egy mód · lekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít

Szerzetesi élet – ez is egy mód az Istennek szentelt élet megélésére, ezzel foglalko-zunk a mostani számban. Istennek szentelt élet… A kifejezés megdobogtatja a legtöb-bünk szívét! Azt hiszem azért, mert mindannyian, akik Jézus Krisztusban hiszünk,a keresztény hitet szeretnénk egyre jobban élni, érezzük, hogy ez a hivatásunk! Igen,úgy gondolom, az Istennek szentelt élet, ez minden Krisztusban hívõnek a hivatása,éljen akár családban, egyedülállóan vagy szerzetesközösségben. Istennek adni az éle-tünket, a Jézusban megtestesült Istenhez hasonlóvá válni… Azaz Te – központúvá vál-ni, „kis te” és „nagy Te” értelemben is; Istent és a felebarátot állítani életünk közép-pontjába… A Szentháromságos Isten szeretetét befogadni és továbbítani-közvetítenia felebarátnak. Így tudom most megfogalmazni a keresztény élet célját, az életszent-séget. A megélés módja azonban különbözõ.

Ez a gondolkozásmód azonban nem volt mindig bevett szokásban. (A tisztább látásérdekében általában fontos a történelmi szemlélet; azaz annak figyelembevétele, hogyteremtettségünk folytán alapvetõ tulajdonságunk, hogy térben és idõben létezünk, válto-zunk.) A II. vatikáni zsinat elõtt általánosan elfogadottan az életszentséget csak a kolos-torokban tudták elképzelni, mitöbb, sokan úgy gondolták, hogy az üdvösségre is csakaz ott élõ szerzeteseknek van esélyük. Mások esetleg csak azért üdvözülhetnek, merta szerzetesek imádkoznak értük. (Talán fõleg ezért voltak az összes harmadrendek isolyan nagyon népesek egykoron, nem pedig a lelkiség kincsei miatt.) A zsinat azonbannagy változást hozott a szerzetesi élet szemléletével kapcsolatban is az életszentségre va-ló meghívás egyetemességének gondolatával, minden életállapotnak megvallva értékét.(Ahogy például egy virágoskertben is gyönyörködtetõ a sokszínûség, a különbözõség.)

A zsinat Lumen Gentium dokumentumának V. fejezete „Az életszentségre valóáltalános meghívás” címet viseli (LG 39), s ezt minden krisztushívõre érti, a hierar-chia tagjaira és a többiekre is. Ezt a kijelentését az Ef 1,4 alapján teszi, amely szerint:„Mert kiválasztott minket õbenne a világ megteremtése elõtt, hogy szentek és szeplõ-telenek legyünk elõtte a szeretetben”.

Aztán így folytatja: „az egyes hívõkben ez különbözõképpen fejezõdik ki, hiszenmindenki a saját életmódja szerint törekszik a szeretet tökéletességére és építi a többie-ket. Egészen sajátosan fejezõdik ez ki azoknak a tanácsoknak a gyakorlatában, amelye-ket evangéliumiaknak szoktunk hívni: a Szentlélek indíttatására sok keresztény követiezeket akár magánúton, akár közösségben. Az evangéliumi tanácsok követése ragyogótanúságtételt és a szentség élõ példáját jelenti és kell, hogy jelentse a világnak” (LG 39).

Számomra az életállapotra való meghívás egy személyre szabott ajándék, olyanValakitõl, aki mindenkinél jobban ismer és szeret, így tudja, hogy mire van szükségemnekem és a rámbízottaknak. Ezért válaszolhatok rá igent bizalommal.

Molnár Zsuzsa

3Kármel 2009/1-2 „MINDEN SZERZETESI HIVATÁS A KRISZTUSSAL VALÓ ...”

tosabb realitása az, hogy Krisz-tusé vagyok, és õ akar és szeretengem feltételek nélkül. De hát,keresztény testvérem, téged miválasztana el ettõl a csodálatosvalóságtól? Azzal, hogy keresz-tény vagy, már mindez a tiéd.Istennel nem az a puszta való-ság egyesít, hogy van-e felesé-ged, férjed, gyermeked, vagynincs; nem az, hogy szerzetes-házban élsz vagy családban,nem az hogy milyen mértékbenvesznek körül a világ dolgai.Istenhez egyedül és kizárólaga hit, a remény és szeretet kap-csol, ezen erények gyakorlásaaz, amely szorosabbra fûzi Istenés ember kapcsolatát. És háterre nem csak a szerzetesekképesek, hanem mindenki, akivágyik arra, hogy Istennel bol-dog és teljes kapcsolatban éljen.

Ha nekünk, szerzeteseknek, mégis van egy különleges feladatunk az Egyház-ban, akkor az nem lehet más, mint hogy életünkkel és szavainkkal azt segítsünkmegérteni minden kereszténynek és minden embernek, hogy Istennél nincs fon-tosabb valóság az életben, a minket körülvevõ világ, emberi kapcsolataink és bol-dogulásunk egyedül Õbenne nyernek valódi értelmet és új horizontot; hogy eza világ elmúlik (1Kor 7,31), de az Úr örökre megmarad; hogy nincs semmi éssenki, aki elszakíthatna Krisztus szeretetétõl (Róm 8,39).

Végezetül kívánom, hogy ez a február 2-ai ünnep legyen minden keresztényszámára egy megerõsítõ tapasztalat, hogy bármilyen életformában élünk is min-dig Krisztus legyen az elsõ és egyetlen, az Alfa és az Omega, hogy általa megta-nuljunk testvéri szeretetben élni, mely az egyetlen jel, ami által a világ hinni fogÕbenne.

fr. Renátó OCD

2 „MINDEN SZERZETESI HIVATÁS A KRISZTUSSAL VALÓ ...” Kármel 2009/1-2

„MINDEN SZERZETESI HIVATÁSA KRISZTUSSAL VALÓ SZEMÉLYES TALÁLKOZÁS

TÖRTÉNETE”1

Február 2-án, Urunk templomban való bemutatásának ünnepén az Egyházbanazokra a keresztény testvéreinkre és nõvéreinkre gondolunk, akiket összefoglalvacsak így hívunk: szerzetesek. Ezen a napon talán néhányan feltesszük a kérdést:kik is a szerzetesek, és hogyan válik valaki azzá? Engem is gyakran megkérdez-nek: miért megy el egy fiatal szerzetesnek a XXI. században? Azt hiszem egyszerzetesnek elõször önmagának kell feltennie ugyanezt a kérdést, mielõtt valakimásnak erre válaszolna. Talán ez a február 2-a is egy jó alkalom, hogy ne csakmások, hanem mi magunk is szembenézzenek ezzel a kérdéssel: ki vagyok én,mint szerzetes?

Ha magamnak tudok megnyugtatóan válaszolni, akkor talán másoknak is si-kerül. Mikor én is feltettem magamnak ezt a kérdést, legelõször az életem törté-nete tárult szemem elé. Minden szerzetesi hivatás lényegében egy történet, egykeresésnek, egy megérintettségnek, egy elkötelezõdésnek a története. Úgy ismondhatnám: evangéliumi történet, hisz az evangélium nem más, mint Krisztusés az ember találkozásának a története, mely találkozásokból mindig egy új világszületik.

Így volt ez nekem is, az én történetemben: 16 éves voltam, amikor Jézussal,mint engem szeretõ valóságos személlyel találkoztam és 19, amikor jelentkeztema Terézi Kármelita rendbe, amelynek már hatodik éve vagyok tagja. Túl egysze-rûen hangzik? Ahogy az évek múlásával egyre jobban megértettem: igen, ilyenegyszerû az egész. Azt hiszem nem szabad túlságosan lelki vagy misztikusmagyarázatot adnom minderre, nehogy bárki is azt gondolja, hogy az én történe-tem különlegesebb vagy kiváltságosabb, mint bárki más története, nehogy valaki„bennfentesnek” gondoljon Istennél vagy olyannak, aki már csak az „égi szférák-ban” él.

Ha valódi választ akarok adni az engem kérdezõnek, hogy ki vagyok én, aztkellene neki mondanom: keresztény vagyok, mint te, Jézus Krisztushoz tartozom,akárcsak te. Nem vagyok több vagy kiváltságosabb senkinél. Az életem legfon-

1 Elhangzott a Vatikáni Rádió magyar adásában 2009. február 2-án.

5Kármel 2009/1-2 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ

hogy a Perfectae Caritatis dokumentumban adjanak egy meghatározást, de javas-latukat nem vették figyelembe. Ha egyáltalán, akkor ennek a definíciónaka Lumen Gentium negyedik fejezetében kellene lennie, de itt se lett volna könnyûegy pontos meghatározást adni. A zsinati dokumentumok egyszerûen egy seregkörülírást kínálnak, amelyek mind igazak, anélkül, hogy a téma kimerítõ tárgya-lására igényt tartanának. Talán késõbbi teológiai tanulmányok átfogóbb,tömörebb definíciót találnak. Mindenesetre a kéznél levõ körülírások alapjánmondhatjuk, hogy a szerzetesi élet a következõ elemeket tartalmazza: „tökéletesszeretetre való törekvés” /PC 1./; „Krisztus követése az evangélium tanítása sze-rint” /PC 2.; LG 44-46./; „…a szüzesség, szegénység és engedelmesség evangé-liumi tanácsaira tett fogadalom és azok megélése” /LG 43-44; PC 1./; „SzorosabbKrisztus–követés és Krisztus földi életének állandó megjelenítése” /LG 44./;„Istennel egyesült élet: egyedül Istenért élni” /PC 5./; „a jövendõ feltámadás elõ-vételezése” /LG 44./.

Mindezek az elemek jelen vannak a szerzetesi életben, amelynek lényege szá-munkra misztérium, az Egyház misztériumának része. Lényeges, sõt alapvetõa sok elem között a (oda)szentelés ténye. Mi elõször is és mindenekelõtt azértvagyunk szerzetesek, mert Istennek szenteltek /konszekráltak/ vagyunk. Ezen(oda)szentelés jelentésérõl és következményeirõl fogunk most elgondolkodni.

A konszekráció jelentése

Egy tárgyat vagy egy embert megszentelni annyit jelent, mint „szentté tenni”,különleges jelleget, állapotot kölcsönözni neki, amely kiveszi a közönséges,profán használatból, és egy magasabb, vallásos értéket ad neki. Etimológiailaga latin szó „consecrare” – megszentel, azt jelenti, hogy „egészen szentté tenni”:„con” – erõsítve „sacrare” – szentelni. A felvett szentség a szentelés módjátólfüggõen többé vagy kevésbé tartós. Még egyszer: a felszentelt tárgy vagy sze-mély különbözõ fokokban lesz Isten kizárólagos tulajdona /keresztség, papszen-telés; egy templom vagy egy kehely…/.

Szerzetesi konszekrációnk minket is különös módon foglal le Istennek.Azt mondhatnánk, „Isten tulajdona” leszünk. A Közte és köztünk keletkezettszent szövetség eredményeképpen kötelesek vagyunk magunkat tökéletesen ren-delkezésére bocsátani. Mindazonáltal a szerzetesi konszekráció nem nyom a lé-lekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége.

A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatotközvetít Istennel azokon túl, amelyek a keresztség által már benne mûködnek.Ez az Istennel való új kapcsolat az „én” szabad feláldozásából, mint Isten hívásá-ra adott válaszból és annak az Egyház által történõ elfogadásából keletkezik, akiKrisztus nevében cselekszik. A fogadalom közvetlen hatása a szerzetes új Isten-nek szenteltsége egy olyan kötelék által, amely azelõtt nem létezett. Természete-

4 SZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ Kármel 2009/1-2

P. Philip Boyce OCDSZERZETESI KONSZEKRÁCIÓ

A szerzetesi élet Isten kü-lönleges kegyelme, amely a lelket Önmagával való bi-zalmas kapcsolatra hívja meg,az Egyházban pedig különle-ges szolgálatot bíz rá. Istenmeghívja azt a lelket, akit ki-zárólag Önmagának akar.Amikor Krisztus az apostolo-kat meghívta, „… fölmenta hegyre és magához hívta,akiket kiválasztott” /Mk 3,13/,„Ezután az Úr más hetvenkéttanítványt választott ki…”/Lk 10,1/. „Így szólt hozzájuk:»Jöjjetek utánam!« …”/Mt4,19/. „Senki sem vállalhatjaa tisztséget, csak az, akit Istenmeghív…” /Zsid 5,4/. Követ-kezõleg a szerzetesi élet az isteni bizalom, isteni szeretet, sõt, a kizárólagosszeretet jegyét viseli magán. A szív Istené, mint a Szentháromságról nevezett bol-dog Erzsébet mondta magáról: „Kizárólag Krisztus van életemben” /1903. dec.30./. Isten azt akarja, hogy a meghívott lelke minden más befolyástól mentesenegyedül Neki szentelt legyen. Ez a belsõ hang pedig állandóan mélyülõ egységrehív az Isteni Személyekkel: állandó hívás a tökéletes szeretetre, Krisztus kizáró-lagos követésére. VI. Pál ezt mondaná: „A szerzetesi élet állandó hallgatás a lé-lek mélyén szóló egyetlen Hang-ra, amely a »jöjj« meghívást ismétli. Életünk fel-tétel nélküli válasz a tökéletes követésre szóló krisztusi hívásra.”

2Az, amit mi szerzetesi életnek nevezünk, sok integrálandó elembõl tevõdikössze. Noha a zsinati dokumentumok részletesen foglalkoznak a szerzetesi élet-tel – természete, helye az Egyházban, megújítása –, nem adják meg ennek a kü-lönös életformának precíz definícióját. A zsinati atyák egy része indítványozta,

2 Az eredeti fordítás itt és a késõbbiekben „szentelés”-t ír. Mivel magyarban a szentelés könnyena papszentelésre vagy egy ehhez hasonló cselekményre utalhat, azért inkább a „szentelés” helyett„(oda)szentelés”-t tettünk. Ez talán egy fokkal jobb fordítása a „consecratio”-nak, amit magyarul– több szóval – Istennek való szenteléssel szoktunk általában fordítani. (a szerk.)


Isten veszi át. Tehát a fogadalmak határozzák meg Istenhez való viszonyunkat ésteszik életünket az Istennel való bensõséges kapcsolat állandó gyakorlatává.Mindazzal, amit csak teszünk, Istent dicsõítjük. Életünk isteni irányt vesz fel,minden tettünk, még az önmagukban közömbösek is /mint munka, felüdülés,pihenés/ Isten dicsõségére irányulnak.

Ahogyan Krisztus az Atyának szentelt volt, úgy vagyunk mi Krisztusnak szen-teltek és Általa az Atyának. Szerzetesnek lenni annyi, mint Krisztusnak szenteltneklenni, egyedül Hozzá tartozni, egyedül Érte élni. Vagyis életünk egyetlen dicshim-nusz; Istent egyetlen Urunknak és Megváltónknak ismerjük, és hogy ebbõl az igaz-ságból élünk, annak minden következményével együtt. Istennek adjuk mindenünket,minden idõnket. Szent szövetségben egyesülünk Vele, mint Ábrahám.

Ez azt jelenti, hogy életünk azonos konszekrációnkkal. Nem azért vagyunkszerzetesek, mert egy kissé többet imádkozunk, mint legtöbben, nem is azért,mert szerzetesi ruhát hordunk, vagy kolostorban élünk. Nem ezek az igazi alapok.Azért vagyunk szerzetesek, mert olyan emberek vagyunk, akik a fogadalom általIstennek szenteltek. Ennek következtében nem lényeges, hol van a mûködésiterületünk: otthon vagy idegenben, misszióban vagy a klauzúra falai között,betegszobában vagy iskolában. A lényeg, hogy Istennek, az Õ szolgálatára szen-teltettünk. Ez a szerzetesi életünk alapja, a lényegi érték, amit minden cselekede-tünkben figyelembe kell venni.

A konszekráció Isten mûve

A szerzetesek bensõségesebben Istennek szenteltek. Ez a szentelés azonbannem egyszerûen az ember mûve. Isten szentel meg. Ahhoz vagyunk szokva, hogya hivatás Istentõl jövõ kegyelmét hangsúlyozzuk: „kövess engem…, nem tiválasztottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Túl kevéssé hangsúlyoz-zuk azonban a tényt, hogy Istennek ugyanez az uralkodó szerepe van az önátadáspillanatában, és mégis így igaz. Nem mi szenteljük magunkat Istennek. Isten az,aki magának szentel minket. /A köznyelvben a szentelés szót gyakran tágabbértelemben használjuk: a tanulásnak szentelem életemet, vagy a tudományos ku-tatásnak, társadalmi munkának, stb. A szó szoros vallási értelmében azonban egyelkülönítést és szentelést jelent, amit Isten hajt végre./

A Lumen Gentium zsinati határozat megerõsíti, hogy a szerzetes a „mindenek-fölött szeretett Isten tulajdonává lesz”. A szöveg nem azt mondja, hogy a szerzettagja „magát szenteli”, hanem, hogy „…ezek most már új, sajátos jogcímen fûzikõt Isten szolgálatához és tiszteletéhez.” /LG 44./ A zsinati megbeszélések folya-mán egyik püspök indítványozta, hogy hagyják el a „megszentelés” szót, mivel ezisteni tett, és nem emberi cselekmény. A végleges szöveg megtartotta a szenteléskifejezést, de az eredeti latin passzív formában – consecratur – ami azt jelentihogy a szentelés aktusa valaki más által történik, vagyis isteni közvetítéssel.


sen a keresztség által a lélek már Isten tulajdona volt. A szerzetesi konszekrá-cióban a keresztségi kötelék és konszekráció elmélyül. Ezt az igazságot tanítjaa zsinat, amikor magyarázza: „A keresztény hívõ az említett evangéliumi taná-csokra fogadalmakkal, illetve más szent kötelékkel kötelezi el magát. Általukegészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz, ezek most már új és sa-játos jogcímen fûzik õt az Isten szolgálatához és tiszteletéhez.” /LG 44./

Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom tehát az „én” radikális átadásaIstennek. Szeretnénk magunkat itt és most és mindörökre Istennek tökéletesenfelajánlani. De egész életünk, egész létünk ebben a pillanatban nem áll rendelke-zésünkre. A Teremtõ nem adott nekünk olyan fokú uralmat létünk felett. Életün-ket csak pillanatról pillanatra tudjuk feláldozni, ahogy éljük azt. Azt azonbanmegtehetjük egyszerre, hogy egész jövendõ éveinket és napjainkat elkötelezzük.Ezt tesszük az ünnepélyes és visszavonhatatlan fogadalommal.

Néhány modern pszichológus azt állította, hogy egy ilyen elkötelezés lehetet-len, mert a személy új megismerései és tapasztalatai mértékében véleményét,ítéleteit és döntéseit megváltoztatja. Ezek szerint nem lehet a jövõre nézve visz-szavonhatatlan döntéseket hozni a jelenlegi megismerés bázisán. Ez a hipotézisodáig juttat egyeseket, hogy elfogadhatónak tartják a válást, és a szerzetesi életvagy a papság terén a meghatározott idõre való elkötelezést: „idõre” és nem örök-re… Természetesen ezek az érvek hamisak. Mint minden elméletet, ezt is az életszemélyes tényei cáfolják. Amennyiben önátadásunkat egész életünk folyamánhûségesen éljük /„örökre”/, ezzel az egyszerû ténnyel bizonyítjuk a hasonló,látszólag igaz elméletek tévedéseit.

Ezt az ünnepélyes és feltétel nélküli Istennek szenteltséget élni annyit jelent,mint mindent Istennek adni, amik vagyunk. Minden egyes nap minden tevékeny-ségének felajánlását jelenti ez az imádás egyetlen aktusában Isten dicsõségére.Éppen ezért vagyunk szerzetesek. /Religiosi – mintegy „Istentõl függõ” szemé-lyek/. Szent Tamás azt mondja, hogy ezt a nevet mindent felülmúlóan megérde-meljük, mivel teljesen Istennek szenteljük magunkat, mint állandó égõáldozatot/S.T. II.a./. Ez az „Istentõl függõség” azt jelenti, hogy a Neki kijáró hódolatottanúsítjuk Iránta a Teremtõtés Legfõbb Urat megilletõengedelmesség által.

A fogadalom egy szentígéret, amelyet egyedül Isten-nek teszünk. Közvetítõk lehet-nek: az Egyház, Mária, elöljá-róink. Õk mutatják nekünkIsten akaratát, közbenjárnakértünk, megáldják áldozatun-kat. De a fogadalmat egyedül


tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted... Neked és utánad utódaidnakadom a földet, amelyen most, mint jövevény tartózkodol: Kánaán egész földjét örökbirtokul és én Istenük leszek… De tartsd meg szövetségemet…”/Ter 17,2. 8. 9./ Izsák-hoz pedig így szólt Isten: „Atyádnak, Ábrahámnak Istene vagyok. Ne félj, veledvagyok. Megáldalak…” /Ter 26,24./ Mózesnek és az izraelitáknak pedig: „Az Úr aztakarja, hogy vedd tudomásul ma nyilatkozatát: a te Istened lesz, ha az õ útjain jársz,megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit és hallgatsz szavára. Továbbá azt kí-vánja az Úr, hogy nyilatkoztasd ma ki: az õ tulajdon népe leszel – amint mondtaneked –, s szem elõtt tartod a parancsait… Ha hûségesen hallgatsz az Úr, a teIstened szavára… szent népévé tesz… Az Úr feltárja elõtted bõséges kincstárát, azeget…” /Deut 26,17-18; 28,1. 9. 12./

A mi fogadalmunk is egy szent szövetség Isten és ember között; olyan (oda)szen-telés, amelyet elsõsorban Isten végez; a kölcsönös önátadás és szeretet szövetsége.Isten ünnepélyesen megígéri, hogy velünk jár utunkon, hitünk kezese, gyengeségünktámasza, Istenünk lesz, és nekünk adja önmagát. A mi válaszunk: szeretetünk, szabad-ságunk, egész létünk odaadása, hogy Neki tetszõ áldozattá váljunk. Mélyebb lelki ésmisztikus értelemben: a lélek nászajándéka ez, Istenével való isteni egyesülésre.Életünk tehát egy személynek szentelt, Isteni Személynek; nem egyszerûen egy mun-kának, vagy tevékenységnek – mindegy, milyen nemes vagy fontos is legyen az. Istenfontosabb, mint a mi munkánk, mivel Neki szenteltek vagyunk.

A konszekráció követelményei

Konszekrációnk tehát azt jelenti, hogy kizárólagIstenhez tartozunk. A kinyilatkoztatás teljes következ-ményét éljük: „Én vagyok az Úr, a te Istened… Senkimást ne tekints Istennek, csak engem.” /Kiv 20,1. 3/ Ün-nepélyesen odaígérjük Istennek szolgálatunkat, szerete-tünket, anélkül, hogy ajánlatunknak feltételt vagy határtszabnánk. Nem vagyunk többé a teremtményeké. Bizo-nyos értelemben már a magunkéi sem vagyunk. Isten ami örökségünk, és mi az Övéi vagyunk. Csak Õ a fontos.Egyedül Istennek élünk: Deo soli. Hogy a konszekrációtteljesen élhessük, ez nem csekély teljes önátadást és kor-látlan áldozatot követel. Bárhogy legyen is, manapságnagy szükség van ilyen korlátlan és feltétlen magatartás-ra. Ha szerzetesek vagyunk, legyünk egész szívvel; hakonszekráltak vagyunk, legyünk állhatatosak és nagylel-kûek; ha Krisztussal egyesültünk, ne ijedjünk meg a ke-helytõl, amelyet elkerülhetetlenül inni ad nekünk.„A mennyek országa Keresztelõ János idejétõl mind-


Habár az érintett személy szabad hozzájáru-lása nélkülözhetetlen, a szerzetesi konszekrá-ció egy olyan cselekmény, amelyben Istenveszi át a kezdeményezést. A szerzetesi foga-dalom nem szentség ugyan, mégis a Szentlé-lek lép közbe. Isten vonzza a fogadalmast,és egy egészem sajátos módon válik Istentulajdonává. Ez nem azt jelenti, hogy mostmár egészen Istennek átadott; mindazonáltalaz Isteni Személyek elkezdték õt magukhozvonzani. Az ember életében egy ilyen Isten-nek való odaszentelés logikus következménye

csak a fenntartás nélküli önátadás lehet /a szív, a vágyak, az akarat és minden egyébképesség szintjén/ az isteni kegyelem korlátlan mûködésének. A fogadalom új szertar-tása további bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a fogadalom /oda/szentelés.A legszebb ima, amit tartalmaz, az „ünnepélyes szentelõima”, amelyet a fõcelebránsa jelölt felett kiterjesztett karral imádkozik. Ez az ima – melynek két megfogalmazásavan – a szentmise kánonjára épül. Tartalmazza a Szentlélek lehívását az épp most fo-gadalmat tett szerzetesre, hogy Õ szentelje meg bensõleg. Tehát a szerzetesi fogada-lom, mint a keresztség, a lélek bensõ, természetfeletti átalakulását eredményezi.Nem szentség ugyan, de Istennek szentel minket, és egy isteni szférába vezet. Az ön-átadás /tágabb értelemben vett szentelés/ alapjában véve csak akkor válik lehetõséggé,ha Isten elõbb magának szentelt minket.

Ebbõl következik, hogy a szerzetesi konszekráció nem egy egyszeri ígéretaz evangéliumi tanácsoknak egy meghatározott Szabály és szabványok szellemébenvaló életére: „leteszem fogadalmamat és ígérem…”. Több ennél. Azt jelenti: Isten be-tér a lélekbe, és egészen birtokába veszi azt, hogy Õ tesz a szerzetesnek ünnepélyesígéretet, az pedig a maga részérõl az ünnepélyes fogadalommal válaszol. A fogadalomtehát egyfajta szövetség Isten és a szerzetes között. Kétoldalú szerzõdés, amely mind-két félre kötelezettségeket ró. Isten leereszkedik, hogy különbözõ feltételeket teljesít-sen; a szerzetes pedig a maga részérõl egy, a Szabályokhoz hû életet fogad, amelyaz életszentségre vezet. Isten kegyelmét, hatalmát, jelenlétét, hûségét és örök szerete-tét ígéri. A szerzetes pedig odaígéri tulajdonát, szíve szeretetét, akaratát és életét.

Mindez biztosítja fogadalmaink állandóságát. A mi erõnk Isten soha el nem mara-dó segítsége és jelenléte, ígéretéhez való örök hûsége. Biztonságunk isteni biztonság,isteni örömmel vagyunk boldogok, és mindent merünk Érte, mert tudjuk: Az, Akibenbízunk, hûséges. Isten velünk van, mint ahogy mindazokkal volt, akikkel szent szövet-ségre lépett. Idézzük emlékezetünkbe néhány példát a Szentírásból: az Úr így szóltÁbrahámhoz: „Vonulj ki földedrõl, rokonságod körébõl és atyád házából arra a föld-re, amelyet, majd mutatok neked.” /Ter 12,1/ „Ne félj, Ábram, én védõpajzs vagyok;a jutalmad igen nagy lesz.” /Ter 15,1/ „Én El Shaddái vagyok: járj elõttem és légy


déktalanul megsem-misítették, „föláldoz-ták”. Ez volt Istenminden élõlényen,minden teremtményenvaló uralmának legki-fejezõbb szimbóluma.Valami hasonló buk-kan fel fogadalmunk-nál, amelyben Istennekmindazt felajánljuk,amink van, amik va-gyunk. Krisztussalleszünk áldozattá alegönfeláldozóbb módon. Birtokolhatnánk, megoszthatnánk szeretetünket, hajla-mainkat, megtarthatnánk szabadságunkat,…de nem! Mindezt Istennek adtuk „égõ-áldozatul”. Krisztussal vagyunk áldozatok.

Csak az marad, hogy éljük eszményünket. És ez a döntõ: veszítsük el magun-kat, hogy Krisztusban az Atyának tetszõ áldozattá váljunk /v.ö. Fil 3,7-11/.Ünnepélyesen megígértük: nem vesszük el az Úrtól a dicsõséget, föláldozzuk ma-gunkat – nem azért, hogy tökéletességet vagy szentséget szerezzünk magunknak,hanem Isten dicsõségére. Majd Õ tisztán irgalomból gondoskodik arról, hogymegmentsen és megszenteljen minket. Minden, amit tennünk kell: hûségesneklenni Hozzá, és nem visszavonni lassacskán Istennek való odaszenteltségünket– még jónak látszó indítékokból sem. Azzal nem segítünk az emberiségen,ha kompromisszumot kötünk szent és profán között, miszerint világi elképzelé-sek és mértékek határozzák meg életünket. Nem hat az emberekre egy könnyed,kényelmes szerzetesi élet. S mit használna nekünk és nekik, ha hatással volnarájuk? Többet vár tõlünk a világ: a munkában, imában és a mindennapok rutinjá-ban megélt magas eszményt. Olyasmit vár, ami túllépi látóhatárát, valamit,amire feltétlenül szüksége van – mindenekelõtt Isten jelenlétét. Azokban a szer-zetesekben fogja megtalálni, akik mindent odaadtak Krisztusért és saját életüktapasztalatában megtalálták az Istent.

Ha tudatában maradunk konszekrációnknak, végül is lesz egy elvünk, amelymindennapi életünkben, napi döntéseinkben vezet minket. Nem szabad ezt az alap-elvet elfelejtenünk, ha döntenünk kell, mi felel meg nekünk, és mitõl kell óvakod-nunk; mit kell megváltoztatni, és mit kell megtartani személyes és közösségi éle-tünkben. Ilyen radikális változások és általános bizonytalanság idejében, mint amostani, konszekrációnk tényének szilárd, változatlan rendezõelvnekkellene lennie. Õszintén és alázattal szembe kell tudnunk néznünk konszekrációnktényével és a belõle fakadó követelményekkel, és világosan fel kell ismernünk, hogy


máig erõszakot szenved, az erõszakosok szerzik meg.” /Mt 11,12/ Nekünk szer-zeteseknek – sokkal inkább, mint másoknak – hatalmas és hatásos eszközöketkellene alkalmaznunk, hogy elnyerjük a mennyek országát és másokat is oda-segítsünk. Mi már „átléptük a Rubikont”. Egy végleges és megmásíthatatlanlépést tettünk. Mostantól fogva célunk és érdekünk Isten, és az Õ országa: nema föld dolgai. Isten vagy semmi. Idõnk túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelenidõtöltéssel vagy világi szórakozással eltékozoljuk. Más, fontosabb tennivalónkvan Krisztusért és Egyházáért. Ha hûségesek vagyunk Istennel kötött szövetsé-günkhöz, életünk, viselkedésünk, munkánk és örömünk Isten létének, fenségé-nek és mindenhatóságának bizonyítéka lesz az emberek elõtt. Amíg emberekerõszakot alkalmaznak olyan birodalmak építésére, amely leginkább nem Istenországa, vegyünk mi magunkra egy hatalmas és szigorú mértéket, hogy Krisz-tus – és egyedül Krisztus – uralkodjon személyes és közösségi életünkben.Akkor majd többen megértik üzenetünket és tanúságtételünket.

Ebben az összefüggésben mondja Szent Terézia: „Azt szeretném, hogy min-denben erõs férfiak módjára viselkedjetek” /TU 7,8/. Amint a szerzetesi életvállalását és a konkrét szerzetesi családdal való azonosulást érintõ nehézségekelmúlnak, legtöbbször a béke és derûs nyugalom idõszaka következik. Ez azon-ban nem jelenti azt, hogy a konszekrált élet rózsás, a boldogság és édességmennyországa. Távolról sem! Hamarosan váratlan nehézségek jönnek a közös-ségi életében – különbözõ jellemek és temperamentumok, a munka nyomán ki-csinyes igazságtalanságok, meg nem értettség, szárazság az imában – és elérke-zik a pillanat, amikor erõszakot kell tennünk/ erõt kell vennünk magunkon.Így is kell ennek lennie, hiszen a szerzetes olyan valaki, aki Isten fegyverzetétöltötte magára, hogy az elsõ vonalban, a hadvezér mellett harcoljon. Gondol-junk csak Szabályzatunk szavaira: „Igyekezzetek nagy gonddal magatokra öl-teni Isten fegyverzetét, hogy az ellenség fondorlataival szemben megálljátoka helyeteket. Övezzétek fel ágyékotokat a tisztaság övével; erõsítsétek megkebleteket szent gondolatokkal… Ragadjátok meg … a hit pajzsát,… ugyan-csak föl kell tennetek fejetekre az üdvösség sisakját. A lélek pallosa pedig,vagyis Isten igéje, bõségesen lakozzék szájatokban és szívetekben…” /SzentAlbert Szabályából/. Minderre az isteni oltalomra szükségünk van, mivel– mint Szent Terézia figyelmeztet – „… az ördög mozgósítja ellene az egészpoklot, és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sõt a belsõ várkastély elhagyá-sára bírja.” /BV II 1,5/ Azok, akik feltétel nélkül átadják magukat Istennek, má-sokat is magukkal vonzanak, az Úr pedig nem mint egyszerû katonákkal bánikvelük, hanem mint jó hadvezérekkel. Ha pedig a sok nehézség láttára, amelyeta sátán az utatokba állít, nem akartok visszafordulni, „nem kevés bátorságravan szükségetek, hanem Isten sok és hatalmas segítségére.”

Szerzetesi életünknek tehát áldozati jellege van, égõáldozati. Az Ó-szövet-ség idején az égõáldozat volt az az áldozat, amelyben az áldozati állatot mara-

13Kármel 2009/1-2 A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE

A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE

A szerzetesi élet alapja az Egyházban Jézus Krisztus példája és tanítása.A Szentlélek Krisztus egyes megvallóinak különleges ajándékokat ad – olyanokat,mint az imádságos lelkület, a közösségi élet utáni vágy, kölcsönös testvéri szeretet,és az evangéliumi szegénység megélése – amelyekkel ezek az emberek különlegesmódon képesek Isten Fia életét utánozni. Egész életükre szóló fogadalmat tesznekarra, hogy megtartják az evangéliumi tanácsokat: a tisztaságot, a szegénységet és azengedelmességet, vagyis önként vállalják azt az életet, hogy nem kötnek házassá-got, nem lesz saját tulajdonukban semmi, és alárendelik magukat a szerzetesiközösség vezetõinek.

A szerzetesi élet keleten vette kezdetét. Konstantin római császár milánóidekrétumában 313-ban elismerte a kereszténységet a Római Birodalom egészterületén, mint hivatalosan elfogadott vallást. Õ maga csak késõbb tért meg,és lett keresztény. Ugyancsak ezekben az években születik meg a szerzetesi életaz Egyházban, és ez nem véletlen. A korábbi években a keresztények sok üldö-zést szenvedtek. Kereszténynek lenni nem volt biztonságos, nehéz volt és rizikós.A keresztények törvényen kívüliek voltak, a társadalom kivetettjeinek számítot-tak. Összejöveteleik, és saját szertartásaik voltak. Éppen azért voltak gyanúsak,mert életmódjuk eltért az akkori életfelfogástól. 313 után a keresztények számá-ra minden megváltozik. Már nem kell az életüket félteni. Sõt keresztényneklenni kezd érdekké válni. Ha valaki keresztet visel a mellén, könnyebben találmunkát, könnyebben jut felfelé a ranglétrán. Lassan a kereszténység elválasztha-tatlan része lesz a társadalomnak, és a társadalom egyre keresztényibb lesz.Ebben a környezetben látjuk az elsõ próbálkozásokat a szerzetesi életre – vagymondjuk inkább úgy, hogy kezd kialakulni az igény a komolyabb evangéliumiélet iránt. Néhány keresztény kezdi feltenni magának a kérdést, hogy a milánóiegyezmény minden pontja elfogadható-e? Vajon nem túl könnyen ismertük-e ela társadalomban domináló értékeket? Vajon még mindig annak a világnak sójavagyunk, amelyben élünk? Vajon az a világosság vagyunk, amely bevilágítjaa világot? Alexandriában a plébánia vasárnapi homiliája elég volt Antalnak, hogyéletével válaszoljon rá. Kivonult a város közelében levõ pusztába, hogy evangéli-umibb életet élhessen. Eltávolodik tehát a kereszténységnek attól a módjától,amely Alexandriára jellemzõ. Biztos abban, hogy az intenzív imádságos életsegít neki megtalálni az evangélium igazi értékeit. Eladja mindenét amije csakvan, elhagyja a várost, hogy jobban tudja követni Jézus Krisztust. Egyúttal bizo-nyos mértékben tartja a kapcsolatot városának keresztényeivel és Egyházával.Antal nem magányos ember. Egyre több keresztény jön a pusztába, a városonkívülre, hogy imával betöltött életet éljen. Megalakul a szerzetesi életforma az


mi az, ami ezek alapján megfelel életutunknak, és mi az, ami annak ártalmas. Vezes-sünk be minden változtatást, amely azt célozza, hogy Krisztus hívásához hûségeseb-bek lehessünk, odaadóbbak az Õ szolgálatában, rendi szüleink karizmájának és szel-lemének jobban megfeleljünk, és buzgóbbak legyünk Isten dicséretében. Ilyenváltoztatások igaz emberi öröm forrásai lesznek, és nyitottá tesznek minket új utakkeresésére, hiszen ez is Isten akarata, tehát a dicsõítés tette. Ez a fajta hozzáállásmegóv minket attól, hogy elveszítsük szellemi kincseinket a változtatás kedvéértvaló változtatás puszta igénye miatt, s azért, hogy életünket kényelmesebbé tegyük.

