de nem igazán

veszélyesek.

Ennek ellenére Landerson nem akart

felesleges kockázatot vállalni, és a

felszerelésében talált palackból vizet öntött

mindegyikre. Olyat, amit a környéken élő,

utolsó papok egyike szentelt meg. Ami elég

régen lehetett, tekintve, hogy a megszállók a

Kínzatás első napjaiban deportálták és

kivégezték a birodalmi kultusz minden papját,

akit csak el tudtak fogni.

Purchason igyekezett segíteni neki, Lefivre

azonban még a fejét is elfordította. Nem mert

ránézni a szentségtelen szimbólumokra.

Mire elérték azt az épületet, ahol a

birodalmiakkal kell találkozniuk, már

huszonkettő-harminchét volt. A városban

hirtelen fölrobbant valami, s szinte azonnal

egy sziréna is fölharsant.

Az Áruló

50

Az ég alja vörös volt, mintha maguk a felhők

véreznének, aztán hátborzongató zúgást

hallottak, s lent, a lábuk előtt elterülő völgyben

kísértetiesen izzó Jeleket láttak, amik

gömbvillámként száguldottak a belváros felé.

Úgy tűnt, megkezdődött az elterelő

hadművelet.

– A Császár óvjon mindannyiunkat! –

suttogta maga elé Landerson, aztán óvatosan

az épület ajtajához lopakodott.

Nyitva volt.

Lefivre lassan kitárta az ajtót – épp csak

annyira, hogy az őrnagy be tudott csusszanni a

résen. Purchason eközben végig a környező

épületeket és utcákat fürkészte, készen arra,

hogy szükség esetén azonnal tüzet nyisson.

Odabent kongó, üres csarnok fogadta. A

sötétben patkányok neszeztek, s a

fertőtlenítőszer bűze minden más szagot

elnyomott.

Dan Abnett

51

Landerson jelzett Lefivre-nek, hogy tartsa

szemmel az ajtót, miközben Purchason meg ő

végiglopakodtak a kihalt épületen. Ajtótól

ajtóig osontak, belesve minden alkóvba,

beugróba és a törött bútorokkal és szeméttel

teli helyiségekbe. Az egyik folyosón egy törött

kogitátor darabjai hevertek, s igyekeztek

óvatosan félresöpörni a szilícium alaplapok

maradványait. A csönd idebent úgy

megsűrűsödött, hogy ha egy ilyenre

rátaposnának, az fülsiketítő robajnak tűnne.

Két folyosóval odébb törött hengerek

hevertek a padlón, s jól látszott, hogy valaki

csak azért csapta szét őket a falon, hogy a

bennük levő magmintákat szétszórhassa, és

péppé taposhassa a kövön. Néhány lépéssel

odébb egy elsősegélyláda maradványaira

bukkantak – megrepedt fecskendőkre, a

járólapokra száradt vegyszerfoltokra, mocskos

gézlapokra.

Az Áruló

52

Mintha pusztító forgószél söpört volna végig

az épületen.

Az egész világon – helyesbített Landerson.

A következő folyosóról nyíló szobák

egyikéből fény szűrődött ki, s mindketten

szorosabban markolták a géppisztolyukat.

Tágas irodahelyiség volt, a megszállás előtt

talán a termelésvezető dolgozhatott itt. A félig

letépett ajtóról azonban hiányzott a névtábla, s

a küszöbön és a falakon megfeketedett

vérfoltok éktelenkedtek. Odabent, egy jobb

napokat is látott íróasztalon egy gyertya égett.

Az apró láng bizarr árnyakat rajzolt a

falakra, s a két ellenálló gyorsan az ajtó

melletti falhoz lapult. Egy hosszú pillanatig

kivártak, aztán Purchason biccentett, mire az

őrnagy egyetlen sima mozdulattal a szobában

termett.

A helyiség az asztalt, a gyertyát, és néhány

törött bútordarabot leszámítva üresnek tűnt,

Dan Abnett

53

Az ablakokat bedeszkázták, s az egyetlen

bejárat az volt, amin Landerson bejött.

– Ez az a hely – mondta az őrnagy hangosan.

– És mi a fenének kell ez a gyertya? –

kérdezte Purchason, s lassan, minden apró

zugra figyelve beóvakodott az irodába. –

Lehet, hogy előttünk értek ide, és már

nincsenek is itt?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét

Landerson. – A parancs szerint most várunk.

Menjen, ellenőrizze, hogy Lefivre-rel minden

rendben van-e!

A másik biccentett, s máris beleolvadt a

folyosó sötétjébe. Landerson megvárta, míg a

léptei elhalnak, aztán az asztal mögött vett fel

lőállást. Ha valaki be akar ide jönni, az csak

azon az ajtón átjöhet, amit épp most vett célba

a géppisztolyával.

Eltelt egy perc. Aztán még egy.

Az Áruló

54

A tenyere izzadni kezdett, és gyorsan a

nadrágjába törölte. Valami zajt hallott kintről.

– Purchason?

Amikor nem kapott választ, lassan kimászott

az asztal mögül, és tett néhány lépést az ajtó

felé. Ahogy megállt, minden idegszálával a

kinti hangra összpontosított. Ha jön valaki…

A gyertya váratlanul kialudt, s abban a

pillanatban egy kéz kulcsolódott a jobbjára,

lenyomva a géppisztoly csövét. A nyakán egy

penge hideg érintését érezte.

– Mondd! – súgta valaki a fülébe.

– T… anith Magna…

A szorítás enyhült, s a kés is lekerült a

torkáról. Landerson iszonyodva fordult meg.

A szemei hiába fürkészték a sötétséget, nem

látott semmit. Pedig az a valaki itt volt – annak

ellenére, hogy ellenőrizték a szobát. Annak

ellenére, hogy csak az ajtón át jöhetett be, azt

pedig látnia kellett volna!

Dan Abnett

55

Boszorkányság!

– Hol van? – kérdezte, bár nagy

erőfeszítésébe került megszólalni.

– Itt – szólalt meg a hang a háta mögött.

– Ne szórakozzon velem! – csattant föl

Landerson, és megperdült. – Mutassa magát!

– Az is meglesz. Idővel. Mi a neve?

A hang ismét a háta mögül jött, és az őrnagy

megdermedt. Nem hallotta a fickót mozogni.

– Gerome Landerson őrnagy vagyok, a

Gereoni Bolygóvédelmi Erőktől.

Az asztalon ismét meggyulladt a gyertya.

Landerson odakapta a fejét, s lövésre emelte a

géppisztolyát… de senkit nem látott.

– Elég! Hol van?!

– Itt. Tegye le a fegyvert!

Egy pisztoly csöve feszült a tarkójának.

Landerson lassan az asztalra tette a

géppisztolyt.

– Hogy jutott be? – suttogta.

Az Áruló

56

– Egész idő alatt itt voltam.

– De… átkutattam a szobát…

– Elég felületesen.

– Kicsoda maga?

– Mkoll felderítő őrmester, a Tanithi Első és

Egyetlenből.

– Elvenné a pisztolyát a nyakamtól,

őrmester?

Egy férfi lépett be a gyertya fénykörébe.

Masszív, köpcös alak volt, fekete köpenyben,

ami szó szerint beleolvadt a sötétségbe.

– Elvenném, ha az én pisztolyom lenne –

mondta halkan. – Ven!

A nyakának feszülő nyomás megszűnt, s

ahogy Landerson megfordult, egy másik

férfival találta szemközt magát. Magasabb

volt, mint az első, de ennél többet nem nagyon

lehetett megállapítani róla. Alig volt több mint

egy nehezen kivehető árnyék.

– Mik… micsodák maguk? Szellemek?!

Dan Abnett

57

A férfi, aki Mkoll őrmesterként mutatkozott

be, összehúzta a szemét, és halványan

elmosolyodott. Nyugtalanító gesztus volt. Úgy

tűnt, az arcizmai nem voltak hozzászokva a

mosolyhoz.

– Maga mondta.

Az Áruló

58

KETTŐ

Landersont kivezették az udvarra.

Az ég alja még mindig vörösen izzott, s

érezte az Ellenség döbbenetét, dühét és

vérszomját, ahogy az állatok is érzik a

közeledő vihart. Úgy telepedett a városra,

mint egy lidércnyomás, amiből nem lehet

felébredni.

Lefivre és Purchason az udvaron térdeltek, a

kezük a tarkójukon összekulcsolva, s a kerítést

bámulták. Egy harmadik feketébe öltözött alak

ügyelt rájuk.

Dan Abnett

59

– Bonin? – kérdezte Mkoll.

– Csak ezt a kettőt találtam, uram.

– Hárman jöttek – fordult az őrmester

Landersonhoz. – Igaz?

– Igen – biccentett az őrnagy, és megnyalta

cserepes ajkait. Elkapták őket! A BV-s

kiképzés, és a felderítői tapasztalataik ellenére

is… elkapták őket, mint egy csapat zöldfülűt.

Egy fülbe rejthető, kis hatótávolságú

adóvevő kattanását hallották, aztán Mkoll

szólalt meg fojtott hangon.

– Egyes, itt a négyes! Indulhatnak.

Aztán, ahogy kikapcsolta az adóvevőt, a két

társára pillantott.

– Mkvenner! Bonin! Ti biztosítjátok a terepet!

A két feketébe öltözött katona – mert

Landerson most már biztosra vette, hogy azok

– egy pillanat alatt beleolvadtak az éjszakába.

A következő pillanatban vagy fél tucat újabb

bukkant elő helyettük az épületek közül.

Az Áruló

60

Az élen haladó, magas, inas férfi Landerson

elé lépett, s tüzetesen szemügyre vette.

Ugyanolyan fekete egyenruhát viselt, mint a

többi idegen, s hosszú, fekete bőrkabátja fölött

ő is álcaköpenyt hordott. A hátán zsák, a

mellkasára szíjazott fegyverövön két

sorozatvető, s fekete szővetsapkája alól

vékony, csontos arc vizslatta a környéket – s

Landersont.

– Melyikük a vezér? – kérdezte.

– Én vagyok – mondta az őrnagy, aztán

összerezzent, ahogy Mkoll őrmester a füléhez

hajolt.

– Csak akkor beszéljen, ha engedélyt kapott

rá – mondta halkan, színtelen hangon. – Neki

is mondja el, amit nekem!

– Tanith Magna – motyogta Landerson.

– Neve?

– Landerson őrnagy.

Dan Abnett

61

A magas, csontos arcú férfi a sas jelét vetette

magára, majd elvágólag tisztelgett.

– Őrnagy úr! A nevem Gaunt. Én vezetem az

akciót. Ön a megfelelő helyen és időben a

megfelelő kódszót használta, úgyhogy

egyelőre abból indulok ki, hogy ön és az

emberei azok, akikkel találkoznunk kell. Ön az

ineuroni ellenálló sejt parancsnokának

utasítására van itt.

Landerson nagy levegőt vett, és bólintott.

– Engedélyt kaptam, hogy bizonyos

dolgokról szabadon tárgyalhassak önökkel,

uram. Az ellenálló sejtek tevékenysége, helye

és léte ugyanakkor nem tartozik ezek közé.

– Korrekt – nyugtázta Gaunt. – A feladatunk

következő lépéseként azonban kapcsolatba

kell lépnünk egy Ballerat nevű ezredessel,

vagy valamelyik megbízottjával.

– Én vagyok a megbízott – mondta

Landerson halkan. Gaunt oldalán egy másik,

Az Áruló

62

fekete köpenyt viselő alak jelent meg.

Valamivel alacsonyabb volt, s legalább annyira

sötét hajú, amennyire Gaunt szőke. Volt a

pillantásában valami, amitől Landerson

hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna.

– Ha akarja, a szart is kiverem belőle, uram.

– Ott még nem tartunk – rázta meg a fejét

Gaunt.

– Pedig az egy kicsit megoldaná a nyelvét.

– Nem venném a szívemre, ha be kellene

piszkolni a kezét, Rawne.

A Rawne-nak nevezett férfi elmosolyodott,

és Landerson érezte, hogy megborzong. Olyan

ember mosolya volt ez, aki képes ebéd közben

egy kivégzésben gyönyörködni.

– Ha ez aggasztja, majd megkérem Feygort,

hogy segítsen.

– Igazán szellemes. De nem most.

Rawne vállat vont, és odébb lépett.

Landerson most már valamivel jobban ki tudta

Dan Abnett

63

venni az arcukat. A parancsnokon, Rawne-on

és Mkollon kívül még heten voltak. Plusz a két

őrszem.

Mind matt, fekete egyenruhát és álcaköpenyt

viseltek, a hátukon zsák, a kezükben fegyver.

A többségük tetovált volt.

Az egyikük, egy tagbaszakadt, sötét

pillantású fickó, akinek mintha baltával

faragták volna az arcát, géppuskát cipelt, egy

vékony, középkorú férfi vállán pedig hosszú

csövű lézerpuska pihent. A többieknél

lézerkarabély volt. A hetedik – egy nő – övén

csupán egy pisztolytáska lógott, de Landerson

semmilyen komolyabb fegyvert nem látott

nála.

– Az ön becslése szerint meddig lehetünk itt

biztonságban, őrnagy? – kérdezte Gaunt.

– Talán még egy félórát. Többet nem.

– Van olyan menedékük, ahol átmenetileg

meghúzhatjuk magunkat?

Az Áruló

64

– Ismerek pár olyan helyet, ahol

elkerülhetjük az őrjáratokat.

– Biztonságosak?

– Ez itt a Gereon, uram – keményedett meg

Landerson pillantása. – Itt nincs olyan, hogy

biztonságos.

– Akkor elégedjünk meg azzal, ami van –

biccentett Gaunt.

– Ellenőrizze őket, doktor!

A nő kilépett a sorból, s a zsákjából egy apró,

narthecium szkennert vett elő. Elsőnek

Landerson előtt húzta végig.

– Liliom – mondta halkan az őrnagy.

– Tessék? – nézett rá értetlenül a nő. –

Aparfümje. Liliom.

– Három hete nem használtam illatszert –

csóválta meg a fejét a doktor. – Ez része volt az

akcióra való felké…

– Biztos vagyok benne, de… én még így is

érzem. Meg a fertőtlenítőszerek, szappan és

Dan Abnett

65

tiszta ruha illatát. És ha én érzem, a vérebek is

érezni fogják. Semmi perc alatt a nyakunkon

lesznek.

– Elég! – lépett oda Mkoll. – Azt mondja,

hogy ezek a kutyák akkor is kiszúrnak minket,

ha hetek óta nem használtunk semmiféle

illatszert?

– Igen. Maguk túl tiszták. Mindannyian.

– Szóval azért fognak semmi perc alatt

megtalálni, mert nem bűzlök, mint egy darab

szar? – kérdezte a nő dühtől szikrázó szemmel.

– Sajnos pontosan így van, asszonyom.

Gereon minden porcikánkba befészkeli magát.

Ott van a hajunkban, a bőrünkben, a

húsunkban. A füst, a por… a rontás.

– Ha már a rontásról beszélünk – mondta a

nő, miközben a szkenner adatait nézte. – Túl

magas a Béta-protein szintje, s a leukocita

száma. Mi a csuda történt a

Az Áruló

66

metabolizmusával? Talán bélférge vagy

kullancsa van? Vagy valami más?!

Mkoll azonnal Landerson fejéhez emelte a

karabélyát.

– Most megmutatom a bal karom – mondta

az őrnagy, aki nagyon is tudatában volt annak,

hogy késélen táncol.

Lassan felemelte a karját, feltűrte a zubbonya

ujját, és megmutatta nekik a karján a kötést.

– Az Ellenség minden lakos testébe egy

imágót ültet. Olyasmi, mint egy jókora féreg.

Ennek segítségével ellenőrzik az embert,

határozzák meg a helyzetét, ha egyszer csak

szökni próbálna. Általában ezt használják

személyes papírok helyett. Az enyémet már

eltávolították. A társaimét is. Egyébként…

esetleg felkelhetnének? Őszintén szólva nem

igazán tetszik, ahogy az embereimmel és

velem bánnak, miközben a segítségünket

kérik.

Dan Abnett

67

– Szóljak Feygornak? – kérdezte Mkoll, de

Gaunt megrázta a fejét.

– Nem. Tiszta, Curth?

– A tiszta ebben az esetben egy kicsit erős

szó – mondta a nő –, de… amennyire meg

lehet állapítani ilyen rövid idő alatt… igen.

– A mási kettőt is ellenőrizze! Ha rendben

vannak, felkelhetnek. Landerson őrnagy!

Járjunk egyet!

Visszamentek a romos épületbe, egészen a

lepusztult szobáig, ahol a gyertyacsonk még

mindig égett.

– Foglaljon helyet! – húzott Gaunt egy

rozoga széket az asztal mellé.

– Inkább állnék, uram – mondta Landerson

óvatosan, akit a szituáció inkább kihallgatásra,

mint beszélgetésre emlékeztetett.

Gaunt elhúzta a száját, aztán ő maga ült le a

székbe.

– Megkérdezhetem, hogy mi a rangja, uram?

Az Áruló

68

– Komisszár ezredes.

– Értem, uram – biccentett az őrnagy, s a

rangnak kijáró szócskában ezúttal már nyoma

sem volt a gúnynak. – Ön nagyon

elővigyázatos.

– Egy olyan világban hajtok végre titkos

akciót, amit teljes egészében megszálltak a

Káosz erői. Ez a legkevesebb, őrnagy.

– Ezzel kénytelen vagyok egyetérteni, uram.

Megkérdezhetem, hogy jutottak el idáig?

– Megkérdezheti, én viszont nem fogok rá

válaszolni.

– Hm… És az egységeik pozíciójáról

beszélhet?

– Amíg egy kicsit jobban meg nem ismerem

magát, erről sem fogok beszélni. De ha akarja,

nekiállhat számolgatni.

– Már megtettem. Egy tucatnyian vannak.

Gaunt hallgatott, mire Landerson lassan

bólintott.

Dan Abnett

69

– Maguk az előőrs. A felderítők. Megértem,

hogy nem beszélhet arról, hogy merre vannak

a fő erők, hány ember és páncélos…

– De?

– De legalább annyit mondjon, hogy mikor

kezdődik.

– Micsoda, őrnagy?

– A felszabadítás.

– A felszabadítás?

– Igen, uram.

Gaunt nagyot sóhajtott, aztán megcsóválta a

fejét.

– Attól tartok, az önök ellenálló sejtjei és a

Birodalmi Titkosszolgálat közötti

kommunikáció még a vártnál is kevésbé volt…

pontos.

– Ezt most nem értem – mondta Landerson.

– Egy tucatnyi specialista, őrnagy. Most

mondta, hogy még meg is számolta őket. Mi

Az Áruló

70

nem valami előőrs vagy felderítő alakulat

vagyunk, hanem… mi vagyunk, akiket vártak.

– Uram?

– Rajtunk kívül senki más nem jön, és mi

sem azért vagyunk itt, hogy a felszabadító

seregek útját egyengessük. Mind parancsot

követünk, és teljesítjük a kötelességünket.

Maguk fognak nekünk segíteni, hogy

észrevétlenek maradjunk, míg nem tudjuk

teljesíteni a missziónkat.

Landerson nagyon távolról hallotta Gaunt

szavait. Zúgott a feje, és tompa sajgást érzett a

mellkasában. Gyorsan leült a földre, és hátát

az egyik falnak vetette.

– Értem – mondta gépiesen. – Csak… azt

hittem…

– Tudom, hogy mit gondolt, és igazán

sajnálom, hogy egy csapásra szétzúztam a

reményeit. Viszont ennél több embert nem

küld a Birodalmi Gárda. És most azt

Dan Abnett

71

szeretném, ha mind tennénk a dolgunkat.

Kezdjük azzal, hogy maguk bejuttatnak

minket a városba. Meg tudja szervezni?

Landerson lassan ingatta a fejét.

– Ez most nemet jelent?

– Én csak… hát… nem erre számítottunk. Az

ezredes azt mondta, hogy… de… miféle

küldetés?

– Erről viszont biztos, hogy nem fogok

magának beszélni, Landerson őrnagy –

mondta Gaunt hűvösen. – Még csak utalni sem

fogok rá, amíg nem bízhatok meg jobban

magukban. És lehet, hogy még akkor sem.

Mindketten tartunk attól, hogy a másik esetleg

mégsem az, akinek mondja és mutatja magát.

Erre felesleges is több szót vesztegetni. Most

azt szeretném, ha a parancsnokától kapott

utasítások szerint járna el, és mihamarabb

elindulhatnánk. Ahogy már mondtam, Ballerat

ezredessel, vagy a közvetlen megbízottjával

Az Áruló

72

kell beszélnem. Vagy ha ez nem megoldható,

akkor egy másik ellenálló sejt parancsnokával,

ugyanebben a régióban. Ezenfelül azt is

elmondhatom, hogy hacsak nem kapunk

olyan, megbízható forrásból származó

információt, amelynek tükrében másként

kellene döntenem, szükségünk lesz egy

biztonságos útvonalra a Lectica síkságra. Az

utasításokat egyenesen a Hadjárat Ötödik

Hadtestének parancsnokától, Barthol Van

Voytz tábornoktól kaptam, s maga Macaroth

Hadúr hagyta őket jóvá.

– Szar duma! – köpött ki Landerson, és

felkelt a padlóról.

– Üljön le!

– Nekünk nem erre van szükségünk! A

Gereon nem erre várt!

– Üljön le!

Dan Abnett

73

Landerson ujjai karmokká görbültek, és

összeszorított fogakkal küszködött a

könnyeivel.

– Ezzel a szarsággal jönnek ide?! Valami

kicseszett titkos akció, amiről egy büdös szót

sem hajlandó elmondani?! Bassza meg! Mi itt

szenvedünk! Maga azt el sem tudja képzelni,

hogy milyen ez! Milliók haltak meg! Van róla

fogalma, hogy ezek a rohadékok mit műveltek

a népemmel?! Hogy mit művelnek a

népemmel minden pillanatban?!

– Igen – mondta Gaunt csöndesen.

– Nem hinném! És az invázió? A

mészárlások? A haláltáborok? A férgek,

amiket a húsunkban ültetnek, hogy rövid

pórázon tartsanak minket, mint az állatokat?!

A szentségtelen szövegek és a propaganda,

amit minden órában elharsog a

hangosbemondó, függetlenül attól, hogy

éjszaka van vagy nappal? Tudja, hogy milyen

Az Áruló

74

kevesen maradtunk, akik még képesek

valamennyire tisztán gondolkodni? Mi

vagyunk azok, akik mindennap vásárra

visszük a bőrünket, hogy életben tartsuk az

ellenállást! Minden napunk rettegés!

Bombázások. Rajtaütések. Nap mint nap

meghal valaki a bajtársaink közül. Már ha

szerencséje van, és nem tudják élve elfogni,

mert akkor elhurcolják, hogy kínvallatás során

szedjenek ki belőle mindent, amit csak tud!

Mit gondol, mi hajtott minket, hogy tovább

küzdjünk? Mi tartotta bennünk a lelket?

– A remény, hogy jön a felszabadító sereg.

– A felszabadító sereg! Pontosan! És most

kurvára baszhatjuk! Mindennap azért

imádkoztunk, hogy a Császár elküldje a

harcosait. Hatszáznégy nap óta ezért

imádkozunk. A mai lesz a hatszázötödik! A

Kínzatás hatszázötödik napja! Még naptárunk

is van róla. Egy kicseszett naptár! Hatszázöt

Dan Abnett

75

napnyi szenvedés, megaláztatás, véres

gyilkosságok…

– Őrnagy…

– Tudja, hogy mit csinálok én mindennap? –

törölte meg remegő kézzel a száját Landerson,

s a hangja alig volt több rekedt suttogásnál. –

Tudja, hogy a rohadt számvevők és tiszttartók

mire kényszerítenek? Engedélyt kaptam, hogy

az Ikonoklávéban dolgozzam. Megengedik,

hogy mindennap bemenjek abba a romba, ami

valamikor a városháza volt, s mindennap

tizenkét órán át egy nagy kalapáccsal törhetem

apró darabokra a birodalmi kultúra minden

kézzelfogható nyomát, amit ezek a rohadékok

csak össze tudnak szedni. Szobrokat,

plaketteket, jelvényeket, képeket,

domborműveket… Apró darabokra kell hogy

törjem őket. Porrá és péppé kell zúzzak

mindent, hogy nyoma se maradjon. És külön

kegy, hogy ezt tehetem! Ezért kaptam

Az Áruló

76

engedélyt, hogy legalább nappal szabadon

mozoghassak! A jó csahosoknak járó luxus!

Mert vagy ez van, vagy mehetek a

húskohókba. És a Császár látja a lelkem, akkor

már inkább Szent Kiodrus szobrait verem szét.

– Értem…

– Nem. Nem érti.

– Rendben! – emelte föl fekete bőrkesztyűs

kezét Gaunt. – Valóban nem értem. Még csak

nem is kapiskálom, hogy milyen lehet. A

fájdalom, a szenvedés, a kínok. A döntések,

amiket meg kellett hozniuk. A csalódottságát

viszont nagyon is értem.

– Ó, igazán? – mondta Landerson maró

szarkazmussal.

– Igen – biccentett Gaunt. – Azt akarták,

hogy mi legyünk az önök… megváltói. Azt

hitték, hogy a Hadjárat következő

stádiumában a Gereont és a környező

Dan Abnett

77

világokat szabadítjuk fel. Ez azonban nem így

van, és megértem, hogy ez milyen érzés lehet.

– Ugyan mit tudhat erről?

– Egyszer egy egész világot hagytam a Káosz

martalékául.

– És… mi történt vele?

– Megsemmisült. Azok az emberek azonban,

akiket sikerült elmenekítenem onnan, ezerszer

több birodalmi polgárt óvtak meg a

szenvedéstől, mint ahány ellenséggel végeztek

volna, ha hagyom őket a szülőviláguk

védelmében elesni.

Landerson szótlanul bámult a

gyertyalángba.

– Nem egy közülük most is itt van velem –

folytatta Gaunt. – Nézze, őrnagy, ez az

Emberiség Birodalma, ami ezer sebből vérzik.

A háború olyan dolog, aminek élei és sarkai

vannak, ami kemény, és sebeket ejt. Ha

tehetném, megpróbálnám megmenteni a

Az Áruló

78

Gereont, de nem tehetem, Nem ezért vagyok

itt. Idővel talán valóban ideérnek a

felszabadító csapatok. Nem az én tisztem,

hogy az idejét megmondjam, hisz én magam

sem tudom. Itt és most azonban küldetésünk

van, ami fontos a tábornoknak, a Hadúrnak, s

az egész Birodalomnak. Ami azt jelenti, hogy

magának a Császárnak is. Az, amire

készülünk, túlmutat ezen a bolygón.

– Menjen a pokolba!

– Valószínűleg így is lesz. De ha mi itt nem

járunk sikerrel, az veszélyeztetheti az egész

Hadjárat sikerét. Ez több mint száz lakott

rendszert jelent, Landerson. Talán azt akarja,

hogy ebben a szektorban minden egyes ember

lakta bolygó a Gereon sorsára jusson?

Landerson lassan visszaült a földre.

– Mit… mit akar tőlem? – motyogta.

– Azt, hogy…

Dan Abnett

79

Egy pillanatra elhallgatott, aztán a

fülhallgatójához nyúlt, ami alig volt nagyobb

mint egy gyöngy.

– Mi az, Beltayn?

Egy percig csöndben hallgatta az adjutánsát,

aztán felállt.

– A beszélgetésünket egy kicsit el kell hogy

halasszuk, őrnagy.

– Miért?

– Van itt egy kis gikszer.

Odakint teremtett lelket sem láttak. Minden

idegen eltűnt, s velük együtt Lefivre és

Purchason is. Landerson gyomra szemvillanás

alatt görcsbe rándult, de ahogy a nyomában

Gaunt is kilépett az épületből, mintegy

varázsütésre Mkoll bukkant elő a sötétségből.

– Jelentést!

Az Áruló

80

– Mozgás az úton, uram. A terepet

biztositottuk. Egyelőre Bonin és Mkvenner

jelentésére várok.

– Hol vannak a…

Landerson érezte a hangsúlyból, hogy a

komisszár ezredes foglyokat akart mondani,

de aztán meggondolta magát.

– Hol vannak az őrnagy úr emberei?

– Varl az egyik toldaléképületbe vitte őket,

uram.

– Kísérje oda hozzájuk az őrnagyot is!

– Több hasznomat vehetné itt, uram –

ellenkezett Landerson.

– Ez most nem…

– Tudja, hogy mivel áll szemben, uram?

– Hm… maradjon a közelemben, Landerson,

és mindig pontosan azt tegye, amire én és

Mkoll őrmester utasítjuk!

Az épületkomplexum kapuja felé indultak.

Két feketébe öltözött idegen – a lézerpuskás,

Dan Abnett

81

meg az, aki önként ajánlkozott, hogy az

őrnagyot megveri – kuporgott a kapu két

oldalán, s az álcaköpenyeikben Landerson

csak akkor vette észre őket, amikor már

közvetlenül melléjük ért.

Gaunt és az őrmester a fal mellett

lopakodtak tovább, s Landerson szó nélkül

követte őket.

Mkoll fülhallgatója – ez is alig volt több mint

egy gyöngyház fényű, apró füldugó –

felcsipogott, mire az őrmester egy pillanatra

lemaradt, aztán gyorsan felzárkózott mögéjük.

– Két csapatszállító az, uram. Errefelé

tartanak. Ven huszonhárom katonát számolt

meg, és kutyákat.

– Standard gépesített őrjárat – suttogta

Landerson. – Igazság szerint nem kellene

errefelé járőrözniük.

– Tudhatnak róla, hogy itt vagyunk? – húzta

föl a szemöldökét Gaunt.

Az Áruló

82

– Nem hinném, uram. Ha sejtenék, hogy

külvilágiak vannak a városban, minimum

megháromszoroznák az őrjáratok számát.

Nemrégiben volt egy robbantás, hogy elterelje

a figyelmüket erről a negyedről, de… lehet,

hogy pont emiatt mégis kiküldtek pár járőrt.

Az Ellenség nem ostoba.

– Ezt már mi is tapasztaltuk – mondta

komoran Gaunt.

– Őrültség lenne szemtől szemben

megtámadni egy gépesített járőrt, uram!

– Örülök, hogy eljutott a felismerésig,

őrnagy, hogy mit is jelent a titkos akció –

mondta Gaunt némi malíciával a hangjában. –

Kell egy hátsó kijárat, és már itt sem vagyunk.

Mi van arrafelé?

– Mezőgazdasági területek. Szántóföldek.

Csatornák. Nyílt terep.

– És amarra?

Dan Abnett

83

– Úgy fél kilométeren át sík terep, aztán

erdő.

– Az erdő jó lesz – biccentett Mkoll, és Gaunt

egyetértően bólintott.

– Sietnünk kell – mondta Landerson. – Ha

egyszer a vérebek szagot fognak – és biztos,

hogy szagot fognak –, akkor cseszhetjük!

Mkoll egy villanás alatt beleolvadt a

sötétségbe, Gaunt pedig Landersonnal a

nyomában visszasietett az épületkomplexum

kapujához.

– Indulunk, Rawne! – mondta halkan. – Az

őrjárat előtt kell, hogy elérjük az erdőt. Magáé

az elővéd.

– Meglesz.

– Larks! – fordult Gaunt a mesterlövészhez.

– Uram?

– Maga és Mkvenner lesznek a hátvéd.

Maguk biztosítanak minket, de csak akkor

nyithatnak tüzet, ha semmilyen más megoldás

Az Áruló

84

nincs. Jó lenne elkerülni a feltűnést, amíg csak

lehet.

– Igen, uram.

– A Császár vigyázzon magukra. Larkin!

Gaunt két embere ekkor vezette ki az

ellenállókat egy közeli romos épületből.

– Örülnék, ha visszaszolgáltatnák a

fegyvereinket! – mondta Landerson hűvösen.

– Szívesen, ha megígérik, hogy nem

használják őket – biccentett a komisszár

ezredes.

– Felfogtam, hogy mit jelent a titkos akció,

uram.

– Rendben. Mi történt magával, Varl? Pofára

esett?

Az egyik katona, aki Purchasonékat kísérte,

szélesen elvigyorodott. Az arca merő koszt

volt.

Dan Abnett

85

– Disznószar, uram. A kurva vérebek miatt.

Ha már választani kell, inkább magát

szagolják ki, uram, mint engem.

– Magának a lojalitás csak egy szó, ami l

betűvel kezdődik, igaz, őrmester? –

mosolyodott el Gaunt. – Adja vissza a

szövetségeseinknek a fegyvereiket!

– Igen, uram.

Landerson sokkal magabiztosabbnak érezte

magát, ahogy visszakapta a géppisztolyát. A

külvilágiakat követve ő is átmászott az

agrikomplexum kerítésén, aztán futásnak

eredt, az erdő felé.

A talaj egyenetlen volt, tele félig betemetett

árkokkal, alattomos kúszónövényekkel és

magasra felmagzott gyommal. Ahogy egy

pillanatra visszanézett a válla fölött, az

agrikomplexum mellett futó út

kanyarulatában megpillantotta az első

páncélos fényszóróit. A következő pillanatban

Az Áruló

86

akkorát esett, hogy úgy érezte, minden csontja

darabokra törik. Sikerült felbuknia egy

indában.

– Talpra, béna gak! – sziszegett rá egy

katona.

Egy nő.

– Mozogj már, mert letépem a golyóidat!

Landersonnak már volt szerencséje néhány

vérszomjas nőhöz az ellenállásnál, de ilyen

szabadszájúhoz még nem. Hitetlenkedve rázta

meg a fejét, aztán szó nélkül követte a

külvilágit.

Most már jobban ügyelt, hogy hová lép, de

ez lelassította, s utolsónak ért be az erdőbe.

A fák között szinte teljes sötétség honolt,

mivel a sűrű lombkorona eltakarta a hold és a

csillagok fényét. A nő nem ütött zajt, ahogy

átvágott a rothadó aljnövényzeten, s

Landersonnak megint az az érzése támadt,

hogy a kiképzésük ellenére ezekhez a

Dan Abnett

87

külvilágiakhoz képest olyan hangosak, mint

egy groxcsorda.

– Hasra! – mondta hirtelen a nő, s az őrnagy

azonnal engedelmeskedett.

Csak a lombok susogása, és a motorok távoli

duruzsolása hallatszott. Ahogy a szeme is

kezdett hozzászokni a sötétséghez, látta, hogy

Gaunt emberei ott gubbasztanak körülöttük.

– Mikor jönnek vissza az őrszemei? – súgta

oda a komisszár-ezredesnek.

Gaunt szó nélkül a szomszédos facsoport

felé mutatott. A magas, szótlan felderítő, és a

mesterlövész a fák mohával benőtt léggyökerei

között kuporogtak.

Hogy a fenébe érhettek ide ilyen gyorsan és

észrevétlenül?

Aztán… meghallották a kutyák csaholását.

Vad, éhes hang volt, csupa vérszomj és

gyűlölet. Egyetlen épelméjű állat sem ad ki

ilyen hangot. Landerson megdermedt.

Az Áruló

88

– Szagot fogtak – suttogta.

– Fenébe! – komorodott el Gaunt arca.

– Talán a parfüm illata – sóhajtott a

mögöttük ülő doktornő.

– Nem – rázta meg a fejét Landerson. – Vér.

Arra vannak idomítva, hogy azt szúrják ki a

leghamarabb.

Felemelte a kezét, amin már átvérzett a

kötés.

– Sajnálom, uram – mondta Gauntnak. –

Vigye beljebb az embereit az erdőbe! Én majd

magam után csalom őket.

– Nem – rázta meg a fejét Gaunt.

– De hát én vagyok az, akit kiszagoltak! Én…

– Nem. Ha szagot fogtak, egész éjjel a

nyomunkban lesznek, függetlenül attól, hogy

milyen ostobán vagy hősiesen dobja el

magától az életet. Ezt itt és most elrendezzük,

és gyorsan odébbállunk, mielőtt bárki az eltűnt

őrjáratot kezdené keresgélni.

Dan Abnett

89

– Maga nem ép – ingatta a fejét lassan az

őrnagy.

– Meglehet, de én vagyok a rangidős.

Gaunt szemei fenyegető, keskeny csíkká

szűkültek, aztán, mint aki elhatározásra jutott,

biccentett.

– Rohamkést használunk – mondta halkan az

embereinek. – A kutyákat intézzük el először.

Utána jöhetnek a katonák.

A feketébe öltözött birodalmiak hangtalanul

bólintottak, és Landersonnak egy pillanatig

megint az volt az érzése, hogy nem is

embereket lát, hanem elkárhozott lelkeket.

– Tanithért. Verghastért. A Császárért.

A kutyaugatás most már egészen közelről

hallatszott. Az agrikomplexum egyik külső

drótkerítése hangos reccsenéssel hasadt szét,

ahogy az egyik félpáncélos fogazott tolólapja

átszakította. A két csapatszállító reflektorai az

erdőig nyújtózó, elvadult szántóföldet

Az Áruló

90

pásztázták. Aztán lánccsörgés hallatszott, majd

a szabadon eresztett vérebek vad csaholása.

Eredetileg talán félvad masztiffok lehettek,

amiket aztán az Ellenség nevenincs

teremtményekkel keresztezett, s ezeket a

pokolkutyákat tenyésztette ki belőlük füstös,

vérrel és halállal teli kenneljei mélyén.

Hatalmas dögök voltak, súlyra, akár egy

felnőtt férfi, de a termetükhöz képest

meglepően gyorsak. Már nem ugattak, s ez a

csönd, meg a mancsuk tompa puffanásai még

a vérfagyasztó üvöltésüknél is félelmetesebb

volt.

Gaunt maga is hosszú, fekete álcafestékkel

bekent rohamkést húzott elő.

– Hadd jöjjenek – suttogta, de a hangja

minden katonához elért a fülhallgatókon

keresztül.

Az első véreb hangos hörgéssel tört át a

rothadó aljnövényzeten, aztán a vadállati hang

Dan Abnett

91

egy villanás alatt elhallgatott. Tompa, súlyos

puffanás hallatszott, aztán megint csönd lett.

A következő három kutya alig húsz

szívdobbanással később rohant be az erdőbe,

de ezek is elnémultak.

Aztán jött a többi – nyolc vagy kilenc

fenevad, lángoló szemekkel, habzó, acsargó

pofával –, s Landerson, aki éveken át szolgálta

a hazáját, mint hivatásos katona, s majd két

éve, mint ellenálló, érezte, hogy már nem bírja

magában tartani az üvöltést. Azt az üvöltést,

amit a családját és az életét védelmező ember

hallatott, amikor az ősvilág szörnyei rontottak

rá, hogy szétszaggassák.

Abban a pillanatban, ahogy a kutya

elrugaszkodott a földről, s Landerson maga elé

kapta a géppisztolyát, valami súlyos és fekete

rontott elő az egyik fatörzs mögül. Varl

őrmester volt az, aki a karabélyára feltűzött

Az Áruló

92

rohamkésével – mint egy lándzsával –

nyársalta föl a vérebet.

A dög görcsösen vonaglott, mint egy

megszigonyozott hal. Varl az oldalának

feszítette a lábát, kihúzta belőle a bajonettet, és

teljes erőből torkon döfte.

Landerson üvöltéséből nem lett semmi. Csak

egy halk sóhajra futotta az erejéből, aztán

reszkető kézzel eresztette le a géppisztolyát.

Nyálkás reccsenéseket hallott – mintha

valaki egy baltával hasogatna szét egy dinnyét

–, aztán fájdalmas hördülés hallatszott.

Ismét csönd telepedett az erdőre.

– Mind megvan? – kérdezte Gaunt, és

letörölte rohamkéséről a vért.

– Igen, uram – biccentett Mkvenner.

– Sérülések?

– Az egyik rohadék megharapott – sziszegte

Varl.

Dan Abnett

93

– Lehet, hogy a disznószar mégsem volt

olyan príma ötlet – vont vállat a nő, aki

korában becibálta Landersont az erdőbe.

– Örülj neki, hogy nem téged kapott el egy

körre, Criid! – vágott vissza az őrmester.

– Kuss legyen! – lépett közéjük Rawne. –

Még egy szó, és az egész mocskos csürhe tudni

fogja, hogy itt vagyunk!

– Már tudják – szólalt meg Mkoll. – Itt

jönnek.

– Tűzparancs – mondta Gaunt. – Felderítők a

jobb szárnyra! Brostin és Larkin! Maguké a két

csapatszállító. Maga pedig maradjon hátul,

doktornő!

– De…

– Mindenki más hátul marad. Csak az én

utasításomra nyitnak tüzet! Nem korábban. Ez

magukra is vonatkozik, Landerson őrnagy.

Mostanra már mindkét félpáncélos elhagyta

az agrikomplexum területét, s a nyílt térség

Az Áruló

94

kellős közepén jártak. A kutyák nem jöttek

vissza, s ez óvatosságra intette őket. Lassan

haladtak, s a keresőfények megállás nélkül az

erdőt pásztázták.

A harckocsik előtt vagy egy tucatnyi

excubitor haladt, a kezükben kibiztosított

perzselő.

– Vár… – suttogta Gaunt. – Még mindig

vár… a gyalogosok hadd jöjjenek be a fák

közé!

Most már nagyon közel jártak, s a

keresőfények az aljnövényzet sötétjébe

hasítottak. Landerson azt a gyomorforgatóan

fűszeres, édeskés illatot is érezte, ami minden

excubitort körülvett.

Képtelenség, hogy az összessel végezzenek!

Kétszeres túlerőben vannak, és akkor még nem

is számolta a félpáncélosokat.

Lassan a vállához emelte a géppisztolyát, s

némán figyelte, ahogy az első excubitor belép

Dan Abnett

95

a fák közé. A mozgásából jól látszott, hogy ő is

nyugtalan – az igazat megvallva eddig még

nem látott egyetlen excubitort sem, aki

nyugtalan lett volna. Ez számára is új volt.

Most már a rohadékok respirátorának

szörcsögő hangját is hallotta, ahogy megszűri

az emberek számára belélegezhető levegőt.

Az excubitor hirtelen eltűnt a szeme elől.

Valószínűleg megtalálta az egyik kutya

hulláját.

– Voi shet tgharr! – kiáltott hátra, és felállt.

– Most! – mondta Gaunt, azzal a

sorozatvetőjével lerobbantotta az excubitor fél

fejét.

Az erdő váratlanul fénnyel és hanggal telt

meg. Lézerfegyverek sivítása keveredett a

géppisztolyok kerepelésével, torkolattüzek

villantak, és lézersugarak cikáztak a sötétben.

Landerson döbbenten konstatálta, hogy az

első sortűz legalább négy ellenséggel végzett.

Az Áruló

96

Ő maga is tüzet nyitott, de a füsttől és

vízpárától egyre nehezebb volt bármit is

megcélozni. A lézersugarak felvillanásai egy-

egy pillanatra elegendő fényt szolgáltattak,

hogy megpróbálja célba venni valamelyik

excubitort, de egy pontos találathoz ennél

sokkal többre lett volna szükség.

Az ellenség is megpróbálta viszonozni a

tüzet, s a perzselők még a nedves

aljnövényzetet is lángra lobbantották. A

félpáncélosok is közelebb jöttek, s az első

tetejére szerelt villámszóró hosszú sorozatokat

lőtt az erdőre. Úgy tűnt, a lövészt nem nagyon

érdekli, hogy a saját bajtársait is eltalálhatja, s a

robbanólövedékek cafatokra szaggatták az

erdő szélén sorakozó fák nagyobb részét.

– A lámpákat, Larkin! – kiáltott Gaunt.

A mesterlövész Landersontól alig néhány

lépésre emelkedett fel a bokrok közül, és két

hajszálpontos lövéssel kiégette az első

Dan Abnett

97

félpáncélos reflektorait. A szikraeső egy régi

tűzijátékra emlékeztette az őrnagyot.

A következő lövés azt az excubitort érte, aki

a tetőre szerelt, mozgatható keresőlámpát

kezelte. Az iszonyatos erejű fénysugár hús- és

fémmasszává olvasztotta a fejét.

Larkin azonnal felpattant, és néhány

méterrel odébb keresett újabb lőállást.

Gaunt rohant el Landerson mellett, mindkét

kezében egy-egy sorozatvetővel, s azok, akik

eddig nem vették ki a részüket az

összecsapásból, most vele együtt igyekeztek az

erdő széle felé.

Ezek meg fogják támadni a páncélosokat! –

nézett utánuk döbbenten az őrnagy.

Mintha vad jégeső vert volna végig az erdőn

– faágak roppantak ketté, megperzselt levelek,

föld, ficelén és vér szaga itatott át mindent.

Landerson már rég szem elől tévesztette az

embereit, így egyedül kúszott a legközelebbi

Az Áruló

98

kidőlt fatörzs takarásába, s igyekezett az

eddiginél valamivel jobb lőállást keresni.

– Brostin! – üvöltötte Gaunt. – Az első

tankot!

A tagbaszakadt külvilági, aki úgy nézett ki,

mint egy börtöntöltelék, magabiztos léptekkel

indult a félpáncélosok felé, kezében a

géppuskával, amit úgy dédelgetett, mint egy

büszke apa az újszülött gyermekét. Amint

lőtávolba ért, kihajtotta a fegyverlábakat, aztán

betárazta a derekára és vállára erősített

lőszerhevederek egyikét.

A hosszú sorozatok a tank páncélozott

burkolatába martak, s a harckocsi

megrázkódott. Landerson értetlenül nézte,

ahogy Brostin a legjobban páncélozott részt, a

motorblokkot veszi tűz alá, ahelyett, hogy az

utasteret vagy a platón álló lövészt célozná.

Ennek így nincs semmi…

Dan Abnett

99

A páncéltörő lövedékeknek végül csak

sikerült átütniük a vaskos plasztacél

lemezeket, és berobbantották az

üzemanyagtankot. A fémlapok sikoltva

hasadtak szét, s a tűz pillanatok alatt minden

éghetőt elemésztett. Két excubitor próbált

kimászni az utasfülkéből, de a lángok őket is

elnyelték. A lövésznek nyoma sem volt.

– A Császárra… – suttogta Landerson

döbbenten.

– Brostin ért a tűzhöz.

A mesterlövész sietett el mellette, és hosszú

csövű lézerpuskájával újabb célpontot keresett.

Larks. Larkin. Valahogy így nevezte a

komisszár ezredes.

– Piszkálta is a csőrét, hogy nem hozhatta el

a kedvenc lángszóró… hopsz!

Olajozott mozdulattal emelte célra a

fegyverét, és lőtt le egy újabb ellenséges

pribéket.

Az Áruló

100

Jobb kéz felől lézersugarak kezdtek

záporozni az excubitorokra. Vagy négyet egy

pillanat alatt lekaszáltak – mellkasok és

végtagok égtek össze, s megperzselt fém és bőr

fojtó bűze ülte meg az erdőt.

Az egyik lövés egy perzselőt talált telibe, és a

fegyver energiacellája felrobbant, eleven

fáklyává változtatva a gazdáját.

A fák közül Boni, Mkvenner és Mkoll

bukkantak elő, s pillanatok alatt végeztek az

őrjárat megmaradt katonáival. A másik

félpáncélos tolatni kezdett, aztán a túloldalról

Rawne bukkant elő a fák közül, és egy

robbanótöltetet hajított a motorblokkra.

Landerson ismét hasra vágta magát, ahogy a

tank felrobbant, és törött fémdarabok tarolták

le az aljnövényzetet. Érezte, hogy a szíve majd

kiugrik, s vadul kapkodja a levegőt.

Dan Abnett

101

Mennyi ideig tartott? Harc közben az ember

elveszti az időérzékét, de… ez akkor sem volt

több egy percnél.

Egy perc alatt végeztek egy egész gépesített

járőrrel.

– Tüzet szüntess! – kiáltotta Gaunt.

Az erdő úgy festett, mint egy igazi csatatér.

Égő roncsok, széthasadt fák, füst, vér, bűz,

halottak.

– Eltüntessük őket, uram? – kérdezte Varl.

– Nem. Mi tűnünk el innen. Mozgás!

– Kettes oszlopba! – csattant fel Rawne. –

Futólépés! Maga is, Varl! Nem érdekel, hogy

megharapták! Így járnak az állatbarátok!

Gyerünk! Maguk se maradjanak le, őrnagy!

– Maradjanak mellettem! – súgta oda

Landersonnak a mesterlövész, és bátorítóan

elmosolyodott. – És ne aggódjon! Az Ellenség

még nem talált ki olyat, ami képes lett volna

elintézni Hlaine Larkint!

Az Áruló

102

– Rendben – zárkózott föl mellé az őrnagy, és

igyekezett tartani a tempót.

Larkin a korához képest igencsak fürge volt.

– Hogy hívják, őrnagy úr? – szólt hátra a

válla fölött Larkin.

– L… Landersonnak.

– Ne maradjon le Landerson őrnagy! Vár

ránk az erdő!

– Az erdő?

– Mi tanithiak vagyunk – vigyorodott el

Larkin. – Az erdő a barátunk.

Dan Abnett

103

HÁROM

A kezdetektől megtagadták tőle, hogy a

nevét vagy rangját használják, amikor

megszólítják. Pheguthnak hívták, ami – ahogy

az életőrzője elmondta – valami olyasmit

jelentett alsógótra fordítva, hogy „az, aki

elárulja a fajtáját”, vagy „az, akinek az árulás

az élete”. Csak talán nem ennyire szabatosan

megfogalmazva.

Szitokszó volt, amit hétköznapi

körülmények között nem használtak. Átok.

Tabu.

Az Áruló

104

Arra gyorsan rájött, hogy azért hívják igy,

hogy jelezzék, minek tartják. A szemükben

féreg volt, söpredék, kitaszított pária.

Ez ellen nem is volt kifogása. Tudta jól, hogy

micsoda, és hogy mennyit ér nekik, s annál

rosszabbat mint hogy árulónak titulálják, nem

nagyon tehettek vele.

– Ébredj, pheguth! – parancsolta az

életőrzője.

– Már ébren vagyok.

– Hogy szolgál az egészséged ma reggel?

– Még most is pheguth vagyok, ha erre vagy

kíváncsi. Az életőrző egyik ablakot a másik

után nyitotta ki, s beengedte a napfényt.

A pheguth kelletlenül hunyorgott.

– Nem várhatnánk ezzel még egy kicsit?

Pokolian fáj a fejem, és a fény bántja a szemem.

Az életőrző behúzta a spalettákat, s ehelyett

a falba szerelt, apró lámpákat kapcsolta be.

Dan Abnett

105

– Gondolom, a transzkódolás miatt van –

mondta halkan.

– Én is azt hiszem.

Az életőrzőjét Desolane-nek hívták. Két

méter magas, karcsú, hosszú combú lény volt,

de nem lehetett eldönteni róla, hogy milyen

nemű. Tökéletesen illeszkedő, kék-fekete

testpáncélt viselt, mely úgy csillogott, mint a

madarak szárnytollai a napfényben. A válláról

félig áttetsző, szürke köpeny hullt alá, mely

mintha önálló akarattal bírt volna, s úgy

kavargott a teste körül, mint a füst. A pheguth

néha arról sem volt meggyőződve, hogy a

köpeny egyáltalán a páncélhoz van erősítve. A

vékony anyag nem takarta el teljesen a lény

hátára szíjazott, hajlított pengéket.

Azóta, hogy a Gereonra szállították –

immáron hat hónapja – Desolane volt a

pheguth állandó társasága, s a férfi kezdett

úgy gondolni rá, mint emberi lényre. Persze

Az Áruló

106

ehhez igencsak tágan kellett értelmeznie az

ember fogalmát.

Ma reggel például nagyon nehéz volt nem

észrevenni az idegen jegyeket – például, ahogy

a hosszú lábak térdben épp az ellenkező

irányba hajlottak, mint egy embernél, és a

lábfejek nem ujjakban, hanem patákban

végződtek.

S persze ott volt az arca. Igaz, soha nem látta

az arcát, de erre nem is lett volna lehetősége,

hiszen az életőrzője mindig csiszolt

bronzmaszkot viselt, ami mintha egybenőtt

volna az arcával. Csak a szemeknek, és a

homlokából sarjadó apró szarvaknak volt

nyílás vágva a maszkon.

A szemei – ragyogó, vízkék szemek –

azonban nagyon is emberiek voltak, s a

pheguthot egy fiatal gárdatisztre

emlékeztették, aki valaha mellette szolgált.

Dan Abnett

107

Emberi szemek voltak, bár ott helyezkedtek el,

ahol egy embernek a pofacsontja található.

– Óhajtasz enni? – kérdezte Desolane.

– A gyomrom még mindig émelyeg –

sóhajtott a pheguth. – Nem hiszem, hogy most

bármit is bevenne.

Néha eltűnődött rajta, vajon hogy

táplálkozik az életőrzője. Azon a maszkon nem

volt szájnyílás.

– A transzkódolás?

A férfi megborzongott, és szótlanul bólintott.

– Figyelmeztettek minket, hogy a

transzkódolás komoly fizikai és szellemi

megpróbáltatást jelenthet – mondta Desolane.

A hangja lágy volt és magas, akár egy nőnek,

s talán ez volt az egyik oka, amiért a pheguth

nem tudta eldönteni, hogy milyen nemű is az

őre.

– Figyelmeztettek minket, hogy… beteg

lehetsz tőle. Ha óhajtod, szólok a fyzika egyik

Az Áruló

108

mesterének, egy tudósnak, aki megvizsgálhat.

Talán képes lesz valamit enyhíteni a

fájdalmaidon.

– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Felhívták

a figyelmemet rá, hogy semmi nem lassíthatja

vagy zavarhatja meg a transzkódolást. Ha

létezne olyan szer, ami mellékhatások nélkül

segíthetne, már nyilván megkaptam volna.

– Legalább egy italt hadd hozzak!

– Azt megköszönöm – biccentett a pheguth.

– Egy csésze…

– Gyenge fekete tea, fahéjjal – fejezte be a

mondatot helyette Desolane.

– Egészen jól ismersz – mosolyodott el a

férfi.

– A feladatom része, hogy jól ismerjelek,

pheguth.

– Te minden kívánságomat a lehető

leggyorsabban és legpontosabban teljesíted –

mondta a férfi, némi hitetlenkedéssel a

Dan Abnett

109

hangjában. – Nem egy szárnysegédem volt, de

egyikük sem fordított ennyi gondot és

figyelmet rám. Néha azon tűnődöm, hogy

miért vagy ilyen figyelmes velem.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Desolane.

– Én a ti leggyűlöltebb ellenségetek

seregében szolgáltam, mint vezérkari tiszt, míg

te… már ne vedd sértésnek, de még azt sem

tudom biztosan, hogy te mi vagy, Desolane.

– Te pheguth vagy, atturaghan…

– Ha nem tévedek, ez megint olyasvalami,

aminek a jelentését valószínűleg nem akarom

tudni.

– Te az Örök Ellenséget szolgálod, hús vagy,

amit szét kell hasítani, vér, amit ki kell ontani.

Én az Anarch falkaharcosa vagyok, s több mint

száz csatában szereztem dicsőséget. A Felsőbb

Hatalmak kedvelnek, s a Káosz szelei olyan

bűbájjal ajándékoztak meg, mely segített, hogy

elérjem az életőrző titulust, s az Anarch

Az Áruló

110

személyes testőrségének is a tagja lehessek.

Szinte bármilyen körülmények között az lenne

a feladatom – s én magam is így ítélném

helyesnek –, hogy a ketrapengéimmel ontsam

ki a beleidet.

– Szinte bármilyen körülmények között?

– Kivéve ezt. Ezt a bizarr és párját ritkító

helyzetet. Most minden kérésed hibátlanul kell

teljesítsem.

A pheguth elmosolyodott, és megrázta a

fejét.

– Ez még mindig nem magyarázza meg,

hogy miért.

– Mert ezt a parancsot kaptam. Mert ha

hiányt szenvedsz, vagy baj ér, maga az Anarch

fogja lenyúzni a bőröm, rituálisan felvágni az

ereimet, kivéreztetni… majd kivágni és felfalni

a májam.

– Ez kielégítő válasz volt – biccentett a

pheguth.

Dan Abnett

111

– Szeretsz velem csúfolódni, nem igaz,

pheguth?

– Mostanában csupán ennyi jut ki nekem az

élvezetekből.

– Akkor megengedem, hogy ezt tedd. Most

még. Sima mozdulattal kelt föl, és indult az

ajtó felé.

– Hozom a teádat.

– Megtennéd, hogy előbb elengedsz?

Desolane egy pillanatra megállt a szoba

ajtaja előtt, majd bólintott.

– Hogyne – mondta, majd a füstköpeny alól

előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta a meztelen

férfit a fémkerethez rögzítő

adamantiumpántokat.

Egy órával később Desolane kikísérte a

szobából, le egy lépcsősoron, s át a torony

huzatos folyosólabirintusán. A pheguth fázott

Az Áruló

112

egy kicsit, mivel csupán egyszerű, zsákvászon

ruhát és papucsot viselt, amit minden este

elvettek tőle, s csak reggel kapott vissza.

Ahogy leértek a nagy, központi csarnokba,

melyet káoszlobogók és jelvények díszítettek,

a pheguth automatikusan jobbra fordult, s már

indult volna a terem felé, ahol a transzkódolás

folyt, amikor az életőrzője megállította.

– Ma nem arra megyünk.

– Ma nem lesz transzkódolás?

– Nem, pheguth.

– Mert beteg leszek tőle?

– Nem. Ma valami mást kell tenned. Az

Omnipotentát parancsa szerint.

– Mi… miről van szó?

Két őrszem jelent meg a hallban –

mindketten emberszabásúak voltak, de a

csavart szarvaikat, és a furcsa szögben hajló

lábaikat a vértezetük sem tudta elrejteni. Egy

kék köpenyt hoztak a pheguthnak.

Dan Abnett

113

– Mostantól ez is része a ruházatodnak –

tette hozzá Desolane.

A férfi a vállára vette a köpenyt, és érezte,

hogy a szíve hevesebben ver.

Desolane kivezette az udvarra, s a Lectica

Fellegvára úgy tornyosult fölébük, mint egy

irdatlan sziklaszirt. A kosszarvas őrszemek

előttük jártak, s minden ajtót szélesre tártak. A

pheguthban most először tudatosult, hogy a

kísérőjének hatalma van.

Ahogy kiléptek az árkádsor alól, egy

szakasznyi excubitor emelte előttük

tisztelgésre a perzselőjét.

Odakint egy páncélozott csapatszállító várt

rájuk.

– Hová megyünk?

– Csak szállj be! – intett neki Desolane.

Az Áruló

114

Több mint egy órán át haladtak a

hegycsúcsok között, majd ráfordultak egy

négysávos országútra, melyen látszott, hogy

csak nemrégiben javították ki.

Egy szakasznyi excubitor kísérte őket egy

félpáncélossal, a levegőből pedig csapott

szárnyú, állítható hajtóművel felszerelt

gyilokhajók biztosították őket.

– Van egy feladat – mondta hosszas hallgatás

után Desolane, aki a jármű egyik bőrrel

bevont, faragott karfájú foteljében ült.

– Egy feladat?

– Amihez szükség van a jelenlétedre.

– Tetszeni fog?

– Ez nem szempont.

Kiégett városokat hagytak maguk mögött,

amiket a Birodalom ellenségei – az elrettentő

példa kedvéért – olvasztárfegyverekkel

semmisítettek meg. A lakótömbök félig

Dan Abnett

115

elolvadt gyertyákra hasonlítottak, az utak egy

jéggé dermedt tenger hullámaira.

A konvoj végül egy masszív gátnál állt meg,

ami két hegyvonulat között húzódott.

Hűvös reggel volt, de a lassan gomolygó

párafüggönyön itt-ott már átszüremlett a

napfény.

A gát tetején közel háromszáz fegyveres

sorakozott fel, s a szélben díszes lobogók

csattogtak.

Ahogy kiszállt a kocsiból, a pheguth fázósan

húzta össze magán a köpenyét, s eközben

szemügyre vette a közelben várakozók

csoportját. Csupa díszes ruha, elegáns ékszer,

állig felfegyverzett testőr – úgy tűnt, fontos

személyiségek gyűltek ma itt össze.

Nagykövetek, katonatisztek, elöljárók,

krónikások, s mindegyiküket a saját életőrzője

kísérte.

Az Áruló

116

A díszes társaság kellős közepén pedig maga

Izidor Sek Inkarnátusa, az Omnipotentát állt.

– A Császárra! – csúszott ki a pheguth

száján, ahogy megpillantotta.

A körülöttük álló excubitorok ezt hallva

felhördültek, és a maguk durva, torokhangú

nyelvén szitkozódtak.

– Ezt ne mondd még egyszer! –

figyelmeztette nyugodt hangon Desolane.

– Sajnálom – szabadkozott a pheguth. – Régi

beidegződés.

– Erre gyere!

Desolane a prominens gyülekezethez

vezette, de félúton elébük jött a többi életőrző,

s a saját udvariassági kódexük szerint

üdvözölték egymást.

Olyan volt, mint valami ott rögtönzött, bizarr

színi előadás, némi fenyegetőzéssel, régi

sérelmek felhánytorgatásával, ősi eskük

Dan Abnett

117

felemlegetésével, fegyverek csörgetésével. Az

egyikük még vészjóslóan morgott is.

Sek megvárta, míg a ceremónia véget ér,

aztán magához intette a pheguthot.

A férfi már kétszer találkozott az

Omnipotentáttal – először, amikor a Gereonra

érkezett, másodszor pedig a transzkódolás

kezdete előtti éjszakán.

Sek helytartója alacsony, elhízott férfi volt,

megereszkedett izmokkal és petyhüdt bőrrel.

Hosszú, fekete köntöst és szürke kámzsát

viselt. Sápadt, szőrtelen arcán örökké megvető

kifejezés ült, s bárki sokkal inkább nézhette

volna helyi papnak, mint az Anarch

tejhatalmú gereoni kormányzójának.

Semmi félelmetes nem volt benne, s a

pheguth épp ezért tartott tőle annyira. Egy két

és fél méteres minótaurosz állt mögötte, s

tartott fekete napernyőt az alacsony férfi feje

Az Áruló

118

fölé, mögöttük pedig féltucat erőpáncélos

káoszgárdista várakozott tiszteletteljesen.

Annak ellenére, hogy a hatalmának

semmiféle látható, kézzelfogható forrása nem

volt. Csak egy alacsony férfi, egy napernyő

árnyékában.

– Üdvözöllek, pheguth! – mondta.

A hangja olyan volt, mint egy roppant éles

kés, ami épp egy szaténlepedőt hasít ketté.

– Magir mágus – hajolt meg mélyen a férfi,

ahogy azt Desolane jó előre meghagyta neki.

– Ketten is vannak itt, akikkel szeretném, ha

találkoznál – folytatta az Omnipotentát. – A

következő hónapok során sok időt fogsz a

társaságukban tölteni.

– És a transzkódolás? Már ha bátorkodhatom

megkérdezni, magir mágus.

– Az is folytatódik majd. A transzkódolás

sikere mindennél fontosabb. Ha nem így

Dan Abnett

119

lenne, nem lenne értelme életben tartani téged.

Gyere velem!

– Parancsod szerint, magir mágus.

Az Omnipotentát jelére valami hatalmas és

nőnemű mászott elébük. Úgy festett, mint a

történelem előtti idők Földanya szobra, s

minden arcvonása eltűnt a hájhurkák és a lógó

bőr redői között. Apró, sötét gombszemei is

alig látszottak, s a szája, mint két vaskos

hernyó ült az arca közepén. Széles karimájú

kalap óvta a bőrét a napsütéstől, s irdatlan,

amorf idomait zöld és ezüstszín selyemszövet

fedte – ha nem is takarta el teljesen.

Négy törpe növésű, roppant izmos szervitor

cipelte a hordszéket, s két életőrző – magas,

csontsovány nők, hosszú ujjaik végén beépített

fémpengék – kísérte.

– Íme, ez itt Idresha Cluwge, az Anarch

Főetnológusa. A következő hetekben számos

alkalommal fogsz vele beszélni.

Az Áruló

120

– Én… – kezdte a pheguth, de az óriási

csigára hasonlító nőszemély belefojtotta a szót.

Ugyanazt a torokhangú, durva hangzású

nyelvet beszélte, mint az excubitorok, de a két

életőrzője azonnal, kórusban fordította a

szavait alsógótra.

– Ez lenne a pheguth, Izidor? Milyen

érdekes. Hiszen ez csak egy apró férfi. Nem

úgy néz ki, mint ahogy egy hadvezért

elképzelünk.

– Te sem nézel ki etnológusnak, úrnőm –

válaszolta a pheguth. – Bár valójában

sejtelmem sincs, hogy az micsoda.

A két életőrző felszisszent, és begörbített,

acélkarmos ujjaik fölött vicsorogtak rá.

– Talán vétettem a protokoll ellen? –

kérdezte a pheguth szárazon.

– Mutass tiszteletet, különben én magam

öllek meg – mondta Desolane halkan.

– De akkor fölfalják a májad…

Dan Abnett

121

– Megkockáztatom. A Főetnológus fontos

személy, s te minden körülmények között

kellő tiszteletet fogsz tanúsítani iránta.

– Azt legalább megtudhatom, hogy mi egy

Főetnológus feladata?

A nőforma lény reszelős böffenésekre

hasonlító szavait a két életőrző fordította

ismét.

– Az én feladatom, hogy minél pontosabban

megismerjem az ellenség szokásait és

kultúráját.

– Idővel majd világossá válik, mit is jelent

mindez – szólt közbe Sek, majd az intésére egy

másik alak lépett elő a díszes csoportból.

Egy emberférfi volt az, s a pheguth azonnal

látta, hogy egy harcossal áll szemben. Széles

hát és vállak, erőteljes testfelépítés – a férfi

irigylésre méltóan jó kondícióban volt.

Egyszerű, rangjelzés nélküli, bőr egyenruhát,

és vasalt csizmát viselt. Az arcát simára

Az Áruló

122

borotválta, a fején pedig – amin tucatnyi régi,

rituális heg éktelenkedett – egyetlen hajszál

sem nőtt.

A harcos lehúzta az egyik kesztyűjét, és

kinyújtotta meglepően rózsaszín és lágy kezét

a pheguth felé.

– Azt hiszem, az önök Impériumában az

egyik harcos kézfogással üdvözli a másikat –

mondta kicsit akadozva, de választékosan,

alsógót nyelven.

– Igen – rázta meg a pheguth a kinyújtott

kezet. – Vagy tisztelgünk.

– Sajnálom, de azt nem tehetem. Kezet

rázhatunk, de nem tiszteleghetek önnek.

Abból csak baj származna, és sokaknak

feleslegesen kellene kivágni és felfalni a máját.

– Hogy szólíthatom, uram? – mosolyodott el

a pheguth.

– Mabbon etogaur vagyok. Az etogaur

egyfajta cím.

Dan Abnett

123

– Tudom – biccentett a pheguth. – Rangot

jelölnek vele. Körülbelül az ezredesi rang

megfelelője.

– Így igaz. De nem ezredes, hanem tábornok.

– Ez a Vértestvériségben használt rang.

– Pontosan – biccentett Mabbon.

– De… ön maszk nélkül van itt, és a kezén

sem láttam a rituális sebhelyeket.

– Sokat tud, uram, – biccentett a

tagbaszakadt tar férfi, és visszahúzta a

kesztyűjét.

– Tudja, valaha én is tábornok voltam.

– Tudom.

– Mi is… beszélgetni fogunk? Mabbon

ünnepélyesen bólintott.

– Ennek módfelett örülök, uram. Talán egy

nap még a pheguth szó jelentését is

megtárgyaljuk.

Mabbon egy pillanatig tűnődve félrenézett,

aztán halvány mosollyal biccentett.

Az Áruló

124

– Ha a szükség úgy hozza, még arra is sor

kerülhet. A pheguth ismét az Omnipotentát

felé fordult.

– Végeztünk, magir mágus?

– Még távolról sem. Az Anarch fennhatósága

alatt álló bolygók közül kilenc nem

rendelkezik a szükséges vízforrásokkal.

Szomjaznak. Ma itt egy olyan szertartást

hajtunk végre, aminek a segítségével Gereon

vízkészleteivel megsegítjük ezeket a világokat.

Ezt már négy különböző helyen hajtottuk

végre ezen a bolygón, de azt akarom, hogy ez

alkalommal te is végignézd.

– Egy újabb próba, – Természetesen. Őrök! A

tartályt!

A helytartó a gát széléhez sétált – nyomában

a testőreivel és a minótaurosszal –, a pheguth

és Desolane pedig követték.

Dan Abnett

125

– Nyolcmilliárd köbméter ivóvíz – mondta –,

amit háromnaponként tisztítanak. Tudod,

hogy mi az a jehgenesh?

– Nem, magir mágus.

Az Omnipotentát elmosolyodott, amitől egy

pillanatig félő volt, hogy szétmállik az arca.

– Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy

„az, ami kiissza a tengereket”. Ami a

valóságban is pontosan így van. Igaz, a név

nem tesz említést a hipertérről, de ez már más

lapra tartozik.

Két bestia – kecskefejű, agyaras, félállat-

félember lény – sietett oda hozzájuk. Egy

tartályt cipeltek, amiben körülbelül

háromliternyi zöld folyadék volt. A pheguth

egy pillanatig tisztán látta, hogy valami

mozgott a tartályban.

Az Omnipotentát elvette a szolgáktól a

tartályt, és a pheguthnak nyújtotta.

Az Áruló

126

– Ne tévesszen meg a jelenlegi mérete. Ez

még alvó, kifejletlen példány. A vízben majd

megnő. Alapvetően ez egy hatalmas állkapocs.

Az egyik oldalon beszívja a vizet, a másik

oldalon kiengedi. A jehgenesh a hipertér egyik

teremtménye, s a víz, amit magába szív, a

szent hipertéren át jut el egy másik helyre.

Például Anchisus csontszáraz világára.

– Így fosztjátok hát ki a világokat – mondta a

pheguth, s a szemét egy pillanatra sem vette le

a tartályról.

– A sok mód közül ez csak az egyik.

– De… akkor ez az oka, hogy annyi világot

találtunk kiszipolyozva? A helytartó bólintott.

– Ezek a lények nemcsak vizet, hanem olajat,

prométheumot, sőt egyes gázfajtákat is

képesek elnyelni. Ugyan miért foglalnánk el

egy világot, ha nem használjuk ki az

erőforrásait?

A pheguth megborzongott.

Dan Abnett

127

– Igen… ez tökéletesen logikus. Mit kell

tennem?

– Nyisd ki a tartályt, és engedd szabadon a

benne levő lényt!

– Hogy bebizonyítsam a hűségemet?

– Ez csupán egy lépés a hűség felé vezető

úton. Igaz, fontos lépés.

A pheguth lassan lecsavarta a tartály tetejét.

Erezte, ahogy a zöld folyadékban lapuló lény

megrázkódik, aztán megérezte a szagát, és

könnybe lábadt a szeme. Olyan volt, mint az

ezeréves, porladó csontoké, vagy a tökéletesen

halott sivatagé.

– Gyorsan! – parancsolta a helytartó. –

Különben téged fog elnyelni.

A pheguth megfordította a tartályt, és a

vízbe öntötte a tartalmát. A zöld lével együtt

az a valami más is a víztározóba került, bár a

pontos alakját képtelen volt kivenni.

Az Áruló

128

– Két nap – mondta Desolane. – Aztán

növekedésnek indul.

– Most szeretnék visszamenni a Fellegvárba

– mondta a pheguth fáradtan.

Dan Abnett

129

NÉGY

Gaunt kinyitotta a szemét.

A láthatár peremén már ott volt a holnap

ígérete, de a lombkoronán vajmi kevés fény

szűrődött át. Az erdő örök, nyirkos

félhomályba burkolózott, s a hajnali pára

lőporfüstként gomolygott a fák között.

A tisztást, ahol letáboroztak, előző éjjel

találták, s így legalább egy pár órát viszonylag

nyugodtan tudtak aludni. A komisszár ezredes

félálomban szenderegte végig ezt az időt, s a

katonák nyugodt, egyenletes légzése egyfajta

Az Áruló

130

meditatív állapotba ringatta. Kadétkora óta

tudta, hogy a gyakori őrségváltás és a

folyamatos harckészültség közepette nem

sokan tudnak elaludni, de a legtöbb katonában

gyorsan kialakul a képesség, hogy néhány

percre elszenderedjen. Egy kis felületes

szunyókálás, amiből gyorsan magához tér az

ember, s bár nem annyira pihentető, mint az

alvás, de a semminél több.

Fél szemmel aludni – ahogy Colm Corbec

szokta volt mondani.

Az ilyen csöndes percek voltak azok, amikor

Gaunt a leginkább hiányolta Corbecet.

Mkvenner állt fölötte, s a szikár tanithi olyan

csöndes és mozdulatlan volt, mintha maga is

az erdő része lett volna.

– Mi az? – suttogta Gaunt.

– Minden rendben, uram, de… itt az ideje,

hogy odébbálljunk.

Dan Abnett

131

Gaunt nehézkesen feltápászkodott, és

kelletlenül csinált néhány nyújtást, hogy

átmozgassa elgémberedett izmait.

Az éjszaka meglehetősen hűvös volt, de

ellenséges területen nem gyújtottak tüzet.

Egy jókora fának vetett háttal Beltayn, Varl

és Larkin már reggeliztek – épp egy adag

levessel birkóztak, amit az önmelegítő tasakból

szürcsöltek. Alig néhány lépésre tőlük Brostin

még mindig húzta a lóbőrt, s az álcaköpeny

alatt úgy ölelte magához a géppuskáját, mint

egy imádott asszonyt.

– Beltayn! – szólt oda Gaunt a

számysegédjének. – Ébresszék fel Brostint!

Tona Criid valamivel odébb ült, egy kidőlt

fatörzsön. A lézerkarabélya alkatrészeit

tisztogatta, s közben a fél szemét mindig a

három helybélin tartotta.

Az ellenállók úgy aludtak a bokrok alatt,

mint három kis kölyök, akik éjnek évadján

Az Áruló

132

eltévedtek az erdőben, és kénytelenek voltak

idekint éjszakázni.

Gaunt kivett három fejadagot a saját

ellátmányos táskájából, és odavitte őket

Criidnek.

– Pár perc múlva ébressze fel őket, és

ügyeljen rá, hogy ezt megegyék!

– Értettem – biccentett a nő, és nem fűzött

megjegyzést ahhoz, hogy a parancsnoka a saját

készleteiből látja el a helyieket.

– Aludt valamennyit? – kérdezte Gaunt.

Tona minden alkatrészt áttörölt, majd a

helyükre csúsztatta őket. Oda sem kellett

néznie, a kezei maguktól is tudták a dolgukat.

– Nem sokat.

– Semmit?

A nő kelletlenül megrázta a fejét.

– Caff és a gyerekek… nem lesz velük semmi

gond. Ugye maga is tudja, Tona?

– Igen, uram.

Dan Abnett

133

– Azért mondja ezt, mert bízik a szavamban?

– Azért mondom ezt, mert bízom a

szavában, uram.

Tona verghasti volt, a párja Caffran, tanithi.

Mindketten kiváló katonák, a sereg legjobbjai

közül valók. Erre a küldetésre is mind a ketten

jelentkeztek, s Gauntnak száznál is több

remek, kipróbált és megbízható ember közül

kellett végül alig egy tucatnyit kiválasztani.

A komisszár ezredes végül úgy döntött,

hogy Caffran helyett Feygort, Rawne jobb

kezét hozza magával.

Caffran és Tona ugyan nem voltak házasok,

de a kettejük románcáról már legendákat

költöttek a seregben. Vervunhive romjai között

találkoztak, s innen menekítettek ki két

kisgyereket, akiket azóta is a sajátjaikként

neveltek. A kisfiúk a sereget kísérő

személyzettel utaztak, de Caffrant és Criidet

tekintették a szüleiknek.

Az Áruló

134

Gaunt nem engedhette, hogy mindketten

eljöjjenek egy olyan küldetésre, amit a

Departmento Tacticae egyértelműen öngyilkos

akciónak minősített.

Gaunt se Bonint, se Mkollt nem látta, de

biztos volt benne, hogy a két felderítő most is a

környéket fürkészi, némán és észrevétlenül.

Rawne és Feygor Ana Curth társaságában

üldögélt egy mohos sziklatömb mellett. A

doktornő épp injekciót adott nekik.

Curth tulajdonképpen sebész volt, de

Vervunhive pusztulása után ő maga is belépett

a seregbe, ahol mindig nagy szükség volt

szakképzett orvosokra. Technikai értelemben

véve már nem volt civil, de katonai kiképzést

sem kapott. Ennek ellenére volt benne kurázsi,

jó kondícióban volt, és az indulást megelőző

hetekben Gaunt utasítására Mkoll és

Mkvenner gondoskodtak róla, hogy a nő is

átessen az alapvető kiképzésen.

Dan Abnett

135

Mindenképpen kellett egy orvos az

alakulatba, és Dorden, az ezredorvos már nem

volt elég fiatal egy ilyen misszióhoz. A

hereodori offenzíva több mint egy éve volt, de

sajnos azóta sem jött teljesen rendbe.

Curth remek választás volt, de Mkoll azért

továbbra is ügyelt rá, hogy ne essen baja.

– Minden rendben? – lépett oda a trióhoz

Gaunt.

– Minden nagyon baba – biccentett Murt

Feygor, Rawne adjutánsa.

Feygor már azelőtt nagy gazember volt,

hogy belépett volna a seregbe. A legendás

vervunhive-i események alatt egy lézersugár

tönkretette a gégéjét és a hangszálait, így azóta

gépi implantátum segítségével beszélt. Ennek

ellenére mindenkinek az volt az érzése, hogy

még a monoton, gépi hangba is sikerül

vérlázítóan sok cinizmust vegyítenie. Gaunt

már rég kiheréltette volna a viselt dolgaiért, de

Az Áruló

136

a csatatéren Feygor is kiválóan teljesített, ezért

igyekezett szemet hunyni a szemtelensége

felett.

Emellett Rawne régi cimborája és bizalmasa

volt, s a komisszár ezredes úgy érezte, az

őrnagy egy ilyen helyzetben jobban elviseli az

összezártságot, ha egy régi, jó embere is

mellette van.

Colm Corbec halála után Elim Rawne lett a

Tanithi Egyes rangidőse – Gaunt után. Nem

kapta meg Corbec ezredesi rangját, de erre

nem is volt szükség. Minden katona tudta,

hogy a rangsorban ő következik.

Rawne sötét figura volt. A maga hideg

módján még jóképűnek is lehetett volna

nevezni, de inkább volt gyilkos, mint szerető.

Volt olyan idő, amikor szíves-örömest kést

mártott volna Gaunt szívébe, s csak a kedvező

alkalomra várt, hogy megtehesse.

Dan Abnett

137

Voltak a seregben egy páran – bár, ahogy

múltak az évek, egyre kevesebben akik még

mindig Gauntot hibáztatták, mert sorsára

hagyta a szülővilágukat. Ezek Rawne-ban

találtak vezetőre és hangadóra, s majdnem

ugyanannyira fűtötte őket a gyűlölet, mint az

őrnagyot.

Az idő azonban számos dolgot megváltoztat,

s most már, hogy kilenc éve együtt szolgáltak,

egyfajta kölcsönös tisztelet alakult ki a

komisszár ezredesben és az őrnagyban a másik

iránt. Gaunt sem várt már kést a hátába, bár

soha nem is fordított hátat Rawne-nak.

– Feygorak hidegrázása volt – mondta a

doktornő, miközben kitisztította a dermotűt. –

Mindenkit be akarok oltani.

– Rendben van – biccentett Gaunt.

– Kezdjük talán magával, uram.

A komisszár ezredes feltűrte az ingujját, és

lélekben vállat vont.

Az Áruló

138

Végül is számítottak erre.

A hidegrázás katonai szleng volt. Amikor

egy alakulatot egy másik világba szállítottak –

aminek teljesen új mikroflórája, élősködői,

vírus- és baktériumtörzsei voltak –, minden

katona védőoltásokat kapott. Minden

betegség, allergia, nyavalya, láz és fertőzés a

hidegrázás kategóriájába esett, amikor egy új

bolygóról volt szó. Az egyik bioközegből a

másikba átkerülni, úgy, hogy a szervezet nem

rendelkezik kellő immunitással, gyors és

fájdalmas halált jelentett volna.

A test persze gyorsan alkalmazkodott –

feltéve, hogy megkapta a szükséges

immuntámogatást.

A Gereon egyébként is komolyan próbára

teszi majd őket, tekintve, hogy a Káosz már

közel két éve fertőzte a bolygó légkörét, vizeit

és élővilágát.

Dan Abnett

139

Curth feladata volt, hogy figyeljen az egység

minden tagjának egészségi állapotára, s

igyekezzen egy darabban tartani őket, amíg ez

az egész véget nem ér. Az, hogy a Káosz őket

ne fertőzze meg, még a sebek ellátásánál is

sokkal fontosabb volt.

Gaunt is megkapta a maga szokásos

védőoltását. Az indulás előtt természetesen

már kaptak, de úgy néz ki, ezt idelent többször

meg kell majd ismételni.

– Most maga jön, doktornő.

– Tessék?

– Maga ránk vigyáz, én magára vigyázok.

Látni szeretném, ahogy beadja saját magának

is az oltást, mielőtt a többiekre is sort kerít.

Ana Curth egy pillanatra zavarba jött, de

még így, koszosan, fáradtan, pirulva is nagyon

csinos volt.

– Nem hiszem, hogy…

Az Áruló

140

– Ha úgy gondolta, hogy másoknak nagyobb

szüksége van a gyógyszerre, mint önnek,

akkor nem jól gondolta, doktornő. A

feladatunkat csak akkor tudjuk végrehajtani,

ha folyamatos orvosi felügyelet áll a

rendelkezésünkre.

– Értem – mondta a nő, és saját magának is

beadta az injekciót.

Gaunt biccentett, aztán Rawne-hoz lépett, és

félrevonta az őrnagyot.

– Hogyan tovább, uram? – kérdezte a tanithi.

– Az eredeti tervnél maradunk, hacsak nincs

valami nyomós érve, hogy változtassunk rajta.

A helyiek segítségével beszivárgunk

Ineuronba, és kapcsolatba lépünk az itteni

ellenálló sejttel. És csak remélhetjük, hogy el

tudnak minket látni a szükséges felszereléssel.

– Jó – bólintott Rawne, de nem tűnt igazán

elégedettnek.

– Valami gond van, őrnagy?

Dan Abnett

141

– Nem bízom bennük. Ebben az őrnagyban,

meg az embereiben.

– Én sem. Ezért csak annyira vontuk és

vonjuk be őket, amennyire feltétlenül

szükséges.

– De azt mondta Lansonnak…

– Landerson.

– Tök mindegy. Azt mondta neki, hogy nem

jön semmiféle felszabadító sereg.

– Igen, azt mondtam.

Rawne levette a sapkáját, és bőrkesztyűs

kezével simította hátra a haját.

– Ezek hárman… olyanok mint az időzített

bomba. Egyszer csak… minden figyelmeztetés

és előjel nélkül robbanni fognak.

– Igen – bólintott Gaunt. – Én is észrevettem.

Ez a hely, és az elmúlt két év felőrölte az

idegeiket.

– És… ezek a… dolgok. A testükben.

Az Áruló

142

– A beültetések? Igen. Imágónak hívják. Az

Ellenség ezek segítségével tartja szemmel a

lakosságot.

– És a jelek az arcukon…

– Őrnagy – sóhajtott fel Gaunt. – Nem fogok

hazudni magának. Ezek a dolgok nekem sem

tetszenek. Nekem sincsenek ínyemre. Ezek a

stigmák, meg az imágók… ezek a Sötétség

Erőinek bélyegei. Én is nagyon kényelmetlenül

érzem magam tőlük. De… meg kell, hogy

értse, ezek az emberek is a Birodalom polgárai.

Nem volt választásuk. Ahhoz, hogy életben

tudják tartani az ellenállást, el kellett

vegyülniük. Az pedig ilyenekkel jár.

– Én csak azt mondom, hogy nagyon nem

tetszenek nekem ezek a dolgok – vont vállat

Rawne. – Még soha nem találkoztam senkivel,

aki a Káosz bélyegét viselte a húsába vágva, és

nem próbált megölni.

Dan Abnett

143

– Márpedig ezen a világon egyetlen nőt,

férfit vagy gyereket sem fogunk találni, akit ne

jelölt volna meg az Ellenség – rázta meg a fejét

Gaunt. – Ehhez hasonlót még soha nem

csináltunk, őrnagy. Ennyire kevesen, egy

tökéletesen ellenséges területen… előbb-utóbb

eljön az a pillanat, amikor valamelyikükben

meg kell bíznunk. Vagy… ha nem is bízni, de

együttműködni velük. Az észrevétele azonban

nagyon is helyénvaló, Rawne. Ettől a perctől

kezdve a maximális biztonsági protokoll van

életben. A parancsszó: kezesség. Akiért nem

vállalunk kezességet, az ellenség, és úgy is

bánunk vele. Mondja el Feygornak, Criidnek

és a felderítőknek is!

– Meglesz – biccentett Rawne.

– De csak ha kiadom a parancsot, őrnagy. Ha

én adom ki a parancsot. Csak akkor ölünk meg

bárkit is a helyiek közül, hajó okunk van rá.

Ugye ért engem, Rawne?

Az Áruló

144

– Hallom, amit mond – vont vállat az

őrnagy.

– Rám nézzen, ha hozzám beszél, katona! –

sziszegte Gaunt. Rawne kelletlenül a

parancsnoka szemébe nézett, s látta, hogy

ezúttal túl messzire ment.

– Értettem, uram.

– Ideje indulni. Az emberek legyenek

menetkészek tíz percen belül, őrnagy! És

személyesen ellenőrizze, hogy a doktornő

mindenkit beoltott-e!

Rawne rezzenéstelen arccal tisztelgett, s már

ment is.

– Beszéltem az embereimmel – mondta

Landerson, akinek még mindig duzzadtak

voltak a szemhéjai az alvástól. – Egy kicsit

kényelmetlenül érezzük magunkat.

– Mindannyian – bólintott Gaunt.

Dan Abnett

145

– Azt mondta, uram, hogy be akar jutni

Ineuronba, és fel akarja venni a kapcsolatot az

ottani ellenálló sejttel.

– Pontosan.

Landerson elhallgatott, de az arcára volt

írva, hogy igyekszik a lehető legóvatosabban

megválogatni a szavait.

– Nagyon szeretnénk, ha… ezt némileg…

átgondolná, uram!

– Nem igazán tudom követni, Landerson –

keményedett meg Gaunt arca.

– Ez a világ haldoklik, uram, és nekünk

mindenképpen szükségünk van a felszabadító

erőkre. Azt nem tudom, hogy önöknek mi az

itteni feladatuk, de úgy tűnik, semmiképpen

nem az, amire mi számítottunk, vagy amire

szükségünk lenne. Kérem, uram… azt

szeretnénk, ha megpróbálna kapcsolatba lépni

a feletteseivel, és…

Az Áruló

146

– Tudom, hogy azt szeretnék – mondta

Gaunt –, de ezeket a köröket már megfutottuk.

Múlt éjjel már megértette, hogy…

Landerson egy lezárt borítékot húzott elő a

kabátja belső zsebéből.

– Felhatalmaztak rá, hogy ezt átadjam önnek,

uram.

– És mi ez?

– Ösztönzés, uram. Hogy a mi érdekeinket is

szem előtt tartsa.

Gaunt húsz, kézzel írt váltót talált a

borítékban, mindegyik százezer koronáról

kiállítva. Háborús pénz. Olyan bizonylat,

melyet felmutatva a tulajdonosa az egész

összeget megkapja – amint a rend és a

pénzügyi stabilitás visszaáll.

A komisszár ezredes visszatette a váltókat a

borítékba, és megcsóválta a fejét.

– Egy pillanatig sem gondolom, hogy meg

akar vesztegetni, Landerson. Az efféle

Dan Abnett

147

fogalmak már érvényüket vesztették a

Gereonon. Ennek ellenére ezt nem fogadhatom

el. Három okom is van rá. Először is nem áll

módomban kapcsolatba lépni a feletteseimmel.

Egyszerűen nem lehetséges. Másodszor: ezt az

üzletet nem lehet nyélbe ütni. Még akkor sem,

ha történetesen én is ezt szeretném. A

tábornok, aki alatt szolgálok, és akit nagyra

becsülök, mint katonát és embert egyaránt,

nem maga dönti el, hogy megtámad-e egy

szektort vagy egy planétát. Ha rendelkezne is

a szükséges csapatokkal és felszereléssel, saját

akaratából nem indíthatna támadást egyetlen

bolygó felszabadításáért. Az ilyen döntések a

vezérkar és a Hadúr hatáskörébe tartoznak. S

végül… és szeretném, ha ezt valóban

megértené, mert ez a legfontosabb érvem… az

itteni feladatunk sokkal fontosabb mint

egymillió birodalmi korona. Sokkal fontosabb

Az Áruló

148

mint az életünk. Fontosabb mint a Gereonon

élő összes birodalmi polgár élete.

Visszaadta Landersonnak a borítékot, s a

szabadságharcos úgy nézett rá, mintha pofon

vágták volna.

– Tegye el, őrnagy, és szót se többet erről! És

most szeretném, ha bevinne minket a városba,

és megszervezne egy találkozót a

parancsnokával.

Feygor, aki vagy tíz méterre onnan a zsákját

pakolta, Brostinra sandított.

– Láttad? – suttogta.

A lángszórós némán bólintott.

– Láttad a dohányt?

– Nem vagyok vak, Murt.

– De láttad, hogy mennyit utasított vissza?!

– Sokat.

– Kurva sokat!

– És akkor mi van?

Dan Abnett

149

Feygor vágyakozva bámulta a Landerson

kabátzsebében eltűnő borítékot.

– Csak úgy mondtam – mormolta tűnődve.

Mire a lombkoronán átszüremlett a felkelő

nap fénye, a Szellemek már átvágtak

Shedowtonland mezőin. Az elhanyagolt

öntözőrendszer árkai úgy kanyarogtak

mindenfelé, mint egy ősi, arkánikus rúna

rajzolatai, s a párán átsejlő fényben úgy tűnt,

mintha halványzöld üveglap mögül

szemlélnék a tájat.

A Gereon napjának aranyló fénye szennyes

légkörön haladt át, s ami elérte a felszínt, az

már a kátránnyal kevert borostyánsárgára

hasonlított.

Landerson azt mondta, hogy a város

gyalogszerrel körülbelül kétórányira van, már

ha az úton haladnak – ami szóba sem jöhetett.

Az Áruló

150

Az őrjáratokon kívül Jelekről és

drótfarkasokról beszélt, amiből egyikük sem

értett sokat, s Gaunt el is döntötte, hogy az első

adandó alkalommal kifaggatja az őrnagyot

mindazokról a veszedelmekről, amik a

Gereonon várhatnak rájuk.

Igyekeztek minden fedezéket kihasználni,

amit a terep nyújtott: a magasra nőtt füvet, a

félig kiszáradt árkokat és a romos kerítéseket.

Az árkok nyálkás, rothadó gyommal és olyan

férgekkel voltak tele, amikre a legelszántabb

xenobiológus is félelemmel vegyes döbbenettel

csodálkozott volna rá.

Nemegyszer kerülniük kellett, mert az árok,

amiben éppen haladtak, rovarokkal volt tele.

Kétszer is szó szerint menekülőre kellett

fogniuk a dolgot, mert egy egész raj vette őket

üldözőbe.

Ebben a régióban természetes volt, hogy a

földművesek speciálisan kiválasztott, hibrid

Dan Abnett

151

rovarokat használtak az ültetvényeik

beporzására. A megszállás óta azonban ezek

elvadultak, s most kíméletlenül védelmezték a

saját territóriumukat.

Az iszapban csontokat is találtak, amiket a

dögevők már lecsupaszítottak. Egyre több és

több bomló, temetetlen halottra bukkantak.

Egy részük fogoly volt, akiket itt végeztek ki, s

a holtesteket az árkokba lökték; mások talán

menekültek voltak, akik az őrjáratok elől

menekülve itt lelték halálukat.

Három órája haladtak már a dögletes

útvesztőben, gyakorlatilag némán. Az

utasításokhoz kézjeleket használtak, amiket

Vervunhive ostroma óta minden Szellem

megtanult.

A reggeli köd már felszállt, de a felhős égbolt

színe ettől csak még csúfabb lett. A nyílt

sivatag színe volt: monoton, sárga, koszos. A

Az Áruló

152

Káosz a Gereon légkörén is rajta hagyta a keze

nyomát.

Mkoll váratlanul megállt, és feltartotta a

kezét. Mind mozdulatlanná dermedtek, s egy

hosszú pillanatig még levegőt sem vettek.

– Hallottátok? – suttogta. – Valami kürt.

Halk, távoli hang, de tiszta.

– Ez már a város – súgta Landerson. – A

szirénák mindig a műszakváltást jelzik.

Közeledünk. Úgy egy kilométerre lehetünk.

Újabb tíz percig haladtak tovább abban a

bűzös árokban, amiben az elmúlt félórát

töltötték, majd Mkoll jelzett nekik, hogy

mindenki álljon meg, és lapuljon. Beltayn

lerántotta Lefivre-t, aki egy kicsit lassan

kapcsolt, aztán Mkoll intett Boninnak, hogy

menjen vele. A két felderítő egy villanás alatt

eltűnt az árkok labirintusában.

Más parancsnokok elvárták, hogy a katonáik

minden körülmények között engedélyt

Dan Abnett

153

kérjenek a felettesüktől, ha cselekedni akarnak,

de Gaunt kilenc év alatt megtanulta, hogy

bízhat az emberei döntésében. Nem kellett

minden tettüket felügyelni, így biztos lehetett

benne, hogy az emberei egyedül, és

alakulatban is képesek lesznek a

döntéshozatalra. A Szellemek önállóak voltak

– egy sokfejű, egyakaratú teremtmény, amit

Tanithi Egyesnek hívtak. A trükk abban rejlett,

hogy ez őt, Ibram Gauntot tekintette

parancsnokának.

Eltelt öt perc, majd a hatodik és a hetedik is.

Gaunt meg mert volna rá esküdni, hogy egy

jármű hangját hallja, ami a mező túloldalán, a

fasor mögött haladt el.

A fülhallgatójában két koppanást hallott.

A komisszár ezredes intett az embereinek, s

a Szellemek lassan ismét megindultak előre. A

fekete sár marasztalón húzta lefelé őket, s

szinte lehetetlen volt úgy mozogni a vízben,

Az Áruló

154

hogy ne csapjanak semmi zajt. Landerson és a

két cimborája ebben sem jeleskedtek, s Gaunt

látta, hogy Rawne milyen pillantásokkal

méregeti őket. Tiltóan megrázta a fejét.

A felderítők az árok végében várták őket –

ott, ahol a mellközépig érő gyom már egy

mezőgazdasági telep düledező kerítése mellett

nőtt.

A kerítés túloldalán négy siló árválkodott a

mérges szömörce és a mindent benövő

borostyán szorításában, s mögöttük már a

fasor állt, ami az utat szegélyezte.

– Egy őrjárat volt itt – mondta Mkoll halkan

–, de már továbbálltak.

– Nem sokáig akarok nyílt terepen lenni –

morogta Gaunt, és a Szellemek villámgyorsan

átvágtak a tágas udvaron.

A legközelebbi siló ajtaja nyitva volt, s

odabent sötétség és megpenészedett gabona

bűze fogadta őket. A zsákok és konténerek

Dan Abnett

155

között valami neszezett, s mind azt remélték,

hogy csak patkányok.

A felderítők a telep három sarkában kerestek

lőállást, Larkin pedig felmászott a siló oldalára

szerelt létrán, és azon a nyíláson lesett ki, amin

keresztül az aratógépek önthettek a termést a

magtárba.

– Tudja, hogy hol vagyunk? – kérdezte

Gaunt Landersontól.

– Parcelson agriplexum, uram. A várostól

nyugatra. Egy darabig itt is kell, hogy hagyjam

önöket.

– Hogyan?

– Azt mondta, hogy kapcsolatba akar lépni a

helyi ellenálló sejt vezetőjével. Ezt csak úgy

tudom megszervezni, ha bejutok a városba.

Addig maradjanak itt, és…

– Nem – mondta Gaunt színtelen hangon.

– Most akkor azt akarja, hogy segítsek, vagy

sem?! – sziszegte Landerson dühösen.

Az Áruló

156

– Jó lenne, ha segítene.

– Márpedig egy tucatnyi embert nem vihetek

be Ineuronba fényes nappal, csak úgy, ha

azonnal el is tudom rejteni őket valahol. Ez

nem így működik. Először bemegyek, és

kapcsolatba lépek az ellenállókkal, aztán

visszajövök, és magukat is beviszem.

– Rendben – biccentett a komisszár ezredes –

, de nem egyedül megy! Mkoll és én magával

tartunk. Ő bárhová képes bejutni, én pedig ott

leszek, hogy a felettesével tárgyaljak. Az

összes emberem biztonságát így nem kell

kockára tennem.

Volt valami a szavaiban, ami óva intette

Landersont attól, hogy tovább vitatkozzon.

– Rendben – sóhajtott fel.

– Mennyi ideig fog mindez tartani?

– Ha minden jól megy, holnapra vissza is

érünk. Odabent nem lehet akárhová menni és

akármikor akárkivel beszélni… nem, a

Dan Abnett

157

szervezéshez idő kell. Órák. Végül is olyan

embereket kell hogy megtaláljak, akik nem

akarják, hogy megtalálják őket.

Gaunt biccentett, majd félrevonta Rawne-t és

Mkollt.

– Landersonnal bemegyünk a városba.

Őrmester, maga velem jön. Amíg távol

vagyunk, magára bízom az embereket, őrnagy.

Ügyeljen rá, hogy szükség esetén mindenki öt

perc alatt menetkész legyen! Ezt a helyet

viszont csak akkor hagyják el, ha nincs más

választásuk!

– Értettem.

– Landerson embereit a maguk gondjaira

bízom. Azt akarom, hogy még akkor is életben

legyenek, amikor visszajövünk. Ugye ért

engem, őrnagy?

– Igen.

– Ha holnap ilyenkorra még mindig nem

vagyunk itt, vegyék úgy, hogy meghaltunk, és

Az Áruló

158

induljanak tovább. Onnantól kezdve már

magukon áll a küldetés sikere, Rawne. Ne

jöjjenek utánunk! Ne próbáljanak hősködni,

egyszerűen csak tűnjenek el a környékről, és

egy másik helyen próbáljanak kapcsolatba

lépni az ellenállókkal! Landerson emberei

ebben akár még a hasznukra is lehetnek. Ha én

és az őrmester nem térnénk vissza, Ineuron

úgyis zsákutca.

– Világos – mondta Rawne magabiztosan. –

Milyen kódszavakat használunk?

– Ha minden rendben megy, akkor Ezüst, ha

gond van… mondjuk Bragg?

– Részemről rendben.

– Igazítsa el a többieket is!

Ahogy az őrnagy hallótávolságon kívül ért,

Mkoll kelletlenül elhúzta a száját.

– Uram…

– Ne is fáradjon, őrmester!

Dan Abnett

159

– De még azt sem tudja, hogy mit akarok

mondani!

– Azt akarja mondani, hogy ez a

felderítőknek való feladat, nekem pedig itt

kellene maradnom, és nem az életemet

kockáztatnom.

Mkoll megvonta a vállát, aztán

elvigyorodott.

– Normális esetben így is tennék – értett

egyet Gaunt. – De ez itt a frontvonal, és

remélem nem vonja kétségbe a képességeimet,

őrmester.

