Daniel Quinn: Az én izmaelem

Az én Izmaelem

Daniel Quinn

Fordította : M.A.Módosítva: 2009. 05. 15.

Üdvözletem!

Szerintem elég vacak érzés tizenhat évesen arra ébrednie az embernek, hogy máris kiszúrtakvele. Nem mintha borzasztóan szokatlan lenne, hogy kiszúrnak az emberrel ebben a korban.Úgy látszik, ötven mérföldes körzetben mindenki azon van, hogy kicsinálja az embert. Denem minden tizenhat évessel szúrnak ki így. Nem sokaknak adódik lehetoségük arra, hogy ígyszúrjanak ki velük.

Hálás vagyok, de komolyan.Ez a történet azonban nem arról szól, hogy milyen voltam tizenhat évesen, hanem arról, ami

tizenkét éves koromban történt velem. Fájdalmas korszak volt az az életemben.Anyám akkoriban adta részegeskedésre a fejét. Elotte három-négy évig még csak iszákos-

nak akarta feltüntetni magát elottem. Aztán gondolta, hogy addigra már biztosan kitaláltam azigazságot, akkor meg minek színleljen? Nem kérte ki errol a véleményemet. Ha kikérte volna,azt mondtam volna: „Légy szíves színlelj tovább, mama. Foleg elottem, rendben?”

De ez a történet nem az anyámról szól. Csak éppen tudnod kell egy-két dologról, ha megszeretnéd érteni a többit.

Ötéves koromban elváltak a szüleim, de nem untatlak ezzel a mesével. Valójában nem isismerem ezt a mesét, mert másképp mondja el az anyám, és másképp az apám. (Ismerosenhangzik?)

Mindenesetre apám nyolcéves koromban újra megházasodott. Anyám is majdnem ugyanígytett, de a fickó kiállhatatlannak bizonyult, úgyhogy szakított vele. Valamikor akkoriban kezdtemagára szedni a kilókat, de nagyon. Szerencsére akkor már volt egy jó állása. A szövegszer-kesztési feladatokat irányította egy nagy ügyvédi irodánál a belvárosban. Aztán rászokott,hogy „beugorjon egy kis munka utáni italra”. Elég nagy ugrások voltak.

Mindegy, reggel fél nyolckor azért mindig kibújt az ágyból. Szerintem szabály volt nála,hogy csak munkaido után ivott. Kivéve persze a hétvégéket ; de ebbe sem megyek bele.

Nem voltam egy boldog gyerek.Akkoriban azt gondoltam, hogy segít majd, ha eljátszom a Szófogadó Lányt. Az iskolából

hazaérve megpróbáltam úgy rendbe tenni a házat, ahogy anyám szerette volna, ha egyáltalánérdekelte volna még a ház. Ez többnyire a konyha kitakarítását jelentette. A ház többi részeamúgy is egészen takaros volt, viszont a munkába, illetve az iskolába indulás elott egyikünk-nek sem volt ideje a konyha kitakarítására.

Mindenesetre egyik nap épp az újságot hoztam be, amikor megakadt a szemem egy apró-hirdetésen. Ez állt benne:

TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen.Jelentkezni személyesen.

1

Üdvözletem!

Ezután egy szobaszám következett, meg egy belvárosi régi, lepusztult irodaépület neve.Furcsálltam, hogy egy tanár tanítványt keres. Egyszeruen nem volt semmi értelme. Az álta-

lam ismert tanárokat alapul véve tanítványt keresni olyan, mintha egy kutya bolhát keresne.Aztán ismét elolvastam a második mondatot : Határozott vágy a világ megmentésére elen-

gedhetetlen. Ejha, gondoltam, ez a fickó aztán nem is akar sokat!Az volt az orületes a dologban, hogy ennek a tanárnak úgy kellett volna hirdetnie a szolgál-

tatásait, mint mindenki másnak, de nem így tett. Úgy tunt, mintha segítséget kérne. Mintha atanárnak lett volna szüksége tanítványra, nem pedig fordítva. Végigfutott a hátamon a hideg,és égnek állt a hajam.

„Nahát – mondtam –, jelentkezhetnék rá. Én lehetnék ennek a fickónak a tanítványa. Hasz-nos lehetnék!”

Vagy valami ilyesmi. Ma már hülyén hangzik, de a hirdetés befészkelte magát az álmaimba.Tudtam, hogy hol volt az épület, csupán a szobaszámot kellett fejben tartanom. Mindeneset-re kitéptem az újságból a hirdetést, és betettem egy fiókba a szobámban. Így ha netalántánelesnék, beverném a fejemet, és amnéziás lennék, akkor is megtalálnám.

Biztosan egy péntek este történt mindez, mert másnap délelott az ágyban fekve töprengtema dolgon. Vagyis ábrándoztam róla.

Késobb majd rátérek az ábrándra.

2

A 105-ös szoba

A jó hír az volt, hogy anyám nem próbált meg rövid pórázra fogni. Önmagát sem tartottarövid pórázon, így talán azt gondolta, hogy engem sem kell. Na mindegy. . .

Reggeli után mondtam neki, hogy elmegyek, mire annyit felelt, hogy „rendben”.Nem azt kérdezte, hogy hová megyek, vagy mikor jövök vissza, csak annyit mondott :

„Rendben.”Busszal bementem a belvárosba.Egy egész rendes kisvárosban élünk. (Nem árulom el, hogy pontosan hol.) Nem rabolnak

ki, ha megállsz a pirosnál. Ritkák az autós lövöldözések. Nincsenek orvlövészek a tetokön.Ilyesféle hely. Szóval nem haboztam szombat délelott teljesen egyedül bemenni a belvárosba.

Ismertem a hirdetésben említett épületet ; a Fairfield volt az. Egy vesztes bácsikám ott nyitottegyszer irodát. Azért ott, mert jó helyen volt, ugyanakkor olcsón adták. Más szóval vacak volt.

Az elocsarnokban visszatértek az emlékeim. A látvány pontosan megfelelt az ázott kutyákés a dohány buzére hasonlító szagnak. Beletelt egy kis idombe, míg eligazodtam. Csak egysornyi iroda volt a földszinten, és a 105-ös szoba nem volt köztük. Végül hátul találtam meg arakodótérnél, a teherlifttel szemközt.

Azt mondtam magamban, hogy ez valami tévedés. De a 105-ös szoba csakugyan ott volt.Mégis mit keresek itt? – kérdeztem magamtól. Ezt az ajtót nem fogják nyitva hagyni szom-

baton. De nyitva hagyták.Besétáltam ebbe a hatalmas, üres szobába. Odabenn vettem egy nagy levegot, amitol majd-

nem elájultam. Ezúttal nem dohány és ázott kutyák szagát éreztem. Inkább egy állatkertét.Nem bántam. Kedvelem az állatkerteket.

Csakhogy, amint már mondtam, a szoba üres volt. Bal oldalt egy roskatag könyvszekrényállt, jobb oldalt pedig egy karosszék. Úgy néztek ki, mintha kiárusításból maradtak volna meg,vagy ilyesmi.

Azt mondtam magamban, hogy a fickó elköltözött.Még egyszer körbenéztem. Magas, piszkos ablakok néztek a sikátorra. A mennyezetrol po-

ros ipari lámpák lógtak. A gennyszínu falakról mállott a vakolat.Azután azt mondtam magamban, hogy jól van, beköltözöm.Azt hiszem, komolyan gondoltam. Senkinek sem kellhet ez a hely, igaz? Miért ne lenne hát

az enyém? Úgy értem, szék már van benne, nem? A többi nélkül kibírom egy darabig.Volt egy valami, amit nem tudtam kiókumlálni. A szék a jobb oldali fal közepén levo nagy

darab, sötét ablak felé nézett. Arra az ablakra emlékeztetett, amelyen át a gyanúsítottakatazonosítják a tanúk a rendorségen. Egy szobának kellett lennie mögötte, mert egy ajtó volt azablak mellett.

Odamentem szemügyre venni. Az ablakhoz nyomtam az orromat, a kezeimmel kitakartama fényt, és. . .

Azt hittem, filmet látok.

3

A 105-ös szoba

Az üvegtol körülbelül három méternyire ott ült egy hatalmas kövér gorilla, gallyat rágcsálva.Egyenesen rám bámult, és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem filmet látok.

„Hú” – mondtam, majd visszahoköltem.Megriadtam, de igazából nem voltam rémült. Úgy tunt, meg kellett volna rémülnöm. Vagyis

tudtam, hogy szétüvölteném a fejemet, ha egy filmbeli szereplo lennék. De a gorilla csak ültott. Nem tudom, talán csak nagyon buta voltam ahhoz, hogy megrémüljek. Mindenesetre azérthátranéztem a vállam fölött, hogy biztosan szabad-e az utam kifelé.

Azután az üveg felé sandítottam, hogy lássam, a gorilla még a helyén van-e. Ott volt. Mégcsak meg sem moccant, máskülönben kiszaladtam volna.

Jól van. Össze kellett raknom a darabkákat.A tanár nem költözött el. Mármint senki sem tudna elköltözni úgy, hogy közben elfelejti

magával vinni a gorilláját. Tehát a tanár nem költözött el. Talán csak kilépett valahová. Ebé-delni, vagy ilyesmi.

És elfelejtette bezárni az ajtót. Vagy valami.A tanár hamarosan visszatér. Talán. Esetleg.Újra körbenéztem, s még mindig azon töprengtem, hogy mi a helyzet.A szoba nem lakóhelyiség volt – se ágy, se konyhai berendezések, se ruhatároló, se semmi.

Tehát a tanár nem ott lakott. A gorilla azonban nyilvánvalóan ott lakott, bent az üveg mögöttiszobában.

Miért? Hogyhogy?Hát, a fenébe is, szerintem tarthat gorillát az ember, ha akar.De miért pont így tartana valaki gorillát?Ismét bekukucskáltam, és észrevettem valamit, ami elso alkalommal elkerülte a figyelme-

met. Egy tábla függött a gorilla mögött a falon. Ez állt rajta :

HA AZ EMBER

ELTUNIK,MARAD-E REMÉNYE

A GORILLÁNAK ?

Nahát, mondtam magamban, ez aztán érdekes kérdés. Ugyanakkor nem tunt valami ne-héznek. Tizenkét évesen is tudtam, hogy mi folyik a világban. Ahogy a dolgok haladtak, agorilláknak nem sok idejük maradt hátra. Tehát a válasz igenlo volt. Ha az ember eltunik,marad reménye a gorillának.

A szomszéd szobában levo majom felmordult, mintha nem lenne jó véleménnyel az érvelé-semrol.

Azon tunodtem, hogy vajon a tábla a tanfolyam része-e. Az apróhirdetés így szólt : Hatá-rozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Ennek volt értelme. A világ megmentésepersze a gorillák megmentését is jelentené.

Az emberek megmentését azonban nem? Ez jutott eszembe hirtelen. Tudod, milyen az, ami-kor az embernek hirtelen eszébe jutnak dolgok. Mintha a derült égbol jönnének. Ez azonban avilágurbol érkezett. Úgy értem, meg tudom különböztetni az idegent a baráttól. Ez egy idegenvolt.

Ránéztem a majomra, a majom meg rám – és akkor tudtam.

4

A 105-ös szoba

Felszívódtam onnan. Ilyen gyorsan jutottam ki az épületbol. Az egyik pillanatban még agorillát néztem, a másikban már zihálva kint álltam a járdán.

Közel voltam a városközponthoz, ahol pár áruház még ma is megpróbál valahogy talponmaradni. Oda tartottam, hogy embereket találjak. Emberek közelében akartam lenni mialattátgondoltam ezt az egészet.

A gorilla beszélt hozzám – a saját fejemben.Ezt kellett átgondolnom.Szükségtelen volt azon tunodnöm, hogy vajon megtörtént-e. Megtörtént. Ilyesmit nem tud-

tam volna kitalálni. És miért is találnék ki ilyesmit? Hogy a bolondját járassam magammal?Ezeken töprengtem miközben a Pearson áruházban lifteztem. Hat szintet föl. Hat szintet le.

Nagyon megnyugtató érzés. Senkit sem érdeklek. Senki sem zavar. Senkinek sem tunök föl.A földszinten fölfelé kell kapcsolni. Ékszerek és vegyes cikkek. Noi ruházat. Férfi ruházat.Háztartási cikkek. Játékok. Bútorok. A legfelso szinten aztán lefelé kell kapcsolni. Bútorok.Játékok. Háztartási cikkek. Férfi ruházat. Noi ruházat. Ékszerek és vegyes cikkek. Mindezmegnyugtató lassított felvételen.

Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen.Mondom: Vagyis a világ megmentése a gorillák megmentése.A gorilla erre azt kérdi : Az embereké azonban nem?Hol volt a tanár, amikor mindez történt?És milyen lett volna a folytatás, ha ott lett volna a tanár?Mi volt a terve? Mi volt az elképzelése?Magam elott láttam egy egzotikus tanárt, aki egzotikus állatot tart.Egy gondolatátvitellel érintkezo majmot. Nagyon egzotikus. Ja.Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére és egy telepatikus majom

elviselésére elengedhetetlen.Hé, ez pontosan nekem való, hajszálpontosan.Megálltam inni egy kólát. Még dél sem volt.

5

Kiállok a majommal

A 105-ös szobához visszaérve a kilincsre helyeztem a kezemet, s fülelni kezdtem az ajtón.És egy férfihangot hallottam.Nem értettem a szavait. Méterekre volt az ajtótól ; és rossz irányban állt nekem. Legalábbis

így képzeltem.– Mumda umda bumda – mondta. – Bam bam umda munda.Csönd. Egy teljes percnyi csönd.– Am bumda umda bam – folytatta a férfi. – Bam bam mumda am bumda.Csönd. Ezúttal csak fél percnyi.– Umda? – kérdezte a férfi. – Umda bumbda am mumdama.És így tovább. Izgalmas hallgatni. Csak mondták és mondták.Arra gondoltam, hogy egyszeruen csak benyitok. Csábító ötletnek tunt ; az ötletek szintjén.Gondoltam, hogy majd késobb visszajövök, de ez még csak csábító ötlet sem volt. Ki tudja,

hogy mirol maradnék le?Nem adtam fel. A percek úgy vánszorogtak, akár az esos délutánok. (Ezt egyszer beleír-

tam egy fogalmazásba. A percek úgy vánszorogtak, akár az esos délutánok. A tanár azt írta amargóra: Jó!! Micsoda barom.)

Hirtelen az ajtónál hallatszott a férfihang.– Nem tudom – mondta. – Tényleg nem tudom. De megpróbálom.Átrohantam az elocsarnokon, majd háttal a teherlift ajtajának lapultam.Újabb perc telt el. Aztán a férfi egy „rendben” kíséretében kinyitotta az ajtót.Kilépett az elocsarnokba, észrevett, és úgy megdermedt egy pillanatra, mintha lecsapni ké-

szülo kobra lennék. Azután úgy tett, mintha ott sem lennék. Becsukta maga mögött az ajtót,majd elindult kifelé.

Megszólítottam:– Ön a tanár?Úgy ráncolta a homlokát, hogy azt hinnéd, valami igazán nehezet kérdeztem. Végül ösz-

szeszedte magát, és kiötlötte a mondandóját. Kihúzta magát, aztán. . . nemmel felelt.Nyilván sokkal többet akart mondani ennél – talán sok ezer szóval többet. Ám abban a

pillanatban csak ennyire futotta tole : nem.Nagyon udvariasan megköszöntem.Megint a homlokát ráncolta, aztán sarkon fordult és eltrappolt.Az iskolában hangyásnak hívjuk a srácokat, akiket nem kedvelünk, én azonban nem valami

sokat használom a hangyás szót. Talán az olyan különleges embereknek tartogatom, mintpéldául ez a fickó. Ez a fickó hangyás volt. Nem tudom miért, de már elso pillanattól kezdveki nem állhattam. Nagyjából anyámmal egyidos, ruházata olcsó és ronda. Az a sötét, komolytípus, ha érted, hogy mire célzok. Esküszöm, sosem tudtam, hogy milyen is a rossz frizura,amíg meg nem láttam az övét. Lerítt róla, hogy „intellektuális vagyok: tartsd a távolságot”.

6

Kiállok a majommal

Az ajtót kezdtem figyelni. Képtelen voltam bármi megfontolandó dologra gondolni, ígyegyszeruen benyitottam.

Semmi sem változott, mégis minden más volt, mert megértettem a helyzetet. Az elobb ahangyás és a majom párbeszédét hallottam az ajtón át. Persze én csak a hangyás szavait hal-lottam, mert a majom nem fennhangon beszélt.

A hangyás nem a tanár volt. Következésképpen a majom volt a tanár.Már csak egyetlen bökkeno akadt. A hangyás nem félt. Ez fontos volt. Azt jelentette, hogy

a majom nem veszélyes. Ha egy hangyásnak nem volt tole félnivalója, akkor nekem sem volt.Most, hogy már tudtam a jelenlétérol, könnyen kiszúrtam a gorillát az üveg mögött. Ponto-

san ott volt, ahol korábban.Azt mondtam neki :– A hirdetés miatt jöttem.Csönd.Gondoltam, hogy talán nem hallotta, amit mondtam. A székhez léptem és megismételtem.A majom némán bámult rám.– Mi a baj? – kérdeztem. – Korábban már szóltál hozzám.Nagyon, nagyon lassan becsukta a szemeit. Nem könnyu olyan lassan becsukni a szemeket.

Arra gondoltam, hogy talán elalszik, vagy ilyesmi.– Mi a baj? – kérdeztem újra.A majom felsóhajtott. Nem tudom hogyan leírni azt a sóhajtást. Azt hittem, hogy meg fog-

nak hajolni a falak annak a sóhajtásnak a súlya alatt. Vártam. Gondoltam, éppen arra készül,hogy beszéljen. Ám egy teljes perccel késobb is csak üldögélt ott.

– Nem te adtad fel az újsághirdetést? – kérdeztem.Erosen összeszorította a szemhéjait, mintha csak el akarná feledni ezt az egész kellemetlen-

séget. Mindenesetre végül kinyitotta a szemét és megszólalt. Ezúttal is a fejemben hallottam ahangját, nem a füleimben.

– Én adtam fel a hirdetést – ismerte be. – De nem neked.– Mi az, hogy nem nekem? Nem olvastam benne semmi olyat, hogy „Julie Gerchak kivéte-

lével bárki jelentkezhet erre a hirdetésre”.– Ne haragudj – válaszolta. – Úgy értem, hogy nem gyerekeknek adtam fel a hirdetést.– Gyerekeknek?! – Ezen aztán igazán felboszültem. – Gyereknek nevezel? Tizenkét éves

vagyok. Elég idos az autólopáshoz. Elég idos az abortuszhoz. Elég idos vagyok, hogy cracketáruljak.

Ez a hatalmas majom gyötrodni kezdett, Istenre esküszöm. Hu, igazán élveztem a dolgot.Éppen lehordtam egy féltonnás gorillát.

Gyötrodött egy darabig, aztán kezdett úrrá lett a helyzeten. Lecsillapodott és beszélni kez-dett.

– Bocsánatot kérek, amiért ilyen egyszeruen el akartalak hessegetni – mondta. – Nyilván-valóan nem vagy egy könnyen elhessegetheto ember. Ugyanakkor itt semmi jelentosége sincsannak, hogy elég idos vagy az autólopáshoz.

– Folytasd – mondtam neki.– Tanár vagyok – felelte.– Tudom.

7

Kiállok a majommal

– Tanárként bizonyos fajta tanítványokat tudok segíteni. Nem mindenkit. Nem segíthetek akémiában, az algebrában, a francia nyelvben vagy a földtanban.

– Nem ilyesmik miatt jöttem.– Ezek csupán példák. Arra célzok, hogy csak bizonyos fajta tanítással szolgálhatok.– Mirol beszélsz? Azt mondod, hogy én nem akarom azt a „bizonyos fajta tanítást”?Bólintott.– Azt mondom. A tanítás, amellyel szolgálhatok, nem lesz hasznos számodra. . . egyelore.A másodperc töredéke alatt forró könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam, hogy

észrevegye.– Olyan vagy, mint a többiek – mondtam neki. – Hazug vagy.Erre felkapta a szemöldökét.– Hazug?– Igen. Miért nem mondod el az igazat? Miért nem mondod azt : „Csak egy kölyök vagy;

nem kellesz senkinek. Gyere vissza tíz év múlva. Akkor talán érdemes lesz idot szakítanomrád.” Mondd ezt, és sosem hallod többé egyetlen szavamat se. Mondd ezt, és sarkon fordulvahazamegyek.

Ismét felsóhajtott, még az elozonél is mélyebben. Aztán bólintott egyet.– Tökéletesen igazad van – válaszolta. – Hazudtam. És azt reméltem, hogy nem veszed

észre. Bocsánatot kérek.Én is bólintottam.– Ám lehet, hogy az igazság sem fog nagyon tetszeni – folytatta.– Mi az igazság?– Majd meglátjuk. Julie a neved?– Úgy van.– És nem szereted, ha gyerekként bánnak veled.– Úgy van.– Akkor hát ülj le, és én úgy kérdezlek majd, mint egy felnottet.Leültem.– Mi hozott ide, Julie? És kérlek, ne mondd azt, hogy a hirdetésem. Azon már túl vagyunk.

Mit szeretnél? Mit keresel itt?Szólásra nyitottam a számat, de semmi sem jött ki rajta, egyetlen szótag sem. Szájtátva

ültem mintegy fél percig, aztán azt kérdeztem:– Mi van az iménti fickóval? Tole is megkérdezted, hogy mit szeretne? Tole is megkérdez-

ted, hogy mit keres itt?A gorilla ekkor valami nagyon furcsát muvelt. A jobb kezét egyenesen a szemei elé emelte.

Úgy nézett ki, mint aki bújócskához készül számolni. A vicces az volt, hogy a keze valójábannem is érintette az arcát. Csak tartotta ott az orrától két centire, mintha egy apró betus üzenetetolvasna a tenyerébol.

Várakoztam.Úgy két perc múlva leeresztette a kezét, és válaszolt :– Nem, tole nem kérdeztem ezeket.Csak ültem és pislogtam rá.A gorilla megnyalta a szája szélét ; idegesen, ahogy én láttam.

8

Kiállok a majommal

– Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem vagyok kész a hozzád hasonló korúakszükségleteivel foglalkozni. Szerintem ezt nyugodtan kijelenthetjük. Igen.

– Vagyis feladod. Errol van szó? Azt akarod, hogy menjek el, mert feladod.A gorilla mereven rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon reménykedve bámult,

vagy mérgesen, vagy mi.Kérdore vontam:– Nem gondolod, hogy egy tizenkét éves lánynak határozott vágya lehet a világ megmenté-

se?– Nem vonom kétségbe – válaszolta, bár mintha elég nehezen préselte volna ki magából a

szavakat.– Akkor miért nem beszélsz velem? Az újsághirdetésedben az állt, hogy tanítványra van

szükséged. Nem ez állt benne?– De igen.– Hát megkaptad. Itt vagyok.

9

A startvonalhoz tántorgunk

Hosszú perc telt el így. Egy könyvben olvastam egyszer: Hosszú perc telt el így. Ez azonbantényleg hosszú volt. Végül a gorilla ismét megszólalt :

– Nagyszeru – mondta bólintva. – Akkor most elkezdjük, aztán meglátjuk, hogy mire me-gyünk. A nevem Izmael.

Láthatólag valamiféle válaszra várt, de nekem mindez csak zaj volt. Akár azt is mondhattavolna, hogy a neve fittyfene. O már tudta a nevemet, így hát csak vártam. Végül folytatta :

– Azt mondtam az iménti fiatalemberrol, mellesleg Alan Lomax a neve, hogy nem kér-deztem tole, mit szeretne. Arra azonban megkértem, hogy meséljen el egy történetet, amelyrávilágít ittlétének okára.

– Egy történetet?– Igen. A történetét kértem tole. Most a tiédet kérem.– Nem tudom, hogy mit értesz történet alatt.Izmael úgy ráncolta a homlokát, mintha azt gyanítaná, hogy játszom a hülyét. Talán játszot-

tam is, egy kicsit.Folytatta :– Az osztálytársaid mással vannak elfoglalva ma délután, nem igaz? Akármit is csinálnak,

te nem azt csinálod.– Igen, ez igaz.– Szóval magyarázd el nekem, hogy miért nem azt csinálod most, amit az osztálytársaid.

Mennyiben különbözik a történeted az övéktol, hogy ebben a szobában kötöttél ki egy szombatdélután?

Most már tudtam, hogy mit akart, de ez sem segített. Miféle történetrol beszélt? A szüleimválásáról akart hallani? Anyám piálásáról? A Mrs. Monstróval kapcsolatos iskolai problémá-imról? Egykori barátomról, Donnie-ról, a híres Sosemvolt Srácról?

– Tudni szeretném, hogy mit keresel – mondta a kérdéseimre felelve, mintha legalábbishangosan kimondtam volna oket.

– Nem értem – válaszoltam. – A többi tanár nem kérdezi, hogy mit keres az ember. Csaktanítják, amit tanítanak.

– És azt remélted, hogy itt is ezt találod? Egy megszokott tanárt?– Nem, nem azt.– Akkor szerencséd van, Julie, mert nem olyan vagyok, mint ok. Én úgynevezett maieuti-

kus tanár vagyok. A maieutikus tanár – és persze tanárno – a tanítványai bábájaként szolgál.Tudod, hogy ki a bába?

– A bába az, aki. . . a szülésnél segédkezik. Ugye?– Úgy van. A bába segíti világra az anyában növekvo gyermeket. A maieutikus tanár a

tanítványaiban növekvo gondolatokat segíti világra. – Miközben az elhangzottakon gondol-kodtam, a gorilla fürkészo tekintettel bámult rám. Végül folytatta. – Szerinted növekednek

10


benned gondolatok?– Nem tudom – feleltem. Ez volt az igazság.– Szerinted növekszik benned valami?Olyan kifejezéstelenül néztem rá, ahogy csak tudtam. Kezdett megrémíteni.– Mondd csak, Julie, eljöttél volna hozzám két évvel ezelott, ha akkor látod meg a hirdeté-

semet?Ez könnyu volt. Nemmel feleltem.– Valami tehát megváltozott – folytatta. – Valami ott benned. Ezt szeretném tudni. Tudnom

kell, hogy mi hozott ide.Bámultam rá egy darabig, aztán azt mondtam:– Tudod, hogy mit mondogatok magamnak állandóan? Tényleg állandóan; naponta húsz-

szor. Ezt mondogatom: „El kell tunnöm innen.”Izmael töprengve ráncolta a homlokát.– Éppen zuhanyzok, mosogatom a tányérokat, várom a buszt, és az jut eszembe: „El kell

tunnöm innen.”– Mit jelent ez?– Nem tudom.Felmordult :– Hát persze, hogy tudod.– Azt jelenti. . . Fuss, amerre látsz!– Veszélyben van az életed?– Igen.– Mi veszélyezteti?– Minden. Az emberek, akik géppuskával sétálnak be az osztálytermekbe. A repüloket és

kórházakat lebombázó emberek. A metróba ideggázt pumpáló emberek. Az ivóvizünket mér-gezo emberek. Az erdoket irtó emberek. Az ózonréteget pusztító emberek. Valójában nemértem mindezeket a dolgokat, mert nem akarok figyelni rájuk. Érted, hogy mit mondok?

– Nem igazán.– Úgy értem, szerinted tudom én, hogy mi az az ózonréteg? Nem tudom. De azt mondják,

hogy lyukakat csinálunk bele, és ha elég nagyok lesznek, akkor hullani fogunk, mint a legyek.Azt mondják, hogy az esoerdok jelentik a bolygó tüdejét, és ha kivágjuk oket, akkor megful-ladunk. Szerinted tudom én azt, hogy igaz-e ez? Nem tudom. Az egyik tanárom azt mondta,hogy kétszáz növény- és állatfaj is kihal naponta az emberi tevékenység következtében. Em-lékszem erre – az ilyesmit könnyen megjegyzem –, de szerinted tudom én azt, hogy csakugyanígy van-e ez? Nem tudom, viszont elhiszem. Ugyanez a tanár azt mondja, hogy tizenötmilliótonna széndioxidot bocsátunk a levegobe naponta. Szerinted tudom én, hogy mit jelent ez?Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a széndioxid méreg. Nem tudom, hogy hol láttamvagy hallottam, de az elmúlt negyven évben háromszorosára emelkedett az öngyilkosságokaránya a tizenévesek körében. Szerinted vadászom én az ilyesmikre? Nem. De valahogyanmindig rám találnak. Az emberek elevenen felfalják a világot.

Izmael bólintott.– Tehát el kell tunnöd innen.– Pontosan.Izmael hagyta, hogy pár másodpercig gondolkodjak ezen, aztán megszólalt :

11


– Ez azonban nem magyarázza meg azt, hogy miért jöttél hozzám. A hirdetésemben szósincs eltunésrol.

– Igen, tudom. Láthatólag semmi értelme sincs annak, amit elmondtam.Izmael felhúzta az egyik szemöldökét.– Gondolkodnom kell ezen – mondtam.Felálltam és a másik irányba fordultam. Nem sok látnivaló volt ott. Csak azok a magas,

poros ablakok, azok a gennyszínu falak, és az a roskatag küllemu kis könyvszekrény a másikfalon. Odamentem hozzá. Megkímélhettem volna magam a fáradságtól. Volt rajt egy rakáskönyv az evolúcióról, egy újabb rakás a történelemrol és az ostörténetrol, és egy másik rakása primitív népekrol. Volt egy érdekesnek tuno könyv a csimpánzok kultúrájáról ; a gorillák-ról azonban semmi. Volt még pár régészeti atlasz. Ott volt a világ leghosszabb címu könyve:Man’s Rise to Civilization As Shown by the Aboriginal Peoples of the New World from Prehis-toric Times to the Coming of the Industrial State. Ott volt még a Biblia háromféle fordításban,ami túlzásnak tunt egy majomhoz képest. Semmi sem volt, amivel letelepedhettem volna a tuz-hely elé, még ha lett is volna tuzhely. Kutakodtam, ameddig csak tudtam, aztán visszamentemés leültem.

– Arra kértél, hogy mondjak el egy történetet. Történettel nem szolgálhatok, ellenben vanegy ábrándom.

– Ábrándod? – kérdezte Izmael félig kijelentve.Bólintottam, mire azt mondta, hogy egy ábránd is nagyon jó lesz.– Rendben. A következorol ábrándoztam ma délelott. Arra gondoltam, hogy milyen nagy-

szeru lenne, ha elmennék a Fairfield 105-ös szobájába, bemennék, és ott lenne ez a no a re-cepción, rám nézne, aztán meg. . .

– Várj – vágott közbe Izmael. – Elnézést, hogy félbeszakítalak.– Tessék.– Te most. . . nekiiramodtál.– Nekiiramodtam?– Nekilódultál. Eloresiettél, rohantál.– Vagyis túl gyors vagyok?– Igen, túl gyors. Mi most nem határidore dolgozunk, Julie. Ha megosztod velem ezt a

történetet, akkor légy szíves hagyd szép ráérosen kibontakozni ; olyan ráérosen, mint ahogyanma délelott kibontakozott a fejedben.

– Rendben – mondtam. – Értem, mire célzol. Szeretnéd, ha újból elkezdeném?– Igen, légy szíves. De ezúttal ne siess. Várj egy picit és szedd össze a gondolataidat. Lazíts,

hagyd visszatérni az ábrándot. Ne foglald össze nekem. Úgy mondd el, ahogyan történt.Várjak egy picit? Lazítsak? Úgy látszik, hogy nem fogta fel, hogy mit kér tolem. Az igaz,

hogy ültem, de nem tudtam kényelmesen hátradolni, mert ha megtettem volna, akkor a lábama levegoben lógott volna, és úgy éreztem volna magam, mint egy hatéves. A padlóra kelletttennem a talpamat, mert készen kellett lennem, hogy bármelyik pillanatban kifussak onnét ; ésha azt hiszed, hogy te nem lettél volna így vele, akkor javaslom, hogy ülj le szemtol szembenegy kifejlett gorillával. Csak úgy tudtam volna lazítani és újra felidézni az ábrándomat, hacsukott szemmel összekuporodom a szék egyik sarkában; ezt pedig nem voltam kész megtenniegy féltonnás majom jelenlétében.

Egyfajta beképzelt és türelmetlen szemöldökráncolással próbáltam Izmael tudomására hoz-

12


ni mindezt. Vette az adást, egy darabig rágódott rajta, aztán valami olyasmit csinált, aminmajdnem hangosan fölnevettem.

Két ujját a szívéhez emelte, majd ünnepélyesen fölemelte, hogy jól lássam oket, pont mintegy cserkész: Becs’ szóra!

Mit mondjak, tényleg hangosan fölnevettem.

13

Az ábránd

Az ábrándomban nem öltöztem ki a Fairfieldbe való látogatásom alkalmából; mint ahogya valóságban sem. Az nem lett volna király dolog. A legpiszkosabb ruhámban sem lett volnakirály dolog odamenni, így hát a középutat választottam. Boven vannak nálam szebb, rondább,magasabb, alacsonyabb, kövérebb, soványabb lányok; számukra talán van értelme a ruhájukmiatt erolködniük, számomra azonban nincs.

Kissé kicsinosítottam a Fairfieldet a képzeletemben, már közel sem volt olyan lepusztult,mint a valóságban. És a 105-ös szoba sem a rakodótér mellett volt a földszinten, hanem azelso emeleten (és valaki jó alaposan kitakarította a liftet is, láthatóvá téve ezzel a szépen meg-munkált rézfelületeket).

A 105-ös szoba ajtaján. . . nem volt semmilyen tábla. Ezen gondolkodtam egy kicsit. Va-lamilyen érdekes feliratot szerettem volna látni rajta, mint például VILÁGMÉRETU LEHETO-SÉGEK vagy KOZMIKUS VÁLLALKOZÁSOK, de a tábla konokul üres maradt. Beléptem. Egyfiatal no nézett föl az asztal mellol. Nem recepciós volt. Nem titkárnonek öltözött, hanem va-lami sokkal alkalmibb és ízlésesebb ruhát viselt. És nem ült, hanem az asztal fölé hajolva egydobozba pakolt.

Kíváncsian fölpillantott, mintha ritkán lépnének be idegenek azon az ajtón, és megkérdezte,hogy miben segíthet.

– A hirdetésre jöttem – válaszoltam.– A hirdetésre – mondta fölegyenesedve, hogy alaposabban szemügyre vehessen. – Nem

tudtam, hogy még mindig fut a hirdetés.Erre nem tudtam mit felelni, így továbbra is csak álltam ott.– Várj egy kicsit – mondta, majd eltunt egy folyosón. Egy perccel késobb egy azonos korú

férfival tért vissza, úgy húsz-huszonöt éves lehetett. O is hasonlóan öltözött, utcai viseletbenvolt, nem öltönyben; inkább hasonlított turistára, mint üzletemberre. Kifejezéstelenül néztekrám, mígnem kezdtem magam úgy érezni, mintha egy megtekintésre küldött bútordarab len-nék.

Végre megszólalt a férfi:– A hirdetésre jöttél?– Igen.A no a férfihoz fordult :– Tudod, igazán szeretnének még egyet. – Persze fogalmam sem volt, hogy kikre utalt.– Tudom – mondta a férfi. Aztán hozzám fordult : – Gyere az irodámba, megbeszéljük a

dolgot. Egyébként Phil vagyok, o pedig Andrea. – Leültünk az irodájában, majd folytatta :– Azért tétovázunk, mert olyan emberekre van szükségünk, akik el tudnak utazni egy idore.Valójában jó hosszú idore.

– Nem gond – mondtam.– Nem érted – szólalt meg Andrea. – Évekrol van szó, talán évtizedekrol.

14

Az ábránd

– Tényleg?– Tényleg.– Nos, én nem bánom – mondtam nekik. – Komolyan.(Figyeld meg – szóltam Izmaelhez –, hogy egyikük sem kifogásolta a koromat, nem mondták,

hogy inkább fiúra gondoltak, vagy hogy jobb lenne, ha otthon vigyáznék anyámra, vagy hogyfejezzem be az iskolát, vagy ilyesmi. Izmael bólintással jelezte, hogy nem kerülte el a figyelmétez a fontos részlet.)

Ismét egymásra néztek, majd Phil megkérdezte, hogy mennyi ido alatt tudok fölkészülni.– Mármint az indulásra? – Bólintott. – Máris kész vagyok. Már úgy jöttem ide.– Nagyszeru – szólt Andrea. – Amint látod, éppen csomagolunk. Ha egy órával késobb

jössz, már nem találsz itt bennünket.Figyeld meg, hogy mindketten utaltak a hirdetésre, de egyikük sem szólt egy árva szót se a

hirdetés kulcsszaváról, a tanárról. Ez aggasztott egy picit. Azon tunodtem, hogy vajon a tanáremlítése csak egyfajta csali volt-e, de nem szóltam semmit. A felnottek elég ingerlékenyeklesznek, ha arról faggatod oket, amivel éppen átejtenek. Tehát tartottam a számat, és segítettemnekik lecipelni a dobozokat az épület mögötti sikátorban álló terepjáróhoz.

Egy óra autózás után kint voltunk a nagy semmi kellos közepén (ez a meg nem nevezettsemmi nem található meg a környék térképein). Úgy nézett ki a hely, mint ahol azokat a hülyerégi horrorfilmeket – az óriáspókokat és gyilkos cickányokat felvonultató sci-fiket – vették föl.Szerintem kijelenthetjük, hogy az a hely volt. Végül is az én ábrándom.

Az úti célunk egy kis katonai táborra hasonlított, csak itt nem voltak katonák. Behajtottunk,az emberek integettek, majd tették tovább a dolgukat. Könnyu volt észrevenni, hogy két cso-portra oszlottak; a Vezérkarra, akik khakiszínu egyenruhaszeruséget viseltek – mint példáulPhil és Andrea –, illetve az Újoncokra, akik között mindenféle emberek voltak, akárcsak azáruházi tömegben szombat délutánonként.

Phil és Andrea kitett egy laktanyánál, ahová aztán pár újonc bekísért, majd kijelölték azágyamat, meg ilyesmi. Senki sem próbált megmagyarázni semmit, én pedig nem kérdezos-ködtem. Gondoltam, végül majd csak fény derül mindenre. Valójában azonban az történt,hogy egy kijelentésem nyomán a teljes tudatlanságomra derült fény. Megdöbbentek, hogyPhil és Andrea nem magyarázta meg világosan a dolgot, én pedig azt kértem tolük, hogy ak-kor magyarázzák meg ok. Erre a fejüket vakargatták, hümmögtek és a torkukat reszelték, ámaz egyikük végül magához ragadta a szót :

– Miért keresel tanárt, ha meg szeretnéd menteni a világot?– Nyilván azért, mert magamtól nem tudom a módját.– De mit gondolsz, miféle tanár tudná a módját?– Fogalmam sincs – válaszoltam neki. Egy Gammaen nevu negyvenes no volt az.– Esetleg valamiféle kormányhivatalnok?Mondtam neki, hogy szerintem nem, és mikor megkérdezte, hogy miért nem, akkor azt

feleltem:– Mert ha a kormányban valaki tudná a módját, akkor már javában csinálnák, nem?– Miért gondolod, hogy az emberek többsége nem ismeri a világ megmentésének módját?– Nem tudom.– Szerinted az egész világegyetemben senki sem tud úgy élni, hogy ne pusztítsa el a világot?– Fogalmam sincs – válaszoltam.

15

Az ábránd

Ennél a pontnál elakadtak egy kicsit. Végül egyikük még megpróbált valamit :– A világegyetem tele van olyanokkal, akik tudnak úgy élni, hogy nem pusztítják el a vilá-

got.– Igazán? – kérdeztem. Nem játszottam az okost. Eloször hallottam errol ; ezt el is mondtam

neki.– Igen, ez a helyzet – válaszolta. – Sok ezer lakott bolygó van a világegyetemben, talán sok

millió, és a lakóik egészen jól elboldogulnak.– Tényleg?– Tényleg. Nem teszik tönkre, nem csupaszítják le, nem mérgezik meg a bolygójukat.– Hát ez nagyszeru – mondtam. – De hogyan segít ez nekünk?– Ha tudnánk, hogy ok hogyan csinálják, az segítség lenne, nem?– Persze.Egy darabig úgy tunt, hogy megint el fognak akadni, de aztán Gammaen folytatta :– Tanulni megyünk – mondta.– Kik?– Mi. Az újoncok; te meg mi.– Mégis hová? – kérdeztem. Még mindig nem értettem, hogy mire akart kilyukadni.– Szerte a világegyetembe – válaszolta.Végre minden világos lett : Arra vártunk, hogy elvigyenek bennünket innen.Arra számítottak, hogy évtizedekig távol leszünk. Nem iskolába megyünk. Bolygókat fo-

gunk meglátogatni és megfigyelni ; tanulni fogunk.És a megszerzett tudás birtokában visszatérünk majd a földlakókhoz.Ez volt a terv.És ez volt az ábrándom.

16

Kultúra Anya

– Butaság, ugye?Izmael a homlokát ráncolta.– Miért mondod ezt?– Hát, végül is egy ábránd. Cukormáz. Semmiség. Badarság.Megrázta a fejét.– Minden történetnek van valami értelme, ha tudod, hogy hol keresd. Ez a gyerekdalokra és

az ábrándokra ugyanúgy igaz, mint a regényekre és a hoskölteményekre.– Jól van.– Az ábrándod nem semmiség, nem badarság, Julie, errol biztosíthatlak. Ráadásul elérted

vele, amire kértelek. Egy történetre voltam kíváncsi, amely rávilágít arra, hogy mit keresel itt,és te el is mondtad nekem. Most már tudom, hogy mit keresel. Pontosabban szólva: most mártudom, hogy kész vagy tanulni ; ez feltétlenül szükséges a továbbhaladáshoz.

Nem igazán értettem, hogy mire célzott, de mondtam, hogy örömmel hallom.– Egyelore mégsem tudom – folytatta –, hogy merre lépjünk tovább. Talán nem is tudod, de

különös gondban vagyok veled.– Miért?– Nem hasonlítok az iskolai tanáraidra, Julie, akik egyszeruen olyan tárgyakat tanítanak,

amelyeket az idosebbek szerint tudnotok kell : matematikát, földrajzot, történelmet, biológiátstb. Amint már mondtam, én a tanítványok bábájaként szolgálok, világra segítem a bennük nö-vekvo gondolatokat. – Izmael gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte, hogy szerintemmi a különbség köztem és Alan Lomax között ; mármint oktatási szempontból.

– Gondolom, kijárta a középiskolát, talán még egyetemet is végzett.– Úgy van. És?– Olyasmiket is tud, amiket én nem.– Ez igaz – felelte Izmael. – Azonban ugyanazok a gondolatok növekednek mindkettotök-

ben.– Honnan tudod?Mosolyba rándult az ajka.– Mert születésetek óta ugyanarra az anyára figyeltek. Természetesen nem a vér szerinti

anyátokra gondolok, hanem a kultúrátokra. Kultúra Anya szól hozzátok a szüleitek hangján;ok pedig ugyanúgy az o hangjára figyelnek születésük óta. A rajzfilmek, a meséskönyvekés a képregények szereploin keresztül szól hozzátok. A bemondókon, a tanárokon és az el-nökjelölteken keresztül szólít meg benneteket. Ot hallgatod a beszélgetomusorokban. Az ohangját hallod a népszeru zeneszámokban, a reklámdalokban, az eloadásokon, a politikusokbeszédében, a prédikációkban és a viccekben. Az o gondolatait olvasod az újságcikkekben, atankönyvekben és az újságok tréfás rajzsorozataiban.

– Rendben – mondtam. – Azt hiszem, értem, hogy mire gondolsz.

17

Kultúra Anya

– Persze ez nem csak a ti kultúrátokban van így, Julie. Minden kultúrának megvan a ma-ga gondoskodó és tápláló tanító anyja. A benned és Alanben növekvo gondolatok jelentosenkülönböznek azoktól, amelyek a még ma is a tízezer évvel ezelotti oseikhez hasonlóan élo tör-zsi emberekben növekednek; a Pápua Új Guinea-i hulikban vagy a kelet-kolumbiai macunaindiánokban.

– Értem.– A beloled és Alanbol világra jövo gondolatok ugyanazok, de a fejlodés eltéro szakaszá-

ban vannak. Alan húsz évvel régebb óta hallgatja Kultúra Anyát, így obenne minden jóvalszilárdabb és kifejlettebb.

– Igen, értem. Ahogy a hét hónapos magzat is fejlettebb a két hónaposnál.– Pontosan.– Rendben. Hogyan tovább?– Szeretném, ha most magamra hagynál, hogy átgondolhassam a folytatást.– Hová menjek?– Bárhová. Ahová akarsz. Haza, ha van hova.Most rajtam volt a homlokráncolás sora.– Ha van hova? Mibol gondolod, hogy nincs?– Nem gondolok semmit – felelte Izmael higgadtan. – Felhúztad az orrodat, amikor gyerek-

nek neveztelek, és azt mondod, hogy elég idos vagy az autólopáshoz, az abortuszhoz meg acrack árulásához. Ezért azt tartottam a legjobbnak, ha nem tételezek fel semmit az életedrol.

– Nahát – mondtam –, te mindig mindent szó szerint veszel?Izmael megvakarta oldalt az állkapcsát.– Igen, azt hiszem. Majd meglátod, hogy van némi humorérzékem, de a vicces túlzásokat

nem értem.Megígértem, hogy nem fogok megfeledkezni errol ; közben vicces túlzásokba estem. Aztán

megkérdeztem, hogy mikor jöjjek vissza.– Amikor csak szeretnél.– Holnap?– Hogyne – felelte. – Nálam a vasárnap nem szabadnap.Szájának rándulásából azt vettem ki, hogy ezt valamiféle viccnek szánta.

Mire hazaértem, anyám már az ital kellemes hatása alatt volt. Szerintem anyai kötelességé-nek érzi, hogy a távollétem iránt érdeklodjön, így megkérdezte, hogy merre jártam. Eloadtamneki az elore kitalált hazugságot, miszerint egy barátommal, Sharon Spaley-vel játszottam.

Azt hitte bárki is, hogy majd elmondom neki az igazat? Hogy egy jót beszélgettem egymajommal?

Ugyan már!

18

Az átok sújtotta emberek

Másnap délelott a 105-ös szobához érve hallgatóztam egy kicsit az ajtónál. Tudni szerettemvolna, hogy az a hangyás Alan megelozött-e. Mikor meggyozodtem arról, hogy nem, belép-tem.

Minden változatlan volt. Vagyis ismét megcsapta az orromat a szag, amelyrol immár tud-tam, hogy egy gorilláé. Nem azt mondom, hogy nem bírtam azt a szagot. Bárcsak kaphattamvolna belole egy palackra valót. Tudod, hogy magamra legyintsek egy kicsit a partikra induláselott. Attól aztán egy csapásra feléledne az emberek érdeklodése.

Izmael most is ott ült, ahol legutóbb. Kíváncsi voltam, hogy máshol is tartózkodhatott-e abban a kócerájban. Szerintem kellett lennie még egy szobának az általam látható szobamögött. Az ablakos szoba bárkinek szukös lett volna, nemhogy egy gorillának.

Leültem, egymásra néztünk.– Mit fogsz tenni, ha Alan itt talál engem? – kérdeztem.Fintorgott egyet. Talán szükségtelennek vélte a kérdést. Mindenesetre válaszolt rá – azzal,

hogy megkérdezte, mit szeretnék.– Azt hiszem azt, hogy hívd vissza késobbre.– Értem. És veled is ezt tegyem, ha te találod itt Alant?– Igen.– Ha Alan itt van, amikor megérkezel, akkor hívjalak vissza késobbre?– Pontosan.Zavartan megrázta a fejét.– Ezt vele is meg kell beszélnem. Téged visszahívhatlak késobbre, de ot nem. Úgy nem,

hogy elobb nem beszélem meg vele.– Nem szeretném, ha megbeszélnéd vele – mondtam. – Ha Alan itt talál, egyszeruen elme-

gyek.– De miért? Mi bajod van vele?– Nem tudom. Egyszeruen nem akarom, hogy tudjon rólam.– Mit ne tudjon rólad?– Semmit se. Még a létezésemrol se tudjon.– Ezt nem garantálhatom, Julie. Ha ebben a pillanatban belép az ajtón, akkor nyilvánvalóan

tudni fog a létezésedrol.– Tudom. Viszont ezt szeretném elsosorban – feleltem. – Ha ez nem lehetséges, akkor a

második legjobb megoldáshoz folyamodom.– És mi a második legjobb megoldás?– Az, ami akkor történik, amikor egyszeruen kisétálok innen.Izmael hirtelen felhúzta a felso ajkát, felfedve ezzel hüvelykujj nagyságú aranybarna fogak-

ból álló felso fogsorát. Egy pillanattal késobb rájöttem, hogy mosolygott.– Kezdem azt hinni, hogy nagyon hasonló a jellemünk, Julie – mondta.

19


Csak bámultam rá.– Ha most még nem érted, hogy ez mit jelent, akkor majd egyszer megérted.Igaza volt. Akkor még nem értettem. Most, négy évvel késobb, azt hiszem, hogy értem.

Talán.Mindenesetre a csevegésünk után Izmael visszaült gallyakból készült fekhelyére és bele-

kezdett a mondandójába.– Azt hiszed, hogy a világegyetemben valaki biztosan tud úgy élni, hogy közben nem pusz-

títja el a világot. Erre utal az ábrándod.– Hát. . . nem mondanám, hogy hiszem.– Fogalmazzunk úgy, hogy számodra ennek értelme van. Ésszerunek tunik számodra, hogy

ha másutt is van értelmes élet a világegyetemben, akkor valahol biztosan vannak olyan embe-rek, akik fenntarthatóan tudnak élni a bolygójukon.

– Úgy van.– Miért tunik ésszerunek, Julie?– Nem tudom.A majom a homlokát ráncolta.– Értékelném, ha a „nem tudom” válasz elott szánnál egy kis idot annak kiderítésére, hogy

esetleg mégis tudod-e. És ha tényleg nem tudod, akkor is próbálj meg válaszolni.– Rendben. Tehát tudni szeretnéd, hogy miért tunik ésszerunek az, hogy más bolygók lakói

fenntarthatóan tudnak élni.– Pontosan.Gondolkodtam egy darabig, majd azt mondtam, hogy jó kérdés.– A jó kérdések feltevésébol áll az egész tudományom, Julie. Olyan információ ez, melyet

toled kell megtudnom már az elején. Erre fog épülni a késobbi munkánk.– Értem – mondtam, aztán tovább gondolkodtam. – Nehéz megmagyarázni – folytattam egy

kicsivel késobb.– Szinte mindig az egyszeru dolgokat a legnehezebb megmagyarázni, Julie. Könnyu meg-

mutatni valakinek, hogy hogyan kösse be a cipojét. Elmagyarázni szinte lehetetlen.– Igen. Ez igaz – mondtam. Tovább gondolkodtam, mielott végre megint megszólaltam. –

Nem tudom, hogy miért állja meg a helyét ez a példa, de valamennyire azért megállja. Tegyükfel, hogy van egy tucat jégkockakészíto gépünk egy tucat különféle gyártótól. Egy-két gép egyócska vasat sem fog érni, a legtöbb viszont egész jól fog muködni.

– Miért van ez így?– Talán mert nem gondolnánk hozzá nem értonek minden egyes gyártót. A legtöbbnek nagy-

jából átlagosan hozzáértonek kell lennie ahhoz, hogy menjen az üzlet.– Vagyis ha egy olyan bolygón élnél, ahol sok ember gyárt jégkockakészíto gépet, de egyik

sem muködik közülük, akkor kivételesnek tartanád a világodat. Más világok meglátogatásakorarra számítanál, hogy az ottani lakók muködoképes jégkockakészíto gépeket tudnak gyártani.Megint másképp fogalmazva: rendellenességnek látod a muködésképtelenséget. Az a normá-lis, hogy a dolgok muködnek. Az viszont nem normális, hogy nem muködnek.

– Igen, úgy van.– Honnak származik ez a benyomásod, Julie? Honnan származik a benyomásod, hogy az a

normális, ha a dolgok muködnek?– Huha – mondtam. Honnan származott ez a benyomás? – Talán a következo a magyarázat.

20


A világegyetemben láthatólag minden más muködik. A levego muködik, a felhok muködnek,a fák muködnek, a teknosök muködnek, a baktériumok muködnek, az atomok muködnek, agombák muködnek, a madarak muködnek, az oroszlánok muködnek, a kukacok muködnek, anap muködik, a hold muködik; az egész világegyetem muködik! Minden egyes része mukö-dik; csak mi nem. Miért? Mi tesz minket ilyen különlegessé?

– Tudod, hogy mi tesz titeket különlegessé, Julie.– Tudom?– Igen. Ez lesz az elso tudásdarabka, melyet világra segítek beloled. Mit mond errol Kultúra

Anya? Mi különböztet meg titeket a teknosöktol, felhoktol, kukacoktól, csillagoktól és gom-báktól? Ezek mind muködnek, ti viszont nem. Ti miért nem muködtök, Julie? Mi tesz titeketkülönlegessé?

– Azért vagyunk különlegesek, mert minden más muködik. Mi azért nem muködünk, mertkülönlegesek vagyunk.

– Elismerem, hogy ebben a kérdésben eltanultál némi körkörös okoskodást Kultúra Anyá-tól. Hasznunkra fog azonban válni, ha meghatározod e különlegesség mibenlétét.

Sandítottam rá egy darabig, majd azt mondtam:– A teknosöknek, felhoknek, kukacoknak és csillagoknak nincs semmi bajuk. Ezek ezért

muködnek. Nekünk azonban valami bajunk van. És ezért nem muködünk.– Jó. De mi az, Julie? Mi bajotok van?Töprengtem egy ideig, végül pedig megkérdeztem:– Ilyen a maieutikus tanítás?Izmael bólintott.– Ez igen, ez tetszik. Még soha senki nem csinált ilyet velem. Mindenesetre az a bajunk,

hogy civilizáltak vagyunk. Szerintem ez a bajunk. – De ahogy tovább töprengtem, kevésbévoltam biztos ebben a válaszban. – Részben az a bajunk – mondtam –, hogy civilizáltak va-gyunk. De a civilizáltságunk módjában is van valami. Nem vagyunk eléggé civilizáltak.

– És miért nem?– Húha – mondtam. – Azért nem, mert valami bajunk van. Mintha lenne bennünk egy

csöppnyi méreg, és ez az egyetlen csöpp elég ahhoz, hogy minden cselekedetünket elront-sa. – Gondolom, hogy szájtátva ültem, mert Izmael egy ido után arra kért, hogy folytassam.Tehát folytattam. – Hallok valamit, Izmael. Hívhatlak Izmaelnek?

– Így hívnak – mondta a gorilla bólintva.– Ezt hallom: Magasabb rendu élolénnyé kell fejlodnünk, ha fenn akarunk maradni. Nem

tudom, hogy pontosan honnan hallom ezt. Mintha benne lenne a levegoben.– Értem.– A mostani formánk egyszeruen nagyon primitív. Nagyon primitívek vagyunk. Valamilyen

magasabb, angyalibb rendu lénnyé kell fejlodnünk.– Hogy olyan jól muködhessetek, mint a gombák, teknosök és kukacok.– Igen, ez fura – válaszoltam nevetve. – De szerintem így fogjuk föl. Azért nem muködünk

olyan jól, mint a gombák, teknosök és kukacok, mert nagyon értelmesek vagyunk, és azértnem muködünk olyan jól, mint az angyalok és az istenek, mert nem vagyunk elég értelmesek.Rossz fejlodési fokon állunk. Minden rendben volt velünk, amikor még nem voltunk egészenemberek, és minden rendben lesz, amikor már nem leszünk egészen azok, de jelenleg hibásakvagyunk. Az emberek egyszeruen nem jók. A forma maga nem jó. Azt hiszem, ezt mondja

21


Kultúra Anya.– Akkor tehát maga az értelem a hiba. Kultúra Anya szerint.– Úgy van. Az értelmünk tesz bennünket különlegessé, nem? A molylepkék nem tudják

elrontani a világot. A harcsák sem. Ahhoz értelem szükséges.– Ebben az esetben hogyan magyarázod az ábrándodbeli keresést? Angyalokat keresel, ami-

kor nekivágsz a világegyetemnek, hogy megtanulj élni?– Nem. Fura.Izmael oldalra billentette a fejét, és kérdo pillantást vetett rám.– Hozzánk hasonló értelmes fajokat keresek; de ok képesek úgy élni, hogy nem pusztítják

el a világukat. Különlegesebbek vagyunk, mint gondoltam.– Folytasd.– Olyan, mintha egy különleges átok sújtana bennünket. Ennek a bolygónak a lakóit.Izmael bólintott.– A kultúrátok embereiben általában ez a felfogás él, vagyis hogy az emberiségen különle-

ges átok ül : valahogy hibásra sikeredett, vagy alapvetoen romlott, vagy szó szerint isteni átoksújtja.

– Úgy van.– Az ábrándodban ezért kell a világegyetem más részeiben keresnetek a tudást. Az emberek

közt nem fogjátok meglelni, mert átkozott a fajotok. A fenntartható élet tudásának meglelésé-hez találnotok kell egy fajt, amelyen nem ül átok. És nincs okunk feltételezni, hogy mindenkitátok sújt. Úgy érzed, hogy a világurben valaki biztosan képes fenntarthatóan élni.

– Úgy van.– Tudod, Julie, az ábrándod egyáltalán nem badarság. És biztosra veszem, hogy ha lehet-

séges volna az a képzeletbeli utazás, akkor csakugyan ezerszámra találkoznál fenntarthatóanélni képes népekkel.

– Biztosra veszed? Miért?– Mert akármit is tanít Kultúra Anya, a titeket sújtó átok rendkívül helyhez kötött. Egyálta-

lán nem terjed ki az egész emberiségre. Ezernyi nép élt itt fenntarthatóan, Julie. Nehézségeknélkül. Könnyedén.

Ennek hallatán persze hunyorogtam.– Mármint. . . Atlantiszra gondolsz?– Egyáltalán nem Atlantiszra gondolok, Julie. Atlantisz egy tündérmese.– Akkor fogalmam sincs, hogy mirol beszélsz. Fogalmam sincs.Izmael lassan bólintott egyet.– Jól tudom. Nagyon kevesen tudnák közületek, hogy mirol beszélek.Arra vártam, hogy csináljon valamit, és mivel semmit sem csinált, megszólaltam:– Nem mondod el, hogy kik ezek az emberek?– Inkább nem, Julie. Tudod, minden bizonnyal ott van benned ez az információ, és ha kirán-

gatnám beloled, akkor ugyan nagy hatással lenne rád, de nem tanulnál semmit. A bába azértvan, hogy világra segítse a gyereket, nem pedig azért, hogy o maga hozza világra.

– Szerinted tehát már tudom, hogy kik ezek az emberek?– Teljesen biztos vagyok ebben, Julie.Vállat vontam, bandzsítottam, a szokásos dolgaimat csináltam, majd mondtam neki, hogy

folytassa.

22

�A ti kultúrátok�

Izmael folytatta :– A kultúrátokban mélyen gyökerezik a felfogás, miszerint az emberekben nincs bölcses-

ség. Errol árulkodik az ábrándod. Képesek vagytok csodás elektronikus szerkentyuket készí-teni, képesek vagytok urhajókat küldeni az urbe, képesek vagytok bepillantani az atomok vi-lágába. A legegyszerubb és leghasznosabb tudás, az élni tudás, viszont egyszeruen nincs megbennetek.

– Igen, úgy látszik.– Ez a felfogás egyáltalán nem új, Julie. Évezredek óta jelen van a kultúrátokban.– Már megbocsáss – mondtam –, de folyton a „kultúrátok embereirol” beszélsz, és nem

vagyok tisztában azzal, hogy mit értesz ez alatt. Miért nem mondod egyszeruen csak azt, hogy„ti emberek” vagy „ti amerikaiak”?

– Mert nem az emberekrol és nem az amerikaiakról beszélek, hanem a kultúrátok emberei-rol.

– Azt hiszem, ezt meg kell magyaráznod.– Tudod, hogy mi a kultúra?– Oszintén szólva nem igazán.– A kultúra szó olyan, mint egy kaméleon, Julie. Nincs saját színe, hanem a környezeté-

nek színeit ölti magára. Mást jelent, ha a csimpánzok kultúrájáról beszélsz, és megint mást,ha a General Motors kultúrájáról. Okkal mondhatjuk, hogy csak két alapvetoen eltéro emberikultúra létezik. Azt is okkal mondhatjuk, hogy több ezer emberi kultúra létezik. Meg sem pró-bálom elmagyarázni, hogy mit jelent önmagában a kultúra (szinte lehetetlen is lenne), haneminkább elmondom, hogy mit értek a „ti kultúrátok” alatt. Rendben?

– Jól van – válaszoltam.– Valójában még ezen is könnyítek. Mondok két ökölszabályt, melyek segítségével azono-

síthatod a kultúrátok embereit. Íme az elso : ha a táplálékot birtokolják, ha az összeset hét lakatalatt tartják, akkor a ti kultúrátok emberei között vagy.

– Hm – mondtam –, nehéz elképzelni másféle életet.– Természetesen azonban valaha más volt az élet. Egykor a táplálékot ugyanúgy nem birto-

kolták, mint ahogy a levegot meg a napfényt sem. Ezt biztosan te is tudod.– Igen, azt hiszem.– Úgy tunik, téged hidegen hagy mindez, Julie, viszont a táplálék hét lakat alá zárása volt a

kultúrátok egyik legnagyobb újítása. A történelem egyetlen más kultúrája sem zárta hét lakatalá a táplálékot ; márpedig az elzárása jelenti a gazdaságotok alapját.

– Hogyhogy? – kérdeztem. – Miért ez az alapja?– Mert ha nem lenne hét lakat alatt a táplálék, Julie, akkor ki dolgozna?– Á, igen. Tényleg. Hú!– Ha elutazol Szingapúrba, Amszterdamba, Szöulba, Buenos Airesbe, Iszlámábádba, Jo-

23

„A ti kultúrátok”

hannesburgba, Tampába, Isztambulba vagy Kiotóba, akkor meglátod, hogy az emberek rend-kívül különböznek az öltözködésükben, a házasodási szokásaikban, az ünnepeikben, a vallásiszertartásaikban stb., de mind elvárják a táplálék hét lakat alá zárását. Mindet birtokolják, ésha szeretnél belole, akkor meg kell venned.

– Értem. Tehát szerinted ezek az emberek mind egy kultúrához tartoznak.– Nyilván az alapokról beszélek, és semmi sem alapvetobb a tápláléknál. Bizonyára nehéz

megértened, hogy mennyire furák vagytok e tekintetben. Teljesen érthetonek találjátok, hogymeg kelljen dolgoznotok olyasvalamiért, ami minden más földi lény számára szabadon hoz-záférheto. Egyedül ti zárjátok el egymás elol a táplálékot, hogy aztán fáradságos munkávalvisszaszerezzétek; és azt hiszitek, hogy semmi sem lehet ennél értelmesebb.

– Igen, ez így ebben a formában tényleg fura. De nem csupán a mi kultúránk tesz így, hanemaz emberiség, nem?

– Nem, Julie. Tudom, hogy Kultúra Anya tanítása szerint az emberiség tett így, ám ez ha-zugság. Csak egyetlen kultúra volt az, a ti kultúrátok, nem az egész emberiség. Mire végzünk,semmi kétséged nem lesz efelol.

– Rendben.– A kultúrátok embereinek azonosítására szolgáló másik ökölszabály a következo : felfogá-

suk szerint egy alapvetoen romlott, eleve szenvedésre és nyomorúságra ítélt fajhoz tartoznak.Mivel alapvetoen romlottak, nehezen megszerezheto ritkaságnak tartják a bölcsességet. Mi-vel eleve kudarcra vannak ítélve, nem lepodnek meg az oket körülvevo szegénységen, igaz-ságtalanságon és bunözésen, nem lepodnek meg vezetoik öncélúságán és korruptságán, nemlepodnek meg azon, hogy lakhatatlanná teszik a világot saját maguk számára. Talán méltat-lankodnak mindezek miatt, de nem lepodnek meg rajtuk, mert ezekre számítanak. Ugyanúgyértelmet látnak mindebben, mint abban, hogy hét lakat alatt van a táplálékuk.

– Lehetek az ördög ügyvédje egy percre?– Hogyne.– Az iskolában az egyik tanár mindig szánakozva néz ránk, mert buddhista, vagyis tudatos-

ság, spirituális megvilágosodás és hasonlók terén kilométerekkel elottünk jár. Az o szemébena „mi kultúránkban” élo emberek nyugati emberek, a keletiek pedig egészen más kultúráhoztartoznak.

– Ha jól értem, o is nyugati ember.– Igen, az. Mi köze ennek mindehhez?Izmael vállat vont.– A nyugatiak gyakran egy óriási buddhista templomnak tartják a Keletet, ami olyan, mint-

ha a Nyugatot egy óriási karthauzi kolostornak tekintenénk. Ha az említett tanár ellátogatnaKeletre, bizonyára sok újdonságot tapasztalna, de elsosorban azt látná, hogy a táplálék hétlakat alatt van, másodsorban pedig azt, hogy az embereket ugyanúgy szerencsétlen, ártalmas,kapzsi népségnek tartják, mint a nyugati világban. Ezek alapján a ti kultúrátok embereinekminosülnek.

– Vannak egyáltalán olyan emberek a földön, akik nem tekintik magukat szerencsétlen, ár-talmas, kapzsi népségnek?

Izmael eltöprengett egy pillanatra, majd azt mondta:– Hadd kérdezzek vissza. A képzeletbeli urutazásod során más elátkozott fajokat akartál

találni?

24


– Nem.– Szerinted a világegyetem összes értelmes faján átok ül?– Nem.Izmael engem fürkészett pár pillanatig, majd folytatta :– Úgy látom, ezzel nem kaptál választ a kérdésedre. Hadd válaszoljak a következoképpen.

Korod ellenére valószínuleg már te is találkoztál olyan emberrel, aki szerint mások hibájábóltörténik vele minden rossz, sosem a sajátjából. Biztosíthatlak, hogy találkozni fogsz ilyen em-berrel, ha eddig még nem találkoztál. Az ilyen ember sosem tanul a hibáiból, mert szerinte ososem követ el hibákat. Sosem veszi észre, hogy honnan származnak a nehézségei, mert azthiszi, hogy az ok a többi emberben rejlik, fölöttük pedig nincs hatalma. Egyszeruen fogalmaz-va: minden ot ért rosszért másokat hibáztat. Sosem mondja magának, hogy „valamiképpen énidézem elo a problémát”. Azt mondja: „Valamiképpen a többi ember idézi elo a problémát. Atöbbiek tehetnek a bajaimról ; nem tudom megváltoztatni oket, úgyhogy tehetetlen vagyok.”

– Igen, ismerek egy ilyen embert – mondtam. Nem láttam rá okot, hogy eláruljam, hogy asaját anyámról van szó.

– Az egész kultúrátok így áll hozzá a nehézségekhez. Nem azt mondjátok, hogy „valami-képpen mi idézzük elo a problémát”. Azt mondjátok: „Maga az emberi természet a probléma.Az emberi természet a bajaink oka; nem tudjuk megváltoztatni, úgyhogy tehetetlenek va-gyunk.”

– Hu, értem – szóltam.

– Én is értem, Julie – mondta Izmael. – Egy tanárnak tanítványokra van szüksége sajátfelfedezoútjának folytatásához.

Felhúztam a szemöldökömet.– Tucatszor hallottad tolem, hogy a kultúrátokban élo emberek romlott, kudarcra ítélt fajnak

tartják magukat.– Úgy van – feleltem.– Hála neked, most már sokkal jobban ki tudom ezt fejezni : A kultúrátokban élo emberek

az emberi természetet okolják a bajaikért. Továbbra is igaz, hogy egy romlott, kudarcra ítéltfajhoz soroljátok magatokat, de most már mindketten jobban értjük, hogy miért is gondolkod-tok így. Ez a gondolkodás egy célt szolgál. Lehetové teszi, hogy a felelosséget áthárítsátokmagatokról valami rajtatok kívül állóra: az emberi természetre. Ti ártatlanok vagytok. A hibamagában az emberi természetben van, amelyen nem tudtok változtatni.

– Pontosan. Értem.– Itt most hadd szögezzem le, hogy az „emberi természet” olyasmi, amirol a kultúrátokban

élo emberek állítják, hogy ismerik. Én nem állítom, hogy ismerem. Úgy használom ezt a kife-jezést, ahogyan Kultúra Anya száját elhagyta. Tolem idegen az egész fogalom. A kultúrátoksajátos episztemológiai keretrendszerébe tartozik. Ne vágj képeket. Nem fog megártani egy újszó. Az episztemológia azzal foglalkozik, hogy mi az, ami megismerheto. A kultúrátokban éloemberek számára az „emberi természet” egy megismerheto dolog. Számomra egy legendás,egy felkutatásra szánt dolog, mint a Szent Grál vagy a bölcsek köve.

– Rendben – feleltem. – De nem értem, hogy miért mondod mindezt.Mosoly ült az arcára.– Rajtad keresztül az utókorhoz is szólok, Julie.

25


– Tessék?– A tanárok a tanítványaikban élnek tovább. Ezért is van szükségük rájuk. Neked láthatólag

szokatlanul jó emlékezotehetséged van. Rendkívül pontosan emlékszel arra, amit hallasz.– Igen, azt hiszem, így van.– Te leszel az én emlékezom. Te fogod továbbvinni a szavaimat ezeken a falakon kívülre.– Hová?– Ahová csak mész; akárhová.Egy darabig összevont szemöldökkel töprengtem az elhangzottakon, majd megszólaltam:– És mi van Alannel? O is az emlékezod?Izmael megvonta a vállát.– Azt hiszem, akár most is tisztázhatjuk a dolgot, Julie. Sok tanítványom volt már. Egyesek

semmit sem vettek át tolem, mások keveset vettek át, megint mások pedig sokat. De senki semvett át mindent. Mindenki annyit vesz át, amennyit elbír. Érted?

– Igen, azt hiszem.– Nyilván nincsen beleszólásom abba, hogy mit kezdjenek azzal, amit átvettek. Többnyire

fogalmam sincs, hogy mihez kezdenek vele; vagy hogy egyáltalán kezdenek-e vele valamit.Az egyikük nemrég megírta a maga furcsa szándékát. Ki akar vándorolni Európába, hogyaztán valamiféle vándorló tanítóként vagy prédikátorként tevékenykedjen.

– És te mit akartál, mit tegyen?– Ó, egyáltalán nem számít, hogy én mit akarok. Kinek-kinek a saját lehetoségein belül kell

cselekednie. Csak azért neveztem furcsának a szándékát, mert számomra elképzelhetetlen. Éncsak így boldogulok az emberekkel, a párbeszéd révén. Egyszeruen nem tudom elképzelnimagam egy eloadóteremben. De ez az én tökéletlenségem, nem az övé.

– Nem értem, Izmael. Mi köze van ennek Alanhez és hozzám?– Amikor az emlékezomnek hívtalak, megkérdezted, hogy Alan is az emlékezom-e. Szeret-

tem volna megértetni veled, hogy amit tolem kapsz, az nagyon különbözik attól, amit o kap.Nincs két egyforma út, mert nincs két egyforma tanítvány.

– Rendben, így már értheto.

– Tettünk egy kis kitérot, hogy bemutassam neked a kultúrádban élo emberek ismertetoje-gyeit. Lássuk, hogy vissza tudunk-e jutni a foútra. . . Azt mondtam, hogy mélyen gyökerezik akultúrátokban a felfogás, miszerint az emberekben nincs bölcsesség, és azt is mondtam, hogyez a felfogás évezredek óta jelen van a kultúrátokban.

– Igen, emlékszem.– Tudod, hogy miért hozom ezt fel?– Nem mondhatnám.– Az ábrándodban biztosra veszed, hogy a bölcsesség máshol található: több milliárd kilo-

méterre ettol a bolygótól. Eleve ezért volt szükséged egy ábrándra. A csontjaidban érzed, hogyaz általad keresett titok nem található meg itt.

– Igen, így igaz. Értem, amit mondasz.– Most pedig szeretném, ha belátnád, hogy ez a titok a múltatokban veszett el. Nem arról

van szó, hogy hiányzik a génjeitekbol. Az emberiség nem fogyatékosan született. A kultúrátokembereivel történt páratlan eseményrol van szó.

– Rendben. De miért szeretnéd, ha belátnám ezt?

26


– Mert. . . Veszítettél már el valamit? Kulcsot, könyvet, szerszámot, levelet?– Hogyne.– Emlékszel, hogy hogyan fogtál hozzá a kereséséhez?– Megpróbáltam felidézni, hogy hol voltam utoljára, amikor még megvolt.– Hát persze. Ha tudod, hogy hol veszítetted el, akkor tudod, hogy hol keresd, nem?– De.– Ezt szeretném most megmutatni neked: hogy hol és mikor felejtettétek el a titkot, melyet

minden más földi faj ismer; és minden más értelmes faj a világegyetemben, ha léteznek.– Huha – mondtam. – Tényleg különlegesek vagyunk, ha a világegyetemben minden más

faj tud valamit, amit mi nem.– Csakugyan különlegesek vagytok, Julie. Ebben teljesen egyetértek Kultúra Anyával.

27

Az emberi történelem17 másodpercben

Izmael megszólalt :– Csak onnan lehet elkezdeni a munkát a tanítvánnyal, Julie, ahol a tanítvány tart. Érted,

hogy mire gondolok?– Azt hiszem.– Általában csak onnan tudom, hogy hol tartasz, hogy te elmondod nekem. Most ez a feladat

vár rád. Mondd el, hogy mit tudsz az emberi történelemrol.Felnyögtem, mire Izmael megkérdezte, hogy miért.– A történelem nem a kedvenc tárgyam – feleltem.– Meg tudom érteni – mondta –, tekintve, hogy a tanáraid hogyan kénytelenek tanítani. De

most nem azt kérem toled, hogy mondd vissza, amit az iskolában tanultál (vagy nem tanultál).Még ha egyetlen napig sem jártál volna iskolába, a kultúrátokban nyitott szemmel és fülleleltöltött tizenkét év után nagy vonalakban akkor is ismernéd a múltat. Ennyire még az isismeri, aki csak a képregényeket olvassa a vasárnapi újságban.

– Jól van – mondtam, majd eszembe jutott egy összefüggés. – Az emberi történelem KultúraAnyától hallott változatáról van szó? Erre vagy kíváncsi?

– Erre vagyok kíváncsi – bólintott Izmael. – Tudnom kell, hogy mennyit szívtál magadbabelole. Ami még fontosabb: tudnod kell, hogy mennyit szívtál magadba belole.

– Értem – feleltem, és gondolkodóba estem. Úgy három perc múlva Izmael fészkelodnikezdett, ami a méreténél fogva lenyugözo látvány volt. Érdeklodve néztem rá.

– Csak egyszeruen, Julie. Nem félévi dolgozat ez, nem foglak leosztályozni. Csak ismertesdnagy vonalakban, ahogy mindenki ismeri. Nem kell ezer szóban elmondanod, még ötszázbansem. Ötven is elég.

– Azt hiszem, azon töprengek, hogy hogyan foglaljam bele a piramisokat és a másodikvilágháborút.

– Kezdjük a keretekkel. Ha azok megvannak, akkor bármit „beléjük lehet foglalni”.– Jól van. Az emberek megjelenése. . . ötmillió évvel ezelottre teheto?– A hárommillió a legelfogadottabb becslés.– Rendben, hárommillió. Az emberek megjelenése hárommillió évvel ezelottre teheto. Dög-

evok voltak. Ez a megfelelo szó?– Még az is lehet, hogy eredetileg dögevok voltak. Bár szerintem a gyujtögeto szó kell

neked.– Igen, tényleg, gyujtögetok voltak. Nomádok. Abból éltek, amit találtak, mint ahogy egy-

kor az amerikai oslakók.– Jó. Folytasd.– Még vagy tízezer évvel ezelottig abból éltek, amit találtak. Aztán valamiért felhagytak a

28

Az emberi történelem 17 másodpercben

nomád élettel, és elkezdtek földet muvelni. Jól mondtam, tízezer évvel ezelottig?Izmael bólintott.– Újabb bizonyítékok esetleg kitolhatják ezt az idot, de egyelore a tízezer az általánosan

elfogadott.– Rendben, tehát letelepedtek és földet muveltek, ezzel pedig lényegében elkezdodött a ci-

vilizáció. Ez az egész. Városok, nemzetek, háborúk, gozhajók, biciklik, holdrakéták, atom-bomba, ideggáz stb.

– Kiváló – mondta a gorilla. – Alannek ugyanez a mutatvány majdnem két órájába került.– Komolyan? Miért?– Részben azért, mert férfiként föl kell vágnia egy kicsit. Részben pedig azért, mert olyan

régóta hallgatja Kultúra Anyát, hogy összetéveszti a hangját a saját hangjával. Nehezen tudjamegkülönböztetni a kettot.

– Értem – mondtam úgy, hogy lehetoleg ne hangozzék önelégülten.– Mindenesetre az alaphazugság már a helyén van: az emberek mintegy tízezer évvel ezelott

feladták a gyujtögeto életmódot, és letelepedtek a földmuveléshez.Gondolkodtam egy percig, majd megkérdeztem, hogy melyik résszel van a baj.– A dátum rendben van, ugye?Bólintott.– A gyujtögetos rész is rendben van, nem? Vagyis a földmuvelés elott gyujtögettek az em-

berek, ugye?Megint bólintott.– Elkezdtek földet muvelni. Így volt, nem?– De igen.– Akkor mi benn a hazugság?– A kijelentésnek az a része, amelyre nem gondoltál.– Megismételnéd?– „Az emberek mintegy tízezer évvel ezelott feladták a gyujtögeto életmódot, és leteleped-

tek a földmuveléshez.”– Hu, szerintem itt még csak el sem fér egy hazugság – mondtam.– A kultúrátokban élo legtöbb ember szerint sem. Elvégre a ti kultúrátok így adja elo ezt a

történetet, tehát számotokra teljesen kifogástalannak tunik. Ezt (vagy valami módosított válto-zatát) olvasod a tankönyveidben. Ezt olvasod újra meg újra az újságokban és a magazinokban.Ha figyelmes vagy, hetente kétszer-háromszor találkozol vele valamilyen formában. Ezt is-mételgetik megszokásból a történészek, akik bizonyára felismernék, hogy hazugság, ha nemismételgetnék megszokásból.

– De mi benn a hazugság?– Az emberek szó a hazugság, Julie. Nem az emberek tették mindezt, hanem a ti kultúrátok

emberei ; a több tízezer kultúra egyike. Az a hazugság, hogy a ti tetteitek az emberiség tettei.Az a hazugság, hogy ti vagytok az emberiség, hogy a ti történelmetek az emberiség történelme.Az igazság az, hogy tízezer éve egy nép feladta a gyujtögeto életmódot, és letelepedett földetmuvelni. Az emberiség többi része – a másik kilencvenkilenc százalék – továbbra is úgy élt,mint azelott.

Egy-két percre kómába estem, majd megszólaltam:– A következo a meglátásom. Úgy tunik, mintha ez lett volna az emberi evolúció következo

29

Az emberi történelem 17 másodpercben

lépése. A gyujtögeto ember kihalt, helyére lépett a földmuves ember.Izmael bólintott.– Nagyon jó meglátás, Julie. Nekem ez még nem tunt fel. Tényleg ez a benyomása támad

az embernek, de természetesen nem igaz.– Honnan tudod?– Eloször is onnan, hogy a gyujtögeto ember a mai napig nem halt ki. Másodszor onnan,

hogy a gyujtögeto és a földmuves emberek egyáltalán nem tartoznak két külön fajhoz. Bioló-giailag nem különböztethetok meg egymástól. Szigorúan csak kulturális különbségek vannakköztük. Ha egy gyujtögeto kisgyerekét földmuvesek nevelik fel, akkor földmuves lesz belole.Ha egy földmuves kisgyerekét gyujtögetok nevelik fel, akkor pedig gyujtögeto.

– Rendben van. De akkor is olyan volt. . . nem is tudom. Olyan volt, mintha a zenekar újdallamot kezdett volna játszani, és világszerte táncra perdültek volna rá az emberek.

Izmael bólintott, és azt mondta:– Tudom, hogy így hangzik, Julie. A történelemkönyveitek csakugyan ilyen egyszeru tör-

ténetet farigcsáltak az egészbol. Valójában rendkívül mozgalmas és összetett történet ez; lét-fontosságú, hogy a kultúrátokban mindenki megismerje. A jövotök nem Róma bukásának,Napóleon fölemelkedésének, az amerikai polgárháborúnak, de még csak nem is a világhábo-rúknak a megértésétol függ. A jövotök annak megértésén múlik, hogy hogyan lettetek azok,akik vagytok. Erre a történetre próbállak rávezetni.

Izmael elhallgatott, majd mintegy tíz percig üveges tekintettel üldögélt. Végül összevontszemöldökkel megrázta a fejét, mire én megkérdeztem, hogy mi a baj.

– Megkíséreltem kitalálni, hogy miként értethetném meg veled a történetet egyetlen nekifu-tással, Julie, de nem hiszem, hogy ez lehetséges. Többször és többféleképpen kell nekifutnunk,minden alkalommal más-más témára helyezve a hangsúlyt. Érted, hogy mit mondok?

– Oszintén szólva nem nagyon. De készségesen hallgatlak.– Jó. Most a te zenés-táncos hasonlatod alapján beszélem el a történetet. Fantáziaszüle-

ménynek hathat, ám korántsem olyan fantáziaszülemény, mint a történelemkönyveitekben ol-vasható történet, amely történelmi értelemben nagyjából olyan hasznos, mint Lúdanyó meséi.

30

Dallamok és táncosok

Terpszihoré a világegyetembeli utazásod egyik kedvedre való állomása lenne (mondta Iz-mael). E bolygó (amúgy a tánc múzsája után kapta a nevét) lakói a szokásos módon jelentekmeg az életközösségben. Egy ideig a többi lényhez hasonlóan éltek, egyszeruen azt ették, amielébük került. Pár millió év elteltével azonban észrevették, hogy nagyon könnyen elosegíthetikkedvenc táplálékaik szaporodását. Mondhatnánk, hogy rájöttek pár nagyon egyszeru lépésre,melyekkel ez elérheto. Nem kellett megtenniük ezeket a lépéseket az életben maradásukhoz,de ha megtették oket, akkor mindig könnyebben jutottak hozzá a kedvenc táplálékaikhoz. Ezeka lépések természetesen tánclépések voltak.

Pár tánclépéssel, havonta három-négy nap tánccal, jelentosen gazdagítani tudták az életüket,szinte minden fáradság nélkül. A földlakókhoz hasonlóan e bolygó lakóit is több nép alkotta,nem egyetlen, és idovel mindegyik nép kialakította a maga táncmódját. Egyesek továbbra iscsak pár tánclépést tettek meg havonta három-négy napon. Mások jobbnak látták, ha többetehetnek kedvenc táplálékaikból, így aztán minden második vagy harmadik nap táncoltak egykeveset. Megint mások nem látták akadályát annak, hogy zömmel a kedvenc táplálékaikon él-jenek, úgyhogy minden egyes nap táncoltak egy keveset. Több tízezer év telt el így a bolygón,melynek lakói úgy gondoltak magukra, mint az istenek kezei közt élo, mindent az istenekrehagyó emberekre. Ezért aztán Meghagyóknak nevezték magukat.

Ám a Meghagyók egy csoportja végül azt gondolta magában: „Miért éljünk csak részbena kedvenc táplálékainkon? Miért nem kizárólag azokon élünk? Csupán sokkal több idot kellszánnunk a táncra.” Tehát ez a bizonyos csoport naponta több órát szánt a táncra. Mivel úgytartották magukról, hogy a saját kezükbe vették a boldogulásukat, Elvevoknek fogjuk hívnioket. Az eredmény látványos volt. Az Elvevok dúskáltak a kedvenc táplálékaikban. Hama-rosan kialakult az intézok osztálya, melynek tagjai a fölösleg felhalmozásáról és tárolásárólgondoskodtak – amire sosem volt szükség akkoriban, amikor még mindenki csak pár órát tán-colt hetente. Az intézok nagyon elfoglaltak voltak ahhoz, hogy maguk is táncoljanak, és miveldönto fontosságú munkát végeztek, hamarosan társadalmi és politikai vezetoket láttak bennüka többiek. Ám pár évvel késobb az Elvevok vezetoi a tápláléktermelés visszaesésére lettekfigyelmesek, így utánanéztek, hogy mi a baj. Kiderült, hogy lazsáltak a táncosok. Már nemtöbb órát táncoltak naponta, hanem csak egyet vagy kettot, néha még annyit sem. A vezetoktudni szerették volna ennek az okát.

– Mi értelme annyit táncolni? – kérdezték a táncosok. – Nem kell naponta hét-nyolc óráttáncolnunk ahhoz, hogy legyen elég élelmünk. Akkor is van boven elég, ha naponta csak egyórát táncolunk. Sose vagyunk éhesek. Szóval miért ne lazítsunk, miért ne vegyük könnyedénaz életet, ahogy egykor?

A vezetok persze egészen másként látták a dolgokat. Ha a táncosok megint a régi módonélnek, akkor hamarosan nekik is úgy kell élniük, ez pedig egyáltalán nem nyerte el a tetszésü-ket. A legkülönfélébb cseleket eszelték ki és vetették be azért, hogy bátorítással, hízelgéssel,

31


csábítással, megszégyenítéssel vagy kényszerrel rávegyék a táncosokat a hosszabb táncra, desemmi sem használt, mígnem egyikük kitalálta, hogy zárják el az élelmet.

– Azzal meg mit érünk el? – kérdezték tole.– Most azért nem táncolnak a táncosok, mert egyszeruen csak magukhoz vehetik az enni-

valót. Ha elzárjuk, akkor nem tudják megtenni.– De ha elzárjuk az élelmet, akkor éhen fognak halni!– Nem, nem értitek – felelte mosolyogva. – A tánchoz kötjük az élelembol való részesedést ;

ennyi meg ennyi élelem jár ennyi meg ennyi táncért. Tehát ha keveset táncolnak, akkor keve-set kapnak enni, ha pedig sokat táncolnak, akkor sokat. Így aztán a lazsálók mindig éheseklesznek, a sokat táncolóknak pedig tele lesz a hasuk.

– Sosem fognak belemenni ebbe – adták a tudtára.– Nem lesz más választásuk. Raktárakba zárjuk az élelmet; vagy táncolnak érte, vagy éhez-

nek.– Egyszeruen betörnek majd a raktárakba.– Oröket toborzunk közülük. A raktárak orzéséért cserébe fölmentjük oket a tánc alól. Nekik

is ugyanúgy fizetünk, mint a táncosoknak, vagyis élelemmel. Ennyi meg ennyi óra orködésértennyi meg ennyi élelem jár.

– Ez sosem fog muködni – mondták a többiek.Furcsa módon azonban mégis muködött. Még jobban is, mint korábban, mert a táplálék hét

lakat alá zárása hatására most már mindig boven voltak táncolni hajlandó emberek, és sokanörültek, ha napi tíz, tizenkét vagy akár tizennégy órát táncolhattak.

A táplálék hét lakat alá zárásának egyéb következményei is voltak. Régebben például aszokványos kosarakban is elfért az élelemfölösleg. Csakhogy ezek alkalmatlannak bizonyultakaz óriásira duzzadt fölösleg tárolására. A fazekasoknak kellett átvenniük a kosárfonók felada-tát, és meg kellett tanulniuk minden addiginál nagyobb edényeket készíteni, ami azt jelentette,hogy nagyobb és hatékonyabb égetokemencékre volt szükségük. És mivel nem minden táncosfogadta örömmel a táplálék elzárását, az oröket jobb fegyverekkel kellett ellátni, vagyis a szer-számkészítok új anyagokkal kezdték felváltani a régi idok kofegyvereit – rézzel, bronzzal stb.A fegyverkészítéshez felhasználható fémeket aztán más kézmuvesek is alkalmazni kezdték.Egymás után születtek az új mesterségek.

A táncosok napi tíz-tizenkét órányi táncra kötelezése azonban egy sokkal fontosabb követ-kezménnyel is járt. A népességnövekedés eredendoen a rendelkezésre álló táplálék mennyisé-gétol függ. Ha egy tetszoleges fajnak növekszik a táplálékkészlete, akkor az adott populációnövekedni fog – feltéve, hogy van hová terjeszkednie. És az Elvevoknek természetesen bovenvolt hová terjeszkedniük – a szomszédaik területeire.

Habozás nélkül hajlandók voltak békésen terjeszkedni a szomszédaik földjein. Így szóltaka körülöttük élo Meghagyókhoz: „Figyeljetek, miért nem táncoltok úgy, mint mi? Nézzé-tek, mennyi mindent értünk el így. Olyan dolgaink vannak, melyekrol még csak álmodni semtudtok. Szörnyen hatástalan és eredménytelen a táncotok. Mi úgy táncolunk, ahogyan arraaz embert szánták. Hadd költözzünk hát be a területeitekre, és megmutatjuk, hogy hogyan ismegy ez.”

A körülöttük élok közül egyeseknek megtetszett ez a gondolat, így áttértek az Elvevok útjá-ra. Mások azonban így szóltak: „Nagyon jól megvagyunk így is. Hetente pár órát táncolunk, éstöbbet nem is akarunk. Szerintünk orültség heti ötven-hatvan óra tánccal kiütnötök magatokat,

32


de ez rátok tartozik. Ha nektek tetszik, hát csináljátok. Mi azonban nem fogjuk csinálni.”Az Elvevok tovább terjeszkedtek, és végül elszigetelték azokat, akik még mindig kitartot-

tak. A szindzs volt az egyik ilyen nép; napi pár óra tánccal szokták eloteremteni a kedvenctáplálékaikat. Eleinte folytatták a korábbi életmódjukat. Késobb azonban a gyerekeik meg-irigyelték az Elvevok gyerekeinek holmijait, és mind többen ajánlották fel az Elvevoknek,hogy táncolnak nekik napi pár órában, és segítenek orizni az élelemraktáraikat. Néhány nem-zedékkel késobb a szindzsek már teljesen magukévá tették az Elvevok életmódját, és azt iselfelejtették, hogy valaha szindzsek voltak.

Egy másik ilyen elszigetelt nép volt a kemke; hetente csak pár órát szoktak táncolni, ésimádták ezt a ráéros életmódot. Eltökélték, hogy nem fognak úgy járni, mint a szindzsek, éstartották is magukat. Hamarosan azonban a következo szavakkal fordultak hozzájuk az Elve-vok: „Figyeljetek, nem lehet a tiétek ez a sok föld a területünk kellos közepén. Nem használjá-tok hatékonyan. Vagy elkezdtek úgy táncolni, mint mi, vagy kénytelenek leszünk átköltöztetnibenneteket a földetek egyik zugába, hogy jó hasznát vehessük a maradéknak.” A kemkékazonban nem voltak hajlandók Elvevok módjára táncolni, így az Elvevok átköltöztették oketa földjük egyik zugába, melyet „rezervátumnak”, vagyis a kemkéknek „fenntartott” terület-nek neveztek. A kemkék azonban a gyujtögetéssel való táplálékszerzéshez voltak szokva, ésa rezervátumuk nem volt elég nagy ahhoz, hogy megéljenek a gyujtögetésbol. Az Elvevokazt mondták nekik: „Semmi baj, majd mi ellátunk benneteket élelemmel. Csak annyit kérünktoletek, hogy maradjatok a rezervátumotokban.” Az Elvevok tehát ellátták oket élelemmel.A kemkék hamarosan elfelejtették a vadászás meg a gyujtögetés mikéntjét, és persze minéltöbbet felejtettek, annál jobban függtek az Elvevoktol. Hitvány koldusoknak kezdték éreznimagukat, odalett minden önbecsülésük, alkoholisták lettek, halálos levertség lett úrrá rajtuk.Végül a gyerekeik semmi értelmét nem látták már a rezervátumbeli életnek, és lassan odébb-álltak, hogy napi tíz órát táncoljanak az Elvevoknek.

Egy másik elszigetelt nép volt a waddi; havonta csak pár órát szoktak táncolni, és tökéle-tesen boldogok voltak így. A szindzsek és a kemkék példáját látva eltökélték magukat, hogyvelük ez nem fog megtörténni. Tudták, hogy jóval több vesztenivalójuk volt, mint az elobbikét népnek, akik már amúgy is többet táncoltak a kedvenc táplálékaik eloteremtéséhez. Te-hát amikor az Elvevok Elvevokké válásra ösztönözték oket, akkor a waddik csak azt mondták,hogy köszönik, de boldogok úgy, ahogy vannak. Amikor végül rezervátumba akarták kénysze-ríteni oket az Elvevok, akkor azt felelték nekik, hogy arra sem hajlandók. Az Elvevok tudattákvelük, hogy nincsen választásuk. Ha önszántukból nem költöznek be a rezervátumba, akkoreroszakkal költöztetik be oket. A waddik azt válaszolták, hogy eroszakra eroszak lesz a válasz,és figyelmeztették az Elvevoket, hogy készek a végsokig küzdeni életmódjuk megorzéséért.Azt mondták:

– Figyeljetek, errefelé a tiétek minden föld. Nincs szükségetek a mi kis földünkre. Csakannyit kérünk, hogy hagyjatok minket a nekünk tetszo módon élni. Nem fogunk zavarni ben-neteket.

Az Elvevok azonban így válaszoltak:– Nem értitek. Nemcsak eredménytelen és pazarló az életmódotok, hanem rossz is. Az em-

bereket nem ilyesféle életre szánták, hanem olyanra, mint minket Elvevoket.– Mégis honnan tudjátok ezt? – kérdezték a waddik.– Ez nyilvánvaló – válaszolták az Elvevok. – Nézzétek csak, hogy mennyire sikeresek va-

33


gyunk. Ha nem az embereknek szánt életmódot folytatnák, akkor nem lennénk ennyire sike-resek.

– A mi szemünkben egyáltalán nem vagytok sikeresek – felelték a waddik. – Napi tíz-tizen-két óra táncra kényszerítitek az embereket, csak hogy életben maradhassanak, és ez szörnyuélet. Mi csak havi pár órát táncolunk, és sosem éhezünk, mert a világon az összes táplálékszabadon hozzáférheto. Könnyu, gondtalan életünk van, és errol szól a siker.

– Nem errol szól a siker – mondták az Elvevok. – Majd meglátjátok, hogy mirol szól, amikora csapataink eronek erejével átköltöztetnek benneteket a nektek kijelölt területre.

És a waddik csakugyan megtudták, hogy mi a siker – legalábbis az Elvevok felfogásában–, amikor megérkeztek a katonák, hogy eluzzék oket a szüloföldjükrol. Az Elvevok katonáinem voltak bátrabbak vagy ügyesebbek, viszont létszámban fölülmúlták a waddikat, és ve-lük ellentétben könnyedén tudták pótolni a veszteségeiket. A fegyvereik is jobbak voltak, ésami a legfontosabb, sosem fogytak ki az élelembol, míg ugyanez a waddikra egyáltalán nemvolt igaz. Az Elvevok katonáinak sosem kellett az élelem miatt aggódniuk, mert naponta frissszállítmányok érkeztek hazulról, ahol folyamatosan roppant mennyiségben termelték a táplá-lékot. A háború során egyre fogyatkozott, egyre gyöngült a waddik hadereje, és a megszállóknemsokára teljesen ki is irtották oket.

Az eseményeknek ez a mintázata nemcsak a következo pár évben ismétlodött meg, hanemaz elkövetkezo évszázadokban és évezredekben is. A tápláléktermelés rendületlenül fokozó-dott, az Elvevok népessége pedig vég nélkül növekedett, ami további földek elfoglalásárakésztette oket. Ahová csak megérkeztek, mindenütt hetente vagy havonta pár órát táncoló né-peket találtak, és mindegyiknek ugyanazt a választási lehetoséget adták, mint a szindzseknek,a kemkéknek meg a waddiknak: Csatlakozzatok hozzánk, és engedjétek hét lakat alá zárni atáplálékotokat – különben elpusztultok. Végeredményben azonban csalóka látszat volt csupánez a választás, mert mindenképpen elpusztították oket, akármit is csináltak: ha beolvadtak,ha rezervátumba költöztek, ha megpróbálták visszaverni a megszállókat. A világon átviharzóElvevok nyomában csak további Elvevok maradtak.

Így történt, hogy végül mintegy tízezer évvel késobb Terpszihoré lakossága szinte kizárólagElvevokbol állt. A Meghagyók néhány fennmaradt népe eldugottan élt a sivatagokban és oser-dokben, melyek nem kellettek az Elvevoknek, vagy ahová még nem jutottak el. És az Elvevokközött senki sem vonta kétségbe, hogy az o életmódjukat szánták az embereknek. Mi lehetnejobb annál, mint hogy az embernek elzárják a táplálékát, és naponta nyolc, tíz vagy tizenkétórát kell táncolnia az életben maradásért?

A gyerekeik a következoképpen tanulták a történelmet az iskolákban. Már vagy hárommil-lió éve léteztek hozzájuk hasonló emberek, de még nagyon sokáig nem tudták, hogy a táncelosegíti a kedvenc táplálékaik szaporodását. Erre csak mintegy tízezer évvel korábban jöttekrá a kultúrájuk alapítói. Az Elvevok boldogan elzárták a táplálékukat, hogy ne lehessen szaba-don hozzáférni, és rögvest nekiálltak naponta nyolc-tíz órát táncolni. A körülöttük élo emberekkorábban még sosem táncoltak, ám lelkesen táncra perdültek, mert rögtön belátták, hogy eztaz életmódot szánták az embereknek. Néhány elszórt, a táplálék elzárásának nyilvánvaló elo-nyeit meglátni képtelen buta nép kivételével az egész világon akadálytalanul végigsöpört aNagy Táncforradalom.

34

A példázat vizsgálata

Izmael elhallgatott, én pedig úgy néztem magam elé, mint akinek bomba robbant a közelé-ben. Végül mondtam neki, hogy járnom kell egyet, és koffeinre van szükségem az elhangzot-tak átgondolásához. De az is lehet, hogy szó nélkül kitántorogtam; nem igazán emlékszem.

Tulajdonképpen visszamentem a Pearson áruházba, és lifteztem egy darabig. Nem tudom,hogy miért nyugszom meg ettol, de megnyugszom. Mások sétálnak egyet az erdoben. Énliftezek az áruházakban.

Aztán vettem egy kólát. Visszatekintve látom, hogy már másodszor említem a kólát. Nemszeretném, ha bárki azt gondolná, hogy reklámozom. Az se érdekel, ha soha senki nem isziktöbbé kólát, de megvallom, idonként legurítok egyet.

Háromnegyed órával késobb még mindig úgy éreztem magam, mint akinek a közelébenbomba robbant, leszámítva, hogy én nem szenvedtem, vagy ilyesmi. Akkor érzésem szerintmár megértettem, hogy mi is a tanulás. Persze a tanulás lehet az is, hogy az ember utánanéz egyszó jelentésének. Kétségkívül az is tanulás, olyasmi, mintha egy fuszálat ültetnénk a gyepre.Aztán viszont itt van az a tanulás, amely olyan, mintha felrobbantanánk az egész gyepet, aztánnulláról kezdenénk. A táncosokról szóló történet ilyen hatással volt rám. Végül is fölmerültbennem néhány kérdés, így visszamentem a 105-ös szobába.

Azt mondtam:– Lássuk, hogy megértettem-e a hallottakat.– Ez jó ötlet – helyeselt Izmael.– A tánc alatt a földmuvelést érted.Bólintott.– Szerinted a mezogazdaság nem csak a mi teljesköru, átfogó gazdálkodásunkból áll. Azt

mondod, hogy a mezogazdaság a kedvenc táplálékaid szaporodásának elosegítése.Megint bólintott.– Mi más lehetne? Ha egy kietlen szigetre vetodsz, nem tenyészthetsz csak úgy tyúkokat,

nem termelhetsz csak úgy csicseriborsót ; csak ha már eleve van ott valamennyi. Csak aztszaporíthatod, ami már terem és tenyészik.

– Igaz. És szerinted az emberek már jóval a mezogazdasági forradalom elott is elosegítettéka kedvenc táplálékaik szaporodását.

– Bizonyára. Nincs ebben semmi rejtélyes. Már körülbelül kétszázezer évvel a „forradal-matok” elott is éltek emberek, akik éppolyan okosak voltak, mint te. Mindegyik nemzedékbenvoltak olyan emberek, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy észkombájnok legyenek, ám nemkell ahhoz észkombájnnak lenned, hogy tudd: a növények magvakból kelnek ki. Nem kell ah-hoz észkombájnnak lenned, hogy tudd: érdemes földbe dugni pár magot, mielott odébbállszegy területrol. Nem kell ahhoz észkombájnnak lenned, hogy gyomlálj egy kicsit. Nem kellahhoz észkombájnnak lenned, hogy tudd: vadászatkor mindig a hímet érdemes elejteni, nema nostényt. A nomád vadászokat csak egy lépés választja el attól, hogy a kedvenc állataikat

35


követo vadászok-pásztorok legyenek, ez utóbbiakat pedig csak egy lépés választja el attól,hogy pásztorok-vadászok legyenek, akik némileg irányítják a kedvenc állataik vándorlását, éselzavarják a többi ragadozót. Oket pedig csak egy lépés választja el attól, hogy igazi pász-torok legyenek, akik teljes ellenorzést gyakorolnak az állataik felett, és tanulékony állatokattenyésztenek.

– Szerinted tehát a mezogazdasági forradalom egyszeruen abból állt, hogy az emberek ateljes idejükben csinálták azt, amit korábban több ezer éven át az idejük egy részében csináltak.

– Hát persze. Nincs olyan találmány, amelyik egyetlen lépésben születik meg, a semmibol.Tízezer találmányt kellett kitalálni, hogy aztán Edison feltalálhassa a villanykörtét.

– Igaz. Szerinted azonban a mezogazdasági forradalmunk igazi felfedezése nem a táplálék-termesztés volt, hanem a táplálék elzárása.

– Igen, ez feltétlenül kulcsszerepet játszott. Nélküle megtorpant volna a forradalmatok. Mégma is megtorpanna.

– Pont ezt akartam felhozni utoljára. Azt mondod, hogy a forradalmunk máig sem ért véget.– Úgy van. Viszont nemsokára véget ér. A forradalom nagyszeruen zajlott addig, amíg volt

elég terület a terjeszkedéshez, most azonban nincs több.– Talán folytathatjuk más bolygókon.Izmael megrázta a fejét.– Az is csak átmeneti megoldás lenne, Julie. Tegyük fel, hogy a fajotok esetében hatmil-

liárd fo az elfogadható maximum bármely bolygón (bár gyanúm szerint a hatmilliárd jóvalmeghaladja az egészséges maximumot). Ezt a hatmilliárdot még jóval az évszázad vége elotteléritek. Továbbá tegyük fel, hogy a világegyetem összes bolygóját egy pillanat alatt elérhe-titek, és rögtön neki tudtok állni kiköltöztetni az embereket. A népességetek ma körülbelülharmincöt évenként kétszerezodik meg, tehát harmincöt év múlva megtelne veletek a másodikbolygó. Hetven év múlva négy bolygó lenne tele. Százöt év múlva nyolc. És így tovább. Ekko-ra kétszerezodés mellett 3000 környékén egymilliárd bolygó lenne tele. Tudom, hogy hihetet-lennek tunik, de bízz bennem, jó a számítás. 3300 környékén százmilliárd bolygó lenne tele;ennyi bolygó állna rendelkezésetekre ebben a galaxisban, ha minden egyes csillag körül ke-ringene egy lakható bolygó. Ha ilyen mértékben gyarapodnátok tovább, akkor újabb harmincöt év múlva megtelne a második galaxis. További harmincöt év után négy galaxis lenne tele,és újabb harminc öt év után nyolc. 4000-re megtöltenétek egymillió galaxis bolygóit. 5000-re egybillió galaxisét, vagyis az összes bolygót a világegyetemben. Mindössze háromezer évalatt, pedig azzal a valószínutlen feltevéssel éltünk, hogy a világegyetemben az összes csillagkörül kering egy lakható bolygó.

Mondtam neki, hogy elég nehezen hihetok ezek a számok.– Egyszer számold ki te magad, és akkor nem kell elhinned, akkor majd tudni fogod. A

korlátlan növekedés óhatatlanul a világegyetem elárasztásával végzodik. Marvin Harris antro-pológus egyszer kiszámolta, hogy ha az emberi népesség nemzedékenként megkétszerezodne(nem harmincöt, hanem húsz évente), akkor az egész világegyetembol majdnem kétezer évalatt egyetlen hatalmas emberi protoplazma lenne.

Egy darabig csak ültem ott, és megpróbáltam felfogható méretekbe suríteni ezt az egészet.Végül említettem neki egy lányt, akinek majdnem elszállt az agya, amikor valaki végre ne-kilátott elmagyarázni neki, hogy honnan jönnek a kisbabák. „Bizonyára egy kút fenekén nottfel, vagy ilyesmi” – mondtam Izmaelnek.

36


Jutalmul udvarias érdeklodéssel tekintett rám.– Eleinte talán úgy érezte, hogy Isten cserbenhagyta, amikor ilyen utálatos módon intézte

el az emberi szaporodást. Aztán úgy érezte, hogy mindenki cserbenhagyta, aki tudott errol, denem szólt róla neki. Aztán pedig megalázó volt számára a tudat, hogy rajta kívül a világonmindenki ismerte már ezt az egyszeru tényt.

– Jól értem, hogy ennek valami köze van a beszélgetésünkhöz?– Igen. Szeretném tudni, hogy rajtam kívül a világon mindenki tudja-e már azt, amit a tán-

cosokról szóló történetben meséltél.– Eloször is gyozodjünk meg arról, hogy mindketten értjük, amit meséltem. Mit visz véghez

a történet?Ez nem volt valami nehéz kérdés. Ezen töprengtem a Pearson áruházban, miközben föl-alá

lifteztem. A következot válaszoltam:– Szétzúzza a hazugságot, miszerint tízezer éve mindenki felhagyott a gyujtögetéssel és

letelepedett földet muvelni. Szétzúzza a hazugságot, miszerint olyan esemény volt ez, amelyetmindenki az idok kezdete óta várt. Szétzúzza a hazugságot, miszerint az életmódunk elterjedttéválása azt bizonyítja, hogy az embereket erre az életmódra „szánták”.

– Szóval rajtad kívül a világon mindenki tudja már mindezt? Aligha. Sokan vannak, akike történet hallatán úgy éreznék, hogy „mindig is tudták”, vagy gyanítottak „valami ilyesmit”.Sokan vannak, akik maguktól is rájöhettek volna (rendelkezésükre álltak a tények), de mégsemjöttek rá. Nem volt meg hozzá bennünk a szándék.

– Ezt hogy érted?– Úgy, hogy az emberek ritkán veszodnek olyasminek a keresésével, amit nem szeretnének

megtalálni. Inkább félrenéznek. Hozzá kell még tennem, hogy nem valami eredeti meglátás ezrészemrol.

– Össze vagyok zavarodva – mondtam egy ido után. – Azt hiszem, megint elkóboroltunk afoútról.

– Nem kóboroltunk, Julie, legalábbis nem céltalanul. A megvizsgálandó dolgokat néha nemláthatod a foútról, ezért idonként alárendelt utakra kell lépnünk. Ezek azonban mindig visz-szavezetnek a foúthoz. Látod, hogy merre tart?

– Csak halványan, bizonytalanul.– A foút elvezet oda, hogy a kultúrátokhoz tartozó embereknek miért a földön kívül kell

megtalálniuk a bölcsességet ; a mennyországban, az Isten és az angyalok otthonában; a vi-lágurben, a „fejlett” földönkívüli fajok otthonában; a másvilágon, az elhunytak szellemeinekotthonában.

– Hu, tényleg oda tartunk! – kiáltottam. – Nem is vettem észre, hogy az ábrándom beleillikebbe a sémába. Mert hát errol beszélsz, nem?

– De igen, errol. A felfogásotok szerint hiányzik beloletek az alapveto tudás. Mindig ishiányzott. Ilyen a természetetek. Már az elérhetetlensége is különlegessé teszi ezt a tudást.Azért elérhetetlen, mert különleges, és azért különleges, mert elérhetetlen. Valójában annyi-ra különleges, hogy csak természetfölötti eszközökkel férhettek hozzá: imával, szeánszokkal,asztrológiával, meditációval, az elmúlt életek feltárásával, médiumok közvetítésével, kristály-gömbök kémlelésével, kártyajóslással stb.

– Vagyis hókuszpókusszal – szóltam közbe.

37


Izmael rám meresztette a szemét egy pillanatra, majd kettot pislantott.– Hókuszpókusszal?– Mindazzal, amit felsoroltál. Szeánszok, asztrológia, médiumok, angyalok, ilyesmik.Finoman megrázta a fejét, úgy, mint amikor sótartót ráz meg az ember, hogy üres-e. Aztán

folytatta.– Szeretném láttatni veled, hogy a kultúrátokhoz tartozó emberek körében elfogadott tény,

hogy ez a tudás elérhetetlen. Nem esnek ettol ámulatba, még csak össze sem zavarodnak tole.Nincs mit megmagyarázni. Teljesen biztosra veszik, hogy nehéz hozzájutni ehhez a tudáshoz.Te például biztosra vetted, hogy a megszerzéséhez legalább egy galaktikus utazás szükséges.

– Igen, most már belátom.Izmael megrázta a fejét.– Még mindig nem sikerült kifejeznem, amit akarok. Hadd próbáljam meg újra. A gondol-

kodókat nem a tudásuk korlátozza, mert a tudásukat mindig gyarapíthatják. Inkább a talányokkorlátozzák oket, mert nem lehetsz kíváncsi arra, amit nem találsz talányosnak. Az emberekegyszeruen nem tudják megvizsgálni azt, ami nem érdekli oket. Az ilyesmi vakfoltot képez:egy nem érzékelt pontot, amelyrol nem is tudnak, amíg valaki rá nem irányítja a figyelmüket.

– És te most megpróbálod ráirányítani a figyelmemet.– Pontosan. Mi ketten éppen egy ismeretlen területet fedezünk fel : egy egész kontinenst a

kultúrátok vakfoltjának takarásában. – Egy pillanatra szünetet tartott, majd azt mondta, hogyaznapra itt meg is állhatnánk. Azt hiszem, egyetértettem vele. Nem voltam kifejezetten fáradt,de úgy éreztem magam, mint aki éppen megevett három szelet tortát.

Felálltam és közöltem vele, hogy akkor jövo szombaton találkozunk. Mivel még fél percmúltán sem adott semmilyen választ, azt kérdeztem:

– Jó lesz így?– Nem éppen a legjobb – válaszolta.Tudattam vele, hogy nemrég kezdodött meg a suli, és az elso hetekben mindig igyekszem

példásan viselkedni. Ami azt jelentette, hogy esténként komolyan nekiültem a házi feladatok-nak.

– Hadd magyarázzam meg, Julie. Nehéz helyzetben vagyok. – Maga köré mutatott. – Ed-dig egy Rachel Sokolow nevu régi barátom gondoskodott rólam ezen a helyen. Két hónapjameghalt.

– Szomorúan hallom – mondtam az emberek szokásos módján.– Az imént azt mondtam, hogy nehéz helyzetben vagyok; valójában még annál is nehezeb-

ben. Legkésobb két hét múlva ki kell költöznöm innen.– És hová fogsz menni?Megrázta a fejét.– Ezen még dolgozom. Viszont tudnod kell, hogy már nem maradhatok itt sokáig. Vagyis

nem célszeru, ha csak hétvégenként jössz el.Egy pillanatra gondolkodóba estem, majd tudni szerettem volna, hogy Alan Lomax segíteni

fog-e neki.– Miért kérded?– Nem tudom. Talán csak azért, mert segítség nélkül aligha tudsz elköltözni.– Alan nem segít – felelte Izmael. – Semmit sem tud az egészrol. Nem kell tudnia róla.

Neked viszont igen, mert te azt hitted, hogy boven van idonk. – Szerintem látta, hogy nem

38


voltam elégedett ezzel a válasszal, mert folytatta. – Alan már hetek óta jár hozzám, szintenaponta, és hamarosan elérkezünk nagyjából oda, ahová együtt még el tudunk jutni.

Ennek ellenére nyilván volt valami, amirol gondosan hallgatott : arról, hogy Alannek miértnem szólt egy szót sem az egészrol. Talán nem is kellett tudnia Izmael közelgo költözésérol,de miért ne tudhatott volna róla?

Ekkor Izmael megmutatta, hogy szavak nélkül és képes „szólni” hozzám. Valamiképpenegy véleményt sugárzott felém, méghozzá a következot : Ez nem tartozik rád.

Közel sem volt annyira határozott és barátságtalan üzenet, mint amennyire írásban látszik.És persze magamtól is jól tudtam, hogy nem rám tartozik. A szaglászgató emberek mindigpontosan tudják, hogy mi tartozik rájuk és mi nem.

39

Látogatás Kalliopén

Izmael láthatólag megkönnyebbült miután megosztotta velem a gondját. Most már szorítottbennünket az ido, nem tétovázhattunk. Azért mégis egy olyan kérdéssel kezdtem a következotalálkozónkat, amely talán fölösleges volt :

– Ha tudtad, hogy már csak pár hétig maradhatsz itt, akkor miért adtad fel az újsághirdetést?Felmordult.– Pontosan azért, mert már csak pár hétig maradhatok itt. Lehet, hogy ez az utolsó esélyem.– Mire?– Hogy valaki elvigye, ami itt van.– Mármint ami a fejedben van? – Bólintott. – Bocsáss meg, ha bután viselkedek, de ezt

hittem, hogy már sok tanítványod volt.– Úgy van, de egyikük sem vitte el azt, amit te fogsz elvinni, Julie. Egyikük sem vitte

el azt, amit Alan fog elvinni. Mindegyikotök máshogy közvetíti az üzenetet. Mindegyikotökmásféleképpen elmondva kapta, és másféleképpen elmondva fogja továbbadni. . . ugyanazt azüzenetet.

– Alan nem hallotta a táncosok történetét?– Nem, te pedig nem fogod hallani a szerencsétlen repülosét. A neked elmondott történe-

teket foként neked találtam ki, és akkor adom oket elo, amikor hallanod kell. Az Alannekelmondott történeteket foként neki találtam ki, és akkor adom oket elo, amikor hallania kell.És e bevezeto után most elmondok neked egy tegnap este kitalált történetet. Biztosan emlék-szel, amikor azt mondtam, hogy többször is el kell mesélnem, hogy hogyan lettetek ilyenek.

– Igen.– A Terpszihorérol szóló történet volt az elso elbeszélés. A második a Kalliopé bolygóról

szól (az epikus költészet múzsája után kapta a nevét).

– Ezt a bolygót is feltétlenül meglátogatnád a megvilágosodás utáni kutatásod során – kezd-te Izmael. – A Kalliopén is nagyjából úgy jelent meg az élet, mint a Földön. Akik azt akarjákhinni, hogy Isten végso és változatlan formájukban hívta életre a fajokat, azok csak higgyék,én azonban nem tudom elfogadni az események ilyen primitív menetét. Ha az ember belemegyabba, hogy szülonek képzelje Istent, akkor el kell tunodnie azon, hogy vajon miféle Isten te-remtené meg a gyerekeit kifejlett felnottek alakjában, melyek mind készen állnak sas módjáraszárnyalni, héja módjára látni, gepárd módjára futni, cápa módjára vadászni és számítástechni-kus módjára gondolkodni. Érzésem szerint csak egy nagyon fantáziátlan és bizonytalan Isten.

Mindenesetre a Kalliopé élolényeit az evolúció néven ismert folyamat hozta létre. Nincsokunk azt képzelni, hogy ez sajátos földi folyamat. Épp ellenkezoleg, amint majd késobbvilágossá válik, az lenne meglepo, ha így volna.

Nem szükséges és nincs is miért részletesen tárgyalni ezt a folyamatot. Elég lesz, ha meg-ismered néhány eredményét. Figyelmedbe ajánlok például egy a fajt, amely mintegy tízmillió

40


éve jelent meg a Kalliopén: egy tüskés gyík, hangyabolyokban való falatozásra alkalmas meg-nyúlt orral. Amikor azt mondom, hogy megjelent, akkor nem arra gondolok, hogy nem voltelodje. Természetesen volt ; remélem, érted.

Igennel feleltem.Mindazonáltal ez a tüskés gyík (hívjuk disznógyíknak) furcsa lény volt ; legalábbis mi ket-

ten furcsának találnánk, mint ahogy a sündisznót vagy a hangyászt is annak találjuk. Haddkérdezzem meg, hogy mire számítasz ezzel a lénnyel kapcsolatban. Szerinted sikeresen beil-leszkedik a Kalliopé életközösségébe?

Azt feleltem, hogy nem volt semmim, ami alapján bármire is számíthattam volna. Honnanis lett volna? Izmael úgy bólintott, mintha értelmesnek találta volna a választ.

– Vizsgáljuk meg ezt a kérdést egy hozzánk közelebbi helyen. Tegyük fel, hogy a bioló-gusok felfedeznek egy disznógyíkot Új Guinea oserdeinek mélyén. Ez egyáltalán nem kizárt.Állandóan fedeznek fel új fajokat.

– Rendben.– Ekkor mire számítanál? Szerinted egy ilyen élolény sikeres lakója lenne Új Guinea oser-

deinek?– Bizonyára. Miért ne?– Én most nem ezt a kérdést vizsgálom, Julie, hanem azt, hogy mire számítasz. Erre te azt

felelted, hogy szerinted sikeres lenne. A következo kérdés: Miért számítasz arra, hogy sikereslesz?

– Mert. . . ha nem lenne sikeres, akkor ott sem lenne.– Hanem hol lenne?– Sehol. Eltunt volna.– Miért?– Miért? Mert. . . Mert a sikertelen fajok eltunnek. Nem?– Most jobban szeretném, ha te magad válaszolnál erre, Julie. Eltunnek vagy nem?– Eltunnek. El kell tunniük. Ha egy adott faj még itt van, akkor nyilván nem lehet sikertelen.– Pontosan. Függetlenül attól, hogy mi mennyire furcsának találjuk. Így hát a röpképtelen

emu sikeres, akármilyen furcsának tunik is ; a maga helyén, ez ido szerint. Ez nem garantálja afennmaradást a bolygó létezésének teljes idejére. A dodó sikeres volt ; a maga helyén, a magaidejében. Aztán nem tudott sikeresen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez – a magahelyén, a maga idejében –, így elbukott és eltunt.

– Értem.– Ez egy alapveto tény: A földi életközösség sosem csak egy rendszertelen gyujtemény. Az

életközösség a sikeres fajok gyujteménye. Ez marad meg a sikertelen fajok eltunését követoen.– Úgy van.– Most pedig térjünk vissza a Kalliopéra. Újra megkérdem, hogy mire számítasz a disznó-

gyík esetében.– Arra, hogy sikeres, mert ha nem az volna, akkor már eltunt volna.– Helyes. A fajok nem a balsiker révén bukkannak fel. Az élet közössége sikeres fajokat hoz

létre, a fennálló körülményekkel megbirkózni képes fajokat. Ezért állítom azt, hogy a földönmegfigyelt folyamatok minden valószínuség szerint másutt is megfigyelhetok. Az életközös-ségek mindig mindenütt jobbára sikeres fajokból tevodnek össze.

– Igen, nem látom be, hogy hogyan is lehetne másként.

41


– Ugyanakkor a közösségben bármely faj hanyatlóban lehet. Ha húsz év múlva visszatérsz,addigra talán már is eltunik. Ettol azonban az általános elvárásunk továbbra is érvénybenmarad. Bármelyik faj kudarcot vallhat és eltunhet, ám egyetlen faj sem jön létre balsiker révén.A fajok nem a balsiker révén jönnek létre. Az egyszeruen elképzelhetetlen volna.

– Igen, értem.– Térjünk vissza ismét a Kalliopéra. Most bemutatom a disznógyík szaporodását. Egyál-

talán nem válogatják meg a partnereiket. Sem a hímek, sem a nostények nem ismerik fel azivadékaikat, viszont a nostények felismerik a saját fészküket, és gondoskodnak minden kisgyíkról, amelyet benne találnak. Ha egy nostény egy másik disznógyík fészkére bukkan asaját területén, akkor minden gyíkot elpusztít benne.

Megkérdeztem, hogy miért.– Természetesen nem ismerhetjük a szándékait, de ezeknek az ivadékoknak az elpusztítása

valóban elosegíti a saját szaporodását. Így a saját ivadékai révén nagyobb eséllyel kerülnekbele a génjei a génkészletbe. Érted, hogy mit mondok?

– Azt hiszem. Talán egy kicsit homályosan, de azt hiszem, értem.– Jó. A hímek pont fordítva viselkednek. Amint már mondtam, a nostények elpusztítják a

saját területükön levo vetélytársaik ivadékait. A hímek a mások területén levoket ölik meg.– Miért a területükön kívül levoket ölik meg? Miért nem az azon belül levoket?– Mert a saját területén levo ivadékok a sajátjai is lehetnek. A nostény ivadékai csakis a

nostény saját fészkében vannak. A hím ivadékai viszont szétszórtan találhatók meg.– Kezdek beleszédülni. Hogyan segíti elo a saját szaporodását azzal, hogy megöli a területén

kívül levo ivadékokat?– Máshogy, mint az ivadékokat ölo nostények. A saját területén kívül kóborló hím párosodá-

si lehetoséget keres, és akkor párosodhat nagyobb eséllyel, ha az útjába kerülo nostényekneképpen nincsenek ivadékaik. Ha megöli az ivadékok jelenlegi nemzedékét, akkor a következonemzedék csakis az o génjeit viszi tovább.

– Hu – szóltam közbe. – Tehát az ivadékok elpusztításának semmi köze nincs a populációszabályozásához.

– Az egyedek úgy viselkednek, hogy a génjeik nagyobb arányban kerüljenek bele a gén-készletbe, ám persze a viselkedésüknek más hatásai is vannak. Ha sokan élnek a nostényterületén, akkor a nostény nagyobb valószínuséggel talál idegen fészkeket ; tehát nagyobb va-lószínuséggel fog ivadékokat ölni. Ha viszont kicsi a populáció, akkor a hímnek kevesebbalkalma nyílik a párosodásra a saját területén, ezért távolabbra megy. Távolabb pedig nagyobbvalószínuséggel talál elpusztítandó ivadékokat. Vagyis ha kevesen élnek a saját területén, ak-kor a nostény kevés ivadékot pusztít el, a hím pedig sokat pusztít másutt. Ha sokan élnek asaját területén, akkor a nostény sok ivadékot pusztít el, a hím pedig keveset. Mindez összessé-gében a populáció stabilizálódását eredményezi. Semmi sem kerülhet túlsúlyba, ha érvényesülegy ellenkezo hatás.

– Rendben.– Nos, mit vársz egy ilyen rendszertol? Beválik a disznógyíkoknál, vagy pedig kudarc lesz?Elég értelmetlennek találtam a kérdést, és ezt meg is mondtam neki.– Ha így építed fel, akkor akármilyen rendszer muködhet. Bármit kitalálhatsz, és én kényte-

len leszek azt felelni, hogy szerintem muködik. Kitalálhatnál egy rendszert, amelyben a disz-nógyíkok nem is szaporodnak, és én kénytelen lennék azt mondani, hogy bizonyára muködik,

42


hiszen máskülönben nem létezne, nemde?– Jogos ellenvetés – ismerte el. – Ugyanakkor ez a rendszer nem csak a fantáziám szüle-

ménye. Pontosan ezt figyelték meg a fehérlábú egereknél (Peromyscus leucopus), amelyekpéldául az Allegheny-hegység erdeiben laknak. És nem csak náluk van ez így. Valami hasonlómuködik a réti pockoknál, a futóegereknél, a lemmingeknél és számos majomfajnál.

– Rendben. Talán csak az a gond, hogy nem látom, hogy hová akarsz kilyukadni.– Megpróbállak rávezetni. A disznógyíkok (vagy a fehérlábú egerek) viselkedése furcsának

tunhet, amíg meg nem érted, hogy hogyan járul hozzá az állat sikeréhez. Akár még erkölcste-lenségnek is tunhet, olyasminek, aminek a derék emberek véget vetnének.

– Igen, ez igaz.– Lásd be azonban, hogy ha átnevelnéd oket egy számodra esetleg magasabb, nemesebb

mércéjunek tuno viselkedésre, akkor valószínuleg pár nemzedékkel késobb kipusztulnának.Az imént bemutatott stratégiák evolúciósan stabilak, csak hogy egy kis szakkifejezéssel él-jek. Képzeljük el, hogy az általunk most megfigyelt fajok az elmúlt tízmillió évben lezajlottszázezer kísérlet eredményeképpen jöttek létre. Ez ido alatt mindenféle szaporodási stratégiátkipróbáltak. A legtöbb stratégia önpusztítónak bizonyult, mint például az, amelyiket említet-ted: hogy nem párosodnak. Amelyik állat nem párosodik, az nyilván semmit sem ad hozzáa génkészlethez. Nemzedékrol nemzedékre az történik, hogy amelyik állat nem hajlamos apárosodásra, az nem szaporodik. Nemzedékrol nemzedékre egyre ritkább lesz ez a hajlam.Érted?

– Igen, hogyne.– Ez ido alatt tucatnyi stratégiát próbálnak ki, és a szaporodást elosegítok minden nemze-

dékben megerosödnek, míg a szaporodást hátráltatók gyöngülnek. Ezt is érted?– Igen.– Az idoszak végére a gyoztes stratégiák halmaza marad meg. Amikor az élettér zsúfolttá

kezd válni, akkor a nostények megölik az idegen fészkekben levo ivadékokat. Amikor egy-re ritkábban adódik lehetoség a szaporodásra, akkor a hímek elhagyják a saját területüket, ésmegölik az útjukba eso ivadékokat. E stratégiák elemzése kimutatná, hogy miért nem lehetfölülmúlni oket más stratégiákkal, de sem a hely, sem az ido nem alkalmas most erre. Így hátarra kérlek, hogy hidd ezt el nekem. Ez a két stratégia evolúciósan stabil, vagyis egyetlen másstratégia sem pótolhatja oket. Minden más stratégia kudarchoz fog vezetni. Azok az egyedek,amelyek az imént ismertetett körülmények között nem ölik meg az ivadékokat, azok nem fog-nak olyan sikeresen szaporodni, mint azok, amelyek megölik. Vagyis ezeknek a stratégiáknaka megzavarása e fajok biológiai életképességének megzavarásával ér fel.

– Jól van, beleszédültem, de azt hiszem, értem.– Valószínuleg nagyon furcsállod a kicsinyek efféle gyilkolását. Szerintem nem azért, mert

ez eleve különös, hanem inkább azért, mert életed során nem láttad ezeket a mintákat úgy,mint ahogy a többi mintát láttad. Sosem fogsz dokumentumfilmet látni a fehérlábú egerek-rol, mert filmtémaként egyszeruen nem érdekesek. Nagy, drámai élolényekrol, például koszálikecskékrol, vastagszarvú juhokról és elefántfókákról fogsz dokumentumfilmeket látni. És ezekkivétel nélkül az egyedek sikeres szaporodását elosegíto viselkedést fogják bemutatni. Példá-ul a koszáli kecskékrol szóló filmekben feltétlenül mutatni fogják a párzási idoszakban fejjelegymásnak rontó hímeket. Ugyanígy, az elefántfókákról szóló filmekben feltétlenül mutatnifogják a háremért kegyetlenül viaskodó hímeket. Az emberek élvezetesnek találják az ilyes-

43


féle látványosságokat, ám azt sosem találnánk olyan élvezetesnek, amikor egy fehérlábú egérleharapja egy alig hüvelykujj nagyságú tehetetlen egérkölyök fejét.

– Azt elhiszem.– Mindazonáltal az elobb említett állatok vetélkedése nem kevésbé halálos. Csak éppen

izgalmasabb látvány.– Igen, azt hiszem. De nem igazán tudom, hogy mi a mondandód lényege.– Próbállak hozzászoktatni ahhoz, hogy az általad furcsának talált dolgok valójában nem

furcsábbak a szokványosnak tuno dolgoknál. Megszoktad az agresszíven viselkedo állatoklátványát, ezért a koszáli kecskék és az elefántfókák agresszivitása fel sem tunik neked. Vi-szont nem szoktad meg a vetélytársaik kicsinyeit elpusztító állatok látványát, ezért a fehér-lábú egerek gyilkos viselkedését furcsának, sot talán döbbenetesnek találod. Valójában azon-ban mindkét stratégia egyformán furcsa és egyformán szokványos. Talán kijelenthetjük, hogyazt próbálom elérni, hogy ezután ne úgy tekints az életközösségbeli szomszédaidra, minthaa Bambi címu rajzfilm szereploi lennének; vagyis állatborbe bújt emberek. Egy Disney-rajz-filmben bátor és hosies harcosokként ábrázolnák a párzási idoszakban fejjel egymásnak rontószarvasbikákat. Ám a vetélytársa fészkébe gyilkolni osonó fehérlábú egeret minden bizonnyalaljas, gyáva gazembernek tüntetnék fel.

– Igen, ebben biztos vagyok.

44

Kalliopé � 2. rész

– Úgy gondolom, Julie, hogy tennem kell néhány általános megjegyzést az életközösségbenfolyó versengésrol.

– Rendben van.– Alannel a fajok közötti versenyt járjuk körbe. Az életközösségben kialakultak bizonyos

szabályok vagy stratégiák, melyek biztosítják a fajok közötti élénk, ám korlátozott versenyt.Nagyjából a következoképpen foglalhatók össze: „Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint,de nem üldözheted a vetélytársaidat, nem semmisítheted meg a táplálékukat, illetve nem ta-gadhatod meg, hogy táplálékhoz jussanak.” Mi ketten (ha nem vetted volna észre) egy másfajtaversengést, a fajon belüli versengést járjuk körbe.

– Persze – mondtam élénken. – Rendben.– A fehérlábú egér példájából könnyen rájöhetsz, hogy a fajok közötti versengésre vonatko-

zó szabályok nem vonatkoznak a fajon belüli versengésre. A fehérlábú egér nosténye mindentelkövet, hogy megölje a vetélytársa kölykét, viszont sosem fog arra törekedni, hogy megöljeegy cickány kölykeit. Ki tudod találni, hogy miért?

Némi gondolkodás után azt válaszoltam:– Ha jól értem, a fehérlábú egér a saját szaporodásának sikerét segíti elo a vetélytársak

kölykeinek megölésével. Az o génjei kerülnek bele a génkészletbe, nem a vetélytársaié. Jólmondom?

– Tökéletesen.– Akkor a cickánykölykök megölése nem jár ilyen elonnyel.– Miért nem?– A cickánykölykök megölése nem számítana. A cickányok génjei a cickányok génkészle-

tébe kerülnek, nem? Jól értem?– Jól – bólintott Izmael. – A cickányok génjei a cickányok génkészletébe kerülnek.– Ebben az esetben cickányokat ölve éppúgy nem növeli a saját génjei arányát a fehérlábú

egerek génkészletében, mint ahogy baglyokat vagy alligátorokat ölve sem.Izmael olyan sokáig bámult rám, hogy feszengeni kezdtem. Végül megkérdeztem, hogy mi

a baj.– Semmi, Julie. Elgondolkodtatott, hogy ilyen választ tudsz adni. Tanulmányoztad már ezt

a területet?– Nem – válaszoltam. – Azt sem tudom biztosan, hogy mi ez a „terület”.– Nem számít. Nagyon gyors a felfogásod. Vigyáznom kell, nehogy önteltté válj. Mind-

amellett kicsit túlzó a következtetésed. A fehérlábú egérnek lenne némi haszna a cickányköly-kök megölésébol, mert a cickánykölykök a saját kölykeivel versengenek bizonyos eroforráso-kért.

– Akkor miért nem ölik meg oket?

45

Kalliopé – 2. rész

– Mert ezernyi faj verseng a kölykeivel bizonyos eroforrásokért ; és nem ölheti meg mindet.Csak egyetlen faj verseng a kölykeivel teljesen; minden eroforrásért.

Egy pillanatig nem értettem, de aztán persze beláttam:– A többi fehérlábú egér.– Hát persze. Egy fészekaljnyi cickánykölyök elpusztítása egészen korlátozott hasznot je-

lentene számára. Egy fészekaljnyi fehérlábú egér elpusztítása viszont nyilvánvaló és kétségte-len haszonnal jár.

– Igen, értem.– Ezért hát a fajon belüli és a fajok közötti verseny szabályai nagyon eltéroek (és azoknak

is kell lenniük). A fajon belüli versengés mindig nehezebb a fajok közötti versengésnél. Azértvan ez, mert egy adott faj egyedei örökké ugyanazokért az eroforrásokért versengenek. Kü-lönösen igaz ez a párzásra. Több száz faj vetélkedhet a fehérlábú egérrel egy szem szederért,de csak egy másik fehérlábú egér fog versenyre kelni vele, hogy párosodhasson egy nostényfehérlábú egérrel.

– Á – szóltam.– Ezt mire mondtad?– Arra. . . hogy most újra rátérünk az elefántfókák és a vastagszarvú juhok párosodási küz-

delmeire. Igazam van?– Nem éppen – válaszolta a gorilla. – Mi most a fajon belüli általános versengésre összpon-

tosítunk; mindenféle eroforrásért folyó versenyre, nem csak a szaporodásért folyókra.– Rendben. De. . . még mindig a foúton vagyunk? Még mindig azt próbáljuk megmagya-

rázni, hogy miért szellemektol, angyaloktól és ufonautáktól akarjuk megtudni, hogy hogyanéljünk?

– Akármilyen valószínutlennek is látszik, még mindig azon az úton haladunk.– Jó.

– Az evolúció muködo dolgokat hoz létre. Például láttuk, hogy a fehérlábú egereknél bevá-lik a vetélytársak kölykeinek elpusztítása. Természetesen viszont az nem válna be, ha a sajátkölykeiket pusztítanák el. Ez a stratégia sosem fejlodne. Nem tudna fejlodni, mert önpusztító.Remélem, érted.

– Igen.– Most pedig meg fogjuk vizsgálni a fajtársak közötti összetuzéseknél bevált megoldásokat.

A fajtársak állandóan ugyanazokért az eroforrásokért versengenek, ezért naponta vagy akáróránként adódnak összetuzésre alkalmas helyzetek. Nyilvánvaló tehát, hogy az evolúciónakki kellett alakítania az érdekellentétek rendezésének nem halálos módjait. Az nem muködne,hogy minden ellentét halálos küzdelemmel zárul.

– Igen, értem.– Véges számú használható stratégia létezik a fajtársak közti ellentétek kezelésére, de itt és

most nem célom, hogy felsoroljam az összeset. Inkább látogassunk el újra a Kalliopéra, ésvizsgáljuk meg, hogy miféle stratégiákat alakított ki az evolúció az arkok közötti ellentétekrendezésére.

– Mik azok az arkok?– Az arkok a majmok és a struccok egyfajta keverékei, ha el tudsz képzelni egy ilyen furcsa

párosítást. Eredetileg madarak voltak, de annyira otthon érezték magukat a fákon, hogy fölös-

46


legessé vált számukra a repülés. A struccokhoz hasonlóan satnya szárnyaik vannak, és a maj-mokhoz hasonlóan kapaszkodásra és csüngésre alkalmas végtagokkal rendelkeznek, melyeksegítségével szinte mindenféle ragadozó elol el tudnak menekülni. Sok más fajnál fölösleges-sé válik a hím a nostény megtermékenyítése után, ám az arkok hímjeinek segédkezniük kellaz újszülöttek táplálásában. És mire az utódok elég nagyok lesznek ahhoz, hogy a hímnek nekelljen élelmet gyujtenie nekik, addigra három-négy nosténye is készen áll az újabb párzásra.Tehát az arkoknál egyfajta családi életrol beszélhetünk.

Amikor két ark szemtol szembe kerül egymással egy ízletes gyümölcs miatt, akkor általá-ban a következo történik. Fogvicsorgatva és visítozva egymást bámulják. Ha az egyikük jólláthatóan kisebb a másiknál, akkor valószínuleg elég hamar feladja és eloldalog. De nem min-dig. Ötbol két esetben (talán az éhség függvényében) elkezd fenyegetoen föl-le ugrándozni.Ekkor a másikuk általában meghátrál, még akkor is, ha nagyobb. De nem mindig. Talán ötbolegy alkalommal az történik, hogy a másik nem hagyja magát megfélemlíteni, hanem maga ismegfélemlítéshez folyamodik: fogcsattogtatva föl-le ugrándozik. Ettol a vetélytárs általábanfülét-farkát behúzva távozik; de nem mindig. Talán tízbol egy alkalommal az történik, hogya kisebb állat továbbra is vakmeroen fenyegeti a nagyobbat, majd húsz-harminc másodperc-re egymásnak esnek, aztán a kisebb karcolásokkal és horzsolásokkal járó küzdelem után agyoztes távozik a gyümölccsel.

A két ark által alkalmazott stratégia nagyjából a következoképpen foglalható össze. „Haszemben találod magad egy ark vetélytárssal, légy agresszív, de hátrálj meg, ha a másik látha-tóan nagyobb nálad – kivéve, ha tényleg nagy szükséged van a vita tárgyát képezo dologra:ekkor idonként megpróbálhatsz egy kicsit agresszívebben viselkedni, hogy kiderüljön, meg-hátrál-e a másik. Ha a vetélytárs erre agresszívebbé válik, akkor fuss el, kivéve, ha ténylegszükséged van arra a dologra, és úgy érzed, hogy szerencsés napod van.” Persze nem úgyértem, hogy ez a stratégia okoskodás eredménye. De kigondolva és szavakba foglalva vala-mi ilyesmi lenne. Az arkok úgy viselkednek, mintha az imént vázolt következetes stratégiátkövetnék.

– Értem.– Mármost az ilyesféle viselkedés egyáltalán nem szokatlan. A legtöbb földi fajnál valahogy

így rendezodnek a fajtársak közötti ellentétek. Nem éri meg komoly küzdelembe bonyolódniminden szem makk miatt, de meghátrálni sem éri meg mindig. Fontos, hogy valamennyirekiszámítható légy, de az is fontos, hogy ne légy túlságosan kiszámítható. Az ellenfelednektudnia kell például, hogy ha elkezded csattogtatni a fogadat, akkor valószínuleg támadni fogsz.Másrészt viszont nem kellene képesnek lennie arra, hogy a meghátrálásodra számítson csakazért, mert elkezdi csattogtatni rád a fogát.

– Úgy van.– Ismétlem, az ilyesféle stratégiák azért fejlodnek ki, mert muködnek; újra meg újra, min-

denféle fajnál, talán az egész világegyetemben.– Igen, ennek van értelme.Izmael csöndben gondolkodott egy pillanatig.– Mindezzel arra hívom fel a figyelmedet, hogy ha nekivágnál az ábrándodbeli útnak, akkor

ugyanez az evolúciós háttér fogadna mindenütt, mert az evolúció lényegében mindig muködomegoldásokat hoz létre mindenhol (a földön kívül is), és a muködo megoldások nem fognakdrámaian változni bolygóról bolygóra. Akárhová is utazol a világegyetemben, azt fogod ta-

47


pasztalni, hogy a kudarcot vallott fajok kihalnak, ám sosem jönnek létre fajok kudarc révén.Akárhová is utazol a világegyetemben, azt fogod tapasztalni, hogy sehol sem éri meg halálosküzdelmet folytatni minden egyes falat táplálék miatt.

Behunytam a szememet, hátradoltem a székben, és egy darabig az elhangzottakon töpreng-tem. Aztán azt mondtam:

– Te most arról a bölcsességrol beszélsz, amelyre akkor bukkantam volna, ha tényleg képeslettem volna arra a galaktikus utazásra.

– Igen – bólintott. – Bizonyos értelemben éppen azt az utat tesszük meg most, anélkül hogyelhagynánk a földet. Lépjünk tovább. . . Az arkok közötti versengésben alkalmazott stratégiákbemutatásakor jobbnak láttam késobbre hagyni a territoriális viselkedés egy nagyon fontoselemét. Errol szeretnék most beszélni. Az emberek gyakran félreértik a territoriális viselke-dést, mert emberi szempontból gondolnak rá. Az emberi csoportok hajlamosak elobb keresnimaguknak egy területet, amelyet a sajátjuknak tekintenek. Kijelölnek maguknak egy darab föl-det, majd így szólnak: „Ez a föld a miénk, és a védelmünk alatt áll rajta minden.” Ezért aztánazt gondolják, hogy az állatok is valami hasonló kijelentést tesznek akkor, amikor a szagukkalmegjelölik a területüket. Az állatoknak ez az emberi tulajdonságokkal való felruházása sokfélreértéshez vezet. Nemcsak azért, mert az állatok nem képesek ilyen szinten elvonatkoztat-ni, hanem azért is, mert semmit sem tudnak a területekrol, és nem is érdeklik oket a területek.Kezdjük az elején: az állatok sosem keresnek maguknak területet mint olyat – sajátjuknak ne-vezheto területet. Táplálékot és társakat keresnek, és amikor megtalálják, akkor kört húznakköréjük, hogy a fajtársak tudomására hozzák: „A körben levo eroforrások az enyémek, és megfogom védeni oket.” Magára a földterületre fütyülnek, és ha a rajta levo eroforrások eltunnek,akkor az állat hátra sem nézve odébbáll.

– Ez elég nyilvánvalónak tunik – mondtam.– Minden ösvény jól látszik, ha már kitaposták – felelte Izmael vállrándítva. – Most azon-

ban, hogy kimutattuk a különbséget, úgy mehetünk tovább, mintha mit sem számítana. Azeroforrásaikat védelmezo állatok többnyire úgy viselkednek, mintha a területet védelmeznék.Kezdetnek észrevehetjük, hogy az állatok nem védik meg a területüket az ezernyi behatoló faj-tól ; nem tudnák, és nincs is szükségük erre. Csakis a saját fajtársaiktól kell megvédelmezniüka korábban már említett okok miatt.

A territoriális viselkedés újabb megvilágításba helyezi a fajtársak közötti ellentéteket. Negy-ven évvel ezelott Nikolaas Tinbergen, a nagyszeru dán zoológus csodálatos kísérlettel bizo-nyította ezt : két tüskés pikó hímjét használta, melyek egy akvárium két átellenes végén ké-szítettek fészkeket. Tinbergen két üveghengert borított a halakra, úgy mozgatta oket az akvá-riumban. Az egyik halat hívjuk Vörösnek, a másikat pedig Kéknek. Mikor egymás közelébemozgatta oket az akvárium közepén, akkor mindketten egyformán ellenségesen viselkedtek.Mikor azonban Vörös fészke felé mozgatta oket, akkor kezdett megváltozni a viselkedésük.Vörös támadni próbált, Kék pedig visszavonulni. Mikor Kék fészke közelébe mozgatta oket,akkor felcserélodtek a szerepek: Kék támadni próbált, Vörös pedig visszavonulni. (Melleslegez a „territorialitás” téves voltát is bizonyítja ; a tüskés pikók nyilván nem a vízért harcoltak).A territoriális viselkedés a következoképpen egészíti ki a fajtársak közötti összetuzéseknél ti-pikusan követett stratégiát : „Ha te vagy a helybeli, akkor támadj; ha te vagy a betolakodó,akkor vonulj vissza.” Ha van kutyád vagy macskád, akkor naponta többször is megfigyelhetedezt a stratégiát a ház körül.

48


– Igaz, de a kutyák és a macskák nyomán felmerül egy kérdés az állatok territoriális vi-selkedésével kapcsolatban. A macskák és a kutyák gyakran makacsul visszatérnek egykoriotthonukhoz még akkor is, amikor a gazdáik már elköltöztek.

– Teljesen igazad van, Julie – bólintott Izmael. – Nem a háziasított állatokra gondoltam,amikor az iménti megjegyzéseket tettem. A háziasított állatok nagyon úgy viseltetnek a területiránt, mint az emberek, és persze többnyire ettol háziállatok. Maga a háziasítás „házhoz fogástvagy szoktatást” jelent. Ha azonban szabadon eresztik oket, akkor azt látod, hogy hamarosanlevetkozik ezt a vadonban egyáltalán nem muködo házhoz kötodést.

– Igen, értem – mondtam.

– Térjünk vissza a Kalliopéhoz és az arkokhoz – szólt Izmael. – Mintegy ötmillió év telt ela legutóbbi látogatásunk óta, és idoközben fontos változások mentek végbe az éghajlatban. Azarkoknak otthont adó összefüggo erdotakaró mára eltunt, de nem olyan hirtelen, hogy az arkokne tudtak volna alkalmazkodni a változásokhoz. Ma már egy olyan fajt figyelhetünk meg,amely nem fönt él a fákon, hanem lent a földön, és mivel valóban más fajt alkotnak, nevezzükel oket másként. Hívjuk oket barkoknak. A barkok az elodeikkel ellentétben már nem képesekazzal elmenekülni a ragadozók elol, hogy gyorsan szétszóródnak az erdo surujében. Akkoribanmindegyik állat magáról gondoskodott, és ez tökéletesen muködött. Most azonban össze kellfogniuk és csapatba verodve kell védelmezniük magukat ; ha valamelyikük egymaga kószál,akkor nagy valószínuséggel hamarosan zsákmányul ejti egy ragadozó.

A barkok elodei azt ették, amit a fákon találtak; gyümölcsöket, leveleket és sokféle rovart.A felnott madarak elfogásához nem voltak elég fürgék, de az orizetlenül hagyott madárfiókákigazi csemegének számítottak. Ahogy táplálékszerzés céljából fokozatosan a földre kénysze-rültek, továbbra is azt ették, ami elébük került, ám a földön egészen más viszonyok uralkod-tak. Eloször is, nem hullott csak úgy az ölükbe a táplálék, mint régen. És a földön jóval többenversengtek velük a meglevo falatokért. Vakmerobben kellett táplálkozniuk. Sok vetélytársuktökéletesen megfelelt ennivalónak, ugyanakkor nehezebb volt oket elkapni, mert az arkok nemvoltak olyan fürgék a földön, mint egykor fönt a fákon. Az arkok fokozatosan kifejlesztettekvalamit, amivel ellensúlyozhatták a lassúságukat : a csapatmunkát, amely sikeres vadászokkátette oket ; olyasmivé, amivé az elodeiknek sosem kellett válniuk.

Megváltozott a fajtársak közötti versengés természete. Noha az egyedek még mindig ver-sengenek egymással az eroforrásokért, az egyes egyedek általános sikere attól is függ, hogyegyüttmuködnek-e a többiekkel a csapat sikere érdekében. Amint már említettem, a megtá-madott arkok egyszeruen csak szétszóródtak az erdo surujében, viszont a barkok nem voltakelég gyorsak ehhez a talajon. Csapatban kellett megvédeniük magukat. Az arkok kizárólagegyedül gyujtögettek, ami nagyon jól bevált a fákon, viszont a földre kényszerült barkok na-gyobb sikerrel gyujtögettek csapatokban. Most azt látjuk, hogy a versengés elsosorban nemaz egyedek, hanem a csapatok között zajlik. Bár a versengés egysége más, attól a stratégiamég ugyanaz: „Ha a ti csapatotok a helybeli, akkor támadjatok; ha a betolakodók vagytok,akkor vonuljatok vissza. Ha egyik eset sem áll fenn, akkor kevert stratégiát alkalmazzatok.Fenyegessétek meg a másik csapatot : ha visszavonulnak, akkor minden rendben. Viszont hafenyegetéssel válaszolnak, akkor néha támadjatok, néha pedig hátráljatok meg. Vagy ha titeketfenyegetnek meg, akkor néha fenyegetéssel válaszoljatok, néha pedig visszavonulással.” Ezeka stratégiák lehetové teszik a barkcsapatok egymás mellett élését, anélkül hogy lerohannák

49


egymást, vagy hogy lerohannák oket. Ugyanakkor úgy versenghetnek a szükséges eroforráso-kért, hogy nem kell minden apróság miatt a végsokig küzdeniük.

– Igen, értem – mondtam bátor kitartással.

– Most pedig elhagyjuk a Kalliopét, és ötmillió évvel késobb térünk vissza. Némi kutakodásután észrevesszük, hogy a barkok még mindig jól megvannak, ám kifejlodött belolük egy újfaj, amelyet elnevezünk carkoknak. Nem fogok elméleteket gyártani arról, hogy mi kénysze-ríthette ki ezt az evolúciós változást. Legyen elég annyi, hogy megtörtént. A carkok láthatólagsok tekintetben közelebb állnak a barkokhoz, mint a barkok az arkokhoz; emlékszel, az utób-biak fákon éltek, egyedül gyujtögettek, és támadás esetén szétszóródtak. A carkok annyibanhasonlítanak a barkokhoz, hogy a földön élnek, csapatokban gyujtögetnek, és vállvetve har-colnak támadás esetén. A carkok egyszeruen óriásit léptek elore ebben az irányban. Kultúrájukvan. Vagyis a szülok minden nemzedéke átadja a gyerekeinek a saját szüleiktol szerzett tudást,mint ahogy azt is, amit ok maguk tanultak meg az életük során. A múltjuk különféle szakasza-iból felgyülemlett tudást adják tovább. Például minden gyerek megtanulja, hogy egy bizonyosfa lecsupaszított ágával egyfajta horgászbotként hangyákat lehet gyujteni a hangyabolyokból.Ez egy három-négy millió éves módszer. Minden gyerek megtanulja a szíj- vagy ruhakészítés-hez az állatok irhájának kikészítését, és ez a módszer két-három millió éves. Minden gyerekmegtanul fakéregbol zsineget készíteni, tüzet gyújtani, kobol vágóeszközt formálni, dárdát ésdárdavetot készíteni, és mindezek a módszerek már egymillió évesek. Több ezer – különbözokorokból származó – készséget és módszert adnak tovább a soron következo nemzedéknek.

A carkok elodeikhez, a barkokhoz hasonlóan csoportokban élnek, de esetükben nem volnahelyes csapatoknak hívni ezeket a csoportokat, mert a csapatok lényegében egyformák. A car-kok törzsekben élnek; a J, K, L, M, N stb. törzsben. Ezek mind nagyon különbözo törzsek.Mindegyiknek megvan a saját kulturális hagyománya, melyet nemzedékrol nemzedékre to-vábbad, mint ahogy mind továbbadják az imént említett, az arkok közös örökségéhez tartozókülönféle módszereket is. Törzsi örökségükben tíz- vagy akár százezer évek dalai, történetei,mítoszai és hagyományai is megtalálhatók. Mostani látogatásunk idején még nem tudnak ír-ni-olvasni, és még ha tudnának is, a feljegyzéseik akkor sem ölelnének fel több tízezer évet.Ha megkérdeznénk oket, hogy szerintük milyen régiek ezek a dolgok, csak azt tudnák felelni,hogy senki sem tudja. Szerintük az idok kezdetéig nyúlnak vissza. Ugyanígy van ez a K, L, Mstb. törzsnél is.

Akadnak egészen véletlenszerunek tuno különbségek is a törzsek között. Az egyik törzs akosárfonat mintájú edényeket kedveli, egy másik a bordás edényeket. Az egyik törzs a folegfekete-fehér szöveteket kedveli, egy másik a színeseket. Vannak azonban sokkal fontosabbnaktuno különbségek is. Az egyik törzsben anyai ágon származtatják le magukat ; egy másikbanapai ágon. Az egyik törzsben az idoseknek rendkívüli beleszólásuk van a törzs ügyeibe; egymásikban minden felnottnek egyforma beleszólása van. Az egyik törzsben örökletes a hata-lom, egy másikban pedig addig fonök valaki, míg párviadalban le nem gyozik. Az M törzsbenaz anya és az anya nagybátyjai a legfontosabb rokonok, míg az apának nincs különösebb je-lentosége. Az L törzsben a férfiak és a nok nem élnek együtt mint házastársak; a férfiak mindegy hosszúházban laknak, a nok pedig egy másikban. Az egyik törzsben poliandria van (több-férjuség), egy másikban poligámia (többnejuség). És így tovább.

Még ennél is fontosabbak a törzsi törvények, melyekben csak egy közös vonás van: e tör-

50


vények nem tiltólisták, hanem a közösség életében óhatatlanul eloforduló problémák kezelé-sének eljárásmódjai. Mit tegyünk, ha valaki állandóan megzavarja a békét az indulatos termé-szetével? Mit tegyünk, ha hutlen a házastársunk? Mit tegyünk, ha valaki megsebesítette vagymegölte a törzs egy másik tagját? Julie, az általad ismert törvényekkel ellentétben ezeket a tör-vényeket nem bizottságok alkották. Ezek a versengési stratégiákhoz hasonlóan úgy alakultakki a törzs tagjai között ; több tízezer év során lassan kirostálódtak a nem muködo törvények,azok, amelyek nem érték el azt, amit az emberek szerettek volna. Az L törzset bizonyos érte-lemben az L-ek törvényei teszik azzá, ami. Vagy jobban mondva, a törzsek törvényei a törzsekakaratát fejezik ki. A törvényeik tökéletesen értelmesek számukra a kultúrájuk keretein belül.Az M-ek számára nem lenne értelme az L-ek törvényeinek, na de mit számít ez? Az M-eknekmegvannak a saját, számukra tökéletesen értelmes törvényei, bár ezek jól láthatóan különböz-nek az L-ek vagy mások törvényeitol.

Ezt nehéz lesz elképzelned, de mindegyik törzsnek tökéletesen megfelelnek a maga törvé-nyei. Mivel a törzs egész fennállása során alakultak ki, sok ezer év alatt, ezért szinte elképzel-hetetlen olyan helyzet, amellyel a törzs még sosem találta szembe magát. A fiatalok egy-egynemzedékének mindennél fontosabb a törvények maradéktalan átvétele. Az N-né vagy M-méváló fiatal nemzedéket teljesen áthatja a törzs akarata. A törzsi törvények fejezik ki, hogy mitis jelent L-nek vagy K-nak lenni. Ezek nem a ti törvényeitek, Julie, a többnyire haszontalan,sokak által semmibe vett és megvetett, állandóan változó törvényeitek. Ezek a törvények aztteszik, amit várnak tolük, évrol évre, nemzedékrol nemzedékre, korról korra.

– Hát – mondtam –, azt hiszem, ez jónak tunik, de valahogy pangásnak is. Oszintén szólva.Izmael bólintott.– Természetesen azt szeretném, ha oszinte lennél, Julie. Mindig. Ne feledd azonban, hogy

ezek a törvények minden esetben a törzs akaratát fejezik ki, nem pedig egy kívülállóét. Senkisem kényszeríti oket arra, hogy magukévá tegyék ezeket a törvényeket. Egyetlen bíróság semfogja oket börtönbe küldeni, ha eldobják az örökségüket. Bármikor teljesen szabadon lemond-hatnak róla, amikor csak akarnak.

– Rendben.– Már csak egy valami maradt a mai napra, mégpedig a carkok közti versengés vizsgálata. A

náluk kifejlodött módszerek nagyon hasonlítanak a barkok módszereire. A törzsön belül min-den egyénnek a törzs támogatása és védelmezése válik be legjobban; jóllehet a törzs mindenegyes tagjának ugyanazokra a forrásokra van szüksége, az egyén mégis úgy juthat hozzájuklegjobban, ha együttmuködik a többiekkel. Ahogy a barkoknál csapatok közötti versengés van,úgy a carkoknál törzsek közötti. Itt pedig észrevesszük, hogy az eddig megismert stratégiákmellett egy új stratégia is szerepet kap. A szeszélyes megtorlás stratégiájának nevezhetjük:„Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.”

Az úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az M-eknem háborgatnak, akkor te se háborgasd oket, viszont ha az M-ek háborgatnak, akkor feltétle-nül add vissza a kölcsönt. A ne légy nagyon kiszámítható azt jelenti, hogy ha az M-ek nem isháborgatnak, attól még nem árt idonként ellenségesen viselkedned velük. Természetesen nemmarad el a megtorlás, úgy bánnak veled, ahogy velük bántál, de ez csupán az az ár, amelyetazért fizetsz, hogy tudasd velük: nem tuntél el és nem puhultál el. Aztán amint kiegyenlítetté-tek a számlát, összegyulhettek egy nagy közös békeünnepségen, melyen megünneplitek örökbarátságotokat, és köttök néhány házasságot (mert hát mégsem jó állandóan egyetlen törzsön

51


belül utódokat nemzeni).A „Szeszélyes Megtorló” stratégiája elég harciasnak hangzik, ám valójában békefenntartó

stratégia. Képzelj el két embert, amint azon vitatkoznak, hogy moziba menjenek, vagy szín-házba. Nem esnek egymásnak ököllel, hanem inkább feldobnak egy érmét, miután megegyez-tek: ha fej, akkor moziba mennek, ha írás, akkor színházba. Ugyanezt a célt szolgálja az azegyezség is, amely szerint a helybeli támad, a betolakodó pedig elmenekül. A harc elmarad,ha mindkét fél ugyanazt a stratégiát alkalmazza. Mégis, ha egy éven át figyeled a J, K, L, M,N, O stb. törzset, akkor azt tapasztalod, hogy látszólag nagyjából állandó, de alacsony inten-zitású harcban állnak egymással. Nem napi, és még csak nem is havi háborúkra gondolok, bárelofordulnak ilyen gyakoriságú határ menti összetuzések. Arról van szó, hogy minden törzsállandó készültségben van. És évente egyszer vagy kétszer minden törzs megtámadja egy vagytöbb szomszédját. A ti kultúrátok embere ezt rejtélyesnek találhatja. Tudni akarja, hogy a car-kok mikor simítják el végre az ellentéteiket, és tanulnak meg békében élni. A válasz pedig az,hogy a carkok akkor simítják el az ellentéteiket és tanulnak meg békében élni, amikor a hegyikecskék elsimítják az ellentéteiket és megtanulnak békében élni, amikor a tüskés pikók elsi-mítják az ellentéteiket és megtanulnak békében élni, és amikor az elefántfókák elsimítják azellentéteiket és megtanulnak békében élni. Más szóval, a carkok által alkalmazott versengésistratégiákat csak annyiban szabad rendellenességeknek, jellemhibáknak, megoldandó „pro-blémáknak” tekinteni, mint amennyire a fehérlábú egerek, a farkasok vagy a jávorszarvasokversengési stratégiái is azok. Egyáltalán nem kiküszöbölendo hibák ezek, hanem olyasmik,amik az összes többi stratégia kihullása után maradtak. Röviden: evolúciósan stabilak. Bevál-tak a carkoknál. Sok millió éven át próbára tették oket, és velük szemben minden más stratégiaelégtelennek bizonyult, s eltunt.

– Hú – mondtam. – Úgy hangzik, mintha itt lenne a csúcspont.– Itt is van – felelte Izmael. – Még valami, és mára befejezzük. Miért van az, hogy az N

törzs csak megtorolja a szomszédaik részérol oket ért támadásokat, és ritkán indít támadást?Miért nem semmisítik meg inkább a szomszédaikat?

– Miért tennének ilyet?Izmael a fejét rázta.– Nem ez a helyes kérdés, Julie. Nem számít, hogy miért tennének ilyet. A kérdés az, hogy

ez miért nem muködne. Vagy talán muködne. Talán jobban muködne, mint a másik stratégia.A J törzs ezúttal nemcsak ráront az M törzsre, hanem ki is irtja.

– Ezzel teljesen megváltozik a játszma – mondtam.– Folytasd.– Az olyan lenne, mintha megegyeznének a pénzfeldobásban, aztán a dobás után mégsem

tartanák magukat hozzá.– Miért van ez így, Julie?– Mert az M-ek nem képesek a megtorlásra, ha kiirtják oket. A játszma a következo : „Tu-

dod, hogy megtorlom a támadásodat, és én is tudom, hogy megtorlod a támadásomat.” De hakiirtalak, azt nem tudod megtorolni. Vége a játszmának.

– Ez igaz, de akkor mi van, Julie? Mondjuk a J-k kiirtják az M-eket. Mit fog gondolni a K,L, N és O törzs?

Végre leesett.– Értem, hogy hová akarsz kilyukadni – feleltem. – Azt fogják mondani : „Ha a J-k elkezdik

52


kiirtani az ellenfeleiket, akkor új stratégiát kell alkalmaznunk velük szemben. Nem enged-hetjük meg magunknak, hogy továbbra is úgy bánjunk velük, mintha a Szeszélyes Megtorlótjátszanák, hiszen nem azt játsszák. Úgy kell bánnunk velük, mintha a Pusztítót játszanák, más-különben egyszeruen kiirthatnak minket.”

– És hogy kell bánniuk a Pusztítót játszóval?– Szerintem attól függ. Ha a J-k visszatérnek a Szeszélyes Megtorló szerepéhez, akkor talán

annyiban is lehet hagyni a dolgot. Viszont ha tovább játsszák a Pusztítót, akkor a túléloknekegyesült erovel ki kell irtaniuk oket.

Izmael bólintott.– Ezt tették az amerikai oslakosok, amikor az európai telepesek végül teljesen világossá

tették, hogy mindig is csak Pusztítót fognak játszani velük. Az oslakosok megpróbálták régitörzsi ellentéteiket félretéve egyesíteni eroiket a telepesek ellen; ám túl sokáig vártak.

53

Szünet

Úgy érzem, hogy a 105-ös szobabeli találkozások között valamilyen zenés közjátékkal kel-lene szolgálnom, vagy magvas gondolatokat kellene megosztanom, vagy valami hasonló, hogyaz emberek járhassanak egyet, kimehessenek a mosdóba, és haraphassanak valamit. El kell is-mernem, hogy Alan ezt tényleg elég jól elintézte a könyvében, na de o profi, nem? Jól kellcsinálnia. Tolem legfeljebb csak tíz-húsz másodpercnyi dzsiggelésre futja.

Nem, igazság szerint kicsit lusta vagyok. Nem akarok arra gondolni, ami az iménti és akövetkezo találkozás közötti negyvennyolc órában történt velem.

Nem, ez nem igaz. Valójában arról van szó, hogy nem szeretném, ha bárki is tudna arról, amiakkor lejátszódott bennem. Túl fontos volt számomra. Izmael teljesen kiforgatott magamból,és ezt nem tudtam megosztani senkivel. Még most sem tudom. Bocsánat.

Csodálom azt is, ahogy Alannél minden egyes újabb találkozás eseményszámba ment. Ámamennyire emlékszem, mikor legközelebb a 105-ös szobához értem, egyszeruen csak belép-tem, leültem, Izmael pedig felpillantott és kérdon nézett rám.

Ránéztem, majd udvariasan megkérdeztem:– Az ott zeller?Szigorú tekintettel nézett a kezében levo szárra.– Igen, zeller – válaszolta ünnepélyesen.– Számomra a zeller olyasmi, amit bridzspartikon szolgálnak fel tonhalsalátában.Izmael gondolkodott egy darabig, majd azt válaszolta :– Számomra a zeller olyasmi, amit gorillák esznek olyankor, amikor rábukkannak a szabad-

ban, mint ahogy rá is bukkannak idonként. Tudod, nem ti találtátok ki.És így kezdodött el ez a találkozó.

Mikor alábbhagyott a derültség, azt mondtam:– Nem tudom mire vélni az arkokról, barkokról és carkokról szóló történetedet. Elmondjam,

hogy szerintem mit kellene kihoznom belole?– Persze.– A carkok a tízezer évvel ezelott élt földi emberek mintaképei.Izmael bólintott.– És a ma éloké, már ahol a kultúrátok emberei még nem láttak neki az elpusztításuknak.– Rendben. De miért vizsgáltuk meg az arkok, barkok és carkok dolgait?– Elmondom az okfejtésemet, és akkor talán értheto lesz. A ma ismert törzsi népek versen-

gési stratégiája nagyjából a carkoknak tulajdonított szeszélyes megtorláshoz hasonlít : „Úgybánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” Pontosan azt fi-gyelhetjük meg náluk, amit a carkoknál leírtam: Minden törzs állandó készültségben él ; ésnagyjából állandó, de alacsony intenzitású harcban áll a szomszédaival. Mikor az Elvevok, akultúrátok emberei, összetalálkoznak velük, akkor természetesen nem kíváncsiak arra, hogy

54

Szünet

miért így élnek, vagy hogy van-e értelme ennek az életmódnak valamilyen vonatkoztatásirendszerben, vagy hogy beválik-e nekik ez az életmód. Egyszeruen azt mondják: „Ez nem egyszép életmód, nem fogjuk elturni.” Sosem jutna eszükbe megakadályozni a fehérlábú egereket,a koszáli kecskéket vagy az elefántfókákat az életmódjuk folytatásában, viszont természetesenszakértoknek tartják magukat az emberek által folytatandó életmód tekintetében.

– Úgy van – mondtam.– A következo megfontolandó kérdés az, hogy milyen régóta élnek így a törzsi népek. A

válasz a következo. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a fajta életmód újdonság a törzsi né-peknél ; mint ahogy nincs okunk feltételezni, hogy a téli álmot alvás újdonság a medvéknél,a vándorlás újdonság a madaraknál, vagy a gátépítés újdonság a hódoknál. Ellenkezoleg, atörzsi népek versengési stratégiájában több százezer vagy talán több millió év során kialakultevolúciósan stabil stratégiát láthatunk. Fogalmam sincs, hogy valójában hogyan alakult ki. El-mondok azonban egy elképzelést a lehetséges kialakulásáról. A stratégia végso formája felolnincs kétségünk, ám e végso forma kialakulása talán mindig is sejtés marad csupán. Ez segítvalamit?

– Igen. De mondd el megint, hogy hol is vagyunk most a foúton.– A következo helyen vagyunk. Ha meglátogatsz törzsi népeket, azt tapasztalod, hogy nem

fürkészik az égboltot az élni tudás meglelése reményében. Nincs szükségük angyalra vagyurlényre, hogy felvilágosítsa oket. Tudják, hogy hogyan éljenek. A törvényeik és szokásaikegészen pontos és kielégíto útmutatók számukra. Ezzel nem azt mondom, hogy az afrikai akapigmeusok tudni vélik, hogy miként éljen az összes ember; vagy hogy az alaszkai Nunivak-sziget lakói tudni vélik, hogy miként éljen az összes ember; vagy hogy az ausztrál pintupiktudni vélik, hogy miként éljen az összes ember. Szó sincs errol. Csak annyit tudnak, hogy ne-kik tökéletesen megfelel a saját életmódjuk. Nevetségesnek találnák az elképzelést, miszerintlétezhet egyetlen helyes életmód a világ összes embere számára.

– Rendben – mondtam –, de akkor most hol tartunk?– Még mindig a foúton, Julie. Azt próbáljuk kitalálni, hogy a kultúrátok emberei miért kü-

lönböznek ezektol az élni tudást magukban kereso törzsi népektol. Azt próbáljuk kitalálni,hogy mitol lett ennyire nehezen megszerezheto ez a tudás a kultúrátok emberei számára, hogymiért istenekhez, angyalokhoz, prófétákhoz, urlényekhez és holtak szellemeihez kell fordul-niuk az élni tudás megleléséhez.

– Jó. Rendben.– Figyelmeztetlek, az emberek azt fogják majd mondani neked, hogy romantizált képet fes-

tettem a törzsi népekrol. Azt hiszik, hogy Kultúra Anya a vitathatatlan igazságot állítja, amikorazt tanítja, hogy az emberek születésüktol fogva romlottak és feltétlenül nyomorúságra van-nak ítélve. Biztosra veszik, hogy mindenféle hibája van az összes törzsi életmódnak, és ezpersze igaz – ha „hiba” alatt nem szeretett dolgot értünk. Az említett kultúrák mindegyikébenvannak olyasmik, amiket visszataszítónak, erkölcstelennek vagy undorítónak találnál. De at-tól még továbbra is igaz, hogy a törzsi népekkel találkozó antropológusok olyan emberekkeltalálkoznak, akik nem panaszkodnak nyomorúságos életre vagy rossz bánásmódra, akikbennem fortyog a düh, akiket nem gyötör állandóan levertség, aggodalom és elidegenedés.

Akik szerint idealizálom ezt az életet, azok nem fogják föl, hogy azért létezik minden egyeslétezo törzsi kultúra, mert fennmaradt az évezredek során, és azért maradt fenn az évezredeksorán, mert a tagjai elégedettek vele. Nagyon is lehetséges, hogy a törzsi társadalmak néha

55

Szünet

a tagjaik számára elviselhetetlen utakra léptek, ám ha így volt, akkor e társadalmak eltun-tek, méghozzá azon egyszeru oknál fogva, hogy az embereket semmi sem késztette a fenn-tartásukra. Csak egyetlen módon lehet rákényszeríteni az embereket egy turhetetlen életmódelfogadására.

– Igen – mondtam. – El kell zárni a táplálékot.

56

A Termékeny Félhold

– Most már készen állunk a történet harmadik elbeszélésére, Julie, s a történet ezúttal aTermékeny Félholdban játszódik. Egyáltalán nem üres terület volt ez; vagyis nem lakatlan.A Termékeny Félholdat akkoriban növénytakaró borította, nem sivatag, és már legalább száz-ezer éve éltek ott emberek. A mai vadászó-gyujtögetokhöz hasonlóan valamennyire mezo-gazdasággal is foglalkoztak, már olyan értelemben, hogy elosegítették kedvenc táplálékaikszaporodását. Terpszihoré lakóihoz hasonlóan itt is minden egyes nép a maga módján uzte amezogazdaságot. Egyesek csak pár percet foglalkoztak vele hetente. Mások jobban szerették,ha több volt a kedvenc táplálékaikból, ezért hetente pár órát dolgoztak. Megint mások nemlátták akadályát annak, hogy zömmel a kedvenc táplálékaikon éljenek, úgyhogy napi egy-kétórát dolgoztak. Biztosan emlékszel rá, hogy a terpszihoréi történetben Meghagyóknak nevez-tem az ilyen embereket. Akár a földi társaikat is nevezhetjük így, hiszen ok is úgy gondoltakmagukra, mint az istenek kezei közt élo, mindent az istenekre hagyó emberekre.

Végül, akárcsak Terpszihorén, a Meghagyók egy csoportja itt is azt gondolta magában:„Miért éljünk csak részben a kedvenc táplálékainkon? Miért nem kizárólag azokon élünk?Csupán sokkal több idot kell szánnunk az ültetésre, gyomlálásra, állattenyésztésre, és így to-vább.” Így hát ez a csoport azután naponta több órát dolgozott a földeken. A mezogazdaságravaló teljes átállásról nem kellett egyetlen nemzedék alatt dönteniük. A döntés nemzedékektucatjai alatt is megszülethetett, vagy akár csupán három-négy nemzedék alatt. Mindkét for-gatókönyv megírható valószeruen. Ám akár lassan, akár gyorsan született meg, kétségtelenülvolt egy törzsi nép a Termékeny Félholdban, amelyik állandó mezogazdásszá vált. Most pedigmondd meg nekem, hogy hogyan állnak egymással ezek a különféle népek.

– Ezt hogy érted?– Legutóbb sokat idoztünk a fajon belüli versengés vizsgálatával ; a különféle stratégiák-

kal, melyek lehetové teszik, hogy a versenytársaknak ne kelljen minden apróság miatt halálosküzdelmet folytatniuk. A territoriális stratégia például így szól : „Ha a helybeli vagy, akkortámadj; ha a betolakodó vagy, akkor menekülj el.”

– Igen, ezt értem.– Szóval : Hogy állnak egymással a Termékeny Félhold népei?– Gondolom, a Szeszélyes Megtorlót játszották. „Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak,

de azért ne légy nagyon kiszámítható.”– Úgy van. Amint már rámutattam, nincs okunk azt gondolni, hogy a törzsi népek tízezer

évvel ezelott másként éltek, mint ma. Mindig harcra készek voltak, nem maradtak adósai sen-kinek, és néha egy kis bajt kevertek, csak hogy senki ne próbálja félvállról venni oket. Attól,hogy kizárólag gazdálkodásból élsz, attól még muködik ez a stratégia. Voltak mezogazdásznépek az Újvilágban, melyek nagyon jól kijöttek egymással e stratégiát folytatva; nem ro-hanták le a szomszédaikat, és a szomszédaik sem rohanták le oket. A Közel-Keleten azonbanvalamikor tízezer éve a mezogazdászok egyik csoportja nekiállt lerohanni a szomszédaikat.

57


A szomszédaik lerohanása alatt azt értem, hogy azt tették velük, amit végül az európai le-származottaik tettek az Újvilág oslakóival. Az európai telepesek megérkezésekor az oslakóktermészetesen még mindig a szeszélyes megtorlás stratégiáját alkalmazták. Az idok kezde-te óta bevált nekik, és ügyeltek arra, hogy ezt a stratégiát kövessék a jövevényeknél is, akikmindettol enyhén szólva zavarba jöttek. Amikor végre szépen elrendezodtek a dolgok – a te-lepesek szerint! –, akkor az oslakók hirtelen minden ok nélkül brutális támadásokat indítottak(pont úgy, ahogy egymás közt megszokták). Az oslakók számára ez tökéletesen értheto volt,és valójában elég hosszú ideje jól is muködött náluk. A fehér telepesek megtanulták nagyon,nagyon tisztelni az oslakók kiszámíthatatlanságát. Végül persze annyira megsokasodtak, hogysemmibe vehették az oslakók stratégiáját. Egyes esetekben letelepedtek és beolvasztották azoslakókat. Más esetekben letelepedtek és eluzték oket, hogy máshol éljenek-haljanak. Megintmás esetekben egyszeruen csak letelepedtek és kiirtották oket. Ám a törzsi lét minden esetbenvéget ért. Az Elvevoket egyáltalán nem vonzotta a Szeszélyes Megtorlót játszó törzsi népekközti élet – sem az Újvilágban, sem a Termékeny Félholdban. Tudhatod, hogy miért.

Helyeseltem.– A legutóbbi találkozásunkkor rájöttél, hogy mi történne, ha egy Szeszélyes Megtorlót

játszó törzs hirtelen Pusztítót kezdene játszani.– Igen. A szomszédaik végül egyesült erovel a megállításukra törekednének.– Így van, és ez általában tökéletesen be is válna. Miért nem vált be az Elvevok ellen a

Termékeny Félholdban?– Gondolom, azért nem, amiért itt az Újvilágban sem. Az Elvevok korlátlanul elo tudták

állítani a háborúk megnyeréséhez szükséges dolgokat. A törzsi népek így nem gyozhették leoket, még egyesült erovel sem.

– Igen, így van. Bármelyik stratégiát kikezdhetik az új körülmények, még ha évmilliókon áthibátlanul muködött is, márpedig egy gyakorlatilag korlátlan mezogazdasági forrásokkal ren-delkezo és Pusztítót játszó törzs igazán újdonság volt. Az Elvevoknek nem lehetett ellenállni,így aztán az emberi sors eszközének képzelték magukat. És persze képzelik.

– Az biztos.– Most pedig vizsgáljuk meg a forradalmat az ötvenedik évében. Az Elvevok lerohanták

négy északi szomszédjukat, mondjuk a hula, puala, cario és alba nevu törzset. A pualák márjóval a lerohanásuk elott is foként mezogazdaságból éltek, tehát a változás oket tette próbáralegkevésbé. A hulák ellenben vadászó-gyujtögetok voltak, akik csak alig valamicskét foglal-koztak azzal, amit mi mezogazdaságnak hívnánk. Az albák pásztor-gyujtögetok voltak egyideje. A cariók pedig úgy termesztették a legfontosabb táplálékaikat, s emellett kiegészítés-ként vadásztak és gyujtögettek. Az Elvevok támadása elott a négy törzs a szokásos módonélt együtt ; úgy bántak másokkal, ahogy azok bántak velük, és néha támadást kezdeményeztekegymás ellen. Hogy biztosak legyünk abban, hogy még emlékszel : Mire is jó a szeszélyesmegtorlás stratégiája?

– Hogy mire jó?– Miért alkalmazzák? Egyáltalán miért van szükségük bármiféle stratégiára?– Versengenek egymással. Ez a stratégia azonos alapokat teremt mindenki számára.– Ám az Elvevok véget vetnek körükben a szeszélyes megtorlás játékának, mert a program

szerint a hulák, pualák, cariók és albák most Elvevok lesznek. Ezt az életet szánták az embe-reknek, nemde?

58


– De igen.– Szóval a szeszélyes megtorlás stratégiája megszunik létezni e népek számára.– Úgy van.– De akkor most mi teremt nekik azonos alapokat?– Hú – mondtam. – Jó kérdés. . . Talán nincs min versengeniük?Izmael lelkesen bólintott.– Nagyon érdekes gondolat, Julie. Szerinted hogyan eshet meg ez?– Hát, most már valamennyire mind ugyanazon az oldalon állnak.– Vagyis a törzsiség talán a versengés oka volt, nem pedig a versengés kialakult kezelési

módja. A különálló törzsek eltunésével egyszeruen elenyészik a versengés, és béke köszönt aföldre.

Mondtam neki, hogy errol a „béke köszönt a földre” részrol nem tudtam.– Mondjuk te vagy a cario nép. Száraz volt a nyár, Julie, és északi szomszédaid, a hulák,

gátat emeltek a patakon, amelynek vizével a növényeidet öntözöd. Mivel most már mind egyoldalon álltok, egyszeruen csak vállat vonsz, és hagyod elszáradni a termést?

– Nem.– Tehát az azonos oldalon állás mégsem vet véget a fajon belüli versenynek. Mit teszel?– Azt hiszem, megkérem a hulákat, hogy bontsák le a gátjukat.– Persze. És azt felelik, hogy kösz, inkább nem. A saját növényeik öntözése végett emeltek

gátat a patakon.– Esetleg megoszthatnák velünk a vizet.– Azt mondják, nem hajlandók rá. Szükségük van minden vízre.– Megpróbálhatnék hatni az igazságérzetükre.Ziháló hang hallatszott az ablak mögül, s felpillantva láttam, hogy Izmael éppen egy jót

nevet. Mikor abbahagyta, azt mondta:– Most bizonyára viccelsz.– Igen.– Jó. Tehát mit fogsz tenni az elzárt patak ügyében, Julie?– Azt hiszem, háborút indítunk.– Természetesen ez is egy lehetoség.– Viszont eszembe jutott valami. Nekem úgy tunik, hogy a cariók és a hulák közt az Elve-

vokké válásuk elott is lehetett ilyen viszály.– Ez nagyon is lehetséges – mondta Izmael. – Mit mondtam, mik voltak a hulák a földmu-

vessé válásuk elott? A te kituno emlékezotehetségeddel biztosan emlékszel rá.– Vadászó-gyujtögetok.– A vadászó-gyujtögetok miért emelnének gátat egy patakon, Julie? Nincsenek öntözendo

növényeik.– Igaz, de a vita kedvéért tegyük fel, hogy földmuvesek voltak.– Jól van. Ám ha jól emlékszem, akkor a cariók csak részben támaszkodtak a földmuvelésre.

Egy patak elvesztése nem fenyegeti az életmódjukat.– Ez is igaz – mondtam –, de a vita kedvéért tegyük fel azt is, hogy kizárólag földmuveléssel

foglalkoztak.– Nagyszeru. Akkor a cariók megtorlása nagyon durva és nagyon szeszélyes lesz. A hulák-

nak ennek fényében el kell dönteniük, hogy megéri-e gátat emelni a patakon.

59


– Tehát mindkét esetben háború lesz – mondtam. – Az Elvevové válás semmi különbségetnem jelentett.

Izmael megrázta a fejét.– Carióként egy pillanattal ezelott még azt mondtad, hogy háborút kell indítanotok az elzárt

patak miatt. A „háborút indítás” ugyanaz, mint a megtorlás?– Nem, azt hiszem, nem.– Miben látod a különbséget?– A megtorlás az a kölcsön visszaadása, a háború pedig az emberek leigázása az akaratod

kikényszerítése érdekében.– Tehát, bár mondhatjuk, hogy „mindkét esetben háború lesz”, e háborúk eltéroek, eltéro

célokkal. A megtorlás célja az, hogy megmutasd az embereknek: tudsz te barátságos és kel-lemetlen is lenni, attól függoen, hogy ok barátságosak vagy kellemetlenek-e. A háború céljaaz, hogy leigázd oket, és meghajoljanak az akaratod elott. Nagyon eltéro dolgok ezek, és aszeszélyes megtorlás az elobbirol szólt, nem az utóbbiról.

– Igen, azt hiszem, ez igaz.Izmael elhallgatott egy percre, majd megkérdezte, hogy látok-e példát a szeszélyes megtor-

lásra az Elvevok mai világában. Némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy igen, a fiatalokbandaháborúiban.

– Nagyon éles meglátás, Julie. Pont a szeszélyes megtorlás stratégiáját alkalmazzák azért,hogy azonos alapokat teremtsenek egymás számára. És mit szeretnének tenni a kultúrátokemberei a fiatalok bandáival?

– Bizony el szeretnék nyomni oket. Meg akarnak szabadulni tolük.– Természetesen – felelte Izmael bólintva. – De valakik mások most is éppen a szeszélyes

megtorlás stratégiáját folytatják nagyon is láthatóan, nem igaz?– Ó – mondtam –, igen, azt hiszem. Azokra az orültekre gondolsz Boszniában.– Úgy van. És mit szeretnének tenni velük a kultúrátok emberei?– Véget akarnak vetni a harcoknak.– Azt akarják, hogy ne viselkedjenek Szeszélyes Megtorlóként.– Pontosan.– „Háborút indítani” elfogadható számotokra, de a szeszélyes megtorlás nem az, és soha

nem is volt az. Az Elvevok kezdetektol fogva változatlanul ellenségesek voltak e törzsi straté-giával szemben. Gyanúm szerint azért, mert a szeszélyes megtorlás alapvetoen önszabályozófolyamat, és alapvetoen érzéketlen a külso irányításra. Márpedig az Elvevok nem bíznak sem-miben, ami önszabályozó. Mindent irányítani akarnak, és ki nem állhatják, ha bármi olyasmizajlik körülöttük, ami nincs az ellenorzésük alatt.

– Ez nagyon is igaz. De ezzel most azt mondod, hogy hagynunk kellene oket megküzdeniegymással?

– Egyáltalán nem, Julie. Mostanra már tudhatnád, hogy nem teszek úgy, mintha tudnám,hogy mit kellene tenniük az embereknek. A szeszélyes megtorlás nem jó, az elfojtása pedignem rossz. Arrafelé most egy helyrehozhatatlanul gyászos történelem újabb szerencsétlenségezajlik.

– Igen, úgy látszik – mondtam.– Átmenetileg már úgyis letértünk az útról, így felhívom a figyelmedet valami újra, amit in-

nen láthatunk. Már bemutattam, hogy a fajtársak közötti versengés szükségszeruen átfogóbb,

60


mint a fajok közötti versengés. A kardinálispintyek egymással való versengése átfogóbb a kékszajkókkal vagy a verebekkel folytatott versengésnél, és az emberek egymással való versen-gése átfogóbb a medvékkel vagy borzokkal folytatott versengésnél.

– Igen.– Innen pedig láthatod, hogy az azonos módon élo emberek szükségszeruen átfogóbb ver-

sengést folytatnak egymással, mint a másként élokkel. A gazdák egymással való versengéseátfogóbb a vadászó-gyujtögetokkel folytatott versengésüknél.

– Hu, ez igaz – mondtam. – Tehát amikor egy gazdálkodókkal teli világot teremtettünk,akkor a végletekig fokoztuk a versengést.

– Valóban ez a helyzet a hula, puala, cario és alba népek esetében, Julie. Éppen elég ver-sengés folyt köztük akkor is, amikor még eltéroen éltek. Most már egyformán élnek, így aztán(nemhogy nem szunt meg a versengés, hanem) még jobban kell versengeniük.

– Igen, értem.– A versengési stratégiák vizsgálatánál láttuk, hogy lehetové teszik a versenytársaknak az

egymás mellett élést úgy, hogy ne kelljen halálos küzdelmet folytatniuk minden apróságért.A hulák, pualák, cariók és albák már nem a Szeszélyes Megtorlót játszva élnek egymás mel-lett. Ez a stratégia ki lett hajítva. Hiányában a gáttal elzárt patak esetén eddig csupán egyetlenötleted volt : „Indítsunk háborút.” Más szóval : kezdjük rögtön a halálos küzdelemmel. Bizto-san belátod azonban, hogy a huláknak, pualáknak, carióknak és albáknak nem fog hasznukraválni, ha minden apróság miatt háborút indítanak.

– Igen.– A múltban a következo volt a békefenntartó stratégia: „Úgy bánj másokkal, ahogy veled

bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.” Az Elvevok ezt kihajították. Mivel helyettesí-tették?

Ezen eltöprengtem pár percig, végül pedig azt feleltem:– Azt hiszem, azt kell hogy mondjam, hogy saját magukkal helyettesítették. Békefenntar-

tókká tették magukat.– Csakugyan, Julie. Kinevezték magukat a zurzavar ügyintézoivé, és azóta is egyfolytában

intézkednek, nemzedékrol nemzedékre változó sikerrel rögtönöznek. A forradalmuk kezdeténmagukhoz ragadták a békefenntartást, és azóta is náluk van. Amint tudod, az Újvilágba valómegérkezésük idején itt senki sem volt békefenntartó. Jobban mondva, a hagyományos módontartották fenn a békét ; méghozzá olyan emberek, akik úgy bántak mással, ahogy velük bántak,de azért kiszámíthatatlanok maradtak. Az Elvevok véget vetettek mindennek, így a békefenn-tartás most az o hozzáérto kezeikben van. Több milliárd dolláros üzlet a bunözés, gyerekekkábítószereket árulnak az utcasarkokon, és tomboló polgárok támadófegyverekkel töltik ki aharagjukat egymáson.

61

A Termékeny Félhold � 2. rész

Mielott az Elvevok lerohanták volna oket, a hulák, pualák, albák és cariók mind a saját ma-guk módján oldották meg a dolgaikat ; több tízezer évnyi kulturális tapasztalat tette képesséoket erre. A hulák módszerei nem a pualák módszerei voltak, a pualák módszerei nem az albá-ké, és az albák módszerei nem a carióké. Az egyetlen közös az volt ezekben a módszerekben,hogy beváltak – a huláknak beváltak a hulák módszerei, a pualáknak a pualáké, az albáknakaz albáké, és a carióknak a carióké.

– E népek számára létfontosságú volt az, hogy legyenek olyan módszereik az emberekkelvaló bánásmódra, amelyek tekintettel vannak az emberek tulajdonságaira. Nem tartották rom-lott lényeknek az embereket, ám ez nem jelenti azt, hogy angyaloknak hitték oket. Nagyonjól tudták, hogy az emberek képesek kellemetlenkedésre, zavarkeltésre, önzésre, aljasságra,kegyetlenségre, kapzsiságra, eroszakra stb. Az emberekre nem lehet azt mondani, hogy nemszenvedélyesek és ellentmondásosak, és ennek belátásához nem kell óriási ész. Egy több tíz-ezer éven át muködo rendszer nem csak azoknál válik be, akik mindig szeretetre méltók, segí-tokészek, önzetlenek, nagylelkuek, kedvesek és udvariasak. Egy több tízezer éven át muködorendszer be fog válni olyanoknál is, akik képesek kellemetlenkedésre, zavarkeltésre, önzésre,kapzsiságra, kegyetlenségre és eroszakra. Eddig érted?

– Tökéletesen.– A törzsi népeknél nem találsz zavarkelto viselkedést tiltó törvényeket. A törzsi gondol-

kodás szerint ez az orültség csúcsa lenne. A zavarkelto viselkedés káros hatásait minimálisracsökkento törvényeket találsz. Például soha egyetlen törzsi nép sem tiltaná be törvényileg a há-zasságtörést. Olyan törvényeket találsz, amelyek bizonyos teendoket írnak elo házasságtörésesetén. A törvény meghatározza a teendoket, melyek minimálisra csökkentik azokat a károkat,amelyeket ez a hutlen tett okoz; s nemcsak a házastársnak, hanem magának a közösségnek is,hiszen lejáratja a házasságot a gyerekek elott. Ismétlem, nem a büntetés a cél, hanem a jóvá-tétel, a gyógyulás elosegítése, hogy minden a leheto legjobban visszatérjen a rendes kerékvá-gásba. Ugyanez igaz a bántalmazásra is. A törzsi gondolkodás szerint hiábavaló azt mondaniaz embereknek, hogy sose verekedjenek. Az viszont nem hiábavaló, ha pontosan tudjuk, hogymit kell tenni egy verekedés esetén azért, hogy mindenki a leheto legkevesebb kárt szenvedjeel. Szeretném, ha látnád, hogy mennyire különbözik ez a ti törvényeitek hatásaitól. Ahelyett,hogy csökkentenék a károkat, a törvényeitek valójában megnövelik és megsokszorozzák oketaz egész társadalomban, családokat szakítanak szét, életeket tesznek tönkre, és magukra hagy-ják az áldozatokat a sebeikkel.

– Bizony látom – mondtam.– Az elmondottak alapján szerintem nyilvánvaló, hogy egyetlen parancs volt, amelyet min-

den törzsnél meg lehetett találni : Támadd meg a többi törzset és védelmezd a sajátjaidat. Másszóval, minden belso civakodás és vérbosszú ellenére a törzs–világ szembenállásról van ittszó. Ha hula vagy, akkor rendben van a cariók vagy a pualák megtámadása, de a többi hula

62

A Termékeny Félhold – 2. rész

megtámadása nem cél. Ha cario vagy, akkor rendben van a hulák vagy a pualák megtámadása,de a többi cario megtámadása nem cél. Érted, hogy miért kell ennek így lennie?

– Azt hiszem. Ha a cariókat egymás megtámadására bátorítanák a törvényeik, akkor a cariomint törzs eltunne. És ha a carióknak a törvényeik megtiltanák a hulák vagy a pualák megtá-madását, akkor a szeszélyes megtorlás stratégiájának annyi lenne, és a cario mint törzs megintcsak eltunne.

– Pontosan. A forradalmatok kezdetén az általam Elvevoknek nevezett törzsetek is ponto-san olyan volt mint a hulák, a pualák, az albák és a cariók – valamint az akkoriban arrafeléélo több tízezer egyéb törzs. Vagyis megvolt a számukra megfelelo életmódjuk, és megvol-tak a törvényeik, melyek segítségével hatásosan felléphettek a köztük eloforduló zavarkeltoviselkedéssel szemben. Szerinted mi lett az Elvevok jól bevált eredeti életmódjával?

– El sem tudom képzelni – válaszoltam.– Akkor hát lássuk, hogy el tudjuk-e képzelni közösen, Julie. Egy dologban biztosak le-

hetünk: semmi sem volt a törzsi életükben, ami felkészítette volna oket arra a felelosségre,amelyet magukra vállaltak, amikor lerohanták a szomszédaikat a forradalmuk kezdetén.

– Honnan tudod?– A törzsi kultúra azt mutatta meg az embereknek, hogy hogyan birkózzanak meg az idok

kezdete óta eloforduló dolgokkal. Azt nem mutatta meg nekik, hogy hogyan birkózzanak megolyan dolgokkal, amelyek korábban még sosem fordultak elo a világ történelmében; márpediga forradalmatok ilyesmi volt. Az emberek már az idok kezdete óta versengtek és ellenkeztekegymással. Tudták, hogy hogyan álljanak helyt a szeszélyes megtorlás stratégiáját követve.Most azonban, egy korábban sosem érzett ösztönzés hatására, egy törzs kész volt olyasfélehatalmat gyakorolni, amilyet addig még sosem gyakoroltak. A táplálékboség közepette nö-vekvo népességu Elvevok többé nem voltak érdekeltek abban, hogy csupán helyt álljanak aszomszédaikkal szemben. Több embert kellett élelmezniük, több földre volt szükségük, ésmegvolt az erejük a szomszédaik lerohanásához – a beolvasztásukhoz, az eluzésükhöz vagya kiirtásukhoz (mindegy, melyiket választották). Ám a szomszédaik lerohanásával ismeretlenterületre tévedtek. Mihez kezdjenek velük? Semmi esetre sem akartak újra Szeszélyes Meg-torlót játszani velük. Annak nem lett volna semmi értelme. De azt sem akarták megengedni,hogy a többiek tovább játsszák egymással a Szeszélyes Megtorlót. Annak sem lett volna sem-mi értelme. Érted, hogy miért?

– Igen, azt hiszem. A szeszélyes megtorlás arra való, hogy a szomszédaiddal azonos alapo-kon állva megorizd a függetlenségedet. Az Elvevok ellenezték ezt. Nem akarták, hogy a hulák,a pualák és a cariók függetlenek legyenek, és állandóan harcoljanak egymással.

– Mi volt az Elvevok harcról szóló régi törvénye? Mármint a forradalom elotti törvényük.– Az üres tekintetem láttán még hozzátette : Ezt a harcról szóló törvényt alkalmazza mindentörzsi nép.

– Á, erre gondolsz: „A szomszédaiddal harcolj, ne a sajátjaiddal.”– Úgy van. Minden törzs ezt a törvényt alkalmazta a Termékeny Félholdban, a Közel-Kele-

ten, a világon.– Értem – mondtam.– Ám amikor az Elvevok lerohanták a szomszédaikat, akkor új törvényt kellett alkotniuk.

Nem akarták, hogy a lerohant törzsek tovább csatározzanak egymással.– Ezt is értem.

63


– Szóval mi volt az új törvény, Julie?– Bizonyára a következo : „Ne harcolj senkivel.”– Hát persze. És ahogy az imént rámutattál, ez azt jelentette, hogy a szeszélyes megtorlás

stratégiáját kihajították – s vele együtt a törzsi függetlenséget is. Az Elvevok egy olyan vilá-got akartak kormányozni, amelyben az emberek dolgoztak, nem pedig egy olyat, amelybenSzeszélyes Megtorlót játszva pazarolták az energiájukat.

– Igen, ez világos.– A régi törzsi határok – földrajziak és kulturálisak – most már nemcsak a hulák, a pua-

lák, a cariók és az albák számára voltak értelmetlenek, hanem maguk az Elvevok számára is.Az Elvevok nem hozták magukkal régi törzsi szokásaikat. A többiek értelmetlennek találtákvolna oket. Ugyanígy értelmetlen volt az összes régi törzsi szokás az Elvevok által épített újvilágrendben. Nem volt értelme, hogy a hulák megtanítsák a gyerekeiknek mindazt, ami náluktöbb tízezer éven át bevált, mert többé már nem hulák voltak. Nem volt értelme, hogy a cariókmegtanítsák a gyerekeiknek mindazt, ami náluk több tízezer éven át bevált, mert többé márnem cariók voltak.