Nap mint nap döntsünk Krisztus mellett, úgy, mint tettük ezt fogadalmunknapján. Konszekrációnk e napján az Egyház Krisztus eucharisztikus áldozatávalegyütt ajánlotta fel áldozatunkat. Minden szentmisének odaszenteltségünkre és áldo-zatunkra kell emlékeztetnie. Krisztus megújítja áldozatát oltárainkon, önmagát adjaszabadon, áldozatos szeretetben és az Atya iránti engedelmességben. Szerzetesi kon-szekrációnk napján mi is az oltárra tettük leírt fogadalmunkat. A szentek úgy mond-ják: fogadalmunk napja nem ismer napnyugtát, hanem örökké tart. De akkor mindenszentmisében feláldoztatunk Krisztussal az Atyának: szeretetvallomásában és áldo-zati állapotában Vele egyesülve, mint ünnepélyes fogadalmunk napján.

Mindenkor egységben vagyunk Máriával, aki önátadását olyan tökéletesen éltea fogantatás napjától, amelyen megszenteltetett, egészen áldozatának csúcspontjáig,a kereszt lábánál. Mindig Krisztusé volt az elsõ hely szívében. Elszenvedte a minden-tõl való megfosztottságot, még a Fiától valót is, hogy hûséges maradjon istennek szen-teltségéhez.

Legyünk mi is hûségesek, mint Mária!

15Kármel 2009/1-2 A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE

(† 1582). A ferencesek Rendjének reformjaként megalakul a Kapucinus Rend(1525). Az utolsó évszázadban igen sok nõi- és férfi szerzetesi közösség alakul.Ezek fõként kolostorban élõ közösségek, de vannak más apostoli közösségek is,például papi közösségek, tanító, missziós közösségek, betegápoló közösségek, ésmég számos más is.

A huszadik században a szerzetesi életet megerõsítette a II. Vatikáni Zsinattanítása. Napjainkban sem nélkülözhetjük õket, amikor az élet tele van békétlen-séggel, és kereséssel, jósággal és rosszal. Ezért napjainkban a szerzetesek hitelestanúivá kell legyenek az Isten és az ember közötti szeretetnek, Jézus Krisztustvéve példaképül.

Az utóbbi néhány évtizedben néhány országban harcot indítottak a hit, és azEgyház ellen, ami számos egyházi struktúra, közöttük kolostorok megszüntetésé-hez vezetett. Azok a nagy változások, amelyek az ezerkilencszáznyolcvanas-,kilencvenes években bekövetkeztek, új reményeket ébresztettek. Sokfelé a régikommunista blokk országaiban, újra megnyíltak a templomok. Kiderült, hogya hit él, az Egyház vesztesé-gei ellenére fennáll. Kitartott,megmaradt számos szerzetes,közöttük kármelita férfiakés nõk, akik az üldöztetésekellenére tanúi maradtak Istenemberek iránti szeretetének.Most élõ reménységünk lehetabban, hogy a rendi élet újravirágozni fog, és bõséges ter-mést hoz.

A szerzetesség egész tör-ténetében a szegénység, tiszta-ság és engedelmesség egészéletre szóló fogadalma jelentia közösségi élet szívét. A szer-zetesi hármas fogadalom azemberi lét három alapvetõdimenzióját jeleníti meg.Minden embernek szükségevan a minimális anyagi létfel-tételekre ahhoz, hogy életbenmaradjon: ennivalóra, fedélrea feje fölé, valamilyen ruha-nemûre, amely megvédi azidõjárás viszontagságaitól.

14 A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE Kármel 2009/1-2

Egyházban. Ugyanebben az idõbenPachomiusz ugyancsak értékes életetkezd a pusztában: egyre több kereszténygyûlik össze egyre nagyobb kolostorok-ban, hogy ott keressék, és megtaláljákKrisztus követésének útját. Valóságosmozgalom alakul ki a negyedik század-ban, amely Egyiptom pusztaságaibanvirágzik. Megjelennek a remeték is, akikegyes sziklák tetején, vagy barlangokbanélnek.

Magányos életmódjuk imádságos éle-tük védelmét hivatott biztosítani.

A negyedik században Nyugaton iskezd megszervezõdni a szerzetesi élet.Kifejlõdéséhez szent Ágoston († 430) sze-mélyes példája, és észak-Afrikából írottlevelei vezettek. Nyugaton a szerzetesi életatyja mégis késõbb Itáliában SzentBenedek († 547) lett, aki saját regulát adottrendjének. Nõvére, Szent Skolasztika(† 547) ugyancsak szerzetesi életet élt.A szerzetesek ettõl az idõtõl fogva az imá-nak és a munkának szentelik magukat:tanulnak és tanítanak, vallásos és világimûveket írnak. Sokan közülük misszióba

mennek, mint például szent Adalbert († 997) Prága püspöke, aki vértanú halált halt,miközben az Evangéliumot hirdette a pogányok között Poroszországban. A tizen-kettedik században új szerzetesi forma alakul ki Európában: a kolduló rendek.Õket a teljes szegénység, az imádság, Isten szavának hirdetése iránti buzgalomkapcsolja össze. Szent Ferenc († 1226) Olaszországban, és Szent Domonkos(† 1221) Spanyolországban indította el ezt a fajta szerzetességet. Nem hiányoz-tak a nõk sem ebbõl a mozgalomból; olyanok, mint például Szent Klára († 1253).

A Tridenti Zsinat hozta meg a szerzetesi élet megújulását a tizenhatodikszázadban. Új feladatokra új szerzetesi közösségek alakulnak a modern kor kihí-vásaira; mint a jezsuiták, akiket Spanyolországban Loyolai Szent Ignác (+ 1556)alapít meg számos apostoli feladat ellátására, különös hangsúlyt adva az engedel-mességre; vagy az Orsolyiták rendje, amelyet Olaszországban alapít meg MericiSzent Angéla († 1540), leánygyermekek nevelésére.

Ekkor újul meg néhány régen megalapított szerzetes Rend. Többek közöttekkor reformálja meg a Kármelita Rendet Spanyolországban Avilai Szent Teréz

17Kármel 2009/1-2 A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA

A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLETAPOSTOLI DIMENZIÓJA

Ha az ember, vagy mondjuk így: „átlagember” ezt a szót hallja, hogy „szer-zetes”, akkor nagy valószínûséggel arra gondol, hogy „csuha”, tehát hosszúföldig érõ ruhában járkáló emberke, esetleg szakállal, ha férfirõl van szó, hapedig nõrõl, akkor „apáca”, fátyollal a fején, az arca éppen hogy csak látható;de akár férfi akár nõi szerzetest hall a mai ember, arra gondolhat, hogy a vi-lágtól elvonultan él, messze az emberektõl, esetleg kinn az erdõben, vadonban,a mai világ dolgairól mit sem tudva, csak imádkozik vagy talán dolgozik is kétkezével.

Sok igazság van a fent leírtakban, de mi szerzetesek kötelességünknek érez-zük kiegészíteni ezt a képet azzal, amit a címben is jeleztünk: a szerzetes szük-ségképpen apostol is: Krisztus hirdetõje. Hogy milyen módon és formában, háterrõl szeretnénk most megosztani a gondolatainkat, amelyeket elsõsorbanArnaldo Pigna OCD kármelita atya „Megszentelt élet” c. könyve nyomán tesz-szük. Ha külön nem jelezzük, hogy honnan vettük a gondolatokat, abban azesetben az idézõjel mindig azt jelzi, hogy a fenti szerzõt idézzük.

Bevezetés

„Az Egyház természete szerint misszionárius. Közösség és küldetés elválaszthatatlan fogalmak az Egyházban. Közösségben lenni Krisztussal annyitjelent, mint Krisztus példájára vállalni a küldetést: minél inkább egyház az egy-ház, annál inkább missziós.”

Az Egyház azért ilyen, mert Jézus Krisztus ilyen: Õ is azért jött a Földünk-re ebbe a világba, hogy misszionáljon, hogy közösségben legyen az Atyával,s ezt a boldogító együttlétet megossza az emberekkel, sõt bevezessen mindenegyes embert és az egész emberiséget a Szentháromság mindent betöltõ ésboldogító szeretet-közösségébe. „Isten igazi dicsõsége abban áll, hogy befo-gadjuk és közöljük másokkal ezt az üdvösséget.”

„Amikor a Zsinat hangsúlyozza, hogy a szerzetesek életének ’az egész egy-ház javára kell konszekráltnak lennie’ (LG 44b), nem parancsot ad; egyszerûencsak olyan irányelvre mutat rá, amely a szerzetesi életnek mint olyannak ésmegújulásának életadó követelményét fejezi ki.

16 A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE Kármel 2009/1-2

Minden embernek ugyanígy szüksége van arra, hogy elismerjék, hogy öröme le-gyen, hogy szeretve legyen, hiszen ezek nélkül nemcsak, hogy nem válik soha-sem emberré, hanem ellenkezõleg, kétséget kizárólag megsérül a lelke. Mindenembernek szüksége van a szabadság légkörére ahhoz, hogy dönthessen arról, mitörténjen vele. Enélkül nem jut tovább egy robot színvonalán. Három alapvetõdimenzióról van szó: életünk anyagi aspektusáról, arról, hogy szeretve legyünkvalaki által, és az autonómiáról, amely lehetõvé teszi döntésünk szabadságát.Egyetlen ember sem lehet meg e három dimenzió nélkül. Ezek olyannyira fonto-sak, hogy valóságos az a veszély, hogy az ember – minden ember – megakarjaszerezni ezeket magának. Valójában itt kezdõdik mai világunk nyomora: amikortúl sokat akarok magamnak, akkor a másiknak túl kevés jut. A három dimenzió,amit az elõbb említettem, abszolút szükségesek minden ember számára, önazo-nosságát jelenítik meg. Ezzel együtt az Evangélium azt tanítja, hogy ez a háromszükséges, de nem abszolút értékû. Mindegyik egyformán fontos minden emberszámára, aki az Evangélium szerint akar élni. Azonban csak az Isten abszolút,kizárólag Õ.

Minden keresztény megpróbálja életében konkretizálni ezeket a dimenziókat.A kolostorokban élõ nõvérek teszik ezt talán a legkiemelkedõbb módon. Az, amitminden keresztény szívében hordoz, azt a szerzetes a homlokára írva viseli!Ez azt jelenti, hogy örök fogadalmunk a szegénységre, a tisztaságra és az enge-delmességre olyan dolgokról szól, ami nem idegen egyetlen keresztény számárasem.

fr. P. Denisiewicz OCD


3/ Áldozat

„A szenvedés egyike azoknak a leghatékonyabb eszközöknek, amelyek az Egyházrendelkezésére állnak apostoli küldetése teljesítésére. Jézus kínszenvedésével és halá-lával gyõzte le a gonoszhatalmát, így fordítottameg azt a reménytelenhelyzetet, amelyben azemberiség volt, és ígyszerezte vissza Ádámminden fiának azt a jo-got, hogy Isten országá-nak polgára legyen.

Nekünk, szerzete-seknek talán többet kel-lene arra gondolnunk,hogy létezik a szenve-dés apostolsága is,amely áldozatból, ve-zeklésbõl áll, amikor isszelíd türelemmel elfo-gadjuk az élet csapásait,sõt visszatérünk az ön-ként vállalt önmegtaga-dásnak és vezeklésnekazokhoz a formáihoz,amelyeket manapságszeretnek elavultnakminõsíteni. Az igazimegtérés szükségsze-rûen vezeklést is je-lent; az ember érzi, hogy engesztelnie kell, hogy valamit meg kell változtatnia; eza belsõ forradalom szakítást, gyökeres kitépést jelent, tehát lemondást és egybizonyos halált.

Ha az emberiséget „meg akarjuk téríteni”, vezekelni is kell az emberiség bû-neiért. Az apostol nem csak hirdeti a megtérést, hanem, akárcsak Krisztus, fizet-ni is kezd érte.

Különben is lehetetlen az üdvösség Evangéliumának szavahihetõ hirdetése– ami egyet jelent a Keresztrefeszített és Feltámadt Krisztus hirdetésével –,ha nem tapasztaltuk meg kézzelfoghatóan, hogy az élet a halálon át vezet, és mia szenvedés, lemondás közepette is örömben élünk.”

18 A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA Kármel 2009/1-2

1/ Személyes megszentelõdés

„Ez az apostolság mindenekelõtt a személyes megszentelõdésre vonatkozó ko-moly elkötelezettségben valósul meg…”

Elsõ hallásra talán érthetetlennek tûnik, hogy a személyes megszentelõdés is„eszköze” lehet az apostolkodásnak. Pedig igazában ez az elsõ igazi feltétele az igehir-detésnek, s a ránk bízottak Istenhez való vezetésének. Személyes megszentelõdés nél-kül mit sem ér az apostolkodás és hiteltelenné válunk.

„Minél bensõbben egyesülnek Krisztussal önmaguk és egész életük átadásával,annál virágzóbb lesz az egyház élete és annál termékenyebb apostolsága… Ez a má-sok javára irányuló cselekvés lényegében a szeretet közlésére szorítkozik, hiszen Istenés az Egyház élete pontosan maga a szeretet. Íme ezért van az, hogy valaki minél job-ban szeretetbõl él, annál inkább a „központban”, az Egyház „szívében” él, élteti, fenn-tartja, gazdagítja azt, s ily módon hatékonyabbá ás áthatóbbá teszi a világban folytatotttevékenységét.

Láthatjuk, hogy minden keresztény hozzájárul az Egyház gazdagításához, elsõsor-ban azonban nem azzal, amit tesz, hanem azzal, aki. Aki szent, az a lelki élet forrásátjelenti testvérei számára.”

2/ Ima

„Az apostolság második lényeges és alapvetõ eleme az ima, a lelki együttmûködésleghatékonyabb eszköze, ’hogy mindig az Úr legyen az alap és a végsõ cél a földi ha-za építésénél, nehogy hiába dolgozzanak, akik azt építik.’(LG 46b)”

Imádság nélkül megint csak nem sokat ér az apostolkodásunk, legfeljebb hivatal-nokok, templomépítõk, szervezõk stb. vagyunk, ami természetesen (talán sajnos) hoz-zátartozik az életünkhöz, de minden tevékenységünket kell, hogy az ima elõzze megés kísérje. A napi két óra szemlélõdõ ima (reggel egy és este egy óra) „mindenre” ké-pessé tesz minket, illetve szerényebben fogalmazva: ez ad nekünk erõt a napi sok-sokfeladathoz és lótás-futáshoz.

„Egy szerzetesi közgyûléshez szólva II. János Pál pápa hangsúlyozta: ’A klauzúranem valami „sziget”, ahová a Titokzatos Testtõl a szemlélõdõ lelkek elvonulnak.A klauzúra az Egyház szívébe helyezi õket, az egyház lelki kincstárát ezek a lelkekgazdagítják, támogatják imáikkal, szeretetükkel, osztoznak szenvedésében, fáradságá-ban, apostoli tevékenységében, reményeiben, növelik érdemeit.’(Oss.Rom. 1980. 03.08).” Majd ebben a beszédében még hozzátette a szentatya: „A szerzeteselöljáróknakgyakran kell emlékeztetniük szerzetestestvéreiket arra, hogy az igazi imádás terméke-nyebb és gazdagítóbb, mint bármifajta más, még a legintenzívebb, akár tiszta apostolijellegû tevékenység”(uo.).

„..a lélek a tiszta szemlélõdésben végzi a leghatékonyabb apostoli tevékenységet,amint ezt Keresztes Szent János is hangsúlyozza (Szellemi páros ének 29).”


gokban is óvatosan kell eljár-ni, s nem szabad soha annyiraelhagynunk magunkat, hogybensõleg gyakran vissza netérjünk Istenünkhöz” (AvilaiSzent Teréz, Alapítások köny-ve 5,17).

A szemlélõdés és az apos-tolság ugyanannak az egyet-len legfõbb szeretetnek kife-jezõdése; ez az affektív éseffektív szeretet pedig szük-ségszerûen két lényeges di-menzióban válik kézzelfog-hatóvá: az imában és a külsõtevékenységben.

Az igazság az, hogy csakakkor szerzetes valaki, haegyidejûleg szemlélõdõ éstevékeny. A szerzetesi élet-forma külsõ szervezettség-ében hangsúlyozhatja egyikvagy másik dimenziót, azéletstílus jelezheti a módot,ahogyan a tagok szemlélõ-dõk és apostolok. De ne táp-láljunk illúziókat: ha egyún. ,,szemlélõdõ” nem adja oda mindenét az Egyházért, már nem szemlélõdõ, ha-nem egyszerûen egoista, az az ,,apostol” pedig, aki nem keresi állandóan azIstennel való találkozást, már nem apostol, hanem üres dobpergés.

Mindez azt jelenti, hogy senki sem lehet kontemplatív, ha nem apostol, éssenki sem lehet apostol, he nem szemlélõdõ. Isten szemlélése egyik módja a test-vérek üdvözítésének, a testvérek üdvösségéért végzett munka viszont egyik mód-ja az Istennel való találkozásnak. Ha nem így van, nem lehet szó sem kontemp-lációról, sem apostolságról.

Összeállította: fr. Sándor OCD

20 A MEGSZENTELT SZERZETESI ÉLET APOSTOLI DIMENZIÓJA Kármel 2009/1-2

4/ Az élet tanúsága

„A szerzetesek apostolságának következõ lényeges szempontja a tanúságtétel. A szerzetesek elsõsorban Istenre összpontosított életükkel teszik hitelessé és

áttetszõvé az evangéliumi tanácsok tanúságtételét:a Zsinat szavaival élve: „Egyedül Istenért élnek”, „egyedül és mindenek

fölött Isten a céljuk.” „Mindenek elõtt Istent keressék és szeressék.” Továbbá eztolvashatjuk még:,,A szerzetesek és közösségeik arra hivatottak, hogy tanúskod-janak az Istennek való teljes odaadottságról, amely életük alapválasztása és élet-formájuknak megfelelõen megvalósítandó feladat.”

„Aki lénye gyökeréig tanú, az mindig és teljesen az marad. Nincs szüksége ar-ra, hogy beszéljen, elég, hogy él. ’Az igazi tanúknak, írja Bergson, nincs szüksé-gük arra, hogy buzdítsanak, csak létezniük kell: létük maga felhívás.” Az õsegy-ház és az apostolok így tettek tanúságot: Krisztus tanúiként mutatkoztak be nemannyira azzal, amit mondtak vagy tettek, hanem ahogyan éltek és amit bensõlegtudtak Róla”

,,A mai embert inkább érdekli a tanúk mint a tanítók, és ha mégis hallgata tanírókra, azért teszi, mert egyben tanúk is, Szent Péter szépen fejezi ki ugyan-ezt, amikor azt írja, hogy a keresztények tiszta és szép ,,szavak nélkül is megnye-ri azokat, akik nem hisznek az igének” (1Pét3,1). Az Egyház elsõsorban maga-tartásával, saját életével evangélizálja a világot: tanúságtételével, amikor hûségesaz Úr Jézushoz, a szegénység, lemondás szelleméhez, független a világ hatalmas-ságaitól. Egy szóval: életszentségével” (EN41).

5/ Apostoli tevékenység

Természetesen nem akármilyen tevékenységrõl van szó, hanem olyan aposto-li, karitatív tevékenységrõl vagy olyan mûrõl, amelyet a Szentlélek ihlet és éltet.

A tevékenységet túl sokáig a lelki élet ,,konkurenciájának” tekintették, a ,,ki-üresedés” veszélyének, amelyet aztán az imához való állandó visszatérésselés rendszeres imával kellett ,,kompenzálni”.

Az apostolságot nem tekintették a szerzetesi konszekráció részének, a ,,test-véreknek szentelt idõt” mintegy lopásnak tekintették az ,,Istennek szentelt idõ”kárára. A Zsinat aztán pontos iránymutatást adott.

Avilai Szent Terézia igen gyakorlatiasan és nagy tapasztalattal a következõ-képpen fogalmaz:,,Higgyék el nekem, hogy a lelki haladás nem attól függ, milyenhosszú idõt töltünk el az imában. mert ha az ember idejének egy részét külsõmunkára fordítja, a szeretet rövid idõ alatt is sokkal jobban fölgyullad benne,mintha egyébként órákon át tartó szemlélõdést végezne. Mindamellett (teszi hoz-zá egészséges realizmussal) még az engedelmesség- és szeretet parancsolta dol-

23Kármel 2009/1-2 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE

Az elsõ keresztény közösség

„Az elsõ tanítványok, Krisztus példáját követve, szinte újból megvalósítot-ták Jézusnak és tanítványainak életét. Jézus jelenléte a Szentlélekben egy szív-vé, egy lélekké tette, igazi testvériségre késztette õket, s ezt a javak megosztá-sával, az Ige közös hallgatásával, a kölcsönös segítséggel és a közös imávalfejezték ki és táplálták (vö. Csel 2,42;44- 45;4, 32; 34- 35).” A hívek számánakgyarapodásával csökkent az evangéliumi üzenetet élõk csoportjának radikáliselkötelezettsége.

Szerzetesi közösség

Az Egyházban eleven maradt a radikálisan megélt evangéliumi élet. Az elsõszerzetesek az aszkézis gyakorlásával, a szegénységgel és az önmegtartóztatásteljesítésével törekedtek az evangéliumi radikalizmusra. Az Evangélium azonbana szeretet, vagyis a kommunió üzenete. Hosszú folyamat gyümölcseként bonta-koztak ki az új közösségek, amelyek meg akarták élni az Õsegyház tapasztalatát.Akik „az evangéliumi tanácsok életét vallották, az volt a céljuk, hogy teljes kom-munióra jussanak Vele és így a testvérekkel. Ebben az összefüggésben a közös-ség nem eszköz.”

Ha a közösségben való életre gondolunk, elsõsorban a szerzetesi közösségekjutnak az eszünkbe. A közösség életében a szegénység, a tisztaság, és az engedel-messég szorosan összefüggenek.

22 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE Kármel 2009/1-2

A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE

A II. Vatikáni Zsinat irányváltást hozott az egész Egyház, és így ezen belüla szerzetesség számára is. A „societas”-Egyházból a „kommunió”-Egyházba valóátmenet nagy megrázkódtatást jelentett a szerzetesi közösségekben. A közösségek-nek át kellett értékelniük addigi életüket. A változás az élet minden területére kiha-tott. A folyamat során a szerzetesek néha idealizmusba, szentimentalizmusba vagyinfantilizmusba estek. „Egy dolog azonban nyilvánvaló volt: a szerzetesi közösségmintegy »természetes« kifejezõdése az egyházi közösség kommuniójának.”

Egy társaság (societas) olyan emberek társulása, akik közös cél közös erõvelvaló elérésére társulnak. A társaságon belül nem szükséges az együttérzés,de még az ismeretség sem. „Nem a személyek, hanem a funkciók és a szerepekhozzák létre az együttest és a kölcsönös összefüggést.” Ezzel szemben a közös-ség olyan együttes, ahol élet- és érzésközösség van: vagyis személyek közössé-ge. A közösség akkor válik kommunióvá, ha a benne élõ személyeket a szeretetis összekapcsolja. „Így a család nem csak egyszerûen társaság, hanem közösség,sõt kommunió.” „A pszichológusok annak alapján, hogy milyen fontosságot biz-tosítanak a személyes kommuniónak, a közösség két típusát különböztetik meg”:

1. Funkcionális közösség: ebben az emberek egy közös cél megvalósításamiatt vannak együtt.

2. Személyes kapcsolaton alapuló közösség: „az emberek itt személykéntvannak kapcsolatban egymással azért, hogy együtt legyenek.” Az együtt-lét a legfontosabb cél, erre törekszenek.

Az Egyház közösség

„Az Egyház mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensõsé-ges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.”(Lumen Gentium 1).”Olyanközösség, amely funkcionális és személyes kapcsolatokon alapul.” „Az Egyházlényegében személyek kommuniója.” A szeretet kapcsolja össze az Egyház gyerme-keit, amely a Szentlélek kiáradása által jut a keresztények szívébe. Az Egyház lelkea szeretet. Ez a szeretet a jele Krisztus igazi tanítványainak.

Apostoli közösség

„Az új nép elsõ sejtjét Krisztus és tanítványainak a közössége alkotta.”Az apostolok egyek voltak a szeretetben és a Jézusba vetett bizalomban. Ezt azegységet fejezte ki az együttélés és a javak közössége. E közösség a tökéletességigazi iskolája is volt.

25Kármel 2009/1-2 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE

Az események és a javak közössége

„Az egy lelkület, egy felfogás Jézus Krisztus lelkületét és felfogását jelenti;az Ige állandó elmélkedése által állandóan ehhez kell visszatérni.” Az elsõkeresztények is így tettek. Az anyagi és lelki javak közösbe tétele mélyíti azegységet. A szerzetesi közösségben is minden közös, mint ahogyan az õskeresz-tények körében is történt. „Közösen keresik és élik meg az élet értelmét.” A test-vérek közötti párbeszéd elsõdleges fontosságú.

A szolgálat közössége

„A meggyõzõdéses hit és az õszinte szeretet nem marad elzártan, hanemtermészeténél fogva a megnyílásra és a megmutatkozásra irányul. Ily módonminden keresztény közösség misszionárius közösség.” A misszionárius követel-ményeknek két dimenziója létezik:

1. A belsõ dimenzió: valamennyi tag asszimilációja és integrációja felé tart,nem tûri a megkülönböztetés árnyékát sem.

2. A külsõ dimenzió: állandó szorgos keresése Isten Országa terjesztésének.

Az egyházias szellemû közösségek nyitottak. „Ha egy szerzetesi közösségnem apostoli szellemû, megszûnik szerzetesi közösség lenni.” Az együttmûködéshatékony eszköze a közösség kialakításának, és egyben próbakõ is.

Az egységnek a jele az is, amikor a szándéknak, célnak, cselekvésnek egy azirányultsága. „A közösség alapja az elfogadás, érett voltának jele pedig az együtt-mûködés.” Krisztus követésére szóló hívás az életünk. „A közösség apostolságanem szavakból, hanem tanúságtételbõl áll.” Fontos, hogy a szavak a mindennapilétünkbe beépülve, gyakorlattá és életté váljanak. Törekedjünk élni azt, amit megkell valósítanunk.

(Arnaldo Pigna OCD: Megszentelt élet címû könyve alapján összeállította: fr. György OCD)

24 A SZERZETESI KÖZÖSSÉG TERMÉSZETE Kármel 2009/1-2

A szerzetesi közösség „természetfeletti” közösség.

Jellemzõi:

Az isteni szeretet közössége

Szeretet nélkül nincs közösség. A szeretet Istenbõl születik. Ez a szeretet azáltala megélt kommunióból fakad, az isteni szeretet dinamizmusával késztet amásokkal való találkozásra. Isten szeretetének hiányában a szerzetesi közösségnem létezik. „Ha a közösségben nincs emberi jóakarat, állandóan a felbomlásveszélye fenyegeti.”

A szeretet összetevõi:Jóakarat: õszintén és mélyen akarjuk a másik javát, szeretjük mindazt,ami Istenhez vezet.Jótett: áldozatok és személyes lemondás árán is erõfeszítést teszünk, hogya másiknak jót tegyünk.Szívbeli szeretet: a szívek egysége, amely által a másikat mintegy másikénünkként értékeljük. „E szeretet teljessége a barátságban fejezõdik ki.”

A hit közössége

A legmélyebben a hitnek és ugyanannakaz igének az elfogadása egyesít. A szerzete-sek az Úr nevében egyesültek. Bensõsége-sebb, szorosabb szál fûzi össze õket, mint atest és vér köteléke. „A legfõképp szeretettIsten felé való közös törekvés szorosanegyesíti a szerzeteseket, és a közösségeket aremény közösségévé alakítja.”

Az istentisztelet közössége

„A hit és a kommunió közössége az Igehallgatásából születik, a liturgiában fejezõ-dik ki és erõsödik, mégpedig valamennyitag tudatos, cselekvõ közremûködésével.”Azokban a testvéri közösségekben, ame-lyek minden ember felé nyitnak, az Eucha-risztia jelenti a kiindulópontot és a célpon-tot. „Az egységet csak Krisztusban lehetlétrehozni.” Fontos, hogy a közösségekgazdagok legyenek az imában és a kommu-nióban.

27Kármel 2009/1-2 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT

Engedelmesség

Avilai Szent Teréz gondo-latvilágának középpontjábanmegtalálható a tudatos élet-szentségre való törekvés eszmé-je. Errõl pedig így gondolkodik:„Ami a teljes tökéletességetilleti, magától értetõdik, hogyaz nem merül ki lelki örömök-ben, sem pedig nagy elragadta-tásokban, látomásokban ésprófétai ihletben, hanem aza lényege, hogy a mi akaratunkteljesen megegyezzék Istenével,s hogy abban a pillanatban,amidõn valamire vonatkozólagfölismerjük az Õ akaratát,azt mi is azonnal és pedig teljesszívünkbõl magunkévá tegyük”(Alap 5, 10). Ennek a boldogállapotnak az elérésére Terézszerint a leggyorsabb és legha-tásosabb eszköz az engedelmesség5. „Igyekezzetek engedelmeskedni, – ha nehe-zetekre esik is – mert ez sokkal nagyobb tökéletesség” (TU 39, 3). Az engedel-messég nélkül szerinte a szerzetesi élet nem ér semmit. „Azt akarom tehát mon-dani, hogyha valaki fogadalommal kötelezte magát engedelmességre, és nemtartaná meg, vagy legalább is nem igyekeznék ennek a fogadalomnak mindenerejével és a lehetõ legnagyobb tökéletességgel eleget tenni: az ilyen, nem tudom,mit keres a kolostorban” (TU 18, 7).

Az engedelmesség kiváló eszköz a lelki vezetésben és az imádságban kapottkegyelmek megkülönböztetésben6. „Tapasztalatból tudom – nem is említve, hogysokfelé olvastam is – mily nagy javára van a léleknek az, ha mindig és minden-ben az engedelmességhez tartja magát. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ezenaz úton halad az ember leginkább elõre az erényekben, és szerzi meg mindjobbanaz alázatosságot. Ez szolgáltat nekünk legjobb biztosítékot az iránt, amitõl a föl-di halandónak mindig félnie kell, tudniillik, hogy nem tévesztjük-e el a mennyor-szágba vezetõ utat. Ebben találjuk meg a nyugalmat, amely akkora értékkel

5 Vö. Uo. 5, 11.6 Vö. Alapítások könyve 8, 5.

26 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT Kármel 2009/1-2

AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOKAVILAI SZENT TERÉZ SZERINT

Avilai Szent Teréz azzal a céllal kezdte meg az új szerzetesközösségek alapí-tását, hogy azokban tökéletesen megéljék az evangéliumi tanácsokat, hogy így ál-dozatukkal, jó példájukkal segítsék az akkor a nyugati egyházszakadástól szen-vedõ Egyházat. „Elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tõlem te-lik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokatés ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Isten vég-telen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Õ sohasem hagyjael azokat, akik Érte mindent elhagynak. Mivel pedig társnõim olyan jók voltak,amilyeneknek leghõbb vágyaimban képzeltem õket: arra számítottam, hogy az õerényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd, s hogy így sikerül valamikeveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádko-zunk az Egyház védelmezõiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az õ zász-laja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek azén jó Uramnak”. (TU 2,1)

Az evangéliumi tanácsok kifejezés azonban csak egyszer az elõbb említettformában szerepel az írásaiban. Három alkalommal említi azonban a „Krisztustanácsai” kifejezést. „Az ember igyekszik Istennel egyesülni, s az a szándéka,hogy követi gyalázattal és rágalommal illetett Krisztusának tanácsait”(Ö 31, 22;vö. 35, 2.4.) Egy esetben pedig a parancsokról és tanácsokról szól: „Tartsuk te-hát meg az õ parancsolatait, kövessük tanácsait és ebben legyünk nagyon is lel-kiismeretesek”. Többször pedig a fogadalmak nevet használja. Nézzünk meg egypéldát: „Kisboldogasszony napján egészen rendkívüli jókedvemben szoktam len-ni. Ugyanis ezen a napon szoktam megújítani fogadalmaimat. Ez alkalommal is,midõn ezt meg akartam tenni, értelmi látomásban megjelent nekem a mi Szûz-anyánk, úgy éreztem, hogy az õ kezeibe teszem le a fogadalmakat, és hogyÕ szívesen veszi õket. Ez a látomás néhány napig tartott, amennyibenÕ állandóan velem maradt, és pedig a baloldalamon”3.

A fogalmi tisztázás4 után most röviden áttekintjük Szent Teréziának a háromevangéliumi tanácsról alkotott néhány nézetét.

3 Isteni kegyelmek 48.4 Vö. Félix Malax: Consejos evangélicos. In.: Diccionario de Santa Teresa de Jesús, Monte Carmelo,

Burgos, 2000. 394. old.

29Kármel 2009/1-2 AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT

a lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megõrzi a szerzetesek becsületétés minden egyebét, mint a legpompásabb épületek” (TU 2, 8).

A szegénység azonban nem cél, hanem a krisztuskövetés egyik alkalmas esz-köze: „Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akineknem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született, és a keresztfa,amelyen meghalt” (TU 2, 9).

Különbséget tesz a külsõ és a belsõ szegénység között. „Egy dolgot kérek tõ-letek az Úr szerelmére. A mi címerünk a szent szegénység, mert hiszen a mi szentrendünk alapítása korában szent elõdeink oly nagy becsben tartották, és annyiraragaszkodtak hozzá, hogy – amint ezt olyan valaki mondta nekem, aki tudja a dol-got – egyik napról a másikra nem tettek el semmit. De ha ez így van, tekintve,hogy külsõleg nem vagyunk képesek ezt ilyen szigorúan megtartani: igyekezzünkezeket az elveket legalább a bensõnkben ápolni” (TU 2, 7).

Végsõ soron a szegénység fogadalma az Isten gondviselõ szeretetébe vetettbizalommal való életet jelenti. „Amíg életben vagyok, minduntalan emlékeztetlekrá, mert tapasztalatból tudom, hogy mekkora lelki haszonnal jár. Minél kevesebba készletünk, annál kevesebb a gondunk. Isten látja lelkemet, hogy nekem rosz-szabbul esik, ha fölöslegünk van, mintha hiányt szenvedünk. Azt sem tudom, va-jon elõfordult-e már ez az utóbbi eset, mert hiszen naponkint tapasztaljuk, hogymihelyt valamire szükségünk van, az Úr azonnal megadja”.

Tisztaság

A tisztaság evangéliumi tanácsa ezen a néven alig van jelen Szent Terézia írá-saiban. Csak egy alkalommal találkozhatunk pontosan evvel a kifejezéssel. Egyikversében így buzdítja a nõvéreket: „A tisztaság fogadalmát nagy gondossággalõrizzétek…”

A tisztaság erényét, vagy lelkületét azonban a Tökéletesség útja negyedikfejezetében említett három alaperény közül kettõben7, a kölcsönös szeretetben ésa lelki szabadságban8, vagy az ezekhez közeli magatartásokban találhatjuk meg.A Szentanya megemlít néhány éretlen viselkedést a kölcsönös szeretet terén.„Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé valamennyien; hogyegyik-másik megneheztel, ha barátnõjét valami bántódás éri; igyekszik egyet-mást megtartani magának, hogy abból barátnõjének ajándékot adhasson; keresiaz alkalmat arra, hogy beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyikköztük a szó, hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nempedig arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanisritkán szolgálnak arra, hogy az illetõket nagyobb szeretetre lelkesítsék Isteniránt, hanem ellenkezõleg az ördögnek nyújtanak alkalmat arra, hogy a kolostor-ban pártokat szervezzen” (TU 4, 6)


bír azon lelkeknél, akik az Úristen kedvében óhajtanak járni. Mert ha igazán rá-szánták magukat erre a szent engedelmességre; ha meghódoltatják értelmüket, ésnem akarnak többé eltérni gyóntatójuknak – vagy pedig ha szerzetesek, elöljáró-juknak – nézetétõl, akkor az ördög nem fogja õket többé örökös nyugtalanságá-val háborgatni, mert belátja, hogy támadásaival nincs haszna, hanem csak kára.A mi nyughatatlan indulataink is, amelyek annyira szeretnek a magunk akarataszerint eljárni, sõt amennyiben élvezetre irányulnak, képesek értelmünket is le-igázni, szintén lecsillapulnak, mert az ember állandóan észben tartja azt, hogyakaratáról egyszer s mindenkorra lemondott az Úristen javára, és alávetette aztannak, aki reá nézve Õt helyettesíti” (Alap Elõszó 1).