– Természetesen nem, uram. De… ha ez egy

beszivárgó akció, akkor azt akarom, hogy az

én módszereim szerint csináljuk! Csak a

legszükségesebb felszerelést hozhatja magával.

– Rendben. Úgy lesz.

Gaunt előszedte a zsákját, és

szisztematikusan átválogatta a holmiját. Az

egyik sorozatvetőjét a tartalék tárak egy

Az Áruló

160

részével együtt a zsákja mélyére süllyesztette,

és Beltaynra bízta.

Larkin kivételével egyikük sem a szokásos

felszerelését és fegyverzetét használta. A

Szellemek általában szabvány, hármas típusú,

nalfa tusájú lézerkarabéllyal harcoltak,

oldalfegyvernek pedig ezüsttel futtatott

rohamkést és lézerpisztolyt használtak.

Erre a küldetésre azonban csak könnyű,

kompakt fegyvereket hozhattak magukkal, így

áttértek a maguk között csak SZAR-nak

nevezett karabélyokra, amik kihajtható, drót

válltámasszal voltak felszerelve. Ezek

rövidebbek és könnyebbek voltak a szokásos

fegyvereiknél, de ettől még egyikük sem

szerette jobban a csúf, tisztán funkcionális

tárgyakat.

A rohamkéseiket megtarthatták, de a

lézerpisztolyaikat is lecserélték kompakt

automatákra, amikben szilárd magvas lőszert

Dan Abnett

161

használtak. Nem voltak ugyan annyira erősek,

de fel lehetett őket szerelni hangtompítóval és

felvillanásgátlóval, ami ebben az esetben az

alapfelszereléshez tartozott.

Gaunt ellenőrizte a pisztolyára szerelt

hangtompítót, négy tartalék tárat dugott a

zubbonya zsebébe, aztán abba a tokba

csúsztatta, amiben korábban a tartalék

sorozatvetője volt.

Egyetlen dolog volt, aminél hezitált egy

darabig: a hosszú, lapos holmi, amit

álcaszövettel bevont tokban cipelt eddig

magával, a hátára szíjazva.

Végül ezt is Beltaynra bízta.

– Tartsa rajta a szemét!

– Úgy lesz, uram.

– Ha nem térnék vissza, adja oda Rawne-

nak!

– Igenis.

Az Áruló

162

Gaunt, Mkoll és Landerson maguk mögött

hagyták a silót, s az úttal párhuzamosan

haladtak tovább, végig a fák takarásában.

Forró nap volt, s a szállongó por

kíméletlenül beette magát a bőr pórusaiba,

amitől nem győztek vakarózni. Volt valami a

felhők és a napfény bizarr színében, ami nem

hagyta nyugodni a komisszár ezredest.

Illusztris karrierje során már számtalan

világon járt. Volt közöttük olyan, ami még

csak nem is tartozott a Birodalomhoz, és a

többséget megfertőzte a Káosz mocska, de…

még soha nem járt olyan világon, amit az

Ellenség teljesen bekebelezett volna.

Ez sokkal nyugtalanítóbb volt, mint

bármilyen hadszíntér. Sokkal nyugtalanítóbb

mint a Balhaut, a Fortis Binary, vagy épp a

Verghast pokla.

Dan Abnett

163

Csöndben be kellett vallania önmagának,

hogy fél.

Olyan hely volt ez, ahol bármi megtörténhet.

Ahol valóban a legrosszabbal kellett

számolniuk. Ahol minden és mindenki

ellenség lehetett. A por, amiben fertőzött atkák

lapultak. Az éhező madarak a fák csupasz

ágain. A fura virágok, amik az út szélén

nyíltak.

Maga a táj is haldoklott. A szántóföldek

műveletlenül hevertek parlagon, a kerítések

beroskadtak, itt-ott elrothadt állati tetemek

hevertek a derékig érő gazban. A csatornák és

árkok dögletes miazmát leheltek, s a hús- és

csontférgek mindenbe beették magukat, amit

csak értek, legyen az akár élő, akár halott.

A Gereon nem az a hely volt, ahol bármiben

vagy bárkiben megbízott volna. Ez nem olyan

hely volt, ahonnan ki lehet űzni a Káoszt, mert

Az Áruló

164

immáron ennek a helynek a része volt.

Bekebelezte és megemésztette.

Birtokba vette.

Vajon mennyi idejük van, mielőtt őket is

megrontja? Mielőtt őket is birtokba veszi?

Ő maga is olvasott Ravenort, Czevakot és a

Gonosz Érintését. A Komisszariátus javaslata

alapján vagy kéttucat olyan kötetet olvasott el

az indulás előtt, amit inkvizítorok írtak az

adott témáról. A következtetések és

vélemények kíméletlenül őszinték voltak, s

nem sok jóval kecsegtettek.

A Káosz mindig fertőz. Ez tény. Bemocskol.

Megjelöl. A levegővel szívja magába az ember.

A vízzel együtt issza meg, az étellel együtt

eszi. Ott volt a vízben, amiben mosakodtak, a

ruha szövetében, amit viseltek, a vágyakban,

álmokban, szavakban és gondolatokban.

Dan Abnett

165

Egy csatatéren az ember a Káosz torkába

bámult, de itt… itt már le is csúszott a torkán,

és érzi, hogy máris elkezdte emészteni.

Vajon mennyi idejük van, mielőtt

megemésztené őket?

Az indulás előtt Gaunt még egyszer beszélt

Biota Taktikussal, aki az adott kérdésben az

Ordo Malleus véleményét is kikérte.

A legoptimálisabb esetben sem több, mint

egy hónap. Ezután már – függetlenül attól,

hogy érzik magukat, vagy épp mit gondolnak

magukról – menthetetlenül és

visszafordíthatatlanul megfertőződnek.

Ahogy a pillantása Landersonra tévedt,

összeszorult a gyomra.

Ahogy közeledtek a városhoz, a forgalom is

megsűrűsödött, s kénytelenek voltak még

mélyebbre húzódni a fák közé.

Platós, gabonaszállító teherautók robogtak

Ineuron felé, aztán egy félpáncélos jött, ami

Az Áruló

166

excubitorokat szállított, s olyan füstcsíkot

húzott maga után, ami percek alatt sem oszlott

el.

– Azok a teherautók az alföldekről jöttek

egészen idáig – mormolta Landerson. –

Arrafelé sokkal termékenyebb a talaj, és még

nem pusztították el a szántóföldeket. Kell a

gabona. Valamivel táplálniuk kell azokat,

akiket dolgoztatnak.

Ineuron most már ott volt előttük:

lakónegyedek, tornyok, romos középületek és

templomok sokasága, melyeket

megszentségtelenítettek, s olyan entitásoknak

ajánlottak fel, amiknek már a suttogva kiejtett

nevüktől is hányinger és fejfájás tört rá az

emberre.

A nyugati erődfal irányából közelítették meg

a várost, amit bástyák, erős őrség és két

megvasalt kapu védett. Leereszthető hidakon

Dan Abnett

167

lehetett bejutni a városba, melyek zavaros,

szürke vízzel teli, széles árkok fölött íveltek át.

A sűrű aljnövényzetben hasalva Gaunt

elővette a távcsövét, és szemügyre vette a falat.

Masszív építménynek tűnt, de látszott rajta,

hogy a megszállás óta senki nem foglalkozott

azzal, hogy karbantartsa.

A kapuban csúf, arcmaszkos excubitorok

posztoltak, de a falakon már a Megszálló Erők

zöld testpáncélját viselő őrszemek rajzottak,

akár a lenyugvó nap fényénél gyülekező

rovarok.

A falakon túl gyárkéményeket látott, amik

sűrű, zsíros füstöt eregettek.

– Azok miféle gyárak? – fordult

Landersonhoz.

– Azok a húsolvasztók. – Ahol…

– Igen.

– Rendben – tette le végül Gaunt a távcsövet.

– Hogyan jutunk be?

Az Áruló

168

– Ugyanúgy, ahogy én kijutottam – mondta

az őrnagy. – Kocsin.

Előző éjjel az ellenállók egy üres kocsira

ugrottak le a falról, amit valaki felelőtlenül

odakint hagyott. Most pont a fordítottját

kellett megpróbálniuk – keresniük kell egyet,

ami befelé tart, és azon kell észrevétlenül

bejutniuk.

Végül – akaratukon kívül – az excubitorok

siettek a segítségükre. Ahogy a hatalmukat

fitogtatva minden papírt, imágót és stigmát

gondosan ellenőriztek, a kapu előtti sor lassan

feltorlódott. A teherautók és traktorok bűze

lassan kezdett elviselhetetlenné válni, s a füst

szürke ködként kavargott a vizesárok felett.

Mkoll végigsietett a sor mellett, ügyelve rá,

hogy végig a konvoj takarásában maradjon, és

az őrszemek ne szúrhassák ki. Olyan mélyre

görnyedt, hogy a sofőrök se figyeljenek föl rá,

Dan Abnett

169

és gyorsan fellebbentette a sor legvégén

várakozó teherautó ponyváját.

Intett Gauntéknak, hogy ez megteszi, s egy

perc múlva már mind a hárman a teherautó

ponyvás platóján kuporogtak.

– A zsákok alá! – súgta Mkoll, s mindhárman

a gabonával teli zsákok halmai alá bújtak.

A teherautó néhány perc múlva újra elindult,

majd ismét megállt. Egy darabig megint járó

motorral álltak, aztán nagy nehezen újfent

elindultak. Megint egy megálló, aztán már a

kapu súlyos árnyéka vetült rájuk.

A gabona szaga facsarta az orrukat, s marta a

szemüket, de moccanni se mertek. Valaki

torokhangon üvöltözött néhány lépésnyire

tőlük, egy olyan nyelven, amitől megfájdult a

fülük. Egy szót sem értettek belőle, de

egyértelmű volt, hogy kérdéseket tesznek fel a

sofőrnek.

Az Áruló

170

Lánccsörgés. Kutyaugatás. Újabb parancsok.

Üvöltözés.

Egyre közelebbről és közelebbről.

Úgy tűnt, átkutatják a járműveket. Ha a

vérebek szagot fognak…

Gaunt lassan megmarkolta a pisztolyát, és

kibiztosította. Érezte, hogy a tüsszentés

ellenállhatatlan erővel készül kirobbanni

belőle, s a baljával befogta az orrát. Még csak

levegőt se vett. A szeméből könnyek

csorogtak, és a por ellenállhatatlan erővel

ingerelte az orrát és a garatját.

Újabb üvöltözés, a teherautó nagyot rántott,

majd ismét megindult.

A mögéjük felzárkózó traktor motorja olyan

hangosan hörgött, hogy Gaunt

megkockáztatott egy köhögést. A szemközti

zsákok alól Mkoll kászálódott ki, és

hitetlenkedve ingatta a fejét.

Bent voltak.

Dan Abnett

171

A Császárra! Bejutottak!

Landerson is kimászott a zsákok alól, és a

takaróponyva felé nyúlt.

– Mi a francot csinál?! – sziszegte Mkoll –

Feküdjön le!

– Erre most nincs idő! – mondta az őrnagy. –

Higgyenek nekem, ha várunk, amíg ez a

tragacs beér a piacra, akár egyből főbe is

lőhetjük magunkat. A piactérig csak egy olyan

házsor van, aminek elég alacsonyan van a

teteje, hogy a kocsiról át tudjunk rá ugrani. És

ezt mindjárt elérjük!

Bal oldalt hajtották fel a ponyva sarkát, és

Mkoll óvatosan kilesett. Az út egy

domboldalban haladt, s tőlük bal kézre,

amerre a domboldal lejtett, régi, düledező

házak sorakoztak. A tetők úgy két méterrel

voltak alacsonyabban, mint a teherautó

platója.

Az Áruló

172

A falon posztoló őrök ide már nem láttak el

távcső nélkül.

– Ott! – mutatott előre Landerson. – Az ott!

Több ilyen lehetőség nem lesz!

Felhajtották a ponyvát, és örömmel látták,

hogy a traktor időközben valahol

lekanyarodott, és senki nem jött már utánuk. A

háztetők vészesen fogytak, s ha elvétik az

ugrást… minimum öt métert zuhannak. A

legjobb esetben is összetörik magukat…

– Most! – kiáltotta Landerson. Ugrottak.

Ahogy elkezdett besötétedni, az idő is egyre

kellemesebb lett. A levegő lehűlt egy kicsit, s a

borostyánfényű felhők alatt már gyülekeztek

az éjszakai rovarok.

Rawne lemászott a kakasülőről, ahol eddig

Larkin mellett ücsörgött, és megmozgatta

elgémberedett tagjait.

Dan Abnett

173

– Maga szerint hogy boldogulnak, uram? –

kérdezte halkan Varl.

Rawne vállat vont, aztán csinált még néhány

nyakkörzést.

Mkollnak sikerült fogódzót találnia, és

azonnal meg is kapaszkodott benne. Az utolsó

pillanatban sikerült, de a lendület így is

majdnem lesodorta a tetőről.

A tető régi volt, a cserepek ócskák, s a súlyuk

alatt nem egy azonnal szét is roppant. Az

őrmester a szabad baljával előrántotta a

rohamkését, és a legközelebbi, stabilnak tűnő

gerendába vágta, hogy legyen egy másik

fogódzója is, ha a cserepek végül mégsem

bírnák el a súlyát.

Ahogy a válla fölött hátrapillantott, látta,

hogy Gauntnak sikerült az ugrás, de

Az Áruló

174

Landerson alatt megindultak a cserepek, és

vészes gyorsasággal siklott a tető pereme felé.

Gaunt is tőrt rántott, mélyen a cserepek közé

döfte – Mkoll összerándult a csikorgó zajra –,

aztán az őrnagy felé lendítette az

álcaköpenyét. Landersonnak sikerült

megragadnia, és nem csúszott tovább.

Mozdulatlanul tapadt a tetőhöz, s látszott

rajta, hogy minden szín kifutott az arcából.

– Segítsen, őrmester! – sziszegte Gaunt.

Mkoll is lecsúsztatta válláról az álcaköpenyt,

s lenyújtotta Landersonnak. A két köpeny

segítségével aztán már nagy nehezen csak

sikerült felhúzniuk.

– Köszönöm! – lihegte az őrnagy.

– És most merre tovább? – kérdezte Gaunt.

– Tíz óra irányába. De most már csak

gyalogolunk.

Dan Abnett

175

Az épület valaha talán egy általános iskola

lehetett. Odabent dohos félhomály, törött

székek és felborogatott padok fogadták őket.

Az egyik sarokban, egy szemétkupac tetején,

fa építőkockák és szakadt rongybabák

karéjában egy elgörbült abakusz trónolt.

Landersonnal az élen a hátsó kijáraton át

távoztak. Az iskola mögötti sikátor egy

mellékutcába torkollt, amit kilőtt lakóbolyok

szegélyeztek. A csatornák az utcára

öklendezték a szennyvizet, ami a járdán és az

úttesten bűzölgött. A helynek olyan szaga volt,

mint egy igazi pöcegödörnek.

– Merre? – kérdezte Gaunt halkan.

– Már nincs messze – súgta Landerson. – De

amint megérkezünk, csak én beszélek.

Elhagyatott utcákon vágtak át, s percekig

kerülgették a hatalmas gyámfákat, amikkel az

egyik gyárépület düledező falait támasztották

meg. Mkoll előreosont, s csak akkor vágtak át

Az Áruló

176

a gyár előtti, szélesebb utcán, amikor az

őrmester jelzett nekik, hogy tiszta a levegő.

Az utca túloldalán egy újabb sikátor

következett, majd ismét egy szélesebb utca. Az

egyik beugróban, egy kút mögött kopott

kőlépcsők ereszkedtek alá. A levegő hűvös és

nyirkos volt idelent, s a szűk utcácska mindkét

oldalán pincehelyiségek sorakoztak, ahol a

megszállás előtt apró boltok és műhelyek

voltak.

Az utca túloldalán lánccal lezárt szögesdrót

kerítés fogadta őket.

– És most? – kérdezte Gaunt.

Landerson lekanyarította a kabátját, a kezére

csavarta, aztán a két kapuszárny közé

feszítette, akkora rést nyitva, amin épp átfért

egy felnőtt ember.

– Gyerünk! – sziszegte. – Most!

A két birodalmi egy pillanat alatt

átnyomakodott a résen, aztán Landerson is

Dan Abnett

177

csatlakozott hozzájuk, és visszaengedte a

kapuszárnyakat a helyükre. Végül felhúzta a

kabátját, amin csúf lyukak tátongtak.

A lakóházak közötti keskeny, félhomályos

utca csak délidőben kapott elég fényt, s a

három katona komor árnyak között sietett

előre. Egy bal kanyar után apró térre értek,

ahol kiszáradt szökőkút árválkodott, aztán

újabb, hasonlóan keskeny utca következett,

aminek a végén egy újabb lépcsősor állt.

Mkoll hirtelen megállt, aztán a mohalepte

falhoz lapult. Gaunt és Landerson egy

pillanatig sem késlekedtek követni a példáját, s

a következő percben excubitorok vasalt

bakancsait látták a lépcsősor tetején. Egy

őrjárat, amibe épp belefutottak volna.

Az őrmester visszadugta pisztolyát a

tokjába, felsietett a lépcsősoron, a nyomában

Gaunttal és Landersonnak. Kivártak még egy

percet, aztán átrohantak az utcán, be a

Az Áruló

178

szemközti sikátorba. Vagy tíz méter után az

őrnagy megállt, és egy ajtóhoz lépett, ami a bal

oldali falban nyílt. Régi, kopott, vörösfenyő

alkotmány volt, a kilincs rozsdamarta.

A két birodalmi az ajtó két oldalán lapult

meg, Landerson pedig gyorsan bekopogott.

– Hogy van a Gereon? – kérdezte egy fojtott

hang bentről.

– A Gereon él – mondta az őrnagy.

– Még akkor is, ha meghal – jött a válasz.

Landerson azonnal hátat fordított az ajtónak,

és sietve a sikátor bejárata felé indult.

– Mi a gond? – zárkózott fel azonnal mellé

Gaunt.

– Gyerünk! – súgta az ellenálló. – Gyorsan!

Itt nem biztonságos!

Mielőtt elérhették volna az útkereszteződést,

a hátuk mögött kivágódott az ajtó, és egy

excubitor lépett ki rajta. Ahogy megpillantotta

a triót, azonnal célra emelte a perzselőjét.

Dan Abnett

179

Mkoll egy pillanattal megelőzte, és három

lövést adott le rá a hangtompítós pisztolyával.

Az excubitor úgy vágódott hanyatt, mint akit

kötéllel rántottak vissza.

– És most futás!

Az Áruló

180

Öt

Gaunt futás közben is hallotta, ahogy Mkoll

újra tüzet nyit. Ahogy elérte a sikátor bejáratát,

megkockáztatott egy gyors pillantást a válla

fölött.

A sikátorban egy újabb excubitor hevert a

földön.

– Gyerünk! – kiáltotta a komisszár ezredes.

Mkoll egy villanás alatt utolérte őket.

– Most? – kérdezte Gaunt, ahogy befordultak

a következő utcára.

Dan Abnett

181

– Itt balra – kezdte Landerson, aztán azonnal

el is hallgatott. Bal kéz felől egy félpáncélos

fordult be az utcába, és állt meg csikorogva,

tőlük úgy harmincméternyire. Sötét alakok

ugráltak le a páncélos platójáról, s a hosszú

bőrkabátok alól pillanatok alatt előkerültek a

perzselők.

A hátuk mögül, a vörös ajtós házból három

excubitor bukkant elő, s futva indultak utánuk.

Gaunt elvicsorodott, és előhúzta a pisztolyát,

Mkoll pedig abban a pillanatban tüzet nyitott.

A legelöl futó excubitor fém félmaszkját és a

fordítógépet találta el, és a fémes, gépi

halálsikolytól mindhárman összerezzentek.

Gaunt három lövést adott le – az egyik célt

tévesztett, a másodikat szürke, pikkelyes

testpáncél állította meg, a harmadik viszont

lágy részt ért, mire az egyik excubitor oldalt

perdült, és a sikátor fala mellé roskadt.

Az Áruló

182

Mkoll akkor robbant bele a harmadikba,

amikor az célra emelte a fegyverét, és a földre

döntötte az excubitort. Két lövés a fejbe, és már

vége is volt.

Az őrmester – nem törődve a vérrel és

csontszilánkokkal, amelyek a zubbonya

mellrészét borították – felpattant, s rohanvást

indult a szűk utca másik kijárata felé, minél

messzebb a félpáncélostól, és a vészes

gyorsasággal közeledő őrjárattól.

Landerson egy pillanat alatt megkerülte, s ő

állt az élre, míg a sort Gaunt zárta.

Landersonnak biztosan van valami terve.

Kell, hogy legyen valami terve!

Különben ez nem több mint fejvesztett

menekülés, és Gaunt már a gondolatát is

gyűlölte, hogy ez esetben ő lehet a patkány a

közmondásos labirintusban.

A szeme sarkából látta a villanást, s az

energiacsóva ugyanabban a pillanatban

Dan Abnett

183

olvasztotta meg a falat alig fél méterrel a feje

mellett.

Az üldözőik egyre közelebb értek – magas,

sötét alakok, akiket természetellenesen hosszú

lábaik sebesen repítettek. Hosszú bőrkabátjuk

denevérszárnyként lebegett mögöttük, s mély,

gépi hangjuk hátborzongatóan visszhangzott a

szűk falak között.

Gaunt leadott néhány kapáslövést feléjük,

aztán kettőzött erővel iramodott Landersonék

után.

Az utca egy széles udvarba torkollt, aminek

az egyik oldalán kő árkádsor emelkedett. Az

innen kivezető utat azonban egy másik

félpáncélos, és egy szakasznyi excubitor zárta

el.

– Csapda! – kiáltotta Gaunt, s mindhárman

az oszlopok takarásába vetődtek.

A perzselők sivítását sokszorosára erősítette

az udvar akusztikája, és a birodalmiak gyomra

Az Áruló

184

felkavarodott a megolvadt kő bűzétől. Szilárd

magvas lőszerek és robbanólövedékek téptek

ki jókora darabokat az oszlopokból, s a

kolonnád belső faláról pattantak vissza a

kőszilánkok.

Az égő por folyton köhögésre ingerelte őket,

s az árkádok alatt megülő savas füst marta a

szemüket.

Belehajtották őket a csapdába, és most aztán

se előre, se hátra. Pár másodperc múlva, ahogy

a nyomukban loholó excubitorok is ideérnek,

szép lassan megindulnak majd feléjük, és

elegen lesznek ahhoz, hogy élve kapják el őket.

Mert ha nem ez a céljuk, akkor egyszerűen

cafatokra lövik őket a félpáncélos lövegével.

Gaunt az egyik oszlopnak vetette a hátát, s

érezte a kő hűvös simaságát. Előhúzta a

sorozatvetőjét is, így most már mindkét

kezében volt fegyver.

Dan Abnett

185

– Én fogadom azokat, akik utánunk jönnek! –

kiáltotta. – A többi a maguké!

Landerson, aki a fejét védve kuporgott az

egyik oszlop mögött, értetlenül bámult rá. Mi a

fenét értett az ezredes azon, hogy a többi az

övék?! Hárman, sarokba szorítva, mint a

patkányok, két szakasz excubitor ellen.

Esélyük sincs.

– A fegyverét, őrnagy! – csattant föl Mkoll. –

Használja!

Az őrmester a tokjába csúsztatta a pisztolyát,

és a válláról lekanyarított lézerkarabéllyal

nyitott tüzet. Ki-kihajolt az oszlop takarásából,

és rövid sorozatokkal szórta meg a

támadóikat.

Az excubitorok pillanatok alatt felmérték,

hogy érdemesebb lesz bevárni az erősítést, és a

félpáncélos takarásába húzódtak. Mkoll kettőt

menekülés közben lőtt le – az egyik azonnal

meghalt, a másik csak súlyos sebet kapott, s a

Az Áruló

186

tér közepén vergődött, de senki nem sietett a

segítségére.

– Gyerünk, őrnagy! – acsarogta.

Landerson megrázta a fejét. Úgyis

meghalnak. Itt helyben ölik meg őket, vagy

élve esnek fogságba, ami még rosszabb. Akkor

megkínozzák őket, míg a saját bajtársaikat és

családjukat is elárulják, s csak akkor, amikor

az önbecsülésnek és emberi tartásnak már

szikrája sem maradt bennük, ölik meg őket.

Ha már mindenképpen meghalnak, akkor

ezt akár emelt fővel, harcosként is tehetik.

A hangtompítós géppisztoly olyan hangot

adott ki, mint amikor egy színésznő nyálas

csókokat dob a közönségnek, s a félpáncélos

oldalán egy sor lyuk jelent meg. Állított egy

kicsit az irányzékon, s a következő rövid

sorozata egy excubitort talált telibe, aki épp

kilesett a jármű takarásából.

Dan Abnett

187

A következő pillanatban az erősítés rontott

elő a sikátorból – egyenesen Gaunt

tűzvonalába. A komisszár ezredes lövései az

első hármat azonnal lekaszálták, aztán

kifogyott a pisztolya. Gondolkodás nélkül a

földre ejtette, aztán két kézre fogta a

sorozatvetőjét, és egy negyediket mellbe lőtt. A

szürke testpáncél széthasadt a

robbanólövedéktől, és az excubitor úgy

rogyott össze, mint akit letaglóztak.

Gaunt visszaugrott az oszlop mögé, s újra

tarázott.

Olyan hangzavar volt, hogy a saját

gondolatait is alig hallotta – Mkoll

lézerfegyvere és a perzselők sivítása szilárd

magvas lövedékek robajával keveredett.

Gaunt egy pillanatra kihajolt a fedezékéből,

leadott egy lövést, s azonnal vissza is rántotta

a fejét, így nem láthatta, ahogy a

Az Áruló

188

robbanólövedék letépi egy excubitor vállát, és

egy tenyérnyi darabot szakít ki a nyakából.

Bal kéz felől mozgásra lett figyelmes. Valaki

megpróbálta kihasználni a zűrzavart, és be

akart lopakodni az árkádsor alá.

A következő robbanólövedéket ő kapta –

egyenest a képébe. – Ideje eltűnnünk, uram! –

hallotta Mkoll hangját a fülhallgatójában.

A boltívek alatt megsűrűsödött a füst, és

egyre nehezebb volt pontosan célozni. Gaunt

leadott még néhány lövést, aztán megfordult,

és a felderítők őrmestere után eredt.

Mkoll és Landerson kiugrottak az oszlopok

takarásából, s egymást fedezve futásnak

eredtek. A hosszú sorozatok fedezékbe

kényszerítették az excubitorokat, így Gaunt

kapott néhány értékes másodpercet, hogy

utolérje a másik két birodalmit.

Mkoll kiszúrt egy bedeszkázott ajtót a tér

túloldalán, s ahogy odaért, teljes erejével

Dan Abnett

189

belerúgott, s beszakította a deszkákat. Gaunt

és Landerson adtak neki fedezettüzet, s amint

az út szabaddá vált, már bent is voltak az

épületben.

Valami raktár lehetett, de elég keveset láttak

a belső térből. A bedeszkázott ablakokon alig

szűrődött be némi fény. A falak mentén

halomban állt a régi, ócska bútor, s mindent

belepett a por. Landerson és a komisszár

ezredes sietős léptekkel vágtak át az épületen,

Mkoll azonban lemaradt egy pillanatra, és egy

robbanótöltetet vett elő a zsákjából. Az ajtó

mellett, a bal oldali falra tapasztotta, majd egy

monoszálas kábelt fűzött át a biztosítószegen,

és combmagasságban kifeszítette az ajtó elé. A

szinte láthatatlan kábel egyik végét egy törött

asztallábhoz, a másikat egy székhez rögzítette,

aztán futva indult a parancsnoka után.

– Ismeri ezt a helyet, őrnagy?

Az Áruló

190

Odakint torokhangú parancsszavak

harsantak, és szinte varázsütésre elhallgattak a

fegyverek.

– Igen, uram. Ezek a raktárak a Földműves

soron állnak. Ez az út vezet a kézműves

negyedbe. Ha erre megyünk, a Rubenda déli

oldalán lyukadunk ki.

Volt valami Landerson hangjában, amitől

Gauntnak az az érzése támadt, hogy amit

eddig láttak, az csak a jéghegy csúcsa volt.

– Akkor most…

– Nem értik! – vicsorodott el Landerson. –

Most tényleg nagy bajban vagyunk. Most csak

annyit tehetünk, hogy megpróbálunk egy

biztonságos búvóhelyet találni.

– Rendben – biccentett Gaunt.

– Tényleg nem értik – rázta meg a fejét az

őrnagy vadul.

– Mi volt ez? – szólalt meg a hátuk mögött

Mkoll, mire mindketten elhallgattak.

Dan Abnett

191

Az excubitorok üvöltözésén túl, távolról

kürtök és szirénák hangja szűrődött be a

raktárba, aztán a szél süvítését hallották.

Mintha csak a közeledő vihart jelezte volna.

Kísérteties nyögéseket hallottak, amik

mintha a falakból szóltak volna – nyögéseket,

amik mélyén ott lapult a pusztító, túlvilági

üvöltés.

– Drótfarkasok – súgta Landerson, és

megremegett a szája széle. – A Császár

irgalmazzon nekünk! Az egész várost

felvertük!

– Mik ezek a… – kezdte Gaunt, aztán

megrázta a fejét. Nem akarta tudni.

– Maga vezet, Landerson. Ahogy mondta.

Kell egy biztonságos búvóhely.

– Megpróbálom, uram.

A raktár déli falában találtak egy másik ajtót.

Félrehúzták a bútorokat, amikből valaki

Az Áruló

192

barikádot próbált emelni a hátsó bejárat elé, és

felfeszítették a zárat.

A túloldalon szűk, koszos sikátor várta őket,

amit bűzös kanálissá változtatott a széttört

szennyvízvezetékekből folyó mocsok. A

nyögésekből üvöltés lett, s a hangtól

mindhárman megborzongtak.

Mkoll előhúzta hangtompítós pisztolyát, és

igyekezett minél kevesebb zajt csapni a sáros

köveken. Utána Landerson jött, és ismét Gaunt

zárta a sort. Tíz lépést, ha megtehettek, amikor

a raktár másik ajtaja éles reccsenéssel

beszakadt, aztán robbanás hallatszott, és torz,

fémes sikolyok.

Végigrohantak a nyálkás, sáros utcán,

miközben a szél és a szirénák egyre vadabbul

üvöltöttek. Gaunt érezte, hogy ég a szeme, s

mintha apró tűkkel szurkálták volna a bőrét.

Szinte érezte a szabadjára eresztett

szentségtelen mágiát.

Dan Abnett

193

Mkoll az egyik mellékutca felé intett, de

Landerson megrázta a fejét.

– Nem. Az zsákutca. Erre!

Jobbra fordultak, egy szűk utcácskába, ahol

kőlépcsőkön rohantak fel, aztán az első

adandó alkalommal balra fordultak. A sikátor

még az eddigieknél is szűkebb volt, s a magas

házak közt szinte csak egy keskeny résen át

látták az eget.

Fallal körülkerített, belső kertek közt

futottak, s még háromszor váltottak irányt,

mielőtt Landerson lassított volna.

– Honnan tudta? – kérdezte Gaunt.

Az őrnagy bemászott egy lyukas kerítésen,

és az elvadult kert végében levő műtrágyás

zsákok halma mögé bújt be.

– Honnan tudta? – kérdezte újra a komisszár

ezredes. – Ott, a vörös ajtónál.

Az Áruló

194

– A válaszból – mondta komoran Landerson.

– Azzal figyelmeztettek. Mást nem tehettek az

excubitorokkal a hátuk mögött.

– Tudták, hogy jövünk – mondta Mkoll

hidegen.

– Azt tudták, hogy jön valaki. Az a ház az

egyik legfontosabb találkozóhelyünk volt.

Most majd egy másikat kell használnunk…

már ha maradt még olyan, akit nem találtak

meg.

A szemközti fal mellett egy düledező

műhely állt, s a félig szétrothadt ajtó egy

pillanatra sem lassította le őket. Odabent kosz,

törött alkatrészek, és por fogadta a csapatot.

– Mi van itt?

– Semmi – ült le az egyik fal mellé

Landerson, és a begörcsölt combizmait kezdte

masszírozni. – Csak biztonságosabb, ha egy

darabig meglapulunk. Az utcákon egy perc

alatt elkapnának minket.

Dan Abnett

195

Vagy félórát pihentek a törött fémdarabokkal

és rozsdás drótköteggel teli hordók mögött,

aztán az őrnagy arrébb húzott pár régi

festékeshordót, és elmozdított két szélesebb

deszkát. A felkavarodó por úgy csillogott a

szúnyoghálós ablakon beszűrődő fényben,

mint egy apró galaxis.

A deszkák mögött egy lyuk tátongott a

szomszédos kőfalban, amiről azonnal kiderült,

hogy egy garázs hátulja. A padlón éktelenkedő

olaj- és prométeumfoltok alapján arra

következtettek, hogy egy jó darabig valami

nagyobb járművet tároltak itt. A sarokban levő

asztalon még most is ott árválkodott egy

rozsdás motorblokk.

Landerson résnyire nyitotta a garázsajtót,

amiről már jókora foltokban lepergett a festék,

és kilesett. A szirénák még mindig szóltak, s a

levegőben – mintha vihar készülődött volna –

ózon szagát érezték.

Az Áruló

196

– Segítsenek! – sziszegte az őrnagy, aztán

Mkollal együtt eltolták az asztalt.

Egy rozsdás csapóajtó volt alatta, ami

azonban meglepően olajozottan nyílt. Az

ellenállótiszt gyorsan lemászott a feltáruló,

sötét aknába, Gaunték pedig követték.

A csapóajtó belső oldalához egy kötél volt

erősítve, s Landerson ennek segítségével zárta

le az ajtót. Ahogy teljes sötétség borult rájuk,

Mkoll bekapcsolta a zseblámpáját, s ennek

fénye mellett vágtak neki az egymásba nyíló

pincék sorának.

Omladozó, nyirkos téglafalak között

haladtak, ahol minden repedésben penész

tenyészett, s a lámpa fénye elől neve nincs

rovarok hada futott szét.

Néhány perc után csúszós lépcsősorhoz

értek, mely egy zavaros, habos vízzel teli

csatornához vezetett le. Ebben mentek tovább,

s mindhárman kendőt kötöttek a szájuk elé,

Dan Abnett

197

ami egy kicsit tompította a szűk helyen

megrekedt bűzt, amit a vegyszerszag sem

tudott elfedni.

Az alagút falába valaki fémkampókat vert, s

Landerson ezek segítségével mászott fel egy

másik csapóajtóig. Nekifeszítette a hátát, és

lassan kinyitotta.

Egy fénytelen helyiségbe értek, ahol a

mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem is

tudtak teljesen felegyenesedni. A zseblámpa

fényénél régi ládákat és magokkal teli

zsákokat pillantottak meg az egyik fal mellett.

– Hol vagyunk?

– Az ineuroni központi malom egyik

használaton kívüli raktárában. Az ellenállás

búvóhelyként használja.

– Itt biztonságban vagyunk? – húzta föl a

szemöldökét kérdőn Gaunt.

– Nem – mosolyodott el Landerson keserűen.

– De biztonságosabb mint más helyek.

Az Áruló

198

Biztonságosabb mint az utca. Fohászkodjanak

a Császárukhoz, hogy elég biztonságos legyen!

– Ő a maga Császára is! – komorodott el

Gaunt arca.

– Tessék?

– Azt mondta, hogy imádkozzunk a

Császárunkhoz. Ő a maga Császára is,

Landerson.

Az őrnagy szemei résnyire szűkültek, és

lassan megcsóválta a fejét.

– Ez itt az én világom, komisszár ezredes, és

én tiszta szívemből szeretem. A családom az

első telepesekig tudja visszavezetni a

vérvonalát. Hiszem az emberiség Császárát, de

mégis… őszintén… komolyan úgy gondolja,

hogy megvéd minket? Itt is? Most is? Mert

amikor a Kínzatás elérte Gereont, nem tudom,

hogy hol volt.

– Erre nem tudok válaszolni – mondta Gaunt

halkan. – Nem vagyok pap.

Dan Abnett

199

Más körülmények között az ilyesmit eretnek

beszédnek tekintette volna, és agyonlövi

Landersont, de egyrészt nélküle nem

boldogultak volna, másrészt valahol mélyen

Gaunt maga is tisztában volt vele, hogy van

némi igazság az őrnagy keserűségében.

– Meddig kell itt maradnunk? – kérdezte

Mkoll.

– Amíg le nem csitulnak egy kicsit a

kedélyek odakint – vont vállat Landerson.

– Tehát?

– Ma este, vagy legkésőbb holnap reggel.

Az őrnagy a fal mellé fektette a

géppisztolyát, és maga is letelepedett a

padlóra.

– Akkor megint megpróbálhatjuk felvenni a

kapcsolatot az ellenállókkal. Már ha addig

nem kapcsolnak le minket is.

Az Áruló

200

Lassan beesteledett, de a silóban rejtőző

birodalmiak még mindig türelmesen

várakoztak. Aztán egyszer csak Bonin felütötte

a fejét.

– Ti is hallottátok?

– Ja – biccentett Larkin, aki úgy gubbasztott a

puskája mellett, mint egy viharvert varjú. –

Egy ideje már én is hallom.

– Mi a franc lehet?

A mesterlövész kelletlenül elhúzta a száját.

Nemszeretem hangok voltak, olyanok, amit az

ember a legrosszabb rémálmaihoz társít.

Sikolyok. Üvöltések. A szél vonítása, amiben

mintha elkárhozott lelkek jajgattak volna. Fájt

tőle a feje, és kirázta a hideg.

– Amondó vagyok, hogy próbálkozzunk

meg a rádióval – mondta Tona Criid

csöndesen, és felállt a fal mellől.

Dan Abnett

201

– Nincsenek a hatósugáron belül – rázta meg

a fejét Beltayn. – A fülhallgatók kis

hatósugarúak. Kábé egy kilométer, nem több.

– Várunk – mondta Rawne. – Így szólt a

parancs.

Varl nekikészült, hogy mondjon valami

cifrát, aztán mégsem tette.

Mkvenner lépett be a silóba, aki épp most

fejezte be a legutolsó terepszemlét. Egy

pillanatig csak állt a küszöbön, mint aki nem is

akar bejönni, aztán megdörzsölte az állát.

– Valami nincs rendjén – mondta.

– Erre mi is rájöttünk – biccentett Bonin. – Mi

is hallottuk ezt az üvöltözést.

– A legrosszabb esetben a mi drága

parancsnokunk valami nagy szarba tenyerelt,

és meghalt, vagy a legjobb úton jár felé – tette

hozzá Rawne gúnyosan.

– És mi a legjobb eset? – kérdezte váratlanul

Curth.

Az Áruló

202

– A legjobb, doktor? – vont vállat az őrnagy –

Hát az, hogy a mi drága parancsnokunk

valami nagy szarba tenyerelt, és meghalt, vagy

a legjobb úton jár felé. Vagy ez valami trükkös

kérdés volt?

– Kinyalhatja, őrnagy! – sziszegte Curth.

– Örömmel állok a rendelkezésérc! –

mosolyodott el hidegen Rawne, aztán felállt. –

Mindenki figyeljen! Holnapig várunk, aztán az

én módszeremmel állunk neki a dolgoknak.

Dan Abnett

203

HAT

Leszállt az éj, de a városra telepedő sötétség

és csönd semmi jót nem ígért. Elhallgattak a

szirénák, s a hűvös éjszakát mindenki a saját

kísérteteivel és rémképeivel népesítette be.

Egyesek talán valóságosabbak voltak, mint a

többi, s a városiak okosabbnak látták a

házaikba zárkózni, és rettegve várni a

napfelkeltét.

A pinceraktár sötétjében várakozó három

birodalmi számára az idő végtelen lassúsággal

telt. Kikapcsolták a lámpát, és némán ültek a

Az Áruló

204

sötétben. Gaunt érezte a falakból áradó

hideget, és nagyon is jól tudta, hogy ezek a

masszív falak egy bombázást is kibírnának, de

a csöndben és sötétben, ahol a racionális érvek

súlyukat vesztették, úgy tűnt, egy vékony

sátorponyva óvja és rejti őket.

Azok elől a dolgok elől, amik az éjszakát

járták.

Mintha valami árapály jelenségnek lettek

volna tanúi, csakhogy ebben az esetben a

hideg volt az, amit hol erősebben éreztek, hol

pedig mintha eltávolodott volna a közelükből

a forrása. A falakon és a plafonon dérvirágok

nyíltak, és volt olyan is, hogy hirtelen

meglátszott a leheletük. Távoli nyögések és

moraj szűrődött be az utcáról, s olyan hangok,

mintha fémpengéket húznának végig egy

házfalon. Időről időre sikolyok harsantak,

aztán mintha késsel vágták volna el, ismét

süket csönd borult a városra.

Dan Abnett

205

Megpróbálták nem elképzelni, hogy mi lehet

odakint – hogy miféle elfajzott rémség

garázdálkodhat Ineuronban. A sötétben az agy

amúgy is csúf tréfát űz az emberrel, s a három

birodalmi görcsösen szorongatta a fegyverét,

és lélegzetvisszafojtva fülelt.

Időről időre vasalt csizmák dobogását

hallották, aztán egy motor robaját, és vérebek

ugatását. Ezek a hangok – bár mindegyik a

veszélyt jelezte – szinte megnyugtatóak voltak.

A fizikai világhoz tartoztak. Ezekekkel szembe

lehetett nézni.

A szellemek távoli üvöltése már teljesen más

lapra tartozott.

Aztán hirtelen csönd telepedett a városra.

Gaunt szemügyre vette a kronométere

halványan pislákoló kijelzőjét, és látta, hogy

két órával elmúlt éjfél.

Az Áruló

206

Néhány perc múlva Landerson bekapcsolta a

zseblámpáját, s ennyi sötétség után még ez a

gyenge fény is bántotta a szemüket.

– Visszahívták őket – szólalt meg az őrnagy,

nyolc órája először.

– Biztos benne? – kérdezte Mkoll.

A felderítők őrmestere nyúzott volt és

sápadt, a pillantása, akár egy űzött vadé.

– Amennyire csak biztos lehetek – biccentett

Landerson. – Miután megidézik őket, a

drótfarkasok gyorsan elhasználják az

energiáikat. Mostanra már eltűntek.

– Eltűntek?

– A nyugvóhelyükre, hogy visszanyerjék az

erőiket.

– Miféle nyugvóhelyükre?

– A hipertérbe – vonta meg a vállát az

őrnagy. – Gondolom. Bár valahogy soha ne

akartam igazán tudni.

Dan Abnett

207

Lassan fölállt, s amennyire a szűk hely

engedte, megmozgatta elgémberedett tagjait.

– Induljunk! – mondta a hosszú hallgatástól

rekedten. – Most egy darabig viszonylag

biztonságban leszünk. Ne vesztegessük el ezt

az időt.

Ismét a szennyvízcsatornát választották, a

zavaros, bűzös vizet, melynek tetején,

gyomorforgató habként száz meg száz

patkány csontja lebegett. Több mint

negyedórát gázoltak a penészes falak között,

mígnem egy kő lépcsősorra bukkantak.

A fokok keskenyek és csúszósak voltak, de

ahogy egyre feljebb másztak, úgy tűnt el a

falakról a penész, s úgy lettek a kövek egyre

szárazabbak. Végül egy viharvert faajtóhoz

értek, mely egy keskeny sikátorra nyílt.

Csöndes éjszaka volt, s a felhők közül kíváncsi

csillagok kémlelték a várost.

Az Áruló

208

Ismét Landerson állt az élre, és egy

keresztutcáig kalauzolta őket, ahol egy égő

szurkoshordó mellett két excubitor melengette

a kezét. A birodalmiak egy párhuzamos utcát

használva kerülték meg őket, majd ismét

sikátorok következtek, dombnak fölfelé,

egyforma, sötét és kihalt utcák labirintusa.

Átosontak egy elvadult növényekkel teli téren,

majd egy asztalosműhely és egy szeszlepárló

közötti mocskos sikátoron vágtak át. Az utcát

rozsdás, mohával és kúszónövényekkel

befutott kapu zárta le.

Landerson hirtelen megtorpant, aztán intett,

hogy húzódjanak be egy kapualjba.

A rozsdás kapu túloldalán egy járőrcsapat

robogott tova. Katonai alakulat volt, nem

excubitorok, s Gaunt legalább két tucat

katonát, és egy könnyű páncélost számlált, ami

keresőfényeivel folyamatosan a környező

sikátorokat pásztázta.

Dan Abnett

209

Ahogy befordultak a sarkon, ismét sötétség

és csönd telepedett az utcára.

– Gyerünk! – sziszegett Landerson.

Nagy vargabetűket téve megkerülték a

kereskedőnegyedet, s egyre mélyebbre és

mélyebbre hatoltak a város szívébe. Az egyik

széles, kivilágított sétányon fáklyás menetbe

botlottak, s az egyik mellékutcából figyelték a

dobszóval kísért felvonulást.

Katonák és excubitorok haladtak az élen, a

kezükben szentségtelen jelvényekkel

felcicomázott lándzsák. A nyomukban

azonban helyiek jöttek, akik egy

hátborzongató, disszonáns dallamot énekeltek.

A túlélni vágyók voltak ezek, akik abban

látták az életük és jövőjük biztosítékát, ha

megtérnek az őket leigázók hitére.

Az Áruló

210

Gaunt szíve elfacsarodott, látva, hogy milyen

sokan vannak. S ahogy az idő múlik, s egyre

kevesebb a remény, hogy a Birodalom a

Gereon megsegítésére siet, úgy lesznek majd

egyre többen és többen. Egy részük talán

valóban azért teszi majd, mert a világukra

telepedő Káosz sötét lehelete megrontja a

lelküket, de a legtöbben csak a túlélés zálogát

látják benne.

A menetet tiszttartók vezették az út végén

álló templom felé – Landerson elmesélte, hogy

a tiszttartó amolyan gyűjtőfogalom volt, amit

az Ellenség összes tisztviselőjére használtak.

Volt közöttük pap, tanító, bürokrata, kalmár és

gazdasági szakember egyaránt.

Súlyos fejékeket és arannyal hímzett

klepetust viseltek, a kezükben díszesen

faragott bot, vagy a hatalmat szimbolizáló,

arannyal futtatott jogar. A javuk nő vagy férfi

volt, de akadt olyan is, akinek nem lehetett

Dan Abnett

211

megállapítani a nemét, s egy részüket annyira

eltorzította a mutáció, hogy talán már nemük

sem volt.

Gaunt nem tudta – nem akarta – szemügyre

venni a lobogókat, és a ruhákat díszítő jeleket.

Nem akarta tudni, hogy mit jelképeznek. Ezek

itt mind a Káosz csatlósai és fullajtárjai, az

emberiség ellenségei voltak.

Az már más lapra tartozott, hogy annyi év

szüntelen harc után most először volt rá

lehetősége, hogy ne csak az Ellenség harcosait,

hanem a kultúrájuk – már ha a Szentségtelen

Erők esetében lehet egyáltalán ilyesmiről

beszélni – vezetőit is szemügyre vehesse.

Ezek voltak a harcosok nyomában járó

szörnyetegek, akik új világrendet hoztak létre

az elfoglalt világok üszkös romjain.

Ahogy a menet elvonult, ők hárman sietve

átvágtak az utcán, s arrafelé vették az irányt,

Az Áruló

212

ahol valaha az Administratum helyi

kirendeltségének épülete állt.

A romos falakon vörös és fekete jelek és

feliratok éktelenkedtek, melyeknek már a

látványától is felfordult a gyomruk.

Az egyik fal mellett rongyos helybéliek

százai dolgoztak – létrákon és állványokon

állva újabb és újabb jelekkel és értelmetlen

szavakkal festettek tele minden szabad

felületet.

– Szabálysértők és kérvényezők – súgta

Landerson. – Addig dolgoznak, míg össze nem

esnek a fáradtságtól, vagy amíg nem sikerül

egy olyan jelet festeniük, amit az őrök igaznak

ítélnek.

– Igaznak?

– Az Ellenség nem tanítja meg a jeleit és

szent szavait, csak azoknak, akik áttérnek az ő

hitére. Azt mondják, hogy az, akit megérint a

Káosz, ösztönösen is tudni fogja a megfelelő

Dan Abnett

213

jeleket és szavakat. Így azok, akik át

szeretnének térni, mindenféle jeleket és

szimbólumokat festenek a falakra, ami csak

eszükbe jut. Ha sikerül egy olyannal előállni,

amit a tiszttartók is felismernek, akkor elviszik

őket megtisztulni, hogy utána áttérhessenek.

Az excubitorok mellett három tiszttartó is

figyelemmel kísérte a gereoniak

tevékenységét. Az egyikük egy mechanikus

trónon ült, mely fém póklábakon járt, s úgy

festett, mint egy rémálomból szalajtott gyerek,

a rémálomból szalajtott játékával. Bár a trónra

szerelt ikergéppuskában már semmi gyerekes

nem volt.

Nagy ívben kikerülték az épületet, s egy

vizelettől és ürüléktől bűzlő sikátoron át egy

zsákutcába jutottak, ami a mellközépig érő

hulladékhegyektől sokkal inkább

szeméttelepnek, mint utcának látszott. Az

Az Áruló

214

egyik falban egy ajtó nyílt, ami szinte eltűnt a

hulladékhalmok között.

– Imádkozzunk, és bízzunk benne, hogy erre

a helyre még nem bukkantak rá! – fordult

Landerson Gaunthoz.

– Imádkozzunk – biccentett a komisszár

ezredes, aztán intett Mkollnak, aki egy pillanat

alatt behúzódott a zsákutca árnyai közé.

Az őrnagy az ajtóhoz lépett, és bekopogott.

– Hogy van a Gereon? – kérdezte egy fojtott

hang bentről.

– A Gereon él – felelte Landerson.

– Minden erőfeszítésük ellenére – jött a

válasz, és az ajtó feltárult.

Gaunt és Landerson beléptek a benti

sötétségbe, de három lépést sem tehettek meg,

amikor puskacsövet éreztek a hátukban.

– Le a földre! – kiáltotta valaki. – Arccal

előre! Le a földre!

Dan Abnett

215

– De mi… – kezdte volna Landerson, de egy

puskatus csapódott a tarkójának.

– Azt mondtam, hogy le a földre!

Letérdeltek a földre, s a tarkójukon

összekulcsolt kézzel tűrték, hogy átkutassák

őket, és elvegyék a fegyvereiket.

– Feküdjetek a földre, rohadékok! – acsarogta

a testetlen hang.

Hirtelen fegyverlámpa fénye villant.

– A helyetekben én nem nagyon ugrálnék –

mondta halkan az ajtóban álló Mkoll, kezében

a kibiztosított lézerkarabélyával.

– Elnézését kérem, komisszár ezredes –

szabadkozott Cirk őrnagy.

– Szükségtelen – rázta meg a fejét Gaunt. –

Értem én, hogy miért van szükség az efféle

óvintézkedésekre.

Az Áruló

216

– Az embere ennek ellenére végezhetett

volna velünk – komorodott el a nő arca.

Mkoll, fegyverrel a kezében, hátát a

szemközti falnak vetve hallgatta őket.

– Igen – biccentett Gaunt. – Viszont abban,

amit csinál, ő a legjobb, szóval emiatt ne

eméssze magát!

Az egyik sarokban egy magnéziumfáklya

égett, az világította meg az apró helyiséget.

Hat rongyos, elgyötört arcú szabadságharcos

volt rajtuk kívül a szobában, akik Landerson-

nal beszélgettek. A maradék kettő – házi

készítésű fegyvereikkel a kezükben – az

ajtóval szemközt posztolt.

– Maguk miatt van ez a razziázás? – kérdezte

az őrnagy.

– Attól tartok, hogy igen – mondta Gaunt

kelletlenül. – Tűzharcba keveredtünk néhány

őrjárattal, miközben megpróbáltunk

kapcsolatba lépni az ellenállással.

Dan Abnett

217

– A múlt éjszaka után az embereink felét

lekapcsolták – mondta Cirk.

– Mi történt múlt éjjel?

Az őrnagy felsóhajtott, és megrázta a fejét.

Negyvenes évei elején járó, magas, vonzó nő

volt, telt ajkakkal és bájos, szabályos

vonásokkal. Valamikor híres szépség lehetett,

de a nélkülözéstől szikár lett, s lötyögött rajta

az egyenruha.

– Múlt éjjel elterelő hadműveletet hajtottunk

végre – mondta halkan. – Hogy maguk

könnyebben bejuthassanak a városba. Az

embereink Ineuron különböző pontjain

indítottak összehangolt támadást, s ezzel

magukra vonták az ME-s katonák és az

excubitorok figyelmét. Az, hogy itt vannak, azt

jelenti, hogy sikerrel jártunk.

– Célpontok?

– Három taktikai célpont, negyvenszázalékos

veszteség. Ma viszont kíméletlenül a

Az Áruló

218

nyomunkba eredtek, és sok jó emberünkkel

végeztek. Ineuron kilenc ellenálló sejtjéből

négyet megsemmisítettek, a mezőgazdasági

külvárosokban másik féltucatnyit számoltak

fel.

– Veszteségek?

– Hatvannyolc ember. Halottak, vagy

fogságba estek. És ez a rosszabb.

– Nekem egy Ballerat nevű ezredessel kellett

volna felvennem a kapcsolatot – dörzsölte meg

a halántékát Gaunt.

– Halott. Tegnap éjjel esett el, amikor az

Ikonoklávénál bombát robbantottak. Most én

vagyok a rangidős.

Sem az arcán, sem a hangjában nem volt

nyoma érzelemnek. Landersonhoz és a többi

ellenállóhoz hasonlóan ő is túl sokat látott, és

túl sokat vesztett ahhoz, hogy bánni és bárki

elvesztése fölött keseregjen.

Dan Abnett

219

– Ineuronban meggyújtották a lábunk alatt a

talajt, így egy időre itt bezárjuk a boltot –

folytatta Cirk. – Az itteni ellenálló sejtek

odébbálltak – leszámítva az én csapatomat.

– Ránk vártak?

– Az, hogy felvegyük a kapcsolatot, és hogy

megadjunk minden lehetséges segítséget,

elsődleges fontossággal bírt – biccentett a nő. –

Ezt Ballerat ezredessel és velem is a lehető

legvilágosabban közölték.

– Kik?

– Nem az én tisztem, hogy megmondjam,

uram. Tulajdonképpen nem is tudom

pontosan. Az ellenállás ereje a sejtes

széttagoltságában rejlik. Senki nem tud többet,

mint amennyit tudnia kell. Így, ha

bármelyikünk is fogságba esne…

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá

szükség.

Az Áruló

220

– Értem – sóhajtott fel Gaunt. – Értem, és

hálás vagyok önöknek.

– Nem szükséges – vont vállat a nő.

– Ez nemcsak az én hálám, hanem a

feletteseimé is.

– Ez nekem bőven elég – mosolyodott el

halványan Cirk. – Tehát… mire van

szükségük?

– Mihamarabb kapcsolatba kell lépnem a

saját embereimmel. Tudniuk kell, hogy

bejutottunk, és élünk.

– Van rádió adóvevőjük?

– Igen.

– Mi is rendelkezünk egy készülékkel. Én

magam nem szívesen használnám, de egy

rövid üzenet még mindig kevésbé kockázatos,

mint megpróbálni egy futárt kijuttatni a

városból.

– Az üzenet nagyon rövid lesz, ígérem.

Csupán két szó: Ezüst és készültség.

Dan Abnett

221

– Rendben. Hullámhossz?

– A kettő-négy-négy és a három-egy között

bármi lehet az ultrarövid hullámon.

Cirk magához intette az egyik emberét – egy

szőke lányt, aki még a kamaszkorból se nőtt ki

–, majd gondosan elmagyarázta neki, hogy mit

kell tennie. A lány kisurrant az ajtón, és eltűnt

az odakint növekvő sötétségben.

– Még valami? – fordult Cirk ismét

Gaunthoz.

A komisszár ezredes egy pillanatig szótlanul

fontolgatta a választ, aztán közelebb hajolt a

nőhöz.

– Először én hadd kérdezzek! Mit gondol a

felszabadításról? Cirk rezzenéstelen szemekkel

állta a tekintetét, s Gaunt kénytelen volt

elismerni, hogy a nő még így, meggyötörten és

komoran is nagyon szép. Az arcára sütött

bélyeg azonban mindennél ékesebben

Az Áruló

222

emlékeztette Gauntot, hogy mi is történt ezzel

a világgal és a lakóival.

– Úgy gondolom, hogy egyhamar nem fog

bekövetkezni – mondta végül Cirk.

– Úgy gondolja?

– Igen. Nem vagyok bolond, és Ballerat is

idejében eligazított. Persze az efféle

információkat nem sok emberünkkel osztjuk

meg. Ahogy már említettem, minél kevesebbet

tudnak, annál kevesebbet tudnak

alkalomadtán kicsikarni belőlük ígéretekkel és

kínzással. Én azonban tudom, hogy a

felszabadítás nem holnap kezdődik. Az

embereimmel ezt természetesen nem

közöltem. Ártana a morálnak. Azzal is

tisztában vagyok, hogy maguk ennek ellenére

nem ok nélkül jöttek ide, és, hogy fontos

küldetést teljesítenek.

– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – sóhajtott fel

Gaunt. – Landerson mindezt sokkal

Dan Abnett

223

nehezebben fogadta el, és nem szerettem volna

az ön szemében is ugyanazt a csalódottságot

látni.

– Miért?

– Nem az én tisztem, hogy megmondjam…

A nő elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

– Hogyan tovább?

– Sejtelme sincs, hogy miért vagyunk itt,

őrnagy?

– Szerintem még maga Ballerat ezredes sem

tudta pontosan. – Azért jöttünk, hogy

megöljünk valakit – mondta csöndesen Gaunt.

– Csak egy valakit? Landerson szerint már

így is húsznál több excubitort és ME-s katonát

kaptak el. Nem is rossz, főleg, ha figyelembe

vesszük, hogy még huszonnégy órája sincs,

hogy a Gereonra érkeztek.

– Csak egy valakit – engedte el a füle mellett

a megjegyzést Gaunt. – Egy régi barátot.

– Gondolom most ironizált.

Az Áruló

224

– Jól gondolja.

– Kicsoda a fickó?

– Nem mondtam, hogy az illető férfi.

– Értem – biccentett a nő. – Ellenálló-taktika.

Minél kevesebbet tudunk, annál jobb…

– Pontosan.

– Rendben. Tulajdonképpen nem is igazán

akarom tudni. Gondolom, mihamarabb

szeretné megtalálni ezt a… régi barátot.

– Igen. Kérdezte, hogy mire van még

szükségünk. Az embereimmel együtt minél

hamarabb el kell, hogy jussunk Lectica

tartományba.

– Basszus! – sziszegte a nő. – Nem is kér

sokat, igaz?!

– Valami gond van, őrnagy?

– Ha a belső tartományokba kell bejutniuk,

Ineuronnál jobb helyről is indulhattak volna.

– Miért is? – húzta fel a szemöldökét Gaunt.

Dan Abnett

225

– Mert körülbelül háromszáz kilométerre

vannak attól a céljuktól.

– Tudom – biccentett a komisszár ezredes

nyugodtan. – Ez azonban egy lassan kiépülő

misszió. A Gárda hírszerzése és a gereoni

ellenállás hónapokig tervezte az akciót, mielőtt

idejöttünk volna. Az első és legfontosabb lépés

a biztonságos leszállási zóna kiválasztása volt.

A gereoniak a Shedowtonland-től délre fekvő

mocsarakat javasolták. Bármi, ami közelebb

van Lecticához, túl veszélyes lett volna.

– Igaz – bólintott a nő. – Leszállóhajóval

jöttek?

– Egy darabig. Aztán a mocsarak fölött már

ernyőt használtunk.

– Na, az nem lehetett egy leányálom.

– Valóban nem. Amikor ugrani kellett volna,

a mesterlövészem megmakacsolta magát.

Remek katona, de nem ő a legösszeszedettebb

emberem. Szóltam a lángszórósomnak, hogy

Az Áruló

226

hajítsa ki a lövészt a leszállóhajóból. Persze

azóta már megint szóba állnak egymással.

Cirk végre elnevette magát, és Gaunt

elégedetten nyugtázta, hogy tetszik neki a nő

nevetése.

– Mi volt azelőtt, őrnagy? A megszállás előtt.

A nő arca ismét elkomorodott, és vagy tíz

szívdobbanásig csak a magnéziumfáklyát

bámulta.

– Földbirtokos voltam – mondta végül. – A

várostól nyugatra fekvő földekből kétszáz

hektárnyi a családomé volt. Gabonát és

gyümölcsöt termesztettünk. Aztán megjöttek

ezek az állatok, és az egész gyümölcsöst

felperzselték.

– Hogy hívják, őrnagy?

– Cirk őrnagy, Ineuroni Ellenállás…

– A nevét kérdeztem. Engem Ibram

Gauntnak hívnak.

– Sabbatina. Sabbatina Cirk.

Dan Abnett

227

Gaunt úgy hőkölt hátra, mint akit pofon

vágtak.

– Mi… mi az? Valami rosszat mondtam? –

kérdezte értetlenül a nő.

– A Szent… gondolom a Szent után nevezték

el így.

– Természetesen.

– Bármerre is megyek, Ő ott van, hogy

vezesse a lépteimet – mormolta Gaunt,

mintegy önmagának.

– Uram?

– Mindegy… nem érdekes. Szóval… Lectica.

– Meglátom, mit tehetek – mondta az

őrnagy. – Vannak kapcsolataink az erdiani

ellenállókkal. Ők talán tudnak segíteni, hogy

eljussunk a belső tartományokhoz. Onnan

pedig már az ő kapcsolataikra tudunk

támaszkodni.

– Kezdetnek megteszi – biccentett Gaunt.

Az Áruló

228

HÉT

A Bástya vörös viaszból öntött

gyertyaszálnak tűnt a felkelő nap fényében, a

paliszádon végigsétáló Desolane pedig alig

többnek mint egy porszem.

A pheguthot hajnal óta transzkódolásnak

vetették alá, s az életőrző hallotta a férfi

fültépő sikolyait. Most, órák múlva már

visszatért a szobájába, s Desolane is

elérkezettnek látta az időt, hogy ellenőrizze a

biztonságát.

Dan Abnett

229

Útközben szerét ejtette, hogy benézzen a

taktikai eligazítóba, ahol féltucat testpáncélos

őr árgus szemei előtt három tiszttartó

rendezgette a jelentésekkel teli dossziékat, és

az új információknak megfelelően

pontosították a nagy fénytérkép adatait.

– Valami új? – kérdezte Desolane.

– Mozgalmas éjszakánk volt, életőrző –

nézett fel az egyik tiszttartó. – Phatimában a

lázadók felgyújtottak egy templomot,

Brovisiában pedig két tiszttartó esett

merénylet áldozatául. Felrobbantották őket.

Az excubitorok gyorsan és hatékonyan jártak

el, és Brovisiában minden tizedik lakost

kivégezték.

– Még valami?

– Ez a déli tartományokból jött – nyújtott át

neki egy adattáblát egy másik tiszttartó.

Desolane egy gyors pillantással átfutotta az

adatokat, aztán megrázta a fejét.

Az Áruló

230

– Hol a pokolban van ez az Ineuron?

– Innen délre, életőrző, a mocsárvidéken,

nem messze a Határtól. Egy kisebb

mezőgazdasági központ. Múlt éjjel több

támadást hajtott végre a helyi ellenállás, de

sikerült visszaállítani a rendet.

– Biztos?

– Hogy… hogy érted ezt, életőrző?

– Nem olvastad át elég figyelmesen az

adatokat! – kocogtatta meg a körmével az

adattáblát Desolane. – Egy egész excubitor

szakaszt lemészároltak. Egy mezőgazdasági

városban. Lézerfegyvereket használtak. Olyan

intenzitású tűzharc folyt, ami a drótfarkasokat

is felébresztette.

– A helyi gubernátor ura a helyzetnek,

életőrző.

– Szerintem meg fogalmuk sincs, hogy mivel

állnak szemben – mordult föl vészjóslóan

Dan Abnett

231

Desolane. – Barmok! Mióta van lézerfegyverük

az ellenállóknak?!

A tiszttartók azonnal elhallgattak.

Mindhárman befolyásos személyek voltak, de

az Anarch egyik személyes testőre előtt őket is

elfogta a félsz. Ha Desolane úgy látná jónak,

megölhetné mindhármukat, és csupán

uruknak tartozna elszámolással.

– Értesítsétek az Omnipotentátot,

ugyanakkor arról is tájékoztassátok, hogy

kézben tartjuk a dolgot!

A tiszttartók mélyen meghajoltak, és egyik

kezükkel eltakarták a szájukat.

– Az Anarch parancsa szerint járunk el,

kinek szava minden más szót kiolt – recitálták

kórusban.

– És amint ezzel végeztetek – vetette még

oda Desolane –, kerítsétek elő nekem Uexkullt!

Az Áruló

232

Az életőrző a taktikai eligazító előtt, egy

apró beugróban várakozott. Néhány perc

múlva két agancsos, félember őr rángatta

végig a folyosón a reszkető pheguthot, aki

szemmel láthatóan alig volt magánál.

– Óvatosan, idióták! – sziszegte Desolane,

mire a két tagbaszakadt bestia azonnal

meghunyászkodott, majd a karjukba emelték a

magatehetetlen férfit, s úgy indultak vele

tovább a toronyszoba felé.

Ujabb tizenöt perc telt el, mire az őrző

meghallotta a vasalt csizmák döngését, amire

várt. Felállt, hogy üdvözölje Uexkullt, de

Mabbon etogaur volt az.

Desolane vegyes érzelmekkel viseltetett vele

szemben, az elismerése azonban őszinte volt.

Mabbon etogaur remek harcos volt, és az

Anarch számos győzelmét köszönhette neki.

– Legyen jó napod, etogaur!

Dan Abnett

233

– Légy üdvözölve, életőrző! Alkalmas az

időpont, hogy a pheguth és én szót váltsunk?

– Nem kifejezetten. Egész reggel tartott a

transzkódolás, és most még gyenge.

– Csupán rövid időről lenne szó.

– Menj föl a toronyba, etogaur! Amint itt

végeztem, csatlakozom hozzád, s elviszlek a

pheguthhoz.

– Köszönöm – biccentett Mabbon.

Uexkull öt perccel az etogaur távozása után

érkezett meg. Négy káoszgárdista gyűrűjében

dübörgött végig a folyosón, s a páncélja váll-

lapjaira szerelt füstölőkből, bódító illat szállt

fel.

Az öntömjénezés egy egészen szó szerint

értelmezett formája – tűnődött Desolane.

Uexkull két fejjel magasodott fölébe, mégis

meghajolt.

– Életőrző – csikorogta. – Óhajod szerint

eljöttem.

Az Áruló

234

– Légy üdvözölve, magir. Szeretném, ha

vetnél erre egy pillantást.

Uexkull hatalmas, páncélkesztyűs

tenyerében szinte eltűnt az adattábla. Gyorsan

átfutotta, majd összehúzta a szemét.

– Lézerfegyverek – mordult föl.

– Pontosan – biccentett Desolane.

– Egy egész szakasz megsemmisült. Ez az

Ineuron… ez valami távoli porfészek, nem

igaz?

– Ennek ellenére mégis van ott valaki. Talán

pont azért, mert egy porfészek.

– Astartes?

– Nem hinném – csóválta meg a fejét

Desolane, mit sem törődve a hatalmas

káoszgárdista csalódott arckifejezésével. – Túl

csöndesek. Inkább valami különleges alakulat.

Valószínűleg a Birodalmi Gárdától. Tudod,

mit kell tenned.

Dan Abnett

235

– Igen – bólintott Uexkull ünnepélyesen. –

Megtalálom és megölöm őket. Még a velőt is

kiszopogatom a lerágott csontjaikból!

– Ez utóbbi teljesen rád van bízva – vont

vállat könnyedén Desolane.

– Tekintsd elintézettnek a dolgot, életőrző –

recsegte Uexkull.

Az őrök – Desolane parancsára – a teraszra

vitték a pheguthot, s úgy tűnt, a friss levegő és

a napfény jót tesz neki. Ennek ellenére a férfi

arcának egyik felén petyhüdten lógtak az

izmok, és ez módfelett aggasztotta az

életőrzőt.

Még akkor is, ha ez idővel elmúlik, az

idegrendszer – különösen az emberi – túl

törékeny ahhoz, hogy gyakran tegyék ki

ekkora megterhelésnek. Előbb-utóbb

menthetetlenül összeroppan, ha ennyire

Az Áruló

236

erőltetik a transzkódolást. Mihamarabb

beszélnie kell a fyzika egyik mesterével a

pheguth állapotáról.

A teraszon túl háromszáz méteres mélység

tátongott, s ilyen magasságból már negyven-

ötven kilométerre is el lehetett látni a sík terep

fölött. A vad, csipkés hegyormok nyugat felé

haladva egyre magasabbra emelkedtek, s egy

idő után már magasabban nyújtóztak, mint a

legmagasabb bástyafok. Hósipkás ormaik az

alacsonyan ülő felhők örök ködébe

burkolóztak.

Keletre és délre az alföldek üde zöldje

nyújtózott, egészen a láthatárig.

Idefönt már kifejezetten hűvös volt, így

Desolane egy köpenyt is hozott magával a

pheguth számára. Biztos volt benne, hogy a

férfi nem vetemedik holmi ostobaságra, de a

biztonság kedvéért utasította az őröket, hogy

láncolják a férfit az egyik fáklyatartóhoz.

Dan Abnett

237

– Talán attól tartasz, hogy végzek

magammal? – kérdezte a pheguth fáradt,

reszelős hangon. – Hogy levetem magam a

lenti vízmosásba, s átadom magam az örök

feledésnek?

– Ezt elég valószínűtlennek tartom – rázta

meg a fejét Desolane. – Annyi szenvedés után

egy ilyen megoldást választani… gyávaság

lenne. Gyengeség. És szerintem te nem vagy se

gyenge, se gyáva. Ugyanakkor még a

legerősebbeknek is vannak gyenge pillanataik,

és a transzkódolás hatása sem múlik el egyik

pillanatról a másikra.

– Igazad van – hajtotta le fejét a pheguth. – E

percben kifejezetten csábítónak tűnik a halál.

– A beszélgetés talán majd eltereli a

figyelmedet a sötét gondolatokról. Az etogaur

szeretne szót váltani veled.

Az őrök a teraszra kísérték Mabbon etogaurt,

s az egyikük egy tálcán frissítőt is hozott

Az Áruló

238

magával. Desolane jelére – aki mégsem akarta

őrizet nélkül hagyni a pheguthot – egy

kivételével mind visszatértek a toronyba.

Mabbon egy percre elidőzött a paliszádon, s

a kilátásban gyönyörködött, majd az előző

naphoz hasonlóan sápadt, puha kezét

nyújtotta a pheguthnak.

– Kérlek, ülj le! – intett a férfi, s az etogaur a

fal melletti kőpad másik végére telepedett le.

– Hogy szolgál az egészséged, uram? –

kérdezte Mabbon.

– Jobban mint szeretném – sóhajtott a

pheguth. – Ha ennél pocsékabbul lennék, az

csak két dolgot jelenthetne: vagy meghaltam,

vagy véget ért a transzkódolás. Biztos vagyok

benne, hogy a pszik igyekeznek kesztyűs

kézzel bánni velem, de ennek ellenére minden

egyes alkalommal úgy érzem, mintha

egyenesen a hipertérbe lőnének ki.

Dan Abnett

239

– A transzkódolás amolyan szükséges rossz

– értett egyet Mabbon, majd meglepetten

húzta föl a szemöldökét. – Mire fel ez a

mosoly?

– Csak meglepett, hogy épp a rossz szót

használtad. A helyzetemnél fogva ki vagyok

hegyezve az olyan szavakra, mint rossz vagy

gonosz. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy

mennyire szükségem van erre a rosszra. Ha

nem sikerül áttörni az elmémet és emlékeimet

óvó mentális gátat, nem sokat érek a

mesterednek.

– Úgy vélem, nekem akkor is a hasznomra

lehetsz, uram.

– Valóban? És miről beszélgessünk?

– Arról, amit mindketten jól ismerünk. A

katonaságról.

Az Áruló

240

Ana Curth kiöblítette a száját az utolsó korty

vízzel, ami még a kulacsa alján lötyögött, aztán

az egészet a fűbe köpte.

A gabonasilóban töltött órák után

mindennek avas íze volt, minden és mindenki

bűzlött az izzadságtól, s fancsali képpel

konstatálta, hogy egy rendes zuhany és

szappan híján hamarosan be fognak gyulladni

a portól eltömődött pórusai.

Azt már csak remélni tudta, hogy a

gabonában megtelepedő helyi baktériumok és

atkák nem súlyosbítják tovább a hidegrázást,

ami mostanra már mindannyiukat elővett.

Mindennek ellenére jó volt egy kicsit kint

lenni a szabad levegőn. Bonin talált egy romos

kutat a telep szélén, és innen frissítették fel a

készleteiket. Curth önként jelentkezett, hogy

vizet hoz, és vitt magával egy maroknyi

fertőtlenítő tablettát is – egy olyan világon,

Dan Abnett

241

amit a Káosz hódított meg, soha nem lehet

tudni.

Már majdnem délre járt az idő, s a nap olyan

erősen tűzött, hogy a doktornő minden

tenyérnyi árnyékért hálás volt. A sáros udvar

oldalában torz fák törzsei fonódtak össze, és a

kúszónövények és virágok között szokatlan

kinézetű, jókora rovarok döngtek. Az egész

helyet torokkaparó bűz ülte meg, de most még

ez sem tudta elrontani Ana Curth kedvét.

Nemcsak a napsütés és a szabad levegő

tehetett róla. A hosszú, várakozással eltöltött

órák után hajnaltájt végre hírt kaptak

Gauntékról.

Amikor előző este elkezdődött a lövöldözés,

sejtették, hogy valami nem ment simán.

És az üvöltés… Curth megborzongott.

Nem akarta tudni, hogy mi adhatta ki azt a

hangot. Olyan volt, mintha egy

Az Áruló

242

borotvapengével a meztelen idegeit akarta

volna valaki széthasogatni.

Még Rawne is idegesnek tűnt. Más

körülmények között a hír, hogy Gaunt

valószínűleg beadta a kulcsot, és hogy most

már ő a főnök, igazi örömünnep lett volna a

számára.

De nem most. Nem itt.

Curth megállt a kerekes kút mellett, letette a

földre a kulacsokat, és pumpálni kezdte a

rozsdás nyomókart. Pár pillanat múlva már

jött is a zavaros víz, amivel gyorsan

megtöltötte az egyik kulacsot, beledobott egy

fertőtlenítő tablettát, aztán bedugaszolta, és jó

alaposan összerázta.

Jöhet a következő.

Épp a negyediket kezdte megtölteni, amikor

olyasmit hallott, amitől azonnal

mozdulatlanná dermedt, és minden

idegszálával a hangra összpontosított.

Dan Abnett

243

Egy motor. Biztos volt benne, hogy egy

motor zúgását hallotta. A hang az út felöl jött,

ami önmagában nem is lett volna szokatlan,

hiszen egész nap volt errefelé némi forgalom.

Kocsik és teherautók jöttek-mentek, s maga

sem értette, hogy mi is tűnt ebben most

annyira szokatlannak.

Lehajolt a kulacsért, amikor egy kéz szorult a

szájára.

Curth szinte megbénult a félelemtől.

– Én vagyok az – súgta Varl. – Ne csapjon

zajt!

Az őrmester lassan elengedte, és némán az

út felé intett.

A doktornő ugyan nem látott semmi

szokatlant, de a tanithi bebújt a kút mögé, és

lassan előhúzta a pisztolyát. Curth azonnal

melléje kuporodott, és kétségbeesetten

igyekezett legalább azokra az alapvető

fogásokra visszaemlékezni, amit Mkoll

Az Áruló

244

magyarázott neki az indulás előtt a

rejtőzködésről.

A két birodalmi lassan a fák közé hátrált, és a

felmagzott gyom közé kuporodott. Az út

lustán tekergőző, fekete kígyónak tűnt a

fasoron túl.

Varl hirtelen mozdulatlanná dermedt, és

lehúzta maga mellé a nőt.

Valami mozgott az úton. Gyors volt, alig

több mint egy sziluett, de az őrmester

gyakorlott szeme kiszúrta az árulkodó

részleteket is.

Sisak. Váll-lap. Hátizsák. Fegyver.

Ahogy átért az úton, lassított, és a fák között

a silók felé indult. Alig egy percre rá egy újabb

alak rohant át az úton ugyanott.

Ez alkalommal Varlnak egy kicsivel több

ideje volt megfigyelni a részleteket. Zöld

mellvért és sisak, a váll-lapokon az alakulat

jele, egy üvöltésre nyitott száj.

Dan Abnett

245

Katonák.

Varl közelebb kúszott a fasor széléhez,

ahonnan jobban rálátott az útra.

Úgy kétszáz méterrel odébb, egy jókora

talixfa árnyékában egy csapatszállító állt, s a

katonák, akik a járművel érkeztek. Varl

legalább egy tucatnyit számolt meg. Halkan és

tervszerűen közelítették meg a silót.

Az őrmester összehúzott szemmel figyelte

őket. Vajon csak rutinellenőrzésről van szó?

Vagy véletlenül épp ene jártak? Esetleg valaki

beköpte őket a helyiek közül?

Lassan visszamászott Curth mellé, és egy

percig szótlanul meredt maga elé. A doktornő

egyre kétségbeesettebben várta, hogy a

Szellem mondjon, vagy tegyen már valamit, de

a tanithi egyelőre hallgatott.

Mihamarabb figyelmeztetniük kell a

többieket, de azzal Curth is tisztában volt,

Az Áruló

246

hogy a rádiót nem használhatják. Az ellenség

azonnal kiszúrná az azonosítatlan jelet.

Varl végül intett, és visszamásztak a kúthoz.

Ahogy azonban a siló felé indultak volna, egy

ellenséges gyalogos lépett ki a fák közül, és a

gazzal felvert udvaron át a kút felé indult.

Francba!

Tíz másodperc se kell hozzá, és a fickó eléri a

kutat, akkor lebuktak. Innen pedig nincs hová

menni, mert a nyílt terepen azonnal kiszúrják

őket.

Varl tehetetlenül elvicsorodott.

Gondolkodj! Gondolkodj!

Lassan a szájához emelte a kezét, és olyat

tett, amire Curth a legvadabb álmában sem

gondolt volna. Fütyülni kezdett.

Dan Abnett

247

Brostin a siló mögött, a derítőakna mellett

állt. A többieknek azt mondta, hogy elmegy

kicsavarni a gyíkot, de valójában cigizni akart.

Mkvenner világosan megmondta, hogy

semmilyen körülmények között nem

dohányozhatnak, és ehhez Brostin is tartotta

magát. Nem gyújtotta meg a lho-pálcikát, nem

csinált füstöt.

Neki a tűz kellett. A lángot akarta látni, a

parányi lángot, amit a tenyerével takart el.

Larkin a múltkor is a szemébe mondta, hogy

piromániás.

Mintha ez valami rossz dolog lett volna.

– Ugye nem is akartad meggyújtani? –

szólalt meg a háta mögött Bonin.

A kurva életbe! Rohadt felderítők! A szívbajt

hozzák az emberre!

– Nem hát.

– Nem hát – visszhangozta Bonin, és a siló

falának dőlt.

Az Áruló

248

– Csak… nem akarom elfelejteni, hogy

milyen érzés a tűzzel dolgozni.

– Aha.

Aztán a felderítő hirtelen felütötte a fejét.

– Te is hallottad? – Mit?

– Ezt… ezt a hangot.

– Ja… ezt. Fakopáncs. Bonin előhúzta a

pisztolyát.

– Szólj Rawne-nak! Gyerünk!

– És mit mondjak neki?

– Hogy baj van. Ez egy tanithi fakopáncs

füttye.

Dan Abnett

249

NYOLC

A kút felé tartó ellenséges katona

megtorpant a szokatlan madárfütty hallatán,

és óvatosan körülnézett. Várt három

szívdobbanásnyit, aztán felemelte a fegyverét,

és továbbindult.

Varl és Curth szorosan a földhöz lapultak, s

egyelőre elfedte őket a magasra nőtt gaz. Az

őrmester lassan előhúzta a rohamkését, de a

kezével eltakarta, nehogy a napfény

megcsillanjon az ezüsttel futtatott pengén.

Az Áruló

250

A katona váratlanul megtorpant, és a

doktornő nagyot nyelt. Most pillantotta meg a

kút oldalának támasztott kulacsokat.

Még egy pillanat, és bekapcsolja a

sisakrádióját.

Varl, mint akinek rugóra járnak az izmai,

felpattant, és a katona mellkasának ugrott. A

rohamkéssel a fickó torkát kereste, de a kés éle

lecsúszott az egyik váll-lapról.

Az őrmester az egyik kezével félretolta a

katona karabélyának csövét, s még mielőtt az

észbe kaphatott volna, a sisak szíja alá

csúsztatta a tőrét, és átvágta a torkát.

Gyomorforgató, szörcsögő hang hallatszott,

ahogy a légcsőbe vér tolult, és a katona

kétségbeesetten markolászta a torkát. Varl a

sisakja pereménél fogva előrerántotta, és a

nyakát a kút kávájához csapta. Émelyítő

reccsenés hallatszott, s a férfi néhány rándulás

után elcsöndesedett.

Dan Abnett

251

A tanithi néhány métert odébb vonszolta a

hullát, és az egyik vízelvezető árokba lökte.

Hamarosan itt is fölfedezik, de ezzel legalább

nyertek egy pár percet. Visszasietett a kúthoz,

segített a doktornőnek összeszedni a

kulacsokat, s épp csak annyi időre állt meg,

hogy még egyszer utánozza a fakopáncs

füttyét.

A katonák csöndben közelítették meg a

silókat. Némán, kézjelekkel kommunikáltak, s

hangtalanul vették körbe a gabonaraktárakat.

A vasalt csizmák a kiszáradt talajon is alig

ütöttek több zajt, mint a rovarok ciripelése.

Kétfős csapatokban kezdték el átfésülni a

terepet.

Az Áruló

252

A fasoron innen, rozsdásodó fémkeretek

borították a mezőt, amikhez valaha a fiatal

gyümölcsfákat kötözték. Most lassan rothadó,

szerves hulladék volt csupán ott, ahol évekkel

ezelőtt virágzó gyümölcsös állt.

Cirk, miután megbizonyosodott arról, hogy

tiszta a terep, a mező szélén kanyargó

sövénysorhoz vezette őket. Hatan voltak: ő,

ketten a saját emberei közül, no meg Gaunt,

Mkoll és Landerson.

– Közel vagyunk – súgta. – Az út amellett a

fasor mellett fut, a mezőgazdasági komplexum

pedig alig egy kilométerre fekszik innen.

Mkoll lassan bólintott. Mindez egyezett a

fejében levő mentális térképpel, ami szinte

mindig tökéletesen pontos volt. A Tanith

vándorló erdeiben kénytelen volt hibátlan

irányérzékre szert tenni az ember, ha élve

akart kikeveredni belőlük.

Dan Abnett

253

– Most már belül vagyunk a

sisakmikrofonok hatósugarán – morogta

Gaunt, és bekapcsolta a fülhallgatóját.

– Itt az Egyes.

Egy hosszú pillanatig csak süket csönd

honolt az éterben, aztán megjött a válasz.

– Bragg.

Utána ismét néma csönd.

– Baj van – mondta Gaunt komoran.

Az őrjáratot vezető sirdar végigsietett az

ösvényen, és ellenőrizte a lőállásokat. A

hőségben úgy izzadt, mint egy ló, és már vagy

ezredszer kívánta a pokolba ezt a rohadt

bolygót, amit jobban gyűlölt, mint bármelyiket

a korábban elfoglaltak közül.

Reggel az övéhez hasonlóan felszerelt

szakaszok tucatjait küldték ki az ineuroni

kaszárnyából, hogy fésüljék át a környéket.

Az Áruló

254

Pedig az ilyesmi az excubitorok feladata lenne,

nem a katonaságé! Bogarásszanak csak a

kopasz bunkók, ne az igazi katonák!

Az éjszaka történtek miatt azonban

mindenki ugrásra készen figyelt, és az a

szóbeszéd járta, hogy ebből katonai

büntetőexpedíció lesz. Volt egy olyan pletyka

is, hogy maga Uexkull jön ide, hogy átvegye a

parancsnokságot, és a sirdar azt szerette volna

a legkevésbé, hogy az az állat úgy találja, hogy

ő meg az emberei nem kellő buzgalommal

végzik a dolgukat.

Ezen a reggelen már hat elhagyatott, romos

mezőgazdasági telepet kutattak át, s ez az

újabb ugyanolyan zsákutcának tűnt, mint az

előző fél tucat. A sirdar ennek ellenére

igyekezett tartani magát a parancshoz, s arra is

ügyelt, hogy az emberei is így tegyenek.

A csapatszállítót hátrahagyva, gyalogszerrel

közelítették meg a célt, s ahogy elérte a telep

Dan Abnett

255

kerítését, jelzett az embereinek, hogy

haladjanak tovább.

Az egyik embere nem volt sehol, de a sirdar

biztosra vette, hogy egy percen belül utoléri

őket. Biztos elakadt valahol az erdőben. Ha

végre méltóztatik ideérni, ő maga fogja

agyonlőni. Az ilyesmi gyorsan eljut Uexkull

füléig, és a tiszt remélte, hogy ez majd jó

színben fogja feltűntetni a reménybeli új

felettese előtt.

Felemelte a kezét, hogy jelezzen, amikor a

sisakrádiója valami jelet fogott. Gyenge szignál

volt, távoli és rövid, de biztosra vette, hogy

nem az ő katonáitól jött. Amíg nem ad más

utasítást, él a rádiócsönd, s a parancsát egyik

embere sem merte volna megszegni.

Rajtuk kívül pedig csak az ellenállóknak van

rádiójuk.

Az Áruló

256

A sirdar izgatott várakozással vette újfent

szemügyre a silókat, és előhúzta a pisztolyát.

Úgy tűnik, forró nyomra bukkantak.

Három gyors kézjellel eligazította az

embereit. Ellenállás várható. ÉL a tűzparancs.

Előre.

A siló ajtaja beszakadt, és két testpáncélos

katona rontott be, kezükben kibiztosított

karabéllyal.

A fegyverlámpák fényénél csak rothadó

gabonát láttak. Árnyékok. Pókhálók a

szelemenfán. Fullasztó bűz. Nincs itt semmi.

Megfordultak, hogy kimenjenek.

Ebben a pillanatban, mint két pokolbéli

szörnyeteg, Bonin és Feygor emelkedett ki a

hátuk mögül a nyálkás, bomló

gabonatengerből, és elvágták a nyakukat.

Dan Abnett

257

A kinti raktár ajtaját egy rúgás szakította be,

s az első katona, aki beóvakodott, a

fegyverlámpájával világított körbe, miközben

a társa biztosította.

Az épületet belengte a dohszag, s a falak

mentén ócska, régi fenyőfadobozok halmai

álltak. A padlót rongyos zsákok borították, s az

egyik sarokban egy ezeréves prés

rozsdásodott.

Hirtelen zajt hallottak a hátuk mögül – a

központi épület felől –, de ahogy

megperdültek, nem volt ott senki.

Az ajtó ugyan nyitva állt, de nyoma sem volt

annak a párosnak, amelyik oda hatolt be.

A katonák mögött egy árnyék emelkedett ki

a ládák takarásából, s lépett hangtalanul

mögéjük.

Mkvenner volt az.

Az Áruló

258

Villámgyorsan megragadta az egyikük

sisakjának peremét, és olyan erővel rántotta

oldalra, hogy a katona nyaka száraz

reccsenéssel eltört. Az elhanyatló test

puffanását a zsákok tompították, amiket

Mkvenner terített a padlóra.

A másiknak annyi ideje sem volt, hogy

felemelje a fegyverét, amikor a Szellem egy

gyors ütéssel összetörte a gégéjét és a

légcsövét. A világ egy pillanat alatt vörösen

izzó pokollá változott, ahol nem volt levegő,

hogy üvöltsön… hörögjön… lélegezzen…

Még néhány görcsös rángás, és nem mozdult

többé.

Mkvenner csöndben megragadta a hullákat,

és bevonszolta őket a ládák mögé – a másik

kettő mellé.

Dan Abnett

259

A legutolsó siló is üresnek tűnt, s a páros,

akik itt keresgéltek, biztosra vették, hogy egy

ilyen elhagyatott, penészes zsákokkal teli

magtárban semmit nem találnak, ami egy

patkánynál veszélyesebb vagy nagyobb lehet.

Az egyik keresztgerendáról halálos

csöndben egy kötél hullt alá, és a végén levő

hurok a hátul haladó gyalogos nyakára

csúszott. Mielőtt bármit mondhatott volna, a

hurok megszorult a torkán, s a kötél a

magasba rántotta.

Criid, aki leugrott a szelemenfáról, hagyta,

hogy a gravitáció végezze el a munka nehezét.

Egy nála majd kétszer súlyosabb, páncélos

férfit nem tudott volna felhúzni a levegőbe, de

erre nem is volt szükség. A saját testtömege,

mint egy ellensúly, felrántotta a katonát a

mocskos padlóról.

A másik gyalogos döbbenten pördült meg a

surrogó hang hallatán, s már csak azt látta,

Az Áruló

260

hogy a bajtársa rázuhan a magasból. Criid

elengedte a borotvaéles fojtóhurokra szerelt

tartógyűrűket, s a félig lefejezett, véres test a

földre döntötte a második katonát.

A nő azonnal a gyalogos hátára ugrott,

kézéllel tarkón vágta, és az elkábult férfi arcát

a rothadt gabonába nyomta. A katona vagy

tizenöt szívdobbanásig még vergődött, aztán a

mozdulatai egyre erőtlenebbé váltak, s végül

teljesen elcsendesedett.

Persze lehet, hogy ez csak egy trükk volt.

Criid a vervunhive-i bandaháborúk poklában

nőtt föl, és ott ennél vadabb dolgokat is látott.

Úgyhogy biztosra ment, és elvágta a fickó

torkát.

Az őrjáratot vezető sirdar hirtelen ráébredt,

hogy valami nagyon nincs rendben. Egyetlen

lövés nem dördült, nyoma sem volt a

Dan Abnett

261

feltételezett ellenségnek, az emberei azonban

nem jöttek vissza a silókból és a magtárakból.

Dühösen intett az udvaron várakozó többi

katonájának, akik új pozíciót foglaltak el a

legutolsó siló körül.

A sirdar mellett haladó katona hirtelen

felbukott, és a tiszt egy véres lyukat látott az

embere vizorán.

A siló tetején, az egyik esővízterelő lap

takarásában rejtőző Larkin új célpontot

választott. A hangtompítós pisztollyal ölni

nem volt valami izgalmas, de legalább kihívást

jelentett. Az ilyen kis kaliberű lőszerek nem

ütnék át a katonák sisakját vagy páncélzatát,

így muszáj volt tökéletesen pontos lövéseket

leadnia oda, ahol a vért nem védte őket.

Vizor. Torok. Hónalj, könyök és térdhajlat.

Három lövéssel két újabb ellenséges katonát

küldött a pokolra.

Az Áruló

262

A hátul haladók egyike arra lett figyelmes,

hogy valami súlyos zuhant a földre mögötte.

Az egyik bajtársa volt az, akinek a sisakjával

együtt a koponyája is beszakadt.

Brostin vigyorogva lendítette meg az ősrégi

cséphadarót, amit az egyik raktárban talált, és

szétcsapta vele a katona arcát.

Az magatehetetlenül zuhant a siló falának, és

úgy dőlt el, mint akit kicsontoztak.

Rawne, aki eddig a bokrok között hasalt,

most fél térdre emelkedett, és a hangtompítós

pisztolyával lelőtte az utolsó két ellenséges

katonát, mielőtt azok rálőhettek volna

Brostinra.

A sirdar – az utolsó emberével a háta mögött

– futásnak eredt. Aztán a tetőn kuksoló,

láthatatlan lövész tarkón lőtte az emberét, épp

amikor már elérték ennek az átkozott telepnek

a határát. A sirdarnak azonban sikerült

Dan Abnett

263

kijutnia, és a bokrok közé húzódva próbálta

meg beüzemelni a sisakrádióját.

Kell egy csatorna! Értesítenie kell a…

Semmi. A rádió süket volt.

Mintha valami zavarná az összes frekvenciát.

De… ez hogyan lehetséges?!

Tizenöt méterre tőle, a legközelebbi magtár

ajtajában egy birodalmi adóvevőt pillantott

meg. Be volt kapcsolva, és ha valami, hát ez

képes lehetett zavarni a sisakrádiója

hullámhosszát.

Lassan feltápászkodott, és óvatosan a magtár

felé indult. Még tíz lépés, és…

Egy pisztoly csöve szorult a halántékához.

– Valami gikszer?

Ez volt az utolsó, amit hallott.

Az Áruló

264

KILENC

– Itt az Egyes – mondta Gaunt halkan, hogy

csak a fülébe rejtett, parányi adóvevő fogta fel

a hangját.

Negyedórája próbálta már elérni Rawne-t, de

ezidáig mindhárom kísérlete kudarcot vallott.

Bár ez alkalommal legalább valami halk

sistergést és háttérzajt hallott, ami azt jelezte,

hogy ismét van rádiókapcsolat.

– Itt az Egyes – ismételte.

– Ezüst.

Dan Abnett

265

A birodalmiak és a helyi ellenállók az úttal

párhuzamosan, a vízelvezető árokban

haladtak, Mkollal az élen. Úgy száz méterrel

odébb megpillantották a fák alatt parkoló,

poros csapatszállítót. Gaunt és Mkoll

jelentőségteljesen összenéztek.

– ME-s csapatszállító – suttogta Cirk.

Villámgyorsan átvágtak az úton, s

futólépésben igyekeztek a romos

mezőgazdasági komplexum felé.

A fülledt, csöndes délután jóllakott pókként

ült az elvadult fák között, s hallgatta a rovarok

zümmögését. A fátyolos, okkersárga égen

beteg árnyalatú felhők lebegtek, mint egy

májbajos viaszos sárga arcán a fájdalom és

betegség ráncai.

Mkoll váratlanul megtorpant, és maga elé

kapta a fegyverét. Az alacsony kerítés mögül

Bonin bukkant elő, és széles vigyorral intett

nekik.

Az Áruló

266

Az őrmester megkönnyebbülten intett

vissza, s azonnal a silók felé vette az irányt.

A Szellemek a raktárépületek előtti udvarra

hordták össze halomba a hullákat. Brostin és

Feygor minden zsebet kiforgatott, minden

övtáskát átkutatott, és a hasznosnak – és

értékesnek – ítélt dolgokat egy kupacba rakták

a kút mellett.

A többség persze haszontalan holmi volt:

csúf amulettek, szentségtelen zsoltárokkal teli,

apró, nyomtatott imakönyvek,

azonosíthatatlan alapanyagokból készült,

ehetetlen fejadagok. Még az aranyérmék is

elvesztették a csáberejüket, amikor meglátták,

hogy a Káosz jeleit vésték beléjük.

– Látom, nem unatkozott, őrnagy – bökött a

fejével a hullák felé Gaunt.

– Ők jöttek, hogy átkutassák ezt a helyet –

vont vállat Rawne. – Mi csak ízelítőt adtunk

nekik a tanithi vendégszeretetből.

Dan Abnett

267

– Túlélők?

– Mkvenner még egyszer átfésüli a

környéket, de szerintem most is alapos

munkát végeztünk.

– És csöndeset – tette hozzá Feygor, aki épp

egy véres övtáskát ürített ki.

Cirk hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

– De… ez egy egész szakasz volt.

– Nem csaptunk zajt, nekik pedig nem volt

rá idejük – vont vállat Rawne, aztán Gaunthoz

fordult. – Ez ki?

– A kapcsolat, akiért a városba mentünk.

Rawne őrnagy, ez itt Cirk őrnagy.

A két tiszt biccentett egymásnak.

– Az a kettő ott az ő embere. Acreson és

Plower.

A két ellenálló szívélyesen üdvözölte

Purchasont és Lefivre-t.

Az Áruló

268

– Amint feltűnik, hogy egy egész szakasz

eltűnt, nagyobb erőket küldenek ki a

felkutatásukra – intett a halottak felé Cirk.

– Addigra mi már rég nem leszünk a

környéken – biztosította Gaunt. – Szedje össze

az embereket, Rawne! Indulunk. Cirk őrnagy

elvezet minket a legközelebbi településig, ahol

ismét kapcsolatba léphetünk az ellenállással.

– Remek – mondta hűvösen Rawne. – Úgyis

utálok várni.

– Hová rejthetnénk el a hullákat? – kérdezte

a komisszár ezredes. – A silókban keresnék

először, így valami más megoldás kell.

– Az út mentén van egy dögkút – jegyezte

meg Varl, aki a rohamkését tisztogatta.

– Legyen – biccentett Gaunt. – Brostin,

Feygor, Bonin és Varl! Maguk intézik.

– És mi legyen a csapatszállítóval? – kérdezte

Landerson.

Dan Abnett

269

– Akár el is vihetnénk – mondta csöndesen

Mkoll. – Elég nagy, és nem hinném, hogy

lépten-nyomon megállítanák.

Gaunt felvonta a szemöldökét, és kérdőn

nézett Cirkre.

– Rizikós, de mi nem az? – vont vállat a nő. –

Edrian tartomány legalább hatvan kilométerre

van, ami gyalog több nap. Járművel

mindenképpen gyorsabb.

– Elvisszük – biccentett Gaunt. – Egy darabig

mindenképpen szükségünk lesz rá. Ha pedig a

szükség úgy hozza, az erdő mélyén még

mindig elrejthetjük. Varl is, Feygor is ért a

csapatszállítókhoz. Mkoll őrmester, szóljon

Varlnak, hogy szükségünk lesz két

egyenruhára és páncélra, szóval ne

takarítsanak el mindent!

Gaunt végigsétált az udvaron, és megkereste

Curtht. A doktornő egy jókora borona mellett

ült, és épp a gyógyszerkészletet ellenőrizte.

Az Áruló

270

– Jó, hogy jön, parancsnok – nézett föl, és

elmosolyodott.

– Gond van?

– Már a hullákon kívül?

– Olyasféle probléma, amit egy katonai orvos

megoszthat a felettesével.

– A hidegrázás egyre erősebben jelentkezik.

Beltayn és Criid hőhullámokra panaszkodnak,

meg fulladásra. Mintha durva allergiás

rohamaik lennének. Feygor lázas, bár semmi

pénzért nem ismerné be, és a gégefő-

implantátum körüli terület begyulladt. Újra

beoltottam, és folyamatosan ellenőrzöm az

állapotát. Larkin azt mondja, hogy jól van, de

rosszul alszik. Rémálmai vannak, és beszél is

közben. Braggal. Az ilyesmi nem sok jót jelent.

– Larkin esetében ez még elmegy.

A nő szomorkás mosollyal nyugtázta a

cinikus megjegyzést.

Dan Abnett

271

– Brostin egyszerűen csak ideges. Mindenre

ugrik.

– Brostin általában ilyen. És nem is gyújthat

rá, ami egy láncdohányost biztosan kikészít.

– Hm… igen. Ezt át tudom érezni.

– Még valami?

