Az „Én” problémája

Descartes, Kant, Kierkegaard, Sartre

René Descartes (1596-1650)

• Alapkérdés: mi a végső, teljesen bizonyos igazság, amiben nem lehetséges kételkednünk?– Valamennyi tudástípusról kiderítette, hogy

elvileg nem megkérdőjelezhetetlen– Bevezeti az agyafúrt, bennünket megtéveszteni

akaró démon fogalmát –

• „De hát akkor mi marad igaz? Talán csak az az egy, hogy semmi sem bizonyos.”– találni kell tehát egy olyan állítást, ami e démoni

lény hatóerejének is ellenáll

René Descartes„De hiszen már tagadtam, hogy volna bármiféle

érzékszervem, bármiféle testem! […] De hiszen már meggyőztem magam arról, hogy nincs a világon semmi sem: nincs ég, nincs föld, nincsenek elmék, nincsenek testek. Nem győztem-e meg magam ezáltal már arról is, hogy én magam sem létezem? Semmiképp! Bizonyos, hogy én voltam, ha egyszer meggyőztem magamat valamiről. Igen ám, de ha van valamiféle rendkívül nagy hatalmú, rendkívül agyafúrt csaló, aki állandóan megtéveszt engem, méghozzá szándékosan? Nos hát akkor aligha kétséges, hogy én is vagyok, ha egyszer engem téveszt meg! Tévesszen csak meg, amennyire tud, azt mégsem lesz képes elérni sohasem, hogy ameddig azt gondolom, vagyok valami, semmi se legyek. Olyannyira, hogy - mindent kellően megfontolván - végül is le kell szögezni: az "én vagyok, én létezem" kijelentés - valahányszor kimondom, vagy elmémmel megragadom - szükségszerűen igaz.”

René Descartes

„Most azonban még nem látom pontosan, mi is vagyok, tudniillik mi az az én, aki immár szükségszerűen vagyok. […] Minek véltem tehát magamat - korábban? Nemde: embernek. De mi az, hogy "ember"? Mondjam tán azt, hogy "eszes élőlény"?

René Descartes

„Itt a felfedezés: a gondolkodás - van; egyedül a gondolkodás az, amit nem lehet elszakítani tőlem. Én vagyok, én létezem; ez bizonyos. De meddig? Hát mindaddig, amíg gondolkodom; hiszen ha teljességgel megszűnnék gondolkozni, talán még az is lehetséges volna, hogy egyáltalán nem is létezem. Csak azt fogadom most el, ami szükségszerűen igaz; csak és kizárólag gondolkodó dolog vagyok tehát, azaz elme, vagyis lélek, vagyis értelem, vagyis ész - olyan kifejezések ezek, amelyek jelentése korábban számomra ismeretlen volt.

De most már aztán igazi dolog vagyok, s igaz módon létező; de vajon milyen dolog? Mondtam már: gondolkodó.”

René Descartes„…Descartes eljutott ugyan egy általa kétségbevonhatatlannak vélt állításhoz, ám nagy árat fizetett érte: megszüntette a gondolkodó én, az elme minden közvetlen kapcsolatát a testi világgal, beleértve saját testét is.” (Boros Gábor)

Immanuel Kant (1724-1804)

Mit tudhatok? (Metafizika)Mit kell tennem? (Etika)Mit szabad remélnem? (Vallás)Mi az ember? (Antropológia)

Antropológiai fordulat a filozófiában

Már nem a lét és a gondolkodás a filozófiai töprengés célja, hanem az emberi élet és az emberi világ.

Az okság elvével szembekerül a szabadság és az etika problémája.

Immanuel KantGarfield-féle közelítés Wittgenstein alapján: A szemem

része saját látómezejének

?Látja a

szemem saját magát?

látómező

látómező

„A szubjektum nem tartozik a világhoz, ő a világ határa”

A megismerő szubjektum nem része a tapasztalatban

megjelenő empirikus objektív valóságnak. „Azt mondod, ugyanúgy áll a

dolog mint a szemmel és a látótérrel. De a szemet

valóban nem látod.”