Szegénység

Avilai Szent Teréz elsõ kolostorának alapításakor és a Tökéletesség Útjacímû mûvének elején nagy elszántsággal száll síkra a szegénység értékének a vé-delméért. „Ez a címer legyen tehát mindig a mi zászlónkon! Érvényesüljönnálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban, fõlegazonban gondolkodásunkban. Addig, amíg ehhez tartjátok magatokat, ne féltsé-tek ebben a házban a szerzetesi életszentséget, mert – amint Szent Klára mondta– hatalmas védõfal a szegénység. Saját szavai szerint, szegénységgel és alázatos-sággal kívánta mindig körülsáncolni kolostorait. S kétséget sem szenved, hogy

7 A harmadik erény az alázat, vö.: Tökéletesség Útja 4, 4.8 Szó szerint: szakítás minden teremtménnyel.

31A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNYKármel 2009/1-2

10 Montforti Grignon Szent Lajos Mária: Tökéletes Mária tisztelet, 23. oldal11 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajza, Ecclesia, Budapest 2005, 340. old

A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY

Gondolatok az Istennek szentelt életrõl

Mit is mondhatnánk azokról az emberekrõl, akik egyedüli céljuknak és töké-letes boldogságuknak azt tekintik, hogy a Jó Istent szolgálhatják; s ezért hálából,csendben – szinte észrevétlenül – szétosztják magukat, apránként eltûnnek, mintegy egyszerû kis gyertya, fényt és meleget árasztva maguk körül?

A világ szemében: ezek bolondok! De nekünk: boldogok, a szentek! Isten Fé-nyét tükrözõ áldott példaképek! Mondjuk így: Máriás lelkek. Mert ha az Istennekszentelt életrõl akarunk beszélni, akkor kétségtelenül róla, Máriáról kell szólni,hiszen õ a leggyönyörûbb példája. De jaj! Kerubok tudása, szeráfok nyelve semlenne elég ahhoz, hogy róla bárki is szóljon. Hogy miért? A Szentlélek elmondjanekünk Grignon Szent Lajos szavai által:

„Szûz Mária nagyon rejtett életet élt. Ezért nevezi Õt a Szentlélek és az Anyaszent-egyház ’elrejtett és titokzatos Anyának.’ Mélységes alázatosságában az volt a legfor-róbb és állandó vágya, hogy önmaga és a teremtmények elõtt rejtve maradjon, s csakIsten vegyen róla tudomást. Isten, hogy teljesítse Édesanyja kérését, mellyel elrejtett-ségét, szegénységét és megaláztatásért esdekelt Hozzá, elrejtette Õt majdnem mindenemberi teremtménye elõl szeplõtelen fogantatásában, születésében, életében, titkaiban,feltámadásában és mennybemenetelében. Még szülei sem ismerték igazán és az angya-lok gyakran kérdezték egymástól: ’kicsoda ez?’ Mert a Legfölségesebb elõlük iselrejtette Õt, vagy ha kinyilatkoztatott is Róla valamit, végtelenül többet eltitkolt.”10

És ahol az angyalok nyelve és végtelen tudása is kevés, ott egyszer csak egygyermekhang bátran így szól: nem elbeszélni, akarom hogy ki vagy te, Mária,hanem dalolni, hogy számomra ki vagy! Igen, „dalolni szeretném, hogy miértszeretlek, Mária!”11 Lisieux-i Szent Teréz megérthette szívében a nagy titkokat,Máriáét is. Ezt írja Önéletrajzában:

„Milyen forrón kértem [a Szûzanyát], hogy vigyázzon rám mindig s hogy ha-marosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem szûzi palástja árnyékában! …Ó, ez egyike volt elsõ, gyermeki vágyaimnak… Mikor nagyobb lettem, megértettem,hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szûz palástját és e termékeny


Ez utóbbival ellentétben egy tiszta szereteten alapuló lelki barátságot tart helyesmagatartásnak: „Bárcsak minél több ilyen barátság volna, értem a nagy kolostorok-ban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk, s ahol többet nemis szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlõ jóbarátok legyenek, hogy mind-nyájan egyenlõen vonzódjanak egymáshoz s így szeressék, és kölcsönösen támogas-sák egymást. Ezért is a mieink õrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyireártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg;rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis” (TU 4, 7).

A kölcsönös szeretethez azonban párosulnia kell a lelki szabadságnak is:„Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz – amit nemlehet elkerülni, mert ez természetünkbõl folyik, olyannyira, hogy sokszor kedve-sebb elõttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje – akkor fog-juk meg a gyeplõt, s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk.Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyenmindig gondunk arra, hogy a külsõt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nõvé-reim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját véreárán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszikészre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele”

(TU 4, 7-8). Ez utóbbi idézetalapján már láthatjuk, hoga nõvérek közötti tiszta, sza-bad szeretet azt a célt szolgál-ja, hogy Jézushoz hûségeseklegyenek, vagyis csak hozzákötõdjenek. Ezt a gondolatottalálhatjuk meg Szent Terézia,Jézusról nevezett Anna grana-dai perjelnõhöz írott levelé-ben: „Mert minden személyiragaszkodás homlokegyenestellentétben van a sarutlannõvérek szellemével, még ha afõnöknõre irányulna is; ez ke-rékkötõje volna minden hala-dásnak a lelki életben. Az Úr-isten azt akarja, hogy az õ aráiszabadok legyenek, s csupáncsak Õhozzá ragaszkodja-nak”9.

fr. Imre9 Avilai Nagy Szent Terézia levelei II / 591.old.

A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY 33Kármel 2009/1-2

Kérdezheted, hogyha ez csakugyan így lenne, akkor vajon mit tehetünk en-nek érdekében, hogyan lehetne törekedni arra, hogy rejtve legyünk az emberiszemek elõl, és csak az Isteni szemek méltassanak tekintetre (Lk. 1, 48)? Én aztmondom, ne félj semmit; Isten az, Aki gondoskodik, te csak vesd rá minden gon-dodat (1Pét. 5,7). Gondja lesz rá, hogy elrejtsen – méghozzá nem is akárhol!

Nézd, mikor a bûnbeesés után õsszüleink meghallották az Úristen közeledõlépteit, félelembõl fa mögé rejtõztek. (Ter. 3,8-10). Nekünk is fát kínál Urunk,mert „amikkel a gonosz lélek gyõzött, ugyanazokkal aratta fölötte gyõzelmétKrisztus: elvette fegyvereit, és azokkal diadalmaskodott fölötte.” (AranyszájúSzent János) A jó és rossz tudás fája helyébe a keresztfa lépett: ezt a fát kínáljafel számunkra Urunk, hogy általa rejtõzzünk! De immár nem félelembõl, mintahogy Ádám és Éva tette, hanem Isten úgy adja a fát, mint a szeretet rejtekét.És így rejt el bennünket: gyengeségeinkben, összetöretettségünkben, tökéletlen-ségeinkben, elrejt hibáinkban, tévedéseinkben, csalódásokban, amiket mások-nak okozunk tetteinkkel, szavainkkal… és még ezer meg ezer úton-módon.Ó, áldott eszközök, áldott módja az elrejtésnek, mert ezek nem csak mások,de még magunk elõl is elrejtenek!

De vajon rejthet-e az ember tüzet a keblébe úgy, hogy a ruhája ettõl meg negyúlna? (Péld. 6,27). Hordozhat-e lángoló szerelmet Isten iránt a lélek, hogy azmeg ne látszana? Isten a megmondója, kit mire szán, kit merre vezet. Valakit jólátható helyre, lámpatartóra helyez már földi élete folyamán is, hogy másoknakvilágosságul szolgáljon (Mk 4,21), valakit pedig alabástrom edényben õrizget(Mk 14,3), hogy amikor a halál által teste megtörik, a benne rejlõ drága kenetillata betöltse az egész világot.

Jézusom, valóban Hozzád méltó ez a rejtõzködõ élet, hiszen Magad iseképp maradtál közöttünk a Legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér ésbor színe alatt! Milyen jelentéktelennek tûnõ semmiség, még megemlítésre semérdemes önmagában: pici liszt, víz, kevés bor. S neked ebben tetszett lennedUram, hogy a jelentéktelennek látszók által dicsõülj meg. (1Kor. 1,28)

Áldott Istenem, Jézusom, értem már kitörõ örömödet, amikor a Szentlélek-ben felujjongtál, és ekképpen kezdted dicsõítetni mennyei Atyádat: „Dicsõíte-lek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elõl, éskinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked.” (Lk. 10,21)

Igen, Atyám, így tetszett Neked.

Jozefa Gabriella nõvér

A REJTEKBEN TÜNDÖKLÕ FÉNY32 Kármel 2009/1-2

hegység felé tartott minden vágyam…12

(mert) a Kármel az a pusztaság, aholA Jó Isten akarata szerint, nekem is elkell rejtõznöm13. Magam tapasztaltammeg, hogy csak abban rejlik boldogság,ha elrejtõzünk.14”

Teréz vágyait (csakúgy, mint Szûz-anyáét és még megannyi életnek igazvágyát) a Jó Isten beteljesítette: egészenelrejtette õket. S hogy mennyire sikere-sen, azt Teréz esetében igazolja egyvisszaemlékezés életére, amirõl így nyi-latkozik szerzetes társa, aki hét évig éltmellette:

„Nincs mit mondani róla; nagyonkedves volt, mindig félrehúzódott, az em-ber nem vette észre, soha sem gondoltamvolna, hogy szent lenne.15”

Íme, az Istennek szentelt élet: amelyKrisztussal el van rejtve az Istenben(Kol. 3,3). Félre minden ítélkezés, min-den okoskodás, ne mondogasd „ezszentül él, ez meg nem”, mert egyedülIsten lát a szívek mélyére (Zsolt. 44,22)és titkait csak Õ ismeri, mivel Õ alkottamindnyájunk szívét, ismeri is mindentettünket (Zsolt. 33,15), ismeri bensõn-ket és átlátja kifürkészhetetlenségét(Zsolt. 64,7), igen, Õ a legmélyéigismeri lelkünket (Zsolt. 139,14), szemetízezerszeresen fényesebb a napnál:az emberek minden útját látja, s a leg-rejtettebb zugba is behatol (Sir. 23,19),

12 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, Ecclesia, Budapest 2005, 146. oldal13 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, Ecclesia, Budapest 2005, 71. oldal14 Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, Ecclesia, Budapest 2005, 205. oldal15 Guy Gaucher: Egy élet története, Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány, Szent Gellért Kiadó

és Nyomda, Budapest 2007, 255. oldal

BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK 35Kármel 2009/1-2

A lelkes nevelõ

Mivel nagy tehetsége volt a szervezéshez és a fiatalok neveléséhez, provinciálisaKrakkóba küldte, hogy a klerikusok magisztere legyen. 1920 szeptemberétõl 1930-igtanár, prefektus és igazgató volt a wadowicei kisszemináriumban. Ez fontos periódusaz életében. Kreativitására igen nagy szükség volt, hiszen a háború után mindent elöl-rõl kellett kezdeni. 1914-ig a kisszeminárium internátusként szolgált. Az elöljárókmagániskolát akartak létesíteni a papságra készülõ fiatalok számára. Az elsõ évekbenminden tárgyat Alphonz atya és Hieronim atya tanított, szakképesítés nélkül. Az is-kola és az internátus felszereltsége egyaránt hiányos volt. Mivel nem volt államilagelismert jogi státuszuk, a krakkói kuratórium vizitálta az iskolát, és megkövetelték,hogy az állami gimnáziumok tanterve szerint oktassanak. Alphonz atya tudta, hogycsak egy színvonalas iskola képes a rend igényeinek megfelelõen képezni a jelölte-ket, hogy azok a szerzetesi életet ne kényszerbõl, hanem saját hivatásukként válasz-szák. Ezért kitartóan küzdött a szeminárium felépítéséért és a jól képzett tanárokért.1928-ban a szeminárium új épületbe költözött, és ettõl a tanévtõl kezdve minden tár-gyat állami iskolákból jött, megfelelõen képzett tanár tanított. Megkapták a privát,majd az állami iskola státuszát,tehát az itt szerzett bizonyít-ványt államilag is elismerték.A szeminárium történetébenAlphonz atya volt az egyiklegkiválóbb nevelõ. Nagyonszerette diákjait: részt vettéletükben, sokat kirándult ve-lük a környéken és a közelihegyekben. 1920 és 1930 kö-zött diákjai közül ötvenenkezdték me Czerná-ban a no-viciátust. Írt egy cikket, amely-ben fölsorolja a kisszeminári-um felvételi követelményeit, ésazokat az irányelveket, ame-lyek segítenek felismerni egyszületõ hivatás elsõ jeleit.Nevelõként fontosak voltakszámára az emberi, a hazafias,intellektuális és vallásos szem-pontok. Rendíthetetlen szigoraellenére tanárok, diákok egy-aránt tisztelték.

34 BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK Kármel 2009/1-2

BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREKSARUTLAN KÁRMELITA, VÉRTANÚ

1999. június 13-án Varsóban II. János Pál pápa száznyolc lengyel katolikustavatott boldoggá, akik életüket adták a II. világháborúban a náci üldözés idején.Köztük volt Alphonz Maria Mazurek kármelita atya is. A szentatya beszédébenhangsúlyozta: „Ma azokra a gyõztesekre emlékezünk, akik évszázadunkbanKrisztusnak áldozták életüket, azokra, akik odaadták földi életüket, hogy elnyer-jék az örök életet.”

Út a papság felé az elsõ világháború árnyékában

Joseph Mazurek 1891. március 1-jén született a lengyelországi Baranow-kában, a lublini egyházmegyében, Lengyelországban. Nagy hatással volt a fiúranagybátyja, fr. Bogumil Mazurek, aki a sarutlan kármeliták czernai kolostorábanélt. Az õ példája nyomán Joseph tizenkét évesen belépett a wadowicei kisszemi-náriumba, s itt végezte a gimnáziumot is. (Így lehetséges, hogy ismerte RaphaelKalinowski atyát.) Eleinte néhány tantárggyal voltak nehézségei, de az évek soránegyre jobb eredményeket ért el, s az ötödik osztály végén külön dicséretet is ka-pott. Az akkori szokás szerint az ötödik osztály elvégzése után megkezdte a novi-ciátust. Beöltözése 1908-ban volt a wadowicei Kármelben, ekkor kapta a Szentlé-lekrõl nevezett Maria Alphonz nevet. Elsõ fogadalmát 1909-ben, örök-fogadalmátpedig 1912-ben tette le. 1910-tõl filozófiát tanult Wadowicében – melyet igen di-cséretre méltó eredménnyel fejezett be –, majd elkezdte a teológiát Krakkóban.A kolostorban a háború miatt osztrák katonákat szállásoltak el, így a legtöbb test-vérnek át kellett mennie Wadowicébe. Alphonz testvér itt kezdte meg a teológiamásodik évét, ám hamarosan kiderült, hogy ez a ház sem biztonságos. Szeptem-ber 30-án magiszterükkel együtt a linzi Kármelbe költöztek át, melynek egy részekatonai kórházként mûködött. A fiatal lengyel szerzeteseket a teológiai tanulmá-nyok mellett hazájuk sorsa is foglalkoztatta. Aggódva tudakozódtak a frontról ki-szivárgó hírek után, hiszen a háború lehetõségeket nyitott – a Monarchia rovására –Lengyelország függetlenedése felé. Ez végül konfliktushoz vezetett az osztrák tar-tománnyal, így a lengyeleket 1916-ban Bécsbe helyezték át. Itt szentelték Alponztestvért pappá 1916. július 16-án. A háború nehézségei ellenére sikerült útleveletszereznie, és otthoni plébániáján, Lubertówban bemutathatta primíciáját. Ezutánmég egy évig teológiát tanult Bécsben, majd 1917 áprilisában Czernába helyezték.


Hitre alapozott élet

Alphonz atya egész lelki életét mély hitére alapozta, melynek konkrét megva-lósítása szerzetesi kötelességeinek és papi szolgálatának hûséges teljesítésébenállt. Hûség és bizalom: ezek voltak lelki élete alappillérei. Ezt a két erényt min-dig élte. Lelki feljegyzéseiben, amelyeket szerzetesi életének második évében,1911-ben kezdett írni, nyomon követhetõk lelkiségének fõ irányai:

- Állandóan Isten jelenlétében élni, hûségesen a Regulához és a Konstitúció-hoz.

- Lelkiismeretvizsgálat elõtt mindennap megköszönni Istennek a hivatáskegyelmét, és a hála jeléül reggel és este arcra borulva fogadalmamatmegújítani.

- A megalázott és engedelmes Jézusra nézni… Örülni, amikor kinevetnek,elfelejtenek, megaláznak, örülni minden fájdalomnak, mert ezek Istenszeretetének legbiztosabb jelei számomra.

- Minden bajban, kísértésben Máriához menekülni. Õt minden órában egyAve Mariá-val köszönteni.

Mindig gondja volt rá, hogy szépen végezze a liturgiát, szemlélõdõ életéhezméltó módon. Gyakran imádkozott az Oltáriszentség elõtt, hogy fényt, erõt me-rítsen belõle. Szigorú volt önmagához, és testvéreitõl is sokat követelt. Megkí-vánta, hogy legyenek hûségesek szerzetesi fogadalmaikhoz, s feltétel nélkül tart-sák meg a Regulát. Káptalani elõadásait igen gondosan készítette elõ. „Õ magamutatott példát arra, amit mindenkitõl követelt” – mondták testvérei. Talán maazt gondolnánk, hogy hûsége túlságosan merev volt, hogy túl komolyan vetteaz apróságokat, ám írásaiban találunk néhány kifejezést, mely kulcsot ad ahhoz,hogyan értette õ a hûséget: „Egész szentségünk és tökéletességünk abban áll,hogy alkalmazkodunk Isten akaratához – ez a tökéletesség és szentség legfõbbnormája.”

Egy híve mondta róla: „Mély hitû embernek ismertem, akinek a hite konkrét volt.A hitén keresztül tekintett rendjére, a kötelességeire, és papi szolgálatára egyaránt.Mindig nagy áhítattal mutatta be a szentmisét, de jámborsága nem volt mesterkélt.”

Hite adott bátorságot pasztorális missziója teljesítéséhez a náci megszállásidején. Nem félt a fenyegetõ megtorlásoktól. Például fölvette a rendbe jelentke-zõ fiatalokat. A háború alatt segített a Sziléziából betelepített embereknek, vál-lalva a kockázatot a megszálló hatóságokkal szemben. Békésen, nyugodtanélte meg ezeket a helyzeteket, a szegény és lenézett Jézusra tekintve: „Semmisem tudja a szív békéjét és nyugalmát zavarni, mert ennek a szívnek csak Isten-hez kell ragaszkodnia, nem pedig az Õ vigasztalásaihoz, kegyelmeihez és aján-dékaihoz” – mondogatta.

BOLDOG ALPHONZ MARIA MAZUREK36 Kármel 2009/1-2

A perjel és lelkiatya

Miután 1924-ben beválasztották a provinciális tanácsba, a kisszemináriumbanvégzett sok teendõje mellett lelkesen adta magát oda a provincia szolgálatának is.A wadowicei templom lelkipásztora volt, és a fiúkórust vezette.

1930-ban a czernai rendház perjelévé választották, s három évet leszámítvaebben a szolgálatban maradt haláláig. 1936-39 között gazdasági vezetõként mû-ködött. Tizennégy éven át teljes testi és lelki erejével közösségének élt. Kitûnõ

szervezõ volt, és bár õrizte a hagyományokat, felhasználta a modern vívmányo-kat is. A kolostort határoló dombon teraszos zöldségtermesztést folytatott, a kertmelletti kis folyó sodrását fölhasználva gátat építtetett egy kis villamos erõmûvel,amely ellátta a házat vízzel és árammal. A kolostor elõtti teret kibõvíttette,a Szent József-fasoron kápolnát építtetett Szent Anna, s egy másikat KeresztelõSzent János tiszteletére. (Az utóbbit 1944. június 25-én szentelték fel.) Mazurekatya igyekezett új lendületet adni az apostoli szolgálatnak a rendház templomá-ban, amely a falutól messzebb, egy kis erdõben állt. A Kármel karizmájához illõimádságokat szervezett, így vonzóvá tette azt a hívek számára. Havonta tartottelõadásokat a skapuláré társulatnak és a krakkói kármelitáknak, akiknek gyónta-tójuk is volt. Több szerzetesközösségnek tartott lelkigyakorlatot, és 1936-tól a vi-lágban élõ kármeliták felelõseként Czernában és Sziléziában mûködött. 1937-bena lengyel harmadrend számára kidolgozta a statutumot. Elsõsorban azonban szer-zetescsaládja lelki atyja volt.


velük volt. Megparancsoltáknekik, hogy menjenek többmint 10 kilométernyire, Ruda-wára árkot ásni. A testvérekakkor azt kérték, hogy mielõttelhagyják a kolostort, bemehes-senek a kápolnába és imádkoz-hassanak a czernai Istenanyakegyképe elõtt. Ezután elindul-tak a munkára. Alphonz atyáterõszakkal elválasztották kö-zösségétõl, és kényszerítették,hogy szálljon föl egy katonaiautóra, amelyben kíméletlenülmegkínozták. Rudawa elõtt há-rom kilométerrel – ahová a test-vérek mentek – a kocsi Alphonzatyával letért egy mellékútra,Nawojowa Gora felé, és megálltegy mezõ szélén. Az atyát kilök-ték a kocsiból, és sorsára hagy-ták. Õ csendben a rózsafüzértimádkozta. Ekkor utána kiáltot-tak, s amint visszafordult, lelõt-

ték. Amikor látták, hogy a földön fekvõ atya még él, lábbal taposták, száját pedigbetömték földdel. A halálos sebesültet – már eszméletlenül – földobták egy lovasszekérre, letakarták szerzetesi palástjával, hogy a rudawai temetõbe vigyék. A sze-kér elhaladt az árokhoz tartó testvérek mellett. Amikor meglátták a haldoklóAlphonz atyát, egy paptestvére (Walerian Ryszka atya) megadta neki a feloldozást.Mire a szekér a temetõbe ért, Alphonz atya meghalt.

Ez 1944. augusztus 28-án történt, Keresztelõ Szent János vértanúságának elõ-estéjén, akit Alphonz atya mindig nagyon tisztelt. „Elõadásaiban gyakran emlékez-tetett minket erre a szentre, aki jött, élt és meghalt, hogy tanúságot tegyen.”(vö. Jn1,7)

„Szenvedése alatt a rózsafüzért tartotta a kezében, s még halála után is szorí-totta” – mondták a szemtanúk. Az imában az Úrral egyesülve, békében fogadtaaz igazságtalan halált, életét felajánlotta Istennek. A kármelitáknak sikerült vissza-kapniuk a holttestet, s bár általános félelem uralkodott, másnap este sokan vettekrészt Alphonz atya temetésén a czernai kolostortemetõben. A hívek ugyan gyászol-tak és sírtak, mégis meg voltak gyõzõdve arról, hogy papjuk halála tanúság voltKrisztus és az Egyház iránti hûségérõl.


Mária hûséges fia

Mária szeretete életének irányadója volt, a Szûzanya mint vezetõ és példaképállt elõtte. Írásai tanúskodnak errõl a szeretetérõl: „Viszontagságokban, szenve-désekben, szorongatásokban, kísértésekben, a legjobban szeretett Anyához,Máriához menekülök. Magamat és minden szándékomat neki ajánlom. Az én leg-szentebb Anyámmal, Máriával együtt akarok állni, hûségesen, Jézus keresztjénektövében.” Mivel nagyon szerette a Szûzanyát, és jó pasztorális érzékkel rendel-kezett, írt egy kis könyvet: A Kármel Királynõje – Tanítások a Világban ÉlõKármelitáknak címmel. Ebben a könyvecskében a rendben élõ máriás kultuszról,a skapuláréról, és az ahhoz tartozó lelki gyakorlatokról ír. Nincsenek magas teo-lógiai ambíciói, az egyszerû embereknek egyszerû szavakkal írja le, mit jelenta Kármel skapuláréját viselni. Saját tapasztalata fényében mutatja be Máriát, minta keresztény élet példáját; aki együttmûködik Jézussal a megváltás mûvében.Végül – mivel írása a harmadrend tagjainak szól – hangsúlyozza keresztény éle-tünk értékét a világban.

A vértanú tanúságtétele

1944 augusztusában, a II. világháború vége felé a nácik egyre ellenségeseb-bek lettek Lengyelországban, megtorlásaik egyre kíméletlenebbé váltak. A czer-nai kármelita atyák és testvérek nagyon sokat szenvedtek ettõl. (A német meg-szállás 1939-ben kezdõdött.) A háború kitörésekor a perjel atya a megszállásnehéz körülményei között sem változtatott szokásos életritmusán. Továbbra isfeladatainak szentelte magát, mondván, hogy „a háború egy átmeneti dolog,amelyben nem kell feladni önmagunkat”. A kolostor nagyon nehéz anyagi hely-zetben volt. Minden tulajdona a német kényszer-ügyigazgatás kezébe került,ezért kevesebb volt a bevétel, mint a háború elõtt. 1944 áprilisában a kolostor egyrészét átadták százhatvan gyermek számára. 1944 tavasza végén a németek kény-szermunkára vezényelték ki a helyi lakosságot a lövészárkokba. A kolostortszegélyezõ erdõkben lengyel és orosz partizánok harcoltak a német nemzetõrségkatonái ellen. 1944. augusztus 24-én a német katonák lelõttek egy fiatal novíci-ust, Franciszek Powiertowski testvért, aki hazatérõben volt rendtársaival a szom-szédos faluból, Paczóltowicébõl, ahol az idõsebbek a betakarításnál dolgoztak.Franciszek arra kérte Istent, hogy hozzátartozói közül senki se haljon meg a ke-gyelem állapotán kívül, ezért ajánlotta fel életét. Isten meghallgatta õt, családjatúlélte a varsói ellenállási mozgalmat. „Isten szaván fogta” – írta róla a noviciá-tus krónikása. A perjel eltemette a közösség legfiatalabb tagját, nem is sejtve,hogy néhány nap múlva õ is mellette fog nyugodni.

Négy nappal késõbb, augusztus 28-án, egy SS-csoport hatolt be a rendházba,s egy felületes ellenõrzés után összegyûjtötték a testvéreket. Alphonz atya is

BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL 41Kármel 2009/1-2

BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL

2009. február 2-án, a Megszentelt Élet Napján, a keszthelyi Kis Szent TerézBazilikában tartott ünnepi szentmise után a jelenlévõ szerzetesek és szerzetesnõkmegújították fogadalmukat. A szentmise végén spontán módon egy rövid beszél-getésre került sor a hívek elõtt a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség háromtagjával – Márta, Mária és Kriszta nõvérrel –, melyet az alábbiakban közlünk.

– Kihasználva, hogy a Megszentelt Élet Közösségeinek néhány tagja jelen van –olyanok is, akik nem fordulnak meg minden nap ebben a templomban –, a Nyolc Boldogság Közösség néhány jelenlévõ tagját szeretném faggatni arról, hogy mit isjelent az isteni hívás és az arra adott válasz megélése. Elõre semmit nem beszéltünkmeg, így csak spontán, szívbõl jövõ válaszokra kérem a kedves nõvéreket.

Az elsõ kérdésem az lenne, hogy szerintetek miként lehet egy isteni hívást fölismer-ni, vagyis hogy Isten valakit szerzetesnek, szerzetesnõnek hív? Hogyan lehet ezt a hívást„meghallani”?

Mária nõvér: – Idõnként csendben kell lenni

Márta nõvér: – Nem kell nagy dolgot várni. Tehát, nekem elõször tizenhat éveskoromban fordult meg a fejemben az a gyanú, hogy lehet, hogyennek így nem lesz jó vége, vagyis én mindig is házasságra ké-szültem, s utána is mindent megtettem, hogy férjhez mehessek.Voltam menyasszony vagy mennyasszony jelölt, volt több kitû-zött esküvõi idõpont. De az idõpontok mindig halasztódtak, mertmindig úgy éreztem, hogy Isten elõtt kimondani egy ember felé,hogy õt, egy embert választok, mindig azt éreztem, hogy ezzel ígybecsapom Istent, minthogyha hozzá hûtlen lennék. És ez volt azaz érzés, ami így elindított arra a felismerésre, hogy akkor lehet,hogy én rossz irányban keresgélek. Tehát nem jelent meg Jézus,nem beszélt hozzám, nem láttam fényeket, nem hallottam hango-kat, hanem ilyen nagyon egyszerûen történt.

Kriszta nõvér: – Én még azt mondanám, hogy nem szükséges hozzá semmilyenelõképzettség, sem teológiai, sem másmilyen, se hosszú keresz-


A boldoggá avatási perben a tanúk egybehangzóan vallották, hogy Alphonzatya halála vértanúhalál. Három szemtanú vallomása:

„Számomra Isten szolgája vértanú – mondta egy kármelita. – Semmi okuknem volt, hogy lelõjék. Akit csak ismerek Czernában, osztja véleményemet. Ha ottjárok, mindig elmegyek a sírjához, és hálás szívvel gondolok vértanúságára.Példamutató szerzetes volt. Mély hite volt, s vértanúsága lett életének koronája.Néha rábízom az imaszándékaimat.”

„Úgy gondolom, hogy Isten szolgája vértanú – vallja egy szerzetes a közössé-gébõl –, mert odaadta az életét azért, hogy megmentsen bennünket, fiatal testvére-ket. Szent ember volt. A testvérek, akik személyesen ismerték õt, osztják a vélemé-nyemet… Emlékszem, hogy a kijárási tilalom ellenére sok hívõ vett részta temetésén, imáikkal és könnyeikkel kísérték az atyát. Az emberek kérik a közben-járását…, én is gyakran imádkozom közbenjárásáért.”

„Véleményem szerint Isten szolgája vértanú, mert anélkül, hogy a legkisebbrosszat tette volna, sokat szenvedett, és elszenvedte a vértanúságot. Közülünksokan mások is ezt gondolták, de senki sem mert róla beszélni, hiszen ezekbena napokban nagy terror uralkodott.”

Ennek a halálesetnek nem volt politikai oka, hiszen Alphonz atya nem köte-lezte el magát a politikában. Azért halt meg, mert a környéken ismert és megbe-csült pap volt.

Kétségtelenül a népért lett vértanú. Engedelmeskedhetett volna a nácik feltéte-leinek és megszorításainak, de Krisztust követve nem habozott kockára tenni életétaz üldözés idején. 1945. szeptember 2-án a czernai közösség emlékmûvet építtetetta kivégzés helyén, melyen a következõ felirat olvasható:

„Isten gyõzelme által gyõztél… Ne kérdezd, az ellenség miért ölt meg egyártatlant, mert amikor vérzett a világ, az Úr keresett egy áldozatot, aki szereteteáltal le tudta gyõzni a gyûlöletet!”

1976-ban, a kommunista uralom alatt, számos hívõ jelenlétében szentmisétmutattak be az emlékmû mellett, hogy a civil hatóságok adják meg az engedélytegy templom építésére Nawajowa Górán. Az engedélyt megkapták.

Alfonz atya vértanúsága egyszerre Isten ingyenes ajándéka és az õ nagylelkûválasza a kegyelemre. Lisieux-i Szent Teréz nõvérünk beszél a szeretet megtisztí-tó erejérõl, és arra hív bennünket, hogy legyünk hûségesek Isten akaratához, melyéletünk eseményeiben, a mindennapi apróságokban és kihívásokban testesülmeg. Alphonz atya mindig arra törekedett, hogy hûségesen válaszoljon kármeli-ta hivatása követelményeire. Ez a hûség készítette föl szívét a vértanúság ajándé-kának befogadására.

Összeállította:Az Üdvözítõrõl nevezett Mária Petra nõvér OCD

Mindenszentek Kármel, Magyarszék

BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL 43Kármel 2009/1-2

– A következõ kérdésem – már valamennyire válaszoltatok is rá, úgy hogy gyaní-tom, hogy az elõzetes megbeszélés hiánya ellenére Valaki már titokban elõre ké-szítget benneteket a következõ kérdésre – így hangzik: Mi a szép szerintetek, eb-ben a hivatásban?

Márta nõvér: – Hát a szép az, hogy egyvalamiben nem lehet megalkudni ebbena hivatásban. Éspedig abban, hogy meg kell tanulni minden nap úgyélni, hogy Isten szeret. Hogy Isten minden nap szeret. Hogy mindennap, bármennyire is ostoba voltam, bármennyire is nyûgös vagylehetetlen voltam – akár a közösségben, a saját testvéreimmel,nõvéreimmel szemben vagy másokkal –, de Isten ismét, továbbra isszeret. És ez a legszebb és a legidegesítõbb benne. Mert, hogy nincsmentség, mert minden alkalommal Isten szeretetére is válaszolokazzal ahogyan megoldok vagy nem egy problémát egy nehézséget,egy kiengeszteletlenséget.

Kriszta nõvér: – Szerintem is ez a legszebb benne. Hogy Jézus engem megszólított,és azt mondta, hogy szeret, és hívott, hogy legyek mindig vele.

Mária nõvér: – Én se tudok mást mondani. Szeretni, szeretve lenni, és megsze-rettetni. Számomra mostanában ez a harmadik, a „megszerettetniÕt” vált a legfontosabbá.

– Befejezésül most egy utolsó kérdés: Mit mondanátok olyan fiataloknak, akikmég nem értették meg, hogy Isten mire hívja õket, a kérdést úgy is kibõvíthetnénk,hogy esetleg olyan szülõknek, akik még nem tudják, hogy a gyermeküket, majdmire hívja Isten?

Márta nõvér: – Én mindig azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy ne mond-janak le az álmaikról. Merjenek nagyot álmodni, és ne alkudjanakmeg. A mai világban nagyon fontos a diploma, a két nyelvvizsga,a minél nagyobb kreditpont. És ezt mind végig is kell csinálni,mert akkor mindenki nyugodtabb: a szülõk is, meg a tanárok is.De ennek az lehet a csapdája, hogy lassan elfelejtjük az álmain-kat, a sok feladat megalkuvóvá vagy fáradttá tehet minket. Istena legnagyobb álmainkat és a legmélyebb vágyainkat akarja betöl-teni, ezért nem szabad róluk lemondanunk. Merni kell elhinni azt,hogy az életünk csodálatos és szép lehet.

Kriszta nõvér: – Én is azt mondanám, hogy ne féljenek, ne féljetek, bármilyenhivatást is szán nektek Isten, akár családos életet, akár szerzetesi

BESZÉLGETÉS A SZERZETESI HIVATÁSRÓL42 Kármel 2009/1-2

tény élet. Ugyanis én felnõttkénttértem meg. És képzeljétek el, hogyminden ilyen elõképzettség nélkülis képes bárki meghallani, hogyhaJézus szól hozzá, és megérteni, na-gyon egyértelmûen, abban a pilla-natban.

– A második kérdésem: Nehéz-e követni az ilyenhívó szót, amikor az ember felismeri, hogy hívják?

Márta nõvér: – Egyáltalán nem. Vannak benneszép idõk, de… vannak benne nehe-zebb idõszakok is. Az elején min-denképp nagyon szép. Azt gondo-lom, hogy olyan ez, mint amikor azember házasságra készül, és akkorcsupa szép és jó dolog történik.Én, ha így visszanézek az elmúlt 13évre, amióta kimondtam az igent,csak azt nem értem, hogy miért nemmondtam ki azt már elõbb, merthogy ez annyira szép és annyirajó… Úgy sajnálom néha, hogy elõt-te azt a pár évet úgy összevissza el-csámborogtam a világba!