– Mindenki fáradt, és ez jóval több, mint

izomfáradás. És… mindenkin megjelentek…

ezek.

Feltűrte a zubbonya ujját, s jól látszott, hogy

az alkarja csupa vörös folt. Mintha leégett

volna.

– Allergiás reakció. Nem lennék meglepve,

ha a silóban rothadó gabonától lenne.

Gaunt megrázta a fejét, és kigombolta a saját

zubbonya felső két gombját, Curth elé tárva a

nyakán és a kulccsontja fölött éktelenkedő

vörös foltokat.

– Szerintem mindannyian megkaptuk. Lehet,

hogy valóban allergiás reakció. Lehet, hogy

Az Áruló

272

mind allergiásak vagyunk erre a világra. A

rontásra, ami áthatja. Cirk őrnagy elmesélte,

hogy a megszállás utáni első hetekben

mindenkin megjelentek ezek a foltok. Engem

jobban aggaszt majd, ha egy napon eltűnnek.

Mert akkor már alkalmazkodtunk hozzá.

– És… akkor mi magunk is fertőzöttek

leszünk? – kerekedett el a nő szeme. – Belénk

költözik a rontás?

Gaunt szótlanul lehajtotta a fejét.

– Cirk őrnagy – mondta végül Curth, és egy

gyors pillantást vetett a nőre, aki a kút mellett

tárgyalt Landersonnal. – Csinos darab, nem

igaz?

– Ezen még nem gondolkodtam – húzta föl a

szemöldökét Gaunt.

– Akkor jobb, ha máris megvizsgálom,

parancsnok, mert nekem úgy tűnik, hogy a

rontás befolyásolja a hormonháztartása

normális működését.

Dan Abnett

273

– Akkor magát is vizsgálja meg, doktornő! –

vigyorodott el kajánul Gaunt. – Lehet, hogy a

hatás fertőző, és féltékenységet okoz.

– Álmodozzon csak, parancsnok! – pattant

fel Curth, és elviharzott.

Gaunt egy hosszú pillanatig némán nézett a

nő után, aztán felsóhajtott, és megcsóválta a

fejét. Álmok.

Igen… voltak álmai. Álmok, amik minden

éjjel kísértették. A Beatiról. A nőről, a

harcosról, a Szentről. Ott volt mindenhol. A

Hagia hófödte csúcsaitól egészen az Aexe

Cardinal erdeinek mélyéig. Ő vezérelte, Ő

irányította a lépteit, ugyanakkor össze is

zavarta. Néha nem is úgy látta, mint a Beatit,

hanem mint Saniant. Volt, hogy szegény

Vamberfeld is feltűnt az álmaiban, ahogy a

sebeiből – kilenc volt neki is, mint a

legendákban a Szentnek – a hóra ömlik a vére

a Kegyhely kapujában.

Az Áruló

274

Az élete a Szentéhez kapcsolódott, ez most

már világos volt a számára. Talán mindig is

így volt ez. Talán már a születése előtt így volt.

Egy magasabb hatalom rendelte így, s Gaunt

azért fohászkodott, hogy ez a hatalom az

Arany Trónuson ülő Császár legyen.

A Herodor volt a vízválasztó. Alig egy éve

történt, hogy a Szent testet öltött, s a komisszár

ezredes remélte, hogy a vele való személyes

találkozás majd megszabadítja az álmaitól.

Tévedett.

Az álmok csak még gyakoribbak és

élénkebbek lettek, s amikor a Szent teljes

dicsőségében jelent meg az álmaiban, Gaunt

könnyes szemmel ébredt.

Alakok vették körül az éjszaka óráiban –

olyanok, akik a Szentet szolgálták. Olyanok,

akiket ő maga is szeretett és tisztelt.

Ott volt Slaydo Hadúr – vén és görnyedt,

mint mindig, Bragg, aki zavartan vizslatja az

Dan Abnett

275

őt körülvevő sötétséget, s néha, nagy ritkán

Colm Corbec is, aki nevetve intett neki, és

hívta, hogy tartson vele. Corbec mögött pedig

régi harcostársak sorakoztak – Szellemek

árnyai, akik már odaát várnak rá: Baffels,

Adare, Lerod, Blane, Doyl, Cocoer, Cluggan,

Gutes, Muril…

Gaunt igyekezett kisöpörni elméjéből az

emléket, s a meleg ellenére is érezte, ahogy

hideg veríték csorog végig a hátán.

Emberek, akiket ő tett Szellemmé – majd

kísértetté.

S a legrémisztőbb… az az álom, amiben csak

sötétség fogadta, és távoli sikolyok. Egy férfi

kétségbeesett, szívet tépő hangja. Nem tudta,

hogy kicsoda, nem tudta, hogy hol lehet, de…

Gaunt ismerte ezt a hangot.

Egyedül arról nem álmodott, aki Colm

Corbecnél is jobban hiányzott neki. Akit saját

fiaként szeretett.

Az Áruló

276

Brin Milo soha nem tűnt föl az álmaiban.

Ellenben mióta a Gereonon volt, nem

álmodott. Mintha az őt kísértő képek itt nem

tudták volna elérni.

Ezért vette jelnek, hogy találkozott Sabbatina

Cirkkel.

A Szent talán mégsem feledkezett el róla.

– Ma is feltétlenül szükséges, hogy

végigcsináljuk ezt? – kérdezte a pheguth.

– Igen – biccentett Desolane, miközben

végigsétáltak a kőcsarnokon.

– Fáradt vagyok – sóhajtott fel a férfi.

– Tudom. – Az életőrző hangja majdnem

együttérzőn csengett. – Azonban parancsot

kaptunk. Maga az Omnipotentát is parancsot

kapott. Mihamarabb eredményt kell, hogy

felmutassunk, mert az Anarch – akit mind

szolgálunk, s kinek szava minden más szót

Dan Abnett

277

elnyel – elégedetlen az eddigi

eredményeinkkel, ígéretes lehetőségeket

hordozol magadban, pheguth, de ebből eddig

nem sokat tudtál felmutatni. Ha záros

határidőn belül nem jutunk veled dűlőre,

könnyen meglehet, hogy a hatalmas Sek úgy

ítéli, felesleges továbbra is időt és energiát

pocsékolni rád, és egyszerűen kivégeztet.

Mindez nem volt újdonság a pheguth

számára, s fáradtan elmosolyodott. A

beszélgetésük során Mabbon etogaur sokat

elárult Sek terveiről. Talán túl sokat is.

Az most már világos volt a számára, hogy

Anakwanar Sek Nagyúr, akit maga Urlock

Gaur Archon tett meg Hadúrnak, olyan

terveket szövöget, s olyan álmokat dédelget,

melyek messze túlmutatnak a jelenlegi

státusán.

Sek hatalmat akart. Erőt. Irányítani akart, s

parancsolni. S úgy ítélte, hogy az áruló, aki

Az Áruló

278

valaha tábornoki rangban szolgált a Birodalom

seregében, kulcsszerepet játszhat ennek

elérésében.

A pheguthnak számtalan eligazításról és

haditanácsról volt töredékes emléke: ott volt a

balhauti ütközet előestéjén is, mely során

Nadzybar, a Káosz seregeinek akkori Archonja

is elesett.

A tönkrevert, visszavonuló seregeknek

mihamarabb új vezérre volt szükségük, s a

frakciók véres utódlási harcokba keveredtek

egymással. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a

Birodalom teljes győzelmet aratott, s a Káosz

végül önmagát is elemészti.

Sokan áhították a Legfőbb Hadúr címét –

Nokad, a Ragályhozó, Sholen Skara, Qux a

Szemek Nélkül Látó, Asphodel, az Örökös,

Enok Innokenti –, s azt beszélték, hogy a

hatalmi harcokban többen estek el a Káosz

Dan Abnett

279

harcosai közül, mint a birodalmi Keresztes

Hadjárat során.

Az önjelölt vezérek közül Nokad volt a

legkarizmatikusabb, Asphodel tudta legjobban

felszítani a hívei szenvedélyét, s Qux

rendelkezett a legtöbb lojális követővel.

De mind közül Sek, Anakwanar Sek (kinek

szavát mind szolgáljuk, s kinek szava minden

más szót elnyel – emlékeztette magát a

pheguth) volt a nyilvánvalóan legoptimálisabb

választás.

Mindannyiuk közül ő volt a legbriliánsabb

hadvezér. Jobb volt, mint Macaroth, s még

magán Slaydón is túltett.

Mégis Gaur, egy addig kevésbé ismert,

peremvidéki Hadúr lett az Archon. S hogy

miért?

Mert volt valamije, amivel egyetlen riválisa

sem rendelkezett.

Az Áruló

280

Hadsereg állt a háta mögött. Nem a Hipertér

megbízhatatlan szörnyetegei, nem fanatikus

hívők és kultisták tömegei, hanem egy

kiválóan képzett, fegyelmezett, elsőrangúan

felszerelt sereg. Olyan, ami méltó ellenfele volt

a Birodalmi Gárdának.

Vértestvéreknek hívták magukat, őt imádták,

neki fogadtak engedelmességet, s a testükön

az ő vértezetének fűrészfogas tüskéi és pengéi

téptek rituális sebeket.

Nem horda voltak, vad törzsek szövetsége,

vérszomjas kultisták áradata, hanem lojális,

hideg fejjel harcoló, igazi hadsereg.

A pheguth még soha nem látta a

Vértestvéreket küzdeni, de sokat tudott róluk

a katonai jelentésekből. Ők voltak az

emberiség legádázabb ellenségei, mert maguk

is embernek születtek, s a seregeik felépítése és

kiképzése is birodalmi mintára épült. A

fegyverzetük, a gépesített hadosztályok, az

Dan Abnett

281

alakulatok… ők voltak az Archon saját

hadserege, mely képes volt legyőzni a

Birodalmi Gárdát.

És lehet, hogy a segítségükkel Macarothot is

le fogják tudni győzni.

Ez volt az, amit Sek akart.

Győzelmet. Amit ő vív ki. Mely

elhomályosítja Gaurét, s megszerzi neki a

legfőbb hadúri címet.

Talán most még lojálisnak látszik, úgy is

cselekszik, de türelmesen kivárja az időt, hogy

ő léphessen Urlock Gaur helyébe. Mert biztos

volt benne, hogy jobb és rátermettebb vezér,

mint az Archon.

E célhoz azonban rögös út vezetett, s első

lépésként saját hadseregre volt szüksége.

Rátermett, fegyelmezett katonákra, akik olyan

jók – ha nem jobbak –, mint a Vértestvérek.

Erről beszéltek Mabbon etogaurral, aki – a

pheguthhoz hasonlóan – maga is áruló volt. A

Az Áruló

282

Vértestvérek a Birodalmi Gárda tisztjeit

próbálták a maguk oldalára csábítani, hogy

megszerezhessék a tudásukat, és az Anarch

ugyanezt tette velük.

Rejtély, hogy Sek mivel tudta a maga

oldalára csábítani, de Mabbon etogaur – a

pheguth segítségével – tökéletesen alkalmas

volt rá, hogy saját sereget állítson fel és

képezzen ki.

Már bele is kezdett – itt, a Gereonon. Sek

Fiainak nevezte őket, s olyan sereget

szándékozott nevelni belőlük, mely a

Birodalmi Gárdát és a Vértestvéreket egyaránt

képes legyőzni.

– Pheguth!

Desolane a nyitott ajtó felé intett.

– Desolane… kérlek… értsd meg… én is azt

akarom, hogy megtudják a titkaimat – nyögött

föl a férfi. – Csak ez az…

Dan Abnett

283

– Elmezár – biccentett az életőrző, és

megkocogtatta bronz arcmaszkját.

A fém olyan hangot adott ki, mintha nem is

lenne mögötte semmi.

A pheguth nagyot sóhajtott, aztán leszegte a

fejét, leeresztette a vállát, és akár egy rab, aki a

vesztőhelyre tart, belépett az apró szobába,

melynek falait csiszolt kőlapok borították.

Középütt már ott várta a szék – az ő széke –,

melybe lassan, kelletlenül beleült. Érezte a

fertőtlenítő szagát – a legutolsó transzkódolás

óta kitakarították és sterilizálták az egész

helyiséget.

Szemrebbenés nélkül tűrte, hogy fémpántok

rögzítsék a bokáját és a csuklóját, majd a szék

lassan hátrafelé dőlt, mígnem a férfi már csak a

plafont látta az egész helyből.

– Pheguth – suttogta egy hang. – Üdv.

– Ismét belekezdünk.

Az Áruló

284

A pheguth nem látta az idegen psziket, de

hallotta a lépteiket.

A szobában hirtelen nagyon hideg lett, s a

plafonon kicsapódó nedvesség azonnal jéggé

kristályosodott. A pheguth összehúzta magát,

gépi jobbja csikorgó hanggal feszült a

csuklópántnak.

A pszik közelebb léptek, s karmos kezek

húzták ki a dugaszokat a koponyacsontba fúrt

aljzatokból.

– De gyűlölöm ezt… – morogta maga elé a

férfi.

A szonda fémaljzatai, akár egy sor vékony

tű, halk zúgással csúsztak be a lyukakba, s a

pheguth görcsösen megrázkódott, mintha épp

most készülnének erőszakot tenni rajta.

Összeszorított fogai közt zihálva vette a

levegőt, s rettegve várta az első kérdést.

– Kezdjük ismét az elején – hallotta a pszi

hangját.

Dan Abnett

285

A hang százszoros erővel, parancsolón

robbant az elméjébe.

– Ááá!

– Rang?

– Ngghh! Tábornok! Tááábooornoook!

– Név?

– Ngghh! Nem… nem emlékszeeem!

– Fel kell nyitni az elmezárat! Felnyitni!

– Aááááááá! Nem tudom! Nem tudooom!

Desolane egy darabig a küszöbön állva

hallgatta, hogy mi folyik az ajtó túloldalán,

aztán – amikor a sikolyok már olyan

rettenetesek lettek, hogy ő sem szívesen

hallgatta őket – megfordult, és elment.

Az Áruló

286

TÍZ

Cirk útmutatását követve észak felé

tartottak, kikerülve Ineuront és a környező

agglomeráció mezőgazdasági településeit. Az

út, amíg a szem ellátott, nyílegyenesen észak

felé haladt, szürke késként szelve ketté a sík

tájat. Varl ült a volán mellett, aki gyorsan

belejött a négykerék-meghajtású jármű

irányításába.

Nem volt valami nagy a forgalom, s annak a

java is Ineuron felé tartott. Néhány ütött-

kopott teherszállítóval találkoztak, s vagy

Dan Abnett

287

három alkalommal gyalogosokkal, akik a

katonai csapatszállító láttán azonnal

félrehúzódtak.

Úgy egy órája lehettek már úton, amikor

Larkin előreszólt, hogy valami követi őket.

– Tartsa a sebességet, őrmester! – mordult föl

Gaunt. – Lássuk, kik azok!

Egy STeG-4-es harckocsi volt az, könnyebb

és gyorsabb mint az ormótlan csapatszállító. A

Szellemek azonnal a fegyvereik után nyúltak.

Ahogy a STeG mögéjük ért, dudálni kezdett.

– Picsába! – szitkozódott Varl. – Azt akarják,

hogy lehúzódjak!

Fékezni kezdett, és az útpadka felé húzódott.

A páncélos abban a pillanatban megelőzte

őket, s közben ismét dudált. A STeG platóján

álló két rohamosztagos odaintett nekik, amit a

zsákmányolt páncélok egyikében feszítő Bonin

viszonzott.

Az Áruló

288

A páncélos felgyorsított, s pillanatok múlva

már csak az út fölött szállingózó, rozsdaszínű

por maradt utána.

Szomorú látványt nyújtott a sok elvadult

szántóföld, a nyakig érő gaz, s a lábon

elrothadt gabona. Mintha öblítőszer ömlött

volna végig a tájon, a fű olyan sápadt ezüstben

játszott.

A dudva közt vadvirágok virítottak – vérszín

pipacs, s ezer meg ezer hófehér grox-szem.

Milyen furcsa – tűnődött Gaunt, aki a

tovafutó tájat bámulta. – Az Ellenség elfoglalta

és megfertőzte ezt a világot, de úgy tűnik,

hogy a pusztulás torkában is akad valami

szépség.

Néha a síron nő a legszebb virág.

Vagy… az is lehet, hogy az emberiség és

annak Nagy Ellensége tehet, amit akar, a

Dan Abnett

289

kozmosznak is megvannak a maga törvényei,

melyeket a legkevésbé sem érint a halandók

múló torzsalkodása.

A délután lassan alkonyatba fordult, s ahogy

az árnyékok megnyúltak, az ég is sötétebb

színt öltött. A nyugati láthatáron méregzöld

felhők kezdtek gyülekezni, s felmorajlott az ég.

Újabb félórányi út után Varl kénytelen volt

bekapcsolni a csapatszállító fényszóróit. Az

égen ekkorra már szennyes viharfelhők

tornyosultak, s a szél eső szagát sodorta.

Egyik elhagyatott, kiégett falut a másik után

hagyták maguk mögött, mígnem az út lassan

dombok közé ért, melyeken túl erdősáv

sötétlett.

– Épp most léptük át Edrian Tartomány

határát – jegyezte meg Cirk. – Nemsokára

elérünk egy olyan helyet, ahol megállhatunk

éjszakára.

Az Áruló

290

A megszállás alatt véres harcok dúltak a

tartomány határvidékén, s a folt hátán folt út

kiégett, halott, fekete földeken és csonkig

perzselt erdőkön át kanyargott.

Itt-ott kilőtt páncélosok roncsait pillantották

meg – a javuk BV-s tank és önjáró löveg volt –,

s nem egy helyen összeaszott, rémisztő

kupacok jelezték, hogy az Ellenség még arra

sem vette a fáradságot, hogy a halomra

gyilkolt foglyokat legalább egy jeltelen

tömegsírba dobálja.

A Szellemek, akik idáig halkan beszélgettek,

most borzadva nézték a savas esőkkel perzselt

erdőket, a romokat – a világot, mely lassan

összeroppant a Káosz markában.

A zivatar egy erdőmélyi falucska határában

érte őket, s az Impérium katonái szótlanul

hallgatták, ahogy a vegyszerektől terhes,

mocskos esőcseppek a csapatszállító

ponyváján dobolnak.

Dan Abnett

291

Az út mentén szurkoshordók égtek, s előttük

– egy viharvert épület mellett – úttorlasz

emelkedett. Járműveket láttak, és fegyveres

őröket, akik papírokat és imágókat

ellenőriztek.

– És most? – kérdezte Varl.

– Ez csak egy rutin ellenőrzési pont –

mondta Landerson, amire Cirk is rábólintott.

– Kerülje meg! – mondta a nő, és felvette a

sisakot és a váll-lapokat, amiket korábban

Bonin használt.

Varl lassított, s nyugtalanul pislogva vette

szemügyre az őrposzt körül nyüzsgő

excubitorok és ME-s katonák tucatjait. Volt ott

néhány tiszt, és mérget vett volna rá, hogy

akad itt pár vérszomjas kutya is. A

disznószaros incidens óta nem szívlelhette a

vérebeket.

Valamivel odébb, az út menti fákon,

törvénysértők hulláit himbálta a szél.

Az Áruló

292

Az őrmester óvatosan megkerülte a sort, és a

sorompó elé gördült. Egy gyalogos jelent meg

a reflektorok fénykörében, aki átázott köpenyt

borított a zubbonyára.

– Voi shet! Ecchr Anark setriketan! – próbálta

túlüvölteni a motor dübörgését.

– Hyeth, voi magir! – szólt ki az ablakon

Cirk, aki igyekezett elmélyíteni a hangját, amit

nagyban elősegített, hogy a szava egy részét

elnyelte a kinti üvöltözés, és a motorok zaja. –

Elketa sirdar shokol Edrianef guhun borosakel.

– Anvie, magir! – biccentett a katona, azzal

intett, hogy mehetnek.

A sorompó felemelkedett, Varl a gázra

lépett, s a nehéz csapatszállító tovadübörgött

az éjszakába.

– Mit mondott nekik, őrnagy? – kérdezte

Gaunt egy percnyi hallgatás után.

– Azt, hogy a felettesem az eső miatt

késésben van, és ha feltartják, nem fog időben

Dan Abnett

293

odaérni Edrianba, az eligazításra. És hogy

gondolkodás nélkül agyonlövi a következő

barmot, aki megpróbálja feltartani. Persze

azért nem ilyen szabatosan.

– És… őrnagy…

– Igen?

– Hogyan mondta el ezt?

– A saját nyelvükön, komisszár ezredes. Az

ellenállásban sokan megtanulják. Az efféle

helyzetekben a túlélés múlhat rajta.

– Értem – biccentett Gaunt, aztán hátradőlt,

és kényelmetlen hallgatásba burkolózott.

Rawne, aki mellette ült, kérdőn nézett rá.

– Kezesség? – suttogta.

Gaunt tagadólag megrázta a fejét.

Plower, Cirk egyik embere, aki eddig

csöndben figyelte az utat, föltápászkodott, és a

ponyva résén kilesve vette szemügyre a

terepet.

Az Áruló

294

– Balra a következő út a baksbergi

baromfitelepre vezet. Ott meghúzhatnánk

magunkat éjszakára.

– Jó ötlet – biccentett Cirk. – Már ha nincs

ellene kifogása, parancsnok.

– Menjünk – bólintott Gaunt.

Az út komor, sötétlő erdőn vitt keresztül, s

bár az órák óta szakadó esőben dágvánnyá

vált, de a csapatszállító masszív kerekei

egyelőre megbirkóztak az akadállyal. A

levegőben ózon- és kénszag terjengett.

A sötétből épületek bontakoztak ki előttük.

Tipikus baromfitelep volt: középütt egy

alacsony építésű házzal, körülötte hosszú,

tapasztott falú toldaléképületekkel, kasokkal

és dúcokkal.

Dan Abnett

295

Most az egész hely romokban hevert, s a ház

mögött, az udvaron egy kiégett traktor roncsa

rozsdásodott az esőben.

A háznak nem volt teteje, de a

madárürüléktől és penésztől bűzlő

melléképületek viszonylag sértetlenek és

szárazak voltak.

Miközben a felderítők a környéket

ellenőrizték, Larkin, Criid és Feygor

kipucolták a gyomorforgató szagú szalmát az

egyik épületből, Brostin pedig bekapcsolt

néhány hordozható világítótestet.

Beltayn nekilátott valami ehetőt összeütni a

fejadagokból. Landerson és Plower

felajánlották, hogy segítenek neki, s miközben

a rádiós a melegítőlappal bíbelődött, a két

helybéli vizet hozott a kinti szivattyús kútról,

amit azonnal fertőtlenítettek.

Cirk az egyik sarokban tárgyalt Acresonnal

és Purchason-nal, Lefivre valamivel távolabb

Az Áruló

296

húzódott tőlük, s a gondolataiba merülve

bámult maga elé.

– Ellenőrizzen mindenkit! – mondta Gaunt

Curthnek. – A szövetségeseinket is beleértve.

– És mit mondjak nekik?

– Hogy nekem az alattam szolgáló minden

katona egészsége fontos.

Miközben a doktornő elkezdte kipakolni a

gyógyszeres ládát, Varl is besétált az esőről. A

ház mögött parkolta le a csapatszállítót, s most

egyenesen a melegítőlap felé indult, hogy

legalább a kezeit megszárítsa.

Mielőtt odaért volna, Gaunt megállította.

– Uram?

– Azt akarom, hogy hallgassa ki, miről

beszélget Cirk az embereivel! Nem érdekel,

hogy csinálja, de tudja meg! Találjon ki

valamit!

– Meglesz, uram!

Dan Abnett

297

A komisszár ezredes Rawne-hoz fordult, aki

szótlanul, az egyik falnak vetett háttal ült, és a

rohamkését élezte.

– Szervezze meg az őrséget, de

gondoskodjon róla, hogy mindenki legalább

négy órát alhasson!

– Értettem – mondta Rawne, de nem nézett

föl.

– Van valami gond, őrnagy?

– Ha nem lenne ekkora szükségünk a

segítségükre, én magam ölném meg őket –

intett a fejével az ellenállók felé a tanithi.

– De szükségünk van a segítségükre.

– Talán – biccentett Rawne. – Egyelőre. De…

azért tartsa rajtuk a szemét. Én is azt teszem.

Ez a Landerson, úgy tűnik, hogy rendben van,

és Cirk is hasznos, de az ott… ez a Lefivre…

Valami nem stimmel a fejében.

– Landerson úgy hordozza, mint valami

holdkóros – bólintott Gaunt.

Az Áruló

298

– Csak egy szavába kerül, parancsnok. Csak

egyetlen szavába, és intézkedem.

– Tudom. És tudja mit, őrnagy? Ha nem

lenne ekkorra szükségünk a segítségükre,

lehet, hogy én magam ölném meg őket.

– Ki itt a rangidős? – acsarogta Uexkull,

miközben bemasírozott a szobába.

Daresh első sirdar egy pillanatig döbbenten

bámulta a csillogó, rézszín erőpáncélban

feszítő óriást, aztán gyorsan lecsapta a villáját,

és miközben meghajolt, igyekezett gyorsan

lenyelni a félig megrágott falatot.

– Én vagyok az, nagyuram – cuppogta,

miközben az ineuroni főhadiszállás étkezője

lassan elcsöndesedett.

A tisztek iszonyodva követték a példáját, s

villámgyorsan felpattantak az asztal mellől.

Dan Abnett

299

Odakint tombolt a vihar, s a parázsgömbök

halványzöld fényében Uexkull páncélját

mintha ódon patina lepte volna be.

– Alkalmatlan barom vagy! – recsegte

Uexkull, és a villámvetőjével szétrobbantotta

Daresh fejét.

A zárt térben megsokszorozva verték vissza

a dörrenést a falak. Az első szirdár fej nélküli

torzója – a székét is magával rántva – eldőlt. A

körülötte állókat vér, csontszilánkok és

agyvelődarabok terítették be, de egyikük sem

mert moccanni, hogy letörölje.

Uexkull páncélzatának szervói halkan

búgtak, miközben a hegynyi harcos áthaladt a

helyiségen. A faparketta minden lépése alatt

nyögve tiltakozott, pedig csak az ő súlyát

kellett megtartania, két erőpáncélos harcosa

megállt az ajtóban.

Ahogy elérte az asztalfőt, csizmás lábával

egyszerűen félretolta Daresh tetemét, majd

Az Áruló

300

felállította a széket, és leült. A masszív,

faragott alkotmány megreccsent az embertelen

súly alatt, de kitartott. Uexkull maga elé tette

filigrándíszes villámvetőjét, ami szinte túl

finom darabnak tűnt egy ilyen húshegy

kezében, és vészjóslóan végigmérte a tiszteket.

– Ki a rangsorban a következő? – kérdezte

száraz, reszelős hangon. – Ki jön ez után az

agyhalott után a sorban?

A tisztek feszengve hallgattak. Uexkull

felszúrt egy jókora, zsíros húsdarabot Daresh

villájára, s mit sem törődve a vérfoltokkal,

zavartalanul bekebelezte. Lassan, komótosan

megrágott minden falatot, s ahogy az utolsót is

lenyelte, még egyszer végigjáratta a tekintetét

az egybegyűlteken.

– Olyannak látszom, aki egész éjjel itt akar

ücsörögni? – recsegte.

Dan Abnett

301

– Én… én vagyok a következő a rangsorban,

nagyuram – nyögte végül egy tőle balra álló

tiszt.

– Neved?

– Erod helyettes sirdar, nagyuram.

Uexkull biccentett, aztán a jobbja kivágódott,

és a villával torkon szúrta Erodot. A tiszt,

vérző torkát markolászva hanyatt zuhant, és

úgy hörgött, hogy attól mindenkinek felfordult

a gyomra.

– Első lecke! – mondta a káoszgárdista

bölcselkedő stílusban a férfinak, aki épp a saját

vérébe készült belefulladni. – Ha kérdezek

valamit, arra azonnali választ várok. Ha Erod

helyettes sirdar idejében válaszolt volna, most

nem lenne ilyen helyzetben. Alapjában véve

szeretem békésen rendezni a dolgokat, és nem

vagyok én valami vérszomjas szörnyeteg… Az

ajtóban álló harcosai halványan

elmosolyodtak.

Az Áruló

302

– Na jó – biccentett Uexkull. – De. Az

vagyok. Engem egyetlen céllal képeztek ki, és

az az ellenség megsemmisítése. És ezt nem

valami kifinomultan teszem, mert a

kifinomultság nem volt része a

kiképzésemnek. Nem vagyok kormányzó, sem

törvénytudó vagy tiszttartó. Az Omnipotentát

is csupán egyetlen feladatot szokott rám bízni:

az Anarch ellenségeinek megsemmisítését.

A szavait hosszú csönd követte.

– Ki a rangsorban a harmadik?

– Én vagyok, nagyuram – mondta habozás

nélkül a jobbján álló idősebb katona, akinek az

arcát és a mellkasát Daresh vére borította.

– Jó – biccentett az óriás. – Gyors.

Engedelmes. Neved?

– Eekuin második helyettes sirdar,

nagyuram.

– Jó. Téged nem öllek meg, kivéve, ha az

Anarch ellensége vagy. Talán az vagy, Eekuin?

Dan Abnett

303

– Nem, nagyuram. Hűséges vagyok az

Anarchhoz, kinek szavát szolgáljuk…

– És akinek a szava minden más szót kiolt –

fejezte be a mantrát Uexkull, miközben

eltakarta a száját. – Most már te vagy az

Ineuronban állomásozó erők parancsnoka,

Eekuin. Első feladatod pedig az lesz, hogy

elmagyarázod nekem, miért nem kutattatok föl

és öltetek meg minden egyes ellenséges kémet

és ügynököt?

– Az egész várost átkutattuk, nagyuram.

Éjszakára még a drótfarkasokat is elengedtük,

de ők sem találtak semmit. Megkettőztük a

kutatást végző alakulatok számát, és házról

házra…

Uexkull egy intéssel belefojtotta a szót.

– Harmadik órája vagyok a városban, láttam

az őrjáratokat és a kutatást folytató

alakulatokat. Nem az érdekel, amit tettetek,

hanem amit nem.

Az Áruló

304

– Igenis, nagyuram.

A káoszgárdista egy adattáblát vett elő a

fegyveröve egyik rekeszéből, és maga elé tette

az asztalra, a villámvető mellé.

– A shedowtonlandi keresztútnál egy egész

excubitor őrjáratot lemészároltak.

Robbantások. Tegnap tűzharc a belvárosban,

amiben majdnem két teljes szakasz excubitor

veszett oda. Lézerfegyverek. Ez nem az

ellenállókra vall.

– Én sem gondolnám, nagyuram.

– Szóval ebben a koszfészekben van valami,

ami sokkal veszélyesebb mint az ellenállók.

Talán egy kicsit régimódi vagyok, de úgy

gondolom, ilyen esetben a helyi erők

elsődleges feladata az ilyen veszélyforrás

felkutatása és megsemmisítése. Vagy nem?

– De igen, nagyuram – hajtott fejet Eekuin.

– És akkor hogy lehet, hogy ti mégis inkább

vacsorával múlatjátok az időt?!

Dan Abnett

305

Eekuin óvatosan letörölte a homlokáról a

vért, ami már készült a szemébe csorogni, és

megköszörülte a torkát.

– Engedélyt kérek, hogy átszervezhessem a

helyi tisztikart, és vadászcsapatokat állíthassak

föl!

– Jó – biccentett Uexkull. – Ez már inkább

kedvemre való. Engedély megadva.

Eekuin gyorsan, elvágólag tisztelgett, s már

indult is volna, amikor a káoszgárdista felvette

az asztalról a villámvetőjét.

– Eekuin!

A tiszt azonnal mozdulatlanná dermedt.

Uexkull a markolattal előre nyújtotta felé a

súlyos fegyvert.

– Mindenekelőtt azonban szeretném, ha

elhallgattatnád Erodot. Kezd az agyamra

menni a hörgésével.

Eekuin két kézre fogta a súlyos fegyvert,

aztán megkerülte az asztalt, és megállt Erod

Az Áruló

306

fölött. A férfi elhaló hörgéssel nézett fel rá –

egyenest a villámvető csövébe.

A lövés a két szeme között érte, és egy

villanás alatt végzett vele.

Eekuin igyekezett közömbösnek tűnni, de a

keze reszketett, ahogy letette az asztalra a

fegyvert.

– Eredményt akarok! – csikorogta Uexkull. –

Mihamarabb. Különben megkeresem a

következő rangidőst.

A romos épület tetején álmosítóan dobolt az

eső, s miután belaktak Beltayn főztjéből, a

Szellemek is lepihentek. Curth egy csésze

kávéval sétált oda Gaunthoz, és letelepedett

mellé, egy kopott lóca végébe.

– Van valami, doktor?

A nő a válla fölött lesett hátra – a többség

már aludt, Criid és Varl kártyáztak, miközben

Dan Abnett

307

Brostin és Feygor szemérmetlenül kibicelt –, és

megrázta a fejét.

– Igen is, meg nem is.

– És ez mit jelent?

– Mindenkit megvizsgáltam… és a barátnője,

meg az egyik embere, ez az Acreson…

hordozók. Valamilyen parazita van a

testükben.

– Biztos ez?

– Meg se próbálták elrejteni. Az alkarjukban

van, a húsba ágyazva. Landerson és a többi

ellenálló kimetszette a testéből… de ők ketten

nem.

– Értem – biccentett Gaunt. – Szóljon Mkoll

őrmesternek, hogy kéretem!

Eekuin belépett a parancsnoki szobába, és

elvágólag tisztelgett. Körülötte szervitorok és

altisztek sürögtek, volt, aki a kódolók

Az Áruló

308

működését felügyelte, mások a rádióadást

vagy a kogitátorokat ellenőrizték.

– Mit találtál nekem, első sirdar? – kérdezte

vészjósló nyugalommal Uexkull.

Eekuin egy adattáblát nyújtott át neki.

– Az egyik szakasz nem jelentkezett,

nagyuram. Ma reggel küldtük ki őket, hogy

fésüljék át a shedowtonlandi út mentén a

tanyákat és mezőgazdasági létesítményeket.

– Egy egész szakasz nem tűnik el csak úgy –

ingatta a fejét Uexkull. – És hol a

csapatszállító, amit használtak?

– Az utolsó rádióüzenet nem sokkal dél előtt

érkezett tőlük. Parcelson agriplexumát

ellenőrizték.

– És az meg hol a francban van?

– Nem messze a városon kívül. Már

kiküldtem egy másik szakaszt, hogy vizsgálja

meg a helyet.

– Ugye van még valami, Eekuin?

Dan Abnett

309

– Nagyuram?

– Olyan elégedettnek látszol, hogy biztosra

veszem, találtál is valamit.

Az első sirdar egy újabb adattáblát nyújtott

át.

– A szakasz egy négykerék-meghajtásos,

páncélozott csapatszállítót használt, II/V-ös

típust. Egy ugyanilyen típusú jármű alig egy

órával ezelőtt haladt át a baksbergi

ellenőrzőponton. Az azonosító jelük is

megegyezik.

– Baksberg? És az hol van?

– Edrian tartomány egyik határtelepülése

nagyuram. Uexkull elmosolyodott, és az első

szirdár összerezzent a hegyesre reszelt

agyarak láttán.

– Lépj rádiókapcsolatba az ottani Megszálló

Erőkkel, Eekuin, és közöld velük, hogy

beszélni akarok a körzet parancsnokával. Azt

is említsd meg, hogy ma nem vagyok igazán

Az Áruló

310

türelmes. Eredményt akarok. Mihamarabb.

Mire megérkezem ebbe a Baksbergbe – és ez

egy gyilokhajón nem tart soká –, egy egész

zászlóalj várjon teljes harckészültségben.

– Tüstént intézkedem, nagyuram.

Miután Uexkull kirobogott a teremből, az

első sirdar halkan fellélegzett. Még mindig élt.

– Komisszár ezredes?

Cirk lépett be a magtárba. Odakint egyre

hevesebben esett, de az idebent árválkodó

egyetlen lámpa fényénél sem lehetett sokkal

többet látni, mint odakint.

– Üdv, őrnagy! – válaszolta Gaunt az egyik

árnyéktócsából.

– Mi ez az egész? – kérdezte a nő

gyanakodva. – Holnap hosszú napunk lesz, és

mindannyiunkra ráférne már az alvás.

Dan Abnett

311

– Az még várhat – lépett közelebb Gaunt. –

Sabbatina… remélem nem baj, hogy így

szólítom… van itt… valami. Magával

kapcsolatban. Valami, ami nem hagy

nyugodni.

– Ez kölcsönös – mosolyodott el a nő. – De…

nem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb

hely és idő, hogy…

– Miért ne? – kérdezte a férfi, majd megfogta

Cirk kezét, és egészen közel húzta magához.

A nő nagyot nyelt.

– Tényleg… nem hiszem, hogy…

Gaunt keze hirtelen megszorult a csuklóján.

– Mi… mi ez? – kiáltott fel Cirk.

– Ezt én is kérdezhetném. A Császár nevére,

mi ez, őrnagy?

Hátrahúzta a nő zubbonyának ujját, ahol az

alkar sápadt bőre alatt jól látszott a lassan

lüktető imágó.

– Rohadék! – sziszegte a nő.

Az Áruló

312

– Ugyan-ugyan! – csikorogta Gaunt. – Miért

nem próbálja meg inkább elma…

Az ütés váratlanul érte. A nő meglepően erős

volt, és a jól irányzott csapás Gaunt nyakát

találta el. Ha egy kicsit pontosabb vagy több

erőt tud belevinni, komoly kárt is okozhatott

volna, de a komisszár ezredes így is

fuldokolva esett össze.

Cirk, ahogy sikerült kiszabadítania magát

Gaunt markából, gyomorszájon rúgta a

komisszárt, aztán futásnak eredt.

– Elég! – lépett elő az épület egyik sötét

zugából Mkvenner, s egy kétméteres

petrencerudat szegezett a nő mellkasának.

Cirk villámgyorsan előrántotta a pisztolyát, a

felderítő pedig ugyanilyen gyorsan ki is verte

a kezéből. A rúd végét a nő gyomrába döfte, s

ahogy Cirk levegőért kapkodva görnyedt

kétrét, egy jól irányzott ütéssel leverte a

lábáról.

Dan Abnett

313

– Köszönöm, Ven – nyögte Gaunt, aki

időközben feltápászkodott. – Remélem, hogy a

jövőben több légyottra nem kell hogy

magammal hozzam.

Mkvenner elvigyorodott, ami még

félelmetesebbé tette sovány, aszkétikus arcát,

és félreállt a parancsnoka útjából.

– Egy imágó van a testében, őrnagy –

mondta hűvösen Gaunt, mire a nő, akit a

kétméteres rúd tartott a földön, dühösen

kiköpött.

– Maga rohadék! Azt hittem, hogy van

köztünk valamiféle… bizalom!

– Van. De ezt akkor is meg kell magyaráznia.

– Ezt? – nyújtotta előre a nő a karját, melyben

a parazita tanyázott.

– Igen – biccentett Gaunt, és előhúzta a

sorozatvetőjét. – Az ott az Ellenség jele. Ehhez

képest az, hogy egy birodalmi komisszárra

kezet emelt, szinte elhanyagolható vétség.

Az Áruló

314

Ezért bízom benne, hogy a magyarázata

nagyon meggyőző lesz.

– Ez az imágó teszi lehetővé, hogy a nap

bármely órájában szabadon mozoghassak –

hadarta a nő dühösen. – Bolond lettem volna

hagyni, hogy eltávolítsák! Mégis, mit gondol,

hogyan maradhatott az ellenállás talpon?!

Minden eszközre és trükkre szükségünk van,

hogy becsaphassuk a Jeleket és a

szkennereiket! Vagy talán azt gondolja, hogy

olyan kurva jó érzés, amikor egy ilyen dög

beleeszi magát a húsába?! Enélkül nem tudom

elvinni magát meg az embereit Edrianba!

Enélkül kurvára nem tudom elvinni magukat

sehová! A többiek kiszedették a parazitákat,

mert csak rövid ideig tette lehetővé a szabad

mozgást, de ezek egész nap! Acreson meg

én… mi egész nap szabadon mozoghattunk.

Maga el se tudja képzelni, hogy… ne… nem…

mit csináltak Acresonnal?

Dan Abnett

315

– Semmit – rázta meg a fejét Gaunt. – Eddig.

– Ők a megszállók, Gaunt! Ők az Ellenség,

nem mi! De a szabályokat is ők diktálták, és

nekünk azokat kijátszva kellett életben

maradnunk! Ez a dolog a hasznunkra volt és

van, ezért nem vetettem ki. Csakis ezért.

Hinnie kell nekem! Kérem! Kérem!

Gaunt lassan bólintott, és a tokjába csúsztatta

a sorozatvetőt.

– Hadd menjen! – intett Mkvennernek.

A két gyilokhajó – felhőszakadásnak és a

viharos erejű szélnek fittyet hányva –

száguldott Baksberg felé. Az elöl haladó

vezérhajó fedélzetén Uexkull és négy harcosa

már a csatára készült. Ők öten immáron

ütközetek százaiban küzdöttek vállvetve, s

Uexkull bennük – és csak és kizárólag bennük

– megbízott.

Az Áruló

316

A vezér ellenőrizte a váll-lapjára szerelt apró

löveget, ahogy azt is, hogy szinkronban

működjön a vértezete fegyverrendszerével.

– Hamarosan Baksbergbe érünk – hallották a

pilóta hangját az interkomon. – Négy perc.

Uexkull új tárat csúsztatott a villámvetőjébe.

– Kiszállásra felkészülni! – mordult föl.

– Nagyuram – hallották Eekuin hangját az

interkomon.

– Mi akarsz?!

– Az embereim megtalálták az eltűnt

szakaszt. Egy dögkútban bukkantak rá a

holttestekre.

– Sebek?

– Többfajta.

– Rajtaütés és gerillataktika.

– Nagy valószínűség szerint, nagyuram.

– Jó. Uexkull kilép – mondta, majd a

harcosaihoz fordult. – Valószínűleg a

Birodalmi Gárda. Különleges alakulat.

Dan Abnett

317

Beszivárgók. Úgy tűnik, elég jók. De attól még

csak emberek. Ezzel gyorsan megleszünk.

A négy harcos egyetértően morgott.

– Van már bemért célpontunk? – csattant föl

a vezér.

– A baksbergi repülésirányítók megadták a

célpont valószínűsíthető koordinátáit,

nagyuram – jött a pilóta válasza az

interkomon. – A főút közelében több

elhagyatott baromfitelep is van, és az egyikből

mozgást és fényeket jelentettek.

– Baromfitelep? – mordult föl Uexkull.

– Igen, nagyuram.

– Akkor itt a baromfivész ideje.

Az Áruló

318

TIZENEGY

Nem volt elég hely a leszálláshoz, így az első

gyilokhajó olyan mélyre ereszkedett, hogy

páncélozott hasa már a fák koronáját súrolta, s

ebből a magasságból nyitott tüzet.

Az esős éjszaka hirtelen vakító fényekkel telt

meg, s a táj egy-egy villanás szemkápráztató

pillanatába fagyott bele.

Az esővíz forró gőzzé vált, s azonnal

elpárolgott a hajó átforrósodott lövegeiről,

miközben a folyamatos össztűzben darabokra

szakadt a központi épület. Fa, tégla, pala és

Dan Abnett

319

kődarabok röpködtek mindenfelé, s ahogy a

ház falai megroskadtak, a gyilokhajók máris új

célpont után néztek.

A kísérőhajó lassú kört tett a tisztás fölött,

ahol az épületegyüttes állt, s pusztító

sorozatokat zúdított a keltetőkre, és a

toldaléképületekre. A vezérhajó még

mélyebbre ereszkedett, majd kinyílt az egyik

csapóajtó, s mint egy vajúdó szörny, az éjbe

okádta rémisztő fattyait, a káoszgárdistákat.

Uexkull volt az első, aki földet ért.

Fémcsizmái híg, vizes sárba süllyedtek, de a

páncél súlykiegyenlítői, és az audio-

implantátumának különleges egyensúlyozó

rendszere azonnal működésbe lépett, s úgy

egyenesedett föl, mintha a legsimább és

legszilárdabb talajon állt volna. A nyakvértjébe

épített szenzorok, és a taktikai kogitátora a

másodperc töredéke alatt elemezték a

helyzetet, a hőmérsékletet, a légmozgást, a

Az Áruló

320

levegő páratartalmát és a látási viszonyokat, s

a szemei elé ereszkedő szűrők azonnal az

infravörös fénytartományra váltottak.

A világ egy pillanat alatt átalakult. A hideg,

élettelen dolgok most a legkevésbé sem

érdekelték Uexkullt, csak az élet meleg, vörös

és fehér villanásai. A fejük fölött köröző

gyilokhajó fegyverei fehér tüzet ontottak

magukból, akárcsak a villámvetők, s a

káoszgárdista önkéntelenül is elvigyorodott.

Tévednek, akik a halált a sötétséggel

azonosítják. A halál csupa vörös és fehér izzás,

maga a legtisztább fény.

Három szívdobbanás alatt átvágtak az

udvaron, s ahogy elérték az első épület sarkát,

Czelgur tüzet nyitott. Uexkull emberfölötti

érzékeivel a robbanólövedékek

mennydörgésén át is hallotta egy ember

halálhörgését.

Dan Abnett

321

Az emberei egy villanás alatt szétszóródtak,

hogy megtisztítsák a terepet.

– Központi épület tiszta – recsegte Gurgoy. –

Három halott.

– A raktárak biztosítva – mordult bele a

rádióba Virog. – Két halott.

Húsz méterre egy gránát robbant, s a

halálhörgésbe ezúttal fejhangú sikoly is

vegyült. Az újabb kört leíró gyilokhajó

felkavarta a híg, vizes sarat az udvaron, s

Uexkull elégedetten mordult föl, ahogy

megérezte bőrén a vérrel kevert vizet.

Egyetlen rúgással átszakította a legközelebbi

keltető oldalfalát, és akár egy irdatlan,

páncélos lövedék, berobbant az épületbe.

Valami mozgott a benti félhomályban, s a

vezér beépített lövege azonnal célba vette. Egy

éles villanás, majd a megnyugtató rántás,

ahogy a fegyvert rögzítő pántok és kapcsok a

helyén tartották a löveget.

Az Áruló

322

Az a valami húscafatokká és

csontszilánkokká robbant szét.

Az egyik sarokból egy ember pattant elő, és a

falba tépett lyuk felé iramodott. Uexkull a

villámvetőjével lőtte le. Kivárt egy pillanatot, a

szenzorok nem jeleztek több élőt a szűk

helyiségben.

Vér, madárürülék, és savas füst bűzét

mosták össze a sustorgó esőcseppek, de a

káoszgárdista számára ez a szag távolról sem

volt kellemetlen. Ez a háború és a győzelem

illata volt.

Ahogy kilépett a keltetőből, egy pillanatra

megállt, és élvezettel hallgatta a csatazajt. Tőle

balra, a szomszédos keltető falát Nezera tépte

darabokra az energiakarmaival, s egy hosszú

sorozattal mindent és mindenkit elpusztított

odabent.

– Balra! – rikoltotta Uexkull, majd dörrenést

hallott, és egy alig érezhető ütést az oldalán.

Dan Abnett

323

Valaki rálőtt. Szilárd magvas lőszer, kis

kaliberű kézifegyver. Az ilyen semmilyen

körülmények között nem képes átütni egy

erőpáncélt.

A vértezete fegyverrendszere azonnal

kiszámolta a lövedék becsapódási szögéből a

röppályáját, és azt, hogy a legnagyobb

valószínűség szerint honnan lőtték ki. Uexkull

vállfegyvere egy másodperc alatt célra állt, és

egy lövéssel leszaggatta a legközelebbi ház

tetejét. Egy pillanatra még a lövész

összeroncsolt alakját is látta – mielőtt a romok

maguk alá temették volna.

Szórványos fegyverropogást hallott, és

elégedetten felmordult. Ennél ugyan több

ellenállásra számított, de már ez is képes

megédesíteni a győzelmet.

– Ott – mutatott Bonin kelet felé.

Az Áruló

324

Nem sok látnivaló akadt, csupán néhány

felvillanás, ami megvilágította a sötétségbe

burkolózó erdőt. A hangok azonban mindent

elmondtak. Nehézfegyverek mennydörgése.

Robbanások. Hajtóművek sivítása.

– Milyen messze lehet? – kérdezte Gaunt.

– Nem több mint két kilométerre – csóválta

meg a fejét a felderítő.

A komisszár ezredes azonnal sarkon fordult,

majd visszarohant az ideiglenes szállásukra,

feltépte az ajtót, és elüvöltötte magát:

– Talpra! Most!

A Szellemeknek nem volt szükségük több

bíztatásra, ahogy az ellenállóknak sem. Lefivre

sikoltva riadt föl, de a körülötte állók azonnal

betapasztották a száját.

– Gyalog megyünk, uram? – kérdezte Varl,

miközben rohanvást kapkodta össze a

holmiját.

Dan Abnett

325

– Nem kockáztathatunk – rázta meg a fejét

Gaunt. – A levegőből pillanatok alatt

kiszúrnák. Mkoll! Lámpákat kikapcsolni! Ven!

Cirk őrnaggyal együtt készítsenek útitervet!

Mozgás!

Mkoll és Beltayn gyorsan összeszedték és

kikapcsolták a lámpákat.

– Névsor! – vakkantotta Rawne, mire –

Larkin kivételével – mindenki bejelentkezett.

– Maga vezeti őket, amíg én megkeresem –

intett Gaunt.

– Futólépés!

Larkin a szénapadláson aludt magzatpózba

kucorodva – olyan mélyen, hogy a robbanások

hangja sem ébresztette föl. Gaunt nyugtalanul

bámult a mesterlövész viaszfehér arcába, aztán

megrázta a vállát.

– Larks! Gyerünk! Ébresztő!

– Már itt az idő, Bragg?

Az Áruló

326

Gaunt nagyot fújt, aztán visszakézből

pofonvágta Larkint.

– Talpra, katona!

Larkin nyögve ült föl, és az arcát tapogatta.

– Fogja a zsákját, Larkin, és szedje össze a

holmiját! Semmit ne hagyjon itt! Két perce van!

És igyekezzen, mert szükségem van magára!

– Francba! – sziszegte Larkin, miközben

villámgyorsan összepakolt. – Azt álmodtam,

hogy meghaltam. És ennél nincs szarabb.

Aztán felébredek, és kiderül, hogy van.

Rawne és Mkvenner vezette a sort, miközben

az épületek mögötti erdősáv felé futottak. A

sötétben csak a távoli robbanások visszfénye

adott némi támpontot a tájékozódáshoz.

A Szellemek a köpenyüket húzták a fejükbe,

a helyiek csuklyát – normális esetben a savas

Dan Abnett

327

eső csúnya bőrallergiát okoz, de a Gereon nem

tartozott a normális helyek közé.

A levegő szinte marta az orrukat, s

igyekeztek mihamarabb átjutni az

irtásterületen.

Gaunt és Larkin zárták a sort, s mire elérték

az erdőt, a csatazaj is elült.

Czelgur lángszórójának fényénél vették

szemügyre a hullákat, és az a sebeik ellenére is

azonnal világossá vált, hogy ezek rongyos,

alultáplált menekültek, nem kemény, képzett

katonák.

– Menekültek – acsarogta Uexkull. – Nincs

bennük imágó. Az egyik hulla mellett egy

özönvíz előtti, egylövetű puska hevert a

földön, de lézerfegyvereknek nyomuk sem

volt.

Az Áruló

328

– A Birodalmi Gárda nem soroz be

nyomorékokat – csóválta meg a fejét a vezér. –

Rossz nyomot követtünk.

Felcsipogott a sisakrádiója.

– Mi van? – mordult fel türelmetlenül.

– A szenzorok egy nagyobb fémtömeget

jeleznek, tőlünk nyugatra, két egész

harmincegy század kilométerre, nagyuram.

– Megvannak! – bődült el Uexkull. – Mozgás!

Már jócskán maguk mögött hagyták a romos

baromfikeltetőt, amikor meghallották a

gyilokhajók hajtóműveinek sivítását. A két

páncélozott hajó keresőfényei az elhagyatott

épületeket pásztázták.

– Meg fogják találni a csapatszállítót –

sziszegte Varl.

– A rinyálás nem segít! – vágott vissza

Rawne.

Dan Abnett

329

– Pofa be, és mozgás! – reccsent rájuk Gaunt,

és az élre állva gyilkos tempót diktált.

A bőrük égett az esőcseppektől, s a rothadó

aljnövényzetből felszálló gázoktól levegőt

venni is alig mertek.

Cirk szerint nyugat felé sűrű erdőség

húzódott, azon túl pedig valami, amit a

helyiek Határnak neveztek, s minden

szavukból sütött a félelem, amikor arról a

helyről beszéltek. Úgy tűnt, arrafelé nem

mehetnek.

Az őrnagy szerint körülbelül tíz kilométerre

vannak az Edrian tartományon átvezető

főúttól, s amint az elérik, már egészen közel

lesznek az első határvárosokhoz. Az egyik

ilyenben kapcsolatba fognak tudni lépni az

ellenállással is.

– Ennek ellenére nem lesz könnyű dolgunk –

csóválta a fejét a nő. – Az ME-s alakulatokat és

az excubitorokat riadóztatták… mire elérjük az

Az Áruló

330

első várost, lehet, hogy már a környék összes

katonája ezeket az erdőket fogja járni.

– Van más út? – kérdezte élesen Mkoll.

– Észak helyett mehetnénk kelet felé is, át a

hegyeken, bár az jókora kerülő lenne. Gyalog

legalább egy hónap. Már ha nincs semmi

gond. Mert ha Edrianban nem találnak meg

minket, kiterjeszthetik a keresés hatósugarát.

Gaunt nem szólt semmit. Kezdettől fogva

tudta, hogy a dolgok nem fognak simán

menni, de most a szerencse is elpártolt tőlük.

Az Ellenség nagyobb erőket állomásoztatott a

Gereonon, mint gondolta, és nem ringatta

magát hamis illúziókba azt illetően, hogy a

Káosz nem rendelkezik taktikusokkal és

katonai elemzőkkel. A nyomokból pillanatok

alatt összerakják, hogy miről is van szó, és

akkor az ő titkos küldetésüknek annyi.

Hacsak nem sikerül egy darabig még

félrevezetni őket. Ehhez viszont kell némi idő

Dan Abnett

331

– és most akadtak ennél sokkal égetőbb

problémáik is.

– Az ott az eltűnt csapatszállító.

Uexkull hanyag biccentéssel nyugtázta

Gurgoy szavait. A mennyezetre erősített

fogantyúkba kapaszkodva hajolt ki a

gyilokhajó nyitott csapóajtaján, hogy jobban

szemügyre vehesse a járművet. A

keresőfények pászmáiban vegyszerrel teli

vízcseppek kavarogtak, s a vezér élvezettel

tűrte, hogy a szél az arcába fújja az esőt. Rég

megtanulta legyűrni a fájdalmat, s mostanra

már kifejezetten örömét lelte benne. A

sajátjában csakúgy, mint máséban.

– Életjelek?

– Semmi emberi, nagyuram.

– Irány észak! – recsegte Uexkull. – Lassan és

alacsonyan repülünk!

Az Áruló

332

– Igenis, nagyúr.

A két gyilokhajó alig két méterrel a fák

koronája fölött repült, s a reflektorok

folyamatosan az erdőséget pásztázták. Uexkull

tisztában volt vele, hogy ilyen időben

értelmetlen lenne a talajon az ellenség

nyomába eredni. Az eső rövid idő alatt

minden nyomot használhatatlanná tesz, s

elkendőzi a hő- és szagmintákat. Ennek

ellenére bekapcsolta a hőlátó vizorát, titkon

remélve, hogy megpillant egy halvány jelet.

A lassan bomló avar, és a rothadó

aljnövényzet azonban állandó, a szokottnál

több fokkal magasabb hőmérsékletet teremtett

az erdőben, s ez könnyedén becsaphatta a

szemlélődőt. Azok, akiket üldöztek, akár egy

helyben is állhattak, s a szenzorok akkor sem

vették őket észre.

– Hol a zászlóaljam? – mordult föl.

Dan Abnett

333

– A baksbergi ellenőrzőpontnál, parancsod

szerint, nagyuram – válaszolt a pilóta azonnal.

– Az Edrian-úton pedig egy dandár közeledik.

– Továbbítsd nekik a parancsom: a zászlóalj

a környező erdőket fésülje át, észak felé

haladva, kettős csatárláncban! A dandár az út

két oldalán áll fel, és mindent megállít.

– Igenis, nagyuram.

– Ez a parancsom, az Anarch nevében, kinek

szava minden más szót elnyel – morogta

Uexkull, aki csalódottságot érzett.

Megfosztották a győzelemtől. Mi több, nem

sikerült teljesítenie, amit vállalt. Ez olyan,

mintha hibázott volna.

Olyan, mintha vesztett volna. Ritka érzés

volt, s a legkevésbé sem kellemes. Ellenben, ha

minden a terv szerint történik, ez az egész

hamarosan már nem lesz több, mint egy

kellemetlen emlék.

Az Áruló

334

A gyilokhajók, akár két óriási, groteszk

rovar, amik izzó tekintetükkel kutattak

zsákmány után, lassan ellebegtek felettük. A

reflektorok fényében jól látszott, hogy

hajladoznak a fák a hajtóművek kavarta

szélben.

A Szellemek lassan előmerészkedtek a

fedezékükből. Az álcaköpenyeik, és a meleg,

amit a bomló aljnövényzet bocsátott ki,

elrejtette őket.

Egyelőre.

– Köszönöm! – suttogta Landerson, aki

Criiddel egy álcaköpeny alá bújt be.

– Ha az egyikünk lebukik, mindannyian

lebukunk – vont vállat a nő.

– Kuss van! – sziszegte Rawne. – És mozgás!

A sort Mkoll zárta, aki egy pillanatra

megállt, és az éji erdő neszeit hallgatta.

Dan Abnett

335

Dél felől halk, vészjósló kutyaugatást hozott

a szél.

Az Áruló

336

TIZENKETTŐ

Amikor a pheguth felébredt, három furcsa

dologra figyelt fel.

Először is a torony szokatlanul csendesnek

tűnt. Bár nem volt nála kronométer, úgy

becsülte, hogy még elég korán lehet. A szobája

is távol volt az erőd legforgalmasabb

részeitől… de akkor is. Egy hangot sem hallott.

Aztán arra lett figyelmes, hogy a szobája

ajtaja nyitva áll, és ez még a csöndnél is jobban

meglepte. Az életőrzője soha nem lenne

annyira gondatlan, hogy nyitva hagyja az ajtót.

Dan Abnett

337

Lehet, hogy az egyik bestia őrszem járt itt,

miközben ő aludt, és az hagyta nyitva az ajtót?

Ha igen, a szerencsétlen nem követi el még

egyszer ugyanezt a hibát, erről Desolane majd

gondoskodik.

Az ajtó ugyan csak résnyire volt nyitva, a

pheguth mégis érezte a kinti, hűs levegőt az

arcán.

Lassan felült a fémkereten, ami az ágyául

szolgált, de a transzkódolás mellékhatása, a

szaggató fejfájás így is rátört. Úgy érezte,

valaki egy üstdobot püföl a koponyája mélyén,

miközben az agya a szemén és a fülén át

próbált kifolyni.

Félig kimászott, félig kiesett az ágyból, s

felborította fém éjjeliedényét, ami a fal mellé

volt támasztva.

Az izmai görcsösen rángatóztak, s mire úgy-

ahogy csillapodott a kín, vér csordogált az

Az Áruló

338

orrából, és az elharapott nyelvéből. Reszketett,

mint egy újszülött, s alig bírt talpra állni.

Ekkor tudatosult benne, hogy mi is a

legfurcsább ezen a reggelen.

Nem volt az ágykerethez bilincselve.

Egy percig csak állt, s értetlenül bámult az

ajtóra, aztán a sarokban álló székhez botorkált,

és elkezdte felhúzni a tunikáját és a nadrágját.

Amint végzett, ismét az ajtót vette

szemügyre, s lassan, nagyon lassan elindult

felé.

– Desolane? – kérdezte rekedten, de nem

kapott választ. Óvatosan megérintette az ajtót,

s amikor az nem csapódott be, lassan

kinyitotta.

– Desolane?

Az előszoba üres volt, s a magas, lőrésszerű

ablakokon beszüremlő, éles, reggeli napfénytől

könnybe lábadt a szeme. A szemközti,

megvasalt ajtó is nyitva állt.

Dan Abnett

339

– Desolane? – kérdezte újfent, majd halkan

elindult kifelé.

Az életőrző háromnegyed óra múlva lelt rá a

pheguthra. A férfi a szobájában ült, az ajtóval

szemközt.

– Jó reggelt, pheguth.

– Az ajtó nyitva állt, és nem voltak rajtam a

bilincseim.

– Valóban? – hajtotta félre a fejét az életőrző.

– Valaki biztosan elfeledkezett róluk.

– Nem tudtam, hogy mit tegyek – rázta meg

a fejét a pheguth. – Hívtalak, de nem voltál itt.

Nem válaszoltál. Úgyhogy leültem ide, és

megvártalak.

– Az ajtók nyitva álltak, rajtad pedig nem

volt bilincs, pheguth. Nem csábított a szökés

lehetősége?

Az Áruló

340

A férfi lassan, fáradtan elmosolyodott, és

megcsóválta a fejét.

– Nem. Hiszen hová is mennék? És azt is

tudom, hogy a saját védelmem érdekében

vagyok bezárva. Vagy… azt akarod mondani,

hogy ez egy… trükk volt? Egy próba?

– Ha úgy tetszik, hívhatod így, pheguth –

biccentett Desolane, és behívott egy őrt, aki a

férfi reggelijét hozta tálcán. – Múlt éjjel szót

váltottam a pszikkel, és azt mondták, hogy

most először járt sikerrel a transzkódolás. Az

emlékezetet gátló külső falakat már sikerült

áttörni.

– És… és mire jöttek rá?

– Semmire. Még. De sikerült lerombolni az

elmezár… külső falait, és most már látják,

hogyan épül fel, és hogyan működik. Úgy

becsülik, hogy legfeljebb egy héten belül

sikerül ezt is teljesen feltörni.

Dan Abnett

341

– Akkor… mire fel volt ez a próba… ma? –

dőlt hátra a széken a pheguth.

– A pszik úgy vélték, hogy az elmezár

szerkezeti egységének megbomlásával

előfordulhat, hogy valamennyi visszatér a

szabad akaratból is. Az pedig előre nem

kiszámítható, hogy ez hogyan hat majd a

hűségedre.

– Akkor… te hagytad nyitva az ajtót?

– Igen.

– Hogy lásd, hirtelen nem lettem-e megint

lojális az Arany Trónushoz?

Desolane összerezzent, aztán kelletlenül

bólintott.

– Igen, azért. És szeretném, ha ezt a kifejezést

nem használnád többé.

A pheguth elmosolyodott, s a szokatlan

érzelem teljesen átformálta az arcát. Lassan

maga elé nyújtotta a karját, s gondosan

szemügyre vette a gépi kezét. Öt standard

Az Áruló

342

évvel ezelőtt kapta, de ott, ahol a csuklóhoz

kapcsolódott, még mindig jól látszott a lassan

halványuló hegvonal.

– Látod ezt? – kérdezte.

– Igen – biccentett Desolane.

– Ezért, és még annyi minden másért… nem

mehetek vissza. Soha többé. Szóval… ne tégy

többet próbára, mert az efféle játszadozás

mindkettőnkhöz méltatlan.

A Szellemek napkeltére érték el az erdő

szélét. Hogy a fákon túl mi van, azt csak

találgathatták a sűrű ködben. Valószínűleg

elvadult termőföldek.

Az eső hajnaltájt ugyan elállt, de a fák között

megrekedt a vízpára, amitől viszketett a bőr és

égett a szem.

Az erdőn túl elterülő síkság közepén, akár

gigászi őrszemek, szélmalmok emelkedtek.

Dan Abnett

343

Hosszú karjaik fikarcnyit sem mozdultak –

talán már a megszállás óta. A Gereonon többé

már nem őröltek gabonát.

Egyik-másik keréklapáton hosszú

rongydarab lógott, amire a Káosz torz jeleit

festették, de ezeket senki nem merte

közelebbről szemügyre venni.

Rövid pihenőre álltak csak meg az erdő

szélén, aztán újra nekiindultak. A hangok

alapján az üldözőik is egész éjjel talpon voltak,

s mostanra már sokat lefaragtak a

hátrányukból. Talán ha harmincpercnyire

lehettek tőlük.

A masszív alapokra épített főút a fasorral

párhuzamosan, tőlük alig ötszáz méterre

futott. A felderítők a rossz látási viszonyok

ellenére is biztosra vették, hogy az úton

járművek és gyalogosok várakoznak.

Csapatszállítók. ME-s katonák. Úttorlaszok.

Az Áruló

344

Itt volt a harapófogó másik szára, a csapda,

melybe a sarkukban lihegő vadászcsapat

próbálta belehajtani őket.

– Ha nekimegyünk az úttorlasznak, végünk

– mondta Gaunt hidegen. – Ha itt maradunk,

beérnek minket az üldözőink, és végünk.

Ebből a csapdából csak úgy jutunk ki, ha

sikerül becsapnunk a vadászkutyákat, és

átjutunk az út túloldalára. Úgyhogy ezt fogjuk

tenni. Cirk őrnagy, amint túljutottunk az úton,

merre érdemes továbbindulnunk?

Az őrnagy helyett Plower válaszolt, aki

sokkal jobban ismerte ezt a környéket.

– Északkelet felé, uram. Edrian városa

arrafelé fekszik, körülbelül tíz kilométerre

innen. Én arrafelé indulnék. Ott a legnagyobb

az esély rá, hogy kapcsolatba tudunk lépni a

helyi ellenállókkal.

– Ugyanakkor az Ellenség is ott keresne

minket a leghamarabb – ingatta a fejét Cirk.

Dan Abnett

345

– Útközben van két kisebb település is –

folytatta Plower. – Malomvölgy és Arató.

Lehet, hogy ezek valamelyikében is találunk

kapcsolatot. Igaz, nem biztos. Mostanában az

excubitorok nagyon rászálltak a kisebb

helyekre.

– Egy próbát megér – mondta Gaunt

komoran, majd felemelte a kezét, és az

elcsendesedő katonákhoz fordult. – Itt nem

maradhatunk, úgyhogy amíg még nem oszlik

el a köd, megpróbálunk átjutni az út

túloldalára.

A legközelebbi szélmalom felé intett, ami

körülbelül három kilométerre állt tőlük.

Hatalmas volt, s úgy tornyosult a ködfüggöny

fölé, mint egy katedrális. Lapátkerekeit vörös

rongydarabok kötötték béklyóba, melyeken

ártó jelek sorakoztak.

– Ott találkozunk. Egyenesen vágunk át az

úton, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen a

Az Áruló

346

nyílt terepen tölteni. Mivel Cirk őrnagy

embereinek nincs álcaköpenyük, így őket is mi

visszük át. Criid megy Landersonnal, Beltayn

Acresonnal. Varl és Purchason mennek

párban, Feygor pedig Plowerrel. Rawne, maga

kíséri Cirk őrnagyot, én Lefivre-t.

– Én nem hiszem, hogy… – kezdte Rawne,

de Gaunt megrázta a fejét.

– Erről nem nyitok vitát. Viszont szükségünk

lesz egy elterelő akcióra. Mkoll?

Az őrmester megvakarta az állát, aztán

biccentett.

– Vent és Bonint viszem. Kelet felé megyünk,

és útközben kitalálunk valamit.

– Uram!

Larkin volt az, aki eddig az utat fürkészte

dédelgetett távcsövével.

Keleti irányból egy jókora, páncélozott jármű

jelent meg az úton – egy üzemanyag-szállító.

Dan Abnett

347

Mkoll kérdőn nézett Gauntra, s a komisszár

ezredes szinte azonnal rábólintott.

– Kértünk s megadatott – mondta

ünnepélyesen. – A Császár vigyáz ránk. Bonin

helyett viszont Brostint vigyék. Szükségük

lehet rá. A malomnál találkozunk.

Nekiindultak, mielőtt annyira megritkulna a

köd, hogy az útról is könnyen kiszúrják őket.

Magas, nedves fűben kúsztak előre, s bár csak

ötszáz métert kellett megtenniük, úgy érezték,

minden izmuk lángol, mire elérték a töltést. A

környezet színéhez alkalmazkodó

álcaköpenyeikben, a köd leple alatt talán csak

annyit vett volna észre belőlük a figyelmes

szemlélő, hogy a fűtenger lassan hullámzik.

Az egy köpenyen osztozó párosok haladtak

a leglassabban, s a hűvös hajnal ellenére

pillanatok alatt leizzadtak.

Nem sietni, nem kapkodni, együtt

maradni… Varl úgy érezte, hogy rá még ennél

Az Áruló

348

is nehezebb feladat hárult, tekintve, hogy neki

kellett cipelnie Brostin felszerelésének javát.

Purchason hozta a lőszerhevedereket, s pont

úgy izzadt, mint az őrmester. Az álcaköpeny

kényelmetlen közelségbe kényszerítette a két

férfit, akik kényszeredett vigyorral, némán

verítékeztek, és összeszorított foggal kúsztak

tovább.

Mire mind elérték a töltés oldalát, reszkettek

a fáradtságtól, s kellett egy perc, hogy

valamelyest összeszedjék magukat.

Itt már jól lehetett hallani az őrök lépteinek

zaját, s a halk, torokhangú parancsszavakat.

Fémes koppanás, ahogy valaki becsukott egy

ajtót. Curth még arra is meg mert volna

esküdni, hogy egy lho-pálcika illatát érzi.

Gaunt érezte, hogy Lefivre milyen feszült. A

férfi kapkodva szedte a levegőt, s egyre

gyakrabban kellett megállniuk, hogy

letörölhesse arcáról az izzadságot. Gaunt

Dan Abnett

349

türelme rohamosan fogyott, s egyre nehezebb

volt kettejük mozgását összehangolni. Tudta,

ha csak egyszer is elvéti a mozdulatot,

lecsúszik róluk az álcaköpeny, és valamelyik

őr észreveheti őket.

Valahol a fejük felett egy tiszt épp az

embereit egrecírozta. Harsány, parancsoló

hangon utasította őket, s bár Gaunt egy szót

sem értett ezen a nyelven, nagyon is el tudta

képzelni, hogy mit mondhat az embereinek.

Lefivre mozdulatlanná dermedt, s Gaunt

érezte a köpeny rezgését, ahogy a férfi

szabályosan reszketni kezdett. A szája széle

elkékült, s hangtalanul motyogott. A

komisszár ezredes megragadta a társa állát, és

kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Ne! – suttogta – Ne!

Odafönt újabb parancsszavak harsantak, s

Gaunt villámgyorsan befogta Lefivre száját,

még mielőtt a férfi felüvöltött volna.

Az Áruló

350

– Lélegezzen! – súgta. – Lassan szívja be a

levegőt, öt szívdobbanásig tartsa bent, majd

eressze ki! Ha rájönnek, hogy itt vagyunk,

azonnal megölnek minket, úgyhogy a Császár

nevére… lélegezzen!

Lefivre mintha nem is hallotta volna. A

szemeiből már csak a fehérje látszott, és úgy

kapkodta a levegőt, mint aki tíz mérföldet

futott le egyvégtében.

Gaunt érezte, hogy lassan lecsúszik róluk a

köpeny.

Mkoll, Mkvenner és Brostin végig a fák

között haladtak, s le se vették a szemüket az

üzemanyag-szállítóról. A két felderítő

hangtalanul mozgott – nem úgy a lángszórós.

Egy képzetlen civilnél mindenképp

csöndesebb volt, de Mkollhoz képest úgy

csörtetett, mint egy vaddisznó.

Dan Abnett

351

Az őrmester szigorú pillantással mérte végig

a tagbaszakadt katonát, aztán megrázta a fejét.

– Túl hangos! – sziszegte.

Brostin kelletlenül megvonta a vállát, mire

Mkoll szikrázó szemmel állt meg.

– Te is Szellem vagy, Brostin! Legalább

próbálj meg lopakodni!

– Próbálok én – motyogta a lángszórós,

aztán, ahogy az őrmester továbbindult, még

halkan hozzátette. – Kibaszott felderítők.

Mkvenner megfordult, és egy könnyed

mozdulattal ráfogott Brostin nyakára. A tanithi

nagydarab ember volt, csupa izom, és nem

egykönnyen ijedt meg, de most nyelni sem

mert. A nyaki ütőerére nehezedő nyomás alig

volt érezhető, de tudta, hogy egy kicsivel több

elég lenne, hogy elájuljon, egy erősebb

nyomástól pedig meghalna.

Az Áruló

352

– Hallottad az őrmestert – mondta Mkvenner

csöndesen. – Fogadj szépen szót! Szükségünk

van rád, de azért nem vagy nélkülözhetetlen.

Brostin némán bólintott, hogy megértette, és

igyekezett olyan csöndben követni a

felderítőket, ahogy csak tudta.

Miközben a letört gallyakra és száraz

falevelekre figyelt, fél szemmel Mkvennert

leste. A felderítőnek veszett híre volt, és az

egész sereg tisztelte. Gaunt kis kedvencei közé

tartozott, mint a felderítők többsége, s Brostin

– aki elsősorban Rawne-hoz volt hűséges –

nagy ívben köpött rájuk. Általában. Most

persze nem, de ki tudja… még egy ilyen trükk,

még egy kis szívózás, és ki tudja, nem esik-e

baja szegény Mkvennernek a következő

összecsapás során. Abban a nagy

kavarodásban annyi minden történhet…

Dan Abnett

353

Mkoll megállt, és feltartotta ökölbe szorított

jobbját. Mindhárman szorosabbra húzták az

álcaköpenyt, aztán hason csúszva folytatták az

utat a töltés felé.

Nem messze a töltéstől az utolsó fa is eltűnt,

s iszapos irtásterület vette át a csalitos helyét.

Elsőnek Bonin tápászkodott fel, megigazította

az álcaköpenyét, s szinte teljesen beleolvadt a

lomhán gomolygó ködbe.

Lassan mindenki elérte a töltést, s a felderítő

kézjelekkel utasította őket, hogy ellenőrizzék a

fegyvereiket. Hátukat a töltés sáros falának

vetve először a saját fegyvereiket, majd a

mellettük gubbasztókét ellenőrizték. Bonin

Larkinra pillantott, aki tőle balra kuporgott,

aztán megrázta a fejét, és nem erőltette a

dolgot. A mesterlövészt itt helyben megütné a

Az Áruló

354

guta, ha valaki hozzá merne nyúlni a

rajongásig szeretett lézerpuskájához.

Hol a főnök? – mutogatta el Larkin.

Bonin vérnyomása azonnal megugrott. Húsz

méterre tőlük egy álcaköpeny körvonalait

fedezte fel a magas fűben.

Nem mozgott.

– Uralkodjon magán! – sziszegte Gaunt. – A

Császár nevére…

Lefivre azonban nem hallotta. A szemei

kifordultak, a szája szélére habos nyál ült ki, és

görcsösen vonaglani kezdett.

A prométeum átható bűze minden más

szagot elnyomott, miközben a tartálykocsi

Dan Abnett

355

megállt, hogy feltöltse üzemanyaggal a

töltésen sorban álló járműveket.

A három Szellem a töltés árnyékában

várakozott, de tudták, hogy vészesen fogy az

idejük. A nap egyre magasabbra hágott,

rohamos gyorsasággal foszlatta szét a ködöt,

és rövidítette meg az árnyékokat.

A két felderítő a hátára kanyarította a

karabélyt, és a hangtompítós pisztolyokat

vették elő. Mkoll kérdőn nézett Brostinra.

Mehet?

A tagbaszakadt lángszórós élvezettel

szimatolt bele az üzemanyag szagától sűrű

levegőbe, és elvigyorodott. Mehet.

Bonin kétségbeesetten méregette a távolságot

a töltés és Gaunték között. Egyelőre még

árnyékban vannak, de a napkeltéig már csak

perceik vannak, aztán észre fogják venni őket.

Az Áruló

356

A köpeny megállás nélkül hullámzott. Mi

a…?

– Lefivre elkúrja nekünk – suttogta Rawne.

– Visszamegyek értük – kelt föl Bonin, de az

őrnagy megrázta a fejét.

– Észreveszik, és akkor mindannyian

cseszhetjük. Itt marad. – De…

– Hallotta a parancsot.

A fejük fölött valaki elkiáltotta magát: – Voi

alt reser manchin?

– Eyt voi? Echa ndeh, magir.

Mi a fenét láttak? – bámult fölfelé Rawne,

aztán kérdőn nézett Cirkre. A nő megrázta a

fejét, és intett, hogy maradjanak veszteg.

Rawne azért előhúzta a rohamkését.

Biztos, ami biztos.

Gaunt tudta, hogy nincs más választása.

Előhúzta az egyik sorozatvetőjét, és azzal

Dan Abnett

357

vágta halántékon Lefivre-t. A szabadságharcos

teste azonnal elernyedt.

Végre.

Az üzemanyag-szállítón kívül két

félpáncélos és egy szakasznyi katona volt az

úton, ami hegyvonulatként emelkedett ki a

ködből. A vizes beton szembántóan csillogott a

felkelő nap fényében, s ez a katonákat legalább

annyira elvakította, mint a Szellemeket.

Mkoll óvatosan átmászott az utat szegélyező

korláton, s a legközelebbi páncélos mögött

keresett menedéket. Ilyen közelről már az

üzemanyagpumpa dohogását is jól hallotta,

akárcsak a közeledő léptek zaját. Begurult a

páncélos alá, s mozdulatlanul várt, míg a

csizmák ki nem kerültek a látószögéből.

Valaki a közelben cigarettára gyújtott, aztán

felüvöltött egy hang: – Akyeda voi smeklunt!

Az Áruló

358

– Aloost moi, magir! – szabadkozott egy

másik hang, aztán a két dohányzó katona

eldobta a még égő cigarettát, és kelletlenül a

töltés széléhez sétáltak, és tessék-lássék

vetettek néhány pillantást az erdő felé.

Közben a pumpa is elhallgatott, s a csövet

lecsatlakoztatták a félpáncélosról. Valaki

becsapta a jármű ajtaját.

Úgy tűnt, befejezték az üzemanyag-feltöltést,

és a tartálykocsi lassan továbbindul.

Ahogy kilesett a páncélos alól, Mkoll látta,

hogy a két katona – miután a sirdar a

tartálykocsival volt elfoglalva – ismét

rágyújtott, és már nem az erdőt figyelte. A

következő pillanatban Mkvenner emelkedett

ki a hátuk mögül a ködből, mint egy magas,

sovány lidérc. Az egyiknek a torkát ragadta

meg, és pusztító erővel szorította el a nyaki

ütőeret, míg a másiknak kést döfött a hátába.

A penge rézsútosan, felfelé szaladt, s elérte a

Dan Abnett

359

tüdőt. A két katonától csak egy halk, erőtlen

sóhajra futotta, mielőtt kiszenvedtek.

Mkvenner óvatosan a földre fektette a két

hullát, és előhúzta a hangtompítós pisztolyát.

Brostin közvetlenül a nyomában mászott át a

korláton, de ahogy megpillantotta az elejtett,

még égő cigarettákat, minden más jelentőségét

vesztette. Felvette az egyiket, és átszellemült

arccal mélyen letüdőzte a forró füstöt.

A mosoly csak akkor hervadt le az arcáról,

amikor a félpáncélos mögül két ME-s katona

bukkant elő.

– Voi shet… – kezdte az egyik, aztán

Mkvenner pisztolya kétszer felköhögött, és

vérbe fojtotta a kérdést.

– Doess scara? – kiabált ki valaki a páncélos

mögül.

A felderítő óvatosan kilesett a jármű

takarásából, de azonnal vissza is kapta a fejét.

A lézersugarak így sem sokkal kerülték el.

Az Áruló

360

A másik oldalról három katona próbált a

hátukba kerülni, de Brostin felkapta az egyik

halott karabélyát, és egy hosszú sorozattal

lekaszálta őket.

Azzal elszabadult a pokol.

Mindenfelől katonák rohantak a páncélosok

felé, és a maguk torokhangú, idegen nyelvén

üvöltöztek. Brostin két másikat is lelőtt,

mielőtt ő is beugrott volna a páncélos mögé.

Mkvenner higgadtan a tokjába csúsztatta a

pisztolyát, majd lekapta válláról a karabélyát,

kibiztosította, aztán nagy levegőt vett, és

kiugrott a jármű takarásából. A szaltót

tökéletesen időzítette, s a lézersugarak alatta

suhantak el. Ahogy betont ért, már lőtt is, és

két újabb katonát kaszált le.

Mkoll még mindig a páncélos alatt hasalt, de

az üvöltözés alatt lassan előrekúszott egészen

a motorblokkot takaró páncéllapokig. Előhúzta

a pisztolyát, és oldalba lőtte a páncélos előtt

Dan Abnett

361

guggoló tisztet. A sirdar hörögve esett össze, s

a következő lövés a két szeme közé ment. Két

szívdobbanás múlva egy katona rohant oda,

hogy megnézze, mi történt.

A felderítő őt is lelőtte.

– Brostin! – bődült el az őrmester.

Bonin az első lövés hangjára felkapta a fejét.

A fejük fölött posztoló őrszemek futva

indultak kelet felé, aztán felhördültek a

félpáncélosok motorjai is.

– Elterelő hadművelet – biccentett Rawne.

– Itt az idő.

– Behozom a parancsnokot – pattant fel

Bonin.

– Csinálja! – biccentett az őrnagy kelletlenül,

aztán a többi katonához fordult. – Mozgás!

Az Áruló

362

A Szellemek és a helyi ellenállók

villámgyorsan felkúsztak a töltés oldalán, míg

a felderítő odarohant Gaunthoz.

– Jöjjön, uram! – kiáltotta.

– Segítsen! – tápászkodott fel Gaunt, és

Lefivre mozdulatlan teste felé intett.

– De erre most nincs…

– Csinálja, katona! Mi senkit nem hagyunk

hátra! Bonin elmorzsolt egy káromkodást a

fogai között, majd megragadta Lefivre ernyedt

kezeit.

Mkoll előmászott a páncélos alól, és ő is

bekapcsolódott a harcba. Azonban hiába

fedezték egymás hátát, mindkét irányból

kezdték belőni a fedezéküket, s jól hallották a

közeledő katonák kiáltozását, és a nyomukban

haladó járművek dübörgését.

Dan Abnett

363

– Most, Brostin! – üvöltötte Mkoll. – Most

vagy soha!

A tagbaszakadt tanithi az üzemanyag-

szállítóhoz rohant, feltépte az ajtót, és egy

lövéssel leterítette a sofőrt. Kirántotta a

fülkéből a hullát, majd ő maga mászott be a

helyére, és ismét működésbe hozta az

üzemanyagpumpát.

Prométeum árasztotta el az utat, átszivárgott

a beton résein, lecsorgott a töltés oldalán, s

körbefolyta az élőket és halottakat egyaránt.

Bőven jutott belőle a járművek alá is.

Brostin egy utolsót szippantott a cigarettába,

aztán vigyorogva intett Mkollnak.

– Minden baba, őrmester! Innen már

átveszem. – De…

– A maguk helyében én elhúznék innen a

picsába, mielőtt még jobban felforrósodik a

helyzet! Menjenek!

Az Áruló

364

A két felderítő leadott még néhány lövést,

aztán átvetették magukat a korláton,

lecsúsztak a töltés oldalán, s elhasaltak a

magas fűben.

Odafönt elviselhetetlenül erőssé vált a

prométeum bűze, s a futva közeledő katonák

is lassan megálltak. Egyik a másik után kezdett

hátrálni, s egyikük sem mert rálőni a

tartálykocsira.

Aztán megpillantották az idegent.

Nagydarab, szőrös férfi volt, fekete ruhában,

egyik kezében égő csikkel, a másikban a

csővel, amin át a páncélosokat is

megtankolták. A csőből, akár egy átvágott

ütőérből, sugárban lövellt az üzemanyag. Úgy

csillogott, mintha ő maga is megfürdött volna

a prométeumban.

– Rostonsültet? – kérdezte vigyorogva, s

azzal a katonák felé pöckölte az égő csikket.

Dan Abnett

365

A következő pillanatban kétszáz méternyi

útszakasz lobbant lángra.

Az Áruló

366

TIZENHÁROM

Mkoll és Mkvenner kábán botorkáltak a fák

között, és igyekeztek minél messzebb kerülni a

hátuk mögött tomboló infernótól. Az égből

lángoló alkatrészek, megégett testrészek és

tűzeső hullott, s a reggeli harmat ellenére is

égett a mező.

Nem hallottak semmit, és látni is csak annyit

láttak, hogy az út egyetlen, összefüggő

lángtengerré vált. Ahogy a lőszerszállítók, és a

katonák robbanótöltetei felrobbantak, csak

még tovább nőtt a zűrzavar, de a sikolyokat

Dan Abnett

367

elnyelte a lángok ropogása és a robbanások

zaja.

– A Császár Trónjára! – motyogta Mkoll, bár

még ő maga sem hallotta a saját hangját.

– Menjünk! – mondta Mkvenner higgadtan,

és a malom felé mutatott.

Brostin felgyújtotta a hidat, vagy negyven

ellenséges katonát, legalább négy páncélost és

a tartálykocsit… s mindez nem hozta ki a

sodrából Mkvennert. Mkoll most már

szilárdan hitte, hogy az ösztövér felderítő

sztoikus nyugalmát semmi nem képes

megzavarni.

Aztán Mkvenner szeme elkerekedett.

– Mi a jó büdös…

A mezőn egy égő alak tántorgott, aki újra és

újra összeesett, s a sáros, magas fűben

hengergőzve próbálta eloltani a ruháját

nyaldosó lángokat. Végül a harmadik vagy

negyedik próbálkozása sikerrel járt, s füstölgő

Az Áruló

368

rongyokba bugyolálva, bizonytalan léptekkel

indult feléjük.

Brostin volt az. Majdnem teljesen

meztelenül, csúnyán megégve, szőrtelenül – és

kísértetiesen vigyorogva.

A felderítők – amilyen gyorsan csak tőlük

tellett – elébe siettek, és betámogatták a fák

közé.

– Semmi gond – hörögte Brostin. – Jól

vagyok.

– Hogy a… a… francba lehet ez? – kérdezte

Mkoll döbbenten. – Hogyan?

Brostin egy pillanatig azon volt, hogy

tényleg elmondja nekik. A tartálykocsi

hátulján volt egy hordónyi oltóanyag –

olyasféle, amit annak idején a Tanith Magnán

használtak. A cigarettás trükkje előtt magára

öntötte az egész hordónyi vegyszert, ami

persze egy efféle tűzvészben nem védhette

meg teljesen, de nyert néhány értékes

Dan Abnett

369

másodpercet, hogy átvesse magát a korláton,

és kikecmeregjen a lángtengerből.

A dolog még így is nagyon necces volt,

hiszen a szeme és az arca nem volt igazán

védett, és ha belélegzi a tüzet, akkor legfeljebb

a Császár kegyelme mentheti meg.

Egy pillanatig valóban el akarta mondani

nekik mindezt, de aztán meggondolta magát.

Katonai pályafutása alatt először tudta

elkápráztatni a felderítőket a saját trükkjeivel

és titkaival. És egy ilyen pillanatot az ember

nem tesz tönkre holmi földhözragadt

magyarázattal.

Úgyhogy csak annyit mondott: – Ismerem a

tüzet. Évek óta együtt élek vele, nem bántom,

így ő sem bánt engem. Különösen azok után,

amin mi együtt keresztülmentünk.

A két felderítő érezte, hogy a magyarázat

némiképp sántít, de nem tudták, hogy hol a

trükk.

Az Áruló

370

Brostin lassan felkúszott a fákkal benőtt

domboldalon, aztán eltúlzott

türelmetlenséggel szólt hátra nekik: – Menjünk

már! Nem érünk rá egész nap itt szobrozni!

– Köszönöm, uram – mondta Landerson.

– Mit is? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.

– Hogy nem hagyta hátra Lefivre-t. És hogy

nem ölte meg. Pedig majdnem tönkretett

mindent.

– A rettegés elvette az eszét. Nem

hibáztathatom érte.

– Mind félünk, uram, de mind igyekszünk

megbirkózni vele. Tartok tőle, hogy Lefivre

nem alkalmas a…

– Hallgasson ide, Landerson! – emelte föl a

kezét Gaunt. – Maga, Lefivre, és a többi

ellenálló az életüket is kockáztatták értünk. Mi

pedig nem tudjuk ezt viszonozni – úgy

Dan Abnett

371

legalábbis, ahogy maguk szeretnék. Nem

tudjuk megmenteni a Gereont. De ha

módomban áll, megmenteni magukat. Mi

vigyázunk egymásra. Többek között ez

különböztet meg minket az Ellenségtől.

– Maga nem olyan, mint amilyennek

eredetileg tartottam.

– Örülök neki.

– Nem… úgy értem… maga egy birodalmi

komisszár. Mi is hallottuk a rémtörténeteket a

kegyetlenségről, a brutalitásról, a kíméletlen

megtorlásról.

– Ezek a dolgok rám is igazak – biccentett

Gaunt. – Én is ilyen vagyok – ha szükséges.

Amikor szükséges. De nekem lelkem is van, és

a Császárt és a Birodalmat szolgálom. Az

emberiséget. És ha most agyonlőném Lefivre-t,

azzal semmiféle szolgálatot nem tennék az

emberiségnek.

Az Áruló

372

Gaunt a karrierje során szinte mindig elő

tudott állni valamilyen jól hangzó frázissal.

Végül is egy komisszárnak az is a feladata volt,

hogy lelkesítse az embereket, s erőt öntsön a

rettegőkbe. Gaunt ebben mindig is jó volt, s

most is ezt a képességét kamatoztatta – ha

némileg keserű szájízzel is.

Valójában két dolog tartotta vissza attól,

hogy végezzen Lefivre-rel. Egyrészt égetően

nagy szükségük volt az ellenállókra, és egy

ilyen kritikus helyzetben egyetlen embert sem

veszíthetett. Másfelől nem akarta Lefivre

holttestét – nyomot, amin az ellenség

elindulhat – hátrahagyni. S ha már egyszer

mindenképpen magával kellett cipelnie, akár

életben is hagyhatta a szerencsétlen barmot.

És mindenek előtt szüksége volt

Landersonra. Cirkkel kapcsolatban sokkal

komolyabb fenntartásai voltak, és a nő két

emberében sem bízott igazán. Landerson volt

Dan Abnett

373

az ellenállók között az, akire számíthatott.

Tapasztalt, talpraesett, és legfőképp lojális.

Egy ilyen emberre nagyobb szüksége volt,

mint valaha. S ha a lojalitásának az az ára,

hogy Lefivre egyelőre életben marad, ám

legyen.

Úgyhogy azt tette, amit minden tehetséges

politikai tiszt az Officio Comissariat

megalapítása óta: igyekezett a maga hasznára

fordítani a dolgokat, és a negatívumból is

előnyt kovácsolni.

Már vagy húsz perce várakoztak a

szélmalomnál, ami – bár senki nem tartotta

karban, és közelről látszott, hogy milyen

romos – még mindig tiszteletet parancsolóan

magasodott a táj fölé.

Innen kiválóan rá lehetett látni a töltésen

kanyargó útra, ami egy jókora szakaszon

lángokban állt. Mindenfelé égő roncsok és

Az Áruló

374

halottak hevertek, és Gaunt nagyon remélte,

hogy a saját emberei nincsenek köztük.

Cirk egyre azt hajtogatta, hogy induljanak,

mert egy órán belül itt nyüzsögni fognak az

ME-s katonák, de a komisszár ezredes úgy

döntött, ad még Brostinnak meg a

felderítőknek tíz percet.

Összeszorított fogakkal, komoran figyelte a

füstbe és ködbe burkolózó tájat, és magában

azt latolgatta, vajon a tűz és a robbanás

véletlen volt-e, vagy az elterelő hadművelet

része.

– Landerson! – mondta Gaunt halkan. –

Nézzen utána, hogy van Lefivre, és mondja

meg neki… mondja meg neki, hogy minden

rendben. Nem haragszom rá.

Megvárta, míg a fiatal tiszt bemegy a

malomba, majd felnézett a húsz méterrel

feljebb levő szűk ablakra.

– Van valami?

Dan Abnett

375

Larkin kidugta a kezét, és intett, hogy nincs.

Minden csöndes.

– Csak figyeljen, Larkin!

Gaunt megkerülte a malomépületet, és

belépett a gabonatárolóba. Az ajtóban posztoló

Feygor némán félreállt az útjából, s egy

pillanatra az odabent ügyködők is

abbahagyták a munkát.

Criid egy jókora, rozsdás tartályt ellenőrzött,

hogy vajon némi tisztítás után iható-e még a

benne talált víz.

– Van már valami hír az őrmesterről, uram?

– kérdezte Tona, aki maga is őrmester volt –

mi több, az első női altiszt a seregben –, de a

Tanithi Egyesben mindenkinek Mkoll volt az

őrmester.

– Még nincs – rázta meg a fejét Gaunt.

– Szerintem jól van – sóhajtott föl a nő. – Ő

is… meg a többiek is. Odahaza. Az Egyesnél.

Az Áruló

376

Tegnap… álmomban láttam őket. Caffrant

meg a gyerekeket. Ők jól voltak.

– Remek – mosolyodott el Gaunt.

Mostanra már mind élénk, színes és

plasztikus álmokkal küszködtek, melyek

annyira valósnak tűntek, hogy komoly

erőfeszítésbe került nem valósnak tekinteni

őket. Egyre inkább sugallatnak tűntek, s a

komisszár ezredes tudta, hogy innen már csak

egy lépés, hogy elkezdjék valóságként megélni

az álmokat.

Ennek ellenére nem volt kedve elrontani

Tona Criid örömét. A nő volt az egyik

legszilárdabb, legmegbízhatóbb embere.

– Tartalékok?

Beltayn mellett Criid felelt a lőszer- és

élelmiszerkészletért.

– A fejadagok még két napig kitartanak –

csóválta meg a fejét Tona. – Ha csak egyszer

eszünk, akkor akár négy napig is, de ezt a

Dan Abnett

377

doktornő sem ajánlaná. Lassúak és erőtlenek

leszünk tőle. Azt hiszem, itt az ideje a

gyűjtögetésnek.

Gaunt kelletlenül biccentett. Azzal mind

tisztában voltak, hogy képtelenség annyi

élelmet magukkal hozni, ami az egész küldetés

során kitart, de nem hitte volna, hogy ilyen

hamar kimerülnek a készleteik.

Egy megszállt, ellenséges világban

egyébként sem rablás, ha a készleteiket…

feltöltik. Egyszerűen csak szerette volna ezt

minél tovább elodázni, hiszen attól kezdve,

hogy elkezdik az itteni ételt enni – azt az ételt,

ami már megfertőződött –, meg vannak

számlálva a napjaik. Egy hónap – talán egy

kicsit több –, és az ő lelkük is odalesz. Őket is

megrontja a Káosz.

Hamarosan kifutnak az időből.

– Lőszer?

Az Áruló

378

– A géppuskához bőven akad, és

robbanótöltetet gyakorlatilag még nem is

használtunk. Az energiacellák kétharmada is

maximumon van. A szilárd lőszer már egy

másik történet. Sokkal többet kellett

elhasználnunk, mint amit alapban terveztünk.

A komisszár ezredes összeszorított szájjal

hallgatta. Ennek a hírnek sem örült, bár tudta,

hogy Criid csak a tényeket összegzi.

Ineuronban ő maga is kis híján kifogyott a

lőszerből.

– Uram!

– Igen, őrmester?

– Ismer valakit, akit Wildernek hívnak?

– Wilder… nem hinném.

– Wilder ezredes. Jóképű, sötét hajú férfi.

– Nem ismerek ilyen embert, őrmester.

Miért?

Dan Abnett

379

Criid halványan elmosolyodott, majd a

tartály oldalán levő csap alá tette az egyik

kulacsot.

– Ő is az álmomban volt. Caff folyton

uramnak szólította.

– Tartok tőle, hogy nem vagyok valami jó

álomfejtésben – rázta meg a fejét mosolyogva

Gaunt.

– Mindegy – vont vállat a nő. – Caff majd

róla is mesél.

– Uram! – szólt be a tárolóba Feygor. – Mkoll

őrmesterék… itt vannak!

Az út fölött gomolygó füstöt a gyilokhajók

turbinái sem tudták teljesen szétfújni. Uexkull

döngő léptekkel sietett le a rámpán, és meg

sem állt addig a pontig, ahol az út felülete

megfeketedett a tűztől. Ügyet sem vetett a ME-

Az Áruló

380

s katonákra, akik lehajtott fejjel, rettegve

térdeltek az út mindkét oldalán.

Percekig csak állt, és a pusztulás nyomait

tanulmányozta. A felismerhetetlenségig

összeégett holttestek, megolvadt fémtárgyak,

járművek konnos roncsai.

– Baleset? – kérdezte mély, csikorgó hangon.

– Kicsi a valószínűsége, nagyuram – rázta

meg a fejét Virog, aki három lépéssel

lemaradva követte. – A vadászcsapat

lövöldözésről számolt be. A robbanás előtt itt

harc folyt.

Uexkull lassan a mező felé fordult, amit még

mindig eltakart a lassan oszló köd.

– Akkor a támadók is itt pusztultak, vagy

felhasználva a zűrzavart, kihúzták a nyakukat

a hurokból.

– Eddig elég találékonynak bizonyultak –

mondta Virog. – Felteszem, nem zárhatjuk ki a

Dan Abnett

381

lehetőségét, hogy átjutottak az úton. Egy

részük legalábbis.

– Én is így gondolom – biccentett a vezére. –

Azt akarom, hogy a helyiek az egész

környéket kutassák át, kezdve a malmokkal és

a környező falvakkal. Úgy érzem, hogy a

bolondját járatják velünk, és ezt senkitől nem

tűröm! Találják meg őket, Virog! Találd meg

őket nekem, vagy legalább a nyomaikat! Most

már én magam akarok végezni velük!

– Igenis, nagyuram.

– Az út védelméért felelős sirdarok és az

altisztek pedig öt perc múlva legyenek itt!

Uexkull előhúzta a villámvetőjét, és

ellenőrizte a tárat.

– Még egyszer nem hibáznak.

Idresha Cluwge idestova három órája

karattyolt már neki, s annak ellenére, hogy a

Az Áruló

382

csontsovány életőrzők folyamatosan

fordították úrnőjük szavait, a pheguth úgy

érezte, lassan a fülén át húzzák ki az agyát.

– Elfáradtam – jelentette ki végül.

Az Anarch legfőbb etnológusa hátradőlt

graviszékén, és összekulcsolt kezeit az ölébe

ejtette.

– Pedig még épp csak belekezdtünk a

munkába, pheguth – tolmácsolta a szavait az

egyik életőrzője.

A pheguth feje zúgott a nő – már

amennyiben egyáltalán nőnek tekinthette az

irdatlan bestiát – töméntelen kérdésétől.

Olyanokat kérdezett tőle, hogy: – Hogyan

vetik a birodalmiak a sas jelét, és ez mit

jelképez? Vagy: – A sült tojás népszerű eledel a

Birodalomban? Vagy: – Hány éves korától elég

idős egy birodalmi gyennek ahhoz, hogy

katonai szolgálatot teljesítsen?

Dan Abnett

383

Avagy: – Magyarázd el leegyszerűsítve a

Munitorium gazdasági és pénzügyi

mechanizmusait!