Ám attól, hogy az emberek egy új világrendhez tartoztak, attól még nem szuntek megkellemetlenkedonek, zavarkeltonek, önzonek, kegyetlennek, kapzsinak és eroszakosnak len-ni, ugye? A viselkedés nem változott ; de most már nem voltak törzsi törvények a hatásokmérséklésére. Még ha emlékeztek volna is a régi törzsi törvényekre, akkor is lehetetlennekbizonyult volna az Elvevok számára, hogy ezek alapján kormányozzanak. A hulák zavarkel-to magatartást kezelo szokásai megfelelhetnek a huláknak, de elfogadhatatlan lenne a cariókszámára. Bizonyára belátod ezt.

– Igen.– Tehát mihez fognak kezdeni az Elvevok az uralmuk alatt élok zavarkelto viselkedésé-

vel? Mit szándékoznak tenni a házasságtöréssel, bántalmazással, nemi eroszakkal, tolvajlás-sal, gyilkossággal stb.?

– Törvényen kívül helyezik ezeket a dolgokat.– Hát persze. A törzsi rendszerben sosem volt cél a dolgok törvényen kívül helyezése. A

törzsek törvényei inkább a károk minimálisra csökkentését és az emberek újbóli összehozá-sát szolgálták. E törvények nem mondták azt, hogy „ilyen és ilyen dolgoknak sosem szabadmegtörténniük”, mert teljesen biztosan tudták, hogy meg fognak történni. Inkább azt mond-ták, hogy „amikor ilyesmik történnek, akkor a következoket kell tenni a dolgok leheto legjobbhelyrehozásához”.

– Értem.– Közel vagyunk már a végéhez, Julie. Már csak egy valamit kell megvizsgálni. A törzsi

gondolkodás szerint szamárság olyan törvényt hozni, amelyrol elore tudod, hogy úgyis megfogják szegni. Ha olyan törvényt hozol, amelyrol elore tudod, hogy meg fogják szegni, akkorszégyent hozol a törvény egész fogalmára. Kiváló példa erre a „ne” formájú törvény. Mind-egy, hogy mi áll az után a szó után. Ne ölj, ne hazudj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tégy kárt –mindegyikrol tudod, hogy meg fogják szegni. Mivel a törzsi népek nem vesztegették az idejü-ket ilyesféle törvényekre, számukra nem jelentett gondot az engedetlenség. A törzsi törvényeknem helyezték törvényen kívül a bajkeverést, hanem megfogalmazták a bajkeverés visszacsi-nálásának módjait, így az emberek boldogan betartották oket. A törvények jót tettek velük,hát miért szegnék meg oket? Viszont az Elvevok törvényeirol kezdetektol fogva tudni lehe-

64


tett, hogy megszegik majd oket ; és (nem meglepo módon) tízezer éve állandóan meg is szegikoket.

– Igen. Elképeszto ; elképeszto így nézni ezt.– És mivel a törvényeiteket úgy hozták meg, hogy tudták, az elso naptól kezdve meg fogják

szegni oket, ki kellett találni valamit a törvényszegok kezelésére.– Igen. Meg kellett büntetni oket.– Úgy van. Mi mást tehetnétek velük? A saját nyakatokba varrtátok a törvényeket, amelyek

feltevésetek szerint meg lesznek szegve, és azután sosem találtatok semmi értelmesebb meg-oldást, mint hogy megbüntessétek az embereket azért, amiért pontosan azt teszik, amit elevevártatok tolük. Tízezer éve hozzátok és szaporítjátok a törvényeket, amelyeknek a megszegésétbiztosra veszitek, mígnem ma szerintem szó szerint milliók vannak belolük, és sokat közülüknaponta több milliószor megszegnek. Ismersz valakit személyesen, aki nem törvényszego?

– Nem.– Bizonyára te magad is több tucatot megszegtél.– Több százat – mondtam magabiztosan.– Még maguk a tisztviselok is megszegik oket, akiket pedig a betartásuk elosegítésére vá-

lasztotok meg. Ugyanakkor a társadalmatok oszlopos tagjai valahogy mégis képesek felhábo-rodni azon, hogy egyes emberek alig tisztelik a törvényeket.

– Tényleg elképeszto – mondtam.

– A törzsi törvények és a szeszélyes megtorlás stratégiájának megsemmisítése olyasmi, aminem mehetett végbe fokozatosan, több száz vagy több ezer év alatt. Azonnal kezdetét kellettvennie, már az Elvevok legelso túlkapásának helyszínén. A törzsi törvények és a szeszélyesmegtorlás stratégiája alkotta torlaszt rögtön az elején le kellett rombolni. Akármi is volt a va-lódi nevük, a huláknak, a carióknak, az albáknak és a pualáknak mint törzseknek el kelletttunniük. Az oket körülvevo törzseknek pár évtizeden belül szintén el kellett bukniuk, akarvavagy akaratlanul feladva törzsi függetlenségüket az Elvevok hatalmáért cserébe. A forrada-lom ebbol a központból terjedt kifelé, tuzgyuruként felégetve a foemlos oseitekig visszanyúlókulturális örökséget.

A hula, cario, alba és puala létezés emlékei persze nem enyésztek el egyetlen nemzedékalatt, ám valószínuleg négy-öt nemzedéknél tovább nem maradtak fenn; de még ha tízig ki-tartottak, az is csak két évszázad. Itt a központban ezer év elteltével a hulák, cariók, albák éspualák leszármazottai a törzsi életnek még a létezésére sem emlékeztek. Az Elvevok egyrenagyobbodó területeinek határa mentén nyilván még emlékeztek rá, de akkorra a határok márkörülzárták Perzsiát, Anatóliát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. Ezer év múlva a határok aTávol-Kelet, Oroszország és Európa belsejében húzódtak. Az Elvevok a terjeszkedésük határ-területein még mindig találtak és nyeltek el törzsi népeket, de az már nyolcezer éve történt,Julie.

A forradalom szíve továbbra is a Közel-Kelet és a Termékeny Félhold volt. A Tigris és azEufrátesz folyók közti Mezopotámia volt e korszak New Yorkja. Éppen ekkoriban babráltak ittkultúrátok legnagyobb (a totalitárius mezogazdaság és a táplálék elzárása utáni legnagyobb)újításával : az írással. De újabb ötezer év telik még el, mielott a klasszikus görög logográ-fusok azon kezdenek gondolkodni, hogy az ember múltjának feljegyzésére használják ezt azeszközt. Amikor végül csakugyan elkezdték feljegyezni a múltat, a következo kép kezdett ki-

65


bontakozni : Az emberi faj mindössze pár ezer éve született a Termékeny Félhold környékén.Születésétol fogva a termesztett növényektol függött, és olyan ösztönösen ültette oket, mintahogyan a méhek kaptárt építenek. Emellett ösztönös civilizációépíto volt. Így hát az emberifaj a születése után rögtön nekilátott növényeket ültetni és civilizációt építeni. Természetesensemmilyen emlék nem maradt fenn az emberiség sok százezer évre visszameno törzsi múltjá-ról. Ez nyomtalanul eltunt a Nagy Felejtés során, hogy az egyik tanítványom furcsa (de egészhasznos) kifejezésével éljek.

Több százezer éven át folytattak nekik megfelelo életmódot a nálad se nem butább, se nemokosabb emberek. A leszármazottaik itt-ott még ma is megtalálhatók, és ahol még érintetlenülélnek, ott tanúbizonyságot tesznek arról, hogy elégedettek az életmódjukkal. Nem háborúz-nak egymással, nem fordul nemzedék nemzedék ellen, sem osztály osztály ellen. Nem gyötrioket kín, aggodalom, levertség, öngyulölet, bunözés, orület, alkoholizmus és kábítószerfüggés.Nem panaszkodnak elnyomásra és igazságtalanságra. Nem értelmetlennek és üresnek írják leaz életüket. Nem fortyog bennük gyulölet és düh. Nem fürkészik az eget az istenekkel, an-gyalokkal, prófétákkal, urlényekkel és a holtak szellemeivel való kapcsolat után sóvárogva.És nem kívánják azt, hogy bárcsak jönne valaki, aki megmutatná nekik, hogy hogyan éljenek.Azért nem, mert már tudják, hogy hogyan éljenek, mint ahogy tízezer éve mindenütt tudták azemberek. A kultúrátok embereinek azonban el kellett pusztítaniuk ezt a tudást, hogy a világuraivá tehessék magukat.

Biztosak voltak abban, hogy képesek lesznek valami ugyanolyan jóval helyettesíteni az el-pusztított tudást, és azóta is ezen vannak, rendre próbálkoznak, minden általuk elképzelhetotmegadnak az embereknek, ami esetleg kitöltheti az urt. A régészet és a történelem egy ötezerév hosszúságú mesét mond arról, ahogy egyik Elvevo társadalom a másik után tapogatózikvalami engesztelés és ösztönzés, valami mulattatás és szórakoztatás után; valami után, amielfeledteti az emberekkel ezt a furcsa módon szunni nem akaró nyomorúságot. Ünnepek, dár-idók, felvonulások, templomi ünnepélyek, hivatalos pompa, cirkusz és kenyér, a hatalomra ju-tás örök reménye, vagyon és fényuzés, játékok, drámák, versenyek, sport, háborúk, kereszteshadjáratok, politikai áskálódások, lovagi szolgálat, a világ felfedezése, rang, címek, alkohol,kábítószerek, szerencsejáték, prostitúció, opera, színház, muvészetek, kormány, politika, hi-vatás, politikai elonyök, hegymászás, rádió, tévé, filmek, tömegszórakoztatás, videojátékok,számítógépek, információs szupersztráda, pénz, pornográfia, az ur meghódítása – bizonyáraakad itt valami mindenkinek; valami, ami látszólag élni érdemessé teszi az életet ; valami, amikitölti az urt ; valami ösztönzo és vigasztaló. És persze csakugyan ki is töltötte az ur soka-toknál. De közületek csak kevesen remélhettétek megszerezni a mindenkor rendelkezésre állójavakat, mint ahogy ma is csak egy kis hányadotok remélhet úgy élni, mint azok az emberek,akik bizonyára (bizony, hogy bizonyára!) élni érdemes életet élnek – a milliárdosok, filmsz-tárok, sporthosök és szupermodellek. A túlnyomó többségetek mindig viszonylag nincstelenvolt. Ismeros ez a szó?

– A nincstelen? Igen.– A törzsi életben nem voltak gazdagok és nincstelenek. Miért nyugodnának bele az em-

berek egy ilyen berendezkedésbe, hacsak nem kényszer hatására? És amíg nem zártátok hétlakat alá a táplálékot, addig nem volt mivel belenyugvásra kényszeríteni oket. Az Elvevokazonban mindig gazdagokra és nincstelenekre váltak szét. Mindig a nincstelenek tették ki atöbbséget, és mégis hogyan fedték volna fel a nyomorúságuk okát? Kit kértek volna meg, hogy

66


magyarázza el, miért úgy van elrendezve a világ, ahogy? Miért a kevesek elonyére, miközbena nagy többség mindössze azért gürcöl, hogy éhes, ruhátlan és otthontalan legyen? Talán azuralkodóikat kérték volna meg? A gazdáikat? A fonökeiket? Természetesen nem.

Négy különbözo magyarázó elképzelés kezdett kialakulni körülbelül 2500 éve. A legré-gibb valószínuleg a következo volt : a világ két örökké harcban álló isten muve; az egyiküka jóság és fény istene, a másikuk a gonoszságé és sötétségé. Ennek bizony volt értelme egyolyan világban, amely láthatólag örökké fényben és sötétségben élokre vált szét ; ez az elkép-zelés testesült meg a zoroasztrizmusban, a manicheizmusban és más vallásokban. Egy másikelképzelés szerint a világ egy olyan istenközösség muve, amelynek tagjai a saját ügyeikben el-merülve tetszésük szerint irányítják a világot, és mikor megjelent benne az ember, az istenek aszeszélyeiknek megfeleloen támogathatták, használhatták, elpusztíthatták, elbuvölhették vagymellozhették. Természetesen ez volt az elképzelés a klasszikus Görögországban és Rómában.Egy másik elképzelés szerint a szenvedés az élet velejárója és az élok elkerülhetetlen sorsa,és a békét csak azok nyerhetik el, akik lemondanak mindenféle vágyról. Ezt az elképzeléstadta a világnak Gautama Buddha. Egy másik elképzelés így szól : az elso ember, Ádám, va-lahol Mezopotámiában pár ezer éve megszegte Isten parancsát, kegyvesztett lett, és kiuzetetta paradicsomból, hogy mindörökké orcája verejtékével egye a kenyerét, nyomorúságban, Is-tentol elidegenedve és bunre hajlamosan. A kereszténység erre a héber alapra épített, és adottegy messiást, akinek tanítása szerint Isten országában az elsokbol utolsók, az utolsókból elsoklesznek – vagyis a gazdagok helyet cserélnek a nincstelenekkel. Jézus életében és az elkövet-kezo pár évtizedben a legtöbben úgy gondolták, hogy Isten országa földi ország lesz, melybenközvetlenül Isten uralkodik. Ám amikor ez csak nem következett be, akkor úgy értették, hogyIsten országa a menny, ahová csak halála után juthat az ember. Az iszlám is a héber alapraépített ; Jézus messiási voltát elutasította, de megerosítette, hogy a jó cselekedetekért jutalomjár a túlvilágon.

De, amint te is jól tudod, ezek az elképzelések sosem elégítettek ki benneteket teljesen,különösen az utóbbi évszázadokban nem, és talán még kevésbé az utóbbi évtizedekben, ami-kor az életetek központjában tátongó hatalmas üresség vallások, spirituális hóbortok, guruk,próféták, kultuszok, gyógymódok és titokzatos gyógyítások végtelen özönét nyeli el – csilla-píthatatlanul.

– Ez bizony így igaz – mondtam.Izmael sokáig komoran nézett rám.– Most már talán érted, hogy a kultúrátokban miért fürkészik olyan sokan az eget az is-

tenekkel, angyalokkal, prófétákkal, urlényekkel és a holtak szellemeivel való kapcsolat utánsóvárogva. Most már talán érted, hogy a kultúrátokban miért ábrándoznak olyan sokan arról,amit az elso találkozásunk alkalmával meséltél.

– Valóban értem.– Most már tudod, hogy hová vezet a foút. Természetesen azonban nem ér véget itt.– Hát, ezt legalább örömmel hallom – válaszoltam.

67

Istenverte büszkeség

– Remélem, tudod, hogy millió kérdésem van – mondtam Izmaelnek szombaton, két nappalkésobb.

– Számítottam párra, igen – felelte.– Ha az emberek hallanák azt, amit eddig tanítottál nekem, akkor így kiáltanának: „Istenem,

akkor hát nincs számunkra remény!”– Miért?– Hát, nem élhetünk újra barlangokban, nemde?– Nagyon kevés törzsi nép élt barlangokban, Julie.– Tudod, hogyan értem. Nem élhetünk újra törzsi módon.Izmael a homlokát ráncolta.– Éppenséggel kétlem, hogy így érted.– Rendben. Úgy értem, hogy nem mehetünk vissza, és nem kezdhetünk mindent elorol.

Nem élhetünk újra úgy, ahogy az Elvevokké válásunk elott élünk.– De hogy érted ezt, Julie? Úgy érted, hogy nem élhettek újra muködo emberi életet?– Nem. Azt hiszem, úgy értem, hogy nem élhetünk megint vadászó-gyujtögetokként.– Hát persze, hogy nem. Javasoltam én valaha ilyesmit? Utaltam valaha a legcsekélyebb

mértékben ilyesmire?– Nem.– És sosem fogok. Tucatnyi földméretu bolygó sem tudna eltartani hatmillió vadászó-gyuj-

tögetot. Teljes képtelenség.– Akkor most mi van? – kérdeztem.– Elfelejtetted, hogy miért jöttél hozzám, Julie. Azt jöttél megtanulni, hogy a világegyetem

más részeiben hogyan tudnak úgy élni az emberek, hogy nem pusztítják el a világukat.– Tényleg.– Most már tudod, hogy hogyan csinálják, nem? Csak éppen nem kellett urhajóba szállnod

a tanuláshoz. Az idegenek, akiket kerestél, valójában csak az oseid voltak, akiknek szépensikerült több százezer évig úgy élniük a földön, hogy nem tették tönkre – az oseidrol és kultú-rájuk örököseirol van szó, a még ma is élo törzsi népekrol. Az zavar meg téged, hogy szerintedmegmutattam neked a válaszokat, holott valójában csak azt mutattam meg, hogy hol találha-tók. Szerinted azt mondom, hogy „vegyétek fel a hulák életmódját”, holott valójában azt mon-dom, hogy „értsétek meg, hogy mitol vált be a hulák életmódja – és válik be ma is ott, aholmég létezik”. Elvevokként tízezer éve küszködtök egy muködo életmód kitalálásával, eddigteljesen sikertelenül. Milliónyi muködo dolgot kitaláltatok – repülogépeket, kenyérpirítókat,számítógépeket, orgonákat, gozhajókat, videomagnókat, órákat, atombombákat, csomagszál-lító szalagokat, szivattyúkat, villanylámpákat, körömvágókat és golyóstollakat –, de a muködoéletmód sosem jött össze. És minél többen vagytok, annál nyilvánvalóbbá, szélesebb köruvé ésfájdalmasabbá válik ez a kudarc. Alig bírtok elég börtönt építeni a bunözoitek bezárásához. A

68


család egyre inkább a múlté. Növekszik a kábítószerfüggés, több az öngyilkosság, a mentálismegbetegedés, a válás, a gyerekbántalmazás, a nemi eroszak és a sorozatgyilkosság.

Nem meglepo, hogy sosem voltatok képesek eloállni egy muködo életmóddal. Kezdettolfogva alábecsültétek a feladat nehézségét. Miért vált be a törzsi életmód, Julie? Nem a me-chanizmusára gondolok, hanem arra, hogy hogyan fordulhatott elo, hogy bevált?

– Azt hiszem, azért vált be, mert az ember megjelenése óta próbára volt téve. Ami bevált,az fennmaradt, ami nem vált be, az nem maradt fenn.

– Hát persze. Azért vált be, mert ugyanazok az evolúciós folyamatok formálták, mint acsimpánzok, oroszlánok, szarvasok, méhek és hódok muködo életmódját. Nem lehet csak úgyösszetákolni valamit, és aztán azt várni, hogy ugyanolyan jól muködjön, mint egy hárommillióéve kipróbált és finomított rendszer.

– Igen, most már értem.– Bármilyen furcsa is azonban, szinte bármelyik rögtönzésetek bevált volna, ha. . .– Ha. . . ?– Szeretném, ha te válaszolnád meg, Julie. Szerintem meg tudod. A mezopotámiai biroda-

lom muködött volna Hammurápi törvénykönyve segítségével, ha. . . mi? Az egyiptomi tizen-nyolcadik dinasztia muködött volna Akhenaton vallási vezetése alatt, ha. . . mi? Júda és Izraelmuködtek volna a királyok uralma alatt, ha. . . mi? A hatalmas perzsa birodalom muködöttvolna, amikor Nagy Sándor végigsöpört rajta, ha. . . mi? A még hatalmasabb Római biroda-lom muködött volna Augustus császár Pax Romanája alatt, ha. . . mi? Nem akarok végigvennimindent korszakról korszakra, rögtönzésrol rögtönzésre. Az általad legjobban ismert világ, azEgyesült Államok, is muködne az emberi történelem állítólag legfelvilágosultabb alkotmányasegítségével, ha. . . mi?

– Ha az emberek jobbak lennének.– Persze. Minden gyönyöruen muködne, Julie, ha az emberek egyszeruen jobbak lenné-

nek, mint eddig bármikor. Egyetlen nagy, boldog családot alkotnátok, ha egyszeruen jobbaklennétek, mint bármikor. A balkáni harcoló csoportok megölelnék egymást és kibékülnének.Szaddám Huszein leszerelné a hadigépezetét és bevonulna egy kolostorba. A bunözés egyiknapról a másikra megszunne. Senki sem szegne meg egyetlen törvényt sem. Felszámolhatná-tok a bíróságokat, a rendorséget és a börtönöket. Mindenki felhagyna az önzéssel, és együttdolgozna a szegények sorsának javításán, és megszabadítanák a világot az éhségtol, a fajgyu-lölettol, a gyulölködéstol meg az igazságtalanságtól. Órákon át tudnám sorolni, hogy mifélecsodák történnének. . . ha az emberek jobbak lennének, mint eddig bármikor.

– Igen, abban biztos vagyok.– Ebben rejlett a törzsi életmód óriási ereje; abban, hogy a sikere nem függött az emberek

jobbá válásától. Bevált az embereknek akkor is, ha olyanok voltak, amilyenek – tökéletlenek,tudatlanok, kellemetlenek, zavarkeltok, önzok, aljasak, kegyetlenek, kapzsik és eroszakosak.És az Elvevok sosem voltak képesek ehhez fogható diadalra. Valójában még csak meg sempróbálták. Inkább arra számítottak, hogy képesek lesznek javítani az embereken, mintha leg-alábbis hibásan megszerkesztett termékek volnának. Arra számítottak, hogy képesek lesznekbüntetésekkel jobbá tenni oket, hogy képesek lesznek jobbá válásra ösztönözni oket, hogy ké-pesek lesznek jobbá válásra tanítani oket. És tízezer évnyi – a siker semmi jelét nem mutató –próbálkozás után eszükbe sem jutna másfelé fordítani a figyelmüket.

– Nem, tényleg nem. Biztosra veszem, hogy a legtöbb ember az imént elhangzottakat hallva

69


még mindig azt mondaná: „Igen, ez mind szép és igaz, viszont kötelességünk, hogy továbbpróbálkozzunk az emberek jobbá tételével. Jobbá lehet tenni oket. Csak még nem igazán ta-láltuk ki a módját.” Vagy azt mondanák: „Akkor is érdemes dolgozni ezért. Csak gondoljunkbele, hogy mennyivel rosszabbak volnának az emberek, ha nem próbálnánk oket állandóanjobbá tenni.”

– Attól tartok, hogy igazad van, Julie.

– Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy elakadtam – mondtam. – Mégis mihez kezd-jünk mindezzel? Nem várod el tolünk, hogy visszatérjünk a szeszélyes megtorlás stratégiájá-hoz, ugye?

Izmael két teljes percig bámult rám, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy nem volt elé-gedetlen velem, csak éppen gondolkodott valamin. Mikor végre kielégíto eredményre jutott,belekezdett egy másik történetébe.

– Emberemlékezet óta egy fahíd kötött össze két, régtol fogva baráti népet. Egy olyan fo-lyón vezetett át, amelynek minden más pontja túl messze volt egymástól ahhoz, hogy hidatépítsenek rá. Olyan volt, mintha a híd helyét eleve egy hídnak találták volna ki, mert hídfonekkínálkozó eros sziklapárkány állt mindkét oldalon. Évszázadok elteltével azonban úgy érez-ték az emberek, hogy egy fahídnál fejlettebb híddal kellene összekötni a két országot, s egymérnökcsapat neki is látott egy fémhíd megtervezésének. Annak rendje és módja szerint megis építették a hidat, amely azonban pár évtizeddel késobb hirtelen összeomlott. Egy másikmérnökcsapat a romok vizsgálata alapján arra jutott, hogy a megfigyelt anyagfáradás oka azvolt, hogy az építok gyatra minoségu acélt használtak. A hidat a rendelkezésre álló legjobbanyagokból újjáépítették, ám mindössze negyven évvel késobb ismét összeomlott. Egy újabbmérnökcsapat állt össze a probléma tanulmányozására, és ezúttal az eredeti tervekre összpon-tosítottak, amelyeknek szerintük számos alapveto hibája volt. Újabb terveket állítottak össze,majd felépült az újabb híd – és ismét összeomlott, ezúttal csupán harminc évvel késobb.

Eddig folytatólagos gerendahidat alkalmaztak, melyet két folyóbeli pillér tartott. Ezt egykéttámaszú szerkezetekbol álló többtámaszú gerendahídra cserélték, s biztosak voltak abban,hogy ezzel megoldották a problémát. Mikor mindössze harminc évvel késobb ez is összeom-lott, süllyesztett pályás ívhíddal próbálkoztak. Ez jobbnak tunt, így a negyven évvel késobbiösszeomlását követoen megpróbálkoztak egy alsópályás ívhíddal. Ez csak huszonöt évig bírta,ezért aztán egy felsopályás ívhíddal, majd egy ferdelábú kerethíddal próbálkoztak; mindkettoösszeomlott röpke huszonöt év után.

Az eredeti fahíd építoi természetesen évszázadokkal korábban meghaltak, ám volt valaki,aki tanulmányozta az alkotásukat, és eloállt egy magyarázattal arra vonatkozólag, hogy miértis bizonyultak olyan rövid életunek a mérnökök fémhídjai. „A hídon áthaladók természete-sen rezgéseket keltenek a fémben – mondta. – Nem is várnánk mást. A rezgések átterjednek ahídfoknek használt sziklákba, ami szintén várható. Arra viszont nem számítottak, hogy micso-da eros rezonancia keletkezik ezekben a sziklákban. Ezek a fém révén a hídba visszavezetettrezgések okozzák a hidak gyors pusztulását. Az eredeti híd fa voltának köszönhetoen szintesemennyi rezgést nem vitt át a sziklákba, így nem is keletkezett rezonancia. Ezért maradt fennolyan sokáig, és ha nem bontották volna le, akkor még ma is olyan jól muködne, mint régen.”

Mondanom sem kell, a mérnökök nem volta elragadtatva ettol a magyarázattól. Egyáltalánnem hálálkodtak, hanem így szóltak az illetohöz: „Na és maga szerint mihez kezdjünk most?

70


Azt akarja mondani, hogy megint fából építsük fel a hidat?”Izmael hosszú, kérdo pillantást vetett rám, én pedig pár percig szintúgy kérdon néztem rá,

miközben az elhangzottakon töprengtem. Végül azt mondtam:– Hát nem azt javasolta, hogy megint fából építsék fel?– Természetesen nem, Julie. Csak megpróbálta felmutatni a kirakós játék hiányzó darabját,

hogy a zavart mérnökök aztán megint eredményesen gondolkodhassanak. Mellesleg szólva,a valóságban aligha fordulhatna elo, hogy a mérnökök ilyen együgyuen építsenek hidat hídután. És nem úgy fogadnák ezt az új értesülést, mint a történetbeli mérnökök. Épp ellenke-zoleg, szerintem a való világban kifejezetten ösztönözné oket ez az értesülés, amely nélkülkudarcra voltak ítélve. Olyan lehetoségek vizsgálatát tette lehetové, amelyeket egyébként so-sem vizsgáltak volna meg.

– Ezt értem. Talán azt nem értem, hogy miféle lehetoségek vizsgálatát tetted lehetové szá-momra; vagy ahogy folyton mondod, a kultúrám emberei számára.

Izmael tunodött egy darabig, aztán így szólt :– Tegyük fel, Julie, hogy képesek voltunk véghezvinni az ábrándodbeli galaktikus utazást.

Mondjuk, hogy találtunk egy bolygót, amelyen hozzátok rendkívül hasonló emberek nagyonkielégíto és fenntartható módon éltek sok százezer év óta. És tegyük fel, hogy egy lasszósegítségével el tudtuk vontatni azt a bolygót egészen a földig, ahol bármelyikotök tetszéseszerint tanulmányozhatja, amikor csak akarja. Még ekkor sem látnál semmi vizsgálni valót?

– Nem.– Kérlek, magyarázd el nekem a különbséget.– Azt hiszem, egyszeruen csak nem akarok úgy élni, mint a tízezer évvel ezelotti emberek.Fölrántotta a jobb szemöldökét.– Bocsásd meg, Julie, ha mereven nézek. Eddig olyan racionális voltál.– Nem irracionális viselkedés ez részemrol, hanem csak oszinteség.Megrázta a fejét.– Olyasmit utasítasz vissza, amit senki sem javasolt neked, Julie ; és ez aligha racionális

viselkedés. Sosem kértelek arra, hogy úgy élj, mint a tízezer évvel ezelotti emberek. Mégcsak nem is utaltam ilyesmire. Ha azt mondanám, hogy egy jezsuita egyetem biokémikusaifelfedezték a rák ellenszerét, akkor elutasítanád azzal az indokkal, hogy nem akarsz rómaikatolikus lenni?

– Nem.– Akkor légy szíves, magyarázd el a különbséget.– Nem látom, hogy az általad elmondottak bármiben is hasonlítanának a rák ellenszeréhez.Megfontoltan vizsgált pár percig, majd azt mondta:– Talán ideje tanulmányoznod a tapétát, vagy tudom is én, hogy mit szoktál csinálni pihe-

nésképpen.Fölpattantam a székbol, és a szoba végébe siettem bámulni a könyveket Izmael roskatag,

öreg könyvszekrényén. Még bele is lapoztam néhányba remélve, hogy elém vetodik valamiragyogó idézet, de nem vetodött semmi. Tíz perc múlva visszaültem a székbe.

– Ez valami istenverte büszkeség – mondtam.– Folytasd.– Ha lenne itt kikötve egy földönkívüli faj (majdnem fejlett földönkívüli fajt mondtam)

egyedeivel benépesített bolygó, az csak egy dolog lenne. Az még turheto volna, ha ok olyas-

71


valamit tudnának, amit mi nem. Az viszont turhetetlen, hogy ezek az átkozott vademberektudnak olyasmit.

– Megértem, Julie. Legalábbis azt hiszem. De meg kell értened valamit. Mi nem olyasmitvizsgálunk, amit tudtak ezek az emberek. Leülhetsz a törzsi életrol beszélgetni a föld ösz-szes törzsi emberével, de egyikük sem fogja csak úgy magától szavakba foglalni a szeszélyesmegtorlás stratégiáját. Ám ha te szavakba foglalod helyettük, akkor persze rögtön felismerik,és valószínuleg valami ilyesmit mondanak: „Igen, ezt mind tudjuk. Azért nem mondtuk el,mert annyira magától értetodo, hogy ki sem kell mondani”. És én egyetértek ezzel. Mindenidok egyik legnagyobb tudós elméje kellett annak kimondásához, hogy az alá nem támasztotttestek a föld középpontja felé zuhannak, pedig ezt akármelyik ötéves tudja; vagy legalábbisbiztosan azt hinné, hogy tudja, ha felhívnád rá a figyelmét.

– Nem igazán értem, hogy mit mondasz mindezzel.– Oszintén szólva én sem, Julie. Légy türelemmel, amíg a számodra kielégíto válaszokra

nem bukkanok. . . Sokféle tudóst érdekel a biolumineszencia, az élolények fénykibocsátásánakjelensége, de egyikük sem próbálja meg kideríteni, hogy mit tudnak errol maguk az érintettélolények. Mellékes, hogy mit tudnak a fénykibocsátásról. Nem is olyan rég a fehérlábú egereksikerét lehetové tevo viselkedést vizsgáltuk. Viszont nem próbáltuk meg kitalálni, hogy mittudnak a fehérlábú egerek a sikeressé válásról. Ez világos?

– Igen.– Ugyanez vonatkozik a mostani témánkra is. Ugyanúgy nem érdekel bennünket, hogy mit

tudnak a Meghagyók az életrol, mint ahogy nem érdekel bennünket, hogy mit tudnak a fény-kibocsátó élolények a fényrol. Nem a tudásukat vizsgáljuk, hanem a sikerüket.

– Rendben. Ezt értem. Azt viszont nem értem, hogy a sikerüknek mi köze van hozzánk.Izmael bólintott.– Pontosan ezért nem vizsgáltátok meg soha, Julie. Nem tunt fontosnak az olyan emberek

vizsgálata, akik csak annyit tudtak felmutatni, hogy hárommillió éven át a bolygót megkímélveéltek. Hamarosan azonban nagyon fontosnak fog tunni ez a tudás, ahogy a kihalás felé vetodveelértek egy pontot, ahonnan már nincs visszaút.

– Igen, értem, hogy mire gondolsz. Valamennyire.– Köztudott, hogy a vikingek ötszáz évvel Kolumbusz elott jutottak el az Újvilágba. Ez

azonban nem villanyozta fel a vikingek kortársait, mert számukra lényegtelen volt. Dobra ver-hetted volna, és az emberek azon tunodtek volna, hogy mit foglalkozol ezzel. Viszont amikorKolumbusz ötszáz évvel késobb megérkezett, az o kortársai fel voltak villanyozva. Egy újkontinens felfedezése ekkor már nagyon is fontos volt. Egészen idáig Leif Eriksson módjáraegymagam kóboroltam egy óriási, bámulatos kontinensen, amellyel senki sem törodött, amely-rol senki hallani sem akart. Ez a kontinens több mint egy évszázada nyitva áll a filozófusaitok,oktatóitok, közgazdászaitok, politológusaitok elott, de mindegyikük csak unott pillantást ve-tett rá. A léte csupán ásítást vált ki belolük. Úgy érzem azonban, hogy változóban vannak adolgok. Az ittléted is ennek a változásnak a jele; és ahogy emlékszel rá, majdnem én sem vet-tem észre ezt a jelet. Érzésem szerint egyre többen és többen kezdtek aggódni a katasztrófábavaló fejest ugrásotok miatt. Érzésem szerint egyre többen keresgéltek új gondolatokat.

– Igen. Sajnos azonban a hókuszpókusz egyre egzotikusabb formáit is egyre többen keres-gélik.

– Ez várható, Julie. Kulturális összeomlással ér fel, amin éppen átmentek. Tízezer éven át

72


hittétek, hogy a tiétek az emberi élet egyetlen helyes útja. Az utóbbi mintegy három évtizedbenazonban évrol évre egyre tarthatatlanabbá vált ez a hit. Talán furcsának találod, de a kultúrá-tokban a férfiakat sújtja leginkább a kultúrátok mitológiájának kudarca. Nekik nagyobb (min-dig is nagyobb) érdekük fuzodött a forradalmatok igaz voltához. Az eljövendo években, ahogyegyre nyilvánvalóbbak lesznek az összeomlás jelei, a férfiak mindinkább visszavonulnak majda férfisiker pótlólagos világába, a sport világába. És, ami még rosszabb, egyre eroszakosabbanfognak bosszút állni az oket körülvevo világban való csalódásuk miatt – különösen a környe-zetükben élo nokön.

– Miért a nokön?– Az Elvevok álma mindig a férfiak álma volt, Julie, és a kultúrátok férfiai azt képzelik, hogy

az álom összetörése megsemmisítoleg hat rájuk, miközben a noket viszonylag érintetlenülhagyja.

– És nem úgy lesz?Izmael elgondolkodott egy percre, mielott válaszolt.– Az Elvevok börtönében a börtönlakók minden nemzedéke újjáépíti magának a börtönt,

Julie. Anyád és apád is megtette a magát, és teszi most is. Te magad is éppen a saját nem-zedéked börtönének felépítésével foglalatoskodsz, ahogy kötelességtudóan iskolába jársz ésfelkészülsz a munka világában való elhelyezkedésre. Elkészülvén mindannyiótok muve lesz,férfiaké és noké egyaránt. Ennek ellenére a kultúrátok asszonyai sosem lelkesedtek annyira abörtönéletért, mint a férfiak; ritkán nyertek rajta annyit, mint a férfiak.

– Azt mondod, hogy a férfiak irányítják a börtönt?– Nem. Amíg hét lakat alatt van a táplálék, addig a börtön saját magát irányítja. Ami kor-

mányzást látsz, az csak a rabok önmagukat kormányzása. Ez meg van engedve nekik, és az is,hogy a börtönön belül úgy éljenek, ahogy akarnak. A rabok többnyire a férfiak általi kormány-zást választották – vagy inkább engedték meg maguknak –, de ezek a férfiak magát a börtöntnem irányítják.

– Akkor hát mi ez a börtön?– A kultúrátok a börtön, a nemzedékrol nemzedékre fenntartott kultúrátok. Ti magatok a

szüleitektol tanultok meg rabok lenni. A szüleitek a nagyszüleitektol tanultak meg rabok lenni.A nagyszüleitek a dédszüleitektol tanultak meg rabok lenni. És így tovább, egészen a tízezerévvel ezelotti kezdetekig a Termékeny Félholdban.

– Hogyan vessünk véget ennek?– Úgy, hogy valami mást tanultok meg, Julie. Úgy, hogy nem lesztek hajlandók rabságra

tanítani a gyerekeiteket. Úgy, hogy megtöritek az események megszabott menetét. Ezért vanaz, hogy amikor azt kérdik tolem az emberek, hogy mihez kezdjenek, akkor azt válaszolomnekik: „Tanítsátok meg másoknak az itt tanultakat.” Nagyon gyakran azonban így felelnek:„Igen, persze, de mit tegyünk?” Ha hatmilliárdan nem lesztek hajlandók az Elvevo kultúrarabjaivá válásra tanítani a gyerekeiteket, akkor véget ér ez a szörnyu álmotok – egyetlen nem-zedék alatt. Csak addig folytatódhat, amíg fenntartjátok. A kultúrátok nem él önálló életet –csak bennetek él –, és ha többé nem tartjátok fenn, akkor eltunik. El kell tunnie, akár a nemtáplált lángnak.

– Igen, de mi lesz azután? Nem lehet csak úgy nem tanítani valamit a gyerekeinknek, igaz?– Természetesen igaz, Julie. Nem lehet csak úgy nem tanítani nekik valamit. Inkább valami

újat kell tanítanotok nekik. És ha valami újat akartok tanítani nekik, akkor persze elobb nektek

73


is valami újat kell tanulnotok. Ezért vagy itt.– Értem – mondtam.

74

Kóválygás az iskola körül

– Tudatában vagyok, Julie, hogy meg kell mutatnom neked, hogy miként derítsd fel ezt azúj kontinenst, amelyre elvezettelek.

– Örömmel hallom – mondtam.– Talán kíváncsi vagy rá, hogy én magam hogyan kezdtem el felderíteni.– Nagyon is.– Múlt vasárnap említettem, hogy egy bizonyos Rachel Sokolow jóvoltából lehetek itt. Nem

szükséges tudnod, hogy hogyan, de csecsemokora óta ismertem Rachelt ; ugyanúgy érintkez-tem vele, mint ahogy most veled is. Semmit sem tudtam még az oktatási rendszeretekrol,amikor Rachel iskolás lett. Sosem foglalkoztam vele, mert sosem volt rá okom. A legtöbb öt-éveshez hasonlóan o is örült, hogy végre iskolába mehetett, én pedig örültem az örömének,és azt képzeltem (vele együtt), hogy igazán csodálatos élmények várnak rá. Csak pár hónapmúltán kezdtem észrevenni, hogy az izgalma alábbhagyott – és hónapról hónapra, évrol évrecsökkent, mígnem harmadikos korára teljes unalom lett úrrá rajta, és örült mindennek, ami aziskola kihagyását jelentette. Furcsának találod mindezt?

– Igen – feleltem keseruen nevetve. – Tegnap este csak nyolcmillió gyerek feküdt le azértimádkozva, hogy bárcsak kétméteres hó esne, és ne kellene iskolába menni.

– Rachel révén én is az oktatási rendszeretek diákja lettem. Gyakorlatilag együtt jártunkiskolába. A társadalmatokban a legtöbb felnott mintha elfelejtette volna, hogy kiskorában mi-lyen volt az iskola. Ha felnottként a saját gyerekeik szemével kellene újra látniuk az egészet,akkor szerintem megdöbbennének és megrémülnének.

– Igen, szerintem is.– Eloször az tunik fel, hogy a valódi iskoláztatás mennyire elmarad a „fiatal elmék fel-

ébresztésének” eszményétol. A tanárok többnyire örömmel felébresztenék a fiatalok elméit,de a rendszer, melyben dolgozni kénytelenek, alapvetoen útját állja ennek a vágynak azzala ragaszkodással, hogy minden elmét ugyanabban a sorrendben kell megnyitni, ugyanazok-kal az eszközökkel, ugyanabban a tempóban, egy bizonyos ütemterv szerint. A tanárnak aza feladata, hogy egy elore kijelölt idore eljuttassa az egész osztályt a tanterv egy elore kije-lölt pontjáig, és az osztályt alkotó tanulók hamar megtanulják, hogy hogyan segítsék a tanártebben a feladatban. Bizonyos értelemben ez az elso megtanulandó dolguk. Egyesek gyorsanés könnyen tanulják meg, mások lassan és fájdalmasan, de végül mindenki megtanulja. Vanfogalmad arról, hogy mirol beszélek?

– Igen, azt hiszem.– Te személy szerint mit tanultál meg, amivel a tanáraidat segíted a feladatuk végrehajtásá-

ban?– Hogy ne tegyek fel kérdéseket.– Fejtsd ki egy kicsit bovebben, Julie.– Ha kézfeltartva azt mondod, hogy „jaj, Smith tanárno, egy szót sem értettem abból, amirol

75


ma szó volt”, akkor Smith tanárno utálni fog. Ha kézfeltartva azt mondod, hogy „jaj, Smithtanárno, egy szót sem értek abból, amirol ezen a héten szó volt”, akkor Smith tanárno ötszörö-sen is utálni fog. És ha kézfeltartva azt mondod, hogy „jaj, Smith tanárno, egy szót sem értekabból, amirol egész évben szó volt”, akkor Smith tanárno ott helyben agyonlo.

– Tehát azt a látszatot kell keltened, mintha mindent értenél, akár így van, akár nem.– Úgy van. A tanár semmit sem hall kevésbé szívesen, mint azt, hogy nem értettél meg

valamit.– Te azonban a kérdést tiltó szabállyal kezdted az imént. És ezt még nem magyaráztad meg.– A „ne tegyél fel kérdéseket” azt jelenti, hogy. . . ne kérdezz rá valamire csak azért, mert

kíváncsi vagy rá. Úgy értem, tegyük fel, hogy az árapályról tanulsz. Nem tartod fel a keze-det, hogy megkérdezd, vajon az orültek tényleg orültebbek lesznek-e teliholdkor. Óvodábanmég el tudok képzelni ilyesmit, de mire annyi idos leszel mint én, addigra ez tabu. Másrésztviszont egyes tanárok szeretik, ha másra tereljük a szót bizonyos kérdésekkel. Ha például vanvalami vesszoparipájuk, arról mindig szívesen beszélnek, és a gyerekek rögtön kapva kapnakaz alkalmon.

– Miért szeretnéd, ha a tanár a vesszoparipájáról beszélne?– Mert jobb, mint azt hallgatni, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslato-

kat.– Mi mással segíted még a tanárokat a feladatukban?– Sose ellenkezz. Sose mutass rá a következetlenségekre. Sose kérdezz olyasmit, ami túl-

mutat az éppen tanultakon. Sose áruld el, hogy lemaradtál. Mindig igyekezz úgy tenni, minthaminden szót értenél. Ezek végül is majdnem mind ugyanazt jelentik.

– Értem – mondta Izmael. – Ismétlem, ez magának a rendszernek a hiányossága, nem atanároké, akiknek elsodleges kötelessége a „tananyag leadása”. Úgy tudod, hogy mindezekellenére a tiétek a világ legfejlettebb oktatási rendszere. Nagyon rosszul muködik, de akkor isa legfejlettebb.

– Igen, így tudom. Bárcsak jeleznéd valamivel, legalább egy önelégült mosollyal, hogy mi-kor gúnyolódsz.

– Nem hiszem, hogy képes lennék kifejezni ilyesmit, Julie. . . Hogy ott folytassam, ahol ab-bahagytam: végignéztem Rachel osztályról osztályra menetelését (és hozzá kell tennem, hogyegy nagyon drága magániskolába járt ; a fejlettek legfejlettebbikébe). És miközben ezt tettem,kezdtem összeilleszteni a látottakat a kultúrátokról addig szerzett tudásommal és az azokróla kultúrákról szerzett tudásommal, amelyeknél ti annyival fejlettebbek vagytok. Akkor mégnem alkottam meg a veled eddig ismertetett elméleteim egyikét sem. Az általatok primitívnektartott társadalmakban a fiatalok tizenhárom vagy tizennégy évesen „érettségiznek”, és ekkor-ra már lényegében megtanultak mindent, amire felnottként szükségük lesz a közösségükben.Valójában annyi mindent tanultak meg, hogy ha hirtelen eltunne a közösségük többi tagja,akkor is nagyon könnyen életben tudnának maradni. El tudják készíteni a vadászathoz és ha-lászathoz szükséges eszközöket. Képesek hajlékot készíteni és ruházni magukat. Tizenhárom-tizennégy éves korukra száz százalékos az életben maradási képességük. Feltételezem, hogytudod, mit értek ezen.

– Természetesen.– A ti sokkal fejlettebb rendszeretekben tizennyolc évesen érettségiznek a fiatalok, az élet-

ben maradási képességük pedig lényegében nulla. Ha hirtelen eltunne a közösségük többi

76


tagja, és saját magukra lennének utalva, akkor igencsak szerencsésnek kellene lenniük, hogyegyáltalán életben maradjanak. Eszközök nélkül – sot, eszközök készítésére szolgáló eszközöknélkül – nem lennének képesek valami hatékonyan vadászni vagy halászni (vagy sehogy semtudnának). És a legtöbbjük egyáltalán nem ismerné a vadon termo eheto növényeket. Nemtudnák ruházni magukat, nem tudnának hajlékot készíteni.

– Így van.– A kultúrátok fiataljainak az érettségi után azonnal pénzt kell szerezniük valakitol, hogy

megvásárolhassák az életben maradáshoz szükséges dolgokat (hacsak nem gondoskodik róluktovábbra is a családjuk). Mostanra már meg kell tudnod magyarázni, hogy miért van ez így.

Bólintottam.– Mert a táplálék hét lakat alá van zárva.– Pontosan. Szeretném, ha látnád a kapcsolatot e között a két dolog között. Munkát kell

találniuk, mert egyedül nem képesek életben maradni. Ez nem valami szabadon választhatódolog, kivéve, ha gazdagok. Vagy munkát szereznek, vagy éheznek.

– Igen, értem.– Bizonyára tudod, hogy a társadalmatokban a felnottek állandóan azt mondják, hogy az

iskoláitok szörnyu munkát végeznek. A világtörténelem legfejlettebb iskoláiról van szó, mégisszörnyu munkát végeznek. Hogy lehet, hogy az iskoláitok ennyire alulmúlják az emberekvárakozását, Julie?

– Te jó ég, nem tudom. Nem nagyon érdekel ez a téma. Egyszeruen nem figyelek oda,amikor az emberek ilyesmirol kezdenek beszélgetni.

– Gyerünk, Julie. Nem kell nagyon odafigyelned ahhoz, hogy tudjad.Felsóhajtottam.– Pocsékok a teszteredmények. Az iskolák nem készítik fel az embereket a munkára. Nem

készítik fel oket a jó életre. Gondolom, egyesek szerint az iskoláknak életképesebbé kellenetenniük bennünket. Iskolavégzés után képesnek kellene lennünk sikert elérni.

– Ezért vannak az iskoláitok, igaz? Hogy felkészítsék a gyerekeket a társadalmatokban valósikeres életre.

– Úgy van.Izmael bólintott.– Ezt tanítja Kultúra Anya, Julie. Igazán ez az egyik legszellemesebb megtévesztése. Mert

persze egyáltalán nem ezért vannak az iskoláitok.– Akkor hát miért?– Sok évembe került kitalálnom. Akkoriban még nem volt gyakorlatom az efféle csalások

leleplezésében. Ez volt az elso próbálkozásom, és egy kissé lassan haladtam. Az iskoláitokazért vannak, Julie, hogy szabályozzák a fiatalok munkaeropiacra való áramlását.

– Hu – mondtam. – Értem.– Százötven éve, amikor az Egyesült Államok még mindig jobbára mezogazdasági társa-

dalom volt, nem volt miért távol tartani a fiatalokat a munkaeropiactól nyolc- vagy tízéveskoruk után, és nem volt szokatlan, hogy a gyerekek ennyi idosen hagyták el az iskolát. Csakkevesen mentek tovább egyetemre, hogy hivatást szerezzenek. A fokozódó városiasodássalés iparosodással azonban mindez kezdett megváltozni. A tizenkilencedik század végére kez-dett általánossá válni a korábban kivételnek számító nyolcosztályos oktatás. Az 1920-as ésaz 1930-as években a városiasodás és az iparosodás további gyorsulásával általánossá vált

77


a tizenkét osztályos oktatás. A második világháború után erosen ellenezni kezdték a tizen-két osztályos iskola ido elotti otthagyását, és azt a véleményt terjesztették, hogy a továbbinégy évnyi egyetemi tanulmányokat nem kellene az elit kiváltságának tekinteni. Mindenkinekegyetemre kellene mennie, legalább pár évre. Igen?

– Van egy problémám – mondtam integetve. – Nekem úgy tunik, mintha a városiasodásnakés az iparosodásnak éppen ellenkezo hatása lenne. A rendszer nem távol tartotta a fiatalokat amunkaeropiactól, hanem oda próbálta juttatni oket.

Izmael bólintott.– Igen, ez látszólag kézenfekvo. De képzeld el, hogy mi történne ma, ha a neveloitek hirtelen

szükségtelennek ítélnék a középfokú oktatást.Pár pillanatig eltöprengtem ezen, majd azt mondtam:– Igen, értem, hogy mit mondasz. Hirtelen húszmillió gyerek versengene a nem létezo állá-

sokért. A munkanélküliségi ráta az egekbe szökne.– Szó szerint katasztrofális hatása lenne, Julie. Tudod, nemcsak az lényeges, hogy távol

tartsák ezeket a tizennégy–tizennyolc éveseket a munkaeropiactól, hanem az is, hogy otthonmaradjanak mint nem kereso fogyasztók.

– Ez meg mit jelent?– Ez a korosztály hatalmas mennyiségu pénzt, becslések szerint évente kétszázmilliárd dol-

lárt, vesz ki a szülok zsebébol, hogy könyvekre, ruhákra, játékokra, csecsebecsékre, CD-kreés hasonló, kifejezetten nekik és csakis nekik kitalált dolgokra költse. Számos hatalmas iparágszámít ezekre a fogyasztókra. Bizonyára tudatában vagy ennek.

– Igen, azt hiszem. Csak sosem gondoltam rá így.– Ha ezektol a tizenévesektol hirtelen azt várnák, hogy bérbol és fizetésbol élok legyenek,

akik többé nem tudják több milliárd dollártól megszabadítani a szüleiket, akkor egyik napróla másikra eltunnének ezek a fiatalokat célzó iparágak, még több millió embert zúdítva ezzel amunkaeropiacra.

– Értem. Ha a tizennégy éveseknek el kellene tartaniuk magukat, akkor nem Nike cipokre,videojátékokra és CD-kre költenének a pénzüket.

– Ötven éve, Julie, a tizenévesek felnotteknek készített filmekre ültek be, és felnotteknektervezett ruhákat viseltek. Az általuk hallgatott zenét nem nekik, hanem a felnotteknek szerez-ték és adták elo – olyan felnottek, mint például Cole Porter, Glenn Miller és Benny Goodman.Hogy részesei lehessenek a háború utáni elso divatorületnek, a tini lányok összeszedték azapjuk kidobott hosszú ujjú fehér ingeit. Ilyesmi ma nem fordulna elo.

– Az biztos.Izmael elhallgatott egy pár percre. Aztán azt mondta:– Az elobb említetted, hogy órán szó volt a törvényjavaslatok kongresszusi elfogadásának

menetérol. Feltételezem, hogy tényleg tanultátok ezt az iskolában.– Úgy van. Állampolgári ismeretek órán.– És valóban tudod, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat?– Semmit sem tudok róla, Izmael.– Dolgozatot írtál belole?– Hogyne.– Sikerült?– Hát persze. Mindig sikerülnek.

78


– Szóval állítólag „megtanultad” a törvényjavaslatok elfogadásának menetét, sikeresen dol-gozatot írtál belole, és rögtön el is felejtetted az egészet.

– Pontosan.– Tudsz törtet törttel osztani?– Azt hiszem, igen.– Mondj egy példát.– Lássuk csak. Van egy fél tortád, és háromfelé akarod vágni. Mindegyik szelet egyhatod

része lesz az egésznek.– Ez a szorzásra példa, Julie. Egy kettedszer egy harmad az egy hatod.– Tényleg, igazad van.– Valószínuleg negyedikben tanultad a törtek osztását.– Rémlik valami.– Próbálj meg kitalálni egy másik példát egy tört törttel való osztására.Megpróbáltam, majd kénytelen voltam beismerni, hogy nem megy ez nekem.– Ha egy fél tortát háromfelé vágsz, akkor hatodrésznyi szeleteket kapsz. Ez elég világos.

Ha kétfelé vágod, akkor negyedrésznyieket. Ha egy fél tortát egyfelé osztasz, akkor mennyitkapsz?

Kifejezéstelenül bámultam rá.– Ha egy fél tortát egyfelé osztasz, akkor természetesen egy fél tortát kapsz. Ha eggyel

osztasz egy számot, akkor maga a szám az eredmény.– Tényleg.– Mit kapsz, ha egy fél tortát egy ketteddel osztasz?– Ó, hú. Egy egész tortát?– Természetesen. És mit kapsz, ha egy fél tortát egy harmaddal osztasz?– Három felet. Azt hiszem. Másfél tortát.– Úgy van. Negyedikben heteket töltöttél el mindennek az elsajátításával, de persze ez na-

gyon elvont a negyedikeseknek. A dolgozatot viszont feltehetoen jól megírtad.– Hogyne.– Tehát megtanultál mindent, ami a dolgozat megírásához szükséges volt, aztán rögtön el-

felejtetted. Tudod, hogy miért felejtetted el?– Azért, mert senkit se érdekel.– Pontosan. Ugyanazért felejtetted el, amiért azt, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a

törvényjavaslatokat : mert nem volt haszna az életedben. Az emberek valójában ritkán emlé-keznek arra, aminek nem veszik hasznát.

– Ez igaz.– Mennyi mindenre emlékszel az iskolában tavaly tanultakból?– Azt mondanám, hogy szinte semmire.– Szerinted különbözöl az osztálytársaidtól ebben?– Egyáltalán nem.– Tehát a legtöbben szinte semmire sem emlékeztek abból, amit elozo évben tanultatok.– Úgy van. Nyilván mindannyian tudunk írni, olvasni és egyszeru számításokat végezni ;

vagy legalábbis a többségünk.– Ami elég jól bizonyítja azt, amit az elobb mondtam. Az írásnak, olvasásnak és számolás-

nak hasznát veszitek az életben.

79


– Igen, kétségtelenül.– Van egy érdekes kérdésem számodra, Julie. Elvárják toled a tanáraid, hogy mindenre em-

lékezz, amit tavaly tanultál?– Nem, nem hiszem. Azt várják, hogy emlékezz rá, hogy szó volt róla. Ha a tanár kiejti

az „árapály” szót, akkor azt várja, hogy mindenki bólogasson és azt mondja: „Igen, tavalytanultuk.”

– Érted az árapályerok muködését, Julie?– Hát, tudom, hogy mik azok. De hogy az óceánok miért dudorodnak ki egyszerre a föld

két átellenes oldalán, azt egyáltalán nem értem.– A tanárodnak viszont nem említetted ezt.– Persze, hogy nem. Ha jól rémlik, 97 pontos lett a tesztem. Az osztályzatra jobban emlék-

szem, mint a tananyagra.– De most már meg tudod érteni, hogy az iskolában miért töltesz el szó szerint éveket olyas-

minek a megtanulásával, amit aztán a számonkérés után rögtön el is felejtesz.– Tényleg?– Igen. Próbáld meg.Megpróbáltam.– Valamivel távol kell tartaniuk bennünket a munkaeropiactól. Valami tetszetos dologgal.

Valami iiigazán hasznosnak tunovel. Nem hagyhatják, hogy tizenkét évig csak szipózzunkmeg rockzenét hallgassunk.

– Miért nem, Julie?– Mert egyszeruen nem tunne helyesnek. Vége lenne a komédiának. Kitudódna a titok.

Mindenki tudná, hogy csak azért vagyunk ott, hogy elüssük valamivel az idot.

– Amikor felsoroltad, hogy az emberek szerint mik a bajok az iskoláitokkal, akkor említet-ted, hogy rosszul készítik fel az embereket a munkára. Szerinted miért van ez így?

– Hogy miért? Nem tudom. Nem is igazán értem a kérdést.– Gondolkodj úgy, ahogy én tenném.– Á – mondtam. Három perc után sem jutottam ennél többre. Aztán beismertem, hogy fo-

galmam sincs, hogy hogyan gondolkodjak úgy, mint o.– Mit gondolnak az emberek az iskolának errol a hibájáról, Julie? Ennek nyomán rá fogsz

jönni, hogy mit tanít errol Kultúra Anya.– Az emberek szerint az iskolák nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Talán ezt gondolják.– Találgatás helyett próbálj meg valami olyat mondani, amiben némileg biztosabb vagy.Egy kis gondolkodás után azt mondtam:– A gyerekek lusták, az iskolák nem értenek a feladatukhoz, és nem kapnak elég pénzt.– Helyes. Tényleg ezt tanítja Kultúra Anya. Mit tennének az iskolák, ha több pénzt kapná-

nak?– Ha több pénzt kapnának, akkor jobb tanárokat vehetnének fel, vagy jobban megfizethet-

nék oket, és azt hiszem, úgy gondolják, hogy a több pénz jobb munkára ösztönözné a tanáro-kat.

– És mi a helyzet a lusta gyerekekkel?– A pénz egy részét új szerkentyukre, jobb könyvekre meg szebb tapétákra költenék, és

akkor a gyerekek kevésbé lennének lusták. Valami ilyesmi.

80


– Akkor hát tegyük fel, hogy ezek az új és fejlettebb iskolák új és fejlettebb iskolavégzettembereket adnak a világnak. Mi történik ekkor?

– Nem tudom. Talán könnyebben találnak munkát.– Miért, Julie?– Mert képzettebbek. El tudják végezni mindazt, amit a munkaadók akarnak.– Kiváló. Szóval Johnny Smith nem lesz kénytelen csomagolóként dolgozni egy élelmiszer-

boltban, igaz? Igazgatóhelyettesi állásra pályázhat.– Úgy van.– És ez csodálatos, nem?– Igen, azt hiszem.– Csakhogy, tudod, Johnny Smith bátyja négy évvel korábban végzett, amikor még nem

voltak újak és fejlettebbek az iskolák.– És?– O is az élelmiszerboltban dolgozik. Persze képzettség híján csomagolóként kellett kezde-

nie.– Á. Igaz.– És most négy év után o is szeretne jelentkezni az igazgatóhelyettesi állásra.– Ajaj – feleltem.– Aztán itt van még Jennie Jones, egy másik új és fejlettebb végzos. Nem kénytelen a segéd-

adminisztrátor alacsony pozíciójában dolgozni a könyvelocégnél. Rögtön irodavezeto lehetbelole. És ez csuda klassz, nem?

– Eddig még az.– De az anyja pár évvel ezelott tért vissza a munkába, és mivel nem volt képzettsége, kény-

telen volt egy szerény segédadminisztrátori állást vállalni a könyvelocégnél. Most pedig elo-léphet irodavezetové.

– Baj van.– Szerinted kedvelni fogják az emberek az új és fejlettebb, a végzosöket jó munkákra fel-

készíto iskoláidat?– Nem.– Most már tudod, hogy miért készítik fel rosszul az iskolák a végzosöket a munkára?– Persze. A végzosöknek a létre legalsó fokán kell kezdeniük.– Látod tehát, hogy az iskoláitok azt csinálják, amit valójában vártok tolük. Az emberek azt

képzelik, hogy szívesen látnák, ha a gyerekeik tényleg hasznos üzleti képzettséggel állnánakmunkába, de ha valóban így lenne, akkor azonnal az idosebb testvéreikkel és a szüleikkelversengenének az állásokért, ami katasztrofális lenne. És ha a végzosök fejlett készségekkelhagyják el az iskolát, akkor ki csomagolna az élelmiszerboltokban, Julie? Ki söpörne fel? Kilenne benzinkutas? Ki végezné el az iktatást? Ki forgatná a hamburgereket?

– Azt hiszem, ez olyan életkor szerinti dolog lenne.– Vagyis azt mondanád Johnny Smith-nek és Jennie Jonesnak, hogy nem azért nem lehet

övék az áhított állás, mert a többiek képzettebbek, hanem mert idosebbek.– Úgy van.– Akkor mi értelme annak, hogy Johnny és Jennie megszerzi az ezekhez az állásokhoz

szükséges készségeket?– Gondolom az, hogy ha ilyen készségekkel hagyják el az iskolát, akkor legalább képzettek

81


lesznek, amikor eljön az o idejük.– Az idosebb testvéreik és a szüleik hol tettek szert ezekre a készségekre?– A munkahelyeiken, gondolom.– Mármint táskákba pakolva, söprögetve, benzint tankolva, iktatást végezve, hamburgereket

forgatva.– Igen, gondolom.– És a te fejlettebb végzoseid nem tennének szert ugyanazakra a készségekre, melyekre az

idosebb testvéreik és a szüleik munka közben tettek szert?– De igen.– Akkor mi elonyük származik abból, hogy már elore elsajátítják oket? Hiszen munka köz-

ben úgyis szert tesznek rájuk.– Azt hiszem, sehogy sincs elony – mondtam.

– Most pedig lássuk, ki tudod-e találni, hogy az iskoláitokból miért nulla életben maradásiképességgel kerülnek ki a végzosök.

– Jól van. . . Eloször is, Kultúra Anya szerint nem lenne értelme annak, hogy jó életbenmaradási képességeik legyenek.

– Miért nem, Julie?– Mert nincs rá szükségük. A primitív embereknek persze szükségük van rá, de a civilizál-

taknak nincs. Idopocsékolás lenne megtanulniuk egyedül életben maradni.Izmael megkért, hogy folytassam.– Azt hiszem, ha te irányítanád ezt a párbeszédet, akkor megkérdeznéd, hogy mi történne,

ha az életben maradásra 100%-osan képes új és fejlettebb tanulókat képeznénk.Bólintott.Egy darabig gondolkozva ültem.– Eloször az jutott eszembe, hogy erdei túravezeto lenne belolük, vagy ilyesmi. De ez teljes

hülyeség. A lényeg az, hogy ha 100%-ig képesek az életben maradásra, akkor egyáltalán nemkellene elhelyezkedniük.

– Folytasd.– A táplálék elzárása nem tartaná benn oket a börtönben. Kint lennének. Szabadok lenné-

nek!Izmael megint bólintott.– Persze néhányan inkább bent maradnának; de ez választás kérdése lenne. Merem állíta-

ni, hogy egy Donald Trump, George Bush vagy Steven Spielberg semmi hajlandóságot nemmutatna az Elvevo börtön elhagyására.

– Lefogadom, hogy nem csak néhányan lennének. Fogadok, hogy az emberek fele maradna.– Folytasd. Mi történne ekkor?– Még ekkor is nyitva állna az ajtó. Özönlenének kifelé az emberek. Sokan bent maradná-

nak, de sokan kimennének.– Vagyis sokatok számára nem paradicsomi élet az, hogy munkát szerezzetek és nyugdíjas

korotokig dolgozzatok.– De nem ám – mondtam.– Tehát most már tudod, hogy az iskoláitokból miért nulla életben maradási képességgel

kerülnek ki a végzosök.

82


– Igen, tényleg. Mivel nem képesek az életben maradásra, kénytelenek beszállni az Elvevokgazdaságába. Nem tudnak kiszállni belole még akkor sem, ha szeretnének.

– És megint vegyük észre a lényeget : akármennyire is panaszkodtok, az iskoláitok ponto-san azt teszik, amit vártok tolük, vagyis olyan dolgozókat bocsátanak ki, akik kénytelenekbeszállni a gazdasági rendszeretekbe, elore kiválasztott osztályokra bontva. A középiskolátvégzettek általában fizikai munkára vannak rendeltetve. Lehet, hogy éppen olyan értelmesekés tehetségesek, mint az egyetemet végzettek, de nem bizonyították be ezt további négy évigtartó tanulmányok elviselésével – olyan tanulmányokéval, melyek többnyire semmivel semhasznosabbak az életben az elozo tizenkét év tanulmányainál. Mindazonáltal a diploma olyanszellemi munkák elott nyitja meg az utat, amelyeket általában nem kaphatnak meg a középis-kolát végzettek.

Hogy a fizikai és szellemi munkások valójában mennyi mindenre emlékeznek a tanulmá-nyaikból, az nem számít – sem a munkájukban, sem a magánéletükben. Nagyon, nagyon ke-vés embernek kell közülük törtet törttel osztani, mondatot elemezni, békát boncolni, versetelemezni, tételt bizonyítani, Jean-Baptiste Colbert gazdaságpolitikáját tárgyalni, meghatároz-ni a különbséget a spenseri és shakespeare-i szonett között, bemutatni a törvényjavaslatokkongresszusi elfogadásának menetét, vagy elmagyarázni, hogy miért emelkedik ki az óceán aföld átellenes oldalain az árapályerok hatására. Tehát ha iskolavégzéskor nem képesek mind-ezekre, az egyáltalán nem számít. A posztgraduális képzés az nyilván más. Az orvosoknak,ügyvédeknek, természettudósoknak, tudósoknak stb. valóban szükségük van a képzésük sorántanultakra, tehát a népesség e kis hányadának valóban használ az oktatás, nem pedig csak távoltartja oket a munkaeropiactól.

Kultúra Anya megtévesztése itt abban áll, hogy szerinte az iskolák a emberek szükségleteitszolgálják. Valójában a gazdaságotok szükségleteit szolgálják. Az iskolák olyan végzosöketadnak a világnak, akik munka nélkül nem tudnak élni, de nincsenek foglalkozási készségeik,és ez tökéletesen megfelel a gazdasági szükségleteiteknek. Amit az iskoláitoknál tapasztaltok,az nem hiba, hanem rendszerszintu követelmény, melyet szinte száz százalékos hatékonyság-gal teljesítenek.

– Izmael – szóltam, és egymásra néztünk. – Erre mind egymagad jöttél rá?– Igen, az évek során, Julie. Nagyon lassan gondolkodom.

83

Kóválygás az iskola körül � 2. rész

Izmael megkérdezte, hogy figyeltem-e már fiatalabb testvéreket csecsemokoruktól a fölcse-peredésükig, amire nemmel feleltem.

– Akkor nem tapasztaltad meg, hogy a kisgyerekek az ismert világegyetem leghatékonyabbtanulógépei. Könnyedén megtanulnak minden nyelvet, amelyet odahaza beszélnek körülöttük.Senkinek sem kell leültetnie oket egy osztályteremben, hogy beléjük sulykolja a nyelvtant és aszavakat. Nem csinálnak házi feladatokat, nem írnak dolgozatokat, nincsenek osztályzatok. Azanyanyelvük megtanulása egyáltalán nem fárasztó munka nekik, mert persze óriási közvetlenhasznot és örömet jelent számukra.

E korai évek során minden, amit megtanulnak, óriási közvetlen hasznot és örömet jelent,még akkor is, ha csak négykézláb mászásról, építokockázásról, fazék kanállal verésérol vagyfültépo sikoltozásról van szó. A kisgyerekek tanulásának csak az szab korlátot, hogy mit ké-pesek szemügyre venni, meghallani, megszagolni és a kezeikbe venni. Ez a tanulási vágy azóvodába kerüléskor is muködésben van, legalábbis egy darabig. Emlékszel, hogy miféle dol-gokat tanultál az óvodában?

– Nem, nem mondhatnám.– Rachel a következoket tanulta húsz éve, és kétlem, hogy manapság mást tanítanának.

Megtanulta az elsodleges színek neveit : vörös, kék, sárga, zöld stb. Megtanulta az alapvetomértani formákat : négyzet, kör, háromszög. Megtanulta az óra leolvasását. Megtanulta a na-pok neveit. Megtanult számolni. Megtanulta az alapveto pénzegységeket : egycentes, ötcentes,tízcentes stb. Megtanulta a hónapok és az évszakok neveit. Ezek nyilván olyasmik, amiket bár-ki tudna, akár iskolában tanulta, akár nem, de valamennyire azért még hasznot és örömet hoz atudásuk, így a legtöbb gyereknek semmi nehézséget nem okoz megtanulni oket az óvodában.Miután mindezeket átismételték elsoben, Rachel rátért az összeadás és kivonás tanulására,valamint az olvasás alapjainak elsajátítására (bár valójában már legalább négyéves kora ótaolvasott). A gyerekek általában ezeket is hasznosnak és örömtelinek találják. Mindamellettnem áll szándékomban ily módon végigmenni a tananyagon. A lényeg az, hogy az óvodától aharmadik osztályig a legtöbb gyerek elsajátítja a kultúrátokban való boldoguláshoz szükségeskészségeket, a három „-ás”-t : írás, olvasás, számolás. Olyan készségek ezek, melyeket még ahét-nyolc évesek is tényleg használnak, méghozzá élvezettel. Százötven éve ebbol állt a pol-gárok alapoktatása. A negyediktol a tizenkettedikig tartó oktatás a fiatalok munkaeropiactólvaló távol tartása végett került bele a tantervbe; ezekben az osztályokban tanítanak olyasmi-ket, amiket a legtöbb diák nem talál hasznosnak az életében, és amiknek az elsajátításábanörömét sem leli. Példa erre a törtek összeadása, kivonása, szorzása és osztása. Nincs gyerek(és csak nagyon, nagyon kevés felnott akad), akinek alkalma adódik használni ezeket az is-mereteket, de hozzá lehetett oket adni a tananyaghoz, így hát hozzá is lettek adva. Sok-sokhónap megy el velük, és ez tiszta haszon, hiszen az egészben a diákok idejének az eltöltésea lényeg. Említettél más tantárgyakat, például az állampolgári ismereteket és a földtudomá-

84

Kóválygás az iskola körül – 2. rész

nyokat, melyek boven szolgáltatnak alkalmat idoigényes elfoglaltságokra. Emlékszem, hogyRachelnek meg kellett tanulnia a fovárosok neveit valamelyik órára. Erre a tendenciára az akedvenc példám, ami nyolcadikban esett meg vele. Megtanulta kitölteni a szövetségi jövede-lemadó-bevallási nyomtatványt, holott leghamarabb csak öt év múlva lett volna rá szüksége,addigra pedig nyilván elfelejti a nyomtatványt, amelyet amúgy is lényegesen átdolgoznak. Éspersze minden gyerek éveken át tanulja a történelmet – az országét, az államét, a világét, azókorét, a középkorét és a modern korét –, aztán a tanultaknak körülbelül az egy százalékamarad meg bennük.

– Azt hittem, hogy helyesled a történelem tanítását – mondtam.– Nagyon is helyeslem. Mindennek a tanítását helyeslem, mert a gyerekek mindent tudni

akarnak. Leginkább azt akarják tudni a történelemrol, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok;ám a kultúrátokban senkinek sem jutna eszébe ezt tanítani. Inkább elárasztják oket tízmilliónévvel, dátummal és ténnyel, melyet tudniuk „kell”, de rögtön elfelejtik oket, amint nem kellbelolük dolgozatot írniuk. Olyan ez, mintha egy ezeroldalas orvosi könyvet adnál egy négy-évesnek, aki azt akarja tudni, hogy honnan jönnek a gyerekek.

– Igen, ez teljesen igaz.– Te itt most a számodra fontos történelemrol tanulsz. Nem így van?– De.– El fogod felejteni?– Nem. Nem valószínu.– A gyerekek bármit megtanulnak, amit meg akarnak tanulni. Az órán nem tudják meg-

tanulni a százalékszámítást, de könnyedén rájönnek az ütésátlag kiszámítására a baseballban(persze ez is csak százalékszámítás). Az iskolában meggyulik a bajuk a természettudományórával, de a személyi számítógépeiken könnyen feltörik a legkifinomultabb számítógépes biz-tonsági rendszereket is.

– Igaz, igaz, igaz.

– Ha figyeled a megfelelo folyóiratokat, újságokat vagy tévémusorokat, akkor észreveszed,hogy hetente legalább egyszer beszámolnak valami új, az iskoláitok „rendbe hozását” célzótervrol. Rendbe hozás alatt azt értik, hogy az iskolák ezentúl az embereket szolgálják, ahe-lyett hogy csak elzárják oket tizenkét évre, aztán pedig képzetlenül a munkaeropiacra engedikoket. A kultúrátok emberei azt hiszik, hogy ennek megvalósításához ki kell találniuk valamita semmibol. Eszükbe sem jut, hogy talán a spanyolviasz feltalálásával próbálkoznak. Ha eset-leg még nem hallottad volna, a „feltalálja a spanyolviaszt” kifejezés azt jelenti, hogy valakikeményen küzd egy olyan áttörés eléréséért, amelyet már réges-rég elértek.

A törzsi népek oktatási rendszere annyira jól muködik, hogy senkinek sem kell erolköd-nie, a tanulók nem ütköznek nehézségekbe, és a végzosök tökéletesen elsajátítottak mindentahhoz, hogy elfoglalják a helyüket a társadalmukban. Félrevezeto azonban rendszerként be-szélni róla, ha orökkel és a felügyeloikkel teli hatalmas épületekre számítasz, melyeket a helyiés a körzeti felügyeleti szerv irányít. Nincsenek ilyesmik. A rendszer teljesen láthatatlan éstestetlen, és ha megkérnél egy törzsi embert a bemutatására, akkor fogalma sem lenne, hogymirol beszélsz. Folyamatosan és erofeszítés nélkül zajlik náluk az oktatás, ami azt jelenti,hogy annyira vannak tudatában a muködésének, mint a gravitációénak.

Olyan folyamatosan és erofeszítés nélkül zajlik náluk az oktatás, mint egy családban, ahol

85


van egy hároméves gyerek. Ha nem helyezik kiságyba vagy járókába, akkor egyszeruen nemlehet megakadályozni a tanulásban. A hároméves gyerek egy ezerkarú kutató lény, amely min-dent megvizsgál. Mindent meg kell fognia, szagolnia, ízlelnie, mindent föl kell forgatnia; megkell néznie, hogy hogyan néz ki valami a levegon átsuhanva, hogy milyen érzés lenyelni vagya fülbe dugni. A négyéves gyerek nem kevésbé szomjazza a tudást, ám már nem kell megis-mételnie a hároméves kísérleteit. Már megfogott, megszagolt, megízlelt, fölfordított, elhajítottés lenyelt mindent, amit kellett. Készen áll továbblépni és kifelé kalandozni – mint ahogy azötéves, a hatéves, a hétéves, a nyolcéves, a kilencéves, a tízéves stb. gyerek is. De a kultúrátok-ban nem engedik meg neki. Nagy rendetlenséggel járna. A gyereket ötéves korától korlátoznikell, be kell zárni, és kényszeríteni kell, hogy ne azt tanulja, amit akar, hanem azt, amit azállam törvényhozói és a tantervek készítoi szerint meg „kell” tanulnia, pontosan úgy, ahogy azösszes vele azonos korú gyereknek.

A törzsi társadalmakban nem így van. Ott a hároméves gyerek addig mehet el az ot körül-vevo világ felderítésében, ameddig akar; és nem megy el olyan messze, mint négy-, öt-, hat-,hét- vagy nyolcévesen. Egyszeruen semmilyen korban nem zárják ki vagy be, nem teszik beelotte az ajtót. Nincs olyan életkor, amikor meg „kell” tanulnia egy adott dolgot. Még csakeszébe sem jutna senkinek ilyesmi. A gyereket végso soron elbuvöli minden, amit a felnottekcsinálnak, és elkerülhetetlen, hogy végül maga is meg akarja csinálni – nem feltétlenül ugyan-azon a napon, mint a többi gyerek, és nem feltétlenül ugyanazon a héten vagy évben. Ez nemkulturális folyamat, Julie, hanem genetikai. Vagyis a gyerekek nem tanulják meg utánozni aszüleiket. Hogyan is lehetne ilyesmit tanítani? Beléjük van drótozva a szüleik utánzása. Szü-letésüktol fogva utánozni szeretnék oket, mint ahogy a kacsák is születésüktol fogva követniakarják az elso mozgó dolgot, amit megpillantanak, és ez általában az anyjuk. Ez a bedrótozottviselkedés pedig egészen addig folytatódik. . . meddig is, Julie?

– Tessék?– A gyerek arra vágyik, hogy megtanuljon mindent, amit a szülei csinálnak, de ez a vágy

végül eltunik. Mikor?– Te jó ég, honnan tudjam?– Tökéletesen jól tudod, Julie. A serdülokor beálltával tunik el.– Hú – mondtam. – Tényleg.– A serdülokor beállta a gyerek szülok melletti tanulóidejének végét jelzi. Magát a gyerek-

kor végét. Ismétlem, ez nem kulturális kérdés, hanem genetikai. A törzsi társadalmak felfogásaszerint a serdülok készen állnak a felnottkorba való beavatásra – és be kell avatni oket. Töb-bé nem várhatod azt egy ilyen embertol, hogy a felnotteket akarja utánozni. Ez a vágy máreltunt, az életnek ez a szakasza lezárult. A törzsi társadalmakban ünnepélyesen elfogadjákezt, így mindenki biztos lesz benne. „Tegnap még gyerekek voltak ezek az emberek. Ma márfelnottek. Úgy van.”

Ennek az átalakulásnak a genetikai voltát bizonyítja, hogy nem tudtátok eltörölni a kultúraeszközeivel – törvényekkel és oktatással. Valójában törvényileg határozatlan életkorig kitol-tátok a gyerekkort, és olyan erkölcsi elojognak határoztátok meg a felnottkort, amelyet csakönmaga ítélhet meg magának az ember, de egyáltalán nem világos, hogy milyen alapokon.A törzsi kultúrákban úgy teszik felnotté az embereket, mint ahogy ti elnökökké teszitek azelnököket, és ugyanúgy nem kételkednek felnott voltukban, mint ahogy George Bush sem ké-telkedik elnök voltában. A ti kultúrátokban azonban a legtöbb felnott sosem egészen biztos

86


abban, hogy mikor sikerült átlépnie a határt – vagy hogy egyáltalán sikerült-e.– Ez igaznak tunik – mondtam. – Azt hiszem, ennek valami köze van a bandákhoz.– Természetesen. Biztosan ki tudod találni, hogy mi.– Szerintem a bandákba verodött srácok lázadnak a gyerekkort határozatlan ideig meg-

hosszabbító törvény ellen.– Igen, de persze nem tudatosan. Egyszeruen elviselhetetlennek érzik az életet egy ilyen tör-

vény hatálya alatt, elviselhetetlennek érzik, hogy meg kell tagadniuk a genetikai muködésüket,amely arról tudatja oket, hogy felnottek. Persze a bandák csak a viszonylag hátrányos helyze-tu csoportok körében virágzanak. Más csoportokat elég jól megjutalmaznak ahhoz, hogy párévig még hajlandók legyenek lemondani a felnottek kiváltságairól. Azok a srácok végzik ban-dákban, akik egyáltalán nem részesülnek jutalomban; legalábbis nem olyanban, amely érdeklioket.

– Igen, ez igaz.

– Kissé eltávolodtam veled az úttól. Meg akartam mutatni neked egy oktatási modellt, amelyaz embereket szolgálja. Egyszeruen muködik, kiadások nélkül, erolködés nélkül, bármiféleigazgatás nélkül. A gyerekek egyszeruen tetszésük szerint elmehetnek bárhová és elidozhetnekbárkinél, hogy a maguk választotta idoben megtanulják mindazt, amit meg akarnak tanulni.Nem részesül minden gyerek egyforma oktatásban. Mi a csudáért részesülne? Nem az a cél,hogy minden gyerek átvegye a teljes örökséget, hanem hogy minden nemzedék átvegye. Ésbizony át is veszi ; ezt az bizonyítja, hogy a társadalom nemzedékrol nemzedékre muködik,amire pedig nem lenne képes, ha nem adná tovább pontosan és maradéktalanul az örökséget asoron következo nemzedéknek.

Nyilván sok részlet nem adódik át a következo nemzedéknek. A pletyka nem része az örök-ségnek. Az ötszáz évvel korábbi eseményekre nem úgy emlékeznek, mint az ötven évvel ko-rábbiakra. Az ötven évvel korábbi eseményekre nem úgy emlékeznek, mint a tavalyiakra. Min-denki tudja azonban, hogy amit nem adnak át a fiatal nemzedéknek, az egyszeruen elveszik,teljesen és végleg. A lényeget azonban mindig átadják, pontosan azért, mert lényeges. Példáula mindennapi élethez szükséges eszközkészítési készségek gyakorlatilag nem veszhetnek el– pontosan azért, mert naponta használatosak, és a gyerekek olyan rutinszeruen sajátítják eloket, mint a kultúrátokban a telefon és a távirányító használatát. A mai csimpánzok megta-nulnak gallyal hangyákat „horgászni” a hangyabolyokból. A viselkedés nem genetikus, ám atanulás képessége az.

Mondtam Izmaelnek, hogy láthatólag olyasminek a megfogalmazásával küszködik, aminem igazán jut el hozzám. Nagy meglepetésemre hirtelen fölkapott egy zellert, majd akkorátharapott bele, hogy lövésszeru hang hallatszott. Csámcsogva rágta egy darabig, aztán folytatta.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Titi nevu öreg kékszárnyú réce, aki egy na-pon összehívta a többi öreg tekintélyt a La Manche csatornában levo Wight-szigeten. Mikorvégre összegyultek és helyet foglaltak, elolépett egy Ooli nevu kevésbé tekintélyes réce, hogybevezesse a találkozót.

„Bizonyára mind ismeritek Titit – kezdte –, de ha mégsem, bemutatom. Kétségtelenül ko-runk legnagyobb tudósa o, a világ vezeto madárvándorlási szakértoje, aki hosszabban és be-hatóbban tanulmányozta a madarak vándorlását, mint korábban bármelyik réce, legyen szókékszárnyúról vagy másról. Nem tudom, hogy ezúttal miért hívott össze bennünket, de kétsé-

87


gem sincs indítékainak kiválósága felol” – és ezzel átadta a szót Titinek.Titi figyelemfelkeltésként felborzolta a tollait, majd így szólt : „Azért vagyok ma itt, hogy

rábírjalak benneteket egy életbe vágóan fontos fiókanevelési újításra.” Ezzel bizony sikerültfelkeltenie mindenkinek a figyelmét; kérdések özönét zúdították rá a récék, akik tudni akar-ták, hogy mégis mi baj van azzal a fiókanevelési gyakorlattal, melyet több nemzedék óta al-kalmaznak sikerrel a kékszárnyú récék, mint azt bárki is számon tudná tartani.

„Megértem és elfogadom a fölháborodásotokat – válaszolta Titi, miután végre sikerült le-csöndesítenie oket. – Ám a mondandóm lényegének megértéséhez nektek is meg kell értene-tek és el kell fogadnotok, hogy nagyon különbözöm toletek. Amint Ooli barátom említette,én vagyok a madarak vándorlásának elso számú szakértoje a világon. Vagyis komoly elméletitudással rendelkezem egy olyan folyamatról, amelyet ti csupán gondolkodás nélkül és rutin-szeruen éltek meg. Nagyon egyszeruen fogalmazva: tavasszal és osszel minden évben egybizonyos nyugtalanságot tapasztaltok, melyet végül azzal enyhítetek, hogy ilyen vagy olyanirányban átrepültök a La Manche csatorna fölött. Nem így van?”

A hallgatóságban mindenki kénytelen volt ismerni, hogy így van, tehát Titi folytatta : „Nemvitatom, hogy a bizonytalan nyugtalanságérzetetek alapvetoen a költözésre ösztönözéseteketszolgálja, de nem szeretnétek, ha a gyerekeiteket valami megbízhatóbb dolog kalauzolná azéletben, mint holmi bizonytalan nyugtalanságérzet?”

Megkérték, hogy mondja el, mit ért ezen, mire azt mondta: „Ha olyan részletes megfigyelé-seket végeznétek, mint a hozzám hasonló tudósok, akkor tudnátok, hogy milyen elképesztoengyakran haboztok egy hétig vagy tíz napig is, bátortalanul neki-neki indultok, erre-arra repül-tök, úgy indultok útnak, mintha tényleg költöznétek, aztán pedig öt, tíz vagy akár húsz mérföldután visszafordultok. Tudnátok, hogy sokan közületek valóban útnak indulnak és megteszikaz egész utat ; csakhogy rossz irányban!”

A récék idegesen csapkodtak a szárnyaikkal, és zavaruk leplezésére felborzolták a tollaikat.Tudták, hogy Titi igazat beszélt (és amit mondott, az tényleg igaz – nemcsak a récékre, hanemtöbbnyire minden költözo madárra is), de bántotta oket, hogy ezt a hanyag viselkedést valakiészrevette. Megkérdezték, hogy miként javíthatnának a teljesítményükön.

„El kell érnünk, hogy a fiókáink tisztában legyenek a költözés ideális menetének tényezo-ivel. Fel kell készítenünk oket a lényeges körülmények megfigyelésére, és az indulás legelo-nyösebb pillanatának kiszámítására.”

„De mi úgy látjuk, hogy te tudósként már képes vagy erre – jegyezte meg az egyikük. –Nem mondhatnád csak meg nekünk, hogy mikor költözzünk?”

„Ez hihetetlenül nagy butaság lenne – válaszolta Titi. – Nem lehetek ott egyszerre minde-nütt, hogy elvégezzem a szükséges számításokat. Nektek magatoknak kell elvégeznetek okethelyben, a saját egyéni körülményeiteknek megfeleloen.”

Általában nem egy könnyen lehet récét sóhajtáson kapni, de ez a récecsapat e szavak hal-latán hangos sóhajtást hallatott. Titi azonban folytatta : „Ugyan már, nem olyan nehéz ez.Mindössze annyit kell megértenetek, hogy akkor elonyös a költözés, amikor a jelenlegi élo-helyetek alkalmassága kisebb, mint a célhely alkalmasságának és a vándorlási tényezonek aszorzata; ez utóbbi csupán annak mértéke, hogy a vándorlás hatására mennyivel csökkenne apotenciális költéssiker akaratlagos szabályozás alatt álló része. Tudom, hogy ez így elsore bo-nyolultnak hangzik, de pár meghatározás és matematikai képlet mindent tökéletesen tisztáznifog.”

88


Nos, e récék többsége csupán hétköznapi réce volt, és el sem tudták képzelni, hogy el-lentmondjanak egy ilyen neves és megbecsült tekintélynek, aki egyértelmuen sokkal többettudott náluk a vándorlásról. Úgy érezték, nincs más választásuk, mint belemenni a a terv-be, amely nyilván a javukat szolgálja. Hamarosan hosszú estéket töltöttek együtt a fiókáikkal,hogy megpróbálják megérteni és elmagyarázni az olyan kifejezéseket, mint vonulási utak min-tázata, tájékozódási mechanizmusok, visszatérés mértéke, valamint a szétszóródás és össze-tartás mértéke. A fiókákra a csintalan délelotti sütkérezés helyett a differenciál- és integrálszá-mítás tanulása várt, e matematikai eljárásoké, melyeket a tizenhetedik században dolgozott kikét híres kékszárnyú réce, Leibniz és Newton, lehetové téve ezzel az egy- vagy többváltozósfüggvények differenciálhányadosának és integráljának meghatározását. Pár év múlva mindenfiókától elvárták, hogy képes legyen kiszámítani mind a szabadon választott, mind a kötelezoköltözések vándorlási változóit. A vándorlási küszöbértékek kiszámításakor figyelembe ve-szik az idojárási viszonyokat, a szél irányát és sebességét, sot még a testsúlyt és a zsírtömegetis.

Az új oktatási rendszer kezdeti kudarca látványos volt, de nem váratlan. Titi jóslata szerintaz elso öt évben kevesebb lesz a sikeres költözés, mint rendesen, ám újabb öt év múlva aszámuk eléri s meghaladja majd a rendes értéket. Húsz év elteltével több réce fog sikeresenköltözni, mint korábban bármikor, mondta Titi. Amikor azonban a sikeres költözések számaismét elérte a normális szintet, akkor kiderült, hogy sokan meghamisították a számításokat– egyszeruen az ösztöneiket követték, és a számokat igazították a viselkedéshez, nem pedigfordítva. Szigorú szabályokat vezettek be az ilyesféle csalások kiküszöbölésére, mire a sikeresköltözések száma jelentosen lecsökkent. Végül elfogadták a tényt, hogy a hétköznapi szüloknem alkalmasak arra, hogy olyan bonyolult dolgokra tanítsák a fiókáikat, mint a költözés tudo-mánya. Ezzel csak a szakértok képesek megbirkózni. A fiókákat attól kezdve egészen fiatalonelragadták a fészkekbol, és az új szakértok hadára bízták oket, akik aztán durván versengoegységekbe osztották a fiatalokat, magas követelményeket támasztottak velük szemben, egy-séges számonkérést vezettek be, és szigorú fegyelmet tartottak. Számoltak némi ellenségesfogadtatásra az új rendszerrel szemben, és ez hamarosan be is következett krónikus hiányzá-sok, ellenségeskedés, levertség és öngyilkosság formájában a fiatalok körében. Hiányzásokatfelügyelok, orök, pszichoterapeuták és tanácsadók újabb hada próbálta ellenorzésük alatt tar-tani a helyzetet, ám a csapat tagjai hamarosan úgy menekültek, mint egy égo épület lakói (merthát Titi és Ooli nem volt elég orült ahhoz, hogy azt gondolja, eronek erejével is össze tudjatartani a récéket).

A két régi barát végignézte a csapat maradékának szétrebbenését, majd Ooli a fejét rázvaazon csodálkozott, hogy vajon hol követték el a hibát. Titi ingerülten felborzolta a tollait,és azt mondta: „Ott követtük el a hibát, hogy nem vettünk figyelembe egy nagy igazságot,nevezetesen azt, hogy a récék buták meg lusták, és tökéletesen megfelel nekik ez az állapot.”

– A vándorlással járó problémák – mikor indulj, merre menj, milyen messze menj, mikorállj meg – megoldása meghaladja akármelyik számítógép teljesítményét, ugyanakkor nemcsaka viszonylag méretes aggyal rendelkezo állatok oldják meg oket rutinszeruen, mint például amadarak, teknosök, rénszarvasok és medvék, hanem még a levéltetvek, laposférgek, szúnyo-gok, pattanóbogarak és meztelencsigák is. Érted?

– Hát persze.

89


– Olyan fajok alakultak ki több millió évnyi természetes kiválasztódás során, amelyek he-venyészett módon meg tudják oldani ezeket a problémákat ; nem tökéletesen, de megfeleloen,hiszen – íme! – itt vannak ezek a fajok. Ugyanígy, olyan emberi lények alakultak ki többmillió évnyi természetes kiválasztódás során, akik születésüktol fogva óriási vágyat éreznekarra, hogy megtanuljanak mindent, amit a szüleik tudnak, és akiknek a tanulási képességeikszó szerint minden képzeletet felülmúlnak. Ha a kisgyerekek egy négy nyelvet beszélo család-ban nonek fel, akkor hónapok alatt hibátlanul és erolködés nélkül megtanulják mind a négynyelvet. Nem kell beiskolázni oket, hogy megtanulják. Két év múlva azonban –

Feltartottam a kezemet.– Hadd fejezzem be, Izmael. Azt hiszem, értem. A gyerekek megtanulnak bármit, amit meg

akarnak tanulni, bármit, aminek hasznát veszik. De ahhoz, hogy rávegyék oket olyasmikneka tanulására, amiknek nem veszik hasznát, ahhoz iskolába kell járatni oket. Ezért kelleneknekünk az iskolák. Azért, hogy számukra haszontalan dolgok tanulására kényszerítsék a gye-rekeket.

– Amiket valójában nem is tanulnak meg.– Amiket valójában az utolsó kicsengetésig sem tanultak meg.

90

Az iskoláztatás felszámolása

– De nem gondolod komolyan – folytattam –, hogy az eredeti rendszer a mai világban ismuködne, ugye?

Izmael elgondolkodott ezen egy ideig, majd azt mondta:– Az iskoláitok tökéletesen muködnének, ha. . . mi, Julie?– Ha az emberek jobbak volnának. Ha remek volna az összes tanár, és ha az összes gyerek

elég figyelmes, szófogadó, dolgos és elorelátó volna ahhoz, hogy tudja: igazán a javára válikminden, amit az iskolában tanul.

– Rájöttetek, hogy az emberek nem lesznek jobbak, és nem is sikerült jobbá tennetek oket,így hát mit csináltok?

– Költjük a pénzt.– Egyre többet és többet és többet. Mert hát az embereket nem tudjátok jobbá tenni, de

pénzt azt mindig tudtok többet költeni.– Úgy van.– Hogyan hívjátok azt a rendszert, amelyik csak akkor muködik, ha az emberek jobbak,

mint korábban bármikor?– Nem tudom. Van külön neve?– Hogyan hívjátok azt a rendszert, amelyik arra a feltevésre épül, hogy az emberek jobbak

lesznek abban a rendszerben, mint korábban bármikor? Abban a rendszerben mindenki ked-ves, nagylelku, figyelmes, önzetlen, szófogadó, könyörületes és békés lesz. Miféle rendszerez?

– Utópisztikus?– Úgy van, Julie, utópisztikus. Mindegyik rendszeretek utópisztikus. A demokrácia maga a

paradicsom lenne – ha az emberek jobbak volnának, mint korábban bármikor. Természetesena szovjetek kommunizmusának is paradicsomnak kellett volna lennie – ha az emberek jobbaklettek volna, mint korábban bármikor. Az igazságszolgáltatásotok tökéletesen muködne, haaz emberek jobbak volnának, mint korábban bármikor. És persze az iskoláitok is tökéletesenmuködnének, ha teljesülne ez a feltétel.

– És? Nem igazán értem, hogy mire célzol.– Visszakérdezek, Julie. Komolyan azt gondolod, hogy az utópisztikus iskolarendszeretek

muködne a mai világban?– Értem, hogy mire gondolsz. A mai rendszerünk nem muködik. Illetve csak annyira, hogy

távol tartja a gyerekeket a munkaeropiactól.– A törzsi rendszer úgy kezeli az embereket, ahogy vannak, nem pedig úgy, ahogy a kí-

vánságaid szerint lenniük kellene. Ez egy teljesen gyakorlatias rendszer, amely több százezeréven át tökéletesen bevált az embereknek, de te láthatólag furcsállod az elképzelést, miszerintnektek is beválna most.

– Csak nem értem, hogyan muködne. Hogy miként lehetne muködésre bírni.

91


– Elobb mondd meg, hogy kiknek válik be a rendszeretek, és kiknek nem.– Az üzletnek jó, de az embereknek nem.– És most mit keresel?– Egy embereket szolgáló rendszert.Izmael bólintott.– A gyerekek életének korai évei alatt a rendszereteket nem lehet megkülönböztetni a törzsi

rendszertol. Úgy bántok a gyerekeitekkel, hogy az mindannyiótok számára élvezettel jár, ésmegengeditek, hogy szabadon mozogjanak a házban – többnyire. Nem hintázhatnak a csil-láron, nem dughatnak villát a konnektorba, de máskülönben szabadon felderíthetik, amit felakarnak deríteni. Négy-öt évesen már messzebb akarnak menni, és többnyire mehetnek is alakás közvetlen szomszédságában. Elmehetnek a folyosó végén vagy a szomszédban lakó gye-rekekhez. Az iskolában mindez a társadalmi tanulmányoknak felelne meg. Ebben a korbankezdik el felismerni a gyerekek, hogy nem minden család egyforma. Különböznek a tagjaik, aszokásaik és a jellegük tekintetében. A rendszeretekben ezt követoen iskolába járatjátok a gye-rekeket, ahol az idejük nagyobb részében korlátozzák a mozgásukat. Természetesen azonban atörzsi rendszerben ez nem így van. Hat-hét évesen a gyerekek érdeklodése nagyon különbözolesz. Egyesek közel maradnak az otthonhoz, mások –

Integetve jelentkeztem.– Hogyan tanulnak meg olvasni?– Julie, a gyerekek több százezer éven át meg tudták tanulni, amit meg akartak, és amire

szükségük volt. Ebben nincs változás.– Igen, de hogyan tanulnak meg olvasni?– Ugyanúgy tanulnak meg olvasni, ahogy látni is megtanultak; úgy, hogy látó emberek

társaságában voltak. Ugyanúgy, ahogy beszélni is megtanultak; úgy, hogy beszélo emberektársaságában voltak. Más szóval, úgy tanulnak meg olvasni, hogy olvasó emberek társaságábanvannak. Tudom, hogy bizalmatlanságra tanítottak téged e folyamattal szemben. Tudom, hogyazt tanították, hogy az ilyesmit jobb „szakemberekre” bízni, ám a szakembereknek valójábanelég kétesek a sikereik. Ne feledd, hogy a kultúrátok emberei több ezer éven át valahogyszakemberek segítsége nélkül is megtanultak olvasni. A helyzet az, hogy az olvasó családtagoktársaságában felnövo gyerekek olvasva nonek fel.

– Persze, de nem minden gyereknek vannak olvasó családtagjai.– A vita kedvéért tegyük fel, hogy egy gyerek egy olyan családban no fel, ahol nem olvas-

sák el az élelmiszerek csomagolásán levo recepteket, ahol nem olvassák el a tévében láthatófeliratokat, ahol nem olvassák el a telefonszámlát, ahol a szülok teljesen analfabéták. Ahol aszülok meg azt sem tudják megmondani, hogy egydolláros vagy ötdolláros van-e a kezükben.

– Rendben.– A gyerek négyéves korában egyre több életismeretre kezd szert tenni. Tételezzük fel, hogy

az összes szomszédja analfabéta? Szerintem ez túlzás, de azért tételezzük fel. Ötéves korábanmég tovább bovül a mozgástere, és szerintem igazán túlzás lenne azt feltételezni, hogy azegész környék analfabéta. Feliratok veszik körül, feliratok rengetegében él – melyeket meg-értenek a körülötte levo emberek, különösen a társai, akik egyáltalán nem szerénykednek anagyobb tudásukkal. Lehet, hogy nem fog rögtön egyetemista szintjén olvasni, de az isko-láitokban ennyi idosen úgyis csak az ábécét tanulná. Szóval eleget tanul. Megtanulja, amireszüksége van. Ez kétségtelen, Julie. Nincs kétségem afelol, hogy megtanulja. Nincs kétségem

92


afelol, hogy képes megtenni azt, amit a gyerekek több százezer éve könnyuszerrel megtesznek.És most éppen arra van szüksége, hogy képes legyen mindenre, amire a játszótársai képesek.

– Igen, ezt elhiszem.– Hat-hét évesen, ahogy tovább bovül a mozgástere, a játszótársaihoz hasonlóan o is szeret-

ne némi zsebpénzt. Nem kell iskolába járnia ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az egycen-teseket, ötcenteseket és tízcenteseket. Úgy fogja magába szívni az összeadást meg a kivonást,akár a levegot ; nem azért mert „jó matekos”, hanem mert szüksége van rájuk a világban valóegyre távolibb kalandozásai során.

A világon mindenütt lenyugözi a gyerekeket a szüleik házon kívüli munkája. Az új tör-zsi rendszerünkben a szülok tudni fogják, hogy a gyerekeiket be is vonhatják a munkájukba,ahelyett hogy évente több milliárd dollárt költenének az alapjában véve csak börtönökkéntmuködo iskolákra. Nem a gyerekek tanonckodásáról van itt szó; az valami egészen más. Egy-szeruen csak elérhetové tesszük számukra azt, amit tudni akarnak, márpedig minden gyerektudni akarja, hogy mit csinálnak a szülei távol az otthontól. Ha a gyerekek szabadjára van-nak engedve egy irodában, akkor ott is azt fogják csinálni, amit otthon – utánajárnak mindentitoknak, benéznek minden szekrénybe, és persze elsajátítják az összes gép használatát, a bé-lyegzotol a fénymásolóig, az iratmegsemmisítotol a számítógépig. És amennyiben még nemtudnak olvasni, akkor most biztosan megtanulnak, mert egy irodában nem sok mindent tudnakcsinálni, ha nem tudnak olvasni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szabad segédkezniük amunkában. Ebben a korban mindennél jobban szeretik azt az érzést, hogy segíthetnek anyánakés apának – és ismétlem, ez nem tanult dolog, hanem genetikus.

A törzsi társadalmakban magától értetodo, hogy a gyerekek az idosebbek mellett akarnakdolgozni. A dolgozók társasága egyben társasági kör is. Nem a munkásnyúzó üzemekrol be-szélek. A törzsi társadalmakban nem létezik ilyesmi. A gyerekeknek nem kell futószalag mel-letti munkások módjára viselkedniük, nem kell blokkolniuk érkezéskor és távozáskor. Mégishogyan tanuljanak meg valamit, ha nem szabad csinálniuk?

A gyerekek azonban hamar kimerítik a szüleik munkahelyein adódó lehetoségeket, különö-sen akkor, ha ugyanazok a feladatok ismétlodnek unalomig. Egyetlen gyereket sem fog sokáiglenyugözni a konzervrakosgatás egy élelmiszerboltban. Odakint várja oket a világ, és mi azzala feltevéssel éltünk, hogy egyetlen ajtó sem zárul be elottük. Képzeld el, hogy mennyi min-dent tanulhatna egy zenei hajlamokkal rendelkezo tizenkét éves gyerek egy zenei stúdióban.Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy állatok iránt érdeklodo tizenkét éves gye-rek egy állatkertben. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy festés iránt érdeklodotizenkét éves gyerek egy muvész mutermében. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatnaegy eloadómuvészet iránt érdeklodo tizenkét éves gyerek egy cirkuszban.

Persze nem lennének betiltva az iskolák, de csak azok vonzanák a tanulókat, amelyek ma is:a szépmuvészeti iskolák, a zene- és tánciskolák, a harcmuvészeti iskolák stb. A felsooktatásiintézmények is kétségtelenül vonzanák az idosebb tanulókat : az akadémiák, a természettudo-mányokat és szakmákat tanító iskolák. Fontos észrevenni, hogy ezek közül egyik sem börtön.Mindegyikben olyasmit tanítanak a tanulóknak, amit azok valóban meg akarnak tanulni, ésaminek számításuk szerint hasznát veszik majd.

Szerintem gyakori kifogásként hoznák fel minderre, hogy ez az oktatási rendszer nem bo-csátana ki „sokoldalú” tanulókat. Ám ez újra csak azt erosíti meg, hogy a kultúrátokban hiány-zik a bizalom a saját gyerekeitek iránt. Nem válnának sokoldalúan képzetté, ha minden szaba-

93


don hozzáférheto volna számukra a világotokban? Szerintem ez badarság. Annyira sokoldalú-ak lennének, amennyire csak szeretnék, és senki sem feltételezné, hogy az oktatás tizennyolcvagy huszonkét éves korban véget ér. Miért is feltételeznék? Ezek a korhatárok értelmüketvesztenék az oktatásban. És ami azt illeti, feltunne, hogy csak nagyon kevesen vágynak arra,hogy reneszánsz férfiak és nok legyenek. Miért kellene ilyesmire vágyniuk? Ha a kémián,az ácsmesterségen, a számítástechnikán vagy az igazságügyi antropológián kívül nem érde-kel más, az rajtad kívül kire tartozik? Valahogy minden szakterületnek sikerül elég érdeklodojelentkezot találnia minden nemzedékben. Sosem hallottam még olyat, hogy egy szakterületjelentkezok hiányában eltunt volna. Így vagy úgy, de minden nemzedékben vannak néhányan,akik holt nyelveket akarnak tanulmányozni, akiket lenyugöznek a betegségek testre gyakorolthatásai, akik égnek a vágytól, hogy megismerhessék a patkányok viselkedésének titkait – ésez ugyanúgy igaz lenne a törzsi rendszerben, mint ahogy igaz a mostani rendszeretekben.

Természetesen azonban a munkahelyeken lábatlankodó gyerekek komolyan visszavetnék ahatékonyságot és a termelékenységet. A gyerekek iskola-börtönökbe küldése szörnyen rosszugyan a gyerekeknek, de üzleti szempontból kétségtelenül csodás. Az itt felvázolt rendszertsosem fogják megvalósítani a kultúrátok emberei, amíg többre tartjátok az üzletet az embe-reknél.

– Tehát támogatnád mondjuk az otthoni iskoláztatást – mondtam.– Egyáltalán nem támogatom az otthoni iskoláztatást, Julie. A gyerekek iskolázása és a

haliskola közti kapcsolat nem pusztán nyelvi véletlen. A gyerekeknél szükségtelen az isko-lázás minden fajtája, és nemkívánatos hatásokkal is jár. A gyerekeknek öt-, hat-, hét- vagynyolcévesen ugyanúgy nincs szükségük iskolázásra, mint két- vagy háromévesen sem, amikorkönnyuszerrel csodákat visznek véghez a tanulásban. A szülok az elmúlt években belátták agyerekek iskolába járatásának hiábavalóságát, mire az iskolák így feleltek: „Nos, jól van, ott-hon maradhatnak a gyerekeik, azt azonban bizonyára tudják, hogy továbbra is iskoláztatniukkell oket, nem bízhatják csak úgy rájuk, hogy azt tanulják, amire szükségük van. Ellenoriznifogjuk magukat, hogy véletlenül se hagyják oket azt tanulni, amire szükségük van, hanem azttanulják, amit az államunk törvényhozói és a tantervek készítoi szerint tanulniuk kell.” Öt-vagy hatéves korban az otthoni iskoláztatás talán még a kisebbik rossz a szokásos iskolázta-táshoz viszonyítva, viszont késobb már aligha. A gyerekeknek nincs szükségük iskoláztatásra.Arra van szükségük, hogy elérheto legyen, amit tanulni akarnak – vagyis hozzá kell tudniukférni az otthonukon kívüli világhoz.

Mondtam Izmaelnek, hogy tudok még egy okot, amiért az embereknek nem kellene a törzsirendszer.

– A világ nagyon veszélyes hely. Az emberek manapság nem engednék szabadon kószálnia gyerekeiket egy városban.

– Nem vagyok biztos benne, Julie, hogy a legtöbb üzleti negyed manapság veszélyesebbaz iskoláknál. Ahogy olvastam, a gyerekek hajlamosabbak halálos fegyverekkel menni az is-kolába, mint az irodai dolgozók a munkába. Nem sok cégnél kell biztonsági oröknek állni afolyosókon, hogy védjék a vezetoket a dolgozók támadásától és a dolgozókat egymástól.

El kellett ismernem, hogy sok igazság volt a szavaiban.– Mindenekelott azonban arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a ti rendszeretek az

utópisztikus. A törzsi rendszer nem tökéletes, de nem is utópisztikus. Maradéktalanul megva-

94


lósítható, és évente több tíz- vagy talán százmilliárd dollárt takarítanátok meg vele.– Azért nem hiszem, hogy sok szavazatot kapnál a tanároktól.Izmael vállat vont.– A mai kiadásaitok felébol teljes nyugdíjjal nyugdíjba küldhetnétek minden tanárt.– Igen, erre talán rámozdulnának. De tudok még valamit, amit az emberek mondanának

minderre: Olyan sok tanulnivaló van ebben a csuda klassz kultúránkban, hogy éveken át isko-lába kell járatnunk a gyerekeket.

– Tényleg mondani fogják, és annyiban igazuk van, hogy óriási mennyiségu megtanulha-tó dolog van a kultúrátokban, amely egyetlen törzsi kultúrában sem létezett. Csakhogy ezekaz emberek nem értik a mondandóm lényegét. A polgárok alapoktatását nem azért bovítet-ték négyosztályosról nyolcra, hogy csillagászatot, mikrobiológiát és állattant tanítsanak. Nemazért bovítették nyolcosztályosról tizenkettore, hogy asztrofizikát, biokémiát és oslénytant ta-nítsanak. Nem azért bovítették tizenkét osztályosról tizenhatra, hogy urbiológiát, plazmafizi-kát és szívmutéteket tanítsanak. A mai végzosök nem úgy járják ki az iskolát, hogy ott van afejükben az elmúlt száz év minden új eredménye. A száz évvel ezelott élt ükapáikhoz hasonló-an csak annyi tudás van a fejükben iskolavégzéskor, amennyi ahhoz elég, hogy a munkaeropi-acon legalul kezdjék: hamburgereket forgassanak, benzint tankoljanak és élelmiszerboltokbancsomagoljanak. Csak a mai végzosöknek sokkal tovább tart eljutni idáig.

95

Az Elvev®k gazdagsága

Másnap, vasárnap lévén, túl akartam lenni a hétvégi házi feladaton, mielott újra elmentemvolna Izmaelhez, így aztán a délután derekán értem oda a 105-ös szobához. Már a kilincsenvolt a kezem, amikor jól kivehetoen hallottam, amint azt mondja valaki odabenn: „Az istenektudhatnak róla.”

A hangyás megelozött.Körülbelül tíz másodpercig fontolóra vettem, hogy a közelben kószálok egy darabig, de

aztán elvetettem a gondolatot. Zord hangulatban hazafelé vettem az irányt.Az istenek tudhatnak róla.Azon tunodtem, hogy miféle párbeszéd része volt a mondat. Bizonyára nem iskolarendsze-

rekrol és tanári nyugdíjakról szólóé. Nem mintha számított volna a téma. Akkor is ugyanígyéreztem volna magam, ha azt hallottam volna, hogy „a bevásárlóközpontok tudhatnak róla”vagy „a Green Bay Packers tudhat róla”. Érted, mit mondok: féltékeny voltam.

Gondolom, azt hiszed, hogy te nem lettél volna az.

– Szeretném, ha megvizsgálnád, hogy felfogod-e az üzenetem lényegét – mondta Izmael,mikor szerdán végre sikerült visszamennem hozzá. – Lássuk, hogy érted-e azt, amit rendszer-telenül újra meg újra eloadok neked.

Gondolkodtam egy kicsit, majd azt mondtam:– A kincs helyét próbálod megmutatni.– Pontosan, Julie. A kultúrátok emberei szerint teljesen üres volt a kincstár, amikor tízezer

éve megérkeztetek civilizációt építeni. Szerintetek az emberlét elso hárommillió éve a tuzön ésa koeszközökön kívül semmivel sem gyarapította az emberi tudás tárházát. Valójában azonbanazzal kezdtétek, hogy kihajítottátok a kincstárból a legértékesebb dolgokat. Nulláról kezdveakartatok mindent újra kitalálni, és így is tettetek. Eltekintve a termékektol (amelyek nagyonjól beválnak), sajnos nagyon kevés olyasmit tudtatok kitalálni, ami jól beválik – az emberek-nek. Nagyon rosszul szolgálja az embereket a törvényhozásotok, amelynek a törvényei köztu-dottan meg lesznek szegve, de a saját kincstáratokból sehogyan sem tudjátok mivel helyette-síteni, mert már az elején kidobtátok. A Meghagyók általam bemutatott kincstárában azonbanma is létezik, és tökéletesen muködik. A megszegésre ítélt törvényeket megszegok bünteté-se nagyon rosszul szolgálja az embereket, de a saját kincstáratokból sehogyan sem tudjátokmivel helyettesíteni, mert már az elején kidobtátok. A Meghagyók általam bemutatott kincstá-rában azonban ma is létezik, és tökéletesen muködik. Az oktatási rendszeretek nagyon rosszulszolgálja az embereket, de a saját kincstáratokból sehogyan sem tudjátok mivel helyettesíteni,mert már az elején kidobtátok. A Meghagyók általam bemutatott kincstárában azonban mais létezik, és tökéletesen muködik. Amit eddig mutattam és eztán mutatni fogok, az mind ottvolt az általatok lerohant és elpusztított Meghagyók kincstárában. E népek mindegyike tudta,hogy milyen megfizethetetlenek voltak a kincsek, melyeket sárba tapostatok. Sokan közülük

96

Az Elvevok gazdagsága

megpróbálták megláttatni veletek az értéküket, de sosem jártak sikerrel. Ki tudod találni, hogymiért nem?

– Szerintem azért, mert. . . Mi így látnánk: „Nos, a sziúk természetesen klassznak tartjákaz életmódjukat. Nagy dolog. Az arapahók természetesen azt gondolják, hogy békén kellenehagyni az arapahókat. Miért ne gondolnák?”

– Úgy van. Ha sikerül megmutatnom az eldobott kincsek értékét, az nem azért lesz, mertokosabb vagyok a saját fajotok Meghagyóinál, hanem azért, mert nem közülük való vagyok.

– Értem.

– Ma melyik zsákot nyissam ki a kincstárban? – kérdezte.– Hu – mondtam. – Nem készültem fel egy ilyen kérdésre.– Ezt nem is feltételeztem, Julie. Gondolj egy olyan rendszerre, amely nem szolgálja jól

az emberek többségét, jóllehet egyeseknek azért jó szolgálatot tehet. Gondolj egy olyan rend-szerre, amellyel kezdetektol fogva babráltatok, amely miatt kezdetektol fogva csatároztatok.Gondolj még valamire, amit szerintetek újra ki kell találnotok a semmibol. Gondolj egy olyanproblémára, amelyet valamikor majd biztosan megoldotok.

– Egy bizonyos rendszerre gondolsz, Izmael?– Nem, nem akarok kitalálósdit kezdeni. Az imént felsorolt dolgok jellemzik a rendszerei-

teket, melyeket a forradalmatok kezdetén kihajított rendszerek felváltására agyaltatok ki.– Rendben. Eszembe jutott egy ilyesféle rendszer, de nem vagyok biztos abban, hogy van

neki megfelelo zsák a Meghagyók kincstárában. Sot, egyenesen kétlem.– Miért kétled, Julie?– Mert ez az a rendszer, amellyel elzárjuk a táplálékot.– Értem, hogy mire gondolsz. A Meghagyók nem zárják el a táplálékot, ezért nincs is erre

rendszerük.– Pontosan.– Mindegy, azért még haladjunk tovább ebben az irányban. Nem tudom biztosan, hogy mi-

féle rendszerrol beszélsz.– Azt hiszem, a gazdasági rendszerrol.– Értem. Tehát szerinted az Elvevok gazdasági rendszere nem szolgálja jól az emberek több-

ségét.– Hát, egyeseknek nyilván nagyon jól beválik. Ez már közhely. A csúcson egy maroknyi

ember piszok jól boldogul, középen egy rakás embernek jól megy a sora, aztán pedig alul egyrakás ember a mocsokban él.

– Az egyenloséget teremtés volt a szocialisták álma, vagyis még mindig az. Igazságosabbanakarják felosztani a vagyont, hogy ne legyen óriási gazdagság kevesek kezében, miközben atömegek éheznek.

– Igen, azt hiszem. Be kell vallanom azonban, hogy annyit sem tudok errol, mint az asztro-fizikáról.

– Eleget tudsz róla, Julie. Ne aggódj emiatt. . . Mikor kezdtek gondok adódni a vagyonelosz-tással? Hadd kérdezzem másképpen. Mikor kezdett aránytalanul nagy vagyon felhalmozódnia csúcson levo kevesek kezében?

– Te jó ég, nem tudom. Magam elott látom, hogy a legelso uralkodók pazar palotákbanlaktak, az alattvalóik pedig igavonó barmok módjára éltek.

97


– Kétségtelenül ez volt a helyzet, Julie. A legkorábbi Elvevo civilizációk ebben a formábanbukkantak fel. Nem látszik, hogy a fejlodés esetleg más irányokat is vett volna. Amint meg-jelenik a látható vagyon – a betevo falatot, a rajtad levo ruhát és fejed fölötti tetot meghaladóvagyon –, azonnal könnyu megjósolni az eloszlását. Lesz néhány nagyon gazdag a csúcson,alattuk lesz egy népesebb vagyonos osztály, legalul pedig az iparosok, kereskedok, katonák,kézmuvesek, munkások, szolgák, rabszolgák és koldusok jóval népesebb osztálya lesz. Másszóval : királyi család, nemesség, köznép. Az osztályok mérete és összetétele változott az év-századok során, a vagyon elosztásának módja azonban nem. Jellemzo (és értheto), hogy a felsokét osztály szerint a rendszer csodálatosan muködik, és persze valóban úgy muködik – nekik.A rendszer egészen addig stabil, amíg a felso két osztály meglehetosen nagy, mint mondjuk azEgyesült Államokban. De 1789-ben Franciaországban és 1917-ben Oroszországban nagyonkevés kézben összpontosult a vagyon. Érted, hogy mirol beszélek?

– Azt hiszem. Nem lesz forradalom, ha a legtöbb ember érzése szerint egészen jól boldogul.– Úgy van. A kultúrátok leggazdagabb és legszegényebb emberei közti egyenlotlenség ma

nagyobb, mintsem akármelyik egyiptomi fáraó elképzelhette volna. A fáraóknak semmijüksem volt, ami akár csak a nyomába érhetett volna a milliárdosaitok fényuzésének. Vélhetoenezért is építettek piramisokat. Mi máshoz kezdtek volna a pénzükkel? Nem vásárolhattak ma-guknak paradicsomi szigeteket, hogy aztán odautazzanak a magánrepüloiken meg a kilencvenméter hosszúságú vitorlásaikon.

– Nagyon is igaz.– A kultúrátok gazdagjai a Szovjetunió összeomlásában egyértelmuen a kapitalista mohóság

igazolását látják. Úgy értelmezik, mint a szegények kijelentését, miszerint inkább egy olyanvilágban élnek, amelyben legalább álmodhatnak a gazdagságról, mint egy olyanban, amely-ben mindenki szegény, de nagyjából egyformán. Megerosítést nyert az osi rend, és a jövobenvéget nem éro gazdasági kielégülés elé tekinthetsz, feltéve – mint mindig –, hogy a jómódú-ak közé tartozol. Ha nem, akkor az érvelésük szerint csak magadat hibáztathatod, elvégre akapitalizmusban bárki meggazdagodhat.

– Nagyon meggyozo – mondtam.– A gazdagok mindig tökéletesen készek békén hagyni a dolgokat, kerülni a bajkeverést, és

nem értik, hogy mások e tekintetben miért nem lehetnek hozzájuk hasonlóan tapintatosak.– Van benne valami – mondtam.– Most azonban lássuk, hogy rá tudsz-e tapintani az Elvevok alapveto vagyonszerzési me-

chanizmusára.– Ez nem ugyanaz mindenkinél?– Ó, nem – felelte Izmael. – A Meghagyók vagyonszerzési mechanizmusa határozottan más.– Azt szeretnéd, ha jellemezném az Elvevok vagyonszerzési mechanizmusát?– Úgy van. Nem nagy ördöngösség.Némi gondolkodás után azt mondtam:– Azt hiszem, ez a lényege: „Van valamim, amit szeretnél, cserébe adj valamit, amit én

szeretnék.” Vagy ez így túl butácska?– Szerintem nem, Julie. Mindig szívesebben kezdem a csonttal, mint hogy le kelljen farig-

csálnom hozzá. – Miközben ezt mondta, csoszogva elment egy jegyzettömbbért és egy filctol-lért. Egy üres oldalra lapozott, majd három percig egy ábrát rajzolt, melyet végül az üvegneknyomva megmutatott.

98


– Ez a vázlat a gazdaságotok lényegét mutatja be: termékeket készítetek termékekért cseré-be. Nyilván tág értelemben használom a termék szót, ám akármelyik szolgáltatóiparban tudnifogják, hogy mirol beszélek, amikor a termékükre utalok. Az emberek a termékeikért többnyi-re pénzt kapnak, de a pénz csak egy lépés a rajta vásárolható termékek felé, és az emberek atermékeket akarják, nem a kis papírfecniket. A korábbi beszélgetéseink alapján könnyuszerrelrá tudsz mutatni a termékek cseréjét beindító eseményre.

– Igen. A táplálék elzárása volt az.– Hát persze. Azt megelozoen nem volt értelme termékeket készíteni. Sok értelme volt

edényt, koeszközt vagy kosarat csinálni, de a világon semmi értelme nem volt ezerszámrakészíteni oket. Senki nem dolgozott a fazekas szakmában, a koeszközkészíto szakmában és akosárfonó szakmában. Mindez azonban a táplálék elzárásával azonnal megváltozott. Az elzá-rás nyomán termékké vált a táplálék – a gazdaságotok alaptermékévé. Hirtelen igaz lett, hogyakinek három edénye volt, az háromszor annyi élelmet szerezhetett, mint az, akinek csak egyvolt. Hirtelenjében palotában lakhatott a harmincezer edényt birtokló, szép házban a háromez-ret birtokló, és az árokban az, akinek egy se volt. Az egész gazdaságotok a helyére került,amint hét lakat alá zártátok a táplálékot.

– Szóval azt mondod, hogy a törzsi népeknél egyáltalán nincsen gazdaság.– Semmi ilyesmit nem állítok, Julie. Íme a törzsi gazdaság alapja. – Ezzel egy új oldalra

lapozott, és a következo ábrát vázolta fel :

– A törzsi gazdaságot nem a termékek tartják mozgásban, hanem az emberi energia. Ez azalapja a cserének, amelynek egyszeru volta miatt az emberek sokszor tévesen azt feltételezik,hogy a törzsi embereknek egyáltalán nincs is gazdaságuk; mint ahogy sokszor tévesen azt fel-tételezik, hogy egyáltalán nincs oktatási rendszerük. Minden évben több százmillió terméketkészítetek és értékesítetek az iskoláitok felépítése, berendezése és személyzettel való ellátása

99


érdekében, hogy aztán taníthassátok a gyerekeiteket. A törzsi népek ugyanezt a felnottek ésfiatalok közti többé-kevésbé állandó, mérsékelt energiacserével érik el, és alig vesznek tudo-mást róla. Minden évben több százmillió terméket készítetek és értékesítetek, hogy rendorökettudjatok alkalmazni a rend fenntartására. A törzsi népek maguk intézik el ezt. A rendfenntartássosem kellemes feladat, de számukra közel sem jelent olyan gondot, mint számotokra. Mindenévben több billió terméket készítetek és értékesítetek az irányító testületek fenntartása érde-kében, melyek hihetetlenül hatástalanok és korruptak – ezt ti is jól tudjátok. A törzsi népekegészen hatékonyan tudják kormányozni magukat anélkül, hogy bármit is készítenének vagyértékesítenének.

A termékek cseréjére épülo rendszer szükségszeruen kevesek kezében összpontosítja a va-gyont, és ezt semmilyen kormányváltás nem képes ellensúlyozni. Nem hibája ez a rendszer-nek, hanem a lényege. Ennek semmi különösebb köze nincs a kapitalizmushoz. A kapitalizmuscsupán a kultúrátok tízezer évvel ezelotti létrehozásakor kialakult elgondolás legújabb kifeje-zodése. A nemzetközi kommunizmus forradalmárai egyáltalán nem ástak elég mélyre ahhoz,hogy létrehozzák az általuk kívánt változásokat. Azt hitték, hogy megállíthatják a körhintát,ha elfognak minden lovat. Természetesen azonban nem a lovak forgatták a körhintát. Utasokvoltak csupán, mint ti többiek.

– A lovak alatt uralkodókat, kormányokat értesz.– Úgy van.– Akkor mégis hogyan állítsuk le a körhintát?Izmael gondolkodás közben a fanyesedékei közül válogatott egy ínyenc falat reményében.

Aztán azt mondta:– Tegyük fel, hogy életedben eloször látsz körhintát, de az is veszettül forog. Megpróbál-

hatsz felpattanni rá, hogy a lovak gyeplojét húzkodva és „hó!” kiáltásokat hallatva megállásrabírd.

– Gondolom, megpróbálhatom, ha aznap kábult formán ébredtem.– És ha ez nem válik be, akkor mit csinálnál?– Leugranék megkeresni a kapcsolót.– És ha nem látnál sehol kapcsolót?– Azt hiszem, akkor megpróbálnám kitalálni, hogy hogyan muködik a nyavalyás.– Miért?– Miért? Mert ha nincs kapcsoló, akkor ismerned kell a muködését ahhoz, hogy leállítsd.Izmael bólintott.– Most már érted, hogy miért próbálom bemutatni neked az Elvevok körhintájának mukö-

dését. Nincs kapcsolója, így ha le akarod állítani, akkor ismerned kell a muködését.

– Egy perce azt mondtad, hogy a termékek cseréjére épülo rendszer mindig kevesek kezébenösszpontosítja a vagyont – mondtam neki. – Miért van ez így?

Izmael gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt :– A kultúrátokban a vagyon olyasmi, amit hét lakat alá lehet zárni. Egyetértesz ezzel a

megállapítással?– Azt hiszem. A földbirtok meg hasonlók talán kivételt jelentenek.– Lefogadom, hogy a birtoklevél hét lakat alatt van – mondta Izmael.– Igaz.

100


– A föld birtokosa talán sosem teszi be a lábát a területre. Ha van birtoklevele, akkor elad-hatja valaki másnak, aki talán szintén be sem teszi a lábát oda.

– Igaz.– A vagyont nálatok hét lakat alá lehet zárni, ezért hét lakat alá is zárják, és ez azt jelenti,

hogy a vagyon halmozódik. Pontosabban szólva, azoknál halmozódik, akiknél ott van a lakatmeg a kulcs. Ez talán segíteni fog. . . Ha az ókori Egyiptom gazdagságát látható anyagnak kép-zeled el, melyet atomról atomra nyernek ki a földbol a földmuvesek, a bányászok, az építok,a kézmuvesek stb., akkor eleinte egy egész országot betakaró ködöt látsz. Ez a köd azonbanmozgásban van. Szukülo, surusödo folyamként egyre fölfelé áramlik egyenesen a királyi csa-lád raktárába. Ha ugyanígy képzeled el egy középkori angol megye gazdagságát, akkor a helyiherceg vagy gróf irányába látod áramlani. Ha ugyanígy képzeled el a tizenkilencedik századiAmerika gazdagságát, akkor a vasútmágnások, gyárosok és bankárok kezébe látod áramlani.Az alsóbb szintek minden ügylete följebb tornázza egy kicsit a Rockefellerek és Morganekvagyonát. A cipot vásárló bányász gazdagítja egy picit Rockefellert, mert a pénzének egy ré-sze utat talál a Standard Oil-hoz. Egy másik kis része utat talál Morganhez valamelyik vasútjarévén. A jelenkori Amerikában a vagyon ugyanilyen emberekhez áramlik, csak most nemRockefeller és Morgan a nevük, hanem Boesky és Trump. Nyilván jóval többet is el lehetnemondani errol témáról, de ez így megválaszolja a kérdésedet?

– Igen. Talán csak a következot nem értem: Ha már létrejön vagyon, akkor ki máshoz ke-rülhet, mint az egyénhez?

– Értem, hogy mi zavar meg – mondta bólintva. – A vagyon természetesen az egyénekhezkerül, de itt most nem ez a lényeg. A mondandómnak nem az a lényege, hogy a termékekbolszármazó vagyon mindig az egyéneké lesz, hanem az, hogy mindig néhány egyéné. A ter-mékekbol származó vagyon nyolcvan százaléka mindig a népesség húsz százalékánál köt ki.Nem csak a kapitalizmusban van ez így. Egy termékalapú gazdaságban a vagyon kevés kézbenhalmozódik fel.

– Most már értem. De van egy kérdésem.– Mondjad.– Mi a helyzet az aztékokkal, az inkákkal, meg a hasonló népekkel? Kevéske tudásom alap-

ján úgy vélem, hogy ok is hét lakat alá zárták a táplálékot.– Ez tökéletesen igaz, Julie. Az Újvilágban másoktól függetlenül találták ki a táplálék elzá-

rását. És az aztékokhoz meg az inkákhoz hasonló népeknél a vagyon mindig a gazdag kisebb-ség felé áramlott.

– Akkor ezek a népek Meghagyók voltak vagy Elvevok?– Azt mondanám, hogy a ketto között, Julie. Már nem voltak Meghagyók, de még nem

voltak Elvevok, mert hiányzott náluk egy lényeges elem: A jelek szerint nem gondolták azt,hogy az o életmódjukra kellene kényszeríteni a világon mindenkit. Az aztékoknak példáulvoltak területi törekvéseik, de ha meghódítottak, akkor már nem érdekelte oket, hogy hogyanélsz.

101

A Meghagyók gazdagsága

– A törzsi gazdaságban képzodo vagyon nem hajlamos kevesek kezébe kerülni – mondtaIzmael. – Nem azért, mert a Meghagyók rendesebbek nálatok, hanem azért, mert náluk alap-vetoen másféle vagyon van. Az o vagyonukat nem lehet felhalmozni – nem lehet hét lakat alázárni –, így nem halmozódhat fel senki kezében.

– Fogalmam sincs, hogy miféle vagyonuk van.– Tudom, Julie, és mindenképpen pótolni fogom ezt a hiányosságot. A gazdaságukat volta-

képpen úgy a legkönnyebb megérteni, ha megvizsgáljuk, hogy miféle vagyon képzodik náluk.Persze a kultúrátok emberei gazdagságnak nyomát sem látják a törzsi népeknél ; csak szegény-séget látnak. Értheto, hiszen ok csak az elzárható gazdagságot ismerik fel, és a törzsi népeketnem nagyon érdekli ez a fajta.

A törzsi népek legfontosabb gazdagsága a bölcsotol a sírig tartó, a törzs minden tagjánakkijáró biztonság. Látom, hogy nem igazán képedsz el ennek a gazdagságnak a nagyszeru vol-tán. Tényleg nem lenyugözo, nem izgalmas, különösen (bocsásd meg, hogy ezt mondom) egyveled egyidos ember számára. Nálatok azonban sok százmillióan egyenesen rettegnek a jö-votol, mert nyomát sem látják a saját biztonságuknak. Túllép rajtad a technika; elbocsátanak,mert fölösleges vagy; álnokság, kivételezés vagy elfogultság miatt oda lesz az állásod vagyaz egész pályafutásod – íme egy kis ízelíto a dolgozóitok éjszakáit megkeseríto rémálmokból.Biztosan hallottál már olyat, hogy elbocsátott dolgozók lemészárolták a korábbi fonökeiket ésmunkatársaikat.

– Persze. Hetente legalább egyszer.– Nem orült emberek ezek, Julie. A munkájuk elvesztése egyenesen a világvégének tunik

nekik. Úgy érzik, hogy halálos csapást mértek rájuk. Az életnek vége, és nem maradt más,csak a bosszú.

– Elhiszem.– A törzsi életben ez elképzelhetetlen, Julie ; és nem csupán azért, mert náluk nincsenek

állások. Hozzátok hasonlóan a törzs minden tagjának elo kell teremtenie a megélhetést. Azélethez szükséges dolgok nem pottyannak csak úgy az ölükbe. De a törzs egyetlen tagját semlehet megfosztani az életben maradáshoz szükséges eszközöktol. Az adott embernek megvan-nak ezek az eszközei, és kész. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha senki nem éhezik. Ám csakakkor éhezik valaki, ha mindenki éhezik. Ismétlem, nem azért van ez így, mert a törzsi em-berek önzetlenebbek, nagylelkubbek, gondoskodóbbak; szó sincs ilyesmirol. Ki tudod találni,hogy miért?

– Mármint hogy miért csak akkor éhezik valaki, ha mindenki éhezik? Nem tudom. De meg-próbálhatom kitalálni.

– Próbáld meg.– Rendben. Hát, nem azért, mert boltból szerzik az élelmet. Még nem vagyok egészen biztos

a mondandómban.

102


– Nem kell elkapkodnod.– A filmekben a következo történik. Tegyük fel, hogy felfedezok indulnak az Északi-sarkra,

vagy ilyesmi. A hajójuk a jég fogságába esik, így nem tudnak idejében visszaindulni. Tehátvalahogy életben kell maradniuk. Nagyon körültekintoen és igazságosan kell beosztaniuk azélelmet. De amikor már a végüket járják és majdnem kilehelik a lelküket, na, akkor mi törté-nik? A rosszfiúnak van egy titkos élelemraktára, amelyrol mélyen hallgatott mindenki elott.

Izmael bólintott.– A törzseknél ez azért nem fordul elo, mert eleve nincs élelemraktáruk. Mennek, mende-

gélnek, és valami fura oknál fogva egyre kevesebb a táplálék. Szárazság van, ég az erdo, vagyilyesmi. Az elso napon mindenki élelmet keresgél, és mindenkinek sovány falatok jutnak. Atörzsfonök ugyanolyan éhes, mint mindenki más. Miért ne lenne? Hiszen nincs raktára, mely-bol elsoként vehetne. Mindenki annyi élelmet szed össze, amennyit tud, és ha valaki sokat szedössze, akkor az a legjobb, ha megosztja a többiekkel ; nem azért, mert rendes tag, hanem azért,mert minél többen kutatnak táplálék után, annál jobban jár mindenki – beleértve ot magát is.

– Nagyszeru elemzés, Julie. Van érzéked az ilyesmihez. . . Persze ez a viselkedés nem ki-zárólag az emberekre jellemzo. Az élelmet kereso csapatokba verodött állatoknál is megfi-gyelheted a táplálék megosztását – nem önzetlenségbol osztják meg, hanem egyéni érdekbol.Másrészt viszont biztosra veszem, hogy voltak törzsi társadalmak, melyek másként álltak azéhséghez; olyan társadalmak, amelyekben a következo volt a szabály: „Ha kevés a táplálék,akkor ne oszd meg, hanem halmozd fel.” Csakhogy ilyeneket ma nem találunk. Biztosan tu-dod, hogy miért nem.

– Igen. Mert ahol betartanák ezt a szabályt, ott szétesne a törzs. Legalábbis szerintem.– Hát persze, hogy szétesne, Julie. A törzseket a minden áron való összetartás tartja fenn,

és ha ki-ki magáról gondoskodik, akkor a törzs megszunik törzs lenni.

– Azzal kezdtem a párbeszédünket, hogy a törzsi népek legfontosabb gazdagsága a böl-csotol a sírig tartó, a törzs minden tagjának kijáró biztonság. Pontosan ezért a gazdagságérttartanak össze a törzsek. És amint látod, lehetetlen, hogy valaki többet szerezzen belole, mintmások. Nem lehet felhalmozni, nem lehet hét lakat alá zárni.

Persze nem azt állítom, hogy ez a gazdagság elpusztíthatatlan. Csak addig marad sértetlen,amíg a törzs is sértetlen; ezért van az, hogy sok Meghagyó törzs a végsokig harcolt ellenetek.Ok úgy látták, hogy ha elpusztul a törzs, akkor már nekik is végük van. Azt sem állítom,hogy az embereket nem lehet elcsábítani ettol a gazdagságtól. Bizony el lehet, és ez történikolyankor, amikor valami oknál fogva nem tudtok csapatokat küldeni az emberek kiirtására. Afiatalokat különösen csábítja az Elvevok jóval fénylobb, csillogóbb gazdagsága. Ha rá tudodvenni a fiatalokat, hogy a saját népük helyett rád hallgassanak, akkor jó úton haladsz a törzselpusztítása felé, hiszen amit az idosebbek nem tudnak továbbadni, az a haláluk után örökreelveszik.

A törzsi népek második legfontosabb gazdagsága az, hogy félelem nélkül járhatsz-kelhetsza szomszédaid között. Ez sem valami varázslatos gazdagság, bár sokan vágynak rá közületek.Nem jártam utána, de nekem úgy tunik, hogy gyakorlatilag minden közvélemény-kutatás sze-rint a bunözok áldozatává válás a legfobb vagy a második legfobb aggodalmatok. Az Elvevoktársadalmaiban csak a gazdagok élnek félelemtol mentesen – vagy viszonylag mentesen. Atörzsi társadalmakban mindenki úgy él. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha semmi rossz nem

103


történik senkivel. Azt jelenti, hogy elég ritkán esik meg ilyesmi, így senki sem él zárt ajtókmögött, és senki sem tart fegyvert, hogy megvédje magát a szomszédaitól. Ismétlem, ez nyil-ván olyan gazdagság, amelyet senki sem tud felhalmozni. Nem lehet felhalmozni és hét lakatalá zárni.

E kettovel egyenértéku a gazdagságnak az a formája, amelynek annyira híján vagytok, hogyaz már igazán szánalmas. Egy Meghagyó társadalomban sosem hagynak magadra, ha roppantnehézséggel küszködsz. Van egy autista gyereked, vagy egy mozgássérült gyereked. Közöstehernek fogják látni ezt – de (mint mindig) nem önzetlenségbol. Egyszeruen semmi értelmenincs azt mondani a gyerek anyjának és apjának: „Ez csakis a ti gondotok. Minket többie-ket ne zavarjatok vele.” Az egyik szülod kezd szenilissé válni. A törzs többi tagja nem foghátat fordítani neked, miközben ezzel a gonddal küzdesz. Tudják, hogy a sokak által felvál-lalt gond szinte egyáltalán nem is gond – és azt is jól tudják, hogy egy napon mindegyikükhasonló segítségre szorul majd valami gond miatt. Igazán szívfacsaró látnom, hogy a vilá-gotokban szenvednek az emberek ennek a gazdagságnak a hiányától. Egy öregedo házaspáregyik tagja szörnyen megbetegszik, hónapok alatt eltunik a megtakarításuk, a barátaik elkerü-lik oket, nincs több pénzük gyógyszerre, és hirtelen egészen iszonyú lesz a helyzetük. Gyakrancsak egyetlen megoldást találnak: együtt halnak meg – könyörületes halál és öngyilkosság. Akultúrátokban mindennaposak az ilyen esetek, a Meghagyók társadalmaiban azonban gyakor-latilag ismeretlenek.

Az Elvevo rendszerben a termékekbol álló gondosan felhalmozott vagyont a Meghagyók-nál mindenkinek ingyen biztosított támogatás megvásárlására használjátok. Ha a törzsi em-bereknek egy bajkeverovel akad dolguk, akkor a jó eroben levo emberek összefognak, hogymegtegyék a szükséges lépéseket, és ez valójában elég hatékony módszer. Ti azonban, hogyne kelljen ilyen szolgáltatást nyújtanotok, termékké alakítjátok a szolgáltatást. Rendorségethoztok létre, aztán azon versengetek, hogy a leheto legjobb legyen (a legjobban fizetett, a leg-jobban felszerelt stb.). Ez hírhedten hatástalan módszer, dacára az évrol évre növekvo ráfor-dításoknak, viszont azt eredményezi, hogy a gazdagok sokkal jobb védelemben részesülnek,mint a szegények. A Meghagyó társadalmakban minden felnott részt vesz a fiatalok tanítá-sában, és az egész fájdalommentesen és biztosan zajlik le. Ti azonban, hogy ne kelljen ilyenszolgáltatást nyújtanotok, termékké alakítjátok a szolgáltatást : iskolákat építetek, aztán azonversengetek, hogy a leheto legjobbak legyenek (a legjobb alkalmazottakkal, a legjobb felsze-reléssel stb.). Ez hírhedten hatástalan módszer, dacára az évrol évre növekvo ráfordításoknak,viszont azt eredményezi, hogy a gazdagok gyerekei kevésbé rossz és általában kellemesebboktatásban részesülnek. Az idült betegekrol, az öregekrol, a mozgássérültekrol, az értelmi fo-gyatékosokról való gondoskodás; ezek mind olyasmik, amiket a Meghagyó társadalmakbanegyütt végeznek az emberek, ti azonban versengés tárgyává tett termékekké alakítjátok oket,amelyekbol a gazdagok a legjobbakat kapják, a szegények pedig szerencsések, ha egyáltalánkapnak belolük.

Ez azon pillanatok egyike volt, amikor egyikünknek sem volt semmi hozzáfuznivalója. Ígyszóltam:

– Össze kell állítanod nekem a képet, Izmael. Nem világos, hogy hol tartottunk, és hogy holtartunk most.

Mielott válaszolt volna, oldalt megvakarta az állkapcsát.– Ha életben szeretnétek maradni ezen a bolygón, Julie, akkor a kultúrátok embereinek

104


figyelniük kell a szomszédaikra az életközösségben. Akármilyen hihetetlennek tunik, nemtudtok mindent. És akármilyen hihetetlennek tunik, nem kell mindent kitalálnotok. Nem kellmuködo dolgokat kieszelnetek, mindössze csak meg kell szemlélnetek körülöttetek a kincstá-rat. Nincs miért meglepodni azon, hogy a Meghagyó népek bölcsotol a sírig tartó biztonságotélveznek. Elvégre az életközösségben éppen ilyen biztonságot élvez a közösségeket alkotóösszes többi szomszédotok. Kacsák, oroszlánfókák, szarvasok, zsiráfok, farkasok, darazsak,majmok és gorillák (csak hogy néhányat említsek a sok millióból). Feltételeznünk kell, hogya homo habilis ilyesféle biztonságot élvezett – különben hogyan maradtak volna életben? Vanokunk kételkedni abban, hogy a homo erectus ilyesféle biztonságot élvezett, vagy hogy örökülhagyták a leszármazottaikra, a homo sapiensre? Nem, a fajotok olyan közösségekben születettmeg, amelyeket bölcsotol sírig tartó biztonság jellemzett, és ugyanez jellemezte a homo sapi-ens fejlodését egészen máig – a Meghagyó társadalmakban. A bölcsotol a sírig tartó biztonságcsak az Elvevo társadalmakban vált ritkasággá, a kiváltságos kevesek jutalmává.

Izmael pár másodpercig az arckifejezésemet tanulmányozta, és nyilván rájött, hogy mégmindig nem érte el a célt.

– Arról ábrándoztál, Julie, hogy bejárod a világegyetemet az élni tudás titkait kutatva. Énmost azt mutatom meg neked, hogy a titkokat itt találjátok a saját bolygótokon, az életközös-ségbeli szomszédaitoknál.

– Értem. . . azt hiszem. Volt egy lány az osztályomban, aki tavaly egy hírlevelet kapott vala-milyen szervezettol. Nem emlékszem a szervezet nevére, de a jelmondatukra nagyjából igen:„Önmagunkat gyógyítjuk, a világot gyógyítjuk.” Mondhatjuk, hogy errol beszélsz?

Izmael elgondolkodott ezen, majd azt válaszolta :– Sajnos nem nagyon rokonszenvezek a problémáitok „gyógyítással” való megközelítésé-

vel, Julie. Nem vagytok betegek. Minden reggel hatmilliárdan keltek fel és láttok neki a bolygópusztításának. Ez nem valami betegség, amelyet huzatos helyen szedtetek össze egy éjjel. Agyógyítás vagy sikerül, vagy nem, ezt bizonyára tudod. Néha elmúlik az aszpirintol a fejfájás,néha nem. Néha megöli a rákos sejteket a kemoterápia, néha nem. Nem engedhetitek megmagatoknak, hogy „gyógyítással” bolondozzátok el az idot. El kell kezdenetek másként élni,méghozzá hamarosan.

105

A kevesebb nem mindig több

– Tudod – mondtam –, van valami, amivel sokat segíthetnél. Nem tudom, hogy megkérhet-lek-e rá, de azért megteszem.

Izmael a homlokát ráncolta.– Azt a benyomást keltettem benned, hogy nem változhat a programom? Tényleg annyira

szigorúnak tunök, hogy nem vagyok hajlandó a segítségedre lenni?Hoppá, mondtam magamban, de némi gondolkodás után elvetettem a mentegetozést. Azt

mondtam neki :– Valószínuleg nem mostanában volt, hogy tizenkét éves lány létedre egy féltonnás gorillá-

val társalogtál.– Nem értem, mi köze van ehhez a súlyomnak – vágta rá.– Jól van, szóval egy százéves gorillával.– Nem vagyok százéves, és háromszáz kilót sem nyomok.– Uram Isten – mondtam –, ez kezd olyan lenni, mint az Alice Csodaországban.Izmael kuncogott egyet, majd megkérdezte, hogy mivel lehetne a segítségemre.– Mondd el, hogy szerinted milyen lenne a világ, ha csakugyan „elkezdenénk másként élni”.– Nagyon is jogos a kérésed, Julie, el sem tudom képzelni, hogy miért haboztál vele. Ta-

pasztalataim szerint ezen a ponton sok ember azt képzeli, hogy egy technikát nélkülözo vi-lágban gondolkodom. Túlságosan is könnyu minden bajotokért a technikát hibáztatni. Ám azemberek ugyanúgy született mérnökök, ahogy született nyelvészek is, és sosem találtak olyanMeghagyó népet, amelyik nem volt az. A Meghagyó élet oly sok más területéhez hasonlóana technikájuk is hajlamos arra, hogy szinte láthatatlan legyen az olyan szemek számára, ame-lyek a tiétekhez hasonló tomboló ereju, szertelen technika látványához szoktak. Mindenesetreegyáltalán nem egy technika nélküli világot képzelek el számotokra.

Az Elvevok gondolkodásmódjához szokott emberek gyakran azt kérdik tolem: „Ha az El-vevok útja nem a helyes út, akkor melyik a helyes út?” Természetesen azonban nem létezikegyetlen helyes út az emberi életre, mint ahogy a madárfészkek építésének és a pókhálókszövésének sincs egyetlen helyes útja. Szóval semmi esetre sem egy olyan jövot képzelek el,amelyben megdolt az Elvevok birodalma, és egy másik birodalom vette át a helyét. Ez teljesképtelenség. Kultúra Anya szerint mit kell tennetek?

– Te jó ég – mondtam. – Azt hiszem, azt mondaná, hogy semmit sem kell tennünk.Megrázta a fejét.– Hallgasd a szavát, ne csak találgass. Egy perce említetted az egyik tanítását errol. Íme:

„Valami meghatározatlan betegségetek van, valószínuleg gyógyíthatatlan; sosem jöttök rá,hogy mi az, de van itt néhány gyógymód, amellyel próbálkozhattok. Próbáljátok meg ezt, ésha nem segít, itt van emez. Ha ez sem segít, akkor itt van ez.” És így tovább a végtelenségig.

– Rendben, értem, hogy mire gondolsz. Hadd gondolkodjak. – Behunytam a szememet, ésúgy öt perccel késobb derengeni kezdett valami. – Lehet, hogy ez teljes tévedés – mondtam.

106


– Az is lehet, hogy ez a való igazság, mindenesetre a következot hallom: „Hogyne, megment-hetitek a világot, de igazán utálni fogjátok a dolgot. Igazán fájdalmas lesz.”

– Miért lesz fájdalmas?– Mert le kell mondanunk a sok cuccról. De amint mondtam, talán ez a való igazság.– Nem, ez nem a való igazság, Julie, hanem Kultúra Anya hazugsága. Bár Kultúra Anya

csak egy hasonlat, hátborzongató, hogy idonként tényleg úgy viselkedik, mint egy igazi ember.Szerinted miért mondaná ezt a hazugságot?

– Gondolom, el akarja venni a kedvünket a változástól.– Hát persze. A status quo fenntartása a feladata. Ez nem csak a ti Kultúra Anyátokra jellem-

zo. Minden kultúrában a status quo fenntartása a feladata. Ezzel egyáltalán nem azt mondom,hogy ez valami gonosz cselekedet.

– Értem.– Kultúra Anya már az indulásnál akadályt akar gördíteni elétek azzal, hogy meggyoz ben-

neteket : számotokra biztosan minden változás rosszabbat hoz. Miért van az, hogy számotokrabiztosan minden változás rosszabbat hoz, Julie?

– Nem értem, hogy miért hangsúlyozod a „számotokra” szót.– Nos, akkor gondolj inkább az afrikai busmanokra. Számukra minden változás rosszabbat

hozna?– Á. Értem. Természetesen nem. Az afrikai busmanoknak minden változás jobbat hozna;

Kultúra Anya szerint.– Miért?– Mert semmit sem ér, amijük van. Tehát minden változás elorelépés lenne.– Pontosan. És számotokra miért hoz biztosan rosszabbat minden változás?– Mert nálunk minden maga a tökély. Ennél jobb már nem is lehet, szóval ipso facto minden

változás rosszabbat hoz. Jól mondom, „ipso facto”?– Jól mondod, Julie. Máig meglep, hogy milyen sokan hiszitek tökéletesnek a nálatok ural-

kodó állapotokat. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ez a hit az emberi történelem ésaz evolúció furcsa felfogásából ered. Az evolúciót sokan közületek egy feltartóztathatatlanfejlodési folyamatnak tartják, tudatosan vagy öntudatlanul. Elképzelésetek szerint az emberekteljesen nyomorúságos népségként kezdték, de az evolúció hatására fokozatosan jobbá és job-bá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbá és jobbáváltoztak, mígnem egy napon kialakultatok belolük ti, a jegesedésmentes hutokkel, a mikro-hullámú sütokkel, a légkondicionálással, a kisbuszokkal meg a hatszáz csatornás muholdastévével egyetemben. Ezért hát visszalépést jelentene az ember fejlodésében, ha bármirol le-mondanátok. Kultúra Anya tehát így fogalmazza meg a problémát: „A világ megmentése adolgokról való lemondást jelenti, a dolgokról való lemondás pedig a nyomorhoz való vissza-térést jelenti. Ezért. . . ”

– Ezért felejtsétek el a dolgokról való lemondást.– És ami még fontosabb, felejtsétek el a világ megmentését.– És mit mondasz te?– Én is azt mondom, hogy „felejtsétek el a dolgokról való lemondást”. Ne gondoljátok ma-

gatokat gazdag embereknek, akiknek le kell mondaniuk a vagyonuk egy részérol. Gondoljátokmagatokat borzasztóan szukölködo embereknek. Tudod, hogy mi a wealth [gazdagság] szó tö-vének jelentése, Julie?

107


– Nem igazán.– Mi a warmth szó töve?– Nyilván a warm.– Akkor tippelj. Mi a wealth szó töve?– Well?– Hát persze. A wealth a szóto jelentése alapján nem a pénz rokon értelmu szava, hanem

a jólété. Természetesen mesésen gazdagok vagytok termékek tekintetében, de szánalmasanszegények, ha az emberi jólétet nézzük. Az emberi jólét tekintetében ti vagytok a föld nyomo-rultjai. Ezért nem a dolgokról való lemondásra kellene összpontosítanotok. Hogyan várhatodel a föld nyomorultjaitól, hogy bármirol is lemondjanak? Lehetetlenség. Épp ellenkezoleg,feltétlenül a szerzésre kell összpontosítanotok – de nem még több kenyérpirító szerzésére, Ju-lie. Nem még több rádióra. Nem még több tévére. Nem még több telefonra. Nem még többCD-lejátszóra. Nem még több játékszerre. Azoknak a dolgoknak a megszerzésére kell össz-pontosítanotok, amelyekre emberi lényekként borzasztóan szükségetek van. Ezekrol jelenleglemondtatok, megszerezhetetlennek tartjátok oket. Az én feladatom azonban az, Julie, hogymegmutassam: egyáltalán nem ez a helyzet. Nem kell lemondanotok azokról a dolgokról,amelyekre emberi lényekként borzasztóan szükségetek van. Elérheto közelségben vannak –ha tudjátok, hogy merre keressétek oket. Ha tudjátok, hogy miként keressétek oket. És eztjöttél megtanulni.

– De hogyan csináljuk meg ezt, Izmael?– Többet kell követelnetek magatoknak, Julie, nem pedig kevesebbet. Ez az a pont, ahol el-

tér a véleményem a vallásos embereitekétol, akik hajlamosak bátorságra, kitartásra bátorítanibenneteket, és arra, hogy ne számítsatok sokra az élettol – csak a következo élettol. Köve-telnetek kell magatoknak a gazdagságot, amelynek védelmében a világ oslakói az életüket ishajlandók odaadni. Követelnetek kell magatoknak a gazdagságot, amely kezdetektol fogva azembereké volt, amelyet több százezer éven át természetesnek vettek. Követelnetek kell maga-toknak a gazdagságot, amelyet eldobtatok, hogy a világ uraivá tehessétek magatokat. De eztnem követelhetitek a vezetoitektol. Nem a vezetoitek tagadják meg toletek. Nincs náluk, ígynem adhatják oda. Ebben kell különböznötök a múlt forradalmáraitól, akik egyszeruen csakmás embereket akartak maguk fölé. Nem tudjátok megoldani a problémátokat azzal, hogyvalaki mást tesztek meg parancsnoknak.

– De kitol követeljük, ha nem a vezetoinktol?– Magatoktól, Julie. A törzsi gazdagság energia, melyet a törzs tagjai átadnak egymásnak a

törzs fenntartása érdekében. Ez kimeríthetetlen, teljes egészében megújuló energia.Felsóhajtottam.– Még mindig nem árultad el, hogy hogyan csináljuk.– Julie, amit ti emberek akartok, az elérheto. Ezt mondom neked újra meg újra. Tiétek lehet-

nek ezek a dolgok. Az általatok tudatlan vadembereknek tartott emberek birtokában vannakezeknek, akkor hát ti miért ne lehetnétek?

– De hogyan? Hogyan fogjunk hozzá a megszerzésükhöz?– Eloször fel kell ismernetek, hogy lehetséges a megszerzésük. Nézd, Julie, a holdutazás

elott fel kellett ismernetek, hogy lehetséges a holdutazás. A mesterséges szív megépítése elottfel kellett ismernetek, hogy lehetséges mesterséges szívet építeni. Érted?

– Igen.

108


– Jelenleg, Julie, hányan ismerték fel közületek, hogy az elodeitek életmódja nagyon jól be-vált az embereknek? Az ezt az életmódot folytató emberek nem küzdöttek állandóan bunözés-sel, elmebajjal, levertséggel, igazságtalansággal, szegénységgel és dühvel. Nem összpontosulta vagyon a szerencsés kevesek kezében. Az emberek nem rettegtek a szomszédaiktól és a jö-votol. Biztonságban érezték magukat, és biztonságban voltak – annyira, hogy szinte elképzelnisem tudjátok. Ez az életmód még mindig létezik, és ugyanolyan jól beválik az embereknek,mint korábban bármikor – ellentétben a ti életmódotokkal, amely nagyon jól beválik üzletiszempontból, de nagyon rossz az embereknek. Hányan ismertétek fel ezt?

– Sehányan – mondtam. – Vagy nagyon kevesen.– Akkor hogyan láthatnának neki? A holdutazáshoz elobb fel kellett ismernetek a holduta-

zás lehetoségét.– Szóval mit mondasz? Hogy lehetetlen?Izmael felsóhajtott.– Emlékszel, hogy kit kerestem a hirdetésemben?– Persze. Tanítványt határozott vággyal a világ megmentésére.– Feltehetoen tehát azért jöttél ide, mert megvan benned ez a vágy. Azt hitted, hogy adok

egy varázspálcát? Vagy egy automata fegyvert, amellyel leloheted az összes gonosztevot avilágon?

– Nem.– Azt hitted, hogy nincs mit tenni? Azt képzelted, hogy idejössz, figyelsz egy darabig, aztán

hazamész tétlenkedni? Azt gondoltad, hogy tétlenséggel akarom megmenteni a világot?– Nem.– Azok alapján, amiket elmondtam, Julie, mit kell tenni? Mit kell tenni, mielott az emberek

nekiállhatnak kitalálni, hogy miként szerezzék meg a gazdagságot, amelyre olyan borzasztóanszükségük van?

Megráztam a fejemet, de ez korántsem volt elég. Kiugrottam a székbol és megforgattama karjaimat. Izmael olyan kíváncsian nézett rám, mintha végül elment volna az eszem. Aztmondtam neki :

– Figyelj ! Nem a világ megmentésérol beszélsz. Nem tudok eligazodni rajtad! A mi meg-mentésünkrol beszélsz!

Izmael bólintott.– Megértem a zavarodat, Julie. De a következo a helyzet. A kultúrátok emberei javában lak-

hatatlanná teszik a bolygót magatok és több millió más faj számára. Ha ebben sikerrel jártok,az élet bizonyára folytatódni fog, de olyan szinten, melyet ti (a magatok gogös módján) kétség-telenül jóval primitívebbnek tartanátok. Amikor mi ketten a világ megmentésérol beszélünk,akkor nagyjából a mostani állapotának megóvásáról van szó – egy elefántokkal, gorillákkal,kengurukkal, bölényekkel, jávorszarvasokkal, sasokkal, fókákkal, bálnákkal stb. benépesítettvilágról. Érted?

– Persze.– A világ ebben az értelemben vett megmentésének csupán két módja van. Az egyik az

azonnali megsemmisítésetek – nem várjuk meg, míg lakhatatlanná teszitek magatok számáraa világot. Nem tudom, mivel lehetne ezt elérni, Julie. Te tudod?

– Nem.– A világ megmentésének másik módja az, ha megmentünk titeket. Ha megmutatjuk, hogy

109


miként szerezzétek meg mindazt, amire oly borzasztóan szükségetek van – hogy ne pusztuljonel a világ.

– Á – mondtam.– Van egy különös elméletem, Julie, amely szerint a kultúrátok emberei nem azért pusztít-

ják a világot, mert romlottak vagy ostobák – mint ahogy Kultúra Anya tanítja –, hanem azért,mert borzasztó, de borzasztó hiányt szenvednek – olyasmibol, amire az embereknek feltét-lenül szükségük van, ami nélkül nem élhetnek évrol évre és nemzedékrol nemzedékre. Azén különös elméletem azt mondja, hogy ha választhatnak a világ elpusztítása és a számukraigazán, rendkívül szükséges dolgok között, akkor az utóbbit fogják választani. De mielott eztválaszthatnák, látniuk kell ezt a választási lehetoséget.

Most én néztem rá zord tekintettel.– És én mutassam meg nekik ezt a választási lehetoséget. Így van?– Így van, Julie. Nem ezt akartad csinálni az ábrándodban? Fényt hozni messzirol a világ-

ba?– Igen, az ábrándomban ezt akartam csinálni, persze. Na de a valóságban, ugyan már! Csak

egy gyerek vagyok, aki azon tunodik, hogy hogyan boldogulok majd, mikor végre középisko-lás leszek.

– Tisztában vagyok vele. De nem leszel mindig az. Akár tudod, akár nem, megváltozni jöttélide, és meg is változtál. És akár tudod, akár nem, a változás maradandó.

– Tudom – mondtam. – Csakhogy nem válaszoltál a kérdésemre. Arra kértelek, hogy monddel, milyen lenne a világ, ha tényleg elkezdenénk másként élni. Azt hiszem, szükségünk vanvalamilyen célra. Nekem legalábbis.

– Elmondom majd, Julie, de csak legközelebb. Szerintem mára ennyi elég. Tudsz jönnipénteken?

– Igen, azt hiszem. De miért pont pénteken?– Mert szeretném, ha találkoznál valakivel. Nem Alan Lomax az – tette hozzá sietosen,

mikor rám pillantott. – Art Owens a neve, segíteni fog a menekülésemben.– Én is segíthetnék.– Tudom, Julie, de van autója, és tud egy helyet nekem. Minden az éjszaka leple alatt fog

zajlani. Nem éppen olyankor kellene kint mászkálnod.Gondolkodtam egy picit.– Felvehetne valahol. Ha idejön, akkor értem is eljöhetne.Izmael a fejét rázta.– A katasztrófa lehetoségét teremtenénk meg, ha egy negyvenéves afro-amerikai egy tizen-

két éves fehér lányt venne fel az éjszaka közepén.– Igen. Nem szívesen mondom ezt, de igazad van.

110

Istenem, nem én vagyok az!

Volt ott egy második szék is, mikor pénteken megérkeztem, és ez egyáltalán nem tetszett ;persze nem maga a szék, hanem a puszta gondolat, hogy – amilyen önzo és szemtelen vagyok– bárkivel is osztozzak az én Izmaelemen. De legalább nem volt olyan szép, mint az a barát-ságos, kivénhedt darab, amelyhez hozzászoktam. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, és aztánbelekezdtünk.

– Jótevom, Rachel Sokolow – kezdte Izmael –, egyetemi barátai közé számított egy Jef-frey nevu fiatalembert, akinek apja gazdag sebész volt. Jeffrey akkoriban fontos személlyévált sokak életében, mert egy problémával ajándékozta meg az embereket. Nem tudott rájön-ni, hogy mihez kezdjen magával. Fizikailag vonzó volt, intelligens, kellemes megjelenésu, ésszinte mindenhez volt tehetsége, amihez csak hozzáfogott. Jól tudott gitározni, ugyanakkornem érdekelte a zenei pálya. Volt szeme a fényképezéshez, képes volt jó vázlatokat rajzolni,foszerepet játszani az iskolai darabban, szórakoztató történetet vagy provokatív esszét írni, denem akart fényképész, muvész, színész vagy író lenni. Minden tantárgyból jó volt, ám nemakart tanár vagy tudós lenni, nem kívánt apja nyomdokain haladni, sem pedig jogi, tudomá-nyos, matematikusi, üzleti vagy politikai pályára lépni. Vonzották a lelki dolgok, alkalman-ként templomba járt, de nem szeretett volna teológus vagy lelkész lenni. Mindezek ellenére„kiegyensúlyozottnak” tunt, ahogy mondani szokás. Fóbiának, depressziónak vagy neurózis-nak nem mutatta jelét. Szexuális beállítottságát illetoen nem voltak kétségei vagy zavarai. Úgygondolta, egy napon majd megállapodik és megnosül, de elobb talál magának valami életcélt.

Jeffrey barátai fáradhatatlanul új ötletekkel álltak elo abban a reményben, hogy felébresztikaz érdeklodését. Nem élvezné, ha filmismertetéseket írna a helyi újságnak? Gondolt valaha ar-ra, hogy csontfaragással vagy ékszerek készítésével foglalkozzon? A mubútorasztalosságot isjavasolták mint lelket kielégíto foglalkozást. Mit szólna a kövületvadászathoz? Ínyencségekfozéséhez-sütéséhez? Talán cserkészettel kellene foglalkoznia. Vagy nem lenne jó mulatságrégészeti ásatáson részt venni? Jeffrey apja teljesen megérto volt vele, amiért képtelen voltbármiért is lelkesedni, és készségesen támogatta volna bármilyen felfedezo útban, amely eset-leg érdekelte. Ha egy világ körüli út csábítaná, apja megbízna egy utazási ügynököt a dologintézésével. Ha ki szeretné próbálni a szabadban való életet, örömest adna hozzá felszerelést.Ha tengerre szeretne szállni, készen várná egy hajó. Ha kipróbálná magát a fazekasságban,kapna egy égetokemencét. Még ha csak társasági vándormadár szeretne lenni, az sem lennebaj. Mindezekre udvarias vállrándítással válaszolt, s zavarban volt, amiért mindenkinek olyansok gondot okozott.

Nem akarom lusta vagy elkényeztetett embernek beállítani elotted. Mindig osztályelso volt,mindig vállalt valahol egy részmunkaidos állást, átlagos diákszállóban lakott, kocsija nem volt.Csak megszemlélte a dolgokat, melyeket a világ felkínált neki, és nem talált köztük semmit,amit érdemes lett volna megtartania. A barátai állandóan ezt mondogatták neki : „Figyelj, nemfolytathatod így tovább. Túl sok babér terem számodra. Ambícióra van szükséged, találnod

111


kell valamit, amihez kezdeni szeretnél az életeddel!”Jeffrey kitüntetéssel diplomázott, de szakirány nélkül. Az apja házában töltötte a nyarat,

a környéken kószált, azután pedig látogatóba indult frissen házasodott egyetemi barátaihoz.Magával vitte a hátizsákját, a gitárját meg a naplóját. Pár hét múlva autóstoppal elindult meg-látogatni néhány más barátját. Nem sietett. Útközben megállt, segített néhány pajtát építo em-bernek, szerzett elég pénzt az útja folytatásához, és végül is eljutott a következo céljához. A télközeledtével hazaindult. Apjával hosszasan beszélgettek, kártyáztak, biliárdoztak, teniszeztek,futballmérkozéseket néztek, sörözgettek, könyveket olvastak, és eljártak a moziba.

A tavasz beálltával Jeffrey vett egy használt autót, és elindult meglátogatni az ellenkezoirányban lakó barátait. Az emberek mindenütt befogadták. Kedvelték és sajnálták; olyan gyö-kértelen, olyan tehetetlen, olyan céltalan volt. Ennek ellenére nem mondtak le róla. Egy emberszeretett volna venni neki egy videokamerát, hogy filmre vehesse vándorlásait. Jeffrey-t nemérdekelte a dolog. Egy másik ember felajánlotta, hogy elküldi a verseit magazinoknak, háthavalamelyik hajlandó kiadni. Jeffrey azt felelte, hogy remek, de személy szerint nem érdekelte,kiadják-e oket vagy sem. Miután végigdolgozta a nyarat egy fiútáborban, megkérték, hogymaradjon ott állandó alkalmazottként, de annyira azért nem tetszett neki a dolog.

Mikor elérkezett a tél, az apja rábeszélte, hogy menjen el egy pszichoterapeutához, akit is-mert, és akiben megbízott. Jeffrey egész télen eljárt hozzá hetente háromszor, ám a terapeutá-nak végül el kellett ismernie, hogy egy „kis éretlenségtol” eltekintve az égvilágon semmi bajasem volt. Mikor megkérdezték, mit értsenek „kis éretlenség” alatt, a terapeuta azt felelte, hogyJeffrey motiválatlan, nem tudja mit akar, nincsenek céljai – mindezt eddig is tudták. „Találnifog magának valamit egy-két éven belül – jósolta a terapeuta. – És valószínuleg valami nagyonis nyilvánvaló dolgot. Biztos vagyok benne, hogy most is ott van az orra elott, csak éppen nemlátja.” A tavasz beköszöntével Jeffrey ismét útra kelt, és ha volt is valami az orra elott, azt otovábbra sem volt képes észrevenni.

Így múltak az évek. Jeffrey végignézte, ahogyan régi barátai megházasodtak, gyerekeketneveltek, karriert építettek, vállalkozást építettek, egy kis hírnevet szereztek itt, egy kis va-gyont ott. . . miközben o továbbra is játszott a gitárján, hébe-hóba verset írt, és egymás utánírta tele a naplókat. Pontosan tavaly tavasszal ünnepelte harmincegyedik születésnapját a bará-taival egy wisconsini tó melletti nyaralóban. Reggel lesétált a vízhez, írt pár sort a naplójába,aztán begázolt a tóba és belefojtotta magát.

– Szomorú – mondtam egy pillanat múlva, mivel képtelen voltam bármi jobbat kitalálni.– Mindennapos történet ez, Julie, egy dolgot kivéve: Jeffrey apja lehetové tette számára

a sodródást, támogatta, miközben majdnem tíz évig semmit sem csinált. Nem gyakorolt rányomást, hogy fejlodjön és felelosségteljes felnotté váljon. Ez különböztette meg Jeffrey-ta kultúrádbeli sok millió többi fiatalembertol, akikben valójában nincs több motiváció, mintamennyi benne volt. Vagy szerinted tévedek e tekintetben?

– Nem értelek eléggé, hogy eldöntsem, tévedsz-e.– Gondolj az általad ismert fiatalokra. Szerinted égnek a vágytól, hogy a világba kilépve

ügyvédek, bankárok, mérnökök, szakácsok, fodrászok, biztosítási ügynökök és buszvezetoklegyenek?

– Néhányuk, igen. Nem pont azokra vágynak, amiket felsoroltál, fodrász meg buszvezeto,de bizonyos dolgokra igen. Ismerek srácokat, akik nem bánnák, ha például filmsztár vagy profiatléta lenne belolük.

112


– És mekkorák az esélyeik, hogy valóban azok legyenek?– Millió az egyhez, gondolom.– Szerinted vannak tizennyolc évesek, akik arról álmodoznak, hogy taxisoforök lesznek,

fogtechnikusok vagy aszfaltozók?– Nem.– Szerinted sok Jeffrey-hez hasonló tizennyolc éves van, akit az Elvevok munkájának vilá-

gában nem igazán vonz semmi? Akik örömmel kihagynák az egészet, ha valaki évente húsz-harmincezer dollárt adna nekik?

– Jó ég, igen, ha így vesszük, akkor biztos vagyok abban, hogy sokan vannak. Viccelsz?Milliónyian vannak.

– Ha azonban igazából semmihez sem szeretnének kezdeni az Elvevok munkájának világá-ban, akkor egyáltalán miért vesznek részt benne? Miért töltik be az állásokat, amelyek nyil-vánvalóan értelmetlenek számukra vagy bárki más számára?

– Mert rákényszerülnek. A szüleik kidobják oket a házból. Vagy állást szereznek, vagy éhez-nek.

– Így igaz. Természetesen azonban minden végzos osztályban vannak páran, akik inkábbéheznének. Az emberek csavargóknak, csöveseknek vagy hobóknak szokták nevezni oket.Manapság gyakran „hajléktalanokként” jellemzik magukat, azt sejtetve ezzel, hogy kényszer-bol élnek az utcán, nem pedig önszántukból. Ok a szökevények, a tengerparton kóborlók, azalkalmi prostituáltak és a strichelo kurvák, az utcai rablók, a szatyros nok és a kukázók. Ígyvagy úgy összekapargatják a megélhetésüket. Lehet, hogy a táplálék hét lakat alatt van, deok megtalálták az összes repedést a páncélszoba falán. Holtrészeg turistákat zsebelnek ki, ésalumíniumdobozokat gyujtenek. Koldulnak, az éttermek szeméttartóira vadásznak, piti tolvaj-lást uznek. Nem könnyu élet ez, de inkább így élnek, mintsem hogy egy értelmetlen állástszerezzenek és a városi szegény tömegek életét éljék. Valójában igen nagy szubkultúra ez,Julie.

– Igen, tudom, most hogy így mondod. Ismerek is srácokat, akik azt mondják, hogy azutcán akarnak élni. Arról beszélnek, hogy bizonyos városokba mennek, ahol már elég soksrác csinálja ezt. Azt hiszem, Seattle az egyik.

– Ez a jelenség összemosódik a fiatal bandák és szekták jelenségével. Amikor ezek az ut-cai csibészek karizmatikus vezérek köré szervezodnek, az emberek bandáknak tekintik oket.Amikor karizmatikus guruk köré szervezodnek, akkor pedig szektáknak. Az utcán élo gye-rekek várható életkora nagyon rövid, és elég hamar rájönnek erre. Látják, ahogy barátaik ti-zenévesen vagy húszas éveik elején meghalnak, és tudják, hogy rájuk is ugyanez a sors vár.Ám még így sem képesek rávenni magukat, hogy béreljenek valami viskót, rendes ruhákatszerezzenek, és hogy megpróbáljanak találni valami minibálbért fizeto hülye állást, amelyetutálnak. Érted, hogy mit mondok, Julie? Jeffrey mindössze csak a jelenség felsobb osztálybeliképviseloje. Az alsóbb osztályokat képviseloknek nincs meg az a kiváltságuk, hogy szép, tisz-ta tavakba fojtsák magukat Wisconsinban, ám amit ok tesznek, az lényegében ugyanez. Elobbhalnának meg, mintsem hogy csatlakozzanak a hétköznapi városi szegények gyülekezetéhez,és általában tényleg hamar meg is halnak.

– Mindezt értem – válaszoltam neki. – A mondandód lényegét viszont nem.– Valójában még nem értem el oda, Julie. Ráirányítom a figyelmedet valamire, amit a kultú-

rád emberei lényegtelennek, jelentéktelennek szeretnének mutatni. Jeffrey története borzasz-

113


tóan szomorú; de o ritkaság, nem? Azzal talán törodnél, ha ezernyi Jeffrey sétálna tavakba.De az utcán ezrével meghaló fiatal csocselék olyasmi, amit nyugodtan semmibe vehetsz.

– Igen, ez igaz.– Valami olyasmit vizsgálok, amire a kultúrád emberei szerint ügyet sem kell vetni. Kábí-

tószerfüggokrol, vesztesekrol, bandatagokról, alja néprol van szó. A felnottek így viseltetnekirántuk: „Ha állatok módjára akarnak élni, hadd éljenek állatok módjára. Ha el akarják pusz-títani magukat, hadd pusztítsák el magukat. Fogyatékosak, antiszociálisak, aszociálisak ezek,jobb is megszabadulnunk tolük.”

– Igen, szerintem a legtöbb felnott így érzi.– Valamit tagadnak, Julie. Mit tagadnak?– Azt, hogy ezek az o gyerekeik lennének. Ezek mások gyerekei.– Így van. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy egy Jeffrey a tóba fojtja magát, vagy

hogy egy Susie túladagolásban meghal a csatornában. Számodra semmi üzenete sincs annak,hogy évente tízezrek végeznek magukkal, tunnek el otthonról az utcákra, és nem marad hátrautánuk semmi, csak arcok a tejesdobozokon. Ez nem üzenet. Olyan ez, akár a légköri zavarok arádióban, valami mellozendo dolog, és minél inkább semmibe veszed, annál jobban hallatszika zene.

– Nagyon is igaz. De még mindig a mondandód lényegét keresgélem.– Senkinek nem jutna eszébe megkérdeznie magát : „Mire van szükségük ezeknek a gyere-

keknek?”– Jó ég, nem. Kit érdekel, mire van szükségük?– De te fel tudod tenni magadnak ezt a kérdést, ugye? Rá tudod venni magadat, Julie? El

tudod viselni?Ültem ott egy percig a semmit bámulva, aztán hirtelen bekövetkezett a legistenvertébb do-

log: könnyekben törtem ki. Kirobbantak belolem a könnyek. Nagy, óriási kínzó zokogásoktólmegsemmisülten ültem, amelyek nem akartak elmúlni, csak nem akartak elmúlni, mígnemarra gondoltam, hogy megtaláltam életem fo elfoglaltságát : ülni abban a székben és zokogni.

Mikor kezdtem lehiggadni, felálltam, azt mondtam Izmaelnek, hogy nemsokára visszajö-vök, és azzal kimentem sétálni egyet a háztömb körül ; éppenséggel jó pár háztömb körül.

Azután visszamentem, és azt mondtam neki, hogy nem tudom szavakba foglalni az érzést.– Az érzéseket nem tudod szavakba foglalni, Julie. Tudom. Zokogásokba foglalod oket,

azokra pedig nincs megfelelo szó. Másvalamiket azonban szavakba tudsz foglalni.– Igen, gondolom, így van.– Volt egyfajta látomásod a letaglózó veszteségrol, amelyben osztozol az említett fiatalem-

berekkel.– Igen. Nem tudtam, hogy osztozom benne velük. Nem tudtam, hogy bármiben is osztozom

velük.– Elso látogatásodkor azt mondtad, hogy folyton ezt ismétled magadnak: „El kell tunnöm

innen, el kell tunnöm innen.” Azt mondtad, hogy ez azt jelenti : „Fuss, amerre látsz!”– Igen. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ezt éreztem, miközben ott ültem sírva. Kérem! Ké-

rem, hadd fussak, amerre látok! Kérem, engedjenek ki innen! Kérem, engedjenek! Kérem, netartsanak itt ketrecbe zárva életem végéig! El KELL futnom! Nem BÍROM ezt!

– Ezeket a gondolatokat azonban nem oszthatod meg az osztálytársaiddal.– Ezeket a gondolatokat két hete még magammal sem tudtam volna megosztani.

114


– Nem merted volna megvizsgálni oket.– Nem, ha megtettem volna, azt mondtam volna: „Istenem, mi baj van velem? Biztosan

valamiféle betegségem van!”– Pontosan ilyesféle gondolatokat írt Jeffrey a naplójába újra meg újra. „Mi baj van velem?

Mi baj van velem? Biztosan valami szörnyu baj van velem, amiért képtelen vagyok örömettalálni a munka világában.” Folyton ezt írogatta : „Mi baj van velem, mi baj van velem, mi bajvan velem?” És persze az összes barátja örökké ezt mondogatta neki : „Mi baj van veled, mi bajvan veled, mi baj van veled, hogy nem bírod tartani magad ehhez a csodálatos programhoz?”Talán most érted meg eloször, hogy az én szerepem itt abban áll, hogy közöljem veled az óriásihírt : Nincs VELED semmi baj. Nem veled van a baj. És azt hiszem, a következo felismerés isrésze volt a zokogásodnak: „Istenem, nem én vagyok az!”

– Igen, igazad van. Az érzésem fele részben óriási megkönnyebbülés volt.

115

Forradalmárok

– Tudni szeretnéd, hogy milyen lenne a világ, ha elkezdenétek másként élni. Most már jobbelképzelésed van arról, hogy merre vezethetne egy másféle út. Azt mondtam, ne a dolgokrólvaló lemondásban gondolkodjatok, követeljetek többet, de szerintem nem értetted meg, hogymire gondoltam.

– Nem, nem igazán. De azt hittem.– Most azonban érted. Összetörtél, amikor végre felfogtad, hogy tényleg figyelek a kérése-

idre, tényleg hallani akarom oket ; sot, hogy megérdemled, hogy teljesüljenek a kéréseid.– Igen, így igaz.– Így fogjuk megtervezni a világodat, Julie. Úgy, hogy figyelek a kéréseidre. Mit szeretnél?

Mi az, amiért majd’ meghalsz?– Hú – mondtam. – Fogós kérdés. Egy olyan helyet szeretnék, ahol nem mondogatom foly-

ton azt, hogy el kell tunnöm innen, el kell tunnöm innen, el kell tunnöm innen, el kell tunnöminnen.

– Neked és a világ Jeffrey-jeinek saját kulturális térre van szükségetek.– Igen, úgy van.– A kulturális tér nem feltétlenül földrajzi hely. A Seattle utcáin meg a hasonló helyeken

élo gyerekek nem egy négyszáz hektáros saját területet keresnek. Nagyon boldogan osztoznakveletek a területeteken, és ami azt illeti, valószínuleg éhen halnának, ha a saját külön terüle-tükön kellene élniük. Azt mondják: „Figyeljetek, beérjük azzal, ami ti eldobtok. Miért nemhagyjátok, hogy így éljünk? Csak biztosítsatok elég helyet nekünk ahhoz, hogy guberálhas-sunk. Mi leszünk a Varjú törzs. Nem ölitek meg az elgázolt állatokat eltakarító varjakat, ugye?Ha megölitek oket, magatoknak kell levakarnotok a tetemeket az útról. Hagyjátok a varjakra.Nem vesznek el semmit, ami nektek kell, akkor mi a baj velük? Mi sem veszünk el semmit,ami nektek kell, akkor mi a baj velünk?”

– Egész szépen hangzik; nem mintha valaha is megtörténne.– És mi a helyzet veled, Julie? Szeretnél a Varjú törzshöz tartozni?– Oszintén szólva nem különösebben.– Nos, miért is szeretnél? Nincs egyetlen helyes út az életre. Tegyük fel azonban, hogy

Seattle lakosai így szólnak: „Próbáljuk meg. Ne küzdjünk ezek ellen a gyerekek ellen, ne pró-báljuk megváltoztatni oket, ne tegyük pokollá az életüket, hanem segítsünk nekik. Segítsünknekik, hogy ok lehessenek a Varjú törzs. Mi történhet a legrosszabb esetben?”

– Ez klassz volna.– Ha tudnád, hogy Seattle-ben vannak ilyen emberek, egy efféle kockázatot vállaló embe-

rek, és éppen lakhelyet keresnél, akkor hol szeretnél lakni?– Seattle-ben.– Érdekes hely lehet, Julie. Egy olyan hely, ahol az emberek kipróbálnak ezt-azt. – Izmael

percekig csöndben maradt, mire az az érzésem támadt, hogy elvesztette a fonalat. Végül aztán

116

Forradalmárok

folytatta. – Akármilyen alapos is voltam, a tanítványok ilyenkor azt mondják: „Igen, de mégismit tegyünk?” Azt válaszolom nekik: „Ti Elvevok a találékonyságotokkal kérkedtek, nemigaz? Nos, legyetek találékonyak.” Viszont ez nem valami nagy segítség, ugye?

Nem tudtam, hogy magának mondta-e vagy pedig nekem, így csak ültem és figyeltem.– Mesélj a találékonyságról, Julie.– Ezt hogy érted?– Melyik volt a legtalálékonyabb korszakotok? Az emberi történelem legtalálékonyabb kor-

szaka.– Szerint ez volt az. Ez az. A mostani az.– Az ipari forradalom idoszaka.– Tényleg.– Hogyan muködött?– Ezt hogy érted?– A következo évtizedekben az lesz a legnagyobb feladatotok, hogy találékonyak legyetek

– nem a gépekkel, hanem önmagatokkal. Ezt érted?– Igen.– Akkor talán tanulhatunk valamit a találékonyságról a találékonyság legnagyobb történelmi

megnyilvánulásából. Kézenfekvonek tunik?– Igen, persze.– Tehát akkor hogyan muködött?– Az ipari forradalom? Istenem, nem tudom.– Bevonult a fovárosba a Ipari Forradalmi Hadsereg és magához ragadta a hatalmat? Ösz-

szeterelték a királyi család tagjait és lefejezték oket?– Nem.– Akkor tehát hogyan muködött?– Istenem. . . A kartellekre meg a monopóliumokra vagy kíváncsi?– Nem, nem ilyesmikre. Nem a pénzt vizsgálom, hanem a találékonyságot. Próbáld a kö-

vetkezoképpen. Hogyan kezdodött az ipari forradalom?– Á, rendben. Erre emlékszem. Csak erre emlékszem. James Watt. A gozgép. Ezerhétszáz

valamennyi.– Kiváló, Julie. James Watt, a gozgép, ezerhétszáz valamennyi. Gyakran tulajdonítják Ja-

mes Wattnak az ipari forradalom kezdetét jelento gozgép feltalálását, de ez a félrevezeto egy-szerusítés elsiklik az egész lényeg felett. James Watt 1763-ban egyszeruen csak tökéletesítettThomas Newcomen 1712-es gépén, aki egyszeruen csak tökéletesített Thomas Savery 1702-es gépén, aki minden bizonnyal tudott az Edward Somerset által 1663-ban leírt géprol, amelycsak Salomon de Caus 1615-ös gozszökokútjának egy változata volt, amely pedig nagyon ha-sonlított egy berendezésre, melyet tizenhárom évvel korábban írt le Giambattista della Porta,aki az idoszámításunk szerinti elso században élt Alexandriai Hérón óta elsoként használtajelentosebb mértékben a goz erejét. Tökéletes példája ez az ipari forradalom muködésének.De nem hiszen, hogy egészen érted, ezért mondok még egy példát.

A gozgépekkel nem sokra mentek volna koksz nélkül, mely láng és füst nélkül ég. A ko-szén kokszosításakor világítógáz keletkezik, melyet kezdetben értéktelen gázként a szabadbaeregettek. Az 1790-es években azonban már elkezdték gépek muködtetésére és világításra al-kalmazni. Ám a kokszosításkor egy másik melléktermék is keletkezett, a koszénkátrány, egy

117

Forradalmárok

kellemetlen, büdös massza, melytol különösen nehéz volt megszabadulni. Német vegyészekúgy okoskodtak, hogy butaság fáradságosan megszabadulni tole, amikor esetleg valami hasz-nát is vehetnék. A koszénkátrány lepárlásával kerozint, egy új üzemanyagot állítottak elo, éskarbolsavat, egy kátránytartalmú anyagot, mely csodás fakonzerváló szernek bizonyult. Mi-vel a karbolsav megakadályozta a fa bomlását, ésszerunek tunt, hogy a koszénkátrány másszármazékai is hasonlóan használhatók. Az egyik ilyen kísérletben karbolsavval meggátoltáka szennyvízben végbemeno bomlásokat. 1865-ben hírét vette ennek Joseph Lister angol se-bész, aki kíváncsi volt, hogy vajon megakadályozza-e a sebek üszkösödését is (amely miattakkoriban minden mutét életveszélyes volt). Megakadályozta. Egy másik származék volt akorom, mely az elégetett koszénkátrány füstjébol marad vissza. Ezt egyfajta másolópapírbanhasználták fel, melyet Cyrus Dalkin talált fel 1823-ban. Aztán újabb felhasználására kerültsor, amikor Thomas Edison rájött, hogy megnövelheti vele a telefon hangerejét.

Izmael reménykedve nézett rám. Mondtam neki, hogy a koszénkátrány jóval hasznosabb,mint képzeltem.

– Bocsánat – tettem hozzá. – Tudom, hogy nem értem a lényeget.– A teendokrol kérdeztél, Julie, én pedig mondtam egy általános irányelvet : Legyetek ta-

lálékonyak. Most pedig megpróbálom bemutatni, hogy milyen is találékonynak lenni. Meg-kísérlem bemutatni neked az emberi találékonyság legnagyszerubb korszakának muködését :Az ipari forradalom milliónyi kis ember, milliónyi apró ötlet, milliónyi szerény újítás és fej-lesztés eredménye volt. Szerintem nem túlzás millióról beszélni. Háromszáz év alatt sok száz-ezer – többnyire önérdekbol tevékenykedo – ember ötleteket meg felfedezéseket terjesztveátalakította az emberi világot, és hozzájárult ezeknek az ötleteknek meg felfedezéseknek azelomozdításához azáltal, hogy lépésrol lépésre új ötletekre meg felfedezésekre jutott.

Tudom, hogy vannak köztetek gépromboló puritánok, akik szerint az ipari forradalom a go-nosz muve volt, de én bizony nem tartozom közéjük, Julie. Részben azért nem, mert az ipariforradalom nem valamiféle elgondolást követett, nem utópisztikus vállalkozás volt – ellentét-ben az iskoláitokkal, a börtöneitekkel, a bíróságaitokkal, a kormányzati szerveitekkel. Nemkívánta meg, hogy az emberek jobbak legyenek, mint amilyenek. Valójában azt kívánta meg,hogy olyanok legyenek, mint amilyenek mindig is voltak. Adj nekik gázlámpát, és megvál-nak a gyertyától. Adj nekik villanylámpát, és megválnak a gázlámpától. Adj nekik tetszetos,kényelmes cipoket, és megválnak a ronda, kényelmetlen cipoktol. Kínálj nekik elektromosvarrógépeket, és megválnak a lábbal hajtott varrógépektol. Kínálj nekik színes tévéket, ésmegválnak a fekete-fehér tévéktol.

Rendkívül fontos észrevenni, hogy az ipari forradalom emberi találékonyságból termelt gaz-dagsága szétoszlott, nem halmozódott fel egy kiváltságos kisebbség kezében. Nem az eloál-lított termékekrol beszélek, hanem a szellemi gazdagságról. Senki nem tudta elzárni magáta találékonyságot, sem pedig a belole származó felfedezéseket. Valahányszor megjelent egyúj eszköz vagy eljárás, mindenki szabadon azt mondhatta : „Fel tudom használni valamire.”Mindenki azt mondhatta : „Továbbvihetem ezt az ötletet.” Mindenki szabadon azt mondhatta :„Olyasmire használhatom ezt az ötletet, amirol a kitalálója nem is álmodott.”

– Hát – mondtam neki –, bizony sosem jutott eszembe így gondolni az ipari forradalomra.– Fontos megjegyezni, hogy nem akarom szent dolognak kikiáltani. Nem javaslom a cél-

jait és a szégyenletes vonásait : a megrögzött anyagelvuségét, a megdöbbento pazarlását, apótolhatatlan eroforrások iránti hatalmas étvágyát, a kapzsiság követésére való hajlandóságát.

118

Forradalmárok

Mindössze a muködési módját javaslom, amely az emberi alkotóero legnagyobb és legdemo-kratikusabb történelmi megnyilvánulásához vezetett. Most egyáltalán nem a dolgokról való„lemondásra” kell gondolnotok, hanem arra, hogy miként tudnátok ismét elérni az emberialkotóero ilyesféle megnyilvánulását – nem a termékek alkotta gazdagság, hanem egy olyas-féle gazdagság megteremtése érdekében, amelyet eldobtatok, hogy a világ uraivá tehessétekmagatokat, és amely után olyan kétségbeesetten sóvárogtok.

– Mondj egy példát, Izmael. Mondj egy példát.– Az imént Seattle-rol beszéltünk, az is egy példa. Salomon de Caus 1615-ös gozszökokút-

jának a megfeleloje lenne, Julie. Nem a végso szó, hanem csak a kezdet. Los Angeles lakói azo kísérletüket látva így szólnának: „Igen, nem rossz, de mi itt jobbat is tudunk.” Aztán Detroitlakói a Los Angeles-i próbálkozások láttán másként fognának hozzá a megvalósításhoz a sajátvárosukban.

– Mondj még egy példát.– Az Illinois állambeli Peoria lakói azt mondják: „Nézzék, a törzsi modell felé mozdulhat-

nánk azzal, ha a Massachusetts állambeli Framinghamben levo Sudbury Valley iskolát ven-nénk alapul. Nyugdíjba küldhetnénk a tanárainkat, bezárhatnánk az iskolákat, és megnyithat-nánk a várost a gyerekeink elott. Hadd tanulják azt, amit szeretnének. Vállalhatnánk ezt akockázatot. Hiszünk ennyire a gyerekeinkben.” Az egész ország felfigyelne egy ilyen kísérlet-re. Mindenki azt figyelné, hogy mennyire válik be. Személy szerint nem kétlem, hogy óriásisiker lenne – feltéve, ha nem rontják el az egészet tantervekkel, hanem tényleg hagyják a sajátorruk után menni a gyerekeiket. Persze a peoriai modell csak a kezdet lenne. Más városokmegtalálnák a módját a gazdagításának, a meghaladásának.

– Rendben. Kérek szépen még egy példát.– Tudod, Julie, az egészségügyben dolgozók közül nincs mindenki elragadtatva attól, hogy

egy olyan nyereségérdekelt egészségügyben dolgozzon, mint amilyen ebben az országban vanegy ideje. Sokakat nem a meggazdagodás vezérelt az egészségügybe, hanem egészen más.Talán az új-mexikói Albuquerque városban összefoghatnának és egészen más irányt szabhat-nának a rendszernek. Talán eszükbe jutna, hogy esetleg már dolgozik egy James Watt ezena területen, egy Patch Adams nevu orvos, aki létrehozta a Gesundheit intézetet, egy kórházatVirginiában, ahol ingyen kezelik a betegeket. De talán szükségük van a másutt zajló hasonlókísérletek ösztönzo hatására – Seattle és Peoria példájára. Így muködött az ipari forradalom,Julie. Az emberek látták, hogy mások éppen rájöttek a dolgok muködtetésének nyitjára, és ezoket magukat is kísérletezésre ösztönözte.

– Azt hiszem, a legnagyobb akadályt minden esetben a kormány jelentené.– Hát persze, Julie. Ezért vannak a kormányok; hogy megakadályozzák a jó dolgok be-

következtét. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy ha még a saját, állítólag demokratikuskormányaitokat sem vagytok képesek rákényszeríteni arra, hogy hagyjanak benneteket jót ten-ni önmagatokkal, akkor valószínuleg megérdemlitek, hogy kihaljatok.

– Egyetértek.

– Megnyitottam elotted a törzsi kincstárat, Julie. Megmutattam azokat a dolgokat, amelye-ket eldobtatok, hogy a világ uraivá tegyétek magatokat. Megmutattam a kimeríthetetlen ésteljes egészében megújuló energia cseréjére épülo gazdagságot. Megmutattam egy olyan tör-vénykezést, amely élni segített az embereknek, nem pedig csak büntette oket olyasmikért,

119

Forradalmárok

amiket az emberek mindig is megtettek és meg fognak tenni. Megmutattam egy semmibe semkerülo, tökéletesen muködo, az emberek nemzedékeit összetartó oktatási rendszert. Sok másrendszert érdemes még tanulmányoznod, de nem találsz egy olyat sem, amely arra ösztönziaz embereket, hogy úgy építsenek kreatívan egymás ötleteire, mint ahogy ti tettétek az ipariforradalom idején. Nem volt tiltás az ilyesféle kreativitás ellen a törzsi életben – de igény semvolt rá, és nem is jutalmazták.

Egy pillanatra elcsöndesedett. Szólásra nyitottam a számat, de feltartotta a kezét, hogy netegyem.

– Tudom, még nem teljesítettem a kérésedet. Azon vagyok. Légy türelemmel, hagyd, hogya magam módján teljesítsem.

Pislantottam egyet és csöndben maradtam.

120

Pillantás a jöv®be

– Számodra ez is csak történelem, akárcsak a déli államok visszafogadása vagy a koreaiháború, de huszonöt éve sok ezer veled egykorú gyerek tudta, hogy az Elvevok útja a halálútja. Ennél többet nem igazán tudtak, ám azt igen, hogy nem akarták azt tenni, amit a szüleiktettek – megházasodni, állást szerezni, megöregedni, nyugdíjba menni és meghalni. Új életetakartak élni, de a szerelmet, a barátságot, az érzelmi oszinteséget, a drogokat és a rock androllt leszámítva nem volt más igazi értékük – ezek sem rossz dolgok persze, de nem elegen-doek egy forradalomhoz, márpedig ok forradalmat akartak. Se forradalmi elképzelésük nemvolt, se forradalmi programjuk. Csak egy jelmondatuk volt – „hangolj rá, kapcsolódj be, szálljki” –, és azt képzelték, hogy ha mindenki ráhangol, bekapcsolódik és kiszáll, akkor örömtán-cot járnak majd az emberek az utcán, és új korszak kezdodik. Azért mondom el ezt neked,mert ugyanolyan fontos tudni a kudarc okát, mint a sikerét. A gyerekek hatvanas és hetvenesévekbeli lázadása azért fulladt kudarcba, mert se elképzelésük, se programjuk nem volt. Egydologban azonban feltétlenül igazuk volt : ideje valami újjal próbálkozni, emberek.

Forradalmat kell csinálnotok, ha fenn akartok maradni, Julie. Ha a jelenlegi úton maradtok,akkor nehezen képzelheto el, hogy megértek még egy évszázadot. Csakhogy ez a forradalomnem lehet negatív. Álmokra épít minden forradalom, amelyik a „régi szép idok” képzeletbeliegyszeruségéhez való „visszatérésre” gondol ; amikor a férfiak kalapemeléssel köszöntek, anok otthon foztek, senki sem vált el, és senki sem vonta kétségbe a tekintélyt. Amelyik for-radalom azon múlik, hogy az emberek a nem kívánt dolgokért cserébe önként lemondanaka kívánt dolgokról, az a forradalom mero utópista idealizmus, és kudarca van ítélve. Pozitívforradalmat kell csinálnotok, olyan forradalmat, amelyik többet ad az embereknek az általukigazán kívánt dolgokból, nem pedig kevesebbet a nem igazán kívántakból. Valójában nem ti-zenhat bites elektronikus játékokat akarnak, de ha ez a legjobb, amit kaphatnak, akkor eztveszik. Nem sokáig jutsz el a forradalmaddal, ha a tizenhat bites elektronikus játékaikról valólemondásra kéred oket. Ha azt szeretnéd, hogy megunják a játékokat, akkor valami olyasmitkell adnod nekik, ami még a játékoknál is jobb.

Ennek kell a jelmondatnak lennie, Julie – nem önkéntes szegénység, hanem önkéntes gaz-dagság. Ezúttal azonban igazi gazdagság. Nem játékok, nem szerkentyuk, nem „anyagi jólét”.Nem a bankok páncéltermeibe zárható cuccok. Az a fajta igazi gazdagság, amellyel az embe-rek születtek. Az a fajta igazi gazdagság, melyet az emberek több százezer éven át élveztek –és élveznek ma is, ahol még sértetlen a Meghagyó élet. És ezt a gazdagságot buntudat nélkülélvezhetitek, Julie, mert nem a világtól loptátok. Ez a gazdagság teljes egészében a ti sajátenergiátok terméke. Eddig tudtál követni?

– Igen.– Most pedig lássuk, hogy képesek vagyunk-e viszonylag elfogadható módon megszemlél-

ni a forradalmatok jövojét. 1816 környékén a karlsruhei Karl von Drais báró feltalálásra adta afejét (az ipari forradalom minden osztályból elohozta a tehetséget). Egy önjáró kerekes jármu-

121

Pillantás a jövobe

re gondolt, és elso nekifutásnak nem is volt rossz, amivel eloállt : egy kerékpár volt az, melyetlábbal kellett lökdösni. Ha képes lett volna hetven évvel elorelátni a jövobe, akkor egy iga-zán jól muködo kerékpárt látott volna: az angol James Starley kerékpárját, melyet – bizonyosmódosításokkal – még ma, egy évszázaddal késobb is használunk.

A báróhoz hasonlóan mi sem tudunk a jövobe tekinteni, hogy egy igazán jól muködo társa-dalmi rendszert lássunk. Akár meg is valósulhat egy ilyen rendszer ; de ugyanúgy nem tudjukelképzelni, mint ahogy a báró sem tudta elképzelni James Starley kerékpárját. Érted, hogy mitmondok?

– Azt hiszem.– Mindazonáltal jobb helyzetben vagyunk, mint a báró. O nem csak a jövohöz nem tudott

fordulni útmutatásért (mert senki sem tud), hanem a múlthoz sem, mert korábban nem lé-teztek kerékpárok. Jobb helyzetben vagyunk nála, mert igaz ugyan, hogy nem láthatunk egyigazán jól muködo jövobeli társadalmi rendszert, viszont múltbélit igen. Olyan jól muködött,hogy némi bizonyossággal kijelenthetjük róla, hogy végso, tovább már nem fejlesztheto rend-szert jelentett a törzsi népek számára. Nem létezett bonyolult szervezodés. Csak a szeszélyesmegtorlás stratégiáját folytató független törzsek léteztek: „Úgy bánj másokkal, ahogy veledbánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható.”

– Igaz.– Milyen elvet vagy törvényt juttatott érvényre vagy védelmezett a szeszélyes megtorlás

stratégiája a törzsi népeknél?– Hát. . . a törzsek függetlenségét és identitását védte.– Igen, ez igaz, de ezek dolgok, nem pedig elvek és törvények.Töprengtem egy darabig, de végül be kellett ismernem, hogy nem tudtam.– Nem számít. A szeszélyes megtorlás stratégiája a következo törvényt juttatta érvényre:

Nem létezik egyetlen helyes út az emberi életre.– Tényleg, most már értem.– Ez ma ugyanúgy igaz, mint egymillió éve. Semmi sem teheti idejétmúlttá. Erre a törvény-

re számíthatunk, Julie. Legalábbis mi ketten, akik forradalmárként beszélünk. A forradalomellenfelei kitartanak majd amellett, hogy bizonyára van valamiféle egyetlen helyes út az embe-ri életre, és általában bizonygatják majd, hogy ismerik is. Ez rendben van, amíg nem próbáljákmeg ránk kényszeríteni az egyetlen helyes útjukat. Nálunk a „nincs egyetlen helyes út az em-beri életre” a kiindulópont, mint ahogy Descartes-nál a „gondolkodom, tehát vagyok” volta kiindulópont. Mindkét állítást magától értetodonek kell elfogadni, vagy pedig egyszeruenel kell vetni. Egyik sem bizonyítható. Mindkettovel lehet más axiómákat szembeállítani, deegyiket sem lehet megcáfolni. Eddig tudsz követni?

– Azt hiszem, igen, Izmael. Egy kis lemaradással.– Feliratként szolgáló jelmondatunk tehát már van: „Nincs egyetlen helyes út az emberi

életre.” Nevet is adjunk a forradalomnak?Némi gondolkodás után azt feleltem:– Igen. Törzsi forradalomnak hívhatnánk.Izmael bólintott.– Jó név, de szerintem legyen inkább új törzsi forradalom, Julie. Különben az emberek azt

fogják hinni, hogy íjakról, nyilakról, és barlangi életrol beszélünk.– Igen, igazad van.

122


– Következzék néhány dolog, melyet az ipari forradalom tapasztalatai alapján kijelenthe-tünk errol az új törzsi forradalomtól. Ez lesz a hétpontos terv.

Egy: A forradalom nem hirtelen fog lezajlani. Nem lesz puccs, mint a francia és az oroszforradalomnál.

Ketto : Fokozatosan fog megvalósulni, az egymás ötleteire építo emberek révén. Az ipariforradalmat hajtó nagy újítóero ez.

Három: Senki sem fogja vezetni. Akárcsak az ipari forradalomnak, ennek sem lesz szüksé-ge pásztorra, szervezore, vezetore, iramot diktálóra, értelmi szerzore ; a vezetése meghaladjamindenki képességét.

Négy: Nem politikai, kormányzati és vallási csoportok kezdeményezése lesz – ahogy azipari forradalom sem volt az. Egyesek minden bizonnyal a támogatóinak és védelmezoinekakarják majd mondani magukat ; mindig akad vezeto, aki kész az élre állni, ha mások mármegmutatták az utat.

Öt: Nincs kituzött célja. Miért kellene lennie?Hat: Nem tervszeruen fog haladni. Hogy a csudába lehetne megtervezni?Hét: A forradalom elomozdítóit a forradalom fizetoeszközével fogja jutalmazni. Az ipari

forradalom során termékekbol álló gazdagság volt a jutalma azoknak, akik nagyban hozzájá-rultak a termékekbol álló gazdagság növeléséhez; az új törzsi forradalomban sok támogatástfognak kapni azok, akik sok támogatás nyújtanak.

Most pedig van számodra egy kérdésem. Szerinted mi fog történni az Elvevokkel a forrada-lom során, Julie?

– Hogy érted azt, hogy mi fog „történni” velük?– Szeretném, ha forradalmárként gondolkodnál. Ne kelljen mindent nekem csinálnom. Az

emberek legeloször is törvényen kívül szeretnék helyezni az Elvevo életmódot. Nem igaz?Kifejezéstelenül bámultam rá.– Nem tudom.– Gondolkodj, Julie.– Hogyan helyezhetnék törvényen kívül?– Szerintem úgy, ahogy minden mást.– De úgy értem. . . ha nincs egyetlen helyes út az emberi életre, akkor hogyan helyezhetik

törvényen kívül az Elvevo életmódot? Vagy akármelyiket.– Így már jobb. Ha nincs egyetlen helyes út az emberi életre, akkor természetesen nem

helyezheted törvényen kívül az Elvevo életmódot. Az Elvevo életmód folytatódni fog, és akövetoi olyan emberek lesznek, akik tényleg szeretnek dolgozni a betevo falatért. Ténylegszeretik hét lakat alatt tartani a táplálékot, hogy ne férhessenek hozzá.

– Ebben az esetben az Elvevok sok embert fognak veszíteni, mert mi többiek azt akarjukmajd, hogy szabadon hozzáférheto legyen a táplálék.

– Akkor úgy lesz, Julie. Nem kell törvényen kívül helyeznetek az Elvevo életmódot ah-hoz, hogy eltunjön. Csak ki kell nyitnotok a börtön ajtaját, és az emberek elkezdenek kifeléözönleni. De mindig lesznek olyanok, akik az Elvevo életmódot választják, akik azon a mó-don boldogulnak igazán. Talán összeállnak egymással a Manhattan szigeten. Nemzeti parknaknyilváníthatjátok, és oda küldhetitek a gyerekeiteket tanulmányi kirándulásra, hogy a lakókattanulmányozzák.

– De hogyan fog muködni a világ többi része, Izmael?

123


– Az eredeti törzsi rendszerben törzstagnak születni kellet. Vagyis ute indiánnak, penobs-cotnak vagy alawának születtél, nem dönthettél úgy, hogy az leszel. Feltételezésem szerintlehetséges volt, de bizonyára ritkán esett meg. Miért akarna egy hopi navajó lenni, vagy for-dítva? Az új törzsi forradalomban azonban a törzsi tagság kizárólag választás kérdése kell,hogy legyen, legalábbis eleinte. Képzelj el egy olyan világot, amelyben Jeffrey Elvevo barátitársaságtól Elvevo baráti társaságig való utazgatás helyett képes lett volna törzsrol törzsre jár-ni – minden törzs más, minden törzsbe szabadon ki-be járhatnak az emberek. Mit gondolsz,ekkor is belesétált volna a tóba?

– Nem, szerintem nem. Azt hiszem, kikötött volna egy olyan törzsnél, ahol az emberekgitározással és versírással szeretik tölteni az idot.

– Valószínuleg nem sok „eredményt” mutattak volna fel, ugye?– Valószínuleg nem, de kit érdekel? Viszont egy csomó elhatározásból együtt élo közösség

van már most is, nem?– Igen, több, mint valaha. Sajnos mindegyik az Elvevo börtönben muködik. Rá vannak

kényszerülve, hiszen az Elvevo börtön mindent magába foglal. Az Elvevok réges-rég igénytformáltak az egész bolygóra, így minden belül van.

– Ez most hogy jön ide?– A valódi börtönökben a rabok különféle célokkal alakítanak csoportokat ; egyeseket jó-

váhagy a börtönhatóság, másokat nem. Például vannak védelmi bandák; a tagok vigyáznakegymásra. Ezek a bandák hivatalosan nem léteznek. Nincsenek jóváhagyva, sot, törvénytele-nek. És ha jóváhagynák oket, akkor valójában semmit sem érnének, mert nem tehetnének megolyasmit, amit a börtönhatóság nem néz el. Hogy elláthassák a feladatukat, melynek ellátásáralétrejöttek, jóváhagyás nélkül kell muködniük továbbra is – a szabályok szabad áthágásával.Ha jóváhagyják oket, olyanok lesznek, mint egy sakk-klub vagy egy olvasóklub – engedel-meskednek a börtönszabályoknak, és így nagyon csekély a fontosságuk a rabok valódi gondjaiszempontjából.

– Mi köze van ennek az elhatározásból együtt élo közösségekhez?– Ezek a közösségek szinte mindig azzal kezdik, hogy el akarják nyerni az Elvevok törvé-

nyes jóváhagyását. Így nem zaklatják oket a rendorök, viszont korlátozódik a tagjaik életébenbetöltheto fontosságuk. Ez a különbség e közösségek és a szekták meg a bandák közt. Ezeka közösségek hivatalos jóváhagyásra vágynak, míg a szekták meg a bandák sosem – ezzelmagyarázható, hogy a szekták és a bandák törzsi fontossággal bírhatnak tagjaik életében.

– Mit értesz törzsi fontosság alatt?– Azt, hogy a szektához vagy bandához tartozás ugyanolyan fontos lesz, mint egy Megha-

gyó törzshöz tartozás. Vagyis lényegében megéri az életedet adni a tagságért, Julie. AmikorJim Jones követoi rájöttek, hogy Jonestown-nak vége van, akkor nem látták értelmét, hogy to-vább éljenek. Jones azt mondta nekik: „Ha úgy szerettek engem, ahogy én titeket, akkor mindegyütt kell meghalnunk, vagy kívülrol pusztítanak el bennünket.” Tudom, hogy ez nagyjábólegy évvel a születésed elott történt, de gondoltam, hallottál már róla.

Mondtam neki, hogy nem.– Kilencszázan lettek öngyilkosok vele. A Meghagyó törzsek ugyanezt tették, amikor rájöt-

tek, hogy remény sincs törzsként élniük tovább.Bizonytalanul ráztam a fejemet, mire megkérdezte, mi a baj.– Nem is tudom. Vagy talán mégis. Hozzászoktam, hogy a gengsztereket állatoknak tartom.

124


A szektásokat pedig orülteknek. A Meghagyó törzsek és a szekták meg a bandák egy kalapalá vétele valahogy. . . összezavar.

– Megértem. Ahogy egyre többet látsz a világból, rájössz majd, hogy az intellektuálisanbizonytalan emberek gyakran azzal erosítik az önbizalmukat, hogy a jó és rossz szilárd, át-hatolhatatlan kategóriáiba sorolják a dolgokat. Az ipari forradalom rossz, és semmi jót nemszabad látni benne. A szekták meg a bandák rosszak, és semmi jót nem szabad látni bennük.A törzsek viszont jók, és semmiképp sem szabad kapcsolatba hozni oket a szektákkal meg abandákkal. Azt észre szabad vennie az embernek, hogy a Meghagyó törzsek jól megvannakosztályok és magántulajdon nélkül, ám elovigyázatosan hangsúlyoznia kell, hogy nem olvas-ták Marx és Engels csúnya könyveit.

– Igen, ezt elhiszem. De még mindig nem egészen értem, hogy mi közük van az elhatáro-zásból együtt élo közösségekhez.

– Amikor állami tisztviselok a Népek Templomát kezdték vizsgálni, Jim Jones Guyaná-ba költöztette át. Azért tette, mert tudta, hogy állami felügyelet alatt nem muködne tovább.Vegyünk egy másik példát : egy Charles Dederich nevu felépült alkoholista 1958-ban kábí-tószerelvonó központot hozott létre Santa Monicában. Synanon volt a neve. Kezdetben neméppen közösség volt, mert a kábítószerfüggok persze jöttek és mentek, ám Dederich idovelelégedetlen lett ezzel a modellel. Közösséget szeretett volna, és hamarosan arra bátorítottaa tagokat, hogy maradjanak ott megélhetési alkalmazottnak. Dederich azután megnyitotta aközösséget a kívülállók elott – szakemberek és üzletemberek elott, akik hajlandók voltak le-mondani az ingatlanjaikról, a kocsijaikról, a bankszámlájaikról és a részvényeikrol a Synanonjavára azért, hogy egy egyedülálló közösséghez tartozzanak, ahol számításuk szerint egy élet-re otthonra találnak. A Synanon központból fokozatosan szektává vált – méghozzá fegyveresszektává, amely nemcsak védelemre, hanem támadásra is berendezkedett, megkísérelte meg-ölni és durván bántalmazta a szomszédos közösségben élo vélt ellenségeit. Bhagwan ShreeRajneesh vallási mozgalma, a Hare Krishna és az Alamo Christian Foundation támogatásra lelolyan embereknél, akik szintén hajlandók lemondani világi javaikról és ingyen dolgozni azért,hogy tartozhassanak valahová; hogy tagok lehessenek, és megkapjanak mindent, ami a tag-sággal jár : élelmet, szállást, ruhát, utazási lehetoséget, egészségügyi ellátást stb. Egy szóvalbiztonságot.

– Továbbra sem igazán értem, hogy miért mondod el nekem mindezt.– Megpróbálom észrevetetni veled, hogy ezek az emberek nem orültek. Kétségbeesetten kí-

vánnak valamit, amit az emberek több százezer éven át megkaptak, és amit ma is megkapnakott, ahol még fennmaradt a Meghagyó életmód. A törzsi gondoskodásra vágynak, Julie. Min-den gond nélkül hajlandók teljes támogatást nyújtani a szektának – a szekta teljes támogatásá-ért cserébe, vagyis élelemért, szállásért, ruháért, utazási lehetoségért, egészségügyi ellátásértstb. ; mindenért, ami az emberi élethez szükséges. Nem azért keresték ezeket a szektákat, merttörzsi közösségnek látták oket, hanem azért, mert úgy látták, hogy olyasmit nyújtanak nekik,amit kétségbeesetten kívántak – és kívánnak ma is, errol biztosíthatlak, Julie. Az elkövetkezoévekben egyre több teljesen hétköznapi és értelmes ember fog vonzódni a szektákhoz, de nemazért, mert orültek, hanem azért, mert olyasmit nyújt nekik a szekta, amire nagy szükségükvan, és amit nem kaphatnak meg az Elvevo világban. A támogatásért kapott támogatás nemcsak egyszeruen az életben maradás egy módja, hanem az életben maradás egy mélységesenkielégíto emberi módja. Az emberek igazán szeretnek így élni.

125


– Jól van, értem. Most pedig mondd meg, hogy mégis mihez kezdjek ezzel.– Julie, ma kiknek engedélyezik az iménti értelemben vett szekták alapítását?– Azt hiszem, senkinek.– És mivel senkinek sem engedélyezik, kik alapítják oket mégis?– Az orültek – mondtam. – Nagyzási mániás emberek. És a szélhámosok.– Julie, a következot szeretném észrevetetni veled. Ha nálatok csak az orülteknek meg a

szélhámosoknak szabad szektákat alapítani, akkor miért lepodtök meg azon, hogy ténylegorültek és szélhámosok alapítják az összes szektát?

– Pokolian jó kérdés.– Itt van egy másik is. Mihez kezdenél egy olyan szektával, melyet nem orült és nem szél-

hámos alapított?– Hogy érted, hogy mihez kezdenék vele?– Hát, elnyomnád oket?– Nem tudom.– Tudod, hogy kik az amishok?– Igen. Pár éve Harrison Ford náluk rejtozött el az egyik filmben.– Gondolod, hogy el kell nyomni az amishokat?– Nem. Miért gondolnám?– Mert pont úgy élnek, mint egy szekta, amely nem egy orült vagy szélhámos köré épül.Csukott szemmel megráztam a fejemet.– Izmael – mondtam –, egészen összezavarsz.– Jó. Ez már haladás. Rá kell vezetnem téged a kultúrátok tabuira. Nem ismerek más módot

a szavakra adott beléd nevelt reakciók lerombolására. A banda szó hallatán a következo belédnevelt gondolat jut eszedbe: „Rossz, nem szabad gondolni rá.” A szekta szó hallatán a követ-kezo beléd nevelt gondolat jut eszedbe: „Rossz, nem szabad gondolni rá.” A törzs szó hallatána következo beléd nevelt gondolat jut eszedbe: „Jó, szabad gondolni rá.”

– Mire kellene gondolnom a banda vagy szekta szó hallatán?– Ezzel a gondolattal kezdheted: „A szó nem maga a dolog.” Ezzel a gondolattal kezdheted:

„Nem lesz rossz valami attól, hogy rossz neve van.” Ezzel a gondolattal kezdheted: „Az, hogyrossz neve van ennek a dolognak, az még nem jelenti azt, hogy nem gondolhatok rá.”

– Rendben. De most mire gondoljak?– Arra, hogy muködés tekintetében nincs különbség a törzs és a szekta között, Julie. Mukö-

dés tekintetében nincs különbség egy templomba járó republikánus és egy ateista anarchistaáltal készített porlasztó között. Mindketto ugyanúgy muködik. Ezt értem azon, hogy muködéstekintetében nincs köztük különbség.

– Értem.– Itt is ugyanez a helyzet. Talán segíteni fog, ha rámutatok a saját kultúrátokban fennma-

radt (sot, jól boldoguló) törzsi lét egy másik példájára: a cirkuszra. Törzsi módszerek alapjánmuködo vállalkozásnak nevezheted a cirkuszt, de természetesen egyetlen cirkusztulajdonossem ült le, hogy szándékosan így építse fel a vállalkozását. A cirkuszok törzsként jöttek létre,és megszunnének cirkuszok lenni, ha megszunnének törzsek lenni. A legendás törzsi össze-tartásuk – melyben nem hasonlítanak az oket körülvevo társadalomhoz – ellenállhatatlanulvonzóvá teszi oket, és mindenféle korú emberek „szöknek meg a cirkusszal”, hogy részeseilegyenek ennek az összetartásnak. Különösen fontosak a forradalmunk modelljeként, mert az

126


osi törzsekkel ellentétben ritkán szervezodnek kizárólag etnikai alapon. A nagyközönség elottzártak, de megnyílnak a cirkuszi emberek elott, akárhonnan is jönnek. A törzs, a szekta (éspersze a cirkusz) a következo elv alapján muködik: Te teljes támogatást nyújtasz nekünk, mipedig teljes támogatást nyújtunk neked. Teljes támogatást ; mindkét irányban. Fenntartásoknélkül ; mindkét irányban. Az emberek az életüket adták ezért, Julie. Az életüket fogják adniezért ; nem azért, mert orültek, hanem azért, mert olyasmi ez, ami tényleg jelent nekik valamit.Nem fognak lemondani errol a támogatásról napi nyolc óra munkáért és öregkori társadalomb-iztosításért cserébe.

(Természetesen eszembe jutott ez a párbeszéd, amikor három és fél évvel késobb az Egye-sült Államok nagyszeru kormánya szükségesnek tartotta egy kis szekta kiirtását a Texas állam-beli Wacóban. Nem számított, hogy a Branch Davidians szekta tagjait semmilyen buntettértnem ítélték el ; még csak vádat sem emeltek ellenük. Tévhitben éltek, és ez azt jelentette, hogyel lehetett pusztítani oket bírósági tárgyalás nélkül – nyilván azon az alapon, hogy a mi tévhi-teink helyénvalók, de az övéik eleve rosszak és eltörlendok a föld színérol, akármilyennek isbizonyulnának.)

Azt mondtam:– Majdnem úgy hangzik, hogy szektaalapításra unszolsz.Felsóhajtott és megrázta a fejét.– Te viszed tovább az üzenetemet, Julie, és az üzenet a következo : Nyissátok ki a börtönka-

pukat, és az emberek kitódulnak rajtuk. Építsetek olyasmiket, amiket az emberek szeretnének,és özönleni fognak az emberek. És ne habozzatok nyitott szemmel megvizsgálni mindazt, amitaz emberek kívánatosként felmutatnak. Ne nézzetek félre csak azért, mert Kultúra Anya rosszneveket adott nekik. Inkább értsétek meg, hogy miért adott nekik rossz neveket.

– Értem. Azért adott nekik rossz neveket, mert azt akarja, hogy szörnyülködve visszahoköl-jünk.

– Hát persze.Mintegy végszóra, helyet foglalt a mellettem levo székben egy csinos, zömök férfi. Azonnal

tudtam, hogy a majommal folytatott tanulmányaim véget értek.

127

Az afrikai fér�

Izmael így szólt :– Julie, bemutatom Art Owenst. – Alaposabban szemügyre vettem a férfit. Izmael szerint

negyvenéves volt, de én fiatalabbnak gondoltam; nem vagyok jó kormegállapító. Sötétebb volta bore, mint az általam addig látott afro-amerikaiaké, valószínuleg azért (ismertem fel késobb),mert egyetlen fehér ember sem volt az osei között. Gyönyöruen volt öltözve, sárgásbarnaöltönyt, olajzöld inget és kasmírmintás nyakkendot viselt. Egy ideig egymást nézegettük, ezértmondom el mindezt.

Olyan volt a testfelépítése, mint egy Tyson-szeru bokszolónak, alacsony, durva, eroteljes,akár egy súlyos csavarkulcs. Nem tudom, mit mondjak az arcáról. Se jóképu, se csúnya nemvolt. Olyan arca volt, amelyrol azt jutott eszébe az embernek, hogy mi mindenre képes egyarc. Olyan ember arca volt, aki ha azt mondta volna, hogy holnaptól megint negyven napon átesni fog, akkor eszedbe jutott volna, hogy valahogy mindig is szerettél volna magadnak egyhajót.

– Helló, Julie – mondta öblös, sötét hangon. – Sokat hallottam rólad. – Mástól ezt csak aszokásos közhelynek vettem volna. Mondtam neki, hogy én egy szót se hallottam még ró-la, mire szerény mosolyra húzódott a szája; nem elképesztoen nagyra, csak olyan nyugtázómosolyra. Azután Izmaelre nézett, nyilván azt várva, hogy elmondja nekem, amirol tudnomkellett.

– Pedig hallottál pár szót Artról, Julie. Már mondtam, hogy van kocsija, és segít a menekü-lésemben.

– Tényleg – mondtam. – Rendben.– Felajánlottad a segítségedet, és most szükség van rá.Art Owensre néztem, azt hiszem azért, mert azt gondoltam, hogy biztosan valami baklövést

követett el, vagy pedig olyasmit ígért, amit nem tud betartani. O is bólintott.– Nem sikerült valami, amit már megoldottnak hittünk. – Aztán megkérdezte Izmaelt, hogy

mennyit mesélt nekem a tervükrol.– Semennyit – válaszolta Izmael.– Izmael visszatér Afrikába – mondta Art. – Itt senki sincs már a segítségére, most, hogy

Rachel meghalt.– Mi van Afrikában?– Egy esoerdo Zaire északi részén.– Most viccelsz – mondtam neki. Art szemöldökráncolva Izmaelre nézett.– Azt hiszi, hogy egy több száz hektáros elkerített területrol beszélsz – magyarázta Izmael.– Egy érintetlen esoerdorol beszélek; több ezer négyzetkilométeresrol.– Mindketten félreértetek – mondtam. – Viccelés alatt azt értem, hogy azt akarjátok mon-

dani, hogy Izmael a szabadban fog élni, mint egy gorilla?Egy pillanatra mindketten olyanok voltak, mintha állon vágtam volna oket. Art tért magához

128

Az afrikai férfi

elsoként, és azt mondta:– Miért ne élne úgy, mint egy gorilla? Elvégre gorilla.– Nem gorilla, hanem egy istenverte filozófus.Zavartan pillantottak egymásra.Izmael így szólt :– Hidd el, Julie, a világon sehol sincs hely számomra a filozófia tanszékeken, és soha nem

is lesz.– Nem ez az egyetlen lehetoség. – Izmael a szemöldöke felhúzásával próbált rábírni a meg-

nevezésükre, de mondtam neki, hogy nem látom be, miért tolem várja az alternatívákat. Énmég csak fél perce dolgoztam a problémán.

– Én pedig hónapok óta dolgozok rajta, Julie, és nekem elhiheted, hogy ennél jobb megol-dást nem lehet kitalálni. Nem tekintem vereségnek vagy utolsó mentsvárnak. Semmilyen másmódon nem lehetek annyira szabad, mint így.

Egyikükre néztem, majd a másikukra. Kétségtelenül eldöntötték már a dolgot, így vállatvonva azt kérdeztem, hogy mit szeretnének tolem.

Láthatóan megkönnyebbültek, és Izmael azt felelte :– Szerinted hogyan viheto véghez ilyesmi, Julie?– Hát, nem hiszem, hogy jegyet vehettek az elso osztályra egy repülon.– Az biztos. De a szállítás részleteinek kidolgozása még a könnyebbik rész. Innentol Kin-

shasáig az elso tizenháromezer kilométer semmiség. A Kinshasa és a szabadon eresztésemhelye közti nyolcszáz kilométeres utat a világ egyetlen utazási és hajózási ügynöke sem tudjamegszervezni. Olyan problémákkal jár, melyeket csak ott helyben tud megoldani valaki, akiszámíthat a legfelsobb kormánykörök együttmuködésére és segítségére.

– Miért?– Mert Zaire nem Kansas, New Jersey, Ontario, Anglia vagy Mexikó. Mert a zaire-i állapo-

tokhoz hasonlót sosem tapasztaltál. Olyan szintu a korrupció és a szervezett zurzavar, hogy elsem tudod képzelni.

– Az isten szerelmére, akkor minek oda mész? Menj máshová.Izmael bólintott és kísértetiesen mosolygott.– Természetesen vannak könnyebben megközelítheto helyek, de nem sok olyan akad, ahol

a síkvidéki gorillák megszokott látványnak számítanak, Julie. Csak a vadonba jutás okoz pro-blémát. Ha már ott vagyok, akkor magam mögött tudhatom Zaire korrupcióját, legalábbis a kö-zeljövoben. Az Elvevok uralma alatt a világ egyetlen helyén sincs örökre biztosítva a gorillákjövoje. Egyébként Zaire szinte kínálja magát, mert van ott valaki, aki számíthat a legfelsobbkormánykörök együttmuködésére és segítségére. Nincs még egy ilyen helyünk.

Azt gondoltam, nyilván Art Owens az a valaki, és ránéztem, hogy mondja el, amit tud.– Nem hiszem, hogy bármit is tudsz Zaire-ról – mondta.– Semmit sem tudok róla – ismertem be.– Röviden, Zaire harmincegy éve nyerte el a függetlenségét Belgiumtól, ötéves koromban.

A kezdeti zurzavart követoen Joseph Mobutu kezébe került a hatalom, egy kegyetlen, korruptdiktátoréba, aki azóta is hatalmon van. Az igazi nevem Makiadi Owona. Az öcsémmel, Lu-kombóval, sokat lógtunk együtt egy velünk egyidos fiúval, Mokonzi Nkemivel. Mindhármanálmodozók voltunk, de különböztek az álmaink. Én a szívem mélyén természetbúvár voltam,és semmi mást nem akartam jobban, mint bevenni magam az oserdobe és tanulni. Nkemi ak-

129

Az afrikai férfi

tivista volt, nemcsak Mobututól szerette volna megszabadítani Zaire-t, hanem a fehér emberalattomos befolyásától is. Luk arra született, hogy valakinek a jobb keze legyen. Nkemi meg-mentendo Afrikájaként gondolt rám, így mindkettonket imádott. Ezt eddig érted?

– Azt hiszem – feleltem.– Tizenévesek voltunk, amikor Nkemi arról kezdett gyozködni bennünket, hogy tartozunk

magunknak és Zaire népének azzal, hogy a saját fegyverével gyozzük le a fehér embert, amia leheto legjobb oktatásban részesülést jelentette. Nem elég, hogy csak beveszem magam azoserdobe és természetbúvárt játszom. Iskolába kell mennem, növény- vagy állattant tanulni.Neki iskolába kell mennie, hogy közügyeket és közigazgatást tanuljon, és Luk testvéremneksem árt meg, ha követi a példáját. A következoképpen alakultak a dolgaink. Sok munka éselszántság árán mindhárman bejutottunk a kinshasai egyetemre. További sok munka és el-szántság árán a nyolcvanas évek elején Nkemivel ketten kijutottunk Belgiumba tanulni. Ottrövidült a Makiadi név Adira. Két év után jogosult voltam a belga állampolgárságra, és fel isvettem. Végül sikerült eljutnom az Egyesült Államokba, ahol az esoerdok eroforrás-menedzs-mentjét tanultam a Cornell egyetemen. Ott lett az Adi névbol Artie, az Artie-ból pedig Art.A Cornellen véletlenül megismertem Rachel Sokolowot, és akkor szereztem eloször tudomástegy Izmael nevu gorillával való kapcsolatáról. Eközben a Zaire-ben tartózkodó Nkemit Bo-lambában megválasztották a helyi jelölogyulésen; ott kezdte kiépíteni a hatalmi bázisát, ésLuk lett a jobb keze, ahogy mindig is az akart lenni.

1987-ben tértem vissza Zaire-ba, s tele voltam az északi területek vadállományának megor-zésérol szott álmokkal – ez volt a mi vidékünk, és emellett az ország legritkábban lakott részeis. Nkemi abban az évben kísérelt meg beszállni az országos politikába azzal, hogy megpró-bált bekerülni az Országos Törvényhozó Tanácsba. Az elképzelései azonban túl radikálisakvoltak, így Mobutu kihúzta a lába alól a talajt. Nkemi lényegében számkivetettként tért visszaBolambába, és mindhárman nekiláttunk a forradalmunk tervezésének; foleg persze Nkemi.

Art szünetet tartott, s elgondolkodva meresztette rám a szemét, mintegy felmérve, hogymennyit fogtam fel az elmondottakból. Állhatatosan bámultam rá, s végül folytatta.

– Bármiféle látomás elorelépést jelentett volna Zaire-nak; az ország nem volt más, mintegy jól megszokott zurzavar, ahol csak a korrupcióra és a megvesztegetésre lehetett számítaniegyik napról a másikra. Nkeminek azonban volt egy csodálatos látomása. Az ország északirésze régóta a Kinshasa körüli „civilizáltabb” középso területek mostohagyereke volt. Mobutukülföldi valutát akart, ami azt jelentette, hogy az északi területeken kivitelre kellett termelnia növényeket. Mivel a gazdák kivitelre termeltek, kénytelenek voltak vásárolni az élelmet. Eznagyon megnehezítette az életet. – Itt elakadt, és Izmaelre nézett segítségért.

– Képzeld el, hogy egy nagy családos cipész vagy – mondta Izmael. – Cipész vagy, de csakkivitelre készíthetsz cipoket, a saját családodnak nem. Páronként öt dollárért adod a cipot egynagykereskedonek. A nagykereskedo páronként tíz dollárért eladja egy kiskereskedonek. Akiskereskedo pedig páronként húsz dollárért kínálja az embereknek. Tehát négy pár cipot kellkészítened és eladnod, hogy egy pár cipot vehess a családodnak a cipoboltban.

– Még ennél is rosszabb a helyzet, Izmael, mert a bolti cipok bevitelbol származnak, ezértpáronként negyven dollárba kerülnek. Nyolc pár cipot kell készítened és eladnod, hogy vehessegy pár cipot a cipoboltban.

– Veszem az adást – mondtam nekik.– Ez volt Nkemi forradalmának sarkalatos pontja. Az emberek mindenekelott az emberek-

130

Az afrikai férfi

rol gondoskodnak. Nem tekinthettünk tovább Kinshasa felé, mert Kinshasa Párizs, London ésNew York felé tekintett. Önmagunk felé kellett fordulnunk, a hagyományos falusi élet felé,a törzsi értékek felé. Meg kellett szabadulnunk a kívülállóktól, akik másfelé próbálták terelnia figyelmünket : a misszionáriusoktól, a Békehadtest dolgozóitól és a külföldi kereskedoktol,akiket szolgák, boltosok, kocsmatulajdonosok és prostituáltak serege vett körül. Minden kívül-állónak mennie kellett, és az emberek imádták ezt az elképzelést. Nkemi összes elképzelésétimádták.

1989. március 2-án elfoglaltuk a bolambai kormányépületet és kikiáltottuk a Mabili Köz-társaságot – a név utalás egy inspiráló keleti szélre, amely összehozza az embereket. Amintilyenkor lenni szokott, kezdetben óriási volt a fejetlenség és a zavargás, ahogy a gazdagok amegszokott dolgaik megtartásáért harcoltak. Nem részletezem. Az igazi gondot Mobutu je-lentette. Három vagy négy hét alatt tudott volna elérni bennünket a csapataival, de kétségte-len volt, hogy végül sikerül neki. Jelentéktelen és távoli része voltunk az országnak, de nemhagyhatott bennünket harc nélkül elszakadni. Gyakorlatilag egyik napról a másikra fegyve-rek áramlottak hozzánk a tolünk északra fekvo Közép-afrikai Köztársaságból. A jelek szerintAndré Kolingba, az ország diktátora, el volt ragadtatva a mi kis vállalkozásunktól.

Felkészültünk a támadásra. Április közepén be is következett, ám meglepoen bátortalanrasikeredett. Mobutu csapatai ágyútüzet zúdítottak néhány falura, kivégeztek néhány lázadót,felégettek néhány mezot, aztán hazamentek. Meg voltunk döbbenve. Mobutu talán beteg?Zavargások vonták el a figyelmét valahol máshol az országban? Mivel el voltunk vágva akülvilágtól, nem tudhattuk biztosan. Az is egy lehetoség volt, hogy álomba akart ringatni ben-nünket. Állandó hadsereg és katonai fegyelem híján Kolingba fegyvereit hamarosan por ésrozsda lepi majd. Egy alaposan kitervelt támadás egy év múlva elsöpörne bennünket. Meg-próbáltuk fenntartani a védekezo szemléletet, de a hétköznapi polgárok szerint fölöslegesenóvatosak voltunk.

Volt egy Rubundo nevu Nkemi-féle lázító, aki megpróbálta egyesíteni a tolünk keletre fekvoterületeken élo zande törzseket. Eljött hozzánk, s közölte, hogy a követoi készek elszakadniZaire-tól, és csatlakoznának a Mabili Köztársasághoz, ha megengedjük. Nkemi a tudtára ad-ta, hogy ez pont az ellenkezoje annak, amit mi akarunk, és ebben a tekintetben igaza volt.Rubundo a megértésérol biztosította, de azt kérte, hogy nem támogatnánk-e legalább a sa-ját függetlenségi forradalmukat. Nkemi hümmögött és hammogott, majd azt válaszolta, hogymég gondolkodik rajta. És csak gondolkodott és gondolkodott, mi Lukkal csak néztük, ahogygondolkodott, Rubundo pedig folyton hívogatta, üzeneteket küldözgetett, s egyre múltak ahetek. Aztán egy novemberi napon hírét vettük Rubundo meggyilkolásának. Amint meghal-lottam, rögtön mindent megértettem. Nkemi titkos alkut kötött Mobutuval : Hadd szakadjunkel, és cserébe kordában tartjuk az északi törzseket. Ez volt az egyetlen magyarázat arra, hogyMobutu miért csak jelképes ellenállást tanúsított Mabili elszakadásakor. Mikor megemlítettemezt, kétségtelenné vált, hogy rátapintottam az igazságra. Luk ugyanúgy nem tudott errol, mintahogy én sem, de szerinte jó alku volt : csak a szokásos gyakorlatias politika. Nem értettemegyet ezzel, így Nkemi megkérdezte, hogy mik a szándékaim. Azt mondtam: „Azt várod, hogyhallgassak errol?” Azt felelte : „Csak ha életben akarsz maradni.” Még aznap éjjel távoztamBolambából. Karácsonyra már újra az Egyesült Államokban voltam.

Gondolkodtam egy percig, majd azt mondtam:– Próbálom megérteni, hogy miért mondod el nekem mindezt. Említettétek, hogy van egy

131

Az afrikai férfi

emberetek Zaire-ban. O az, akit Luknak nevezel?– Igen, úgy van. A testvérem.– Rendben. De még mindig csak tapogatózom. Miért mondtad el mindezt?– Hogy megértsd a helyzetet.– Igen, azt értem is. De miért kell megértenem?Art Owens a gorillára pillantott, majd folytatta :– Viszonylag könnyu eljuttatni Izmaelt Kinshasába. Az út további része azonban sok em-

bert igényel – együttmuködést, összejátszást, sok ezer dolláros megvesztegetést. Luk meg tudbirkózni mindezzel, de csak Mokonzi Nkemi felhatalmazásával. Más szóval, nem egyszeruenNkemi engedélyére van szüksége, hanem a közvetlen parancsára.

– Rendben. És?– Luk hogyan vegye rá Nkemit, hogy parancsba adja neki az egész dolog lebonyolítását?– Nem tudom. Megkéri?Art a fejét rázta.– Luknak nincs oka ilyesmit kérnie. Nem azt mondom, hogy nem lenne hajlandó rá. Úgy

értem, hogy gyanút keltene egy ilyesféle kéréssel.– Miféle gyanút?– Az már önmagában is elég, hogy gyanút kelt, Julie. Nem kell semmi különös gyanúnak

lennie.– Vagyis veszélyes lenne csak úgy odamennie Nkemihez ezekkel a szavakkal : „Szeretnék

behozni egy gorillát az Egyesült Államokból.”– Ha ezzel fordulna Nkemihez, Nkemi azt hinné, hogy elment az esze. Kétsége sem lenne

efelol.– Értem. És?– Valaki másnak kell megkérnie Nkemit, hogy adja ki a parancsot Luknak.Izmael és Art rám néztek. Mikor végre megértettem a nézésük okát, hangosan felnevettem.– Ez most komoly? Én kérjem meg Mokonzi Nkemit, hogy adja parancsba Luknak Izmael

eljuttatását Kinshasából Mabilibe?– Nem, Luk nevét egy szóval sem kell említened. Csak annyit kell kérned, hogy segítsen

eljuttatni Izmaelt Mabilibe. Magától is Lukra bízná a dolgot.Végtelen hitetlenkedéssel néztem egyikükre, majd a másikukra. Nem vicceltek.– Orültek vagytok – mondtam nekik.– Miért, Julie? – kérdezte Izmael.– Eloször is azért, mert mi a fenének teljesítené a kérésemet?Art bólintott.– Hidd el, ismerem Nkemit. Olyasmit kérnél tole, amit a világon senki más nem tud telje-

síteni. Nagyon tetszene neki a gondolat, hogy olyasmit áll hatalmában megtenni, amit senkimásnak.

– Ez nem valami jó ok.– Csak annyit kérnél tole, Julie, hogy mozdítsa meg a kisujját. Mindössze ennyit kellene

tennie a világ leghatalmasabb országából érkezo fiatal lány kérésének teljesítéséhez. MagaBush elnök sem tudja teljesíteni ezt a kérést, de Nkemi igen. Egyszeruen csak Lukhoz fordulnaés azt mondaná: „Intézd el.”

– Más szóval puszta. . . izébol tenné meg. Mi is az a szó, Izmael?

132

Az afrikai férfi

– Hiúságból.– Igen. Szerinted a maga kedvéért tenné meg.– Megengedheti magának, hogy a maga kedvéért tegye meg, Julie – mondta Art.– Rendben. De ez csak a dolog elso fele. A második fele: azt mondjátok, hogy odautaznék?– Ó, hogyne. Semmilyen más fáradozás és kiadás nem gyozné meg a kérésed komolyságá-

ról.– És mennyi ideig tartana?– Egy hétköznapi utazónak hajóval kellene Kinshasából Bolambába utaznia, ami csak oda

könnyen eltarthat két hétig is. Te helikopterrel utaznál. Némi szerencsével az egész út oda-vissza alig egy hetet igényelne.

– Egy hetet?! Te jó Isten, az teljesen ki van zárva! Úgy értem, ha a hétfo reggeli iskolakez-désre visszaérnék, akkor még legalább lehetséges volna.

Art megrázta a fejét.– Még az Egyesült Államok elnökének is komoly nehézséget okozna ilyen hamar megfor-

dulni, minden lehetosége dacára.– Hát, az egy hét az kizárt. Az istenért, miért nem Alan Lomax megy el? O felnott. Akármit

megtehet.Néma csönd volt egy pillanatig. Art kényelmetlenül mozgolódott a székében, a lábát ke-

resztbe vetette, és várakozott, mint ahogy én is.– Alan nem jöhet szóba erre a feladatra, Julie – mondta végül Izmael. – Nem lenne képes

rá.– Miért nem?Izmael a homlokát ráncolta ; vagyis inkább összevonta a szemöldökét. Nyilván nem akarta,

hogy ebben a kérdésben kétségbe vonják a szavát, de hát kénytelen volt belenyugodni, nemigaz?

– Hadd fogalmazzak a következoképpen, Julie. Akármit is gondolsz, akármi is a vélemé-nyed ebben az ügyben, nem fogom megkérni Alant. Téged viszont megkérlek.

– Hát, igazán hízelgo, komolyan, de ez nem változtat azon, hogy lehetetlen.– Miért lehetetlen, Julie?– Mert az anyám nem engedne el.– Ha hétfo reggelre visszaérnél, akkor elengedne?– Nem. . . de abban az esetben tehetnék egyet s mást. Azt mondhatnám neki, hogy egy

barátomnál töltöm a hétvégét.– Ezt sosem engedném meg, Julie – mondta Art komolyan. – Nem azért, mert annyira er-

kölcsös vagyok, hanem mert túl kockázatos lenne.– Végül is nem számít – mondtam –, hiszen semmiképp nem mondhatom azt neki, hogy

egy barátomnál maradok egy hétig.– Tegyük fel, hogy olyasmit mondunk neki, ami közelebb áll az igazsághoz, Julie. Például

azt, hogy egy fontos ügyben járulsz egy afrikai államfo elé.– Akkor hívná a rendorséget.– Miért?– Mert nyilvánvalóan orültek vagytok. Senki sem küld fontos ügyben tizenkét éves lányokat

államfok elé.Art lassan Izmael felé fordult, majd azt mondta:

133

Az afrikai férfi

– Az elmondásod alapján okosabb lányra számítottam, Izmael.Kipattantam a székbol és villámló tekintetemmel füstölgo hamukupaccá változtattam.Izmael kuncogva leintett.– Julie elég okos. Csak nincs elég tapasztalata a fondorlatokban és a szélhámosságokban. –

Hozzám fordulva folytatta. – Mivel ebben a helyzetben a valóság nem fog egészen megfelelniaz igényeinknek, Julie, egy kicsit be kell segítenünk neki. Valójában azt is mondhatnád, hogylétre kell hoznunk a saját valóságunkat, amelyben bizonyos fontos küldetéseket csak tizenkétéves lányokra lehet rábízni.

– És ki fogja beadni ezt a valóságot az anyámnak? – kérdeztem.– Ha beleegyezel, akkor a Mabili Köztársaság belügyminisztere, Julie. Makiadi Owona, akit

Art Owens néven ismersz. Az útlevele szerint még mindig ez a tisztsége. Elég hatásos, nemgondolod?

134

Felkészülök

Nem megyek bele.Amit végül az anyámnak mondtunk, az nem állt nagyon messze az igazságtól, de ahogy

eloadtuk, az teljes hazugság volt. Amint mondtam, nem megyek bele. Art Owens és Izmaelolyan meggyozoen hibátlan valóságot teremtettek, hogy anyám csak bólintani tudott, és aztmondta: „Nos, uram atyám, ha Julie az egyetlen a világon, aki képes erre, akkor azt hiszem,meg kell tennie.” Csak annyi kikötése volt, hogy sose kelljen egyedül mennem egyik hely-rol egy másikra, vagy egyedül átszállnom egyik géprol egy másikra. Úgy volt, hogy mindenrepülotéren várják az érkezésemet, és a következo járatra való felszállásig állandóan kísérnek.

Természetesen tudott arról, hogy a küldetés egy gorillának az eredeti élohelyére való vissza-juttatásáról szól. Luk is csak ennyit tudott volna az egészrol. Mindkettojüknek csak ennyit voltszükséges tudniuk. Ennél többe úgysem mentek volna bele. Semmiképp sem beszéltünk volnaarról, hogy miért volt égetoen fontos visszajuttatni egy gorillát Afrikába. Jelképes fontosságúkozmikus cselekedet volt, szóval felejtsék el.

Izmael vasárnap hajnali háromkor jutott ki a Fairfieldbol. Nem vettem részt a szöktetésben.Art és Izmael nyilván nem szívesen közölte velem a legközelebbi úti célt, de végül is nem

tehettek mást. Természetesen némi elbeszéléssel kellett bevezetniük az információt. Art az os-erdoben való természetbúvárkodása idején szerzett tapasztalatai alapján tudta eltartani magáta brüsszeli és amerikai tanulmányai idején. Állatbemutatóknál, állatkertekben és cirkuszokbandolgozott állatgondozóként, és olyan híre lett, hogy ot hívták a problémás esetekhez; az olyanállatokhoz, amelyek nem tudták megszokni a bezártságot, nem voltak hajlandók enni, vagyönpusztító szokásokat vettek fel, például makacsul kivakarták a sebeiket. Amikor 1989 végénvisszatért Amerikába, válogathatott az állások közül, és o a Darryl Hicks Carnivalt választot-ta, amely akkor éppen Floridában töltötte a telet. Amint kiderült, Hicksnek gondok voltak azegészségével, ezért könnyíteni szeretett volna a rá nehezedo terheken az állatbemutató meg-szüntetésével. Aztán inkább eladta Artnak, aki egyáltalán nem szukölködött pénzben. Voltakügyes befektetései a korábbi amerikai tartózkodása idejérol, melyeket olyasvalakire bízott rá,aki iránt bizalommal viseltethetett : Rachel Sokolowra. Hicks egy éven belül kész volt becsuk-ni a boltot, és eladásra felajánlotta Artnak az egész cirkuszt. Artnak volt elég tokéje, hogyátvegye tole, de nem tudta rögtön megvenni. 1990 második felében ismerte meg igazán jólRachelt – és végre Izmaelt. Rachel 1991 januárjában HIV-pozitívnak bizonyult. Nyilván ak-kor fertozodött meg, amikor valami szívprobléma miatt megmutötték. Rachel, Art és Izmaelhamarosan nekiállt kigondolni a tervet, amelynek immár én is részese vagyok.

A Fairfield elhagyását követoen Izmael a Darryl Hicks Carnival állatbemutatójának egyikketrecében maradt a városunkbeli egyhetes bemutatójuk idején. Onnantól kezdve egészen aZaire-ba szállításáig a cirkusszal tartott. Persze felötlött bennem pár kérdés, például : Miértzárják ketrecbe, az istenért? Mert pánik tört volna ki, ha meglátnak egy szabadon levo gorillát ;

135

Felkészülök

a helyi hatóságok egy szempillantás alatt ott termettek volna, méghozzá felfegyverkezve. Hamindezt el tudják intézni, akkor miért nem marad a Fairfieldben a repülore szállás napjáig?Mert a cirkusznak megvolt minden engedélye, felhatalmazása és kapcsolata, amelyre végülis szükség van a repülore juttatásához – és Izmael nemcsak nem rendelkezett ezekkel, hanemnem is tudta volna megszerezni oket.

– Meg kell bíznod bennünk ebben a kérdésben, Julie – mondta Izmael. – Nem tökéletesmegoldás, de körülményekhez képest ez a legjobb. – Be kellett érnem ezzel. Amikor azonbaneloször látogattam el a város szélén levo üres telken letelepedett cirkuszba, és megláttam Iz-maelt a ketrecében, akkor majdnem megszakadt a szívem. Egyelore nem tudtam eléje állni így,pedig végül meg kellett tennem. Zavarban voltam; nem miatta, hanem magam miatt. Tudtam,hogy irracionális dolog, de buntudatot éreztem azért, amiért ketrecbe zárták.

Sok tennivalónk volt – és akkor ezzel még keveset mondtam. A terv szerint október 29-én,hétfon hajnalhasadáskor kellett útra kelnem, és (ha minden jól megy), akkor november 2-án,pénteken éjféltájt érek haza. Vagyis egy hétre kimaradok a suliból, és meg kellet nyugtatniemiatt az iskolát. Az indulásig még volt idonk az alábbiakra:

– helyet foglalni a repülokre;– fényképeket csináltatni az útlevélbe;– útlevelet szerezni ;– vízumért folyamodni;– oltásokat kapni : tetanusz és torokgyík elleni emlékezteto oltást, hepatitis A elleni elle-

nanyagot, sárgaláz és kolera elleni oltást (nem egy napon mindet!) ;– malária elleni tablettákat szedni (már két héttel az indulás elott) ;– orvosi és fogorvosi vizsgálatra menni;– jegyeket venni és utazási biztosítást kötni (valamint orvosit) ;– nemzetközi egészségügyi bizonyítványt szerezni ;– francia kifejezéstárat venni ;– egészségügyi felszerelést szerezni : aszpirint, antihisztamint, antibiotikumokat, gyomor-

erosítot, hasmenés elleni gyógyszert, sótablettákat, viszketést enyhíto testápolót, napte-jet, gyorstapaszt, kötszert, ollót, fertozésgátlót, szúnyogriasztót, víztisztító tablettákat,szájbalzsamot, arc- és kéztörlo törülközot, nedves törlokendot, ollós svájci bicskát, csi-peszt és körömreszelot ;

– hátizsákot és övtáskát venni, hogy mindezt legyen mibe pakolni.

Ha történetesen elmegy az eszed és idén Zaire-ban akarsz vakációzni, akkor elég csak vé-gigmenned a fenti listán, kivéve, hogy most már valutabehozatali engedélyre is szükséged lesz(1980-ban eltörölték, de Kinshasában 1992-tol ismét kötelezo).

Nekem nyolcnapos átutazóvízum is kellett, de nem voltak hajlandók elpostázni egy olyanfiatalnak, mint én. Útközben tehát be kellett mennem még a zaire-i nagykövetségre is Wa-shingtonban.

A teendoknél és a beszerzendo holmiknál is fontosabbak voltak az Arttól kapott útmutatá-sok, melyeket három héten át szinte naponta elismételt.

– Minden repüloút végén találkozni fogsz valakivel a kijáratnál. Maradj ott, amíg odaér akísérod. Ne mászkálj el. Áll a kijárat közepénél, hogy minél jobban lássanak.

136

Felkészülök

– Érkezésedtol kezdve a távozásod pillanatáig mindenütt gondoskodni fognak rólad, úgy-hogy nem kell sok pénzt magaddal vinned.

– A leheto legkevesebb teherrel utazz.– A repülon akkor és annyit aludj, amikor és amennyit tudsz. Zürichben úgy fogod érez-

ni magad, mintha késo éjjel lenne, de az ottaniak számára még csak akkor kezdodik amunkanap. Kinshasába érve kész leszel elkezdeni a napot, de a helyiek vacsorához és le-fekvéshez fognak készülodni. A rendelkezésedre álló rövid ido alatt csak annyit tehetszez ellen, hogy minél többet alszol.

– Ne foglalkozz senkivel a repülon. Légy udvarias, de tarts magadnál egy érdekes könyvet.– Tartsd észben, hogy Kinshasa valószínuleg a világ legveszélyesebb városa. Az embe-

reket fényes nappal kirabolják és megölik az utcán; foleg a külföldieket. Téged nemfognak, mert erosen védve leszel, de tudnod kell, hogy miért van szükséged a védelem-re. Ne jópofizz. Ne szórakozz senkivel. (Mondanom sem kell, anyámnak ezt a részt nemhangoztattuk.)

– A repülotéren nem lesznek jelzések, nem lesz hangosbemondó. Kövesd a tömeget aterminál felé, de Luk testvérem elvileg már várni fog, mielott oda érnél. Ne feledd,hogy csak Luk megy érted és senki más. Nem hasonlít rám (más az apánk). Valójábannem is nézünk ki testvéreknek. Magas, esetlen, vastag szemüveget visel. Ha kétségedtámad a kiléte felol, kérjed meg, hogy mondja meg a nevedet és a testvére nevét ; ha nemtudja, akkor nem Luk az, ne állj többé szóba vele, ne is foglalkozz vele. Maradj a repüloutasaival és csakis Lukkal állj szóba.

– Luk két embert visz magával ; egy állig felfegyverzett testort és egy sofort, aki a ko-csiban marad (különben szétszednék vagy ellopnák). A testor veled marad, amíg Luk acsomagjaiddal és az útleveleddel átmegy a vámon.

– Ne viselj napszemüveget. „Nagy kutyát” jelez, vagyis célpontot. Ne legyen nálad pénz-tárca, és ne viselj ékszert, mert testor ide, testor oda, rögtön lekapják rólad. Ne legyenektömve a zsebeid; valaki felvágja egy pengével, és eltunik a tartalmával még mielott kitudnád nyitni a szád. Kinshasához képest a New York-i Times Square olyan biztonságos,mint a vasárnapi iskola piknikje.

– Legyen fénymásolatod minden hivatalos papírodról, és mindig tartsd magadnál oket azinged alatt egy övvel lefogatva.

– Ne számíts a rendorök védelmére; még a reptéren sem. Nincs biztonsági szolgálat arepülotéren. Senki sem próbálja biztonságossá tenni ezt a helyet a turisták számára.A kóborló gyerekbandák és a koldusok mindent visznek, amit csak tudnak, és rögtöneltunnek vele.

– A rendorigazolványt villogtató emberek nem feltétlenül rendorök. De még ha azok is,akkor sem feltétlenül a barátaid. Minden apró kihágásért – vagy akár ok nélkül is –orizetbe vesznek, amíg le nem fizeted oket.

– Ne vigyél fényképezogépet ; ha rossz helyen fényképezel, börtönben végezheted. Neszámíts arra, hogy a fiatal korod védelmet jelent. Kinshasában senki sem hiszi azt, hogynagyon fiatal vagy bunözonek – vagy szajhának. Tudnod kell, hogy sok afrikai – külö-nösen a muszlim befolyás alattiak – szerint minden amerikai lány többé-kevésbé szajha.

– Amíg arra vársz, hogy Luk végezzen, hozzád léphet egy idegen, és csomagot vagy zsá-kot nyomhat a kezedbe, hogy aztán egy szó nélkül otthagyjon. Azt reméli, hogy átviszed

137

Felkészülök

a vámon, és senkinek sem fog feltunni. Akár hiszed, akár nem, az emberek állandóanmegteszik. Annyira megdöbbennek, hogy átviszik helyette a csempészárut a vámon.Azután persze odamegy hozzájuk és visszaveszi.

– Ezek nyilván nem vonatkoznak azokra, akikhez küldelek. Akinek Luk bemutat, abbanteljesen megbízhatsz, és nagyon hízelgonek fogják találni, ha velük is olyan barátságosleszel, mint velem.

– A talpon át könnyen össze lehet szedni valami férget, úgyhogy sehol se mászkálj me-zítláb. Ne ússzál sehol. Moss kezet gyakran. Csak sört vagy tisztított vizet igyál. Többvizet igyál, mint amennyit szerinted innod kell – de csak tisztított vizet. És ne hagyd,hogy jeget tegyenek az italodba, hacsak nem tisztított vízbol van. Csak tisztított vízzelmoss fogat. Ha valaki jégkrémet kínál különleges csemegeként, akkor arra is nemet kellmondanod.

– Készülj fel arra, hogy Bolambában puszta kézzel fogsz enni. Ez tökéletesen helyénvalóés illo dolog. És készülj fel a furcsa ételekre is. Az emberek zaire-i ínyencségekkelkínálhatnak, különösen az oserdoben – sült hernyóval vagy termesszel. Ha kell, csukdbe a szemed, és tégy úgy, mintha ízlene. A termeszek ropogósak, az ízük olyan, mint apattogatott kukoricáé. A szavamat adom, hogy nem halsz meg tolük.

– Ne hívd fel magadra a figyelmet. És légy tisztelettudó mindenkivel!

Ez az utolsó különösen tetszett !

138

Úton vagyok

Naná, hogy a legelso kíséro nem jelent meg az atlantai reptéren, hogy segítsen elérni aWashingtonba tartó járatot. Egészen negyed órával az indulás elottig vacakoltam ott – termé-szetesen egy másik épületnél kellett beszállni! –, aztán a jelzéseket követve elindultam egylefelé vezeto lépcson valami átkozott vasútállomásra. Tapasztalatom szerint a vonatokról nemszállhatsz le akármikor, ha egyszer elindulnak. Felszállok egy vonatra az életemnek ennél afordulópontjánál, és három nap múlva valahol Montanában ébredek majd? Nem, semmi esetresem.

Rohantam. Isten látja, nem vagyok szakérto, de véleményem szerint olyasvalaki tervezte ezta repüloteret, aki nagyon haragszik az utazókra. Talán nem a legelegánsabb módon utaztam,de azért odaértem.

Reméltem, hogy nem ilyen lesz az egész utazás, de nem kellett volna aggódnom. A Dul-les repülotéren pont a kapunál várt rám a kísérom, egy negyvenes éveiben járó, talpraesettküllemu no, aki úgy volt öltözve, mint az ügyvédek a filmekben. Árva gyereknek éreztemmagam mellette farmerban és pólóban (viszont én Zaire-ba tartottam, o meg nem). Taxibaszálltunk, és útközben megkérdeztem tole, hogy Art Owens barátja-e. Csak mosolygott rajta ;de barátságosan. Elmondta, hogy hivatásos kíséro ; abból él, hogy a vasútállomásokról és arepüloterekrol eljuttatja az embereket az úti céljukhoz. Elmagyarázta, hogy más városokban akísérok az idejük javát könyvbemutatót tartó írók kísérgetésével töltik. Emellett Washington-ban a hivatalokban való eligazodásban és a gyorsabb ügyintézésben is segíteniük kell.

A zaire-i követségen nem tudtak sem a vízumkérelmemrol, sem a saját levelükrol, amely-ben azt írták, hogy azonnal kapok vízumot, amint igazolom, hogy nem vagyok rászoruló.Elovettem minden papíromat, a levelük fénymásolatát meg a szükséges 500 dollárról szólóúticsekket, és nekiadtam az ügyintézonek. Mindent rendben talált, és közölte, hogy töltsek kiegy másik nyomtatványt, majd jöjjek vissza vele két nap múlva. Ekkor a kísérom közbelé-pett, és nagyon udvariasan közölte vele, hogy ha tovább totojáznak, akkor lényegében kitépia tüdejüket és eladja kutyakajának. Nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt a mon-dandója lényege. Nem totojáztak tovább, így negyed óra múlva távoztam a vízumommal. Etapasztalatok birtokában felvettem a jövoben szóba jöheto vonzó pályák közé a „hivatásoskísérot”.

Onnantól Kinshasáig kizárólag repülovel utaztam, méghozzá sokat ; unatkoztam, filmeketnéztem, aludtam, falatoztam és unatkoztam. Meglepodtem az alant elterülo Kinshasa látvá-nyán. Világvége utáni füstölgo romokra számítottam, de csak egy szokványos nagyváros volta maga irodaépületeivel, felhokarcolóival, meg a többivel. Még a nap is sütött.

A Njili repülotéren forró, nyomott volt a levego este hatkor, és nem voltak ajtókig éro lég-kondicionált utashidak. Nem kellett a kiszállásig várni, hogy beleszimatolhassunk Kinshasalevegojébe, mert amint kinyitották az ajtót, betódult Kinshasa és szagmintát adott, nem éppenkellemeset.

139

Úton vagyok

Lementünk a kifutóra, majd a terminálépület felé csoszogtunk. Idosödo, osz haját lófarok-ban viselo szakállas hippi toppant elém, és megszólított : „Julie?” Ügyet sem vetettem rá, csakcsoszogtam tovább. Zavartan ismét átfürkészte a tömeget, leszólítható tizenkét éves lányokatkeresve. Mivel mást nem talált, megint megszólított :

– Julie?Határozottan azt mondtam neki :– Csakis Lukombo Owonával van dolgom, és ha nem maga az, akkor értékelném, ha békén

hagyna.Hangosan vihogott.– Akkor sokáig fogsz várni, kölyök. Luk Owona Bolambában van, innen nyolcszáz kilomé-

terre.Csak csoszogtam tovább, s közben próbáltam kitalálni, hogy mi a helyzet. A napnál is vilá-

gosabbá tették számomra, hogy Lukombo Owonán kívül senkivel se álljak szóba. Csakis vele;vele, rajta kívül senki mással. Ez a fickó már körülnézett. Most rajtam volt a sor; egy magas,esetlen fekete férfit kerestem, aki esetleg Art Owens féltestvére lehet. A terminál kapujánálállt egy fekete férfi, aki olyan volt, mint Art, csak nagyobb, húsosabb kiadásban. Se magas, seesetlen nem volt, de kétségkívül felfigyelt rám. Odamentem hozzá és megszólítottam:

– Luk?Szemöldökráncolva a hippihez fordult, és franciául váltottak pár szót. Mikor befejezték, a

hippi lenézett rám, és így szólt :– Mondtam Mafutának, hogy Luk Owonára számítottál a repülotéren, amire azt felelte :

„Luk Owona Mabili miniszterelnöke. Nem fogad senkit a repülotéren.” Ami így igaz, Julie.Embereket küld az emberek fogadására. Mafutát és engem küldött, és sajnos be kell érnedezzel. Vagy pedig egyenesen hazamehetsz.

Szóval ennyit a legfobb utasításról.Amíg Mafuta átvitte a holmimat a vámon, addig az öregedo hippi egy váróteremben vigyá-

zott rám. Olyan volt a hely, mint egy buszállomás a pokolból : az emberek a padlón ültek, afalnak támaszkodtak, aludtak, unott képet vágtak, fáradtan és fásultan várták, hogy a járatukmegérkezzen valamikor, egy napon, vagy esetleg sohanapján. A hippi Glen volt, vagy ismertnevén Csak Glen. Vietnámban lemondott a vezetéknevérol azért a helikopterért cserébe, amelymost a betonon várta a Bolambába indulásunkat ; más szóval, megszökött egy pótalkatrészek-kel és üzemanyaggal teli helikopterrel, a következo pár évben fegyvereket és árut csempészett,ahol csak pénzt szagolt, végül pedig félig-meddig becsületes életre rendezkedett be Zaire-ban.

Glen beszéddel ütötte el az idot, amíg Mafuta szétosztogatta a szükséges kenopénzeket,én pedig közben reménykedni kezdtem, hogy a tervvel ellentétben nem töltjük az éjszakátKinshasában, hanem egyenesen Bolambába repülünk. De nem így lett. Elmagyarázta, hogyaz Afrikában való légi utazást nem szabad összekeverni az Egyesült Államokban való légiutazással. Az USA-ban a nagy távolságú rádiónavigációs rendszer, a LORAN segítségévelállandóan meg tudod határozni a helyzetedet, és mindig tudod, hogy milyen az idojárás elotted.Afrikában a szemedre meg becslésekre hagyatkozol, és szigorúan csak a hosök és az orültekvágnak neki sötétedés után egy vadon fölötti nyolcszáz kilométeres repülésnek.

Fél órával késobb odakint bekászálódtunk egy általam nem ismert gyártmányú autóba; biz-tosan nem amerikai volt. Mafuta ült elöl, a vezeto mellett, és a bal térde mellett jól láthatóanki volt támasztva egy karabély. Ezzel adjuk a csocselék tudtára, hogy nem vesszük jó néven

140

Úton vagyok

az akadékoskodást, magyarázta Glen. Valódi baj esetén Mafuta valószínuleg marokfegyverthasznált volna.

Hosszú autózás vette kezdetét La Citén, az óriási nyomornegyeden keresztül, ahol a városla-kók kétharmada él – egymást érték az alacsony viskók, melyeknek féltetos konyhájában nyílttuzön készültek az ételek. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy innen ered a szörnyu buz, amelya repülotéren fogadott bennünket. Mikor a buz okáról kérdeztem Glent, visszakérdezett, hogyjártam-e már nagy szeméttelepen. Be kellett vallanom, hogy ebben az élvezetben addig mégnem volt részem.

– Egyszeruen fogalmazva – mondta –, ég a szemét.– És?– La Citében a szemetet égetik a fozéshez. Ha egy csomó ember foz égo szemét fölött,

akkor sokáig veled marad a buz.Erre nem volt mit felelnem; a nyelésre összpontosítottam.Fura, de nagyon sok bár és éjszakai klub volt La Citében – a legtöbbjük a szabad ég alatt

muködött, és majdnem mindben élozene szólt, melyet én a legforróbb hangulatú hot salsá-nak véltem. Eltunodtem, hogy abban a lélekölo nyomorban hogyan képesek az emberek olyanhamisítatlan vadságú, izgalmasan szórakoztató zenét játszani ; aztán arra gondoltam, hogy azenéjük talán a lélekölo nyomor ellenszere. A zene rám tett hatását észrevéve Glen megje-gyezte (szerintem némi gúnnyal), hogy Kinshasa Afrika élozenei fovárosa. Nem fogott el akísértés, hogy közelebbrol is lássam és halljam.

Fél órával késobb még mindig a közelében sem jártunk a városközpontnak, ahol a kormány-épületek, a múzeumok és az európai jellegu boltok vannak, de már egy jobbfajta nyomorne-gyedbe jutottunk; itt élt Glen, és itt töltöttem az éjszakát. Egy gyarmati idokbol származó,valaha elokelo, de akkor már eléggé rozoga házban volt a lakása, ahol Kitoko nevu barátno-jével élt. Még itt is voltak nyílt tuz körül fozocskézo embercsoportok, néhányon át is kellettmásznunk, hogy a külso lépcson felmehessünk Glen második emeleti lakásába.

Kitokót az elso pillanattól fogva kedveltem. Körülbelül huszonöt éves, sovány, nem valamiszépség, de óriási, barátságos mosolya volt. Mafutához hasonlóan o is csak lingala és francianyelven beszélt, de rögtön megértette, hogy nagyon hiányzott már egy fürdoszoba; szerencsérevolt náluk. Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy van egy olajkályhájuk – itt aztán nemfogunk szemetet égetni! Volt egy petróleumlámpájuk is (és mindent átható petróleumszag)arra az esetre, ha elmegy az áram, márpedig gyakran elment.

Kitoko moambét készített – csirke és rizs földimogyoró és pálmaolaj mártással –, s az aprókonyha megtelt csodálatos illatokkal. Glen megmutatta a félig rock and rollból, félig pedig ak-tuális zaire-i zenékbol álló kazettagyujteményét, majd megkért, hogy válasszak közülük. Utá-lom, mikor ezt csinálják az emberek, úgyhogy találomra felkaptam párat és a kezébe nyomtam.

Zenehallgatás és a moambére való várakozás közben Glen elmondta, hogy akkor ismerke-dett meg Kitokóval, amikor a Mabili Köztársaságnak végzett repülos és egyéb alkalmi munká-kat. Kiderült, hogy Kitoko Luk feleségének az unokatestvérének a lánya – bevallom, halványfogalmam sincs errol a rokoni kapcsolatról. Egy belvárosi export-import cégnél dolgozott,emellett Luk intézoembere, szervezoje és Kinshasában a szeme meg a füle volt.

Artnak egy dologban igaza volt. Egészen Zürichig aludtam, nagyrészt Zaire-ig is, és Kinsha-sában kilenckor olyan voltam, mint aki készen áll egy egész éjszakás pókerpartira. Ám miutánelfogyasztottam pár nagy pohár helyi sört vacsora közben és után, kezdtem elbágyadni, így

141

Úton vagyok

aztán éjjel egykor már kész voltam szundítani. Nyolc órával késobb az o banánjukat és az énOreo kekszemet ettük reggelire, majd Kitoko búcsúzóul mindkettonket megölelt. Mafuta lentvárt minket a kocsival, és úgy értünk vissza a repülotérre, hogy nem raboltak ki, nem dobáltakmeg, nem lottek ránk, nem támadtak meg, nem bombáztak le, nem zúdítottak ránk ágyútüzet,nem fojtottak meg, nem gázosítottak el, nem vertek el, nem kerültünk kereszttuzbe, nem lottránk orvlövész, nem futottunk útelzárásba, nem dobtak ránk napalmot és nem állítottak elénkdrótakadályt. Még csak vízzel töltött léggömböt sem hajítottak nekünk.

Mindenesetre éjszaka valaki leszívta az üzemanyagot a helikopterbol, pedig jól látható he-lyen állt a repülotéren, és egész ido alatt vigyázott rá egy reptéri szerelo, akit kifejezetten ezértfizettek le. Glen számára ez megszokott dolog volt ; intézkedett, és egy óra késéssel útnak in-dultunk.

Mikor már egyenletesen repültünk, Glen megjegyezte, hogy ezek után elmondhatom azotthoni barátaimnak, hogy találkoztam egy igazi kémmel.

Eloször azt hittem, saját magára céloz, de annak nem volt semmi értelme. Egy pillanatnyigondolkodás után azt mondtam:

– Á, Mafutára gondolsz.– Nem, nem Mafutára. O csak izomember. Kitokóról beszélek. Az igazi kémek többsége

nem olyan, mint amilyenekrol a kémregényekben olvasol.

142

Lukombo Owona

Bolambába összességében elég egyszeru volt eljutni : Kövesd a Zaire folyót nyolcszáz kilo-méteren át északkeleti irányban, fordulj balra a Mongalánál, és nyolcvan kilométer után megis érkezel. Az elso rész könnyu lenne; hatalmas a folyó, nagy és zavaros, mint a Mississippi.A mongalai bal forduló is könnyu lenne – ha jelezné valami nagy emlékmu, mint mondjuk aVilágkereskedelmi Központ. De ez nem az én gondom volt. Glen nyilván tudta valahonnan,hogy miként szúrja ki a Mongalát az esoerdobe néhány kilométerenként betéro majd onnanismét felbukkanó többi mellékfolyó közül.

Még ha nyílegyenesen odarepülhettünk volna, akkor is örültem, hogy nem tettük, mert le-maradtam volna a világ legklasszabb látványáról : egyfajta úszó faluról, amely Kinshasa ésKisingani közt jár oda-vissza. Amennyire ki tudtam venni, egy gozhajó bárkákat tolt magaelott, melyek annyira tömve voltak árukkal és emberekkel, hogy magukat a bárkákat nem islehetett látni. Élo krokodilokat, tyúkokat és kecskéket, egy túlságosan kipárnázott kanapét ésszékeket szállítottak a folyón felfelé (közben tucatnyi ember ült rajtuk), de voltak még ottdobozok, batyuk, ládák, ruhabálák, egy rozsdás dzsip, egy rakás koporsó, egy pianínó. Ésmindenütt emberek, kisbabák és gyerekek; a nok nagy zománcedényekben oröltek valamit,mint késobb megtudtam, maniókát. Az emberek foztek, kereskedtek, szerencsejátékot uztek,bárkáról bárkára másztak. Minden bárkán volt egy italmérés, és éjjel-nappal szólt a zene, folyta tánc. Az ország belsejébol mellékfolyókon eveztek le a kereskedok a folyón közlekedo go-zöshöz – napokig is eltarthat, míg elérik. Útközben az emberek kikötnek a bárkáknál, banánt,halat, majmokat meg papagájokat adnak el, és zománcedényekkel, tálakkal, borotvapengévelmeg ruhákkal térnek vissza a falujukba. Glen azt mondta, hogy majdnem olyan az egész, mintegy falu: a gyerekek itt születnek és nonek fel, s ritkán hagyják el a gozösbol és a bárkákból ál-ló szerelvényt, amely állandóan Kinshasa és Kisingani között ingázik. Azt kívántam, bárcsakIzmael is láthatta volna, mert nagyszeru példája volt annak, hogy nincs egyetlen helyes út azéletre – olyan bizonyára nincs, amelyik mindenki ízlésének megfelel, de be kell vallanom,hogy én rendkívül vonzónak találtam.

Csak mikor már nyolcszáz méterrel Zaire fölött szálltunk, akkor értettem meg, amit Glenmondott az esoerdo fölötti rádiónavigáció és idojárás-elorejelzés nélküli éjszakai repülésrol.Láthatártól láthatárig összefüggo erdotakaró húzódik, mely egészen a folyók partjáig ér. Haegy viharban leszállásra kényszerül az ember, akkor két választása van: a lombok közé száll,vagy egyenest a folyóba. Az elobbi szinte biztos halált jelent, és az utóbbi sem sokkal biz-tatóbb. Nappal le lehetne szállni akármelyik folyó menti falu tisztásán, de éjjel egyik semlátszik.

Becslésem szerint három órája kopácsolhattunk a levegoben, amikor északra fordultunk aMongala mentén. A mellékfolyón láttunk három fatörzsbol vájt csónakot ; rudakkal hajtot-ták magukat lefelé, a Zaire irányába, hogy másnap kora reggel találkozzanak az úszó faluval,amint felúszik a Mongalára. Glen szerint yamgyökeret és szárított maniókát szállítottak; ez

143

Lukombo Owona

utóbbi egy gyökér, melyet lisztté orölnek, majd a burgonyagombóc egyfajta trópusi megfele-lojét fozik belole.

Fél órával késobb megpillantottuk Bolambát. Eloször azt hittem, hogy Glen csak ugratott, ésaz igazi Bolamba valószínuleg ötven vagy hatvan kilométerrel feljebb van a folyón. De nem,nagyon is komolyan beszélt. Ez a baseballpálya méretu lepusztult kis falu volt a Mabili Köz-társaság fovárosa. Tudom, hogy hülyén hangzik, de sértve éreztem magam. Ha tudtam volna,hogy csak ennyi az egész, akkor azt mondtam volna: „Hé, ne engem küldjetek Bolambába,hanem Bolambát küldjétek hozzám.”

A felháborodásomat látva Glen elmondta, hogy a gyarmati idokben jóval nagyobb városvolt, és a csöppet sem megkapó látvány ellenére még mindig ez az egész vidék fo kereskedelmiközpontja. Az iskola játszóterén szálltunk le, és tucatnyi gyerek meg felnott került elo, hogylássa, kit vagy mit hozott Glen. Az egyik fiatal elolépett és Lobi néven, a miniszter segédjekéntmutatkozott be, majd kérte, hogy kövessem az egy utcával arrébb levo hivatali rezidenciára.Fölkapta a boröndömet és a hátizsákomat, mielott még felvehettem volna, és azt kérdezte: „Ezminden, amit magaddal hoztál?”

Igennel feleltem, aztán elindultunk. Udvariasan, eros akcentussal beszélve megkérdezte,hogy kellemesen utaztam-e, és hogy „kielégíto” volt-e a kinshasai szállásom. Biztosítottamróla, hogy az volt, és ezzel véget is ért a beszélgetésünk.

A Compound névvel illetett hivatali rezidencia egy gyarmati idokbol fennmaradt épület-együttes volt – kívülrol nagyon kellemes látványt nyújtott, a kormányzati funkcióra pedig csakegy bronz dísztábla utalt a kapun. Az elülso épület valójában úgy nézett ki, mint a washingtonizaire-i nagykövetség kevésbé karbantartott kiadásban. Bementünk, Lobi bólintott valakinek apultnál, felkísért a második emeletre, megmutatta, hogy hol találok fürdot, majd leültetett egypadra.

– A miniszter tudja, hogy megérkeztél – mondta –, hamarosan érted jön. Addig bepakoloka szobádba. Rendben van?

Igennel válaszoltam, o pedig eltunt a folyosón. Tíz perc múlva visszajött, és meglepodött,hogy még mindig ott ültem.

– Még nem jött érted a miniszter? – kérdezte, szerintem fölöslegesen.Mondtam, hogy nem.Közölte, hogy megnézi, mi tart ennyi ideig, aztán eltunt egy folyosói ajtón keresztül. Kö-

rülbelül három perc múlva kidugta a fejét a folyosóra, és odaintett.– Telefonon beszélt – mondta Lobi –, de most már fogad téged.Keresztülvezetett egy külso irodán – olyan volt, mintha egy titkárnak tervezték volna, csak

éppen nem volt benne titkár –, és onnan beléptünk egy szobába, ahol kétségtelenül Luk Owo-nát pillantottam meg, amint felkelt a székébol és eloírásosan meghajolt.

– Isten hozta Bolambában, Miss Gerchak – mondta nem éppen szívélyes hangon, majdhellyel kínált. Érdeklodésnek nem sok jelét mutatva végigment a szokásos remélem, hogykellemesen utazott és kielégíto szállást kapott Kinshasában hantázáson, aztán pedig rögtön atárgyra tért.

– Ha jól tudom – mondta, miközben lenézoen nézett rám vastag szemüvege mögül –, segít-séget szeretne kapni egy síkvidéki gorilla elhelyezéséhez.

Miközben ott ülve a szavait hallgattam, rájöttem, hogy Art Owens mennyire rosszul mértefel ezt a helyzetet. Már abból rájöhettem volna, hogy Luk nem jött ki elém a kinshasai repü-

144

Lukombo Owona

lotérre (és valószínuleg soha nem is állt szándékában kijönni). Már abból rájöhettem volna,hogy nem jött ki elém egy utcával odébb, mikor leszálltunk a helikopterrel – a fejét sem dugtaki a folyosón, és még csak ki sem lépett az asztala mögül, amikor üdvözölt. Mostanra azonbanmár kétségtelenül rájöttem.

Akármit is hitt Art, Luk testvére nem volt a barátunk. Nem tudtam, hogy vajon ellenség-e,de semmi esetre sem volt a szövetségesünk.

Alig három másodperc alatt teljesen bepipultam – egyrészt Art vaksága, másrészt Luk vi-selkedése miatt. Teljesen kijöttem a sodromból, és olyankor nagy hülyeségekre vagyok képes.A következo lépésemet egyesek merész és bátor tettnek vélhetik, de nekem nincsenek ilyenillúzióim. Színtiszta hülyeség volt.

Mondtam, hogy tudtommal neki és a testvérének nem ugyanaz az apjuk.Láthatóan megzavarodott ennek a személyes körülménynek az említésétol, de elismerte,

hogy így igaz.Azt feleltem:– Artot az apja bizonyára megtanította az illemre.Luk teljesen mozdulatlanul ült körülbelül húsz másodpercig, miközben azon gondolkodott,

hogy miféle jogon hoztam fel ezt, aztán mikor rájött, fekete arca hamuszürkére váltott.Rögtön azt kívántam, bárcsak halott volnék. Rögtön azt kívántam, bárcsak otthon volnék,

vagy legalább már a helikopterben ülnék. Rögtön elképzeltem, hogy elvisznek kivégezni.Olyan meredten nézett rám, mintha éppen o is elképzelte volna, hogy elvisznek kivégezni.Én is meredten néztem rá – ennyit legalább én is tudok. Az emberek akkor támadnak rád,amikor futni kezdesz.

– Hogy merészel bejönni a hivatalomba és sértegetni – mondta végül huvös hangon.– Maga hogy merészel ilyen barátságtalanul viselkedni a testvére barátjával, aki tizenhá-

romezer kilométert utazott, hogy egy szívességet kérjen – mondtam hideg hangon.Tényleg olyan késztetést éreztem, hogy a barátságtalan szót használtam? Nem esküszöm

meg rá, de kétségtelenül nagy késztetést éreztem.O engem bámult, én pedig ot. Hamarosan az az érzésem támadt, hogy felcserélodtek a

szerepek. Most már o kezdte egyre inkább azt kívánni, hogy bárcsak halott volna.Lesütötte a szemét, és akkor tudtam, hogy hihetetlen, de gyoztem. Lehet, hogy nem szerez-

tem egy életre szóló barátot, de nagyobbat taszítottam rajta, mint o rajtam.Csak ültünk ott. Nyilván nem tudta, mihez kezdjen, nekem meg természetesen halvány

fogalmam sem volt arról, hogy én mihez kezdjek. Épp most sértettem meg halálosan valakit,akinek hatalmában állt végezni velem – és kénytelen volt lenyelni ezt. Egyikünk sem tudotttovábblépni.

Végül kétségbeesésemben azt mondtam:– A testévre azt üzeni, hogy hiányzik neki ; és Afrika is.Ez persze mero kitaláció volt. Sosem mondott ilyesmit, még csak hasonlót sem.– Azt kötve hiszem – válaszolta.Vállat vontam, mintegy azt mondva: „Mit kezdhet az ember egy ilyen hülyével?”– Jól van a testvérem?– Jól boldogul – feleltem félreérthetoen. A kérdése és a válaszom egy nyílt háború elkerü-

lését jelentette.Egy újabb meglehetosen hosszú szünet után azt mondta:

145

Lukombo Owona

– Fogadja el a bocsánatkérésemet. . . és legyen szíves elmagyarázni, hogy mirol is szól ez agorillával kapcsolatos ügy. – Arra gondoltam, hogy ügyesen összehozta a bocsánatkérést mega kérését. Így megkímélte magát a megbocsátásomra való várakozástól.

Mindenesetre a hangjából kitunt, hogy „ez a gorillával kapcsolatos ügy” szerinte csak va-lami fontosabb dolgot takart. Kénytelen voltam némileg változtatni a történeten, mellyel Bo-lambába jöttem. Ha elmondom neki az igazat, miszerint Art egyszeruen csak vissza szeretnetelepíteni ide egy gorillát, akkor Luk ezt figyelemre sem méltó dologként félresöpörheti. Ha-tározottan ez a benyomás támadt bennem. Hogy elkerüljem ezt a végkifejletet, mindent a fejetetejére állítottam, és azt mondtam neki, hogy én szeretném visszatelepíteni a gorillát. Vagyisnem Art használt engem a saját célja elérése érdekében, hanem én használtam ot az én cé-lom érdekében. Merész és katasztrófával fenyegeto lépés volt, mert alig öt másodpercem voltannak eldöntésére, hogy vajon van-e valami értelme így a történetnek.

Luk olyasféle értelmet látott benne, amelyet hat hónapnyi töprengés után sem tudtam volnamegjósolni. Láttam, amint megjelent a tekintetében ez az értelem. Láttam átsuhanni a testén,amint testének minden molekulája átrendezodött az új valóságnak megfeleloen. Art megbo-londult, gondolta Luk ebben az izgalmas pillanatban. Pontosabban, Art belém bolondult. Lukképzeletében a másodperc tört része alatt csábító nimfácska lett a mosdatlan, fáradt utazóból.

Semmit sem tudtam tenni ez ellen – és különösebben nem is akartam. Luk fejében mindentisztázódott. Volt egy gorillám (Isten tudja, hogy honnan vagy miért), amelyet vissza akartamtelepíteni Közép-Afrika nyugati vidékén egy esoerdobe. Art képtelen volt megállni, hogy nesegítsen ebben. Nem utazhatott ide személyesen elintézni, ezért jöttem én. Ez a nagy felhajtásés a sok kiadás nem a gorilla kedvéért volt – képtelenség is lenne. Az én kedvemért volt. Ezmár olyasmi, amit Luk is megérthetett. . . így hát hagytam, hogy megértse.

A Lukkal való találkozó után a szobámba kísértek; nem volt valami nagy szám. Felakasz-tottam a ruhát, melyet a Mokonzi Nkemivel való találkozáskor viselek majd, és megpróbáltamkisimítani a feltunobb gyurodéseket. Egész mutatós kis darab volt, nem éppen a kedvenc stílu-som, de (újra meg újra) elmondták, hogy rettenetesen mal a propos lenne farmerben és pólóbantalálkozni a köztársasági elnökkel. A folyosó végén levo fürdoben majdnem úszni lehetett akádban; csodás, hosszú fürdot vettem, aztán szunyókáltam egyet.

Mivel nem sokan beszéltek angolul a környéken, Csak Glen tanácsadómmá lépett elo aznapeste. Ültetéses álló rendezvényt tartottak egy bálterem formájú helyiségben, de megkönnyeb-bülten vettem tudomásul, hogy nem az én tiszteletemre. Épp ellenkezoleg, Nkemi esténkéntígy szokott eszem-iszomot tartani lényegében az egész kormánynak. O meg Luk ritkán voltakjelen, mert úgy érezték, hogy a nagyfonökök jelenléte kedvét szegheti az alacsonyabb rendu-eknek. Ma este (mint mindig) harminc vagy negyven embert vártak – az ott dolgozókat és acsaládjaikat, a csecsemoktol a dédszülokig.

Glen figyelmeztetett, hogy akár tetszik, akár nem, a jelenlétem feltunést fog kelteni, éskeltett is, különösen a gyerekek meg a fiatal felnottek körében. Kérdezok hada vett körül, Glenpedig szólt, hogy jobb, ha egyszerre elégítem ki az egész csoport kíváncsiságát, mert különbenegyenként fognak kérdezosködni egész este, és újra meg újra ugyanazt fogják kérdezni.

Természetesen kíváncsiak voltak a jelenlétem okára, én pedig elmagyaráztam, hogy az el-nökhöz jöttem. Aztán persze azt szerették volna tudni, hogy miért találkozom vele. Glen le-fordította a kérdést, aztán a tanácsát megfogadva azt válaszoltam, hogy errol nem beszélhetek.

146

Lukombo Owona

Tudni akarták, hogy pontosan hová valósi vagyok, miféle hely az, minden részlet érdekelteoket. Kíváncsiak voltak a zaire-i ételekrol, a zaire-i zenérol, a zaire-i utakról és a zaire-i ido-járásról alkotott véleményemre. Tudni szerették volna, hogy Amerikában mik mennek a té-vében, de elakadtam a szituációs komédia magyarázatánál. Megkérdeztem tolük, hogy Zaire-ban mik mennek a tévében, mire egy nagyot nevettek. Glen elmagyarázta, hogy Mobutu megvan orülve a profi birkózásért, úgyhogy foleg ez látható a tévében. Néhány idosebb kérdezoarra volt kíváncsi, hogy mit gondolok az Egyesült Államok Líbiát, Izraelt és Iránt érinto po-litikájáról. Nem foglalok véglegesen állást, válaszoltam, és kértem Glent, hogy magyarázzael nekik, hogy csak viccelek. Szerinte nem fogják megérteni, mondta, és igaza lett. A Mabi-li Köztársaság történelmérol szerzett szokatlanul jó (egy turistához képest jó) ismereteimmelkárpótoltam oket, ami láthatóan nagy örömet okozott nekik.

Glen körülbelül egy óra múlva pihenot rendelt el, hogy ehessünk valamit. Körbevezetett azasztalok körül, melyeken mintegy ötven fogás lehetett – legtöbbjüket még Glen sem ismer-te. Kiválasztott öt-hat ételt, melyet ismert és amelyrol úgy tartotta, hogy ízleni fog nekem,majd próbaképpen még megkóstoltatott velem másik öt-hat ételt is – semmi furcsát, semmiszörnyen egzotikusat, így aztán nem tudtam meg, hogy a sült termesz íze tényleg olyan-e,mint a pattogatott kukoricáé. Mind nagyon finom volt. Úgy értem, szokatlan volt olyan éte-leket enni, amelyeknek ízük is van, ellentétben az amerikai ételekkel, melyeknek nincs sajátízük, így hát valami ízt kölcsönöz nekik az ember – sóval, paprikával, szójaszósszal, mustárralvagy citromlével. Glen tanácsára megkóstoltam valamit, ami utólag füstölt majomnak bizo-nyult. Szerintem arra számított, hogy kiborulok tole. Nem volt valami lelkesíto dolog, de nemborultam ki tole.

147

Mokonzi Nkemi

A Luk Owonánál történt szerdai meghallgatásom elég világos célt szolgált. A koholmá-nyunkban, melyet megpróbáltunk elhitetni velük, az o szerepe az volt, hogy „kitalálja, mitakarok”, és így felkészíthesse Mokonzi Nkemit a csütörtöki találkozónkra. Nkemi tudomásaszerint a kérésemnek a világon semmi köze sincs Art Owenshez, aki nem kívánatos személyvolt, s akinek a nevét senki sem említhette. A Nkemivel való találkozó elvileg nagyon egysze-ruen zajlott volna. Besétálok, váltunk néhány udvarias szót, majd elmagyarázom érkezésemcélját. Erre Nkemi bizonyára azt felelné, hogy igen, miért is ne, én megköszönném, elbúcsúz-nánk, és elindulnék haza. Mindenki számára tökéletesen világos volt, hogy így lesz.

Nkeminél volt egy fogadószoba, benne egy igazi titkárral. Miután az én huséges Lobim el-ment (Glen állítása szerint a neve lingala nyelven egyszerre jelent „tegnap”-ot és „holnap”-ot),leültem, majd tíz percnyi várakozás után Nkemi színe elé vezettek. Az o hivatala annak módjaszerint nagyobb és elokelobb volt Luk hivatalánál, de számomra maga a férfi jelentette igazimeglepetést. Nem tudom miért, de egy egyenes tartású, alacsony, izmos emberre számítottam– más szóval egy fovezérre. Nkemi ezzel ellentétben magas, nyurga, lejtos vállú tudós voltsötét öltönyben, fehér ingben, sötét nyakkendovel. Szemüveget is viselt, de levette, és azzalintett, hogy foglaljak helyet az asztala elott.

– Iszik velem egy kávét? – kérdezte. A tétovázásomat látva megnyugtatott, hogy tisztítottvízbol készül. Nagyon kedves, mondtam, bár oszintén szólva legszívesebben kihagytam volna.Mindenki másnál részletesebben érdeklodött az utazásom kellemessége és a kinshasai szállá-som megfelelo volta felol. Még szaporította is a kérdéseket : az ottani szállásomról és az elozoesti vacsoráról kérdezett, amelyet o furcsa módon fogadásnak nevezett. Hamarosan megérke-zett a kávé és elérkezett a kávéivás ideje. Aztán végre rátértünk a tárgyra. Azt mondta, igazánsajnálattal siettet, de hívást vár Párizsból pár percen belül. Erre azt válaszoltam, hogy megér-tem, semmi gond. Elmondta, hogy Mr. Owona nagy vonalakban már ismertette vele a tervet.Megkért, hogy számoljak be róla részletesen is.

Elérkezett a nagy pillanat.Az Izmael nevu gorilla, magyaráztam neki, igazi híresség Amerikában, pont mint a Gargan-

tua nevu gorilla volt egy korábbi nemzedék számára. Gargantua végül fogságban halt meg, desok minden változott azóta az amerikai állatbarátoknál. Nagyon szerették volna, ha Izmaeltszabadon engedik a vadonban, és a tulajdonosai hajlandók voltak belemenni ebbe – nemcsakmegválnak egy nagyon sok pénzt éro állattól, hanem sokat is költenek arra, hogy visszatérhes-sen a Közép-Afrika nyugati részén levo otthonába. Mindössze ahhoz kérünk segítséget, hogyel tudjuk juttatni Izmaelt Kinshasából a Mabili Köztársaságnak addig a helyéig, ahol szabadonengedjük.

Nkemi udvarias érdeklodést mutatva megkérdezte, hogy szerintem képes lenne-e szabadonmaradni a vadonban egy egész életében fogságban élt állat. Egyike volt ez azoknak a kérdé-seknek, amelyekre felkészítettek.

148

Mokonzi Nkemi

– Ha ragadozó volna, akkor nem – feleltem. – Egy egész életében fogságban élt kifejlettoroszlán szinte bizonyosan nem lenne képes vadászni, hogy életben maradhasson a vadonban.De egy gorillához hasonló gyujtögeto állatnak a megfelelo élohelyen nem jelent nehézségetaz életben maradás. Ennek ellenére a gondozói vele maradnak, amíg sikeresen meg nem tele-pedik. Ha nem képes erre, akkor vagy vissza kell hozniuk, vagy kíméletesen végezniük kellvele. – Ez utóbbi részt nem szívesen említettem, de el kellett mondanom.

Nkemi ezután arra volt kíváncsi, hogy magunk mögött tudjuk-e valamelyik nemzetközi ter-mészetvédelmi csoport, például a Természetvédelmi Világalap támogatását vagy legalább ahozzájárulását. Piros pontot adtam Artnak, aki megjósolta ezt a kérdést. Nkemi arra pályázott,hogy esetleg jut neki néhány focím a világsajtóban. Mondtam neki, hogy egyelore nem fo-lyamodtunk ilyesféle támogatásért és hozzájárulásért, de ha ez gondot okoz, akkor örömmelmegtesszük.

Nkemi megkérdezte, hogy miért gyereket küldtek erre a feladatra. Szerintem ez volt a ko-holmányunk egyik gyönge pontja, de nem volt más választásom, mint elhadarni, amit kiötlöt-tünk. Országos versenyt tartottak az iskolákban, melyet az a tanuló nyer meg, aki az Izmaelhazatérését pártoló legjobb dolgozatot írja. Én voltam a nyertes, és jutalmul ezt az utat kaptam,valamint a felelosséget, hogy a Mabili Köztársaság elnökének segítségét kérjem. Nkemi lát-hatóan nem volt nagyobb véleménnyel errol a gyönge mesérol, mint én, de szó nélkül hagyta.

– Mondja csak, Miss Gerchak – szólalt meg egy kis ido után. – Maga szerint mi okom lenneteljesíteni a kérését?

– Reményem szerint a jó tettre kínálkozó alkalom önmagában is elég ok.Helyeselve bólintott rá erre a diplomatikus válaszra, de ezzel még nem volt vége.– Tegyük fel azonban – folytatta –, hogy a jó tettre kínálkozó alkalom önmagában nem

elegendo.– Rendben van – mondtam. – Tegyük fel. Kérem, mondja meg, hogy mi lenne elegendo.A fejét rázta.– Nem megvesztegetésre vadászom, Miss Gerchak. Szeretném, ha felmutatna valamit eb-

bol a vállalkozásból, amiért érdemes fáradoznom, mert oszintén szólva most még semmit semlátok benne. Egészen nyersen fogalmazva: mi hasznom nekem ebbol? Vagy ha nekem semmihasznom nincs belole, akkor mit nyer vele Mabili ; vagy Afrika? Nem vagyok egy szörnyenkapzsi ember, de valamiféle fizetséget természetesen elvárok az együttmuködésemért cserébe.Maga megkapja, amit maga akar. Az állat tulajdonosai megkapják, amit ok akarnak; más-különben nem tennék ezt, errol biztosíthatom. És ha igaz, amit elmondott, akkor Amerikaállatbarátai is megkapják, amit akarnak. Ennyi ember közül miért pont én ne kapjam meg,amit akarok?

Ez kétségtelenül pokolian igaz meglátás volt, és mivel halvány gozöm sem volt, hogy mi-ként válaszoljak neki, máris láttam, ahogy kudarcba fullad az egész küldetés. Elfogott a rémü-let, leblokkolt az agyam.

– Az a gond – mondtam –, hogy nem tudom, mit szeretne.Megint megrázta a fejét, ugyanúgy, mint az elobb – fájdalmasan, szomorúan.– Nem az a kérdés, hogy mit akarok, Miss Gerchak. Ha az állat visszatelepítése iránti óha-

járól értesülvén meghívtam volna magát ide, hogy meggyozzem, fogadja el a segítségemet,akkor bizonyára hallani szeretné tolem, hogy mégis miért az én segítségemet fogadja el in-kább, és ne valaki másét. Tudni szeretné, hogy ha nekem mond igent (nem valaki másnak),

149

Mokonzi Nkemi

akkor az magának miért jó. És én elmondanám magának, mert már a kezdetek kezdetén vé-giggondoltam volna, még mielott meghívtam volna ide.

Tátott szájjal bámultam rá, mint egy fajankó.– Maga egy bájos ifjú – folytatta Nkemi –, és kétségtelenül egy bájos dolgozatot írt, de attól

tartok, hogy a szervezok okosabban tették volna, ha olyasvalakit küldenek, aki járatos az efféledolgokban.

– Sok ember fog csalódni – vetettem fel gyöngén.– A boldogításuk nem az én dolgom.– De olyan keveset kérünk! – kiáltottam remego hangon.Vállat vont.– Ha keveset kér, akkor persze keveset is kell ajánlania. Ám a keveset kérés aligha igazolja,

hogy semmit sem nyújt.Szerencsére ekkor betoppant Nkemi titkára a Párizsból érkezo telefonhívás hírével. Nkemi

megkérdezte, hogy nem bánnám-e, ha kint kellene várnom pár percig. Hogy bánnám-e? Úgysiettem kifelé, mintha lángokban állt volna a cipom.

Fogalmat alkothatsz a hangulatomról, ha elmondom, hogy fontolóra vettem Art felhívását.A számításom alapján odahaza reggel fél öt volt, így legalább otthon találtam volna. A gondotcsak az jelentette, hogy se azt nem tudtam, hogy mennyi idom van, se azt, hogy mennyi idoalatt tudom elérni. Jobbnak láttam, ha a pánikomon úrrá léve eloállok valami ragyogó, deszámomra akkor még elképzelhetetlen válasszal.

Különben is ismertem már Art véleményét a témáról. O volt az értelmi szerzoje az iméntiérvelésnek: Nem kérünk nagyon sokat, miért ne adná meg? Ez az érv csodnek bizonyult.Izmael semmit nem mondott errol, de ha mondott volna, akkor mi lett volna az? Különös, nemtudtam, hogy miféle érvvel állna elo, de azt tudtam, hogy miként állna elo vele. Elmondanaegy történetet – egy mesét. Egy mesét egy királyról és egy segítséget kéro külföldirol. . . Egykirályról, akitol valaminek a helyreállításához kérnek segítséget, de nem látja be, hogy ez ahelyreállítás önmaga jutalma. . .

Magam elott láttam, ahogy Izmael percek alatt kitalál egy használható mesét. Meg lehet csi-nálni. A gondot a megfelelo összetevok megtalálása és összeillesztése okozta. . . Egy gyöngyregondoltam. Egy aranypénzre. E bemelegítést követoen merészen a fülben levo egyensúly-ér-zékelo szervek után vetettem magamat; ha tudtam volna annak az átkozott izének a nevét,akkor ki is tarthattam volna mellette. Végül eszembe jutott egy ötlet, amely szerintem éppenannyira jó volt, mint akármelyik más, amelyik valószínuleg eszembe jutott volna, így elkezd-tem kidolgozni. Körülbelül öt perccel késobb készen álltam visszamenni Nkemihez, o pedigkészen állt fogadni.

– Szeretnék elmondani egy történetet – mondtam, mikor ismét helyet foglaltam. Nkemi aprófintorral jelezte, hogy ez érdekes és szokatlan megközelítés, úgyhogy folytassam.

– Egy napon egy herceget megzavart a palotájában egy külföldi látogató, aki szívességet jöttkérni. A herceg beljebb hívta a látogatót egy terembe, és megkérdezte, hogy miféle szívességmiatt jött.

„Szeretném, ha kinyitná a várkaput, hogy behozhassak egy lovat az istállójába” – mondtaaz idegen.

„Miféle lovat?” – kérdezte a herceg.

150

Mokonzi Nkemi

„Egy szürke csodört, felség, melynek fekete csillag van a homlokán.”A herceg szemöldökráncolva azt mondta: „Volt egy ilyen ló apám istállójában, amikor még

fiú voltam. Egy végzetes tuzben azonban több más lóval együtt eltunt.”„Akkor hát kinyitja a kaput, hogy behozhassam az istállójába a lovat?”„Nem értem, miért tennék ilyet – válaszolta a herceg. – Bocsásson meg a nyersségemért, de

mi hasznom származna nekem ebbol a szívességbol?”„Azt hittem, tudja, felség – mondta az idegen. – Ez ugyanaz a ló, amelyik akkor tunt el az

édesapja istállójából, amikor felséged még fiú volt. Olyasmit hozok vissza, aminek eleve ittvan a helye.”

Nkemi elmosolyodott, és bólintott, mintegy azt mondva: „Folytassa.”– Nem arra kérjük, hogy valami olyasmirol gondoskodjanak, ami a miénk – mondtam neki.

– Valami olyasmit szeretnénk visszahozni, ami magukhoz tartozik.Nkemi mosolyogva bólintott.– Látja? Én magam is felfedezhettem volna ezt az elonyt némi gondolkodással. De a maga

kötelessége volt megmutatni, nem pedig az enyém felfedezni. Meglehetosen udvariatlan voltvelem, amikor azt várta, hogy a kérésében megtaláljam a magam hasznát ; ugyanakkor tudom,hogy személy szerint nem akart udvariatlan lenni.

– Értem – mondtam –, és tökéletesen egyetértek mindezzel.– Természetesen örömmel együttmuködöm magukkal a különös kis vállalkozásukban. Mr.

Owona megtesz minden szükséges intézkedést.Ezzel aztán felállt, majd búcsúzásképpen kezet nyújtott.Nyolc órával késobb már Zürich felé repültem.

151

Remek id®zítés

Egy hosszú, unalmas atlantai várakozás után péntek éjfél elott már otthon voltam – otthon,de kábultan. Anyám ágyba tett. Nem voltam valami barátságos hangulatban, amikor másnapreggel nyolckor azzal ébresztett, hogy Mr. Owens értem jön. Jól jött volna még hat órányieszméletlenség, de felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, és a reggeli után idoben odakintvoltam ahhoz, hogy ne kelljen bejönnie és udvarias szavakat váltania anyámmal. Körülbelülmásfél órás út várt ránk a cirkuszig, amely ezúttal két várossal északabbra költözött.

Miután minden részletre kiterjedoen beszámoltam neki az afrikai kalandomról, megkérdez-tem tole, hogy mi a helyzet.

– Két dolog is történt a távozásod óta – mondta. – Az egyik az, hogy Izmael csúnyán meg-fázott, és attól tartok, hogy tüdogyulladása lesz. Nem sok állatorvos tud gorillát kezelni vagynekilátni a kezelésnek, de találtam egyet, és éppen úton van egy mentokocsi a cirkusz felé.

Csak annyit akartam kérdezni : „Rendbe jön, ugye?” De elég jól ismertem Artot ; ha megtudott volna nyugtatni valamivel, akkor már megtette volna. Nem látszott szörnyen nyugtalan-nak, be kellett érnem ezzel.

– Mi a másik dolog?Rövid, keseru nevetést hallatott.– A másik dolog az, hogy Alan Lomax a nyomunkra bukkant.– Figyelj – mondtam –, el kell mondanod, hogy mi ez az egész Alan Lomaxszel kapcsolat-

ban. Tudom, Izmael nem szeretne beszélni róla, de ez neked még nem ad okot a hallgatásra.Art szótlanul vezetett amíg némileg átgondolta a problémát. Végül azt mondta:– Izmael idonként olyan tanítványokkal találkozik, akik nem hajlandók elválni tole. Akik. . .

maguknak akarják. Izmael ettol halálra rémül; alapos okkal, ami azt illeti.– Miért mondod ezt?– Gondolj bele. Ha egyszer a tiéd egy állat, akkor nézzünk szembe a ténnyel : teljes hatalmad

van felette.– Igen, de Izmael nem Alan tulajdona.– A lényeg pont az, hogy magának akarja. Tegnapelott ezer dollárt ajánlott fel érte nekem.– Uram Isten! – nyöszörögtem. Sikítani akartam. Darabokat akartam kiharapni a muszer-

falból. – Mit mondtál neki?Art vigyorgott.– Hogy kétezer-ötszázért szó lehet róla.– Ezt meg miért mondtad? – kérdeztem ingerülten.– Szerinted mit kellett volna tennem? Fenn kellet tartanom a látszatot, hogy számomra Iz-

mael csak egy állat a gyujteményemben.– Igen, értem.– Ne feledd, hogy Alan a saját szemszögébol nézve valami egészen csodálatra méltó dolgot

tesz. Megpróbálja kimenteni Izmaelt egy borzalmas helyzetbol.

152

Remek idozítés

– Nem mondta meg neki Izmael, hogy nem kell megmenteni?– Szerintem bizonyára megmondta. De azt nem meri elmondani, hogy miért nem kell meg-

menteni.– Miért nem meri?– Gondolj bele, Julie. Magadtól is kitalálod.Töprengtem egy ideig, de semmire sem jutottam. Azt kérdeztem:– Alan szerint hogyan került Izmael a cirkuszhoz?– Fogalmam sincs.Csöndben autóztunk egy darabig. Végül megszólaltam:– Szerinted mi lesz a következo lépése?– Alané? Azt hiszem, hazamegy és annyi pénzt teremt elo, amennyit csak tud. Amint képes

lesz meglóbálni a szemem elott a készpénzt, a kapzsiság miatt dróton rángathat.– De Izmael akkor még mindig itt lesz, nem?– Á, dehogy; kivéve, ha Alan nagyon gyorsan képes lépni. Izmael pár órán belül távozik,

és maga a cirkusz is máshol lesz hétfon ilyenkor.Ebben a pillanatban értünk be egy félúton levo városkába, és kutya legyek, ha nem magát

Alan Lomaxet láttam beállni egy benzinkúthoz. Egy szerelovel egy Carter-kormány idejébolszármazó Plymouth motorházát nézegették.

– Motorproblémának látszik – jegyezte meg Art.– Igen.– Talán csak egy kis piszok került a hutoventilátorba.– Gondolod?– Hát, lehetséges – válaszolta Art.Kíváncsian néztem rá.– Egy újra lesz szüksége?– Ó, igen, végül igen – felelte. – Sajnos ilyen isten háta mögötti helyen nem könnyu pótal-

katrészt kapni, foleg nem vasárnap. Ha lassan vezet, akkor talán hutoventilátor nélkül is hazatud vele vánszorogni, de túl késo lesz ahhoz, hogy még ma megjavítsák neki.

– Balszerencse – mondtam.

153

Isten veled, Izmaelem!

Szörnyen és nyomorúságosan nézett ki abban az átkozott ketrecben, ahogy szipogott megnyöszörgött, ahogy össze-vissza állt a szor a testén, de nem volt elesett, és egyáltalán nemmutatkoztak rajta az elenyészés jelei. Valójában egészen ingerlékeny és rosszkedvu volt, már-pedig nem lett volna az, ha közel állt volna a lelke kileheléséhez.

Az afrikai kalandom részleteit hallva azon bosszankodott, hogy Arttal mennyire rosszulmérték fel Luk Owonát és Mokonzi Nkemit.

– A szabály úgy szól, hogy „reméld a legjobbakat, de készülj fel a legrosszabbra”, mi pedigcsak a legjobbakat reméltük – mondta. – Egy hónapja nem tanítok, és máris hanyatlásnakindultam.

Másrészt viszont jót mulatott a Nkeminek kitalált mesémen a szürke csodörrol.– Említetted egy ötletedet a belso füllel kapcsolatban. Mi az ördög volt az?– Hát, tudod, van ez a kis izé a belso fülben, ami segít az egyensúly fenntartásában. Arra

gondoltam, hogy. . . a gonosz varázsló kilopja a herceg fülébol a keresztelojén, vagy valamiilyesmi, így aztán egész életében tántorogva jár ; na meg a gyerekei és az unokái is. Egy na-pon aztán a varázsló unokája beállít a várba, és azt mondja a királynak: „Nézze, visszaadommagának ezt a kis izét.” Mire a király így szól : „Mihez kezdjek vele? Mi hasznom abból, haelfogadom?” Aztán a varázsló unokája megmagyarázza neki.

– Egy kissé. . . eroltetett – szólt Izmael habozva.– Pontosan. Ezért választottam a lovat.– Jó tanár lesz beloled – mondta Izmael, s ezen meglepodtem.– Tehát az legyek?– Nem hivatásos tanárról beszélek – mondta. – Mindannyiótoknak tanároknak kell lennetek,

akár ügyvédek vagytok, akár orvosok, akár tozsdeügynökök, akár filmkészítok, akár gyáro-sok, akár a világ vezetoi, akár diákok, akár gyorséttermi szakácsok, akár utcaseprok. Csak egymegváltozott gondolkodású emberekbol álló világ menthet meg benneteket ; márpedig az em-berek gondolkodásának megváltoztatására mindegyikotök képes, függetlenül a kilététol vagya helyzetétol. Alannek azt mondtam, hogy érjen el száz embert, de oszintén szólva egy kicsitkezdtem türelmetlen lenni vele. Persze semmi rossz nincs abban, ha száz embert érsz el, de haez nem megy, akkor érj el tízet. És ha nem tudsz elérni tízet, akkor érj el egyet ; mert az az egyegymilliót érhet el.

– Én egymilliót fogok elérni – mondtam neki.Egy darabig nézett rám, majd azt felelte :– Azt elhiszem.

– Afrikában is tanítani fogsz? – kérdeztem.– Nem, nem, egyáltalán nem. Talán egyszer írok majd neked egy levelet, de máskülönben

nem fogok részt venni ilyesmiben.

154

Isten veled, Izmaelem!

– Akkor mihez kezdesz?– Az esoerdo legsötétebb, leglombosabb, legtávolabbi zugába vonulok, és megpróbálok

csatlakozni a fajtám egy törzséhez. Nem szeretnélek aggasztani, de fölösleges elhallgatni atényt, hogy a fajunk valószínuleg már nem sokáig marad fenn a vadonban. Természetesenazonban új eszközökkel látok neki a probléma megoldásának.

– Vagyis?– Vagyis ha azt hallod, hogy szabadon van még egy vén ravasz ezüsthátú, akire valahogy

senki sem tud hálót dobni, akkor tudni fogod, hogy én vagyok az.

Art nemsokára beugrott a mentokocsi érkezésének hírével.Megkérdeztem Izmaelt, hogy elkísérhetem-e.– Inkább ne gyere, Julie. Holnap sem lesz könnyebb elbúcsúzni, mint ma.Benyúltam a rácsok között, és úgy fogta meg a kezemet, mintha egy könnyen kipukkadó

szappanbuborék lenne.

155

Az élet megy tovább

Akármilyen hihetetlennek is tunik, hétfo reggel felkeltem, megreggeliztem és iskolába men-tem. Kedd reggel ugyanezt a nyavalyás dolgot csináltam.

Nem igazán tudtam tartani a kapcsolatot Arttal. Neki kellett tartania a kapcsolatot velem, ésmeg is tette. Tole tudtam meg, hogy Izmael fokozatosan jobban lett, és 1991 januárjában egynapon megkezdte a saját útját Afrikába. Nem kérdeztem az utazás körülményeirol ; nem nézettki kellemes útnak, úgyhogy minél kevesebbet tudtam róla, annál jobb volt. Art márciusbantelefonon értesített a küldetés befejezodésérol. Izmael hazatért, és ha nem tetszik neki a hely,akkor kénytelen lesz elviselni.

Anyám valami rejtélyes módon fokozatosan ráébredt arra, hogy a zaire-i utam másmilyenvolt, mint ahogy o tudta. Nem vont kérdore, nem követelt magyarázatot, semmi ilyesmi nemtörtént. Fokozatosan kialakult benne egyfajta kis sértodöttség, és ilyesféle megjegyzésekettett : „Tudom, hogy megvannak a magad titkai. Hát, nekem is megvannak a magaméi.”

Szeptemberben visszatért a városba a Darryl Hicks Carnival, és Arttal együtt töltöttünknémi idot. Mondtam neki, hogy egy év távlatából nézve nehezen hiszem el, hogy képtelenekvoltak nélkülem megoldani a költöztetést.

Art vigyorogva azt mondta:– Azt hittem, hogy ilyen okos lány létedre mostanra már rájöttél.– Ezt hogy érted?– Két másik tervet is kidolgoztunk a költöztetésre. Mindegyik olcsóbb lett volna, mint téged

küldeni, és sokkal könnyebben kivitelezheto.– Az isten szerelmére, akkor miért engem küldtetek?– Természetesen Izmael ragaszkodott hozzá. Azt akarta, hogy te és csakis te csináld meg.– De miért?– Talán mondhatjuk azt, hogy már nem tudott mást adni neked. Ez volt az utolsó ajándéka:

a tudat, hogy fontos szerepet töltöttél be az életében. És kétségtelenül fontos szerepet töltöttélbe. Ezen nem változtat az, hogy máshogy is megcsinálhattuk volna.

– De kudarcot is vallhattam volna!Art megrázta a fejét.– Tudta, hogy sikerülni fog. Természetesen ez is az ajándék része volt. Azt akarta, hogy

tudd, az életével is megbízik benned.

– Megint felbukkant Alan?– Igen, pont akkor, amikor számítottam rá. Hajnalra mindent összepakoltunk az induláshoz,

és hátrahagytam egy embert, hogy feltartóztassa, ha felbukkan. Fel is bukkant, úgy dél körül.– Miért csináltad ezt?– Hogy véget vessek ennek az egésznek.– Nem értem.

156


– Tudom. Izmael nehéz helyzetben volt, amikor arról volt szó, hogy Alanrol beszéljen veled.– Miért?Art szünetet tartott és tunodve nézett rám.– Mit gondoltál Alanrol?– Az igazat megvallva ellenszenvesnek tartottam.– Pontosan ezért nem beszélhetett róla Izmael. Nem voltál hajlandó figyelni.– Azt hiszem, ez igaz.– Nincs mit hinni ezen, Julie. Valami oknál fogva elzárkóztál, amikor Alan jött szóba.– Rendben, igazad van. Tudom. Folytasd.– Izmael legtöbb tanítványa egy szempontból olyan volt, mint te : amikor eljött a búcsú

ideje, akkor elengedték. Érted, hogy mirol beszélek?– Nem igazán. Egyébként sem volt más választásom. El kellett engednem.Art nem értett egyet velem.– Nem, nem kellett, Julie. Azt is mondhattad volna: „Ha nem mehetek veled, akkor felvá-

gom a csuklómat.”– Igaz.– Alan egyike volt azoknak a tanítványoknak, akik egyszeruen nem voltak hajlandók elen-

gedni. Izmael már korán felismerte a jeleket, és kénytelen volt ezt a tényt számításba venni atervében.

– Ezt hogy érted?– Amikor világossá vált, hogy Izmaelnek el kell hagynia a Fairfieldet, akkor téged bevonha-

tott a terveibe, de Alant nem. Így aztán nem volt más választása, mint hogy eltunik. Alan csakannyit látott volna az egészbol, hogy Izmael egyik nap még a szobájában ül, másnap azonbanmár nem. Eltunt, elnyelte a föld.

– Vagyis Alannek senki sem szólt Izmael távozásáról?– Úgy van. Mire gondoltál volna, ha egyszer csak üresen találtad volna Izmael szobáját?– Hu, nem tudom. Talán ezt : „Hát, kölyök, magadra maradtál.”– A legtöbb ember így reagálna; de nem Alan. O így okoskodott : „Ha Izmael eltunt, akkor

meg kell találnom!” Így is tett.– Értem. Eszébe sem jutott, hogy Izmael el akart tunni.– Kétlem, hogy valaha is eszébe jutott, hogy mit szeretne Izmael. Az volt a lényeg, amit

Alan akart, vagyis visszakapni Izmaelt.– Igen, értem.– Tudnod kell azonban, hogy Izmael nem egyszeruen kirúgni akarta Alant. Fel szerette vol-

na ébreszteni. Ki akarta rángatni a függoségébol. Máskülönben Alan örökre tanítvány marad.– Ezt meg hogy érted?– Izmael nem egyszeruen tanítványokat szeretne, hanem olyan tanítványokat, akik maguk

is tanárok lesznek. Nem tette ezt világossá számodra?– De igen. Azt mondta, hogy mindegyik tanítványa az üzenetét hordozza. Ezért fontos a

„határozott vágy a világ megmentésére”. E vágy híján esetleg semmihez sem kezdenek a ta-nultakkal.

– Úgy van. De Izmael a következot hallotta Alantol : „Sosem fogok eleget tenni a világmegmentése iránti vágyamnak – sosem leszek tanár, mint te, sosem fogom eljuttatni az üze-netedet a világnak –, mert itt maradok és örökre a tanítványod leszek.” Izmael ebbol próbálta

157


kirángatni.– Most már értem.– Amikor Alan a cirkuszig követte Izmaelt, a helyzet még reménytelenebb lett, mert Alan

most már nem csak azt mondta, hogy „itt akarok maradni, örökre a tanítványod akarok lenni”,hanem a következot mondta: „Meg akarlak venni, hogy hazavigyelek magammal és örökre atanítványod legyek.” Ennek határozottan véget kellett vetnünk egyszer s mindenkorra.

– Igen, értem.– De hogyan csináljuk, Julie? Te mit tettél volna a helyzetünk ismeretében? Alan haza-

ment, feltehetoen azért, hogy elég pénzt szerezzen Izmael azonnali megvásárlásához. Izmaelcsúnyán megfázott, annyira, hogy kórházba akarom szállítani. Mikor Alan hétfon visszatér, acirkusznak Izmaellel együtt hult helyét találja. De hátrahagyhatok valakit egy üzenettel Alanszámára.

– Rendben.– Miféle üzenetet hagyok hátra számára?– „Menj haza és hagyj minket békén.”Art megrázta a fejét.– Ez nem fog segíteni, Julie. Alan éppen a gonosz karmai közül menti ki Izmaelt. A „menj

haza és hagyj minket békén” egyszeruen nem elég.– Igaz – mondtam vállat vonva. – Tudom, hogy én hogyan csinálnám, de szerintem Izmael

nem helyeselné.– Izmael azt szerette volna, ha Alan örökre elveszti minden reményét, hogy tanítvány ma-

radhat. Azt szerette volna, ha Alan egyszer s mindenkorra azt mondja: „Magamra maradtam;teljesen és végleg. Izmael sosem lesz többé a támaszom.” Azt szerette volna, ha Alan egyszers mindenkorra azt mondja: „Izmael eltunt, így hát nekem kell Izmaellé válnom.”

– Akkor talán mégis helyeselné a mondandómat.– Szóval mit üzennél Alannek?– A következot üzenném: „Izmael meghalt. Egyre rosszabbodott az állapota, és végül tüdo-

gyulladásban meghalt.”– Ezt üzentem neki én is, Julie.– Jézusom. – Bár nem mondtam ki, emlékszem, hogy arra gondoltam: Vajon ez be fog

válni?Öt hónappal késobb megkaptam a választ.

158

Alan Izmaelje

Alan Lomax az Izmaellel való találkozásáról írt elbeszélésében elismeri, hogy tiltakozott,mondván „nem olyan író”, aki képes Izmael üzenetét átadni a világnak. Amikor azonban szem-besült Izmael halálával, végül is hazament és valamiképpen olyan íróvá vált. Ezért tisztelgekelotte.

Sok olyan emberrel beszéltem, aki olvasta Alan könyvét, de egyikük sem fuzött megjegyzéstahhoz a furcsa tényhez, hogy amikor Izmaelnek el kellett hagynia a Fairfield épületet, akkoregy szót sem szólt róla Alannek. (Alan sem jegyzi meg!) És ugyanígy, a jelek szerint senkineksem tunik fel, hogy Izmael csöppet sincs elragadtatva, amikor Alan végül felbukkan a DarrylHicks cirkuszban. (És bár Alannek feltunik, visszariad attól, hogy alaposan eltöprengjen rajta.)

Bizonyára mindenki megkönnyebbülten hallja majd, hogy nem áll szándékomban pontrólpontra összehasonlítani az Izmael által nekem és Alannek mondottakat. Nézetem szerint azegyetlen igazi ellentmondás Izmael többi tanítványa körül van. Ha Alan huen számol be róla(és miért ne tenné?), akkor Izmael azt a benyomást keltette benne, hogy csak nagyon kevéstanítványa volt elotte – és mindegyikkel kudarcot vallott. Ez nagyon furcsa, mert bennem az el-lenkezo benyomást keltette – sok tanítványa volt, és bizonyos mértékig mindegyiküknél sikertért el. Ezek szerint Izmael egyikünknek nem egészen a való igazságot mutatta, bár elképzelnisem tudom, hogy miért.

Alan Izmaelje az én Izmaelem? Én személy szerint nem hiszem, de nem is vagyok abban ahelyzetben, hogy tárgyilagosan megítéljem. Alan Izmaelje egy kissé morcosnak és komornaktunik, aki eléggé kényelmetlenül érzi magát a tanítványával. De milyennek fogják látni az énIzmaelemet azok, akik elolvassák ezt a beszámolót? Fogalmam sincs.

Valami nagyon fontosat tanultam meg Alan könyvébol – Izmael tanításain kívül. Úgy ér-tem, magától Alantol tanultam valamit. Nem könnyu szavakba foglalni, részben azért, mert atévedésem beismerését jelenti. Alan könyvét olvasva megtanultam, hogy milyen könnyu elha-markodottan hamis következtetéseket levonni valakirol, és aztán milyen könnyu minden cse-lekedetét ezeknek a következtetéseknek a fényében látni. Miután balfácánnak ítéltem Alant,minden tettét egy balfácán tettének láttam. A könyvét olvasva beláttam, hogy ez nemcsak óriá-si igazságtalanság volt, hanem teljes valótlanság is. Valamennyire Art Owens is elkövette ezt ahibát – Izmael azonban nem. Izmael következetesen megvédte tolem Alant, láthatóan ingerel-te a vele szembeni eloítéletem, és nem volt hajlandó hozzájárulni ehhez az eloítélethez azzal,hogy megvitatja velem az Alan birtoklási vágyával kapcsolatos aggodalmait. Egyszer olvas-tam egy idézetet Sigmund Freudtól : „Megérteni annyi, mint megbocsátani.” Miután négy évigéltem együtt Alan könyvével, a következoképpen módosítanám ezt a mondást : „Megérteniannyi, mint megérteni.”

Az emberek arról is kérdezgetnek, hogy milyen hatással vannak rám egy bizonyos B nevuszemély tanításai – Charles Atterley az, Izmael egyik tanítványa. A következot gondolom:

159

Alan Izmaelje

Izmael nem papagájokat tanított be, és B természetesen nem papagáj. Fogta az Izmaeltol ta-nultakat, majd a saját szenvedélyének megfelelo irányba vitte oket, és biztosra veszem, hogyIzmael pontosan ezt szeretné. Hitelesek B tanításai – vagyis valamiképpen Izmael tanításaibólszármaznak? Az Alan könyvében található közlések alapján úgy vélem, hogy mindenképpenhitelesek. Az, hogy ugyanezek a közlések nincsenek benne az én könyvemben, az nem jelentsemmit. Izmael nagyon is világossá tette, hogy minden tanítványa „másféleképpen elmondva”kapja meg az üzenetét.

A könyv írása közben mindvégig tudtam, hogy végül igazolnom kell majd a nyitó soromat,amelyben azt írtam, hogy az ember tizenhat évesen arra ébred, hogy máris kiszúrtak vele. Azthiszem, eljött az ido.

Alan könyvének megjelenésekor mondtam Artnak, hogy én is könyvet fogok írni. Ezt vála-szolta :

– Izmael bizonyára ezt szeretné; de egy ideig még várnod kell.Természetesen tudni akartam az okát.– Egyszeruen meg kell bíznod bennem, Julie – felelte.– Bízok benned – mondtam –, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kérdezhetek rá az okra.– Ebben az esetben azt jelenti, Julie. Egyszeruen hinned kell nekem.– Rendben. De mire várok?– Azt sem árulhatom el.– Ez Izmael utasítása?– Nem.– Meddig kell várnom?– Amíg szabad utat nem jelzek.– Persze, de mégis mennyi ido az? Egy év? Ketto? Öt?– Ne haragudj, Julie, de nem tudom.– Ez nem igazság.– Tudom. Nem azért csinálom, mert igazságos. Szükségbol teszem.Ez a párbeszéd 1992 nyarán hangzott el. Gondoltam, valamikor a következo évben majd

meglágyul a szíve, de nem így lett. 1993-ban azt gondoltam, hogy a következo évben bizonyá-ra megkönyörül rajtam – de megint nem így lett.

1994 oszén részt vettem egy világtörténelem tanfolyamon, melyen az egész osztály Alankönyvét olvasta el bevezetoképpen. Majdnem belehaltam, olyan nehéz volt megoriznem anyugalmamat. Egyébként nem volt egy rossz év. Anyám átesett valamiféle krízisen, és azonnalabbahagyta a piálást. Kezdett lefogyni, belépett egy noegyletbe, és újra elokerült a mosolya.

Mikor 1995 nyarán találkoztam Arttal, azt mondtam neki :– Figyelj, az nem árthat senkinek, ha megírom a könyvemet, ugye? Megírhatom, ha meg-

ígérem, hogy nem adom ki a kezembol?Azt mondta, igen, megírhatom, feltéve, hogy megesküszöm egy rakás Bibliára, hogy senki-

nek sem mutatom meg.Így hát nekiálltam írni – de tényleg úgy éreztem, hogy kiszúrtak velem.Nekiálltam megírni és a javával fél év alatt végeztem – mindennel, leszámítva ezt a fejezetet.Küldtem Artnak egy másolatot. Azt mondta: „Óriási – de még várnod kell.”Vártam még egy évet, aztán megírtam ezt a fejezetet.

160

Alan Izmaelje

Art azt mondja. . . várjak.1996. november 28-a van. . . és még mindig várok.

161

Vége a várakozásnak

1997. február 11-én – két héttel a tizennyolcadik születésnapom elott – Art telefonon meg-adta a zöld jelzést.

– Mobutu napjai meg vannak számlálva – mondta. – Pár héten belül elveszti a hatalmát.– Az Isten szerelmére, akkor hát erre vártam?– Igen, Julie, erre. Mert ha Mobutu napjai meg vannak számlálva, akkor Nkemié is.– Szóval azt akartad, hogy Nkemi hatalmának vége után fedjem fel Izmael hollétét?– Nem ez a lényeg. Amíg hatalmon volt, addig nem akartam, hogy tudja, miféle gorillának

adott menedéket. Ne feledd, hogy megnevezted elotte Izmaelt.– Ez igaz. De Alan is megnevezi. Nkemi az o könyve alapján is rájöhetett volna, hogy miféle

gorillának adott menedéket.– Nem, Alan könyvébol nem tudhatta volna meg, mert Alan szerint Izmael meghalt.– Rendben, értem. De mit tett volna Nkemi, ha rájött volna?– Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem szerettem volna a saját káromon megtudni ezt :

úgy, hogy végignézem, mit muvel.– Igaz. – Ezen elgondolkodtam egy percig, aztán megkérdeztem, hogy Nkemi napjai csak-

ugyan meg vannak-e számlálva.– Nekem elhiheted, Julie. Olyasmiket tudok, amikrol jelenleg még a Külügyminisztérium

sem tud. Nyárra Nkemi köztársasága a múlté lesz.– Valahogy kedveltem Nkemit. És a testvéredet is.– Ne aggódj miattuk. Halloween elott már mindketten államtudományt vagy Afrika tör-

ténelmét fogják tanítani Párizsban vagy Brüsszelben; bár valószínuleg azzal fognak igazánkeresni, hogy tanácsokat adnak az üzletembereknek, hogy kiket fizessenek le az új rendszer-ben.

– Miért nem árultad el, hogy mégis mire kellett várnom ennyi éven át?– Ha megtettem volna, akkor azt kérdezted volna, hogy meddig lesz még hatalmon Mobutu,

amire azt kellett volna válaszolnom: „Ki tudja? Talán száz évig él.” Ezt aligha hallottad volnaszívesen.

– Igaz.

Tehát véget ért a várakozás, én pedig két évvel idosebb és okosabb vagyok, mint az a lány,aki e könyv javát írta. Könnyedén visszalapozhatnék, hogy csiszoljak még a csiszolatlan ré-szeken, melyekbol bizonyára akad néhány.

Szerintem azonban jobb, ha egyszeruen változatlanul hagyom oket.

162

Tartalomjegyzék

Üdvözletem! 1

A 105-ös szoba 3

Kiállok a majommal 6

A startvonalhoz tántorgunk 10

Az ábránd 14

Kultúra Anya 17

Az átok sújtotta emberek 19

�A ti kultúrátok� 23

Az emberi történelem 17 másodpercben 28

Dallamok és táncosok 31

A példázat vizsgálata 35

Látogatás Kalliopén 40

Kalliopé � 2. rész 45

Szünet 54

A Termékeny Félhold 57

A Termékeny Félhold � 2. rész 62

Istenverte büszkeség 68

Kóválygás az iskola körül 75

Kóválygás az iskola körül � 2. rész 84

Az iskoláztatás felszámolása 91

163

Tartalomjegyzék

Az Elvev®k gazdagsága 96

A Meghagyók gazdagsága 102

A kevesebb nem mindig több 106

Istenem, nem én vagyok az! 111

Forradalmárok 116

Pillantás a jöv®be 121

Az afrikai fér� 128

Felkészülök 135

Úton vagyok 139

Lukombo Owona 143

Mokonzi Nkemi 148

Remek id®zítés 152

Isten veled, Izmaelem! 154

Az élet megy tovább 156

Alan Izmaelje 159

Vége a várakozásnak 162

164

Documents

Daniel Quinn: Az én izmaelem