Mária nõvér: – Én az elmúlt 18 év alatt nagyonsokszor próbáltam más iránybamenni. Sokszor kapálóztam a hívásellen, bár már rég kimondtam azigent, és többször is kimondtam,ahogyan azt az elõbb is tettem.Valahányszor ellenkeztem, végülmindig rá kellett jönnöm, hogy iga-zán csak akkor vagyok boldog, ha tel-jességgel megélem ezt az igent.Beláttam, hogy ha boldog akarok len-ni, akkor megmaradok ebben az igen-ben, ami igazából a szívem mélyénmindig is ott volt, és ott is maradt.

45Kármel 2009/1-2 HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ

mondta, hogy lassan eljár az idõ fölöttem. Hátnem szóltam rá semmit sem, de gondolkodtamrajta, s hát valóban már elmúltam 18 éves,s tudtam, hogy otthon még maradnak rajtamkívül is, akik a szõlõt megmûvelik. Szóval ígykezdõdött...

– Hány éves volt, mikor belépett aKármelbe?

– Azt hiszem, tizennyolc és fél lehettem. – És soha nem bánta meg utólag, hogy

belépett?– Egyáltalán nem bántam meg, még a fel-

oszlatás alatt sem, mert akkor is pártfogásbavettek az atyák.

– Hol töltötte a jelölt idejét, melyik ház-ban?

– Gyõrben. – És ott volt novícius is?

– Igen. Kunszentmártonban tartottak talán egy fél évig. Az volt ugyanis a szo-kás, hogy hát egy kis próbaidõt kell csinálni, s azt ott élhettem meg a hozzánk kö-zel álló rendházban, s így egy fél évig lehettem ott Kunszentmártonban. Aztánhívtak, hogy vannak már néhányan, akik elkezdenék a noviciátust, s hogy csakkezdjem el én is a noviciátust.

– Hányan voltak novíciusok?– Hát… hárman vagy négyen, nem tudom pontosan. – Ki volt a magiszterük? – A magiszterünk?– Talán Marcell atya volt?– Nem emlékszem már pontosan. Majd késõbb talán eszembe jut… – A noviciátus alatt tehát Gyõrben volt…– Igen.– A noviciátus után hová tetszett kerülni?– A fogadalom után ide, Keszthelyre kerültem. – És mit tetszett itt csinálni, mi volt a dolga?– Mivel a fõzést megtanultam, itt meg, ugye, köllött fõzni, így a fõzést elvál-

laltam a rendháznál. Ha vendégek jöttek, segítséget is biztosítottak.– És mennyi ideig tetszett itt lenni Keszthelyen, hány évig? – Hát, nem tudom pontosan. Aztán meg az történt, hogy Jeromos atya Pápa-

kovácsiba került, és kérte, hogy ha tudnának engem itt nélkülözni, s találnánakvalaki mást a helyemben, akkor engem engedjenek oda. Nem lenne egyedül, meghát a fõzés miatt is jó lenne...

44 HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ Kármel 2009/1-2

életet, ha ebben Isten akaratát keresitek, akkor neki van hatalmaarra, hogy boldoggá is tegyen benneteket, bármire is hívott.

Mária nõvér: – Ez a legnagyobb kaland és a legizgalmasabb dolog az életben,a világon, úgyhogy a kalandvágyókat hívjuk szeretettel, a szülõkpedig majd belenyugszanak... Az én édesanyám és testvéreim isharagudtak egy ideig, de most már elfogadták a döntésemet, mertazt látják, hogy boldog vagyok a hivatásomban. Másrészt azt gon-dolom, hogy a hivatásom, mint „jel” a legközvetlenebb módon acsaládomat érinti: amikor engem látnak, vagy rám gondolnak,nem kerülheti el a figyelmüket, hogy Isten jelen van a családunkéletében. ... és ez nagy kegyelem.

– Megköszönöm, hogy kijöttetek, hogy egyszerûen és õszintén válaszoltatok, delegfõképpen azt, hogy ma este itt voltatok, és velünk együtt adtatok hálát az Úr-nak a hivatás kegyelméért.

fr. Rafael

HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTTMEGHÍVÁSHOZ

Beszélgetés Bence testvérrel

Az alábbi beszélgetés egy csendes és szerény kármelita testvérrel, a keszthe-lyi rendházunkban élõ Besenyõi Mátyás Benedekkel készült néhány héttel azelõtt,hogy visszaadta lelkét Teremtõjének. Szívesen osztjuk most meg a Kármel Csa-ládjának tagjaival is, hogy mindnyájunk épülésére szolgáljon az Istentõl kapotthivatásban tanúsított hûséget illetõen.

– Elõször is arról kérdezném, hogy miként ismerte meg a Kármelt?– 12 km-re volt a mi családi házunk a kunszentmártoni Kármeltõl, és aztán a

Fidél testvér szokott tavasszal tojást gyûjteni, és mihozzánk is betért. Így aztán elbe-szélgettünk egy kicsit ottan. Megpihent, aztán azt ajánlotta, hogy mivel a bátyám odanõsült, a Kármeltõl egy olyan 200 m-re, amikor a bátyámat meglátogatom, látogas-sam meg a Kármelt is. Aztán így is történt, s egyre többet idõztem a Kármelben.Fidél testvér a szakács volt, s késõbb már segítettem is neki. Egyszer pedig azt

HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ 47Kármel 2009/1-2

– Konkrétan kicsodát? Keresztes Szent Jánost?– Igen, az aszkétákat, s ezeket szerettem én is. Elsõként az atyák a rendi szenteket

adták. Aztán meg a Kármelbõl is kerültek könyvek kiadásra, és azokból is adtak. – Mi volt a legnagyobb öröm a Kármelben Bence testvér számára?– Hát, már nem is tudom… Talán az, hogy amikor már könnyen elfáradtam,

és az atyák látták, hogy estére mennyire elfáradok, hogy akkor jött a segítség. Va-lamelyik testvért ide helyezték. A fiatal testvérek.

– Amikor jött egy fiatal novícius, ugye?– Igen, meg volt beszélve, hogy két órát segítenek ebéd után…– Bence testvér, örül annak, hogy a Kármel tagjaként öregedhetett meg, hogy

ilyen életformában élhetett?– Igen, hála Istennek… Nem tudok eleget hálát adni, hogy nem köllött annyi-

szor költözködni, munkahelyet változtatni, meg idegbeteg emberek mellé kerül-ni. Itten elõre tudta az ember, hogy kiegyensúlyozott személyek közt lesz. Itt nemkellett félni a jövõtõl!

– Még a feloszlatás alatt sem, ugye?– Hát, igen! Jól teltek azok az évek is ahhoz képest, hogy máshol lehettek zû-

rösebb dolgok is, ugye. Most pedig hála Istennek, hogy így történt, mert a körül-ményekhez képest lehetett volna sokkal tragikusabb. Nem éheztünk, nem fáz-tunk, mindenünk megvolt.

– Úgyhogy csak hálát ad a Jóistennek mindenért, ugye?– Igen, igen, valóban. Csak egyszer betegedtem meg, és sérvmûtéttel mentem

a kórházba, de túlestem rajta, aztán meg utána ment minden. – Köszönöm szépen, Bence testvér, ezt a kis beszélgetést!– Hát én is köszönöm. Jó volt, hogy ismertettük a dolgokat együtt.

fr. Rafael

HÛSÉG A MEGSZENTELT ÉLETRE KAPOTT MEGHÍVÁSHOZ46 Kármel 2009/1-2

– A feloszlatás ideje alatt hol tetszett élni?– Ha tudnám pontosan… Mintha egy ideig Nemesbükön is lettem volna, csak

nem tudom, hogy kivel! – Amikor pedig 1989-ben visszajöhetett, ide tetszett jönni Keszthelyre… – Igen. Akkor én itt Cserszegen laktam, és üzentek értem, hogy hát jöjjek be,

mert szükség van rám. Így aztán otthagytam Cserszeget. Jöttem mindjárt egy szó-ra, szívesen.

– Elõzõleg Cserszegtomajon tetszett lakni?– Igen, ott laktam Romeusz testvérrel együtt gondozás címén. Õ kicsit bete-

ges is volt, görbe bottal járt. – S akkor õt ott tetszett hagyni magában, amikor bejött Keszthelyre?– Nem, mert õ már meghalt akkorra. – Mondja csak, Bence testvér, hol érezte magát a legjobban, hol volt a legszí-

vesebben?– Hát Keszthelyen, mert itt voltunk a legtöbben. Egész más volt a feloszlatás

alatt kettesben élni valamelyik atyával. Persze, akkor is elfoglalta magát az em-ber, s rá se gondolt, hogy magányos. Szerettem olvasgatni akkor is.

– Szóval a legszívesebben itt volt Keszthelyen, még a feloszlatás elõtt…– Igen, igen! Konyhába osztottak be, mint segítséget. Mert nem én voltam a

fõszakács. De, ugye, a kispapság is itt volt, köllött a konyhára a fõszakács melléegy segítség. Nagyon szívesen csináltam.

– S mi volt annak idején olyan szép a keszthelyi közösségben? Mi tetszett leg-jobban a Bence testvérnek?

– Hát, hogy itt volt a kispapság. Ugye, vidáman ott nevetgéltek kint a kertben,meg hát az étkezés alatt is találkoztunk egymással. Én is fiatal voltam, õk is, és,ugye, a fiatalokkal egészen más a közösség hangulata. Megvoltam én jól Jeromosatya mellett is, külön szobában, de egész más volt a Rendben élni, a közösségben,amikor, ugye, naponta háromszor is találkoztunk a közös asztalnál.

– A Kármelben mi volt az, amit Bence testvér a legértékesebbnek tart?– Az idõsebbeknek a jó példaadása, a jó könyvek olvasása, meg hogy lehetõség

volt mindig a szabad idõre a templomba bemenni. Lelki könyvek is bõven voltak. – Milyen könyveket szeretett olvasni leginkább?– Elfoglaltságom miatt csak vallásos tárgyú könyveket, amit az atyák ajánlot-

tak. Kezdetben azt mondta a magiszter atya, hogy ne fogadjak el mindenfélekönyvet olvasásra, majd õ pontosan tudni fogja, hogy mire van szükségem, s hakiolvastam azt a könyvet, amit ad, akkor majd jelezzem, és akkor ad másikat. Te-hát vigyáztak rá, hogy ne mindenféle vacak könyvet olvasson az ifjúság.

– A rendi szenteket tetszett-e olvasni?– Hát persze!– És melyiket szerette legszívesebben a rendi szentek közül olvasni?– Hát a férfi szenteket, ugye.

VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA 49Kármel 2009/1-2

Fogadalmi önfelajánlásunk azt a pillanatot jelentette, amikor ez a jegyesi ka-pocs misztikusan és valóságosan megpecsételõdött. Önmagunk odaadásával vá-laszoltunk az Isteni szeretet meghívására. Ugyanakkor ez a pillanatjelenti, hogy ettõl kezdve az Isteni Võlegény méltó jegyeseként kell élnünk. Kö-vetnünk kell Õt, abba a „kalandba”, amelyet Õ javasolt;királyi mátkává lenni a Jegyes számára, Aki szeret és kiválasztott. Ezért a Szûz-anyával együtt mondjuk:

Magasztalja lelkem az Urat és szívem ujjong Istenemben,mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát.Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék,mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az Õ neve.

(Lk.1,46-49)

Egyszerû fogadalmat tevõ nõvérek:Jézusról nevezett Margit Teréz nõvérKármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Ida Mária Beáta nõvérSzent Józsefrõl nevezett Jozefa Gabriella nõvér

Elöljáróink, paptestvéreink,szeretteink körében tehettük le fo-gadalmunkat, akik minden áldoza-tot meghoztak az ünnep szépségé-ért, bensõséges családias légköré-ért.

A Szûzanya példakép szá-munkra, az õ belsõ gazdaságábanrészesülünk. Törekszünk, hogyhozzá hasonlítsunk fogadalmainkrévén.

1.) tisztaság: legfontosabba lelkiéletben. Ezenmúlik minden.

– lelkileg készen legyekaz Isten akaratának meg-tételére

– legnagyobb megpróbál-tatásban is igenem mel-lett maradjak

VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA48 Kármel 2009/1-2

VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA

Ideiglenes fogadalom Attyapusztán

Életünk jeles ünnepe: 2009. január 10. szombat. Boldog napra ébredtünk,melyre lelkigyakorlattal készültünk.

Egy válasz Istennek, az Õ szeretetére mindhármunk részérõl. Megérkezés,ugyanakkor indulás. Krisztus örök szeretete, titokzatos tervei szerint, rabságba ej-tette szívünket. Meghódította. Mely mindannyiunkban elindította a vágyat, hogyjegyesek legyünk.

Vezess, ó Király a kamrádbaVigadjunk és örvendezzünk Veled.Magasztaljuk szerelmedet,amely a bornál is édesebb!Méltán szeretnek Téged!

(Én. 1,4)

ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN 51Kármel 2009/1-2

Istennek szentelt élet, azaz egy olyan élet, amelyben Isten foglalja el az elsõhelyet, amelyben az Õ akarata az, amely irányítja az ember életét nem csaka szerzetesi életben lehetséges, hanem a világban is. A következõ két tanúságté-tel errõl szól.

ISTENNEK ODAADOTT ÉLETHÁZASSÁGUNKBAN

„Örvendj ifjú, fiatal korodban, és légy jókedvvel ifjúságod napjain!Kövesd szíved hajlamát, és azt amit szemed lát!Tudd meg, hogy mindezekért Isten törvény elé idéz.”

(Préd 11, 9)

Mielõtt megismerkedtünk egymással, sokat imádkoztunk jó társért, férjért, fe-leségért, családért is. Egy szentgyónás alkalmával, amikor 15-16 éves lehettem,Kázmér atya hívta fel erre a figyelmemet, hogy szükséges jó férjért imádkozni. Ak-kor nem értettem, minek, hiszen nem készültem még férjhez menni, de ezta gondolatot úgy elültette bennem, hogy nem tudtam tõle szabadulni, és állandóanimádkoztam jó férjért is. Férjem pedig ugyanígy jó feleségért; ezt az elhatározástbenne a középiskolai bencés atyák erkölcsi szemléletformálása és úgyszinténa Jóisten kegyelme vetette el. Tettük a mindennapi dolgainkat, végeztük a feladata-inkat, kötelességeinket, iskoláinkat. Kanyargós volt az út, de elkerülhetetlena találkozás. Ekkor nagyon szépés meghatározó életszakaszbanvoltunk. Fiatalon, gondtalanul,gyermeki lélekkel. Reménnyel ésimádsággal tekintve a jövõbe,vajon kit és mit tartogat szá-munkra a Gondviselés? Megis-merkedésünkkor még nem tud-tuk, hogy a jövõ egyszer majdközös lesz, a mienk lesz.

Mindig figyelve életünkbenaz „alkalmas idõre és helyre”,egy késõbbi viszontlátás alkal-mával megtörtént a felismerése

VÁLASZ EGY ELHÍVÁSRA50 Kármel 2009/1-2

2.) szegénység: igénytelenség.– szegénynek kell lennünk ruhában, gondolatainkban, járásunkban,

beszédünkben.– háttérbe vonulni, tudjunk lemondani, semmihez, senkihez sem

ragaszkodni, csak Istenhez.

3.) engedelmesség: Isten akaratának elfogadására állandóan kész legyek.– szeretetbõl vállalom és teszem az engedelmességet– az elöljáró szavát, s a gyóntatót kell követnem.

A letett fogadalmak egyesítenek Krisztussal és Jegyesével az Egyházzal, és aKármellel. Jogilag a fogadalom által leszek hivatalosan Istené. A Kármel szelle-mében akarom a tanácsokat követni. Isten akaratát akarom tenni!

A meghívás a Kármelbe Isten ajándéka. A kármelita hivatás arra szolgál,hogy a magasabb életcélra való meghívás egyre jobban kibontakozzon a lelkem-ben, az Egyházon keresztül Isten által. Köszönöm a Szûzanyának: minden kegye-lem az õ keze által van!

„Életem örökkévalósága a Szeretet és Igazság valósága. A Szûzanya kívánsá-ga: legyen már itt a földön valóság: a Szeretet és Igazság. E kettõben élni és hal-ni: ez a mennyország.

S ebben élni, ez az igazi boldogság.” (Marcell atya)

Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezettIda Mária Beáta nõvér

ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN 53Kármel 2009/1-2

Házasságunkban is mindig érezzük, hogy az isteni szeretet védõburka vesz kö-rül. Az út már a kezdetektõl göröngyös volt, sok megpróbáltatással, buktatókkal.Nagyon könnyen el lehet esni a legkisebb akadálynál is, ha nincs mega közös cél, az Istenbe és az egymásba vetett hit és szeretet. A Kísértõ, aki külön-bözõ szép és vonzó, vagy csúnya és démoni álarcokat tesz fel, mindig megpróbál-kozik a Jó tönkretételével, és hazug módon azt akarja elhitetni, hogy a boldogságIstenben csak múló látszat. Ez a maszk lehet sajnos rajtunk is, de a legnehezebb éslegfájóbb mégis az, ha környezetünkbõl azok a személyek hordják, akik igen közelállnak hozzánk: családtagjaink, hozzátartozóink, szeretteink. Mindig mûködnektõlünk függetlenül romboló erõk, amik átjárnak bennünket, és uralkodni akarnakrajtunk. Istennek hála, hogy eddig ezeket a nehézségek fel tudtuk ismerni, ezáltalmég jobban megerõsödött a kapcsolatunk egymással, és mindez még jobban meg-szilárdított a hitünkben is. Ha nem raktuk volna le õszintén minden nehézségünketa mi Urunk és egymás elé, már régen sokak szomorú sorsára juthattunk volna: a ha-lálos mérgektõl széthullott család, szétzúzott emberi lelkek és árvák lehetnénk.

Isten kegyelme meg nem szolgált adomány. Isten szeretete nem érdemelhetõki, Õ feltétel nélkül szeret, akár megérdemeljük, akár nem. Ez a kegyelem. Tehátnem az a lényeg, hogy megdolgoztunk-e Isten kegyelméért, hanem hogy válaszo-lunk-e rá.

Mint keresztény embereknek, az a megbízásunk a Teremtõnktõl, hogy szent-té legyünk. Nekünk ebben az életállapotban, a házasság és család kötelékén belülkell ezt a – nem is olyan könnyû – hivatásunkat betöltenünk, hiszen Isten mind-nyájunkat, mindenféle élethelyzetbenegészen magának akar. Ezt pedig csakközösségen keresztül lehet megélnünk,a szûkebb, családi közösségünkön, ésa tágabb, baráti, templomi, ima és egyébmás közösségeinken keresztül. Mintmindannyian, mi is fõleg azoknak az em-bereknek a társaságát keressük és kíván-juk, akik hasonló élményeket éltek át,mint mi, akik megértenek bennünket,akik élete igazolás a mi életünkre is.

Hosszú évek óta, már családostul is,a Kármelita templomhoz és a KármelitaRendhez kötõdünk. Viseljük a Szûzanyaóvó vállruháját, a skapulárét is. Enneklelkisége hatja át életünket, a bencés lel-kiséggel ötvözve, amit a férjem képvisela családban. Kereszténységünk megélé-sének helyszíne ez, hiszen több szál fûz

ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN52 Kármel 2009/1-2

annak, hogy a másikra vár-tunk egész addigi életünkben,egészen addig a pillanatig.Az egyik, ha nem a legna-gyobb ajándékot kaptuk azéletünkben egymás szemé-lyében. Éreztük, hogy ez azajándék amilyen szép ésnagy, ugyanakkor törékeny islehet, úgyhogy ha meg szeret-nénk tartani, nagyon kellvigyázni rá. Alig mertük na-

gyon sokáig, talán a mai napig is elhinni, hogy „birtokosai” lehettünk és lehetünkennek a kincsnek, az érzésnek, a Másiknak. Minden új értelmet kapott az életünk-ben. Ennek a beteljesedése házasságkötésünkkor a jó Isten elõtt, a másiknak kimon-dott igen volt. Gyümölcsei pedig a gyermekeink.

Hat év házasság után nap mint nap törekszünk arra, hogy a köztünk lévõemberi vonzalom lassan tovább formálódjon, mélyüljön. Figyelünk arra, hogymindennapjainkban, lelki tükrünkben visszatükrözõdjön az a szerelem, szeretet,elkötelezõdés, amit akkor éreztünk, amikor elõször egymás szemébe néztünk,és megláttuk magunkat és a közös jövõnket benne. Ebben az érzésben mindenidõtlen, nincsenek benne évek, hónapok, napok, percek, csak a Másik van. Mi va-gyunk mindig, állandóan, örökké a Teremtõnkben; amiért minden percben, azótais hálát adunk. Ez az egymás iránti házastársi, szülõi szeretet egyre jobban kezdkiteljesedni a közösen megélt hitünkben, az imádságainkban, a tetteinkben, éstolódik-tevõdik át egyre jobban hálatelt szívvel a Jóisten felé.

És ez az ösvény hosszú, göröngyös és keskeny ... „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”

(Mt 19, 6)

Egymás számára ajándékok vagyunk, három szép gyermekünkkel együtt,akikkel eddig megáldotta a Jóisten házasságunkat, és ezzel szülõkké is válhat-tunk. Isten minket megelõzõ szeretetének, gondolatának, akaratának megjelené-se ez életünkben. Minden Istenrõl kell, hogy szóljon. Ezzel valósággá válik a hit,az Isten világa, de ehhez minden nap hozzá kell tennünk hálás, imádságos lélek-kel a magunkét is. Együtt vállaltuk a közös igát (2Kor 6, 14), nem elfelejtkezveés kihagyva életünkbõl a Teremtõt. Tudunk, és tudnunk kell együtt imádkozni,egyfelé, az Isten felé tekinteni, Isten országáról beszélgetni, azt építeni, Bibliátolvasni, apostolkodni. Így lehet csak életünk szentségi, Istennek tetszõ. Ha leté-rünk errõl az útról, az csak zsákutca, és romboló lehet arra nézve, amit eddig fel-építettünk, amit eddig kaptunk a Gondviselõ Isten kegyelmébõl.

ÉLET AZ ISTEN TENYERÉN 55Kármel 2009/1-2

ÉLET AZ ISTEN TENYERÉN

Biztatásra szeretném most megosztani pár sorban, miként tapasztaltam meg Istenszeretõ jelenlétét életemben, és miként próbálok magamat teljesen rábízva élni.

Hiszem, és biztosan tudom,hogy van Isten, és van égi édes-anyánk! Én mindent megkap-tam az Istentõl, amit kértem,és amire szükségem volt. Ki-egyensúlyozott lelki életet,hitet, reményt, szeretetet. Szak-mát, amirõl álmodtam, munka-helyet, szakmai elismerést,hûséges társat találtam, tizen-hat évesen, elsõ szerelemre.Öt gyermeket, fiút, lányt, ikre-ket. Teljesen felújított lakástkaptunk, a lakáshoz nagyobbösszeget, teljes berendezést,bútorokat, ruhákat és mindent,amire egy családban szükséglehet. Pár év múlva új családiházat építettünk, autót vásárol-tunk. Az emberek tisztelnek ésszeretnek, ami nagyon jólesõérzéssel tölt el. Néhány éve felkérést kaptam, hogy vállaljam el az egyházközségiképviselõtestületi tagságot. Nem sokkal késõbb megkértek, hogy legyek rózsafü-zér-társulati tag. Nagyon örülök, hogy az egyház életében szolgálatot teljesíthetek.Ezt a sok jót, a lelkieket, közvetlenül, a látványos támogatások sorát közvetve, másembereken keresztül juttatta el hozzám. Olyan emberekkel hozott össze, akiketazelõtt soha nem láttam, és nem hallottam róluk. Ezek az emberek úgy segítettekrajtam és a családomon, hogy én soha nem kértem tõlük segítséget. Ajándék formá-jában adták, és mindig tudták, hogy éppen mire van szükségem. Én a segítségetcsak a jó Istentõl és a Szûzanyától kérem!

Végtelenül hálás vagyok nekik mindenért. Betegségben, szomorúságban,örömben és bánatban mindenhol érzem a jó Isten közelségét, és azt, hogy van,akire örökké számíthatok. Volt már életem során több mûtétem, öt szülésem, egy

ISTENNEK ODAADOTT ÉLET HÁZASSÁGUNKBAN54 Kármel 2009/1-2

ide bennünket, itt is van küldetésünk az állapotbeli kötelességeink színterei mel-lett. Ide kötõdünk gyermekeink révén a Kármel Kuckó, a baba-mama klub kap-csán, és a Kármel Családi Körön, vagyis a Játszóházon keresztül, jelen vagyunk,mint család is, a templomi hívõ közösségben, és ide szól a családanyai oldalróla meghívás, mint Világban Élõ Kármelita, a család teljes támogatásával.

A világban megélt hitünk összekapcsolódik a kármelita rendi közösségekkel,együtt vállalva és bekapcsolódva az egyház közös imádságaiba, megerõsítvehároméves ígérettétellel is. A családdal együtt próbáljuk élni az evangéliumiéletet, fáradozva az evangéliumi tökéletességen. A középpontban az imádságosélet és a hármas lemondás áll: a tisztaság, a szegénység és engedelmesség. Úgylehetünk boldogok, ha az isteni életbõl részesedünk, nem pedig úgy, mint azta földi, világi élet sugallja. Tisztaság abban az értelemben, hogy Istent szeretjükmindenek felett, másokat pedig azzal a szeretettel, amellyel Isten szereti õket,(„Boldogok a tisztaszívûek, mert õk meglátják Istent” v.ö. Mt 5). Szegénységabban az értelemben, hogy lehetõségünk van az önátadásra és lemondásra.Az anyagiak az értékrendünkben hátrébb szorulnak, persze ez nem nincstelensé-get jelent. Az ajándékot átvenni ugyanis csak az tudja, akinek üres a keze. Az en-gedelmesség által pedig mindig készen kell állunk arra, hogy kövessük az Úrindíttatásait, amelyet a rendi elöljárón keresztül ad tudtunkra; nyitottan élünkIsten akaratára.

Életünket megpróbáljuk átitatni apostolkodással is, egy emberi és közösségilégkörben, hiszen nem csak önmagunkért, hanem másokért is tudnunk kell élni.Így mélyebb lesz közös életünk Jézussal. Elõttünk járnak ebben a nagy szentek,akár a Szûzanya, mint a máriás élet tükre, vagy a kármelita szentjeink is, akikrõlmindig példát vehetünk, és útmutatást kaphatunk.

Mindezek mellett, az évek során meg kell tanulnunk egymás teljes elfogadását,a teljes elkötelezettséget, hûséget, valamint azt, hogy mindig Isten jelenlétébenlegyünk. Istent szolgálni mindig és mindenhol lehet. A cél a mindennapokban az,hogy nem gyõzni, nem felülkerekedni akarjunk a társunkon, gyermekeinken,hanem megérteni a másikat, a szeretet parancsával irányítva. „A nap ne menjenle a ti haragotokkal” (Ef 4, 26) Gyakorolnunk kell még nagyon sokat, hogy min-denért hálát tudjunk adni, a jóért és a rosszért egyaránt, azzal a bizalommal, hogyIsten mindent a javunkra adott. Életünk nem lesz könnyebb, ha Istenhez kötjük,de ígérete, hogy majd ott leszünk örömében is, ha kitartunk mellette – mindenértkárpótol.

Pongrácz család(Gyõr)

ERRÕL-ARRÓL 57Kármel 2009/1-2

ERRÕL – ARRÓL

A megszentelt élettel és az Istennek szentelt élettel kapcsolatban szeretnék párgondolatot megosztani veletek. Egyáltalán nem a teljesség igényével, azt mármegtették elõttem mások, inkább gondolatébresztõt szeretnék adni, amivel aztánlehet egyetérteni, vagy nem.

Gyakorlatilag a két fogalom között egy teológia szemléletmódbeli különbségvan: kire-mire esik a hangsúly? Istenre, vagy Én’-rám, az egyénre? Ki a lényege-sebb cselekvõ? Isten, avagy az ember? Nyilván mindegyik esetben fontos egyikis, másik is, csak éppen a hangsúlyok eltolódása okozta szemléletmódbelikülönbség jelenik meg a megfogalmazásban, no meg az életvitelben, szemlélet-módban, a megközelítésben, … vagyis a személy magatartásában.

A megszentelt életnél Isten cselekvésére esik a fõ hangsúly, ahogyan Jézusmondja „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” hiszena szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy Jézus az életétadta értünk, amikor még ellenséges érzületûek voltunk (hogy Jánost és Páltegyszerre idézzem). Szent Páltól tudjuk, hogy Isten szeretete kiáradt a szívünkbea nekünk adatott Szentlélek által. Ebbõl a felismerésbõl fakad aztán a morál,a cselekvés, hogy mennyibe kerültem Én és mindenki Istennek, mennyire szeret,és az Õ szeretete átölelve felkarol, átjár és magáévá tesz, önmagába alakít: meg-szentel. Ennek az alapvetõ felismerésnek a visszhangja a hit és az abból fakadócselekvõ, Istenben bízó szeretetre törekvõ élet. A fõszereplõ Isten, az emberpedig, mint megváltott és hálás teremtmény, válaszol.

Az Istennek szentelt életnél az ember bizonyít, az ember áldozatáról van szóIsten felé. Az ember odaszenteli az életét, idejét, mindenét Istennek. Nagyonkomoly áldozatok jutalmául várja a megérdemelt boldogságot egy önfeláldozóélet végén.

Elgondolkodtató Szent Terézia anyánk tanítása e tekintetben a belsõ várkas-télyról, – nem kívánok egyenes analógiát állítani, csak, mint mondottam, elgon-dolkodni – ugyanis azt tanítja, hogy az elsõ három lakásban komoly feladat jutaz embernek, míg a negyedik a nyugalom lakásától egyértelmûen és egyre inkábbÕ Szent Felségéé a fõszerep, egyre inkább az Õ kezébe kerül a kormányrúd,az irányítás.

ÉLET AZ ISTEN TENYERÉN56 Kármel 2009/1-2

vetélésem, jelenleg nyolcféle betegséggel kezelnek. Egy éve elvesztettem (a föl-di) édesanyámat. Egyéves volt a gyermekem, amikor élet-halál között lebegett,az intenzívosztályon gépekkel tartották életben. Meggyógyult. Soha nem kutatoma miértekre a választ. Alázattal elfogadom, és tudomásul veszem az Isten akara-tát, bármi legyen is az. Testi vagy lelki szenvedés során nem szoktam elkesered-ni, és mindig alázattal viseltem és viselem a rám mért terheket (keresztet) a bû-neim bocsánatáért és engesztelésképpen. Megköszönöm a szenvedést is ugyan-úgy, mint az örömet, mert a szenvedés elviselése erõsíti a lelket, és próbára tesziaz Istenbe vetett hitet. Naponta felajánlom, és Isten kezébe helyezem az életem,és mindent, ami a földi életben körülvesz. Tárgyakat, személyeket, szeretteimet,családomat, házasságomat egyaránt, örömöm, bánatom, szenvedésem és minde-nem, amim van.

Isten volt, van, és lesz! Az életünk Isten ajándéka. Õ az egyetlen, aki bármitmegtehet, hiszen a hatalma végtelen. Õ az, akiben az ember soha nem csalódik.Õ az, akinek halálunk óráján számot kell adnunk minden tettünkrõl. Nagyon fon-tos, hogy ne távolodjunk el Istentõl a földi életünk során. A lelkünkbe és a szí-vünkbe gyûjtsünk minél több kincset. Az élet múlandó, és vele együtt minden,ami minket körülvesz, egy csapásra eltûnik mellõlünk a halálunk pillanatában.Az lesz az a perc, amikor az ember rájön arra, hogy esetleg teljesen feleslegesdolgokra pazarolta az életét (abban az esetben, ha csak a földi jólét volt az életeértelme). Halálunk után személyesen állunk oda Isten elé, hogy számot adjunkföldi életünkrõl. Elkövetett bûneinkért ott senki mást nem okolhatunk többé, min-denkinek a saját tetteiért kell felelõsséget vállalnia.

Én elsõáldozó voltam, amikor úgy döntöttem, hogy az egész életemet azIstennek ajánlom, és az Õ kezébe helyezem a sorsomat. Ezt a döntésemet egycseppet sem bánom, hiszen hol lehetne jobb helye az ember életének, mint a min-denható jó Isten tenyerén! Bízom benne, hogy a családom is képes lesz a sorsáta jó Istenre bízni, ha én már nem leszek velük. Egyébként én naponta az Istenrebízom az õ sorsukat is, akárcsak a magamét.

Bóka Attiláné

59Kármel 2009/1-2 ERRÕL-ARRÓL

És most nézzünk bele jelen korunk nem éppen mûvészi világának jeleneteibe.Ifjú titánok hatalmas önbizalomtól duzzadó arcképcsarnokában megyek. A negye-dik x-et talán egy sem érte el, de a másodikat is alig haladták meg. Bizonyítaniakaró tekintetek, valójában magányos erõgépek, eladósító, mindenkit rászedniakaró intézmények feledésre ítélt hõsei döntenek családok, életek felett. Vajonmennyire ismerõsek egy édesanya aggodalmai egy beteg gyerek felett, vagy egyapa felelõssége a családja megélhetéséért, holnapjáért? Teljesítenek, bizonyíta-nak. De kinek és mit? Szeretnek? Remélem! Erõtõl duzzadó vasgyúrók, tökéle-tes idolok mindenütt, s közben kiszorulóban van a család, az öreg, a beteg márnem érték, hanem selejt, s kiszorulóban az igazi mûvészet, kiszorulóban az igaz,a szent, a jó, és a szép: mindaz, ami Istenre mutat, de tolakszik, nyomakszik a ha-szon, a precíz végrehajtás, kivitelezés és könyörtelen behajtás, a hasznosság,a teljesítmény: az anyag.

Hiszem, hogy a kereszténység újra meg újra fel fogja mutatni Jézus Krisztusarcát, megtermékenyítve az emberiség életét, ellene mondva a bûnnek, s az Úrszeretete újra meg újra átragyog az arcokon, a tekinteteken, átsugárzik az embe-ren és keze mûvein, kapcsolatain, s tettein és Isten megszentelõ tevékenysége fel-tartóztathatatlanul halad a teljes beteljesülés felé.

fr. Pál

Rembrant fiatalkori önarckép Rembrant öregkori önarckép

58 ERRÕL-ARRÓL Kármel 2009/1-2

No de nézzünk egy kissé a mûvészet világába, ott hogyan is mennek a dol-gok! Két, úgy gondolom, a legtöbbek által ismert mûvészt szeretnék például hoz-ni. Egy szobrászt és egy festõt. Michelangelót és Rembrandtot. Mindkettena nagy többség és a szakma által is elismerten zseniális tehetséget kaptak Isten-tõl, és bizony megállták a helyüket az idõ kemény rostáján!

Ifjú korukban fantasztikus precizitással dolgozták ki mûveiket, bizonyítvaa világ és önmaguk elõtt is! Élvezettel vették birtokukba az anyagot és jelenítet-ték meg általa szellemi mondanivalójukat. Ifjúi erõtõl brillírozva kerültek kikezeik alól a szebbnél szebb alkotások, rágyönyörködve a precizitás finomságá-ra és szépségére. A részletek hatalmas gazdagságával és érzékenységével dolgoz-tak. Példaképpen hoznám Michelangelo ifjúkori Pietáját – húszegynéhány évesenfaragta (ki!) – és Rembrandt önarcképét, illetve idõskori munkáikat ugyanebbena témában. A zsenialitás már itt fénylik és ott ragyog, s mennyire áttevõdteka hangsúlyok! Idõsebb korukra egyre inkább háttérbe kerülnek a részletek, egyreegyszerûbbek és egyre kevesebbel mondanak el legalább annyit. Vagyis érnek, ésbeérik mûvészetük. A tartalom az idõsödõ ember bölcsességével és tapasztalatá-val gazdagodik, és az ifjúi ráérzés beérik. (Sajnos a lehetõségek nem engedik megés a reprodukciók is hagynak maguk után némi kívánnivalót, de azért láthatóa különbség.) Vegyék most már át a szavak helyét a képek, bár eredetiben lennea legjobb szemlélni õket.