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések egy

darabig még szórakoztatóak is voltak, és a

pheguth lassan rádöbbent, hogy az Ellenség –

minden hatalma, iszonyatos ereje, és rémisztő

képességei ellenére – alig valamicskét értett a

Birodalom mindennapi életéből.

Ennek tükrében az etnológus volt az

Ellenség egyik legokosabb fegyvere. A Sötét

Hatalmak ereje egész világokat volt képes

pusztasággá változtatni, csillagrendszereket

foglalt el, s teljes csillaghajóflottákat tudott

hamuvá égetni, de az ellenségeik

gondolkodásáról és hétköznapjairól nem sokat

tudtak.

Cluwge a kifinomultabb hadviselés eszköze

volt. Ő tette föl azokat a kérdéseket, amikre a

csatatéren nem kaphattak választ. A

Az Áruló

384

részleteket akarta tudni, amikből a Birodalom

mindennapjai épültek íol. A szokásokat. A

hagyományokat. A társadalom működését.

Az Archon seregei vérbe fojthatták az

Impériumot, Cluwge azonban olyan

válaszokat keresett, amik nem pusztítást

kínáltak, hanem uralmat az ellenség felett.

A pheguth eddig a legjobb tudása szerint

válaszolt, de most megmakacsolta magát.

– Szeretném, ha most befejezhetnénk – állt

föl a székéből, és megdörzsölte a halántékát. –

Holnap, vagy legkésőbb holnapután

folytathatjuk.

A nő arcáról nem sok érzelmet lehetett

leolvasni, miközben nagy kegyesen

elbocsátotta.

A pheguth arra számított, hogy az ajtó előtt a

kosszarvas őrei várakoznak majd, de színüket

sem látta. A nyitott ajtón túli galériáról

ragyogó napfény szűrődött be.

Dan Abnett

385

Lassan kisétált az üres folyosóra, amit a

magas, boltíves ablakokon beáradó fény

aranyozott be. A hosszú, néma folyosó túlfelén

levő ajtót is nyitva találta.

– Desolane, Desolane – csóválta a fejét a férfi.

– Mikor hagysz már föl ezekkel a gyermeteg

próbákkal?

Egy magas, sötét testpáncélt és köpenyt

viselő férfi lépett ki a folyosóra, és összehúzott

szemmel méregette a pheguthot. A tábornok,

aki elárulta az emberek Birodalmát, még soha

nem látta ezt a férfit.

– Te vagy a pheguth? – kérdezte a másik

alsógót nyelven, bár a szavain érződött az erős

akcentus.

– Igen – mondta a tábornok, de közben

lassan hátrálni kezdett. – Így neveznek…

A férfi egy lézerpisztolyt húzott elő a

köpenye alól, és a pheguthra fogta.

Az Áruló

386

– A Testvérek és az Archon nevében! –

mondta, és lőtt.

Dan Abnett

387

TIZENNÉGY

A pheguthnak mozdulni sem volt ideje, s

talán éppen ez mentette meg az életét. Égető

fájdalom hasított a bal vállába – a lézersugár

nem sokkal kerülte el a nyakát.

A testpáncélos férfi kezében megremegett a

fegyver, s elkerekedett szemmel bámult rá.

A pheguth érezte a saját égett húsának a

bűzét, s a fájdalom egyre erősebb hullámokban

tört rá.

Elhibázta. A balfék olyan ideges, hogy egy öt

méterről leadott lövést képes volt elhibázni.

Az Áruló

388

De a következőt nem fogja.

– A Császárra! – nyögött föl a pheguth.

A szentségtelen szó hallatán a merénylő a

füléhez kapta a kezét, mint aki hallani sem

bírja az efféle beszédet.

Az egykori tábornokban megpattant valami,

és az izmai úgy lökték előre, mint a rugók. Két

ugrással a támadója előtt termett, és egy

horogütéssel betörte az orrát.

A fickó térdre zuhant, és nyüszítve az orrát

markolászta, miközben a pheguth megperdült,

és futásnak eredt.

– Gyilkos! – üvöltötte. – Gyilkos!

Feltépte a folyosó bal oldalán sorakozó ajtók

egyikét, s egy pillanattal azelőtt sikerült

beugrania, hogy a támadója ismét tüzet nyitott

volna rá.

Apró, elegáns szobába jutott, ahol az antik

bútorok és a pazar faliszőnyegek mind azt

Dan Abnett

389

sugallták, hogy egy dolgozószobába, vagy

valaki privát meditációs kamrájába rontott be.

A szemközti falon nyílt ugyan egy ajtó, de a

pheguth tisztában volt vele, hogy azt soha nem

éri el. Az üldözője abban a pillanatban lelőné,

amint felkel a komód mögül, ami mögé

lekuporodott.

A gyilkos vadul szitkozódva rohant be a

szobába, de ahogy átlépte a küszöböt,

megtorpant. Törött orra alig szelelt, és

gyomorfogató, szörcsögő hangokat hallatott. A

pheguth a komód mögül csak a lábát látta,

ahogy lassan elindult, végig a szobán, és őt

kereste.

Kihúzott egy széket, félrehajtott egy

drapériát, s közben mindvégig lövésre készen

szorongatta a pisztolyát.

Még egy perc, és akármilyen lassan is halad

a kereséssel, elér a komódig, és akkor…

Újabb pár csizma jelent meg a küszöbön.

Az Áruló

390

– Megölted? – kérdezte valaki, az alsógót egy

alig érthető dialektusát használva.

– Bemenekült ide – acsarogta a másik.

– Rálőttél. El is találtad?

– Bemenekült ide! Megsebesítettem, de…

Az újonnan érkezett elkáromkodta magát,

aztán szövet reccsenése hallatszott, ahogy

félrerántotta az egyik faliszőnyeget.

– Bujkál, mi?!

– Egen… segíts keresni!

– Itt lesz valahol! Ott nézted már?!

A pheguth hallotta, ahogy alig néhány

lépésre tőle megállnak. Még jobban összehúzta

magát, de a lézersugarak így is csak egy

hüvelykkel vétették el a fejét. Szúrós szagú

füst terjengett a szobában, ahogy a koherens

fénysugarak lyukat égettek a komód faragott

oldalába.

A következő lövés a csípőjét érte, és a férfi

felkiáltott fájdalmában.

Dan Abnett

391

Igyekezett még hátrébb húzódni, s bebújt

egy lakkozott, ősrégi spinét alá, de legalább az

egyikük észrevette a mozgást, és a következő

pillanatban lézersugarak égették át az ódon

hangszert. Húrok olvadtak meg, vagy

szakadtak ketté éles pendüléssel, s a hangszer

olyan hangot adott ki, mint egy fájdalmában

felsikoltó asszony.

A szívtépő hangra hátborzongató üvöltés

volt a válasz, s a lézerfegyverek egy pillanat

alatt elhallgattak. Suhogó hang hallatszott,

mint amikor egy köpeny lebben, aztán valami

súlyos puffanással ért földet. Folyadék

csorgott végig a spinét roncsán, a cseppek

nyúlós, nedves loccsanását a pheguth is

hallotta a szobára nehezedő csöndben.

A meggyalázott hangszer alól két patás lábat

vett észre, amik nem mozdultak. Ahogy lassan

előmerészkedett, Desolane-t látta a szoba

közepén. Kitárt karral állt, de a mozdulat nem

Az Áruló

392

áldást, hanem halált hordozott. A kezeiben

tartott pengéken vér csillant, s a köpenye úgy

kavargott körülötte, mint ezer meg ezer

felbőszült rovar.

A vérrel összecsapkodott bronzmaszk mögül

vízkék szemek fürkészték a pheguthot.

– Most már előjöhetsz – mondta halkan az

életőrző.

A férfi nagyot nyelt, és végignézett a szobán.

A romok között heverő két gyilkosról azt

állítani, hogy halottak, ugyanolyan profán lett

volna, mint azt mondani, hogy egy csillag jó

eséllyel szupernovaként fejezi be létét. Egy

efféle, tényszerű megállapítás nem érzékelteti

az esemény brutális, pusztító mivoltát.

A támadói mintha darabokra szakadtak

volna, s a testükből minden csepp vért

kipréselt valami emberfölötti erő. Az ülések

huzata, a drapéria és a padlószőnyegek máris

Dan Abnett

393

elkezdték beinni a vért, de a bútorokon még

patakokban csordogált.

A dolgok mellett, amiket a pheguthnak nem

volt gusztusa holttesteknek nevezni, ott

hevertek a kettéhasított lézerfegyvereik.

Desolane gyors mozdulattal lerázta a

ketrapengékről a vér javát, a maradékot pedig

a köpenyébe törölte, amit az egy pillanat alatt

magába szívott.

– Kérlek, pheguth – hajolt meg mélyen az

életőrző, miután a tokjába csúsztatta a

pengéket –, fogadd legőszintébb

bocsánatkérésem!

Kora délutánra érték el a falut, amit Plower

Aratónak nevezett. Egyre hidegebb és sötétebb

lett, ahogy a kelet felől érkező sötét

viharfelhők egyre magasabbra tornyosultak.

Az Áruló

394

Az ég fakó sárga színt öltött, s hályogot vont a

nap szemére.

Cirk vezetésével a gyümölcsösök felől

közelítették meg a faluba vezető, sövénnyel

szegélyezett utat, bár a feketére perzselődött,

csontvázszerű fák nem sok fedezéket

nyújtottak.

A néhai gyümölcsösön túl gondozatlan

veteményesek, és elhanyagolt szántóföldek

terültek el.

A fasor takarásából Gaunt távcsővel vette

szemügyre a falut.

– Két csapatszállító – morogta maga elé.

– Van rádiójuk – vont vállat Cirk. – Mostanra

már a környék összes katonája minket keres.

– Ott… a magtárak mellett… mik azok az

épületek? – Az excubitorok szállása – intett

fejével a falu felé az őrnagy. – Ők őrzik a

rádióadót is.

Dan Abnett

395

– Van egy ötletem – mondta halkan Gaunt. –

A részleteket már megtárgyaltam a

szárnysegédemmel, Beltaynnel, de a maga

segítségére is szükségünk lesz.

– Miféle terv?

– Nem fog tetszeni. Szükségünk lesz némi

figyelemelterelésre.

– Neee…

– Mondtam, hogy nem fog tetszeni.

– Nem is olyan régen már láttam, hogy maga

meg az emberei mit is értenek elterelő

hadművelet alatt, komisszár ezredes. Maguk

szerint ehhez minimum a fél világot fel kell

gyújtani. Nem is csodálom, hogy úgy

gondolta, nem fog tetszeni az ötlet.

– Én valódi elterelő hadműveletre

gondoltam – csóválta meg a fejét Gaunt. –

Olyanra, ami elcsalja az ellenséget. Különben

nem kell hozzá sok, hogy rájöjjenek, hogy itt

vagyunk.

Az Áruló

396

– Folytassa! – fonta össze a karjait

szkeptikusan Cirk.

– Azonnal – biccentett a komisszár ezredes. –

De előbb… a falutól északra van egy üres

terület. Mi az a hely?

Szögesdróttal körbekerített földdarab volt,

amin látszott, hogy nemrégiben ásták föl.

Csuklyás alakok mozogtak a kerítésen belül,

akár egy börtön udvarán a rabok.

– Sírkert – mondta komoran a nő. – Már

amilyen jelen körülmények között telik a

helyiektől. Szinte minden településen akad egy

ilyen. A megszállás során még az ilyen apró

településeken is százak haltak meg. A holtak

többségét a csatatereken hagyták lassan

elrothadni, de a falvakban és a városokban a

hullákat tömegsírokba temették.

– Azok a csuklyás alakok akkor… siratok –

bólintott lassan Gaunt.

Dan Abnett

397

– Pontosan – mondta a hátuk mögött álló

Plower. – Még az Ellenség is megértette, hogy

kénytelen bizonyos engedményeket tenni, és

egyes hagyományokat betartani, hogy kézben

tudja tartani a meghódított területek

lakosságát. Például megengedik a megfelelő

papírokkal rendelkezőknek, hogy

meglátogassák a temetőket, amennyiben

betartják a helyi, járási és vallási törvényeket.

A legtöbbször persze nem tudni, hogy kit

melyik sírba temettek, de az emberek

többségének már az is sokat segít, ha a

kegyeletét legalább ilyen módon leróhatja a

halottak előtt.

Gaunt lehunyta a szemét, és egy pillanatig

maga sem tudta, hogy mit mondjon. Amikor

azt hitte, hogy az Ellenség már nem képes

meglepetéssel szolgálni, íme… valami újjal áll

elő. Megengedi, hogy a tömegsírok előtt

Az Áruló

398

emlékezzenek meg a halottakról… ez

majdhogynem humánus cselekedet volt.

Persze… lehet, hogy ez is csak egy újabb

módja annak, hogy a Gereon lakóit arra

emlékeztessék, mennyire keveset is ér az

életük.

– Javítsanak ki, ha tévedek – mondta Rawne,

aki eddig csöndben hallgatta a beszélgetést –,

de nekem úgy tűnik, hogy az Ellenség nem

tiltja meg a temető látogatását.

– Így van – biccentett Cirk.

– Akkor íme, így juthatunk be a faluba.

Zarándokok vagyunk, akik az elesetteket

siratni jöttek ide.

– Nem is rossz – mondta Gaunt. – Amint

odabent vagyunk, azonnal meg kell

próbálnunk kapcsolatba lépni a helyi

ellenállással. A másik tervem… nos, az még

egyelőre várhat.

Dan Abnett

399

A faluba vezető úton zarándokok egy kisebb

csoportja várakozott. A többségük mocskos

rongyokat és foltozott köpenyt viselt, a

kezükben kolomp vagy kereplő. A saját kis

világukban elmerülve ügyet is alig vetettek az

újonnan hozzájuk csatlakozókra, akik egy

erdei ösvényről bukkantak elő.

A csuklyás köpenyek alatt Criid, Bonin,

Lefivre, Feygor és Rawne lapultak, akiket

Acreson és Cirk vezetett. Ők ketten

rendelkeztek a szükséges engedéllyel – a

testükön élősködő imágóval –, hogy szabadon

mozoghassanak a nap bármely órájában.

Indulás előtt volt egy – ahogy Colm Corbec

nevezte annak idején – erőszakos eszmecsere

arról, hogy kinek is kellene menni. Gaunt

ragaszkodott hozzá, hogy a csapat része

legyen, hiszen ez a küldetés legalább annyira

Az Áruló

400

szólt az ő hírnevéről, mint a Szellemekéről, de

Rawne megmakacsolta magát. Ineuronnál ő

várakozott a falakon kívül, s evidens volt,

hogy most az ő köre jön. Arról nem is szólva,

hogy Gaunt volt a küldetés parancsnoka, aki

minden szükséges információval és adattal

rendelkezett, s ha őt valami baj érné… egyikük

sem fogja tudni elhagyni ezt a fertőzött

sárgolyót.

– Én megyek, maga marad! – mondta Rawne

hidegen. – Ha magával valami történne…

– Akkor majd maga átveszi a

parancsnokságot – ellenkezett Gaunt. – Ha

viszont mindketten mennénk, és történne

valami…

– Akkor Mkoll venné át a parancsnokságot –

vont vállat az őrnagy. – Úgyis mindig a

felderítőket ajnározzuk, most mutathatnak is

valamit! Mindketten tudjuk, hogy nélkülünk is

egészen jól elboldogulna. Viszont most én

Dan Abnett

401

akarok menni. Mert lassan ideje lesz, hogy én

is megtudjam, mire is megy ki ez az egész

akció.

Gaunt összeszorított szájjal, dühösen

hallgatott. Talán mégis hiba volt magával

hozni az őrnagyot.

– Tisztelem Mkoll őrmester képességeit, de

ennek ellenére ezt most a nagykönyv szerint

csináljuk.

– Jó – bólintott Rawne. – Akkor én megyek.

A szabályzat egyértelműen rendelkezik az

efféle helyzeteket illetően. A parancsnok csak a

legvégső esetben megy a tűzvonalba.

Az őrnagy Bonint és Feygort választotta

maga mellé, és Cirk tanácsára Criidet. Az

őrnagy szerint a nőket ritkábban motozzák

meg.

Már éppen indulni készültek, amikor Lefivre

azzal a kéréssel állt elő, hogy ő is

csatlakozhasson hozzájuk. Látszott rajta, hogy

Az Áruló

402

nagyon szeretne bizonyítani a gárdistáknak, s

kiköszörülni a tekintélyén esett csorbát. Végül

is kevésen múlt, hogy nem buktak le miatta a

töltésen való átkelés közben.

– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Nem

mehet.

– Kérem… uram… én erről a vidékről

származom – mondta Lefivre halkan. –

Lehet… hogy az anyám, az apám és a

testvéreim… ott vannak eltemetve. Abban a

temetőben.

Ezzel még Rawne sem tudott vitába szállni.

Gaunt távcsővel figyelte, ahogy az emberei

csatlakoznak a zarándokokhoz.

– Tudja, hogy bízhat az őrnagyban, uram –

mondta csöndesen Mkoll.

– Tudom. És azt kívánom, bárcsak ő is

bízhatna bennem.

Dan Abnett

403

– Rawne is bízik magában, uram – mondta a

felderítők őrmestere, aztán elvigyorodott. – A

maga módján.

– Uram! Azok ott mik?

Larkin egy ágvillában ült, és a falut figyelte.

A települést átszelő utak találkozásánál,

néhány ősöreg talixfa magasodott, ágaikról,

akár az akasztófáról, emberforma bábok

lógtak.

– Landerson! – adta át az ellenállónak Gaunt

a távcsövet. – Mik azok?

– Drótfarkasok – mondta Cirk halkan

Rawne-nak. – Ne is nézzen rájuk!

Az őrnagy a sáros útra szegezte a tekintetét,

és igyekezett kiverni a fejéből a bizarr,

emberinek tűnő bábokat. Kettő volt belőlük,

dróttal összefércelt fémdarabok, amik halkan

nyikorogtak a szélben.

Az Áruló

404

– Most alszanak – folytatta a nő suttogva. –

De ne nézzen rájuk! Az provokálja őket.

– Részemről rendben – vont vállat Rawne, de

a biztonság kedvéért gyors pillantást vetett az

embereire is.

Bonin és Criid higgadtan meneteltek,

lehajtott fejjel, együtt a zarándokokkal. Feygor

már kevésbé tűnt megtörtnek, s ahogy

komoran, egyenes derékkal, felszegett fejjel

lépdelt a sor közepén, az őrnagynak meg

kellett állapítania, hogy a szárnysegédje a

legpocsékabb gyászoló, akit valaha is látott.

Aztán szemügyre vette Lefivre-t is. Ha rajta

múlik, már rég elintézte volna a nyavalyást, de

Gaunt megtiltotta neki. Megtiltotta!

Volt pofája az indulás előtt külön

figyelmeztetni rá, hogy mindenkit élve hozzon

vissza, beleértve Lefivre-t is.

– Most maga akarja vezetni az akciót,

Rawne, és én akceptálom ezt. De azt akarom,

Dan Abnett

405

hogy mindenki élve és egy darabban jöjjön

vissza. Megértette, őrnagy?! Ennyivel

tartozunk a helyieknek.

Arató pocsék egy hely volt. Elhaladtak egy

épület mellett, ami a bombázás előtt fogadó

volt, de mostanra már csak a cégér maradt

meg belőle, ami lágyan himbálózott a

feltámadó szélben.

Pont mint a drótfarkasok.

A zarándokok megálltak, s a sor elején

állókat excubitorok igazoltatták. Rawne lassan

a köpenye alá nyúlt, és kibiztosította a

lézerkarabélyát. A feje máris megfájdult az

excubitorok torokhangú szavaitól – a

nyavalyások annyi fáradságot sem vettek,

hogy bekapcsolják a maszkjaikba épített

tolmácsgépet.

Cirk imágóját is ellenőrizték egy furcsa,

hosszúkás eszközzel.

Az Áruló

406

– Messze jársz az otthonodtól! – mondta az

egyikük, aki végre átváltott birodalmi

alsógótra.

– A halottaimhoz jöttem, magir. Hosszú utat

tettem meg, és megfizettem a kirótt díjakat –

válaszolta Cirk.

Az excubitor intett a sornak, hogy

továbbmehetnek, és másokat már nem

motoztak meg.

Miközben elhaladtak mellettük, Rawne

érezte a szagukat. Zsíros izzadtság, és valami

émelyítő, édeskés szag… mintha lassan

elbomlana a húsuk. Felfordult tőlük a gyomra.

A zarándokok csöndben vonultak tovább a

sírkert irányába, s amikor az őrök már nem

láthatták őket, Cirk Rawne tempójához

igazította a sajátját.

– Balra tőlünk van egy ház – súgta. – Az egy

olyan épület, ahol jó eséllyel kapcsolatba

léphetünk a helyi ellenállókkal.

Dan Abnett

407

Lassan lemaradtak a zarándokoktól, s az

egyik kanyar után letértek az útról.

Árnyékos mellékutcákon vágtak át, s a sort

vezető Acreson hirtelen lecövekelt az egyik

kapu előtt. Óvatosan felnyúlt, és elmozdította

az ajtó fölött az egyik téglát, amit már nem

tartott a habarcs.

– Most elmegyünk a sírkertbe – mondta Cirk.

– Ha az itteni ellenállást még nem számolták

fel, mire úgy egy óra múlva visszajövünk, a

tégla alatt egy madártoll lesz.

– Rendben – biccentett Rawne.

Miközben a temető felé mentek, az őrnagy

egyre-másra visszatekintgetett a hátuk mögé.

A domb aljában jól látta a csapatszállítókat, és

a házról házra járó ME-s katonákat.

Mintha keresnének valamit… vagy valakit.

Aztán megpillantott még valamit, amitől

hirtelen elakadt a lélegzete.

– Az meg mi a fene?!

Az Áruló

408

Cirk megfordult, de azonnal le is sütötte a

szemét.

– Az egy Jel – sziszegte. – Senki ne nézzen rá!

A Császár nevére… senki ne nézzen rá!

– Nem látom Rawne csapatát – tette le a

távcsövet Gaunt. – Ott… azon az utcán mentek

le. A főúttól balra. Úgyhogy most pont nem

látom őket.

– Akkor most várunk – mondta Mkoll

sztoikusan.

– Az ott valami lámpás? – kérdezte

váratlanul Larkin. – Hol?

A mesterlövész úgy tántorodott hátra, mint

akit egy pöröllyel vágtak mellbe, és

holtsápadtan, elkerekedett szemmel nézett

imádott távcsövére.

– A Császárra! – suttogta. – Mi a fene ez?!

Dan Abnett

409

Gaunt ismét a szeme elé kapta a látcsövet, és

arrafelé nézett, amerre az előbb Larkin.

A termőföldek szélén, a sáros csatornák

fölött egy neonfénnyel világító, lebegő masszát

látott, ami akkora lehetett, mint egy gyalogos

katona málhazsákja. Lassan pulzált, s mintha

lett volna valamiféle rendszer a…

Hirtelen minden elsötétült.

Landerson volt az. A tenyerével takarta el a

távcső lencséit.

– Mégis, mit képzel, Landerson?!

– Az ott egy Jel – mondta az ellenálló lassan,

tagoltan. – És higgye el, parancsnok, jobb, ha

nem látja közelről.

– Mi a büdös franc… – kezdte Rawne, de

Cirk leintette.

Az Áruló

410

– Hallgasson! – szűrte a fogai közt a szót. –

Hallgasson, és eszébe se jusson megállni! Nem

néz rá senki!

– De…

– Csendet!

Az őrnagy visszanyelte a választ, ami már a

nyelve hegyén volt, és lehajtott fejjel baktatott

tovább.

Nem fordul meg! Nem néz hátra! Pedig

mögöttük ott az a furcsa, fényes, lebegő

dolog… De egyikük sem nézett hátra – csak

Feygor.

Murtan Feygor megbabonázva bámulta a

baljós fénnyel izzó, túlvilági Jelet, s a tudata

mélyén egyre erősebben hallotta a sziszegő,

csikorgó hangot, amit a szimbólum bocsátott

ki. Biztos volt benne, hogy a hangok hozzá

szólnak, s lassan képes lesz megérteni, hogy…

– Murt! – szólt hátra Rawne, olyan hangosan,

ahogy csak mert.

Dan Abnett

411

A Szellemek azonnal odakapták a fejüket.

– Szent szar! – nyögött föl Cirk, ahogy látta,

mit csinál a gárdista.

Rawne odarohant a szárnysegédjéhez, és

megragadta a kezét, de Feygor erre sem

reagált. A szemeiben nyoma sem volt

értelemnek, s az élet lángja is csak nagyon

halványan pislákolt benne. A szája – mintha

csak valami csodálatos dolgot látna – tátva

maradt, s az állán vékony patakban nyál

csordogált. Rawne most már erőnek erejével

akarta magával cipelni Feygort, s közben maga

is halkan nyüszített a félelemtől.

Mert, bár tudta, hogy mit eredményez, ő

maga is látni akarta a Jelet. Kíváncsi volt rá.

Látni akarom!

Nem.

Akarom!

Nem!

Az Áruló

412

Ugyan mi baj lehet belőle?! Meg akarom

érteni, hogy mi bűvölte el ennyire Murtöt!

Hogy mi ez a zúgó hang. Olyan, mintha

rovarok lennének…

A következő pillanatban már ott volt

mellette Bonin, aki végig a földet nézte, és

ketten, együttes erővel próbálták magukkal

cipelni Feygort.

A tanithi megmakacsolta magát, és

megvetette a lábát, akár egy öszvér. Bonin a

lábát kapta el, Rawne a fejét, és ösztönösen

befogta Feygor szemét. Az adjutánsa – ahogy

eltűnt előle a Jel – habzó szájjal, görcsösen

rángatózva esett össze. A záróizmai azonnal

elernyedtek, és nyöszörögve maga alá

piszkított, akár egy csecsemő.

– Gyerünk! – rikoltotta Cirk, és a kezét

felemelve próbálta takarni a Jelet. – Ha nem

tud járni, hozzák!

Dan Abnett

413

Azzal mind futásnak eredtek. Kivéve

Lefivre-t.

– Magyarázatot akarok – mondta Gaunt

hidegen.

– Legyen – sóhajtott fel Landerson. – Bár

nem vagyok sem tanító, sem tudós, így a

magyarázatom… na mindegy. Jó esetben

egyikünk sem érti a Káosz működését.

– A lényegre, őrnagy!

– A Jelek a hipertér kivetülései – szólt közbe

Plower –, nekem legalábbis ezt mondták. Az

Ellenség elfoglalta a Gereont, és ezek

segítségével még a levegőt is ellenőrzése alatt

tudja tartani. Ezekkel a… dolgokkal jelöli meg

a Káosz a világunkat, innen a neve is. A Jel

egyfajta… gondolat… megtestesülése, amit a

Sötét Erők zártak ebbe az alakba. Van, aki úgy

gondolja, hogy az Ellenség őrszemei, amik

Az Áruló

414

önálló értelemmel bírnak. Én nem hiszem,

hogy lenne eszük, de… én sem értem az

Ellenség módszereit. Ami biztos, hogy ezek a

dögök a megszállás után jelentek meg, és azóta

is itt vannak.

– Pazar – jegyezte meg Curth

szarkasztikusan. – De mit csinálnak?

– Olyanok mint a… olyanok, mint egy

csapda zárszerkezete. Mint egy bukózsinór,

amihez akna van kötve. Szenzorok.

Riasztócsengők. Az emberi viselkedésre

reagálnak, bár fogalmam sincs, hogyan. Az

imágókra is érzékenyek. Ha felfedezik, hogy

valakiben nincs imágó… akkor… akkor

reagálnak. Felébresztik… azokat… ott.

Az első szigillum olyan volt, akár egy

hullámzó körvonalú félhold, a nyomában

haladó pedig azokra a bizonytalan, elmosódott

Dan Abnett

415

mintákra emlékeztetett, amiket a pókok lábai

hagynak a porban. A harmadik egy

széthasogatott emberi szívre hajazott, s még a

kamrák és pitvarok elnagyolt mása is ott

lüktetett benne.

Ragyogóak voltak és hidegek. Nagyon

hidegek.

Nem is volt valódi alakjuk, mert mire a szem

és az elme egy adott formába kényszerítette

volna őket, máris megváltoztak.

Tulajdonképpen több mint három Jelet látott.

Tulajdonképpen egynél is kevesebbet látott.

Ezer meg ezer mintázatot látott, amik

egyetlen Jellé olvadtak össze. A semmit látta,

amiben benne volt a minden lehetősége.

A Káoszt látta.

A tudata mélyén lapuló ösztön lény üvöltve

követelte, hogy meneküljön, s azzal Lefivre is

tisztában volt, hogy nem bölcs dolog, amit

Az Áruló

416

tesz. De olyan gyönyörű volt, hogy képtelen

volt levenni róla a szemét.

A nyelőcsövét égette a feltoluló gyomorsav,

de ez is csak halványan tudatosult benne.

Egyedül az alkarján levő forradás zavarta.

Ahol valaha az imágó lapult. Elszorult a szíve,

ahogy a veszteség fájdalma rátört. Teljesebbé,

tökéletesebbé tette, s mégis megszabadult tőle.

Ellökte magától.

Milyen végtelenül ostoba volt!

Az emlékek lassan szivárogtak vissza a

tudatába. Vér íze a szájában. Amikor legutóbb

egy Jellel találkozott, megharapta Landerson

kezét.

Akkor félt, de most már nem.

Most már értette az előtte lebegő, villódzó,

sistergő Jelet. Értette a jelentését. Emberi szó

azonban nem volt képes kifejezni, s ilyenkor

gyűlölte magát azért, mert ilyen primitív,

Dan Abnett

417

ostoba fajhoz tartozik. Önmagára haragudott, s

a düh könnyeket csalt a szemébe.

Szembesült azzal, hogy milyen tökéletlen és

végletes, és tudta, a legbölcsebb az lenne, ha

meghalna.

Tudta, hogy ezt kell tennie.

Miközben Rawne és Bonin a magatehetetlen

Feygort cipelték, Acreson odaintett a sort

vezető Cirknek, és visszafutott Lefivre-ért. Ha

a birodalmiak képesek a bajtársukért

kockáztatni az életüket… akkor ők is.

Az alkarjába ültetett imágó vadul vonaglott,

és a férfi úgy érezte, mindjárt kiszakad a

húsából. Minden idegszálával gyűlölte a

parazitát, de most nagyon bízott benne, hogy a

jelenléte lecsillapítja a Jelet, és már egyáltalán

nem bánta, hogy nem távolíttatta el a testéből.

Derékon kapta Lefivre-t, és a földre döntötte.

Ügyelve rá, nehogy a Jelre nézzen, a magasba

emelte a karját, amiben az imágó lapult.

Az Áruló

418

A parazita jelenléte egy pillanatra mintha

valóban lecsillapította volna a testet öltött

Káoszrúnát, s a sziszegő, sustorgó hang is

elhallgatott, de azt nehéz lett volna

megmondani, hogy most mi lesz. Sikerült

vajon elbolondítani? Továbbáll vajon?

Magas, sivító hangot hallott, s egy pillanatra

a lélegzete is elakadt. Az idő lelassulni látszott,

s a fájdalom… a fehéren izzó fájdalom csak

lassan jutott el a tudatáig.

Mintha egy megtüzesített piszkavasat toltak

volna át a gyomrán, s érezte, hogy a lábai alól

eltűnik a talaj.

Az ég sárgásbarna árnyalatot öltött, s a szél

égett hús bűzét hozta.

Az ő húsa égett.

Ahogy visszazökkent a valós időbe, úgy

érezte, meghal. A perzselő egyetlen lövése

átégette a hasfalát, és tenyérnyi lyuk tátongott

a hátán is.

Dan Abnett

419

Ezt már senki nem fogja tudni befoltozni.

Egy csapatnyi excubitor rohant feléjük, s a

fejük fölött sötét dicsfénnyel ott izzott a Jel.

– A Császárra! – hörögte, s maga is

elborzadt, hogy milyen hangok törtek föl a

torkából.

A Jel, mint ami jól végezte dolgát, s a

továbbiak már cseppet sem érdeklik,

komótosan átlebegett a házak fölött. Igaz, már

nem is volt rá többé szükség. Szirénák

vijjogtak, kutyák ugattak, és az egész falu

felbolydult.

A birodalmiak futásnak eredtek. Cirk és

Criid álltak az élre, közvetlenül mögöttük

Bonin és Rawne igyekezett, akik erőnek

erejével cipelték magukkal Feygort. Néhány

lövést rájuk is leadtak, de túl messze voltak, és

túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy könnyű

célpontot nyújtsanak.

Az Áruló

420

Vagy harminc méterrel mögöttük Lefivre

mintha baljós álomból ébredt volna. Egy

pillanatig azt sem tudta, hogy hol van és mi

történt, s értetlenül forgolódva vette

szemügyre a környéket.

Mi a fene folyik itt?

Néhány lépésnyire tőle Acreson hevert az

utca közepén, s Lefivre szeme döbbenten

kerekedett el, ahogy megpillantotta a bajtársa

gyomrán tátongó, véres, perzselt szélű lyukat.

A seb orrfacsaró bűzt árasztott, és azok a

megfeketedett csövek, amik kilógtak a

gyomrából…

Keserű ízt érzett a szájában, és ahogy

megfordult, hogy hányjon, megpillantotta az

excubitorokat.

Innen már nincs hová futni. De miért is

futna? Ez az egész az ő hibája. És már

korábban is hibázott. A töltésnél. Ineuronban.

Dan Abnett

421

De… katona volt. Bolygóvédelmis. És egy

katona teljesíti a kötelességét.

Rongyos köpenye alól előhúzta régi, ütött-

kopott géppisztolyát, kibiztosította, és tüzet

nyitott.

A házilag barkácsolt hangtompító úgy sípolt,

mint egy kukta, de a fegyver kifogástalanul

működött. Az élen haladó két excubitor

felbukott, és nem is mozdultak többet. Lefivre

egy kicsit állított az irányzékon, s bár a

következőt elvétette, egyet sikerült hasba

lőnie, s ahogy az összegörnyedt, a következő

rövid sorozat szétroncsolta az arcát és a

koponyáját.

Az excubitorok igyekeztek fedezéket keresni,

s a kerítésekhez lapulva, házak kapualjaiba

húzódva viszonozták a tüzet.

Egy energiacsóva Lefivre bal füle mellett

villant el, egy másik szabályosan átégette a bal

vállát. Az ellenálló véresre harapta az ajkát, de

Az Áruló

422

sikerült addig megtartani a géppisztolyt, amíg

ki nem ürítette a tárat. A fájdalomtól

hullámokban tört rá a rosszullét, de majdnem

biztosra vette, hogy még kettőt leszedett. Vagy

legalább eltalált.

És most tárat kell cserélnie. Muszáj lesz, mert

mindjárt ideérnek, és… és azt nem várhatja

meg.

Tárat kell cserélnie!

A jobb keze nem engedelmeskedett. Az üres

tárat kihúzta a fegyverből, de képtelen volt a

tartalékot a helyére csúsztatni.

Egy lövés a lábát érte, és elhamvasztotta a

bal combja egy részét, és a vádlijából egy

tenyérnyit. Lefivre térdre roskadt, de nem

üvöltött. Azt már nem.

A pillanatnyi, erősebb fájdalom kioltja a

gyengébbet. Beleharapott a nyelvébe, és a

vérrel együtt rongyos húscsomókat köpött az

út porába.

Dan Abnett

423

Hirtelen felugatott egy géppisztoly.

Lefivre egy pillanatig azt hitte, hogy ez ő

volt. Hogy mégis sikerült a helyére csúsztatnia

az új tárat. Aztán már látta, hogy Acreson az.

A férfinak sikerült felülnie, s az ölébe

támasztott fegyverrel lőtte be az utcát. Ostoba

póz volt, és Lefivre is tudta, hogy az ellenség is

pillanatok alatt rájön majd, hogy a lövések java

messze elkerüli a célt.

Figyelemelterelésnek azonban jó volt. Adott

neki három szívdobbanásnyi időt, hogy

újratöltse a géppisztolyt. A karhajlatába

támasztotta a fegyvert, és mit sem törődve

azzal, hogy a felforrósodott cső égeti a bőrét,

újratárazott.

– A Geeoné! – krákogta, vért öklendezve. – A

Táháé!

Azzal ő is tüzet nyitott. Ők ketten még egy

kis ideig képesek lesznek feltartani az

Az Áruló

424

excubitorokat, s ezalatt a többiek talán egérutat

nyerhetnek.

Még egy ellenséges katona esett el a

kereszttűzben, s Lefivre elkezdett Acreson felé

kúszni.

– Gyee! – bugyborékolta.

Acreson kifejezéstelen tekintettel nézett rá, s

az ő szájából is vér szivárgott.

– Én már nem megyek sehová – suttogta.

– E ien! Gyee!

– Nem emlékszel, ugye??

– Ie?

– A Jelre… Miattad riasztotta az őröket.

Lefivre fényre emlékezett. És hidegre.

Nagyon hideg volt. Az első szigillum olyan

volt, mint valami torz félhold…

– É em agatam! – nyögte kétségbeesetten.

– Tudom – biccentett Acreson, aztán a lassan

előmerészkedő excubitorok felé pillantott. –

Menekülj!

Dan Abnett

425

– Em!

– Fuss! Elég, ha én maradok!

Az excubitorok fegyverei hirtelen

elhallgattak, és hűvös szélroham söpört végig

az utcán, amitől felállt a hátukon a szőr. A

szirénák ismét megszólaltak, s a keresztútnál

álló fákba villám csapott. Kék kisülések

energiacsápjai kúsztak végig a rögtönzött

bitókon, s a drótból és fémdarabokból

összefércelt bábok görcsösen összerándultak.

– A Császár irgalmazzon nekünk! – suttogta

Acreson. – Felébresztettük őket.

Az Áruló

426

TIZENÖT

Az excubitorok is üvöltve szaladtak szét, a

falusiakat pedig a vak pánik hajtotta, hogy

keressenek valami menedéket. Aki csak

tehette, bezárkózott valamelyik házba, s az

ME-s katonák is futásnak eredtek. Volt,

amelyik a fegyverét is elhajította.

A levegőben ózonszag terjengett, s ahogy

feltámadt a szél, Arató fölött örvényleni

kezdtek az égen a felhők. Mintha valaki tintát

csöppentett volna az ég vizébe, úgy terjedt szét

Dan Abnett

427

odafönt egy éjsötét folt, s a vihar moraja

immáron fülsiketítő volt.

A bitó körül egyre fényesebben izzott a

levegő, s a villámok lassan szivárványszínre

váltottak. A valóság és a hipertér közötti fal

már csak hártyavékonyságú volt, s a pusztító,

örvénylő energia belefolyt a drótbábokba.

Fémdarabok csikorogtak, a drótváz

rángatózott, s mintha minden meleget

kiszipolyozott volna a faluból, a házak falára

és a kerítésekre néhány másodperc alatt vastag

dérréteg ült ki.

Felébredtek a drótfarkasok.

A világokat elválasztó hártyán át épp elég

energia szivárgott az anyagi valóságba ahhoz,

hogy amikor a Jel betolakodókat érzékelt,

képes volt megidézni a hipertér ezen

teremtményeit. A fémdarabokból és drótokból

fabrikált bábok szivárványszín energiában

Az Áruló

428

fürödtek, és lassan, saját akaratuktól vezérelve

megmozdultak.

Távolról úgy festettek, mint két páncélos

lovag, akik bitón végezték. Egyre vadabbul

pörögtek és forogtak a szélben, s látszott, hogy

a kötél már nem sokáig fogja a fán tartani őket.

Az illesztékeknél – akár a repedt csuporból a

víz – energia szivárgott ki a fémlapok közül, s

az elnagyolt sisak szemréséből vakító

fénynyaláb lövellt.

A páncéllemezek, amik a kart alkották, csak

tessék-lássék voltak összekapcsolva, s nem

ujjakban vagy vaskesztyűben, hanem

borotvaéles pengékben végződtek. Aztán –

ahogy a hipertér energiái birtokukba vették a

bábokat – a karpáncélból fénycsápok sarjadtak,

s a pengék, mint félelmetes karmok, immáron

ezek végén ültek.

– Fuss! – nyögte Acreson.

Dan Abnett

429

Lefivre hátrált egy lépést, de kénytelen volt

azonnal megkapaszkodni a balján levő

kerítésben. A combja egyetlen, hatalmas

fájdalomgóc volt, s a talpa alatt, amit már alig-

alig érzett, vékony, csúszós jégréteg borította

az utat.

A gyomra görcsbe rándult, s úgy érezte,

akkor sem lenne képes odébbállni, ha az izmai

engedelmeskednének.

– Fuss, de barom! – suttogta Acreson, és

véres nyálat köpött a földre. – A Császár

vigyázzon rád!

A bábokat tartó kötelek pattanásig feszültek,

aztán hangos reccsenéssel elszakadtak. A

drótfarkasok szabadok voltak.

Csörömpölve egyenesedtek föl a túlvilági

fényben, s lassan… nagyon lassan… megtették

az első lépést. Minden mozdulatuk fölkavarta

a levegőt, s a lépteik alatt nyögött a föld.

Mintha minden elem a maga módján

Az Áruló

430

tiltakozott volna a jelenlétük ellen ebben a

világban.

A szemeik, akár a csapatszállítók reflektorai,

éles fénycsóvát vetítettek oda, ahová néztek, s

lassan, komótosan szemügyre vették a terepet.

Majd hátravetették a fejüket, és vonítani

kezdtek.

– Igalom… – suttogta Lefivre, és a sas jelét

vetette magára. A drótfarkasok végre

nekilódultak, s ekkor látszott, hogy mennyivel

gyorsabbak mint egy ember. A dermesztő

hideg mindenhová követte őket, s az ujjaik

végén ülő pengék fülsértő hanggal csikorogtak

a kövezeten.

– Fuss! – suttogta Acreson egyre gyengülő

hangon. Az üvöltés egyre közelebbről

hallatszott.

Egy excubitor, akinek már nem maradt ideje

biztos menedéket keresni, letérdelt az út

közepén, és lehajtott fejjel várta a sorsát. Az

Dan Abnett

431

elöl haladó drótfarkas egy villámgyors

mozdulattal feltépte a torkát. A csapás erejétől

az excubitor egész felsőteste kettészakadt, s a

torzóból savas füst szállt fel.

Lefivre végre nekiindult.

– Mi a büdös franc ez? – kapta föl a fejét az

üvöltésre Rawne.

– Ne figyeljen oda! – csattant föl Cirk. – Ne is

figyeljen oda! Most biztonságos helyet kell

találnunk! Azonnal!

Feygor megint elesett, és most már Criid is

beszállt a cipelésébe.

– A Császárra, gyerünk már! – sikoltott Cirk.

Lassan elérték a falu szélét, de a rájuk

szakadt sötétségben ezt elég nehéz volt

biztosan megállapítani. A mellékutcában, amit

alig egy perce hagytak maguk mögött, baljós

fény gyúlt.

Az Áruló

432

– A fák felé! – kiáltotta Cirk, s a birodalmiak

futva indultak az elvadult mezőn át a kopár

gyümölcsös irányába.

– Mit csinál?! – kérdezte kétségbeesetten

Landerson. – Nekünk most még a környékről

is el kell tűnnünk!

– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Embereim

vannak odalent.

– Már nincsenek – ingatta a fejét az ellenálló.

– Higgyen nekem, uram, ők már halottak, csak

még nem tudják. Elengedték a drótfarkasokat,

és örülhetünk, ha mi megússzuk élve. Persze,

csak ha azonnal eltűnünk innen.

Gaunt tudta, hogy Landerson nem hazudik,

és nem túlozza el a veszély nagyságát.

Ugyanakkor azzal sem lehetett tisztában, hogy

a Szellemek miért is vannak itt valójában. A

küldetés… a küldetésük túl fontos volt ahhoz,

Dan Abnett

433

hogy elbukjanak. A siker kulcsát pedig az

emberei jelentették. Egyikük sem volt

feláldozható.

Volt idő, amikor ezt még másként gondolta,

de most, a vész torkában rá kellett, hogy

döbbenjen, ő is megváltozott.

Azok ott, lent, a faluban nem csupán katonák

voltak, hanem az ő emberei.

Criid. Bonin. Feygor. Még Rawne is.

Bonin, a Szerencsefi, aki az életét kockáztatta

Asphodel ellen, amikor a Káosz-hadúr

Vervunhive-ot ostromolta. Bonin, egyike

Mkoll legjobbjainak.

Tona Criid, aki pokolian hosszú utat tett meg

Vervunhive bandaháborúitól a Birodalmi

Gárdáig. És nemcsak, hogy remek katona lett,

hanem elsőrangú taktikus is. Ő volt az első női

altiszt a Tanithi Egyes történetében. Odahaza,

a seregben párja volt és gyerekei.

Az Áruló

434

Feygor. A szarkasztikus humorú csirkefogó,

aki azonban három másik helyett verekedett,

ha a szükség úgy hozta.

És Rawne. Az ő saját, külön nemezise, a

sötétebbik fele. Az árnyéka, amitől, ha akart,

sem tudott volna szabadulni. Aki egy napon a

végzete lesz, erre szinte a nyakát merte volna

tenni.

De volt, amilyen volt, Rawne nélkül nem lett

volna ugyanolyan a Tanithi Egyes. S most,

hogy Corbecet a messzi Herodor hideg

földjébe temették, Rawne volt az utolsó azok

közül a tisztek közül, akik még a majd tíz

évvel ezelőtti Alapítás szellemét képviselték.

Nem fogja a sorsukra hagyni őket. Egyiküket

sem.

– Mkoll őrmester! Magáé a parancsnokság.

Vigye ki innen az embereket! Most! Ha nem

jönnénk vissza, a maga feladata lesz a küldetés

Dan Abnett

435

befejezése. A részleteket ismeri, és elvárom,

hogy teljesítse a kötelességét!

– Úgy lesz, parancsnok – biccentett Mkoll. –

Ennek ellenére nem gondolnám, hogy bölcs

dolog lenne most lemenni oda, uram.

– Én sem gondolom – mondta Gaunt. – De

muszáj. Rawne odalent van.

– Az az ember, akire azt mondta, hogy soha

nem bízott magában?

– Talán majd most belátja, hogy tévedett.

Mkoll szomorúan elmosolyodott, aztán

kieresztette a hangját: – Varl! Brostin!

Induljanak az alakulattal dél felé, be az erdőbe!

Zaj nélkül! Mkvenner… menj a parancsnokkal!

– Nincs szükségem… – kezdte Gaunt, de

Mkoll megrázta a fejét.

– Mkvenner önnel megy, uram. Az én

utasításomra. Gaunt egy biccentéssel

nyugtázta a dolgot, aztán előhúzta a

Az Áruló

436

sorozatvetőjét, és futólépésben indult Arató

felé.

– Ven! Hozd vissza élve!

A magas, ösztövér felderítő szótlanul

tisztelgett, aztán Gaunt után iramodott.

Acreson hallotta, ahogy Lefivre odébb

sántikálva elindul, és lehunyta a szemét. Most

már nem tarthat soká. A vérveszteségtől

amúgy is meghalna.

A karhajlatába fektette a géppisztolyt, és

megpróbált ébren maradni.

Ahogy a drótfarkasok felbukkantak az utca

végében, önkéntelenül is megborzongott.

Reszkető kézzel törölte le szájáról a lassan

rászáradó véres habot, és az ujja rászorult a

ravaszra.

Azok a lövedékek, amik a lények páncélzatát

találták el, egyszerűen lepattantak a

Dan Abnett

437

fémlemezekről, amik pedig az eresztékeknél

csapódtak be, fémcseppekké olvadtak szét.

Acreson addig lőtte őket, míg csak ki nem

ürült a tár.

– Kérlek, Uram, Te, aki az Arany Trónuson

ülsz… – motyogta reszketve, aztán az első

drótfarkas rávetette magát.

A csapás elválasztotta a fejét a nyakától, s a

megcsonkított testet egy pillanatra bíbor

fényudvar vette körül. Egy szívdobbanás

múlva Acresonból nem maradt más, mint

kékesfehér hamuval borított, füstölgő csontok.

Rawne csapata végre elérte a gyümölcsöst. A

Szellemek Feygort cipelték, Cirk azonban nem

foglalkozott velük, hanem futott, ahogy csak

bírt.

Az őrnagy előhúzott egy robbanótöltetet az

oldaltáskájából, s a biztosítópecekbe akasztotta

Az Áruló

438

a hüvelykujját. A vonítás egyre közelebbről

hallatszott, s az ég immáron nem fekete volt,

hanem vérvörös.

Tény, hogy mind meg fognak halni.

Hogy mennyire lesz ez birodalmi

gárdistához méltó halál, az már csak rajta

múlik.

Lefivre pokoli kínok között érte el az utca

végét. Itt, a rozoga kerítések során túl már a

halott mezők következtek, azok mögött pedig

az erdő sötétlett.

Ahogy az első drótfarkas beérte, az ellenálló

felsikoltott, és a kreatúra mellkasába lőtte az

egész tárat. A lövedékek nem sok kárt tettek a

túlvilági lényben, de arra az időre, míg ebben a

fém és drót testben létezett, rá is vonatkoztak

az anyagi univerzum szabályai. A töltények

kinetikus energiája őt is felborította.

Dan Abnett

439

A második drótfarkas azonban így is elérte, s

a tőrhosszúságú karmok Lefivre vállába

martak. A férfi szemei megüvegesedtek, a

szája utolsó, hangtalan sikolyra nyílt, aztán a

testét bíbor fény ölelte körül. A húsa egy

szempillantás alatt kékesfehér hamuvá

porladt, s nem maradt más belőle, csak egy

rakás megfeketedett, reves csont.

Az Áruló

440

TIZENHAT

Landerson lélekszakadva rohant át a

félhomályos erdő fái között, és minden múló

perccel egyre közelebb és közelebb érezte

magához a sarkában loholó pánikot és

iszonyatot.

Purchason és Plower valamivel előtte jártak,

a Szellemek pedig…

Nagy nehezen sikerült megállnia, bár

minden idegszála és sejtje azt üvöltötte, hogy

meneküljön. A Szellemek… megálltak.

Vitatkoztak valamin.

Dan Abnett

441

A Császár szent nevére! Maga a halál jár a

nyomukban, ezek meg csak állnak, és

vitatkoznak! Mi a fene bajuk van ezeknek?

– Engedte, hogy visszamenjen? – acsarogta

Curth doktornő. – Egyedül?!

– Mkvenner vele van – morogta Mkoll.

– Ez akkor sincs így jól! – tiltakozott Beltayn.

– Mellette lenne a helyünk, erre mi meg

elfutunk!

– Nem érdekel a véleménye, katona –

keményedett meg Mkoll hangja. – És most

mozgás!

– Hallottátok a rangidőst! – csattant föl

Brostin. – Gyerünk!

– Nem.

Larkin volt az. Ha az ember csak a hangjára

koncentrált, a zavart, ideges mondataira, és a

modorosságaira, könnyen elfeledkezhetett

róla, hogy tulajdonképpen egy kőkemény

veteránnal volt dolga.

Az Áruló

442

– Akkor baszd meg, Larkin! – bődült el

Brostin és ismét futásnak eredt.

Mkoll végighordozta tekintetét a körülötte

állókon – Varl, Beltayn, Curth és Larkin fogták

közre –, és komor grimaszba gyűrődött az

arca.

– Parancsot adtam, és ezt eredetileg maga

Gaunt adta. Úgyhogy… ne most kezdjük a

cirkuszt!

– Mikor, ha nem most? – sziszegte dühösen a

doktornő. Azzal megfordult, és elindult

visszafelé, a falu irányába.

A másik három Szellem szótlanul a nyomába

szegődött, mit sem törődve Mkoll elkeseredett

dühével.

– Bocs, őrmester – szólt hátra a válla fölött

Beltayn –, de a parancsnoknak szüksége van

ránk. Ugyanis van itt egy kis… gikszer.

Dan Abnett

443

– Állj! – csapott a karabélyára Mkoll. –

Fethre! Maga Gaunt adta parancsba, hogy

tűnjünk el a környékről!

A Szellemek kelletlenül megálltak, de mind

kerülték az őrmester pillantását. Aztán Varl

megcsóválta a fejét, és halványan

elmosolyodott.

– Ugyan, őrmester… mióta megy Ibram

Gaunt úgy csatába, hogy nem bízhat a

Szellemekben? Tudja, hogy ott vagyunk

közvetlenül mögötte.

– De feladatot bízott ránk! – erősködött

Mkoll. – Parancsba adta, és a parancs

teljesítése… a kötelességünk…

Lassan elhallgatott, s a szavait elnyelte az

erdő. Egy pillanatig maga sem értette, hogy

miről is vitáznak. Hiszen ez az egész annyira

abszurd. Az ő helyük a parancsnokuk mellett

van.

Az Áruló

444

– Gyerünk! – mondta hirtelen, és vállára

kapta a karabélyát. – A Tanithért és a

Császárért! Előre!

Azzal futólépésben indultak – visszafelé.

– Ezek meg mi a bánatos nyavalyát

csinálnak? – torpant meg Brostin, és az egyik

fának támasztotta a géppuskáját, amit idáig a

vállán egyensúlyozott. – Ez biztos csak valami

elbaszott vicc…

– Segítsek vinni? – kérdezte Landerson.

– Mit?

– A géppuskát. Nem hiszem, hogy visszafelé

is egyedül akarja cipelni.

– Mi van már itt?! – vicsorodott el a

tagbaszakadt tanithi. – Mindenki totál

begolyózott?

Landerson biztos volt benne, hogy nem.

Ellenben életében először érezte azt, hogy

Dan Abnett

445

olyan tiszt alatt szolgál, akit érdemes követni.

Szeretet, tisztelet, kötelességtudás… mindegy,

hogy minek nevezik, Gaunt olyan tiszt volt,

akiért a katonái a démonoknak is nekimentek.

Ballerat is ilyesféle ember volt – a Császár

nyugosztalja –, még a megszállás előtt. De ő

meghalt, Gauntnak pedig még van egy

halovány esélye, hogy élve megússza a dolgot.

Ha az emberei segítenek neki.

Látta a szemükben az elszántságot, hogy a

pokol torkába is elmennek érte, és Landerson

tudta, hogy ott a helye mellettük.

Plower és Purchason már rég eltűntek a fák

között, de Brostin még mindig az ősöreg fa

mellett ácsorgott, ami mellé a géppuskát tette.

– Jön vagy marad? – kérdezte a tanithitól. –

Csak mert ha marad, szívesen elvinném a

géppuskát. Szükség lesz rá.

– Baszd meg, baromarcú! – bődült el Brostin.

– Mindenki megbaszhatja!

Az Áruló

446

Bíborszínű lángcsóvát húzva, a drótfarkasok

maguk mögött hagyták az utolsó házakat is, és

kirontottak a mezőre. Rawne látta, hogy

milyen tempóban közelednek, és érezte, ahogy

megugrik a pulzusa.

– Gyerünk! – üvöltötte, amikor fölmérte,

hogy milyen messze járnak még az erdőtől.

Nem fog sikerülni. Az a két dög félúton beéri

őket.

A száraz fű úgy örvénylett körülötte a

szélben, mint a tenger, s még egyszer, utoljára

nagy levegőt vett.

Itt az ideje, hogy megvesse a lábát, és

megállítsa az üldözőiket.

Dan Abnett

447

Cirk épp fölfelé igyekezett az erdőbe vezető,

meredek domboldalon, amikor Gaunttal és

Mkvennerrel találta szemben magát.

– Hát maguk? – kérdezte döbbenten, aztán,

ahogy a két férfi válaszra sem méltatva

elrohant mellette, dühösen utánuk kiáltott:

– A halálba rohannak!

Idióták! – füstölgött magában a nő, és

igyekezett minél gyorsabban eltűnni az

erdőben.

Egy kiálló léggyökérben majdnem

kificamította a bokáját, és úgy döntött, lassít

egy kicsit. Egy pillanatra még meg is állt, hogy

kifújja magát, s onnan, ahol állt, pont rálátott a

mezőre.

A birodalmiak a Feygornak nevezett férfival

bajlódtak, s vagy húsz méterrel odébb Rawne

állt, kezében a kibiztosított robbanótöltettel.

Várta a halált.

Az Áruló

448

Érezte a dühüket. A belőlük áradó

gonoszságot.

A drótfarkasok vad üvöltéssel rontottak rá,

karmaik alól száraz földgöröngyök, fűtörek és

kukoricaszemek szálltak a magasba.

Rawne kifújta a levegőt, aztán kibiztosította

és elhajította a robbanótöltetet.

A detonáció ereje leverte a lábáról, de tudta,

hogy eltalálta őket. Jó volt az időzítés, és a

kigyulladt mező közepén egy jókora kráter

tátongott, amiből…

Amiből abban a pillanatban mászott ki az

egyik démon. A robbanás lelassította őket – de

talán csak egy pillanatra. Az őrnagy az utolsó

töltetért nyúlt, de látta, hogy már nem lesz

ideje előhúzni. Nem lesz rá ideje. Nem lesz rá

ideje!

Dan Abnett

449

Robbanólövedék csapódott az elöl rohanó

drótfarkas mellkasába, és a bestia

hátratántorodott a becsapódás erejétől. Mire

újra nekirugaszkodhatott volna, újabb lövés

érte, aztán már megállás nélkül záporoztak rá

a robbanógolyók.

Rawne döbbenten bámult a mellette

elrohanó Gauntra, aki a kezében tartott két

sorozatvetővel zúdított gyilkos össztüzet a

démonokra. A lövések pontosak voltak, az

erejük bármilyen élőlényt darabokra tépett

volna, de ezeket nem.

Ezek nem éltek.

Meghalni sem tudtak hát.

A következő pillanatban lézersugarak

csapódtak a fenevadakba, s Mkvenner is

csatlakozott Gaunthoz. Kettejük lövései újra

meg újra a földre kényszerítették a

drótfarkasokat, de azok újra meg újra talpra

Az Áruló

450

álltak. Ahol a testük a talajhoz ért,

megfeketedett a föld, és azonnal elszáradt a fű.

Mkvenner karabélya hirtelen elhallgatott.

Kiürült a tár.

Az ösztövér tanithi megperdítette a fegyvert,

s a tusával sújtott le a torkának ugró fenevad

fejére. Az ütés ereje kibillentette a drótfarkast

az egyensúlyából, s Mkvenner nyert egy

értékes másodpercet. Ez épp elég volt, hogy

átcsússzon a lény kinyújtott karja alatt, és a

következő ütését a bestia tarkójára mérje.

Hátratáncolt néhány lépést, majd előrántotta

a rohamkését, és feltűzte a karabélyára. Rawne

elképedve nézte, ahogy a fegyvert – akár egy

ősi lándzsát – megpörgeti, majd szúr, hárít,

szúr, kitér, s eltáncol a drótfarkas ütései elől.

A seregben az a pletyka járta, hogy

Mkvennert valahol… valamikor kiképezték a

cwlwhl használatára. Ez a Tanith legendáiban

élő erdei harcos szerzetesek, a Nalsheenek ősi

Dan Abnett

451

harcművészete volt. Nem több mint egy szép

mese. A büszke hazafíak, és a keményvonalas

patrióták szerették felemlegetni őket, pedig a

Nalsheenek már évszázadokkal ezelőtt is

csupán a legendákban léteztek. Mkvenner is

nyilván csak azért kezdte terjeszteni magáról

ezt a pletykát, hogy némi hírnévre tegyen

szert.

Ezt a véleményét most pillanatok alatt

átértékelte.

Döbbenettel vegyes tisztelettel figyelte,

ahogy a magas, szikár férfi, egy

használhatatlan karabély végére tűzött

rohamkéssel küzd egy démon ellen. A

mozdulatai olyanok voltak, mintha egy tánc

ezerszer begyakorolt lépései lettek volna. A

lény minden támadását képes volt hárítani,

tudta, hogyan térjen ki a halálos karmok

útjából, hogyan fordítsa az ellensége ellen

annak erejét, súlyát és gyorsaságát.

Az Áruló

452

Mindezek ellenére azonban ő is csak ember

volt, s az embereknek egyszer elfogy a

szerencséjük.

A drótfarkas következő villámgyors csapását

ugyan sikerült elkerülnie, de az ütés ereje

kettébe törte a karabélyát, őt magát pedig a

földre döntötte.

Mkvenner megpróbált odébb gurulni,

Rawne ösztönösen is a robbanótöltet után

nyúlt… amikor pontos, nagy erejű lézersugár

találta el a dögöt, és a földre döntötte.

Az erdő szélén álló Larkin újratöltötte a

lézerpuskáját, és ismét megcélozta a fenevadat.

– Gyere, te rohadék! – suttogta, aztán célzott,

és újra lőtt.

Aztán a mellette álló Mkoll és Beltayn is

tüzet nyitott.

Dan Abnett

453

A sorozatvetők kifogytak, és Gaunt

mindkettőt a földre ejtette. A drótfarkas

következő támadását pedig már azzal a

fegyverrel fogadta, amire az ineuroni akció

alatt Beltayn vigyázott.

Heironymo Sondar energiakardjával.

Ahogy aktiválta, a penge méteres

lángcsóvaként ragyogott föl a kezében. Gaunt

első csapása a lény mellpáncélját találta el, és

könnyedén kettéhasította a fémlapot.

A drótfarkas kettőt bucskázott, aztán újra

felkelt – bár ezúttal messze nem olyan

gyorsan, mint korábban –, és most már

valamivel óvatosabban indult Gaunt felé.

– Nagyuram – hajtott fejet Virog, és egy

adattáblát nyújtott át Uexkullnak.

A hatalmas termetű harcos elolvasta, aztán

tűnődve összehúzta a szemöldökét.

Az Áruló

454

– Igaz ez?

– Igen – biccentett Virog. – Jelentették, hogy

Aratóban szabadon eresztették a

drótfarkasokat.

– Ez a falu… mennyire lehet ide?

– Tíz kilométerre.

Uexkull azonnal a várakozó gyilokhajók felé

indult.

– Most megvannak! – vicsorodott el. – Bár

tartok tőle, hogy mire odaérünk, már nem sok

marad belőlük.

A drótfarkas karmai Gaunt torka felé kaptak,

de már nem érték el. Súlyos lövedékek

csapódtak a démon páncélzatába, és

szabályosan lefűrészelték a karját. Vér helyett

azonban szembántóan éles, ibolyaszín fény

dőlt a sebből.

Dan Abnett

455

Az erdő szélén Larkin, Mkoll és Beltayn

mellett Landerson is beszállt a küzdelembe.

Egyik sorozatot a másik után eresztette meg a

drótfarkas felé, és tenyérnyi darabokat

szakított ki a kreatúra testéből.

– Szerintem ezekre is szüksége lesz – szólalt

meg valaki mögöttük.

Brostin kocogott elő az erdőből, és

lecsúsztatta a válláról a lőszeres hevedereket.

Landerson komoran elmosolyodott, és

odabiccentett a nagydarab tanithinak.

– Töltést!

A záporozó lézersugarak és a

géppuskasorozatok ellenére a drótfarkasok

még mindig talpon voltak, s emberfölötti

erőfeszítéssel kapaszkodva a létezésbe, egyre

közelebb és közelebb kúsztak Rawne-hoz,

Gaunthoz és Mkvennerhez.

A komisszár ezredes figyelmét nem kerülte

el, hogy a leszakadt karú bestia lassabban és

Az Áruló

456

bizonytalanabbul mozog. A vértezet

illesztékeinél szivárgó fények is egyre

halványabban pislákoltak.

Mintha Landerson említett volna valami

olyasmit – még Ineuronban, egy

örökkévalósággal ezelőtt – a drótfarkasokkal

kapcsolatban, hogy viszonylag gyorsan

elhasználják az energiáikat.

Két marokra fogta a kardját, s ahogy a dög

ismét nekirugaszkodott, lecsapta a fejét.

Ahogy az energiakard széthasította a drótokat

és a tartókapcsokat, a fej legördült a helyéről, a

lényt mozgató energiák elszabadultak.

Vakítóan éles, fehér fény lobbant, s az anyagi

univerzum és a hipertér erői közé került lényt

darabokra tépte a nyomáskülönbség.

A birodalmiakat leverte a lábukról a

robbanás, de igyekeztek mihamarabb talpra

kecmeregni, és eltűnni a lángoló mezőről, a

másik drótfarkas közeléből.

Dan Abnett

457

Gauntnak csengett a füle, megperzselődött a

bőre, és a karjai teljesen elzsibbadtak, de mégis

talpra vergődött.

Nem győzték le őket.

Nem győzhetik le őket!

Ekkor hallották meg a dübörgést.

Az Áruló

458

TIZENHÉT

Egy hatkerekű, masszív csapatszállító

robogott feléjük, a Megszálló Erők katonáinak

kopott, zöld járműve. A motorházat és a

felhúzott, szürke ponyvát por és faltörmelék

borította – hogy minél hamarabb célhoz érjen,

kerítések során, s még egy alacsonyan fekvő

falon is áttört.

Remek!

Mintha a drótfarkasok nem lettek volna elég

halálosak.

Dan Abnett

459

– Gyerünk! – üvöltötte Gaunt, bár a füle

annyira csengett, hogy a saját hangját is alig

hallotta. – Talpra!

Rawne és Mkvenner még mindig nem bírtak

megállni a lábukon, s a másik drótfarkas még

ott volt a nyakukon.

A démoni teremtmény egy percre

megtorpant, s megpróbált rájönni, hogy mi is

történhetett a társával. Aztán, hogy sehol nem

látta, begörbítette pengeujjait, szemeiben a

poklok tüze lobbant, és lerohanta a

Szellemeket.

Rawne az utolsó pillanatig kivárt, majd a

lény elé hajította a markában szorongatott

robbanótöltetet.

Gaunt és az őrnagy felrántották a földről

Mkvennert, és bicegve, sántikálva indultak az

erdő felé. A hátuk mögött, a robbanás sűrű,

fekete füstjéből a drótfarkas is előmászott,

aztán a következő pillanatban megremegett a

Az Áruló

460

föld, s a csapatszállító szabályosan áthajtott a

démonon.

Gaunt hallotta a fémlemezek sikolyát és a

rém üvöltését, de a túlvilági lény dühe is

kevésnek bizonyult hozzá, hogy egy tíztonnás

csapatszállítót legördítsen magáról.

– Szálljanak be! – kiabált ki valaki a

vezetőfülkéből. Curth volt az, a volán mögött

pedig Varl ült.

A doktornő és Gaunt felhúzták Rawne-t és

Mkvennert a kocsira, aztán a komisszár

ezredes is bevágódott a vezetőfülkébe.

– Ez meg?!

– Rögtönöztünk – mondta Varl, s azzal máris

sebességbe tette a masszív hatkerekűt. –

Tulajdonképpen a doktornő ötlete volt. Azt

mondta, hogy a többiek majd fedezettüzet

adnak, de nála ugye nem volt fegyver, így azt

mondta, Varl…

Dan Abnett

461

– Kíméljen meg a részletektől, őrmester! Az

erdőhöz megyünk, felvesszük a…

Fémes csikorgást hallottak, és a

csapatszállító megremegett.

– Mi a…

Elektromos kisülések kúsztak végig a gép

törzsén, és Varl szeme elkerekedett, ahogy a

visszapillantóban meglátta a jármű tetején

kúszó drótfarkast.

A démoni teremtmény páncélzata csupa

repedés és lyuk volt, s az ibolyaszínű energia

szökőkútként robbant ki minden eresztékén.

Hosszú karmaival felhasította a ponyvát, s

már bent is volt a járműben.

Mkvenner az utolsó pillanatban rántotta

félre Rawne-t a lény csapása elől, de a hirtelen

mozdulattól kis híján legurultak a járműről.

Mindaz, ami nem volt rögzítve, szélsebesen

végigszánkázott a platón, s nem egy láda

lesodródott a kocsiról.

Az Áruló

462

Curth feltépte a vezetőfülkét a raktértől

elválasztó ablakot, s látta, hogy a dög alig egy

méterre áll tőle. Kétségbeesetten kutatott

valami után, amit fegyvernek használhatna

egy démon ellen, aztán hirtelen ötlettől

vezérelve kinyitotta az orvosi ládáját – a

Departmento Medicae szabvány

elsősegélyládáját –, és előrántotta belőle az

egyik feltöltött dennát.

A folyadék, ami benne volt, tartalmazott egy

keveset abból a szenteltvízből, amit még a

Herodorról hoztak magukkal. Úgy gondolta, a

Gereonon is hasznát veszi majd, főleg amikor

az idő előrehaladtával a hidegrázás tünetei is

felerősödnek.

Átnyúlt az ablakon, és a dermát a drótfarkas

hátába döfte.

Ahogy a folyadék a testéhez ért, a

teremtmény felüvöltött, és a saját testét kezdte

marcangolni a karmaival. A szenteltvíz

Dan Abnett

463

molekuláris savként marta szét a démont, s

ahogy megfordult, hogy végezzen azzal, aki

ezt a szörnyű kínt zúdította rá, egy újabb adag

szenteltvízzel találta szemben magát. A

doktornő a páncél szemrésébe nyomta a

dermát, és megnyomta az aktiváló gombot.

A drótfarkas egész teste megremegett, aztán

úgy olvadt el, mint festék az esőben.

Hátrazuhant, még egyszer összerándult, aztán

felrobbant.

A detonációtól maga a csapatszállító is kis

híján felborult, s Varlnak nem kevés

erőfeszítésébe került, hogy egyenesbe hozza a

járművet.

Maró füstszag.

Csönd.

Mkvenner, aki a csuklójánál fogva tartotta

meg Rawne-t, nehogy lezuhanjon a járműről,

végre elengedte az őrnagyot. A Tanithi Egyes

Az Áruló

464

első tisztje reszketve állt meg a saját lábán, és a

csapatszállító oldalának dőlt.

– Köszönöm – mondta végül, és úgy tűnt,

kivételesen komolyan is gondolja.

A Szellemek, akik eddig az erdő szélén

várakoztak, most futólépésben indultak a kocsi

felé. Ahogy a sort záró Cirk és Landerson is

felmásztak a csapatszállító platójára, Curth is

visszaült a helyére.

– Minden rendben? – kérdezte Gaunt.

A nő szaggatottan biccentett egy párat, de

semmi pénzért nem engedte volna el a

kezében tartott, füstölgő fecskendőt.

– Tulajdonképpen… mi volt ez az egész?

– Én… azt hiszem… sikerült harminc

másodperc alatt elhasználnom a készleteink

javát – nyögte ki végül Curth.

Dan Abnett

465

– Momentán nem hiszem, hogy ez lenne a

legnagyobb bajunk – mosolyodott el

halványan Gaunt.

Varl felpörgette a motort, és kérdőn nézett a

komisszár ezredesre. Plowernek és

Purchasonnak nyoma sem volt.

– Várjunk még? – szólt hátra Gaunt, de Cirk

csak a fejét rázta.

Arató szirénái megállás nélkül vijjogtak, és a

házakból lassan előmerészkedtek a katonák és

az excubitorok is.

– Tűnjünk el innen! – sóhajtott fel a nő

megadóan.

Varl kilőtt, és a masszív hatkerekű pillanatok

alatt felmászott a domboldalon. Szűk

ösvények és irtásterületek között lavírozott,

mígnem pár perc múlva egy keskeny útra

értek, amit a favágók lánctalpasának tettek

szabaddá.

Keletre vagy nyugatra?

Az Áruló

466

Mivel az üldözőik kelet felől közeledtek,

nem sok választásuk maradt. A távolból már a

gyilokhajók turbináinak sivítását is lehetett

hallani.

Varl tövig nyomta a gázpedált, és a motor

sebzett vadállatként üvöltött föl.

Gaunt egy darabig csak az utat figyelte,

aztán félrehúzta a kémlelőablakot, és

hátraszólt Cirknek.

– Őrnagy!

– Igen?

– Egy darabig ezzel a járművel megyünk

tovább. Addig, amíg nem lesz köztünk és az

üldözőink között némi távolság,

mindenképpen. De… most csak nyugat felé

haladhatunk, és maga korábban azt mondta,

hogy a nyugati út szóba sem jöhet. Hogy van

ott valami, amit maguk Határnak neveznek.

Mi ez tulajdonképpen?

Dan Abnett

467

– Lápvidék – komorodott el a nő arca. – Már

most is abban a szinte érintetlen erdőségben

haladunk, ami annak a területnek a

peremvidéke. Ezeken az erdőkön túl pedig

már a Határ kezdődik. A név a régi

térképekről származik, még a hőskorból,

amikor az első telepesek kolonizálták a

Gereont.

Ez a bolygó mindig is a kiváló

termőföldjeiről volt híres, de itt is akadtak

helyek, ahová nem lehetett eljutni, helyek,

amiket nem lehetett megművelni. A lakható,

civilizált világ határa. Innen a név.

– Járhatatlan?

A nő ingerülten rázta meg a fejét. Fáradtnak

látszott, és úgy tűnt, az arcára égetett stigma

körül begyulladt a bőr. Mintha az Ellenségnek

perverz gyönyörűséget okozott volna, hogy

egy ilyen klasszikus szépségű arcot elcsúfíthat.

Az Áruló

468

– Igen, uram, tartok tőle, hogy ezzel az önök

küldetése is meghiúsul. A célt ezen az úton

nem érjük el, legfeljebb hónapok alatt. Viszont,

ha szerencsénk van, el tudunk rejtőzni a

Határban. Azt a helyet még a Megszálló Erők

is elkerülik. Pár hónap, és elő is bújhatunk.

Akkorra már ennek a nagy felhajtásnak is vége

lesz talán, ismét megpróbálhatunk kapcsolatba

lépni az ellenállókkal, és…

– Hónapok – visszhangozta Gaunt, és

megrázta a fejét. Annyi idejük nincs. És

hónapok alatt őket is megfertőzi a Káosz…

– Meglátjuk – mondta végül tompán.

– Nem – válaszolta keményen a nő. –

Amikor a segítségemet kérte, őszinteséget is

kért. Én őszinte voltam, és most már magán a

sor, hogy elfogadja a tényeket. A küldetésük

befuccsolt. Nincs rá mód, hogy befejezzék.

– Meglátjuk – ismételte meg Gaunt.

Dan Abnett

469

A gyilokhajók dögkeselyűként keringtek

Arató fölött. A falun túl lángokban állt a

száraz mező, és torokkaparó, fekete füstöt

öklendezett az égre.

Uexkull a taktikai monitoron követte

szemmel a katonák és az excubitorok

csapatmozgását, ahogy csatárláncot alkotva

fésülték át az erdőt, nyomok után kutatva.

Egész kutyafalkát vittek magukkal, mögöttük

pedig felfegyverzett félpáncélosok haladtak.

Uexkull parancsára egy egész zászlóalj vonult

ki, hogy végre pontot tegyen az egyre

bosszantóbb ügy végére.

Lassan elfordult a taktikai konzoltól, és ismét

Gurgoy beszámolóját vette szemügyre.

Valami felébresztette a drótfarkasokat

Aratóban, de miután az őket mozgató erők

szertefoszlottak, nem tértek vissza a

Az Áruló

470

nyugvóhelyükre. Márpedig ezek a lények

mindig visszatérnek – kivéve, ha elpusztulnak.

Ellenben egy drótfarkast nem lehet

elpusztítani.

Uexkull egyre kényelmetlenebbül érezte

magát, mintha az általa ismert kozmosz

törvényei hirtelen megváltoztak volna.

Márpedig ő gyűlölte a lehetetlennek tűnő

dolgokat.

Vagy talán lehetséges lenne, hogy a Hamis

Császár olyan harcosokat küldött a Gereonre,

akik képesek elpusztítani a Káosz vérebeit?

– Nagyuram! – szólalt meg a háta mögött

Virog.

– Mi az?

– Egy pillanatra olyan szokatlan hangokat

adtál ki, nagyuram, s láttam, hogy az arcod is

eltorzul, hogy…

– Nevettem – mordult föl Uexkull.

Dan Abnett

471

– Ó – mondta a káoszgárdista döbbenten. –

De… miért?

– Mert végre igazi ellenfeleinkre akadtunk. A

másik négy harcos egyetértően morgott.

– Évek óta arra vágyunk, hogy

megküzdhessünk az Ellenség átkozott

harcosaival, az Adeptus Astartes

csatatestvéreivel, de az Anarch, akinek szava

minden más szót kiolt, a maga végtelen

bölcsességében úgy döntött, hogy más

feladatot szán nekünk. Nem küldött minket a

frontra harcolni, ehelyett ránk bízta ennek a

jelentéktelen sárgolyónak a felvigyázását.

Viszont most úgy tűnik, végre méltó ellenfélre

bukkantunk. Olyan harcosokra, akik a

bolondját járatják az excubitorokkal és a helyi

katonasággal, és képesek akár a drótfarkasokat

is elpusztítani.

Uexkull ökölbe szorította a kezét, és dühösen

elvicsorodott.

Az Áruló

472

– Elkényelmesedtünk! – acsarogta. – De most

itt az igazi kihívás! Ezekkel végezni valódi

öröm lesz majd!

A harcosai a mellvértjüket csapkodták

páncélkesztyűs öklükkel, és egyetértően

üvöltöttek.

– Nagyuram! – kapcsolt be a fedélzeti

telekom.

– Igen?

– A mozgásérzékelők egy nagyobb

fémtárgyat regisztráltak. Tőlünk huszonnégy

kilométerre, az erdőben. Nyugat felé tart.

– Követjük! – mondta elégedetten Uexkull. –

Támadó sebesség!

A nap végével együtt mintha az út is lassan

kifogyni készült volna alóluk.

Dohánybarna felhők csíkozták a vizeletsárga

égboltot, ahogy a nappalból lassan éj lett, s az

Dan Abnett

473

idáig csöndes erdő hirtelen vészjósló

sötétségbe burkolózott.

A fák komoran tornyosultak a csapatszállító

fölé, ami egyre nehezebben találta meg az

aljnövényzetben kanyargó csapást, amivé az út

zsugorodott. Ágak nyúltak a kocsi felé, mintha

hosszú, göbös ujjaikkal akarnák kitapogatni,

miféle szemérmetlen idegen tolakodott be az ő

birodalmukba.

Varl legszívesebben gyorsított volna, de ezen

az úton szinte csak lépésben lehetett haladni.

Gaunt a kémlelőnyílás mellett ült, és Mkoll

őrmesterrel tárgyalt. Mindketten tisztában

voltak vele, hogy mennyire hasonlít ez a

szituáció a templomi gyónáshoz, s egyikük

sem tudott szabadulni a kényelmetlen érzéstől,

hogy valamiféle titkot bíznak a másikra.

– Parancsot adtam – mondta csöndesen

Gaunt.

– Igen, uram.

Az Áruló

474

– A parancs úgy szólt, hogy biztonságos

helyre viszi az embereket.

– Igen, uram. Teljes felelősséget vállalok a

történtekért. Az ön parancsát kellett volna

követnünk.

– Ennek ellenére visszajöttek, és veszélybe

sodorták a küldetést.

– Igen, uram. Mint már mondtam, teljes

felelősséget vállalok a történtekért. A többiek

csak azt tették, amire utasítottam őket.

– Baromság! – jegyezte meg a hátuk mögött

doktor Curth.

– Hallgasson! – csattant föl Mkoll, majd

azonnal visszafordult Gaunthoz. – Nagyon

sajnálom, uram. Biztos vagyok benne, hogy

Mkvenner tökéletesen alkalmas lenne a

helyemre, így…

Az őrmester meglepetten konstatálta, hogy

Gaunt mosolyog.

Dan Abnett

475

– Nagyon is jól el tudom képzelni, hogy mi

történt valójában, őrmester – mondta halkan. –

Ha maga nincs, most nem valószínű, hogy itt

ülnénk és beszélgetnénk.

– Uram?

– Cirk őrnagy szerint az egész küldetésünk

kudarcra van ítélve. Azt mondja, hogy

nyílegyenest a lápvidék felé robogunk, ami

olyan mint maga a pokol. Ha be akarja

bizonyítani, hogy méltó a bizalmamra, itt a

remek lehetőség.

– Igenis, uram! Ven, Bonin, meg én… mi

megtaláljuk a mocsáron átvezető utat.

– Számítok is rá, őrmester!

– Uram! – kúszott az ablaknyíláshoz Beltayn,

és Mkoll félrehúzódott, hogy legyen helye az

adjutánsnak.

Gaunt szárnysegédje magával cipelte a rádió

adóvevőjét is.

– Mit talált, Beltayn?

Az Áruló

476

– Figyelem az ellenséges üzeneteket, uram –

motyogta a rádiós, aztán gyorsan kifújta az

orrát, és megdörgölte véreres szemeit. – Egy

egész zászlóaljat szórtak szét a mögöttünk levő

erdőben. Gondolom, hogy különböző

helyekről kerültek ide, így az eltorzított

alsógótot használják, ha egymással akarnak

beszélni. Viszont fogtam olyan jeleket is,

amiket mozgó jelforrásból adtak le. Repülők.

Kettő… talán három. Próbáltam

háromszögezéssel meghatározni a helyüket,

de túl gyorsan mozognak, és egyre közelebb

érnek.

– Keletről jönnek – szólt közbe Mkoll. – Egy

ideje már én is hallom a turbinák sivítását.

Gaunt a mellette ülő Varlhoz fordult.

– Innen már nem jutunk messze kocsival,

igaz, őrmester?

– Igaz, uram.

Dan Abnett

477

– Akkor álljon félre, és borítsuk ezt a

roncsdarabot az árokba!

Ahogy a csapatszállító megállt, a katonák

már ugráltak is lefelé.

Itt, az erdő mélyén már nem volt út, s az

ösvény, amit a favágók használtak, szintén

eltűnni látszott a felmagzott gyom és dudva

rengetegében.

– Ügyeljen rá, őrnagy, hogy mindent

hozzanak! – utasította Gaunt Rawne-t.

– Nem lesz nehéz dolgunk – mondta maró

gúnnyal a tanithi.

Valóban nem maradt sok a magukkal hozott

felszerelésből, és a lőszerkészletük is a végét

járta. Gauntnak összesen két tár

robbanólövedéke maradt a sorozatvetőkhöz, s

a karabélyokhoz is két-három energiacella

jutott fejenként. Brostin és Landerson egy

Az Áruló

478

szalagtár kivételével gyakorlatilag minden

géppuskalőszert elhasználtak a

drótfarkasokra, Mkvennemek pedig még

karabélya sem volt. Volt ugyan egy pisztolya,

és megvolt a rohamkése, de látszott, hogy ez

itt kevés lesz.

Rawne az utolsó robbanótöltetét Aratóban

használta fel, s arra a kevésre, ami még

maradt, Varl vigyázott.

Nagyobb problémát jelentett, hogy egy

fertőzött világ kellős közepén, távol

mindentől, lassan kifogytak az élelemből, és az

ivóvízkészletük is jócskán megcsappant, Curth

gyógyszereiről nem is beszélve. Az orvosságos

láda alján már csak némi kötszer és

antibiotikum volt, de ezzel sem húzzák már

sokáig.

Márpedig a hidegrázás egyre gyakrabban

vette elő őket. Fejfájás és izületi fájdalmak

kínozták mindannyiukat, volt, akinek lassan

Dan Abnett

479

kilyukadt a gyomra, másokon csúf kelések

jelentek meg. Mindenki borzongott, mintha láz

kerülgetné, kivéve Criidet és Beltaynt, akiknek

már tegnap óta folyt az orra.

Feygor még mindig nem tért teljesen

magához, s valakinek folyamatosan rá kellett

ügyelnie. Egyedül nem evett, járás közben is

támogatni kellett, s általában csak ült, és

üveges tekintettel bámult a semmibe.

Curth félrevonta Gauntot, és négyszemközt

közölte vele, hogy a Feygor gégeimplantja

körüli gyulladás egyre csúnyább, és könnyen

lehet, hogy hamarosan elhal a szövet, amit ez

esetben sürgősen el kell távolítsanak, különben

vérmérgezést okoz.

És ez még csak a kezdet volt.

Brostin csúnya égési sérüléseket szenvedett,

amikor felgyújtotta az utat. Gaunt, Rawne és

Mkvenner ugyancsak megperzselődött,

amikor sikerült az első drótfarkast

Az Áruló

480

megsemmisíteni. Curth minden pihenő

alkalmával a vállát borogatta, amin csúf

véraláfutás éktelenkedett.

Vágások, horzsolások, zúzódások, sebek,

sebek és sebek…

Gaunt elkeseredetten sóhajtott föl. Tudták,

hogy nem lesz könnyű dolguk, és ő maga is

ezt mondta nekik.

Nem lesz könnyű.

Tisztán emlékezett a percre, amikor ez

először elhangzott.

Az Ancreon Sextuson voltak, s a napsütötte

délelőtt meseszéppé varázsolta a nemesi

kúrián túli virágos réteket. Biota alig egy

perccel korábban fejezte be az eligazítást, és

Van Voytz emelkedett szólásra.

– Tudom, hogy nem lesz könnyű, Ibram,

de… gondolja, hogy megbirkóznak vele?

Dan Abnett

481

Gaunt az oldalt várakozó tisztjei felé

sandított. Rawne, Daur, Hark, Mkoll és Kolea

mind ott várakoztak. Rawne karba font kézzel,

kifejezéstelen arccal hallgatott, de Mkoll

biccentett.

– Igen, uram. A Szellemek képesek lesznek

megbirkózni a feladattal.

– Remek! – mosolyodott el a tábornok. – Egy

csillaghajó máris menetkészen vár, hogy

elszállítsa magukat a célhoz. Hogy is hívják a

hajót, Biota?

– Állhatatosságnak, uram.

– Á, igen! Milyen stílusos, nem igaz, Ibram?

Olyan mint a Tanithi Egyes. Minden

akadályon képes átverekedni magát.

– Igen, uram.

– A kémelhárítás és a taktikusok véleménye

szerint egy tucatnyi embernél nem érdemes

többet vinnie. Az ügynökeink már

előkészítették a terepet, a helyi ellenállás

Az Áruló

482

minden lehetséges segítséget meg fog adni

maguknak. A vezetőjük, egy bizonyos Ballerat

ezredes… személyes garanciát vállalt erre.

Szóval… van már elképzelése, hogy kiket visz

magával?

– Ma estére összeállítom a csapatot, uram.

– Azért nem árt, ha emlékeztetem rá,

Ibram… ahogy maga is mondta… nem lesz

könnyű.

Van Voytz arcáról semmiféle érzelmet nem

lehetett leolvasni, de Gaunt egy pillanatra

megborzongott.

– Könnyen meglehet, hogy nem jönnek

vissza.

– Tisztában vagyok vele, uram.

Gondoskodni fogok róla, hogy a tisztjeim a

távollétemben is kifogástalanul vezessék a

Tanithi Egyest.

– Hát hogyne – biccentett a tábornok, és

szomorkásán elmosolyodott. – Nézze, Ibram…

Dan Abnett

483

Ez egy mocskos ügy, ugyanakkor

életbevágóan fontos. Ennek ellenére nem

adom parancsba, hogy vállalják el ezt a

küldetést. Ha mégis nemet mond, azt is

elfelejtjük, hogy ez a beszélgetés valaha is

megtörtént.

– Értettem, uram, és biztosíthatom, hogy

elvállaljuk. Ugyanakkor szeretném

megjegyezni, hogy ha évekkel ezelőtt a katonai

protokoll szerint járunk el, ahogy én magam is

kértem, és nem engedjük a magas politikát

beleszólni a döntésbe… mindez nem

történhetett volna meg. S ha valaki, hát én

magam szeretném a dolgot helyrehozni.

– Gondoltam, hogy így érez – biccentett a

tábornok. – Felteszem, elsősorban azért, mert

őróla van szó.

– Igen, uram. Pontosan azért.

Az Áruló

484

– Uram!

Gaunt zavartan nézett föl, s rájött, hogy

közben beesteledett. Az emberei készen álltak

az indulásra.

– Jövök már, Criid.

A nő egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, és

visszament a sor élére.

– Indulás! – adta ki Gaunt a parancsot, és a

Szellemek pillanatok alatt bevették magukat az

erdő sötétjébe.

– Komisszár ezredes! – zárkózott föl mellé

Cirk. – Van még itt valami, amiről úgy hiszem,

tudnia kell.

– Valóban? Még több rossz hír?

– Olyasmi. A Határ nem valami biztonságos

hely.

– Ne mondja!

– A ragadozók, mérgező növények és a

mindent elnyelő sár mellett még ott vannak a

szakadárok is.

Dan Abnett

485

– A micsodák?

– A szakadárok, uram.

– Ó! Igazán remek.

Az Áruló

486

TIZENNYOLC

Desolane előhúzta az egyik ketrapengéjét a

füstköpenye alól, és a pheguth elé fektette, az

asztalra. A férfi, akinek a sebeit már ellátták,

értetlenül nézett az életőrzőjére.

Azóta, hogy a toronyba hozták, először

kapott fájdalomcsillapítót a fyzikusok

utasítására – bár a lüktető fejfájásán ez sem

segített sokat.

– És… ezzel most mit kezdjek?

Dan Abnett

487

Desolane egyik kezét az asztalra fektette,

míg a másikkal a hosszú, hajlított tőr felé

intett.

– Büntetés. Büntess meg, pheguth!

– Tessék?

– Nem sikerült megvédelmeznem téged.

Megsebesültél. Így most jogodban áll elégtételt

venni.

– Tessék?!

– Hibáztam. Jogodban áll megbüntetni

engem.

– Miféle büntetésről beszélsz? Meg kellene,

hogy öljelek?

– Ha ez a szíved vágya – vont vállat

Desolane. – Bár egy efféle hiba esetén a

büntetés általában egy ujj eltávolítása, de a

büntetés mértékét illetően természetesen

mindig azé a döntő szó, aki kiszabja.

Az Áruló

488

– Jól értem? – ült föl hirtelen az ágyon a

pheguth. – Azt javaslod, hogy vágjam le az

egyik ujjad?

– Igen.

– Azért, mert engem megtámadtak?

– Igen.

– Ez bolondság, Desolane. Nem a te hibád

volt.

Azzal, mint aki lezártnak tekinti az ügyet,

hátradőlt. Az ágyat – a sérüléseire való

tekintettel – párnákkal is ellátták, amelyek egy

hajszállal otthonosabbá tették a sivár szobát.

– Magadra hagytalak, és ez célponttá tett, bár

nem hiszem, hogy ezt megértenéd – csóválta

meg a fejét Desolane. – Én életőrző vagyok.

Arra tenyésztettek és képeztek ki, hogy a

gondjaimra bízott személyeket

megvédelmezzem. Téged az én gondjaimra

bíztak, és nem tudtalak adott helyen és időben

kellőképp megvédeni. Kérlek, büntess meg!

Dan Abnett

489

– Nem fogom levágni az egyik…

– Kérlek!

– Ennyire fontos, hogy megcsonkítsalak,

életőrző?!

– Az Omnipotentát tajtékzott a merénylet

miatt, pheguth. Azt mondta, hogy nem vagyok

alkalmas, hogy megvédelmezzelek.

– Nem hinném, hogy igaza lenne –

mosolyodott el halványan a férfi, de ahogy a

sebeit összefogó varratok megfeszültek, ismét

elkomorodott. – Én úgy gondolom, hogy

nagyon is alkalmas vagy a feladatra. Megóvtál

azoktól a fegyveresektől.

Desolane felsóhajtott, amit szinte morgássá

torzított a bronz arcmaszk, de a keze továbbra

is az asztalon nyugodott.

– Kérlek!

– Nem! – rázta meg a fejét a rab. – Ez

ostobaság.

Az Áruló

490

– Meg kell értened, hogy ez mivel jár,

pheguth. Ha nem büntetsz meg, az

Omnipotentát úgy fog dönteni, hogy

alkalmatlan vagyok, és egy másik életőrzőt

rendel melléd. Engem valószínűleg

megsemmisítenek, de te sem jársz jobban.

Félsz tőlem, és talán gyűlölsz is. De az új

őrödet még jobban fogod félni és gyűlölni.

– Ezt… hogy érted?

– A többi életőrző csak egy mocskos

pheguthot lát benned, és az életedet pokollá

fogják tenni. Én már megszoktalak. A magam

módján még meg is kedveltelek. Ha

megbüntetsz, nekem visszaadod a becsületem,

magadat pedig számos kellemetlenségtől

kíméled meg.

– A Császárra! – szisszent fel a pheguth, és

azzal sem törődött, hogy az életőrző

összerándul a szitokszó hallatán. – Te tényleg

ezt akarod?

Dan Abnett

491

– Igen.

A férfi felvette a pengét, és egy pillanatig a

tenyerén méregette a súlyát. Aztán letette, és

görcsösen megrázta a fejét.

– Nem tudom megtenni! Én is egészen

megszoktalak és… egy kicsit… meg is

kedveltelek, Desolane. Te vigyázol rám. Te

gondoskodsz rólam. Nem vagyok képes

hidegvérrel megcsonkítani valakit, aki…

gondoskodik rólam! De ha ez annyira fontos,

ahogy állítod… tedd meg te magad!

Az életőrző ismét felsóhajtott, aztán felvette

a pengét, és egyetlen mozdulattal lecsapta a

jobb keze kisujját. Kékes-vörös vér lövellt a

sebből, amit aztán Desolane gyorsan ellátott.

A pheguth hitetlenkedve rázta a fejét,

különösen, amikor az életőrző mélyen

meghajolt előtte.

Az Áruló

492

– Köszönöm, pheguth! – mondta, majd a

tokjába csúsztatta a pengét, és egy apró

erszénybe rejtette a levágott ujjat.

A pheguth összekucorodott az ágyon, s a fal

felé fordult, ügyelve rá, nehogy Desolane

megpillanthassa a mosolyát. Ez – gondolta –,

ez az igazi hatalom!

– Desolane! – szólalt meg végül. – Hogyan

tudott két birodalmi ügynök ilyen közel

férkőzni hozzám? Már úgy értem, hogy egy

megszállt világon…

– A támadóid nem birodalmi ügynökök

voltak.

– Mit beszélsz? – ült föl a pheguth azonnal.

– Az ügyet lezártuk – mondta Desolane, s

azzal kisétált a szobából.

Dan Abnett

493

Egy nyugtalan éjszakát töltöttek a

félhomályos erdőben, s már hajnalhasadás

előtt útra keltek.

Nyugat felé mély vízmosások és mohával

benőtt görgetegkövek szabdalták az erdőt,

mely pogány katedrálisként borult föléjük.

Az ősöreg fák, melyek még délidőben is zöld

derengéssé szűrték a napfényt, vaskos

gyökerekkel kapaszkodtak a talajba. Szinte

mindent kúszónövények és bűzös, fekete

moha fedett, s ezerféle gomba tenyészett a

lassú rothadás táptalaján. Láttak aprót, mely

rózsaszín volt, és alig nagyobb mint egy

köröm, és hatalmasat, ami nagyobb volt, mint

egy kutya, és úgy festett, mint egy irdatlan,

penészes lepény.

Nem hallottak azonban madárdalt, és szellő

sem kavarta föl a mindent átható bűzt.

A rovarok azonban mindenhol ott voltak, és

szüntelen zúgásuk, zümmögésük és dongásuk

Az Áruló

494

megtöltötte az erdőt. Legtöbbször egy jókora,

hosszú lábú légyfajtával találkoztak, ami nem

fért volna el egy felnőtt férfi tenyerében, s úgy

keringett a fák között, mint valami felhúzható

gyerekjáték.

Na és persze a molylepkék.

Képtelenség volt megszabadulni tőlük, s

mivel Cirk figyelmeztette őket, hogy egy

részük mérgező váladékot termel, elhajtani is

csak óvatosan merték őket.

Akadt köztük parányi, akár egy piszkosfehér

hópihe, s akkora is, mint egy kisebb madár.

Ezer meg ezer molylepke, amik ügyesen

beleolvadtak a környezetükbe, s ahogy a

szárnyaikkal csapkodtak, az olyan volt, mintha

egy ódon kódex lapjai zörögnének.

Brostin egyszer rálépett egy üreges fatörzsre,

s egy egész raj emelkedett lustán a levegőbe.

Mindenki jót nevetett Brostin megdöbbent

arckifejezésén, kivéve doktor Curthot.

Dan Abnett

495

– Nem bírom a molylepkéket – panaszkodott

Gauntnak.

– Miért?

– Kiráz tőlük a hideg.

– Maga tegnap megölt egy drótfarkast.

– Hm… de az mégsem úgy nézett ki, mint

egy ilyen apró, szőrös, undorító… az ember

szinte már akkor érzi, hogy rámásznak, amikor

még meg sem pillantotta őket… Mindegy.

Undorítóak, és kész.

– És ezt éppen egy sebész mondja, aki olyan

dolgokat lát, vág és varr össze, amitől

bármelyik veterán elhányná magát –

bólogatott roppant együttérzően Gaunt.

– Tudom… tudom, roppant szórakoztató és

ironikus, de… a francba!

Ijedten csapott egy albínó lepke felé, ami alig

egy arasszal húzott el az orra előtt.

– Mindenki fél valamitől, és én a

molylepkékkel vagyok így! És tulajdonképpen

Az Áruló

496

nem a maga feladata lenne, hogy ilyenkor

mondjon valami biztatót, parancsnok? Maga a

komisszárunk is! Legalább valami olyasmit,

hogy „nyugodjon meg, doktornő, nem lesz

semmi gond, ezek nem árthatnak magának, és

a Császárra esküszöm, ha valamelyik mégis

megtámadná, azzal személyesen végzek”,

vagy valami hasonlót!

– Igaza lehet, doktornő – mosolyodott el

Gaunt. – Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj.

Ezek nem árthatnak magának…

– Nagyon vicces, hahaha. De elkésett vele.

Ha még egyszer egy ilyen szörnyeteg a

közelembe jön… repül… én sikítani fogok!

– Figyeljen rám, doktornő! – mondta Gaunt,

és a hangjában már nyoma sem volt az előbbi

vidámságnak. – Ha a Gereonon nem várna

már ránk rosszabb mint ezek a molylepkék, én

lennék a legboldogabb.

Dan Abnett

497

– Maga mindig képes mosolyt csalni az

arcomra, parancsnok. Cirk, aki tíz lépéssel járt

előttük, hirtelen megfordult, és merőn Curthre

bámult.

– Említettem már, hogy a lepkék többsége

mérgező? – kérdezte vontatottan, aztán lassan

továbbindult.

A doktornő szikrázó szemmel nézett

Gauntra.

– Ez hallgatózott!

– Nem gondolnám.

– De igen!

– Rendben. Végül is maga megölt egy

drótfarkast, és lehet, hogy ez most a ki a főnök

játék része.

– Gondolja?

Gaunt eltúlzott komolysággal bólintott, mint

egy felzaklatott gyerekkel tárgyaló felnőtt.

– Jó – morogta a nő, szinte csak önmagának.

– Mert velem rossz lóra tesz a kicsike!

Az Áruló

498

– Majd meglátjuk! – szólt hátra Cirk

fenyegetően.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az erdőben,

úgy lett egyre melegebb a levegő, és egyre

kisebb a látótávolság. A vízmosás, amin

átkeltek, úgy tűnt, egyenesen a bolygó magjáig

nyúlik, s a nyirkos melegben úgy érezték,

mintha egy esőerdőn vágnának át.

A fólébük tornyosuló fákról megállás nélkül

csöpögött a víz, s a kúszónövények kacsai vad

kígyókként fordultak utánuk.

Mire elérték a vízmosás alját, a katonák

többsége már egy szál trikóra vetkőzve

kutyagolt. Csorgott róluk az izzadság, s

Brostin úgy fújtatott, mint egy gőzgép.