Immanuel Kant

Immanuel Kant• Empirikus én

– Az az én, ami külső és belső tapasztalat tárgya lehet– Az empirikus résztudományok (embertudományok:

lélektan, szociológia, néprajz, orvostudomány stb.) tárgyát alkotja

• Transzcendentális én– A tapasztalat alanya, ami minden tapasztalati

tárggyal, így az empirikus énnel is „szemközt” helyezkedik el

– Mivel az empirikus tárgyaknak nem részét képezi, hanem azok feltételét alkotja, kivonja magát az empirikus embertudományok vizsgálódásának köréből

– Csupán közvetve ragadható meg (amint a látványból következtethetünk a szem létére)

Immanuel Kant

• Etikai megközelítésAz „én” a morálban nyilvánul megMegkülönböztetendő a:

Legalitás:Legalitás: külső előírásoknak való önállótlan és gondolkodás nélküli engedelmesség (erkölcsi kiskorúság)

Moralitás:Moralitás: adott erkölcsi helyzetben saját, önálló, szabad döntésre hagyatkozás (erkölcsi nagykorúság)

Immanuel Kant

• Kérdés: megfogalmazható-e olyan egyetemes érvényű erkölcsi parancs, amely nem kívülről kötelez, hanem belülről irányít?

• A válasz igen, ehhez azonban a parancs megformálásakor le kell mondanunk minden tartalmi összetevőről .

• A megoldás a KATEGORIKUS IMPERATÍVUSZKATEGORIKUS IMPERATÍVUSZ„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája [maxima= a

cselekedet szubjektív alapelve] mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.”

Immanuel Kant A kategorikus

imperatívusz nem mondja meg, mit kell tennem. Azt a félelmetes terhet rója a cselekvőre, hogy minden

pillanatban úgy cselekedjen, mintha egy univerzális törvényalkotó

róla venné a példát az erkölcsi törvény

kidolgozásakor. (Ullmann Tamás)

Immanuel Kant• A kategorikus imperatívusz megvalósítása feltételezi az

emberi szabadságot. A szabadság nem bizonyítható a szó szoros értelmében, de kikövetkeztethető az erkölcsi törvény létéből, mely magával az emberrel van adva. Érezzük a szabadságot,

mint benső lényünk igazi lényegét, mint „tiszta

ént”; érezzük magunkban az ész spontán

tevékenységét. Bár elindított cselekedeteink

vélt oksági törvények alapján tőlünk függetlenül

tovagörögnek, a kezdeményező, cselekvő,

akarni képes én-t nem köti oksági törvény –

szabad.

Søren Aabye Kierkegaard *(1813-1855)

• Alapkérdés nem az, hogy mi az ember, hanem hogy az egyén miképpen válik valóban emberré.

*[ejtsd: Szören Óbü Kirkegór]

„Az ember – szintézis;A végtelenség és végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony.”

Søren Aabye Kierkegaard

• „Az ember szellem: de mi a szellem? A szellem az Én. De mi az Én? Az Én az önmagához viszonyuló viszony.”Az ember csak

azáltal szerzi meg saját énjét, hogy

tudatosan viszonyul létének

szintéziséhez.

Az ember saját léte tehát nem egyszerű

adottság, hanem feladat, amelynek megvalósítását a szabadság teszi

lehetővé.

Søren Aabye Kierkegaard• Az életstádiumok1.Esztétikai stádium: - megtestesítője

Don JuanA gyönyör vágya irányít, a gyönyör igazol mindent. Az élet a pillanatban zajlik, nincs értelme az ígéretnek, az elköteleződésnek, a folyamatosságnak. A Másik nem személy, hanem meghódítandó tárgy. A másiktól való elszakadás, a Semmivel való szembesülés szorongást okoz, ami kétségbeeséssé fokozódik. Don Juan ne ítélhető meg erkölcsileg, mert ő „innen” van az erkölcsön – nem hitvány alak, mert a gyönyörre való kizárólagos törekvésben az élet nyilvánul meg.