Michelangeloöregkori Pieta

Michelangelo ifjúkori Pieta

PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA 61Kármel 2009/1-2

„…a hitben, amely éppúgy a tiétek is, mint az enyém, kölcsönösen megvigasztal-hatjuk egymást.” (Róm 1,12)

Számomra fontos a közösség és annak összetartó ereje, ahol mi, testvérek,a hitben egymást megvigasztalhatjuk. Elmondhatjuk egymásnak nehézségeinket,együtt érezhetünk, és segíthetünk, imádkozhatunk egymásért. Jézus is azt akarta,hogy közösségben éljük meg hitünket. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy közösség-ben tudjuk megélni hitünket!

„Isten Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött.” (Róm 2,16)Ítél, de személyválogatás nélkül, teljes igazságban lát bennünket, és aszerint

ítél tetteink felett. Sokan mondják: Isten irgalmas, nekem mindent megbocsát.Igen, Õ irgalmas, de ez egyáltalán nem zárja ki, sõt feltételezi az õszinte bûnbá-natot, és az Õ törvényei, a szeretet törvénye szerinti életre való törekvést. Kérjüka Mennyei Atyát, adjon nekünk õszinte bûnbánatot és törekvést!

„Õ a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéretugyanis így szólt: Ilyen lesz nemzetséged.” (Róm 4,18)

Ábrahám – aki majdnem száz esztendõs volt és felesége, Sára, szintén igenidõs, akinek már „elapadt a méhe” –, hitt Isten szavában, bár emberileg ez lehe-tetlen volt. „Amint az ég csillagai megszámlálhatatlanok, ilyen lesz nemzetségedis” (Ter 15,5). Ábrahám hite hatalmas, példaértékû a ma élõ embernek, mert csakhitünk szolgálhat megigazulásunkra. Kérjük a Mennyei Atyát, adjon nekünk igazhitet!

„Még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésbõltürelem fakad…” (Róm 5,3)

Pál apostol a szenvedést a megigazulás gyümölcsei között sorolja fel. Krisz-tus meghalt a bûnösökért, halkan szenvedett, akkora szeretet volt Benne, hogyodaadta magát értünk, amikor még bûnösök voltunk. Akkor mi a mindennapja-inkban, ha megbántás ér bennünket vagy fáradtak vagyunk, de a testvérünkneksegítségre van szüksége, akkor nem tudunk eltûrni sokszor egy kis nehézséget?Kérjük a Mennyei Atyát, adjon erõt a nehézségek elviseléséhez!

„Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetérõl, hogy Krisztusmeghalt értünk, mikor még bûnösök voltunk.” (Róm 5,8)

Hogyan lehetséges az, hogy értem, már akkor, amikor még bûnös voltam,meghalt Krisztus? Képes volt önmagát feláldozni értem? Nehéz megérteni, az ér-telmemmel nem is tudom felfogni, itt a szívemet kell megnyitni, hogy be tudjamfogadni Jézus határtalan szeretetét. Elmegy a végsõkig, hogy engem megment-hessen a kárhozattól, a lélek halálától. Kérjük a Mennyei Atyát, segítsen megnyit-ni a szívünket, hogy be tudjuk fogadni a Szeretetet!

60 PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA Kármel 2009/1-2

PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA

Elmélkedés a római levél olvasása közben

„Ma ismét apostoli módon kell hirdetni az evangéliumot egy összetett világ-ban. Mintha a mai kor hasonló lenne a kétezer évvel ezelõtti állapotokhoz. Újraszükség van a tiszta tanításra és a jó lelkiismeretre, a közösségre és az egymásiránti õszinte szeretetre. Ezt, ahogy az elmúlt húsz évszázad is megmutatta, nemadhatja meg más, csak az, akit Pál is Urának és Megváltójának ismert el, a Feltá-madt Jézus.” (XIV. Benedek pápa)

Pál, Ábrahám vérébõl, a Benjamin törzséhez tartozó zsidó családból származik.Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a komoly farizeusi hagyományokat elsajátít-sa. Amíg az Úr nem részesítet-te õt abban a különlegeskegyelemben, hogy látta éshallotta a feltámadt Krisztust,addig üldözte a keresztényegyházat. Még az elsõ vérta-nú, István megölésében isszerepe volt. Ezután élete gyö-keresen megváltozott. A ke-resztények üldözõjébõl JézusKrisztus apostola lett. Mind-végig azon fáradozott, hogyminden ember „új teremt-ménnyé” legyen.

Pál apostol Rómaiaknak írtlevelén elmélkedve szeretnémmegosztani gondolataimat azolvasókkal. Az apostol levelé-ben részletesen tanít Krisztusmegváltó mûvérõl, a megiga-zulásról, amelyre minden né-pet egyformán meghívott.

PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA 63Kármel 2009/1-2

a levél eligazíthat, segít megtalálni az Istennek tetszõ életre vezetõ utat. Már azelsõ: „Adjátok testeteket élõ, szent, Istennek tetszõ áldozatul.” (Róm 12,1)

A test itt az egész embert jelenti. Ha felajánljuk magunkat Istennek, ahogy Pálapostol tanácsolja, akkor már nem mi magunk leszünk önzõ életünkben az elsõk,nem maradunk meg magunknak, hanem az Úréi leszünk, Aki kegyelmi ajándéka-it bennünk ki tudja munkálni, mert csak az önként felajánlott lélekben teszi eztmeg, tudjuk, Õ nem tolakodó. Szeretni akar, de ahhoz meg kell nyílnunk elõtte.

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,10)Pál apostol a Szeretet himnuszában (1Kor 13) elmondja nekünk, hogy milyen

a szeretet. Azt írja, törekedjünk a szeretetre. De hogyan erõsödhet meg bennem aszeretet? A szeretet fõleg akarati döntés, ebben a szeretetben nem az érzelemé azelsõbbség. Akkor nekem dönteni kell, akarom, vagy nem akarom? Fontos lehet,hogy milyen a hozzáállásom. Kétes lelkülettel nem lehet jól dönteni, mert úgy vá-laszthatjuk a rosszat, ami visszahúz a lelki életünkben. Kérjük a Mennyei Atyát,hogy tanítson meg bennünket szeretni!

„…aki eszik, az Úrra való tekintettel eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki vi-szont nem eszik, az Úrra való tekintettel nem eszik, és õ is hálát ad az Istennek.”(Róm 14,6)

Számomra sokáig nehéz volt elképzelni, hogy nemcsak egyféle jó van, tehátamit én tartok jónak, csak az a jó, gondoltam. Milyen jó, hogy Pál apostol meg-mutatta nekem, hogy többféle jó is van. Az is jó lehet, amit a másik ember tesz,bár én nem látok pillanatnyilag benne semmi jót. A lényeg, hogy szeretettel for-duljak testvéreim felé, nem fontos mindig mindent megértenem.

„Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.” (Róm13,12)

Sötétségben lenni, szerintem, azt jelenti, hogy nem az igazságban élek. Nemakarom látni magamat úgy, ahogy vagyok. Felveszem az álarcot és játszom. Sö-tétségben élek addig, amíg nem hiszem, hogy Isten szeret engem, végtelen irgal-ma még nem fénylik fel elõttem. De amikor elkezdem gyakorolni hitemet, felve-szem a szentségeket, imádkozom, és hálát adok mindenért Istennek, az önmegta-gadásban megélem Jézushoz tartozásomat úgy, hogy a hétköznapokban Érte fel-veszem a kereszteket, amit kapok, gyakorolom a szolgáló szeretetet, akkor már avilágosság fegyvereit ölthetem magamra.

Nóra(Székesfehérvár)

PÁL, MINDEN NÉP APOSTOLA62 Kármel 2009/1-2

„Közben azonban adatott a törvény és vele szaporodott a bûn. Amikor azon-ban elhatalmasodott a bûn, túláradt a kegyelem.” (Róm 5,20)

Azáltal, hogy túláradt a kegyelem – ami Isten ingyenes ajándéka az embernek–, örülhetünk, mert van bûnbocsánat. Isten kegyelme, az Õ jóságos akarata az örökélet kapuit nyitja meg elõttünk, és ezt még bûneink áradata sem képes megakadá-lyozni. Kérjük a Mennyei Atyát, árasszon el kegyelmével minden jóakaratúembert!

„Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élünk is.” (Róm.6.8.)Meghalni számomra annyit jelent, hogy Isten kegyelmébõl megélni semmisé-

gemet az Õ határtalan nagyságával szemben. Fáj, hogy megbántottam Istenemet,megszégyenülök elõtte, szeretném Õt jobban szeretni! Lassan rájövök, hogy azéletemben Isten nélkül semmit nem tudok tenni, hogy már nem az a fontos, amitén akarok, már nem akarok mást, már csak az a fontos, hogy Õ mit akar! Így meg-haltam magamnak, de még ennél jobban soha nem éltem, mert amikor elkötele-zem magam Neki, szabadnak érzem magam. Ezért úgy látom, hogy nem az a sza-bad, aki mindent maga akar megoldani – hiszen teher nehezedik a vállára, ésegyedül hordja -, hanem az a szabad, aki rábízza az életét Krisztusra, gyermekibizalommal átadja magát az Úrnak. Szerintem a legnagyobb ajándék önmagunk-tól megszabadulni. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy vezessen el mindnyájunkata Vele való közösségre!

„Elõbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsõ-üljünk.” (Róm 8,17)

A fogadott fiúság lelkét akarja adni nekünk az Atya, tehát Isten gyermekeilehetünk! Akkor Jézus testvérei is leszünk! Egy testvér osztozik a neki szánt ja-vakból és nehézségekbõl is. Jézus önként vállalta a szenvedést értünk. Akkoraz életemben elõforduló nehézségeket is Jézussal együtt kell hordoznom. Kérjüka Mennyei Atyát, hogy tudjuk méltón viselni keresztjeinket!

„Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Istenfeltámasztotta a halálból, üdvözülsz.” (Róm 10,9)

Azt gondolom, hogy a „száddal vallod” megfogalmazás nemcsak arról szól,hogy beszélek Jézusról, és szavaimmal megvallom, hogy Õ az Úr. Jó lenne, haa környezetünkben élõ emberek meglátnák rajtunk, cselekedeteinkben mindig ottlenne, hogy Jézushoz tartozunk. Hitünk által igazulunk meg, és így a szívekbennapról-napra meg kell újulnunk az Õ képmására. Kérjünk, mert: „Mindenki, akisegítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.”(Róm.10.13.)

A Rómaiaknak 12. levelében részletesen kifejti Pál apostol, hogy hogyan kel-lene Istennek tetszõ életet élnünk. Ha hiszem, hogy a Szentírás szavain keresztülIsten szól hozzám, és ha Isten akaratát keresem, akkor úgy gondolom, hogy ez

ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ 65Kármel 2009/1-2

nek mások baja iránt! Ön-zésük vakká teszi õket, ésmegöli bennük a szerete-tet, amivel fájdalmat okoz-nak számodra. Az ostor-csapások által felszagga-tott tested fájdalma semvolt olyan keserves, mintezeknek az érzéketlensége,sõt gyûlölete.

Uram, add, hogy so-kan legyünk, akik ezekérta fájdalmakért engeszte-lünk. Úgy szeretnék eb-ben a sötétben lámpás len-ni, és utat mutatni a Tégedkeresõk számára. Addmeg, Jézusom, hogy sohane lehessek közömbösmások baja iránt, segítsé-get, vagyis a Te szeretete-det tudjam nyújtani a baj-bajutottnak. Ezért nemmindegy, hogy mit és ho-gyan látok meg! „A testedvilága a szemed. Ha sze-med ép, egész tested világos. De ha szemed rossz, egész tested sötét” (Lk 11,34).Bizony, nem mindegy, milyen szemmel nézem a világot, mert ha ítélkezõ szemmelnézek, nyugtalan lesz az életem, és másokat is nyugtalanságba taszítok, ami a bûnforrása lehet. Az én feladatom, hogy a szeretet szemével lássak, békét és nyugalmatsugározzak környezetemre, mert ezzel tehetek boldoggá másokat, és így enyhíthe-tem fájdalmaidat, Jézusom.

Akit érettünk tövissel megkoronáztak:

Pilátus a zsidók zsarolására kimondta az ítéletet, és átadott a katonáknak, ó Jé-zusom, akik embertelen módon gúnyt ûztek veled. „Bíborba öltöztették és tövis-bõl font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvöz légy, zsidók kirá-lya!” A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak elõtte”(Mk 15,17-19). Borzasztó fájdalom lehetett a töviskorona, de szó nélkül tûrted, és

ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ64 Kármel 2009/1-2

ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ

Elmélkedések a Rózsafüzér titkairól

II.Fájdalmas olvasó.

Aki érettünk vérrel verítékezett:

Jézusom, te az utolsó vacsora után kimentél a Getszemáni kertbe, hogy vir-rasszál és imádkozzál. Imádkoztál, és felkészültél a rád váró gyötrelmekre, merttudtad, hogy mi vár rád. Ezért mondtad: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet”(Mk 14,34). Borzasztó gyötrõdéseken és szenvedéseken mehettél át ezen az éj-szakán, hogy magadra vedd a mi bûneinket, és felvihesd a keresztre, a mi szaba-dulásunkért a bûn hatalmából. Mindez olyan gyötrelmekkel járt, hogy véred ve-rejtéke kellett ahhoz, hogy ezt a vállaidra vedd. De még ezek között a gyötrelmekközött is példát akartál adni nekünk, hogy mindég imádkozzunk és soha ne a mi,hanem az Atya akaratát keressük. „Abba, Atyám! – fohászkodott. – Te mindentmegtehetsz. Vedd el tõlem ezt a kelyhet. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, ha-nem ahogyan te” (Mk 14,36). Ezeket a szavakat minden kereszténynek meg kel-lene tanulni, és mindennap elismételni, mert ezek vezetnek az üdvösséghez.

Meg kell tanulnunk az Atya akarata szerint élni, felvenni saját keresztünket,és nem menekülni a fájdalom elõl, legyen az testi vagy lelki. Még a fájdalmak kö-zött is az Õ akaratát kell keresni és vállalni. Mert mi ez a kis földi élet az örökélethez képest? Örüljünk ezeknek a fájdalmaknak, mert ez tisztulás. Oly sok min-dent elvisel az ember az életben különbözõ célokért, hát pont az örök életért nemakarunk szenvedni? Azt hisszük, hogy azért nekünk nem kell tennünk semmit?Jézus megváltott minket, átvállalva a nagyobb részt, amire mi nem lettünk volnaképesek, de a ránk esõ részt meg kell tennünk. Ez pedig nagyon kevés, csak egyigenbe kerül a mennyei Atya felé.

Akit érettünk megostoroztak:

Jézusom, milyen hatalmas lelkierõ kellett ahhoz, hogy szó nélkül tûrd az os-torcsapásokat? Mert nem kiabáltál, nem átkozódtál, hanem csendesen, szeretettelvállaltad a szenvedést. Tudtad ugyanis, hogy az Atya most ezt akarja tõled, ígyválthatsz meg bennünket. De még jobban fájhat Neked azt látni, hogy a magukatkereszténynek valló embe-rek, milyen hitehagyottak lesznek, és milyen érzéketle-


keresztet is. De nem, mi ezt nem tesszük, mert önhittségünk és önzésünk ezt nemengedi! Nem akarjuk elismerni kicsiségünket, és a szabadság leple alatt egyre na-gyobb rabszolgaságba süllyedünk.

Jézusom, te egyszer végigvitted a keresztet azon a hosszú úton, hogy megszaba-díts minket ettõl a rabszolgaságtól, de mi nem, vagy csak nagyon nehezen élünkezzel a lehetõséggel. Kérlek, nyisd fel a szemünket, hogy belássuk, mennyivel köny-nyebb a keresztút, ha azt egyesítjük a tiéddel, hogy csak ez az út vezet a szabadság-ra, mert csak így szabadulhatunk meg a bûn kétes örömöket nyújtó szolgaságától.

Akit érettünk keresztre feszítettek:

„Õ maga vitte keresztjét, míg odaérkezett az úgynevezett »Koponya-helyhez«,melyet héberül Golgotának hívtak. Ott fölfeszítették õt s vele együtt másik kettõt két-felõl, középen pedig Jézust” (Jn 19,17-18). Jézusom, te önként vállaltad ezta szenvedést, a gyötrõ kínokat, a megaláztatást, hogy bûnözõkkel egy sorba számít-sanak. Micsoda hatalmas szeretet ez, amely minden emberért feláldozza magát,még bíráiért és hóhéraiért is! Drága Jézusom, a te szereteted annyira nagy, hogy át-öleli az egész világot, és szen-vedésed árán megmenti azt.Keresztedre Pilátus ezt íratta:„Názáreti Jézus, a zsidók ki-rálya” (Jn 19,20). De nem jólíratta, mert Te nem csak a zsi-dók királya vagy, hanem azegész emberiségé. Te aztmondtad a kereszten: „Szom-júhozom.” (Jn 19,28)! De tud-juk, hogy nem italra szomjaz-tál, hanem együtt érzõ szere-tetre! Tudtad ugyanis, hogynagyon sok hálátlanság ésgyûlölet fog érni még az elkö-vetkezendõ korokban is, deéppen ezért vállaltad a meg-váltás fájdalmait.

Utolsó szavad ez volt a ke-reszten: „Beteljesedett.” (Jn19,30)! Igen, beteljesedettmegváltásunk, az Atya akarata,és mi megmenekültünk a Te

ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ66 Kármel 2009/1-2

nem csak a testi fájdalmat, ha-nem a megaláztatást is. Eltûrtedszeretetbõl, hogy megmentsminden embert, még kínzóidatis. Mert Te valóban király vagy,ég és föld királya, aki ítélkeznifog jó és rossz fölött. Hatalmad-ban lett volna, hogy megmentsdmagad, de Te irántunk való sze-retetbõl vállaltad a fájdalmat ésa megalázást.

Jézusom, én elismerem ki-rályságodat, és lábad elé boru-lok, de nem úgy, mint a kato-nák. Én mindezt szeretetbõl te-szem, hogy enyhítsem fájdal-maidat, amit a bûnök okoznakneked. Te igazságos uralkodóvagy, és minden bûnös, akimegbánja tetteit, Nálad irgal-mat talál. Add nekem kegyel-medet, ó Uram, hogy hû alatt-

valód legyek, és a Te tanításod szerinti tanúságtevõ életet élhessek, hogy orszá-godat hirdessem egész életemmel. Mert ez a gyönyörû ország itt van közöttünk,de bûneink eltakarják szemünk elõl. Pedig milyen szép lenne, ha minden emberészrevenné, és igaz polgára lenne ennek az országnak!

Aki érettünk a keresztet hordozta:

Miután gúnyt ûztek belõled, Jézusom, vállaidra tették a keresztet. Agyongyö-tört, fáradt testednek borzasztó lehetett ez a súly, de Te szó nélkül válladra vet-ted, és elindultál arra a halálos útra. Fáradt testednek borzasztó volt a kereszt sú-lya, mert azt még a mi bûneink is nyomták. Ezen felül még hallanod kellett a fel-dühödött tömeg szidalmait, pedig nemrég még királyként ünnepelt ugyanez a tö-meg. De a tömeg gyáva és manipulálható, amit a vezetõk ki is használnak a ma-guk javára. Áldott legyen az, aki így is kitartott melletted, és fájdalmas szeretet-tel kísért ezen az úton.

Mi is hordjuk keresztünket mindannyian, de menynyivel könnyebb ez a ke-reszt, mint amilyen a tiéd volt, Uram! Mégis, hányszor zúgolódunk és menekü-lünk, pedig ha õszinte szívvel hozzád fordulnánk, Te megkönnyítenéd még ezt a


AZ ARANYBÁNYA

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan gazdag és bölcs király, amilyen semelõtte, sem utána nem létezett széles e nagyvilágon. Országa olyan hatalmas volt, hogymég a leggyorsabb lovasnak is egy kerek esztendõig tartott egyik végébõl a másikbajutni, kincseinek pedig nem volt se szeri, se száma. A király legdrágább kincse mégisegyetlen fia volt, akit mindennél jobban szeretett, legnagyobb öröme pedig alattvalói-nak békéje és boldogsága.

A király bölcs és szeretõ kormányzása alatt az emberek békés, nyugodt életet él-tek. Boldogságuk azonban nem volt teljes, mindig akadt valami, ami hiányzott, vagyami másként is lehetett volna. A legelégedetlenebbek azok voltak, akik a távoliÉrchegység aranybányájában dolgoztak. Talán nem is minden ok nélkül.

A bányászok már hajnalok hajnalán indultak dolgozni, amikor a Nap még föl semkelt, és sokszor csak akkor tértek vissza otthonaikba, amikor már az elsõ csillagokkezdtek megjelenni a nap utolsó fényeitõl elbúcsúzó égbolton. Lent pedig, a bányában,ahol életük nagy részét töltötték, az élet bizony nem volt aranyból. A nemes fém nemfürtökben lógott, hogy csak össze kellett volna szedni, hanem a kemény sziklában voltelrejtve. A kõ pedig féltve õrizte drága kincsét, nehezen engedte, hogy bárki is elrabol-ja tõle. A csillogó portól bearanyozott sziklákkal való küzdelem nehéz és kimerítõ volt.A csákányok keményen dolgoztak, a kõ szikrákat vetve pattant, a bányászok testén pe-dig patakokban folyt a veríték. A fáklyák fényétõl gyengén megvilágított sötét alagu-takban meleg és fülledt volt a levegõ, a bányászok gyorsan kimerültek a megerõltetõmunkától. Ezért gyakran abba kellett hagyni a munkát egy kis idõre, hogy megpihen-jenek. Ilyenkor mindig magukról és keserû sorsukról esett a szó.

– Reggeltõl estig itt robotolunk, mint az állatok. És miért?– Hogy mások jól éljenek. A mi verítékünkbõl! – És mit kapunk érte fizetségül? Nem lehet belõle meggazdagodni! Életünk végé-

ig nyomorogni fogunk!– Bezzeg a király! Mit törõdik õ velünk? Fényes palotában él, lakmározik,

nagyokat mulat. – Megteheti, hisz ez az egész töménytelen arany mind hozzá megy, az õ kincstá-

rát tölti meg, nem a mi lyukas zsebünket!Ily módon beszéltek egymással az elkeseredett bányászok. Pedig csak részben

volt igazuk. Valóban sokat és keményen kellett dolgozniuk, de azért nem is volt

68 ÚT A MENNYEI HAZA FELÉ Kármel 2009/1-2

véred árán! Be lett mutatva az egyetlen örök áldozat! Erre az áldozatra kérlek,Uram, hogy adj erõt a világ kellemesnek látszó csábításait legyõznöm, hogy min-dig felismerjem a helyes utat, hogy együtt érzõ szeretettel fordulhassak embertár-saim felé (leginkább a szenvedõk felé), mert bennük téged szeretlek.

Akit te, Szent Szûz, holtan karjaidban tartottál:

Fájdalom, sírás és jajgatás, meghalt az igaz a bûnösökért! Meghalt, levettéka keresztrõl, és Édesanyja ölébe tették, hogy még egyszer magához szorítsa gyer-mekét, azt a gyermeket, akit angyal jelzett elõre, aki soha bûnt nem követett el.Drága Anyácskám, ez az égetõ fájdalom lelkedben és szívedben iszonyú kín lehe-tett, de te belenyugodtál Isten akaratába. Ölelted gyermeked, sírtál, borzasztó kíno-kat éltél át, mégis békesség áradt körülötted. Ölelted Fiadat, nem átkozódtál, nemszidtad gyilkosait, nem gyûlölted elítélõit. Most már csak el kell temetni Fiadat!Aki levette a keresztrõl és az öledbe tette Õt, ezt meg is teszi. Ez a jóember

arimateai József, aki bátranelkéri a testet, és gondosko-dik róla. Nem viszik messze,de ez a menet nagyon szomo-rú és szótlan, csak a néha fel-törõ sírás hangja hallatszik.

Ha belegondolok, hogya te fiad, Anyácskám értemis meghalt, nagyon szomorúleszek. Hiszen az én bûneimis hányszor megbántják Õt,hányszor érezhet keserûségetaz én hûtlenségem miatt!Ó Anyácskám, szeretnékegyütt érezni, és azonosulniveled ebben a fájdalomban,hogy megtisztulhassak, hogymegtanuljam az igazi szere-tetet. Szeretném magamatátadni a teljes és önzetlenszeretnek, az igazi csendesbûnbánatnak, hogy SzentFiad sírja elõtt valljam megbûneimet.

fr. Béla

AZ ARANYBÁNYA 71Kármel 2009/1-2

Sokan azt kezdték mondogatni róla, és ezt szemére is vetették, hogy öntelt, nemakar leereszkedni az õ szintjükre, mert alacsonyrendûnek tekinti õket, ezért nem vál-lal velük közösséget. Mások meg azt állították, hogy félkegyelmû, ezért danolásziknaphosszat oktalanul és viselkedik ilyen furcsán. Egyre többen látványosankerülni kezdték társaságát, és sajnálkozva legyintettek rá, amikor énekelni hallották,vagy másokat is jó kedvre próbált deríteni. Csak kevesen voltak azok a bányászok,aki felismerték, hogy az idegen sem nem bolond, sem nem beképzelt, sokkal inkábbbennük van a hiba. Véleményüket azonban nem merték hangoztatni, nehogya többi bányász õket is kiközösítse fiatal társukkal együtt.

Az egyik este, amikor fáradtan és kimerülten már éppen hazamenni készültek, ésa bánya kijáratánál ismét a bányászélet nehézségeirõl beszélgettek, az egyik hangadóbányász egy olyan hírrel állt elõ, amely a kedélyeket jó alaposan felkorbácsolta.Azt állította ugyanis, hogy bizalmasan hallotta valakitõl – aki nem más, mint a királyudvarmesterének második unokatestvérének anyósának harmadik szomszédjánakaz ismerõse –, hogy az általuk kibányászott aranyból a király éppen egy harmadikpalotát építtet magának és a fiának; egy olyan kacsalábon forgót, amilyent még nemlátott a világ! A hír nagyon felháborította az amúgy is dühös bányászokat. Hiába pró-bálta meggyõzni õket idegen társuk, hogy a király nem hogy harmadikat, de még csakmásodik palotát sem szándékozik építtetni magának, meg sem hallgatták.

– Holnap elindulunk a királyhoz –volt az általános vélemény. – Elme-gyünk, és addig vissza nem térünk,amíg vissza nem kapjuk az aranyunkat!A mienk az, mi dolgoztunk érte, nem õ!Ha nem akarja visszaadni, akkor….

Erre az utóbbi eshetõségre nem voltteljes az egyetértés. Az egyszerû mun-kabeszüntetésétõl egészen a palota fel-gyújtásáig a legkülönbözõbb lehetségesmegoldások hangoztak el. Éppen ezértmég betértek a legközelebbi kocsmába,hogy pontosítsák a harci tervet, és erõtgyûjtsenek a következõ küzdelmekhez.

Másnap kora hajnalban útnak in-dultak nagy lelkesen, természetesennem a bánya, hanem a királyi palota fe-lé. Annyira izgatottak voltak, hogy ész-re sem vették, hogy fiatal társuk nemtart velük. Csak pár nap múlva, amikormár az Érchegységet is elhagyták,akkor tûnt fel hiánya.

AZ ARANYBÁNYA70 Kármel 2009/1-2

olyan kevés az érte járó fizetség. Az igaz-sághoz viszont még az is hozzátartozott,hogy pénzüknek egy részét a bánya ésa házak közötti út mellett sorakozó kocs-mák valamelyikében szokták hagyni, aho-vá be-betértek, hogy szomjukat csillapít-sák, és új erõre kapjanak. „Ennyi nekünk isjár” – gondolták magukban, egy olyankimerítõ nap után, mint aminek már a vé-gére jártak.

Az egyik reggelen, miközben a bányafelé tartottak, egy új társ csatlakozott hoz-zájuk. Senki nem tudta honnan való, õ iscsak annyit mondott magáról, hogy mostköltözött ide egy távoli vidékrõl, és a bá-nyában szeretne dolgozni. Fiatal, jó kedé-lyû volt, szinte sugározta magából azörömet és a derût. „Majd elmegy a kedveodalent, a sötétben” – gondolták magukbana bányászok, és már mosolyogtak is enyhekárörömmel a bajuszuk alatt, elõre elképzelve, miként fog elszállni majd a fiatal-emberbõl ez az ártatlan, naiv jókedv.

Ebben viszont tévedtek. Az idegen lent a bányában is megõrizte jó kedvét,este pedig mosolyogva búcsúzott el társaitól, akik a megszokott kitérõvel indul-tak hazafelé.

– Nagyon fiatal, és sok benne az erõ; a kemény munka még nem törte megúgy, mint minket – vélekedtek a bányászok.

– Majd figyeljétek meg: egy hét sem fog eltelni, és úgy elillan belõle eza hetyke vidámság, mintha csak hírbõl ismerte volna.

– Akkor pedig õ sem fogja megvetni a kis kocsmai kitérõt!– De még mennyire, hogy nem! Majd úgy kell hazacipelnünk innen, el sem

fog tudni indulni! – nevettek kajánul a bányászok az egyik kocsma asztala körül.Eltelt azonban egy hét, kettõ, sõt, már egy kerek hónap is, és az idegen legény

kedélye mit sem változott. Reggelente õ volt az elsõ, aki a sötét bányába leeresz-kedett, esténként pedig az utolsó, aki abbahagyta a munkát. Naphosszat vidámanfütyörészett, dalolt, mindeközben azonban a kemény munka elõl sem tért ki.E tekintetben semmi kifogásuk sem lehetett ellene: nem csak a maga munkájátvégezte el lelkiismeretesen, hanem készségesen segített másoknak is, ha látta,hogy szükségük van rá. Ami zavarta a bányászokat új társukban, az a munkáhozvaló teljesen más hozzáállása volt: a mindig kitartó jó kedélye és az, hogy tovább-ra sem volt társuk sem a panaszkodásban, sem a kocsmai mulatságban.


Ekkor az egyik bányász össze-szedte a bátorságát, elõrelépett, mé-lyen meghajolt, majd reszketõ han-gon elkezdte mondani:

– Ó, legfelségesebb Urunk és Ki-rályunk, akinél bölcsebb és igazságo-sabb kerek e világon nincsen! Bocsás-son meg kegyelmes fölséged, hogymi, méltatlan alattvalóid, eléd meré-szeltünk járulni! Az aranybányátóljöttünk, és igazából… csak azt szeret-tük volna mondani…

A bányász elakadt, nem is tudtamár szegény, hogy a bocsánatkéré-sen kívül még mit is szeretnénekmondani a királynak.

– A bányából jöttetek? Az arany-bánya a fiamra tartozik, azonnal üze-nek neki, hogy jöjjön be – szólt mo-solyogva a király, és az egyik apródmáris elindult a királyfiért.

– Isten hozott mihozzánk, kedves barátaim! – üdvözölte a bányászokat a ki-rályfi, amikor röpke pár pillanat után máris az apja trónja mellé lépett.

A királyfi hangja olyan ismerõsen csengett, hogy minden bányász hirtelen fel-emelte tekintetét. Amint megpillantották a királyfit, szinte kõvé dermedtek a döb-benettõl. Minden erejük elszállt, egyetlen hang sem jött ki a torkukon, pedig illettvolna legalább válaszolni a szívélyes üdvözletre. De nem voltak rá képesek. Mertki mást ismertek fel a királyfiban, mint az általuk lenézett idegen bányásztársukat?!

– Úgy tudom, panasszal és kéréssel jöttetek a király elé. Adjátok csak elõbátran, mi nyomja szíveteket, mi az, amiben nektek segíthetünk? – szólt kedves,de határozott hangon a királyfi.

A bányászok csak némán rázták a fejüket, jelezve, hogy sem panaszuk, semkérésük nincs már. A király elõtt álló bányász ekkor térdre borult, és így szólt:

– Kegyelmes Urunk, te ismersz bennünket, és jól tudod, miben vétkeztünkellened és felséges atyád, a Király ellen. Ha kegyelmet találunk még szemed elõtt,kérlek, engedj haza bennünket, hogy életünk végéig rabszolgáidként szerénymunkánkkal neked szolgáljunk, és így jóvátegyük azokat a sérelmeket, amelye-ket Felségednek okoztunk!

A királyfi a bányászhoz lépett, felemelte, és magához ölelte.– Kedves barátaim! Én nem haragszom rátok, és atyám sem haragszik. Isme-

rem kemény életeteket, és tudom, hogy részben az felelõs azért a sötétségért,


– Jól mondtuk, hogy nem közénk való! Gyáva és áruló! Ha majd visszatérünk,egy fikarcnyi aranyat sem fog kapni, gürcöljön csak vidáman továbbra is úgy,mint eddig, ha lesz még hozzá kedve! – mondták a bányászok, és utána már nemis törõdtek vele.

A palota sokkal messzebb volt, mint ahogy gondolták. Még a fele utat sem tettékmeg, és a magukkal vitt élelem teljesen elfogyott, és már pénzük is alig maradt. Azonvoltak tehát, hogy szégyenszemre visszafordulnak, amikor mit láttak szemeik? Az elsõkanyar után, az út mentén egy friss kenyérrel megpakolt szekér állt, mintha csak rájukvárt volna! Néztek jobbra, néztek balra, gazdáját azonban sehol sem találták. Így hát ne-kibátorodtak, és mindenki annyit vett magához a kenyérbõl, amennyire szüksége volt.Két nap múlva egy újabb gazdátlan kenyeres szekér állt az út mentén a bányászokra vár-va, másik két nap múlva egy újabb és így tovább, amíg a király palotájához nem értek.

El nem tudták képzelni, hogy ki lehetett az, aki ilyen formában gondoskodott ró-luk. A kenyér viszont nagyon jót tett nekik; nemcsak éhségüket csillapította, hanemközben szívüket is megnyugtatta. Úgyhogy mire a palotához értek, szinte minden ko-rábbi indulatuk elszállt. Fel sem merültek többé bennük olyan furcsa ötletek, mint pél-dául a palota esetleges felgyújtása. Ezen a korábbi elképzelésükön egyébként magukis jót derültek, amikor áthaladtak az õrség udvarán, és látták az ott tartózkodó nagyszá-mú és jól felfegyverzett katonaságot.

A palotát már messzirõl észrevették, hiszen olyan vakítóan ragyogott, hogy méga Napot is elhomályosította csillogó fényével. Olyan volt, mintha tiszta színaranybólés csiszolt gyémántból lett volna az egész palota! Amikor azonban közelebb érkeztek,látták, hogy nem aranyból és gyémántból volt az felépítve, hanem valami egészenkülönleges anyagból, amit még soha nem láttak.

Hosszú, csillogó folyosókon, hatalmas, fényes termeken keresztül vezetettútjuk a királyhoz. Ahogy a nagy és fényes palotán keresztül mentek, egyre ki-sebbnek és nyomorultabbnak érezték magukat, olyanoknak, akik még csak arrasem méltók, hogy e fénylõ falak között haladjanak. Eszükbe sem jutottak mára királlyal szembeni korábbi vádaskodások, hiszen napnál világosabban látták,érezték, mennyire hamisak voltak ezek, mennyire csupán önzõ, gonosz szívükgyümölcse volt. Igen, mert a palota fénylõ falai egy olyan különleges kõbõl épül-tek, amelyek úgy tükrözték vissza a köztük áthaladó emberek szívébõl az igazsá-got, mint a legtisztább tükör szokta ezt tenni a beletekintõ ember képével.

A király a trónteremben várt rájuk. Szelíd, jóságot sugárzó arca volt, a bányá-szok mégis alig merték felemelni rá tekintetüket.

– Isten hozott benneteket! – üdvözölte õket a király. – Mi járatban errefelé?A bányászok lesütött szemmel, csendben álltak a trónszék elõtt, meg sem

mertek moccanni. Nagyon kellemetlenül érezték magukat, ezerszer jobban sze-rették volna most inkább a bányában a legkeményebb sziklát csákányozni.

– Mondjátok el nyugodtan, ne féljetek, ha már idáig eljöttetek! – bátorítottaõket a király.


soron nem is a királynak, hanem önmaguknak dolgoznak. A szabadon végzettmunka öröme pedig egy olyan kincs lett számukra, amely bearanyozta életük hát-ra levõ részét mindaddig, amíg végleg el nem hagyták az aranybánya vidékét,hogy a király és fiának boldog társaságában éljenek. És még ma is ott élnek, haközben meg nem haltak.