Feygor volt az egyetlen, aki még itt is

fázósan, állig begombolkozva vánszorgott a

Dan Abnett

499

sor végén, és ha nem tartja valaki mindig rajta

a szemét, bizony elmarad valahol félúton.

Most már képes volt egyedül is enni, s

vezetgetni sem kellett, de látszott rajta, hogy

nincs igazán tisztában azzal, hogy hol van,

vagy éppen mi történik körülötte. Az arca

olyan sápadt volt, mint egy viasz halotti

maszk, és csak nagyon ritkán pislogott.

– Fázom – súgta oda Rawne-nak. – Itt

minden olyan hideg. Az őrnagy lihegve törölte

ki szeméből az izzadságot, és szórakozottan

bólintott.

Feygor azonban úgy borzongott, mint akiben

láz bujkál, és a gégeimplantátuma körüli hús

már haragos vörös volt. Ahányszor csak

megszólalt, még a mesterséges hang is

rekedtnek, hurutosnak tűnt.

Háborús veszteség – gondolta Rawne. –

Minden háborúban vannak veszteségek. Kár,

Az Áruló

500

hogy ezúttal a jó öreg Murt Feygorra jár rá a

rúd.

Beltayn és Criid is egyre többször álltak meg,

hogy kifújják magukat. Mindketten kiváló

kondícióban voltak, de most ez is kevésnek

tűnt.

A lábuk egyre többször süppedt bokáig a

szivacsos, vizes talajba, s az ősi, vaskos fák

mangrovéknak és magasra törő cikádoknak

adták át a helyüket. Az egész táj megváltozni

látszott – egyedül a sötétben tenyésző

molylepkék maradtak változatlanul a

nyomukban.

– Ez már a Határ? – kérdezte Gaunt a

mellette botorkáló Landersont.

– Az még egypár kilométerrel odébb van.

– És mi a helyzet azokkal a szakadárokkal,

akiket az őrnagy említett?

Dan Abnett

501

– Emberemlékezet óta ezen a vidéken élnek –

vont vállat Landerson. – Alvajáróknak nevezik

magukat.

– Alvajáróknak?

– Ne engem kérdezzen, uram! Én sem igazán

értem. Az viszont tény, hogy szakadárok. Azt

akarják, hogy a Gereon szabad világ legyen, és

ne a Birodalom része.

– Megtagadták a Császárt?

– Igen – biccentett Landerson. – Olyan vallási

radikálisok leszármazottai, akik a nézeteik

miatt vonultak önkéntes száműzetésbe a

Gereonra. Ez még a kolonizáció idején történt.

Az őseink háborúztak velük, és a legyőzött

szakadárokat a Határig űzték. Ez egy olyan

hely, ami gazdaságilag teljességgel értéktelen,

így nem volt rá ok, hogy innen is

megpróbálják kifüstölni őket. A

leszármazottaik azóta is itt élnek, és néha

előbújnak a mocsárból, mint a patkányok,

Az Áruló

502

hogy gyújtogassanak, és egész falvakat

mészároljanak le. Mivel eretnekek, egyszer

még inkvizítorok is jöttek, hogy kipurgálják

őket, de soha nem kerültek elő a mocsárból. A

szakadárok mindig is Gereon csúf titkának

számítottak. Egy feltörekvő világ a Birodalom

kebelén, ahol egy egész eretnek náció él.

Landerson arca egészen eltorzult, miközben

beszélt, s ez Gaunt figyelmét sem kerülte el.

– Gyűlöltük őket. Szégyent hoztak az őseink

nevére, akik meghódították ezt a bolygót. Ők

voltak a mumus, a mocsárban lakó szörnyeteg,

amivel a kisgyerekeket ijesztgették. Aztán

megjött az igazi ellenség.

Nagyot nyelt, és megpróbálta magában

tartani a haragját és a keserűségét.

– Az Ellenség. És amikor megrohanták a

Gereont, ez a pár zavaros fejű, mocsárlakó

eretnek hirtelen nagyon távoli és jelentéktelen

problémává zsugorodott. Szinte visszasírom

Dan Abnett

503

azokat a napokat, amikor a szakadárok

jelentették a legnagyobb gondunkat.

Molylepkék zúgtak el a fülük mellett,

komoran és félelmetesen, akár egy birodalmi

himnusz.

– Az Ellenséggel is szövetségre léptek? –

kérdezte Gaunt csöndesen.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Landerson.

– Lehet. Igaz, a Határ olyan hely, amit még a

Megszálló Erők is elkerültek. Az is lehet, hogy

fogalmuk sincs, hogy a Gereon elesett, és a

körülöttük levő világ, az, amelyiket ismertek,

teljesen megváltozott.

– Nagyuram – mondta Czelgur

tiszteletteljesen. – Ő megérkezett.

Uexkull lemasírozott a gyilokhajó rámpáján,

és átvágott a ködlepte tisztáson. Négy harcosa

úgy követte, akár az árnyék.

Az Áruló

504

A tisztás fölött hirtelen kivilágosodott az ég,

ahogy egy leszállóhajó jelző- és keresőfényei

világították meg a felhőket. A páncélozott

jármű lassan, komótosan ereszkedett alá, majd

a hajtóművek egy utolsót hördültek, és a

fémszörnyeteg elcsendesedett.

Hosszú percek múlva végül a leszállóhajó

alsó fedélzeti nyílása is feltárult, és egy

hidraulikus rámpa ereszkedett alá.

A benti, langymeleg kabinból két excubitor

bukkant elő, a kezükben kibiztosított perzselő,

s árgus szemekkel figyelték a tisztás túlfelén

várakozó káoszgárdistákat.

Sthenelus tiszttartónak be kellett húznia a

fejét, hogy gond nélkül kiférjen a fedélzeti

nyíláson. Öreg volt, töpörödött, és sorvadt

izmai már aligha lettek volna képesek

különösebb erőkifejtésre. Erőtlen testét egy

masszív szuszpenzor aljzat tartotta, amit hat

hosszú mechanikus végtag hordozott. Úgy

Dan Abnett

505

festett, akár egy csúf, kibernetikus pók, ahogy

lassú, precíz léptekkel indult Uexkull felé.

Sthenelus testét egy díszes trónus és három

masszív heveder tartotta, s a gépezetet a

trónusba épített kogitátor és irányítókarok

segítségével vezérelte. A hosszú lábak és a

trónszék majd négy méter magasba emelték,

így még a hatalmas termetű

káoszgárdistáknak is föl kellett rá nézniük.

Uexkull ennek ellenére elégedetten mordult

föl. A vénember – minden színpadiassága

ellenére is – törékeny volt, s a póklábon járó

trónját egyetlen ütéssel bármelyik harcosa szét

tudta volna zúzni.

Erre azonban semmilyen körülmények

között sem kerülhet sor, hiszen Sthenelus

magas rangú tiszttartó volt, az Omnipotentát

egyik legbizalmasabb tanácsadója. Tiszteletet

és elismerést érdemelt, amit meg is kapott

tőlük.

Az Áruló

506

– Tiszttartó – hajtott fejet Uexkull, de

Sthenelus mintha nem is figyelt volna rá.

– A rámpa aljától eddig a pontig kilenc egész

háromtized méter – motyogta félhangosan. – A

talaj lejt, a dőlésszög kétszázalékos.

Száznyolcvan méteres tengerszint feletti

magasság. Ezerhatszáz köbméter barna erdei

talaj, és…

– Tiszttartó! – mordult föl Uexkull, de a

vénember leintette.

– Csitt! – mondta pergamenszáraz hangján. –

Épp feljegyzést készítek!

Megnyomott néhány gombot a

kogitátoregységen, s végre a káoszgárdisták

felé fordult.

– Első alany: Uexkull nagyúr. Tömeg

kétszáznegyven…

– Nem azért kérettelek ide, Sthenelus mester,

hogy holmi feljegyzéseket készíts! – recsegte

Uexkull ingerülten.

Dan Abnett

507

– De én ezzel foglalkozom – mondta

Sthenelus vékony, sértett hangon. – Az Anarch

nevében, akinek szava minden más szót kiolt,

én becsülöm föl ezt a bolygót. Precíz

térképeket készítek, s a meghódított világot

minden szempontból felbecsülöm és

értékelem. Épp Therion tartományban

végeztem felméréseket, amikor elért hozzám a

hívásod, nagyúr. Remélem, kellőképp

értékeled, hogy azonnal félbehagytam a

munkát, s jöttem, ahogy tudtam, pedig épp az

újrahasznosítható termőföldek arányát

vizsgáltam! Amint azzal nyilván te is tisztában

vagy, az ottani domborzati viszonyok

meglehetősen sajátosak, a talaj összetétele

nemkülönben. Alig nyolcszázalékos a…

– Egy roppant fontos és különleges ügyben

kérettelek ide, Sthenelus mester.

– Szerfölött dicséretes, nagyuram! Remélem

olyasféle dologról van szó, mely kellő kihívást

Az Áruló

508

jelent a képességeimnek. Bízom benne, hogy

mérni, osztályozni és kategorizálni kell, mert

én ezekkel szolgálom az Anarchot, kinek szava

minden más szót kiolt. És hiszem, hogy

valóban fontos a dolog, hiszen az

Omnipotentát tizenkét nap múlva teljes

helyzetjelentést óhajt Therion tartományról, s

az általa adott parancs végrehajtásában

nyilván te sem akarnál akadályozni. De elég a

szócséplésből! Lássunk neki ennek a

különleges és fontos ügynek, mely miatt

idekérettél! Talán a terület fáit kellene

megszámolnom és osztályoznom? Esetleg a

felszíni és felszín alatti vizek megjelenési

formáira, összetételére és tömegére vagy

kíváncsi? Mert én érzem a közelben a vizet. A

levegő páratartalma tizenegy egész öttized, és

folyamatosan emelkedik.

– Arra van szükségem, hogy valakit

megtalálj nekem, mester!

Dan Abnett

509

Sthenelus értetlenül pislogott a hatalmas

termetű harcosra. A trón háttámlájából egy

apró, mechanikus kar emelkedett ki, a végén

egy dennával, melyből fiziológiás sóoldat

spriccelt a vén tiszttartó szemébe, megóvandó

a szemgolyókat a kiszáradástól.

– Akkor itt valami tévedés lesz – csóválta

meg a fejét Sthenelus. – Én nem vagyok

nyomolvasó, sem holmi véreb. Úgy tűnik, csak

vesztegetjük egymás idejét. Azalatt az idő

alatt, míg ideutaztam, Therion tartomány

tizenöt egész héttized hektárnyi termőföldjét

tudtam volna megvizsgálni, és…

– Én olyan feladatot végzek, melyet maga az

Anarch bízott rám, tiszttartó! – húzta ki magát

fenyegetően Uexkull. – Ehhez képest még a

drágalátos méricskélésed is csak másodlagos

fontossággal bír! Azt se bánom, ha az

Omnipotentátnál érdeklődsz a feladatról, de

biztos vagyok benne, hogy nem fog

Az Áruló

510

megdicsérni, amiért egy ilyen sürgős ügyben

nem álltál azonnal a rendelkezésemre!

– Úgy vélem, igazad lehet, nagyuram –

mondta némi töprengés után Sthenelus. –

Fejtsd ki, hogy mire van szükséged!

– Külvilági kémeket keresek, tiszttartó.

Veszélyes embereket, a Hamis Császár

ügynökeit. Itt vannak a Gereonon, és az

Anarch számos bátor harcosát meggyilkolták

már. A feladatunk, hogy megtaláljuk őket, s

megakadályozzuk, hogy elérjék a céljukat.

– És mi lenne az?

– Olyasmi, amit majd akkor tudunk meg

bizonyosan, amikor az utolsót is halálra

kínozzuk közülük. Annyi bizonyos, hogy az

előttünk elterülő mocsárban kerestek

menedéket, amit a helyiek Határnak neveznek.

– Á, igen. A Határ. Lápvidék, mely

közelítőleg kilencszázezer

négyzetkilométernyi területet borít, s egyben…

Dan Abnett

511

– Tiszttartó!

– Úgy tudom, a Határt egészen a mai napig

nem térképezték föl. A felmerülő nehézségek

miatt. Mezőgazdasági tevékenységre nem

kifejezetten alkalmas, mint mondjuk a Lectica

síkság, ahol évente átlagosan két egész

kéttized millió tonna gabona…

– Tiszttartó!

– Bár az igazat megvallva mindig is

szerettem volna feltérképezni ezt a helyet. S

miközben feltérképezem, a kémek is

előkerülnek. Ez egészen vérpezsdítő

feladatnak tűnik.

– Én és a harcosaim vigyázunk majd rád,

miközben… felpezsdül a véred.

Sthenelus szürke, meztelen csigára

emlékeztető nyelvével megnyalta a szája

szélét, és lassan bólintott.

Az Áruló

512

– Nem kétlem, Uexkull nagyúr, de szabadjon

megkérdeznem, hogy… miért pont engem

kérettél ide? Én nem vagyok harcos.

– Amikor a Gereon elfoglalásának

tiszteletére rendezett lakomán az

Omnipotentát szót váltott velem,

megemlítette, hogy a képességeidnek, és

különleges eszközeidnek nincs párja. Mert

annak ellenére, hogy te csak mérsz,

osztályozol és feltérképezel, a figyelmedet, és a

gépeid érzékelőit semmi nem kerülheti el. Se

egy letört ág, de még egy meghajolt fűszál

sem. És azt is elmondta nekem, hogy te már

korábban is felkutattál szökevényeket,

Sthenelus mester. A Baldrenen. A Scipio

Focalon. Olyanokat is sikerült meglelned, akik

az eltűnés igazi mesterei voltak, és megtaláltad

a közmondásos tűt a szénakazalban.

Dan Abnett

513

– Tény, hogy mindezt megcselekedtem.

Mindenkinek kell, hogy legyen valami

kedvtelése.

– Egyetértek – biccentett Uexkull. – Azt

mondják, a Határt nem lehet feltérképezni. Én

biztos vagyok benne, hogy te képes vagy rá.

Találd meg nekem az ellenséget, és maga az

Anarch mond majd köszönetet érte neked!

Amíg a szem ellátott, mindenfelé bűzös,

vigasztalhatatlanul szürke sártenger

nyújtózott. A beteg külsejű fák között kénsárga

ködpászmák úsztak, s ott, ahol a fák koronái

épp nem értek össze, s beszüremlett némi fény,

látszott, hogy ez a rovarok birodalma.

Molylepkék, szitakötők, legyek, hártyás és

fedeles szárnyú, olajos feketén csillogó, vagy

éppen szürke vagy halottfehér rovarok és

bogarak nyüzsögtek mindenfelé.

Az Áruló

514

Egy ideje már sárban gázoltak, s most, hogy

behatoltak az örökös félhomály és rothadás

földjére, teljesen eltűnt a lábuk alól a talaj. A

víz büdös volt, s a nagyobb, összefüggő

tócsákban csak úgy nyüzsögtek a rovarlárvák.

Mkoll és Bonin haladtak az élen, s

folyamatosan bottal tapogatták ki maguk előtt

a terepet. Néha három-négy perc után már

irányt kellett változtatniuk, ahogy a

mélységmérő pálca teljesen elmerült a

sártengerben.

A mangrovék kétségbeesetten kapaszkodtak

minden talpalatnyi földbe, s a fák között

békalencse úszott a víz felszínén. Időről időre

gázbuborékokat böfögött föl a mocsár, amik

bűzlöttek, akár a kéthetes záptojás. Olyan volt,

mintha egy elárasztott barlangon vágtak volna

át, ellenben egy barlangban biztosan nem lett

volna ilyen meleg.

Dan Abnett

515

A vízben piócák úszkáltak, és Curth minden

pihenő alkalmával el kellett hogy távolítson

egy párat a katonákról. Úgy tűnt, a piócák

minden szabad bőrfelületet képesek

megtalálni.

A felszín alatt minden mozgott és élt, s a

Szellemek nemegyszer arra kapták föl a

fejüket, hogy valami elsuhant a bokájuk vagy a

lábszáruk mellett.

Varl egy olyan csúf, félig hal, félig angolna

lényt látott, hogy legszívesebben lepuffantotta

volna.

Larkin hirtelen megállt, és lekanyarította

válláról a puskáját.

– Mi az? – szisszent föl Gaunt.

– Mozgás – súgta a mesterlövész.

A ködből egy hosszú, ízeit lábakon járó rovar

bukkant elő, ami akkora volt, mint egy kisebb

kutya. Fogazott csáprágóit úgy tartotta a víz

fölött, mint egy gém a csőrét, hogy azonnal

Az Áruló

516

lecsaphasson bármire, ami elég közel úszik a

felszínhez.

Még legalább három másik követte, de amint

észrevették az embereket, széttárták méteres

szárnyaikat, és hangos zúgással röppentek a

magasba.

– Fethre! – suttogta Larkin, és lassan vállára

vette a puskát. Criidnek ismét meg kellett

állnia, mert úgy érezte, hogy megfullad. A

levegő páratartalma most már szinte

elviselhetetlenül magas volt, s egyik Szellem a

másik után állt meg a fojtogató légszomj miatt.

Mkvenner is vágott magának egy botot, egy

szíjdarabbal a végéhez erősítette a rohamkését,

s azzal vagdosta le a fejük fölött nyújtózkodó,

gyanúsan mozgó indákat.

Azt, hogy mi támadta meg Cirket, senki nem

látta. Az egyik pillanatban még Brostin mellett

állt, a következőben pedig már csak

hullámgyűrűk látszottak a hűlt helyén.

Dan Abnett

517

A Szellemek kétségbeesetten turkáltak a

vizes iszapban, hátha csak megcsúszott, vagy a

légszomj vett rajta erőt, aztán hirtelen ismét a

felszínen volt, néhány méterrel odébb.

Valami elkapta, s újra lehúzta. Gaunt és

Mkvenner, akik a legközelebb voltak hozzá,

megragadták a nő kezeit, és erőnek erejével

tartották a felszínen.

Akármi is volt az, ami megpróbálta a mélybe

rántani, végül feladta a küzdelmet, s lassú,

kígyózó mozgással elúszott a közelükből.

Az őrnagy bal vádlija csupa vér és zúzódás

volt, s egy jókora harapásnyom éktelenkedett

rajta, amiben benne maradt a támadója egyik

foga. Öt centiméter hosszú, vékony, áttetsző

csontdarab volt, akár egy ocsmány szálka.

– Képes lesz így gyalogolni? – kérdezte

Gaunt.

– Igen, uram.

– Sabbatina…

Az Áruló

518

– Jól vagyok, parancsnok. Induljunk! –

mondta dühösen, s megpróbálta lesöpörni a

ruhájába és a hajába tapadt algadarabokat.

– Jobb lenne, ha doktor Curth ellátná a sebét,

és…

– Nem kell! – villant meg a nő szeme

vészjóslón. – És nyugodtan megmondhatja a

kis barátnőjének, hogy megspórolhatja az

álságos együttérzését is! Kötés nélkül is

megleszek!

– Vigyázzon a szájára, őrnagy! Ana Curth

nem a kis barátnőm, hanem…

– Hanem micsoda?

– A csapatom egy értékes tagja.

– Ó, igazán? Hogy oda ne rohanjak! –

mondta a nő gúnyosan, majd leült egy törött

fatörzsre, és egy újabb fogat húzott ki a sebből.

– Én láttam, hogy néz magára, és azt is, hogy

maga hogy bánik vele.

Dan Abnett

519

A nő dühösen kiköpött, és a vért a kezéről a

nadrágjába törölte.

– Most tényleg nincs időnk a maga agybajára

is, őrnagy – keményedtek meg Gaunt vonásai.

– Mennünk kell.

Sikoly harsant, mire Cirk gúnyosan

felhorkant.

– Csak kiálts farkast, és megjelenik! Biztos

valami molylepke támadta meg a kis

barátnőjét.

Gaunt és a Szellemek kibiztosított fegyverrel

a kezükben igyekeztek a sikoly forrása felé,

ügyelve, nehogy a nagy sietségben valami

feneketlen, lápmélyi veremben kössenek ki.

Curth nem akart sikoltani. Tényleg mindent

megpróbált, hogy legyűrje a késztetést, de

amit a fák között tenyésző gombák és óriási

páfránylevelek között látott…

Térdre roskadt, s az sem érdekelte, hogy a

mocskos sárlé egészen a mellkasáig ellepi.

Az Áruló

520

– Mi az?! – kiáltott oda neki Gaunt, s úgy

tartotta a kezében a sorozatvetőt, hogy azonnal

tüzet nyithasson arra, ami bizonyára

megtámadta a nőt.

– Ott… – mutatott előre Curth reszketve. –

Láttam? – Mit?

– Egy… m… molyt.

Gaunt eltette a fegyvert, és nagyot fújt.

Legszívesebben megrázta, és ráüvöltött volna

a nőre, hátha attól magához tér.

– A Császár szerelmére, Curth, mondtam

már magának, hogy…

– Nem érti? Ez óriási nagy volt! Akkora

mint… mint egy ember!

– Ne… – nyögött föl Gaunt, de ismét

előhúzta a pisztolyát.

– Ott… a fák között láttam. Ott guggolt, és

engem nézett! A szemei…

– Keljen föl, doktornő! Beltayn! Segítsen neki,

és kísérje hátra!

Dan Abnett

521

– Jöjjön, doktornő! – lépett közelebb a

felderítő, és a nő karját a nyakába vette.

Gaunt tett egy lépést előre, aztán még egyet.

Igen… ott. Mintha valóban lenne valami a

fák között. Valami nagy és szürke, ami

beleolvadt a ködbe. A következő pillanatban

Bonin jelent meg mellette, karabéllyal a

kezében.

– Mit láthatott? – kérdezte halkan.

– Ott… nézze csak! Mintha tényleg lenne ott

valami.

Hirtelen mindketten elhallgattak, ahogy egy

magas, hátborzongató alak emelkedett ki a

szürke félhomályból. Osztott szemei voltak, és

hatalmas, szürke szárnyai, amik a vállára

borultak.

Egy gigantikus molylepke.

Egy molyember – aki egy perzselőt fogott

rájuk.

Az Áruló

522

– Fethre! – nyögte Bonin. – Azt hiszem

megtaláltuk a szakadárokat.

– Szerintem meg – motyogta néhány

lépésnyire tőlük Landerson – inkább ők

találtak meg minket.

Dan Abnett

523

TIZENKILENC

– Senki nem tesz gyors, elhamarkodott

mozdulatot! – sziszegte Gaunt.

– Letegyük a fegyvert? – kérdezte Bonin

halkan.

– Nem. De senki ne célozzon rá!

– Mi a faszt csinálunk?! – kérdezte Rawne

dühtől rekedt hangon. – Megadjuk magunkat

egy… egyetlen moly-izének?! Hát nem!

Baromira nem! Én…

Az Áruló

524

– Pofa be, őrnagy! – vicsorodott el Gaunt. –

Ha kussolna, hallaná, hogy itt neszeznek

körülöttünk. Bekerítettek minket!

Rawne lassan oldalra fordította a fejét, és

valóban… a léggyökerek mögött, a fák

takarásában… mindenfelé szürke árnyak

mozogtak.

– Picsába! – köpött ki, de nem nyúlt a

fegyveréért. Gaunt is elrakta a sorozatvetőjét,

és lassan mindkét kezét felemelte, nyitott

tenyérrel kifelé, hogy az idegen láthassa, nincs

nála fegyver. A molylény közelebb lépett, de

nem eresztette le a perzselőt.

– Pax Imperialis! – mondta Gaunt lassan,

tagoltan. – Békével jöttünk, és nem akarunk

harcolni veletek.

A molyember még szorosabban markolta a

fegyvert, s mondott valamit, amiből Gaunt egy

szót sem értett.

– Nem vagyunk ellenségek!

Dan Abnett

525

A komisszár ezredes figyelmét nem kerülte

el Landerson pillantása, és magában igazat

adott az ellenállónak. Amit mondott, az nem

volt teljesen igaz, de ez most csak

részletkérdés volt. Ezek a lények – a

szakadárok, ha ugyan azok voltak –

gyorsabbak és ügyesebbek voltak, mint az

Ellenség bármelyik alakulata, amivel a

Gereonon találkoztak, s ebből a kelepcéből

most csak az ügyesen forgatott szavak

húzhatták ki őket. Ha most megpróbálnának

fegyverrel a kézben kitörni, azzal csupán két

dolgot érnének el: a küldetésüket kudarcra

ítélnék, magukat pedig megöletnék.

– Pax Imperialis! – ismételte meg Gaunt. –

Nem vagyunk ellenségek! Az én nevem Gaunt.

Megütögette a saját mellkasát, és újfent

elismételte a nevét.

– Gaunt.

Az Áruló

526

A humanoid egy centivel sem eresztette

lejjebb a fegyvert, de ismét megszólalt, s

ezúttal valamivel érthetőbb volt, amit

mondott.

– Hhaunt.

– Gaunt. Ibram Gaunt.

– Kh-haunt.

Nyálkás torokhang volt, de minden kétséget

kizáróan egy értelmes lény hangja.

– Azt beszélik – motyogta Landerson –, hogy

az Alvajárók az Ősi Nyelvet beszélik. Az

ógótot. Vagy legalábbis annak valamilyen

változatát.

A Birodalom hivatalos nyelve az alsógót,

vagy annak helyi variánsa volt. Az archaikus

felsőgótot az Egyház és az Inkvizíció

használta, formális feljegyzésekhez,

adománylevelekhez, és fogadalomtételekhez.

Mindkét nyelvjárás az ősi protogótból

Dan Abnett

527

származott, melyet az emberiség a terjeszkedés

és kolonizáció korában használt.

Mint minden művelt embertől, Gaunttól is

elvárták, hogy a tanulmányai során

foglalkozzon az ógót nyelvvel. Az Ignatius

Cardinalon, a scholam progeniumban

Bonifáciusz Nagymester szinte perverz

gyönyörűséget lelt abban, hogy a tanítványai

ilyetén képességeit tesztelje. Olyan ősi

szövegeket kellett fordítaniuk, mint az

Űrvándor, és a Sas Álma, melyek több mint

huszonöt évezreddel korábban íródtak, s a

nyelvezetük csak igen messziről emlékeztetett

arra, amit a modern kor embere használt.

Mennyi év telt el azóta! S mennyi minden

történt, ami kiszoríthatta a komisszár ezredes

emlékeiből az ifjúkori leckéket!

Gondolkodj! Csak emlékszel valamire!

Az Áruló

528

– Vogymuk Gaunt – kezdte akadozva. –

Vogymuk Gaunt, s valék az Tanithnak

vilagarul.

– Mi a fasz van? – húzta föl a szemöldökét

Bonin értetlenül. Gaunt érezte, hogy izzadság

csorog a hátán, s szinte látta maga előtt a vén

Bonifáciusz mestert, ahogy a dohos boltívek

alatt kuksoló diákok padjai közt járkál. Gaunt

Vaynom Blenner mellett ült, aki mindig

bandzsa eldákat rajzolt a palatáblájára.

– Ne nézd a grammatikai táblázatot, Gaunt

tanítvány! – parancsolt rá a vén mester, és úgy

emelte föl a mutatóujját, mint egy csatába

induló lovag a lándzsáját. – Hadd halljam,

hogy ragozod a létigét! Vogymuk, vagyok…

rajta, folytasd! Blenner? Mit rajzoltál, fiam?

Mutasd csak meg az osztálynak!

– Item! – futott neki újra Gaunt. – Vogymuk

Gaunt, az Tanith neki hozoá. Vagyol?

Dan Abnett

529

– Vogymuk Cynulff- válaszolt nyálkás

torokhangon a moly-ember. – Az Geryun neki

hozoá.

– Ürvend en szüvem, es ürvend mindenik

feleinek, Cynulff! Gaunt egy újabb lépést tett

előre, s az sem érdekelte, hogy combközépig

süpped a sárba.

– Ürvend en szüvem, es mindenik feleinek,

Cynulff! – ismételte nagy elánnal.

A szakadár végre leengedte a perzselőt, és ő

maga is tett egy lépést előre. Gaunt hallotta,

ahogy Curth felnyög rémületében.

Kiderült, hogy a szakadár nem valami torz,

molyember hibrid, hanem alapjában véve

ember, de ettől semmivel sem tűnt kevésbé

félelmetesnek. Jó egy fejjel volt magasabb

Gaunt-nál, s egy fél fejjel a néhai Corbecnél

vagy Braggnál is magasabb lehetett – a Császár

nyugosztalja mindkettejüket.

Az Áruló

530

Magas volt és ösztövér, s látszott rajta az

éhezés. Az pedig, amit először összetett

szemnek és szárnyaknak néztek, csak rongyos

köpeny és csillogó pikkelyekből

összeeszkábált fejdísz volt. Az egész testét, és a

kopaszra borotvált fejét is nyálkás, szürke

sárréteg borította. Hosszú, vékony bajsza

lelógott az álla alá, azt a benyomást keltve,

mintha egy rovar csáprágói lennének.

S az is kiderült, hogy nem egy zsákmányolt

perzselőt szorongat a kezében, hanem egy

ősrégi vadászpuskát, ami majdnem olyan

hosszú volt, mint amilyen magasra a férfi nőtt.

Lassan átvette a puskát az egyik kezébe, míg a

másikat Gaunt felé nyújtotta, tenyérrel kifelé.

– Vogymuk Cynulff, Geryun vilagabul, az

Semhulban. Ürvend en szüvem Kh-haunt es

the weruid latasatul!

Gaunt úgy érezte, hogy szétpattan az agya,

ahogy megpróbált egy épkézláb mondatot

Dan Abnett

531

összeeszkábálni az ősi dialektusban, s úgy

érezte, régi tanárának igaza volt. Az adott

pillanatban a szükséges tudás hiánya

ugyanolyan biztosan öl, mint bármelyik

fegyver.

A szakadár egy hosszú pillanatig kivárt,

aztán lassan leengedte az üdvözlésül

előrenyújtott kezét.

Ezt most elcsesztem – szorította össze a

fogait Gaunt, amikor valaki váratlanul

megszólalt mögötte.

– Item! Én urodu Cynulff, az Semhulbul,

ürvend en jun-hom the szüned latasatul, es

künyüem arad the kegyügyetül!

Mkvenner – tenyérrel előrenyújtott jobbal,

baljában a heggyel lefelé fordított szigonnyal –

lépett Gaunt mellé. A szakadár ünnepélyesen

bólintott a magas, szikár felderítő felé.

– Ven? – nézett rá értetlenül Gaunt, de a

tanithi csak a fejét rázta.

Az Áruló

532

– Egy pillanat, uram! – mondta, aztán ismét a

szakadár felé fordult. – Türven es ézes urum

maraggun fioink ürüme! Tuled ualnum, es

menék en utu.

A szakadár egy hosszú percig a tanithi

rohamkését nézegette, aztán kérdőn felvonta a

szemöldökét.

– Tuled ualnum az milosztban?

– Vogymuk igoz es byuntelen – biccentett

Mkvenner.

A szakadár leeresztette a fegyvert, s az

iszapos tócsákon átgázolva Mkvenner elé

lépett. Érdeklődve vizsgálta a tanithi

rohamkését, s a felderítő szemrebbenés nélkül

engedte neki, hogy elvegye tőle a rögtönzött

szigonyt. Aztán olyan gyors szóváltás

következett, amit Gaunt is képtelen volt

követni.

Dan Abnett

533

– Nem tetszik ez nekem! – súgta oda Bonin

Gauntnak. – Most meg miről tárgyalnak ezek

ketten?

– Éppen azt próbálja kialkudni, hogy ne

lőjenek halomra minket – mordult fel a

komisszár ezredes. – Úgyhogy várunk, és

hagyjuk, hogy megpróbáljon kihúzni minket a

szarból!

Ennek ellenére Rawne és Brostin már azon a

határon voltak, hogy fegyvert rántanak, és

kiverekszik magukat a kutyaszorítóból. Cirk

nemkülönben. A többiek egyszerűen csak

pokolian idegesek voltak.

Kivéve Feygort. A tanithi egyszerűen leült az

egyik fa mellé, s az sem érdekelte, hogy

derékig merül a sárba. Csak ült, és üres,

kifejezéstelen szemekkel bámult a világba.

– Ven! – szólt oda a felderítőnek Gaunt, és

Feygor felé bökött.

Az Áruló

534

A felderítő ismét váltott néhány szót a

szakadárok vezérével, aki kimérten bólintott.

– A doktornő odamehet, és megnézheti.

Curth, és az orvosi táskát cipelő Beltayn

átgázoltak a sártengeren, és a doktornő

nekiállt megvizsgálni Feygort.

Mkvenner egy kivehetetlenül gyors mondat

után Gaunt-hoz fordult: – Mutassák meg a

tőreiket! Gyorsan!

A Szellemek pillanatok alatt előhúzták az

ezüsttel futtatott rohamkéseiket, és a

Cynulffnak nevezett vezér elégedetten

bólintott.

– Most már eltehetik! – fordult vissza

hozzájuk Mkvenner, és visszament Gaunt

mellé. – Beleegyezett abba, hogy maga és az ő

vezére tárgyaljanak. Úgy tűnik, az ezüst

látványa lenyűgözte őket.

– És ez a tárgyalás mennyire biztonságos?

Dan Abnett

535

– Egyáltalán nem az, uram – komorodott el

Mkvenner arca. – Elég egy rossz mozdulat, egy

nem megfelelő szó, és azonnal végeznek

velünk. És az is lehet, hogy éppen most

sétálunk bele a csapdába, de… tartok tőle,

hogy nem sok választásunk maradt.

Gaunt lassan, kelletlenül rábólintott, mire

Cynulff jelzett, s a lápból közel negyven

szakadár bukkant elő. Egytől egyig magasak,

szikárak, és félelmetesek voltak. Mindegyikük

hátára a molylepkeszárnyra emlékeztető

köpeny borult, a kezükben vadászpuskák, és

fura, számszeríjhoz hasonlatos fegyverek.

– Jövend! – intett a Szellemek felé Cynulff.

– Azt akarja, hogy menjünk velük – mondta

Mkvenner.

– Ezt speciel én is értettem – biccentett

Gaunt.

Az Áruló

536

A pheguth egyetlen zokszó nélkül ment a

következő transzkódolásra, de amikor

Desolane közölte vele aznap délután, hogy

pihenés helyett Mabbon etogaurt kell

felkeresnie, megtagadta az együttműködést.

– Ez nem képezi vita tárgyát, pheguth –

mondta csöndesen az életőrző.

– Fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy a fejem

bármelyik pillanatban szétrobbanhat –

tiltakozott a férfi, aki az orrvérzését próbálta

épp elállítani egy fehér gyolcsdarabbal, amit

Desolane hozott neki. – Természetesen

szeretnék együttműködni, de a transzkódolás

lassan minden erőmet elszívja. Te pedig arra

kényszerítesz, hogy olyan találkozókon

jelenjek meg, amik alig jobbak a vallatásnál, és

olyanokkal beszéljek, akik söpredéknek

tartanak! Talán most már rám férne egy kis

pihenés is!

Dan Abnett

537

– Rád férne egy kis pihenés? – ismételte meg

Desolane a szavakat, mint aki nem biztos

benne, hogy jól hall.

A pheguth bólintott.

Tudta, hogy veszélyes játékot űz. Annak

ellenére, hogy most volt némi befolyása az

életőrzőre, Desolane még mindig a

legveszélyesebb teremtmény volt, akivel

valaha is találkozott. Szerette volna kipróbálni

az újonnan nyert befolyását, de tisztában volt

vele, hogy nem mehet túl messzire.

– Őszintén, mi hasznuk van belőle, ha olyan

fáradt vagyok, hogy beszélni is alig bírok?!

Már így is fogytán az erőm, és biztos vagyok

benne, hogy a transzkódolás is azért tart

mindig ilyen sokáig, mert kimerült vagyok.

– Nem tartom kizártnak – mondta Desolane

óvatosan.

– Talán nem próbáltam meg minden

lehetséges módon a segítségetekre lenni?

Az Áruló

538

– De igen, pheguth.

– És a magasabb összefüggésekről sem

szabad megfeledkeznünk! Tudom, hogy

potenciálisan mennyit érek az Anarch-nak, és

higgy nekem, már én is türelmetlenül várom a

napot, amikor a segítségemet és szolgálataimat

ajánlhatom föl neki. De ha közben meghalok,

akkor mindebből semmi sem lesz.

A pheguth szándékosan nem hozta szóba a

lassan gyógyuló sebeit, vagy azt, hogy a

gyilkosok milyen közel jutottak hozzá, s hogy

ez mennyiben volt Desolane hibája. Az

életőrző azonban nem volt ostoba, és értette a

rejtett üzenetet.

Tartozol nekem! Tartozol, mert hibáztál, és

én ennek ellenére sem büntettelek meg téged!

Ne hajszolj fölöslegesen!

Desolane egy darabig csöndben tűnődött,

aztán biccentett.

Dan Abnett

539

– Meglátom, mit tehetek – mondta színtelen

hangon, azzal távozott.

Ezen a délutánon a pheguth végre kedvére

falatozhatott és pihenhetett. Fájt a feje, sajgott

minden csontja, a sebei is lassan gyógyultak,

ennek ellenére hónapok óta nem érezte magát

ilyen jól. Végre volt ideje és módja tiszta fejjel,

nyugodtan gondolkodni.

Úgy tűnt, végre sikerül áttörni a béklyókat,

amiket a birodalmi Komisszariátus pszi-

használói helyeztek el az elméjén. Tisztában

volt vele, hogy a legtöbb emlékéhez még

mindig nem férhet hozzá, de csak most kezdett

rádöbbenni, hogy az elmezár nem csupán az

emlékeit, hanem a személyisége javát is

homályba borította.

Az Áruló

540

Ez volt az, ami lassan elkezdett átszivárogni

az elmezár repedésein, s minden egyes nappal

több és több tért vissza régi önmagából.

Ismét úgy érezte, olyan ember ő, aki joggal

áll mások felett.

Vezér.

Tábornok.

Kezdett emlékezni rá, milyen is az, amikor

tisztelik és félik. Emlékezett a hatalomra.

S lassan az emlékek is kezdtek visszatérni.

Valaha – évekkel ezelőtt – fontos ember volt.

A Birodalom tábornoka, akinek egyetlen

szavára seregek indultak csatába.

Aztán az a nyomorult, felkapaszkodott senki

mindent elvett tőle, és ebbe a kétségbeejtő

helyzetbe taszította. Az ő neve volt az

egyetlen, amit még az elmezár se volt képes

elfeledtetni vele.

Ibram Gaunt.

Dan Abnett

541

A pheguth töprengve kortyolt a teájába. Úgy

tűnt, a sors ismét neki kedvez. Újra lesz

hatalma, és megint seregek fognak a

parancsára mozdulni. Talán némileg másfajta

seregek, de a hatalom az akkor is hatalom.

Desolane most már neki engedelmeskedik,

és Mabbon etogaur is jó eséllyel a

szövetségese. S most, amikor már olybá tűnt,

hogy a szerencsecsillaga leáldozóban van,

ismét nyeregbe került.

Az életőrzője nem sokkal alkonyat előtt tért

vissza.

– Közöltem az etogaurral, hogy

gyengélkedsz, mire ő ragaszkodott hozzá,

hogy személyesen látogasson meg.

– Ez nagyon kedves tőle, de most azt hiszem,

mégis inkább alszom. Kérlek, add át az

etogaurnak a bocsánatkérésem, hogy nem

találkozhattam vele! Hozzád hasonlóan ő is

Az Áruló

542

tisztában van vele, milyen fontos a Hatalmas

Sek számára az egészségem.

Desolane közelebb lépett, s patás lábai

vészjóslóan koppantak a kő járólapokon.

– Vannak szavak, melyeket nem vehetsz a

pogány szádra, pheguth, s ezek közül az első

és legfontosabb az Anarch neve, kinek szava

minden más szót kiolt.

A fogoly azonnal felült az ágyon. Úgy tűnt,

ez volt az a pont, ameddig elmehetett, s

próbára tehette az életőrzője türelmét és

engedelmességét.

– Végtelenül sajnálom! – mondta azonnal. –

Kérlek, kísérd be az etogaurt!

– Úgy lesz. Természetesen közlöm vele, hogy

még mindig gyengélkedsz, ezért fogja rövidre

a látogatását.

Néhány pillanat múlva Mabbon etogaur

lépett be a helyiségbe. Szertartásosan kezet

Dan Abnett

543

rázott a fogollyal, majd leült arra a székre, amit

az egyik ajtónálló hozott be a szobába.

– Az életőrződ említette, hogy nem érzed jól

magad, uram – kezdte, miközben hosszú

bőrkabátja szárnyait igazgatta.

– Puszta kimerültségről van szó, de hálás

vagyok az aggodalmadért, etogaur. Azt pedig,

hogy nem tudtam elmenni a délutáni

találkozónkra, roppant sajnálom. Valami

fontosról maradtam le?

– Tulajdonképpen várhat még – vont vállat

Mabbon. – Felállítottam az első

gyakorlószázadot, és szerettem volna, ha részt

tudsz venni a tiszteletedre rendezett

díszszemlén.

– A gyakorlószázad alatt Sek Fiait érted?

– Az Anarch, kinek szava minden más szót

kiolt, azzal bízott meg, hogy az első regimentet

itt, a Gereonon állítsam fel, s képezzem ki. A

táboruk innen körülbelül harminc kilométerre

Az Áruló

544

van. Egyébiránt a kiképzés kiválóan halad, s a

katonák égnek a vágytól, hogy előtted is

bizonyíthassák a rátermettségüket.

– Örömmel állok a rendelkezésedre.

Az etogaur egy adattáblát húzott elő a

kabátja belső zsebéből, és átnyújtotta a

pheguthnak. A férfi alaposan áttanulmányozta

a nagyfelbontású képeket, melyek egy közel

háromszáz fős alakulatot mutattak. A katonák

– nagydarab, kopaszra borotvált férfiak, egytől

egyig – zárt alakzatban gyakorlatoztak, s

gennysárga egyenruhájukon látszott, hogy a

Birodalmi Gárda uniformisainak mintájára

készült.

– Kiváló emberanyagnak látszanak, etogaur.

– Azok is. Én magam válogattam ki őket. Az

adattáblán újabb képek jelentek meg.

– Amikor kiderült, hogy kénytelenek leszünk

elhalasztani a díszszemlét, úgy döntöttem,

hogy terepgyakorlatra viszem őket. Fegyvert

Dan Abnett

545

kaptak és parancsot, s amint a képek is

mutatják, kiválóan teljesítették a feladatot.

A pheguth keze remegni kezdett, ahogy

végignézte a felvételeket.

– Mi… milyen parancsot adtál nekik,

etogaur?

– Az ellenség taktikai bekerítését és

megsemmisítését gyakoroltuk. A táborunktól

tizenöt kilométerre található települést,

Nahrent választottam ki erre a célra.

Ezerhatszáz fős lakosság, és közismert, hogy

az ellenállókkal szimpatizáltak.

– És Sek Fiai…

– Megsemmisítették a helyet és a lakosságot

is – bólintott elégedetten Mabbon. – Amikor az

ellenállók rájöttek, hogy mit tervezünk,

megpróbálták feltartóztatni a katonáinkat,

hogy magukra vonják a sereg figyelmét és

tűzerejét. Felteszem, úgy gondolták, ha

Az Áruló

546

megsemmisítjük az ellenállás helyi fészkét,

akkor megkíméljük a civil lakosságot.

– De nem így volt – suttogta a pheguth.

– Ostoba taktikát választottak – csóválta meg

a fejét az etogaur. – Okosabban tették volna, ha

elmenekülnek, s máshol kezdik újra a

szervezkedést.

– Mindenkit megöltek.

– Így van. Ötvenkilenc ellenállót és

szimpatizánst. S közben mi egyetlen embert

sem veszítettünk.

– Nem… úgy értein, hogy mindenkit

megöltek.

– Igen, uram. Az egész lakosságot bűnösnek

találtuk lázadók bújtatásában és segítésében, s

mindenkit megsemmisítettünk. Sek Fiai igazán

remek munkát végeztek, nem igaz?

A pheguth egy pillanatra émelyegve hunyta

le a szemét, aztán visszaadta az adattáblát az

etogaurnak, és kényszeredetten elmosolyodott.

Dan Abnett

547

– Valóban. Kiváló munkát végeztek.

– Köszönöm, uram! Az embereim igazán

boldogok lesznek, amikor elmondom nekik,

hogy elégedett voltál a teljesítményükkel.

– Ezerhatszáz lakos?

– Pontosan. Több mint ötszörös túlerő. Az

Anarch tiszteletére emelt halotti máglyák még

mindig égnek.

– Kinek szava minden más szót kiolt…

– Így van. Pheguth! Minden rendben?

– Csak… csak egy kicsit megszédültem. A

fáradtság… De ez valóban lenyűgöző

teljesítmény volt az embereidtől, etogaur.

Nagyon kegyetlen.

A férfi igyekezett minél elégedettebb arcot

vágni.

– Le vagyok nyűgözve!

– Pompás! – mosolyodott el Mabbon. –

Holnapután újabb terepgyakorlatra viszem

őket, egy Furghes nevű kisvárosba. Négyezer

Az Áruló

548

lakosú. Lássuk, hogyan szerepelnek több mint

tízszeres túlerővel szemben!

– Pazar! – suttogta a pheguth színtelen

hangon. Mabbon etogaur felállt, és udVarlasan

biccentett a fogolynak.

– Köszönöm, hogy mégis tudtál némi időt

szakítani rám, uram! Tudom, hogy fáradt

vagy, de… tudomást szereztem róla, hogy

megtámadtak, és tudni szerettem volna, hogy

szolgál az egészséged.

– A sebeim már szépen gyógyulnak.

Az etogaur búcsúzóul ismét kezet nyújtott

neki, s már épp indult volna, amikor a

pheguth megállította.

– Mabbon!

– Igen, uram?

– Az életőrzőm említette, hogy a támadóim

nem a Birodalom ügynökei voltak. Hogy

lehetséges ez?

– Sajnos nem áll módomban fel…

Dan Abnett

549

– Tudnom kell, Mabbon.

A tagbaszakadt katonatiszt lassan visszaült a

székre, s egy percig hallgatott, mint aki azon

tűnődik, vajon mit és mennyit mondhat el a

pheguthnak.

– A merénylők a Megszálló Erők katonái

voltak. Olyanok, akik hűségesebbek az

Archonhoz, mint a hadvezéréhez, a Hatalmas

Sekhez. Az ő szemükben te egy eretnek

förtelem vagy, akivel azonnal végezni kellene,

nem pedig életben tartani, és tanulmányozni.

Ők még mindig birodalmi tábornoknak

tekintenek, s mint ilyet, ellenségnek, akit

likvidálni kell.

– Magam mögött hagytam az Emberiség

Birodalmát, s árulóvá lettem – mondta

kíméletlen őszinteséggel a pheguth.

– Tudom, uram, de sokan úgy tartják, hogy a

vér nem válik vízzé. Félnek tőle, hogy a

tudásodat nem az Archonnak, hanem a

Az Áruló

550

Hatalmas Seknek ajánlod majd föl. Másoknak

pedig egyszerűen nem fér a fejükbe, hogyan

lehetséges az, hogy valakit, aki azzal csinált

karriert, hogy ellenünk harcolt, most a

keblünkre ölelünk, és még éppen mi

védelmezzük.

– De te… te megérted, Mabbon. Ugye?

– Igen, uram – bólintott az etogaur. –

Megértem, mert magam is áruló vagyok.

Az Alvajárók tábora közel egy hektáron

terült el a mocsár mélyén, de az épületek java

nem a földön állt. A tisztáson álló hatalmas,

ősöreg mangrovefák ágai között függőhidak

feszültek, akár a ködóceánból kiemelkedő

szigetek. A többségük legalább két méterrel

volt a víz színe felett, s ezeket olyan kábelek

tartották, amik szakítószilárdságban a

sodronykötéllel vetekedtek.

Dan Abnett

551

Az alacsonyabban fekvő platformokat létrák,

a magasabban kifeszítetteket kötélhágcsók

kötötték össze. S ezek között a hidak és

platformok között, a fák ágai közé ékelve

magas, csúcsos tetejű, piszkosfehér házak

álltak, amik kiválóan beleolvadtak a

környezetbe.

A fákra aggatott, patinás bronzlámpások

fényét a sötét vízfelület is visszatükrözte, s ez

az egész helyet hátborzongató derengéssel

vonta be.

Brostin mélyet szippantott a levegőből, aztán

elégedetten elvigyorodott.

– Prométeum… – dörmögte.

A mellette haladó szakadár intett, hogy

maradjon csendben, mire a nagydarab tanithi

vállat vont, és megtartotta magának a

véleményét.

Három órába telt, mire elérték a tábort, s az

utat teljes csöndben tették meg. Gaunt nagyon

Az Áruló

552

szeretett volna legalább egy pár szót váltani

Mkvennerrel, de Cynulff egyértelművé tette,

hogy nem tűr semmiféle beszédet.

Az mindannyiuk számára világos volt, hogy

közel négyszeres túlerővel kellene

szembenézniük, méghozzá idegen terepen, ha

a szakadárok mégis úgy gondolnák, hogy az

idegenek az ellenségeik. Ugyan nem vették el

tőlük a fegyvereiket, de így is egyértelmű volt,

hogy ki parancsol kinek, és Gaunt abban sem

kételkedett, hogy ha harcra kerülne a sor, a

szakadárok primitív fegyverei legalább olyan

halálosak lennének, mint a lézerkarabélyok.

Beltayn és Varl két oldalról támogatták

Feygort, aki láztól csillogó szemmel, az ájulás

határán egyensúlyozva tántorgott. Cirk is

erősen sántított, és sötét pillantásokkal

méregette Gauntot, mintha minden

problémájukról a komisszár ezredes tehetett

volna.

Dan Abnett

553

Gaunt igyekezett tudomást sem venni róla,

ami viszonylag könnyen ment, mivel a bőre –

ami a drótfarkasokkal vívott összecsapás során

megpörkölődött – egyre jobban fájt, s úgy tűnt,

a helyi bogarakat is vonzza a szaga. Az sem

vigasztalta, hogy valószínűleg Rawne és

Mkvenner is ugyanígy szenved.

Vajon mi vár még rájuk? A küldetés, amibe

belevágtak, a kezdet kezdetén sem tűnt

könnyűnek, de egy darabig legalább úgy

látszott, hogy tartanak valamerre. Most

azonban mintha minden múló pillanattal

egyre távolabb és távolabb kerültek volna a

céltól.

Miközben a Gereon felé hajóztak, Gaunt

sokat töprengett azon, vajon mit is tartogat a

jövő számukra itt, de ez a szürreális,

lázálomba illő mocsár nem szerepelt az

elképzelései között.

Az Áruló

554

A fejük fölötti függőhidakról Alvajárók

százai figyelték némán, ahogy bevonulnak a

faluba – magas, sovány férfiak, nők és

gyerekek, mind szürke és sárszínű ruhákban.

Cynulff vezetésével megmászták a legalsó

futóhidak egyikét, ahol egy masszív faláda állt.

– Az dyiluk maraggun! – intett a láda felé, és

felnyitotta a tetejét.

– Azt akarja, hogy hagyjuk itt a ládában a

fegyvereinket – mondta komoran Mkvenner.

– Ez parancs? – kérdezte Gaunt, s a felderítő

azonnal lefordította a kérdést Cynulffnak.

– Azt mondja, hogy ez a törvény. A

vendégek nem hozhatnak magukkal fegyvert a

táborba. Cynulff a szavát adta, hogy itt

biztonságban lesz a holmink. A

rohamkéseinket magunknál tarthatjuk, és

szemmel láthatóan a kard sem zavarja,

parancsnok.

Dan Abnett

555

– Gyerünk! – intett Gaunt a Szellemeknek. –

Hallották, mit mond a törvény!

A lézerkarabélyok, pisztolyok, és Brostin

géppuskája mind a ládába kerültek, majd

végezetül Larkin imádott lézerpuskája is. A

mesterlövész megcsókolta a fegyverét, mielőtt

a többi mellé tette volna.

Cynulff lezárta a ládát, majd intett, hogy

kövessék.

Egy jóval tágasabb platformra vezette őket,

ahonnan egy masszív kötélhágcsó vezetett

fölfelé.

– Azt akarja, hogy odafönt várakozzunk, míg

ő a vezérével tárgyal – mondta Mkvenner.

Egyik birodalmi a másik után mászott föl,

bár Feygort felcipelni felért egy cirkuszi

mutatvánnyal. Odafönt egyszerűen lefeküdt, s

szinte azonnal el is aludt.

A többi katona igyekezett száraz ülőhelyet

keresni, s nem sokat mozogni a recsegő

Az Áruló

556

alkotmányon, ami enyhén ingott a súlyuk

alatt.

Gaunt a platform széléhez kúszott, és onnan

nézett le a táborra.

A harcosok, akik idáig kísérték őket, most a

csúcsos épületek felé tartottak, ami a központi

téren állt. Egyetlen őrt sem hagytak a

Szellemek mellett, de a komisszár ezredes

biztos volt benne, hogy figyelik őket, és innen

amúgy sem lett volna hová menniük.

– Hát ez elég… cinkes helyzet – kuporodott

Gaunt mellé Mkoll.

– Lehetne rosszabb is, őrmester.

– Meg is halhattuk volna – biccentett Mkoll

nagy komolyan, aztán mindketten

elvigyorodtak.

Egy darabig szótlanul figyelték a tábori

életet, s mindketten a saját gondolataikkal

voltak elfoglalva.

Dan Abnett

557

– Ha kell, ki tudok innen surranni – mondta

halkan a felderítők őrmestere. – Az a fa elég

közel van ehhez a szinthez. Ott lemászhatnék,

és körbenézhetnék. Akár a fegyvereket is

visszaszerezhetném.

– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – A csuda

se tudja, de… van egy olyan érzésem, hogy

ezzel itt most csak próbára akarnak tenni

minket. És ha méltónak bizonyulunk a

bizalmukra, lehet, hogy még segítenek is

nekünk.

– Nekem nem úgy tűnik, hogy ezek olyan

segítőkész fajták lennének, uram – ingatta a

fejét az őrmester.

– Akkor milyennek tűnnek?

– Vérszomjas gyilkosoknak, akik valamiért

még éppen nem öltek meg minket.

– Hm… egyet gondolunk, őrmester. De ne

írjuk még le őket. Úgy gondolom, ha meg

akartak volna ölni minket, akkor már

Az Áruló

558

megtették volna. Olyan gyorsan és csöndben,

hogy észre se veszzük. Valószínű, hogy…

érdekeljük őket. Kíváncsiak. Erről jut

eszembe… szóljon Mkvennernek, hogy

beszélni akarok vele! A szikár felderítő Mkoll

jelére odaballagott.

– Uram?

– Van egy olyan érzésem, Ven, hogy csupán

azért élünk még, mert maga szerfölött jól

beszéli az ógót nyelvet.

Mkvenner szótlanul megvonta a vállát.

– Ezt egy vállrándítással nem intézi el,

katona.

– Ez személyes dolog, uram. Magánügy. Az

ilyen dolgokról jobb szeretnék nem beszélni.

– Én is jobb szeretném, ha nem kellene

ilyesmiről faggatnom, de mégis megteszem.

Jelen helyzetben nagyon sok múlhat minden

információmorzsán.

Mkvenner nagyot nyelt, de nem válaszolt.

Dan Abnett

559

– Megyek, megnézem, hogy van Feygor –

tápászkodott föl Mkoll, és gyorsan

hallótávolságon kívülre húzódott.

– Nos – mosolyodott el Gaunt úgy nézem,

még az őrmester sem tudja a legjobb felderítője

titkait.

– Csak néhányat. Persze ez is több, mint amit

bárki elmondhat a seregben.

– Maga beszéli az ősi nyelvet, Ven.

– Igen, uram. Még gyerekkoromban

tanultam, a Tanithon.

– Én is gyerekkoromban tanultam, az

Ignatius Cardinalon, de mégsem beszélem

ilyen folyékonyan – csóválta meg a fejét

Gaunt. – Magának ez a második anyanyelve.

– Meglehet.

A komisszár ezredes levette a sapkáját, és

beletúrt ritkás, hosszú szálú hajába.

– Akkor most azt játsszuk, hogy mindent

harapófogóval kell kihúzni magából, Ven?

Az Áruló

560

Mert annyi időnk nincs. A Császár áldja meg,

beszéljen hát! Van ennek valami köze a

Nalsheen harcosokhoz?

– Igen, uram – mondta Mkvenner, némileg

meglepetten. – Kinek járt el a szája?

– Magáról az Alapítás óta pletykálnak, Ven.

Mindenki hallotta már a szóbeszédet, és aki

látta magát harcolni, az nem is kételkedik

benne, hogy mindaz, amit hallott, igaz. Nincs

még egy ember a seregben, aki olyan kiváló

lenne közelharcban, mint maga. Csak az a

bökkenő, hogy amennyire én tudom, a

Nalsheen harcosok már a Tanithon is

évszázadok óta csupán legendának

számítottak, nem többnek. Az Alapítás előtt

magam is tanulmányoztam a Tanith

történelmét, és azt olvastam, hogy ez a harcos

szerzetesekből álló rend döntötte meg az

utolsó feudális zsarnok dinasztiát. Persze van,

Dan Abnett

561

aki szerint soha nem is léteztek. Maga mit

gondol?

Mkvenner lassan letelepedett Gaunt mellé,

lelógatta a lábát a mélybe, s nem nézett a

parancsnokára, amikor ismét megszólalt: – A

Nalsheenek léteztek, uram. Egészen addig a

napig, amikor a Tanith megsemmisült. Az ősi

szokások szerint éltek az erdők mélyén, ahol

senki nem találhatott rájuk, s nemzedékről

nemzedékre örökítették az ősi harcművészet

fogásait. Már csak nagyon kevesen maradtak,

de tovább ápolták a régi hagyományokat.

Kötötte őket az eskü, mely szerint, ha ismét

felütné a fejét a zsarnokság, újfent

megvédelmezik a Tanithot. Az én családom

pedig emberemlékezet óta Nalsheen volt.

Gaunt bólintott, de nem szólt közbe. Hagyta,

hogy Mkvenner magától folytassa.

– Három- vagy négyéves lehettem, amikor

elkezdődött a kiképzésem. Az apám elvitt az

Az Áruló

562

erdő mélyén élő öreg tanítóhoz, akitől mindazt

megtanultam, amit ma tudok. Az ősi

szokásokat, a harc és lopakodás művészetét, a

famegmunkálást, a tradíciókat. És a nyelvet. A

Nalsheen harcosok mindig is az ősi nyelvet

használták – ugyanazt a nyelvet, amit az első

telepesek és favágók, akik a Tanithon

telepedtek le, még az Ősi Időkben.

– Akárcsak itt – biccentett Gaunt.

– Igen. Amikor meghallottam a szakadárokat

beszélni, egészen beleborzongtam. Olyan volt,

mintha az apámat és a tanítóimat hallottam

volna újra.

Hosszú percekig csak ült, az emlékeibe

merülve, és a ködlepte mocsarat bámulta.

– Rendben van, Ven. Megválaszolta a

kérdéseimet, ha nem is az összeset.

– Ezek után már a többit is nyugodtan

fölteheti, uram.

– Legyen hát. Maga Nalsheen?

Dan Abnett

563

– Nem, uram. Sajnos soha nem fejeződött be

a kiképzésem. Az apám és a tanítóim szerették

volna, ha az ő útjukra lépek, de nekem mindig

is makacs természetem volt. Azt hittem,

jobban tudom, hogy mit kell tennem, mint ők,

és úgy éreztem, hogy nekem már nemcsak a

saját világunkat, hanem a Császárt kell

szolgálnom. Csatlakoztam az egyik kisvárosi

miliciához, és az Alapítás idején beléptem a

Gárdába. A Nalshee-nek a Tanith

pusztulásakor szálltak lángsírba.

– Ven… ha nem olyan konok… maga is

meghalt volna, és ezt ketten is nagyon

sajnálnák. Az egyik én magam vagyok. Engem

legalább tucatnyi alkalommal mentett meg, és

ezzel a Szellemek közül még sokan vannak

így. Sokan tartozunk magának az életünkért.

Colm Corbec a halála napjáig tartozott

magának.

– Ő lenne a másik?

Az Áruló

564

– Nem, Ven. A másik a maga apja lenne. Ha

a nalfaerdőkkel együtt maga is elhamvadt

volna, akkor most nem lenne velünk az utolsó

Nalsheen harcos, aki a Tanith utolsó fiait

védelmezve teljesíti be ősei esküjét.

Brostin a platform túloldalán ült, és a lábát

lógatva úgy csinált, mint aki dohányzik. Az

egyik féltve őrzött lho-pálcikáját használta

erre, és az sem érdekelte, hogy ki látja.

– Kaphatok én is egy szálat? – kérdezte a

mellette ücsörgő Curth.

Brostin elvigyorodott, és annak ellenére,

hogy tagbaszakadt, darabos fickó volt, akiben

nem sok bizalomgerjesztő akadt, a jókedve

ragadósnak bizonyult. A zubbonya zsebéből

egy egész csomagot húzott elő, és odakínálta a

doktornőnek.

Dan Abnett

565

Egy darabig csak ültek szótlanul, és úgy

tettek, mintha dohányoznának.

– Mmm… jó íze van – suttogta a nő kéjesen.

– Elsőrangú birodalmi minőség – értett egyet

Brostin.

– Persze, mint orvos, azt kellene mondanom,

hogy a dohányzás súlyosan káros az

egészségre.

– Ja-ja, igen… teljesen igaza van, doki.

Mocskos egy szokás.

– Pontosan. Ilyet csak nagyon-nagyon hülye

emberek csinálnak.

Brostin az egyik fadarabnak feszítette a

csizmája sarkát, és hátradőlt.

– Tudja, hogy szerintem mi az igazán nagy

hülyeség, doki?

– Ki vele, katona!

– Úgy csinálni, mintha dohányoznánk, pedig

valójában nem is.

Az Áruló

566

A doktornő önkéntelenül is fölnevetett, aztán

nagyot sóhajtott.

– Pedig most mit meg nem tennék egy

spangliért, Brostin! A nagydarab tanithi

elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét.

Curth elértette a célzást, és ismét felnevetett.

Brostin hirtelen felült, beleszimatolt a

levegőbe, és az egyik lámpás felé mutatott.

– Le mertem volna fogadni! Az én orromat

nem lehet csak úgy becsapni! Az ott

prométeum! Igaz, nem valami elsőrangú

minőség, de akkor is! Én itt búslakodom a

lángszóróm után, erre ezek meg prométeumot

használnak a lámpásaikban.

– És vajon honnan szerzik? – vette

szemügyre a lámpásokat most már a nő is.

– A mocsárból – bökött a fejével a tábortól

nyugatra levő póznák felé Brostin. – Azokkal

jelölik, hogy hol tör föl a föld mélyéből. Azt

hiszem, találtak egy természetes forrást. Persze

Dan Abnett

567

így, finomítatlan formában nem olyan hatásos

és értékes, de…

Szerintem ezek a molyemberek pont emiatt

húzták fel a táborukat épp ide. Olyan, mint a

víz színén úszó szivárvány…

– Milyen költői, Brostin!

– A prométeum tüzet jelent, a tűz pedig

maga az élet! – mondta álmodozó tekintettel a

tanithi. – Mekkora tüzet lehetne ezzel gyújtani!

– Néha az az érzésem, hogy maga szeret

gyújtogatni!

– Ugyan, doki, van, aki azt mondja, hogy ez

pirománia, de én csak úgy gondolok erre, mint

egy remek tréfára a gyufával. A Császárra

mondom, az összes cigimet és az egész pakli

lho-pálcikát odaadnám azért, ha lángra

lobbanthatnám azt a prométeumkutat! A tűz…

az maga az élet.

Az Áruló

568

Curth úgy tett, mint aki épp lever egy kis

hamut a lho-pálcikáról, és együtt érzőn

bólogatott.

– És mi lenne, ha csak úgy tennénk, mintha

dohányoznánk?

Hirtelen történt valami az alattuk levő

szinten. Cynulff tűnt föl egy tucatnyi harcos

élén, és intett Gauntnak, hogy másszon le.

– Ven, maga velem jön! – kelt föl a komisszár

ezredes. – Rawne, maga a főnök. Semmi

ostobaság!

– Nem szokásom – mondta hidegen az

őrnagy.

– Másnak se legyen az!

Lemásztak az alant levő szintre, és a

harcosok gyűrűjében követték Cynulffot.

– Szóval… miért nevezik magukat

Alvajárónak? – kérdezte Gaunt halkan.

Dan Abnett

569

– Nem pontos a fordítás, uram. Ők Éjjárónak

hívják magukat. Szó szerint: Azok, Akik Éjjel

Járnak.

Gaunt hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

Milyen könnyen félremagyarázták a szó

eredeti formáját és jelentését a gereoniak!

– A mocsár a köd és a sötétség, ahol soha

nem kel föl a nap, de mást nemigen ismernek.

Számukra a mocsár az élet.

A központi épületet egyetlen, hatalmas

lámpás világította meg, mely a plafonról

lógott. Az odabent várakozó szakadárok egy

hatalmas termetű férfit vettek körül, aki sokkal

inkább hasonlított egy irdatlan molylepkére,

mint bármelyikük.

Bő, finoman kidolgozott köpenyt viselt, ami

valóban úgy festett, mint egy moly hímporos

szárnya. Hosszú, viasszal kifényesített bajsza

az állát verdeste, s egy prizma-szemvédő

mögül kémlelte a világot.

Az Áruló

570

Most is Mkvenner fordított, s pillanatok alatt

kiderült, hogy a férfit Cynhednek hívják, s ő a

törzs feje. A mellette várakozó, nagydarab

harcosok a fiai voltak, név szerint Eszekel,

Eszébe, Eszra, és még közel egy tucat másik.

Gaunt egy idő után már nem is próbálta

megjegyezni a nevüket. A sárszürke bőrű,

molyköpenyes férfiak tökéletesen

egyformának tűntek a szemében.

Amikor rá került a sor, a komisszár

megpróbálta az ő szintjükön elmagyarázni,

hogy kik ők, és mi a céljuk. Mkvenner a lehető

legjobb tudása szerint fordított, de így is

nagyon lassan haladtak, mert a főnök lépten-

nyomon félbeszakította, s újabb és újabb

kérdéseket tett föl.

– A világ a mocsáron kívül megváltozott –

ismételte el Gaunt, már tizedszer. – A Gereon

már nem a régi, és a Birodalom sem az

Dan Abnett

571

ellenségetek többé. Ezt a helyet is elérte a

Káosz.

– Khh-áusz? – próbálgatta a szót a vezér.

– Mindannyiunk ellensége – próbálta

elmagyarázni Gaunt – Az embereimmel nehéz

küldetést vállaltunk, s hacsak nem járunk

sikerrel… ez ugye nem vezet sehová, Ven?

– Csak folytassa, uram!

– Mondja meg nekik, hogy a segítségükre

lesz szükségünk. Az Éjjárókéra. Át kellene,

hogy kalauzoljanak a mocsáron, s utána

Lectica felé… Sok életet menthetnek meg…

– Igen, uram, ezt már elmondtam neki.

Kétszer. De úgy tűnik, hogy őt sokkal jobban

érdekli az új ellenség.

– A Káosz?

– Azt szeretné tudni, hogy miféle a… Káosz.

– Mondja meg neki, hogy a Káosz az a fajta

vérszomjas bestia, ami mindent és mindenkit

Az Áruló

572

szíves-örömest elpusztít. Azért jöttünk, hogy a

Császár nevében harcoljunk ellene.

Mkvenner gondosan lefordított minden szót,

amit a vezér figyelmesen végig is hallgatott,

majd egy gyors mondattal kiadta a vendégei

útját.

– És most?

– Az őrök majd visszakísérnek minket a…

szállásunkra, uram. Az Éjjárók pedig tanácsot

ülnek, hogy megvitassák, amit tőlünk

hallottak, és döntsenek felőle.

A tiszttartó egyik excubitora véletlenül

belélegzett egy molylepkét, s egy perc

leforgása alatt végzett vele a méreg. A

káoszgárdisták undorodva figyelték, hogyan

szenved ki a saját mocskában vergődve a

kopaszra borotvált, arcmaszkos fegyveres.

Dan Abnett

573

– Ez még azt sem érdemli meg, hogy golyót

eresszek a fejébe! – vicsorodott el Uexkull. – A

tiszttartónak meg még van öt excubitora ezen

kívül. Bár csak a Sötét Erők értik, hogy mi

szüksége van ennyi fegyveresre, amikor itt

vagyunk neki kíséretnek mi magunk.

Sthenelus szenvtelen arccal léptetett át a

haldoklón, s ahogy az excubitor áldásért és

feloldozásért nyújtotta a kezét, a póklábú,

mechanikus székből apró, kampós végű tű

vágódott a húsába, ami egy áttetsző cső végén

ült.

Uexkull értetlenül figyelte, ahogy a cső

villámgyorsan megtelik vérrel, majd halk

zümmögéssel húzódik vissza a mechanikus

trón egyik lábába.

– A Fabius-skála szerinti nyolc egész egyes

toxinszint – motyogta Sthenelus. – A levegő

páratartalma kilenc százalékkal haladja meg az

átlagos tűréshatárt. A talaj dőlésszöge két

Az Áruló

574

százalék. A következőkben a helyi flórából is

mintát veszek.

A szék háttámlájából egy apró szkenner

emelkedett ki, mely lassan, szisztematikusan

elkezdte feltérképezni a környezetet, s a

növényekről készült felvételeket összevetette

az adatbázisában taroltakkal.

Az excubitor testén egy utolsó, görcsös

rángás futott végig, majd nem mozdult többé.

Sthenelus kimérten folytatta a hangos

katalogizálást, s a trónból minden irányba

érzékelők, szondák és letapogatók meredtek,

mi több, a szék masszív aljzatából – melyhez a

lábak is kapcsolódtak – két szervitor drón, két

kibernetikus szemekkel, memóriatárolóval és

repulzormező-generátorral felszerelt koponya

is kiemelkedett, hogy a magasba röppenve, a

levegőből segítse a térképezést.

– Vastag héjú bogyótermés, mérgező, de

potenciálisan hasznos a belőle kinyerhető

Dan Abnett

575

illóolajok miatt… apró gyümölcs, szárral,

mérete megközelítőleg…

– Mester! – mordult föl Uexkull. – Egyszerre

csak egy dologra koncentrálj! Hol az ellenség?

– Egy pillanat… egy a

négyszázhetvennégyezerhez hígítás, de…

kétségtelenül emberi vér. Itt valakit

megharaptak. Vér, és magas százalékban

molylepke himporából kinyert méreg…

érdekes. Ez valamiféle mesterséges adalék.

– Merre?! – csillant fel Uexkull szeme.

Pergamenszáraz mosoly futott át a tiszttartó

arcán.

– Mutatom az utat.

A Szellemek ugrásra készen várták, hogy

Gaunt és Mkvenner visszatérjen. A percek

azonban órákká nyúltak, s az idő mintha

ólomlábakon járna. A tábort körülvevő

Az Áruló

576

mocsárban mintha soha semmi nem változott

volna, ami támpontot nyújthatott volna ahhoz,

hogy legalább az idő múlását vagy a

napszakot megbecsüljék.

Miután a parancsnokuk visszatért, s

beszámolt a tanácskozásról, Rawne dühösen

kiköpött.

– Ez egy rakás szar! Ez az egész hely, a tábor,

a molyemberek… egy rakás…

– Üljön le! – mondta Gaunt hidegen.

– Csak az időnket pocsékoljuk itt!

– Mondtam már, őrnagy… üljön le!

– Fethre! Legalább a felderítőket küldjük ki!

Ők visszaszerezhetnék a fegyvereket, aztán

leléphetnénk innen a…

– Nem.

– De mi…

– Azt mondtam, hogy nem, őrnagy. Várunk.

Meglátjuk, hogy mire jutnak ezek az Éjjárók.

Ha nem akarnak nekünk segíteni, úgy is jó, de

Dan Abnett

577

nem fogok eldobni egy potenciális lehetőséget,

hogy feltölthessük a készleteinket, és hogy

szerezzünk egy kalauzt, aki átvisz minket a

mocsáron, csak mert magának mehetnékje

van.

– Azt kell, hogy mondjam, uram, hogy

Rawne őrnaggyal értek egyet – csóválta meg a

fejét Cirk.

– Micsoda meglepetés! – morogta az orra

alatt Curth, mire a mellette ülő Varl szélesen

elvigyorodott.

– Pofa be, lotyó! – csattant föl Cirk.

Curth szikrázó szemmel pattant föl, s bájos

vonásait teljesen eltorzította a harag.

– Én a Birodalom katonája vagyok, ribanc!

Orvos. Tiszti rangom van! Szóval velem nem

beszélhet így egy…

– Ugyan már! – húzta torz mosolyra a száját

Cirk, és Gaunt felé intett a fejével. –

Mindketten tudjuk, hogyan és miért kerülhet

Az Áruló

578

egy csapat veterán közé egy ilyen kis ribanc!

Egy parancsnok csak akkor tud igazán a

feladatára figyelni, ha időnkén egy jót…

– Tényleg nem tudod, hogy mikor kell

befogni a pofád, igaz?! – kiabált magából

kikelve a verghasti nő, mire Cirk, aki egy jó

fejjel volt magasabb nála, megvonta a vállát.

– Nocsak, köhög a bolha?! Talán csak nem

érzékeny pontra tapintottam?

– Mindjárt kitapintom a pofád, te büdös…

– Hagyják abba! – mondta Gaunt vészjósló

nyugalommal. – Most.

– A doktornő az egészségügyi szaktudása

miatt van itt – kelt föl a deszkapadlóról

Landerson, és a két nő közé állt. – Bármi mást

állítani szégyent hozna a gereoni katonai

becsületre.

– Landerson – csóválta meg a fejét Cirk

undorodva. – Maga egy gusztustalan, olcsó kis

seggnyaló…

Dan Abnett

579

Curth ezt a pillanatot választotta, hogy

nekiugorjon, és ököllel gyomorszájon vágja.

Cirk összegörnyedt fájdalmában, és

Beltaynnek kellett felsegítenie a padlóról.

– Akarsz még?! – sziszegte az orvos.

– Elég már! – üvöltött magából kikelve

Larkin. – Visszajönnek!

Cynulff és három másik harcos jelent meg az

alattuk levő szinten, s indultak a létra felé.

– Kinyírlak, ribanc! – vicsorgott Cirk, mire a

verghasti nő a középső ujjával jelezte, hogy mit

tart felőle.

– Pofa be! – mordult rájuk Gaunt, és dühösen

bámult a szélesen vigyorgó Rawne-ra. – Egy

szót se, őrnagy!

– Hogy imádom az ilyen pillanatokat! –

sóhajtott föl Rawne. A létra tetején Cynulff

tűnt föl, aki Mkvenner felé intett.

A felderítő biccentett, aztán a sas jelét vetette

magára, és elindult lefelé.

Az Áruló

580

– Sajnálom, uram – szabadkozott Curth. –

Elnézést kérek a viselkedésemért!

– Tőle is elnézést kérne? – biccentett Gaunt

Cirk őrnagy felé, aki a platform szélén ült, s

úgy tett, mintha a mocsarat bámulná.

– Ha megkér rá.

– Nincs rá szükség – rázta meg a fejét Gaunt.

– Cirk őrnagy magas tiszti ranggal bír, míg

maga, doktornő, csak tisztes rangban van.

Maga olyasvalakire emelt kezet, aki rangban

maga fölött áll. Egy másik komisszár ezért itt,

helyben, és kérdés nélkül agyonlőné. És az

igazat megvallva, ha nem ilyen helyzetben

lennénk, én is ezt tenném.

– Ezt nem mondhatja komolyan – sápadt el

Curth.

Dan Abnett

581

– De igen. Láttam és tettem már ilyet.

Úgyhogy most menjen oda, és kérjen

bocsánatot az őrnagytól!

– Tartok tőle, hogy nem sok értelme lenne –

rázta meg a fejét a nő. – A

gyógyszerkészletünk már a végét járja, de

annyi még éppen maradt, hogy elvégezhettem

néhány tesztet.

– És?

– Az intolerancia, a szélsőséges hangulati

ingadozások… az efféle érzelemkitörések…

ezt maga a Gereon okozza. A fertőzött víz, étel

és levegő. A Káosz, ami beette magát

mindenbe, és most lassan minket is átformál.

Cirk kifordult önmagából. Én is. Maga is.

Rawne is.

– Kin végezte el a tesztet? – kérdezte Gaunt

halkan.

– Saját magamon – suttogta Ana, és könnyek

szöktek a szemébe. – Azért ütöttem meg az

Az Áruló

582

őrnagyot, mert… most már bennem is itt van a

rontás. Érzem, ahogy kezdek megváltozni…

Egyre erőszakosabb vagyok, ahogy felborítja a

hormonháztartásom, és…

– Sss – intette le Gaunt, és átölelte a némán

zokogó nőt. – Ha igaz, amit mond, akkor most

már mindannyiunk számára késő. De…

érzem… tudom, hogy nem ez a vége. Nem

lehet ez a vége! Eddig is legyőztük az

akadályokat, és ezzel is meg fogunk birkózni.

A nő az ezredes zubbonyába sírta a választ,

amiből Gaunt egy szót sem értett.

– Tessék?

– Most megint a komisszártrükkjeit

használja. Azt mondja, amit az embernek

éppen hallania kell.

Gaunt elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

– Igaz, de csak részben. Én magam is így

gondolom. Ha bennünk is van a fertőzés, az

csak lassan hat. Még nem vagyunk a Gereonon

Dan Abnett

583

olyan régóta, hogy teljesen a hatása alá

kerülhettünk volna.

– De Cirk őrnagy nem… ő egész életében itt

élt.

– Igen – mondta Gaunt szomorúan. – Ez

igaz.

– Mi mindent megadtunk, amit csak tudtunk

– mondta Cirk halkan, ahogy Gaunt

letelepedett mellé. – Elvesztettük a világunkat,

s maga nem hozott reményt, hogy valaha is

visszanyerjük a szabadságunkat… és mégis…

mindent odaadtunk, amink csak volt. Minden

ellenálló meghalt Ineuronban, hogy maguk

élve be- és kijuthassanak. És miért? Ennek

nincs semmi értelme. Ez őrület!

– Sajnálom – mondta Gaunt komoran. – Ha

ez vigasztalja… amit én és az embereim

teszünk, általában őrültségnek tűnik.

Parancsot kaptunk, feladatunk van, amit el

kell végeznünk, és el is fogjuk végezni.

Az Áruló

584

– Maga hazug ember.

– Igen, és ennél sokkal rosszabb dolgokat is

teszek. De örülnék, ha velünk maradna,

Sabbatina. Szükségem van magára.

– Uram! – lépett oda hozzájuk Beltayn. –

Visszajött Mkvenner.

– Nemet mondtak – tért a tárgyra azonnal a

felderítő, ahogy felért a létrán.

– Mire mondtak nemet? – értetlenkedett

Brostin.

– Nem adnak mellénk kalauzt, és nem

segítenek, hogy megtaláljuk a kiutat a

mocsárból. Számukra mi vagyunk a régi

ellenség, és olyan régóta harcolnak ellenünk,

hogy egy pillanat alatt nem fogják

megváltoztatni a véleményüket, és nem

sietnek a segítségünkre.

– Fethre! – szitkozódott Rawne.

Dan Abnett

585

– Hol a jelvényed? – kérdezte Mkoll, mire

Mkvenner zavartan megrázta a fejét.

– Nem tudom… biztos leesett valahol.

Viszont… Beltayn… állj rá a fülhallgatóm

hullámhosszára! A főnök háza előtt hagytam,

egy félreeső helyen, de még hallótávolságon

belül.

– Megpróbálhatom.

– Készülnek valamire, uram – fordult a

felderítő Gaunt-hoz. – Ugyan nem segítenek,

de van egy olyan érzésem, hogy elengedni sem

akarnak minket.

– Csak háttérzajt fogok – motyogta Beltayn.

– A rohadékok! – vicsorodott el Rawne. –

Eladnak minket az ellenségnek!

Uexkull megállt, és kikapcsolta a hőlátóját.

Ez az átkozott mocsár egyetlen hatalmas hőjel!

A szeme azonban még soha nem csapta be.

Az Áruló

586

A fák gyökerei közül, és a sekély tavakból

szürke bőrű, álcaköpenyes alakok másztak ki,

és lassan körülvették őket.

– Várunk! – intett a harcosainak és az

excubitoroknak a vezér. – Lássuk, mit akarnak!

A hatalmas molylepkére hasonlító

humanoidok közelebb óvakodtak. Az élen

haladó, magas, szikár harcos bolyhos köpenyt

viselt, s a kezében számszeríjat tartott.

Vadak – húzta el a száját Uexkull, de ha

kelletlenül is, üdvözlésre emelte

páncélkesztyűs jobbját.

– Üdvöz légy! – csikorogta.

– Vagyol te Khhaosz? – kérdezte az élen

haladó barbár.

– Mit beszél ez? – nézett hátra a válla fölött

Uexkull a tiszttartóra.

– Lenyűgöző! – pirult ki Sthenelus arca. – A

teremtménynek elképzelése sincs arról, hogy

kik vagyunk, ugyanakkor kíváncsinak tűnik!

Dan Abnett

587

– Khhaosz vagyol? – kérdezte ismét a

szakadár, s egy apró, fémesen csillogó holmit

nyújtott a káoszgárdista felé.

Egy katonai jelvényt. Olyasfélét, amilyet a

Birodalmi Gárdában használnak.

– Ezek találkoztak az ellenséggel! – bődült el

Uexkull. – Mester! Képes vagy a nyomaik

alapján visszakövetni, hogy honnan jöttek?

– Természetesen. Egyrészt a feromonminta

alapján, másrészt a molyméreg, amivel a

fegyvereiket preparálták, a közelükben

nagyobb koncentrációban van jelen a

levegőben.

– Jó! – biccentett a tagbaszakadt vezér, és

felemelte a sorozatvetőjét. – Ha jól értettem,

ezek a szürke bőrű állatok a Káoszt keresik.

Mutassuk meg nekik, hogy mi is az!

A csatatestvérek egyszerre nyitottak tüzet, s

a robbanólövedékek sorozatai pillanatok alatt

minden szakadárral végeztek. A sáros vizet

Az Áruló

588

vér festette vörösre, s megcsonkított testek,

leszakadt fejek és végtagok hevertek

mindenfele.

A tanithi jelvény kifordult a halott vezér

elernyedt kezéből, s egy sóhajtásnyi idő alatt

elnyelte a mocsár.

Dan Abnett

589

HÚSZ

– Találtam valamit! – mondta Beltayn,

miután már vagy öt perce keresgélt a

rádiófrekvenciák között. – Elég halk, de…

A fejhallgatót Mkvenner kezébe nyomta, aki

lélegzetvisszafojtva fülelt.

– A rohadékok eladnak minket! –

ismételgette Rawne, és úgy járkált fel-alá, mint

egy ketrecbe zárt vadállat.

– Bel… mégiscsak meg kellene próbálni

kitisztítani a jelet – súgta Mkvenner. – Így alig

hallok valamit.

Az Áruló

590

– Jó… próbálom… Most?

– Jobb, de csak egy kicsit. Hmmm. Igen…

hallom a főnököt… meg még néhány másik

harcost. Várnak valamire. Egy… egy pillanat!

Mindenki – még a sértetten hallgató Cirk is –

Mkvenner köré gyűlt, de úgy tűnt, a szikár

felderítőnek sem könnyű kihámozni a távoli

beszédfoszlányokból, hogy miről is beszél a

vezér. Végül fáradtan Gauntra pillantott.

– Úgy tűnk, az Éjjárók felderítői egy másik

csapatra bukkantak a mocsárban. Ők is

idegenek.

– Minket keresnek?

– Könnyen meglehet – vont vállat Ven. – A

vezér harcosokat küldött eléjük, hogy tudják

meg, kik ők, és mit akarnak.

– Mondtam! – csattant föl Rawne. – Eladnak

bennünket! Kilóra!

– A minket üldöző állatok nem azok az

üzletelős fajták – rázta meg a fejét Gaunt.

Dan Abnett

591

– Az mindegy! Elég, ha követik ezeknek az

agyatlan molyembereknek a nyomait, és akkor

is eljutnak hozzánk!

– Megpróbáltunk szövetségeseket szerezni,

és nem sikerült – mondta Gaunt. – Itt az ideje,

hogy továbbálljunk. Gyerünk a fegyverekért!

– És ha a helyieknek ez nem tetszik? –

kérdezte élesen Cirk.

– Akkor megöljük őket. – De…

Aztán, ahogy felhangzott a nehézfegyverek

mennydörgő robaja, már nem volt több kérdés.

Uexkull és a harcosai vicsorgó démonokként

bukkantak elő a ködből, és elkezdték

szisztematikusan megsemmisíteni a tábort. A

vezér, és a két oldalán haladó Virog és Nezera

robbanólövedékekkel bombázták az

épületeket, és a sikoltozva menekülő lakókat,

míg Czelgur a plazmapuskájával egész fákat

Az Áruló

592

porlasztott el, a rajtuk levő házakkal és

függőhidakkal együtt. A sort Gurgoy zárta, aki

a lángszórójával minden holttestet és romot

elhamvasztott, s nem maradt utána semmi,

csupán füstölgő törmelék, égett sár és hamu.

A nyomukban haladó Sthenelus

szenvtelenül figyelte a pusztítást, de az

excubitorok igyekeztek tisztes távolságot

tartani maguk és a káoszgárdisták között.

Az Éjjeljárók egy része megbabonázva

bámult az idegenekre, akik mintha csak népük

valamelyik véres legendájából léptek volna

elő. Uexkull és a csatatestvérei álltó helyükben

mészárolták le őket, nem egyet páncélkesztyűs

öklükkel zúzva szét.

Vér fröccsent a híg sárral pettyezett

vértjeikre, s a levegő robbanásoktól és

halálhörgéstől volt terhes.

A vezér fölhágott az egyik alacsonyan fekvő

platformra, mely épp csak elbírta a súlyát, s a

Dan Abnett

593

vállfegyverével három szakadárt – egy nőt és

két gyereket – lőtt le az egyik függőhídról. A

robbanás darabokra szaggatta őket, s az égett

köpenyek darabjai úgy hulltak alá, akár a

különösen nagyra nőtt molylepkék.

– Szétszóródni! – recsegte Uexkull. –

Mindenkit megölni! Találjátok meg a

birodalmiakat, a hulláikat pedig hozzátok

elém!

– Mozgás! – kiáltotta Gaunt, ahogy az első

robbanólövedék becsapódott a falu túlsó felén.

– Rawne! Vigye Brostint és Larkint, és hozzák

el a fegyvereket! Beltayn! Landerson! Maguk

hozzák Feygort! Gyerünk!

– Tűnjünk el innen! – sikoltotta Cirk.

– A fegyverek nélkül nem – rázta meg a fejét

Gaunt. – Eleget futottunk már! Itt intézzük el

Az Áruló

594

őket, és nem a mocsárban, ahol nincs fedezék!

A Császár vigyáz ránk!

Nekirugaszkodott, leugrott az alattuk levő

szintre, majd előhúzta és aktiválta az

energiakardját.

Szakadárok rohantak el mellette, épp az

ellenkező irányba, s a komisszár ezredesnek

csak ekkor tűnt föl, hogy mi is az, ami eddig a

tudatalattiját zavarta.

Nem sikoltoztak. Még a gyerekek sem.

Valahol a közelben egy lángszóró okádott

magából fehéren izzó prométeumot, aztán

hátborzongató, sziszegő hang hallatszott,

ahogy egy plazmafegyver szuperforró gázt lőtt

a menekülők után.

Tíz lépéssel odébb szilánkosra hasadt egy fa

törzse, s lassan dőlni kezdett, ahogy a

villámszórók és villámvetők lövedékei kettébe

fűrészelték.

Dan Abnett

595

A füstködből lassan kibontakoztak a

támadóik is.

Gaunt nagyot nyelt, s érezte, hogy a

félelemtől görcsbe rándul a gyomra.

Lehet, hogy mégis Curthnek volt igaza, és a

rontás már olyan mélyen befészkelte magát az

elméjükbe, hogy észre sem veszik, milyen

felelőtlenül és elhamarkodottan cselekszenek.

A Császárra… ezt elcseszte.

Menekülniük kellett volna. Futni, ahogy csak

bírnak. Nem foglalkozni a fegyverekkel,

készletekkel… csak futni.

A támadók valóságos óriások voltak, bár

gyöngyházfénnyel csillogó erőpáncéljaikban

robosztusnak tűntek. Keramit-vértjeiket arany-

és rozsdafoltok pettyezték, s a Sötétség

Erőinek szentségtelen jelképei csúfították el.

Káoszgárdisták!

A Nagy Ellenség legerősebb harcosai, az

emberi lét groteszk karikatúrái.

Az Áruló

596

A Birodalmi Gárda nem harcolt űrgárdisták

ellen – az ilyen feladatokat az Adeptus

Astartes emberfölötti képességű harcosaira

hagyták. S tették ezt azon egyszerű oknál

fogva, mert azokkal a fegyverekkel, amiket a

Birodalom katonái használtak, gyakorlatilag

lehetetlen volt megsebezni egy káoszgárdistát.

A Birodalmi Gárda legjobban kiképzett és

felszerelt alakulatai is azonnal visszavonultak,

ha efféle ellenféllel találták szemben magukat.

Gauntnak egy tucatnyi katonája volt, akik

még csak fel sem voltak fegyverezve.

Ezt most nagyon elcseszte.

Beltayn, Landerson és Curth azzal

küszködtek, hogy Feygort valahogy lejuttassák

a platformról. Criid és Varl elrohantak

mellettük, és egy ugrással az alant levő szinten

voltak.

Dan Abnett

597

– Gaunt egyedül van! – csattant föl Criid. –

Egyedül van, és ezek… ezek űrgárdisták!

– Szivatsz! – torpant meg Varl.

– Nézd meg magad!

Varl egy pillanatig döbbenten szemlélte a

lángok közül előbukkanó alakokat, aztán

hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Szent szar! Kész. Ennyi! Meghaltuk.

– Miért?! – kérdezte dühösen a nő. – Mert

nehézfegyverek nélkül nincs esélyünk?!

– Tona…

– Add ide a zsákot, Varl! Most!

A tanithi szó nélkül odaadta a nőnek a

zsákot, amiben az utolsó hat robbanótöltetet

őrizgették. Erről véletlenül elfeledkeztek,

amikor összegyűjtötték a fegyvereket.

Criid a hóna alá csapta a zsákot, és futva

indult Gaunt után.

– Tona! Ne csináld! Elment az…

Az Áruló

598

Criid pillanatok alatt eltűnt a ködben, s Varl

ott állt egyedül, a lángoló falu kellős közepén.

Nagyot fújt, és ő is futni kezdett – épp az

ellenkező irányba, mint Criid.

Szükségük lesz a fegyvereikre, ha…

Húsz méter után megállt.

– A büdös francba! – morogta maga elé,

aztán megfordult, és Criid után iramodott.

A lángoló fatörzsek és parázsló romok között

mindenfelé élettelen, szürke testek hevertek. A

többségük a felismerhetetlenségig összeégett,

de hol itt, hol ott még kivehető volt egy kéz,

arc vagy láb. Holtak lebegtek a zavaros,

zöldesszürke vízben, tépett köpenyük

mocskos szemfedőként borult rájuk.

Nezera, aki a páncéljában majd két és fél

méter magas volt, végigdübörgött az egyik

fahídon, és villámvetőjével tucatnyi szakadárt

Dan Abnett

599

ölt meg, akik egy összeomlott épület romjai

mögött próbáltak menedéket keresni. A

robbanólövedékek mindegyike akkora

pusztító erővel rendelkezett, mint egy gránát, s

egyetlen darab is elég volt, hogy széttépjen egy

felnőtt embert.

Gaunt már két perce a káoszgárdista

nyomában volt, léptei zaját elnyomta a

fegyverek dübörgése, szagát a füst fedte el,

hőképét a lángok. Még így is, hogy a

meglepetés előnye nála volt, tudta, hogy csak

egyetlen támadásra lesz lehetősége.

Egyetlen jól időzített, halálos támadásra.

Nezera az utolsó pillanatban látta meg az

árnyak közül kiváló emberalakot – pont

azelőtt, hogy az energiakard az oldalába

hasított.

Az űrgárdisták keramitvértezete szinte

mindennek ellenállt, a lézerfegyverek,

robbanólövedékek, sav vagy tűz nem sok kárt

Az Áruló

600

tehetett bennük, de az energiakard úgy hatolt

át rajta, mintha papírból lett volna.

A rézsútosan felfelé húzott penge ütőeret,

légcsövet, tüdőt és gyomrot egyaránt ért, aztán

miszlikbe aprította a káoszharcos két szíve

közül az egyiket, és kettétörte a masszív,

keramittal megerősített gerincet.

Gaunt megpróbálta továbbvinni a vágást, de

a lendületéből, és emberi izomerejéből többre

nem futotta.

Nezera teste, és vértezetének létfenntartó

rendszerei kétségbeesetten küzdöttek a sokk és

a vérveszteség ellen, de magában már a

szétroncsolt belső szervek végeztek volna vele.

A káoszgárdista egy pillanatig kifejezéstelen

arccal egyensúlyozott a rámpán, aztán

előrebukott, s átszakítva a platform közepét,

lezuhant.

Dan Abnett

601

Gaunt egy pillanatig szinte várta, hogy a

harcos a szörnyű seb ellenére is fölkel, de a

súlyos test élettelenül hevert a sárban.

Az Éjjárók olyan áhítattal bámultak rá,

mintha ő is valamelyik legendából lépett volna

elő.

– Talpra! – üvöltött rájuk a komisszár. –

Talpra, és harcoljatok, különben mindenkit

megölnek!

Valami megváltozott, ezt Uexkull is érezte.

Mint amikor a vihar előtti csend egy pillanat

alatt üvöltő orkánná változik. S mintha ez a

pillanat éppen most jött volna el.

A füstből, a szürke égre csapó lángok közül

egy lövedék röppent elő – s pengve pattant le a

vértezetéről. Az arasznyi fémlövedék még csak

meg se karcolta a páncélját.

Uexkull elégedett vigyorra húzta a száját.

Az Áruló

602

Szóval a vadak mégiscsak úgy döntöttek,

hogy felveszik a kesztyűt!

A következő lövedék a bal szeme alatt

csapódott az arcába.

A harcosai mind sisakot viseltek, ő azonban

már régóta nem. A vezéri lét egyik kiváltsága

volt, hogy volt saját arca, amit nem rejtett

sisak, s személyes bátorságát mutatta, hogy

nem védte az arcát s a fejét.

A felületes szemlélő legalábbis így vélhette.

Ahogy a vértezetet aligha üthette át bármi is,

úgy a testének sem árthatott szinte semmi. A

fémlövedéket egyetlen mozdulattal kirántotta

a sebből, és elhajította. Érzett ugyan némi

fájdalmat, de a szervezetében keringő

vegyszerek s a páncélzata azonnal

gondoskodtak róla, hogy ez ne lehessen több

mint múló kellemetlenség.

A seb szinte azonnal bezárult, s pillanatok

alatt var képződött rajta. Ugyanakkor azt is

Dan Abnett

603

érezte, hogy néhány másodpercre lelassul.

Megszédült, és két szívdobbanásnyi ideig a

látása is elhomályosult – amíg a szervezete le

nem gyűrte a mérget.

Lelki szemei előtt látta a saját mocskában

haldokló excubitort, akit a mocsár peremén

hagytak, de biztos volt benne, hogy rá nem ez

a sors vár. A szervezete gyakorlatilag

bármilyen vegyszert vagy mérget képes volt

pillanatok alatt lebontani – az olyanokat is,

amik egy közönséges emberrel azonnal

végeznének.

Mert ő nem közönséges ember. A legkevésbé

sem az.

A teste legyűrte a halálos mérget, ő pedig – a

lövedékek záporában is – csak ment előre.

És ölt.

Az Áruló

604

Gaunt esztelen vakmerősége láttán az

Éjjárók is felbátorodtak. Egy részük a nőket és

gyerekeket vezette biztonságos helyre a

mocsár mélyén, de sokuk a táborban maradt, s

fegyverrel rontott a káoszgárdistákra.

Uexkull harcosaira megállás nélkül

záporoztak a mérgezett lövedékek, de a

keramit páncéllapokat egy se tudta átütni.

Ha ezt a csatát meg akarják nyerni – és

Gaunt nem nagyon hitte, hogy ez lehetséges –,

ahhoz teljesen másfajta taktikára lesz szükség.

Egy csapat vadember és gyengén

fölfegyverzett gárdista nem lesz képes

megállítani a Káosz legfélelmetesebb harcosait.

Ugyanakkor egyet már sikerült megölni

Heironymo Sondar kardjával.

Talán külön-külön nem halhatatlanok. Nem

sebezhetetlenek. Lehet, hogy ez lesz a

megoldás.

Dan Abnett

605

Sthenelus zavartan állította meg a

trónszékét, amikor az előtte haladó két

excubitor váratlanul felbukott, és nem is kelt

föl többé a sáros vízből.

Fémlövedékek suhantak el a füle mellett, és

kettő el is találta a trónszékét.

A tiszttartó a szék mechanikus fogókarja

segítségével húzta ki a trón oldalába fúródott

lövedékek egyikét, és gyorsan analízisnek

vetette alá.

– Durván megmunkált, gyenge

vasötvözetből készített fémlövedék.

Közelítőleg tizenöt centiméter hosszú, erősen

oxidálódott. Nyomokban az egyik helyi

molyféle mérge található rajta.

A balján álló excubitor szemébe egy

ugyanilyen lövedék fúródott, és a testőre

azonnal szörnyethalt. A két életben maradt őre

Az Áruló

606

vaktában leadott néhány lövést a ködbe, majd

elkezdték újratölteni a perzselőiket. Mielőtt

végezhettek volna a művelettel, mérgező

lövedékek csapódtak az arcukba és a

koponyájukba, és végeztek velük.

Sthenelus felvonta a szemöldökét, és

kíváncsian vette szemügyre a körülötte heverő

halottakat.

– Tekintve, hogy az említett toxin rapid

lefolyású, halálos kimenetelű görcsöt idéz

előjavasolt lenne…

Összerezzent, ahogy éles fájdalom hasított a

mellkasába. Egy nyíl lecsúszott a trón

karfájáról, és szétszaggatva a ruháját,

felsértette a mellkasát.

– Lord Uexkull! – köszörülte meg a torkát a

tiszttartó. – Nagyuram!

Hirtelen véres habbal telt meg a szája, és

képtelen volt rendesen megformálni a

szavakat. Vagy beszélni. Vagy levegőt venni.

Dan Abnett

607

A méregtől szétesett vérében a hemoglobin, s

néhány görcsös rángás után Sthenelus

kiszenvedett.

Egy percen belül négy újabb lövedék

csapódott a testébe, de csak annyit értek el,

hogy felborították a póklábakon álló

alkotmányt.

A bizarr trónust és gazdáját pillanatok alatt

elnyelte a mocsár.

Látta, hogy a szakadárok végre harcba

indultak, de tudta, hogy ez sem lesz elég, hogy

megállítsák a káoszgárdistákat. Az a négy

vérszomjas állat pár perc alatt

megsemmisítette a tábor felét, és nyilvánvaló

volt, hogy a másik feléhez sem lesz sokkal több

időre szükségük.

Criid az egyik vaskos fatörzsön kúszott

egyre följebb, s nagyon ügyelt rá, hogy a keze

Az Áruló

608

le ne csússzon a nedves fakéregről. A hátára

vett zsákban ott pihentek a robbanótöltetek,

amik talán megfordíthatnák a csata menetét.