Søren Aabye Kierkegaard• Az életstádiumok2. Etikai stádium:

A pillanatban élést felváltja a folyamatosságban – összefüggésekben való élés – fontossá válnak az általánosan érvényes értékek – pl. erkölcs. Az etikai létezés lényege a választás.Ebben a legnagyobb feladat a saját személy kidolgozása, a közösségnek és az emberiségnek általában akarunk megfelelni. A Másikat személkyént kezeli – a pillanat gyönyörét felváltja a hosszú távú elköteleződés- a házasság. Az etikai stádium kísérlet az egyéniség lényegének megvalósítására. Ez a kísérlet is kudarchoz vezet, ez rezignációt okoz (soha nem lehetek bizonyos választásom helyességében).

1.Vallási stádium: „Istennel szemben soha nincs igazunk – ez a gondolat megálljt parancsol a kétségnek, és megnyugtatja az aggódást, bátorságot és lelkesedést ad a cselekvéshez.”

Søren Aabye Kierkegaard• Az életstádiumok3. Vallási stádium: „Istennel szemben soha nincs igazunk – ez a

gondolat megálljt parancsol a kétségnek, és megnyugtatja az aggódást, bátorságot és lelkesedést ad a cselekvéshez.”

Søren Aabye KierkegaardA hit olyan ész által

felfoghatatlan paradoxon, ami a gyilkosságot is szentesíti.

Ábrahám tette semmiféle emberi mértékkel nem mérhető, semmiféle emberi erkölccsel nem igazolható. Ábrahám a hit abszurd erejénél fogva cselekszik.

A hit tehát a morálistól, a megérthetőtől való teljes elszakadás. Ugrás a sötét szakadékba – elszakadás mindentől… - és eljutás önmagunkhoz.

Søren Aabye Kierkegaard»A korlátozott test és a szabad szellem

közötti szakadék szorongást okoz. Az ember sejti, hogy van benne valami, (szellem) amit ő sem ismer. A szorongás nem azonos a félelemmel. Az állat csak félni tud, szorongani nem.

• Szorongás – két fázis1. A szellemtől a lehetséges tudástól , ismeretlentől

(ez a semmi) való szorongás (Ádám és Éva)2. A z ember a saját szabadságából fakadóan is

szorong, mert a szabadság jóra és rosszra is vezethet.

Nemcsak a rossztól a jótól is szoronghatunk: ez a démoni szorongás. A bűnös felfogja, hogy megszabadulhat bűneitől, de szorong a jótól, a hithez szükséges ugrástól.

Jean-Paul Sartre (1905- 1980)

Alapműve : „A lét és a semmi”• Két alapvető létforma van:

1. Az öönmagában-létezőnmagában-létező: valami, ami teljesen megegyezik önmagával, önazonossága révén teljesen kitölti önmagát. Ez az önmagával azonos lét a dologra vonatkozik.

2. Az önmagáért-létezőönmagáért-létező: az emberre jellemző létforma

Jean-Paul Sartre

• Az önmagáért-létező– A tudat meghatározó eleme az

intencionalitás, a más-ra való irányultság.

– Ez a nem – a léthiány, a Semmi. Ez a „semmítés” a tudat lényege.

– „Mit jelent itt, hogy a létezés megelőzi a lényeget? Azt, hogy az ember először létezik, megtalálható, megjelenik a világban és utána definiálódik.”

Jean-Paul Sartre„Az emberi valóság állandó meghaladás, az önmagával való sohasem adott

megegyezés felé.[…] ő nem az

ami.”

A tudat tehát az

önmagában létezés

hiánya… A tudat:

Semmi. Soha nem lehetek azonos azzal

ami most vagyok. Az

ember állandóan „semmíti

„ önmagát, tehát:

szabad

Jean-Paul SartreA létezés megelőzi a lényeget. Az ember

magát teszi azzá ami. Következésképpen

szabadságra van ítélve. Mivel Isten nincs, az

ember nem támaszkodhat

semmilyen transzcendens lényegre.

Az emberi létezést

tehát szorongás, a jelenen

túl a jövőre vetül ,válas

ztás és szabadság jellemzi.

Pfff…!