-T-(Illusztráció: Klesitz Piroska)

Kedves Gyermekek!Milyen érdekes dolog: miután visszatértek a királyi palotából, a bányászok

nem panaszkodtak többé a nehéz munkakörülmények miatt, pedig ezek mit semjavultak, sõt, talán még rosszabbodtak is, olyan értelemben legalábbis, hogytöbbet és keményebben dolgoztak, mint elõzõleg. Korábbi elégedetlenségükettehát nem kizárólag a munka nehézségei okozták! A királytól visszatérve a bányá-szok nem csupán zúgolódás nélkül viselték el a bányászélettel járó nehézségeket,hanem már önként vállalták azt; talán akkor lettek volna elégedetlenek, ha nemengedték volna meg nekik, hogy annyit dolgozzanak! Mert közben rájöttek arra,hogy minél többet dolgoznak, annál jobb lesz számukra, ha nem is most azonnal,hanem csak a késõbbiekben.

Milyen tanulságot vonhatunk le ebbõl? Például azt, hogy a boldogsághoz nemfeltétlenül szükséges az, hogy életünk mentes legyen minden nehézségtõl és szen-vedéstõl. Pedig gyakran mi is olyanok vagyunk, mint a mesebeli bányászok.Könnyen panaszkodunk, követelõzünk, mivel úgy gondoljuk, hogy valami meglé-võ hiány vagy szenvedés az oka annak, hogy nem vagyunk boldogok. Ilyenszenvedés lehet például a tanulással, munkával járó nehézség, a betegségek, egyroszszabb anyagi helyzet, ami miatt több mindent kell nélkülözni, a különféle csa-lódások, kudarcok, stb.

Jézus eljött közénk, hogy elmondja és életével is megmutassa, hogy ez nemegészen így van. Jézus, bár Isten Fia volt, részt vett a mi földi életünkben, magá-ra vállalta a mi szenvedéseinket és a kereszthalált. Ezzel azt is meg szerettevolna mutatni, hogy a szenvedés nem egy olyan fajta rossz, amit mindenáron kikell iktatni életünkbõl, hiszen nem is mindig lehetséges, hanem egy olyan rossz,amit ha – hozzá hasonlóan – hittel és szeretettel elfogadunk, abból valami nagyonnagy jó tud származni. Ezért is engedi meg õket a jó Isten.

A szenvedések olyanok, mind egy aranybánya. Nagy kincs rejtõzik bennük,amit, ha a szenvedés nehézségétõl nem ijedünk meg, „kibányászhatunk” a ma-gunk és mások javára. Úgy, miként egyik nagy költõnk, Babits Mihály írja egyikversében:


amelyben eddig éltetek. Ezért mentem el hozzátok, hogy e palota fényébõl egysugarat közétek is elvigyek. Örülök azonban, hogy most itt vagytok, és sajátszemeitekkel láthatjátok azt, amit korábban nem láttatok!

A bányászok e szavak hallatán megkönnyebbültek, és most már a királyfiszemébe mertek nézni. Látszott, hogy valóban nem haragszik, sõt, igen nagy sze-retettel tekintett rájuk.

– Van még valami, amit feltétlenül látnotok kell – mondta egy kis idõ múlvaa királyfi. – Gyertek velem, megmutatom nektek!

A királyfi kivezette a bányászokat a palota mögötti hatalmas kertbe, ahol– az évszázados fák között – ezer kis palota volt éppen épülõfélben.

– Ezek abból az aranyból épülnek – magyarázta a királyfi –, amelyet tibányásztok ki. Amikor majd lejár a bányában eltöltendõ munkaidõtök és a palo-ták elkészülnek, akkor birtokba vehetitek õket: mindenki a maga palotáját.Hiszen ezek nektek épülnek! Úgy, és abban az ütemben, amilyen mértékben ér-kezik a bányából a kitermelt arany.

A bányászok csak ámultak és bámultak. Erre bizony még legmerészebbálmukban sem számítottak. Ide megy tehát a drága arany, és nem a király kincs-tárába?

A bányászok még elidõztek egy ideig a királyfival a palota környékén, majdhazaindultak. Az indulás elõtt a királyfi bõséges élelemmel és egy kis zacskóarannyal látta el õket, hogy elegendõ legyen a hosszú útra, és nehogy ismét rá

kelljen szorulniuk a kenyeres szekerekre(amelyek, mondani sem kell, ugyancsak azõ gondoskodásából kerültek a bányászokútjába).

A bányászok teljesen megváltozva tér-tek vissza otthonukba. Nem vittek maguk-kal ugyan tömérdek aranyat, amitõl hirte-len meggazdagodtak volna, de szívükbenott volt valami abból a fénybõl és ragyo-gásból, amely a király palotájában átjártaõket. Attól a naptól kezdve vidámak és de-rûsek voltak még a legkimerítõbb munkaközben is.

Az aranybányában a munka ugyan to-vábbra is ugyanolyan nehéz maradt, mintkorábban, sõt, talán még nehezebb is lett,hiszen a bányászok sokkal többet és lelki-ismeretesebben dolgoztak, mint annak ide-jén. Most azonban szabadon és örömmelvégezték azt, hiszen tudták, hogy végsõ


Nem valószínû, hogy földi életünkben nekünk lesznek hasonló lelki kegyelme-ink, mint Szent Teréznek, de ez nem is annyira szükséges, hiszen a hitünk ésa Szentírás is ugyanezt mondja el. Elég tehát hinnünk Jézus és az Egyház tanítá-sának. A többit majd akkor fogjuk meglátni, amikor földi életünk befejeztével,remélhetõleg mi is megérkezünk mennyei hazánkba. Addig sem kell viszontszomorkodnunk, mert aki Jézus tanítása szerint él, aki nem menekül el a minden-napi nehézségek és a lemondások elõl, amiket a kötelesség vagy a szeretet kívántõle, annak Isten megadja szívében az igazi öröm és béke ajándékát.

Van azonban még egy olyan fajta lemondás, amit nem mindenkitõl kíván a jóIsten. Tudjuk, hogy Jézus egyeseket nem csak arra hív, hogy hitben és szeretetbenjó keresztény életet éljenek, hanem arra is, hogy életüket teljesen neki szenteljék.Õk a szerzetesek. Azok a személyek, akik Jézus hívó szavát követve önként lemon-danak a családi életrõl, a házasságról, egyéni szabadságukról és az anyagi javakbirtoklásáról.

Miért kér Jézus tõlük ilyen nehéz lemondást, amit nagyon sok mai ember egy-általán nem tud megérteni? Az „Isten Országáért” (vö. Lk 18, 29), azaz azért,amiért Õ maga is emberré lett, és vállalta ugyanazt az életformát: hogy Istennekaz országa minél jobban elterjedjen itt a földön, és hogy ezáltal minél többen el-nyerjék az örök üdvösséget.

Kincs az Isten Országa, olyan kincs, mondja Jézus egyik példabeszédében,amely el van rejtve a földben, és aki azt megtalálja, megy, eladja mindenét ésmegveszi azt a földet. Aki nem ismeri ezt a kincset, az bármilyen szenvedést,lemondást értelmetlennek talál, és igyekszik kibújni alóluk. De aki hisz a jó Isten-ben, rendszeresen imádkozik, és igyekszik akarata szerint élni, annak a jó Istenfeltárja ezt a kincset, amely minden nehézséget megédesít és könnyûvé tesz. Ezértmondta Jézus: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hor-doztok – én megkönnyítlek titeket”. (Mt 11, 28)

Igyekezzünk mi is követni az Úr Jézust örömmel és szeretettel, akkor is, ha né-ha kisebb-nagyobb nehézségeket kell emiatt elviselnünk. Ilyenkor ajánljuk fel eze-ket a nehézségeket, szenvedéseket Jézusnak – akár valaki konkrét személyért, aki-nek szüksége lenne egy kis kegyelemre, akár csak bízzuk Jézusra, hogy milyencélra használja fel õket –, és örüljünk annak, hogy nem másnak, mint magánakaz Úr Jézusnak lehetünk a munkatársai az emberek megváltásának nagy mûvé-ben! Õ ezért biztosan nagyon hálás lesz, és jutalmunk sem fog érte elmaradni.

Tarzi a.


„Bátorság! Ez minden: mert van kincse annak, aki az Akaratcsákányát jól forgatja, s a bús bányától meg nem riad…”16.

Nehéz megfogalmazni egyszerû szavakban, hogy mi is ez a kincs. Talán aztlehet mondani, hogy nem más, mint a kegyelem; az a kegyelem, amely mindenigazi jónak a forrása. Erre a kegyelemre van szükségünk ahhoz, hogy a földön jóklehessünk, tudjunk hinni, szeretni, a jót megcselekedni, és ahhoz is, hogy halálunkután az örök életet elnyerjük.

A megváltás kegyelmét (ami az örök üdvösséghez szükséges) az Úr Jézusszerezte meg nekünk, az irántunk való szeretetbõl vállalt szenvedése és halála ál-tal. Jézus viszont arra tanít bennünket, hogy ahhoz, hogy ez a megváltás minden-kihez eljusson, hogy bennünk ez hatékonyan tudjon mûködni, ahhoz nekünk is õtkell követni, és vállalni azokat a kisebb-nagyobb kereszteket, amelyek osztályré-szül jutnak nekünk. „Aki követni akar (a mennyország örök dicsõségébe), az ta-gadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen.” Ezért írjaSzent Pál apostol a kolosszei híveknek, hogy „örömmel szenvedek értetek, és tes-temben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébõl hiányzik, testének, az Egyháznakjavára” (Kol 1, 24).

Lehet, hogy épp úgy, mint a bányászokat, minket sem lelkesít túlzottanaz olyan kemény munka, amelynek eredményét nem látjuk azonnal. A jó Istenhezsajnos mi nem mehetünk úgy, mint a mesebeli bányászok a királyhoz, hogynekünk is megmutassa azt a mérhetetlen jót, amelyet az így „kimunkált” kegye-lem szerez. Ha ezt látnánk, akkor biztosan mi is másként gondolkodnánk földi éle-tünkrõl. Úgy, mint például Avilai Szent Teréz, akit egy nagyon magas fokú ima,egy elragadtatás alkalmával Jézus magával vitt, és megmutatta neki a mennyor-szágot17. Ezeket írta, miután onnan visszatért:

„Ezek után a lelkem azt szeretné, ha mindig ott maradhatna, s nem kellene új-ra itt élnie, mert akkora megvetés fogamzik meg benne az összes itteni dologiránt. Valósággal szemétnek látja õket az ember (…) Eszembe jut ugyanis, hogymi ez mindahhoz képest, amit az Úr tartogat számunkra (…). E kinyilatkoztatás-nak köszönhetem, hogy megismertem a mi igazi hazánkat, s beláttam, hogy ide-lent mi csak utasok vagyunk. Igen nagy elõny ugyanis, ha az ember tudja, hogymi van odaát, és ismeri leendõ lakóhelyét. Mert ha valaki messze földre költözik,sokkal könnyebben viseli el az út fáradalmát, ha elõzõleg látta, hogy mily boldogmegélhetés vár ott reá. (…) Egy szóval, igen nagy kegyelem, ha az Úr valakinekehhez hasonló látomásokat juttat. Ezekbõl merít erõt ahhoz, hogy tovább viseljesúlyos keresztjét…” (Önéletrajz 38 fej, 429-431 o.).

16 A jóság dala, 4.17 Ezt a kegyelmet értünk is kapta, hogy nekünk, akik nem jártunk még ott, elmondhassa. Az Úr Jézus

ugyanis ezt mondta neki: „Látod, leányom, mennyit vesztenek azok, akik Én ellenem vannak.Ne mulaszd el ezt nekik elmondani” (Ö 38 fej, 429 o.)

LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL 79Kármel 2009/1-2

18 Írásai a Naplóból és Leveleibõl állnak.19 A vakbélgyulladása és a mûtét 1914-ben volt.20 Lucia a nõvére.

Chilében, 1993. március 21-én Rómában pedig szentté. Õ Chile elsõ szentje, akitúgy tartanak számon, mint Dél-Amerika Kis Szent Terézét. Rendünknek is õ a leg-fiatalabb szentje.

A következõkben olyan részleteket közlünk le írásaiból, ahol kármelita híva-tásáról, illetve kármelita életérõl szól. Nem volt egyszerû a válogatás, hiszenírásai18 jelentõs részében, valamilyen formában, kármelita hivatásáról beszél

Naplórészletek

(…) 1913-ban rettenetes lázam volt. Abban az idõben a Mi Urunk szólítga-tott, magának akart; én azonban nem törõdtem hangjával. És akkor, tavaly19, egyvakbélgyulladást küldött; ez segített meghallani kedves hangját, amely arrahívott, hogy a Kármelben késõbb a jegyese legyen.

A Boldogságos Szûz iránti tiszteletem igen nagy volt. Egy szép napon – miköz-ben nagyon bánkódtam egy bizonyos dolog miatt – elbeszéltem azt a Szent Szûznek,és egy bûnös megtéréséért fohászkodtam hozzá. Akkor Õ válaszolt. Azóta a SzentSzûz, amikor hívom, szól hozzám. Egy alkalommal megkérdeztem egy dologban,amelyben bizonytalan voltam. Egy hang felelt rá. Én viszont azt mondtam: „Ez nemlehet anyám hangja, mert õ ezt nem mondhatja nekem”. Hívtam, és Õ azt válaszol-ta, hogy az ördög felelt nekem. Félelem szállt meg. Akkor azt mondta, hogy amikora hangját hallom kérdezzem azt, hogy: „Te vagy az, Anyám?” És ezt mindig így csi-nálom. Mindig amikor tudni akartam valamit megkérdeztem, és mindig úgy lett,ahogy mondta. Mivel vakbélgyulladásom súlyosbodott, ágyba kerültem és kivetteka kollégiumból, amelynek nagyon örültem.

Az egyik nap egyedül voltam a szobámban; betegségem által azonban annyi-ra elkényeztettem magam, hogy nem voltam már képes egyedül megmaradni.Azon a napon, amelyrõl beszélek, Luca20 beteg volt és Elisea – egy szolgálóleány,aki a nagypapámat ápolta – elment, hogy vele legyen. Akkor elkapott az irigységés a fájdalom, és elkezdtem sírni. Könnyel telt szemmel egy Jézus Szíve képre fi-gyeltem, és akkor egy nagyon édes hangot hallottam, amelyik azt mondta nekem:„Hogy van az, Juanita? Én egyedül vagyok az oltár (tabernákulumában) irántadvaló szeretetbõl, te pedig egy pillanatot sem tudsz elviselni?” Attól kezdve Jézusszólt hozzám. Én pedig óránkon keresztül társalogtam Vele. Így szerettem egye-dül maradni. Jézus megtanított arra, hogyan kell szenvednem úgy, hogy ne pa-naszkodjak… (és) a Vele való bensõséges egyesülésrõl is beszélt. Akkor azt

LOS ANDES-I SZENT TERÉZÍRÁSAIBÓL

Los Andes-i Szent Teréz 1900. július13-én született Santiago de Chile-ben,egy jómódú családban. Két napra rákeresztelték meg; a keresztségben aJuana Enriqueta Josefina neve(ke)t kap-ta. Hat testvére volt. 1907-tõl külsõs,1915-tõl pedig bentlakásos a Szent Szív-rõl nevezett nõvérek kollégiumába.Ez idõben egy bensõséges Mária tiszte-let alakul ki benne; nyolc évesen megfo-gadja, hogy naponta elimádkozza a ró-zsafüzért, és ezt élete végéig teljesíti is.1911–1914 között minden december 8-án valamilyen súlyos betegségben mára halál kapujában van. 1915. decem-ber 8-án szüzességet fogad Jézusnak,ezt a fogadalmát a késõbbiekben rend-szeresen megújítja. A vakációkat álta-lában egy vidéki családi birtokon tölti,ahol sokat imádkozik, kirándul, lovagolés aktívan részt vesz a népmisszióban.

Kármelita hivatására készülve elolvassa Avilai Szent Terézia, Szenthárom-ságról nev. Erzsébet és Lisieux-i Teréz mûveit (akkor még ez utóbbi kettõ nem voltboldoggá avatva!), rendszeresen tart lelkigyakorlatot, lelki naplót vezet. 1919.május 7-én belép a Los Andes-i kármelita kolostorba, ahol a Jézusról nevezettTeréz nevet kapja. Ez év október 14-én beöltözik, és elkezdi a noviciátusát. 1920.március elsõ napjaiban jelzi, hogy egy hónapon belül meg fog halni. Április 2-án,Nagypénteken, súlyos tífuszos betegen ágynak esik; április 6-án leteszi szerzetesifogadalmait, április 12-én pedig meghal.

„Nemsokára csodákat fog tenni” – mondta halála után az egyik ismerõs atya.És valóban, halálát követõen mind a mai napig számtalan csoda történt közben-járására. II. János Pál pápa 1987. április 3-án avatja boldoggá Santiago de

78 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL Kármel 2009/1-2


21 Ez a levél is a Naplóban található.22 Az eredetiben is így áll, a fényhez nincs rendelve külön ige (a szerk.)

Levél Rebeka húgának21

1916 április 15.Kedves Rebeka! Felhasználom

egy pillanatra a stúdium idõtahhoz, hogy gratuláljak neked szü-letésnapod alkalmából. Ez azeggyel több életév komolyabbá ésfelnõttebbé tesz téged, és egyúttaljó alkalom arra, hogy gondolkoz-zál el azon a hivatáson, amelyetIsten rád bízott.

Hidd el nekem, Rebeka, hogytizennégy és tizenöt éves korbanaz ember képes megérteni hivatá-sát. Hallani lehet egy hangot ésegy fényt22, amely megmutatja éle-tének útját.

Ez a fény világított nekemtizennégy éves koromban. Iránytváltoztattam és eldöntöttem, hogyezentúl milyen úton fogok járni. Most bizalmasan meg szeretném osztani veleda magam számára kigondolt ideális terveimet.

A mai napig egyugyanazon csillag fénye ragyogott be minket. Holnap viszontmegeshet, hogy nem fogunk többé együtt maradni oltalmazó fénye alatt.Ez a csillag az otthonunk, a családunk. El kell azonban válnunk, és szíveink,amely eddig egyetlen szívet alkottak, holnap talán elválni kényszerülnek. Úgygondolom, hogy tegnap még nem értetted volna beszédemet; ma azonban tizen-négy éves vagy, egy olyan korban, amelyben meg tudsz érteni. Úgy gondolomtehát, hogy hajlani fogsz felém, és meg fogsz érteni engem.

Kevés szóval fel fogom tárni elõtted bizalmasan életem titkát. Nemsokárael fogunk válni, és gyermekkorunknak azt a vágyát, hogy mindig együtt éljünk,ifjúkorunknak egy másik magasabb ideálja töri majd össze. Különbözõ utakonkell majd járnunk. Nekem a jobbik rész jutott, úgy miként Magdolnának.Az Isteni Mester megkönyörült rajtam. Közel jött hozzám, és nagyon halkan aztmondta: „Hagyd el apádat és anyádat és mindazt, amivel rendelkezel, és kövessengem”.

LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL80 Kármel 2009/1-2

mondta, hogy magának akar. Hogy azt akarja, hogy kármelita legyek. Ó, Anyám,nem tudja elképzelni, hogy mit mûvelt Jézus lelkemmel! Ez idõ alatt nem énéltem magamban, Jézus volt az, aki bennem élt. Mindennap hét órakor keltem fel,amikor Rebeka is felkelt, hogy a kollégiumba menyjen. A nap folyamán napirendszerint éltem, de mindent Jézussal és Jézusért csináltam.

A Mi Urunk célként az életszentséget mutatta meg nekem, amit úgy érek el,hogy mindent a lehetõ legtökéletesebben végzek. Ezt követõen nemsokára gyón-tató atyám is ugyanazokat a szavakat ismételte el nekem, (mint Jézus), és én ak-kor neki mindent elmeséltem. (Napló 7.)

Csütörtök, 1915 szeptember 2.Ma lesz egy hónap és két napja annak, hogy kollégiumi bentlakásosak lettünk.

Nem hiszem, hogy bármikor is hozzászoknék ahhoz, hogy távol éljek családomtól:édesapámtól, édesanyámtól, akiket annyira szeretek. Oh, ha tudnák, hogy mennyi-re szenvedek, megesnék rajtam a szívük! Természetesen, meg kell vigasztalódnom.Vagy egész életemet úgy töltöm el, hogy soha nem fogok tõlük elválni? Én ezt ígyszeretném: gondoskodásommal meghálálni azt, amit õk tettek értem. Isten szavaazonban mást mond, és nekem Jézust kell követnem akár a világ végéig is, ha eztÕ így akarja. Benne mindent megtalálok. Egyedül Õ foglalja le gondolataimat.Rajta kívül minden más csak árnyék, szomorúság és hiúság. Õérte mindent ittfogok hagyni, és, amennyiben ez az akarata, elmegyek majd elrejtõzni a Kármelrácsai mögé, és csak Neki fogok élni. Mily boldogság, mily öröm! Nem más, mintaz Ég a földön.

Mindaddig azonban, évszázadoknak tûnnek azok az évek amelyeket ki kellvárni, hogy a Jegyes édes nevével ihlethessem Õt. Mily szomorúak a számûzetésnapjai! Õ azonban mellettem van, és gyakran ezt mondogatja nekem: „barátnõm”.Ez lelket önt belém, és törekszem, hogy kissé legalább kevésbé legyek méltatlanahhoz a névhez, amelyet viselni fogok. Oh, hol lesz az a hely, ahol menyegzõnketfogjuk tartani, és ahol majd egyesülve élünk? Õ azt mondta, hogy a Kármel.Minden alkalommal azonban, amikor kissé közelebbrõl meg szeretném tekinteni,úgy tûnik, mintha egy fátyollal borítaná be, hogy semmit se lássak, és reményemetelvesztve visszavonulok szomorúan és vigasztalanul. Látom, hogy testem nem fog-ja kibírni, és mindenki, aki tud a dologról, azt ismétli: nagyon szigorú az a Rend,és te nagyon gyenge vagy. Jézus, Te azonban a Barátom vagy, és mint ilyen vigasztnyújtasz nekem. Amikor napközben hazamentem, azt láttam, hogy a KármelFõnöknõ Anyja, anélkül, hogy ismert volna, egy Gyermek Jézusról nev. Terézkeképet küldött édesanyámon keresztül. Ez nagy örömet okozott nekem. Kis Teréz-nek fogom magam ajánlani, hogy gyógyítson meg, és kármelita lehessek. Azt sze-retném azonban, hogy Isten akarata teljesüljön. Õ jobban tudja, hogy mi válik hasz-nomra. Ó, Jézus, szeretlek; teljes lelkemmel imádlak! (Napló 11)


Õ kereszttel jön felém, és ezen a kereszten egyetlen egy szó áll, amely mélyenmegindítja szívemet: „Szeretet”. Ó, mily szépnek tûnik vérének köntösében!Ez a vér sokkal értékesebb számomra, mint a világ összes ékszere és gyémántja.

Akik a földön szeretik egymást, kedves Rebekám, úgy amint látod Lúciaés Chiro esetében, arra törekszenek, hogy egy közös lelkük, egy közös eszmé-nyük legyen. Erõfeszítéseik azonban hiábavalóak, hiszen a teremtmények olyantehetetlenek! A mi egyesülésünk esetében azonban ez nem így van. Jézus mára szívemben él. Én arra törekszem, hogy Vele egyesüljek, Hozzá hasonuljak,hogy elvesszem magamat Benne. Egy csepp víz vagyok, akinek el kell veszniea Végtelen Óceánban. Van azonban egy olyan mélység, amelyen a vízcsepp nemtud áthaladni; az Óceán azonban kiárasztja magát olyan formában, hogy a víz-csepp teljesen neki átadva magát éljen, és egy soha meg nem szûnõ vágyakozás-sal suttogva hívja az Isteni Óceánt.

Én csak egy szegény szárnyaszegett madárka vagyok. Ki képes nekem szár-nyakat adni, ahhoz, hogy elmenjek, és Nála fészket rakjak? A szeretet. Ó, igen,szeretem, és meghalni szeretnék Érte. Olyannyira szeretem, hogy szeretném a vér-tanúk kínjait elszenvedni, hogy megmutassam mekkora az iránta való szeretetem.

Minden bizonnyal a te testvéri szíved majdnem szétszakad amikor engem azelvállásról hallasz beszélni, amikor azt mondom neked: Isten veled mindörökreitt a földön, mivel én a Kármelbe fogom magam elzárni. De ne félj, kedveshúgocskám, lelkileg soha nem fogunk egymástól elválni. Én Benne fogok élni.Keresd Jézust és Õbenne meg fogsz találni engem. Ott mindhármunk olyan ben-sõséges beszélgetésnek leszünk részesei, amelyeket majd az örökkévalóságbanfogunk folytatni. Milyen boldog vagyok! Buzdítalak, hogy te is együtt légyJézussal lelked legmélyén. Azt olvastam Szentháromságról nev. Erzsébet életé-ben, hogy ez a kis szent azt kérte Jézustól, hogy lelkét saját házává tegye. Mi istegyük ugyanezt. Éljünk bensõnkben Jézussal együtt, szeretett kicsikém. Õ isme-retlen dolgokat fog nekünk elmondani. Olyan édes az õ szerelmi dala23! És úgy,miként Erzsébet, megtaláljuk az Eget a földön, mivel Isten maga az Ég.

A szentáldozáskor mondjuk el Jézusnak, hogy építsen fel magának lelkünk-ben egy házikót. Ehhez mi hozzátesszük az anyagot, ami nem más, mint azönmagunk legyõzése érdekében tett cselekedetek, az önmagunkról való megfe-ledkezés, azért, hogy eltûnjön az én, ez az isten, akit bensõnkben imádunk.Sokba fog kerülni, fájdalmas kiáltásokat csal majd ki belõlünk. Jézus azonban ezta trónust kéri, és ezt oda kell neki adni. A szeretet az a fegyver, amellyel ez ellena bensõkben levõ isten ellen kell küzdenünk.

Törõdjünk felebarátainkkal, szolgáljuk õket, akkor is, ha ellenünkre van.Ezáltal érjük majd el, hogy szívünk trónját annak Ura, a mi Teremtõ Istenünkfoglalja el.

23 „Arullo” spanyolban, amely szó szerint turbékolást (is) jelent


Ki tudná visszautasítani aMindenható kezét, aki a legmél-tatlanabb teremtményéhez hajolle? Milyen boldog vagyok, ked-ves húgom! Az Isteni Halász sze-relmes hálójának zsákmányalettem. Szeretném megértetniveled ezt a boldogságot. Biztosanmondhatom neked, hogy jegyesevagyok, és nagyon rövid idõ belülmeg fogjuk ünnepelni menyeg-zõnket a Kármelben. Kármelitaleszek, mit szólsz hozzá? Nemszeretném, ha lelkemnek egyetlenkis sarka is lenne, ami elõtted rejt-ve maradna. Te azonban jól tu-dod, hogy nem lennék képes élõszóban elmondani mindazt, amitérzek, ezért úgy döntöttem, hogyírásban teszem meg ezt.

Magamat teljesen átadtamNeki. December nyolcadikán el-köteleztem magam. Lehetetlen-ség lenne elmondanom mindaztamit szeretnék. Gondolataim csakis Nála vannak. Õ az ideálom. Egy végtelenideál. Sóhajtozom az után a nap után, amikor a Kármelbe mehetek, hogy csakisVele foglalkozzam, hogy Benne elmerüljek, és hogy csakis az Õ életét éljem: sze-retni és szenvedni a lelkek megmentéséért. Igen, szomjazom õket, mivel tudom,hogy ez az, amit a leginkább akar az én Jézusom. Ó, mennyire szeretem Õt!

Szeretném, ha téged is sikerülne lángra lobbantanom ettõl a szeretettõl! Milyboldog lennék, ha Neki tudnálak adni téged! Ó, én soha nem szenvedek hiánytsemmiben, mert Jézusban mindent megtalálok amit keresek! Õ soha nem hagyel engem. Soha nem szeret kevésbé. Õ olyan tiszta! És olyan szép! Õ magaa Jóság. Kérd értem, kis Rebekám. Szükségem van az imára. Látom milyennagyszerû a hivatásom: lelkeket menteni, munkásokat adni Krisztus Szõlõjének.Összes áldozatunk amit hozunk, nagyon kevés egy lélekhez képes. Isten életétáldozta értük, mi pedig mennyire nemtörõdömek vagyunk üdvösségüket illetve.Nekem, jegyesének, szomjaznom kell a lelkeket, fel kell ajánlanom Jegyesem-nek azt a vért, amelyet mindannyiukért egyenként kiontott. És milyen módon tudom megnyerni számára a lelkeket? Az imádság, önmegtagadás és a szenve-dés által.


26 Teréz a csendnek nem csak a külsõ formáját szeretné megtartani, hanem a metakommunikációban(jelbeszédben) is szeretné gyakorolni a szilenciumot, hogy ezáltal se zavarja meg a maga vagynõvérei belsõ csendjét.

27 Természetesen, nem csak ezért szerette nõvéreit. Itt csupán arról lehet szó, hogy Teréz tudatosan isakarta szeretni elöljáróját és a nõvéreket, nem bízva magát a mindenkori helyzetekbõl fakadóérzelmeire. Ezek azok a hitbõl fakadó okok, amelyek alapján mindig lehet és kell is õket szeretni.

Szûz Mária bemutatása napján25

1. Egyedül Istennek élni, azaz minden gondolatunkkal ráfigyelve, minden fö-lösleges dolgot elutasítva magunktól. A teremtmények számára teljesen elrejtveélni, semmit sem beszélve önmagamról, semmiben sem kifejtve véleményemet,hacsak nem kérdezik azt. Semmilyért sem hívni fel magamra a figyelmet: sembeszédem vagy nevetésem módjával, sem a kifejezésekkel, de még úgy sem,hogy magamat megalázva beszéljek. Egyszóval: hogy eltûnjön ez a gyalázatossenki.

2. Hûséges lenni mindabban, amit Jézus kér tõlem. Hûséges lenni a részletek-ben. Hûséges lenni azért, hogy gyakoroljam azt, amire figyelmeztetnek, és hogyjól, tökéletesen végezzem a dolgokat.

3. Napközben szigorúan megtartani a szilenciumot, még a Kedves Anyánkkalsem beszélve, hacsak nem õ szól elõször hozzám.

4. Hittel megélni a jelen pillanatot.5. Nem nevetni el magamat napközben, és nem jelezgetni nõvérkéimnek26.6. A rekreációk alatt nagy önuralomra tenni szert, hogy mindig vidám legyek,

anélkül azonban, hogy túllépjek a szerzetesi szerénységen.7. Megfontolni, hogy Anyánk olyan, mint egy szentségtartó, ahová Jézus ki

van helyezve, nõvérkéim pedig ostyák, amelyekben Jézus elrejtve lakozik.Anyánkat szeretni fogom azért, mert õ képviseli Isten tekintélyét és az õ isteniakaratát. Nõvéreimet azért fogom szeretni, mert õk Isten képmásai, és mert Jézuserre vonatkozó parancsot adott27.

8. Nem beszélni lelki dolgokról, és úgy tenni mintha semmit sem tudnék vagyértenék.

9. Soha nem mutatni azt, hogy szenvedek, csak ha Anyánk ezt kérdezné tõ-lem.

10. Senkiben, még Jézusban sem keresni vigaszt, inkább erõt kérni Tõle, hogymég többet tudjak szenvedni.

11. Magamról mindig úgy gondolkodni, mint olyanról, aki megvetendõ a te-remtmények és Isten elõtt, és örömmel fogadni a megaláztatásokat és semmibevételek úgy a teremtmények, mint Jézus részérõl, anélkül, hogy emiatt elszomo-rodnék.

És végül törekedni megtenni mindig azt, ami a legtökéletesebbnek fog tûnni.


Gyõzzük le magunkat! Engedelmeskedjünk mindenben! Legyünk alázatosak!Olyan nyomorultak vagyunk! Legyünk türelmesek és tiszták mint az angyalok,és meglesz az a boldogságunk, hogy látni fogjuk Jézust, aki egy jó építõmester,miként fog egy második betániai házat magának felépíteni. Ebben te azzal leszelelfoglalva, hogy felebarátaid személyében Õt szolgáld, úgy, miként ezt Márta tet-te, én pedig, Magdolnához hasonlóan, ott maradok szemlélni Õt és hallgatni élet-adó igéit. Lehetetlenség, hogy amíg a kollégiumban vagyunk, Jézus tõlünk ezta teljes egyesülést kívánja, amely abból áll, hogy csak Vele vagyunk teljesen el-foglalva. Viszont van lehetõségünk arra, hogy a nap minden órájában a szeretet-nek egy kis ágacskáját nyújtsuk oda neki.

Szeressük az isteni Gyermeket, aki annyira szenved, és semmi vigaszt nem ta-lál teremtményei között. Lelkünkben találjon egy olyan menedékhelyre, ahová betud húzódni ellenségei gyûlölete közepette és az örömöknek egy olyan kertjére,amely elfeledteti vele barátai nemtörõdömségét.

Befejezem. Isten veled! Válaszolj levelemre, és kérlek, tartsd a legnagyobbtitokban. Nõvéred, aki Jézusban szeret téged.

Juana(Napló 16)

A kármelita élete. Jó feltételek.Ennek az életnek a tökéletessége az Isten közelségének elérésében áll.

A mennyország nem más, mint az Isten birtoklása. A mennyben Istent szemlélik,imádják és szeretik. Ahhoz viszont, hogy a mennybe jussunk, el kell szakadnunka földtõl. A kármelita élete pedig mi más, mint Istent szünet nélkül szemlélni,imádni és szeretni? És vágyakozva e menny után, eltávolodik a világtól, és arratörekszik, hogy amint lehetséges, elszakadjon minden földi dologtól.

Földi életében Jézus legkedvesebb hajléka a betániai ház volt, ahol mindiggyönyörûségét találta. Abban a házban Lázár bensõségesen ismerte Õt, Mártaszolgálta, Mária pedig eszeveszetten szerette. A kármelita, Jézus közelében, mostújra éli ezt a bensõséges életet. Ezt tanulmányozza azért, hogy Õt akarata szerintszeresse és szolgálja.

A kármelita felmegy a Kármel Tábor-hegyére, és a bûnbánat ruháját öltimagára, amely által Jézushoz válik hasonlóbbá. És, miként Jézus, õ is szeretneátváltozni, hogy Istenné alakuljon át.

A kármelita felmegy a Kálváriára, ott áldozza fel magát a lelkekért. A szere-tet keresztre feszíti õt, meghal a maga és a világ számára. Eltemeti magát, sírjapedig Jézus Szíve; onnan támad fel, új életre születik, és lelkileg az egész világ-gal egyesülve él. 1919-XI.24

24 Teréz ezeket a megfontolásokat nem a naplójába, hanem egy papírdarabra írta.25 Ez az ünnep november 21-re esik.

87Kármel 2009/1-2 LOS ANDES-I SZENT TERÉZ ÍRÁSAIBÓL

kapcsolatos meglepetése-met. Gondoltam ugyan,hogy a nõvérek vidámak,de ez semmi ahhoz képes,amilyenek a valóságban;a rekreációk alatt olyan va-gyunk, mint a kollégistakislányok. Oly nagy az egy-ség és a bizalom, hogy úgytûnik, mintha egyugyan-azon családhoz tartoznánk.Anyácskánkkal28 olyan bi-zalommal vagyunk, mintsaját anyánkkal szemben.Semmit sem teszünk féle-lembõl, hanem közöttünkminden szeretet és bizalom,ami a nõvéreim lelkébenuralkodó életszentségbõlfakad. Biztosítalak, hogynem szûnök meg hálát adniaz Úrnak azért, hogy ebbea kis mennyországba hozott.

Most a cellámból írok neked. A cellánkban tartózkodunk összeszedettségben,csak engedéllyel lehet elhagyni azt. Nagyon tetszene neked, ha látnád. Picinyke.A falak fehérre vannak meszelve; az egyiken egy fakereszt függ, amin egy tövis-korona van. Az ágy egy dobogó29, amin egy szalmazsák van. Keskeny ugyan, dejól lehet rajta aludni. Van egy kis faasztalkánk is. Alacsony, csak egy cuarto30 ésfél magas. A lavórt a földön tartjuk. Eleinte szinte képtelen voltam úgy írni azasztalkán, hogy közben a földön ültem; most már hozzászoktam.

Milyen boldog a lélek a magányban, minden teremtménytõl elszakadva31!Életünk egy folytonos imádság. Naponta ugyan csak két óra imánk32 van, Szabá-

28 Szent Teréz nagyon gyakran használ kicsinyítõ képzõt, amit nem mindig adtam vissza a fordítás-ban, mivel a magyarban – a spanyollal ellentétben – ez talán túl gyerekesnek hangzik, és így meg-nehezítené a szöveg olvasását.