Ahogy lenézett, látta, hogy az egyik páncélos

szörnyeteg – a plazmapuskás – egyre közelebb

ér a fához, amin ő kuporgott. A káoszgárdista

fikarcnyit sem törődött a záporozó

lövedékekkel és nyilakkal, s a fegyverével

mindent és mindenkit megsemmisített, aki és

ami csak az útjába akadt.

Ne nézz fel! – fohászkodott Criid. – Ó, Uram,

az Arany Trónuson… add, hogy ne nézzen fel!

Rawne egy rúgással eltörte a ládára tett

rozsdás lakatot, és őrült iramban kezdte

kipakolni a fegyvereket. Ahogy Mkvenner,

Bonin és Mkoll megkapták a karabélyukat,

máris a harc sűrűje felé vették az irányt.

Dan Abnett

609

Brostin kiemelte a ládából a géppuskát, és a

helyére illesztette az utolsó szalagtárat.

– Puska! – kiáltotta Rawne, és Larkin kezébe

nyomta a fegyvert.

A mesterlövész féltő gonddal illesztette

helyére a távcsövet, és csúsztatta a tárba az

egyik megmaradt energiacellát. Ha van, ami

jelen körülmények között képes lesz átütni egy

káoszgárdista páncélját, akkor az egy ilyen

lézerpuska lesz. Már ha sikerül a

páncéllemezek illesztékénél eltalálnia a

célpontot. És csak egy tiszta lövésre lesz

lehetősége.

Aztán Brostin minden figyelmeztetés nélkül

tüzet nyitott – az egyik páncélos szörnyeteg

már a nyakukon is volt.

A káoszgárdistát igazán még csak le sem

lassították a páncéljába csapódó sorozatok, s

egy hatalmas ugrással közöttük termett.

Elmarta a géppuskát, s erőkesztyűs markával

Az Áruló

610

összeroppantotta a csövét. Brostin nekifeszült,

hogy kibillentse a harcost az egyensúlyából, de

az a könyökével vágta oldalba, s a

tagbaszakadt férfi lerepült a faplatformról.

– Larkin! – üvöltötte Rawne kétségbeesetten.

A mesterlövész célra emelte a puskáját, de

abban a pillanatban a páncélos óriás

működésbe hozta a lángszóróját, s a világ

fehéren izzó lángtengerré változott.

Uexkull hirtelen megtorpant, s az sem

érdekelte, hogy a csata forgataga pillanatok

alatt elszáguldott mellette. Egy holttestre

bukkant – egyre a sajátjai közül.

Nezera meghalt, a testét valami rettentő erő

kis híján kettőbe tépte.

Hogy lehetséges ez?!

A vezér óvatosan megérintette a sebből

kibuggyant, gőzölgő beleket.

Dan Abnett

611

Igazi kihívás vár rájuk. Ezt mondta a

harcosainak.

De erre nem számított.

Az istenek őrült kacajára! Mit üldöztek

eddig?! Mi az, ami egyetlen csapással megöl

egy teljes erőpáncélba öltözött, veterán

csatatestvért?!

Uexkull emberfölöttien éles érzékei azt

súgták, hogy mindjárt megtudja.

Gaunt bukkant elő a ködből, aki minden

erejét beleadta a vágásba, de a káoszharcos az

utolsó pillanatban félreütötte a pengét a

páncélkesztyűjével. A komisszár ezredes úgy

érezte, hogy kiszakad a karja, de megpördült,

és egy visszakezes csapással kettéhasította

Uexkull villámvetőjét.

A káoszgárdista Gaunt felé hajította a

fegyver két darabját, és üvöltve vetette rá

magát.

Az Áruló

612

A birodalmi ösztönösen félrekapta a fejét,

aztán már nem volt hová kitérni, és mentette,

ami még menthető volt – hanyatt vágta magát,

és azonnal odébb is gurult.

– Megöllek! – hörögte Uexkull, de lesújtó

ökle csak sarat talált ott, ahol egy pillanattal

korábban még Gaunt hevert.

A komisszár ezredes kétségbeesetten

hengeredett odébb, aztán elkapta az egyik

kötéllétra alját, és mászni kezdett fölfelé.

– Nincs hová futni! – üvöltött utána Uexkull,

és a vállfegyverével vette célba.

Gaunt két másodperccel azelőtt ért fel a fejük

fölött húzódó platformra, hogy a fegyver

befogta, és a robbanólövedékek darabokra

tépték a létrát, és emberfejnyi darabokat

szaggattak ki a fából, amihez rögzítették.

A következő lövés azonban már a rozoga

alkotmánynak is sok volt, s a fa rögzítőcsapok

nyögve engedtek. Az egész emelvény

Dan Abnett

613

megbillent, majd a levegőbe emelkedett és

kettéhasadt.

Gaunt megpróbált fölkelni, aztán már csak

azt érezte, hogy zuhan.

Criid két faág között egyensúlyozott, akár

egy táncos, aki különösen kegyetlen

nyújtógyakorlattal edzi a belső combizmait, s a

szíve úgy vert, hogy biztosra vette, száz

méterrel odébb is tökéletesen lehet hallani.

A káoszgárdista már majdnem pontosan

alatta állt, és mindenre lőtt, ami mozgott.

Tona lecsúsztatta válláról a zsák szíját, egy

pillanatig a jobbjában tartotta, majd előhúzta

az egyik robbanótöltetet. Kibiztosította, s a

zsák szíjára erősítette, mint egy ellensúlyt.

Aztán nagy levegőt vett, és elengedte a

rögtönzött bálát.

A zsák egyet pördült a levegőben, a szíj a

káoszharcos nyaka köré tekeredett, s az ütéstől

felrobbant az élesített töltet. Egy

Az Áruló

614

milliszekundummal később a másik öt is

felrobbant, s a káoszgárdistát elnyelték a

lángok.

Criidnek egy hosszú másodperce volt, hogy

kiélvezze a diadalt, mert a következő

pillanatban a tűz az égig csapott, s a detonáció

ereje szétvetette a fatörzset, melyen állt.

A csatazaj és a fegyverek ropogása elnyelte a

sikolyát.

Larkint elsodorták a lángok, de lehet, hogy

szerencséje volt, és nem kapták telibe.

Már ha szerencsés dolog még tíz

másodpercig összeégve, szétroncsolt tüdővel

kínlódni.

Rawne tudta, hogy nem szabad elvesznie a

részletekben, de azok csak jöttek, és jöttek,

pedig neki most koncentrálni kell.

Dan Abnett

615

Nem lesz ideje Larkinnal foglalkozni. Lehet,

hogy már semmire nem lesz ideje. Még egy

imára sem. Felkapta a mesterlövész puskáját.

Egy lövés.

Egy lövése lesz csupán.

A káoszgárdista megfordult, s ahogy

megpillantotta, azonnal ráemelte a fegyverét.

Tűz. Mindjárt működésbe hozza a

lángszórót, és akkor… A vállához szorította a

tusát, és lőtt.

Ilyen közelről el sem hibázhatta.

A nagyerejű, pusztító energiasugár átégette a

páncélos harcos sisakját – a koponyájával

együtt.

Egy pillanatig azt sem tudta, hogy hol a fönt

és a lent, aztán ismét a felszínen volt, s a

tüdejébe levegő tódult, nem bűzös mocsárié.

Ott! Az ott egy létra!

Az Áruló

616

Tett néhány óvatos, tántorgó lépést, aztán

vagy húsz méterre tőle felugatott egy fegyver,

és a robbanólövedékek alig hibázták el.

Lehet, hogy annak az üvöltő húshegynek

sem tett jót, hogy rászakadt egy fahíd. A

fegyverzete célzórendszerének biztosan nem.

Gaunt nehézkesen felmászott egy másik

függőhídra, és megpróbálta kihasználni a

füstöt és az árnyékokat, de a körülötte

becsapódó lövedékek jelezték, hogy a

káoszgárdista nagyon is jól látja őt.

A robbanólövedékek erejétől az az ősöreg

cikász is megremegett, ami mögött fedezéket

keresett. Törött ágak és levéleső hullt alá, s

Gaunt úgy döntött, hogy legfőbb ideje

odébbállni, mielőtt a következő sorozattól

kettétörik a fa.

Uexkull ölni készen hágott föl a fára erősített

lépcsőn, egészen a futóhídig.

Keramitvértezetéről mocskos víz csöpögött, és

Dan Abnett

617

a komisszár ezredes hallotta, ahogy a

vállfegyver éles kattogással újratárazza

önmagát.

Ennyi! Nincs több ideje!

Nekirugaszkodott, három ugrással a híd

túloldalán volt, aztán előrevetette magát. A

nyomában becsapódó lövedékek letépték

helyéről a függőhidat, s a záporozó

faszilánkok szétszaggatták Gaunt zubbonyát,

és fájó sebeket téptek a karjaiba, amikkel a fejét

és a nyakát védte.

A komisszár ezredes odébbgurult, és egy

jókora fatönk mögé bújt be, amihez a

platformot tartó kötelek egy részét rögzítették.

A kötelek régiek voltak, s mindegyiket valami

lakkszerű folyadékkal itatták át, amitől

megkeményedtek, akár egy fadarab.

Gaunt nekifeszítette kardját a fatönknek, s

ahogy az energiapenge átvágta a fát, a kötelek

elpattantak, s a platform megbillent.

Az Áruló

618

Uexkull lába alól hirtelen kifutott a talaj, s a

mélybe zuhant. Dühében tüzet nyitott, lövései

ágakat téptek le, s levéleső zúdult a nyakába,

ahogy a mocsár vizébe csapódott.

Gaunt a fapadozathoz tapadt, és hasmánt

kúszva indult meg fölfelé, a következő szint

irányába. Alatta, akár egy vérszomjas, mocsári

szörny, Uexkull mászott ki a sártengerből. A

vértezetére tapadt hínárdarabokkal úgy festett,

mint valami ősvilági démon, amit a csatazaj

ébresztett föl évezredes álmából.

Elvicsorodott, és ismét Gaunt nyomába

eredt.

Criid a hátára zuhant. A becsapódás erejétől

a levegő is kiszorult a tüdejéből, s most némán,

elkerekedett szemmel kapkodott levegőért.

Lassan, elkínzott hörgéssel az oldalára fordult

– s a káoszgárdista összeégett, páncélos

Dan Abnett

619

testével találta szembe magát. A robbanás

felszakította a nyakvértet és a mellpáncél egy

részét, s a résből bűzös füst szállt föl. A belső

szervei és az izmai még össze-összerándultak,

mintha lenne bennük némi élet, annak

ellenére, hogy nyilvánvaló volt, az óriási

termetű harcos meghalt.

Criid maga alá húzta a könyökét, és arra

támaszkodva próbált meg feltápászkodni.

Zúgott a feje, hányingere volt, és vörös pontok

ugráltak a szeme előtt.

Hallotta a reccsenést, ahogy valaki megállt

fölötte, s ahogy felnézett, egy szürke bőrű,

rongyokba öltözött férfit látott, aki a kezét

nyújtotta felé.

– Rendben – nyögte Criid. – Segítsen…

Érezte, ahogy a sárral bekent kéz, ami a

csuklójára fonódott, megrándul, s a szakadár

felsőteste szétrobban. A keze még mindig

Az Áruló

620

Criidét fogta, s az ujjak görcsösen ráfeszültek a

nő csuklójára.

Vér, bélsár és húsdarabok terítették be a

verghastit, s a füstből egy káoszgárdista

bukkant elő. A kezében tartott villámvetővel

újabb lövést adott le, s Criid érezte, ahogy

valami súlyos zuhan a platform deszkáira.

Nyílvesszők és vashegyű lövedékek

csapódtak a káoszharcos páncéljába, de egy

kivételével mindegyik elvásott rajta. Az az egy

azonban a légzőrostély rácsai között hatolt be,

s az arckoponyába fúródva a szájpadlásban

állt meg.

A káoszgárdista elejtette a fegyverét, és

azonnal a lövedék után kapott. Hátborzongató

hangok törtek föl a torkából, amit a sisakjába

épített jelerősítő csak még jobban

felhangosított. Kétségbeesetten próbálta

kihúzni a lövedéket, aztán – amikor

Dan Abnett

621

nyilvánvalóvá vált, hogy nem boldogul – a

sisakja tartószíjait próbálta kioldani.

Végül sikerült kitépnie a nyilat, amit végig

vér borított, s tántorogva indult meg Criid felé.

A nő kétségbeesetten próbált hátrébb

csúszni, s minél messzebb kerülni a harcostól.

Mert lehet, hogy nincs teljesen magánál, lehet,

hogy a méreg őrá is hat, de egy efféle

szörnyeteg akkor is halálos, ha nincs nála a

villámvetője. Páncélkesztyűs öklei elég

nagyoknak tűntek, hogy azokkal roppantsa

össze egy ember fejét.

– Dögölj már meg! – sikoltotta

kétségbeesetten, amikor az egyik

páncélkesztyűs kéz elkapta a bal lábát, és az

óriás elkezdte maga felé húzni.

Varl bukkant föl a káoszgárdista mögött, és

nyögve, két kézzel fölemelte az óriás

fegyverét. Megtámasztotta a platform

Az Áruló

622

korlátján, aztán célzott, és lenyomta a vaskos

elsütőbillentyűt.

Teljes erejéből nekifeszült, s mechanikus

vállprotézise így is kis híján elroppant a

fegyver brutális erejű visszarúgásától.

A robbanólövedékek behorpasztották a

keramitsisakot, s a hetedik lövéstől a

káoszharcos feje is leszakadt. Bűzös folyadék

fröcskölte le őket – olyasmi, ami csak nagyon

távolról emlékeztetett vérre.

A páncélos óriás összeroskadt, s többé nem

kelt föl.

Uexkull megtorpant.

A forró füstködben egyre

hasznavehetetlenebb volt a hőlátója, így

kénytelen volt a hallására hagyatkozni. Az

emberfölöttien éles Lyman-fül a környezet

minden hangját képes volt megkülönböztetni,

Dan Abnett

623

s elég volt csupán egyre összpontosítania,

hogy a többit kiszűrje.

Hallotta a rovarok percegését a tőle

tízlépésnyire levő fa kérge alatt. A falevelekről

aláhulló vízcseppek koppanását. A vállára

szerelt fegyver hűtőrendszerének halk

zümmögését. A százméternyire levő

tartókötelek nyikorgását.

Közel van.

Az, aki az energiakardot forgatja.

Jó harc ez. Jobb, mint amire számított. Igazi

kihívás.

De most már ideje lesz befejezni.

Az energiakard veszedelmes meglepetés

volt, de az, aki forgatja… csak egy ember. Hús

és csontok, amiket szétmorzsolhat, és vér, amit

kionthat.

Egy pillanatig összpontosított, s a

szervezetébe ültetett speciális mirigyek a

vérébe ürítették a váladékukat. Pillanatok alatt

Az Áruló

624

gyilkos, mindent elsöprő düh söpört végig

rajta. Az érzékei a végletekig kiélesedtek, az

izmai megfeszültek.

Úgy várta a közelgő összecsapást, úgy

ízlelgette az elkövetkező izgalmakat, mint egy

igazi ínyenc. Olyan csata volt ez, amiről

dalokban és legendákban kellene

megemlékezni.

A vágy, hogy vért ontson, lassan minden

mást elnyomott.

Emberi veríték szagát érezte. Hallotta a

másik szívének gyorsan pergő ritmusát, a halk

légvételt, melyet az ő füle mégis meghallott,

akárcsak az energiakard zümmögését.

– Ki vagy te? – mordult föl.

Rovarok ciripeltek, vízcseppek koppantak, s

mindezt lángok távoli ropogása kísérte.

– Ki vagy, harcos? – lépett előre a

káoszgárdisták vezére. – Én Uexkull vagyok.

Fogadd elismerésem! Jól harcoltatok. Jobban,

Dan Abnett

625

mint amire számítottam és ezért… megígérek

valamit.

Rovarok. Víz loccsanása. A közelben

valakinek felgyorsul a szívverése.

– Hallod, ugye?! ígéretet teszek. A tisztelet és

az elismerés jeleként. Mondd meg, ki vagy, mi

dolgod itt, tedd le a fegyvert, és add meg

magad! Akkor gyorsan végzek veled. Nem

lesz kínzás. Csak egy pillanatig fog fájni.

Ígérem. Mint harcos a harcosnak.

Minden falevél mozgását külön hallotta, s az

emberi izzadság bűze már olyan erős volt,

hogy a célpont sem lehetett messze. A kard

zümmögése is tisztán kivehető volt. Hús.

Nedves bőr. Átázott szövet. Ezüst.

Mindjárt.

Csalogasd ki az ellenséget a rejtekhelyéről.

Vedd rá, hogy megmutassa magát neked…

– Bravó! – húzta a száját gúnyos mosolyra

Uexkull. – Minden elismerésem! Hallod,

Az Áruló

626

gárdista?! Meg kell hagyni, szép mulatságot

rendeztetek nekünk, de ennek most vége!

Ígérem, gyorsan pontot teszünk a végére.

Ott! Tőle jobbra, a fa mögött. A sós

izzadság… a vadul verő szív… ott van!

– Azt is meg kell, hogy mondjam, bár már

sokakat megöltem a Birodalmi Gárdából,

eddig nem találkoztam hozzátok hasonlóan jól

képzett harcosokkal!

– Elhiszem – mondta halkan Gaunt,

miközben kifordult a fa mögül, épp az

ellenkező irányba, mint amire Uexkull

számított, és lecsapta válláról a löveget.

A káoszgárdista elbődült – félelmetes hang

volt, olyan, amilyennek az ember egy túlvilági

lény üvöltését képzeli –, és ököllel esett

Gauntnak.

A komisszár ezredes igyekezett az utolsó

pillanatig kivárni, hogy az óriási termetű

Dan Abnett

627

harcost továbbvigye a lendülete, s ne legyen

ideje kitérni a halálos csapás elől.

Uexkull azonban gyors volt. Sokkal gyorsabb

mint amire Gaunt számított. Igaz, az ütése így

sem ült teljesen – csupán eltörte Gaunt

állkapcsát, de nem tépte le a fejét.

A birodalmi tiszt felbukott, kardja kirepült a

kezéből, és hangos csobbanással hullt a sáros

vízbe. Megpróbált felállni, de a teste nem volt

hajlandó engedelmeskedni az akaratának. A

lábai kicsúsztak alóla, s arccal előre zuhant a

vízbe.

Nagy nehezen elfordította a fejét, s így

kapott némi levegőt, s látta, ahogy az óriás öles

léptekkel közeledik felé.

Uexkull elégedett vicsorral hajolt le, hogy

összeroppantsa a birodalmi koponyáját.

Valahol mélyen még elégedett is volt a dolgok

ilyetén alakulásával. Fegyverrel ölni nem az

igazi. Akkor nem érzi, hogy az élet hogyan

Az Áruló

628

szivárog el a legyőzött ellenségből. Nem látja

szemében az utolsó pillanat felismerését –

amikor tudatosul benne, hogy veszített.

Amikor…

Émelyítő reccsenéssel egy vaslövedék

csapódott az orrába, s Uexkull felüvöltött

dühében. Az elsőt azonnal három újabb

lövedék követte, majd egyre több és több.

Mintha mindenhonnan jöttek volna – a fák

lombjai közül, az aljnövényzetből, a bokrok

közül. A legtöbb lepattant a káoszgárdista

páncéljáról, de egyre több és több találta el az

arcát és a vért illesztékeit.

Egy nyílvessző a bal szemébe fúródott, és

mélyen megült benne.

Uexkull most már nem dühében üvöltött, s a

hangjában nem sok emberi volt. Újabb lövedék

találta el az arcát, s egészen a keramittal

megerősített pofacsontjáig hatolt.

Dan Abnett

629

Gaunt ráfogott a kardja markolatára, és fél

térdre küzdötte magát, de látta, hogy őrá itt

már nincs szükség. Mindenhonnan Éjjárók

bukkantak elő a füsttel kevert párából, és

minden lövésükkel a sisak nélküli fejet

célozták.

Uexkull lassan elhallgatott. Az arcából nem

maradt semmi, a torkát, koponyáját, homlokát

méreggel preparált nyilak tucatjaival tűzdelték

tele, s legalább három nyíl az üvöltésre nyitott

szájába csapódott. A szervezete ennyi

méreggel – különösen ilyen rövid idő alatt –

már nem sokat tudott kezdeni, s az óriási test

lassan mozdulatlanná dermedt.

Vér csorgott a masszív nyak- és vállvédőre, s

az élettelen testet magába fogadta a mocsár.

Az Áruló

630

HUSZONEGY

– Mi a fenét csinált a puskámmal?! –

nyüszítette Larkin, de Rawne azonnal

letorkolta.

– Megmentettem vele a szaros életét,

úgyhogy kuss legyen!

– Jó, csak úgy kérdeztem… – motyogta a

mesterlövész, aki úgy dédelgette a fegyverét,

mint az imádott nőt, akit megpróbáltak

gerincre vágni, miközben ő épp másfelé nézett.

Dan Abnett

631

– De ne kérdezzen! – vicsorodott el az

őrnagy. – Még azt se tudom, hogy ennek az

egésznek vége van-e egyáltalán.

– Vége van – mondta Mkoll, aki tőlük

néhány lépésnyire bukkant elő a ködből.

Tény, hogy nem hallatszott fegyverropogás,

és kísérteties csönd telepedett a táborra.

A Szellemek igyekeztek újrarendezni a

soraikat, de látszott rajtuk, hogy maguk sem

képesek elhinni mindazt, amit az elmúlt

percekben át- és túléltek. Öt káoszgárdistával

végeztek, s közülük senki nem esett el. Criid és

Larkin csúnya zúzódásokat szerzett, Brostin

pedig úgy festett, mint egy törött baba. Ha

Landerson nem húzza partra, bele is fulladt

volna a mocsárba.

– Öt rohadék! – sziszegte Rawne. – Öten

voltak, megöltek egy csomó helyit… ezek öten

itt mindenkit meg tudtak volna ölni, és erre…

kinyírtuk őket! Hogy a fenébe?!

Az Áruló

632

– Szerencsénk volt – vont vállat Bonin.

Nem úgy a szakadároknak. A

káoszgárdisták több mint negyvennel

végeztek, köztük gyerekekkel és nőkkel. Gaunt

utasította a Szellemeket, hogy Curth irányítása

mellett segítsenek a sebesültek ellátásában. A

doktornő összeszorított foggal küzdött a

hátborzongató sebekkel, de nem egy esetben a

modern tudomány, a gyógyszerek, és a

szakmai tapasztalat is kevésnek bizonyult.

– Néhány órán belül lesz még öt-hat

halottunk – mondta keserűen Gauntnak, aki

szótlanul tűrte, hogy a nő helyre rakja az

állkapcsát.

Az Éjjárók eleinte nem értették, hogy a

külvilágiak mit akarnak, s Mkvennernek nem

kevés erőfeszítésébe került, míg elmagyarázta

nekik. Ezek után viszont sztoikus

nyugalommal tűrték, hogy Curth megvizsgálja

őket.

Dan Abnett

633

Brostin, aki néha még mindig mocsárvizet

öklendezett fel, irányította az oltási

munkálatokat. Úgy tűnt, hogy ebben legalább

annyira jeleskedik, mint a tűz meggyújtásában

– bár ez utóbbi nyilván nagyobb örömöt

okozott neki.

Landerson igyekezett hasznossá tenni magát,

amennyire csak tőle telt, s egyedül Cirk

utasította vissza, hogy a szakadárok

segítségére legyen. A nő komor arccal ült az

egyik épen maradt platformon, s Feygorra

vigyázott, aki még mindig üres tekintettel

bámult maga elé.

Az Éjjáró férfiak kis csoportokban kutatták át

a tábort, s igyekeztek minden épen maradt,

mozdítható holmit összeszedni. Minden

épületet, amit nem értek el a lángok vagy a

robbanólövedékek, darabokra szedtek, s csak

most látszott, hogy milyen okosan voltak

megkonstruálva ezek az impregnált, jókora

Az Áruló

634

faelemekből álló építmények. Percek alatt szét

lehetett szedni őket, s minden alkatrészt

vízhatlan bőrlapokkal fedtek be.

– Itt hagyják ezt a helyet – motyogta Gaunt

maga elé.

– Ven olyasmit mondott, hogy nomádok –

vont vállat Mkoll. – A Határ mélyén még sok

ilyen tábor akad, s mindegyiket réges-rég

építették. Ezek a népek egyik helyről a másikra

vándorolnak, ott maradnak egy pár hétig,

aztán továbbállnak. Erre a helyre valószínűleg

soha többé nem térnek vissza. Mkvenner

valami olyasmit mondott, hogy a szakadárok

szerint a hely… beszennyeződött. Attól, ami itt

történt.

– Mi hoztuk rájuk a vészt – morogta Gaunt.

– Nem gondolnám, uram – rázta meg a fejét

az őrmester. – Rawne nem is érti, hogy miért

segítünk olyanoknak, akik megpróbáltak az

ellenség kezére adni minket.

Dan Abnett

635

– Tudja, Mkoll – lépett elő a hátuk mögül, az

árnyékok közül Rawne nekem rangom is van.

– Elnézést, őrnagy úr – merevedett meg

Mkoll arca.

– Igaz ez? – húzta össze a szemöldökét

Gaunt.

– Igen, uram. Éppen maga nevezett ki

őrnaggyá.

– Ne szórakozzon velem, Rawne! A másik

dolog.

– Ja, az! Igen. Eszük ágában sem volt segíteni

nekünk, és feladtak minket az ellenségnek.

Nem igazán értem, hogy miért akarunk nekik

segíteni. Ezzel csak az amúgy is szűkös

készleteinket pazaroljuk ezekre az állatokra.

– Mert a Császár mindannyiunk atyja,

Rawne. Rájuk is vigyáz, így nekünk is ezt kell

tennünk.

– Azt kell mondjam, hogy ez

szentimentalizmus, uram. Ezek itt nem ismerik

Az Áruló

636

el a Császár hatalmát. Talán azt sem tudják,

hogy ki ő. Félek, hogy ez a hely magának sem

tesz jót, parancsnok.

Valahol mélyen Gaunt igazat kellett, hogy

adjon az őrnagynak. Mert bár valahogy

megnyerték a csatát, de olyan összecsapás volt

ez, amit tulajdonképpen nem is kellett volna

megvívniuk. Lehet, hogy csak azért tették,

mert ő így döntött – és rosszul döntött.

Meglehet, a Gereont átjáró métely lassan az ő

elméjébe és zsigereibe is beeszi magát.

Megpróbált úrrá lenni a nyugtalanságán.

Végül is képes volt tiszta fejjel gondolkodni.

Normálisnak érezte magát.

De vajon nem így van ezzel mindenki, aki

elindul a kárhozat útján?

A romlás és az őrület, amit a Káosz

terjesztett, belülről támadta meg az embert, s

lassan, apránként változtatta meg.

Dan Abnett

637

Úgy, hogy az embernek mindig volt ideje

alkalmazkodni hozzá, s egy idő után már a

romlás és a kárhozat tűnt a legtermészetesebb

dolognak az univerzumban.

Ezzel azóta tisztában volt, hogy először

magára öltötte a politikai tisztek egyenruháját.

Ezért kell minden komisszárnak olyan

körültekintőnek lennie, s minden apró,

árulkodó jelre fölfigyelnie.

Keménynek kell lenni. Kíméletlennek.

Agun Soric mindig is megbízható,

sziklaszilárd ember volt, s lám, a Hereodoron

ő is elbukott. Őt is elérte a rontás, s az

emberből pszi lett. Olyasmi, ami önmagára és

az egész seregre veszélyt jelentett, így neki

nem volt más választása, mint a Fekete

Hajóval elküldeni a Terrára.

Diákkorában Gaunt lelkiismeretesen

elolvasott minden tudománnyal és bölcselettel

foglalkozó könyvet, s még most is sokat

Az Áruló

638

olvasott, ha ideje engedte. Ezek az írások –

mint például a fél évszázaddal korábban

alkotó Ravenor művei – határozták meg a

gondolkodását és a világnézetét. Élete egyik

sorsdöntő pillanata volt, amikor arról olvasott,

hogyan bukott el Ravenor mestere, Gregor

Eisenhorn. Az ő végzete volt az, ami izzó

vasként égette az elméjébe az örök

bizonyosságot: a hipertér ártó hatalmai soha

nem nyugszanak, és soha senki nincs tőlük

biztonságban.

Volt azonban egy másik lecke is, amit egy

másik embertől tanult – Delane Oktartól, néhai

mesterétől, aki hitt abban, hogy az embernek

egyetlen és örök feladata, hogy megpróbálja

azt tenni, ami helyesnek tűnik.

Mintha csak tegnap történt volna, olyan

tisztán emlékezett a Darendara hóborította

síkságaira. Napokkal korábban fejezték be a

felszabadító hadműveletet. Szakadárok ellen

Dan Abnett

639

harcoltak, ami sokkal szomorúbb volt, mintha

a Káosz ellen kellett volna verekedniük. Arról

sem tudtak megegyezni, hogy mi legyen a

hadifoglyok méltó büntetése. Ha a Káosz

fertőzi meg egy ember elméjét és lelkét, arra

halál vár, de mit tegyenek az árulókkal, akik

önként fordítanak hátat a Birodalomnak?

A komisszárok többsége kivégzést javasolt,

és kíméletlen tisztogató hadműveleteket, de

Oktar komisszár tábornok másként vélekedett.

– Keménynek kell lennünk, de nem

gondolkodhatunk mindig szélsőségekben és

végletekben. Az átnevelés egy áruló számára

legalább olyan kegyetlen ítélet, mint a halál, de

egyrészt nem csinálunk belőle mártírt,

másrészt nem pazaroljuk el a munkaerejét. És

minden emberben megvan a lehetőség, hogy

változzon. Egy halott azonban nem változik.

Három magas rangú komisszár arra

presszionálta Gaunt kadétot – aki

Az Áruló

640

szárnysegédként szolgált Oktar mellett –, hogy

próbálja meg rávenni a tábornokot a

véleménye megváltoztatására. A fiatalember,

aki a felettesével együtt a Téli Palota egyik

pazar termében költötte el a vacsoráját, a

desszert környékén hozakodott elő a dologgal.

Oktar türelmes mosollyal hallgatta, aztán

megcsóválta a fejét.

– Ugyan, fiú – mindig így szólította Gauntot

–, ha mindenkit kivégeztetnénk, aki nem ért

velünk egyet, a galaxis hamar üres hely lenne.

– De…

– A Császár vigyáz ránk, Ibram. Ő mindig

velünk van, és figyel ránk, függetlenül attól,

hogy az univerzum melyik sötét szegletében

járunk. Ez az, amit tudatosítanunk kell minden

emberben. Amiről meg kell őket győznünk.

Még a felelőtleneket, a kiábrándultakat, a

cinikusokat, a zavaros fejűeket és az árulókat

is. Olyan mint egy örökké létező, mindenható

Dan Abnett

641

atya, aki szigorú szeretettel figyeli a gyermekei

tetteit, s nem hiszem, hogy ezt azzal tudnánk

leginkább alátámasztani, hogy halomra

gyilkolunk mindenkit. Ebben az átkozott,

hideg világegyetemben úgyis annyi minden

csak arra vár, hogy végezhessen velünk. Ne

könnyítsük meg a dolgukat azzal, hogy

egymás torkának ugrunk! Gondolkodj el ezen,

fiú! Ha azt tesszük, amit helyesnek gondolunk

és érzünk… a Császár, aki mindent lát, ezt is

látni fogja. És ha úgy ítéli, hogy helyesen

cselekedtünk, tudatni fogja velünk, hogy

elégedett. Ha mással nem is, azzal

mindenképpen, hogy továbbra is óv minket.

– Vannak, uram, akik azt mondanák erre,

hogy…

– Mit mondanának, fiú?

– Hogy ez… eretnekség.

Az Áruló

642

Tényleg ezt mondta?! Gaunt egy pillanatra

összerezzent, és elhúzta a száját. Hogy lehetett

ekkora idióta?!

Néhány évvel később a Darendara új

politikai elitje – sok olyan tiszt és nemes, akik

Oktar liberális politikájának köszönhették,

hogy életben maradtak – megszilárdította a

hatalmát a bolygó felett, és újra csatlakozott a

Birodalomhoz. Mostanra a Darendara lett

annak a rendszernek az egyik leglojálisabb

világa, s úgy tűnt, Oktar politikája végül is

kifizetődött.

Mindez közel harminc évvel ezelőtt történt,

de még ma is tisztán emlékezett rá.

Gaunt felmászott az egyik, csodával határos

módon sértetlenül maradt platformra, és

onnan vette szemügyre a füstbe burkolózó

tábort, és a ködlepte Határt.

– A Császár vigyáz ránk – motyogta maga

elé. – Vigyáz ránk…

Dan Abnett

643

Előbb a magad bírája légy, s csak azután

másoké. Így szólt a Komisszariátus első

törvénye.

Előhúzta az egyik sorozatvetőjét, és

ellenőrizte a tárat. Nem sok lőszere maradt,

de… amíg egy is marad… ha kell,

meghozhatja mind közül a legfontosabb

döntést.

Úgy tűnt, az elkövetkezendő nap hajnala őt

igazolja.

A mocsár miazmás bűzétől mindannyiuknak

rémálmai voltak, s minden porcikájuk sajgott a

nyirkos levegőtől. Curth, aki minden

erőfeszítése ellenére még két sebesültet

vesztett el az éjszaka folyamán, különösen

rosszul aludt.

Brostin géppuskája tönkrement a csatában, s

a tagbaszakadt tanithi fél éjszaka az egyik

Az Áruló

644

halott káoszgárdista lángszórójával bíbelődött.

Ormótlan fegyver volt, túl hatalmas ahhoz,

hogy valaki effektíven használhassa az

erőpáncél szervói nélkül, de Brostin leszerelt

róla minden díszt – a káoszszimbólumokat

egyenesen a mocsár fenekére süllyesztette –, s

csak az alapokat tartotta meg. Végezetül

néhány méternyi kábelből – amiket a romba

dőlt platformokról szedett le – masszív

tartóhámot készített, ennek segítségével a

hátára vehette a fegyvert.

Arra hamar rájött, hogy az ő ereje is kevés,

hogy mindhárom üzemanyagtartályt cipelje –

egy is bőven elégnek bizonyult.

Nem sokkal hajnal előtt úgy döntött, hogy

megtette, amit lehetett, és a táborban található

prométeumkútból föltöltötte a tartályt.

– Működni fog? – kérdezte Varl.

– Ide a rozsdást! – vigyorodott el Brostin,

aztán, hogy demonstrálja, milyen jó kis

Dan Abnett

645

fegyvere is van, megcélzott egy közeli fát, és

tövig rántotta az elsütőkart.

A lángszóró felhördült, és zsíros füstfelhő

kíséretében néhány szerény lángnyelvet

öklendezett föl.

– Jó, rendben – vakarta meg a fejét Brostin. –

Még… néhány apróbb igazítás… de aztán jobb

lesz, mint újkorában.

Mire a fáradt és elgyötört birodalmiak

fölkeltek, a szakadárok már indulni készültek.

Minden holmijukat és ingóságukat a hátukra

málházták, a sebesülteket pedig rögtönzött

saroglyákra tették. A holtakat a romba dőlt

tábor közepén terítették ki, megtört testüket

lápi virágokkal borították be.

Cynhed, a törzsfő néhány harcosa

kíséretében kereste föl a Szellemeket, és

hosszan beszélt Mkvennerrel. Végül a magas,

ösztövér felderítő az egyik szakadár

társaságában tért vissza a Szellemekhez.

Az Áruló

646

– Mire készülnek? – kérdezte Gaunt.

– Elmennek innen, uram. De a főnökük

végül meggondolta magát, és úgy döntött,

hogy segít nekünk. Úgy tűnik, az, hogy

segítettünk nekik, és az, ahogy tegnap éjjel

harcoltunk… mély benyomást tett rájuk.

– Remek. És ez egészen pontosan mit jelent?

– Nekünk adta az egyik fiát, uram.

– Tessék?

Mkvenner a mellette várakozó, szürke bőrű

harcosra mutatott, aki olyan mozdulatlanul

állt ott, mint egy szobor.

– Ez itt az egyik fia. Eszra a neve. Ő lesz az,

aki átvezet majd minket a mocsáron.

– Igazán? – kérdezte Gaunt némi

szkepticizmussal a hangjában.

– Igen, uram. És ha úgy ítéli, hogy helyesen

cselekedtünk, tudatni fogja velünk.

– Akkor ideje, hogy mi is induljunk –

biccentett a komisszár ezredes.

Dan Abnett

647

A szakadárok többsége máris beleolvadt a

mocsár fölött gomolygó, kísérteties ködbe, de

Eszra egyszer sem pillantott hátra, hogy

búcsút vegyen a népétől.

Csupán féltucatnyi harcos maradt hátra,

hogy megadják a végtisztességet a

halottaknak. Brostin, aki még mindig a

lángszórójával szöszmötölt, azonnal

abbahagyta a munkát, ahogy megpillantotta az

egyik harcos kezében a fáklyát.

– Csinálhatom én?! – kérdezte, és leugrott a

kopott fapaliszádról.

Amazok nem értették a szavát, de értették a

gesztust, és a tanithi szemében izzó tüzet. Az

egyik harcos odanyújtotta neki a fáklyát, és

ünnepélyesen biccentett.

Brostin szélesen elvigyorodott, aztán

nekiveselkedett, és teljes erőből elhajította a

fáklyát, ami azon a tisztáson landolt, ahol a

Az Áruló

648

holtak hevertek – és ahol a prométeum tört föl

a földből.

Vakító fény lobbant, s a lángok vérszomjas

fenevadakként falták föl a holttesteket, a

környező fákat és épületroncsokat.

Brostin egy hosszú percig megdelejezve

bámulta a tűzförgeteget, aztán alig

észrevehetően biccentett, mint aki egy rég nem

látott, megszelídíthetetlen szörnyeteg előtt

tiszteleg, s visszaballagott a Szellemekhez.

– Ez aztán a tűz! – morogta elégedetten.

– Mozgás! – bődült el Rawne, s a gárdisták

szótlanul vágtak neki ismét a mocsárnak.

Gaunt még egyszer szemügyre vette a lassan

semmivé váló tábort. Az Éjjárók már

odébbálltak, s hamarosan nyoma sem marad,

hogy itt valaha emberek éltek.

Eszra egyszer sem nézett vissza, s egy szót

sem szólt, csak intett nekik, hogy kövessék.

Dan Abnett

649

– Hogyan sikerült megnyernie téged ennek

az ügynek, etogaur? – kérdezte a pheguth,

miközben lesétáltak a domboldalon.

A csapatszállító valamivel odébb állt meg,

bár onnan még nem láttak rá a katonai táborra.

– Kicsoda, uram? – kérdezett vissza Mabbon.

Desolane tucatnyi lépéssel járt előttük, s a

pheguth biztos volt benne, hogy minden

szavukat tisztán hallja, de abban is biztos volt,

hogy nem érdekli.

– A Hatalmas Anarch, kinek szava minden

más szót kiolt – mondta a fogoly maliciózusan,

s eltakarta a száját, a szent gesztust utánozva. –

Nem lehetett könnyű dolga, hiszen te voltál,

uram, a Vértestvérek vezére.

– Nem mondanám – ingatta a fejét Mabbon.

– Megértem, ha valami személyes…

Az Áruló

650

– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – vont

vállat az etogaur. – Csupán csak… nehéz

megmondani, hol és mikor is szökkent szárba

a bennem csírázó elégedetlenség. Felesküdött

hadúr voltam magam is, és én hoztam létre a

Vértestvériséget. Én ugyanúgy megvágtam a

kezem Gaur páncéljának éles peremén, mint

minden harcosom, mert ez olyan jel… olyan

kiváltság volt, ami csak nekünk, a

vérszerződést megkötött testvéreknek járt.

Tudtuk, hogy mi vagyunk a legjobbak, és

ezeddig nem is találtunk legyőzőre. A

Vértestvérek között elsőnek lenni… a

parancsnokuknak lenni… harcos ennél többet

nem kívánhat.

Miközben tovább sétáltak, lassan a nap is

kisütött, bár a táj ettől sem festett vidámabban.

A felhők, mint csúf, penészes bolyhok lógtak

az égbolt peremén, s a vidék is

vigasztalhatatlanul siváran festett.

Dan Abnett

651

Desolane következetesen a pheguthhoz

igazította a lépteit, s látszott rajta, hogy még

egyszer nem kockáztatja a rábízott fogoly

életét. Hallótávolságon kívül tucatnyi ME-s

katona kísérte őket, kettő a csapatszállítónál

maradt, s újabb tucat a környező ösvények, és

a régi birtokhatárokat jelző sövény mellett

várakozott. A fejük fölött szabályos

időközönként két gyilokhajó húzott el, s a

szenzoraikkal folyamatosan a környéket

fürkészték.

– Végül is, azt hiszem, akkor változott meg

minden, amikor találkoztam az Anarchhal –

fűzte tovább a szót Mabbon. – A

Vértestvéreket, akiket vezettem, a Khan-

csillagrendszerbe vezényelték, hogy a

Hatalmas Sek segítségére legyenek. És ő…

azonnal lenyűgözött. Először is roppant

karizmatikus. És félelmetesen okos. Látja a

dolgok lényegét, tudja, hogy mit kell tenni, és

Az Áruló

652

azt is, hogy hogyan. Gaur Archon igazán

remek vezér, és hihetetlen dolgokat ér el, de a

győzelmet nyers erővel vívja ki. Világokat

pusztít el, népeket tapos a véres sárba.

Vérszomjas hódító ő, s kegyetlen, akár egy

vadállat. Az évek során, míg etogaurként

szolgáltam mellette, egyetlen alkalommal sem

hallgatta meg a véleményem, vagy vette

fontolóra a tanácsaimat. Bár… tanácsot nem is

fogad el senkitől. Számtalanszor kellett ostoba,

véres összecsapásokba bonyolódnunk, mert

épp úgy diktálta a kedve. Számtalan jó harcost

vesztettem el így. És a legdühítőbb az volt a

dologban, hogy nemegyszer annyira

nyilvánvaló lett volna, mit kell tenni ahhoz,

hogy legyőzzük a Hamis Császár seregeit. De

amikor Gaur Archon kiad egy parancsot, ott

vitának nincs helye.

– Értem – biccentett a pheguth, de csak félig

figyelt arra, amit az etogaur mondott.

Dan Abnett

653

A transzkódolás utóhatása, a pokoli fejfájás

ismét elővette, és úgy érezte, hogy széthasad a

koponyája. Úgy tűnt, ezúttal a friss levegőtől

sem múlik el a fájdalom.

– A Hatalmas Sek más – folytatta az etogaur.

– Ő sokkal kifinomultabb, és mindig

figyelembe veszi a parancsnokai véleményét és

ötleteit, amit beépíthet a stratégiájába.

– Ugy hallottam, hogy briliáns stratéga –

biccentett a pheguth.

– Élvezni fogod a vele való találkozást –

mosolyodott el Mabbon.

– Biztosan így lesz.

– Mióta az Anarch keze alatt szolgálok,

három világot hódítottam meg gyors

egymásutánban, s mindhárom esetben fontos

szerepet játszott a győzelemben, hogy a

Hatalmas Sek és a seregek vezérkara együtt

tudott működni. S ez számtalan dologra

nyitotta rá a szemem.

Az Áruló

654

– Mint például?

– Mint például, hogy a Birodalom ellen

vívott háborút nem lehet pusztán nyers erőre

építeni. Nem ez a győzelem kulcsa. Ha a

Sabbat Világokat meg akarjuk hódítani, ahhoz

sokkal inkább észre és ravaszságra lesz

szükség. A Birodalom Hadura okos ember.

– Macaroth? – húzta föl a szemöldökét a

pheguth. – Igen… végül is az. És nagy

szerencsejátékos, aki sokat blöfföl és kockáztat.

– Vakmerő – bólintott elismerően Mabbon. –

Ebben rejlik hát az ereje. Ugyanúgy

fegyverként használja a merészséget és az

intellektust, mint az acélt és az izmokat. A

Hatalmas Sek maga is tiszteli a Haduradat.

– Már nem az – mosolyodott el a pheguth

örömtelenül.

– Bocsáss meg, uram – tárta szét a karjait az

etogaur. – Természetesen igazad van.

Mindenesetre az Anarch gondosan szemmel

Dan Abnett

655

tartja és tanulmányozza Macaroth minden

lépését. Egyszer azt mondta nekem, hogy már

alig várja a percet, amikor olyan erőkkel

rendelkezik majd, amiket összemérhet

Macarothéval.

– Úgy beszélsz erről, mintha csak egy

sakkjátszma részleteit tárgyalnánk – csóválta

meg a fejét a fogoly.

– A tábla természetesen sokkal nagyobb, és

figurák milliárdjairól van szó, de… az alapok

azonosak.

Lassan elérték a közeli völgy bejárata mellett

húzódó fasort. A torz, beteg kinézetű fákon túl

elhanyagolt kertek és szántóföldek sora

húzódott.

– Szóval… úgy érezted, hogy nem a

megfelelő lóra tettél, Mabbon etogaur?

– Tessék? – húzta föl a szemöldökét a főtiszt.

– Csak egy szólásmondás. Úgy értem… úgy

láttad, hogy az Archon talán nem a

Az Áruló

656

legmegfelelőbb a posztra, amit betölt, s így

döntened kellett, hogy kit szolgálsz?

Az etogaur megállt, s intett a katonáknak,

akik szintén azonnal megtorpantak.

– Itt várjatok! – parancsolt rájuk. – Te is

várakozhatsz itt, életőrző.

Desolane rezzenéstelen tekintettel állta az

etogaur pillantását, s végül Mabbon kelletlenül

biccentett.

– Kérlek – mondta jóval udvariasabb

hangon. – Szavamat adom, hogy vigyázok a

pheguthra, s mellettem sem esik baja!

Desolane lassan lazított a testtartásán, és

félreállt az útból.

Mabbon bevezette a foglyot a fák közé,

amiket mintha tűz-elhalás vagy valamilyen

csúnya, gombás betegség nyomorított volna

meg. A leveleik összepöndörödtek, s a

fakérgeiken vastagon ült a fekete penész. A

lassú rothadás mindent átitatott.

Dan Abnett

657

– Nagyon kell ügyelnünk a szavainkra, uram

– mondta az etogaur halkan, miközben

átvonultak a halott tájon. – Desolane nagyon

körültekintően választotta ki a kíséret katonáit,

de ahogy már te is tapasztaltad, a mi

sorainkban is vannak olyan radikálisok, akik

szerint csak egyféle vélemény van, s minden

más eretnekség. Még mindig az Archon a mi

urunk. Mindannyiunké. Még az Anarché is.

– De te azon vagy, hogy ez megváltozzon,

nem igaz? Mabbon etogaur egy darabig nem

szólt semmit, aztán óvatosan megérintette az

arcát és a kopaszra borotvált fejét borító, régi

sebhelyeket. Mintha csak azon tűnődött volna,

hogy mi is lehetne erre a kérdésre a

legfrappánsabb válasz. Aztán elfintorodott,

mint akinek régi, fájdalmas emlékek jutottak

az eszébe.

– Sokan úgy gondolják, hogy ha Gaur marad

az Archon, az értelmetlen offenzívákkal,

Az Áruló

658

esztelen pusztítással és vérontással lassan

elidegeníti magától a hadurakat, felemészti a

seregeinket, s végül – miután szétforgácsolta a

csapatainkat – vereséget szenved majd

Macarothtól. Az út, melyen jár, s melyen

minket is vezet, vereségbe és pusztulásba

vezet. Sokan úgy gondolják, hogy Nadzybar

halála után Sek kellett volna, hogy

megörökölje a vezéri posztot. És sokan úgy

vélik, hogy ezt a hibát ki kell igazítani, mielőtt

örökre elveszítenénk a Sabbat Világokat.

– S az ehhez vezető első lépés, hogy a

Hatalmas Sek is rendelkezzen egy olyan

sereggel, mint a Vértestvérek? – húzta föl a

szemöldökét a pheguth.

– Ezt már tudod, uram.

– Igen. Csak… úgy érzem, mintha most

kerülnének lassan helyükre a kirakó elemei. Ez

a terv igazán… vakmerő.

Dan Abnett

659

– Tetszik ez a szó – mosolyodott el Mabbon.

– Ahogy már mondtam, Sek nagyra becsüli a

tehetséget.

– Ugyanakkor… az, amiről beszélünk…

lázadásnak tűnik. Ki is végeztethetnek érte.

Régen Gaur volt a legfőbb ellenség, aki ellen

harcoltam, s most, hogy immáron a ti

oldalatokon állok, s ismét ő az ellenség… a

sorsnak valóban furcsa humora van.

– Az Archon csupán annyit tud, hogy Sek

Hadúrnak segítünk, s ezáltal őneki teszünk

szolgálatot. Tudod, mi nem vagyunk azok az

ostoba vadállatok, akiknek a Birodalom

gondol minket. Tőlünk sem áll távol a

cselszövés és a politika, s a hazugságok és

félrevezetés álcája alatt a saját hatalmunkat

erősítjük. A többi, a veszedelmes rész… az

egyelőre még várhat. Lehet, hogy évek telnek

még el, mire a Hatalmas Sek készen áll

megtenni az első lépést ebben az új

Az Áruló

660

játszmában, így nekünk is évek állnak a

rendelkezésünkre. Ez a háború már nagyon

régóta dúl, és biztos vagyok benne, hogy eltart

még egy darabig.

– Szóval… ezért lettél te is pheguth? Az

etogaur hangosan felnevetett.

– Áruló? Igen… ha innen nézzük, igen. Az

Archon árulója. Én hiszek a jövőben, és az nem

Urlock Gaur.

– Megtagadtad hát a Testvériséget?

– Igen – bólintott Mabbon. – Az elmém és a

hűségem immáron az Anarché, de a sebeim

még mindig Gaurra emlékeztetnek.

Felemelte lágy, rózsaszín kezeit, amik

sehogy sem illettek hozzá.

– Az itteni húsolvasztók adtak nekem új

kezeket, s a szövetséget jelképező rituális

hegek a régiekkel együtt immáron a múlté.

A pheguth a saját, gépi kézfejére pillantott.

Dan Abnett

661

– Furcsa ez, nem gondolod, Mabbon

etogaur? Hogy mindketten úgy lettünk

árulóvá, hogy elveszítettük a régi kezünket, s

egy újat kaptunk helyette? Nem ironikus és

szimbolikus is egyben?

– Egyszer te is feltétlenül el kell, hogy

meséld a történeted, uram!

– Úgy lesz, barátom. Amint képes leszek

visszaemlékezni rá.

A völgy túlfelén, a ligeten túl lélegzetelállító

látvány fogadta őket.

Sátrak sora előtt, egy letaposott mező kellős

közepén okkersárga egyenruhát és bakancsot

viselő katonák gyakorlatoztak. A

rohampuskáikra feltűzött bajonettek tompák

voltak, de látszott, hogy így is képesek súlyos

sebeket ejteni velük. Párokban küzdöttek, s a

Az Áruló

662

környék csattanásoktól, rekedt kiáltásoktól és

fém csengésétől volt hangos.

Minden katona az Anarch jelét viselte a

nyakába akasztott láncon. Háromszázan

lehettek – talán egy kicsit többen. Ők voltak

Sek Fiai.

Mabbon végigvezette a pheguthot a küzdő

felek sorai előtt, s a fogoly látta, hogy bár a

fegyverek nem igaziak, a küzdelem nagyon is

az. A katonákról szakadt az izzadság, s a

karjukon és vállukon horzsolások, zúzódások

és nyílt sebek éktelenkedtek.

Az egyik sátor előtt fyzikusok látták el azok

sebeit, akik nem úszták meg felületes

vágásokkal és véraláfutásokkal. Ketten ájultan

hevertek a sátor árnyékában, s úgy festettek,

mint egy darab véres hús.

A gyakorlatozást kiképző tisztek felügyelték

– Mabbon nyúzóknak nevezte őket –, akik a

kezükben síppal és korbáccsal sétáltak a sorok

Dan Abnett

663

között, és kíméletlenül megbüntettek

mindenkit, aki nem küzdött elég keményen.

– Gaur a Vértestvériség felépítésének alapjait

a Birodalmi Gárdától vette át – magyarázta az

etogaur. – De nem mindent. A Testvériségben

nincs meg a fegyelmező tiszt… mi is az a szó…

– Komisszár? – húzta föl a szemöldökét a

pheguth.

– Pontosan. Az Anarch szeretné kiköszörülni

ezt a hibát a Fiai esetében. A nyúzókat veterán

egységekből válogattuk össze, és Sek Fiaitól

elkülönítve gyakorlatoznak, a tisztjeimmel

együtt. Az ő feladatuk a fegyelem fenntartása,

az oktatás, és a morál fönntartása.

– Az Anarch roppant előrelátó – bólintott a

pheguth. – A Komisszariátus nélkül a Gárda

sem ér sokat.

Az egyik nyúzó, tőlük alig ötlépésnyire

korbáccsal vágott végig egy katonán, aki nem

küzdött teljes erőbedobással, majd szinte

Az Áruló

664

azonnal egy másikhoz fordult, s türelmesen

elmagyarázta neki, mit javíthatna a

technikáján.

Pont, mint az átkozott komisszárok. Az

egyik kezükkel adnak, a másikkal büntetnek.

– Elégedett, uram? – kérdezte Mabbon, mire

a pheguth önkéntelenül is rábólintott.

Sek Fiai máris jól képzett, vérszomjas

katonák voltak, és csak még jobbak lesznek. A

szemükben a fájdalom és a harag lángjai égtek.

Egy pillanatra megszédült. Az éles napfény.

Biztosan az tehet róla. Esetleg… kérhetne egy

sapkát.

Végigjártatta tekintetét a katonákon, és

elégedetten biccentett.

– Hányan vannak?

– Ez a csapat amolyan prototípus, pheguth.

Csupán a kezdet. A következő néhány hét

során a tisztjeim két hasonló méretű tábort

állítanak majd föl az alföld szívében. Úgy

Dan Abnett

665

tervezem, hogy két közeli világon is

kiképzőtáborokat hozunk létre, s mire

beköszönt a tél, legalább hatezer katonánk

lesz. Természetesen a kiképzésükben a te

tanácsaidra és véleményedre is számítunk,

pheguth.

– Természetesen.

A pheguth összerezzent, mert a mellettük

küzdő páros egyik tagja úgy dőlt el, mint egy

zsák, ahogy az ellenfele puskatussal bezúzta

az orrát.

– Fyzikus! – bődült el a legközelebbi nyúzó,

majd élesen belefújt a sípjába.

– Ma délután szeretnénk egy gyors

erődemonstrációt tartani, uram – mondta

Mabbon, akit szemmel láthatóan a legkevésbé

sem zavart a kiontott vér és a fájdalmas

üvöltések.

Az Áruló

666

– Furgesh nincs messze innen. Ugyanakkor

nagyon örülnék neki, ha szólnál néhány szót a

katonákhoz.

– Örömmel – mondta a pheguth, de a

mosolya nem volt őszinte.

A szaggató fejfájás és a szédülés egyre

inkább erőt vett rajta, s hirtelen minden túl

hangosnak és fényesnek tűnt.

– Szeretném, ha a rangidős nyúzókkal is szót

váltanál, uram – folytatta Mabbon. – Ha egy

kis betekintést engednél a Komisszariátus

módszereibe, az roppant hasznos lenne.

– Hogyne – biccentett a pheguth, de ez már

inkább volt görcsös rángatózás, mint egyetértő

gesztus.

Pokolba a fájdalommal! Mintha hosszú,

horgas tűket döftek volna a szemeibe, s az

agyát azokkal próbálták volna kitépni a

koponyájából.

Dan Abnett

667

Néhány lépésnyire tőle Sek egyik Fia

felüvöltött fájdalmában, ahogy a társa tompa

bajonettje egy darab húst hasított ki a vállából.

A pheguth úgy érezte, hogy a

fájdalomkiáltás beköltözik az elméjébe, s addig

fokozódik az ereje, mígnem szétrepeszti a

csontjait.

– Jól vagy, uram? – lépett közelebb Mabbon.

– Igen… persze… – nyögte a pheguth, akiről

szakadt a veríték. – Csak a transzkódolás

mellékhatása. Meg az, hogy a komisszárokról

beszéltünk. Azt hiszem… ez valami eltemetett

emléket mozdított meg. Van egy emlékem…

Miről is? Arról, hogy… Arról… Arról…

Egy emléke arról, hogy…

Zúgó hang, mint amikor víz rohan végig a

csöveken. Bugás. Nincs fény. A sötétség

minden fényt elnyelt már, s csupán ürességet

hagyott hátra.

Vér íze a szájában.

Az Áruló

668

Aztán… Gaunt.

Ibram Gaunt. Díszegyenruhában feszített a

kurafi, s összehúzott szemmel, ereje teljes

tudatában szemlélte a világot. A sajátján kívül

mindenki más arcán gyűlölte ezt a kifejezést.

Volt valami Gaunt kezében. Egy sorozatvető

pisztoly. Markolattal előre tartotta, mintha

csak odakínálná neki.

– Utolsó kívánság teljesítve – mondta Gaunt.

Legyen átkozott!

Átkozott!

Ki a fenének képzeli ez magát?!

Ő… mert ő… ő volt… ő volt az, aki… aki…

aki…

Nem ő volt az, hanem Desolane, s a

fegyverről kiderült, hogy egy vizeskulacs.

A fény is visszatért, mintha csak

bekapcsoltak volna egy sor lámpát, s végre

újra rendesen hallott. A lassú rothadás és a vér

Dan Abnett

669

szagát is újfent érezte, s hallotta, ahogy az

etogaur visszaparancsolja az embereit.

– Nyúzók! Tereljék vissza a sorba őket!

Alakzatba!

– Pheguth? – guggolt le mellé Desolane.

– Nhhn.

– Elestél, és egy rövid időre az eszméletedet

is elveszitetted.

– …kor egy tábornok…

– Tessék? Mit mondtál, pheguth?

– Azt mondtam, hogy… az egyetlen alkalom,

amikor egy tábornok elveszti az eszméletét, a

beiktatási ünnepség utáni bankett, amikor

eszméletlenre issza magát.

Azzal felült. Zúgott a feje, de a fájdalom

elmúlt. Mélyet lélegzett, s lassan körülnézett.

Sek Fiai hosszú, tömött sorokban sorakoztak

előtte. A fegyvereiket leeresztették, és

kíváncsian figyelték a pheguthot.

Az Áruló

670

Desolane a férfi szájához emelte a kulacsot, s

a tábornok, aki valaha a Birodalmi Gárdában

szolgált, nagyot kortyolt a hűs vízből.

– Elestél – kezdte újra az életőrző, mire a

pheguth szeme megvillant, és a kezét nyújtotta

neki.

– Akkor segíts fel! – mondta, olyan tiszta

fejjel, amihez foghatót már nagyon régóta nem

érzett.

– Vérzik az orrod – suttogta Desolane,

miközben talpra állította.

A pheguth megtörölte az orrát, de csak

annyit ért el vele, hogy elkente az arcán a vért.

Végighordozta tekintetét a csöndben várakozó

harcosokon, s látta az arcokra kiülő

gyanakvást és undort.

Nem lesz ez így jó.

– Sajnálom, hogy mindennek szemtanúi

kellett, hogy legyetek – kezdte meglepően

erőteljes hangon, ami előtt annak idején egész

Dan Abnett

671

seregek hajoltak meg. – Egy tiszt gyengesége

nem olyasmi, amit a katonáknak is látniuk

kell. Márpedig ti nem is akármilyen katonák

vagytok. Ti a legjobbak közül is a legjobbak

vagytok. Sek Fiai!

Halk moraj futott végig a sorokon.

– Amit láttatok, nem a gyengeség jele volt! –

kiáltotta, s érezte, hogy lassan kezd minden a

helyére zökkenni.

A stílus, a retorikai fordulatok, a megfelelő

hangerő és hangszín, s a parancsnokláshoz

szokott hang. Szinte már el is felejtette, hogy

milyen csodálatos érzés, amikor pusztán a

szavai segítségével hatalmába keríti a

hallgatóságot, s hogy régen ezt milyen

ügyesen csinálta.

– Nem gyengeség, csupán az ellenség egyik

ravasz fortélyának mellékhatása. Ti katonák

vagytok… harcosok… bajtársak. Megbízhatok

a bajtársaimban?

Az Áruló

672

Sek Fiai egy pillanatig döbbenten hallgattak,

aztán helyeslően felüvöltöttek.

A pheguth elmosolyodott. Most már az övéi.

Fölemelte a kezét – az igazit –, s a harcosok

lassan elcsöndesedtek.

– Látjátok – folytatta –, az ellenség úgy ítélte

meg, hogy az elmémben lakozó tudás túl

veszedelmes, a titkok, amiket ismerek, túl

szörnyűek, úgy döntött hát, megakadályozza,

hogy valaha is megtudhassátok őket. Pszik

építettek falakat az elmém köré, melyeket az

elmúlt hónapokban hosszú, kemény munkával

lassan sikerült lerombolni. Most már majdnem

szabad vagyok, s a titkaim már majdnem

elérhetőek. S amint e börtönöm falai

leomlanak, ezeket a titkokat nektek adom!

Nektek és az Anarchnak!

A katonák hangosan éljeneztek, és a

fegyvereik tusát a földhöz csapkodták.

Dan Abnett

673

– Pheguth?! – tört át Sek Fiai között

Desolane.

Az áruló tábornok letörölte arcáról a vért, és

az életőrző felé fordult.

– Ne nevezz így többé! – mondta nyugodt,

szigorú hangon. – Most már minden múló

pillanattal egyre több dologra emlékszem.

Például a saját nevemre. És a jövőben te is ezen

a néven szólítasz majd.

– Hogyan? – rázta meg a fejét Desolane

értetlenül.

Noches Sturm tábornok válaszra sem

méltatta. Ehelyett a hangosan ujjongó harcosok

felé fordult, és elégedetten fürdött az

imádatukban. Lassan az ég felé emelte ökölbe

szorított, gépi kezét.

– A jövőért! – rikoltotta, amire Sek Fiainak

vadállati üvöltése volt a válasz.

Vérszomjas üvöltés volt – akár a démonoké.

Vagy a hódítóké.

Az Áruló

674

HUSZONKETTŐ

A Határ összefüggő lombkoronája alatt

nappal és éjszaka nem vált el egymástól.

Mintha egy bizarr, félhomályos

lidércnyomásban jártak volna, ahol a langyos

szellő is gyomorforgató bűzt hozott magával, s

az elszórt, zöld nyálkával teli tócsák lassan,

lágyan pulzáltak, mintha élnének. Az iszapos

vízben neve nincs teremtmények bujkáltak,

bár jelenlétükre csupán a vízfelület lágy

fodrozódásából lehetett következtetni.

Dan Abnett

675

Ahogy a víz mélyén, úgy a magasban is

tenyészett az élet, s a növények a lombok

között átszüremlő kevéske fényért is ádáz

küzdelmet folytattak.

Nem embernek való hely volt ez, s meglehet,

hogy ember még soha nem is járt errefelé. Sem

akkor, amikor az első telepesek a Gereonre

érkeztek, sem azóta. Talán még az Éjjárók sem,

akik pedig kiválóan ismerték a Határ folyton

változó, zegzugos ösvényeit.

Igaz, ők maguk is csupán megtűrt, jól

alkalmazkodó betolakodók voltak a lápban,

mely talán már az idők kezdete óta itt volt.

Ez a rovarok világa volt.

Ott voltak mindenhol – a parányi

parazitáktól, amik észrevétlenül ültek meg a

legapróbb bőrredőben is, egészen a hatalmas,

szúnyogszerű vérszívó rajokon át a gigantikus,

madár nagyságú molylepkékig. A víz felszíne

fölött, ahol zsákmányra lestek, vagy épp

Az Áruló

676

valami náluk is nagyobb és veszedelmesebb

állat áldozatául estek; a fák kérgén megülve, a

buja vegetáció minden zugában elrejtőzve,

növényi nedveken és egymáson élősködve…

mindenhol ott voltak.

Ezen a helyen, ahol nem sok ellenségük

akadt, senki és semmi nem szabályozta, hogy

mekkorára nőjenek. A lombkoronában rejtőző,

bagolynyi molylepkék a náluk kisebb

rovarokra vadásztak, s a szitakötők – akkorák,

akár egy macska – lestek, marad-e valami a

koncból nekik is. A pókok sodronykötélre

hasonlító hálói ökölnyi bogarakat és rovarokat

ejtettek foglyul, míg a hálók gazdái fel nem

falták őket.

Az emberek mintha egy szürreális látomásba

csöppentek volna, ahol a rovarok uralták a

világot. Kutya nagyságú poloskák, százlábúak,

amik akkorára nőttek, mint egy birka, s piócák,

amik vak, feketén csillogó siklóknak tűntek.

Dan Abnett

677

Egyszer egy emberfej nagyságú, dongóhoz

hasonlító rovart is láttak, de az egyik ágon ült

valami, amiről kiderült, hogy maga az ág –

talán valami sáskaféle lehetett –, és egy

villanás alatt darabokra tépte.

A levegőben – csillogó üstökösként –

ökörnyál úszott, s a pára a rothadás bűzével

itatta át a világot. Az idő állni látszott – bár

lehet, hogy ez a hely soha nem is létezett.

A három felderítő Eszra nyomában haladt,

aki szemmel láthatóan tudta, hogy merre kell

menniük. Ennek ellenére igen lassan haladtak,

mivel Feygort még mindig cipelniük kellett.

Rawne egyre idegesebben figyelte barátja

leépülését, s közben a feladat, hogy tartsa

egyben az alakulatot, kezdett elviselhetetlen

teherré válni. Volt, hogy a felderítők percekre

eltűntek, s ahogy Feygor miatt egyre lassabban

vánszorogtak, úgy kerültek egyre távolabb

egymástól a lassan ketté váló alakulat részei.

Az Áruló

678

Végül egy tisztás közepén, ahol egy kidőlt,

viaszfehér mangrovefa gyökerei között

öklömnyi bogarak nyüzsögtek, megálljt

parancsolt. Az elővédet már nem is látták, s

arról, hogy egyáltalán léteznek, csupán az

egyre távolodó loccsanások árulkodtak.

– Bassza meg! – sziszegte Rawne.

– Egyetértek – állt meg mellette Cirk, és a

másik vállára vette át a karabélya szíját.

A nőről patakokban csorgott az izzadság, s

nyitott zubbonya alatt szorosan a bőréhez

tapadt a trikója. Rawne egy csöppet sem

kedvelte a nőt, de el kellett ismernie, hogy

mind a szívóssága, mind a külseje elismerésre

méltó.

Full extrás, ahogy Feygor mondaná.

A nő észrevette a tanithi pillantását, s lassan

elmosolyodott. Egészen közel lépett Rawne-

hoz, és szendén felnézett rá. Vérlázító mosolya

Dan Abnett

679

azonban elárulta, hogy mit is gondol

valójában.

– Tetszik, amit lát, őrnagy? – kérdezte

incselkedve. Rawne nagyot nyelt.

Nem… ez nem helyes. Nem bízhat ebben a

nőben. Az arcán ott az Ellenség bélyege.

Kényszerítette magát, hogy a nő melle

helyett az arcán kígyózó tetoválásra figyeljen.

És a karjában… ott az a dolog. A parazita, ami

a húsában tenyészik, mint a lassan rothadó

sebben a férgek.

Ez már segített valamelyest.

Rawne-nak fogalma sem volt arról, hogy

Gaunt miért nem végeztette ki a nőt. Ha rajta

múlik, ő megtette volna. Mert Cirk veszélyes

volt. Egy idő óta szinte csak azon

mesterkedett, hogy őt és Gauntot kijátssza

egymás ellen. Lett légyen szó bármilyen

vitáról, mindig az ő oldalára állt Gaunttal

szemben, s megpróbált egy olyan szövetséget

Az Áruló

680

kiépíteni vele, aminek Rawne nem akart a

részese lenni.

Mert lehet, hogy Ibram Gaunt és Elim Rawne

soha nem voltak és soha nem lesznek barátok,

de közel egy évtizede harcoltak egymás

mellett, és a kölcsönös tisztelet…

– Valami baj van, őrnagy?

A pillantásuk egy másodpercre

összekapcsolódott, s a férfi döbbenten látta,

milyen perzselő szenvedély tüze ég a nő

tekintetében. Valami vad, izgató és tiltott

dolog ígérete. Rawne konokul a tetoválásra

szegezte a pillantását, de most ez sem segített.

A jel egzotikusnak tűnt, szinte csábítónak, s a

férfi hirtelen kíváncsi lett, vajon milyen érzés

lenne megérinteni…

A fenébe is! Ő a Császár katonája! Talán nem

a legbecsületesebb, vagy a legerősebb hitű, de

akkor is a Gárda tisztje volt, és az Aexe

Cardinal óta párja is volt. Jessi Banda, a

Dan Abnett

681

szakaszában szolgáló mesterlövész. És bár

lehet, hogy csak szeretők voltak, de ez akkor is

jelentett valamit. Egy kopott töltényhüvelyben

még egy tincset is őrzött a nő hajából!

– Az emberei kezdenek lemaradni, őrnagy –

mondta Cirk.

– Tudom, őrnagy – biccentett Rawne

hűvösen.

Mi baja lehet? Curth azt mondta, hogy a

rontás most már bennük is gyökeret eresztett, s

első lépésként felborítja a szervezetük

hormonális egyensúlyát, és szélsőséges

érzelmi reakciókat vált ki belőlük. Aztán

lassan felemészti az önuralmukat, az

akaratukat, a személyiségüket, s a józan

eszüket.

Talán már vele is ez történik? Kezd szétesni?

– Ideje lenne a szerencsétlent megszabadítani

a kínjaitól – vont vállat a nő, és letörölte

homlokáról az izzadságot.

Az Áruló

682

Ahogy fölemelte a kezét, telt keblei azonnal

magukra vonták Rawne figyelmét.

– Mi van? – kérdezte a férfi zavartan.

– Azt mondtam, hogy ideje lenne szegény

ördögöt megszabadítani a kínjaitól. Valami baj

van a fülével, őrnagy?

– Nem, semmi – rázta meg a fejét Rawne. –

Csak… mintha egy bogarat láttam volna…

ott… a nyakán mászni.

– És ott van még?

– Nem… biztosan csak a szemem csapott be.

A tetoválás! Gondolj a nő arcára tetovált

stigmára! De a mellei… a mosolya… Banda!

Gondolj rá!

– Úgy érti, hogy… öljük meg Feygort?

– Igen. Ő már menthetetlen.

– Senkit nem hagyunk hátra! – rázta meg a

fejét Rawne dühösen, és igyekezett a nő mögé,

az erdőre összpontosítani a figyelmét.

Dan Abnett

683

Ez sem segített. Mintha az ágak is a nő arcán

tekergő, buja jelet formázták volna.

– És miért nem?

– Mert mi gondoskodunk a mieinkről! –

csattant föl a férfi.

– Mesélje ezt Acresonnak, meg Lefivre-nek –

mosolyodott el a nő sötéten.

– Ne csesztessen már, őrnagy! – vicsorodott

el Rawne. – Gaunt még az életét is kockáztatta,

hogy megmentse őket. És én is. Mindketten jó

halált haltak.

– Nincs olyan, hogy jó halál, őrnagy –

csóválta meg a fejét a nő.

– Ha maga mondja.

Cirk megvonta a vállát, amitől ismét

megemelkedtek a mellei. Rawne nagyot nyelt.

A Császárra… olyan gyönyörű volt! Szinte

sugárzott. S ahogy a lassan gomolygó köd

angyalszárnyakként ölelte körbe a testét…

mintha alakok rajzolódtak volna ki a ködből.

Az Áruló

684

Egy férfi és egy nő.

– Mindegy – mondta végül a nő. – Az, hogy

én mit gondolok, nem igazán számít. A

parancsnoka előbb-utóbb úgyis elrendeli, hogy

hagyják hátra Feygort.

– Hogy micsoda?!

– A saját fülemmel hallottam.

Ez végre hatott. A düh, amit érzett, erősebb

volt a vágynál is, s minden józan gondolatot

kiölt belőle.

– Maradjon itt! – parancsolt rá a nőre, és

elindult visszafelé. – Maradjon itt, és várja

meg, míg a felderítők visszajönnek!

Beltayn és Landerson óvatosan letették

Feygort, és tőzegmohából rögtönzött

derékaljat készítettek neki. Beltayn megállás

nélkül a döglegyeket hessegette, amik Feygor

körül keringtek.

Dan Abnett

685

– Nem tudjuk továbbvinni – szólalt meg

mögöttük Gaunt csöndesen.

– De igen, uram – mondta keményen a

rádiós. – Amíg csak kell.

– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – Úgy

értem, túl sok időt vesztünk amiatt, hogy

cipelnünk kell. Lelassít bennünket.

A két katona válla fölött Curthre pillantott,

aki egy kidőlt fatörzsre telepedett le, és épp a

vádlijáról szedegette le a rátapadt piócákat.

Gaunt még soha nem látta ennyire fáradtnak a

nőt. Olyan volt, mintha önmaga fakó mása lett

volna csupán, amiből minden életet és színt

kilúgoztak a megpróbáltatások.

– Még él – mondta Curth csöndesen, anélkül,

hogy feléjük nézett volna.

– Tudom, doktor, de…

A doktornő nagyot sóhajtott, aztán fölkelt,

odaballagott Feygorhoz, és ellenőrizte az

életjeleit.

Az Áruló

686

– Hihetetlenül szívós – csóválta meg a fejét. –

Ennél több kell, hogy beadja a kulcsot.

A tanithi bőre sárgásfehér színű volt, s a

húsa mintha elfonnyadt volna, s csak a bőre

tartotta össze a csontjait. A szemei alatt fekete

karikák éktelenkedtek, a karját és a vállát

barna májfoltok borították. Gaunt meg se

merte kérdezni a doktornőtől, hogy ezek mitől

alakulhattak ki. Lehet, hogy valami gombás

fertőzés. Már ha szerencséjük van.

Feygor halk, torokhangú hörgéssel kapkodta

a levegőt, s a testéből áradó, édeskés szag

mintha mindenhonnan idevonzotta volna a

legyeket.

A torkán, a mesterséges gégefő-implantátum

körül a hús haragos, sötétvörös színben

játszott, s félő volt, hogy hamarosan elhalnak a

szövetek, és akkor a vérmérgezés végez vele.

Dan Abnett

687

A férfi szája sarkából gennysárga nyál

szivárgott, s úgy remegett, mintha minden

lélegzetvételért meg kellett volna küzdenie.

– Hamarosan meghal, nem igaz, doktornő? –

kérdezte Gaunt színtelen hangon.

– Hallgasson! – csattant föl a nő, és

végigtapogatta a lassan nekrotizáló terület

határát az implantátum körül.

– Tudnom kell az igazat! – keményedett meg

a komisszár ezredes arca.

– Hallgasson már! – motyogta a nő, a

könnyeivel küszködve. – Hallgasson!

– Akkor csak annyit mondjon, hogy van-e

valami… bármi, amit tehetünk érte?!

– Én… én…

– Igen? – Én…

A nő dühösen felpattant, és megütötte

Gauntot. A vállán találta el, s bár az ütésben

nem volt erő, a gesztus mindannyiukat

meglepte.

Az Áruló

688

Aztán sírva fakadt, és a tiszt szomorúan

megölelte.

– Értem – mondta Gaunt halkan.

– Nem maradt már semmi… gyógyszerünk –

zokogta a nő. – Semmi. Fájdalomcsillapító,

anti… biotikum… semmi. Semmi!

– Rendben van – csitította Gaunt. – Erről

nem maga tehet. És… végül is mind a Császár

kezében vagyunk.

– Uram! – szólította meg Landerson.

Gaunt intett Beltaynnek, hogy kísérje vissza

a kidőlt fatörzshöz a doktornőt, majd

megfordult.

– Igen?

– Szeretnék önként jelentkezni, hogy

cipeljem Feygort!

– A kérését meghallgattam, de nem hiszem,

hogy…

– Tudom, hogy lelassít minket, és egy

hadművelet során nem az érzelmi, hanem a

Dan Abnett

689

taktikai érvek döntenek, és ezek alapján itt

kellene hagynunk, de… én nem tartozom

közvetlenül az ön csapatához, uram. Ha

Feygorral együtt lemaradunk, az nem

akadályozza meg önöket, hogy teljesítsék a

küldetésüket. Szeretnék… segíteni neki.

Legalább egy halvány esélyt adni neki az

életben maradásra.

Gaunt zavartan konstatálta, hogy ő maga is a

könnyeivel küszködik. Ilyen önfeláldozást!

– Ezzel… saját magát is halálra ítélné,

Landerson, ilyet pedig a saját embereimtől se

kérnék…

Az ellenálló már épp válaszolni készült,

amikor Rawne robbant be kettejük közé.

– Mi a…

Az őrnagy vicsorogva rohant Gauntnak,

elkapta a nyakát, és lenyomta a fejét a víz alá.

– Bassza meg! – üvöltötte, s a nyála Gaunt

arcára fröccsent. – Szívtelen, rohadt állat!

Az Áruló

690

Hagyná meghalni, mi? Mi?! Maga felől

mindannyian megdögölhetünk, igaz?! Mint a

Tanith!

Újra lenyomta Gaunt fejét a víz alá, és

tébolyult erővel tartotta leszorítva a nála

magasabb és súlyosabb férfit.

– Szent szar! – nyögte Beltayn, aztán

felpattant, és Landersonnal együtt estek neki

az őrnagynak.

A rádiós az őrnagy nyakát és a vállövét

kulcsolta át, míg a gereoni a kezeit próbálta

lefejteni a komisszár ezredes nyakáról.

– Engedje el! – üvöltötte Beltayn, aztán

felsikoltott, ahogy Rawne beleharapott a

karjába.

– Rohadj meg! – hörögte az őrnagy, már nem

is egészen emberi hangon.

– Őrnagy úr! – üvöltötte Landerson, és a

zubbonya gallérjánál fogva rántotta hátra

Rawne-t. – Hagyja abba!

Dan Abnett

691

A tanithi hátratántorodott, s Gaunt megint a

felszínre tudott vergődni, hogy levegőt

vegyen.

– Félre! – csikorogta Rawne, és kézéllel

vágott Landerson torkára.

A gereoni azonnal összecsuklott, és elkékülő

szájjal kapkodott levegő után.

Curth egy pillanat múlva már mellette

térdelt, és megpróbálta kirángatni a vízből,

mielőtt megfullad. Rawne mintha már el is

feledkezett volna Landersonról, s úgy harcolt

Beltaynnel, mint egy megszállott.

– Elég! – üvöltötte a rádiós, de a következő

pillanatban Rawne ökle eltalálta, és valami jól

hallhatóan reccsent Beltayn arcában.

A rádiós még földet sem ért, mikor Rawne

már ismét Gaunt nyakán volt. A komisszár

ezredes hátára térdelt, és teljes súlyával

nyomta lefelé.

Az Áruló

692

– Ezt nem hiszem el! – üvöltötte magából

kikelve Curth. – Most akarja rendezni kettejük

dolgát? Pont most? Más alkalom nem felelt

volna meg?

– Mi? – nézett föl zavartan Rawne, mint aki

azt sem tudja, hogy hol van. – De… ez nem is

rólunk szól… hanem Feygorról…

Lassan elengedte Gaunt torkát, mire a

komisszár ezredes felült, és nyitott tenyérrel

fülön csapta az őrnagyot. Rawne felpattant, és

kínjában vicsorogva tántorgott jobbra-balra.

Gaunt előhúzta a rohamkését – ugyanolyan

ezüsttel futtatott, erős acélpenge volt, mint

bánnelyik Szellemé –, és az őrnagy torkát vette

vele célba.

– Most rendezzük, Rawne?! – hörögte.

– Nem hagyom itt Feygort meghalni! – rázta

meg a fejét az őrnagy, és ő is előhúzta a

rohamkését.

Dan Abnett

693

Gaunt tíz szívdobbanásig csak állt, és

mérlegelt, aztán a tokjába csúsztatta a tőrét.

– Tehetek némi engedményt – mondta, bár a

szavai végül köhögésbe fulladtak. – Ez a

hely… mindannyiunkat megőrjít. Tudtuk,

amikor erre a küldetésre jelentkeztünk, hogy

kockázatos lesz, de ez… azt hiszem mostanra

már egyikünk sem képes értelmesen

gondolkodni. Ez a kicseszett, fertőzött világ…

elkapott minket. Érti, amit mondok, őrnagy?

Rawne némán bólintott.

– Ennek ellenére meg kell próbálnunk

egyben és együtt maradni. Ép elmével.

Feladatunk van. Parancsot kaptunk, hogy

teljesítsük. És a Tanithi Első és Egyetlen eddig

még minden parancsot teljesített. Igaz, Rawne?

– Igen… uram.

– A feladatunk… életbevágóan fontos.

Minden és mindenki feláldozható, hogy

teljesítsük. Ezzel a legelső pillanattól kezdve

Az Áruló

694

tisztában voltunk. Ahogy azzal is, hogy eljöhet

egy ehhez hasonló pillanat, amikor a szar

belerepül a ventilátorba, és valahogy akkor is

boldogulnunk kell. Lehet, hogy még ennél is

szemetebb döntéseket kell majd meghoznunk.

De…

Ennek így kell lennie. Ez nem egy

közönséges hadművelet, és a Szellemek nem

közönséges katonák.

– Igen… tudom – hajtotta le a fejét komoran

Rawne. Gaunt egy villanásig a távolságot

méregette, s azt, vajon egy ugrással elérné-e az

őrnagyot. Aztán a pillanat elmúlt, és úgy ítélte

meg, hogy Rawne már lassan visszanyerte az

önuralmát.

– Félóra pihenőt tartunk – mondta végül. –

Kifújjuk magunkat, és átgondoljuk a dolgokat.

Félóra, nem több. Aztán döntünk Feygor

sorsáról.

Dan Abnett

695

– Ne… csak ne hagyjuk itt meghalni! Ezen a

helyen… ez nem… ennél bárki többet érdemel.

– Nem fogjuk itt hagyni – biccentett Gaunt. –

Nem is állt szándékomban. Ha számít az, amit

teszünk… ha valóban a Birodalom érdekét

szolgálja… a Császár gondoskodni fog rólunk.

Máskor ezek a szavak szánalmasan

fellengzősen és fatalistán hatottak volna, de itt,

ebben a mocsárban, túl az értelem és emberi

méltóság minden határán, mindenki magától

értetődőnek tartotta őket.

Néhány perccel később Cirk és a felderítők is

feltűntek a tisztás túlfelén, s a nyomukban a

többi Szellem. Mkoll, mintha csak megérezte

volna, hogy valami nincs rendjén, kérdőn

nézett Gauntra.

– Rövid pihenőt tartunk itt – mondta a

komisszár ezredes, és komor arccal

masszírozta a nyakát.

Az Áruló

696

Az őrmester megvonta a vállát, s a felderítők

gyorsan ülőhelyet kerestek maguknak a fák

léggyökerei között. A mocsár úgyis megvárja

őket.

– Sajnálom, uram – telepedett le Curth Gaunt

mellé. – Másodjára mondtam csődöt. Nagyon

röstellem, de egyfolytában sírok, és képtelen

vagyok parancsolni az érzelmeimnek. Ez a

hely… teljesen kifordít magamból, és…

– Nem maga tehet róla – rázta meg a fejét a

parancsnok.

– De akkor is… ez… ez meg mit csinál?

Eszra, aki a felderítők nyomában, csöndben

visszatért, Feygor fölött állt, és kíváncsian

nézegette a kataton tanithit.

Gaunt föltápászkodott, majd maga mellé

intette Mkollt, és az Éjjáróhoz ballagott. A

molyember sötét, kifürkészhetetlen

pillantással mérte végig őket, majd motyogott

valamit, és Feygorra bökött. A szavai túl

Dan Abnett

697

gyorsak és kivehetetlenek voltak, semhogy

Gaunt megértse őket, így ismét Mkoll fordított.

– Azt mondja, hogy a népe az utóbbi időben

már látott néhány hasonló esetet.

– Mióta a Káosz megérkezett a Gereonra.

– Pontosan. Azt mondja… azt mondja, hogy

van egy gyógymódjuk, ami néha valóban

segített. És azt is, hogy ha megengedi, uram,

szeretné kipróbálni Feygoron.

Gaunt Curth felé pillantott, de a doktornő

tehetetlenül tárta a szét a kezeit.

– Gyógyszer nélkül, és úgy, hogy valamiféle

nem természetes eredetű rontással állunk

szemben… az én tudományom itt véget ér,

uram. Egy ilyen helyzetben bármilyen segítség

jól jön.

– Legyen – biccentett Gaunt a kalauzuk felé.

– Próbálja meg!

Az Éjjáró félrehúzta a köpenyét, és lecsatolta

a mellkasára erősített hevederről az egyik

Az Áruló

698

kulacsát. Óvatosan kinyitotta, majd az ujjával

kikanalazott belőle egy kevés szürke pasztát,

ami ugyanolyan színű volt, mint a bőrét borító

festékanyag. Letérdelt Feygor mellé, és a

kenőcsöt a katona nyakára kente, a lassan

elhaló szövetre a gégeimplantátum köré.

A tanithi összerázkódott, de nem tért

magához.

– Mi ez a kenőcs? – lépett közelebb Curth.

Mkoll szótlanul hallgatta Eszra válaszát,

aztán a nőhöz fordult.

– Ez… azt mondja, hogy ez… egy olyan szer,

aminek az alapja az egyik itteni molyféle…

mérge.

– Méreg? – kerekedett el a nő szeme. – Talán

valamilyen… ellenanyag?

– Olyasmi lehet – mondta a felderítő. – Én

sem értem igazán. Viszont Eszra azt mondta,

hogy ez a szer már nem egy alkalommal

működött. Ezek az emberek évszázadok óta

Dan Abnett

699

élnek olyan környezetben, ami tele van

mérgező állatokkal és növényekkel. Valahogy

csak ki kellett ismerjék magukat a mérgek

között. A bőrükbe dörzsölt anyag… álcafesték,

és vannak rituális okai is annak, hogy viselik,

de az is a moly szárnyából kivont anyagból

készült. Az elmúlt századokban nyilván

kialakult valamiféle… ellenállás a

szervezetükben a mérgek többségével

szemben. Ennek a koncentrátumát kenik a

fegyvereikre. Azt mondja, hogy… az egyik

méreg semlegesíti a másikat. Ő hisz benne.

És… maga mondta, doktornő, hogy… már

nincs más ötlete.

Eközben Eszra már el is tette a kulacsot,

majd lekuporodott Feygor mellé a földre,

összefonta a mellkasa előtt a karjait – és várt.

Az Áruló

700

A kényszerű pihenő lassan a végéhez

közeledett. Egy kicsit még rá is húztak, bízván

benne, hogy Feygor állapota javul legalább egy

kicsit, de háromnegyed óra után még mindig

semmi változást nem tapasztaltak.

Aztán Rawne szárnysegédje egyszer csak

görcsösen rángatózni kezdett, és úgy hörgött,

mint aki nem kap levegőt. A mesterséges

gégefő félelmetesen eltorzította a hangot, ami

mintha már nem is emberi torokból tört volna

föl.

– Gak! – káromkodott Curth.

Mindenki Feygor köré gyűlt, aki egyszer

csak felpattant, és fellökte azokat, akik túl

közel álltak hozzá. Hátravetette a fejét, és

habzó szájjal kezdett üvölteni, mint akinek

teljesen megbomlott az elméje. A szemeinek

már csak a fehérje látszott, s úgy tűnt, minden

izma egyszerre feszül pattanásig.

– Fogják le! – kiáltotta Gaunt. – Most!

Dan Abnett

701

Bonin állt hozzá a legközelebb, de Feygor

úgy küzdött, mint egy eszelős, és egy

mozdulattal leütötte a felderítőt. Aztán futni

kezdett.

A karjait kitárva, sikoltva rohant, azt se

nézve, merre. Faágak csapódtak az arcába,

gyökerekben bukott fel, s mérgező molylepkék

százait zavarta föl, miközben megpróbált

minél messzebb jutni.

– Maradjanak itt! – vetette oda Gaunt

Mkollnak, aztán az őrnaggyal együtt Feygor

nyomába eredt.

Térdig gázoltak a sárban, lehajló faágakat

kerülgettek, megpróbálták elhajtani a túl közel

merészkedő rovarokat, s tartani a tempót.

Látni már egyáltalán nem látták a tanithit, de

hallani még mindig hallották. A nyomai, akár

két sárbarna csík, úgy húzódtak a nyálkás,

zöld vízben.

Az Áruló

702

– Akkor ennyi volt – krákogta Rawne futás

közben.

– Megpróbáltunk segíteni rajta – zihálta

Gaunt.

– Egen… legalább megpróbáltuk.

– Nyilván túl nagy dózist kapott.

Tőlük balra ismét felhangzott az agonizáló

gépi sikoly.

– Visszafordult!

– Ott fut! – csattant föl Gaunt, és ő maga is

balra kanyarodott.

Feygor két, lassan rothadó cikász között állt

meg, s úgy kapaszkodott az egyik törzsébe,

mint a vízbefúló az utolsó szalmaszálba. A

körmei erőtlenül csúsztak le a fa pikkelyes

kérgéről, s mindketten hallották, milyen

kétségbeesetten kapkodja a levegőt.

Lassítottak, majd Gaunt előhúzta a

hangtompítós pisztolyát.

Dan Abnett

703

– Egy pillanat alatt megleszünk vele –

mondta halkan. – Enélkül lehet, hogy még

órákig tartana, míg kiszenved.

Rawne a komisszár ezredes elé állt, a

pisztoly útjába.

– Jobb, ha én csinálom – mondta rekedten. –

Az ilyesmi a barátok dolga.

Gaunt biccentett, és odaadta neki a pisztolyt.

Az őrnagy úgy szorította a mellkasához a

fegyvert, mint egy szent ereklyét, s bár nem

volt egy istenes ember, most mégis halk imába

kezdett, amíg odaballagott Feygorhoz.

– Föld Arany trónusa… mindenható

Császár… kérlek, tekints le rám, s bocsásd meg

bűnömet…

Feygor leguggolt, s mindkét kezével átölelte

a fatörzset. A vállai úgy rázkódtak, mint aki

sír, vagy fuldoklik. Rawne kétlépésnyire állt

meg tőle, s a tarkóját vette célba.

Az Áruló

704

Feygor… legrégibb cimborája, bajtársa,

szárnysegédje.

Az ujja az elsütő billentyűnek feszült, amikor

Feygor hirtelen fölnézett – egyenesen rá. A

tekintetében értetlenség tükröződött, ahogy

megpillantotta a fejének szegezett pisztolyt.

– Hát ez meg mi a franc? – kérdezte

döbbenten.

Dan Abnett

705

HUSZONHÁROM

– Sokáig tart még? – kérdezte Sturm.

Desolane a púpos fyzikusra pillantott, mire

az gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, pheguth.

– Desolane! – mondta a tábornok, fenyegető

éllel a hangjában.

– Bocsáss meg, phe… Bocsáss meg, uram!

Még nem szoktam hozzá teljesen az új neved

használatához.

– Ez a régi nevem, Desolane. A régi nevem

használatához.

Az Áruló

706

A fyzikus lassacskán a végére jutott a

vizsgálatnak. Levette Sturm fejéről a króm

szkennercsuklyát, és eltávolította a férfi

fejbőréből a tűket.

– Most már felülhet – szörcsögte.

A vizsgálóasztal szervomotor]ai halkan

felbúgtak, ahogy függőlegesbe hozták az

alkalmatosságot. Az áruló tábornok

távolságtartással és némi undorral szemlélte a

termet. Köröskörül filigrán díszes orvosi

eszközök álltak tartókban és pihentek a

krómasztalokon: szenzoriumok,

vérátömlesztéshez használt csövek és pumpák,

csavarok, fűrészek, kapcsok, kések, fogók,

tálak, lézerszikék, vércsapolók, szkennerek. Az

egyik asztalon, vörös selyemlepel alatt egy sor

olyan eszköz hevert, amiket még soha nem

látott, de igazándiból nem is igen volt kíváncsi

a funkciójukra vagy a működésükre.

Dan Abnett

707

A polcokon végig üvegek sorakoztak,

bennük vizeletsárga folyadékban

preparátumok, a falakon anatómiai ábrák,

melyeket nagy műgonddal készítettek. A

legtöbb rézkarc és metszet volt, melyek

hátborzongató pontossággal ábrázolták egy

sor idegen lény csontszerkezetét, belső

szerveit, idegrendszerét és vérkeringését.

A fyzikus egészen közel hajolt Sturmhoz, és

egy speciális szerkezettel világított a jobb

szemébe.

– Fáj még a feje? – kérdezte.

– Egy kicsit.

– Az emlékezetkiesés?

– Most már emlékszem a saját nevemre, és

olyan emberekére is, akik hosszú időn át

csupán megfoghatatlan árnyak voltak.

– A kéregi aktivitás mindenesetre

figyelemreméltóan sokat javult – biccentett a

fyzikus Desolane felé. – Minden teszt ezt

Az Áruló

708

bizonyítja. Fiziológiai traumának azonban nem

sok nyomát találtam. Javaslom, hogy a pszik is

vizsgálják meg, amilyen hamar csak lehet.

– Azt már nem! – csattant föl Sturm. – Nem

kell több transzkódolás!

– Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az

összeomló elmezár után nem maradtak csúf

meglepetések – ingatta a fejét a fyzikus. – Ez

most nagyon kritikus időszak.

Sturm meztelen volt, de ez most szemmel

láthatóan nem zavarta. A viselkedésében beállt

változás félelmetes volt, s minden mozdulatára

és gesztusára kihatott. Még a tartása is

megváltozott, akárcsak a hanghordozása vagy

a szóhasználata. Arrogáns magabiztosság

keményítette meg a gerincét, s szegte föl az

állát.

Desolane egy tunikát nyújtott át a

tábornoknak.

Dan Abnett

709

– Nem! – rázta meg a fejét Sturm. – Nem

akarom ezeket a rongyokat! Találj nekem

valami olyat, ami illik hozzám, vagy továbbra

is meztelen maradok.

Az életőrző biccentett, aztán kilépett az ajtón,

s azonnal parancsokat vakkantott oda az

ajtónállóknak.

– Felteszem az Omnipotentát már értesült a

történtekről – vetette oda Sturm a visszatérő

Desolane-nek, miközben szórakozottan, az

egyik asztalon heverő eszközöket

tanulmányozta.

– Természetesen. Amint tud, máris

ideutazik. Az echelonok parancsnokai, s a

Gereonon állomásozó legfőbb stratégák és

tiszttartók szintén értesültek a szerencsés

eseményről. A transzkódolás után, amit ez

egyszer még kénytelen leszel elviselni, jól ki

kell, hogy pihend magad. A következő néhány

nap elég fárasztó lesz.

Az Áruló

710

– Rendben – biccentett a tábornok. – De jobb

szobát, és egy megfelelő ágyat akarok!

Bilincsek nélkül.

– Nos, én… – kezdte Desolane, de Sturm

egyszerűen lesöpörte.

– Jobb szobát, és egy megfelelő ágyat akarok.

Bilincsek nélkül. Világos?

– Igen – hajtott fejet a testőr.

Az ajtónállók egy elegáns uniformissal tértek

vissza: egy szirdár díszegyenruhájával, amiről

minden rangjelzést és kitüntetést

eltávolítottak. Hosszú szárú fekete csizma,

zöld nadrág, és hosszú zöld kabát járt hozzá, s

a tábornok roppant elégedett arckifejezéssel

öltötte magára az egyenruhát.

Egy darabig a vizsgáló egyik falán függő

tükörben nézegette magát. A transzkódolás

során nemegyszer megmutatták neki a róla

Dan Abnett

711

készült felvételeket, remélve, hogy a saját

arcának látványa majd erős érzelmi reakciót

vált ki belőle.

Félelmetes érzés volt, hogy az arc, amit

látott, s amit megérintett, semmiféle emléket

nem ébresztett benne. Idegen dolog volt a

számára. Pusztán egy darab hús.

Most azonban minden vonás, minden ránc,

folt és forradás ismerős volt. Próbaképp

megvakarta az állát, és elégedetten konstatálta,

hogy az arcát immáron a sajátjának érzi.

– Borotválkozni is akarok – jegyezte meg. –

Ez az elhanyagolt szakáll elfogadhatatlan!

– Igen, uram – biccentett Desolane. – De

előbb… a pszik.

Együtt vágtak át az erőd visszhangos

csarnokain és folyosóin, dolgukra igyekvő

szolgák, türelmesen posztoló őrszemek,

Az Áruló

712

excubitorok és pletykálkodó tiszttartók között.

Desolane figyelmét nem kerülte el, hogy a

pheguth immáron sem görnyedt, sem riadt

nem volt. Úgy masírozott át a szolgálattevők

sorain, mintha mind az alárendeltjei lettek

volna.

A baljóslatú transzkódoló terem ajtajában

egy görnyedt, púpos alak várta őket. Méternél

alig volt magasabb, s aranyszállal hímzett

vörös bársonyköpeny rejtette idomtalan

alakját.

A törzsére fémvázat szíjaztak, mely egy

fekete írógépet tartott. Sturmnak nem jutott

jobb hasonlat az eszébe, amikor megpillantotta

– egy törpe, akire írógépet szíjaztak.

A vázról papírlapokkal teli tartók lógtak,

amik szinte a földet súrolták.

A torz emberke arca sem festett sokkal

szebben: a szemei mélyen ültek, s aprók

voltak, akár egy malacé. Jókora, kampós orra

Dan Abnett

713

alatt azonban ajkak nélküli száj vicsorgott –

csupa nikotinsárga lapátfog. A füleit levágták,

s a helyükre gépi audioaljzatokat építettek be.

– Ez itt Humiliti – intett a törpe felé

Desolane. – Én hívtam ide.

– Mivégre? – húzta föl a szemöldökét az

áruló.

– Lexikográfus, aki minden pillanatban

melletted lesz, s minden szavadat lejegyzi. Így

egyetlenegy sem vész kárba, vagy merül

feledésbe.

Humiliti bekapcsolta a fémkeretre szíjazott

írógépet, papírt tett a gépezetbe, majd

megropogtatta az ujjait, és írni kezdett. Az

ujjai könnyed eleganciával siklottak a

billentyűk fölött, s az előző beszélgetés minden

egyes szavát megörökítették.

Desolane kinyitotta az ajtót, s a tábornok,

nyomában a lexikográfussal, belépett.

Az Áruló

714

A helyiség közepén álló szék iszonytató

emlékeket ébresztett benne, s kelletlenül

foglalt benne helyet. Az elektromos vezérlésű

bilincsek azonnal a helyükre csúsztak, és rá is

záródtak.

– Ezekre már semmi szükség – mondta, s

hallotta, ahogy a törpe minden szavát lejegyzi.

A bilincsek egy pillanat múlva kinyíltak, s a

szék lassan elkezdett hátrafelé dőlni, mígnem

az arca már a mennyezet felé fordult.

– Pheguth – szólalt meg egy testetlen hang.

– Többé már nem – mondta a férfi.

– Ismét belekezdünk a vizsgálatba.

Sturm érezte, ahogy a levegő pillanatok alatt

lehűl, s óvatos, kutakodó ujjak távolítják el a

koponyacsontjából az aljzatokat védő

gumikupakokat. Aztán felsivítottak a pszi-

szondák, s a koponyájába csúszó tűk mintha

egyenesen az agyába mélyedtek volna.

Sturm felmordult, és az izmai megfeszültek.

Dan Abnett

715

– Kezdjük hát ismét az elejéről – szólalt meg

ismét a hang. – Rang?

– Tábornok.

– Név?

– Noches Sturm.

– Hogyan került ide?

A tábornok megköszörülte a torkát, s az

elméjét megtöltő, zúgó hangon túlról is jól

hallotta, ahogy a lexikográfus minden szavát

lejegyzi.

– Úgy tudom, fogoly voltam egy katonai

hajón, melyet a Tarnagua közelében foglaltak

el egy rajtaütés során. Amikor a támadók

rájöttek, hogy az egyik foglyuk a Birodalmi

Gárda egy magas rangú tisztje, azonnal

biztonságos helyre szállítottak, hogy

kivallathassanak. Itt fedezték föl, hogy a

tudatomat elmezár óvja. Ekkor küldtek ide, a

Gereonra, ami távol esik a fronttól. Azért, hogy

feltörhessék az elmezárat.

Az Áruló

716

– Mit tud az elmezárról? – kérdezte egy

másik hang, ami akár egy kisgyereké is

lehetett volna.

– Óvintézkedés. Olyan esetekben

alkalmazzák, amikor az alany túl sok kényes

információval bír. Elködösíti az elmét, elfedi az

emlékeket.

– A maga agya titkokkal teli, Noches –

jegyezte meg az első hang. – Fontos titkokkal.

Hogy lehet, hogy nem törölték egyszerűen az

elméjét?

– Elképzelésem sincs.

Az írógép, akár egy miniatűr kivégzőosztag

dobosai, minden szavát a halhatatlanság felé

terelte.

– Ez nem igaz – szólalt meg egy harmadik

hang, egy idős nőé. – Ugye? Szeretném, ha

eltöprengene ezen! Ez már olyan emlék,

amihez hozzáfér.

Dan Abnett

717

Sturm lehunyta a szemét, és lassan

tudatosult benne, hogy valóban képes

visszaemlékezni. Csodálatos érzés volt.

– Tárgyalásra vittek. Haditörvényszék. A

Komisszariátus úgy döntött, hogy nem lehet

törölni az elmémet, mert úgy képtelenség

lenne lefolytatni az eljárást. Viszont annak

kezdetéig túl veszélyesnek ítélték megfelelő…

óvintézkedések nélkül hagyni. A tudatomat

elmezárral vették körül, s bíztak benne, hogy

az asztropaták eme trükkje majd megóvja az

emlékeimet és titkaimat a tárgyalás kezdetéig,

amikor is szándékukban állt eltávolítani.

– Nem volt ínyére a dolog, nem igaz,

Noches?

– Gyűlöltem. Könyörögtem nekik, hogy ne

tegyék. Fenyegetőztem. De… semmi nem

segített. Maga az érzés… végtelen tompaság.

Üresség. Sötétség. Hogy ezek után mit tettek

velem, azt már valóban nem tudom. Csak

Az Áruló

718

azzal voltam tisztában, hogy valami

szörnyűséget műveltek az elmémmel, de hogy

mifélét… hogy mi mindent vettek… loptak el

tőlem, azt csak most kezdem igazán

megérteni.

– Az emlékei rohamos gyorsasággal térnek

vissza, Noches.

– Igen, de én nemcsak nevekről,

évszámokról és adatokról beszélek. Nemcsak

azokról az információkról, amiket bezártak az

agyamba. Saját magamról beszélek. Még saját

magamat is elfelejtettem! Hogy ki vagyok én…

milyen a természetem… a saját szokásaimat…

önmagamat. Elvették a személyiségemet. Az

az ember, akin az elmúlt hónapok során a

transzkódolást végezték, csupán egy hús-vér

báb volt. Egy üres héj, és nem Noches Sturm.

A pszik egy darabig ott keringtek körülötte –

szinte érezte, ahogy körüljárják –, de percekig

egyetlen kérdést sem tettek tol neki.

Dan Abnett

719

– Nincs több kérdés? – kérdezte a tábornok.

– Miért volt őrizetben? – kérdezte egy

férfihang. – Miféle tárgyalásra akarták elvinni?

– Tévedés volt csupán… mert… elárultak.

– Ezt magyarázza meg!

– A Verghast bolygón, Vervunhive védelmét

rám bízták. Iszonyú küzdelem volt, és egy

darabig úgy tűnt, lerohannak minket. De a

legaljasabb ellenség nem a falakon kívül lesett

ránk, hanem azokon belül. A Birodalmi Gárda

egyik komisszárja volt az. Az útjaink már

korábban is keresztezték egymást, és nem

állítom, hogy a legjobb barátok voltunk, de én

nagyvonalúan viselkedtem, készen arra, hogy

fátylat borítsunk a múltra. Elvégre egy egész

háborút kellett megnyernünk, így nem volt

időnk efféle kisstílű torzsalkodásra. De ez az

átkozott addig ügyeskedett, míg úgy tűnt,

mintha elhagytam volna a posztomat. Ezzel

vádolt a mocskos fattyú! Engem, a

Az Áruló

720

parancsnokát! De… ő komisszár volt, s

azokban a sötét napokban elég népszerű a

katonák körében. Ezt kihasználva

foganatosította a vádjait, és a felettesei

tudtával és beleegyezésével fogságba vettetett.

Aztán jött az elmezár…

– És a statáriális bíróság? Egy komisszárnak

nincs jogában a vádlottat helyben elítélni és

kivégezni!

– Egy közkatonát igen, de nem egy

tábornokot! – horkant föl Sturm megvetően. –

Az én családom kiváló kapcsolatokat ápol a

Terra Nagyuraival. Ha engem ott helyben

kivégez, az akkora vihart kavart volna, amit ő

sem mert megkockáztatni.

– Hogy hívják ezt a komisszárt?

Az egyetlen dolog, amit még az elmezár sem

volt képes elfedni, az a gyűlöletes név volt.

Dan Abnett

721

– Gaunt – mondta Sturm, és torz mosolyra

húzta a száját. – Ibram Gaunt. Hogy rohadjon

meg!

A pszik egy darabig megint nem szóltak

hozzá.

– Még kérdés?

– Szerfölött elégedettek vagyunk a jelenlegi

elmeállapotával, Noches! Az emlékezete már

majdnem teljes egészében ép, s lassan az

elmezár utóhatásai is elmúlnak majd. A mi

munkánk itt véget ért.

– Köszönet a fáradozásért! – biccentett a

tábornok kényszeredett mosollyal. – Még az

olyan napokért is, amikor sikoltoztam. Örülök,

hogy ismét önmagam lehetek.

– Volna még itt egy utolsó kérdés – szólalt

meg váratlanul a női hang.

– Igen?

A hangok, akár egy kórus, egyszerre

szólaltak meg.

Az Áruló

722

– Mikor először találkoztunk, hűséget

fogadott az Anarchnak. Azt ígérte, hogy amint

az elmezár megszűnik, elhagyja a Hamis

Császár ügyét, és a mi urunk oldalán küzd

majd, legjobb tudása szerint.

– Valóban.

– De ma beismerte, hogy immáron egy másik

ember lett. A szánalmas héj, aki a fogadalmat

letette, nem Noches Sturm volt. Így hát meg

kell, hogy kérdezzük… meggondolta-e magát?

– Ha nem így gondolnám, azt úgyis

kiolvasnák az elmémből – komorodott el

Sturm arca. – És most figyeljenek jól! Én

hűségesen szolgáltam a Birodalmat. Ennek

szenteltem az egész életemet. A Birodalom

azonban elfordult tőlem, s úgy bánt velem,

mint egy rühes kutyával. Innen már nincs

visszaút. A Birodalom akarta, hogy az

ellensége legyek, de ezt még nagyon meg fogja

bánni!

Dan Abnett

723

Humiliti írógépének szüntelen kattogása volt

az egyetlen hang, ami megtöltötte a helyiséget.

– Hűséget fogadtam – mondta ki végül

Sturm. – Az Anarchnak, akinek szava minden

más szót kiolt. Elég jó válasz ez a kérdésükre?

Az Éjjáró átvezette őket a Határ neve nincs

ösvényein, s a fénytelen senkiföldjén, amit

örök sötétség és köd ült meg. A víz a lábuk

alatt zöld volt, bűzös és mérgező, ennek

ellenére nyüzsgött benne és körülötte az élet.

Aztán, ahogy lassan apadni kezdett, a

mocsárvilág sivár, szürke sártengernek adta át

a helyét. A megfeketedett csontváz kezekre

hasonlító fákon jókora, fehér gombák

tenyésztek. Nem egy ezek közül fluoreszkált

az örök félhomályban, s szürkésfehér fényével

rovarok ezreit vonzotta, amik felhőként

keringtek a gombák körül. A föléjük boruló

Az Áruló

724

lombkoronán azonban még mindig csak egy-

egy halovány fénysugár tudott átszivárogni.

A birodalmiak konokul törtek előre, de itt,

ahol a csönd és a sötétség volt az úr, ők maguk

is egyre kevesebbet szóltak egymáshoz.

Sápadt, lerongyolódott emberalakok voltak

csupán, akiket már csak a makacsság és a

kötelességtudat hajtott előre.

Idelent valóban szellemeknek tűntek,

egykori önmaguk néma kísérteteinek, akik

ahhoz is túl makacsok, hogy elismerjék, már

megszűntek létezni.

Két teljes napig meneteltek, szinte minden

pihenő nélkül, mire elérték azt a pontot, ahol a

lápvilág lassan véget ért.

Érezhetően lehűlt a levegő, és a páratartalom

is már majdnem elviselhető volt.

A ruháikban – amik az előző két nap során

megszívták magukat nedvességgel – most

szinte fáztak, s végtelen, ólmos fáradtság

Dan Abnett

725

kezdett erőt venni rajtuk. A tízperces pihenők

nem pótolták az alvást, de az iszaptengerben

szinte lehetetlen volt olyan helyet találni, ahol

az ember álomra hajthatta a fejét.

Ahogy azonban egyre szilárdabb talajt

éreztek a lábuk alatt, a szemükbe is

visszalopózott valami az élet fényéből.

Mindőjük közül Feygor volt messze a

leglerongyolódottabb állapotban, de élt, és

képes volt járni. A torkán terjengő pír is

kevésbé látszott már vészesnek, s úgy tűnt, a

méreg, amit Eszra adott be neki, végül

mégiscsak megóvta az életét. Arról pedig,

hogy milyen közel is voltak hozzá, hogy egy

kegyesnek ítélt lövéssel átsegítsék a túlvilágra,

se Gaunt, se Rawne nem beszéltek.

A szilárd talajjal együtt az élővilág is újra

megjelent. Ez már nem a rovarok birodalma

volt, hanem a gyíkoké, amik villámgyors,

kiölthető nyelvükkel a mérgező molylepkéket

Az Áruló

726

is levadászták. A vízfelszín alól kétéltűek

dülledt szemei lestek az emberek minden

mozdulatát, s a láp végtelen csöndjét végre

már nemcsak a rovarok halk, monoton

zümmögése törte meg.

A készleteiknek napokkal ezelőtt a nyakára

hágtak, s ha Eszra nincs velük, víz és élelem

híján már rég elpusztultak volna. Ő volt az, aki

megmutatta a felderítőknek, hogy mely

növények és állatok ehetőek, és melyeket

kerüljenek el nagy ívben, mert halálosan

mérgezőek. Íjának hajszálpontos lövéseivel

ötven lépésről is eltalált egy tarajos gyíkot, és

néhány nap alatt mind megtanulták tisztelni a

tudását, ami nélkül elvesztek volna a

mocsárban.

Curth mindent megvizsgált, amit a

vadászatok során elejtettek, s tudományos

precizitással osztályozta is őket. Volt, amivel

csak Eszra módosult immun- és

Dan Abnett

727

emésztőrendszere boldogult, de akadt olyan

állat is – egy angolnaféle, ami az iszapos

vízben élt, és egy gyíkszerű lény, ami

kezdetleges átmenetet képezett a hüllők és az

emlősök között –, amit mind megehettek,

feltéve, hogy jó alaposan átsütötték.

Most vették először igazán hasznát Brostin

alig működő lángszórójának. Gaunt már

napok óta fontolgatta, hogy parancsba adja,

hagyják hátra az ormótlan fegyvert. Végtére is

olyasféle holmi volt, amit a Káosz egyik

harcosa használt, s mint ilyen, alapjában véve

veszélyes és tisztátalan.

A jelenlegi helyzetüket tekintve azonban –

most, hogy a vízzel, élelemmel és a levegővel

már mind megfertőződtek – ostobaság lett

volna egy ilyen parancs. És most, tűz nélkül

enni sem tudtak volna.

Az egyik étkezés után Eszra megengedte

Gauntnak, hogy közelebbről is megvizsgálja az

Az Áruló

728

íját. Míg ő egy sült békát majszolt, a komisszár

ezredes a masszív, visszacsapó íjat

tanulmányozta. Egy ilyen fegyverrel talán még

egy birodalmi arbitrátor könnyű vértezetet is

át lehetne ütni. Látta, hogy záporoztak a

káoszgárdistákra a rövid, vashegyű lövedékek,

és – napok óta először – csöndesen

elmosolyodott. A Császár óvja az Éjjárókat is!

A magasabban fekvő mocsár határvidék volt

– egy másik, miazmás ködbe burkolózó láp

peremén húzódott, mely a láthatár pereméig

nyújtózott. Eszra következetesen ezen a

körülbelül egynapi járóföldön belül tartotta a

Szellemeket, s végig azokat a csapásokat

követte, melyek a gyíkok és békák birodalmán

belül kanyarogtak.

Mintha egy roppant töltésen haladtak volna,

ami aztán lassan szélesedni kezdett, s ezzel

Dan Abnett

729

együtt olyan növények is megjelentek, amikkel

a mocsárban egyszer sem találkoztak: bíbor

tövisű, magas, karcsú fák, és sűrű bokrok,

melyek egyre inkább képesek voltak megkötni

a talajt.

Ujabb napi járóföld után ismét emelkedni

kezdett a talaj, s ahogy északnyugat felé

haladtak, az iszapból először tőzegláp lett,

aztán barna, majd fekete erdei talaj.

A következő nap délutánján már sűrű

erdőben jártak, ahol az eltorzult, kifacsarodott

törzsű fák úgy gubbasztottak, akár egy

rongyokba csavart, leprás sereg. Az ágakról

fekete indák lógtak, a fák kérgén seszínű moha

tenyészett, s mindent elleptek a gombák.

Itt azonban már járt a levegő, s a fák halk

nyikorgással hajladoztak a szellőben. Ez –

annak ellenére, hogy mind az erejük végén

jártak – felvillanyozta őket. A mocsár bűze

Az Áruló

730

után a lassan bomló erdei aljnövényzet szaga

szinte üdítően friss volt.

Egy kicsivel odébb Eszra váratlanul

megállította őket, és jelezte, hogy rejtőzzenek

el, és maradjanak csöndben. Valami mozgott

előttük az erdőben, s bár nem látták tisztán,

azt mind érezték, hogy reng a léptei alatt a

föld. Úgy tűnt, itt, ahol a Határ végre

megszilárdul, olyan lények élnek, amikkel a

molyember sem szívesen találkozna.

Három órával később végre megpillantották

a fényt.

Bonin szúrta ki először a halvány derengést,

ami már több volt, mint a világító gombák és

egy-egy kósza napsugár fénye, amik épp csak

képesek voltak félhomállyá változtatni az

örök, koromfekete éjt.

Először azt hitte, hogy valami szokatlanul

egyenes, magas, világos kérgű fát lát, amiről

talán egy vihar szaggatta le az ágakat. Csak

Dan Abnett

731

lassan tudatosult benne, hogy a fák között, a

lombkoronában egy foghíjat lát, ahol

átszüremlik a napfény.

A fénytócsába állt, s felfelé fordított arcát

percekig fürösztötte a napfényben.

– Erre! – rikkantotta, s ahogy a Szellemek

köréje gyűltek, végre megtört a nyomasztó

csend.

Volt, aki sírva fakadt, mások nevettek, vagy

épp a Császárnak mondtak köszönetet. Mind

igyekeztek megfürdetni az arcukat – vagy

legalább a kezüket – a fényben.

Egyedül Eszra maradt mindvégig távol.

Most, hogy már volt, ami hajtsa őket, sokkal

jobb tempóban haladtak. Hamarosan újabb

fényfoltokra bukkantak, s a látvány egyre

megszokottabb lett, ahogy a lombsátor

lassacskán ritkulni kezdett. A talaj is

Az Áruló

732

fokozatosan megszilárdult, s a Határ – a

Semmi Sötétsége, ahogy az Éjjárók nevezték –

fokozatosan sápadt derengésbe burkolózó

erdőknek adta át a helyét.

A Szellemek is szinte úgy érezték, hogy a

lidércnyomásos menetelés lassan a végéhez

közeledik, s az egyik pihenő alkalmával Gaunt

utasította Mkvennert, hogy tudakolja meg a

kalauzuktól, meddig tart még, míg elérik a

Határ peremét.

Az ösztövér felderítő figyelmesen

végighallgatta Eszra válaszát, aztán

elfíntorodott.

– Nem tudja, uram. Ilyen messze még ő sem

járt soha.

Dan Abnett

733

HUSZONNÉGY

A napkeltével együtt végtelen, cserjés síkság

bukkant elő a ködből – csupa zöld és sárga

falevél, apró ligetek, valaha megművelt földek,

a Gereon éléskamrája.

A megszállás előtt mind közül ez volt a

legtermékenyebb tartomány, s a láthatáron

húzódó, kéken derengő hegyvonulatig csupa

megművelt, zsíros föld nyújtózott errefelé.

A hajnali égbolt üvegesen áttetsző volt, a

felhők, akár egy összekuszált, sárgásfehér

pamutgombolyag. Rawne, aki a magas fűben

Az Áruló

734

hevert, az egyik karhajlatán nyugtatta a fejét, s

az eget bámulta. A sötétségben és

félhomályban töltött napok után nem győzött

betelni a nyílt égbolt látványával.

A felhők… mindegyiknek saját, egyedi alakja

volt. Akadt köztük asszony, ló, virág, madár…

amott egy pár összehúzott szem, ott meg egy

tőrt markoló kéz.

Meg fogok őrülni.

Lehunyta a szemét, s igyekezett nem

gondolni, és nem nézni semmire. Mert bármit

is látott, abba azonnal alakokat kezdett

beleképzelni.

Hagyta, hogy a bágyadt napfény cirógassa

az arcát, s a Határ sötét pokla után ez is szinte

kiváltságnak tűnt.

Most már mind betegek voltak. Mind. Egy

részük testileg, mint Feygor. Volt, akinek az

érzelmeit fertőzte meg ez a rohadt világ.

Dan Abnett

735

Curth, Cirk, Brostin… lassan mind gyerekekké

vagy dühöngő őrültekké válnak.

Az orvosok, taktikusok és papok mind

figyelmeztették őket erre, még az indulás előtt,

de azok csak szavak voltak, amik nem voltak

képesek megfelelően érzékeltetni mindazt, ami

itt rájuk várt.

Igaz, erre senki és semmi nem lett volna

képes felkészíteni őket.

Bármerre is nézett, mindenhol

szimbólumokat látott. Tisztában volt vele,

hogy ez már a rontás hatása, de ettől semmivel

nem lett könnyebb számára a dolog. Jelképeket

látott a falevelek között, a felhők formájában, a

hullámzó fűben, s az árnyékokban. Mind

másként festett, más volt a jelentése, s

mindnek más nevet is adott.

Még így is, hogy becsukta a szemét, a

retinája előtt úszó apró, fekete pöttyökből is

Az Áruló

736

jeleket látott kirajzolódni. Angolnát, tekergő

férgeket, egy telt keblű nőt… a stigmát.

Kinyitotta a szemét, de ez sem segített.

Mindenhol azt az obszcén jelet látta, amit Cirk

viselt az arcára tetoválva.

Megint látta a fűszálak kavargásában. A

csizmájára tapadt, száraz, repedezett sárban. A

tenyerén kanyargó vonalakban.

– Rawne!

Gaunt hívta, így kelletlenül feltápászkodott,

s odaballagott, ahol a Szellemek gyülekeztek.

Még ők is, ahogy ott álltak, egy csoportban, a

Jelre emlékeztették.

Már majdnem teljes, és ahogy közéjük áll

majd, azzá teszi.

Attól a helytől, ahol Bonin először fényt

pillantott meg, egy egész napi járóföldre volt

még az erdő széle. Átvágtak egy ártéri erdőn,

Dan Abnett

737

ahol a sáros dágványban derékig ért a gaz. A

fák egyre ritkásabban álltak, s mind több és

több fény jelezte, hogy lassan maguk mögött

hagyják a mocsárvilágot.

A láp után sáros dombok következtek, ahol

mindenfelé hatalmas görgetegkövek hevertek,

akár a félig eltemetett óriások. A csupasz,

halott fák szarvasként ültek a dombtetőkön,

közöttük elvadult groxok kóboroltak. Larkin

egy pontos lövéssél leterítette az egyiket, s

remek ebédet készítettek belőle. Ennél jobbat

és táplálóbbat nem ettek, mióta a Gereonra

tették a lábukat.

Végül egy ősöreg tölgyfaerdőbe értek, s

végre ismét szilárd földön állhattak, ami Eszra

kivételével mindannyiuk arcára mosolyt csalt.

A molyember egyre gyakrabban állt meg, s

gyanakodva szimatolt a levegőbe. A növények

és az állatok, de még a talaj szerkezete is

szokatlan és új volt a számára. A legtöbbször

Az Áruló

738

azonban az égboltot fürkészte, mint aki attól

fél, hogy a fejére szakad.

– Még soha nem látta az eget – jegyezte meg

halkan Mkvenner.

– Valahogy sejtettem – morogta Gaunt.

– A szeme sem alkalmazkodott még az új

fényviszonyokhoz – tette hozzá Curth. –

Megfigyeltem, hogy szinte megállás nélkül

könnyezik.

– Mondja meg neki, Ven, hogy most már

visszatérhet az övéihez – mondta a komisszár

ezredes. – És köszönje meg neki mindazt, amit

tett! Nélküle nem jutottunk volna el idáig.

A felderítő elkezdte fordítani Gaunt szavait,

aztán egyre döbbentebben hallgatta az Éjjárót.

Végül hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és

ismét Gaunthoz fordult.

– Nem megy, uram.

– És miért nem?

Dan Abnett

739

– Azért, mert… khm… szóval… ő az öné,

uram.

– Tessék?

– Ő az ön tulajdona, uram.

Gaunt maga próbált meg a molyember

lelkére beszélni, aztán ismét segítségül hívta

Mkollt, de nem boldogultak. Az Éjjáró tudta,

hogy mi a kötelessége. Cserébe a népnek

nyújtott segítségért Cynhed az egyik fiát

ajándékozta a Szellemeknek. Amikor Gaunt

segítséget kért tőlük, ő csupán egy kalauzra

gondolt, de az Éjjárók úgy értelmezték, hogy a

népük egyikét akarja tulajdonául. Nem csoda

hát, ha visszautasították a kérését.

A káoszgárdistákkal vívott csata után

azonban a vezér úgy érezte, illetlenség lenne

továbbra is megtagadni az idegenek óhaját.

Hálája jeléül Gaunték mellé adta az egyik fiát.

Mintegy ajándékképp. Örökre.

Az Áruló

740

Végül Gaunt utasította, hogy menjen vissza a

mocsárba, majd tábort bontottak, és ismét

útnak eredtek.

Az Éjjáró a maga módján igyekezett

értelmezni az apja szavait, s a gazdája

parancsát: lemaradt ugyan tőlük, de tisztes

távolból így is követte őket. Mkvenner ismét

megpróbált a lelkére beszélni, de most sem járt

sikerrel.

– Nem fog hazatérni, uram. Ez most már

becsületbeli dolog nála. Az apja arra utasította,

hogy jöjjön velünk, és legyen a kísérőnk, így

pontosan ezt is fogja tenni, míg csak él és

mozog. Még soha nem járt ilyen messze az

otthonától, de akkor is teljesíteni fogja a kapott

parancsot. Arra kényszeríteni, hogy térjen

vissza a saját népéhez, olyasmi lenne, mint

utasítani, hogy szegje meg az apjától kapott

Dan Abnett

741

parancsot. Márpedig azt nem teheti, mert szent

esküvel fogadta meg, hogy engedelmeskedik

és szolgál.

– Hm… értem – mondta Gaunt végül. –

Akkor… mondja meg neki, Ven, hogy

mostantól kezdve úgy tekintek rá, mint a saját

embereim egyikére!

Miután a felderítő lefordította a parancsnoka

szavait, Eszra meghajolt, és elmosolyodott.

Furcsa gesztus volt ez az örökké mozdulatlan,

szürke arcon, de illett a pillanathoz. Az együvé

tartozás pillanata volt ez, s Gaunt tudta, erre

emlékezni fog, amíg él.

Hajnaltájt, egy háromórás pihenő után

haditanácsot tartottak. Az előttük elterülő

ligetes síkság szinte riasztóan békésnek tűnt,

de tudták, hogy ez valóban csak a látszat. Már

az indulás előtti végső eligazításon beléjük

Az Áruló

742

sulykolták, hogy az egész Gereonon ez a

legjobban őrzött terület.

És éppen ez az a hely, ahol a célpontjuk

tartózkodik.

– Pihenésre van szükségünk – kezdte Gaunt.

– Élelemre és készletekre. A térkép szerint

innen körülbelül három kilométerre,

északnyugatra van egy falu. Valószínűleg

elhagyatott. Ott kezdjük a készletek felhajtását.

Cirk őrnagy?

– Nem ismerem ezt a környéket – vont vállat

a nő.

– Landerson?

– Én már jártam errefelé, és ha az emlékeim

nem csalnak, az a falu Sövényes lesz. Ha jól

emlékszem, mert ezen a környéken vagy

féltucat hasonló, apró település akad.

– Jó – biccentett Gaunt. – Akárhogy is hívják,

odamegyünk.

Dan Abnett

743

A falu alig volt több mint egy maroknyi

elhagyatott épület, egy ütött-kopott

kovácsműhely, egy magtár, és egy apró

templom. A kora reggeli napfényben rovarok

zümmögtek, de rajtuk kívül életnek más

jelével nem találkoztak.

A felderítők halkan szétszóródtak, s

pillanatok alatt átfésülték a települést. A

nyomok alapján arra a következtetésre

jutottak, hogy a települést már jó ideje –

könnyen meglehet, hogy a megszállás óta –

senki nem lakja, és már hónapok óta nem is

járt itt senki.

Találtak némi élelmet, ami még

fogyaszthatónak bizonyult – sózott húst az

egyik kamrában, és pár üveg befőttet egy

pincében –, Beltayn pedig egy ősöreg sörétes

Az Áruló

744

puskát és három kerozinlámpást egy műhely

sarkában.

Curth az egyik ház emeletén, egy poros

szobában egy parányi bölcsőre lelt, benne egy

csinosan felöltöztetett babával. Percekig csak

ült az avítt gyermekjáték mellett, és

vigasztalhatatlant zokogott, pedig tudta, hogy

csupán a rontás erősíti föl az érzelmi reakcióit.

Criid itt akadt rá, de hiába próbálta

megvigasztalni, semmi nem segített. Aztán,

ahogy ő is szemügyre vette a bölcsőt, benne a

régi gyermekjátékkal, maga is sírva fakadt.

Curth lassan megnyugodott, s most már ő

próbálta Tonát vigasztalni.

Feygor és Varl együtt kutattak át egy

épületet. A földszinten egy ócska ágyra

bukkantak, amit Feygor azonnal birtokba is

vett. Mire Varl átfésülte az egész házat, a

másik tanithi már hangosan húzta a lóbőrt. Az

őrmester megcsóválta a fejét, aztán leült az ágy

Dan Abnett

745

végébe, a fejét a falnak támasztotta, és

lehunyta a szemét. Csak hogy pihentesse egy

kicsit.

Egy perc múlva már ő is aludt.

Rawne, aki a szomszédos házban keresgélt,

egy vacsorához terített asztalt talált a

konyhában. Hat teríték, kopott, de csinos

tányérok, s az időtől foszladozó

szövetszalvéták pihentek az asztalon, talán

már évek óta. A kandallóban kihűlt faszén

parazsa, egy kancsó alján összeszáradt, barna

massza maradéka, ami valamikor talán sör

lehetett. Úgy tűnt, bárkik is éltek itt, épp

vacsora közben kellett sietve távozniuk.

Az őrnagy kihúzta az asztalfőn álló széket,

és leült. A teríték… a tányérok mintázata olyan

volt, akár egy csónak körvonalai, a poharak

pedig a csónak körül fodrozódó vizet

formázták.

Az Áruló

746

Óvatosan kinyúlt, megigazított néhány

evőeszközt, áttolt pár tányért az asztal

túloldalára, s a szalvétákat is másként

hajtogatta.

Így már jobb.

Most már ezek is a stigmát formázták.

A kovácsműhelyt Larkin és Bonin kutatták

át, s az egyik fal mellett egy féltanknyi

prométeumot találtak, amit valószínűleg a

kovács használt annak idején a fém hevítésére.

– Idehívnád Brostint, Larks? – mosolyodott

el a felderítő.

Brostin nem értette, hogy mire fel kell neki

pont a kovácsműhelybe jönnie, de amint

megpillantotta az üzemanyagtankot, szélesen

elvigyorodott, és elkezdte áttölteni az értékes

folyadékot a zsákmányolt fegyver tankjába.

Dan Abnett

747

Gaunt rádiója felcsipogott.

– Itt az Egyes.

– Itt Mkoll. A templomnál vagyok. Ide kell

jönnie, uram! És… hozza magával Landersont

is!

A templom épületén – ami alig volt több

mint egy nagy faház – jókora lyukak tátongtak,

s a beszüremlő napfényben porszemcsék

táncoltak.

Vaskos faszékek álltak két sorban az egyik

fal mellett, az oltár fölött pedig bronzból öntött

sas tárta ki szárnyait. Gaunt fél térdre

ereszkedett, a sas jelét vetette magára, s halkan

belekezdett a Pusztulás Zsoltárába.

Az Áruló

748

Könnyen meglehet, hogy ez az utolsó

birodalmi oltár a bolygón, amit nem

szentségtelenítettek meg – tűnődött komoran

az ima közben.

Az elmúlt néhány éjszakán ismét álmodott,

amire azóta nem volt példa, hogy a Gereonre

érkeztek. Színes, plasztikus álmok voltak ezek,

amikre még most is emlékezett.

Sabbatról álmodott, aki néha kísértetiesen

hasonlított Cirkre, de ez nem zavarta. Amíg a

Szent vele van, nem fontos, hogy milyen

alakot ölt.

Valami azonban hiányzott az álmaiból. Azok

a halott barátai és bajtársai, akik éjről éjre

meglátogatták álmában, már nem jöttek el

hozzá az álmok ösvényein.

Néha még álmodott Slaydóval, de az agg

hadúr halovány volt, szinte áttetsző. Zweil

atyát is látta olykor, s a viharvert, vén pap

ilyenkor elégedetten nevetett. De Bragg már

Dan Abnett

749

csak egy emlék volt, nem több. Vamberfeld is.

És lassacskán Colm Corbec is.

Annak pedig már az idejét sem tudta, hogy

mikor tűnt föl valamelyik álmában Brin Milo.

Mióta a Herodoron elváltak az útjaik,

semmiképpen. De… ami egyre inkább

nyugtalanította… az ismerős arcok és hangok

helyett ott volt a sikoly.

Egy ember üvöltött a semmiben, és neki

elképzelése sem volt, hogy ez mit jelenthet,

vagy hogy ki lehet az. Pedig… a hang

fölöttébb ismerősnek tűnt…

Ibram Gaunt roppant komolyan vette az

álmokat. A tanulmányai és tapasztalatai azt

mondatták vele, hogy az álom azon ritka

eszközök egyike, amin keresztül az

Istencsászár kinyilvánítja az akaratát és

szándékát a közönséges halandóknak. Volt idő

persze, amikor ennél sokkal

földhözragadtabban gondolkodott, de a

Az Áruló

750

hosszú út, a víziók és jelek, melyek végül őt és

a Szellemeket elvezették a Herodorra,

megtanították rá, hogy vegye nagyon is

komolyan az álmokat.

S most, hogy visszatértek – még ha néha

zavarbaejtők is voltak –, hálás volt értük.

– Uram!

Mkoll az egyik sarokban ült egy gyalult

széken, és egy vaskos fóliánst lapozgatott.

– Mi az, őrmester?

– Feljegyzések, uram. Születési és halálozási

adatok. Házasságkötések…

– Ezért kellett iderohannom, őrmester?

Mkoll becsukta a könyvet, és a rézkapcsos

előlapot Gaunt felé fordította.

– Thawly falu plébániájának nagykönyve…

hmm… Landerson?

– Nem ismerős a név, uram – rázta meg a

fejét az ellenálló. – Sajnálom. Talán Cirk

őrnagy…

Dan Abnett

751

– Annyira nem fontos – legyintett Mkoll, és

újra kinyitotta a kötetet. – És… itt van még ez

is.

Egy lista volt, az elmúlt századokban

elhunytak nevével, a háttérben Thawly és a

környező falvak térképével. Minden halott

neve annál a településnél szerepelt, ahol

eltemették.

– A Császárra – kerekedett el Gaunt szeme. –

Van egy térképünk.

A Szellemek a templom előtt gyülekeztek, s a

komisszár ezredes megmutatta nekik a

térképet.

– Landerson őrnagynak igaza volt. Az a falu

tőlünk északnyugatra valóban Sövényes.

Tőlünk északra pedig egy Lombhullató nevű

település fekszik. Végre be tudjuk tájolni, hogy

hol vagyunk.

Az Áruló

752

– És hol a célpont? – kérdezte Rawne.

– Valamivel a térkép szélén túl. Egy kicsivel

Furgeshen is túl. Errefelé… látja, őrnagy?

Rawne nagyon is jól látta. Ahogy azt is, hogy

az árnyékuk egy imádkozó sáska alakját veti a

falra. És látta azt is, hogyan rajzolódik ki a

Gaunt arcán éktelenkedő zúzódásokból a

stigma. A sötétlila vérömleny alakja

eltéveszthetetlen volt.

A Káosz jele. Az, amit a démoni szépségű

Cirk is magán viselt.

Az Ellenség immáron Gauntot is megjelölte.

– Nem lenne itt az ideje, hogy minket is

beavassanak, parancsnok? – kérdezte élesen

Cirk. – Most, hogy már mi is részesei vagyunk

a küldetésüknek.

– Hamarosan, őrnagy. Hamarosan. De most

szeretném, ha vetnének egy pillantást erre a

térképre, és elmondanának erről a környékről

mindent, amit csak tudnak.

Dan Abnett

753

Cirk és Landerson közelebb léptek, s egy

percig némán tanulmányozták a térképet.

– Nos… Sövényes egy egészen kis falu –

kezdte Landerson. – Jeleken és excubitorokon

kívül nem sok mindent találnánk ott.

Lombhullató már valamivel nagyobb és

fontosabb hely. Mikor utoljára ott jártam, egy

önálló ellenálló sejt tevékenykedett a

környéken.

– Igaz – biccentett Cirk. – Leghamarabb

Lombhullatóban fogunk tudni kapcsolatba

lépni az ellenállással. Ugyanakkor… van ott

egy kaszárnya is. Nem túl nagy, de mégiscsak

helyőrségnek számít. Katonák, csapatszállítók,

rádióadó… nem is beszélve a drótfarkasokról.

– Egy pár drótfarkassal csak elbánunk –

jelentette ki harciasan Curth.

Gaunt úgy döntött, hogy elengedi a füle

mellett a megjegyzést, és nem emlékezteti rá a

doktornőt, hogy jelenleg erre esélyük se lenne.

Az Áruló

754

– Biztos benne, hogy rendelkeznek rádióval,

őrnagy?

– Legutóbb még volt – vont vállat a nő.

Gaunt elmosolyodott, amitől – Rawne tisztán

látta – az arcán éktelenkedő stigma még

obszcénabb formába torzult.

– Ez jó lesz – biccentett a komisszár ezredes.

– Ez a Lombhullató nevű hely pont megfelel.

Varl! Hogy van Feygor?

– Még mindig alszik, uram.

– Ne is keltse föl egyelőre. Itt az ideje, hogy

végre mi is kipihenjük magunkat. Reggel

indulunk tovább.

Az éjszaka sötét köpenyt terített a tájra, ami

mintha még a csillagokat is kioltotta volna.

Ezen az éjszakán a katonák mindegyike

ágyban aludt, mélyebben és békésebben mint a

megérkezésük óta bármikor.

Dan Abnett

755

Egyiküket sem érdekelte a por, vagy a

dohszag, ami minden bútorba beette magát. A

Határ híg, mérgező sarához képest ez maga

volt a tökéletes kényelem.

Egyedül Eszra nem aludt. Éjszaka volt és

sötét – olyasmi, amit a nappallal szemben

ismert, és értett is.

Már vagy két órája őrködött csöndben,

amikor mozgásra lett figyelmes az egyik utcán.

A karcsú férfi volt az, az a Rawne nevezetű.

Egy kivont, ezüstösen csillogó tőr volt a

kezében.

Az Éjjáró felajzotta az íját, és hangtalanul a

nyomába eredt.

Gaunt egy parasztház szénapadlásán tért

nyugovóra. Csak penészes lepedőket és

takarókat talált, úgyhogy hagyta az egészet, és

ruhástól heveredett le a szénarakás tetejére.

Az Áruló

756

Három órát, ha alhatott, amikor

megnyikordult a padlásfeljáró, és egy nő

korvonalait pillantotta meg a beszüremlő

holdfényben.

– Ana?

A nő hangtalanul levetkőzött, és melléje

heveredett.

– Ibram – suttogta, és megcirógatta a férfi

állát.

Gaunt óvatosan átölelte, aztán

szenvedélyesen megcsókolta.

– Ana, én… – Shhh…

Rawne némán fülelt. A szénapadlásról furcsa

zajokat hallott. Lihegést. Egy nő nyögéseit.

Aztán csönd lett.

Hangtalanul, akár egy árnyék, fellopózott a

padlásra, és körülkémlelt.

Dan Abnett

757

Gaunt és Cirk hevertek odafönt a szalmán,

meztelenül, egymás mellett alva. Összefonódó

karjaik és lábaik pont olyanok voltak, mint a

stigma vonalai.

Lassan lesétált a lépcsőn – s egyenest Eszra

felajzott íjával találta szemben magát.

– Menj aludni – mondta halkan, és eltette a

rohamkését. – Csak… menj aludni.

Gaunt hirtelen felébredt, és egy pillanatig azt

sem tudta, hogy hol van. Odakint még sötét

volt, és hűvös, ezt tisztán érezte. Meztelen volt,

pedig biztosra vette, hogy ruhástól aludt el.

Zavartan rázta meg a fejét.

Mintha valami olyasmit álmodott volna,

hogy… Kinyújtotta a kezét, és megtapogatta

maga mellett a szalmát, ami még mindig

testmeleg volt.

Most már emlékezett a nő bőrének selymes

érintésére, a kapkodó, lázas sietségre, és a

forró csókokra.

Az Áruló

758

– Ana? – ült föl – Ana?!

Napkeltekor hagyták maguk mögött

Thawlyt, s a hangulat – miután végre egyszer

rendesen kialudhattak magukat,

mosakodhattak, és a ruháikat is kitisztíthatták

– szokatlanul jó volt. Még Feygor arcába is

visszatért némi szín, s ő sem panaszkodott,

amikor a sor élén haladó Mkoll kemény

tempót kezdett diktálni.

Eleinte azt az ösvényt követték, ami a falun

is átvezetett, majd – amint egy nagyobb

útkereszteződéshez értek – északnyugat felé

fordultak, rá egy szélesebb útra, ami a

termőföldeken vitt keresztül.

Két órán át teremtett lelket sem láttak, de

aztán megindult a forgalom, és csapatszállítók

meg mezőgazdasági gépek tűntek föl az úton.

Eleinte az utat szegélyező csalitosban várták

Dan Abnett

759

ki, hogy a gépek elhaladjanak mellettük, aztán

bölcsebbnek látták, hogy toronyiránt vágjanak

át a földeken, egyenest Lombhullató felé.

A rétek és kaszálók errefelé messze jobb

állapotban voltak, mint Ineuron környékén,

Úgy tűnt, a megszállók itt továbbra is

megműveltették a földeket, s az itt betakarított

terménnyel etették a katonáikat.

Egy idő után azonban a tájkép gyökeresen

megváltozott. A kisebb parcellák határátjelző

kerítéseket elbontották, a sövénysorokat

kivágták, és amíg a szem ellátott, ipari méretű

és rendezettségű ültetvények sorakoztak. A

levegő műtrágyától bűzlött, s egészen a

láthatárig vaskos, fekete szárú növények

nőttek, amik öklömnyi, mályvaszínű

gyümölcsöktől roskadoztak.

– Ezeket már a megszállás óta ültették –

jegyezte meg Cirk.

Az Áruló

760

– Gondolom, a növény sem őshonos –

biccentett Gaunt.

Az elmúlt évek során számos olyan jelentést

olvasott, amelyek az Ellenség tevékenységével

foglalkoztak az elfoglalt mezőgazdasági

világokon. Olyan növényeket ültettek, amik

talán nem is ebből az univerzumból

származtak. Ezek a hibridek roppant

ellenállóak voltak a szélsőséges éghajlati

változásokkal és a betegségekkel szemben, s

egy évben akár háromszor vagy négyszer is

termettek, de néhány év alatt teljesen

kimerítették a talajt, s felborították az

ökoszisztéma egyensúlyát. Néhány évtized

leforgása alatt a Gereon is erre a sorsra jut

majd, s terméketlen, sivár világgá válik.

Cirk és Landerson valószínűleg nem is sejtik,

hogy a növények, amelyek mellett elhaladnak,

a maguk módján ugyanolyan gyilkosok, mint

a Megszálló Erők katonái.

Dan Abnett

761

– Ha módja lesz rá – fordult a nőhöz –,

javasolja a bajtársainak, hogy ezeket az

ültetvényeket is tekintsék ugyanolyan katonai

célpontnak, mint a helyőrségeket és a

fegyverraktárakat. Ezek legalább olyan

veszélyesek, mint egy páncélozott hadosztály.

Cirk fura pillantást vetett rá – bár, ha jobban

belegondol, egész reggel volt valami szokatlan

a férfi viselkedésében. Már éppen azon volt,

hogy rákérdez, amikor Bonin figyelmeztetően

felemelte a kezét, és mindenki a növények

takarásában keresett fedezéket.

Egy jókora, páncélozott jármű közeledett,

ami hatalmas, teleszkópos lábakon ült. A lábak

végén masszív, bordázott kerekek, épp olyan

szélesek, hogy kényelmesen elfértek két

növénysor között. A gépezet aljából csövek

álltak ki, amik bíborlila kemikáliát

permeteztek a mályvaszínű gyümölcsökre.

Az Áruló

762

A Szellemek ismét kerültek egyet, s jobbnak

látták a túlnan elterülő földeken folytatni az

útjukat.

Legalább tíz kilométeren át az ültetvények

között haladtak, de valószínűleg ez csupán

egy apró szegmense volt annak az irdatlan

földterületnek, amit az Ellenség ezekkel az

idegen növényekkel telepített be. Tíz- meg

tízezer négyzetkilométernyi föld, óriási

pókokra emlékeztető gépekkel, amik

permetezték, betakarították, és fel is dolgozták

a terményt.

Útközben még két efféle masinát kerültek ki,

s a térkép szerint most már alig félórányi

járóföldre voltak Lombhullatótól.

Az már ilyen távolságból is látszott, hogy

jóval nagyobb hely, mint az a falu, ahol előző

éjjel megszálltak. Tágas kőépületeket láttak, és

egyre sűrűsödő forgalmat az utakon.

Dan Abnett

763

Az úttal párhuzamosan futó sövénysor, és az

elszórtan álló facsoportok takarásában

haladtak, s nagyon ügyeltek rá, hogy se az

útról, se a városkából ne vehessék őket észre.

A déli pihenő alatt Gaunt Curth mellé ült le,

s úgy érezte, ideje, hogy szót ejtsenek a tegnap

éjszakáról.

– Hogy van ma?

– Jobban – mosolyodott el halványan a nő. –

Már nem érzem magam annyira feszültnek.

– Én sem – biccentett derűsen Gaunt, és

belekortyolt a kulacsába. – De… korán elment.

– Honnan? – nézett rá értetlenül a nő. –

Mikor?

– Ma hajnalban.

– Mi a gakkos francról beszél, parancsnok?

Túl sokáig volt a napon sapka nélkül?

– Hm… mindegy – legyintett Gaunt.

Nem érdemes erőltetni a dolgot. A nő

nyilván még mindig sebezhető, és az érzelmi

Az Áruló

764

reakciói is kiszámíthatatlanok. Sőt… ha jobban

belegondol… lehet, hogy a múlt éjszaka is csak

az volt. Egy szélsőséges, szeszélyes érzelmi

kilengés.

Felállt, és nagyot sóhajtott.

– Mozgás! – intett a Szellemeknek. –

Legyünk túl ezen is.

Dan Abnett

765

HUSZONÖT

Három excubitor vágott át az udvaron,

hosszú bőrkabátjuk alatt ösztöke, a

fegyverövükön perzselő. Pár szót váltottak,

mielőtt áthaladtak volna a boltíves kapu alatt,

és a macskaköves utcán elindultak volna

fölfelé, a piac irányába.

Bonin megvárta, míg a trió bekanyarodik az

utca végén, akkor átrohant az udvaron, s

bevette magát egy bála mögé, amiből

papírlapok sarka kandikált ki. Óvatosan

kihúzta az egyiket, és kisimította. Alsógót

Az Áruló

766

nyelven íródott röpcédula volt, amolyan

sebtében nyomtatott propagandaanyag. Az

annektált világ lakóit szólította fel arra, hogy

térjenek meg új uraik hitére, és csatlakozzanak

hozzájuk a Gereon újbóli felvirágoztatását

célzó küzdelmükben.

Bonin két sort elolvasott, többre azonban

már nem volt kíváncsi. Óvatosan visszadugta

a cédulát a bálába.

Kora este volt, s bár az árnyékok már

kezdtek megnyúlni, még mindig sokan jártak a

dolguk után az utcákon. Még egy óra, és a

szirénák jelezte időpont után már csak azok

léphetnek ki majd az utcákra, akiket az

engedélyük feljogosít erre. Mindenki más

vissza kell, hogy térjen a körletébe, ahonnan

majd csak a hajnali ébresztő után távozhat.

A rejtekhelyéről Bonin az egész udvart jól

belátta. A balján levő robusztus épületet

használták a Megszálló Erők katonái

Dan Abnett

767

kaszárnyaként, s az udvaron félpáncélosok

várakoztak. A tőle jobbra levő épület tetején

pedig rádióantennák sorakoztak.

Az excubitoroktól eltekintve eddig egyetlen

fegyverest sem látott, amiért külön hálás volt.

A város határában itt is drótfarkasok lógtak az

egyik fa ágairól, s az egyik épület oldalában

egy Jelet pillantottak meg, amitől Feygort

azonnal kiverte a hideg veríték.

Ez az udvar azonban tiszta volt.

Bonin jelére Mkoll és Mkvenner surrant be a

kapun, és egy pillanat múlva már ők is ott

lapultak a röpiratokkal teli bála mögött.

Mindhánnuk kezében hangtompítós pisztoly

volt, mert bár eddig még nem ütköztek

őrszemekbe, félő volt, hogy egy helyőrségben

nem tarthat ki örökké a szerencséjük.

Bonin végigosont az udvaron, miközben a

másik két felderítő fedezte, s a legközelebbi

Az Áruló

768

kapubeugróba húzódott. Mkoll és Mkvenner

egy pillanat múlva követték.

– Ezüst – suttogta a gégemikrofonjába az

őrmester, amikor a kaszárnya ajtaja kinyílt, és

féltucat fegyveres sorjázott ki rajta. Egy sirdar,

egy adjutáns, és négy excubitor.

– Bragg! – sziszegte a rádióba Bonin, aztán

mindhárman szorosan a falhoz lapultak, és

némán fohászkodtak a Császárhoz, hogy ne

vegyék észre őket, amikor elhaladnak az ajtó

előtt.

Az udvar túlsó felére nyíló sikátor mélyén

Gaunt ingerülten kocogtatta meg a

gégemikrofonját.

– Bonin! Ismételje! Bragg vagy ezüst? Süket

csönd volt a válasz. – Bonin?!

– Bragg – jött az alig hallható válasz.

Dan Abnett

769

Rawne és Beltayn már ugrásra készen

várakoztak, de Gaunt leintette őket.

– Még várunk. Nincs tiszta helyzet.

– Bonin azt mondta, hogy ezüst – acsargott

az őrnagy. – Hallottam.

– Aztán azt mondta, hogy Bragg – rázta meg

a fejét a komisszár ezredes. – Úgyhogy várunk.

– Én bemegyek! – vigyorgott kihívóan

Rawne, és intett Varlnak, hogy tartson neki

bakot.

Ha szemből nem megy, majd megy fentről.

– Nem tudja féken tartani az embereit? –

sziszegte Cirk.

– Eddig még mindig sikerült – húzta el a

száját Gaunt.

– Ezüst! – hallották Bonin hangját a

fülhallgatóikban.

– Rendben – biccentett a komisszár ezredes.

– Indulás!

Az Áruló

770

Ahogy a sirdar és kísérete végre eltűnt szem

elől, Bonin ismét jelzett, s a következő

pillanatban Rawne és Beltayn bukkantak föl az

udvar túloldalán. Egy pillanat múlva már ők is

Mkoll és Mkvenner mellett szorongtak a

toldaléképület kapubeugrójában.

Az antennák alapján itt volt a rádió is.

Mkoll óvatosan kinyitotta az ajtót, beosont,

aztán húsz szívdobbanás után kilesett, s intett

a többi Szellemnek, hogy most már jöhetnek.

Odabent, a sárgán izzó fénygömbök aranyló

félhomályában egy jókora beépített rádióadó

ragadta meg azonnal a figyelmüket.

– Ez az! – nyalta meg a szája szélét Beltayn

izgatottan. – Nagy hatósugarú adóvevő és

kódfejtő!

Az egyik sarokban két operátor holtteste

hevert átvágott torokkal.

Dan Abnett

771

A rádiós nagyot sóhajtott, aztán

lekanyarította válláról a magával cipelt

adóvevőt, felnyitotta az oldalán az egyik

panelt, és egy kábellel a hatalmas

kommunikációs egységhez csatlakoztatta.

– Amilyen gyorsan csak lehet! – morogta

Rawne.

– De rühellem, ha munka közben

cseszegetnek! – motyogta Beltayn, anélkül,

hogy felnézett volna.

Amint minden aljzatot a helyére illesztett,

alaposabban is szemügyre vette az ellenség

hírközlő eszközét.

– Senograph 160-as. Nagyon régi darab, de

kiválóan karbantartott. Jó rég nem találkoztam

már ilyennel.

– Miután végzett az előadással, inkább

kussoljon, és csak melózzon csöndben! –

vicsorodott el Rawne. – Ígérem, senki nem

fogja zavarni!

Az Áruló

772

Beltayn megvonta a vállát, aztán

próbaképpen ellenőrizte az ellenség által

használt hullámhosszokat. Utána előszedett

egy apró csavarhúzót a táskájából,

leügyeskedte a kommunikációs egység

előlapját, aztán egy darabig csak némán

tanulmányozta a kábelek rengetegét. Végül

vagy féltucatnyit átkötött, és két kábelt a saját

adóvevőjéhez kapcsolt.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Rawne.

Kezdte nagyon rosszul érezni magát idebent.

Az ajtóban őrködő felderítők ugyan nem

láthatták, de a kábelekből is a stigma

rajzolódott ki.

Igyekezett nem odanézni, de ez minden

múló pillanattal egyre nehezebben ment.

Beltayn megnyomott néhány gombot, mire

egy sor kijelző borostyánszín fénnyel izzott föl

mindkét készüléken, és a kommunikációs

Dan Abnett

773

egységhez csatolt képernyőn hirtelen furcsa

jelek és számsorok jelentek meg.

– Ez az! – derült föl a rádiós arca. – Megvan!

A rádiós napló. Minden üzenetről van

másolat, amit az elmúlt hónapokban küldtek

és fogadtak. Ezt a kicsikét szépen felspécizték,

és egy kogitátort is hozzákapcsoltak a…

– Mennyi adat ez? – szakította félbe Rawne.

– Úgy… nyolc hónapnyi.

– Mennyi idő, míg ezt mind átnézni?

– Öt-tíz perc per hét.

– Picsába!

– Legyen az utolsó hét – szólt közbe Mkoll. –

Többre nem lesz időnk. És a Császár adja,

hogy találjunk valami használhatót!

Beltayn kérdőn nézett az őrnagyra, aki

kelletlenül bólintott.

– Csinálja, amit az őrmester mondott!

Beltayn biccentett, aztán megint lenyomott

néhány gombot mindkét készüléken, és

Az Áruló

774

elkezdte áttölteni a saját adóvevője

kogitátoragyába az információt.

– Most már csak néhány perc, és…

– Csöndet! – mordult föl hirtelen Mkvenner.

Odakint két ME-s katona tűnt föl az

udvaron. A kaszárnyából jöttek ki, hogy

elszívjanak egy lho-pálcikát, és a saját

torokhangú nyelvükön beszélgettek.

– Gyerünk már! – sziszegte Beltayn, akinek

már kifehéredtek a bütykei, úgy szorította a

pisztolyát. – Szívjátok el a cigit, és húzzatok a

picsába!

– Van itt egy kis… gikszer – motyogta a saját

készülékei kijelzőjét tanulmányozó Beltayn.

Rawne úgy érezte, mintha egy jéghideg kéz

fogná marokra a szívét.

– Mi az?!

– Az áttöltött adat kódolva van, szóval…

mindent újra kell kezdenem.

– Fethre! – szitkozódott Rawne.

Dan Abnett

775

Az udvaron cigarettázó katonák még mindig

beszélgettek.

– Gondolkozz! – kocogtatta meg a saját

homlokát Beltayn. – Miért nem működik a

dekódoló?! Hacsak… kell lennie valamilyen

biztonsági kódnak.

– Mi van?

– Lehet, hogy nem is egy jelszó, hanem a szó

szoros értelmében valamilyen kulcs. Úgy

nézem, hogy ide passzolna is.

Mkoll a sarokban heverő hullák mellé

térdelt, és villámgyorsan átkutatta vérmocskos

zubbonyaikat. Az egyik halott nyakában

láncon egy apró acélkulcs lógott.

– Ez az?

Beltayn az aljzatba helyezte a kulcsot, ami

könnyedén elfordult, s a dekódoló azonnal

működésbe lépett. A központi képernyő ismét

kivilágosodott.

Az Áruló

776

– Megint műben vagyunk! – vigyorodott el a

rádiós.

Bonin most már nagyon bízott benne, hogy a

két katona mindent megbeszélt, amit akart, és

végre elhúzzák a belüket. Aztán egy

szárnysegéd tűnt föl az udvaron, aki egy darab

papírral a kezében indult az épület felé, ahol

ők is voltak. Egy futár.

Egy kicseszett futár, akit épp most evett erre

a fene!

– Jön valaki! – mordult föl Mkvenner.

– Ide? – nézett hátra Rawne.

– Pont ide – húzódott be az ajtó mögé Bonin.

– Hadd jöjjön be! – intett Mkoll. – Amint

idebent van, elintézzük.

A futár a következő pillanatban már az ajtó

előtt állt, és olyat tett, amire a legvadabb

álmukban se gondoltak volna. Bekopogott.

A Szellemek döbbenten néztek össze.

Dan Abnett

777

A futár újra bekopogott, aztán idegesen a

kint cigarettázó katonákra vigyorgott. Az

egyikük odavakkantott neki valamit, amin

mindhárman jót nevettek.

Aztán újra bezörgetett.

– Voi sahn, magir? – kérdezte.

Mindenki Rawne-ra pillantott, aki

tehetetlenül rázta meg a fejét.

– Nem tudom. Nem tudom!

Hogy a francba mondják ezen a vartyogó

nyelven, hogy jöjjön be?

Cirk persze biztos tudná.

Fojtott hangon valami olyasmit próbált

produkálni kétségbeesésében, ami legalább

távolról emlékeztethetett az Ellenség használta

szavakra.

Ugy tűnt, a futár ezt elégséges válasznak

tartotta, és benyitott. A mosoly azonnal eltűnt

az arcáról, ahogy megpillantotta a három

fekete ruhás idegent, akik a rádió-adóvevő

Az Áruló

778

mellett álltak. Aztán Bonin bezárta mögötte az

ajtót, Mkvenner pedig a futár szájára

tapasztotta a tenyerét, és a tüdejébe döfte a

tőrét.

A fiatal katona kétségbeesetten vergődött, de

a felderítő vasmarokkal tartotta, míg csak bele

nem fulladt a saját vérébe. Miután a

szerencsétlen fickó kiszenvedett, Mkoll

segítségével felnyalábolták, és a másik két

halott mellé fektették.

Bonin óvatosan kilesett, és látta, hogy a két

katona végre úgy döntött, hogy vége a

cigarettaszünetnek, és ideje lesz visszatérniük

a kaszárnyába.

– Ez a fickó sietett – bökött a fejével a futár

hullája felé Mkoll. – Lehet, hogy gyors

válasszal várják valahol. A nyakamat merném

rá tenni, hogy ha tizenöt percen belül nem

jelentkezik, akkor máris keresni fogják.

Dan Abnett

779

– Mennyi még? – nézett Rawne kérdőn a

rádiósra.

– Lassú ez a dög – csóválta meg a fejét

dühösen Beltayn.

– Még legalább tíz perc. Talán egy kicsit

több.

Bonin és Mkvenner továbbra is az ajtó előtt

posztoltak, Mkoll pedig az egyik operátor

székébe ült, és meg se moccant. Rawne

idegesen dobolt a kézfején, de amint

észrevette, hogy Mkoll őt figyeli, abbahagyta,

és kihívóan nézett az őrmester szemébe.

– Én őrnagy vagyok – mondta, és hidegen

elmosolyodott.

– Majd ha maga is az lesz, őrmester, akkor

maga is azt teheti, amit csak akar.

– Valahol itt van a kutya elásva – mondta

kifejezéstelen arccal és hangon Mkoll.

A többi Szellem döbbenten kapta oda a fejét.

Mkoll volt az egyik legcsöndesebb és

Az Áruló

780

legvisszafogottabb közöttük. Még egyikük sem

hallott tőle ilyen epés megjegyzést, főleg nem

egy feljebbvalója jelenlétében.

– Mondott valamit, katona? – lépett közelebb

Rawne.

Mkoll hátratolta a székét és fölállt. Jó egy

fejjel volt alacsonyabb mint az őrnagy, de

mind tudták, hogy az őrmestert nem bölcs

dolog a magassága alapján megítélni.

– Tényleg azt akarja, hogy befogjam azt az

ostoba pofáját, maga seggfej?! – suttogta

fenyegetően Mkoll.

Bonin és Mkvenner azonnal otthagyták az

őrhelyüket, és Rawne mögé léptek. Az őrnagy

nagyon is tisztában volt vele, hogy a Tanithi

Egyes legveszélyesebb emberei közül éppen

három veszi körbe, de egy pillanatra sem vette

le a szemét Mkollról.

– Ja. Azt hiszem, tennék egy próbát, te pöcs.

Dan Abnett

781

– Mi a fasz baja van magának, őrnagy?! –

csattant föl Beltayn, olyan hangosan, hogy

minden Szellem összerezzent. – Tényleg

mindenkivel össze akar verekedni, mielőtt

vége a küldetésnek?

Azok négyen olyan pillantást vetettek rá,

hogy jobbnak látta visszaülni a székébe, és

csöndben folytatni a munkáját.

– Igaza van – fújt egy nagyot Rawne. – Én

sem értem, hogy mi bajom.

– A Császárra! – suttogta Mkoll. – Nem

hiszem el, hogy… én ezt mondtam, és…

sajnálom, uram! Én sem értem, hogy mi ütött

belém.

Értetlenül dörzsölte a halántékát, és zavart

pillantásokkal méregette a többi Szellemet.

– Most már bennünk van – mondta Rawne

szomorúan. – A rontás. Mindannyiunkban.

– Letöltés kész! – mondta Beltayn, és azonnal

elkezdte összerakni a holmiját.

Az Áruló

782

– Gyerünk! – intett az őrnagy, de Bonin, aki

közben visszaosont az ajtóhoz, megrázta a

fejét.

– Gáz van.

Miközben ők épp egymás torkának

készültek ugrani, az udvarra egy csapatszállító

gördült be, ami az ME színeit viselte. Négy

katona mászott ki a páncélosból, a nyomukban

pedig egy idősebb, elhízott sirdar. A katonák a

röpiratokkal teli ládákat és bálákat kezdték

felpakolni a járműre.

– Már csak ez kellett! – motyogta Bonin.

– Mire az összes ládát felpakolják, az még

vagy ezer év – sziszegte Rawne. – Addig innen

ki nem mehetünk.

– Ja, hacsak nem jön közben valaki, mert

hiányzik neki a kis futár.

– Vagy esetleg ki is mehetnénk, és

elintézhetnénk őket – mondta váratlanul

Beltayn.

Dan Abnett

783

– Nem – rázta meg a fejét Mkoll. – Nincs

szükségünk még öt hullára. És ezeket már nem

tudnánk olyan könnyen és csendben elintézni.

Az alkonyból lassan éjszaka lett, s a szirénák

jelezték a műszak végét, s vele együtt a kijárási

tilalom kezdetét. Mkoll és az emberei pedig

még mindig odabent vannak.

Túl régóta.

A Szellemek egy üres szabóműhely

raktárába húzódtak be az utcáról, ahol a

kijárási tilalom miatt pillanatok alatt szemet

szúrtak volna. Az ajtót és az ablakot Varl,

Criid és Larkin figyelték, a többiek a kopott

próbababák, molyrágta szövetek és

szabásminták között ücsörögtek. Eszra az

egyik sarokba kucorodott, és döbbenten

lapozgatott egy ősrégi, színes katalógust,

Az Áruló

784

amiben csinos nők és elegáns férfiak

mosolyogtak a képeken.

– Hogy értette azt, hogy korán elmentem? –

kérdezte váratlanul Curth.

– Ne most! – rázta meg a fejét Gaunt.

– De… – makacsolta meg magát a nő. – Mit

értett azalatt, hogy…

Gaunt válasz helyett fölkelt, és a raktár

végébe ment, ahol egy rövid folyosó végén

Criid posztolt a hátsó ajtó mellett.

– Valami?

A verghasti csak szótlanul megrázta a fejét.

– Francba! – morogta Gaunt.

Ahogy megfordult, hogy visszamenjen,

Cirkbe ütközött.

– Én voltam – suttogta a nő.

– Tessék?

– Én mentem el olyan korán, nem a maga

asszonya. Gaunt nagy levegőt vett, hogy

válaszoljon, aztán mégsem tette.

Dan Abnett

785

Felcsipogott a fülhallgatója. Utasította

Rawne-t, hogy csak végszükség esetén

használja a rádiót, úgyhogy valószínűleg gond

van.

– Itt az Egyes.

– Kettes. Megvan, amiért jöttünk, de

beszorultunk. Egy rakat idióta épp most pakol

meg egy teherautót.

– Boldogulnak vele, Kettes?

– Nem mondhatnám. Elintézhetnénk őket,

de ez már elég feltűnő lenne. Elég, ha az

egyiküknél van rádió. Persze azért mi sem

akarunk idebent megöregedni.

– Vettem. Álljanak készen, és az utasításra

hagyják el az épületet a sikátor felé! A kódszó

ezüst. Egyes kilép.

– Gond van? – kérdezte Cirk, és Gaunt

mellkasára tette a kezét.

Az Áruló

786

– Ne most, Sabbatina! – rázta le magáról a nő

kezét a komisszár. – Később… később

beszélünk, de most… nem.

– Miről beszélünk?

– Elég! – csattant föl Gaunt, aztán

visszasietett a raktárba. – Mindenki talpra! Itt

az ideje, hogy olyasmit tegyünk, amitől Cirk

őrnagy irtózik. Elterelő hadműveletet

indítunk.

– Francba! – sziszegte a nő. – Na jó…

legyen… feltéve, ha a piromániás nincs benne.

– Pedig Brostin éppen, hogy benne van.

Működik már a lángszórója?

– Meglátjuk, uram! – vigyorodott el

magabiztosan a nagydarab tanithi, és máris

elkezdte felcsatolni a lángszóró hevederét.

– Varl!

– Uram?

Dan Abnett

787

– Én Brostinnal bemegyek az udvarra, maga

a többiekkel a sikátor felőli oldalon várja

Rawne őrnagyot és az embereit! Cirk őrnagy!

– Igen?

– Az akció következő fázisa önre és

Landersonra vár. A helyi ellenállók. Hogyan

találjuk meg őket?

– Lehet, hogy sok minden megváltozott

errefelé, de amikor utoljára itt jártunk, a Beati

templománál volt egy találkahely. Innen

nyugatra.

A Beati templománál – mosolyodott el

halványan Gaunt. – Mennyire alkalomhoz illő.

– Jó – biccentett. – Magyarázza el Varl

őrmesternek, hogyan jutnak oda! Azt akarom,

hogy maguk ketten vezessék a csapatot a

templomhoz, amint meghallják a parancsszót,

ami legyen… mondjuk Sabbatina. Amikor

meghallják, elindulnak. Akár nélkülünk is.

Az Áruló

788

Kérdés nélkül. Az én távollétemben Varl

őrmester a rangidős.

– Igen, uram – vigyorodott el Varl.

– Abbahagyhatja a vigyorgást! Ha a dolgok

mégsem sülnének el jól, akkor ez a rangidős

poszt nem fog örömére szolgálni.

– A Császár vigyáz ránk – mondta Varl

őszinte meggyőződéssel. – Bár… lehet, hogy

azért közben néha szarik a fejünkre.

Gaunt és Brostin a bolt főbejáratán át

távoztak. Odakint csöndes, üres utca fogadta

őket. A közvilágítás a város ezen részén szinte

teljesen ismeretlen fogalom volt, bár a laktanya

környéke ki volt világítva. A távolból egy

motor berregését hallották, és egy halk

gongütést, ami mintha nagyon messziről jött

volna.

Dan Abnett

789

De jó volt ez így. Egyikük sem akarta még

egyszer hallani a drótfarkasok üvöltését.

– Mi a terv, uram? – kérdezte Brostin halkan.

Gaunt már épp válaszolni készült, amikor

egy alak jelent meg az épület oldalában. A

komisszár ezredes az utolsó pillanatban

eresztette le a pisztolyát.

Eszra volt az.

– Menj vissza! – sziszegte Gaunt. – Vissza…

a házba!

Az Éjjáró elfintorodott, jelezve, hogy egy

kukkot sem ért. Számára egyértelmű volt,

hogy az apja Gaunt mellé rendelte, így a helye

mindig mellette van. Gaunt birtokolta őt, így

oda ment, ahová a gazdája is.

– Menj… mene utu… á… hagyjuk! Jövel!

Eszra egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, és

azt sem kellett a lelkére kötni, hogy maradjon

csöndben. Olyan halkan mozgott, ami

bármelyik Szellemnek a becsületére vált volna.

Az Áruló

790

Végigsiettek az utcán, aztán a második

kereszteződésnél balra fordultak, és belestek

az udvarra, ahol a katonák a sirdar felügyelete

mellett még mindig a teherautóra rakodtak.

Gaunt intett az embereinek, hogy induljanak

tovább, aztán két épülettel odébb megállt.

– Azt, ott! – mutatott a szemközt magasodó

házra.

– Mi… mi legyen vele, uram? – nézett rá

értetlenül Brostin.

– Azt az épületet gyújtsa föl!

A tagbaszakadt tanithi szélesen

elvigyorodott, és elégedetten bólogatott.

– Ez a legszebb parancs, amit valaha is

kaptam, uram! Gaunt a kiszemelt épület ajtaját

próbálgatta, és sikerült a vállával benyomnia a

rozsdás zárat. Az ajtón és az ajtókereten

sorakozó tiltó jelek alapján valószínű volt,

hogy a ház lakatlan. Talán tartozás fejében

kobozták el, talán a korábbi lakók elkövettek

Dan Abnett

791

valamit. Persze lehet, hogy nem, s csak

egyszerűen kilakoltatták őket.

A földszinten ruhakereskedés volt, csupa

dohos, molyrágta holmi.

– Mehet? – nézett Brostinra kérdőn.

– Mennyi éghető cucc! – csillogott a

lángszórós szeme. – Mennyi kanóc!

– Kanóc?

– Ez amolyan… gyújtogató szakszó. Viszont,

ha szólok, hogy mennünk kell, akkor

mennünk kell, uram.

Gaunt a karjánál fogva húzta vissza az

Éjjárót, és az ajtóban állva figyelték, ahogy

Brostin körbejár az üzletben, és szinte

gyengéden simítja végig a ruhákat és

szövetbálákat.

– Szervusztok, kicsikéim! – suttogta. –

Megjött a papa! És most egy igazán szép tüzet

gyújtunk, ennek örömére.

Az Áruló

792

Először prométeumot spriccelt minden

bálára és polcra, aztán lassan az ajtó felé

hátrált, vékony prométeumcsíkot húzva maga

után. Az ajtóban megállt egy pillanatra, és egy

vízhatlan tokból elővett egy doboz gyufát.

– Nem… nem a lángszóróval csinálja? –

húzta föl a szemöldökét Gaunt.

– Ez a hely úgy lobbanna el, mint a

rőzseláng, uram. Gondoltam, nem baj, ha kicsit

lassabban ég. Akkor úgy tűnik majd, mintha

baleset lett volna, nem szándékos gyújtogatás.

– Jó – biccentett a komisszár. – Csinálja!

– Jöhet a mehet! – mormolta maga elé

Brostin, aztán meggyújtott egy gyufát, és egy

pillanatig gyönyörködve figyelte, ahogy ég. –

És most… futás!

A égő gyufát az előszobába dobta, s a

prométeummal átitatott szőnyeg azonnal

lángra lobbant. A következő pillanatban a tűz

Dan Abnett

793

már a falikárpitot falta harsogva, és riasztó

gyorsasággal száguldott a bolt felé.

– Jó lenne maradni és nézni, de talán majd

máskor – vigyorodott el Brostin, és Gaunték

nyomába eredt, akik már majd egy utcával

jártak előtte.

Sustorgó hangot hallott, mintha a tűz

minden levegőt magába szippantott volna egy

pillanat alatt, aztán az ablakok szétrobbantak,

és a lángok izzó ujjai az ablakkereteken át

nyúltak az ég felé.

A birodalmiak egy olyan sikátorban lapultak

meg, ami a laktanya előtti utcára nézett. Egy

perc sem kellett hozzá, hogy az udvar

kiürüljön. A katonák – a hájas sirdarral az élen

– az égő ház felé rohantak.

– Ezüst – suttogta a gégemikrofonjába

Gaunt.

Az Áruló

794

Valahol megszólalt egy sziréna, s Brostin

megbabonázva bámulta, ahogy a lángok

lassan a ház homlokzatát is fölfalják.

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte elégedett

mosollyal.

– Ezt most hagyja abba, Brostin! – reccsent rá

Gaunt. – A frászt hozza rám!

– Megvan? – kérdezte a komisszár ezredes

futás közben, s a szavaihoz riasztó aláfestést

adtak a szirénák, és a lángok sziszegése, amit

több utcával odébb is tökéletesen hallottak.

– Meg – lihegte Rawne. – De hagytunk

magunk mögött három hullát is, és ezen

biztosan el fognak gondolkodni.

– Értem. Cirk őrnagy! Hall engem? Hol az a

templom?

– A laktanya utáni negyedik utcán

forduljanak balra! – jött a nő válasza az éteren

át.

Dan Abnett

795

Két újabb mellékutcán vágtak át, aztán vagy

húsz méteren át egy üres sikátorban haladtak,

aminek a végén Varl és a többi Szellem várta

őket. Azonnal behúzódtak a kapualjakba, és

igyekeztek kifújni magukat.

Hirtelen bágyadt, vörhenyes fény árasztotta

el a kopott falakat és az utca macskaköveit,

ahogy a házak fölött egy Jel lebegett el. Curth

azonnal Feygor szájára tapasztotta a tenyerét,

de a tanithi még így is alig bírta visszafojtani

az üvöltését.

A Jel tizenöt szívdobbanásig pásztázta az

utcát, aztán lassan tovasiklott.

– Mozgás! – sziszegte Gaunt, és reszkető

gyomorral, idegesen vették be magukat ismét

az éjszakába.

Két sarokkal odébb excubitorokba futottak,

akik értetlenül bámultak a semmiből előtűnő,

fekete ruhás alakokra. Aztán lassan derengeni

Az Áruló

796

kezdett nekik, hogy itt valami nagyon nincs

rendjén, és a perzselőik után nyúltak.

– Francba! – nyögött föl Varl, s a birodalmiak

azonnal fedezéket kerestek.

Kivéve Eszrát.

Ő már látott ilyen lényeket a mocsárban.

Azért jöttek, hogy öljenek és gyújtogassanak.

Itt az ideje, hogy megfizessen nekik. Szemet

szemért!

A gyújtogatással már megvoltak, itt az ideje

ölni.

Olajozott mozdulattal emelte célra az íját, és

az első nyílvesszőt a legközelebbi excubitor

torkába röpítette. A kopaszra borotvált,

bőrkabátos férfi úgy esett össze, mint akibe

villám csapott.

Eszra új nyílvesszőt helyezett az idegre, s a

szeme sem rebbent a körülötte cikázó

energiasugarak láttán. Talán nem is volt vele

Dan Abnett

797

tisztában, hogy mik azok. Az egyik alig egy

ujjnyival kerülte el a nyakát.

A következő nyílvessző egy másik excubitor

szemébe fúródott, s a méreg szinte azonnal

végzett vele.

Criid és Varl – akik príma fedezéket találtak

egy kuka mögött – ezt a pillanatot

választották, hogy a hangtompítós

pisztolyaikkal tűz alá vegyék az ellenséget. Két

excubitor azonnal felbukott, s végre a többi is

észbe kapott, hogy az utca közepén álló

magányos őrült, aki íjjal lövöldöz rájuk,

valószínűleg csak csali, s csak arra kell, hogy

elvonja a figyelmet a fekete ruhás idegenekről.

Pedig azoknak sokkal komolyabb fegyvereik

vannak.

Leadtak még néhány lövést a perzselőikből,

aztán sarkon fordultak, és futásnak eredtek.

Hármat a Szellemek szedtek le, az utolsónak

pedig tollas vessző csapódott a tarkójába.

Az Áruló

798

– A templom? – csattant föl Gaunt.

– Erre! – állt az élre Cirk.

Valaha talán mindennap emberek százai

jártak ide, de most csöndes volt és üres – a szó

minden értelmében.

Ez volt az egyik legszomorúbb hely, amit

ezen az elátkozott világon láttak. Csupa rom, a

padló és a falak mocskosak, az oltár

meggyalázva, a szentképek leszaggatva, és ha

valahol, hát itt tökéletesen hihető volt, hogy az

Istencsászár elfordult a Gereontól.

A belső szentélyben összeaszott testek

hevertek a bemocskolt márványpadlón,

immáron hónapok óta. Nők és gyerekek, akik

e szent helyen szerettek volna menedékre

találni.

Gaunt szomorúan hajtotta le a fejét, aztán

nagyot sóhajtott, és letérdelt az oltár elé. A

Dan Abnett

799

márványlapba metszett arc – a Beati arca – már

alig volt kivehető a kosz és az obszcén

feliratok alatt.

– Kérlek! – suttogta, s csak remélni tudta,

hogy a Szent valahol, valahogy hallja a szavait.

– Kérlek!

– Ő nem hallja magát – jegyezte meg a háta

mögött Cirk hidegen. – Ezt a helyet minden

szentség elhagyta már. Magunkra maradtunk.

Azzal egy régi, kopott gyertyatartót állított a

kápolna északi ablakába.

– Most pedig meghúzzuk magunkat, és

várunk.

Valamivel éjfél után jött be egy vén,

görnyedt pap, hogy elmondja az egyre

üresebbnek és értelmetlenebbnek tűnő imái

egyikét. Amint megpillantotta a gyertyatartót,

a sas jelét vetette magára, és gyorsan távozott.

Az Áruló

800

Egy óra is eltelt, mire visszatért.

– Üdvözlet! – mondta rekedten. – Van… van

itt valaki? Gaunt csöndben lépett elő az

árnyékok közül.

– Itt vagyok, atyám.

Dan Abnett

801

HUSZONHAT

– Ez elfogadhatatlan! – rázta meg a fejét

Noth ezredes. – Egyszerűen elfogadhatatlan.

– Remélem, hogy lesz ennek a

beszélgetésnek valami veleje is, ezredes úr! –

mondta Gaunt hidegen. – És bízom benne,

hogy hamarosan arra is rátérünk.

Egy közösségi raktár mélyén tárgyaltak,

Lombhullató északnyugati szektorának

peremén. A vén pap értesítette a helyi

ellenállókat – ötvenegy-néhány, meglepően jól

Az Áruló

802

felfegyverzett katonát –, akik a templomból

erre a helyre kísérték a Szellemeket.

A birodalmiak végre ehettek néhány falatot,

és a többségük pillanatok alatt el is aludt. Nem

úgy a komisszár ezredes, aki az ellenálló sejt

parancsnokával próbált dűlőre jutni.

Maxel Noth alacsony, kemény kötésű,

negyvenes évei végén járó férfi volt. Hosszú,

fekete haját lófarokba kötve hordta, s idegesen

dörzsölte borostás állát, miközben Gaunttal

beszélt.

– Ideállítanak ezzel a hihetetlen történettel,

és azt várják, hogy egyből el is higgyem?

– Ha az én szavam kevés, javaslom, hogy

beszéljen Cirk őrnaggyal! – intett a nő felé

Gaunt. – Ő az ineuroni ellenállók vezetője.

– Ezt mondja maga, én viszont tudom, hogy

az ineuroni ellenálló sejtet az elmúlt hónap

során megsemmisítették. Maguk… akárkik

Dan Abnett

803

lehetnek. Lehet, hogy csak jól informált

spionok.

– Nézze, ezredes – mondta Gaunt fáradtan. –

Azért vagyunk itt, hogy elvégezzünk egy

feladatot. A Császár nevében és érdekében.

Ehhez pedig barátokra és segítségre van

szükségünk.

– Ugyan miféle feladatot? Azt állítja, hogy a

Birodalmi Gárda katonái. Talán az intervenciót

készítik elő?

– Jaj, ne… már megint ez – nyögött föl

Gaunt.

– Uram! – lépett oda hozzájuk Landerson. –

Ha megengedi… a komisszár ezredes és az

emberei egy különösen fontos misszió végett

érkeztek a Gereonra.

– És mi lenne az?

– Ezt az információt sajnos velem sem

osztották meg. Ugyanakkor a korábbi

felettesem, Ballerat ezredes tudta, és ő bízott

Az Áruló

804

ezekben az emberekben. Ő maga rendelte el,

hogy minden lehetséges módon segítsük őket.

– Ballerat? Hm… jó ember. Jó katona.

– Halott, uram.

– Halott?

– Azért adta az életét, hogy ezek a

külvilágiak közelebb juthassanak a céljuk

eléréséhez. Azt hiszem, ez épp eleget mond az

ügy fontosságáról.

– Nem erről van szó – csóválta meg a fejét

Noth. – Itt, Lombhullatóban egyébként is a kés

élén táncolunk. Senki nem várhatja el tőlünk,

hogy…

– De igen – mondta Gaunt komoran. – A

Császár nagyon is elvárhatja.

– Mi… az elmúlt hónapok során egyik akciót

a másik után hajtottuk végre. Raktárakat,

magtárakat, utakat és erőműveket támadtunk

meg. Pokolgépeket robbantottunk. De

mindvégig csöndben tevékenykedtünk. A

Dan Abnett

805

megszállás óta az, aki felhívja magára a

figyelmet, meghal. Eltapossák, mint egy

bogarat. Erre maguk csak úgy berontanak ebbe

a városba, a saját szakállukra elkezdenek

gyújtogatni és gyilkolászni! Csoda, hogy a

drótfarkasokat nem ébresztették föl! És bele se

gondolnak, hogy ha maguk tovább is állnak,

mi itt maradunk, és a következményekkel

nekünk kell majd szembenéznünk. A fenébe is!

– Sajnálom, hogy ellent kell mondanom,

uram, de… a komisszár ezredes és a katonái…

okkal vannak itt – mondta váratlanul Cirk. –

És ez az ok sokkal fontosabb, mint mi, a

biztonságunk, vagy akár az életünk. Talán

még a Gereon biztonságánál és

függetlenségénél is fontosabb. Olyasmi ez,

amiért lehet, hogy mind meg fognak halni.

Meghalnak, hogy teljesíthessék a parancsot, és

a kötelességüket. Mert ők katonák. Valamikor

mi is azok voltunk.

Az Áruló

806

– Ez itt az életről és a halálról szól, őrnagy,

nem pedig az idealista hősködésről! –

fintorgott Noth. – Úgyhogy csak ne akarjon

engem kioktatni a saját embereim előtt, mert

az ilyesmire roppant kényes vagyok!

Egyébként pedig… ha el is hiszem a maguk kis

történetét… mit akarnak tőlünk?

– Felszerelést – mondta Gaunt. – Élelmiszert.

Ruhát. Robbanószert. Lőszert. Tudom, hogy a

maguk készletei is szűkösek, de a mieink már

majdnem teljesen kifogytak. És szükségünk

lesz valamilyen szállítóeszközre.

– Hová tartanak?

– Bízom benne, hogy ezt hamarosan

elmondhatom.

– Még valami? – húzta föl a szemöldökét

Noth.

– Lehet, hogy meg fogja kérni valamilyen

elterelő hadműveletre – jegyezte meg epésen

Cirk. – Az a kedvence.

Dan Abnett

807

– Könnyen meglehet – mondta Gaunt,

örömtelen mosollyal.

Mkoll, aki az egyik szurkoshordó mellett ült,

eközben a tűzbe helyezte a lézerfegyverek

energiacelláit. A páncélozott cellákat

viszonylag egyszerű volt újratölteni – elég volt

megfelelő időn keresztül magas hőnek kitenni

őket, bár ez körülbelül a harmadára

csökkentette az élettartamukat. Igaz, ez most a

legkevésbé sem érdekelte az őrmestert. Volt

egy olyan érzése, hogy a legjobb esetben is már

csak napjaik vannak hátra, s könnyen

meglehet, hogy ezek a nyavalyás energiacellák

még így is túlélik őket.

Mkvenner az utolsó tárakat is begyűjtötte

Varltól és Criidtől, és ő is a lángok közzé tette

őket.

Az Áruló

808

– Ennek nem így kellett volna történnie –

mondta az őrmester komoran.

– Minek is?

– Annak a baromságnak, Rawne-nal. Tudod,

Ven… az ott egy pillanatig… nem is én

voltam.

– A doki azt mondja, hogy mindannyiunkra

ez vár. Már elég régóta vagyunk ezen a

szemétdombon ahhoz, hogy a rontás minket is

elkapjon. Azt is mondta, hogy lassan még a

személyiségünk is eltorzul. A hangulatunk

percenként változik majd… de hát te is láttad,

főnök.

– Ja – sóhajtott szomorúan Mkoll. – Láttam.

Csak valahogy… bíztam benne, hogy én…

hogy engem nem kap el.

Gyanakodva nézett a saját kezére, ami

vörhenyes kiütésekkel volt tele, a körmei

pedig betöredeztek. Mostanra már minden

Szellem így járt.

Dan Abnett

809

– Ezt most nagyon megszívtuk, Ven. Félek,

hogy ebből nem mászunk ki. A testünk, a

lelkünk… az elménk… minden darabokra

hullik végül.

– De… ha a másik oldalról nézed a dolgot…

– tűnődött Mkvenner, mire az őrmester

elmosolyodott.

A legendák nalsheen harcosai sem adták föl

soha.

– Azt hiszem… végül is nem pusztít el

minket – fejezte be az ösztövér felderítő.

– Hogy… mi van?

– A Káosz. Legalább ezerszer figyelmeztettek

minket, hogy a Sötét Erők úgy emésztik el az

embert, mint ahogy a betegség falja föl a testet.

Pedig ez nem olyan, ugye?

– Mi a fenéről beszélsz, Ven? Még a

csontjaim is sajognak!

Az Áruló

810

– Nem megöl minket, hanem… átformál.

Ezért is olyan veszélyes. Nézd csak meg az

őrnagyot, főnök!

– Muszáj?

– Rawne soha nem bízik senkiben. Soha nem

is bízott. A rontás most ezt hozta elő belőle.

Lenyúlt a mélybe, és ezt a tulajdonságát szedte

elő. Ezt tolta az előtérbe. Megerősítette.

Felnagyította. Most már nemcsak gyanakvó,

hanem paranoiás. Elég ránézni. Aztán ott van

Curth doktornő. Mindig is makacs volt, de a

háború ezt elnyomta benne. Megkeményítette,

hogy képes legyen koncentrálni, és

emberéleteket menteni. A Káosz pedig most

minden dühét és keserűségét a felszínre hozta.

Aztán meg Beltayn. Mindig is büszke volt a

szakértelmére, amivel a rádiót kezelte, és

peckes volt, mint egy kiskakas. De ő maga is

tudta, hogy mennyire kicsi is az a kakas. Az

önmagáról alkotott kép azonban most

Dan Abnett

811

eltorzult, és ez saját magára és ránk nézve is

egyre veszélyesebb. Te pedig…

– Én? – kérdezett vissza megütközve Mkoll.

– Te végre meg merted mondani Rawne-nak

mindazt, ami már majdnem tíz éve nyomta a

szívedet. A Káosz nem megöl minket, főnök,

hanem… megtalálja azokat a dolgokat, amik

már amúgy is megvoltak bennünk, és

kíméletlenül a napvilágra tárja. Minden

mocskos titkot, hibát, vétket… a rosszabbik

énünket. Ezért kell, hogy rettegjünk tőle, és

nem a kiütések miatt. A legrosszabbat hozza ki

belőlünk, de csak olyasmit, ami már egyébként

is ott volt.

– Igazad lehet – motyogta Mkoll döbbenten.

– Lehet – biccentett Mkvenner. – De az is

lehet, hogy ez csupa ostobaság, amit a rontás

hozott elő belőlem.

Az Áruló

812

A pince túlsó felében Beltayn épp a

rádióadóval bíbelődött, amikor Larkin

letelepedett mellé.

– Hogy megy?

– Mint a csiga. Baromi sok adatot kell

átbogarászni, és ettől lassan a szemem is

kifolyik.

Az adó kommunikációs paneljén egész

adatfolyam áramlott, de a jelek közül egyik

sem volt ismerős Larkinnak.

– Kódolt adatok – sóhajtott föl a rádiós. –

Mindent átfuttatok a fordítóprogramokon, de

ez akkor is szinte reménytelen. Az Ellenség

által használt nyelvekről csak felületes

információink vannak, és szinte minden

második szóra azt írja ki a gép, hogy nem

ismeri. Ez csak a múlt hét adatforgalma, de

akkor is több ezer kódolt fájl.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Larkin.

– Mármint hogy…

Dan Abnett

813

– A Szellemek között nekem van a legélesebb

szemem. Megmutatod, hogy miféle jelekre

figyeljek, és én ezer közül is kiszúrom azokat.

Te meg közben menj, és egyél végre valamit!

Gaunt már órák óta aludt, amikor lassan a

képek is elkezdtek beszivárogni az álmaiba.

Jeget és havat látott. Talán a Hagia volt az, a

szentélyvilág, ahol évekkel ezelőtt megóvták

Sabbat földi maradványait. Egy ezüstös

bundájú farkast látott, ami úgy futott a havon,

hogy nyomot sem hagyott. Egy jókora, fekete

farakás mellett állt meg, és visszanézett rá. A

szemei Rawne szemei voltak.

Valahonnan távolról sikolyt hozott a szél.

Halk volt, de eltéveszthetetlen. Egy férfi

üvöltött tehetetlen dühében és fájdalmában.

Ismerte ezt a hangot, de nem tudta volna

megmondani, hogy honnan.

Az Áruló

814

A farkas eltűnt, de az álom logikája szerint

ebben nem volt semmi meglepő. Ahogyan

abban sem, hogy a farakás oldalában egy ajtó

nyílt, és egy alak lépett ki rajta.

Egy nőalak volt az, aki egyszerre volt a Beati

és Cirk. Az arcán éktelenkedő stigma sast

formázott. Beszélni kezdett, de a szavai és a

szájmozgása furcsa mód nem voltak

szinkronban.

– Odabent. A bőr alatt. Ami valóban számít,

az odabent van.

Aztán visszamászott a farakásba, és az

ajtóval együtt szertefoszlott.

Eltűnt a havas táj, a jég és a farakás, s nem

maradt más, csak a sikoly. Egy férfi elkínzott

üvöltése, ami lassan mindent betöltött.

Kivételesen nem is bánta, hogy Beltayn

felébresztette. Nagyot ásított, aztán észrevette

a szárnysegédje mellett várakozó Larkint.

– Igen?

Dan Abnett

815

– Azt hiszem, megvan – mondta csillogó

szemmel Beltayn. – Larkin szúrta ki.

– És?

– A parancsnoki csatornán beérkező hírek

között volt. Volt néhány üzenet tegnap és

tegnapelőtt. Valami készül a Lectica Bástyánál.

Annyit sikerült megfejteni az üzenetből, hogy

számos magas rangú tisztségviselő gyülekezik

ott. Valamilyen titkos gyűlés lehet, mert az

üzenetek csak kódneveket használtak.

– Rendben – mondta Gaunt, és

megmasszírozta a tarkóját. – Csakhogy a

Bástya a Gereon legfontosabb katonai

erődítménye. Ha egy csomó magas rangú tiszt

és hivatalnok egy ilyen helyen gyülekezik,

abban semmi szokatlan nem lehet.

– Az egyik kódnév az eresht volt. Ez az

Ellenség által használt faramuci nyelven

körülbelül annyit tesz, hogy csomag vagy

küldemény. Bárkit is jelöl, az illető már ott van

Az Áruló

816

az erődben. A többiek mind azért jönnek, hogy

őt láthassák. Mi több, azért rendelték őket egy

helyre, hogy lássák. És… a küldetés előtti

eligazításokon a célpont fedőneveként a

mieink is az eresht szót használták.

A komisszár ezredes a bal alkarját

masszírozta, és lassan fölnézett az adjutánsára.

– Még mindig ott van? A Bástyában?

– Igen, uram.

– A Császárra! Még mindig ott van –

suttogta Gaunt. – Jól csinálták. Mindketten.

Most kerítsék elő nekem Cirket és Landersont!

Én addig felébresztem Noth ezredest. Itt az

ideje, hogy megtudják az igazat.

– A küldetésünk célja egyetlen személy

felkutatása és likvidálása – kezdte Gaunt

halkan.

Dan Abnett

817

A Szellemek félkörben álltak a parancsnokuk

körül, a helyiek velük szemben, s mind

csöndben, figyelmesen hallgatták a külvilágiak

parancsnokát.

– Egyetlen célszemély? – húzta fel a

szemöldökét Noth, és hitetlenkedve horkant

föl. – És ki az? Az Omnipotentát? Nem hiszem,

hogy akad ezen a bolygón bárki is, aki megéri

ezt a felhajtást. Még az Omnipotentát sem, ha

már itt tartunk. Ha meghalna, az Anarch

egyszerűen egy másik tetvet ültetne a helyére.

Hacsak… a Császárra! Ugye nem ő… nem az

Anarch az… ugye?!

– Nem – rázta meg a fejét Gaunt. – A

célpontunk egy ember férfi. A neve Noches

Sturm.

– Egy ember? – kérdezte Landerson

csalódottan. Azok után, amin átmentek, ennél

többet várt volna.

Az Áruló

818

– Sturm fogoly. A Lectica Bástyában tartják

fogva.

– Most már biztosra veszem, hogy magának

elment az esze! – csattant föl Noth.

– Ezredes úr!

– Nem érdekel ez a sok…

– Noches Sturm a Birodalmi Gárda egyik

vezérkari tábornoka.

Noth lassan leült egy kopott székre, és a

mellette álló Landerson önkéntelenül is

megrázta a fejét.

– Egy… vezérkari főtiszt? – motyogta Noth.

– Hónapok óta a foglyuk. Egy olyan ember,

aki a Hadjárat legfontosabb és legbizalmasabb

adataival is tisztában van – folytatta Gaunt

jeges nyugalommal. – Nem szükséges

részleteznem, hogy ez miféle veszélyeket rejt

magában. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a

Sabbat Világok sorsa azon áll vagy bukik,

hogy sikerül-e ezt az embert időben

Dan Abnett

819

kiiktatnunk. Egy vezérkari tábornok ismer

minden fontos kódot, taktikát, tervet,

kommunikációs protokollt, erőt, gyengeséget

és titkot, ami a Gárdával kapcsolatos.

– Hogy a fenébe foghattak el egy ilyen magas

rangú tisztet?!

– Véletlenül – vonta meg a vállát Gaunt. –

És… sajnálatos módon némi közöm nekem is

van hozzá.

– Akkor ezért van itt? Büntetésből? Mert

engedte, hogy elfogjanak egy vezérkari tisztet?

– Nem – rázta meg a fejét a komisszár. –

Azért, hogy végre gondoskodjam a

kivégzéséről.

– Ezt most nem értem.

– Sturm tábornok elárulta a Birodalmat,

ezredes. Néhány évvel ezelőtt ő és én feleltünk

egy bolyváros védelméért a Verghast nevezetű

világon. Nehezen kivívott, véres győzelem

volt, ami majdnem felért egy vereséggel. A

Az Áruló

820

tábornok a legsötétebb órában – amikor

minden veszni látszott – a saját életét próbálta

menteni, s magára akarta hagyni a védőket.

Ezzel meggyöngítette a morált, és majdnem a

város bukását okozta. Rangidős komisszárként

jogomban állt letartóztatni dezertálásért.

Eleinte úgy tűnt, hogy emelt fővel fogadja a

büntetést, de kiderült, hogy ez is csak színjáték

volt, s pusztán arra akarta felhasználni, hogy

ismét megpróbáljon elmenekülni. Levágtam a

kezét, és őrizetbe vetettem. Most már látom,

hogy hagynom kellett volna a törvényes

eljárást, és ott helyben ki kellett volna

végeznem.

– És miért nem tette? – kérdezte értetlenül

Noth.

– Azt hiszem… azt akartam, hogy fizessen

meg azért, amit elkövetett. Emberek ezrei

haltak kínhalált a gyávasága miatt. Azt

akartam, hogy nyilvánosan szégyenítsék meg,

Dan Abnett

821

fokozzák le, és ítéljék el. A statáriális bíróság,

és az, hogy ott helyben végezzek vele… túl

egyszerűnek tűnt. Emellett politikai tisztként

azt is láttam, hogy milyen előnnyel járna egy

nyilvános hadbírósági tárgyalás. Egyértelmű

üzenet lett volna a többi túlbuzgó,

hataloméhes főtisztnek, hogy a Hadúr nem

olyasvalaki, akivel büntetlenül ujjat

húzhatnak. Ami Sturmot illeti… őt őrizetbe

vették, és a tárgyalását sikerült a családjának a

múlt év közepéig elodázni. Aztán jött a Khan

rendszer elleni támadás, ami minden korábbi

tervünket dugába döntötte. A tábornokot

szállító hajó – ami a tárgyalás helyszínére vitte

– ellenséges kézre került, akik gyorsan

ráébredtek, hogy miféle váratlan ajándék hullt

az ölükbe.

– Uram! – emelkedett szólásra Noth egyik

tisztje. – Már megbocsásson, de nem érzi úgy,

hogy… már elkéstünk? Ennyi idő alatt

Az Áruló

822

valószínűleg mindent kiszedtek belőle, amit

csak tudott.

– A tárgyalás megkezdéséig Sturm tudatát

elmezárral óvták a telepaták. Efféle esetekben

ez bevett eljárás. A tárgyalás kezdetekor

eltávolították volna, hogy a tábornok elméjét

és emlékeit nyugodtan átvizsgálhassák.

– Szóval… semmit nem tudnak kiszedni

belőle? – csillant fel Landerson szeme.

– Az Ellenséget is nagyerejű pszik szolgálják

– csóválta meg a fejét Gaunt. – Egy elmezárat

feltörni, különösen úgy, hogy közben az se

haljon bele, akinek az agyát védelmezte…

kemény feladat, de nem lehetetlen. Attól

tartok, az egyetlen módja, hogy Sturm ne

mondhasson semmit, hogy örökre

elhallgattatjuk.

– Ez nekem akkor is sántít – csóválta meg a

fejét Noth. – Ha ez a küldetés ekkora

fontossággal bír, miért csak egy szakasznyi

Dan Abnett

823

gárdistát küldtek a végrehajtására? Miért nem

bombázza le a flotta az űrből az egész rohadt

Bástyát?!

– Ugyanazon okból, amiért a Gereon

felszabadítása sem kezdődött még meg,

ezredes. A flotta arcvonala széthúzva, az erők

legminimálisabb átcsoportosítása is roppant

nehézségekbe ütközik, és sajnos egy

bombázásnak is megvannak a hátulütői. Soha

nem lehet benne biztos, hogy a célpont is

elpusztult-e.

– A Lectica Bástya akkor sem az a hely,

ahová az ember csak úgy besétál – makacsolta

meg magát Noth.

– Tudom – biccentett a komisszár ezredes. –

De megfelelő tervezéssel és némi szerencsével

akkor is be lehet jutni.

– És biztosak benne, hogy odabent van ez a

Sturm? – szólt közbe Cirk.

Az Áruló

824

– Amennyire csak biztosak lehetünk. Mielőtt

elindultunk volna, a titkosszolgálat arról

tájékoztatott bennünket, hogy oda vitték.

Természetesen megvolt rá a sansz, hogy

időközben máshová szállították, de a

rádiósomnak sikerült megfejtenie egy néhány

órával ezelőtt zsákmányolt üzenetet, melyben

arra utalnak, hogy még mindig ott van.

Beltayn?

A szárnysegédje megköszörülte a torkát, és

gyorsan kihúzta magát.

– Az üzenet úgy utalt Sturmra, mint eresht,

ami csomagot vagy küldeményt jelent. A

kezdetektől ezt a kódnevet használják, és a

birodalmi hírszerzés is így utalt rá. A tegnap

érkezett üzenet szerint még mindig ott van. És

úgy tűnik, hogy valami nagyszabású dolog

van készülőben. Magas rangú tisztek és

hivatalnokok jönnek ide, hogy

találkozhassanak vele.

Dan Abnett

825

– Valami fontos készülődik? – kérdezte

Noth. – Mint mondjuk az elmezár feltörése?

– Ezt nem tudnám megmondani, uram –

vont vállat Beltayn. – Az üzenetek javát nem

tudtuk lefordítani. Az azonban biztos, hogy

Sturm ott van. Többfajta kódnevet is

használtak, amikor rá utaltak, bár ezek körül a

leggyakoribb az eresht. A másik a pheguth, de

ezzel már nem volt képes megbirkózni a

fordítóprogramunk.

– Talán Cirk őrnagy tudna nekünk segíteni –

jegyezte meg maliciózusan Rawne.

A nő gyilkos pillantást vetett a tanithira,

aztán – ahogy minden szempár rászegeződött

– kelletlenül megszólalt.

– Ez nem olyasmi, amit szó szerint le lehet

fordítani. Egyfajta átok vagy szitokszó. Tabu.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni,

körülbelül annyit tesz, hogy áruló.

Az Áruló

826

– Minden térképet összeszedünk a

környékről, ami a rendelkezésünkre áll – kelt

föl a székéből Noth. – Rögvest elkezdjük

megtervezni, hogyan fognak tudni bejutni az

erődbe. Cirk őrnagy szólt már az elterelő

hadműveletről, ami ebben az esetben

elengedhetetlen lesz. Még ma éjjel kapcsolatba

lépek a környező települések ellenálló

sejtjeinek vezetőivel. Együtt körülbelül hatszáz

fegyveresünk van, és ha megtudják, hogy egy

csapásra hány ellenséges tiszttel és

hivatalnokkal végezhetünk, mind jönni

akarnak majd. Olyan alkalom és célpont ez,

amit nem szalaszthatunk el.

– Mindketten tudjuk, hogy ez csak önámítás

– mondta Gaunt szomorúan. – Még hatszáz

emberrel is alig több az esélyünk a semminél.

– Tudom – mondta Noth komolyan. – De

valamit akkor is mondanom kell az

ellenállóknak, ha már arra kérem őket, hogy

Dan Abnett

827

adják az életüket azért, hogy maguk

bejuthassanak az Ellenség gereoni

főhadiszállására.

Az Áruló

828

HUSZONHÉT

– Mi ez a zaj? – csattant föl Sturm, aztán a

nyomában loholó Humilitire förmedt. – Ezt ne

gépeld, te idióta! Desolane!

Bár még csak késő délutánra járt az idő, de

odakint már majdnem teljesen besötétedett,

mintha csak vihar készülődne. A Bástya

személyzete már reggel óta megállás nélkül

azon tüsténkedett, hogy a folyamatosan érkező

vendégek minden kívánságát teljesítsék. Most

pedig már vagy másfél órája gyújtogatták a

Dan Abnett

829

gyertyákat és a lámpásokat, hogy az egész

erőd fényárban ússzon.

Odalent, az udvaron katonai csapatszállítók

jöttek-mentek, fegyveresek százai álltak őrt a

falakon, és Sturm elégedetten nyugtázta, hogy

mindez miatta van.

Őérte.

– Desolane!

Az életőrző a márványfalú galéria túlsó felén

tárgyalt éppen a Bástya rangidős sirdarjaival.

A tisztek az ünnepélyes alkalom tiszteletére

extravagáns, csupa aranysujtás és

ezüstzsinórzatú díszegyenruhát öltöttek. A

magas, keményített gallérokon apró

féldrágakövek csillogtak, s a hónuk alatt

tartott, ezüsttel futtatott sisakokat fehér

tollforgó díszítette.

Desolane, ahogy meghallotta Sturm hangját,

azonnal elbocsátotta a sirdarokat, és a

tábornokhoz sietett.

Az Áruló

830

– Uram?

– Mi ez a pokoli zaj, Desolane?

– Az Első Echelon katonai zenekara, uram. A

ma esti ünnepségre próbálnak. Brendel

fősirdar ragaszkodott hozzá, hogy a zenekar

játsszon, amikor az Omnipotentát megérkezik.

– Ez a Brendel egy idióta.

– Ő a Megszálló Erők fősirdarja, uram. És

egyike azoknak a magas rangú tiszteknek, akik

ma este, a hivatalos fogadás után kérdéseket

fognak feltenni önnek.

– Elmondom neki is, amit tudni akar –

mordult föl Sturm. – Ahogy azt is, hogy a

zenekara csapnivalóan rossz.

– Természetesen, uram. Ahogy jónak látja.

Nyomukban a bicegő lexikográfussal lesétáltak

a lépcsőn.

Humiliti egy percre lemaradt, s egy köteg

legépelt papirost nyújtott oda az egyik

Dan Abnett

831

szolgálónak, hogy vigye el a könyvtárba, és

fűzze le.

A torz kis emberke egész nap szótlanul

követte a tábornokot, bárhová is ment, és

minden szavát, kijelentését és megjegyzését

hűen leírta.

Sturm, bár levegőnek tekintette a törpét,

elégedetten konstatálta, hogy az minden

szavát megörökíti. A tábornok egyébként is

igen emelkedett hangulatban volt – az emlékei

rohamos gyorsasággal tértek vissza. Voltak

kristálytiszta, egész emlékképek, és voltak

töredékek és benyomások, amiket egyelőre

még nem tudott hová tenni. Ennek ellenére

kéjes örömmel beszélt mindenről, ami csak

eszébe jutott. Mesélt évekkel ezelőtti

ütközetekről, a díszegyenruha rangjelzéseiről,

gyermekkori emlékekről, emberekről, akiket

ismert, a családjáról, és a győzelmeiről.

Az Áruló

832

A délután folyamán egyszer csak megállt a

szobája közepén, és bejelentette: – Roston sült

grox vesepecsenye. Véresen, legfeljebb

közepesen átsütve. Az a kedvenc ételem. Most

már emlékszem. Milyen fura, hogy az ember

ezt is képes elfelejteni.

Elégedetten felnevetett, s Desolane

gondoskodott róla, hogy a vacsorára

felszolgált ételek között feltétlenül legyen grox

vesepecsenye.

Véresen.

Az életőrzőnek úgy tűnt, hogy Sturm szinte

mániákusan viselkedik, s kétségbeesetten

igyekszik minél több emléket megörökíttetni.

– Az embereknek emlékezniük kell rám,

Desolane! Természetesen az is fontos, hogyan

vonulok majd be a történelembe! Abba a

történelembe, melynek kerekét én magam is

forgattam. S ezekből a jegyzetekből… a

belőlük születő önéletrajzomból fogják majd

Dan Abnett

833

megtudni, ki is voltam, s mit tartogatott nekem

a végzet!

Desolane kötelességtudóan bólintott. Nem

állt szándékában megálljt parancsolni Sturm

ömlengésének, ha már egyszer átszakadt az

emlékek gátja. A tábornok szinte minden múló

perccel többre és többre emlékezett, s minden

emlék tucatnyi újabbat hozott magával.

Ebbe a dagályos lelkesedésbe és pátoszba

ugyanakkor jókora adag rettegés is vegyült.

Mintha attól félt volna, hogy egy villanás alatt

ismét visszasüllyed a feledés homályába, és

nem marad utána semmi. Hogy ismét elfelejt

mindent.

Még önmagát is.

A tábornok a Megszálló Erők egyenruháját

viselte, de már szólt Desolane-nek, hogy

kerítsen neki valami alkalomhoz illőt az esti

fogadásra.

Az Áruló

834

– Valami hosszú kabáttal… megfelelő

zsinórzattal… és persze kell egy selyemöv is.

No meg tiszti sapka. Vagy ez talán túl nagy

kérés lenne?

– Azonnal intézkedem, uram.

Lassan lesétáltak az emeletről, s egy

pillanatra megálltak a kétfelé ágazó márvány

lépcsősor előtt. A lépcsők az erőd hatalmas,

központi fogadótermébe vezettek, melyet

tucatnyi kristálycsillár, és parázsgömbök

százai világítottak meg. Az ablakokat súlyos

brokátfüggönyök takarták, a falakon pazar

szőttesek és selyemlobogók tucatjai. A

legdicsőbb echelonok zászlói fölött a Sötétség

Urainak jelvényei díszelegtek, s mind között a

legelőkelőbb helyen, középütt az Anarch

jelvénye.

Dan Abnett

835

Sturmból ismét csak úgy ömlött a szó. Egy

ünnepségről beszélt, melyen valamikor régen

részt vett. Humiliti minden szót gondosan

leírt.

Alant szolgák sürögtek, akár a szorgos

hangyák. A terem közepén álló hosszú asztalt

már megterítették, s a terítékben az

aggályoskodó Sturm sem találhatott semmi

kivetnivalót. Ezüst evőeszközök,

kristálypoharak és festett porcelántányérok

sorakoztak példás rendben a selyemterítőn.

Desolane reggel óta egy percre sem állt meg.

Újra és újra ellenőrizte az erődfal őrségét,

hiszen Sturmon és az Omnipotentáton kívül

háromszáznyolc magas rangú vendég

érkezését várták napnyugta előtt. A többségük

maga is testőrrel érkezik, de Desolane

kötelessége volt, hogy ettől függetlenül

gondoskodjon a biztonságukról.

Az Áruló

836

A tábornok védelmére a nap huszonnégy

órájában ügyelt, s a gyilkossági kísérlet óta

mindig és mindenhol kettőzött őrség vigyázott

rá.

– Újabb vendégek – intett az ajtó felé

Desolane.

– Kell, hogy személyesen üdvözöljem őket? –

kérdezte Sturm.

– Nem, uram. Önt majd az Omnipotentát

érkezése után mutatják be az

egybegyűlteknek. Az ott… Ouflen tiszttartó.

Kiváló nyelvész, és minden bizonnyal szót

kíván majd váltani önnel a Birodalom katonai

formanyelvéről. A mellette álló férfi Zereth

tiszttartó. Az ő szakterülete a propaganda. Ő a

Birodalmi Gárda moráljáról akar majd beszélni

önnel, s arról, hogyan lehetne minél

hatásosabban aláásni az ellenség harci

morálját. Mögöttük Erra Fendra Ezeber sirdar

parancsnok a Különleges Echelontól. Ravasz

Dan Abnett

837

nő, és minden bizonnyal a Gárda különleges

taktikájáról és elit alakulatairól fog kérdéseket

föltenni.

– És az kicsoda? – intett Sturm egy öles

termetű férfi felé, aki prémmel szegett palástot

viselt, és két, ezüsttel futtatott testpáncélzatú

szervitor kísérte.

– Á! Az ott Pytto, Oszlok Flottaadmirális

megbízottja. Neki is sok kérdése lesz a

birodalmi flotta felépítéséről, a hajótípusok

gyengeségeiről, felszereléséről, hajózási

útvonalakról, és hasonlókról. Ön talán még

nem emlékszik mindenre, de az admirális

reméli, hogy hamarosan már a birodalmi

hajógyárakról és űrkikötőkről is fogja tudni

informálni a flottát. Egy jól időzített rajtaütés a

sérült hajókat javító kikötőkön, megbéníthatja

a Birodalom csillagközi haderejét.

– Erről már beszéltem ma, nem igaz? – nézett

a válla fölött a törpére Sturm.

Az Áruló

838

A lexikográfus buzgón bólogatott, mire a

tábornok elégedetten elmosolyodott.

– Igen… néhány órával ezelőtt épp egy olyan

titkos kikötőről beszéltem, ami a Khan

rendszer peremén található, a magvilágok

irányában. A törpe lejegyzett mindent, amit

mondtam. Gondoskodj róla, hogy a kívánt

információk eljussanak az admirálishoz, az

üdvözletemmel együtt!

– Talán le kellene pihennie egy kicsit, uram –

jegyezte meg az életőrző.

– Megpróbálhatom, feltéve, ha ez a

nyavalyás rezesbanda végre abbahagyja a

macskazenét!

– Őkegyelmessége, az Omnipotentát három

órán belül megérkezik – mondta kimérten

Desolane. – Az ünnepség akkor veszi kezdetét.

Úgy tájékoztattak, hogy egy eskütételi

ceremóniával óhajt kezdeni, mely során a

tábornok úr hűséget fogad az Anarchnak,

Dan Abnett

839

kinek szava minden más szót kiolt. Utána

érdemrendet és tiszteletbeli rangot

szándékozik önnek adományozni – legjobb

tudomásom szerint sirdar parancsnokit –,

ezzel is elismerve a segítségét és

együttműködését.

– Bölcs – mosolyodott el Sturm elégedetten. –

Örömmel konstatálom, hogy végre valaki nem

téveszti szem elől a bennem rejlő lehetőségek

fontosságát, és ezt másoknak is tudtára hozza.

A tábornok arcára büszkeséggel kevert

elégedettség ült ki. Végre annyi idő után ismét

megkapja az őt megillető tiszteletet, csodálatot

és hatalmat!

– Fürdő várja a szobájában, uram – folytatta

Desolane. – Az ünnepség kezdete előtt

negyvenöt perccel önért megyek. És ha most

megbocsát…

Azzal meghajolt, majd lesietett a lépcsőn, s

csak annyi időre állt meg, míg egy-egy

Az Áruló

840

őrszemnek vagy szolgálónak valamilyen

utasítást adott.

A kétszárnyú kapun újabb vendég lépett be –

Mabbon etogaur. Szokásos, egyszerű, barna

bőrpáncélzatát viselte, de a csatok és a gombok

most makulátlanul csillogtak, s a váll-lapjára

az Anarch aranyszínű jelvényét erősítette.

Fegyverövére pisztolytáskát és kardtokot

csatolt, melyben rövid, görbe penge pihent.

– Etogaur – biccentett Desolane.

– Életőrző. Megkaptam az üzenetedet, és

kérésed szerint korábban érkeztem.

– A biztonság ügyében kérettelek ide.

Mabbon az őt kísérő két férfi felé biccentett.

Mindkettő tagbaszakadt, okkersárga

egyenruhát, testpáncélt, és csontfehér sisakot

viselő katona volt. A sisak vizora a fél arcukat

eltakarta, de így is jól látszott az álluk és a

szájuk erőszakos vonala. Mozdulatlanul álltak,

akár a kőszobrok, kezükben lézerkarabély.

Dan Abnett

841

– Igazán pompásnak ígérkezik a mai este –

mosolyodott el az etogaur –, és nem hiszem,

hogy bármilyen akadálya lenne annak, hogy

az Anarch összegyűlt parancsnokai végre

megismerhessék Sek Fiait. Hatvan katonát

hoztam magammal, a sereg legjobbjait, és

bízom benne, hogy velük együtt már elegendő

őrszem vigyázza majd a vendégeink

biztonságát.

– Lekötelezel – bólintott Desolane. –

Szeretném, ha egy tucatnyi a kapu előtt és az

erődfalon posztolna a bankett alatt, a többi

pedig a felső udvaron sorakozna föl. Tartunk

egy rögtönzött díszszemlét. És hálás lennék, ha

két megbízható embered állna őrt a pheguth…

úgy értem, Sturm tábornok szobája előtt.

– Az embereim szabályosan istenítik a

pheguthot, életőrző. Amikor a táborukban

járva elájult, attól tartottam, hogy elveszíti ezt

Az Áruló

842

a tiszteletet. Sek Fiai megvetik a gyengeség

minden jelét és formáját.

– És?

– Te magad is ott voltál, életőrző. Magad is

láthattad, hogyan kelt föl a földről a tábornok,

a szégyen legkisebb jele nélkül. És a beszéd,

amit utána tartott… lenyűgöző volt. Nagyon

karizmatikus. Született vezér. Nem csodálom,

hogy ilyen magas rangot kapott a Hamis

Császár seregében.

– Egyetértek – biccentett Desolane. – Valóban

inspiráló volt.

– Az embereim azóta csak még inkább

bálványozzák Sturm tábornokot. Bármelyikük

az életét adná érte, hogy megvédje.

– A tábornok roppant elégedett lesz, ha ezt

meghallja.

– Az ott… odafönt… nem ő?

Dan Abnett

843

Sturm még mindig a lépcsőfeljáró márvány

korlátja mellett állt, és folyamatosan beszélt,

Humiliti pedig minden szavát azonnal leírta.

– De igen, etogaur. A tábornok egész nap az

erődöt járja, és tollba mondja az emlékeit.

– Miféle emlékeit?

– Amennyire meg tudom ítélni, az összesét.

Az erőd hatalmas volt.

A lassan kifakuló napfényben úgy tűnt,

mintha nem is a hegy köveiből faragták volna

ki, hanem maga lenne a hegy. Ezernyi

ablakával mitikus szörnyre emlékeztetett, ami

mindent lát maga körül.

Eredetileg egy irdatlan méretű öregtorony

köré épült, mellette két kisebb fiatorony állt,

akár a busa fej mellett a széles vállak. Az

előttük elterülő felső udvart magas falak

Az Áruló

844

övezték, azon túl pedig újabb udvar, és egy

masszív erődfal következett.

Közelebbről már a falakra telepített ütegek is

jól látszottak, amik akár egy hadosztály

támadását is könnyűszerrel képesek lettek

volna visszaverni.

Időről időre leszállóhajók érkeztek, amik a

központi torony oldalából kinyúló teraszra

ereszkedtek le. Hatalmas csapatszállítók,

gyilokhajók, díszes bárkák.

Az Ellenség vezérkarának krémje gyűlt össze

itt ma éjjel.

A Bástyához egyetlen szárazföldi út vezetett,

egy éles kanyarok szabdalta töltésút a szürke

sziklaagyarak között. Az út veszettül csúszott,

s mindkét oldalon csupán egy alacsony

szalagkorlát óvta a járműveket a százöles,

tintafekete mélységtől.

A nehéz teherszállító – vaskos kerekei

ellenére is – megmegcsúszott az úton, amikor

Dan Abnett

845

egy felfagyott átfolyásra ért, vagy amikor egy

szembejövő jármű elől kellett félrehúzódnia.

Merthogy a szerpentin még ezen az úton, és

ezen az órán is zsúfolt volt. Páncélkocsik,

katonai csapatszállítók, áruszállítók, és

háromkerekű, motorizált lövegek igyekeztek

az erőd felé. A Bástya kapuja előtt leeresztett

sorompó és géppuskafészkek várták őket, ahol

az ME-s katonák és excubitorok egész légiója

igazoltatott mindenkit.

Az utolsó kanyarban ők is lassítottak, és

beálltak a sorba. A jármű hatalmas motorja

úgy hörgött, mint valami felbőszült vadállat.

– Nehogy lefulladjon! – csattant föl a nő.

– Most már elég legyen! – mordult rá a sofőr.

A visszapillantóban látszott, hogy már

legalább három jármű állt be mögéjük. Innen

már csak előre mehetnek.

– Fejet föl! – sziszegte a sofőr.

Az Áruló

846

Két excubitor lépett a kocsihoz, és tüzetesen

szemügyre vették. Kopasz fejükre csuklyát

húztak, leheletük fagyosan csillogott a

hidegben.

– Voi shet! Ahenna barat voir! Mej! Mej!

– Mit akarnak? – szűrte a szót a fogai között

a sofőr.

– Azt akarják, hogy húzódjunk félre, és

engedjünk utat a mögöttünk jövőknek.

– Ahenna barat voir! Mej! Avar voi squen?

Mej!

– Félre! Gyerünk! Valami jön mögöttünk, és

annak kell helyet csinálni.

– Próbálom, rendben? Ez a rakás ócskavas

szart se ér!

A hatalmas gép lassan hátrafelé mozdult,

centiről centire, miközben jól érezhetően

minden eresztékében rázkódott. A mögöttük

állók szintén hátramenetbe kapcsoltak, és

megpróbáltak a sziklafal mellé húzódni.

Dan Abnett

847

Vagy öt percig várakoztak így, amikor két

páncélozott, háromkerekű motor haladt el

mellettük, mögöttük egy hatalmas

csapatszállító. A sort két újabb páncélozott,

bogárra emlékeztető motor zárta. Úgy

haladtak át a felemelt sorompó alatt, hogy

senki nem állította meg őket.

– Ez valami fejes lehetett.

– Ha esetleg kiderül, hogy kik voltak,

szívesen kinyuvasztom őket! – mordult föl a

sofőr.

A sor ismét elkezdett előre araszolni.

– Csak nyugodtan! – mondta a nő. – Ahogy

megbeszéltük. Én tárgyalok.

– És ha nem működik a dolog?

– Akkor búcsúzóul megcsókolhatja a saját

seggét.

Újabb tíz perc telt el, mire ők kerültek sorra.

Az őrök már három teherautót állítottak ki a

sorból, hogy tüzetesen átvizsgálhassák őket. A

Az Áruló

848

sofőrök és a kísérők a járműveik mellett álltak,

kezük a tarkójukon, s rettegve néztek szembe a

rájuk szegeződő fegyverekkel.

– Ha minket is kiállítanak… – suttogta a

sofőr.

– Nem fognak, mert jól fogjuk csinálni –

torkolta le a nő. A masszív gépezet jókora

rántással állt meg, s pillanatok alatt egy csapat

ME-s katona vette körül. A kapu egyik

géppuskafészkéből pontosan a vezetőfülkét

vették célba. Három excubitor állt meg a kocsi

előtt. Az egyikük acsargó vérebeket tartott

rövid pórázon, és kifejezéstelen arccal nézett

föl a gépmonstrumra.

A nő letekerte az ablakot, ahogy az egyik

excubitor megkocogtatta a, vezetőfülke ajtaját.

– Voi shet? Hakra atarsa?

– Engedélyünk van, magir.

Az excubitor bekapcsolta az arcmaszkjába

épített tolmácsegységet.

Dan Abnett

849

– Mit szállítanak?

– Élelmiszert, magir. Gornellből. Még azelőtt

kell bevinnünk a konyhára, mielőtt

megromlik. A tiszttartók nem fognak örülni,

ha a húsnak avas íze lesz, vagy éppen…

– Kuss! – mondta hidegen az excubitor. – Túl

sokat beszél.

– Igenis, magir.

Az, amelyik a kutyákat vezette, lassan

körbejárta a kocsit. A vérebek hörögve

szimatoltak.

– Stigma?

A nő lassan oldalra fordította a fejét, és

megmutatta a tetoválást.

– Lássam az engedélyt!

Cirk feltűrte az ingujját, és szabaddá tett

alkarját kinyújtotta az ablakon.

– Eletraa kyh drowk! – vakkantott oda az

excubitor a mellette álló bajtársának.

Az Áruló

850

– Chee ataah drowk – válaszolta a másik,

majd a kabátja alól előhúzott egy hosszú,

fémnyelű eszközt, és a végét az imágó fölé

helyezte.

A parazita megvonaglott, s a leolvasón sárga

rúnák villantak föl.

– Fehet gahesh – morogta a drabális,

kopaszra borotvált őrszem.

– Az engedély rendben van – jött az

excubitor monoton géphangja a

tolmácsegységből. – Továbbmehet!

A sorompó azonban mégsem emelkedett föl.

– Várjon! – csattant föl az excubitor.

A vérebek egyre hangosabban ugattak a

tízkerekű hátuljánál, és a kutyákat vezető

őrszem dühösen üvöltött előre. Az, aki az

előbb engedte útjukra őket, ismét

megkocogtatta az ajtót.

– A kutyák éreznek valamit. Álljanak megint

félre! Át kell hogy kutassuk a kocsit.

Dan Abnett

851

– Persze, hogy kiszagoltak valamit, magir –

mondta gyorsan a nő. – Nyers húst szállítunk.

Borda, felsál, belsőség, és négy egész grox.

Érzik a vér szagát. Már az is csoda, hogy

egyáltalán vissza lehet őket fogni!

Az excubitor egy pillanatig csöndben

fontolgatta a dolgot, aztán valamit odakiáltott

a kutyás őrszemnek.

– Mehetnek!

– Köszönjük, magir – mondta a nő, aztán a

monstrum motorja feldübörgött, s átgördültek

a sorompó és a főkapu boltíve alatt.

Odabent az udvaron járművek tucatjai álltak

már, mindegyik bekapcsolt lámpával, s

fénypálcával integető excubitorok irányították

őket. Cirk ismét letekerte az ablakot, s egy

pillanat múlva már azt is tudták, hogy merre

kell menniük.

– Jobbra – mondta halkan. – Pont oda, ahová

azok a platósok mennek.

Az Áruló

852

– Rendben.

Egy perc múlva elérték a belső erődfalat,

ahol az egyik kisebb kapun engedték át őket.

Odabent, a vastag erődfal alatt egy olyan

parkolóba értek, ahol a személyzet

kézikocsikra pakolta a konyhákba szánt árut.

– Húzódjon be oda… azok mögé a kocsik

mögé! Közvetlenül a fal mellé.

A tízkerekű a fal mellé parkolt le, a motorja

még egyszer felhördült, aztán elhallgatott.

Mindketten hangosan, megkönnyebbülten

sóhajtottak föl.

Varl hátradőlt, lehúzta a csuklyáját, és

fáradtan vigyorgott rá Cirkre.

– Ez szoros volt.

– Tudom.

– Rohadt szoros. Volt egy pillanat, amikor

azt hittem…

– Tudom.

Dan Abnett

853

– De maga igazán nagyot alakított. Lyukat

beszélt a hasukba. Maga született hazug, és ezt

nyugodtan vegye bóknak!

– Pedig ez még csak a bemelegítés volt,

őrmester.

– Ja, de akkor is kurva jók voltunk! Ahogy

átcseszte a fejüket… meg tudnám csókolni!

– Inkább ne.

Varl azért csak megpróbálta.

Cirk mosolyogva csóválta meg a fejét, aztán

egy legyintéssel elintézte a dolgot.

– Gyerünk! – mondta, és megütögette a

vezetőfülke válaszfalát.

A raktérben, a kampón lógó, fagyott

húsdarabok között várakozó Szellemek jól

hallották a jelet.

– Harckészültség! – mondta halkan Gaunt,

mire a gárdisták a hátukra kanyarították a

zsákjukat, és kibiztosított fegyverrel másztak a

raktér végébe.

Az Áruló

854

Landerson egy vadonatúj golyószórót cipelt

magával, amit Noth embereitől kapott. Ahogy

elhaladt Gaunt mellett, megállt egy pillanatra.

– Köszönöm, hogy magukkal jöhettem,

uram!

– Ha a Határon át velünk tartott, a

végjátékból igazán pofátlanság lett volna

kihagyni, őrnagy – mondta a komisszár

ezredes fanyar mosollyal.

Landerson mögött Eszra várakozott, aki

most is árnyékként követte Gauntot

mindenhová. Mkvenner egy álló órán át

próbálta neki elmagyarázni, hogy miért is nem

jöhet velük ide, aztán feladta. Az Éjjáró

megértette, hogy az idegenek fontos dologra

készülnek, de a fogadalom kötötte, és a szent

esküt csak az apja oldhatta volna föl – vagy

maga a halál.

– Nyitom az ajtót! – mondta halkan Mkoll.

– Mozgás! – intett Gaunt.

Dan Abnett

855

A raktér nagy, kétszárnyú ajtaja hangtalanul

tárult föl, s a Szellemek egyesével másztak ki a

sötétbe. A parancsnok zárta a sort, s óvatosan

behúzta a két ajtószárnyat maga mögött.

Cirk és Varl ott várták őket a kocsi oldala

mellett, s a sor élére állva vezették át társaikat

a néma gépmonstrumok között.

Közel egy napba telt, hogy Lombhullatóból

ideérjenek, még akkor is, ha Noth emberei

igyekeztek mindent megszervezni. Zárt

teherautókon vitték el őket egy Gornell nevű

településig, ahol a helyi ellenállók, és a

vezetőjük, egy Zúzó nevű nő várták őket.

Nothnak megvoltak a maga módszerei a hírek

továbbítására, így, mire a Szellemek

megérkeztek a városkába, az ellenállók már

órák óta azt tervezték, hogyan juttassák be

őket az erődbe. Az egyik emberük, aki a helyi

vágóhídon dolgozott, jelezte, hogy kaptak egy

utolsó pillanatban leadott rendelést – valaki

Az Áruló

856

odafönt a Bástyán, groxot óhajt enni –, és egy

kocsit már elő is készítettek a szállításhoz.

Innentől viszont már csak magukra

számíthattak.

Szorosan a falhoz lapulva, álcaköpenyeikbe

burkolózva osontak a konyhák kivilágított

bejárata felé. A nyitott ajtón át éles szóváltás,

parancsszavak és konyhai edények

csörömpölése szűrődött ki. Minden

alkalommal, amikor valaki egy teli ládával

ment be, vagy üres ládával jött ki, gőz és a

készülő ételek illata szivárgott ki az ajtó résén.

Mkoll és Mkvenner vették át a vezetést. Egy

olyan ajtót céloztak meg, ami szemmel

láthatóan használaton kívül volt. Egy pillanat

alatt ellenőrizték, aztán már bent is voltak.

Kőburkolatú folyosóra jutottak. Jobbra tőlük

a konyha felé egy ajtó vezetett, de a felderítők

ügyet sem vetettek rá. Sokkal inkább a folyosó

végén nyílót vették szemügyre.

Dan Abnett

857

Jobbra, balra, vagy föl a lépcsőn?

Fölfelé – jelezte Gaunt.

Lépcsőfordulótól lépcsőfordulóig osontak,

kezükben hangtompítós pisztolyokkal. Öt

emelet múlva balra fordultak, s végigsiettek a

gyéren megvilágított folyosón. Árnyéktócsától

árnyéktócsáig osontak, s igyekeztek

folyamatosan mozgásban maradni.

Noth térképe – amit az erődről mutatott –

alig volt több, mint egy kibővített vázlat, de a

Szellemek a főbb épületek egymáshoz

viszonyított helyzete alapján már úgy-ahogy

tudtak tájékozódni.

A konyhák a keleti fiatorony alagsorában

kaptak helyet, így nekik balra, az öregtorony

felé kell indulniuk. Egy olyan fontosságú

foglyot, mint Sturm, minden valószínűség

szerint a lakótorony valamelyik felsőbb

emeletén szállásoltak el.

Az Áruló

858

A távolból zeneszó hallatszott –

hátborzongatóan disszonáns dallam, ami

leginkább katonai indulóra hasonlított. Bonin

pattanásig feszült idegekkel várt, míg a

legutolsó Szellem is át nem ért, s ő zárta a sort.

A zenét mintha taps és éljenzés követte

volna.

Rawne megállt az egyik keskeny, lőrésszerű

ablak mellett, és kibámult a sötétségbe.

– Már a központi toronyban vagyunk –

suttogta.

Akkor most jön a dolog nehezebb része –

gondolta Gaunt.

No, nem mintha mindaz, amin eddig

átvergődtek, könnyebb lett volna. Az erőd

hatalmas volt, szobák százaival, és Sturm

tulajdonképpen akárhol lehetett.

Egy újabb emelettel följebb egy széles

kerengőre értek. Valaha a Gereon

főnemességének és katonai elitjének portréi

Dan Abnett

859

díszítették ezeket a falakat, de az aranyozott

keretekből mindenhol eltávolították a képeket.

A helyükön a Káosz bizarr szimbólumai

éktelenkedtek a csupasz kövön.

Valahol odalent ismét egy induló harsant,

bár ez már kevésbé volt fülsértő.

A galéria túlfelén egy újabb lépcsősorra

bukkantak, ami fölfelé vezetett. Mehetnek akár

erre is, vagy választhatják…

A kerengő egyik oldalsó folyosójából három

ME-s katona lépett ki. Egy pillanatig értetlenül

bámultak az idegenekre – aztán már halottak

is voltak.

Landersonnak szinte a vér is megfagyott az

ereiben. Olyan gyorsan haltak meg, hogy már

csak azt látta, ahogy a felderítők

megtisztogatják és elteszik a rohamkéseiket,

felnyalábolják a hullákat, és egy apró, poros

gardróbban rejtik el őket. Fölfelé indultak.

Az Áruló

860

Hosszú, csöndes folyosókon vágtak át,

melyekből szobák tucatjai nyíltak, s a puha,

molyrágta szőnyegek elnyelték a lépteik zaját.

Mkoll hirtelen megtorpant az egyik folyosó

közepén, és föltartotta a kezét.

– Mi az? – súgta Gaunt.

– Nem tudom biztosan, uram. Éneklés?

A folyosó végén az egyik ajtó tárva-nyitva

állt, s onnan jöttek a hangok. Mély,

torokhangú dörmögés, és szaggatott hangok,

mintha valaki köhögne. Bár lehet, hogy

nevetett. Valakik beszélgettek, bár a szavakat

nem értették.

Odabent parázsgömbök megvilágította,

fejedelmi lakosztály volt, ahol két kosszarvas

állatember épp megágyazott. Az egyikük

énekelt mély, reszelős hangon, míg a másik

ingerülten morgott valami miatt, miközben

karmos mancsával az ágyneműt igazgatta.

Dan Abnett

861

Gaunt és Mkoll óvatosan, hangtalanul léptek

be a szobába, és célba vették a bestiákat.

Az egyik kecskeember hirtelen felkapta a

fejét, és a birodalmiakra pillantott. A

komisszár ezredes abban a pillanatban golyót

röpített a fejébe, de a másikra már nem jutott

ideje.

A bestia nekiugrott, és ledöntötte a lábáról.

Mkoll gáncsot vetett neki, de az állatember

meglepően erősnek bizonyult, és félrelökte az

útjából. Úgy tűnt, hogy kijut az ajtón, amikor a

földön fekvő Gaunt kétszer mellbe lőtte. Az

egyik golyó a gyomrát érte, a másik azonban

valami létfontosságút roncsolhatott, mert a

lény elterült a földön, és néhány görcsös

rángassál vége is volt.

– Sajnálom, uram – szabadkozott Mkoll. –

Úgy látszik, kezdek öregedni.

Gauntnak azonban megvolt a saját

véleménye a dologról, bár ettől nem érezte

Az Áruló

862

sokkal jobban magát. Úgy látszik, a rontás

lassan az őrmestert is kikezdi.

Criid és Mkvenner segítettek nekik az ágy

mögé betuszkolni a vérmocskos szőrű

bestiákat, és leterítették őket egy jókora

takaróval.

– Uram!

Tona egy hosszú listát tartott a kezében, amit

a fal melletti asztalkáról vett föl. A szavakat

ismeretlen jelekkel rótták a lapra, s mindegyik

mellett egy-egy szimbólum állt. Tekintettel

ana, hogy szolgáknál találtak rá, talán nevek

lehettek, mellettük szobaszámok.

– Cirk őrnagy! El tudja ezt olvasni?

– Ez egy… szobabeosztás – mondta a nő,

miután átnézte az irományt. – A vendégek

névsora, és a szállásuk száma. Akárki is írta

ezt, nem akart fennakadást. Minden részletre

gondolt. Itt például az áll, hogy „Cluwge

tiszttartó délre néző szobát óhajt”, itt meg az,

Dan Abnett

863

hogy a sirdar parancsnok egy lámpást kért az

éjjeliszekrényére, és kenderből készített

lepedőket az ágyára.

– Értem, de…

– Igen… itt az áll, hogy a tizenhatodik

emeleti nagy lakosztályt készítsék elő a

pheguthnak. Fürdő… részletek az egyenruha

zsinórzatáról… bla-bla-bla… pamut ágyneműt

akar, és…

Hirtelen felnézett, és a pillantása találkozott

Gauntéval.

– Tizenhatodik emelet.

– Igen, uram. A lista szerint mi most a

kilencediken vagyunk.

– Ide mindenki! – intett Gaunt a

Szellemeknek, akik egy pillanat alatt köréje

gyűltek. – Ez az a hely, ahol különválunk.

Az Áruló

864

Az Omnipotentát leszállóhajója is

megérkezett végre. Gigászi rovarra hasonlított,

mely izzó szemeivel vizslatta a

leszállóplatform márványlapjait.

A rezesbanda azonnal rázendített, s még az

üstdoboknak sem sikerült kellőképpen

elfednie a diszharmonikus taktusokat. A hajó

rámpája előtt díszőrség sorakozott föl,

mögöttük hosszú, tömött sorokban ME-s

katonák, és lehajtott fejjel, tiszteletteljes

csöndben várakozó tiszttartók álltak.

Az Omnipotentát méltóságteljesen sétált le a

rámpán. Két hatalmas termetű káoszgárdista

kísérte, mögöttük pedig négy irdatlan

izomzatú minótaurosz jött, ernyőt tartva a

nagyúr feje fölé.

A tömeg egy emberként rikoltott föl, s az

Omnipotentát unott arccal intett az

egybegyűlteknek. A sirdar parancsnok és

Desolane siettek elsőként a nagyúr elé, és

Dan Abnett

865

mélyen maghajoltak. Az egy biccentéssel

nyugtázta a köszöntést, és kegyesen

megengedte nekik, hogy megcsókolják a kezét.

– Sturm tábornok várja már, hogy

találkozhasson velem? – kérdezte nyájasan.

– Igen, magir – vágta rá Desolane azonnal.

Huszonhét percig tartott, míg az Omnipotentát

a rámpától elért a vörös szőnyeg végéig.

Gyakran megállt, nevén szólított egy-egy

tiszttartót vagy sirdart, s volt, akinek még azt

is engedélyezte, hogy letérdeljen elé, és

csókkal illesse az ujjai hegyét.

Mire a szőnyeg végére ért, Desolane már rég

elküldte az egyik emberét a pheguthért.

Sturm a pazar, egész alakos tükör előtt állt,

és saját magában gyönyörködött. Igazított még

egy kicsit a mandzsettagombjain, s elégedetten

bólintott az eredmény láttán.

Az Áruló

866

– Egész jó – mormolta. – A kabát egy kicsit

talán szoros, de az öv egyszerűen pazar.

A lexikográfus ujjai megállás nélkül jártak a

billentyűzeten.

– Ezt ne írd le, te kis féreg! – csattant föl a

tábornok. Humiliti összerezzent, aztán

elkezdte törölni a legutolsó megjegyzés

szavait.

– Hol is tartottam? – fordult vissza Sturm

tűnődve a tükörhöz. A törpe zavartan

nyújtotta neki oda a papírlapot, amin a

tábornok utolsó szavai szerepeltek.

– Á, igen… Vervunhive. Nem sokkal a

barbár elmezár előtt… írod már, te majom?!

Humiliti vadul bólogatva esett neki ismét a

billentyűzetnek.

– Tehát… Vervunhive. Furcsa, de annak

ellenére, hogy nem sokkal az elmezár

alkalmazása előtt zajlott le a vervunhive-i

offenzíva, mégis csak homályos emlékeim

Dan Abnett

867

vannak az ottani eseményekről. Természetesen

én parancsnokoltam, és nem Gaunt, akinek

nincs is tehetsége a katonáskodáshoz. Az

áruláson kívül talán nem is ért semmihez.

Ahogy talán már említettem, ő komisszárként

szolgált az offenzíva alatt. Ugye kitértem már

erre?!

A lexikográfus gyorsan újraolvasta az előző

oldalakat, és sietve bólintott.

– Ő a Komisszariátus embere volt, amolyan

mumus, aki a büntetést rótta ki. Tiszta politika,

én mondom! Az a nyavalyás fattyú nem

szolgált mást, csak önmagát. És mivel vádolt?

Én mondom, embert még ilyen nevetséges

vádakkal nem illettek! Dezertálás? Csoda hát,

hogy ennyire gyűlölöm a Birodalmat? Egész

életemben az Istencsászárt szolgáltam… aki

hagyta, hogy ilyesmit tegyenek a

legalázatosabb szolgájával! Átkozottak! Én a

Birodalmi Gárda tábornoka voltam!

Az Áruló

868

Kopogtattak az ajtón.

– Igen?! – csattant föl Sturm. Sek egyik Fia

lépett be.

– Magir – hajolt meg. – Az Omnipotentát

kíván látni téged. A tábornok felvette a

sapkáját, megigazította, és kimérten biccentett.

– Mehetünk.

A bekötőút kanyarulatán túl, a sziklák

takarásában Noth ezredes becsatolta sisakja

álladzóját, és a csöndben várakozó katonáira

pillantott.

Csupa kemény, elszánt, harcedzett nő és

férfi.

– Készüljetek! – mordult föl, s a hangja

minden sisakrádióban ott csikorgott. –

Három… kettő… egy… most!

A Gereon ellenállói néma csöndben

bukkantak ki a sziklák mögül, s futólépésben

Dan Abnett

869

indultak az erőd kapuja felé. Csak amikor már

lőtávolon belül értek, s az őrök is észrevették

őket, eresztették ki a hangjukat.

– Gereon él! – üvöltötték. – Él!

Az Áruló

870

HUSZONNYOLC

Egy pillanat alatt elsöpörték a kapuban

posztoló excubitorokat és ME-s katonákat.

Mire a lőállásokban ülő lövészek kapcsoltak,

már túl késő volt. A géppuskafészkeket is

megrohanták, s a bent levő katonákkal

repeszgránátok végeztek.

A kapu előtt várakozó kocsikon és

csapatszállítókon sortűz söpört végig, s az

egyik ki is gyulladt.

– Mozgás! – rikoltotta Noth. – Befelé! Kapuk

és a fal! Gyerünk!

Dan Abnett

871

Száz meg száz fegyvergránát robbant a kapu

mellett a falba, s a detonációk erejétől még a

masszív védmű is megrázkódott. Három

helyen is megroskadt a fal, maga alá temetve a

felállított ütegeket, a tüzéreket és az

őrszemeket.

Aztán a meglepett silbakok is kezdtek

magukhoz térni, és tíz másodperc múlva már

gyilkos pergőtűzzel válaszoltak a

szabadságharcosok támadására. Mire az

ellenállók elérték a falakat, a nehézfegyverek

véres rendet vágtak a soraikba.

S közben a masszív kapuszárnyak is

elkezdtek bezárulni.

A szabadságharcosok minden erejüket ide,

az erőd elleni támadásra összpontosították, s

az ütegek és géppuskafészkek össztüzét

legalább tucatnyi, vállról indítható rakéta, és

vagy húsz mozsár viszonozta. Egy rakéta

telibe találta a kapubástya egyik lövegét, és a

Az Áruló

872

gyilokjáró egy darabjával együtt a levegőbe

röpítette. Kőtörmelék, fagyott por és véres

testrészek záporoztak az égből, s terítették be

az odalent harcolókat.

Azt azonban mindenki tudta, ha a főkapu

bezárul, az ellenállóknak esélyük sem lesz

bejutni. Noth kétségbeesetten igyekezett

átverekedni magát a pergőtűzön, hogy elérje a

kaput, még mielőtt az bezárul. Lézersugarak

villantak, és az előtte futó harcos fölbukott. A

mellkasán és a nyakán fekete lyukak

éktelenkedtek, melyekből füst szállt föl.

Egy másik ellenálló, akit hajszálnyira

hibázott csak el az egyik lövész, átugrott a

holttest fölött. A következő pillanatban egy

fegyvergránát csapódott a gyomrába, és

kettétépte.

Aztán az ezredes végre megpillantotta a

kocsit. Úgy festett, mint egy kopott

Dan Abnett

873

üzemanyag-szállító, bár amit szállított, sokkal

veszélyesebb volt minden üzemanyagnál.

A tankautó kerekei felpörögtek, elsuhant a

kilőtt, lángoló teherautók roncsai mellett, és

egyenesen a kapu felé száguldott. Egy gránát

letépte az egyik hátsó futóművét, lézersugarak

lyuggatták át a vezetőfülke tetejét, s Noth látta,

hogy a sofőr az utolsó pillanatban ugrik ki a

sodródó járműből, mielőtt az belerobbant

volna a kapuba.

A kapuszárnyak hidraulikája lassan

szétmorzsolta a szárnyak közé szorult

tartálykocsit, amikor a tankban tárolt, közel

tonnányi, ficelén alapú robbanóanyag – a

terület ellenállóinak minden készlete –

felrobbant.

Bíborvörös láng lobbant – olyan éles, hogy

majd megvakította az embert –, s a robajjal

együtt érkező lökéshullám százméteres körön

belül mindenkit levert a lábáról. Azok, akik túl

Az Áruló

874

közel voltak a kapuhoz, amikor a kocsi

felrobbant, nem is keltek föl többé.

A maró füstben tompán villództak a

lézersugarak, s mintha a robbanólövedékek

döreje is távolról, víz alól hallatszott volna.

Noth lassan föltápászkodott, s úgy érezte,

minden tagja ki akar szakadni a helyéről.

– A kapuhoz! – bődült el. – Gyerünk! A

kapuhoz! A Gereon él! Él!

A pusztító detonáció az egész erődfalat

megrázta, s akár egy megvadult tűzhányó,

minden irányba törmeléket és lángokat

okádott.

A belső udvaron összegyűlt vendégek, és a

katonák – akik a díszszemlére készültek –,

döbbenten kapták oda a fejüket. Még a

rezesbanda is elhallgatott.

A következő pillanatban mindenki egyszerre

kezdett beszélni, kiabálni, kérdezni és

Dan Abnett

875

értetlenkedni. Az erőd ütegei azonban minden

zsivajt elnyomtak.

Az Omnipotentát életőrzői azonnal

körülvették urukat, és a leszállóhajójuk felé

indultak. Mögöttük tajtékos tengerként

morajlottak az ágyúk, s az egybegyűlt

méltóságok is egyre hangosabban követeltek

magyarázatot.

– Tizenegy tartalékos szakasz a falakra! –

csattant föl Desolane, és az arcmaszkjába

épített rádió azonnal továbbította a parancsát.

– Az excubitorok azonnal helyezzék

biztonságba a vendégeket a központi

toronyban! Mozgás!

Kiszúrt egy sirdart, aki a lakótorony tisztjei

közé tartozott, és karon ragadta.

– Szedd össze az embereidet, kísérd vissza

Sturm tábornokot a szállására, és maradj

mellette, amíg más parancs nem érkezik!

Hamarosan én is megyek.

Az Áruló

876

– Hallottátok? – kapta föl a fejét Bonin.

A távoli robbanás hangja ide már alig

szűrődött be, de a kőfalak vadul rázkódtak.

– Elkezdődött – mondta komoran

Landerson, és a sas jelét vetette magára.

A lelke egy része azt kívánta, bár odakint

lehetne, a bajtársai oldalán küzdve, de az esze

azt súgta, hogy ez itt most sokkal fontosabb.

– Készen vagyunk már? – kérdezte Mkoll,

csipetnyi éllel a hangjában.

– Majdnem – bólintott kelletlenül Varl, aki

már percek óta egy speciális robbanótöltettel

bajlódott.

A folyosó egyik végét Criid és Brostin

biztosították, a másikat Beltayn és Bonin. A

szakasznak ezt a felét Mkoll vezette, aki azt a

feladatot kapta, hogy keltsen zűrzavart, és

okozzon lehetőleg minél több kárt.

Dan Abnett

877

Noth ezredes nekik is félretett egy palacknyi

robbanószert, s Varl most ezt próbálta az egyik

energiaelosztón elhelyezni. Amint ez

felrobban, az egész szint sötétbe borul majd. A

keramittartályban harminc zselétöltet volt

összekapcsolva, s az őrmester, miután a kívánt

helyre erősített néhányat, élesítette őket.

Gaunt csapata is ilyen robbanótölteteket

helyez el minden stratégiailag fontos ponton,

és amint ezek felrobbannak, elszabadul a

pokol.

Varl nagyot sóhajtott. Tízperces késleltetést

használt, ami azt jelentette, hogy innen

számítva nem egészen tíz perc múlva ez az

egész hely lángokban áll majd. És utána

minden öt percben felrobban egy újabb töltet.

– Mozgás! – adta ki a parancsot Mkoll.

A Szellemek végigsiettek a folyosón,

melynek végén egy újabb lépcsősor indult

fölfelé. Az őrmester az utolsó pillanatban

Az Áruló

878

parancsolt megálljt, mielőtt egy fölfelé tartó

ME-szakaszba futottak volna. Egy alkóvba

húzódva várták ki, hogy a katonák

elrohanjanak mellettük, és összerezzentek,

ahogy egy szinttel lejjebb megszólalt egy

riasztócsengő.

Csendben osontak lefelé, és csak két szinttel

lejjebb álltak meg, ahol már egészen közelről

hallották a bombák moraját, s a kézifegyverek

sivítását és kerepelését.

– Ide! – intett egy falszakaszra Mkoll, és Varl,

a falat borító panelt félrehúzva, munkához

látott.

– Jönnek! – mondta hirtelen az őrt álló Bonin.

– Fentről.

– Varl? – kérdezte Mkoll.

– Pont a közepén tartok.

– Bassza meg! – sziszegte Mkoll, aztán intett

Criidnek és Boninnak, és a lépcső felé

mutatott.

Dan Abnett

879

Azok ketten a vállukra kanyarították

karabélyaikat, és a hangtompítós pisztolyaikat

húzták elő.

Mind tisztán hallották a csizmás lábak

dobogását, s a következő pillanatban hat ME-s

katona bukkant föl a folyosó végén. Egyenesen

a Szellemek tűzvonalába futottak bele. Ötöt

azonnal lelőttek, a hatodik azonban csak

csípőlövést kapott, s még mielőtt Bonin egy

tiszta fejlövéssel a pokolra küldhette volna,

sikerült leadnia egy sorozatot.

Egyiküket sem találta el, de a falba csúf

lyukakat tépett, s a szűk, zárt térben a lövések

robaja fülsiketítő volt.

A fejük feletti emeleten valaki

parancsszavakat üvöltött.

Az Áruló

880

Sturm hirtelen megtorpant. Az őt kísérő

katonák értetlenül kapták oda a fejüket, s

Humiliti is majdnem beleütközött.

– Mi volt ez?

– Uram?

– Nem hallja? Robbanások. Pergőtűz.

A tábornok feltépte az egyik folyosóra nyíló

szoba ajtaját, és a szemközti falon nyíló

ablakhoz sietett. A szoba poros volt, nyilván

rég nem is használták. Egyedül az ablaküveg

csillant meg időről időre a belső udvaron

felvillanó borostyánszín fényben.

– Megtámadták az erődöt – mormolta

döbbenten. – Ég a kapu…

Nagyot nyelt. A látvány újabb emlékeket

ébresztett föl. Elfeledett érzéseket. Ahogy a

veszély közeledtével a szervezet mozgósítja az

adrenalintartalékait.

Sek Fiai egymásra néztek, aztán az egyik

előrelépett.

Dan Abnett

881

– Vissza kell, hogy kísérjük a szállására,

uram. Ott lesz a legnagyobb biztonságban.

– Igen – lépett hátra tétován az ablaktól

Sturm. – Igen… azt hiszem valóban ez lesz a

leghelyesebb. Amíg a helyzet nem rendeződik.

Visszatértek a folyosóra, és mindkét harcos

kibiztosította a karabélyát. Humiliti nagyot

sóhajtott, aztán ő is sarkon fordult, és a

nyomukba eredt.

A tizenhatodik emeleten, messze az odalent

dúló csatától, Gaunt szakasza hangtalanul

lopakodott végig a néma szobák és folyosók

útvesztőjén. Mkvenner haladt az élen –

kezében a felkelőktől kapott rohampuska –,

közvetlenül mögötte Gaunt jött.

Utánuk Curth és Eszra következett –

szokatlan páros, akik egy háború poklán kívül

máshol nem is találkozhattak volna. A

Az Áruló

882

törékeny nőnél hangtompítós pisztoly volt, a

magas, inas férfinál mérgezett nyilak, és egy

remek visszacsapó íj.

A sort Cirk, Rawne, Larkin és Feygor zárta,

akik ugrásra készen figyeltek a legapróbb

neszre is.

Mkvenner egy pillanatra megállt az egyetlen

ajtó előtt, ahol a küszöb alól fény szivárgott ki,

és a komisszár ezredesre pillantott. Gaunt

némán biccentett, mire a felderítő nagy

lendületet vett, és berúgta az ajtót.

Gaunt már bent is volt a szobában, s a

sorozatvetőjével pásztázta a helyiséget.

A lámpák ugyan égtek, de a helyiség üres

volt.

Kényelmesen berendezett nappali fogadta

őket, gazdagon hímzett kárpitú székek,

kártyaasztal, és az ablak előtt egy jókora,

állványra állított távcső. Bal kézre nyílt a

hálószoba ajtaja. A padlón ruhadarabok

Dan Abnett

883

hevertek – egy ME-s katonai uniformis

darabjai –, s az egyik fal mellett elegáns rézkád

állt, majdnem színültig töltve vízzel.

Mkvenner megérintette a kád oldalát, és

megcsóválta a fejét.

– Kezd kihűlni. Tíz-tizenöt perccel késhettük

le.

– Már ha ez az ő szobája – mondta Gaunt

komoran. – Átfésülni az egész szintet!

Gyerünk!

– Tűnés! – kiabálta Bonin már messziről,

miközben Criid-del lélekszakadva rohantak

végig a folyosón. – Most!

Egy sorozat csapódott mögötte a falba, nem

sokkal hibázva el a felderítőt.

– Gyerünk! – mordult föl Mkoll.

– Lefelé! – biccentett Varl, és egy villanás

alatt összeszedte a felszerelését.

Az Áruló

884

Végigrohantak a folyosón, majd le a lépcsőn,

s egy újabb, széles galériára jutottak, melyet

pazar, kovácsoltvas korlát szegélyezett. Mkoll

volt a sereghajtó, s az emberei már mind

odalent voltak, amikor az első őrszem feltűnt a

lépcsősor tetején.

– Első és Egyetlen! – rikoltotta az őrmester,

azzal fél térdre ereszkedett, és tüzet nyitott a

karabélyával.

A hosszú sorozat két ellenséges katonát is

lekaszált, mire a többi visszahúzódott a

folyosóra, és onnan próbálták tűz alá venni a

lépcsősort.

Hirtelen az egész emelet megrázkódott, s a

plafonról és a falakról jókora vakolatdarabok

szakadtak le. Varl első töltete működésbe

lépett.

Landerson és Criid is beszállt a mókába, és a

lépcsőfeljárót lézersugarak árasztották el. Az

ellenséges katonák még kétszer próbáltak meg

Dan Abnett

885

áttörni, de mindkét alkalommal véres fejjel

kellett visszavonulniuk. A hangok alapján

egyre többen gyűltek össze odafönt, és félő

volt, hogy előbb-utóbb egy szakasz megkerüli

őket, és a galéria túlfelén jön le, a hátukba

kerülve.

Lassan mindhárman hátrálni kezdtek,

tervszerűen, egymást fedezve, ahogy a

nagykönyvben állt, s igyekeztek felzárkózni a

többi Szellemhez, akik már a galéria túlfelén

jártak.

Beltayn ért el először a szemközti

lépcsősorhoz, felszaladt rajta, s már épp

készült kilépni a folyosóra, amikor Bonin

visszarántotta.

– Várj!

A rádiós oldalt perdült, de egy energiasugár

így is eltalálta.

– Ne! – üvöltötte Bonin, azzal egy hosszú

sorozatot lőtt a folyosóba, majd megpróbálta

Az Áruló

886

beráncigálni a rádióst a lépcsőforduló

viszonylagos védelmébe.

Őrszemek és excubitorok nyüzsögtek a

folyosón, s értek egyre közelebb hozzájuk. Két

tűz közé kerültek.

Gaunt érezte a falakon végighullámzó,

romboló erőt, amikor Varl első robbanótöltete

működésbe lépett. Már épp a nyelve hegyén

volt, hogy talán eltévesztették a szintet, amikor

alig tíz méterre tőlük három alak fordult be a

folyosóra. Két nagydarab, tagbaszakadt férfi

okkersárga testpáncélban, közöttük pedig…

Noches Sturm.

A pillantásuk egy töredék másodpercig

összekapcsolódott, és mindketten tudták, hogy

a felismerés kölcsönös.

Aztán a nagydarab harcosok tüzet nyitottak.

Dan Abnett

887

Egy nagykaliberű lövedék ütötte át Gaunt

bal vállát, alig hibázva el a nyakát. A

következő pillanatban Mkvenner robbant elé,

magához szorította az ezredest, és együtt

zuhantak a szemközti falnak. Valami reccsent,

egy ajtózár fémnyelve elpattant, és mindketten

bezuhantak a kivilágítatlan szobába.

A többi birodalmi is azonnal fedezéket

keresett, s igyekeztek az ajtóbeugrók nyújtotta

minimális takarást minél jobban kihasználni. A

két tagbaszakadt harcos máris kihátrált a

folyosóról, a testükkel, és gonosz pergőtűzzel

fedezve Sturmot.

– Ő az! – üvöltötte Gaunt. – Ő az!

– Gaunt? – tajtékzott Sturm. – Gaunt?

Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet itt?

Humiliti nem volt biztos benne, vajon ezt is

le kell-e írnia, de aztán úgy döntött, hogy igen.

Ha nem lenne fontos, a pheguth biztosan szólt

volna.

Az Áruló

888

Sek Fiai a legközelebbi lakosztály felé

terelték a tábornokot. Az egyik berúgta az

ajtót, majd mindhárman behúzódtak a

szobába.

– Hogyan lehetséges ez?! – acsargott Sturm.

A két megtermett harcos nem válaszolt.

Rawne, Feygor és Mkvenner máris feltűntek

a folyosó végén, és tűz alá vették. Sek Fiai

szórványos, de pontos lövésekkel válaszoltak a

Szellemek hosszú sorozataira, és sikerült

megakasztaniuk a birodalmiak

előrenyomulását.

– Hogyan? – üvöltötte Sturm magából

kikelve. – Hogyan?

Gaunt félretolta Curthot, aki a sebét akarta

ellátni, és vicsorogva vette föl a sorozatvetőjét

a földről.

Dan Abnett

889

– Csak ketten vannak! – kiáltott oda neki

Rawne, aki egy kiugró falpanel takarásából

igyekezett tűz alatt tartani a folyosót.

– Elég az – köpött ki Mkvenner. – Remek

pozíciójuk van, és ez a kettő jó. Kicseszettül jó.

Gaunt vérző vállára pillantott. Az a kettő

olyan gyorsan és higgadtan reagált, ami csak

az elit egységek katonáira jellemző.

– Kettő vagy akár kétszáz… pokolra velük! –

indult meg, de a háta mögül jövő lövésektől

azonnal meggondolta magát.

A szakasz, amit Desolane küldött Sturm

védelmére, most ért föl a tizenhatodik szintre.

A hegyek ölén ülő erőd – akár egy

amfiteátrum közepén álló színész –, minden

irányból megsokszorozva kapta vissza a

mennydörgő hangorkánt. Igaz, ebben az

Az Áruló

890

esetben ez bombák robaja volt, és nem a tömeg

ovációja.

A kaputorony közelében lángolt a fal, s a

kövek fölé emelkedő füstfelhőt belülről

világították meg a lángok. Koherens

fénysugarak, robbanólövedékek és

kézifegyverek acélköpenyes töltényei keresték

az utat a fedezékek és a vért résein át, az élő

hús felé.

Desolane végre elérte a külső erődfalat, és

szemügyre vehette a tartalék szakaszokat és a

tisztek kíséretében érkező alakulatokat. A

katonák a fegyvereiket ellenőrizték, és

nyugtalanul hallgatták az egyre közeledő

csatazajt.

– Jelentést! – lépett oda a sorok előtt

tanácskozó rangidős tisztekhez az életőrző.

– Valahogy bejutottak az erődbe – mondta az

egyik sirdar.

Dan Abnett

891

– Tartjuk a főkaput – tette hozzá egy másik –,

de egyre nehezebb visszaverni őket.

– Kik ezek, és hányan vannak? – kérdezte

szigorúan Desolane.

– Több százan. Valószínűleg az ellenállás.

– Milyen meglepő! – csattant föl Desolane.

– Ez megengedhetetlen malőr – csóválta meg

a fejét Brendel sirdar parancsnok. –

Személyesen fogok őkegyelmessége, az

Omnipotentát kegyelméért esengeni a

hibámért!

Valami villant, és Brendel feje lebucskázott a

nyakáról. A teste még földet sem ért, amikor

Desolane ketrapengéje már ismét a tokjában

pihent.

– Megkíméltem ettől a megalázó

kötelességtől. – Desolane hangja alig volt több

fagyos suttogásnál. – Ez az idióta tévedett. Az

erőd, a pheguth, és az Omnipotentát védelme

az én feladatom. Az enyém! Aki más

Az Áruló

892

véleményen van, azt ugyanígy megölöm. Hol

az etogaur?

– Itt vagyok, életőrző – lépett előre az eddig

a sirdarok mögött várakozó Mabbon.

– Kell nekem egy parancsnok, aki képes ezt a

lázadást vérbe fojtani. Sek Fiai készen állnak?

– Mindig.

– Akkor a tiéd a parancsnoki poszt. A

sirdarok innentől kezdve neked felelnek.

A tisztek megkönnyebbülten értettek egyet.

– Mindenki készüljön föl az ellentámadásra!

– húzta ki magát az etogaur. – Az Anarch

nevében, kinek szava minden más szót kiolt…

rajta!

A katonák a belső kapu felé indultak, készen

arra, hogy végezzenek bármivel, ami a

túloldalon várhat rájuk.

– Életőrző!

Egy futár volt az, egy fiatal tiszt.

– Mi az?

Dan Abnett

893

– Az öregtoronyból robbanásokat jelentettek

– nyöszörögte a tiszt.

Desolane félrelökte a hírnököt, és futva

indult a lakótorony felé.

– Földre! – bődült el Brostin, és meghúzta a

lángszóró elsütőkarját.

A zsákmányolt fegyver felköhögött, aztán

fehéren izzó, emésztő lángcsóvát lövellt

magából. A folyosót és a lépcsőfordulót

fültépő sikolyok töltötték be.

– A másik oldalról is jönnek! – kiáltott oda a

lángszórósnak Mkoll, aki Criiddel és

Landersonnal ekkor ért oda.

– Majd én megtisztítom az utat! – vigyorgott

Brostin ördögien.

– Csak gyorsan! – csattant föl Mkoll, aztán

fölsietett a lépcsőn, s Boninban ütközött, aki

Beltayn teste fölött kuporgott.

Az Áruló

894

– Ne… – nyögött föl az őrmester, de a másik

felderítő csak a fejét rázta.

– Túléli.

A rádiós köhögve próbált fölülni, de

egyelőre visszanyomták a padlóra. A perzselő

lövése szétolvasztotta a hátára csatolt

rádióadót, de ő majdnem sértetlenül megúszta

a dolgot.

– A rádióm… – nyögött föl kétségbeesetten.

– Jaj, ne…

– Felejtsd el, Bel! – csóválta meg a fejét

Mkoll, és fölhúzta a padlóról a tanithit. – Az

életed többet ér egy darab vasnál.

A Szellemek hátvédjét alkotó trió – Criid,

Varl és Landerson – még egy sorozatot lőttek a

romokban heverő galériára, aztán hagyták,

hogy Brostin lángtengerré változtassa a helyet.

A folyékony, olthatatlan lánggal égő

prométeum mindent elemésztett, ami az útjába

került, s nem maradt más a nyomában, mint a

Dan Abnett

895

felismerhetetlenségig összeégett, füstölgő

tetemek, amiknek a húsába a páncélzatuk és a

fegyvereik is belesültek.

– Tűnjünk el innen! – morogta.

Valahol a fejük fölött egy újabb detonáció

rázta meg az épületet.

Az erőd üres folyosóit füst ülte meg. Lentről

detonációk visszhangjai, és a tiszttartók

sikoltozása szivárgott föl, mint egy búvópatak,

ami még a legeldugottabb zugokban is utat

talál.

Újabb robbanástól remegett meg a masszív

torony. Valami alig néhány emelettel lejjebb

szakított ki egy jókora darabot az erődből.

Desolane előhúzta a pengéit.

Az Áruló

896

– Rawne! – próbálta Gaunt túlüvölteni a

fegyverropogást. – Vigye a Szellemeket, és

tartsák föl azokat a rohadékokat a hátunk

mögött! Én Mkvennerrel elkapom Sturmot!

Nem volt idő vitatkozni. Nem is nagyon

lehetett volna, mert a szűk térben alig lehetett

valamit is hallani a csatazajtól.

Az őrnagy egy biccentéssel nyugtázta a

dolgot, aztán kimászott a fedezékéből, és

csatlakozott a Szellemekhez. A birodalmiak a

folyosó kiszögelléseit használva fedezékül,

megpróbálták feltartóztatni a támadóikat.

Nem egy ellenséges katona hevert már a

folyosón, közülük hárommal mérgezett nyíl

végzett.

Rawne el kellett, hogy ismerje, Cirk – aki

eddig a védőket irányította – egészen jó

munkát végzett. Párokba osztotta a katonákat,

akik a fedezékeik takarásából eddig még

Dan Abnett

897

szerencsésen meg tudtak gátolni minden

előrenyomulást.

Curth volt az egyetlen, aki semmibe vette

Cirk utasításait, és vicsorogva, fejhangú

rikoltásokkal lőtt mindenre, ami kibukkant a

füstből. Rawne szomorúan látta, hogy a csinos,

intelligens nő mennyire közel jár ahhoz, hogy

összeroppanjon.

– Cirk! – kiáltott oda a nőnek. – Próbáljuk

meg visszaszorítani őket a legközelebbi

lépcsőfeljáróig! Akkora területet még képesek

vagyunk tartani!

– Rendben!

Rawne Larkinnak, Cirknek és Feygornak

jelzett, hogy mit akar, meddig nyomuljanak

előre, és milyen pozíciót foglaljanak el a

folyosón.

– Egy kis fedezettüzet kérek, Larks!

A mesterlövész az utolsó három tára egyikét

csúsztatta a puskájába, aztán biccentett.

Az Áruló

898

– Mehet! – kiáltotta Rawne.

A pusztító erejű lézersugár mellbe találta az

egyik katonát, s ugyanebben a pillanatban

Rawne és Cirk már ki is ugrottak a

fedezékükből.

A füst…

Rawne megtorpant, ahogy a füstből a stigma

rajzolódott ki előtte. A folyosón álló katonák

mind részei voltak a jelnek, és érezte, ahogy a

téboly jeges ujjai végigsimítanak rajta.

Itt fogunk meghalni.

Egy golyó csapódott a combjába, és az

őrnagy térdre roskadt. Larkin, aki látta, hogy a

parancsnokát lelövik, Rawne után vetette

magát.

Tíz lépés.

Öt.

Dan Abnett

899

Ütést érzett a mellkasán, és a világ hirtelen

kifakult körülötte. A kulccsontja szilánkosra

tört, és a golyó valahol a mellkasában állt meg.

– Larks! – üvöltött föl Feygor, és

megpróbálta kiráncigálni bajtársát a

tűzvonalból.

Egy lövés a bal karját törte, egy másik a

combjából tépett ki egy jókora darabot. Egy

gellert kapott lövedék majdnem megskalpolta,

és a fejsebből azonnal dőlni kezdett a vér.

Feygor üvöltött, mintha nyúznák, de ennek

ellenére nem hagyta hátra az eszméletlen

mesterlövészt.

Larkin arca rohamosan vesztett a színéből és

pillanatok alatt hamuszürkévé vált.

Rawne bekúszott az egyik nyitott ajtó

takarásába, és átkozta magát a gyengeségéért.

Minden erőfeszítésük semmivé foszlani

látszott – és mindez miatta.

Csakis miatta!

Az Áruló

900

Cirk pedig, aki biztosra vette, hogy a

birodalmiak a nyomában vannak, most ott

ragadt a folyosó közepén, egy semmi kis ajtó

fedezékében, halálra ítélten.

Harminc méterrel mögöttük, Gaunt és

Mkvenner lassan visszaóvakodott a folyosóra.

A komisszár ezredes már nem érezte a bal

vállát, s egyre nehezebben mozgott, ahogy a

vérrel együtt az ereje is lassan elszivárgott a

testéből.

Ven megkockáztatott egy gyors pillantást a

folyosóra, és látta, hogy közvetlen közelükben

már véget ért a harc. Sturm és az okkersárga

testpáncélos katonák ebben a pillanatban

tűntek el a folyosó végén.

– Lelépnek! – vicsorodott el Gaunt. – Utánuk!

Dan Abnett

901

Azzal tántorgó léptekkel indult az után az

ember után, aki miatt fényéveket utazott, s a

poklot is vállalta.

A füst egyre jobban megsűrűsödött, és

Desolane megtorpant egy pillanatra. Valahol

az erőd mélyén jókora tűz éghet.

Újabb rázkódás, újabb dörrenés. Hányadik is

volt már? Hatodik? Hetedik?

Ki a fene robbantgat?! Mert ez jóval nagyobb

szakértelmet és pontosságot igényelt, mint

amire a bárgyú szabadságharcosok képesek

voltak. Azok odakint csak az elterelő

hadműveletet hajtják végre, miközben az igazi

veszély idebent les a…

Lord Uexkull. Ő, az emberei és Sthenelus,

egy ideje már nem jelentkeztek. Az utolsó

jelentésükben a káoszgárdisták egy különleges

birodalmi rohamcsapatról számoltak be, ami

Az Áruló

902

minden akadályt leküzdött, amit a Megszálló

Erők csak képesek voltak elébük állítani.

Ezek lennének azok? Holmi külvilágiak, akik

a bolondját járatják vele, és az erőd minden

őrével?

A sok prominens vendég ellenére Desolane

csak egyetlen olyan célpontot tudott

elképzelni, aki valóban számot tarthat a

Birodalom figyelmére, és ez nem az

Omnipotentát volt. Ha a testőrök légiói

ellenére őt itt valami baj érné, az Anarch

egyszerűen egy másik tisztet nevezne ki a

helyére. Idővel mindenki ráérez a hatalom

ízére, és egy részük még a politikai játszmákba

is képes beletanulni.

A pheguthért jöttek.

Desolane az Anarch színe előtt fogadta meg,

hogy az élete árán is óvni fogja a különleges

foglyot. Más életőrzők visszautasították a

feladatot, megalázónak találták, és féltek, hogy

Dan Abnett

903

egy áruló személye őket is beszennyezi. Egy

áruló nem érdemelheti meg azt a fajta

védelmet, ami legfeljebb egy magas rangú

tiszttartónak vagy hadúrnak jár.

Desolane nem így gondolta. Számára ez a

képességeihez mért valódi kihívás volt. Az

életőrzőket kifejezetten védelmi célokra

tenyésztették, és számukra semmi nem lehetett

olyan fontos, mint a gondjaikra bízott

célszemély.

Márpedig az életőrzők között Desolane volt

a legjobb. Az, hogy az Anarch – kinek szava

minden más szót kiolt – maga kérte föl erre a

feladatra, külön büszkeséggel töltötte el.

És volt ennek az ügynek még egy aspektusa:

hónapok hosszú sorát töltötte el a pheguth

társaságában, s lassan már nem csupán

célszemély volt a számára, hanem egy

egyéniség, akit megkedvelt. Törődött vele.

Gondoskodott róla. Kapocs alakult ki kettejük

Az Áruló

904

között. Desolane számára a pheguth egy

megtört szerencsétlen volt, aki összeroppant a

sors markában. Mindig tisztelettudóan

viselkedett az életőrzővel, s minden apró

figyelmességért roppant hálás volt.

Amikor lehetősége nyílt volna arra, hogy a

rituális büntetést kirója rá, s akár az életét is

kioltsa, a pheguth megkímélte őt. Desolane

akkor érezte először, hogy a fogoly is kedveli

őt.

Természetesen nem volt egyszerű, amikor az

elmezár falai leomlottak, és a pheguthból

ismét Sturm lett. A tábornok hiú volt és

arrogáns, és jóval kevesebb tiszteletet

tanúsított az életőrzővel szemben. Desolane

azonban most is látta a felszín alatt azt az

embert, akit megkedvelt, s akit védelmezett. A

csöndes, szerény pheguthot, aki úgy itta a

csésze fekete teáját, mintha az a világegyetem

legcsodásabb dolga lenne.

Dan Abnett

905

Megóvta akkor, s megóvja most is. Megteszi,

mert kedveli azt, aki a Sturm nevű ember

személyisége mélyén megbújt, s mert

fogadalmat tett rá. Érzések és kötelességtudás.

Az efféle dolgok emelik ki a gondolkodó

lényeket a barbarizmus mocskából.

A füstszürke köpeny alól egy apró, tenyérbe

simuló alkalmatosságot vett elő. A pheguth

mit sem tudott a jobb farpofájába ültetett

nyomkövetőről, melynek segítségével az

életőrző mindig tisztában volt vele, hogy a

fogoly merre van.

Egy pillanatig a szkenner borostyánszín

rúnáit tanulmányozta, aztán rohanvást indult

fölfelé, hármasával szedve a lépcsőfokokat.

Az ellenállók már a fő védművön belül

jártak, és Zúzó azt jelentette, hogy az egyik

kapu hamarosan beszakad. Ugyanakkor

Az Áruló

906

rettentő árat kellett fizetniük azért, hogy eddig

eljussanak. Noth körül hullottak az emberek, s

a többségük kínhalált halt a golyózáporban.

Ennek ellenére rendíthetetlenül törtek előre.

Ha lett volna egy fölös perce, Noth biztosan

elcsodálkozik rajta, hogy egyáltalán eddig

eljutottak.

Úgy tűnt, még mindig van esélyük. Ha

sikerül áttörniük a kapuk valamelyikét, akkor

bejutnak a belső várba, és megölik a

nyavalyásokat. Az összes átkozott tiszttartót és

nagykutyát, akik évek óta sanyargatják a

világukat!

– Mozgás! – biztatta az embereit Noth. – A

kapu már majdnem a miénk! Rakétavetőt!

Mindjárt bent vagyunk! A Gereon él! Él!

Bal kézre tőlük gránát robbant, de a füst és a

szerteszét repülő törmelék ellenére is látták,

hogy a kapu, amit épp berobbantani készültek,

kinyílik. Okkersárga egyenruhát és testpáncélt

Dan Abnett

907

viselő katonák rontottak elő az erődből, és

üvöltve – akár egy falkányi démon – rohamra

indultak.

Noth még soha nem látott hozzájuk

foghatóan képzett és brutális harcosokat. A

mellette rohanó emberét egyszerűen

darabokra tépték az újonnan érkezett katonák

sorozatai. Egy másiknak térdből lőtték el a

lábát, s ahogy a soraik villámgyorsan

közeledtek feléjük, jól látszott, hogy a

gennysárga vértezetű harcosok súlya és fizikai

kondíciója mennyivel jobb, mint az alultáplált,

elcsigázott ellenállóké.

– Sorba! – próbálta Noth túlüvölteni a

csatazajt. – Sorba rendeződni! Igazodj!

Hosszú sorozatot lőtt a támadókra, és

elégedetten állapította meg, hogy a minőségi

testpáncélok ellenére legalább egyet sikerült

leszednie.

Az Áruló

908

Néhány katona azonnal felfejlődött, és

igyekeztek szilárdan megvetni a lábukat. Az

egyikük elvágódott – egy lövedék roncsolta

szét az állkapcsát –, de azonnal egy másik állt

a helyére. Zúzó emberei is visszafordultak, és

igyekeztek kitérni a sárga páncélos

szörnyetegek útjából.

Balra tőle Planterson őrnagy üvöltözött, s

igyekezett tartani a lelket az embereiben.

Stocker ezredes néhány perccel korábban már

elesett, s az ő embereit Zúzó próbálta maga

köré gyűjteni.

A sárga páncélosok még egy sortüzet adtak

le, aztán szuronyt szegezve rontottak nekik.

Noth biztos volt benne, hogy egy ostoba,

fedezék nélkül vívott tűzpárbajt ezek a

szörnyetegek nyernének meg – a jobb

vértezetük miatt többen maradnának életben

közülük –, de nem… ezek most kézitusával

akarják eldönteni a küzdelmet.

Dan Abnett

909

Talán valamit bizonyítani akarnak. Talán a

személyes dicsőségről szól a dolog… talán

valami másról. A Káosz harcosai őrültek mind

egy szálig, és, hogy mit miért tesznek, azt ép

ésszel soha senki föl nem foghatja.

Noth a nyakát merte volna tenni rá, hogy

ezek az állatok a felelősek Furgesh és Nahren

pusztulásáért. És ezek most…

A következő pillanatban a sorok egymásba

robbantak, és megkezdődött a mészárlás.

Férfiak és nők haltak meg sikoltva, ahogy a

bajonettek átdöfték, összekaszabolták és

megcsonkították a testüket. Olyanok, akiket

évek óta ismert. Voltak köztük barátai, akikkel

együtt nőtt föl, mások nemegyszer az életét

mentették meg.

Most pedig meghaltak.

Zúzó emberei megpróbálták hátba támadni a

sárga páncélos katonákat, de a védművön

posztoló őrszemek gyilkos pergőtüze egy

Az Áruló

910

pillanat alatt tucatnyi ellenállóval végzett.

Nem volt más választásuk, közvetlenül a fal

mellé húzódtak, ahol legalább a nehéztüzérség

ütegei nem érhették el őket. Tehetétlen dühvel

figyelték a szemük előtt kibontakozó

mészárlást. Innentől kezdve már nem sokat

tehetnek a bajtársaikért. Ha tüzet nyitnának, az

ellenséget óvó jobb vértezet miatt valószínűleg

csak a sajátjaikat ölnék halomra.

Nem is akadt, aki kiadhatta volna a

tűzparancsot, mert az előbbi sortüzekben

maga Zúzó is elesett.

Már nincs sok hátra – gondolta keserűen

Noth, aztán ügyesen kitért egy szurony elől,

amit a gyomrának irányoztak, és közvetlen

közelről lőtte lágyékon a támadóját. Ilyen

távolságból el sem hibázhatta volna. A

mellette álló harcos már nem volt ilyen ügyes,

s egy feltűzött bajonett szabályosan

átszakította a koponyáját. Az ezredes öt golyót

Dan Abnett

911

pumpált a páncélos combjába, s ahogy az

elzuhant, egyet a nyakába, és egyet az arcába,

ahol nem védte a sisak vagy a vizor.

– A Gereon él! – üvöltötte torkaszakadtából.

– Él!

Egy újabb tagbaszakadt fickó rontott neki.

Noth rásütötte a fegyverét, de a karabély tára

kiürült, s a fegyver závárzata üresen kattant.

Az ellenséges katona úgy ütötte félre a

fegyvert, mint aki hónapokig ezt gyakorolta,

majd a szuronyával felnyársalta az ezredest.

A penge a gyomrát találta el, szétszakította a

hasfalát, és egy sor eret. Noth tudta, hogy

gyakorlatilag máris halott, de megpróbált

talpon maradni… harcolni…

Minden erő kifutott a testéből, s előredőlt. A

páncélos katona kirántotta a férfi gyomrából a

fogazott rohamkést, aztán öten vagy hatan

körülvették, és akár a hiénák, darabokra

tépték.

Az Áruló

912

– Lefelé! Gyorsabban! – üvöltötte Mkoll, és

maga is kettesével szedte a lépcsőfokokat.

A hátuk mögött legalább három teljes

szakasz loholt, és folyamatos tűz alatt tartották

az egész lépcsőházat. A fejük fölött lángokban

állt az épület – Varl kis játékszerei az erőd

három szintjét is tűzbe borították. Égett a

drapéria, a falak faburkolata, a szőnyegek, s

egyre-másra lobbantak lángra az elektromos

kábelek is.

Mostanra már minden Szellem kapott

legalább egy könnyebb sebet, Bonin pedig egy

csípőlövést, ami egyre csúnyábban vérzett.

Mkoll bízott benne, hogy Gaunték olcsóbban

megúszták a dolgot, és mostanra már

elvégezték a feladatukat.

Varl és Criid loholtak a sor élén, bár egyikük

sem festett valami fényesen. Varl alig bírta

Dan Abnett

913

megemelni a jobb karját, Tona fejbőrét pedig

egy repesz tépte föl, s rövid, szőke tincsei

mostanra már vöröslöttek a vértől.

A tanithi hirtelen magához rántotta a nőt, és

oldalt perdült vele. Ott, ahol az előbb álltak,

szétolvadt a lépcső, és maró, savas füst szállt

föl a megégett korlátból. Az alattuk levő

szinten excubitorok gyülekeztek, és igyekeztek

az egész lépcsőfordulót tűz alatt tartani.

– Muszáj lesz fölfelé mennünk! – kiáltott oda

Mkollnak Varl.

A felderítők őrmestere cifrát káromkodott,

aztán hosszú sorozatot lőtt a lefelé dübörgő

ME-s katonákra, ideiglenesen fedezékbe

kényszerítve őket. Nyertek öt, legfeljebb tíz

másodpercet, mielőtt azok ott fönt rájönnek,

hogy mire készülnek a betolakodók. De ez

akár elég is lehet. Mkoll fölrohant egy fél

emeletet, és berúgta az első útjába kerülő ajtót.

Az Áruló

914

Egy hosszú terembe jutott, ami valaha talán

tárgyaló lehetett. Minden Szellem közül neki

volt a legkifinomultabb tájékozódó ösztöne, és

ez most azt súgta, hogy ez a helyiség, és a

mögötte nyílók már visszavezetnek a keleti

fiatoronyba.

– Gyerünk! – kiáltott hátra, és amíg az

emberei fölértek, két ME-s katonát is lelőtt,

akik előmerészkedtek a fedezékükből.

Varl és Brostin zárták a sort, s még mielőtt

besorjáztak volna az ajtón, a nagydarab tanithi

lángba borította a lépcsőházat. Az sem

érdekelte, hogy ezzel gyakorlatilag seggére

vert a maradék prométeumnak – elégetett

mindent és mindenkit, aki lőtávolon belül

merészkedett.

– Van még a töltetekből? – fordult Varlhoz.

– Nincs már idő élesíteni…

Dan Abnett

915

– Nem baj! – vigyorodott el a lángszórós. –

Ide velük! Az őrmester szeme elkerekedett,

ahogy rájött, mire is készül Brostin.

– Fogd! – nyomta a keramittartályos zsákot

Brostin mancsába, és futásnak eredt.

– Ez nagyon baba lesz! – dörmögte

elégedetten a lángszórós, majd kihajította az

ajtó résén a zsákot, és az utolsó lángcsóvával

begyújtotta.

Két mozdulattal leoldotta magáról a fegyver

hevederét, félrelökte, és Varl után iramodott. A

súlyához képest meglepően fürgén mozgott, és

már majdnem beérte az őrmestert, amikor a

lángoktól áttüzesedett tartályban felrobbantak

a ficeléntöltetek.

Az udvaron várakozó harcosok, Sek

vérszomjas Fiai elégedetten üvöltöttek föl.

Mabbon etogaur büszkén járt közöttük,

Az Áruló

916

egyiknek-másiknak megveregette a vállát, s

úgy lépett át a lemészárolt ellenség hulláin,

hogy egy pillantásra sem méltatta őket.

A kinti, szórványos csatazaj már említésre

sem volt méltó. Gyakorlatilag legyőzték az

ellenállókat.

Aztán megrázkódott a lábuk alatt a talaj, és

az erőd – akár egy hatalmas fáklya –

fölragyogott. A jégvirágos ablakok tüzet

okádva robbantak szét, és az egész épület

megingott. A lakótorony jobb oldala

lángokban állt, akárcsak a keleti fiatorony felső

emeletei.

Mabbon azonnal bekapcsolta a rádióját, és a

Bástyát hívta.

– Itt az etogaur! Új utasítás! Azonnal kezdjék

meg az erőd evakuálását!

A százéves kövek elektromos és vegyi

tűzben feketedtek meg, és az etogaur borzadva

Dan Abnett

917

nézte a féktelen pusztítást. Az Anarch szent

nevére… mi a fene folyik odabent?!

– Cirk! Ne mozduljon! – üvöltötte Rawne,

miközben megpróbálta elkötni a nő

combsebét.

Az egész épület úgy rázkódott, mintha szét

akarna esni, és a csontjaiban érezte, hogy

ezúttal valóban valami iszonyatos dolog

történt.

Minden csupa füst volt, s a fegyverropogás

és a lángok sziszegése szinte teljesen elnyelte

Cirk sikolyát. A folyamatos zárótűzben nem

volt már hová bújnia, és két acélköpenyes

golyó is eltalálta.

– Ne mozduljon! – hörögte Rawne, és végre

sikerült rögzítenie a kötést.

Úgyis mindjárt vége mindennek. Larkint

lelőtték. Feygornak ugyan sikerült fedezékbe

cipelnie, de közben őt is vagy háromszor

eltalálták. Cirknek is annyi. Curth eddig még

Az Áruló

918

megúszta, de amint kiürül a tára, már semmi

nem fogja visszatartani az ellenséget.

A doktornő pisztolya üresen kattant, mire a

nő elhajította, s felragadta Feygor elejtett

karabélyát.

– Ana! – üvöltötte Rawne.

– Igen?!

– Előre kell nyomulnunk! Most!

– Mi a fenének?!

Az őrnagy a falhoz lapulva, súlyát az ép

lábára terhelve sántikált oda a nő mellé.

– Cirket… eltalálták. Ha nem hozzuk ki,

meghal.

– És?! – vicsorodott el a nő. – Megérdemli a

ribanc! Maga is látta a pofáján a jelet! Olyan,

mint ők!

– Láttam – nyögte Rawne, aki úgy érezte,

mintha tüzes kést forgatnának a combjában. –

Mindenhol.

Dan Abnett

919

– Mi? – kapta oda a fejét a nő, majd két újabb

lövést adott le a füstbe burkolózó folyosóra.

– Ana… nem hagyhatjuk itt.

– Miért?!

– Mert akkor az Ellenség győz.

– Mi a fenéről beszél, őrnagy?!

Rawne megszédült a vérveszteségtől.

Hörögve köszörülte meg a torkát, és

megpróbálta érthetően formálni a szavakat,

bár ez egyre nehezebben ment.

– Segített nekünk. Kérdés nélkül. Végig, az

egész úton. Kockáztatta értünk az életét.

Nélküle nem jutottunk volna el idáig. Én se

szeretem. Nem is bízom benne. Rajta a jel,

de…

– Itt hagyjuk! – rikoltotta Curth, és mellbe

lőtt egy ME-s őrszemet.

– Bennünk a métely, doktor – csikorogta

Rawne. – Magában is. Ha itt hagyjuk Cirköt…

az olyan, mintha… behódolnánk a rontásnak.

Az Áruló

920

– Egy nagy szart! – sikoltotta a nő, és rövid

sorozatokkal pásztázta a folyosót.

– De igen. Ez az utolsó esélyünk.

– Mire?

– Bebizonyítani, hogy még emberek

vagyunk.

Curth leeresztette a karabélyt, és Rawne

látta, hogy már nem bírja visszatartani a

könnyeit.

– De sok baromságot összehord, őrnagy!

– Attól még igazam van, ezt maga is tudja –

sóhajtott Rawne. – Nem hagyom, hogy ez a

rohadt világ így kibabráljon velem! És maga?

– És ha meghalunk?

– A Császár majd vigyáz ránk. Ha nem teszi,

úgyis végünk.

– Ezt a marhaságot ugye nem maga találta

ki?

– Nem – rázta meg a fejét Rawne. – Gaunt.

– Rendben – biccentett a nő. – Menjünk.

Dan Abnett

921

Az őrnagy odanyújtotta neki az utolsó

tartalék tárat.

– A Császárért! – mondta Curth reszkető

hangon.

– A Tanithért! Az Első és Egyetlenért!

Mindketten hosszú sorozatra állították a

fegyvert, majd lassan elindultak előre.

Sek Fiai egy másik szobába vezették

Sturmot, aki egyre zavartabban viselkedett.

Megállás nélkül föl-alá járkált, s folyamatosan

gesztikulálva magában beszélt.

– Gaunt… de ő nem lehet itt… ennek nincs

értelme… Egy pillanatig hallgatta, hogy

Humiliti mindent legépel, majd szélesre tárta a

hálószoba ajtaját, besétált, és letelepedett az

ágyra.

– Emlékszem – mondta lassan, vontatottan,

mint aki félálomban beszél. – Most már

emlékszem. A Császárra… azt hittem, hogy

mindenre… de nem… hogy ki voltam és mit

Az Áruló

922

tettein. Akadnak olyan sötét dolgok, amik csak

lassan bukkannak a felszínre.

A törpe megállás nélkül gépelt, nem

mulasztva el egyetlen szót sem.

– Parancsnok voltam, seregek ura… vagy ezt

már említettem?

A lexikográfus gyorsan bólintott.

– Hatalmam volt, és félték a nevem.

Tiszteltek is. De… a Császárra… most már

emlékszem! Vervunhive… a véres háború…

Vesztésre álltunk. A zoicaiak már a kapukat

ostromolták.

Sturm hirtelen fölállt, és szembefordult a

lexikográfussal. Humiliti várakozásteljesen

nézett föl rá, ujjait a billentyűk fölött tartva.

– Féltem – mondta végül rekedten Sturm. –

Az életemért rettegtem, és elhagytam a

posztom. Hagytam volna, hogy mind ott

haljanak meg.

Dan Abnett

923

Humiliti bizonytalanul pislogott, s azon

morfondírozott, vajon ezt is leírja-e.

– Mi lesz már, te féreg? – csattant föl a

tábornok. – Írj! Ez a vallomás… ez is én

vagyok! Te és az átkozott uraid mindent tudni

akartatok rólam! Hát tessék! Itt az összes

titkom! Azt hittem, hogy vezérkari tábornok

voltam. Hogy volt erőm és hatalmam. Az

uraid is így gondolták, ezért is szánták rám ezt

a rengeteg időt és energiát. És mit kaptak

cserébe? Mit kaptak?

Sturm megtántorodott, és a falnak

támaszkodott, hogy el ne essen.

– Engem kaptak. Egy gyáva embert. Egy

olyan embert, aki annyira rettegett a haláltól,

hogy képtelen volt helyesen cselekedni.

Odakint felugattak a fegyverek.

Az Áruló

924

Mkoll és Criid segítették föl a padlóról Varlt

és Brostint. Mindketten csúnyán

megpörkölődtek, ami a lángszórós esetében –

aki az előző égési sérüléseiből sem gyógyult

még föl teljesen – különösen fájdalmas volt.

Mögöttük az egész szint lángolt, s távoli

mennydörgés hallatszott, ahogy a megrepedt

külső falak lassan engedtek, és a Bástya

megingott.

– Szép munka – vigyorgott fáradtan Criid.

– Az – biccentett Mkoll. – Ideje eltűnni innen.

– Hol sebesült meg? – rivallt rá Cirkre a

doktornő. – Hol találták el?!

Az őrnagy levette kezét az alkarjáról, amit

eddig szorított. Csúf, nyílt törése volt, s a

lövedék az imágót is szétroncsolta.

– Meghalt – suttogta Cirk. – Már nem érzem.

Dan Abnett

925

– Jöjjön! – sürgette Curth, és felhúzta a

földről a gereonit. Rawne mögöttük sántikált,

és pontos lövésekkel terített le mindenkit, aki

megpróbált átjutni a folyosón. A lézersugarak

villódzásából is a stigma rajzolódott ki, de már

nem érdekelte.

– Visszajöttek értem – nyögte Cirk.

– Aha – fintorodott el Curth. – Na mit szól?

Sek Fiai össztüzet zúdítottak a beszakadt

ajtóra, aztán az egyik elzuhant, ahogy egy

robbanólövedék a sisakjával együtt a

koponyáját is szétszakította. A másik a

hónaljába kapott egy lövést, a vért illesztékei

közé. Sugárban lövellt a vére, s ahogy térdre

roskadt, Mkvenner egy pontos nyaklövéssel a

pokolra küldte.

Gaunt és a felderítő óvatosan beléptek a

szobába, amit a két páncélos harcos őrzött.

Az Áruló

926

Sehol senki.

A komisszár ezredes a tokjába csúsztatta a

sorozatvetőjét, majd előhúzta és aktiválta az

energiakardját. A következő szoba zárt ajtaja

mögül hangok szűrődtek ki.

A két birodalmi összenézett, majd Ven

halkan a kilincs felé nyúlt.

Mögöttük, akár egy árnyék, Desolane lépett

be a lakosztályba.

Dan Abnett

927

HUSZONKILENC

Mkvennert ősei tudása mentette meg. A

formagyakorlatok, amik évtizedek óta az élete

szerves részét képezték, s melyek eredete az

idők homályába nyúlt vissza.

Inkább érezte, mint hallotta a penge

szisszenését, az utolsó pillanatban megperdült,

s maga elé kapta a rohampuskáját.

A jobbkezes ketrapenge kettészelte a

fegyvert, de elkerülte Mkvenner nyakát. A

balkezeset Gaunt hárította Sondar

Az Áruló

928

energiakardjával, s döbbenten látta, hogy a

támadó fegyvere nem olvad fémmasszává.

Egyikük sem találkozott még soha ehhez

hasonló lénnyel. Magas, ösztövér, nemtelen

kreatúra volt, kékesfekete testpáncélban, és

füstként örvénylő sötét köpenyben. Hátrafelé

hajló, patás lába volt, mint valami kecskének, s

tükörsima bronzsisakja, ami az egész arcát

elfedte. Csak kék szemeinek és apró, fehér

szarvainak hagyott két-két nyílást.

Szemkápráztató sebességgel és eleganciával

mozogott, akár a soha meg nem pihenő,

tajtékos tenger. Gaunt két újabb csapását védte

ki, de a férfi érezte, hogy a lény csak

kóstolgatja. Aztán a szörny egy villámgyors

mozdulattal felhasította a komisszár ezredes

kabátját, és jobbkezes pengéjével a férfi törzse

felé nyúlt. A vágás egy hajszálnyit elcsúszott

Gaunt kardján, így csak a mellkasát szakította

föl, de nem csúszott be a bordái közé.

Dan Abnett

929

Desolane kirúgott oldalra, és térdhajlaton

találta Mkvennert. A felderítő felbukott, és

sziszegve szorongatta megrepedt térdkalácsát.

Gaunt egy klasszikus fej fölötti vágásnak

huzakodott neki, amiben már volt elég erő,

hogy kettéhasítsa az életőrző balkezes

pengéjét. Desolane a birodalmi tiszthez vágta a

csonkot, s ahogy Gaunt önkéntelenül is

félrekapta a fejét, a jobbkezes ketrapenge

mélyen a karjába hasított. Sondar kardja

kicsúszott véres, erőtlen ujjai közül, s Desolane

félköríves rúgása a falnak perdítette.

Még egy vágás, és…

Két lövedék csapódott az életőrző

mellkasába, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól.

Mkvenner eldobta a kiürült pisztolyt, s fölvette

az energiakardot.

Desolane egy pillanat alatt lerázta magáról a

fájdalmat, és a felderítőre vetette magát. Ven

hárította az első három támadást, ami

Az Áruló

930

szemmel láthatóan felbőszítette az életőrzőt.

Rövid, visszakezes vágást indított, s amint

Mkvenner hárította, egész testsúlyával a

felderítőbe robbant. Ven átfordult a vállán, s

maga elé kapta a kardját, de a ketrapenge még

így is elérte, és feltépte az arcát – a szájzugtól

egészen a pofacsontig. A felderítő üvöltve

kapott a sebhez, amiből csak úgy dőlt a vér.

Desolane nehézkesen föltápászkodott, s

Gaunthoz lépett, hogy elvágja a torkát. A

fegyverzet alapján úgy ítélte, ő lehet a páros

vezére, így vele akart először végezni.

Vashegyű lövedék vágódott az oldalába, s

ahogy megtántorodott, egy második is eltalálta

– egyenest a bal szemébe fúródott.

Eszra újabb nyílvesszőt illesztett az idegre,

és mellbe lőtte az életőrzőt. Desolane fél térdre

roskadt, aztán nekilódult, és egyetlen ütéssel

letaglózta az Éjjárót. Megpróbált felállni, hogy

végezzen a molyemberrel, de a nyílvesszőkre

Dan Abnett

931

kent méreg már átjárta minden porcikáját. Még

egy utolsó, görcsös rángás futott végig a

testén, aztán elcsendesedett.

Gaunt előhúzta a sorozatvetőjét, és a

hálószoba ajtajához támolygott. Humiliti

riadtan hátrált egészen a falig, de a birodalmi

nem is törődött vele.

Sturm az ágyon ült, és a padlót bámulta

mereven.

– Komisszár – mondta halkan, anélkül, hogy

fölnézett volna.

– Tábornok.

– Örülök, hogy maga az, Gaunt. Valahogy…

így helyénvaló.

– Az Istencsászár nevében…

– Kérem, ne! Hagyjuk a formaságokat –

emelte föl a kezét Sturm. – Most már mindenre

emlékszem. Mindenre. A rettegésre. A

Az Áruló

932

gyávaságomra. Nem állítom, hogy szép

emlékek, és talán jobb is volt nélkülük.

Gaunt lassan fölemelte a sorozatvetőt.

– A Komisszariátus által rám ruházott

hatalmamnál fogva…

– Gaunt… kérem!

– Nem. Ezúttal nem, Sturm. Vervunhive-ban

könyörületet mutattam, és ez lett a vége.

– Tudom, és sajnálom. De most… kérem…

hadd haljak meg férfiként! Birodalmi tisztként!

Gaunt egy hosszú pillanatig csöndben

mérlegelte a hallottakat, aztán az egyik

sorozatvetőt markolattal előre odanyújtotta

Sturmnak. A másikat azonban továbbra is az

áruló fejére szegezte.

– Utolsó kívánság teljesítve.

– Köszönöm – mondta Sturm, aztán a

halántékához szorította a fegyvert, és

meghúzta a ravaszt.

Dan Abnett

933

Gaunt közelebb lépett, mint aki maga sem

hiszi, hogy vége. Sturm holtan hevert a padlón

– a robbanólövedék a fél koponyáját

leszakította.

– Vége – mondta csöndesen, de csöppnyi

elégedettséget sem érzett.

Az Áruló

934

HARMINC

Már beköszöntött a hajnal, de a Bástya még

mindig égett.

A Szellemek az erődtől néhány kilométerre,

egy völgyben gyülekeztek, s számba vették a

veszteségeiket.

Mind megsebesültek, de egyikük sem halt

meg a lángoló erődben. Larkin úgy nyögött,

mint aki halálán van, és talán így is volt.

Feygor a vérveszteségtől volt eszméletlen,

Bonin járni se bírt a sérült csípője miatt.

Dan Abnett

935

Gaunt a szárnysegédje mellé telepedett le,

egy jókora, lapos kődarabra.

– Sajnálom, uram – motyogta elkeseredetten

Beltayn. – Mit?

– A rádiót, uram. Tönkrement. Hogy fogjuk

így hívni a mentőosztagot?

– Valahogy csak elboldogulunk – mondta

Gaunt fáradtan. – Semmi gikszer.

Curth átkötötte, és sínbe rakta Cirk kezét,

miután a szétroncsolt imágót teljesen

eltávolította a húsból. A bőr alatt. Ami igazán

fontos, az odabent van. A szívben. Az

elmében.

A Szent százféle módon mutatott utat a

hozzá hűeknek, még akkor is, ha egyikük-

másikuk látszólag a Káosz bélyegét hordta

magán.

Hogyan mondja meg nekik?

Az Áruló

936

Az utolsó dolgot, amit Van Voytz az indulás

előtt közölt vele. Amit egyik embere sem

tudott, csak ő.

– Meg kell értse, Ibram… roppant kicsi az

esély rá, hogy sikerül magukat élve kihozni

onnan. Egy csillagközi üzenet továbbítása már

magában is szép teljesítmény, de… Oda

bejuttatni magukat… már az is közel

lehetetlen, de hogy kifelé…

Van Voytz elhallgatott, és a reggeli tájat

nézte szótlanul.

– Azt akarja mondani, uram, hogy még ha

sikerrel járunk is, ez egy öngyilkos küldetés?

Hogy nem hoznak ki minket?

– Igen – mondta a tábornok mereven. – Ez

talán változtat a dolgon?

– Nem, uram.

Gaunt lebotorkált a domboldalon, és

megkereste Landersont.

Dan Abnett

937

– A bajtársai jól harcoltak, őrnagy. Igaz

hazafiakként küzdöttek és haltak meg. Még az

Omnipotentátot is majdnem sikerült

elkapniuk.

– Igen, uram. Majdnem. De most már vége.

Mind meghaltak.

– Akkor itt az ideje, hogy újra felépítsük az

ellenállást, nem igaz?

– Felépítsük?

– Igen. Azt hiszem, egy darabig úgyis a

Gereonon maradunk. Szóval… mit mond?

– Hogy a Gereon él?

– Él – biccentett Gaunt, aztán fölnézett a

füstös, hajnali égre, és halványan

elmosolyodott.

Hosszú idő óta először jutott eszébe a

dallam. Brin Milo játszotta mindig, amikor a

Tanithi Egyes győztesen hagyta el a csatateret.

Mint most.