29 Spanyolul „tarima”.30 Egy mértékegységet jelöl („cuarto” valaminek a negyedét jelenti – ebben az esetben feltehetõen a

méter negyedét értették alatta).31 Pontosabban: nem törõdve velük (despreocupada).32 Itt a napi két óra elmélkedésre gondol, nem pedig a zsolozsmára vagy az egyéb szóbeli imára!


Levelek

136. Egy barátnõnek

A Szentlélek Kolostora1919. október 2.

A Szentlélek kegyelme legyen kedves barátnõm lelkében…

Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettelek, mivel nem válaszoltam leveledre;ez csak azért van, mert a Kármelben szinte nincs is idõ írni. Nagyon tetszettleveled, amelyben kifejezted abbéli vágyadat, hogy egészen Jézusé légy.

Mit mondhatnék arról a boldogságról, amit tapasztalok azáltal, hogy Nekiadtam magam? Nem egy akármilyen boldogság ez, amit érzek. Egy mennyországaz, amit birtokolok. Elkezdtem élni azt, amivel az örökkévalóságban el leszünkfoglalva: a szeretetet és dicsõítést. Itt, a Kármelben, csak Isten létezik. Õbenneélünk elmerülve, békéjének és szeretetének isteni légkörében. Kétség nélkül me-rem mondani, hogy az Úr kiváltságosai vagyunk. Hiszen Õ mindig szeretné hal-lani kármelitájának dicsõítõ szavát, a soha véget nem érõ szeretetének énekét.E célból teljesen elkülöníti õt a világtól, a magányba vonzza, ahol megengedi,hogy lássák, tapintsák, hallják, megismerjék. Ezért a kármelitának – egyedülcsakis Õvele – kizárólag Jézussal kell foglalkoznia. Mindenrõl el kell felejtkez-nie, hogy Õreá gondoljon. Hidd el nekem, egy kármelitának annyira telve kelllennie Istennel, hogy mindig Õbenne maradjon. Oda kell adnia önmagát, teljeslényét fel kell áldoznia. Értelmének meg kell vetnie az emberi tudományokat,hogy megismerhesse a végtelen Bölcsességet. Emlékezetének meg kell feledkez-nie a földiekrõl, hogy Isten jótéteményeirõl emlékezzék. Akaratának nem is kellléteznie: feláldozta az engedelmesség fogadalma által. Ezt a fogadalmat nagytökéletességgel élik meg a Kármelben, éppen úgy, mint a szegénységét. Hogy le-gyen pontos fogalmad errõl, elmondom, hogy engedély nélkül még egy szemetetsem lehet felszedni a földrõl, és egy tûvel sem lehet többet tartani a cellában.Az ideiglenes javakat a szegénységi fogadalommal áldozzák fel. A kármelita ala-mizsnából él. Szíve teljesen Jézusé, mivel csak arra vágyik, hogy egyedül Vele ma-radjon. Testét feláldozza az önsanyargatásokkal. Egy kívülálló úgy gondolja, hogyezek rettenetesek; itt viszont mindent könnyedén tesz az ember, és Urunk segít ben-ne. Ezen kívül azokat, amelyeket a Szabály ír elõ, bárki meg tudja tenni.

Látod tehát, hogy egy kármelita mindent feláldoz, még azt a tiszta örömet is,hogy magához ölelje azokat, akik itt a földön számára a legkedvesebbek, hiszena rácsok nem engedik, hogy megölelje családját. Azonban azt hiszed, hogy emi-att szomorúság uralkodik kis rendházunkban? El sem tudod képzelni az ezzel

89Kármel 2009/1-2 ÜNNEP A SZÉKESFEHÉRVÁRI ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL...

A világban, de nem a világbólA Világban Élõ Kármel rovata

ÜNNEP A SZÉKEFEHÉRVÁRI ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL NE-VEZETT KÖZÖSSÉGBEN

2009. február 14-én szentmise keretében a székesfehérvári Kármelita Temp-lomban két testvérünk, a Mindenhatóságról nev. Anna és Jézus Szívérõl nev.Margit ideiglenes ígéretet tett, valamint Szánthó Zoltán, beöltözött ésa Mária anyai Szívérõl nev. Zoltán nevet kapta. Tarzi atya homiliájában kiemel-te, hogy mennyire fontos a szeretet az életünkben. A szentmise után agapéra hív-tuk az ünnepeltek hozzátartozóit is. Közösen adtunk hálát a testvérekért az Úrnak.

Margit testvérünk gondolatai:

Igent mondtam arra, hogy Krisztust és Édesanyját követem: engedelmesség-ben, tisztaságban, szegénységben, egy szívvel, egy lélekkel szolgálva az embere-ket, beoltódva a Kármel nagy családjába. Hálásan köszönöm az Úrnak és a Szûz-anyának, Tarzíciusz atyának, akinek kezébe tettük az ígéretet, a világi közösség-nek és mindenkinek, akik segítettek ezen az úton. Kívánom, hogy Weöres Sán-dor: Tíz lépcsõ c. versének szavai váljanak valósággá bennem és az egész Kármelközösségben is:

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.Nyûdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.Pazarold el izmaid – az erõ legyél te magad.Oltsd ki lángjaid – a szeretet legyél te magad.Ûzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.Vedd egybe életed – halálod – a teljesség legyél te magad.


lyunk viszont azt kéri, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Bár dolgoznunk is kell,de mindig egyesülve maradunk Jézussal.

Kedvesem! Minél jobban ismeri meg az ember ezt az Isten-Embert, annálbolondabbul szereti. Azt szeretném, hogy te is megismerd Õt, hogy ténylegszerelmese légy. A kármelita olyan egyszerû, bizalmas viszonyban él együttVele, hogy számára semmilyen különbség sincs a között az idõ között, amikorJézus a földön élt, és a mostani között, amikor a tabernákulumban van jelen.Ott találja meg Õt, és miként Magdolna, életadó igéit hallgatja. Melyek ezek?Az Evangélium szavai. Csendben ízleli a kármelita ezt az annyira tiszta és szere-tettel teljes tanítást. Ezekben látja – a Megváltót ábrázoló nagyszerû képek által– a Megtestesült Igét. Látja Istenét, miként viseli el az emberi nyomorúságot:a jászolban fázva, elviselve a számûzetés szenvedéseit Egyiptomban, engedel-meskedve teremtményeinek Õ, aki mindenható. Látja sírni a Gyermeket szegényAnyja ölében; ez a sírás pedig azé, aki nem más, mint a végtelen Öröm33. Hogyanne szeressük teljes szívünkbõl ezt a Jézust? Õt, aki a teremtetlen Szépség; Õt, akiaz örök Bölcsesség; Õt, aki a Jóság, az Élet, a Szeretet. Hogyan ne égjen el a lé-lek a szeretettõl ennek az Istennek a láttán, akit a kereszttel a vállán vonszolnakJeruzsálem utcáin; ennek az Istennek a láttán, aki teremtményei eledelévé, kenye-révé lesz, azért, hogy velük egyesülve átistenítse, és önmagává alakítsa õket?Ó, szeresd Jézust! Ki tudna neked jobban megfelelni? Õ szomjúhozza szívedet.Nem hallod, miként mondja neked a szentáldozás után: „Leányom, add nekemoda a szívedet”?

Egy végtelen Isten, aki egy szegény és nyomorult szív után koldul, annakellenére, hogy Õ érte ontotta vérét és táplálékul kenyerévé lett. Élj vele egyesül-ve szíved mélyén. Aki teljesíti Atyám akaratát, az szeret engem, és Én „és Atyámis szeretni fogja, hozzá megyünk, és benne lakást veszünk”34. Ezt mondja nekedJézus. Teljesítsd tehát kötelességedet, és élni fogsz Vele ott, a lelkedben, mikéntegy cellában. És képes leszel hallani és látni Õt a nap minden pillanatában.

Isten veled! Õbenne hagy most a te méltatlan

Jézusról nev. Teréz(ed), kármelita

(fordította fr. Tarzíciusz)

33 „Alegría infinita”: végtelen öröm, vidámság, derû. Nincs egyetlen megfelelõje a magyarban.34 Vö. Jn 14, 21. A mondat nyelvtanilag nem tökéletes, de így van az eredetiben is. Bár kicsit nehézkes

lenne a szöveg, de helyesen így hangzana a kritikus rész: „…Én is szeretni fogom, és Atyám isszeretni fogja…”

91Kármel 2009/1-2 A „SZÉPSZERETET” TRIDUUMA

A „SZÉPSZERETET” TRIDUUMA

Leányfalu, 2009. március 6-8.

A magyarországi VÉK Közösségek elnökségi tagjai 2009. március 6-7-8-án,Leányfalun, a Szent Gellért lelkigyakorlatos házba gyûltek össze éves, szilenciu-mos lelkigyakorlatra. Az elõadásokat Bakos Rafael ocd tartományfõnök atya tar-totta. A triduum alapgondolata: Marcell atya Szépszeretet címû önéletrajzi írása,amit az atya igazi lelki kincsként, igazgyöngyként nyújtott át mindnyájunknak.

Nagy dologra vállalkozom, amikor a kapott mély tanításból, az öt elõadásbólmegpróbálok egy beszámolót írni, megosztani – saját szavaimmal – egy gyöngy-szemet az olvasótáborral.

Mit jelent a szilenciumos lelkigyakorlat, egyáltalán a csend megélése?A csend útján kapcsolatba lehet lépni Istennel. Ha nincs csend, értelmünk fogal-mi szószaporításának vég nélküli áradatát ontja. Istenhez való közeledésünkakadályba ütközik, a bennünk uralkodó belsõ zaj hatására. A csend valami olyas-mi, amihez egyáltalán nem vagyunk hozzászokva: bármit teszünk is, nem tudjuklecsendesíteni kóborló értelmünket, nem tudunk nyugalmat teremteni szívünkérzelmi nyugtalanságában. Tudatosítsuk magunkban a csendet; minél jobbansikerül, annál jobban mélyül bennünk! Ezzel a tudatossággal, mélyüléssel próbál-tuk mi is elõkészíteni szívünket a lelkigyakorlatra!

A Szépszeretet címû könyv elsõsorban egy misztikus írás: az isteni szeretet-rõl, ennek személyes megtapasztalásáról, magáról a kimondhatatlanról beszélemberi szavakkal. Maga Isten a kimondhatatlan! Isten szeretetének megtapaszta-

90 ÜNNEP A SZÉKESFEHÉRVÁRI ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL... Kármel 2009/1-2

Anna testvérünk gondolatai:

Nehéz megfogalmazni, hogyan is kezdõdött? Voltam vagy 13 éves, amikorfelmerült bennem, mi lenne, ha... A Szûzanya társasága vonzott. Mindig Veleszerettem tenni a dolgomat. Vele lenni, Neki elmondani örömömet, bánato-mat,(nagy élmény volt).

A húszas éveim elején Avilai Szent Teréz Belsõ várkastély és A tökéletességútja címû könyvei kerültek a kezembe, amelyeket nehezen tudtam letenni. Az agondolat foglalkoztatott, hogy ezt minden kereszténynek olvasni kellene! Ez atankönyv. Hogyan kell élni a keresztény hitünket, hogyan kell életté váltani a holtszöveget?! Akkor nem foglalkoztam a Kármellel. Az sem tûnt fel, hogy AvilaiSzent Teréz kármelita szent.

Hosszú idõ után kerültem újra kapcsolatba Vele, amikor felvételemet kértema Sarutlan Kármelita Világi Rendjének székesfehérvári Szent Illés prófétárólelnevezett közösségébe. Abban az idõben éppen ez volt a „kötelezõ olvasmányuk”.Boldogan vettem kézbe a régi ismerõst.

Ezt követték a tanulóévek. Volt idõ megismerni a közösséget, a Kármel lelkiségét,a lelkigyakorlatok során elmélyülni, és a saját hozzáállásomat is megvizsgálni.

A Mennyei Atya szeretetét éreztem testvéreimben, a közösségben, a megismertkármelita atyákban, és vonzott valami, Valaki. A 2007. évi beöltözésem után azt érez-tem, itt a helyem, ide tartozom.

Az idén 2009. február 14-én letehettem ideiglenes fogadalmamat. Megható volt.Köszönöm a sok jókívánságot, melyek közepette a régi testvérek befogadtak.Köszönöm az élõ és holt családtagjaimnak a támogatást, amivel a hátteret biztosít-ják. Köszönöm a kármelita atyák példamutató életét, amivel hitelesítik elõttema kármelita lelkiséget. Végül, de nem utolsósorban köszönöm az Égieknek, hogynem adták fel, s a gyermekkoromban belém ültetett mag mégiscsak kicsírázott.

Jó érezni, tudni, hogy a Kármel nagy családjának tagja lehetek. Felfoghatat-lan, hogy látszólag semminem történt, és mégis úgy ér-zem, elindult bennem valami.Képletesen úgy fogalmaznék,hogy Jézus és a Szûzanya le-rakta a bensõmben épülõtemplomuk alapjait.

Most kérem Õket, hogylegyenek pártfogóim a Meny-nyei Atyánál, hogy megvaló-sulhasson bennem és általam,Velük, amit az Atya tervezettrólam, még születésem elõtt.

93Kármel 2009/1-2 TÉGED ISTEN, DICSÉRÜNK

TÉGED, ISTEN, DICSÉRÜNK

Meg szeretném most osztani veletek testvérek, hogy hogyan próbálom meg-élni kármelita hivatásomat a szent zene szolgálatában.

Történetem óvódás koromban kezdõdött. Énekeltem az oviban, és az óvó né-nim odament az édesanyámhoz, és azt mondta neki: ”Ennek a gyereknek kincsvan a torkában”. Szüleim már ez elõtt is látták zenei adottságomat, de ez megerõ-sítette õket abban, hogy ilyen irányban kell egyengetniük az utamat. Általánosiskola alsó tagozatában beírattak zongorát tanulni, és szolfézsra. Zongoratanár-nõm, hivõ keresztény, világhírû zongoramûvész volt, akivel lelki kapcsolatom islett a zenein kívül. Egy nyelvet beszéltünk. Abban az idõben különösen nagyajándéka volt ez Istennek.(80-as évek eleje). Õ kezdte megismertetni velem azorosz ortodox lelkiséget, mivel Szentpéterváron a Csajkovszkij Intézetben sze-rezte mûvészdiplomáját.

Teltek-múltak az évek, és eljött a nyolcadik osztály vége. A Szent István Bazi-lika hittancsoportjában egy barátnõm ajánlotta nekem, hogy felvételizzek az egy-házmegyei kántorképzõre. Nem akartam. Gondoltam, minek ez nekem, ugyanisénekes vagy zongoratanár akarok lenni. Szüleim nagyon akarták. Édesanyám azt

mondta: „Kislányom, végezd el, megvanaz esély, hogy felvesznek, ki tudja nem ve-szed-e még hasznát”. Azt mondtam, hogyjó, elmegyek felvételizni. Elmentem, fel-vettek, bár meg kell jegyeznem, hogy ne-héz volt a felvételi vizsga. Istennek hála,hittantanárom Alberti Árpád atya volta Bazilikában, aki egyébként zeneakadé-miát végzett, Kodály-tanítvány volt, ígynégy éves koromtól, amióta hittanra járok,belenõttem a gregoriánba, a spirituálékba,népdalokba, és a dzsesszbe.

A kántorképzõn is csodálatos tanáraimvoltak, olyanok, akik nagyon szerették azUrat. Szigorúak voltak és igazságosak,mindent megtettek értünk. Tanultunk ottliturgiát (dr. Török József egyháztörténész-tõl), hittant (Tarjányi Zoltán atyától), dog-matikát, egyháztörténelmet, karvezetést,zongorát, orgonát (Gergely Ferenc világhí-

92 A „SZÉPSZERETET” TRIDUUMA Kármel 2009/1-2

lását Marcellatya fõleg aSzûzanyán ke-resztül éltemeg. Marcellatya tanúságaszerint az a lé-lek, aki felis-meri, és életé-be fogadja aSzent Szüzet,magát Jézustis megtalálja.Aki egyszer végleg megtalálja a Szûzanyát, annak mindene lesz Jézus, és általaIsten, a Szentháromság! Nem is lehet másként! Jézus benne van Anyjában, a legtö-kéletesebben, a legteljesebben Õbenne minden teremtmények között. A Szûzanyaegy Jézussal! Montforti Grignon szent Lajos – Mária „Az igazi Mária tiszteletrõl”szóló értekezésében azt írja, hogy „õk olyan mélységesen egyek, hogy teljesenegyütt van Mária Jézussal!”

A gyermeknek mindene az édesanyja. Az evangéliumi gyermeknek is minde-ne a Szûzanya. Hiszen az Édesanyja. Hogyan tett engem egészen Magáévá?Véglegesen? Errõl vall nekünk Marcell atya, a Szentlélek fényében láttatva a ka-pott kegyelmeket és hûtlenségeit. Az események mélyebb értelmét felfedeznitudó hit éleslátásával, a biztos remény derûjével és a Kedvesét megtalált jegyeslángoló szeretetével a mi szívünket is ébresztgeti írása által.

Mi van a szívben – a misztikus szívben? Errõl csak az tud vallani, aki magais megtapasztalta. Legtöbbünkben alszik ez a szív, nincs kifejlõdve. Ha felébred-ne, állandóan Isten felé irányulna, és ha lehetõséget kapna, egész lényünket Istenfelé hajtaná. De hogy ez megtörténhessen, ki kell fejlõdnie, meg kell tisztulniaaz õt körülvevõ salaktól, hogy az örök Mágnes vonzásába kerülhessen. A salakazoknak a gondolatoknak, szavaknak és képeknek vastag rétege, amelyeket min-dig Isten és magunk közé helyezünk, amikor Õvele akarunk kapcsolatba kerülni.Mária Isten szeretetét továbbítja Marcell atya felé – mozgásba jön a szív mindenhúrja! Válasz erre a szeretetre: hagytam magam vezetni! Hagytam magam szeret-ni! Mi történt bennem? Hogyan éltem át? Megszólítottak lettünk – Te az enyémvagy! Erre a szövetségkötésre a válasz: adom magam! A szentháromsági életalaptörvénye a végtelen szeretetben való teljes önátadás! Csak az lehet boldog,aki hajlandó a teljes önátadás életére! Csak Isten képes bennünket kielégíteni,mert ISTEN EGYEDÜL ELÉG!

Julianna ocds VÉK Sopron

95Kármel 2009/1-2 TÉGED ISTEN, DICSÉRÜNK

fogadni a megfelelõ kritikákat. Ez az engedelmesség lényege. Hagyni kell, hogyezeken a személyeken keresztül az Úr csiszolja lelkünket és szolgálatunkat.A kántor az is Urat szolgálja, nem a hívek felett áll.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a kántornak felettese a szentmise fõceleb-ránsa.

A mi liturgiánk gyönyörû, vannak szabályai, amiket be kell tartania. Mindenszabálynak teológiai mondanivalója van. A Kármelben, úgy érzem, nagyon fon-tos az egyszerûség.

Az engedelmesség egyszerûvé teszi a lelki életet. Ennek a kántori szolgálat-ban is meg kell mutatkoznia. Jó, ha az orgona csak az énekek kíséretére szól, min-denféle túldíszítés nélkül.

Szentáldozáskor és utána nagyon fontos, hogy tartsunk sok csendet. Úgyérzem, hogy a szentmise végén elég néhány taktust játszani az orgonán, ami eset-leg emeli az ünnep fényét. Hagyni kell, hogy a szentmise után a hívek csendbentudjanak hálát adni a szentáldozásban kapott kegyelmekért.

Fontos, hogy a kántor a saját virtuozitását ne helyezze elõtérbe. Ez nem köny-nyû, mert minden kántor egyfajta elõadómûvészi karizmát kapott, ez személyisé-gének természetes része. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a hangszerek király-nõjét nem lehet teljes pompában megszólaltatni az Úr dicséretére. Biztatok min-den kántort, hogy kérjék Kis Szent Teréztõl a kicsinység lelkületét!

„Az engedelmesség nem csorbítja az emberi személy (zenész) méltóságát, hanemIsten gyermekeinek bõségesebb szabadságával elvezeti a lelki érettséghez. ” Az a lé-lek, amely még megtart valamit magának belsõ birodalmában, amelynek nincs min-den képessége Istenbe „bezárva”, nem lehet tökéletes dicsérete a dicsõségnek.”35

Nagyon fontos a belsõ imára szánt külön idõ. Nekem megadta Isten, hogya gyakorlás elõtt kb. 1 órát a Kármelben csendben legyek, imádjam az Urat. (Sok-szor még a gyakorlási idõbõl is elveszek egy kicsit, hogy több idõm legyen a belsõimára. Nem hiányzott sohasem az a gyakorlás!) Mindennap szükséges erre idõtszánni. „Egész lényem belsõ egysége nélkül olyan vagyok, mint egy „lant”, amelynem rezonál „összhangban” azzal, amit Krisztus játszani akar rajta; ”disszonanciá-kat” hozok létre. Ha viszont belsõ egységben élek, Isten felé irányulva, és „neki ren-delve” lantom „húrjai” jól lesznek felhangolva, és emberi életem muzsikája„harmonikusan isteni” lesz. Az Úr örömmel fog velem „együtt zenélni”. Életemetúgy játszom el szeretete szépségének dicséretére, hogy „Õ pengeti a húrokat.”36

Köszönöm Uram, hogy a liturgikus szolgálatokban dicsõíthetlek téged!

Szent Arcról nev. Magdolna OCDSBudapest

35 Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet (Conrad de Meester:Lelkünk mennyországában 34.old.)36 Boldog Erzsébet lelkigyakrolata (C.de Meester:Lelkünk mennyországában 31.old.)

94 TÉGED ISTEN, DICSÉRÜNK Kármel 2009/1-2

rû orgonamûvésztõl), hangkép-zést, népéneket, gregoriánt, össz-hangzattant, szolfézst stb. Na-gyon kemény volt, mert sok évenkeresztül szinte alig volt szabad-idõm, de meg is lett az eredmé-nye. Még mindig nem értettem,hogy pontosan miért volt errenekem szükségem, mert továbbrais azt gondoltam, hogy nem fogérdekelni senkit sem az okleve-lem, hiszen nem ilyen jellegûzenei pályára készültem. Oratóri-uménekes szerettem volna lenni,mert az egyházi zenét nagyonmegszerettem. A felvételi vizsgaelõtt Isten megmutatta, hogy nem csak ez lesz a hivatásom, így nem az akadémiá-ra mentem tanulni, hanem az ápolónõképzõbe. Elvégeztem, el is helyezkedtem.Nagyon szeretem a betegeket is. Sok-sok év telt el. Nem orgonáltam, de a zené-vel mindig kapcsolatban maradtam. Megmutatta az Úr a karmelita hivatásomat.Elkezdtem járni a Kármelbe. Az egyik hétköznap esti szentmisén a Kármelbenmellettem ült egy rendi testvérem. Megkérdezte, hogy nincs-e nekem valamilyenzenei képzettségem, mert az éneklésembõl úgy gondolja, hogy lehet, hogy van.Válaszoltam, hogy van. Mondta a testvérem, hogy menjek oda az atyához, ésmondjam, hogy kántori végzettségem van. Meg is történt, de azt is mondtam,hogy 15 éve nem foglalkoztam orgonával. Megengedte, hogy gyakoroljak, ésfolyamatosan belehozott a hívek elõtti játékba is. A mai napig nagy örömmel se-gítek a zenei szolgálatban. Hát erre kellett elvégeznem a kántorképzõt. Nema színpadon, hanem a Karmelita templomban, a Keresztes Szent János VÉKKözösségemet képviselve kell dicsérnem az Urat világban élõ karmelitaként.

Sokan feltehetik azt a kérdést, hogy a zenei hivatás hogyan fér összea kármelita hivatással, ami a csendre, magányra, az Istennel való bensõséges kap-csolatra, és a szegénység, tisztaság, engedelmesség ígéretére épül. Külön kiemel-ném az engedelmesség ígéretének fontosságát. A zenei szolgálat Istenhez is tudvezetni, de el is távolíthat Tõle. Ha egy zenei szolgálatot teljesítõ zenész azértzenél, hogy mutassa magát, gyönyörködjön a saját hangjában, még akkor is, hamindezt liturgián teszi, el fog távolodni Istentõl, és akkor a belsõ békéje sem ma-rad meg. Tehát a szolgálat öncélú. Ez engem is, és szerintem minden zenészt,megkísért.

Ahhoz, hogy az eltávolodás ne történjen meg, hagyni kell, hogy az elöljárók,és más hozzáértõ emberek elmondják véleményüket a szolgálatunkról. El kell

97Kármel 2009/1-2 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE

abbahagytam a meditációt, ez a szeretet ott nem volt megtalálható. Abban az idõ-ben Érden éltünk, úgy éreztem, nincs ott többé maradásom, haza kell nekemjönni. 2005 nyarán haza is jöttem, családommal együtt. Nagyon hiányzott nekemaz a szeretet, amit tapasztaltam. Itthon megkereszteltük a kisfiamat, és a temp-lomban a keresztelõ alatt újból éreztem a hívást. Hívott a Szeretet. Ott volta templomban. Évek óta nem jártam szentmisére, de most újból elmentem. Meg-ismerkedtünk egy tisztelendõ úrral, akinek sok mindent elmeséltem, hogy mivelfoglalkozom, és hogy keresek valamit, valakit. Tudta, hogy bûnös életet élek,nem ítélt el engem. Meghallgatott és meghívott Biblia-felolvasásra. Az egész csa-ládom részt vett ezen a programon. Így telt el az õsz.

Megtérésem elõtti éjszakán az ördög meglátogatott és nagyon rossz tapaszta-latom volt vele, nem írom le szívesen, hogy mit tesz azokkal, akik a bûn mocsa-rában nyakig elmerültek.

7-én reggel az elsõ utam a plébániára vezetett. Elmondtam mindent a tiszte-lendõ úrnak, közben nagyon féltem. Aznap délután volt a karizmatikus imaközös-ség imaszolgálata. Azt tanácsolta azatya, hogy menjek oda, nagy segítsé-gemre lesz. Azt is mondta: "Ebbõl teegyedül nem tudsz kimászni, legyenúgy, ahogy hitted." Elmentem a kö-zösségi programra, de csak hátul fog-laltam helyet. Úgy tûnt, minthaminden kínaiul lenne: dicsõítés, ima.Szeretetet, sok vidámságot és örömetláttam. Énekelték, hogy „Jézus itt jár,és téged is megérint”. Mondták, hogyIsten szeret téged. Gondoltam magamban, hogy ezeknek az eszük elment.Nagyon sokára rávettem magam, hogy imát kérjek a testvérektõl. A Szentlélekbiztatott és gyorsan elõre mentem. Elmondtam a testvéreknek, hogy mi történikvelem, milyen tapasztalataim voltak. Annyit mondtak: „Tudod-e, hogy ez bûne-id következménye?” Nem tudtam. Honnan tudja egy lélek, hogy bûnben él, ami-kor sötétség van a lelkében. Megkérdezték, hogy most mit akarok. Jó kérdés volt.Nem tudtam. Álltam ott, és a könnyeim elkezdtek folyni, elkezdtem sírni, aligtudtam szóhoz jutni. A fejem fölött forróságot éreztem és szeretetet, vártak rám.Valahogy kimondtam azt, hogy „Isten bocsásson meg nekem”. Abban a pillanat-ban belém öntötték azt a forróságot, amit fejem fölött éreztem. Remegtem, minta nyárfalevél. Szeretve voltam. Bennem ez a tûz ketté vált, a szívem az Úr elõttvolt, úgy ahogy volt. Az Úr elõttem állt, és én éreztem, hogy õ nagyon jó, nagyontürelmes és nagyon szeret engem. Gondolatban megkérdeztem tõle, hogy ha õengem ennyire szeret, miért nem érzem szeretetét? Mutatott nekem egy nagy szé-les falat, ami közöttünk volt. Azt mondta: „A bûneid. Mindenben hiszel, csak én-

96 EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE Kármel 2009/1-2

EGY MEGTÉRÉS ÉS EGY HIVATÁS TÖRTÉNETE

2005. dec. 7-én volt az elsõ megtérésem. Azóta még nagyon sokszor és sokmindenbõl tértem meg. Nagyon zaklatott gyermekkorom volt. Nyugtalanság,békétlenség és félelem volt a lelkemben. Féltem az ördögtõl és a szellemektõl.Történeteket hallottam rontásokról, ami a családunkat érte, szellemjárásokrólés különféle ördögi praktikákról. Sok rémálmom volt, egész gyermekkoromat ésmég felnõttkoromat is végigkísérte a félelem. Környezetemben sok jót nem lát-tam és nem tapasztaltam. A bûn különféle formái voltak jelen. Szerencsétlenségjellemezte életemet. Szeretetet nem kaptam, és meg voltam gyõzõdve arról, hogyengem senki sem szeret, mindaddig, amíg az Úrral nem találkoztam. Mindigüresnek éreztem életemet. New Age tanokat kezdtem elfogadni. Kerestem vala-kit, valamit, nem tudtam, kit. 33 év telt el az életembõl és nem tudtam, hogyIsten szeret engem, és azt sem tudtam, hogy Jézus meghalt értem. A bûnrõl sokfogalmam nem volt. Nem láttam, nem hallottam, bûnben éltem, elmerültem a me-ditációban, Feng-Shuiban, asztrológiában, kártyavetésben, mindenféle jóslások-ban. Kerestem, kutattam, ördögöket találtam és még nagyobb félelmeket, rémü-leteket éltem át. Az egyik ezoterikus könyvben (Joseph Murphy) zsoltárokatértelmeztek, magyaráztak, vagyis félremagyarázták. „Az Úr az én pásztorom”annyira megtetszett, hogy elkezdtem mondani. Mondtam, csak mondtam, közben

meditáltam, bio ételeket ettem, hogyegészséges legyek, Buddha-szobrot tettemki dísznek, füstölõket használtam. BaloghBéla és Müller Péter könyveit vásároltamés olvastam. Követtem útmutatásaikat.Boldog nem lettem, ugyanolyan üres vol-tam, mint azelõtt. Bálványokat imádtam.Az egyik meditáció alkalmával gyönyörûéneklést hallottam. Azt énekelték, hogy„áldott, aki jön az Úr nevében”.

Két kéz megsimogatta a lelkemet,olyan nagy szeretettel és hívással, amilyetmég soha életemben nem éreztem. Nemvolt többé nyugodalmam, még jobban el-kezdtem keresni, de nem találtam, lassan


Egyik reggel imám után elaludtam és aztálmodtam, hogy csengetnek. A Szûzanya voltés Jézus. Annyit mondott nekem: „rád terítempalástomat”. Sírtam egyet és utána elkezdtemgondolkodni. Mit jelent ez? Mi ez a palást?Hamar eszembe jutott a skapuláré. Kevesethallottam róla Nyulas Terézkétõl, akivelegyütt szolgálunk a szabadító szolgálatban.Terézke végleges ígéretet tett a Világban ÉlõKármelban. Kértem, hogy vehessem föla skapulárét. Megtartotta a felkészítõt, és el-mondta, hogy ez a Kármel ruhája. De én ka-rizmatikus voltam, nem sok közöm van aKármelhez. Csak annyit akartam, hogy kife-jezzem a Szûzanyának, hogy elfogadom,mint égi édesanyámat, és mivel közelebbakartam hozzá kerülni, rábíztam kapcsolatun-kat. Az jutott eszembe, mi lesz, ha a Szûz-anya elkezd engem a Kármelba hívni. Eszem-ben nem volt odamenni.

Két hét múlva a skapuláré a nyakambanvolt. Szentmise alatt csak szégyenembennem mentem ki a templomból, úgy éreztem,hogy teljesen méltatlan vagyok mindenkegyelemre, és arra is, hogy a Szûzanyaszeressen és viseljem az õ ruháját.

Nem tudtam, hogy viszonyuljak a Szûzanyához, éreztem, hogy többször akar ve-lem lenni. Az igazság az, hogy nem is tudtam õt érzelmekkel szeretni, csupánakaratommal. És ez nagyon zavart. Azt mondtam neki: "egy édesanya ismeri gyer-mekeit, tudja, hogy mire van szükségük, én nyitott vagyok feléd, szerettesd megmagad velem". Meg is tette. Egy hét múlva megkért, hogy imádkozzak el egyRózsafûzért. Nekifogtam imádkozni és láttam, hogyan szabadítja ki a lelkeket a tisz-títótûzbõl, éreztem anyai szívének minden érzését, amellyel irántunk van. Nagyonfáj neki a lelkek szenvedése, éreztem sürgetõ hívását az imára. Ki tudná leírni lelké-nek szeretetét, amellyel irántunk van? Adott nekem egy rózsafûzért, ott és abbana pillanatban nagyon megszerettem õt. Tudta, hogy mire van szükségem. Kezdtembízni benne. Anyai szeretete mindent fölülmúl, és ez csak a kezdet volt.

Egy idõ után azt vettem észre, hogy folyton a Kármel jár az eszemben.Mindig rá gondoltam, nem hagyott békén a gondolat. Érdeklõdtem Deáky Eme-se nénitõl, a helyi VÉK elöljárótól, hogy van, mint van. Elindult a lavina. Kezem-be adta Marcell atya Szépszeretet címû könyvét, amely teljesen meghatott.


bennem nem”. Éreztem, hogy nagy fájdalmat okoztam neki a bálványimádásom-mal. Átnyúlt azon a falon, megsimogatta a lelkemet, és azt mondta: „várlak”.Vártak a plébánián, de nem tudtam beszélni, csak sírtam... három napig.

Koszos voltam, nagyon mocskosnak éreztem magam. Az is voltam. Tudtamott és akkor, hogy milyen bûneim vannak, hogy milyen utálatos a bálványimádás.Minden okkult könyvet darabokra téptem, kidobtam.

Megtértem, az Úr felé fordultam, elkezdõdött a tisztogatás. Az Úr elkezdetthozzám beszélni, éreztem szeretetét, érintését. Úgy éreztem, megtalálta lelkem,akit szeret és soha többé el nem engedem. Õ volt, aki hívott és várt rám. Tudtam,hogy keresett engem és hogy õ a szeretet. Kezdtem a karizmatikus közösségbejárni. A szívem tele volt örömmel és dicsõítéssel. Minden nap imádkoztam.Lelkigyakorlatokra, a Karizmatikus Megújulás kurzusaira kezdtem járni, aholnagyon sokat tanultam.

Megértettem a bûn hatalmát, de Jézus megváltását is. Rendkívüli módon tapasz-taltam meg, hogy tett Jézus szabaddá a sok megkötözöttségtõl, az okkult dolgok kö-vetkezményeitõl. Átéreztem, hogy milyen a halál, és azt is, hogy milyen a szeretet.

Teltek a hónapok, minden szép volt, jó volt, de mindig többre vágytam, nemtaláltam helyemet a közösségben. Azt hittem, hogy én vagyok a hibás, és hogymindent elrontottam, még a megtérésemet is. Hûségesen részt vettem a karizma-tikus közösség programjain továbbra is. Voltak tanítások, amelyek feszültségetokoztak bennem. Nem értettem egyet vele. Medugorjéba szerettem volna utazni,de nem sikerült elmenni. Csíksomlyóra jutottam el a klarisszákhoz három napra.Teljesen egyedül, a csendben, a Szentírással, az Úrral. Hogy ott mit cselekedettbennem az Úr, nem értettem, és nem tudom, miért hívott oda. Én mentem, mertvele akartam lenni. Sokat gondoltam a Szûzanyára, és megkértem, jöjjön el hoz-zánk, mert én nem tudok Medugorjéba menni.


Mindazt, amit az Úr bennem elhelyezett a csendes lelkigyakorlaton, amelyeta csíksomlyói klarisszáknál töltöttem, most világossá vált számomra. Összeállta kép, most már látom szenvedéseimnek értelmét, és hogyan vezetett az Úr egye-nesen a görbe utakon.

A Kármel egy kincs, a Szûk Út, amelyen járni akarok. Marcell atya könyve-in keresztül ismertem meg jobban önmagamat, gyarlóságaimat, hogy hogyan ésmit kell leküzdenem magamban. Számomra ez a könyv lelkivezetés, mindigeszembe jutnak szavai, tanácsai és hogy mi a megoldás. Sok kérdésemre kaptamválaszt. Nem vagyok egyedül, van segítségem, édesanyám a Szûzanya. Apró,hétköznapi dolgokban segít: ha nem megy az ima, segít; ha nem megy a munka,segít. Ha elfelejtem kérni, akkor is segítségemre siet. Megérint, örömet ad,vigasztal. Hogy miért kapok ennyi kegyelmet, nem tudom.

Megszerettem a csendet és az Úrral való kapcsolatom is sokat változott. Mostmár nem félek a szenvedéstõl, a szárazságtól, és attól sem, hogy vigasztalás nél-kül maradok. Akaratilag mindenrõl lemondtam, a lelki szegénységet választot-tam, a csendet, Istent. A többit az Úrra bíztam. Nem szabok neki feltételeket,és nem esem kétségbe, ha nincs vigasztalás.

Mielõtt elõször mentem volna a VÉK közösség elsõ szombati imaórájára,érdekes álmom volt. Egy kastélyban voltam, sok-sok szoba volt benne. Voltkonyha, közösség, emberek, volt üres szoba, volt, amelyikben sötét volt, a másik-ban zaj, és teljesen világos szoba is nagy fénnyel. Az üres szoba világos volt,a többi homályos vagy sötét. Amint a szobákon mentem keresztül, néha jó ked-vem volt, máskor nem. Volt, amikor szaladtam, máskor sétáltam. Voltak helyek,

ahol elõttem ment a közösségvezetõ és egymásik nagy jelenség, és én utánuk mentem.Volt, ahol idõzni akartam és megnézni dol-gokat, de nem engedték, menni kellett to-vább. Kiértünk a kastélyból, félhomály volt,nagy széles út volt elõttem, és kezdtem men-ni lefelé. Egyre sötétebb volt. Aki elõttemjárt, a karjaiba vett, és úgy vitt engemtovább. Elkezdtem hánykolódni, magamatdobálni, mindenfélét akartam csinálni.Semmi sem volt megengedve nekem, vittektovább, és két erõs karral tartottak. Egyszercsak elfáradtam, ekkor egy hegyhez értünk,és elkezdtek vinni fölfelé a hegyen. Hagy-tam, hogy vigyenek, mert semmihez semvolt erõm. A hegy közepén volt egy nyitottvaskapu. Kísérõim letettek a kapu elõtt, ésvisszafordultak, én pedig bementem a kapun.


A következõ könyv szintén Marcell atyá-tól: Kolostori iskola a Kármelen. Ezta könyvet nekem írták. Minden szava lel-kemig hatolt. Mondta Emese néni, hogyolvassam el Mária hajóját. Olvastam, éseszembe jutott egy látomás, amelyetkorábban én magam láttam: egy nagyhajó mellett várakoztam, és tudtam, hogyoda fel kell valahogy jutnom. Ez a hajóMária hajója volt. Lassan kezdtem bizo-nyos lenni abban, hogy ott a helyem.Közben az is megfordult a fejemben,hogy az ember képzelõdhet is, a látomásmeg be is csaphat.

Az utóbbi hónapokban nagyon so-kat szenvedtem és gyötrõdtem, mertúgy éreztem, nem vagyok jó helyen.Nem tudtam, hová mehetnék. Hívtak

a szociális testvérekhez, nem éreztem sem békét, sem nyugalmat, amikor rá gon-doltam. Hitem, bizalmam, imaéletem, minden, ami addig öröm volt számomra,kínszenvedést okozott.

Gyóntatószék elõtt álltam, teljesen üresnek éreztem magam. Senki és semmivoltam. Semmim nem volt, amit Istennek adhattam volna, kivéve végtelen nagynyomorúságomat. Akkor az égiek a szívembe öntötték a Kármelt. Átjárta egészbensõmet, és ott visszhangzott bennem: „Kármel”. Egy pillanat alatt teljesszívembõl megszerettem a Kármelt. A szívemben él az Úr Jézus, a Szûzanyaés a Kármel.

Gyónás alatt alig tudtam visszafogni könnyeimet és, hogy hangosan ki nekiabáljam a világnak Isten hívását és azt a bizonyosságot, amit éreztem. Amikoráldozni mentem, az tudatosult bennem, hogy ha nem megyek a Kármelba, akkora Szûzanyát árulom el.

Kértem a felvételemet. Megbeszéltünk mindent, ami velem történt, õk aztmondták, hogy köztük a helyem. És ezután kezdõdött el igazán a várakozás, a tü-relem idõszaka, de a kísértések különféle változata is.

Arra gondoltam, hogy beöltözésemig meg fogok halni, el fogok kárhozni, és mind-egy mit teszek, nem tudok jól dönteni. A világ legbûnösebb embere vagyok, akiszámára nincs irgalom, egyedül csak én nem nyerek bocsánatot, és hogy a Szûzanyanem szeret engem. Nem tudtam szabadulni ettõl a gondolattól, bármit is tettem.

Egyik éjjel arra ébredtem fel, hogy a Kármel összes szentjeinek a boldogsá-gát a szívembe helyezték. Marcell atya tanításán keresztül pedig felismertem,hogy miért kell az önmegtagadás, mit jelent a lelki szegénység és a csend.

103Kármel 2009/1-2 ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ

Máriának vállruhája rajtunk…A Skapuláré Társulatok rovata

ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ

A Székelyföldi Skapuláré Társulat hírei

Lélekemelõ pillanatokat éltünk át 2009. február 22-én, amikor a kézdivásárhelyiBoldog Özséb plébánia templomban 54 skapulárés tag a szentmise keretén belül– egy szál gyertyával akezében, a meghatottság-tól remegõ hangon – elkö-telezte magát a Szûzanyaelõtt. Nagy ünnep voltez számunkra, amikor azsúfolásig megtelt temp-lomban ilyen felemelõpillanatokat éltünk át.Szívünk megtelt a Szûz-anya és az Õ Szent Fiairánti szeretettel.

Erre az ünnepségremeghívtuk a bükszádiskapulárés tagokat, akik a 2008-as évben már elkötelezõdtek – Jáni Kamilla ve-zetésével szép számban eljöttek. Azon kívül a hatolykai skapulárés tagokat, akikez év április 19-én fognak elkötelezõdni. Jelen voltak még a gelencei skapuláréstagok is. Õk mindnyájan emelték jelenlétükkel az ünnep fényét.

Bevezetõül egy szép Mária vers hangzott el, melynek címe „Az Égi Édesanya”.

Van Valaki, Aki soha nem utasít vissza,Ha lelkesen beszélsz Hozzá, nem vág a szavadba,Meghallgatja a panaszod, vigasztal a bajbanMindig talál jó megoldást, bármilyen nagy baj van.

Van Valaki, Aki hozzád mindig szelíd, gyengéd,Ha mindenki ellened van, Õ akkor is megvéd.Nem mondja, hogy nincs ideje, nem mondja, hogy fáradt,Amíg el nem nyom az álom, vigyázza az ágyad.


Egy teljesen verõfényes betonút volt elõttem, mint egy tömbház oldala. Két ol-dalt volt egy-egy kis laza fûcsomó, azokba kapaszkodtam, hogy feljussak azon azúton, teljesen könnyûnek éreztem magam, és hamar feljutottam az úton. Megáll-tam és szétnéztem, a hegyen még sok hegy volt, tele fákkal, dús zöld növényzet-tel. Sokan laktak a hegyen, a legmagasabb hegy tetejére pillantottam. Az Élõ Vízfolyója volt a hegy tetején, és onnan folyt lefelé. Öntözte a fákat és mindent, amiott volt. Végignéztem, honnan is indultam el, az utat, amelyen oda eljutottam, Is-ten végig velem volt, és változatlanul szeretett mindig, még akkor is, amikor énazt nem éreztem. A hegyre kell feljutnom, ott a hazám, a boldogságom, ott vanmindenem.

Eddig tartott az álmom. Amikor a VÉK imaóra után elmondtam Terézkének,megmutatta nekem Keresztes Szt. János rajzát a Kármel hegyérõl, amelyet mos-tanig sose láttam. Ugyanaz volt, mint amit álmomban láttam.

Így jött el a várva várt nap, a beöltözés. Végigremegtem az egész szentmisét.Vajon most mi lesz? Lemondtam a nagy érzelmi vigasztalásokról és mindenrõl.Azt kértem, hogy ne adjon semmit, csupán mondjon valamit, hogy ott van mel-lettem és akarja, hogy mindez megtörténjen. Adott egy csepp mézet és ez nemvolt más, mint a Szentostya. Nagyon megnyugodtam: „Édes Jézus, neked élek,Édes Jézus neked halok” – ez volt az üzenet, bár eddig is így volt az életemben,most valahogy más lett a jelentõsége e szavaknak: NEKED ÉLEK. AMEN

Bartis Hajnalka (Csíkszereda)

105Kármel 2009/1-2 ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ

Az eseményrõl egy másik beszámoló is érkezett, a meghívott vendégek részé-rõl, amelyet, mivel szépen kiegészíti az elõzõt, a következõkben szintén leközlünk.

A szerk.

2009. február 22-én 10 órakor a kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katoli-kus templomban ünnepi szentmisén vettünk részt, ami alatt 54 skapuláré tag elkö-

telezõdésére került sor.A szentmisét egy szép

Mária-verssel kezdte mega kézdivásárhelyi Skapu-láré Társulat csoportfele-lõse. A szentmisét dr.Kerekes László atya mu-tatta be. A szentbeszéd-ben Márk Evangéliumá-ból „Jézus meggyógyítottegy beteget” elmélkedé-sében rámutatott az evan-gélium szereplõire, azok-nak az erõs hitére és kitar-

tására Példát adott arra, hogy mi, emberek, mind bénák vagyunk, ha nincshitünk, és ha nincs szeretet bennünk, hogy le tudjunk hajolni bajbajutott, beteg ember-társainkhoz. Beszélt Szent Polikárp vértanúról, aki 84 évesen is, élete sok megpróbál-tatásai közt is hû maradt az Úrhoz, és nem mondott le hitérõl. Az utolsó szavai ezekvoltak: „Az Úr sohasem hagyott el, akkor én sem fogom elhagyni Õt”,és bátran lépett az égõ máglyára.

Az 54 skapuláré tag égõ gyertya mellett tette le elkötelezõdését. A gyertyafénye jelezte hitüket.

A szentmisén részt vettek a bükszádi, a hatolykai, és a gelencei SkapuláréTársulat (imacsoport) tagjai. Az áldás után a csoportok köszöntötték és buzdítot-ták egymást, hogy tudjanak kitartani a nehéz idõkben is hitükben, Jézus mellett,a Szûzanya védõpajzsa alatt.

Köszönöm a Szûzanyának, hogy én is ott lehettem, velük együtt örvendhet-tem, imádkozhattam és érezhettem a szeretetet, ami összeköti a szíveinket Máriaoltalma alatt.

Szûzanyánkat arra kérem, hogy virrasszon szeretettel felettünk és világosítsameg utunkat, hogy eljuthassunk arra a hegyre, aki Jézus, a te szent Fiad.

Ámen

Balázs Katalin(Hatolyka)

104 ISMÉT KÖZELEBB KERÜLTÜNK A SZÛZANYÁHOZ Kármel 2009/1-2

Az Õ szava mindig csendes és szeretetteljes,Soha nem kiabál veled, és mindig türelmes.Rögtön megsegít a bajban, hogyha szépen kéred,És ha gyötör a magányod, Õt mindig eléred.

Nagyon régen ismer téged, mielõtt meglettél,Már akkor is jó volt hozzád, még meg se születtél.Azóta is vigyáz reád, és ha már nem leszelItt a földön, Vele még akkor is együtt leszel.

Igen. Õ az, jól gondolod, senki más nem lehet.Csak egy anya lehet, aki ilyen nagyon szeret.De bizony, nem akármilyen földi édesanya,Égi Édesanyánk Õ, a csodás Szûz Mária.

Légy Hozzá jó, engedelmes, hiszen Õ is ilyen.Tudd az Úrnak azt mondani, amit Õ is: IGEN.Ha Õ lesz a példaképed, boldogság vár reád:Örökké fog szeretni az Égi Édesanyád.

Az Oltáriszentséget két szín alatt vettük magunkhoz.A mise végén a Salve Regina-t énekeltük szívvel-lélekkel; a hívek szemében

a meghatottság könnyei csillogtak.A szentmise után a vendégeket meghívtuk egy kis agapéra, ahol alkalmunk

volt más helyrõl jött skapulárés tagokkal elbeszélgetni. Kicseréltük gondolatain-kat, meglátásainkat a skapuláré tagságunk megerõsítéséhez szükséges továbbimunkánkról. A szeretet, az egymáshoz tartozás érzése és a Szûzanya szeretete isközös volt bennünk, hiszen Õ vezet minket arra az útra, amelyen haladnunk kelltovábbi életünkben. Boldogok voltunk, hogy a hívek is látták a mi nagy szerete-tünket a Szûzanya iránt, aki vezérel minket, véd, oltalmaz, hogy a bûnt elkerül-ve, tiszta lélekkel éljünk. Példát mutatunk mindenkinek azáltal, hogy a Szûzanyavállkendõjét magunkra öltöttük.

Köszönetet mondunk Dr. Kerekes László plébános úrnak, aki segítségünkrevolt minden nehézségünkben és munkánkban. A Szûzanya oltalmát kérjük, hogytovábbra is legyen velünk, és irányítson minket.

Az összejövetel végén úgy éreztük, hogy a Szûzanyához és az Õ Szent Fiáhozmég közelebb kerültünk.

Papp ErzsébetA Boldog Özséb skapuláré tagság vezetõje

107Kármel 2009/1-2 ISTEN BARÁTAI

gására, még lélegzetedre is. Te sem szereted magad jobban, mint ahogy õ szerettéged. Ez a BARÁTSÁG Jézus és övéi között, velem, velünk!

De a bensõ ima mi egyéb, mint barátság, baráti beszélgetés Vele! – olyanlobogást vált ki ez a szeretet! Nincs saját egyéni érdek, kényelem, önmagamról elkell feledkeznem – lehet csak válasz erre a szeretet kapcsolatra! Ebben aBARÁTSÁG-ban már a szeretet és a hit mûködik! Ez a Jegyes és Ara közöttiegyesülés lehet már csak a cél!

Nagy Szent Teréz az Énekek Éneke III. fejezetének végén írja, hogy „Nemkérek én Tõled mást ebben a földi életben, én jó Uram, mint azt, hogy csókoljmeg engem a Te szádnak csókjaival, de úgy ám, hogy, még ha én meg is akar-nám szakítani ezt a BARÁTSÁGOT és egyesülést, ez lehetetlen legyen”!

Julianna ocds/Sopron/

106 ISTEN BARÁTAI Kármel 2009/1-2

ISTEN BARÁTAI

Egyik nap az internet hullámhosszán prezentá-ciót /dia képsort/ kaptam a barátságról. Gyönyörû,szebbnél szebb, színpompás virágok, zene is hoz-zá. Máté Pétertõl az „Azért vannak a jóbarátok...”kezdetû slágert hallgathatjuk. A diaképeken idé-zeteket is olvashatunk: Arisztotelész, Cicero,Rogen Rosenblatt, Simone Weil, Leonardo daVinci-tõl, hogy õk hogy gondolkodtak, írtak a ba-rátságról.

Az ember természete szerint társat keres, kiakar lépni önmagából. Számkivetettnek érzi ma-gát, ha szívében egymaga marad. Mégsem képesmindenki arra, hogy lerontsa börtönének falait,feltörje zárait és elinduljon a másik felé – Istenfelé!

Jézus földi élete végén, mielõtt indul a halálba, hogy életét áldozza barátaiért– szinte lezárja szavait. Nem szolgáinak nevezi õket, hanem a szeretetközösséget,ami az Atya és közte van – az apostolokra – ránk is – kiterjesztette. Teljes önát-adás, önkitárulkozás – amit a tanítványok a Lélek befogadásával tesznek magu-kévá. Ez a BARÁTSÁG már az önközlés, a bensõséges bizalom viszonya. A köz-lés Jézus részérõl teljes: mindent, amit az Atyától hall, kinyilvánítja szeretteinek.

Isten néz téged is, engem is, bárki légy, úgy, amintvagy, személyesen. „Neveden szólít.” Lát és megért,úgy ahogy teremtett. Tudja, mi lakozik benned, ismeriminden érzésedet és gondolatodat, képességedet ésóhajodat, erõidet és gyöngeségeidet. Veled érez re-ménységeidben és megpróbáltatásaidban. Részt veszminden aggodalmadban és szenvedésedben. Átölel, éskarjában hord. Fölemel, és letesz. Olvas vonásaidban:mosoly van-e bennük vagy könnyek, egészségtõl vi-rulnak-e, vagy betegségtõl hervadnak? Gyöngédséggelnéz kezedre és lábadra. Fülel hangodra, szíved dobo-

109Kármel 2009/1-2 BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT ...

De a kerti munka csak egy jele volt az õ szüntelen munkálkodásának. Állandó te-vékenykedése igazi értékét az adja, hogy hûségesen kitartott benne mindhalálig.Alakulhatott az élet számára így vagy úgy, õ akkor is az Istennek élt, és senki nemvehette el tõle azt a feladatot, amit úgy érzett, hogy Istentõl kapott: hogy másokat szol-gálhatott. Munkáját pedig nem önzõ szándékok vezérelték, hanem egyszerûen annaköröme, hogy másoknak szolgálatára lehetett.

Félrevonuló, szerény alakja ellenére is tudott azonban örülni a közösségnek. Ami-kor megkérdeztem tõle – néhány héttel a halála elõtt egy beszélgetést készítve vele –,hogy melyik közösségben érezte magát a legjobban az élete során, akkor azt mondta,hogy a keszthelyiben. No, nem a mostanira gondolt, hanem arra a régi keszthelyi kon-ventre, amikor ez a nagy ház telve volt szerzetesekkel. S amikor megkérdeztem tõle,hogy miért, hogy mi tetszett neki a legjobban abban a közösségben, erre azt válaszol-ta, hogy az, hogy itt volt a kispapság. Mert itt tapasztalta meg, hogy milyen jó is kö-zösségben élni. Ahogyan mondta a kispapokra utalva: „Vidáman ott nevetgéltek kinta kertben, meg hát az étkezés alatt is találkoztunk egymással. Én is fiatal voltam, õk is,és, ugye, a fiatalokkal egészen más a közösség hangulata. Megvoltam én jól Jeromosatya mellett is, külön szobában, de egész más volt a Rendben élni, a közösségben, ami-kor naponta háromszor is találkoztunk a közös asztalnál.”

Nem véletlen, hogy amikor azt is megkérdeztem tõle, hogy mi volt a számára a leg-nagyobb öröm a Kármelben, akkor azt felelte, hogy az, hogy „amikor elfáradtam, ésaz atyák látták, hogy estére mennyire elfáradok, hogy akkor jött a segítség. Valame-lyik testvért ide helyezték. A fiatal testvérek.” – Öregségében is, mint ahogy fiatalsá-gában is, vágyódott a fiatalok után, akkor is, ha látszólag mindig alig észrevehetõentevékenykedett. De a legnagyobb örömet mégis a közösség jelentette számára, persze,Isten után! Mert hát minden bizonnyal az Isten volt a legnagyobb öröme. Amikor aztkérdeztem tõle, hogy mi volt az, amit a legértékesebbnek tart abból, amit a Kármelbenkapott, akkor többek között azt mondta, hogy az, hogy itt mindig lehetõsége volt arra,hogy szabad idejét a templomban vagy a kápolnában töltse.

Ezek ugyan csak egyszerû szavak, mert õ nem volt a szavak embere. Nem tanulta meg önmagát kifejezni olyan választékos módon, mint ahogyan azt a papokszokták tenni. De ezekkel az egyszerû szavakkal, az egyszerû kérdésekre adott vála-szokkal, mégis a legfontosabbat mondta ki. Azt, hogy azért hálás Istennek, mert olyanhelyre hozta a Kármelbe, ahol imádkozhatott, ahol az Úr házában lakhatott, és mert ami Urunk testvéreket adott neki. Ez azt jelenti, hogy megértette, hogy a Kármelbenmire hívja õt az Isten. Megértette tehát a hivatását, és így nem lehet azon csodálkozni,hogy a hosszú évtizedeknek a nehéz pillanataiban is hû tudott maradni a kezdeti meg-híváshoz.

Örökfogadalma után került ide Keszthelyre, majd Attyapusztára, a feloszlatás utánpedig Csugarra, Vácra, Nemesbükre, Mezõszilasra, Felsõmocsoládra, Dömsödre,Attyapusztára, Gyenesdiásra, Cserszegre, aztán a visszaállás után végül ismét ide,Keszthelyre jött vissza. De annak ellenére, hogy látszólag szinte mindig úton volt

BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT ...108 Kármel 2009/1-2

BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEKBIZONYULT TESTVÉRTÕL

Besenyõi Mátyás – Bence testvér – emlékére

Az alábbi szavak január 16-án hangoztak el a keszthelyi Kis Szent TerézBazilikában, ahol búcsút vettünk az életének 84., szerzetesi fogadalmának 63.évében elhunyt Bence testvérünktõl.

Búcsút véve Bence testvérünktõl, nyu-godt lélekkel gondolhatjuk azt, hogy azevangéliumban szereplõ szolga képe, akidolgozik és imádkozik, s ilyen módon hûsé-gesen várja visszatérõ urát, különös módonis vonatkoztatható õreá.

Ismertük õt, hogy milyen szüntelenülmunkálkodó ember volt itt a keszthelyiKármelben. Így volt ez 1989-óta, amióta aRend visszaállt, de az idõsebb rendtársakmegtapasztalhatták az õ munkálkodását ésgondoskodó szeretetét évtizedeken keresz-tül, a szétszóratás évei alatt is.

Különösen alkalmazható õrá az az evan-géliumi mondat is, amit Jézus önmagárólmond, és amelyet a gyászjelentésre a keszthe-lyi rendi testvérek is ráillesztettek: Atyámszüntelenül munkálkodik, ezért én is munkál-

kodom.” (Jn 5, 17) Igen, Bence testvérünk szüntelenül munkálkodó ember volt, s azõ buzgósága különösképpen az állandó tevékenykedésben és imádságban vált látható-vá. Mivel félrevonuló, szerény ember volt, nem nagyon tûnt mások szemébe, hogytevékenykedik, hacsak a mindennapi munka végzésén keresztül nem, amelyeket a jószemû emberek észrevesznek. De õ maga soha nem hívta fel önmagára a figyelmet.

„Amikor a Kármel 1989-ben visszakapta a templomot és a kertet, akkorbizony a kert nem így nézett ki – szokta ismételgetni a László atyánk, volt keszt-helyi plébános –, mint ahogy most kinéz!”

111Kármel 2009/1-2 JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE ...

– Hát egy kis teát inna-e? A doktor úr nagyon a lelkére kötötte!– Hát, igen, meginnék, meginnék!És akkor olyasmit tettem vele, amit máskor nem szoktam, vagyis fõztem

neki egy teát, s egy kancsóval bevittem hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy ezlesz az utolsó gesztusom felé! S azt sem vettem észre, hogy õ is milyen hallatla-nul nagy gesztust csinált, hogy elfogadta! Hogy megengedte, hogy végre más isszolgáljon neki, legalábbis valami apró gesztussal.

Milyen nagy a Jó Isten! Mennyire összerendezi a dolgokat! Legalábbis azolyan ember életében, aki hagyja magát! Aki neki adja magát! Annak az ember-nek az életében is, és a halálában is megnyilvánul az Úr kegyelme. Az Õ jelenlé-te, az Õ gondviselõ szeretete, amely mindent megédesít. Még a legnagyobbfájdalmakat is.

Ebben a hitben és reményben köszönünk most el Bence testvértõl, hálát advaIstennek érte, s arra bízva õt, akinek õ maga, tudatosan, fiatal korában, az életéta Kármelben átadta, s aki õt – a többi emberrel együtt – az örök életre meghívta.

fr. Rafael

JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE…

2009. február 2-án, Urunk bemutatásának ünnepén lépte át az örökkévalóságküszöbét Keller Lõrinc Juvenál atya életének 88., áldozópapságának 62. és

szerzetességének 70. évében. 2009. február10-én helyeztük örök nyugodalomra a gyõrikármelita templom kriptájában.

Juvenál atya 1921. július 23-án születettKunszigeten. Kármelita életét a keszthelyirendház juvenátusában kezdte meg. 1938.augusztus 19-én került sor a beöltözésére,amikor a Szent Lõrincrõl nevezett Juvenálszerzetesi nevet kapta. Elsõ fogadalmát1939. augusztus 20-án Gyõrben, örökfo-gadalmát pedig 1942. augusztus 20-ánKeszthelyen tette le. Keszthelyen szenteltékpappá 1947. június 27-én. A szerzetesrendekfeloszlatása után elõször mint kántor, majdmint káplán mûködhetett Rakamazon

110 BÚCSÚ EGY HIVATÁSÁBAN HÛSÉGESNEK BIZONYULT ... Kármel 2009/1-2

egyik helyrõl a másikra, azt mondta, hogy:„Nem tudok eleget hálát adni, hogy nemköllött annyiszor költözködni, munkahelyetváltoztatni, meg idegbeteg emberek mellékerülni. Itten elõre tudta az ember, hogy ki-egyensúlyozott személyek közt lesz.Itt nem kellett félni a jövõtõl!” S hogy való-ban a sok jövés-menés, törõdés, nehézségközepette is meg tudta találni a Jó Istent, ésezzel együtt a Tõle kapott hivatásban tudottmindig élni, azt igazolja, hogy hálával gon-dolt mindenre vissza élete végén is. Aztmondta: „Jól teltek azok az évek is ahhozképest, hogy máshol lehettek zûrösebb dol-gok is, ugye. Most pedig hála Istennek, hogyígy történt, mert a körülményekhez képestlehetett volna sokkal tragikusabb. Neméheztünk, nem fáztunk, mindenünk meg-volt.” Szóval hálát adott Istennek mindenért.

Ez a hála a legbiztosabb jele annak, hogy valóban keresztényekké váltunk. Nemaz, hogy sok mindent csináltunk-e vagy sem. Nem az, hogy látványos dolgokat tet-tünk-e. Nem az, hogy mások megbecsültek-e bennünket, hanem az, hogy az Istengyermekeire leginkább jellemzõ hála birtokba vette a szívünket az élet mindennehézsége, fájdalma ellenére. Hogy béke van bennünk, ami azt jelzi, hogy Krisztustvalóban befogadtuk a szívünkbe. Ezért pedig nem a sebeinket mondogatjuk – Isten-nek vagy másoknak szemrehányásokat téve értük –, hanem a hála a legmélyebb ér-zés a szívünkben, amely édessé tesz minden mást. Ugyan nem szünteti meg a többiérzést, de mégis uralja azokat. Csak Krisztusnak a szívbe fogadása tudja megterem-ni a szívben ezt a hálát, amely azt mutatja, hogy valóban Isten gyermekeivé váltunk.

Befejezésül nekünk is hálát kell adnunk Istennek, aki Bence testvért nekünkadta, de azoknak is, akik Bence testvért annak idején felnevelték, akik törõdtekvele, akik a szétszóratás évei alatt is igényt tartottak arra, hogy õ velük legyen,akik visszahívták a Rendbe, akik a munkáját értékesnek látták, és akik utoljára,amikor a betegség már kezdett megnyilvánulni rajta, mellette voltak és segítették.Nem sokat, mert az õ állandó szolgálni akarása nem tûrte volna meg azt, hogy na-gyon kiszolgálják õt. De azért mégis szüksége volt másokra.

A halála elõtt való utolsó napon – amikor még itthon voltam, mert másnapmár elutaztam – délután bekopogtattam hozzá. Éppen kelt föl az ágyból, s bárigen gyengécske volt, de menni akart valahová, talán a kertbe. Rászóltam:

– Bence testvér, magának most nem szabad dolgoznia, pihennie kell!– Hát jól van, jól van, de hát azért csak föl kell kelni egy cseppet!

113Kármel 2009/1-2 JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE ...

akik a Kármel lelkiségében szeretnénekelmélyülni: „Ez a feltétlen biztosítékaannak, hogy elõrehaladjanak a lelki élet-ben, hogy megerõsödjenek benne és aRend iránti hûségben. A Szûzanya példá-jára nagyon imádságosnak kell lenni…”

Juvenál atyát a Kármel lelkiségénekhiteles tanújaként ismerték és tiszteltékmindenfelé, akinek számára élõ valóságvolt mindaz, amikrõl a nagy kármelitaszentek vallanak. Amikor megkérdez-tem tõle, hogy idõs korában elõrehalad-va szokott-e az örök életre gondolni,a következõ választ adta: „Nagyon sokat

szoktam rá gondolni. Igen… De azért még ettõl is fontosabb, hogy gyakran gon-dolok a lelkemben élõ Szentháromságra. Kispap koromban is a napi két órás el-mélkedést mindig a lelkemben élõ Szentháromsággal éltem.”

Bár Juvenál atyánk halálával egy kiváló lelkiatyát és egy hiteles kármelitátveszített el a magyar Kármel, a fájdalom mellett mégis azzal a vigasztaló felis-meréssel búcsúzunk tõle, hogy általa egy beteljesült élet tanúi lehettünk. Aho-gyan ezzel kapcsolatban õ maga is mondta, amikor azt a kérdést tettem fel neki,hogy már itt a földön el lehet-e kezdeni az örök életet: „Igen, valóban úgy van,ahogy azt Boldog Erzsébet nõvérünk is mondja, aki azt állította, hogy számáramár itt a földön megkezdõdött a mennyország.”

fr. Rafael

Lapzárta elõtt érkezett a hír:

Kapotsfy László– Keresztes Szent Jánosról nevezett Elizeus OCDS –

újságunk egyik hûséges olvasója,

2009. január 28-án az örök hazába költözött.

Temetése Kaposváron volt február 4-én.

Imádkozzunk lelke örök üdvösségéért!

112 JUVENÁL ATYÁRA EMLÉKEZVE ... Kármel 2009/1-2

(1959-1964), Jászladányban (1964), Nyíregyházán (1964-1967) és végülHejõkürtön (1967-1989). A Rend újraindulásakor a kunszentmártoni rendházházfõnökévé nevezték ki. 2000-ben a miskolci rendházba került, majd 2001-tõlhaláláig a budapesti rendházban végzett lelkipásztori szolgálatot.

Juvenál atya 12 évesen lépett be a keszthelyi Kármel juvenátusába. Ahogyana vele készített interjúban elmondta, más hivatást el se tudott volna képzelnimagának gyermekkorától fogva. Annál is inkább, mivel két bátyja már megelõzteõt a Kármelben.

Juvenál atya hivatása egy olyan családban kezdett kibontakozni, ahol rend-kívül buzgó keresztény életet éltek. Ahogyan a vele készült beszélgetés soránelmesélte: „Minden szombat este elvégeztük közösen a rózsafüzért. Aztán megnagyon tiszteltük Jézus Szentséges Szívét. Emlékszem arra a napra, amikora plébános úr – az akkori plébános – eljött a házunkba, és ott az õ vezetésévelajánlottuk fel az egész családot Jézus Szentséges Szívének.”

„Földmûvesek voltunk, és hát természetesen megvolt a sok munka. Nyáron azaratás meg a kapálás, télen meg az állatok etetése. Mindezek elég sok idõtelraboltak, de azért a téli belsõ életünk sokkal bensõségesebb volt, mint a nyári.Tanyán laktunk, és a tanyai élet meghozta a maga magányát. Szegény édes-anyám, bizony sokszor még vasárnap sem mehetett templomba, mert ha nem voltszekér, akkor nem tudott bemenni, mert kilométerekre volt a templom. Aztánmeg a családot el kellett látni, de édesanyám is mindig megmaradt a magaszeretetében. Mikor édesapám hat évig Szibériában volt fogságban, mindigelimádkoztatta családdal – akkor már heten voltunk gyermekek – a rózsafüzért,amikor este hazamentünk a szántóföldrõl, és ez megmentette édesapámat. S azt,hogy a család ilyen sok kegyelemben részesült, annak tulajdonítom, hogy édes-apám és édesanyám is nagyon-nagyon szerette a Szûzanyát.”

A Szûzanya bensõséges szeretetét Juvenál atya már a családban élve elsajátí-totta, a Kármelbe lépve azonban még inkább elmélyült benne. Az a tény, hogyMarcell atya volt a novíci-usmestere, feledhetetle-nül megbélyegezte egészéletét. Általa értette mega Kármel ideáljának lé-nyegét, melyet a szétszó-ratás évei sem tudtak kitö-rölni a szívébõl, s amelyetaz imádságban és a Szûz-anya szeretetében foglaltössze. Az ehhez való hû-ségben való megmaradásttanácsolta azoknak is,

Számlaszámaink:

Sarutlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és TemplomaBank: HVB 10918001-00000020-63350005 (a folyóirat erre a számlára megy)

„Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton MarcellBoldoggáavatásáért” alapítvány(Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása.

Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók)Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

BEKÖSZÖNTÕ …………………………… 1

LELKISÉG ………………………………… 2

„Minden szerzetesi hivatás a Krisztussal

való személyes találkozás története” … 2

P. Philip Boyce OCD: Szerzetesi

konszekráció ………………………… 4

A szerzetesség története …………… 13

A megszentelt szerzetesi élet apostoli

dimenziója …………………………… 17

A szerzetesi közösség természete …… 22

Az evangéliumi tanácsok

Avilai Szent Teréz szerint …………… 26

A rejtekben tündöklõ fény …………… 31

Boldog Alphonz Maria Mazurek

sarutlan kármelita, vértanú …………… 34

INTERJÚ ………………………………… 41

Beszélgetés a szerzetesi hivatásról … 41

Hûség a megszentelt életre kapott

meghíváshoz ………………………… 44

TANÚSÁGTÉTEL ………………………… 48

Válasz egy elhívásra ………………… 48

Istennek odaadott élet házasságunkban … 51

Élet az Isten tenyerén ………………… 55

ELMÉLKEDÉS …………………………… 57

Errõl-arról …………………………… 57

Pál, minden nép apostola ……………… 60

Út a mennyei haza felé ……………… 64

NEM CSAK GYERMEKEKNEK …………… 69

Az aranybánya ………………………… 69

KÁRMEL SZÉPSÉGE... …………………… 78

Los Andes-i Szent Teréz írásaiból …… 78

A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA …………… 89

A világban, de nem a világból

A világban élõ Kármel rovata

Ünnep a székesfehérvári Illés prófétáról

nevezett közösségben ………………… 89

A „Szépszeretet” triduuma …………… 91

Téged, Isten, dicsérünk ……………… 93

Egy megtérés és egy hivatás története… 96

Máriának vállruhája rajtunk...

A Skapuláré Társulatok rovata

Ismét közelebb kerültünk

a Szûzanyához ……………………… 103

OLVASÓINK ÍRTÁK ……………………… 106

Isten barátai…………………………… 106

IN MEMORIAM …………………………… 108

Búcsú egy hivatásában hûségesnek

bizonyult testvérrõl ………………… 108

Juvenál atyára emlékezve …………… 111

Kapotsfy László ……………………… 113

HÍREK–ESEMÉNYEK ……………………… 114

Kármel liturgikus naptár……………… 114

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR114 Kármel 2009/1-2

Kármel liturgikus naptár

ÁPRILIS

2. szerda Boldog Terézia Mária Manetti nõvér– választható emléknap

MÁJUS

16. szombat Boldog Stock Simon atya – választható emléknap

(21. csütörtök Keszthely: templomszentelés évfordulója – fõünnep)

22. péntek Szent Joachima de Vedruna y Mas – választhatóözvegy és nõvér emléknap

25. hétfõ Pazzi Szent Magdolna nõvér – emléknap

29. péntek Szent Kelemenrõl nev. B. Elia nõvér – választható emléknap

JÚNIUS

12. péntek Boldog Alfonz Mária Mazurek – választhatóvértanú emléknap

A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározottelõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft(postaköltség nélkül).

Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szûntetjükmeg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszerpostázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt aján-latos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben).

Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket ésfolyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havontaegy szentmisét mutatunk be.

Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése:

Avilai Szent Teréz: Keresztes Szent János:Ö – Önéletrajz KU – A Kármelhegy útjaTU – Tökéletesség útja Éj – A lélek sötét éjszakájaBV – Belsõ Várkastély SzÉ – A szellemi páros énekAlap. – Alapítások könyve ÉSz – Élõ SzeretetlángEÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – LevelekL – Levelek

A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, másodikkönyv) vagy a lakás számát (pl. 6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi.

Egy évben hat szám jelenik meg.

Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601

www.karmelitarend.huSzerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2.

E-mail: [email protected].: (96) 618 833, Fax: (96) 618 864

A kiadásért felel P. Bakos Rafael O.C.D. tartományfõnökFelelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D.

Borítóterv: Fehér MártaNyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila

Nyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán

Documents

egy mód · lekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít