GRÓF VAY SÁNDOR

ELPUSZTULT URAK

BUDAPESTORSZÁGOS MONOGRÁFIA TÁRSASÁG

V., Arany János-utca 1a Magyar Tudományos Akadémia épületében

L É G R Á D Y T E S T V É R E K K Ö N Y V N Y O M D Á J A , B U D A P E S T ,

TARTALOMJEGYZÉK.

OldalElpusztult urak .......................................................................................... 7Minők is van pénz? .................................................................................. 19Tönkretett öletek .......................................................................... 31Bessenyey ............................................................................................... 41A táncoló asztal........................................................................................ 54Viktória királynő naplója .................................................................... 64A farsang hajdan ...................................................................................... 74Karácsonyi álom .......................................................................... 91Régi botrányok ...................................................................................... 103Május elsojo .......................................................................................... 115A Bárczayak........................................................................................... 122Rógi történet .......................................................................................... 135Belisle Paulina ..................................................................................... 144A régi úr ................................................................................................. 155Régi gazdák, régi cselédok ................................................................. 165Híres szépségek ..................................................................................... 184

ELPUSZTULT URAK.

egfakult a cifra szerszám, oda van a cifra, csen-gős négyes. Nem szól a hegedű. Híres, neves

famíliák egymásután pusztulnak, enyésznek el Hun-niában.

De ebben a pusztulásban is van valami érdekes,valami sajátos vonás, ami nem hasonlítható semmimás nemzet fiának a pusztulásához. Könnyelműség,nembánomság, jószívűség keveredik össze a magyarnemes urak elpusztulásában.

Híres, nevezetes nemzetsége az országnak aMajthényi. Akad még jómódú is köztük, de bizonysok már a lepasszolt. Ilyen lepasszolt Majthényirőlmondtak el a minap egy karakterisztikus esetet.

Valahol Barsban, halmos, erdős tájon lakottez a nemes úr. Arra Kács vidékén, ahol a szabadság-harc egyik csatáját vívták. Jó ember, jó hazafi, jócimbora volt ez a Majthényi is, mint a többi —

8

és épen úgy nem tudott a pénzzel bánni, mint atöbbi.

Szép, kalászos földekre, kolompoló nyájakracsak adott a kövesdi, mog a miskolci zsidó is. A szom-széd egyre sűrűbben fordult be a jegenye-nyárfásudvarra. Egyre több beszéde akadt vele a gazdának.Bementek a kancelláriába, be is zárkóztak jól, nehallja a ház népe, amit beszélnek. Nem is hallott kia szó; jó vastag fala volt az olyan régi kancelláriák-nak.

Minden úri portán volt ilyen kancellária. Mi apat varnak, az ördög tudná — mert bizony, mitűrés-tagadás, nemes uraimék nem sokat forgattáka pennát.

Nagy alázatosan csoszogott be mindig a zsidóés mikor kijöttek, még akkor is kezében forgattaa wuci-sapkáját. Csak utóbb tette fel, mikor a tekin-tetes úr vállveregetéssel búcsúzott el tőle a kétkapubálvány közt. Akkoriban nem voltak még ka-puk a nemesi kúriákon. Egyre sűrűbben jött a zsidó,egyre sűrűbben tárgyaltak a kancelláriában.

Egy szép napon aztán megtelt a rovás. A jege-nye-nyárfás kúriába végképen megtelepült szomszédúr. De még akkor is respektálta a régi gazdát. Mégakkor is kezében forgatta a mia-sapkáját és váltig

9

kérdezgette, mivel szolgálhatna a drága, jó tekin-tetes úrnak. Talán azt a szép Szandlófert, amitutoljára hozatott Kölbertől, vagy a Bársonyt, a ked-venc hátasparipát csak elvinné talán magával.

Félig szomorúan, félig gúnyosan mosolygott anemes úr. Hová a pokolba tenné ő a szandlófert,valami városi lakás szűk, udvari szobáiban? Honnanvenne abrakot a Bársony-nak, amikor azt se igentudja, hol kerítse meg majd magának a vacsorát,az ebédet? De a mindenfélét kínálgató új földesuratmégsem akarta megsértegetni. Bejárta vele még egy-szer az istállókat, a kertet, a régi, kedves szobákat,amelyek mindegyikéhez tapadt valami emléke.

Egyikben megállt aztán. Kopott, almazöld, ha-lavány virágos empire-butorok sorakoztak vékony-lábú asztalok előtt. A falon mindenütt aquarellek.Nyalka gárdisták, tubákszín gehrockos, bodros hajúgavallérok. Structollas kalapos dámák. Porrá váltMajthényiak.

Egyik sarokban ott állt a világos-sárgára fé-nyezett, ócska spinét is. Nyitva volt rajta a kotta:Lucia di Lammermoor. Nagyapáink kedves, régiábrándos operája.

Majthényi megállt egy pillanatra. Megnézte akopott jószágot, a sárgás elefántcsont-billentyűk

10

aztán halkan, nagyon halkan kezdte dúdolni a meló-diát: Te, ki szellemszárnyaiddal... A zsidó vártáhítatosan, vájjon mit parancsol majd ebből a szo-bából a tekintetes úr. A familiáris képeket úgyisutána küldi. Talán azt az alabástrom oszlopokon állóébenfa órát, vagy az üvegszekrénybe zárt drágasévresi porcellánt kéri emlékbe? Egyszerre csakmegszólalt a régi gazda:

— No, tudom már mit kérjek magától, szom-széd. Engedje meg, hogy minden esztendőben, az évegy bizonyos napján eljöjjek ebbe a szobába, éseljátszhassam ezt az operát, amelyik itt áll a kotta-tartón kinyitva.

A szomszéd úr hirtelenében azt hitte, a sokbánat, veszteség elvette a tekintetes úr eszét. Demikor tapasztalta, hogy egészen rendesen, szépenfolytatja az átadást, s újra a zongorázást említi,csöndesen bólogatott a fejével.

— Jó, jó ... de hiszen abból semmi hasznanincs kedves jó tekintetes uramnak —

A haszon! Hát ez volt az a valami, amihezőseink nem értettek. Akik csak mulatni — vagyálmodozni tudtak. Akik alól, maguk sem tudjákhogy mikép fogyott el az ősi föld, hogy lett másé azősi kúria — amelytől, mikor elváltak, csak egy dalra,

13

egyetlenegy dalra emlékeztek, egyetlenegy dalravágyódtak még, amely emlékeztette őket ifjúságra,szerelemre, holdsugaras éjszakák elmúlt, odaveszettboldogságára.

Egy dalt óhajtott még csupán Majthényi a múlt-ból, ahogy egy másik gavallér úrfi csak egy rózsáravágyott az ősi kertből. Abból, amelyben Rákóczihíres kancellárja, Ráday Pál sétálgatott egykoron.

Dúsgazdag nemzetség volt Nógrádban a Gyürky.Az öreg Gyürky Pál, krassói főispán, excellcnciás úrgyűjtötte a vagyont. Olyan szerző ember volt, akimég a parasztokat is megtanította a takarékosságra.Magyarországon nem voltak még akkor takarék-pénztárak. A föld népének a pénzét Gyürky szedteössze és adott nekik érte becsületes hat percentet. Őaztán forgatta a pénzt, ügyesen, szerencsével, s mikorgyerekei osztoztak, igazi kiskirály lett a két Gyürky-fiú.

A kisebbik, a Béla gyerek, csupa tudomány,csupa m vészi hajlam. Gyönyörűen festett, s egyikn tgybátyja sokszor mondogatta, ha egy barázdájase volna a fiúnak, megélne a feje, meg az ecsetje utánis. Csakhogy a jó feje mellett áldott jó szíve is volt aBéla-gyereknek. Olyan jó, ami csupa veszedelemebben a komisz világban. Alig kapta kezére a nagy

14

vagyont, a temérdek pajtás, cimbora ellepte, mint adarazsak a mézet. Adott kölcsön tele marokkal, giráltis könnyű kézzel. Pedig az a huncut giro talán még akölcsönadásnál is veszedelmesebb ám!

Mulatságot, szép asszonyt is megkíván a fiatalvér. Bizony olvasatlanul fogyott a sok öreg bankó.Gáláns volt a Béla-gyerek szörnyen, s mikor egyiknői rokona dicsekedve mutatta neki azt a remekgyémánt nyakéket, amelyet harmincezer pengőértvásárolt neki az ura, legyintett a kezével:

— Schmarn, sokkal különbet vettem én Lóri-nak a múlt héten . . .

Lóri egy híres bécsi szubrette volt, s említésévelboszantani is akarta rokonát, aki egyre házasította.Akkor még nem is vette meg az ékszert, de azonmód elhajtatott Granichstettenhez, kifizette a híresgyémántékszer párját és menten elküldte a színész-nőnek.

Ennek a Lórinak fejedelmi lakást tartott. Saját-ságos volt a berendezése, amennyiben ugyanannaka háznak két egymás fölötti traktusán lakott Gyürkymeg Lóri s a szobáikat, mind külön-külön csigalépcsőkötötte össze. A csapóajtókat a parketten vastagkeleti szőnyegek takarták el.

Elegánsan, gyöngéden tudta segíteni bajba

15

került barátait. Egy ízben a nemzeti casinóban ült,mikor hozzálépett egyik ösmerőse. Arról volt híresez az úr, hogy soha sem volt elegendő pénze és elköl-tötte volna a Dárius kincsét is. Most is panaszszalkezdte és jajgatott nagy pénztelenségén. A jó GyürkyBéla felugrott a helyéről és proponálta: billiárdoz-zanak. Partieját ezer forintba. Kitűnő játékos voltGyürky, partnere is. Hol erre, hol arra hajlott aszerencse.

Eszterházy Miklós, a néhai kedves, jó Niki grófnézte a billiárdozókat. Azt is látta, hogy Gyürkyveszíteni akar. Végre sikerült is célját elérnie. Part-nere besöpörte az ezrest. Niki gróf pedig megcsóváltaa fejét s komolyan, érzékeny hangon szólt oda Bélaúrfiaak:

— No pajtás, akinek ilyen szíve van, az nemfog boldogulni a világon. De ha minden kötél szakad,állj be hozzám piktornak, megélsz te a fejed, meg azecseted után is . . .

Niki gróf próféciája betelt. Művészi talentumalett később a kenyere Gyürky Bélának. De a palettá-val kezében is épen olyan úr, , olyan gavallér maradt,mint mikor még a casinóban a színes bibliát forgatta.Címere fényére semmi se vetett árnyékot. Semmiegyezkedést, semmi techtli-mechtlit nem fogadott el,

16

amit a fiskálisok ajánlottak, noha még jogos is lettvolna a komisz uzsorásokkal szemben. Fizetett — ésmikor kilépett az ősi kastélyból, fütyürészve ment-végig a kerten és gomblyukába odatűzött egyrózsát. Egy halvány, illatos Souvenir de Malmaisont... . . . Semmi értékes emléket se fogadott el, pedigneki is fölajánlott mindent az új földesúr.

Különöset kívánt Hosszúfalussy János borsod-megyei nemes úr az új birtokostól. Felső-Abrány-ban volt a kúriája, amit a telivér borsodi emberÁbrahám-nak ejt csak. Ott, a hol a Bükk kezdődik.Erdős, lombos, virágos lankák mentén. Búzatáblákközt virít a pipacs, meg a kékszemű búzavirág.Árra, a harsányi ereszkedő felé.

Aféle nemesi kúria, mint a többi. Háta mögöttkert, piszke meg ribizli-bokrokkal, gyümölcsfákkal.A virágágyakban petunia, messze illatozó vaníliapelárgonium, körülszegve bolyhos szegfűvel. Azudvaron szép, terebélyes, szomorú kőris állt. Bemekpéldány.

Ez a kőrös-fa volt a János úr büszkesége. Mikormár elpusztult és átadott mindent az uj úrnak, aki-nek még az apja megsüvegelte a jeles Hosszúfalussynemzetséget, ez a múltak tradícióit tisztelve, alázato-san kérte, vigyen el a tekintetes úr valami emléket.

17

János úr csak a fejét rázta és mogorván nézett avilágba:

— Nem viszek én el semmit, szomszéd. Inkábbmég hagyok itt valamit.

Nagyot nézett az új gazda. Hiszen még a bor-nyúköteleket is lefoglalták. Vajon mit hagyhatna ittJános úr?

Hosszúfalussy már akkor ott motoszkált akabátja zsebében és csakhamar elő is húzott egyirgalmatlan nagy, kampós vasszöget.

— Engedje meg, hogy beléverjem ezt ebbe akőrisfába . . .

Igenlőkig bólintott az új úr, de egy kicsit minthaborsódzott volna a háta . . . Még valami bolondotcselekszik ez a nekibúsult ember — gondolta magában.Amíg a szeget verte-verte nagy erővel János úr,egyre várta, mikor kerül elő a madzag is. Mert szen-tül hitte, hogy föl akarja magát akasztani, hogy megkell válni a birtokától, a kedves fájától.

De bizony ez a drámai momentum nem követke-zett be. Mikor már jó mélyen állt a szög, csak a kam-pós vége látszott ki a szép, sima fatörzsből, rámuta-tott a szög fejében vésett szavakra János úr:

— Ezen a napon halt meg hosszúfalusi Hosszú-falussy János Anno ... — következett az aznapi

18

dátum . . . Ő maga pedig elment útkaparónak,recte útbiztosnak és tengődött tovább, nemes Borsodvármegyének a kenyerén. Tengődött, mert nem éligazában a magyar nemes úr idegen talajban, nem éligazában, csak az ámbitusos kúriáján, ahová behallika haza igyekező csorda kolompja, az esteli harangszó.

Régen beforrt a sebe az ábrahámi udvar kőris-fájának. Nagy dúc támadt, körülötte, de arra járónemes urak néha meg-megtekintik és mosolyogva-könyezve olvassák a rozsdás szög írását.

. . . Mintha az egész elpusztult, tönkrementmagyar nemesség epitafíuma lenne. Azé a régi nemes-ségé, amelynek oly sok szép, érdekes vonása volt.Szerencsétlensége, melyért keservesen bűnhődött,hogy nem tanították meg számolni, dolgozni.

„MINEK IS VAN PÉNZ...?“

a már kevesen érzik, nem is igen értik, mia boldogságszomj, s csodálkoznak, ha valaki el-

pusztul, mert nem bírja elviselni az életet ridegen,fény, csillogás, derű, harmónia nélkül. Anyagi bajok,gondok elviselésére legkevesbbé született az író,a művész, aki sok tekintetben élete fogytáig gyerek,vagy legalább ifjú marad. Ifjú érzésében, gondol-kozásában: Tete de feu ne vieille jamais, — mon-dotta Victor Hugó. így nem ismeri meg soha tel-jesen a pénz értékét, s még olyan komoly, higgadtpoéta is, mint Kölcsey, nem szeret anyagiakkalfoglalkozni. Mikor egy ízben álmosdi birtokáravonatkozólag egyet-mást irt lelki barátjának, KállayFerencnek, röviden érinti „ezeket a punctumokat“,do szinte sietve dobja oda, mikor végzett: „hál’istennek, áttérhetünk másra, vége a pénzről valódeponálásnak, mert ez kellemetlen artikel . . .“Igaz, a kellemetlen artikel többnyire hiányzik

20

is Bohémiában. Pedig szeretik a pénzt, do csakaddig, amíg nincs. Amint van, szinte elég az ujjaikközött. Egész életén át küzködik a szegény cigány-népség baj, gond, adóssággal, s végezetül vagy aBeranger Dreu des bons jews-jában bízik, vagy magaután hagyja jönni az özönvizet. Ritka eset az, mikorcigányországi éli, anyagi gondok miatt vet végetéletének. Szerelem, betegség, tedeum vitae, mindeninkább kezükbe adja a Browning-ot, mint ez akellemetlen artikd. Valószínűleg, mert nagyon meg-szokják a pénzzel, a pénzért való örökös harcot.A legnagyobb geniek küzdöttek, nyomorogtak. Mo-zart padlásszobában lakott, Beethoven az alattkomponálta híres kip-kop szonátáját, míg a végre-hatjó dörömbölt az ajtóján.

Szegény bohémek víg és szomorú históriáiróltemérdek sokat lehet mesélni. Szívettépó Csokonai,Petőfi, s az úttörő magyar komédiások nyomor-gása. A Béka-egér harc klasszikus írója rongyoscsizmában járt, s egy időben greislereit akart nyitniDebrecenben. Irt is Ongára, jó barátjának, PulcyIstvánnak, küldjön, neki száz rhenusi forintot a boltkiárendálására.

Az ötvenes évek ifjú, lelkes írógárdája a szószoros értelmében koplalt. Legnagyobb színésznőink,

21

ley a felejthetetlen Szathmáryné, sohase gázolt kia bajból. Volt egy remek, lángszínű selyemruhája.Ebben játszotta rendesen a mérges anyósokat.Ez a lángszínű selyem-toilette azonban folyton zá-logban volt. Csak az előadások napjára váltotta kiSzathmáryné — kölcsön vett tíz forinttal. Másnapújra bevándorolt a ruha, s akárhányan látták amagyar színpad dicsőségét, amint hóna alatt nagypapírgöngyöleggel siet a Versatz-ba. így nevezték arégi pestiek a zálogházat.

Szogény, bájos, geniális Hegyi Aranka! utolsóóráit is megkeserítették a hitelezők, s őt, aki min-denét odaadta, aki annyi könyet törült, küzdel-molhon, szenvedéseiben nem támogatta senki.

Prielle Comélia, a magyar színpad legragyogóbbcsillaga, fényessége, temetésére vett föl előleget,hogy végső betegségében teljen doktorra, patikára.

Előleg a saját temetésünkre! Micsoda könyetfacsaróan keserű és mégis kacagni való komédia.

Ilyenformán tett a kolozsváriak híres KrasznayMiskája is. Jutalomjátéka alkalmával egyik tisz-telője, Ozetz Péter, a királyhágón túli főváros Enre-prises-e — híres fukar ember különben — kétszázforintos utalványt adott neki s kijelentette, ennyi-nek az erejéig minden percben kész Krasznay teme-

22

tését rendezni. Furcsa jutalomjátéki ajándék bizez, olyan nesze semmi, fogd meg jól. Vagy mégannál is rosszabb, mert akármennyire nyomta is agond a jó Miskát, akármennyire is zaklatták sok-szor a hitelezők, meghalni mégsem volt kedve.Naponta elnézte az utalványt, vakargatta a fejéts mondogatta a feleségének:

— Mi a patvart ér olyan kétszáz forint, amiértén még csak egyetlenegy liter bort sem ihatok mega Kétfarkú-ban. — így nevezték t. i. azt a kocsmátahová a színészek járogattak.

És ez a post mortem kétszáz forint irtózatosmódon vexálta a jó Miskát. Annál inkább, mertépen ez időtájt megint nagyon zaklatták és megintrájött a pillanatnyi pénzzavar. Végre is nem azértvolt ő a híres Krasznay Miska, hogy ne találjon kiútat-módot ennek az utalványnak az értékesítésére.

Beállít egy napon Czetzhez, s elébe teszi asajátkezű aláírásával ellátott papirost:

— Tudja mit, lelkem, nagy jó uram, instálom,ne várja maga az én halálomat. Guberálja ki mégéletemben azt a két rongyos lepedőst . . . Bánja apatvar, mi lesz azután, majd csak kiássák a szeme-met a hollók szemfödél nélkül is Avagy nem irámeg már Csokonai Vitéz is:

23

Alti már vakságtól nem fél,Minők annak a szemfödél?

Czetz uram eleinte szörnyen szíttá a fogát.Dörzsölte a tenyerét és váltig mondogatta:

— De édes Miska, én nem így gondoltam, nemígy gondoltam . . és a szép temetés, a’ se kutya . . . .

Beszélhetett az már. Belékapaszkodott jóKrasznay Miska is. Jutalom játéka alkalmával meg-kacagtatta a vén Harpagont, s végre is kivasaltatőle a két darab százas bankót. Czetz végezetülcsak annyit kért, adjon most már neki írást Miska,hogy előlegezte a temetését. Annak rendje-módjaszerint meg is cselekedte ezt a vidám komédiás,odaírta a nyugtára: Fölvettem a temetésem árát.Krasznay Mihály m. p.

Halál koma azonban nem érti a tréfát. Meg-tréfálja ő még a legviccesebb poculatort is. Így tettn szegény Miskával is, akinek a kétszáz forint föl-vétele után pár hónapra csakugyan rá kellett szál-lani a Charon csónakára. Persze hogy egy garas semvolt a háznál, aminthogy „véletlenül“ soha sincsaprópénz a magyar író, művész házánál — amikora szemét lehunyta. A nagy bajban az vigasztaltacsak a feleségét — nem kell a temetésre gondolni,megvan a Czetz utalványa. Keresi minden rozoga

24

fiókban, hiába. Sebaj, nem tagadhatja el a vénörmény, hiszen ő is ott volt, amikor adta. Sebbel-lobbal indult is a boltba, ahol koszorúk, szemfödelekés koporsók közt tébolyogva, fogadta Czetz Péter.

— Aj, aj, Mimi néni, az a szegény Miska, sze-gény Miska ... — jajgatott éneklő sajnálkozássalaz öreg zsugori.

Jajgatott az asszony is, de aztán csak elő-hozakodott az írással.

— Volt, volt, lelkem, Mimi néni. Én adtam,nem is tagadnám el, de hát a Miska még életébenfölvette ezt a kétszáz forintot — itt van róla asajátkezűleg kiállított testimonium. — És oda pre-zentálta Krasznaynénak a dokumentumot. Minda-mellett eltemették szépen, ékesen derék KrasznayMiskát — mert hát cifra temetést, esetleg ingyendíszsírhelyet, sőt szobrot is kap magyar író, magyarművész. Követ azt adnak neki, mikor már nincsszüksége kenyérre, amiből mindig csak igen kes-keny karéjka jut számára.

Víg história egy híres szép operette-énekesnő,meg a Giczi fiakkeres esete is. A bájos primadonnasokat kocsikázott — de kezdő korában bizony nekiis nagyon szűken telt, meg szórakozott is a bohémnépség, elfelejtett fizetni. Mikor összegyűlt már

27

vagy húsz forint ára fuvar, a derék kolozsvári kocsis-gazda beállított a színpadi királynő lakására. Szí-vemen, nyájasan fogadták.

— Hát mit keres nálam ilyen kora délelőtt,Giczi bácsi? — kérdezte a primadonna. Hangjanzobben csengett a legszebben csengő ezüst csön-goltyünél is, a termete, amelyen épen akkor gom-bolta be prémes dolmánykáját, megbolondítottavolna még az anachorétákat is. Giczi csak nézett.Úgy érezte, valami virágos, rózsás ligetben van selőtte áll a tündér, aki óhajtásait tudakolja. Annyiramegigézte a női báj, dehogy hozakodott volna előazzal a pár hitvány garassal. Szépen megforgattaközében tartott kalapját s szólt imigyen:

— Hát instálom, olyan remekszép az idő,csak úgy ragyog a tavaszi nap. Azt akarom kérdezni,instálom, nem-e volna kedve kikocsikázni, lentállok a kocsimmal . . .

A kedves, elragadóan szeretetreméltó szín-darabbeli vicomte Letorréire esete ez, akihez mér-gesen, durván ront be a hitelező kecske, mikorazonban hallja beszélni, mikor látja, milyen igazánjó, mennyire igazán szegény a kedves nemes úrfi,még két öltözetet és egy selyem-lajbit ígér neki ajövő hétre.

28

Kolozsváron történt az is, hogy egyik szépdrámai művésznő ebédet adott s meghívta hódolóit.Ebéd végeztével aztán az egyik gavallér udvariasankezet csókolt a háziasszonynak. Később, mikormár lementek az utcára, egyik mérges, epés öregúr odavetette a gavallérnak:

— Miért nem csókoltál nekem kezet, hiszen agazda délelőtt tőlem kért száz forintot kölcsön?

Szóról-szóra így volt. Tudniillik a művésznőférje, mikor felesége azzal állt elő, hogy ebédet ad,egyetlen garasnak sem volt ura.

— De az istenért, én már elküldtem a meg-hívókat . . . Épen jutalomjátékom előtt állunk . . .Hangulatot kell csinálni . . .

A bohém-férj erre elszaladt az egyik Maece-náshoz s lett ebéd was gut und theuer. Mert enni,inni jól szeretnek azok a szegény cigányok. Csakaz a miénk, amit lenyelünk, — mondogatják búsiróniával.

Ez is Kolozsvárott történt. Az egyik prima-donnánál Gajzágó hétezer forint erejéig foglaltatott.Csipke, selyem, rongy, kivált ha hitelben vásáro-lódnak, nagyon felszaporítja a Contót. Délelőtt,még ágyban feküdt a diva, beüzen hát nekiBenel Ferenc, a végrehajtó, méltóztassék föl-

29

kelni, ő bé nem teszi a lábát idegen nőszemélyágyas házába.

Visszaüzen a primadonna, hogy ő meg a Herkópáternek se kel föl délnél előbb, mert nagyon fárasztószerepe volt az este.

Fogja magát Bénél, more patrio visszakocog a Gaj-zágó boltjába. Elmondja a casust. Mit csináljanak?

— Semmit. Hagyd abba az egészet. Nemakarom, hogy elmaradjanak a komédiások. Az asz-szony olyan bolondul szereti a theatrumot, hallvána foglalásról, azt mondta, soha meg nem csókoltöbbet, ha annak az aranyos X-nek ilyen kellemet-lenséggel rontom a jó kedvét!

Gajzágóval történt az is, hogy megszólítottaKrasznay Miskát:

— Te Miska, annyit hívlak ebédre, vacsorára,otthon vagy nálunk, miért nem vásárolsz legalábba boltomban?

Krasznay nagyot nézett, összccsucsorította aszáját és megbökte a homlokát:

— Oh, te örmény, hát épen ezért. Merő hálá-ból. Hiszen én nem fizetek soha.

— Nem baj. Elég néha a renomé is. Mert íme,milyen szípen hangzik az, hogy „Krasznay kiválóművészünk is Gajzágó boltjában veszi a nyakra-

30

valóit“ . . . hogy kössön föl a hóhér! — ütötte aztánnyájasan hátba.

Az sem utolsó, mikor a szép P. R.-t két imádójais elkísérte a divatárú-kereskedőhöz, ahol volt márvagy nyolcszáz forintnyi tartozása, de azért roppantsürgősen követelte az új toüette-jét.

— Készen van, nagysás asszonyom, de — arégiről nem is szólok — hanem az Isten áldja meg,ezt az egyet fizesse meg. Nem győzöm már a mun-kásokat sem fizetni.

— Jól van, — felelt a művésznő — csak küldjenyomban velem a ruhát, hazamegyek a pénzért.Zálogban pedig itt hagyom ezt. És rámutatott az egyiklovagra. A másikat karonfogta és elszelelt a boltból.

Várták, várták, — de hiába várták. Sem mű-vésznő, sem pénz, sem posztó.

Stafétát küldtek érte. Azzal jött vissza a kajla-orrú örmény gyerek: Nincs otthon senki. Mit voltmit tenni, a zálog belenyúlt a bugyellárisába éskiszúrta a nyolcvan pengőt, az új ruha árát.

Eltünedeznek már ezek a régi jó, patriarchálisidők is. De elfogyott a jólét is nagy Magyarországban:Rideg lett a világ. A kétszer-kettőhöz nem értődalos, csapongó madarak, poéta-művészlelkek azértis nem lelik helyüket benne.

TÖNKRETETT ÉLETEK.

a végignézzük a világhistóriát, — de különö-sen írók, művészek pályafutását, hány olyan

árok előtt állhatunk meg szomorúan, amelybe belé-veszett, elsülyedt a férfi munkakedve, életereje,minden. A szerelőm mindent lenyűgöző erejébenmennyi nagy, nemes eszme szenvedett már hajó-törést. Abba a nagy lázba, amelybe elsenyved, belé-hal a lélek. Mikor már nem kell a munka, mikor nemtörődünk nagy, világfenntartó eszmékkel, mikor anagy emberi jogok, nyomorúságok mind eltörpülnekelőttünk. Mikor nincs más előttünk, csak egy asz-szony. A gyilkos, öldöklő, sorvasztó vágy egy asz-szonynak a csókja, ölelése után.

Ott van báró Balassa Bálint. A Virágénekeklángszavú dalosa. Magyar troubadourok fényes csil-laga. Lelke bele vész egy szerencsétlen szerelembe;űzi, kergeti árkon-bokron át, mint megvérzett va-

32

dat és szemének omló könyével, szíve vérével írjapanaszos strófáit. Végre a harctérre megy és Eszter-gom ostrománál leli halálát. Élete legszebb szaká-ban, derékon tört ketté pályája. A hibbei elhagya-tott sirben alvó dalnok életét is asszonyi kéz törteössze.

Kármán, egy sokkal későbbi kor fia, már azaufklaristák világában él. Messze a troubadour-korrajongó álmaitól, mégis összezúzza nagyratörő lel-két az asszonyi kéz. Vegzete a „mia cara seccatura“— Markovics grófné, akit így nevez áradozó, olasznyelven írott leveleiben. Mikor Kármán megismer-kedik a grófnéval, nagy eszmék, tervek forrnakagyában. Reformálni akarja a litteraturát. Aféloi f j ú Magyarországot akar teremteni. Pest Alcibiades-o,így nevezték az érdekes arcú, sötéthajú írót, meg-tetszik Markovicsnénak, — eszméi iránt lelkesül,buzdítja, támogatja, rajong az emberért és íróértegyaránt, — aztán egyszerre mindennek vége. Agrófné elutazik s Kármán hiába írogatja kétségbe-esett leveleit, az egykori bálványtól választ se kaprájuk immár. Az asszony, aki egy óráig se tudottmeglenni Kármán nélkül, Bécsben vígan él s rá se gon-dol többé a lélekben, testben semmivé tett poétára.Por lepi az Uránia füzeteit, Kármán nem törődki

33

főbbé életének nagy föladatával, hét számra nem írle egy betűt, végre vad, duhaj mulatságokba vetimagát s ezek megadják tönkrement szervezeténeka kegyelemdöfést. Fáradtan, betegen, hazamegymeghalni Losoncra, ahol csakhamar kialszik a XVIII.századvég magyar litteraturájának egyik leglángo-lóbb fénye. Akkor, mikor hazájának, nemzeténeklegnagyobb szüksége lett volna magasztos eszméinekapostolára.

** *

Musset-nek, Chopin-nak végzetét: a szenvedélyesDudevant Aurorát — George Sand-ot — ezért a kétsemmivé tett lánglélekért számtalanszor pellengéreállították már memoire-írók. Életében, úgy halálá-ban is. Őrült rajongás — szeszély talán — vagymind a kettő vezette ezt az asszonyt a szelíd, álmo-dozó kedélyű Musset, majd Chopin karjaiba. Musset-vel Veneziában élteát lázongó,forró regényét. Cho-pin-nal részben Párisban, részben Majorcan.

A messze délsziget pálmái tudnának azokról azizzó csókokról regélni, melyek ott csattantak elholdfényes éjszakákban. Azokról, amelyeknek emlékeannyi varázsos bájjal csendül vissza a szerencsétlen

34

muzsikus kéjesen fájó, álmodozó, notturnóiban,mazurkáiban. Aztán eldobta mind a kettőt.

Az Elle et lui boldogtalan gyönge Carol hercegeChopin, öt írta le George Sand, amikor emléketakart állítani egykor oly fennen lobogott szerel-mének.

Chopint épen úgy, mit Musset-t megtörte a sza-kítás. A poéta a nagy gyilkos, zöldes fényű absynt-hoz menekült felejtésért. Útszlli szerelmekbe foj-totta gyötrő keservét. Árnyékként bolyongott Páriskávéházaiban s az egykor oly édesen csendülő lanthúrjai megtépetten, zűrhangot adtak csupán. Meg-halt ifjan, összetörtén. Barátai sírjára ültették aztána szomorúfűzet, melyet egyik megható versébenolyan szépen kért tőlük.

Chopin ellenében még vigaszt sem keresett,ő tudta, vannak bánatok, amelyekre nincsen gyó-gyító balzsam. Néha leült még zongorája elé és ál-modta a majorcai idyllt. Álmodott a vadrózsávalbefutott lakról, a boldogságról, az asszonyról, izzócsókokról. Mindenről, ami olyan széppé tette azéletet. Ami nélkül élni nem érdemes a világon. . . .

Mikor már haldoklott, kérte környezetét, hív-nák el azt az asszonyt. ------- És az eljött, egészsége-sen, erőteljesen az összetört, sápadt ember ágyához,

37

akin már altkor semmi sem maradt meg egykorihódító szépségéből. Kialudt az álmodozó, megvesz-tegető szemek fénye. A selymes, sima haj elhanya-goltan vette körül halántékát. És Chopin, mikorvárta azt, akit szívének utolsó dobbanásával is sze-retett, fésűt kért és összeigazította a haját. MertGoethétől kezdve, ebben mind egyforma a férfi. Hajátfodoríttatta Faust írója, ha asszonyt várt és kicsípi ma-gát a legigénytelenebb írnok, mikor légyottra indul.

Chopin utolsó erejét összeszedve támaszkodottföl vánkosán, midőn Dudevant marquise odalépettágyához és kezét keztyűsen nyújtotta egykori szere-tőjének. Az imádott Frederic-nek, akinek valamikorapró, csekély indispozícióknál aggodalmasan leste alélegzetvételt. Annak az embernek, akiért elhagytaPáris zaját, fényét s elvitte messze délre, elhagyatottmagányba, gyógyulni — üdülni. Most haldoklottmár — idegen környezetben és az egykor rajongóasszonyt Chopin barátai alig bírták rábeszélni, hogylátogassa meg utoljára.

— Pauvre Frederic . . . Sajnálom . . . Ennyitmondott. Aztán mégegyszer odanyujtotta kezét —keztyűsen.

Chopin szólni akart, nem tudott. Az egykorszép, sima száj görcsösen rándult össze s még mé-

38

lyebben vágódott be az ajkak köré a hosszas szenve-dések keserű vonala. Csak tartotta kezében az imá-dott asszony kezét. — A kertben pedig hulltak arózsalevelek s valami ócska gitáron pengett egy régifrancia chanson:

Le temps passe —L’oau coule,Le coeur oublie . . .

** *

Egy vörös hajsátor tüzében égett össze, lobo-gott el a nagy szocialista apostolnak, Lassallenak,minden energiája. Mikor nem tudott már élni az esz-mének — meghalt a nő miatt. A Feuillet-féle grandepassion volt az, ami semmivé tette. Az a szenvedély,amely minden korlátot lerombol, mindent összetör,s vagy égbe emel, vagy poklokra sújt.

Nem az első — utolsó szerelme törte össze Lassallet.Dönniges Helénnel, egy bajor diplomata szellemes,extravagáns leányával, Berlinben hozta össze végzete.Rakovitza nevű bojárral járt már jegyben akkorHelén, akinek szépségét egy Lenbach is méltónaktartotta ecsetjére. Lassalle genialitása meghódítottaa leányt. Áradozó leveleket írt a szocialista vezérnek,

39

végre megfeledkezvén mindenről, elszökött vele.És ez volt Lassalle fátuma, ő, aki az élet legnagyobbproblémáit játszva oldotta meg, mint annyi más,nem tudott olvasni a női Psyche rejtelmeiben.Visszavitte Helént szülőihez, így remélve frigyükhöza beleegyezést. — Ez a tette elfordította tőle a leányszívét. Gyávaságot látott abban — ami csak ember-feletti áldozat volt pedig a férfi részéről. De femmevarie, föl qui s’y fie — mondotta már IV. Henrik.Helén, aki tegnap még extázisba esett, ha csak Las-salleról beszélt is, huszonnégy óra alatt megváltozott.Nem érzett többé semmit.

És ezután következett Lassalle szerelménekmagasabb fokú tébolya. A szociális eszme nem ér-dekelte többé. Odaveszett minden energiája. Agitátor!képessége semmivé lett, dolgozni nem tudott. Lelké-nek, szívének, agyának egyetlen gondolata DönnigesIlelén, annak visszahódítása lett. II. Lajos bajorkirályig elment, el Ketteler püspökhöz, fűt-fát meg-mozgatott, csakhogy találkozhasson még a szép,szívtelen, vöröshajú leánynyal. Azonban DönnigesHelén vad makacsságán megtört minden kísérlet.Az imádat helyét közöny foglalta el. Lassalle utolsódesperációjában provokálta Rakovitzát, akinek go-lyója kioltotta életét.

40

A nagy, gyötrő, szenvedélyes szerelem a halál-ban ért aztán véget s nem az eszme martyrja, de aszenvedély tragikus halottja lőn a nagy ember.Dönniges Helén pedig végigkalandozta Európát.Vörös hajának lobogása sok férfiszívet ejtett méglázba, és emlékezvén később arra, aki úgy imádta,aki meghalt miatta, szép hűvösen, tárgyilagosanmegírta híres könyvét: Meine Beziehungen zuFerdinand Lassalle.

BESSENYEY.

Selyemszálú, apró levelét bontogatta a nyírfa,a sárga homokon megcsillant a nap tündöklő

sugára, mikor az úrnak 1765-ik esztendejében tavasziCongregatiora gyülekezett nemes urak testőrzőnekajánlották Bessenyey Zsigmond György nevezetű fiát.

A tavaszi verőfény ott táncolt, enyelgett akomoly férfiak nyusztprémes mentéin, a fehér ing-fodrokon és a szívek erősen és melegen dobogtak,hogy a sok gyermekű, nagy gondú Zsiga kománaksegítettek a baján.

Mert Bessenyey Zsigmond uram, valamint ahitvestársa, Hosvay Mária úrasszonyom is, sokatbúsultak a Gyurka fiú miatt. Szűk anyagi körül-mények kényszerítették, hogy kifogják az iskolábólés már négy esztendők óta nem cselekedett egyebet,mint lustálkodott a berceli kúria oszlopos ámbi-tusain.

42

„Az fiú szeg az mi koporsónkba1 . . . írja Besse-nyey Zsigmondné egy, Vay Imre szolgabíróhozintézett, nagyon hiányos ortográfoájú levélben. Arrais kéri: „ha hoggy valami kép“ lehetne „valamiszolgálatba ajálani“ és végezetül írja, hogy ha „aVay meg a Kállay Famíliák grátiába veszik“ mindenjókat remél.

Mária asszony reménységei be is teltek. Sza-bolcs e két hatalmas nemzetsége után indult akkoraz egész nemesség és az ifjú Bessenyeyt atyafiságosprotectiójuk csakhamar Bécsbe is juttatta.

A rossz erkölcseiről megyeszerte híres Ber-celon az ifjú nemes úrfi is egészen elromlott volnamár, azonfelül pedig, mint Vay Istvánnak egyBécsből írott leveléből látjuk, az odaérkezett újgárdista benne nem valami nagy reményt kelt.......... a’ mi tsekélyet Patakon tanula, nem memo-risálva fölöjtötte, újat pedig nem ösmérve, eszeegészen begyöpösödött.“

Ezt maga Bessenyey is érezte és mikor művelt,előkelő körökbe jutott, sokszor pironkodott és bán-kódott hátramaradottsága miatt.

Szellemi hátrányait azonban eleinte feledtetéknémileg: „artzának és formáinak szépségei“, ahogyróla egy régi följegyzés emlékezik. Kazinczy Ferenc

43

poriig „Báróczy Sándor élete“ című munkájában ígyírja le Bessenyei György külsejét: „ . . . fekete,nemesb artzvonású, inas-tzombos Faunhoz hason-líthatott, nem lehet tehát tsodálni, hogy mindenmíveletlenség mellett nem tsak számos magas állásúudvari Dáma, de még Királynéja kegyelmes Figyel-metességét is magára vonta.“

Tizenkilenc éves volt Bessenyey György, midőnnémetül, huszonhárom midőn franciául kezdetttanulni és tizenegy esztendőkig szakadatlanul pallé-rozván Elméjét, ekkor lépett a nyilvánosság eléAgis tragédiájával.

Ettől kezdve olyan irodalmi munkásságot fej-tett ki Bessenyey, hogy nem egészen tíz év alatthuszonnégy munka jelent meg tőle nyomtatásban.Irodalmi működésével egyetemben mind fényesebbpozíciója lett a bécsi udvarnál, az akkori főrangúkörök tenyerükön hordozták és katonai pályájánis gyorsan emelkedett. . '

Látjuk ezt régi följegyzésekből, melyek szerint1772-ben, Esterházy Miklós gárda-kapitány, Rohanhercegnek már mint gárda-hadnagyot mutatja be,amely rang a rendes sorkatonaságnál az őrnagyiranggal egyenlő.

Esterházy az én verselő gárdistám-nak hívta, és a

44

hercegnél töltött fényes napok emlékezetére szerzettéBessenyey Esterházy vigasságok című kisebb versezetét.

Külföldön is megfordult Bessenyey, s ott isnagy tiszteletnek örvendett. Olaszországi útjárólírva a Holmi című folyóiratban, így emlékezik:„Néked pedig kies Venezia őrök emlékezetedet szívem-ben elviszem“, — sőt hosszú évek múltán sem fe-lejti Itáliát, mert a „Debrecen siralma“-ban em-lékezve utazására, egy helyen így ír: „Olaszország-ban utazván, Veronában a Gubernátornál ebédel-tem.“

Kínos nyavalyája, a calculus lithiasis, egyrejobban kezdette azonban gyötörni az egykori Adonist,és már olaszországi utazása előtt kilépett a gárdából,noha, mint saját följegyzésében mondja: „tsakharmintz esztendőimet töltöttem vala be.“

Az irodalomtörténetből is ismeretes báró Grace-névolt ebben az időben benső barátnéja és nagy pro-tektora Bessenyey Györgynek, akinek közbenjárá-sával kihallgatásra ment Mária Teréziához, hosz-szabb előadásban fejtve ki a királyasszony előtt:„az protestáns Egyházak magyarországi állapottyaités mineműségét.“

Hogy ezt hírül vette Boleznay, a generális,nagy oszlopa és támasza az akkori protestantizmus-

47

nak, fölhívta Bessenyeyre a szuperintendenciákfigyelmét, s mintegy titkos ágensül ajánlotta.

Az akkor meglehetősen elnyomott helvétiai éságostai evangélikus vallásúak kaptak az alkalmon.

Hiszen egy ilyen lángeszű hitsorsos sokat tehetérdekükben a trón zsámolyánál — gondolták, —és a négy szuperintendencia azonnal 2000 frt évdíjatrendelt.

Bessenyey, aki mint korának számos nagyembere, sokban Voltaire hatása alatt állt, máskéntpedig aesthetikai ízlése túlfejtett lévén, hajlott akatholicizmusnak az érzékekre ható pompás szer-tartásaihoz, sokat tépelődött, de sokat is foglal-kozott vallásbeli kérdésekkel.

Hánykolódó kételyeivel többször szíves baráti-hoz is fordult. így egy ízben Orczy Lőrincnek, azörsi bölcsnek küldötte meg „A’ vallás iránt habozóírásait.“ Orczy csakhamar válaszolt is neki, vissza-küldi zákányos írását, és tanácsolja neki, hagynáabba a tépelődést. Azonkívül inti, hogy „hadd elködös füstjit cma nagy Városnak — melyben nintsenbetse a’ magyar okosnak“ — és hívja az alföldre,örsi tuszkulumába.

A boldog agg tanításai valami keveset fogtakBessenyeyn. De a katholicizmushoz egyre jobban haj-

48

lott, különösön podig olaszországi utazása után. Igaz,hogy 1777 január 30-án a tzeglédi plébánoshoz írtlevelében teljes erejéből védi még a helvétiai hitet,de ugyancsak ebben az esztendőben lefordít ogykatholikus, sőt határozottan anti-protestáns imád-ságos könyvet, amely: „A mi Urunk Jézus Krisz-tusnak Haláláról való Gondolatok“ címen, Pozsony-ban, Länderer Mihály betűivel jelent meg.

Beleznayt és még több hitbuzgó protestánsfőurat ez a tény nagyon elszomorította. A super -intendentiák pedig annyira elidegenedtek tőle, hogyévi illetményét is megvonták.

Köztudomású, hogy Mária Terézia mindenalkalmat megragadott a prosaelyta-szerzésre. Azt istanítja a história, hogy nemzetiségük és vallásukhozragaszkodó főuraink sok zaklatásoknak voltak ki-téve anyánk uralkodása alatt s hogy az udvarikegyeket keresve, konvertált Hadik, a híres gene-rális, Szirmay László és Bethlen Gábor udvari kan-cellár is. Nagy ritkaság volt akkor ogy-egy TelekiJózsef, Beleznay Miklós és Podmaniczky János,akik a fejedelmi gratiát is kockára téve, sziklaszi-lárdan maradtak hitük és vallásuk mellett.

Hogy Bcssenyey György — mint ezt LaczkaJános „Bessenyey György élete“ című kéziratban

40

lévő munkájából olvassuk: „Minden Jövödelem ésPénz nélkül marada, a kegyes királynő fejedelmi, sőt nőikegyeit is latba vetve, minden módon igyekezett a voltgárdista áttérésén. Bessenyey, egykori írások bizonyí-tása szerint, a bécsi S. Carolus Boromeus egyházá-ban tette le régi hitét és tserélte föl a rómaival.“

Mária Terézia az áttérés után csakhamar acsászári udvari könyvtár második őrévé nevezte kiés a ,,hitvallás változtatásáért“ 2000 p. frt kegyelem-pénzt rendelt számára.

Mint azonban Podmaniczky János írja, grófWartenslebcn Vilmoshoz intézett levelében: „... hite-hagyásának gyümölcseit nem igen apreciálhatta . .mert Mária Terézia 1780 november havában el-lialálozván, II. József császár Bessenyeynek a kegy-díját elvonta.

Szívében sok keserűséggel és csalódással, 1782-ben hazament Bercelre édesanyjához, aki akkormár a nagy öregségtől alig tudott mozdulni, és akitfia sorsa nagyon lesújtott.

Amennyire aggkorától azonban kitelt, mindentelkövetett a kegyvesztett fiú érdekében és a bercelireformátus pappal levelet íratott Vay Dániel cs. kir.kamarásr ak, hogy tenne szót Bessenyey mellett.Vay járt is II. József császárnál Bessenyey György

50

érdekében, kérelmezve, hogy adná vissza kegydíját,de mint Bessenyey Zsigmondnénak küldött leve-lében írja „Ki semmit se viheték. A tsászámak— ő mondja — illyesekre nem telik, és szerintenem is érdemli Asszonyom Fia a Gratiát, mert:„Der ein schlechter Calviner war, wird auch ein schlech-ter Catholik“ ips. verb. . .

Miután Bessenyey édesanyja 85 esztendős korá-ban meghalt s ezt a berceli ref. egyház halotti matri-kulájában az akkori pap következő megjegyzésselkiséri: „1789. novembris 20. Tettes. Ns. Nzetes.ilosvai Ilosvay Mária asszony, néhai Tettes. N. N.Bcssenői Bessenyey’ Sigmond úr özvegye 85 esz-tendős korában temettetett 2 Prédikációval,“ —Bessenyey György biharmegyei puszta-kovácsi-i jó-szágára költözött.

A bécsi udvar fényes levegője, tagadhatatlanulnagyműveltségű köre, rendkívül hiányzott az egy-szerre magányos életre kárhoztatott Bessenyeynek.Nagyon érzi ezt, kivált eleinte és egyik följegyzésé-ben erről így emlékezik: „Minden néven nevezhetőokos Emberi Társalkodástul megfosztatva, semmiféleHalandókkal nem levelezve, senkit nem látogatva,senkitül sem látogattatva lakozik az író eggy pusz-tába, a’hol ott könyveivel, gondolataival és a‘ néma

61

Természettel tölti idejét: élvén azért tsak, hogymég meg nem halhatott. Magán szánakozva, a’világon nevetve, számlálja napjait“. Később, „AzÉrtelemnek keresése“ cimű kéziratából azonbanlátjuk, hogy némileg vigasztalja magát: „ --------- min-den Embernek el kell valami ne’kül lenni, ha nagyúr is Kénytelenek vagyunk a sorssal álkúra menni.“

Azért ezt inkább csak papiroson vallotta, mertvágj'va vágyott társaság után és örvendezett, hamint táblabíró a megyei kongregációk alkalmávalNagyváradra mehetett.

Különösen szívesen időzött itt a híres alispán,Beöthy László vendégszerető házánál, akit még abécsi víg napokból, mint Kálnoky-Regement-bélitisztet ösmert.

Szíves barátságot tartott Vay Lászlóval, a jénaitudományos társulat tagjával, aki Bessenyeynekremeteségébe sok dicső uj munkál olvasni kölcsönzött,ugyanannak ez a Vay László „Német hívség“ címűcsaládtörténeti és 1807-ben megjelent munkájábanfoglalkozva a Bessenyey családdal, kimutatja ere-detét.

A munka hiteles adatai nyomán a költő családjaa hevesmegyei Nagy-Bcssenyőről ered. A száj-hagyomány beszéli, hogy mikor ősi fészküket eladva,

52

a szabolcsmegyei Bercelre telepedtek, egy gulyátis hoztak volna magukkal, de mire oda érkeztek,az óriás termetű, nagy étvágyú emberek, két ökrönkívül az egészet megették.

Még nagyanyám nagyatyja személyesen ösmerteCsorna Józsefné — Bessenyey Mariskát, aki olyannagyevő volt, hogy egy alkalommal Vay Györgynél,a nagyváradi akadémia aktuáriusánál, egy ültő-helyében egy pulykát és tizenkét darab frissen sültlángost evett meg.

Noha nagyon szeretett a városba járni, uri-szélcre és semmiféle jobbágyakat nyomó aktusokra nerament el Bessenyey, aki utolsó éveit jórészt iroda-lommal töltötte.

Magányát később legidősebb testvérének, László-nak Anna nevű leánya osztotta meg, aki szenve-délyesen szerette a litteraturát s egy 1815-ben,Sárospatakon megjelent füzetben adta ki saját köl-teményeit.

Az utolsó két évben már rendkívül hozzáfér-hetetlen volt. Erről tanúskodik, hogy mikor 1809nyarán, az általa olyan nagyra becsült BeöthyLászlónak hasonlólag László nevű katona-fia meg-látogatta, alig szólt hozzá, semmivel sem kínáltaés keserű volt akár a vackor.

53

Vallási tépelődései is egyre bántották, és cso-dálatosképen, régi hitének papját, Sápi Sámuel,biharmegyei udvari prédikátort kérette mind-egyre magához.

Hogy halálát közeledni érezte, több ízbenmondta hű ápolójának, Bessenyey Annának:

— Csak semmi cifraság ... és semmi Circum-dederunt . . .

Miután azonban mint tényleg katholikust hel-vétiai hitvallás szerint el nem temethették, attyafiaiminden egyházi szertartás nélkül, puszta-kovácsiikertjének egyik almafája alá helyezték örök nyuga-lomra.

A TÁNCOLÓ ASZTAL.

Minden századnak meg voltak a vívmányai ésa marotteja.A vívmányokat tudós könyvek őrzik, a külön-

féle marotte pedig megmaradt szájhagyomány folytán.Hogy mi az a marotte, a gallus nyelvvel hadi-

lábon állók kedvéért akár át is fordíthatjuk: bogár,de nem az, amelyik a földön, hanem az, amely afejbon motoszkál . . . mentői több ész van egy fejben,annál több bogár motoszkál benne. Legalább ígymondják őzt a tudós doktorok és megírta egyikmunkájában a lelkek nagy boncolója, Lomb-roso.

A XVIII. századnak az aranycsinálás, meg aperpetuum mobile volt a marotto-ja, a XIX. szá-zadnak már nagyon sok van. Az emberiség csaponga végletek közt és hol a rémesen pozitív, hol meg aföldfeletti dolgokat kutatja.

65

A XIX. század második fejében, az 50-es évekelején általános mánia volt az asztaltáncoltatás.

Nemcsak nők, de komoly férfiak is foglalkoztakvele és mint Persigny memoirejaiban elmondja,III. Napóleonnak is volt egy ilyen táncoló asztala.

Eugénia császárné spanyol nő volt, vakbuzgóés babonás, ő hozta be az asztaltáncoltatás divatját.

Ugyancsak egy másik, igen érdekes memoire,amely a második császársággal foglalkozik, följegyzi,hogy az 1859-iki hadjáratban, az olasz-francia fegy-verek dicsőségét először is a táncoló asztal kopogtaki a császárnénak.

Nálunk is általános divat volt az 50-es évek-ben az asztaltáncoltatás.

A politika, a közélet pangott és a magyar urakfalusi kastélyaikba elvonulva, ráértek mindenfélévelölni az időt.

Egy alkalommal Sárosmegye egyik ősi kastélyá-ban szintén táncoltatták az asztalt. A többek köztazt is mondta a mindent tudó kis portéka, hogy arégi vár alatt kincs van elásva.

A régi vár a falu fölött lévő hegyen emelkedettés a kastély tulajdonosának ősei mindaddig ott lak-tak, mígnem Rákóczi idejében egy nagy tűzvészelpusztította.

66

Az öreg úr mosolygott, de azért mégis kiváncfjvolt a dologra. Két kertészlegényt maga mellé véve,elment a régi várhoz és ásatni kezdetett.

Ásás közben egyszerre csak valami olyan han-got adott a kapa, mint mikor érctárgygyal érintkezik.

És valóban. Néhány pillanat múlva egy óriásvaskondér tűnt elő, de bizony üresen tátongó belsővel.

— Rosszul értesült asztal volt! — nevetett amagyar nemes és vígan mondta cl az üres fazékhistóriáját.

Ügyesebb volt egy ilyen táncoló asztal a bor-só dmegyei Heő-Csabán, egy szintén előkelő gontry-családnál. Nagy társaság gyűlt össze a háziasszonynévnapján és miután a vacsora elmúlt és a fiatalságtáncra perdült, az öregek bevonultak egy mellék-terembe és hozták az akkori összejövetelek piécede résistancc-szát, a táncoló asztalt.

Egymás közt voltak, természetesen politikaikérdéseket intéztek az asztalkához, mert épen akkorvajúdott a 61-iki rövid alkotmány kérdése.

— Leszek-e még egyszer főispán? — kérdé mo-solyogva a háziasszony atyja, az őszbecsavarodott,előkelő úr, a megyének egykori főispánja.

Az asztal igent koppantott.— Rövid idő múlva?

67

Újra igenlő volt az asztal válasza.— Lehetetlen az! — sóhajtották a bús ma-

gyarok és nem telt belé két hónap, beütött az alkot-mány és restaurált újra Borsodraegye.

Voltak aztán még tudósabb asztalok is. Ezekmár a földöntúli dolgokról is tudtak felvilágosítástadni és ösmertem egy igen előkelő társadalmi állásúúrhölgyet, aki egy ilyen asztal segítségével az öreg-apja lelkével correspondált és mindig megmondta:kit hív legközelebb magához a családból a nagy úr,a hogy a nagyapát nevezték.

Az én gyermekkoromban már elmúlt az asztal-táncoltatás divatja.

Beütött a máig is fennálló alkotmány, a búshazafiak elmentek a parlamentbe veszekedni, morepatrio pártokat alakítottak, s Tisza Kálmán, megGhyczy jöttek divatba.

Kevesebbet álmodtak, hitetlenebbek és poziti-vebbek lettek az emberek és jött a pénzszerzésmániája, a gründolás kora és utána a krach.

Ezek voltak az én legzsengébb gyermekkoromelső benyomásai. A táncoló asztalról azonban nagyonsokat hallottam és még mindig szerettem volnamagam is látni egy ilyen experimentumot.

Valamikor őszszel aztán újra sokat kezdtek

68

írni a lapok az asztaltáncoltatásról. Több más asz-taltáncoltatási scéná mellett azt is megírták, mikorArany János gyermekei — László és Juliska — édes-atyjuk nagykőrösi professzoroskodásának idején,hogy táncoltatták az asztalt. Ettől fogva aztán el-vétve mindig volt valami az asztaltáncoltatásról,hol ebben, hol abban a lapban és mindenki tudvalamit róla. A múlt napok egyikén az Andrássy-úton menve, találkoztam egy ösmerősömmel.

— Hová megy? — kérdó tőlem a kölcsönösüdvözlések után.

Megmondtam, hová indultam, de eltérítettszándékomtól.

— Eh, az nem olyan fontos . . . Jöjjön velem,én a sógoromhoz megyek, ott egy táncoló asztal vanmost, úgy is nemrégen beszéltünk erről a témáról,érdekelni fogja, jöjjön, nézze meg.

Végre fogok egy táncoló asztalt látni . . .Egy darabkáját a régi mysztikus, álmodó, naiv

múltnak, annak az időnek, mikor még a Röntgen-sugarak kérlelhetlen leleplező készüléke nem fedez-hette föl szinte önmagunk előtt is titkolt testi-lelkihiányainkat, fogyatkozásainkat, sebeinket . . . lelkifogyatkozásainkat is, ismétlem, mert hiszen a fran-ciák fővárosában van már egy olyan csoda-doktor,

61

egy igazi Miracle is, aki a testtől időlegesen elválasz-tott lelket finom zöldpára képében lefényképezniképes.

Ezek a negyedik dimenzió fotografái.Láttam különben e nemű amerikai fényképeket

is, amelyen a gyászoló férj, vagy apa együtt vanlevéve az elhúnyt nővel, gyermekkel, aki a pillanat-fölvétel percében megjelent.

Ösmerősöm sógoránál nagy társaság volt együtt.Feszült várakozás és legnagyobb csöndben hoztákbe a boszorkányos asztalt.

Közönséges ó-divatú asztalka, fénymáza leko-pott, itt-ott meg van repedve, de empire-stilű há-rom lába korrekt és ebben is követi Trypos tradíció-ját, amelyen ülve annak elején bizonyos Pythianevű asszonyság jósolt a görög gavalléroknak ésúrasszonyoknak.

Aztán mellé ültek négyen. A kezeket csöndesenrátették az asztal lapjára, úgy hogy a hüvelyk- ésközép, a kis ujjak érintkeztek.

Végre valami sajátszerű ropogás hallatszott ésaz asztalka tényleg megindult a kezek érintésoalatt. A hívők újjongtak, a hitetlenek a physikatörvényei szerint kezdték magyarázni a dolgot,elmondván, hogy ha valamely tárgyra különböző

62

erők, különböző irányban hatnak, úgy a rezultálókomponensek következtében mozgásba jön az a tárgy.

A társaságból egy fiatal ember, lelkes híve azasztalkának, ekkor a legmélyebb meggyőződés hang-ján megszólította az asztalkát.

Mindenféle közérdekű dolgot kérdezett, több-nyire banalitásokat, mert többen lévén, valamiszemélyes vagy diszkrétebb dolgot senki sem óhaj-tott tudni.

Az asztal meglehetősen jól működött. Egyszerikopogása nemet, — kétszeri igent jelentett a kérdésesfiatal ember magyarázatában.

Arra a kérdésre, hogy milyen számú házbanvan a társaság, harminckilencet ütött lábával.

A számokat ugyanis egyenként kopogja ki.Aztán az ajtószámot kérdezték. Tizenegyet ütött— és valóban mind a két esetben igazat mondott.

A társaság egyik tagja megkérdezte, hogymennyi pénz van a zsebében.

Hétszer koppantott s az illetőnek tényleghét forint volt a zsebében.

Arra a kérdésre, van-e túlvilág, mozdulatlanmaradt az asztal.

— Bizonyára atheista! — mondotta a társa-ság egyik tagja.

63

Egy ifjúnak megmondta, hogy hetvenöt évetfog élni s hogy kimegy Afrikába.

Kérdezgették még aztán össze-vissza, de egydarab idő óta nem mozdult és nem adott senkinekfeleletet.

Ha a ballerináknak vannak szeszélyei, miértne lehetne a táncoló asztalnak is . . .

Elbúcsúztam ismerősömtől és szíves házigaz-dámtól és gondolkozva ballagtam le a váci-körúthosszú útvonalán.

Apró foszlányokban hullt a hó és a metsző,fagyos szól megtépve, bontva a felhőket, végig-söpört a kihalt, néptelen boulevard mentében.

Elgondolkoztam és önkéntelenül is eszembejutott, hogy milyen boldogok voltak annak a réginaiv kornak a gyermekei, akik földfeletti erőkben,szellemekben, asztaltáncoltatásban tudtak hinni . . .Vagy valóban volnának földfeletti erők, láthatatlantényezők, amelyeket a mi véges elménk és iskolabölcsel-münk föl nem ér? Mert hiszen csodás a föld, a termé-szet és oly szépen írja Flammarion Urániájában: „Amindenség tartama végtelen. A földnek vége lesz ésmajdan sír válik belőle. De lesznek új napok és új föl-dek, új tavaszok és új mosolygások és az élet örökké vi-rulni fog a határtalan végtelen mindenségben . . .

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ NAPLÓJA.

Néhai Viktória angol királynő ritka érző szívéről,gyöngéd kedélyéről, nemes lelkületéről tesznekbizonyságot azok a futó jegyzetek, melyeket 1848-tól

1861-ig, élete legboldogabb szakából vetett papírra,midőn korán elvesztett férjével együtt a természetcsodálatával eltelve, járta a skót bércek fölségesvidékeit, s érintkezett fesztelenül a föld szegénynépével. A királynő engedélyével ez a napló azótanyomtatásban is megjelent.

Bár a királynő maga is nagy kedvvel szokottrészt venni a falusi élet ártatlan mulatságaiban sgondosan följegyzi, ha lord Breadelbane-nal egy né-gyest, vagy lord Willonghby-vel egy kontratáncotlejtett el, azért mégis legszebb időtöltései, ha borús,felhős délutánokon, amelyek oly gyakoriak a skótfelföldön, miközben künn az őszi zápor zuhog,otthonos, barátságos szobájában felolvassa szeretett

65

Albertijének Walter Scott „Utolsó troubadour-dalát“,amely a múlt századok vonzó romantikájával, ebbena természeti környezetben, oly költőileg hatott akirálynő lelkére.

Nem hiányzik e kedves képből, a boldog családiélet képéből az apróságok üdítő zsivaja sem, melyédes nevetgélést vegyít a fejedelmi házastársakkomoly, tiszta vonzalmába. A „jó Bertie“, a maikirály, Alice és „Baby“, az akkor még csak öthetesAlfréd herceg, s végre a későbbi Frigyes németcsászár felesége, kit csak „Viki“-nek szólít a kényez-tető anyai gyöngédség, mozgalmassá teszik az idylliélet derűs békéjét.

Nem volt olyan nap, melyen a királyi gyerme-kek fel ne mondtak volna egy-két német versetédes anyjoknak. Mert Viktória, dacára az angolhagyományok iránti alkotmányos tiszteletének, lelkemélyén igazi német nő maradt, aki híven megőriztecsaládi nevelése első benyomásait. Naplójegyzctei-nek tökéletes angolsága mellett is, ott, ahöl a szívközvetlenségével írja le élményeit, mintegy ön-kéntelen kisiklik tolla alól egy tőzsgyökeres németszó: — „gemütlich“ — mely mindennél jobban jellemziazt, hogy ismét és ismét visszacsendül benne gyer-mekkori emlékeinek egy meghitt bizalmas hangja.

60

Ős patriarkhalizmus, a nép igazi szeretete,szokásainak, erkölcseinek, sőt babonáinak is kegye-letes tisztelete nyilvánult azokban a sorokban, me-lyeket a királynő életéről naponként följegyez.Mikor újonépült balmorali kastélyába először lépbe, egy ócska cipőt hajítanak utána, ami a néphitszerint szerencsét hoz, s mikor inkognito tett fel-földi útjain egy-egy szerény vendéglőben elköltiegyszerű ebédjét, régi angol szokás szerint rendesenasztalbontás után kerülnek csak sorra a palackoka térítőjétől megfosztott asztalon.

Kirándulásain a királynő rendesen szorgalmasanrajzolgatott. Megtörtént ilyenkor, hogy „Viki“ bi-zony elég figyelmetlen volt egy darázsfészekbe tele-pedni s a kíméletlen teremtések alaposan megszur-kálták. A már serdült leánykát aztán Donald Stewarthősi vállalkozása mentette ki a kényelmetlen hely-zetből.

Három évvel később már ezekkel a cicomátlansorokkal jegyzi be az anya keze gyermeke boldog-ságát naplójába:

„Szeretett Viktóriánkat ma (1855 szeptember29.) jegyezte el Frigyes Vilmos porosz herceg, ki14-ike óta van nálunk. Már 20-án közölte velünkszándékát, de Viktória fiatalsága miatt haboztunk,

61

most beszéljen-e vele, vagy várjon visszatéréséig,végre mégis az elsőre határoztuk el magunkat.Midőn ma délután a „Craigna-Ban“-on föllovagol-tunk, a herceg egy fehér fagyöngyöt tört le (ami sze-rencsét jelent), neki adta, s hazamenet, a „Glen-Girnoch“-on közölte vele reményeit és óhajtásait,melyek aztán szerencsésen teljesedésbe is mentek.“

Nem állhatjuk meg, hogy szóról-szóra ne közöl-jük a naplóból, mint Viktória királynő jóságosszívére szépen jellemzőt, azt a látogatást is, melyetBalmoralban szegényeinél tett egy alkalommal.

„Mivel Albert az egész napot kirándulásraakarta használni Alfréddal, kaptam az alkalmon,hogy a két leánynyal és lady Churchil-lel kimenjek.A falucska boltjába indultam, hogy bevásárlásokattegyek, egyrészt a szegények számára is; egy darabigkocsin hajtattam, aztán gyalog mentem föl a Balne-croftba vezető dombon, hol Farguherson asszonylakik, ki néhány szegény kunyhóba vállalkozott el-vezetni, hogy megmondja ott, ki vagyok. Mielőttaz első kunyhóba léptünk volna, egy öreg asszonynyaltalálkoztunk, kiről azt mondja Farguherson asszony,hogy nagyon szegény, már 88 éves és a korábbipálinkaégető anyja. Meleg alsószoknyát ajándékoz-tam neki, mire a köny leperdült az öreg arcán, míg

70

kezeimet rázogatta, az Isten áldását kérte rám.Nagyon megható volt.“

„Az öreg, 83 éves, még egyenesen járó KittyKear, kinek kunyhójába léptűnk azután, nagy méltó,sággal fogadott s aztán letilt fonni, miután melegalsó szoknyát adtam neki, így szólt: „óvja Isten,háza népével együtt, most és mindörökké, vezesseés őrizze minden bajtól!“ Egészen meg volt lepetve,hogy „Viki“ olyan nagy, iránta általában nagyonérdeklődnek. Aztán tovább mentünk, a régi Gordon-féle kunyhóba az öreg özv. Symonsnéhoz, aki nyolc-vanéven túl létére, mélyen meggörnyedt alakja mel-lett, a legcsinosabb, legrózsásabb arcot mutat. Egészenbizalmas volt, mindenikünkkel kezet fogott: tuda-kozódott, hogy ki vagyok, s a legszívélyesebb ál-dásokkal halmozott el. „Isten áldja meg örömmel,vidámsággal, oltalmazza ezen és a másvilágon.“Mikor meghallotta, hogy Viki férjhez megy, hozzáis így szólt: „Az Űr vezesse jövendő életében éstegye boldoggá.“ Nagyon beszédes volt, de mikorkifejeztem előtte reményemet a viszontlátásra, őis azt felelte, mint Kitty Kear: „mindennap elszó-líthatja Isten a világból.“

„Még három más kunyhót kerestünk fel, aSymonsnéét (a mellette lakó özvegy, menyéét), kinek

71

egy beteg fia van, aztán a patakon túl egy másöregasszonyt e utoljára Blaimél, a muzsikusnál,szóltunk be. Visszamenet még egyszer betértünk,hogy Grant anyját, a legtakarosabbat és tisztábbatmindannyi közt, meglátogassuk. A ruhát és kendőt,mit neki adtam, e szavakkal vette át: „Nagyon ke-gyes hozzám, több mint jó hozzám, minél öregebbleszek, annál inkább elhalmoz.“ Miután egy ideigbeszélgettem vele, azt mondta: „Nagyon örvendekhogy ilyen frissen néz ki“, — aztán Viki távozásamiatt könnyes szemekkel jegyezte meg: „Nagyonbúsulok miatta s azt hiszem, ő is“. Hozzátette, hogyaligha fogja viszontlátni a hercegnőt; de aztán kiigazította magát: „sajnálom, hogy ezt mondtam,nem rossz értelemben mondtam, meg aztán én min-dig azt mondom, amit gondolok, nem azt, ami illik“.A kedves, jó öreg asszony “! kiált föl elbeszélésevégén a királynő.

Cselédségéről is a legmelegebb hála szavaivalemlékezik meg a királynő, így a pár év előtt elhaltBröwn nevű öreg szolgájáról, ki 1858 óta rendes.kísérője volt a skót felföldön tett útjaiban. 1849-benlépett a királynő szolgálatába, kinek ponny-jait haj-totta kezdetben, aztán hűsége, gondossága fokról-fok-ra biztosította előmenetelét, míg végre 1865-ben úr-

72

nője legkedveltebb komornyikjává lett. Szolgálatait,jó tulajdonságait, a legőszintébb szavakban méltatjaa királynő, ép úgy másik kísérőjeét, egy tiroli zerge-vadászét, aki vele bolyongott, vele evett kirándulá-saiban s mindamellett a tolakodó elbizakodottságlegcsekélyebb jelét sem adta soha, a legtökéletesebbgentleman finomságával és méltóságával végezte há-látlantisztjét. Dévaiéban megható is a királynő elis-merése e derék, meghitt emberei iránt. Maga írja, hogynem ritka eset volt, hogy Brown és Grant, a másikszolga, hosszabb idei gyaloglás után kocsira ültek, ésViktória királynő saját plaid-jeit adta nyakukba,hogy izzadt testüket a hűléstől óvja.

A szelídlelkű Koburg herceg maga is atyjátólörökölte a természet rajongó imádatát. Jókedvű,ötletes, igazi kedélyes nyárspolgár volt ő ezeken atársas kirándulásokon. Egyszer kiterített piáidénülve vitette át ifjú nejét a nedves rét fűvein, másszora pázsiton elköltött reggeli után egy papirosszeletreírta fel, hogy ott reggelizett a királyi társaság, s aziratot egy Selters-vizes palackba zárva, a helyszínénelásta. Ő rendesen a Stuartok királyi plaid-jében,a királynő és leányai pedig fekete bársony mell-fűzőkben s szintén a Stuartok királyi színét mutatószoknyákban és shawl-okban vettek részt a kirándu-

73

lásokon. Ezeknek egyik vonzóerejét az ősrégi játé-kok: a kőbe-találás, kalapácsdobás, stb. képezték.De voltak veszedelmesebb szórakozások is, így ahatodfél percig tartó versenyfutás meredek hegyreföl, különböző színű övékkel, fehér ingben. Tizen-nyolcan-tizenkilencen vettek részt a nagy erőfeszí-tést kívánó versenyen s igen sokan vérköpéssel vé-gezték, így a királyi pár egy fővadásza is, ki sohasem is épült fel teljesen belőle.

1861-ben már Albert herceget halálsejtelmekfogták el. Egy alkalommal a fiatal walesi hercegszámára vadaskertet tervezve Glen Muich-ban, ter-vezgetés közben odaszólt hű emberéhez, Granthoz:

— Mielőtt mindez elkészülne, rég halva feküd-hetünk!

Kevesebb mint három hó leforgása alatt előérzeteszomorú valóságra vált.

„Utolsó volt“ — írta reszketeg betűkkel a ki-rálynő naplója végére 1861 október 16-án. A hűférjet, a nemes barátot elszólította oldala mellőla halál. De emléke nem halaványult el soha egypercre sem a koronás özvegy szívében.

A FARSANG HAJDAN.

Híres és valóban vidám volt hajdan az udvarfarsangja. Különösen érdekesek voltak a mas-karás bálok.Kivált Mária Terézia szerette nagyon az álarcos

bálokat s mentől leleményesebb, mentől cifrábbmaskarába bújt valaki, annál nagyobb kedve teltbenne a királyasszonynak.

Az udvari álarcos mulatságok már hetekkele'őre foglalkoztatták Mária-Teréziát. A rendezőketmindennap magas színe elé citálta, hogy a legkisebbrészletekről is informálják és megkövetelte az álarco-sok névjegyzékének a fölterjesztését is.

Mária-Terézia többnyire díszes, kék selyem-dominóban jelent meg s olykor még egy-egy me-nüettet is eljárt, mert ezeken az udvari álarcosbálokon szokás volt táncolni is.

József császár idejében találunk ismét említéstreduttokról. Mint egy 1790 február elején kelt föl-

75

jegyzés írja, a már nagybeteg császár sehova semment, de Ferenc főherceg vejével, a Württembergihercegnővel és sógorával, Württemberg herceggel,megjelent minden udvari álarcos mulatságon. Azudvari uraságok nem viseltek álarcot, de gyakranjelentek meg díszmagyar ruhában. Így a február 12-ikiredutton Württemberg herceg generális zöld magyarnihát, topánkát viselt.

Érdekes, hogy egész 1790-ig a magyar ruhátgyakran mint jelmezt használták. Nagy-Gombán,Festetics Lajos bálján, a híres Rescriptumok kihir-detése után jelentették ki először a nemes urak,úrasszonyok, hogy ők nem maskarának vették föl ahoni viseleti „módit,“ hanem igazi köntösnek, s hogyezután mindig így fognak tenni.

Nagyon fényes és vidám volt az udvar farsangjaII. Leopold idejében, aki sokban örökölte édes anyjá-nak, Mária-Teréziának pompaszeretetét. EkkorBudának is kijutott a farsangból, mert Sándorfőherceg, az ifjú palatínus, saját külön udvart tartotta magyar fővárosban.

Fényes udvari bálokat adtak József nádor ide-jében is. Különösen díszes volt az, amelyet 1880januárius 13-án rendeztek a palatínus fiatal felesége,Alexandra Pavlovna nagyhercegasszony tiszteletére.

76

Háromezer jegyet osztogattak ki „a császári dámák-nak s a katonai és polgári tisztségben levő uraknak.“Temérdek bécsi szabó érkezett Budára s azok „csakmaskarás ruháknak a készítésében szorgalmatos-kodtak.“ Az udvari színház garderobierjának ötvenötlegénye dolgozott, „mégse tudtak elkészülni a sokkülön-különnémű öltözettel.“

A bálban megjelent vagy negyedfélezer személy,köztük a toscanai nagyherceg, a hercegné, Ferdinándmaylandi hercog, mind a kettő feleségestül, s az ötfőherceg, a császár testvérei és Albert tescheni her-ceg. A szünóra alatt, az akkori idők mythológikusÍzlése szerint, a múzsák tisztelegtek és szép versezetetmondtak.

Rendkívül érdekes maskarás bált adott Kolozs-várott a múlt század elején az erdélyi főrend. Ha aprogrammot figyelmesen végigolvassuk, látjuk, hogyaz satyra az ország akkori állapotaira. Erre vall akövetkező két pont: „A Cassánál a kolos’vári Magis-tratus ül; de mivel minden ember Maskarában van,ők felöltöztek culmhegyi haramiák-nak. A reduttegyik szegletében szégyenkő, mellyen a Sarkantyú,magyar Köntös és Tántz példának vágynak kitéve.A‘ más szegeletben Erdélynek három Geniusai:Vanitas, Miseria, Discordia.“ Vannak a programm-

77

lmn tréfás megjegyzések: „Lichtputzer: Báró BánffyAdám, kéményseprőnek öltözve.“— Akkor t. i. még aHál-Szála gyertyáit is koppantam kellett. Majd meg:„Erdély címere az ajtó fölött. Benne a szászok hétvára pityókából kirakva. Az egész címer a két fejűSasnak alatta elrejtve.“ Cserei és Apor memoirjaikomolyan is foglalkoztak ezekkel a szomorú viszo-nyokkal.

A maskarás mulatságokat a XVIII. századvégén, s a ΧΙΧ-nek az elején Pesten és Budán is na-gyon kedvelték. Az akkori viveurök előtt különösenismert hely volt a hatvani kapun túl lévő SchwarzeRedut. A helyőrség mulatni szerető tagjai, jurátusok,meg a tímár- és mészáros céh ifjú tagjai jártakazokba a bálokba. Féktelen, vad tivornyák folytakitt s a mulatság hajnal felé rendesen véres verekedés-sel végződött. Gyakran emberhalál is esett s a katonaipikétnek minden bál alkalmával akadt dolga.

Régi naplókban olvasunk még gróf Fekete Fe-renc hírhedt báljairól. A „Hót választó fejedelem“e célra kibérelt termében rendezte a gróf ezeket azorgiákat, amelyeken a hölgyek nyakig mezítlábjelentek meg. Nyomdafestéket nem tűrő, igazi feketemisék voltak azok, amelyeket a vén satyr rendezetts még Bécsből is lejöttek az arisztokrácia férfitagjai

78

ezekre a három éjjel, három nap tartó bachanáliákra.A leírásokból olvassuk: „holtrészegen, mint az okta-lan állatok, fetrengtek a bálozók a padlón, minden-féle ocsmány piszokban, pohár- és üvegcserepekközt.“

A múlt század húszas, harmincas éveibon azakkori társaság eliteje nagyon kedvelte a budaiországház álorcás báljait. A szereplő asszonyokBeleznay generálisné, Ürményiné, gróf Gyulayné ésa többiek, mind megjelentek itt. Különösen szellemeshírben álltak a budai játékszín idejében, amikor amagyar actorok is eljártak. Déryné naplójábanmindúntalan olvassuk: — „elmentünk a maskara-bálra és ott bomladíroztunk.“ Könnyű volt eljutni abudaiaknak, de annál nehezebb a szegény pestieknek,akik a zajló Dunán ladikon kelve át, valóban életükettették kockára egy-egy ilyen álarcos vigalomért.

Az 1834-iki farsangot 1833 Szilveszter estéjénkezdették. Egykorú jegyzet ugyanis megemlíti, hogy:csendes, szinte tavaszias idő lévén, csapatonkéntjártak a köszöntő hangászok az előkelőbbek házaielébe, hogy idvezlő muzsikájukat hallassák.

A jegyzetek írója még a divatról is emlékezik ésmegemlíti, hogy: „sok ifjún ma láttatott a legújabbdivatú fekete köpönyeg, rövid gallérral, kék plüsch

79

bársony előzettel, alatta zöld frakkot, sárga gombok-kal és szürke csíkos téli nadrágot viseltek.“

Január 12-én volt az első álarcos bál, a városirodutt-termekben,. Bunkó János nótáival kezdtékmeg a mulatságot, de magyar táncot akkor még sonkisem táncolt. Ugyanezen a napon a „Hét választó“-nál is volt álarcos bál, amikor is, mint a jegyzet föl-említi: . . . a teremnek új díszítése kellemetesenhatott a szemre és köszönettel tartozunk Hauerbérlőnek, hogy a gőzös, szürke termet újabb tetszetősalakká metamorphosálta.“ A férfiak többnyire utcairuhában jelentek meg itt, de a dámák igen szép bálitoilettekben. „Csupa legújabb párisi divat, ulemásgaze, selyempatyolat, velencei gaze és kockás gazeláttatott ruháknak, övcsattok helyett az idén vagyeameák, vagy medaillonokkal díszlő zárocskák amódi.“

A budai országházban január 16-án volt elite-álarcos mulatság. Itt nők azonban igen kevesen vol-tak. Figyelemre méltónak mondja a napló írója,hogy: „a kivilágítás fényes és átalában viaszszalvolt; a bebocsátó jegyek és az étek és ital lajstromokmagyarul nyomtatva. A divatra vonatkozólagemlíti, hogy a hajba fűzött fésűk tekenősbéka héjból,sőt ércből is vannak és fejdíszül leginkább használják

80

az alincia koronát, mely gyengéd árnyéklatú és színűfriss rózsákból áll és közepén smaragd gyanánt egyzöld bogaracska fénylik.

A különösen divatos gavallérok^ zöld bársonyfrakkot, sárga gombokkal, fehér mellényt, feketecasimirból való pantalont és klakk helyett feketebársonykalapot viselnek. Nagy feltűnést keltett, mintvalódi Adoniskép, ily ruhában gróf Andrássy György,a junger Herren-bálon, mely a Nemzeti kaszinó ter-meiben ritka fénynyel tartatott. Ballkönigin grófBatthyányi Irén volt, aki „szellemi könnyű fordula-tokkal lengvén körül a termet, himmlische Erschei-nung volt tüll-anglais, ezüsttel hímzett ruhájában.A ritka ruharemek Weisenfels divatos-viselet árosné-nál a „Párisinéhoz“, az Űri-utcában készült.“

Húshagyó kedden, a városi táncteremben tar-tották meg az utolsó bált. Kevesen, alig háromszá-zan jöttek azonban csak össze. Tizenegy órakor trom-bitáltak, és „elfújták ama híres dal melódiáját:„Isten, tarsd meg Ferencz császárt.“ A bálba belé-péskor minden dámának egy szám adatott, melyérta csemegetárban Párisból jött különféle ékességűbonbon-devise osztatott szét.“

Mint naplóíró mondja: „így lőn vége az 1834-ikirövid farsangnak“ és hozzá teszi, hogy a nyilvános

81

mulatságokban nem igen vettek részt a pestiek, ésinkább táncoltak magányos uraságok báljain.

Az 1836-iki farsang legkimagaslóbb pontja akaszinói részvényesek bálja volt.

Különösen nagy föltűnést keltett a francia kontra-tánc, melyet tizenkét előkelő pár itt mutatott benálunk először és amelyet Apponyi Gyula és FestetichGyörgy gróf táncoltak elő. Apponyi Gyula gróf tán-cosnője Festetich Mathild grófnő, a Festetich Györgygrófépedig MigazzyKristófné, SzentiványMathild volt.

Az urak a bálban fekete frakkban, cipőben ésátlyukgatott fehér selyemharisnyában jelentek meg.Nagyon sok turbános fej díszt viseltek a hölgyek, amelybe drágaköves tűk, úgynevezett Zittemadel,volt tűzve.

Az 1836-iki farsangot is úgynevezett schwarzeredout zárta be.

Így mulattak a régiek a márciusi napok előttiidőkben, mikor a nemzet újjászületésében már két-ségtelenül kezdtek hinni a hazafiak.

Széchenyi és az általa vezetett nemzeti ellenzékdomináltak a társaságban és a bálokat is fölhasznál-ták a magyar közszellem ébresztésére. A negyvenesévek elején már divatos lett a csárdás, igazi ha-mísíthatlan tánca nemzetünknek.

82

Egy kaszinói pikniken táncolták először, amelyetolőkelő pesti arisztokrata hölgyek, az akkor hazájábanjáró, világhírű fiatal zongoraművész tiszteletére ren-deztek. Már ekkor mindinkább magyarrá kezdettlenni a slendriánból kivetkőző Pest és a negyvenesévek felé itt-ott már magyar szó is hangzott főrangúhölgyeink ajkain. A pesti szalonélet megmagyarosí-tásában elóvülhetlen érdemei voltak a két Zichygrófnőnek — Antónia és Karolinának — első grófBattyányi Lajos, a második gróf Károlyi Györgyneje. E két lelkes honleány előtt még a mágnásgyű-lölő Petőfi is kalapot emelt» sőt igazi magyar voltukannyira föllelkesítette a demokrata poétát, hogy megis énekelte őket.

A Kossuth által alapított Védegylet még amagyar divatot is kezdte föltámasztani és gácsi posztódolmányt varrattak az urak, a nők pedig honi ruhátviseltek. Bajosan illett ez a köntös azoknak a finom,légies alakú kis grófnőknek, akiknek nagyanyjukmesélt arról, hogy 1792-ben, mikor II. Lipótot koro-názták, milyen pompás is volt az a magyar módi. ígykövetkezett el aztán az 1848-ik év — népek messzo-világító hajnalcsillaga.

Leírhatatlanul izgatott hangulatúak voltak azoka márciusi napok 1848-ban!

85

A zsibárus-utcai ellenzéki kör egész délutántömve volt emberekkel. Az újságokat egyik kézbőla másikba kapkodták és a Pesti Hírlapon kívül leg-olvasottabb lap volt a német nyelven, de magyarszellemben szerkesztett Der Ungar.

Magánkörben, utcán, kávéházban, mindenüttcsak a pozsonyi eseményekről beszéltek. A Béla ésFerenc Károly gőzhajók érkezését napról-napraóriási tömeg várta. Különösen a jurátusok álltakcsoportokba verődve a Dunaparton, lesve a pozsonyihíreket, melyeket aztán azon frissiben beszéltek el aszalonokban, meg este a színházban.

Ezekre a napokra esik az az érdekes magyardemonstráció is, amely Bécsben történt

Március 6-án, a bécsi Sophiensaal bérlője, amagyar származású Prágai, óriási nemzetiszín plaká-tokon magyar táncvigalmat hirdetett.

Már előtte való napokon nagyon aggasztotta ez akészülő mulatság Lajos főherceget, a kamarilla akkorivezetőjét, valamint a mindenható államkancellárt,Metternichet is. A herceg ki is fejezte nemtetszésétbáró Jósika Samu erdélyi kancellár, a konzervatívpárt egyik támasza előtt — és kérdezte, nem lehetne-ea bált meggátolni?

Jósika, számolva a helyzettel, egyenesen nem-

86

mel felelt Mettemichnek, mire egy szintén jelen voltkonzervatív mágnás, Dessewffy Emil, elgondolkozvajegyezte meg:

— Valóban lehetetlen ... A kedélyek, anélkülis el vannak mérgesedve, és akár németül, akármagyarul — mégis csak Vulkánon láncolunk mimár . . .

A hirdetett mulatságot csakugyan megtar-tották.

A Sophiensaal fényárban úszott. Köröskörülselyemből való nemzetiszínű lobogók, füzérek ésközbe-közbe a magyar országgyűlés egy-egy kiválóliberális szónokának az arcképe. A nők mind igye-keztek magyarosan öltözködni. Egymást váltotta agyöngyös párta, leeresztett, selyemszalagos haj-fonat, arany és ezüstcsipkés nógrádi főkötő, aminő-ket a fiatal palóc menyecskék viselnek.

Prágai, a bérlő, az érkező hölgyeket virágcsokor-ral fogadta, melynek leveleire magyar táncrend és amagyar címer volt nyomatva. A bálra két zenekartszerződtettek. Még pedig tourokra a Straussét, csár-dásokra meg a Kovács József zenekarát. Amolyanpolgári hangászkar volt ez, mint ahogy az ilyen zene-társulatokat még a negyvenes esztendőkben is nevez-ték. Cigányok akkor nem voltak Bécsben és valódi

87

kuriózum-számba ment, mikor 1814-ben, a kongresz-szus idején, egy ízben Bihari bandája játszott azudvar előtt.

Az első csárdást alig járta vagy három pár,köztük báró Orczy Béla, aki igazi magyaros bravour-ral cifrázta. A táncoló párok körül, mint valami ritkalátványosságnál — karéjban állt föl a báli közön-ség és gróf Sándor Móric, a híres lovas, aki boldog volt,ha apósát boszanthatta, egyre bíztatta a táncolókat.

— Hogy prüszköl majd az öreg, ha halljaennek a bálnak a hírét holnap reggel — mondtaszinte diadalmas mosolylyal Teleki Lászlónak, akiPozsonyból rándult föl erre a bálra.

A példa ragadós volt. Már a második csárdásttíz párnál több táncolta. Közte olyan bécsi jog-hallgatók is, akiknek fogalmuk sem volt elődeinkdaliás táncáról. Kezük, lábuk mozgott, mint a csép-hadaró, homlokukról patakzott a verejték. Igazimunkaszámba ment náluk ez a tánc, de nem hagy-ták volna abba a világért sem. Mikor Kovács keresztbetette a vonót és a magyar ifjak a csárdás folytatásátkövetelték, a német diákok hangoztatták legjobban:

— Hot folt! . . . Hot folt!Kovács valóban újra kezdte a nótát és most jött

a mulatság java.

88

Az ősz gróf Festetich Miklós, aki eddig komolyöreg urakkal gyönyörködött a tűz vérű fiatalságban,egyszerre csak fölkelt helyéről és odaállt a zenekar-vezető elé:

— Most pedig az én régi kedves nótámat, azt,hogy:

Három alma meg egy fél . . .Kérettelek, nem jöttél —

— De üveghangon, difinyosan ám!És mikor Kovács belékezdett a régi jó csárdásba,

az öreg, tiszteletreméltó mágnás kiállt a pikétre ésúgy eljárta büszke nemzeti táncunkat, hogy a leg-nyalkább jurátus se különben.

KARÁCSONYI ÁLOM.

a is áll még a sziráki kastély, amely letűntködös századokban a királyfalvi Bóth nem-

zetséget vallotta urának.Hazájukhoz, vallásukhoz való hű ragaszkodás

jellemezte a Bóthokat, s a protestáns üldözések ide-jéből fen maradt Bóth Györgynek a neve, akitKaraffa törvényszéke elé idéztetve, hogy hitét nemakarta megtagadni, kínpadra vonatott. A kínzá-sok legborzasztóbb nemét, a spanyolcsizmát iskiállta a nemes úr, a nélkül, hogy vallásáról lemon-dott volna. György testvérének, Ádámnak fia voltTamás, aki 1736 Boldogasszony havában nőül vévónVathay Borbálát, dús vagyonnak vetette meg azalapját.

Bóth Tamás igazíttatta át a régi erődítményt újalakjában, s pompás angolkerttel is vétette körülsziráki kastélyát.

82

Bóth Tamás és Vathay Borbála negyvenhatévig tartott boldog házasságából két leány-gyermekszármazott. Mária Anna, aki csupán egy évet élt ésJohanna, később Teleki József szent-birodalmi grófhitvese, korának egyik legkimagaslóbb asszonya.

Ott született a lelkes úrasszony ősei fészkébenSzirákon, amely kastélyról sokkal később — a múltszázad harmincas éveinek legelején — így emlékezikJászay Pál (IV.) gróf Teleki Józsefnek a patvaristája:„-------ezen kedves sziráki kastély déli tornyánakhárom felső szobája teszi szállásomat. Itt a Grófiegész família és a Róth és a Vathay ágon lévő elődeikvágynak lefestve. A többi között egy szakállas Róth1621-ből, két címerrels felibe vanírva: Insignia Ger-manica ac Hungarica Familiae Rothianae de Király-falva.“ A Telekiek kezére épen Róth Johanna révénjutott Szirák, valamint temérdek vagyon, készpénz,házak Pesten és Budán, közöttük az a szervita-térinagy háromemeletes épület is, a mely máig, mint agróf Teleki família háza ösmeretes.

Csakhogy hosszú históriája van ennek.Johannát, mint olyan gazdag ház gyermekét,

a leggondosabb nevelésben részesítették szülői. Ter-mészetesen, az akkori kor szokásaihoz híven, franciavolt ez a nevelés, de érzelmeiben, szívében magyar

93

maradt a kis Johanna, aki korán kedves és érző szívűgyermekké fejlődött.

Édes anyja, Vathay Borbála úrasszony, szemé-lyesen ügyelt fel leánya minden tettére, lépésére.Barátnője, tanácsadója lett serdülő leányának, akisoha semmit sem hallgatott el előtte, öröme, bújaközös volt a jó édesanyával.

Természetes, hogy alig nőtte ki a gyermekcipő-ket a kis Johanna, mint méhraj a kert virágait,úgy lepte el a sziráki kastélyt a kérők sokasága.

Mert nemcsak kívánatosan szép, de nyájas, jólelkü,jámbor erkölcsű hajadonná fejlődött Bóth Tamásnaka leánya. Nem is szólván nagy vagyonáról, amely —noha őseink idejében altruistább áramlatok uralkodtak— a házasuló ifjaknál mégis nyomott valamit a latban·

Borbála asszony meg a leánya rendesen ösz-szeültek esténkint s megrostálva a jelentkező úrfia-kat, mindig azzal tértek nyugalomra, hogy — mégez se, még az se az igazi.

A XVIII. században sűrűn akadt tizenhat, tizen-öt, sőt tizennégyesztendős menyasszony is nemesiházainkban; ugyancsak csodálkozott hát a szomszéd-ság, hogy a szép, a gazdag Both Johanna már a husza-dik esztendőbe is belépett, de csak nem kerültmég karikagyűrű az újjára.

94

—Talán grófot vár a lányod, — incselkedtekRóth Tamás urammal vásárkor, kongregációkor úribarátai, ami ellen azonban rendesen tiltakozott.

— Suba a subával, guba a gubával. Mondotta sujját fontoskodóan emelte fel. Azt értve ezzel a nemegészen igazság nélkül való közmondással, hogy külön-böző viszonyok és életsorsban született egyének soha-sem törődhetnek teljesen össze.

Történt egyszer karácsony táján, mikor a szirákikastély öblös kandallója mellett álmodozott RóthJohanna, hogy egyik belső leány valami babonárólmesélt neki egyetmást.

— Ha karácsony éjszakáján tükröt tesz a kisasz-szony a feje alá, megálmodja ki lészen a jövendőbelije.

A jól nevelt protestáns hajadon csak mosolygotta babonán, de azért mikor eljött a lefekvés ideje,mégis fogta az ezüstnyelű, kristálylapu kézitükröt ésoda rejtette habos, csipkés vánkosa alá.

És leszálltak az álom tündérei, álommézethintettek szelíden lehunyt pilláira. Álmodott RóthJohanna, míg karácsony éjszakáján miriádja a tün-döklő csillagoknak szórta fényét le az örvendő világra,s lent a községben felhangzott a kántáló gyerekekhosszan elnyújtott éneklése: Krisztus urunk áldottszületésén . . .

97

Almában cifra, aranyos kocsi robogott be asziráki kastély udvarára. Gyémánt a küllője, aranya fürhéce — akárcsak a dajkamesében hallotta kicsikis gyerekkorában. Négy szénfekete ló húzta a cifrakészséget. Csupa virág, libegő-lobogó pántlika aserényök. Az aranyos, selymes gyeplőt meg egy olyanszép gavallér-ifjú tartotta, aminőt a lány még sohaéletében nem látott.

Beharangoztak régen, mikor Róth Johannaálmából fölébredt s a frissen esett havon szaporaléptek nyoma jelezte, hogy mindenki templombaindúlt már. Isteni tisztelet után, a nemes udvarbanebédjét végezte épen a család, Róth Tamás uramelmondta az asztaláldást, mikor egyszerre csakkocsizörgés verte föl a téli ünnep áhítatos nyugalmát.

Pécelről jöttek, a Ráday-famíliától, még pedighárom kocsival is, csupa fiatalság. Atyafiai, jópajtásai a péceli uraknak. Az utolsó kocsit négylobogó sörényű fekete ló vonta, a bakon meg egynyalka, szép ábrázatú ifjú tartotta a gyeplőt.

— Az álom — suttogta halkan Róth Johanna,amint kinézett az ablakon. Lángolóra gyúlt kiarca, majd elsápadt, mert a fekete lovas kocsin ülőifjúban felismerte azt, a kit múlt éjjeli álmábanhoztak eléje a karácsonyi babona tündérkéi.

98

Az idegen fiatal gavallért aztán mint grófTeleki Józsefet mutatták be az ösmerős ifjak és csak-hamar megindult a lotteria, a királyka-játék s mástöbb szelíd karácsonyi mulatozás, ahogy ez dívottdédapáink idejében.

Az új jövevény, a gróf úrfi nagyon módosifjúnak mutatta magát. Sok szép új verset, nótákattudott — mint társai mondották, akárhányat sze-mélyesen szerkesztett — virágos, ékes szavakban be-szélt, mint aki Bécset, Pestet lakta váltig — aruhája meg olyan finoman, nyalkán illett termetére,akár csak ráöntötték volna.

Valahogy hevesebben kezdett verni Johannaleányzónak a szíve. Teleki is egyre körülötte ta-posta a földet, őt választotta párnak mindenjátékban, és mikor elbúcsúzott, engedőimet kért,hogy eljöhessen még egyszer búcsúzni, mielőtt hazamenne Erdély országba.

De bizony alig fakadt ki a kökörcsin a szirákikertekben, alig zsendült meg a fű, tavaszra kelvemessze Erdélyországból is eljött Teleki József gróf.

Róth Tamás nem valami nagyon örült enneka látogatásnak. Nem mintha nem tartotta volnaTelekit jóravaló, nagyeszű derék embernek, decsak azért, mert ő már megmaradt régi elvénél:

99

— Suba subával, guba gubával.Ezt mondogatta váltig, még akkor is, mikor

Johanna veresre sírta szép szemét, jó VathayBorbála nagyasszonyom meg egyre csititgatta azöregét, hogy így, meg úgy, jóra hoz mindent aköszörű.

— Az én Johannám úgyse való lenne valamireggeltől estig káromkodó, estétől reggelig duhaj-kodó alpári úrfinak. Az épenséggel ilyen finom,nagy nemzetből való emberhez illik. Érzékeny,gyenge természet. Mint a virágnak, gondos kertészkell annak.

Jó Róth Tamás morgott valamit. Rengetegfüstöt fújt az öblös tajtékpipából és a füstfelhőmögül mintha olyasmi hangzott volna ki végre,hogy:

— Üsse a kő. — Mind bolond az asszony 1Ez után a kijelentés után következő vasár-

napon aztán a sziráki ágostai evang. templomgyülekezete a prédikáció végével is bentmaradt ésreszkető hangon olvasta fel a pap: Házasulandókhirdettetnek: Méltóságos széki Teleki László grófés hitvestársa, Ráday Eszter grófasszony legényfia, veszi magának házastársul nemes királyfalviRóth Johannát, nemes királyfalvi Róth Tamás és

100

hitvestársa, vathai Vathay Borbála úraszszonyhajadon leányát....

Azután pedig szabtak-varrtak a sziráki kastély-ban és készültek mindenképen a nagy napra.

Róth Tamás dörmögött, de feleségének is el-el-borult néha a kedélye. Hátha még se illik majdJohanna a mellé a nagy nemből való kényes úrmellé. Hátha csakugyan jobb lett volna magunkszőrűnemes ember mellett maradni.

Ha eszébe jutott azonban, mennyit sírt, mennyitrímánkodott drága, egyetlen leánya, mégis megnyu-godott, hogy beléegyezett a választásába. Öröm ésaggodalom váltakoztak így a jó anya szivében, mígvégre eljött az óra, amely Johannájától elszakítva,új pályára bocsátja a szeretett lányt.

Megjött a vőlegény is, s már most is észre-vették rajta, hogy magasabban hordja a fejét, mintudvarló korában, hogy kevesebbett törődik amenyasszonya házi népével, sőt egy kicsit minthaéreztetné is a környezettel, hogy ő, a szent-birodalmigróf úr, tulajdonképeni most leszáll közéjük.

Vathay Borbála gondolkozóba esett ezeketlátva, s számos anyai intés és jó tanács után így szóltleányához:

— Az emberek élete folyását a végzet rendezi.

101

Ami ránk méretett, el nem kerülhetjük. Szíved szerintválasztottad Telekit, apád se akarta, eleinte énsem. Engem, gyenge asszonyt, megindítottakkönnyeid, segítettem később célod elérésében.Egyet azonban jegyezz meg magadnak Johanna,akárhogy forduljon is a sorod, a szülői házhozsohase jer panaszra.

És ezt az egyet meg is jegyezte magának RóthJohanna. Megtartotta a későbbi Teleki Józsefné is.

Pedig régi öregek szájhagyománya szerint nemfonták csupa rózsákból királyfalvi Róth Johannaéletét. A szent-birodalmi gróf úr — noha ő hozzáfogytig való szeretettel és hűséggel viseltetett —soha nem tudta ezeket az érzelmeket Johanna csa-ládjára is átvinni, aki meg a férje világában éreztemagát egyedül és elhagyatva.

De panaszra sohasem nyitotta ajkát, nohaédes anyja huszonkét teljes esztendeig élt még az-után. Sőt a szent-birodalmi gróf úr számára is találtmentséget: „nagy és fontos hivatalos elfoglaltságaiban,amelyek nem engednék időt az alyafiságos rélatiókápolására

Fő örömét a jótékonyságban találta ez a ritkanemeslelkű asszony, kivált édes anyja 1784-benbekövetkezett halála után, aki első lakója lőtt a

102

lombos fák és bokrok árnyán emelkedő sírkápol-nának. Annak, amelyben annyi vágy és reménynyugodott el későbbi időkben, ahol alussza örökálmát Teleki László, a 61-iki politikai aera nagyfia. Régi, márványba vésett fölirat hirdeti az elsőlakó nevét, amely versben foglalt epitaphiumotmég Róth Johanna vésette ide:

Állj meg itt utazó s szokj meg jó előreLátod főcéljához, tekintvén e kőre,Itt nyugszik, míg föl kel, Vathay BorbálaAz Élet Urának serkentő szavára ...

RÉGI BOTRÁNYOK.

A verandán ültünk és beszélgettünk csúnya,rideg históriákról: rossz házasságokról. Egy

öreg dáma — hosszú tapasztalatai szerint — azt állí-totta, hogy a tavaszszal, különösen májusban, deáltalában nyáron kötött házasságok mind peche-sek. Szerencsésebbek az ősziek, de legjobbak a téliegybekelések. Szerinte hajdanában sokkal kevesebbrossz házasság akadt, válásról meg alig esett szó.

Mint az ócska írások kutatója, ennél a punk-tumnál én is megszólaltam. Szó sincs róla, kevesebbválópörről tudtak néhai való híres prókátorok, minta maiak, de bizony, rossz házasság dédapáink ide-jében is akadt bőségesen. Válópört legföljebb azértnem kezdtek dédanyáink, mert rettenetes alá-rendeltségben nevelkedtek akkor még a lányoks a szülőknek sem mertek szólni családi életükkeserűségeiről. A családi titkok is csak úgy szivá-

104

roghattak ki a pletyka száján, ha valami vendéglesett el valamit a félig zárt ajtón át; A nemesiház ura előtt reszketve állott meg a feleség, szó nél-kül hallgatta végig sűrű káromkodásait s meg semmozdult, míg férje ki nem tiltotta szobájából,A pipafüstös férfitársaságok kulináris deáksággalbeszélő urai közül meg maguktól is konyhába,hová menekültek az asszonyok. Csak a XVIII.században, amely melancholikus és szentimentálisvolt, akár egy tüdőbeteg, kezdettek a nők fölsza-badítására gondolni nálunk.

Beleznay generálisné pesti híres szalonjából in-dult ki az akció. Majd Kármán, a geniális író,indította meg Urania-ját, ezt ,,a’ Szép Nemnek Pal-lérozására tzélozó“ munkát. Kármán maga is egy szépasszonynyal — Markovicsnéval — ismerkedett megidőközben, aki miatta otthagyta az urát. Mar-kovics azonban: a durva granicsár — ahogy azasszony Kármánhoz írott leveleiben nevezi —semmiképen sem akart elválni s így Fanni Ha-gyományai-nak írója nem vehette nőül ideálját.

Mindazonáltal akadunk biz’ ott válópörök ak-táira is szúette leveles ládákban. Ilyen a Forgáchcontra Révay-féle proceszszus, amely kerek húszesztendeig tartott. Régi módi szerint, kommendálás

107

és szülői akarat szerint ment férjhez Révay Ferencuramhoz százszorszép Forgách Zsuzsánna Szkla-binya várában, a fehér vizű Vág mentén, nagyonszomorú életet is folytattak aztán az új házasok.Vagy három esztendeig sanyarogtak egymással, mi-kor valami nagy vigasságra eljött SzklabinyáraBakics Péter is. Atyafia a Révayaknak, örökösen jó-kedvű ifjú, világlátott is, aki azonnal fölismerteZsuzsánna asszony boldogtalan mivoltát. Errőlmeg épen meg is bizonyosodott, mikor alkalommalépen akkor lépett be, amikor Révay Ferenc javá-ban agyabugyálta szépséges hitvesét. Bakics ekkorazt tanácsolta az asszonynak, vonulna zárdába skezdené meg a válópört. Révay azonban addig kö-nyörgött, míg Zsuzsánna elállt a proceszszustól,de most már egész nyíltan folytatta viszonyát Ba-kics Péterrel. Nagy skandalum lett ebből, úgy hogyRévay Holies várába záratta feleségét. Egy borúsjanuáriusi reggelen azonban üresen maradt a ka-litka. A szép asszonyt megszöktette hűséges lo-vagja s utána a szentszéknél mindjárt megindítottaválópörét Forgách Zsuzsánna. A protestáns Révayellenben a Diéta elé vitte sérelmes ügyét. Folyt az-tán a pör s nagy kavarodás következett, mint ren-desen ilyen alkalmakkor. Egy ízben, mikor ötven

103

nemest vitt tanúnak Pozsonyba Forgách ZsuzsannaRévay durvaságait, gonosz voltát bizonyítani, afél ország odagyűlt, sőt még Bécsből is lejöttek akiváncsiak. Bakics még külön ötven tanút állítotts a vége az lón, hogy a közvélemény, de a bíróságis, Zsuzsánna mellé állt. Nem volt többé kikapósmenyecske, de agyongyötrött angyal s Bakicsról semmint léha szöktetőről, de mint a kínzott ártat-lanság lovagjáról beszéltek. A törvényes formákhosszadalmasságánál fogva azonban még vagy tizenötesztendeig folyt a pör, míg csak Révay uram megnem halt, a processzus azonban — mint a régi kró-nika mondja — nem háborgatta már azután aZsuzsánna és Bakics boldogságát, akik Detrekővárában fogytig elvonultan éltek.

Sok táplálékot adott a XVII. századvég botrány-krónikájának Rákóczy Erzsébet, Rákóczy LászlóSárosmegye főispánja leányának a házassága. Azideálisan szép, poétikus lelkületű leányt grófErdődy Györgyhöz erőltették a famíliában, de azönálló, energikus asszony csakhamar otthagytaErdődyt, Szomolányban rendezkedett be, majdkésőbb Tapolcsányba ment át. Itt lovaglással ésvadászattal töltötte idejét, miért is kortársai tapol-csányi Dianá-nak nevezték el. Lovait annyira sze-

109

rette, hogy mindenikről külön verset írt. Álta-lában szeretett költeményeket írni s versben vi-gasztalgatta Esterházy Pál uramat is, akit sziveszerint való kedvesé-nek választott. Az Erdődyekfelzúdultak Rákóczy Erzsébet ellen s még a hatal-mas Kollonich bíboroshoz is folyamodtak, vagyparancsolná vissza az asszonyt, vagy csukatná zár-dába. Azonban Erzsébet ereiben Rákóczy-vér folyt.Fittyet hányt a dühöngő atyafiságnak, nem ijedtmeg a kardinálistól sem, de fogta magát s leköltö-zött Horvátországba, ahol nem háborgatták többés ahol Esterházy Pál urammal holtig jó barátság-ban éle.

Abauj vármegye krónikáiban olvasunk egy nagyfőbenjáró pörről, amelyet Szemere Pálné — Put-noky Klára ellen folytattak, aki az urát turóeme-gyei tótokkal ölette meg. Akkori on dit-k utánazonban Wesselényi nádor nagyon érdeklődvén aszép asszony iránt — ártatlannak nyilvánította éspőrét beszüntették.

Sokkal rosszabbul járt egy másik, világraszólószépségű asszony, akinek szomorúságos históriájátolvashatjuk Szabolcs megyei régi írásokban. Nád-fői Krucsay Jánosné — Tolvay Borbála esete ez,akiről sok mindent tudott mesélni a fáma. Lehe-

110

tett a híresztelésben valami igazság, mert az 1711szeptember 7-én Thasson tartatott Congregatió eléis jött Borbála asszony ügye, aki négyárkusoslevélben fogadta, hogy: az ő jó urához, hitős férjé-hez mló hűségét többé meg nem szegi és ellentált agonosz incselkedéseinek. Úgy látszik azonban, foga-dását nem tartotta meg, mert férje: „ Jékey Péter,a’ nemes Vármegyének bírája és jurátusa, LasztóczyJános által újra beidéztette sok rendbéli parázna-sága és istentelen praktikája“ miatt. Ezúttal kibizo-nyosodott, hogy amíg ura Rákóczy híveként két ízbenMunkácson fogságot szenvedett, addig Borbála asz-szony Krasznay K. Ferenc iródiákon kívül még:„Kapitány Letenyey urammal, Józsa Mihály ésSzent-mariay Zsigmonddal is folytatott gonosz praktikákatA legnagyobbik praktika azonban a Prinyi (Perényi)urfival való casus volt. Erről szószerint ezeket mondtaaz írás: „amikor méltóságos Károlyi Sándor Gene-rális Uram Kassára menet Krucsay János thassiudvarházánál megszálla és estennet Vendégével valómulatozás után Krucsay uram nagyon lerészegedvénés ennek utánna szokása szerint nagyon mélyenelaludván, ágyasházukból a gyertyának eloltása utána Prinyi úrfi szobájába mene Borbála és hosszú időigott marada— I t t fölhozzák még azt is, hogy

111

valahányszor Krucsay Debrecenbe vagy Eszlárrament, „hitös félesége boszorkány módjára keresztethányt utánna és kívánta, hogy soha vissza ne térne— — Ezek miatt aztán Kis-Várdán megtartottmegyei gyűlésben elszentenciázták Borbála asszonyt,aki hiába írt a börtönből könyörgő instanciát urá-nak és sógorának, az akkori viceispán — KrucsayMártonnak. „Patyolat vállai közül, mélyek öleléséért avéle praktikáié annyira vágyódott, levágta Borhálaasszonynak fejét a hóhér és felmutatta a kisvárdi pia-tzon, praktikáló asszonyok elrettentésére ...“

Kis okok miatt is estek őseink házas életébennagy zenebonák. Ma is áll még Nyir-Bogdányban— új tulajdonosa által átépíttetve — az a kúria,amelynek falait Anno Domini 1514 még Jármy And-rás rakatta. Egy tál káposzta valóságos tragédiá-nak lett itt az okozója. A XVIII. században JármyErzsébet hozományban kapva Nyir-Bogdányt, fér-jével, az illustris nagy famíliából származó TahyÁdámmal lakott az ősi kúriában. Megvoltak békes-ségben s csak az ebédek meg a vacsorák okoztaknéha csetepátét, mert a gazda nagyon szeretettjól enni s a legkisebb szakácsművészeti hiba dühbehozta. Történt egy ízben, épen tejfölös, toros ká-poszta került az asztalra, mikor Ádám úr már az

112

első falat után vésztjóslón ráncolta össze szemöl-deit.

— Ez a káposzta nem elég savanyú — morogta,azután pedig lecsapta a kanalat úgy, hogy asávolyos abroszon szétfrecscsent a tejfölös lé. Erzsé-bet asszonyt ez nagyon megharagította s szokásaellenére visszafeleselt. Szó szót adott, ahogy máraz ilyenkor szokás, Adám úr pedig egyre dühösebblett s nem maradva a szóbeliségnél, úgy odavágottegy széket Jármy Erzsébethez, hogy menten eltörta dereka. Hiába hozták a felcsert, hiába jóféle ke-nőcsöket az apothécá-ból, belehalt az úrasszony a ba-jába. Adám úr meg ott maradt özvegyen kétfiacskájával, Antallal és Ignáccal. A hirtelen lobbanó,de másként jószívű nemes urat annyira bántottafelesége halála, hogy fiait egy Janics nevű jobbá-gyával tolnamegyei pentelei jószágára küldötte, őmeg elzarándokolt Jeruzsálembe vezekleni. Sohatöbbé úri módon nem éle, koplalt, szegényesen jártés remeteségben töltve napjait, Körmendben érteutól a halál, ahol el is temették. Érdekes, hogy miutánszakálla halála után kinőtt, a csodákban hivő népszentté akarta avattatni, ebből azonban semmi semlett. Fiait időközben a jezsuiták édesgették maguk-hoz, papokká akarva nevelni őket, hogy dús va-

113

gyonukat megtarthassák. II. József azonban felosz-latta a jezsuitákrendházát s a Cahy-fiúk közül egyik,Antal, Jankovich Konstancíát véve nőül, továbbfolytatta a nagynevű családot. Ilyesféle gourman-deria miatt, mert neki meg a befőtt nem volteléggé cukros, kergette el szlavnicai Sándor Tamása feleségét, nagy gavallérosan azt az írást is elha-sogatva, amelyben az asszony az urának 100,000forintot biztosított.

Híres rossz házaséletet élt várkonyi AmadéAntal, aki valóságos háborúkat vívott felesége, Hor-váth S. Máriával. Végre is elváltak, mert a férj, nemigen lovagiasan, az asszony több rendbéli holmijátkiadni nem akarta, fegyveres jobbágyokkal rajta-ment a bőősi kastélyba s fölpakkoltatva vala-mennyi tükreit, perzsa szőnyegeit, drágaságait, nagydiadallal magával vitte.

Még rosszabbul élt Antal fia, Amadé László— úgy első, mint második feleségével. Első nejétOrczy Zsuzsannát, egyre zaklatta, hogy atyjátólpénzt kérjen, mert az Esterházy herceg pozsonyiudvarában, Bécsben, nevelkedett Amadénak sohasem volt elég a költség. Második neje „a jámborés rendes személy“ Wetzl Paulina még többet szen-vedett. Ha betegen feküdt, akárhányszor „macs-

114

kamuzsikát rendeztetett ablakai alatt, máskor megúgy elverte, hogy orrán-száján eleredt a vér.“ Azifjúság derűs napjaiban nagy gavallér, híres ud-varló Amadé László később már köszvényévelvesződve egyre zsörtölődött, malcontens lett ésegyáltalán nem tette kellemessé az otthont, amely-től Paulina asszony végre is megválni kényszerült.

A rossz házasság terén azonban talán a leg-nagyobb rekordot párdányi gróf Buttler János érteel, akit apósa, az utolsó gróf Dőry, piszlollyalkényszerített az oltár elé, noha leányához semmiköze sem volt s ez az udvari pappal folytatottviszonyt. Buttler azonnal megindította a válópört,amely azonban teljes harminchat esztendeig tartotts csak a gróf halálával ért véget.

Amint ezt pompásan megírta MikszáthKálmán gyönyörű regényében, melynek címe:Különös házasság.

Mindezekből pedig világosan kitűnik, hogyminden időben egyformák voltak az emberek, egyfor-mák a szenvedélyeik, egyformán küzdelmes, ostobaés végigélésre nem érdemes az élet.

MÁJUS ELSEJE.

A harmincas, de még a negyvenes években is má-jus elsején, aki csak bírta magát, kora hajnal-ban fölkelt és elhagyta a várost. Ki a zöldbe! Ez volt

a néhai jó nyárspolgárfamíliák jelszava ezen a naponés még ha csípős idő volt is, vagy szitált az eső, de-hogy töltötte volna május elsejét négy fal között.

Ha másként nem lehetett, beült valami jófélebudai kis korcsmába, ott mulatott verkli vagy gitár-szó mellett estig. Természetesen, ha ragyogó, fényesvolt május elseje, akkor valóságos népvándorlásindult meg már a hajnali órákban és a budai hegy-ségben hangyaként mozgott a városi porfellegbólmegszabadult közönség.

Azokban az időkben még a főrangú világ ésaz előkelő nemesi osztály is nagyban megünnepeltea május elsejét. Ezen a napon nyílt meg többnyirea budai Horváth-kert, amelynek reuniói rendkívül

110

látogatottak voltak a negyvenes években. Morellihíres zenekara játszott ott, aki az volt a régi Pestnek,ami Lanner, meg később Strausz, Bécsnek. Ott ren-dezték a táncokat Kún Józsi, Almássy Zsiga, aBrüdern testvérek, az akkori társaság matadorjai ésmegforgattak bájos táncosnőket, a híres szép Zizányileányokat, Takácsy Ilonkát meg Ragályi Szerénát.

Nagy divatban volt az is, hogy a szereplőmágnáscsaládok pompás fogatokon korán reggelkikocsikáztak a budai Szép juhászné-hoz, ahol meg-nézték a nap fölkeltének csodás varázsu látványát.A fiatal gavallérok rendesen zenét is rendeltek ki ésruganyos, puha pázsiton ugyancsak aprózták acsárdást, mely akkor kezdett divatba jönni.

A budai kirándulásokban rendesen részt vettbáró Sennyei Istvánná két szép leányával, Amélievelés Bertával; az Orczy bárónők: a híres szép Lizi,akit Eszterházy László vett nőül; a korán elhunytTeréz és Georgina. Ezek mind különös magyar ne-velésben részesülő főrangú leányok, pompásan jártáka csárdást és Forgách Lajos, akkor minden úri mu-latság előtáncosa és maitre de plaisir-je, nagyon ki-tüntette őket.

A főrangú társaság ilyenkor rendesen egész napa hegyek közt maradt és ott, a hímes pázsiton köl-

119

tötte el ebédjét. Pezsgés palackok durrogtak, ka-máslis inasok bontogatták az étkező kosarak dústartalmát, játszi kedv, derült kacagás töltötte bea verőfényes levegőt, ebéd után pedig, ma már méga jobbmódú iparosok köréből is száműzött társasjá-tékokat játszották.

A budai hegyeken kívül még a városmajor isdivatos volt akkor és május elsejének reggelén úgytömve volt a fősétány, hogy alig lehetett mozogni.

Különösen emlékezetes volt egy május elsőikirándulás, melyet 1843-ban maga Széchenyi Istvángróf rendezett, mint a meghívón állt — Pest és Budaszépeinek. A kirándulás alkalmával szentelték föl aPest nevű új gőzhajót. Ragyogó idő kedvezett avízi sétának és a pompás, új hajó födélzete hasonlí-tott egy úszó virágos kerthez. A hajót a nagy Sámson,egy óriás dunai gőzös is kísérte, melynek fedélzeténtöbb száz ember szorongott. Mindkét hajó orrábanzenekar foglalt helyet, amely az akkor annyira di-vatos hortobágyi csárdás-t játszotta.

Útközben aztán Széchenyi István néhány rövid,lelkes szóval üdvözölte a vendégeket e egy elméstoast után a boros palackot és egy darab kenyereta folyóba dobva, ősi hajós-szokás szerint eljegyeztePestet a Dunával.

120

A negyvenes években az országgyűlések Pozsony-ban voltak és a tulajdonképeni elegáns világ, magaJózsef nádor és családja is, ott tartózkodtak a diétákidején. Ennélfogva május elsején ott is fényesmulatságokkal ülte meg ezt a napot az arisztokrácia.

1844-ben Kcglevich János grófné, egy gyönyörűszép asszony rendezett pompás bal champetret azúgynevezett pozsonyi mezei malmok egyikében. Ajókedv olyan magas fokra hágott, hogy Festet ichGéza gróf ötször újráztatta meg a csárdást, és háromtáncosnőt fárasztott ki. Köztük volt a szépségérőlhíres Szápáry Róza grófné is, aki a tánc után majdnemösszcroskadt s kénytelen volt azonnal egy másik párcipőt hozatni, mert előbbeni cipőjének a szó teljesértelmében úgy eltáncolta a talpát, hogy csak selyem-harisnyáján járt már.

Maga József nádor is rendesen megtartottamájus elsejét. Ha az idő nem volt elég meleg, akkorcsak a Nádor-kertbe rándúlt ki családjával, ellenbenha verőfényes nap volt, négylovas pompás határonAlesutra ment, vele egész családja, két három foga-ton és az udvartartás. A daliás István herceg, akita testvér város a negyvenes években bálványozott,sokszor Budán maradt, kirándult a hegyekbe, részt-vett az atisztokrata fiatalság mulatságaiban. Melan-

121

kóliára hajló természeténél fogva mindazonáltal leg-kedvesebb időtöltése az volt, ha május elsejét a kevésbbé látogatott Svábhegyen, a Norma-fa tájékán bolyongva tölthette, gyönyörködve a megújhodótavasz szűzi pompájában.

A Császár-fürdőnek is igen sok vendége voltrendesen május elsején, s a Buda gőzös szinte roska-dozott a temérdek kirándulótól.

Május elseje után azonban olyan üres lett afőváros, mintha kisöpörték volna. A főrangú csalá-dok mind fürdőre, vagy falusi birtokaikra vonultak,némelyek, így Báró Bánffy Pálék, minden évbennagyobb külföldi utazást tettek. Ritkaság számbament, ha még júniusban is Pesten volt a társaság,mint ez megtörtént, mikor 1844-ben Elsiet Fanni)táncolt itt a Gizella balettban, mint az. akkori naplóemlíti: „úgy megbolondította a fiatal — és öregurakat, hogy Muszelly virágkereskedése a trézia-városi rózsa-utcában valóságos ostromnak volt ki-téve a lakájok által, úgy hogy utoljára két forint sájnvolt egy szál rózsa . .

A BÁRCZAYAK.

— „Pusztul, vész az ősiség!“ — Ezt szoktamondani rendesen Elemér brúder, mialatt kiül anagy gesztenyefa alá, kényelmesen elnyujtózkodikvászonból való strand-székén és rágyújt egy jólszelelő, illatos cigáróra.

Pedig ó még nem is sóhajtozhatik valami nagyon!Rengő-ringó búzatáblák köröskörül, beláthatatlansík föld, nagy, nagy darabon mind őt vallja urának.A nagy gesztenyefa, amely alatt ül, már a nagy-apjának, tekintetes, nemes és vitézlő Szemere Ábra-hámnak is nyújtott árnyékot. A bazsalikomot megtalán még dédanyja, Józsa Borbála, ültette a virág-ágyak szélére. A tréfás, örökké csínytevő JózsaGyurinak a nővére.

Mintha megállt volna az idő, s az Elemérbrúder kedves, pirosfedelű tanyáján még mindigaz 1846—46 előtt élnének A március előtti időkben.

123

konservativ itt minden — mindenki. Még a cse-lédek is a régi jó rend szerint valók. Mintha vala-mennyit a feudalismus korából felejtették volna itt.Szinte jól esik az embernek alázatos tisztesség-tudásuk. Fogalmuk sincs még semmiféle szocialistatanokról. Úrbecsülők, amilyenek voltak SzemereÁbrahám, meg a vejének — Bárczay Györgynek azidejében.

Az interieur is olyan kedvesen ósdi. Biedor-mayer-, meg empire-korbeli bútorok. Szép, régiberakott szekrények, almáriomok, karikás sublódok.A falakon megbámult keretekben családi képek.Armálisok. Az egyik sarokban pipatorium.

Ott van a sok híres pipa közt az is, amelyetDeák Ferenc ajándékozott egyik roffi Borbélynak— lelkes párthívének. Ott van Józsa Gyurinakkivarrott, cifra, sallangos kostöke. Keglevich Miklóspuszi-pajtása, ajándékozta meg vele egy alkalommalGyörgy napjára. Ott vannak szép rendben a meg-sárgult családi írások.

A ΧΙΠ. század elején virágzott Barch genusbólered a Bárczay família, s mint az írás mutatja, acímert 1421-ben Zsigmondtól kapta. Comes Inochde Barcha már 1225-ben ura az abauj megyei Bár-cának, amely ma is Bárczay-birtok. Nagy, cikomyás

124

betűkkel áll az írás felett: Sigismundus Dei GratiaRomanorum Imperator stb.

Szaporátlan faj volt, mint az oroszlán. Azértnagyon szakgatott a nemzedékrendi tábla. A címert-kapó László a törzs feje. Érdekes a családi írásokközt a följegyzés, hogy Bárczay Péter egri kanonokfogalmazta Mátyás királynak a húszadik decre-tumát. Ennek a Péternek van egy familiáris leveleis, amelyet Budáról Bárcára ír, testvérének, István-nak s többek közt ezeket mondja:

„Küldhetnétck valamit Kassáról ide jövő jóalkalmatossággal, valami poma nigrát (kormos alma),mert ezt a mi Urunk nagyon szereti, de magam ismegenném.“

A Bárcán levő családi levéltár XXVII. fasci-culusában, 14-ik szám alatt egy másik BárczayIstvánról olvasunk sok figyelemreméltót. BocskayIlona volt a felesége, s fiuk, János, kiváló vitéz lett:1593-ban, Eger alatt elfogták a törökök. Sokáigsínylődött a belgrádi Nyebojsza-toronyban, mígvégre megszökött. Nagybátyja, Bocskay István,nagyon szerette, s egy ízben Budára is küldöttekövetségbe.

Mielőtt Calvin hite elterjedt, a katholikusvallást követte a Bárczay família is. Érdekes Bár-

123

czay Lászlónak az adománya, amelylyel széplakijószágát lelki váltságért az egri káptalanra hagyja.Noha ma valamennyi Bárczay református, az egriSzent-Jánosról nevezett templomban hetenkint mon-danak egy nagy misét minden születendő, élő óselhalt Bárczay lelki üdvösségéért. 1525-ben — aztán,Jánosi, sárosi várnagy, fel is támadt SzéplaknakBárczay László által az egri káptalan részére történtörökbevallása ellen, de később beleegyezett. Úgylátszik, az egri papok, akik meghívták, sokat dínom-dánomoztatták, borral jól tartották, mert az ok-levélre sajátkezűleg írta fel:

Széplakot végképen beittam.Ebben az időben nagyon hatalmas volt a család,

mert még Corvin Mátyástól—1484-ben — kapottpallos-jogot, sőt olyan donatiós levelet, amelynekerejével a Bárczay-jobbágyok se vámon, se róvonnem tartoztak fizetni. Azért is volt temérdek job-bágyuk, mert: mindenki nagy örömmel ajánlottamagát oda. Mohácsnál esett el Bárczay János.

Calvin hitére legelsőnek Bárczay György —1750-ben tért át. Vele ugyancsak áttért testvér-öcscse, Szaniszló is.

Házasság útján fényes nexusokra tesznek szerta Bárczayak. Egyik Rákóczy Magdolnát, Rákóczy

124

Zsigmond húgát veszi feleségül, s fiuknak, Ferenc-nek, a fejedelem lesz gyámja. Ez a Ferenc későbbtöbb fontos követséget viselt, s őt temették utoljáraa még 1297-ben épült bárcai templom kriptájába.Fia László, Szemere Györgynek és Bossányi Krisz-tinának leányát, Klárát, veszi feleségül.

Az ő leányuk Klára, később Kácsándy Józsefné— az írónő, aki többek közt a „Jó illatú füst, amellyaz Menyekbe száll“ című elmélkedéseket szerzetté.Leányait, Kácsándy Zsuzsannát és Teréziát is „nagylitteratura- és tudomány-szomjúságban“ neveli. Zsu-zsanna, Kazinczy Ferenc „kedves lelki társa és barát-néja Szűzi“, aki azonban nem a költőé, de gróf Gyu-lay Ferencé lesz. A késő aggkoráig romantikus, lob-banékony szívű Kazinczy Ferenc, mikor Szűzi meg-özvegyül, elmegy Erdélybe és fölkeresi régi ideáljátMaros-Némethin, a pompás kastélyban. Innen hosszúleveleket ír kedves barátja, Dessewffy Józsefnek s„leírhatlan bájúnak“ mondja azt a „szempillantatot“,amelyben a nemes grófnét annyi idő múltával vi-szontlátta: „ón úgy érezém, barátom, az idő nem ismúla és semmi sem változa lelkeinkben. Úgy gondo-lám, míg sétálánk a szomorún súgó fák alatt, ő a régiSzűzi, én a régi Fránci vagyok . . .“ A regényeshajlamú Kazinczy valósággal újra ifjúvá lesz Maros-

127

Némethin. Nem törődik „deresen lobogó hajaival“,hanem virágot szed Szűzinek s a „szent berekbeErinia nevét zokogva kiáltja.“

A másik leányt, Kácsándy Teréziát, gróf RhédeyLajos vette feleségül: „Actorok és poéták nagy-Mecenása.“ Tetemei ott nyugosznak a nagyváradiRhédey-kert kupolás kis mauzóleumában. A versesbúcsúztatót felette Csokonai Vitéz Mihály mondotta.Ez a búcsúztató azért is nevezetes, mert a boldog-talan Vitéznek magának is halálát okozta. Az amúgyis beteges, kimerült poéta a hosszú búcsúztató alatta jeges őszi szélben áthült és „sorvadásos nyavalyá-jából soha többé fel nem épült.“ Kácsándy Teréziamaga is nagy protectora volt a magyar Tháliának, s„a Váradon megforduló actrixoknak legdrágább kön-töseit is oda adá.“

A koronából kinövő apród, kezében a szarvas-szarvval — a Bárczayak címere — György huszár-kapitány idejében került először a Heves-vármegyeikúriára. Jó cimborája volt roffi Borbély GáborEzredes-Kapitány uramnak, s később ellátogatvánvele Tisza-Roffra, megszerette és feleségül vette ahúgát, Borbély Juliannát. Gábor úr otthagyta ké-sőbb a katonaságot, elvette Vay Johannát, s meg-telepedett az ősi pusztán. — Az ő lakodalmára írta

128

Csokonai a híres versezetet: „Venus diadala Marsfelett“ — amely megvolt a mi családi irataink kö-zött is. György fia — szintén György — SzemereLudovicát, Szemere Ábrahám és Józsa Borbála leá-nyát vette feleségül, így kaptak aztán a Bárczayakmég több jószágot Heves vármegyében, amely máigis a két Bárczay fiú — Elemér és Gyula — kezén van.

Szárazbeő, a Bárczay Elemér tanyája, regé-nyes kis Senki sziget. Még a szépséges, kékszeműaranyhajú Noémi se hiányzik, a felesége — igazi fele-segítsége, szebb és jobb fele az urának. Csupa virulóifjúság, egészség, délcegség aszárazbeői magna cúriaasszonya. Hajt, lovagol, vadászik, mint valamiSzéchy Mária, de azért felséges dunsztosokat is tudbefőzni, rendben tartja a házat. Speiz, konyha ra-gyog·

Emellett olyan igénytelen, mintha valamikunyhóból hozták volna, nem pedig canstatti Schil-lingek évezredes törzséről törték volna le a szép-séges rózsaszálat.

Rendkívül érdekes és rendben tartott a Schil-lingek Családi könyve. Jobsttól kezdve, aki 1019-benmár ott volt a trieri tornán, máig minden családtagmeg van nevezve, életesorsa szépen, híven megírva.Az utolsó Családi könyvet Bárczaynénak szintén

129

Magyarországra szakadt testvérbátyja, Frigyes báróállította össze igen szépen, igazi irodalmi stílussal éstörténeti okmányok hiteles alapján. Sok kedves,regényes lovagkori történetet olvasunk benne. Ilyenannak a Schilling lovagnak a históriája, aki Mál-tából egy szerecsen lányt szöktetett meg, aztán el-vitte magával Párizsba s végül feleségül vette. Fi-gyelemreméltó Schilling György, máltai priornak ésheittersheimi Reichstürstnek az élete, valamint aSebestyén lovagé „der Mitregent in Schwaben war“,s akitől — 1485-ben — cousin-ja, Ferdinand császár,mindig, mindenben tanácsot kór. 1725-ig Cannstattvárában lakott a büszke nemzetség, aztán a wetters-bachi kastélyba költöztek.

Innen indult el a hatvanas évek elején Magyar-országba az ifjú, nyájas, lelkes Schilling Vilmos báró.Atyafiakat jött látogatni, a Vayak bárói ágát,Zemplénben. A generális — Vay Miklós — ugyanisa badeni nagyhercegségből való Adelsheim Johannátvette feleségül, aki nagyértékü naplójában igen szé-pen festi a XVIII. század végén s a XIX. század elsőtizedeiben dívott szokásokat és életet.

Ezekkel aztán Tisza-Roffra is elkerült AntalVilmos báró, a Borbély Károly és Vay Johanna régikastélyába. Vay Johanna mindig azt tervezgette,

130

hogy unokáját, Bethlon Cornélia grófnőt, valamelyikunokaöcscsével boronálja össze. Az Ábrisnak egyikfiával.

Lehetett válogatni. Ott volt a schneidig Jóska,a geniális Dani, a nefelejcsszemű Miska, meg a szépkis cukkerli huszár, a Lackó. De Ámor nem guberál bemindig úgy, ahogy a házasító tántik szeretnék. Cor-nélia grófnő egy katonatisztbe, gróf Waldeck Fri-gyesbe, szeretett bele s a Vay fiúknak is másfelé hú-zott a szíve. — Ekként lett aztán a régi porta az újindigena Waldeckoké.

Megírta már Jókai az Anckerschmidt lovaghistóriáját. Épen így történt a Waldeckokkal. Ti-zenöt-húsz esztendő alatt olyan magyarrá lett a csa-lád, hogy a trónörökös, Frigyes gróf, noha jól tudott»ha Magyarországon volt, soha életében német szótki nem ejtett a száján. Nyalka, mokány fiú lett be-lőle, a húgai meg olyan magyar leányok, hogy VayJohanna nem kívánhatott magyarabb unokákat.Lelkük szépségével csak testi szépségük vetekedett.Hetedhét országon nem volt párjuk. Olyan szép kékszemet csak a poéták tudtak álmodni, aminő a Wal-deck-lányoké volt.

Egyik ilyen szép kék szempár rabul ejtetteSchilling Vilmost. A legidősebb Waldeck grófnő,

131

Augusta, lett a felesége. De rövid boldogság volt azövék. A bájos, alig tizennyolc éves grófnő fia Német-országban született; Viktor Árpádnak kereszteltetteott külföldön is. A fiatal anya csak Boffra vágyotthaza. A tiszai füzes zsongása, a délibáb, a gulyák ko-lompolása, a búbánatos magyar nóta hiányzott nekiodakünt. Az úton meghűlt — beteg lett s rövidesenoda tették a karcsú jegenyenyárfák árnyékában szo-morkodó sírboltba, amely Vay Johanna hűlt poraitis őrzi.

Beheged a szív sebe. — A kis árvának is anyakellett. Schilling Vilmos a második Waldeck grófnőt— Ilmát — vitte most már a wettersbachi kastélyba.Viktor-Árpádot nemsokára kis testvérek környez-ték, a legutolsó volt Ilma — a Kindus — Elemérbrúder bájos felesége. Németországban magyarul ne-velte az édesanyja, mintha sejtette volna, hogymagyar ember jön el majd érette. Magyar dajka,szobalány volt mellette s a Forgó bácsi Kis lapja alegkedvesebb olvasmánya . . .

Mikor Elemér bácsi megkérte, úgy mondta,régen szereti s ez nem is lehet másképen! Száraz-beőről nem vágyakozik sehová, itt az ő paradicsoma,a szép kertben, ház körül, amelynek olyan asszonya,mint voltak az igazi magyar nagyasszonyok. Az

131

ambituson üldögélve, esténkint, míg kigyulladnak apásztortüzek, szól a gulya kolompja, hallgatja fér-jének kedves, régi történeteit, régi jó időkről, -régijó emberekről, akiket nem rontott még meg a moder-nizmus.

RÉGI TÖRTÉNET.

Esteledett már. Odakünn zuhogott az cső, aszél meg tépte, szaggatta, vad kedvvel szórtaszéjjel a mandulafa virágát.

Híres tudós Szádeczky Lajos uramnak egyné-mely scripturáit forgattam, amelyek néhai való grófBethlen Lajosnak naplójegyzeteit kommentáljákrendkívül érdekesen. A híres Bethlen Laji, nagyviveur és gavallér, csak úgy hevenyében, pár sornyiírással emlékezik meg világraszóló eseményekről is.Ügy látszik, a mohó, gyors élni vágyás, az örök-asszony szolgálatától nem ért rá eminens tehetségé-nek kifejtésére.

A Minnedienst . . . Hány, de hány j óravalóagyvelő vész el ebben. Mennyi tehetség forgácsolódik,pusztul el az asszony után való vágy ö ökös hajszá-ában. Boldog Tannhäuser, aki legalább bebújt aHörselbergbe — s két fehér kar, egy édes, csókos

136

száj pótolta neki a mindenség összes szamárságait.Boldog Bethlen Laji, aki Klein Netti-nek csináltilyenforma Hörselberget, a kolozsvári egykori pom-pás Bethlen kert tusculumában.

Badák Póli gyászos históriájára fordítottama scriptura lapját.

A XIX. század legelején óriási feltűnést keltettez az eset Erdélyországban s még versezetet is csi-nált róla egy alkalmi poéta. Édesapámnál is megvoltez a versezet. Ütszéli poéma volt biz’ az, de akkorkapva-kapták az úri családok és olvasás közbenpazarul ontották könyeiket a bérces Királyhágóntúli úrfiak és kisasszonyok. Az 1804-ik esztendőbennyomatott versezet így kezdődik:

Szeretett, s oz volt minden vétke,S ezen hibáját a vérével fizette . . .

A csodaszép Badák Polixéna, báró BadákÁdámnak, a kitűnő erdélyi hazafinak, és báró Ke-mény Druzsiannának volt a leánya. Közel rokonság-ban állott Bethlen Lajossal, „osztályos atyafia“ isvolt, ahogy hajdanta mondották, s a szülők szívesenlátták az ilyen „osztályos atyafiak“ frigykötését.

— Legalább nem megy idegen kézre a juss, —mondogatták s bizony néha a szeretetnek kevés részevolt az ilyen egyesülésben.

137

Radák Pólika azonban — az akkori erdélyi lá-nyok egyik legbájosabbja — minden „osztályosatyafiság“ nélkül is könnyen lángra lobbantotta aheves, forró vérű Laji szívét. Marosvásárhelyt kan-cellistáskodott akkor a gróf, saját szavai szerint,Bécsből jővén, aként festett, mint „egy tökéletesutcataposó dandy.“ A világot járt, nyalka gavallérúrfi is megtetszett Pólikának, s csakhamar mátkák-ként emlegették őket.

Ez időtájt azonban a József-huszárok egy csinosfőhadnagya, báró Zéáu (talán Seeau?) kezdte taposnia földet Radák Pólika körül, s annyit sugdosott a fülé-be a hosszú minétek, kontratáncok alatt, hogy a „Ic-án’ szíve teljesen elhajla tőlem“ — írja Bethlen gróf.

A gróf noha fájlalta az esetet, nem akart Poli-xéna boldogságának útjába állani. Huszonkét éveskorunkban még könnyen félreállunk, kivált olyantemperamentummal, amilyen a Bethlen Lajosé volt,aki azt tartotta: Gombház, ha leszakad, lesz más!Minden ágon virúl rózsa, csak ki kell érte nyújtania kezét a nyalka, érdekes gavallérnak!

Radákék, az erős magyar faj, azonban elsősor-ban idegen volta miatt perhorreszkálták a bárót,meg azért is, hogy szegény volt, mint a templomegere, és teljesen a felesége terhére esett volna, ha

138

elteszi a cifra uniformist. Póli azonban nem törődöttmindezzel. Ábrándos, rajongó szíve egész hevévelcsüggött ideálján, s addig sírt, kért, könyörgött,makacskodott, míg atyai nagyatyját és fivérét,Radák Istvánt is megnyerte tervének. Sőt „attya-fiát“ és egykori mátkáját is bevonta a complottba.

— Meghalok, ha Seeau-é nem lehetek — zoko-gott a lány és a talpig gavallér Bethlen Lajos nemtudott a szakadó könyzápomak ellentállani.

— Megteszek érdekedben, amit csak lehet,— ígérte Pólikának s be is váltotta szavát.

Radák Istvánnal késő éjszaka nyargaltak elPeterdre, báró Seeau kvártélyára. Elmondottákneki: minden kész a titkos esküvőre, ők leszneka tanúk, csak készüljön a főhadnagy. Ők vállalnakminden felelősséget.

Nem is kellett valami sokat vállalni abban a régiboldog időben. A papok azt tették, amit a kegyúrparancsolt. Az anyakönyveket épenséggel nem vettékszigorúan, beírtak, amit jónak gondoltak a pát-ronusok.

Ámde a „lángoló szerelem“ most egyszerre„elhűle a német báró szívében.“ Azzal védekezett,ő „semmiféle lányért nem cassiroztatja magát“ —meg „van is, amiből a lány eltartsa“, semmi áron

139

sem egyezett bele a titkos esküvőbe, sőt tudni semakart többé Pólikáról.

Bethlen Lajost ez olyan dühbe hozta, hogy azon-nal „pisztolyra provokálta“ Seeaut. A „dicsőségeshadseregnek bátor fia“ azonban egyszerre minden-féle cautélákkal állt elő. Végre is egy évi szabadságotkért s megszökött az országból.

Immár minden reménysége eltűnt a boldogtalanRadák Pólinak. Miután ezt a hírt vette, szótalannálett, magába zárkózott és árnyékként járt föl s aláa mikeszászi kastélyban. Egyik rokona és barátnéja,Teleki Anna grófnő — Kemény Simonné, volt épennáluk, aki váltig faggatta s kérte, mondja el, mi aszándéka és bízzon meg benne.

Radákók valami atyafilátogatásra készültek.A rendkívül szigorú, erőszakos Radákné ügyet sevetett leánya siránkozására s egyre mondogatta neki,mi mindent pakkoltasson be még az útra. Sok időután most váltottak először szót, mert a Seeau-is-meretség miatt olyan rossz viszonyban élt anya éslány, hogy hónapszámra se beszéltek egymással.

— Hosszú időre megyünk, sok holmit pakkol-tass, — mondotta újra Radák Ádámné.

— Igen bizony, nagyon, nagyon hosszú időre —vetette utána Pólika jelentőségteljes hangon.

140

Kemény Simonná megijedt a lány elváltozotthangjától, arcától, hozzárohant s megfogva kezét,remegve kérdezte:

— Pólika, az isten szent szerelméért, mit akarszcselekedni, mi a szándékod? Valld be nékem.

Radák Polixéna csak a fejét rázta:— Neked nem mondhatom el, Anikó, te nagyon

gyönge szívű vagy annak a meghallgatására, de haSimon itt volna, annak bevallanám.

Most már igazán nem tudta, mi tévő legyenTeleki Anna. Telegráfnak, telefonnak se híre, sehamva még akkor. Hogy citálhassa ő Mikeszászáraaz urát rögtönösen?

Pólika pedig csöndesen pakkolt tovább s valamipapiroscsomagot forgatott a kezében, amelyre rávolt írva: Légypor.

Mint a familiáris tradíciók állítják, KeménySimon holtig bánta, hogy nem sietett, mikor a fele-sége levelet küldött utána s csak akkor érkezett meg,amikor már a fátum beteljesedett.

Így járt különben Bethlen Lajos is. Kerlési kas-télyában épen együtt ült két pajtásával, BethlenElekkel és Horváth Danival, amikor staféta érkezettés levelet hozott számára. Radák Pólika írta és tele

141

volt „nagy hangos, keserves jajszóval.“ Végezetülazt írta a szerencsétlen leány:

„Ha csütörtökön reggel kilentz órákkor nemleszel Mikeszászon, élve nem láthatsz. Mérget ve-szek.“

„ ------szerdán délben jött kezembe a levél“ —írja Bethlen Lajos jegyzeteiben, s azt sem tudta,mi tévő legyen. Mikeszásza Kerléstől épen tizennyolcmértföldnyire van, hogy jusson ó el másnap reggelkilenc órára Pólikához. Hozzá Bethlen Elek, megHorváth Dani még egyre le is beszéltették. „Lányibolondságának mondták az egész levelet, s azt,hogy Pólika most hoppon maradván, talán szeretnéis visszaédesgetni Lajost.

Ámde a régi fehérszemélyek nem voltak ilyenek,legkevésbbé Radák Polixéna, «akinek makacs, állha-tatos természetét ösmerte is egykori mátkája s mégjobban vak, őrült szenvedélyét a megszökött, hit-vány osztrák katona iránt. Hiába csitították, aligevett, s bárhogy nevették is pajtásai, délután, há-rom óra tájon, nyergcltetett.

Híres lovas volt Bethlen Lajos, kitűnő pari-pákat tartott mindig, úgy hogy a bécsi kongresszusalkalmával lovait csupa fejedelmi személyiségekvásárolták meg. Most is, pisztolyokkal, tőrrel föl-

142

fegyverkezve, egy különösen sebes járású magyarparipa nyergébe pattant s a Mezőségen át, pihenés,etetés nélkül vágtatva, éjfélkor testvérének, BethlenGergelynek madarasi udvarházába ért. Nem szólt sen-kinek, egy falatot sem evett, sem egy csöppet nemivott, csak egy új lovat nyergeltetvén, száguldotttovább.

Csütörtökön délfelé, tizenegy órakor ért be amikeszászi Radák-udvarba. A szélsebes galopptólorrán-száján ömlött a vér, s a cselédek alig tudtáklevenni a nyeregből. Késón érkezett. Már akkoregy pohár tejben bevette a légyport a boldogtalanPolixéna s őrülctes kínok közt vergődött. Bethlen,még azon véresen, berohant egykori mátkájához,aki fuldokolva, görcsösen fogta meg a kezét, majdvállára borult s bánta is, amit cselekedett.

Mar akkor kétségbeesve tördelte kezét a rideg,szigorú anya, Kemény Druzsiánna is. Lovasok, ko-csik vágtattak Kolozsvárra. Enyedre, Medgyesre,doktorokért. De az akkori vasúttalan világbanszörnyű nagy messzeség volt az. Míg az orvosokMikeszászra érkeztek, a szerencsétlen, szép RadákPolixéna emberfeletti kínokat szenvedett. Adtakneki aztán ellenmérget. De már nem használt. Majd-nem két hétig gyötrődött szegény. A lilomfehér,

143

puha, szép test minden egyes tagja elvált egymástóls csupán bőre tartotta össze. Körmei lehulltak, ki-esett minden foga, selymes, szép szőke haja pedigúgy hullott szét, mint a len, a durva gereben nyo-mában.

Végre könyörült rajta az enyészet. BethlenLajos karjában halt meg, akit a fájdalom szinteholtbeteggé tett.

Annyi könnyű alig hullott koporsóra Erdélyben,mint a Radák Polixénáéra, akit a nemes Rendek ésúri famíliák nagy részvétele mellett temettek édesatyja mellé, a mikeszászi vadaskert kriptájába.

Édesanyja, a szigorú, rideg asszony, nem ér-tette meg Pólika romantikus, kissé extravagáns,impulzív természetét. Nem is tartotta komolynakSeeau iránti szerelmét. De a leánya iszonyú szenve-dése és halála annyira megrendítette, hogy bána-tában megtébolyodott.

BELISLE PAULINA.

Azok közt a nők közt, a kik Napoleon életébenszerepeltek, egészen sajátszerű volt a szépBelisle Paulin szereplése.

Bonaparte tábornok éppen Afrikába hajózott.Beauharnais Jozefin kendőjét lobogtatta utána apartról és a hős katona szempilláin könyek re-zegtek. Még mindig szerette ezt az asszonyt. Igaz,hogy nem a mézeshetek őrjöngő lázával, hiszen Jo-zefin majdnem negyvenéves volt már, de a kielégítettérzékek és hiú szíve hálájával.

Stäel asszonynak egyszer azt mondta Na-poleon:

— Én nagyon szeretem a feleségemet.És mikor ezt mondta, igazat mondott.Szerette mint az ízlés, az elegáncia megteste-

sülését és ha Jozefin megtartotta volna ígéretét ésutána ment volna Egyiptomba, Bonaparte életéből

145

az alább következő kalandos epizód teljesen ki-maradt volna.

De Jozefin nem tudott Paris nélkül élni. Fényét,zaját odahagyni képtelenségnek tűnt fel előtte.A tábornokban pedig föléledt a régi gyanú. Jozefinmilánói kalandjai, viszonya a híressé vált Charles-alfölújultak emlékezetében s a nejétől való válás gon-dolata most ébredt benne legelőször. Ha Napóleonezeket a kalandokat nem tudta volna meg, éppenolyan hűséges maradt volna Jozefin iránt Egyip-tomban is, mint egykor Olaszországban, de így —minek tett volna magán erőszakot?

Miért ne űzte volna el az egyiptomi hadjáratrettenetes unalmait apró viszonyok szövésével, nőmtekintette ezt többé hűtlenségnek, legföljebb egyhuszonkilenc éves férfi gyöngesógeinek rótta föl,a ki nem képes hónapokig aszkétai életet élni, anélkül, hogy ez káros hatással ne lenne szervezetére.

Napoleon mulatni akart az afrikai nőkkel, mintannyi katonája tette. Válogathatott bennük, deegyik sem volt ízlésére, különösen kövérségük miattgyűlölte őket, mert a nagy korzikainak tudvalevőlegcsak nyúlánk, karcsú hölgyek tetszettek, azonkívülundorodott bőrük kigőzölgésétől is. Bonaparte rend-kívül finnyás volt.

146

Egy napon elment a „Tivoli Egyptien“-be, amely a párisi Tivoli-kert mintájára volt berendezveés tulajdonosa egy Kairóba költözött volt katona-tiszt — Napoleon egykori iskolatársa volt.

Itt találkozott egy alkalommal egy feltűnőenszép, szőke nővel, akinek vakítóan fehér fogai,gyönyörű arcbőre volt és Kairóban általábanimádták.

Belisle Paulinnak hívták és carcassonnei szü-letésű divatárusnő volt, akit az üzlettulajdonos-nőnek 22 éves, csinos vadászhadnagy rokona,Fourós vett nőül.

Éppen mézesheteiket élték, mikor a, férj pa-rancsot kapott a táborba szállásra. Felesége nemakart tőle megválni, felöltözött vadászkatonánakés így hajóra szállva, férjével együtt hajózott átAfrikába. Kairóban ismét felötötte női ruháit ésa fiatal pár házaséletét példásnak tartották Kairóban.

Trimaise 20-án, azaz december 1-én, új franciaszámítás szerint a VII-ik évben, nagy ünnepély volta kairói Esbekiéhen, volt tűzijáték, katonazene ésMontgolfier is fölszállt léggömbjével. Fourés asszonyis ott volt, és szépségével magára vonta Bonapartetábornok két hadsegédének, Merlinnek és EugénoBeauharnaisnak a figyelmét. A két tiszt olyan han-

147

gosan nyilvánította tetszését, hogy a tábornok isfigyelmes lett.

Az ünnepély estjén aztán a Tivoliban találkozottBonaparte Fourés asszonynyal. Most már közeledetthozzá, néhány bókot is mondott és hosszasabbanbeszélgetett vele.

Ilyen alkalmaknál rendesen kéznél van a köz-vetítő.

Itt is akadt elég. Bonapartéval elhitették, hogya kis hadnagyné nagyon erényes. Most megindultaka levelezések, gazdag ajándékok küldözgetése és jódarabig tartott, míg az egyezség létrejött.

December 17-ón parancsot kapott Fourés had-nagy, hogy szállna hajóra, még pedig ezúttal a fele-sége nélkül. Fontos sürgönyöket bíztak rá, hogykézbesítse Párisban a direktóriumnak.

Fourés elutazásának estéjén aztán Bonapartetábornok nagy ebédet adott, amelyen még néhányfrancia hölgy társaságában a kis hadnagyné is részt-vett.

Napoleon a szép Paulin mellett ült és elhal-mozta bókjaival.

Egyszerre csak, mintha ügyetlenséget követneel, egy vizes palackot úgy döntött föl, hogy a jegesvíz ráömlött a szép Paulin toilettejére.

148

A tábornok vigasztalhatlan volt, bocsánatotkért és fölszólította, követné belső termeibe, hogykissé rendbe szedhesse ruháit. A szép asszony elfo-gadta az ajánlatot és mind a ketten eltűntek. „Alátszat meg volt mentve.“ így mondták. A tábor-nok és a szép asszony azonban kissé nagyon sokáigmaradtak távol és a vendégek kételkedni kezdtekaz incidens véletlenségén. A kétely azonban teljeseneltűnt, midőn híre terjedt, hogy az Elfis Bey mellett,ahol a tábornok lakott, nagy sietséggel rendeztekbe egy palotát a szép asszony számára. Alig köl-tözött oda be Fourés asszony, midőn egyszerre csaka férje hazaérkezett.

A szép Paulin rendkívül megijedt, félve a viharosjelenetektől és botrányoktól, kivitte a tábornokáltal segélyezve, hogy férjétől elválhasson, amit egyhadbíró csakhamar végre is hajtott. Gyorsan mentakkor a francia táborban a házasság és elválás:C’est á la guerre, comme á la guerre . . .

A válás után Eourés asszony ismét fölvetterégi lánykori nevét, amit aztán Kairóban is épenúgy elforgattak, mint otthon Carcassonneban és egy-szerűen ,,Belilote“-nak nevezték.

„Belilote“ óriási fényt űzött, szalonjaiban fo-gadta a francia hadsereg összes tábornokait és nyil-

151

vánosan, négy lovas hintón kocsizott ki Bonapar-téval, míg a tábornok hadsegédei a kocsi mellettlovagoltak.

„A mi tábornoknénk!“ Csak így hívták a tisztekés a poétikusabbak ,,Kleopatra“-nak címezgették.

„Belilote“ keblén, vékony aranyláncon, ked-vese arcképe csüggött. Az a sajátságosán karakte-risztikus, síma arc, messzetekintő, elmélázó sze-mekkel, a homlokba mélyen aláfésült hajjal. Viszo-nyuk egészen nyilvános jelleggel bírt; Paulin, mintmajd minden asszony zseniális emberekkel szemben,szinte tüntetően kompromittálta magát Bonapar-téval . . . Különben a dolgot egészen természetesnektalálták! a tábornok nem tűrte, hogy azt, amit őhelyesnek vél, bárki is gáncsolni morjo.

Csak Beauharnais Eugéno noheztolt kissé, doazért megmaradt mostoha atyja hadsegédének; akinapról-napra szerelmesebb lett „Beliloté“-ba.

A syriai hadjárat alatt Fourés asszony Kairó-ban maradt és Napoleon a leglángolóbb szerelmesleveleket írta neki.

Midőn a tábornok aztán Abukirben a „Muiron“hajóra szállt, hogy visszatérjen Franciaországba,rendeletet adott ki, hogy a szép asszony mentőlelőbb utána jöjjön.

152

Kléber, aki Napoleon után átvette a parancs-nokságot, „Belilote“ utazása elé akadály aka-dályra gördített, és végre is csak Desgenette befo-lyásának volt tulajdonítható, hogy a szép asszonyhajóra szállt. Bigel, Lallemand és Corancez tudósokis vele utaztak az „Amerika“ nevű gyorsvitorláson.

Az „Amerikát“ azonban útközben elfogtákangol cirkáló hajók és miután becsületszóra ismételbocsátották és Belilote Párisba érkezett, mármindennek vége volt, azaz Napoleon és Jozefinközt megtörtént a kibékülés.

Aztán jött a 18-ik Brumaire és a tábornokbóla köztársaság első embere lett és a köztársaságnakpéldát kellett mutatni erény és puritán erkölcsdolgában. Napóleon nem fogadta többé Paulint,de utalványozott neki pénzt, amennyit akart.

Az 1811-ik év márciusában még 60,000 frankotkapott Fourés asszony Napóleontól, és egy kastélyt;ez akkor volt, midőn nőül ment egy Ranchoup nevűfrancia nemeshez, aki nászajándékul vele a san-tanderi konzuli méltóságot kapta.

Madame Ranchoup azonban nem követte férjétállomáshelyére. Párisban maradt és apródonkint be-járatos lett a legelegánsabb körökbe is; így barátnőilettek Susy, Girard és Brayer bárónék is. Ebben az

153

időtájban „Lord Wentwort“ cím alatt egy regénytis írt, amely azonban nem volt valami remekmű.

Festeni is próbált és maradt utána egy sajátmagáról festett arcképe, amelyen egy árvácskáttart a kezében. Haja az akkori idők „a l’enfant“divatja szerint rövidre van nyírva és egész lényénfiatalos báj ömlik el.

1816-ban második férjétől is elvált és eladvadrága párisi berendezését, egy Bellard nevű voltcsászári testőrezredbeli tiszttel Braziliába ment.Parisban akkor az a hír volt elterjedve, hogy Szent-Ilona szigetére megy, de ez, noha talán valóban ter-vezte, nem sikerült neki. Kortársai szerint azonbanmég csak nem is tervezhette, mert gyűlölte a csá-szárt és ennek a gyűlöletének több ízben kifejezéstis adott.

Paulin csak 1825-ben tért ismét vissza Párisbaés a Rue de la ville l’Evequ-ben vett szerény lakást.

Ekkor ismét egy regényt írt „Egy várúrnő aXII-ik század“-ban címmel. Itt lakott, szabadonugráló majmok és röpdöső madarak társaságábanegészen 1869 március 18-áig, amikor is, 92 éveskorában örök álomra hunyta szemeit. Utóbbi időbenegyik legjobb barátnője Bonheur Róza volt, ahírneves francia festőművésznő.

154

Paulin rendkívül szerette a szépművészeteketés gyönyörű képtárát a bloisi múzeumnak hagyomá-nyozta.

Halála előtt rövid pár héttel elégette Napóleon-nak összes hozzá intézett leveleit, mintha meg akartavolna semmisíteni ennek a szerelemnek még az em-lékét is.

Örök kár ez a világtörténelemre, mert a hőst,a hadvezért ezekből is egy más oldalról lehetett volnatanulmányozni és apródonkint állítani össze annaka hérosznak a mithikusan nagy alakját, amelynélnagyobbat alig ösmer a história.

A RÉGI ÚR.

reg Recsky Andrásról szállt a mese, szólt a nóta— de fiairól már nem igen esett szó. Pedig érde-mes egyet-mást elmondani róluk is. Kivált Miklósfiáról, akit országszerte csak Recsky Micunak ne-

veztek, s aki sokat örökölt atyjának gavallér, úritempóiból.

Magyarnak kell lenni, hogy ezeket a tempókat,virtuskodásokat megértsük. Abból a félvad, nomádázsiai törzsből származni, amelynek azonban még aparasztja sem olyan durva, mint aminőnek láttamén művelt, úgynevezett nagy nemzetek fiait.

Párizsban történt egy ízben, hogy az omnibuszonmellettem ülő hölgy lábára rágázolt a conducteur.Az illető úrnő fájdalmában fölkiáltott, mire a grandenation lovagias fia, végigmérve az apró lábat, durvaröhögéssel szólt:

— Ha nem akarja, hogy egy-egy kis baj érje,járjon fogaton!

156

A brit udvariatlanságról nem is szólok. Lon-donban is láttam, hogy az omnibusz kalauza, amikoregy hölgy kérte, emelje föl leejtett jegyét, isteniflegmával felelte:

— Do it yourself! I’m not your servant.A magyarnak még a betyárja is úritisztelő volt

annak idején. Amíg a sok meg nem emésztett kül-földi tant még nem prédikálták a földfelosztó szo-cialista apostolok. Ebből az időből való RecskyMicu egy esete.

Agarászni indult Recsky Micu, mert ezt a spe-ciálisan magyar sportot ő is úgy kedvelte, mint azapja. Hiszen az öreg Recsky András még élni seakart ló meg agár nélkül!

Régen elúszott már a tóbiki puszta utolsóröge is, de jó cimborái mindig ellátták lóval, agárralaz öreg Andrást, hogy áldozzon passziójának. Utol-jára a Gencsyeknél tanyázott, amikor egy reggela kompániával ki akart menni az ugarra. Előhoztáka lovát, lábát föl is tette már a kengyelbe, amikorérezte, hogy nem bírja a testét utána emelni. Lovászthíjjon? Nem. Ő neki ne segítsen senki!Ha márereje nincs nyeregbe szállani, minek az élet? Fogtamagát, visszament a házba, leakasztotta valame-lyik Gencsy-fiú revolverét a falról és míg künt

157

nyihogva, toporzékolva vágtattak el a paripák,szűkültek az agarak, ostorpattogás, vidám agarászoklármája közt fejbe lőtte magát öreg Recsky András.

Szerette a lovat, az agarat Micu fia is, akinélkül nem igen esett meg nagyobb agarászat azországban.

Egy napon ismét agarászni indult Recsky Miklós.Jó komájával, Beretvás Lupival igyekezett vala-merre Pestvármegyébe és Kocsérnál álltak meg estipihenőre.

A kocséri csárda bizony nem hasonlít a párizsiGrand Hotel-hoz, de még olyan sincs, mint a maglódinagy vendégfogadó. Besötétedett már s a hosszúivóban egy szál faggyúgyertya pislákolt csak az asz-talon. A csárdás ott bóbiskolt a söntésbcn, s az urakkiabálására félénk alázatossággal bújt elő:

— Ételt, bort, szénát, zabot! — kiáltotta elmagát Recsky Micu.

Szörnyen vakarta erre a fejét a csárdás, aztánfogszíva jelentette ki, hogy nem adhat semmit,mert mindent lefoglaltak a szegény legények.

— Itt is lesznek nyomban. Jó lesz, ha az urakelőbb elhajtatnak.

— Mit, hogy mi menjünk odébb?! — förmedtfel Recsky.

158

Nem félt neki az öregapja sem semmifélebetyártól, hiszen kis gyerek korában megszoktamár, hogy bejártak Tobikba, s édesanyja szalonnát,kenyeret, pálinkát porciózott számukra. Annyi pisz-tolya, karabélya még talán az egész bandának selesz, mint amennyit Krúdy Kálmánnal, a híresguerilla-vezérnél látott, aki ott székelt szülőineka házánál.

— Itt maradunk. Hozd, amit rendeltem.Recsky határozott hangja, ellenmondást nem

tűrő parancsa imponált a csárdásnak. Nyombanhozta, amit az urak parancsoltak. Pörköltet egy kiskerült bürgéből, meg valami bicskanyitogató bort.Alig ültek le a frugális lakoma mellé, amikor lódo-bogás, majd sarkantyús lépések zaja hangzott acsárda udvarán. Lassú, halk szóváltás is kerekedettnyomban.

— Urak vannak az ivóban. Az egyik a Tiszamentéről. A híres Recsky fia! — mondotta a csárdás.

— Majd kimérjük nekik a házhelyet! — feleltehetykén a banda vezére.

Forrt a vér Micuban ennek a beszédnek a halla-tára, de csak türtőztette magát. Majd szemébe néza kényesnek, — gondolta magában s egyet húzotta kegyetlen rossz lőréből.

159

Épen letette kezéből a fiaskót, amikor nagysarkantyú-pengetve lépett be a betyár. Meg se bil-lentette fején az árvalányhajas kalapot, csak úgyagyarra fogott makrapipája mellől mondott jóestéi!

Ez már sok volt Recsky Micunak. Fölpattanta kecskelábú asztal mellől s olyan közel állt a betyár-hoz, hogy egy gombostűt se lehetett volna közéjükszúrni.

— Hát aztán hol tanultad az emberséget, hé?— riadt rá mogorván a vezérre. — Így szokásúrnak köszönni, föltett kalappal, pipával a szájban,mi? . . .

A betyár egyet rántott a vállán. Csakúgy csör-gött a sok szíjj meg karika, ahogy odaütődött azövéhez, amely tele volt pisztolylyal.

— Akinek nem tetszik, tegyen róla! — vágottvissza hetykén

Több se kellett Recsky Micunak. Úgy pofonvágta a hányi-veti legényt, hogy a kalapja egyiksarokba, a makrapipája a másikba repült. Dara-bokra tört biz az, meg az apró tükör is, ami a kalapjapántlikájába, az árvalányhaj alá volt tűzve. Úgyszedegette össze a csárdás, meg csárdásné.

Az olasz briganti vagy más nemzetbeli csőcselék

160

most egyenesen nekitámadt volna az úrnak. Nemígy a magyar betyár, akinek az apja, öregapja talánmég épen a Recskyeknél jobbágyoskodott. A hetykelegénynek imponált a Micu bátorsága. Szépen, alá-zatosan, most már pipa nélkül, lehajtott fejjel álltmeg előtte:

— Engedelmet instálok, most már látom, hogyigazi úrral van dolgom. Előbb azt hittem, hogy affélekupecek vagy zsidók szaglásztak be a tanyánkra.

Az illedelmes hangra Recsky Micu is azonnalmegváltoztatta modorát. Bort rendelt a betyároknak,cigány is került valahonnan s hajnalig mulattakegyütt nagy nótázás mellett.

Reggel aztán Beretvás Lupi sürgette már amenést, mert majd elkésnek az agarászatról. Még csakle se pihentek, úgy ültek nyeregbe az átmulatottéjszaka után.

Recsky Micu különben megtette egyszer Raka-mazon, hogy farsangkor, bál után, átúszta a jegesTiszát, bement Nyíregyházára, estig mulatott, aztánáthajtatott Kallóba, átöltözött s táncolt reggeligKállay Ákosnál, valami követválasztási bálon.

Nem koptatta el még azoknak az embereknekaz idegeit úgy az élet, mint a mieinket. Talán keve-sebb volt a gondjuk, vagy nem törődtek vele s utol-

163

jára hagyták a számadást: Rien ne va plus! Ígytett a fiatalabb Recsky András is. Mikor az utolsóbankót is felváltotta s nem maradt a zsebében többhárom régi négykrajcárosnál, zsineget hozatott abéresével s felkötötte magát az ajtófélfára.

Háborús időkben, a régi kurucvilágban hősöklettek volna a Recsky-fiúkból. A mi gyatra időnkbencsak virtuskodtak már! Ilyen virtusnak tartottaRecsky Micu, ha bement Debrecenbe s valamelyikkávéházból kiverte az egész publikumot. A pajtásaisokszor intették:

— Vigyázz Micu, nincs nálad bot. Mert soha sehordott botot, s ilyenkor vállat vonva vetette oda: — Sebaj, lesz annál, akivel összeakasztok!

A kávéházba belépve aztán csak annyit mondott:Egyedül szeretek mulatni! Aki ösmerte, tisztult előle,aki nem tette s akaratoskodni kezdett, azt olyangyorsan kiszórta a pallóra, mint annak a rendje.Mikor aztán teljesen egyedül volt, leült az asztalmellé, maga köré állította a cigányt, s megtörtént,hogy egy nótát teljes huszonnégy óra hosszáig hú-zatott magának. Addig senkit be nem eresztett snem engedte a kávéházat se becsukni, se kisöpörni.

Egy alkalommal két pajtásával szétverte azegész nyíregyházi vásárt. De már itt majd meg-

164

járták. Λ sok tirpák felbőszült és agyon akartákverni az urakat. Végre is a kirukkolt huszárságnakkellett rendet csinálni.

Recsky Miklós is olyan tragikusan végezte azéletét, mint az atyja és testvére. Mikor belátta,hogy a virtuskodások, úri passziók elvitték az ővagyonát is, agyonlőtte magát.

Talán igaza volt. Az utolsó pisztolydurranástmár nem halljuk, de ha hallanánk is, mindig szebb,gavallérosabb zenekíséret ez utolsó utunkra, mint avégrehajtó hiénák dobjának a pergése.

RÉGI GAZDÁK — RÉGI CSELÉDEK.

— — Nem úgy van már, mint volt régen ...Nincs már kaputlan kúria, az ütközőt is fölverte agyom. Szabad tűzhelynek lángja nem világít ki hi-vogatólag az estébe. Nem hangzik a mozsár egy-hangú döngése, pitykés lajbiban nem tapos káposz-tát a pákosztos mindenes-gyerek; fejét nem köti bemenyecskésen a szakácsné, nehogy haja húlljon alegénynek a drága komedonciába. Nótázással majdfelverték ilyenkor a sütőházat. Nemkülönben disznó-öléskor, mikor szinte verbunkosra cifrázta, apróztaa hurka-kolbász tölteléket az öreg bellér. Hajnalbankelt ilyenkor a nagyasszony is. Külön zsírsütő slaf-rokkot tartottak nagyanyáink, nehogy más viselő-ruhát is átjárjon a bors, gyömbér, meg a magyarvanília illata. Napestig biztatták az igyekvőt, kor-holták a lustát. Pálinka, bor, bőven kijárt. A toroskását meg akkora tálban tálalták, akár János papországában,

166

Patriarchális világ volt ez. Az uraság a cse-lédnek valóságos édesapja volt. Gondoskodott testi-lelki jóvoltáról. Szerelmes párokat összeboronált.Az inasból kulcsár lett, ha bekötötte a fejét azorsón pörgő szobacicusnak. Három-négy generációtis kiszolgált akkor a cseléd. Apáról fiúra maradtakakkor kocsisok, lakájok.

Sembery Endrének, az 1848-iki híres hont-megyei követnek, öreg Jánosát ösmerte a fél ország.Nyalka, fekete legény volt, mikor anno 1844.Szent-Antalba kísérte urát, „a frantzia király kis-asszony“ fogadtatására. Sembery Imre tartottaa beszédet, mikor Coburg herceg hazahoztaLajos Fülöp leányát. Megjárta János, gazdájával,Párizs városát is. Megtanult „madár nyelv“-en is éshozott magával mindenféle szajnaparti huncutságot.Deresedett már, de azért nyalkán lépkedett, amikora „kis alkotmány“ egyik ifját, Sembery Istvánt, azImre fiát, szolgálta. Ott maradt mellette, amikor ve-zérszerepet vitt a fiatal képviselő és feje lett a füg-getlenségi pártnak. Micsoda murikat látott János aváci-utcai Nationálban, micsoda bálokat Szliácson,Pista úr fürdőkirálykodásának idején. János volt anagymestere, hogy kell becsempészni a bukétát szépasszonyok ablakán; ő vitte el a Kugler-bonbont,

107

Még akkor ritkaság számba ment, ha a gavallér egy-szerre egy egész font Kugler-bonbonnal kedveske-dett. János rendelte meg a cigányt, ha el kellettegy-egy ablak alatt húzatni: Pántlikás kalapomfujdogálja a szél ...

Meghajlott már a dereka, lassan rakosgatta alábát, mikor végül Sembery István fiát szol-gálta. Megbecsülte őt az egész háznép. Fanny ésAnna, a ház szép leányai, neki hagyták a legjobb fa-latokat, a borocska is kijárt; ő összetett kézzel ülhe-tett volna napestig, de ő meg akarta szolgálni ke-nyerét. Akármennyi cseléd volt is a háznál, ő terí-tett, azt tartotta, csak ő, senki más nem tud illőenfelszolgálni az asztal körül és ő ütötte az ebédrehívó tam-tamot.

A familiáris szájhagyomány egész legondakörtőrzött meg Penyigci uramról. Vay Józsefnekvolt a kammerdienerje és a kalaposkirály is gyak-ran megszólította. Minden szokását, csínját-bín-ját tudta a consiliárius úrnak. A hatalmas ember,akinek szava még József császár előtt is ponderált,meg se mukkant, ha Penyigei rá-rászólt:

— Már megint elaludt a méltóságos úr, megintkésőn érünk a sessióba.

A longákat példás rendben tartotta. A szárak-

168

ra cifra tüllöket csavargatott; állítólag egyik re-mekre szívott longán olyan tüll is volt, ami a MáriaLujza főhercegnő báli ruhájáról szakadt le. Ha agazdája elment hazulról, ő maga is rá-rágyújtottegy-cgy pipára. Egyszer Vay József éppen akkprnyitott rá a bugyii kúria ebédlőjébe, mikor javábanpöfékelt a palatínustól kapott faragott, drágaköveskupakú pipából. Nagy perduelliót csapott a déd-apám.

— Né, még a méltóságos úr pattog. Örüljön,hogy szíttam. Akkora bajuszt kapott már, hogy na.Csak reparáltam.

Vay József elnevette magát és ezt a kázust iselnézte Penyigeinek, mint annyi mást.

Ábris úrfi, mikor legénynyé cseperedett, Pc-nyigei keze alá került, ö pólyálta bo a nyakát aszázrétű batiszt kravátliba, ó fodorította a haját, őborotválta simára, ő vigyázott, hogy egyetlen ráncse legyen a fekete selyem báli térdnadrágon. Afiatal nemes úr a többi bécsi, pozsonyi főúr példá-jára franciás livrét varratott az öreg kammerdiener-nek. Cifra káromkodásokkal öltötte fel Penyigei afrakkot, gombolta be a kamáslit, de szeretett kisgazdája kedvéért csak magára szedte a régi magyardolmány helyett a bécsi mundért.

171

Nemsokára feljött Pozsonyba az öreg úr is.„Te hordhatsz akármilyen maskarát“ — mor-

dúlt fiára — „de ezt a vén szamár Penyigeit rebújtasd madár-ruhába.“

Pöllmann is emlékezetet érdemel. Vay Ábra-hám excellenciás úr volt már akkor, mikor Johannszolgálta. Sohasem szólították máskép. Nagy ura-kat látott ő a berkeszi kastélyban. Az utolsó nádorvállára ő segítette a köpönyeget, mikor 1847-ben ottjárt. Reviczky Ádámnak ő töltögette a pipáját.Deák Ferenc el is tréfált vele. Sűrűn hordta a jóerős fekete kávét Wesselényi Miklósnak a „kisdiétá“-n. Így hívták a Vay Ábrahámnál esténkénttartott intim tanácskozásokat.

Ismerte a ház minden ügyét-baját. Úrnőjét,Kazinczy Zsófiát, valósággal imádta. Az áldott szívűasszony általa küldözgette kadét fiainak a titkos se-gítséget, ha kifogyott az aprópénzük. Az úrfiaknakis ő volt a megbízottja; ő szerezte meg a Lackó híresbeszélő papagályát is.

Az öreg úr ugyanis örökös versengésben élikebelbeli jóbarátjával, Reviczky Ádámmal. Mégaz iskola padján kezdődött ez. Egyik sem akartsem tanulásban, sem fiatalos virtuskodásbana másik mögött maradni. Folytatták ezt mint

172

ifjak a közpályán, mint meglett emberek a hazafiascélokért való küzdelmekben. Kinek van jobban he-lyén a szíve, ki tud, ki akar többet adni, tenni ahazáért. De kicsinyes dolgokban sem engedtek egy-másnak. Szenvedélyes kertész volt mind a kettő, denem lehetett Vaynak olyan ritka palántája, amitReviczky csak azért is meg ne szerzett volna. A negy-venes években élte virágját a főúri szalonok papa-gály-kultusza. Reviczky Ádámnak egy rendkívülszép, okos ilyen madara volt, amelyiknek ugyancsakjól felvágták a nyelvét. Szörnyen bántotta Vay Áb-rahámot, hogy ő nem tudott ennél különbet kerí-teni. Persze, tudta nagy boszúját a hűséges Pöll-mann is. De tudott egyebet is, Lackó úrfi nagy bá-natát: szörnyen haragszik kegyelmes apám-uram;nagyon összegyűlt az adósság. Hja, drága a katona-élet. A szeme elé sem mer kerülni. Hogy engeszteljeki? Hát mire való Pöllmann? Nem nyugodott addig,míg fel nem kutatott valahol egy három nyelvenbeszélő remek papagályt. Meg is kapta nagy bajjal.Gyönyörű, aranyfónyes sárgaréz kalitkában azzalállított be Sylvester-estéjén az épen fiai adósságamiatt feleségével zsörtölődő apjához a bűnös kiskadét: „Bonum novum annum.“ „Franci, Kaffé.“„Poveretto.“ Rikácsolt a jól betanított madár. Majd

173

kacagott, fütyült, csók-csattogást utánozott. Leír-hatatlan volt Ábris úr öröme. Elragadtatással borultfia nyakába, egy pillanat alatt elfelejtette iméntiboszúságát az adósságcsinálás miatt és diadalma-san fordúlt feleségéhez.

— Úgy-e mondtam, Zsófikám, nincs nekemolyan jó fiam, mint a Lackó.

Az ajtó mellett meg ott állott, hol a kezét dör-zsölte, hol a szemét törülgette, a jó Pöllmann.

Vigasztalhatatlan volt a hűséges szolga, mikorjó úrasszonya meghalt. Hónapokkal a temetés utánegyszer tejes kását főztek vacsorára, de ahoz senkisem nyúlt. „Meghalt az cxcellenciás asszony, senkisem eszik már tejes kását.“ Hangos zokogással tettele a pohár-székre úrnője kedvenc ételét.

Ki ne hallott volna Szilassy József koronaőrhíres kammerdienerjéről, a hűséges Bodécsről? MégBőd Pál, Szilassy emlékezetes patvaristája is re-spektálta. Bezzeg nem respektált Bodócs senkit.Még suhanc korában állt be a család szolgálatába.Úgy emelkedett fokról-fokra. Együtt örült, együttbúsult gazdáival. Nem is szolgált soha mást.A házasság igáját is azért nem vette magára. Denagy is volt tekintélye az egész háznépnél. Eztnéha túl is becsülte. Szörnyen nagyra volt gaz-

174

dáival. Azt tartotta, kerek e hazában nincsnagyobb úr náluk. Ők parancsolnak az egészországnak, de nekik meg a Bedécs! A koro-naőr halála után dehogy is szegődött volna másurasághoz. Fiánál, Szilassy Györgynél, maradt megcsupán.

György urat azonban egy csöppet se respektál-ta. Fogytig azt a kis fiút látta benne, akit még a tér-dén lovagoltatott. Tűzbe-vízbe ment volna érte, deha valami nem volt ínyére, lehurrogta, mint a gye-reket. Egyszer megsokalta ezt Szilassy György és rá-ripakodott:

— Hallja, Bedécs, ez már több az elégnél. Haígy szemtelenkedik, elmehet!

— Úgy ám, csak volna, aki menne.És nem is ment el Bedécs. Ott halt meg a Szi-

lassyaknál, ahol még hasonló régi bútor volt Boriska,meg a nővére, Mari.

Marit leginkább a család fiatal népsége szerette.Igazi postilion clamour volt. Ö hordta az úrfiakdiszkrét leveleit, ő neki panaszkodtak el ke-servü'iet. Igazi dada alak, aminő Anyegin-ben aTatjana dajkája.

— Bennem rothad meg! Ez volt Marinak amondása. S ezzel a biztosítással minden titkot ki is

175

szedett a lángoló szívű, szerelmes népségből. Azúrfiak vallottak neki — mert hiszen: getheiterSchmerz, stb.

Boriskának a ressortja a komissiózás volt.ösmert minden előkelő pesti kereskedőt. Sokatmég gyermekkorából, Lakyt, a híres ékszerészt, Möss-mert stb. simpliciter letegezte. Olyan korlátlan bi-zalmat helyeztek belé azonban a kereskedők is, hogyegy ízben, épen Lakytól, csak úgy a kötényében,néhány ezer forint ára ezüstöt vitt el gazdáinak —kiválasztás végett.

Elmúltak ezek a cselédtypusok. Alig maradtmeg belőlük hírmondónak. Miskolcon, a híres, jelesDoleschall doktornak a Marija szolgálja csak ötven-két év óta gazdáját. Most már persze a Doleschallunokáját.

Talán meg van még Miska, Tisza-Dobon,Andrássy Gyula ösmert tót komornyikja, aki egyszer,vadászat után, így szólt nedves cipőkben járó gazdá-jához:

— Ajnye, ajnye — már mir jarjá abba a vizeslábelibe? Hiaba, nem tudja gondolkoznyi.

És a premier, aki Európa helyett gondolkozottnéha, mosolyogva intett vendégei felé és elment cipőtcserélni.

176

A régi szabású ispánoknak is kiveszett már,vagy legalább is kiveszőfélben van a fajtája.

Télen egyformán szürke, gácsi posztóból valóruhát viseltek, nyáron vitorlavászonból szabatták azöltönyüket. A nadrág akkor is magyar volt, csak azekének nevezett kabát hajlott kissé a mai bővesszakkóhoz. De zsinór arra is jutott s a gombkötő-munkából készült, makkhoz hasonló gombhoz erő-sítették a gyöngygyei kivarrt dohányzacskót.

Valami sajátságos patriárchális viszony kötötteakkor össze a gazdát meg az ispánt.

Sokszor elszegényedett nemes urakból lettek azispánok is. Ha jött a restauráció, követválasztás,együtt mentek a birtokossal voksolni. Ha aztán vá-lasztás után nagy dáridó esett és a gazda egy kicsitkönnyen bánt a pénzzel, az ispán közbemordult:

— Lassan a testtel. .. Nem futja már a gyapjú.Az úr ilyenkor többnyire észhez kapott, fogatott

és hazamentek az ősi kúriába. Hanem azért, ha re-prezentálni kellett, kivágni a rezet, ahhoz is értettekazok a régi ispánok. Plus roi que le roi. Némelyikolyan tiszteletben tartotta a gazdáját, hogy a ma-gáéból is költött, ha úriszéket, kortesebédeket vagyilyesmit tartottak a domíniumon.

Szerződésről, felmondási határidőről, meg efé-

177

léről szó sem volt a régi világban. Akárhány nemesúr még a konvenció-levelet is átallotta megírni.

Furcsán fogadta ispánjait B. pestmegyei dús-gazdag földbirtokos.

Ha gazdatisztre volt szüksége, átüzent vala-melyik szomszéd földbirtokos társához, nem tudna-evalami jóravaló fiatal embert? Így történt egy alka-lommal is, hogy beüzent egyik Orczy-pusztára,ahonnan egy jó állású, derék fiatal embert küldöttföl a kasznár.

B. egypárszor végignézte, aztán elégedettenbólintott:

— Rendben vagyunk. A fizetése annyi lesz, mintaz előbbi ispánnak. Hogy az mennyit kapott, aztmajd megmondja a gazda.

Sarkantyúját tisztességtudóan összeülve, ki-ment az ifjú s fölkereste a gazdát. Éppen aratásidejére fordult, ott foglalatoskodott a szérűskertkörül. Mikor megtudta, hogy a fiatalember az újispán, a fizetségét illetőleg azonnal készen volt afölvilágosítással:

— Hát biz az, nemzetes ifjuram, kevés is, megsok is. Embere válogatja, hogy ejti a módját. Pénztnem ad a nagyságos úr egy vörös krajcárt se. Vanlakás, marhatartás, tüzelő, meg hulladék.

178

Hulladéknak nevezik azt a szemetet, ami le-hull, mikor a csépléshez való asztagot rakják.

Az ispánjelölt kissé megvakarta a fületövét.De azért csak beállt a szolgálatba.

Első nap mindjárt két remek tinót hajtott agazda az istállójába. Másnap meg két maglódisznót.Mígnem harmadnapra két jóvérű harmadfű-csikó isficánkolt már a jászol előtt.

Az ispán elképedve szólt:— De gazd’uram, mit szól ehhez a nagyságos

úr?— Semmit bizony, ifjúr —felelt a gazda. —

Nem kérdez az ilyen apróságot. De meg tudja, hogyélni kell a birtokon mindenkinek, ha nem ád pénzt,ilyesből kell pénzt látni.

A kecskeméti vásár kapóra jött éppen. Eladtaa két csikót a fiatal ispán s elöljáróba lett egy kisapró költsége. Berándult Pestre is. Ott már százassalfizetett a Komló-ban.

Forró nyári napok jártak. Javában folyt azaratás. Az asztagot rakó legények lekiabáltak:

— Az ispán úré a hulladék?Az igenlő válaszra unisono elkezdték a jel-

adást: Üsd, vágd, nem apád . . . S hullott a szérűkeményre söprött földjére az acélos búzaszem.

179

Annyi került ki a hulladékból, hogy mikor aszomszédfalubeli zsidó elhordatta az ispán búzáját,a fiatal ember nem cserélt volna akármelyik hét-szilvafás úr vagyonállapotával.

Szállóigévé lett Józsa Gyurinak, a tiszafüredinábobnak, ispánfogadási rendszere. A régi Magyar-országnak ez a typikus alakja meg éppen semmi fize-tést sem adott gazdatisztjeinek.

— Szabad lopás, amice. — Ezzel bocsátotta kia veres kastélyból az újonnan beszegődöttet.

Egynek kivételével, Józsa Gyurinak minden is-pánja meggazdagodott. Ezt az unikumot MolnárJánosnak hívták s a kalandjairól híres nemes úregy ízben Pesten, a Zöldfa-utcában találkozott vele.

Molnár János háttal állt egy sarokháznak észsebéből tökmagot szedegetve ki, eddegélt nagyflegmával.

Józsa Gyuri belékötött.— Mit csinál itt kend?— Ebédelek, ahogy látja — felelte csendesen

Molnár uram.— Egy ember, aki tökmagot ebédel, heuréka.

Ez éppen nekem való. Fölfogadom magát tiszttar-tónak.

— Éjn meg elmegyek — felelt elpusztíthat-

180

tatlan flegmával a kaputrokkos, diákos formájúember. Aztán bekötötte a maradék tökmagot egykeszkenőbe és követte Józsa Gyurit a „VörösÖkör‘‘-be, a hová a nemes úr megszállott volt.

Másnap kocsira pakkolta Molnár Jánost és vittenagy diadallal magával Tiszafüredre.

Molnár János a szabad lopással soha nem élt.Még fűteléket sem vitetett szegényes odújába,ha csak Józsa nem küldött valamelyik béresasz-szonynyal egy-egy nyalábbal. Azt az ócska feketekaputrokkját pedig, a melyikben jött, egyre foltoz-gatta.

— Amice, maga varrni is tud? — mondá nekiegy napon Józsa Gyuri, látva, hogy szaporán öltögeta vedlett jószágon.

— No, amennyire, annyira — viszonzá a szűk-szavú Molnár.

A padláson állt egy rakás bürgebőr. Józsa Gyu-rinak eszébe jutott, hiszen tanyai iskolát is alapítottő. Tanít is ott néha valami levitaféle, de a gyerekeknem igen mennek. A béresek azt mondják, fáznaka kis cselédek. Jó lesz, ha azokból a bőrökből köd-menkéket varr Molnár uram. Télen úgy sincs valaminagy munka a gazdaságban.

Molnár nem bánta. Lehozta a bőröket, meg is

181

varrta a ködmenkéket s mikor az apró béresfiúkprezentálták magukat a földesúrnak, az majd meg-pukkadt nevettében a bíró hátán való óriási öltésekláttára.

Biz azok a ködmönök nem voltak olyanok,mintha fővárosi műhelyből kerültek volna ki, deannál inkább példázták Molnár János hűségét, a kimindent elvállalt a gazdája kedvéért.

Mikor Józsa Gyuri megtért apáihoz, az örökösökMolnár Jánost rendes, szép fizetésre marasztották.Egy világért sem maradt.

— Már én csak a régi módihoz szoktam. Megaztán eddig is elég volt egy helyben ülni.

Világgá ment Molnár, hiába keresték Józsaörökösei. Egyik azonban — biharmegyei szolgabíró— egyszer elcsípte az országúton. Megkérdezte, mijáratban van.

— Egy fejelés csizmát ígértek tavaly Pozsony-ban. Azért indultam.

— Ugyan nem tenné meg azt a barátságot,hogy útba ejtené Pestet és elvinne kétezer pengőta fiskálisomnak?

Molnár uram vállalkozott s hogy a szolgabíróaz útiköltségről ejtett szót, öt pengőt kért. Többetsemmi noszogatásra nem lehetett ráerőszakolni.

182

A Józsa-örökös pedig vígan dörzsölte a markát,valahára lerótták a jó Molnárnak járó adósságuk egyrészét. Mert olyan bolond csak nem lesz, hogyazt a kétezer forintot odaadja a fiskálisnak,akinek a legesleghiányosabb címét mondta meg aszolgabíró.

De két hónap múlva beállít ám Molnár János abiharmegyei szolgabíróhoz.

— Ehun a quentantia a kétezer jlorenokról.Annyit kerestem azt a fiskálist, instálom, hogy kéthét alatt csak egy florent tudtam megspórolni azötből. Mert kutya drága hely ám az a Pest!

Dicsekedni is szerettek gazdájuk javaival arégi ispánok.

Ismeretes, hogy Vay Abráhámnak a juriumdirektora, Tóth fiskális, egyszer vadászat alkal-mával, mikor egy kis duodec német herceg irtóza-tosan hencegett a vagyonával, egyszerre számokbanmutatta ki, hogy Vaynak egy évi jövedelme több,mint a herceg egész vagyona.

Vay Abrahámnak mondotta egyszer Bódoghegyik gazdasági főtisztje:

— Kegyelmes uram, nagyon lopnak az ispánok,számadók. Jó lenne már egyszer a körmükrekoppintani.

183

Vay Ábrahám kálvinista fatalismussal legyin-tett a kezével:

— Hagyd el fiam. A kis állat a nagy állaton él.Aztán intett Pöllmannak, töltsön friss pipát,

mert förtelmesen boszantják a szúnyogok s a pipa-füst mindenről jó. Elűzi az alkalmatlan férgeket,meg a fölösleges gondot.

A gondoktól és kellemetlen ügyektől pedig amárcius előtti idők boldog nyugalmában éldegélőősök épp úgy borzadtak, azokat éppen úgy kerül-ték, a fiskálisra, direktorra, mindenkire rábízták,mint a neuraszténiás, már semmi ellenállóságot ki-fejteni nem képes utódok.

HÍRES SZÉPSÉGEK.

szabadságharc egyik vértanújának, gróf Leinin-gen-Westerburg Károlynak özvegyét temet-

ték Kolozsvárott...Letette ugyan már régen az özvegyi fátyolt s

a hatvanas években ugyancsak egy régi honvédnek,gróf Bethlen Józsefnek lett a nejévé, de azért min-dig első férje után említi majd azoknak a tüne-ményes időknek a krónikása.

Az elhúnyt matróna, törökbecsei SisányiErzsébet, egyike volt azoknak a hires szép Sisányilányoknak, akiket a negyvenes évek ifjúsága csaka százszorszépek név alatt ösmert.

Azon a régi Pesten nehéz volt pedig akkora legszebbnek lenni, mikor bájosabbnál bájosabbleányok táncoltak a Lloyd-bálokon, meg nyárona budai Horváth-kerti reuniokban.

Forgách Lajos, Festetich Géza és a többi híres

185

gavallér olyan leánygárdát verbuvált akkoribanössze, hogy mikor egy alkalommal valami angollord megjelent Szekrényessy Józsefnek egyik híres„Jungen Herren“ bálján, azt mondta, hogy nincsaz a beauty’s galery, amely hozzájuk foghatószépet produkálna.

Orczy Lizi, Sennyei Amelie, Szapáry Erzsi,Obrenovics Katinka, egyik szebb volt a másiknál,de mindnyájuknál szebbek voltak a Sisányi lányok,akiket akárhol mutatkoztak is, valóságos udvarakísért a hódoló gavalléroknak.

Eliz sehogy sem tudott számtalan kérője köztválasztani, és testvérei rendesen tréfáltak vele, hogybizonyosan a mesebeli herceget várja.

Ha nem is épen a mesebeli, de valóban egyfejedelmi származású ifjú nyerte meg végre isszívét, az angol királyi ház rokona, gróf Leiningen-Westerburg Károly.

Török-Becsén, a szülői háznál ösmerkedett mega nyalka svalizsér-tiszttel, aki az alvidéken voltaz ezredével.

Nagy honleány volt Sisányi Eliz és — minta magyar nemes leányok általában, ellenszenvetérzett az osztrák Waffenrock iránt.

Noha rokonszenvezett a nemes, daliás ifjúval.

186

kijelentette, hogy csak úgy lesz a neje, ha levetia gyűlölt uniformist.

— Majd, hogy én egy liszteszsák feleségelegyek! incselkedett a gróffal, a cheveauxleger-kakkori fehér Waffenrockjára célozva.

Addig beszélt, míg Leiningen szerelmének meg-hozta az áldozatot és levetette az egyenruhát.

Négy évig éltek felhőtlen boldogságban az ifjúházasok, mikor kiütött a szabadságharc, és meg-zendűlt a nóta, az a lelkesítő, mámorító, hogy:

Kossuth Lajos azt üzente . . .A lelkes Sisányi Eliz dehogy nézte volna el,

hogy az ő férje ne legyen ott a szent háborúban.— Áldozd véredet, életedet a hazáért! mon-

dotta, mikor búcsúzott hitvese, és a végzet rémí-tőcn szavainál fogta a szegény asszonyt.

Sajátságos játéka a véletlennek, hogy egymásik szép Sisányi lány is honvédfeleség lett, mégpedig a hős Rohonczy Leopold ezredes neje, akiévekig sínylődött Olmütz várának sötét kaza-matáiban.

Ideálisan szép volt ez is, de talán legszebb,legeszményibb a harmadik, akinek olyan tragikusvéget készített a semmit nem kímélő fátum,

187

nemcsak szépek, jók, de még rendkívül gaz-dagok is voltak a Sisányi-lányok.

A negyvenes évek elején történt, hogy BeniczkyLajos, akit kortársai a „magyar Bayard“-nak, ahistória a „losonczi hős“-nek nevez, anyagi zavarokmiatt kénytelen volt leköszönni a Zólyombanviselt alispánságról.

A fiatal, geniális, rendkívül szép és elegánsférfi Pestre jött, ahol már előszele fúj dogáltmárciusnak, ahol mindenki fényes jövőt jósoltneki. Csakhamar a szalonok kedvence lett ésmegismerkedve a Sisányi-lányokkal, Beniczky isa hódolók táborához csatlakozott.

A szép leány szívében ugyan más eszményképélt, egy gazdag, csinos örményszármazású ifjúképe, de azért nem utasította vissza teljesenBeniczky udvarlásait sem.

Hízelgett neki, hogy a nők kedvence, a szalonokelkényeztetett hőse úgy meghódolt bájainak, ésszívesen látta, ha bálokban foglalkozott vele.

Beniczky ezt bátorításnak vette s noha igazá-ban az ö szíve is egy zólyommegyei kis lányért dobo-gott, részben a nagy vagyon is csábította a minden-áron karriert csinálni vágyó, ambiciózus férfit segy szép napon mint kérő lépett föl Sisányiéknál.

188

Határozott kosarat nem kapott, a lány csaknéhány napi várakozást kért, a legközelebbiLloyd-bál után való délelőttre tűzvén ki a válasz-adás terminusát.

A bál napja eljött.A szép lány ott találkozott ideáljával, egy

szövevényes négyes figurája alatt így szólt hozzá:— Gratulálhat, Beniczky Lajos megkért,

hozzá megyek.A lányszívek rejtekébe belátni bajos. Tálán

csak azért mondta ezt a fiatal hölgy, hogy azt, akinszeret, végre nyilatkozásra bírja, vagy naiv dicse-kedés volt egyszerűen.

Az ifjú hallgatott.— Nos, maga hallgat, gratuláljon hát, Pista.És az ifjú, aki pedig szintén vonzódott a leány-

kához, hogy megmutassa, mennyire nem veszikomolyan a dolgot, megszegte a nyakát s féligtréfásan, félig gúnyosan vágta oda:

— Gratulálok . . .Ez a szó megpecsételte a csodálatosan szép,

kedves leányka sorsát.Az a nemzedék nagyon érzelmes regényt

olvasott, s akár volt halottja, akár nem, gyakrankisétált a váczi-úti temetőbe, hogy jóízűen kisírhassa

189

magát. Nem voltak akkor még dekadens írók, alányok nem szorítottak gigerlisen kezet és piknikekenvilágért nem ittak volna meg egy csöpp szeszes italt.

A szép Sisányi-lány komolyan vette Pista úrnembánomságát és másnap híre futott a társaság-ban, hogy — megmérgezte magát.

Talán a nagy árvíz óta nem volt akkoraszenzáció Pesten, mint ennél az esetnél.

Kocsi kocsit ért a Sisányiék lakása előtt ésmég a palatinusi udvarból is futva jött az ojtottlábú lakáj, hogy Pest rózsájának, az egyik híresszázszorszépnek a hogyléte felől tudakozódjék.

— Meghalt! Csak ennyit tudott mondaniBalogh Pál, az akkori híres orvosprofesszor és ajó öreg úr maga is törölgette a szemeit.

Musschnek a virágos boltját kipusztították agavallérok és a temérdek rózsától, kaméliától aliglátszott a koporsóban fekvő, minden virágok közta legszebb, örökre elhervadt virág!

A szegény *** Pista majd megőrült a nagybánattól, Beniczkynek kelletett még vigasztalniés kiverni a fejéből azt a rémes gondolatot,hogy tulajdonképen ő volt a szép, sensitiv lánygyilkosa.

190

De családot nem alapított soha és egész életét aközügynek szentelve, tevékeny és jeles tagja volt a67-iki Andrássy-féle kabinetnek.

Beniczky is elvonult egy időre a társaságtólés csak a forradalomban, a dicsőség véres útjántaláljuk újra.

Ő is, épen úgy mint arája, a szép Sisányi-lány, erőszakos módon halt meg, még pedigorgyilkos kéz által, mint áldozata egy máig is tel-jesen soha föl nem derített rejtélynek.

** *

A régi világban nem voltak báli tudósítók, nemösmerték a névsor divatját, őseink hite szerint a jóbornak nem kell cégér és magától is elment a tizedikvármegyébe a híre egy-egy szép lánynak, menyecs-kének.

A pozsonyi diéták, a mádi meg a pataki bálok,nyaranta a bárcai fürdő, az ország minden részébőlösszegyűjtötték az akkori világ szépeit s a családihagyományok, régi naplók megőrizték a híres szép-ségek emlékezetét.

Ilyen szép lány, később csodaszép menyecskevolt Hertelendy Anna, Deák Gáborné, aki nagy-anyja volt Deák Ferencnek, a haza bölcsének. Her-

191

telendy Annáról egy szálló ige maradt fönn, melyazt tartja, hogy: Zala bora, Zala rákja, Zala menyecs-kéje első minőségű az egész országban.

Híres szépség volt a XVIII. század vége feléCsáky Walpurga grófnő, Andrássy József gróf fele-sége. Ez az elragadó szépségű asszony, aki a szó teljesértelmében olyan volt, mint egy madonna, szomorúvéget ért. Pozsonyban töltötte a telet, mikor egy al-kalommal meghívást kapott egy bécsi udvari bálra.Nagy bosszúságára akkor éppen erős náthában szen-vedett s az orvos megtiltotta neki a hideg időben valóútra indulást. Bajától mindenképpen szabadulniakarván, megfogadta egy látogatójának a tanácsát,aki azt kommendálta a grófnénak, hogy olvasszon fölspanyolviaszt egy serpenyőben s szívja föl a gőzét,Andrássyné megtette, el is ment a bálba, de a nátháthirtelen megakasztott kúra végzetessé vált, merta belehelt gőz tönkre tette tüdejét s a gyönyörűszép asszony 1797-ben, rohamos tüdősorvadásbanmeghalt.

Ugyancsak a XVIII. században, de jóval előbbmint Csáky Walpurga, híres szép leány volt ReviczkyJudith, aki 1769-ben Beöthy Gábornak lett a fele-sége. A magyar női szépség mintaképe volt s egyízben rokonai látogatásán Biharban időzve, megös-

192

merkedett a század vége felé Nagyváradon állomá-sozó Klein-Neuhold-ezred ezredesével, Hohenlohe her-ceggel. Az ösmeretségből szerelem lett és másodikházasságában a szép magyar nő Hohenlohe hercegnélett. Hazájáról azonban új otthonában, a német-országi Kupferzellben sem feledkezett meg. Eztbizonyítja, hogy midőn 1790-ben beállt az úgyneve-zett újjáébredés kora, Reviczky Judith egyike volt azelső asszonyoknak, aki felöltötte a magyar köntöst sPozsonyból több mentét, gyöngyös vállat és főkötőtrendelt magának.

Ennek a korszaknak voltak híres szépségeiTeleki Mária, Teleki Sámuel erdélyi kancellár leányaés Wartensleben Eszter, a Dunán túl pedig Gaál Fran-ciska; néhány évvel később Szegedy Róza, a Himfydalok halhatatlan eszményképe.

Legendákat beszéltek Rádayné grófné, PrónayÁgnes, szépségéről is, akinek a XIX. század elsőtizedében leánya, Ráday Nina grófnő, is híres lányvolt. Különösen táncát emlegették s mikor Ferenccsászár 1814-ben szövetségeseit, I. Sándor orosz cártés a porosz királyt Budára hozta, a tiszteletükreadott udvari bálon Ráday Nina mutatta be a magyartáncot, amelyet még abban az időben nem volt szo-kás eljárni a szalonokban. Az ő emlékkönyvébe írta

193

fegyverneki Vida László, a magyar színészet nagypatrónusa a következő fellengző poémát:

Szép ’a pirosabb lettél Rós’a mikor leszakaztottAngyali Ninának szép keze, LiliomaJaj, de mihelyt fölemelt láng bíbor szűz ajakéhoz,Eltűnt szépséged ’s színed is egyszeriben. . .

A század legelején ünnepeli szépségek voltakSturmann Karolina, később Boniczky Pál neje, Bo-niczky Herminának, a magyar nőnevelés halhatatlanérdemeket szerzett apostolának édesanyja és PrónaySimon báróné.

Utóbbi egyike volt a logszobb nőknek, akikvalaha magyar földön szülöttek — hozzá még életefolyása egy teljesen bevégzett regény. Atyja Orczybárónál volt kasznár, testvére pedig az a HirgeistFerene, aki ifjúi lelkesedéssel csatlakozott a magyarjakobinusok ügyéhez. Végzete őt is elérte s midőnaz összeesküvést fölfedezték, előbb Budán, majdKufsteinban került börtönbe.

Míg Hirgeist Ferenc Budán, az úgynevezettgárdaépületben ült, az akkor tizenhárom éves Ninagyakran meglátogatta s a többi fogolynak is vittgyümölcsöt, virágot. Kóla írja Kazinczy Ferencegyik levelében, hogy: Mindnyájunk védő angyalavolt, vigaszt és örömet hozott nekünk.

Mikor aztán Kufsteinba vitték Hirgeist Feren-

194

cet, a kis Nina merész lépésre szánta el magát.Audienciára jelentkezett Sándor nádornál, de nemnyert bebocsáttatást. Ekkor könyörögni kezdettEszterházy Józsefnek, a palatínus kamarásának, akitannyira meghódított szépségével, hogy minden ud-vari formaságok ellenére bevitte a nádorhoz. HirgeistNina térdre vetette magát a nádor előtt s könyörgött,adná vissza fivére szabadságát. Sándor főherceget ismegindította a lányka könyörgése, de végre is, föl-emelve őt, szomorúan jelentette ki.

— Ich kann nichts thun — meine Hände sindgebunden! (Nem tehetek semmit, meg vannak kötvea kezeim.)

Nina erre könyörgött, írna a nádor levelet fivé-rének, Ferenc császárnak, amit a lovagias palatinusmeg is tett, persze eredmény nélkül.

A ritka nemes, önfeláldozó és bátor leánynakországszerte híre futott s az akkori aranyifjúságvalósággal búcsút járt Hirgeisték szerény lakásához.Köztük volt Prónay Simon is, Prónay László való-ságos belső titkos tanácsos fia, Prónay Piroska ésHonoráta bárónők fivére, akik a magyar irodalom-ban mint a lánglelkű Kármán Urániá-jának protek-torai tették nevüket halhatatlanná.

Prónay Simon annyira megszerette Hirgeist

197

Ninát, hogy atyja ellenére is nőül vette s ifjú nejévelhat évig élt titokban Bécsben, majd Nógrádmegyé-ben, mindaddig, míg az öreg excellenciás úr, elis-merve menye nagy lelki és szellemi tulajdonait, ki-békült vele és megbocsátott fiának.

A magyar főúri társaságnak ragyogó csillagaivoltak a két Waldstein Wartenberg grófnő, az egyikKoháryné, a másik az oly korán elhúnyt, lelkes ifjúfőúr, Károlyi József neje, valamint a bécsi kongresz-szus idején Orczy Fáni és Teréz bárónők.

A húszas években három Teleld grófnő, Ferencgróf lányai, Erzsébet, Ágnes és Róza voltak híreseknagy szépségükről; 1830—31 farsangján pedig BónisJeanette állt abban a hírben, hogy az ország legszebbleánya. A pozsonyi bálok e csodálatosan bájos jelen-ségét, ha az utcán végig ment, valóságos búcsú-járásban követték az országgyűlési ifjak. A koro-názásra lejött nemes testőrök legdaliásabb tisztjeiaz ő ablakai alatt ugratták hófehér ménjeiket és akoronációs-bálon úgy megtetszett a Reichstadti her-cegnek, hogy reggelig el nem mozdult oldala mellől.

A harmincas években alig volt szebb lány, minta három Zerdényi nővér, Antónia, Jozefa és Viktória.Messze földről eljártak akkor a gavallérok a váradibálokra az ő kedvükért, sőt elvitték Boka Károlyt,

198

a híres debreceni cigányt is, ott húzatva ablakaikalatt az akkori édeskés, valcerforma andalgókat.

Tíz év múlva már divatba jött, hogy némelyfőrangú estélyről hozott tudósítást Petrisevich-Hor-váth Lázárnak, a mágnások által fölkapott Honderűcímű lapja. Eleinte ugyan a nők nevének csak kezdő-betűit közölte, de aztán kiírta az egész nevet, sőtmég a fényesebb toaletteket is.

Ez időtájt Orczy Lizi, Sennyey Amália s a negy-venes évek vége felé Kendeffy Katinka — későbbAndrássy Gyula neje — voltak a pesti társaság leg-szebb lányai.

Mikor az 1847-iki farsang után Kendeffy Ka-tinka édes anyjával, aki másodszor Traun grófhozment nőül, — eltávozott a fővárosból, a legelső ga-vallérok, élükön Festetich Gézával és MarczibányiLórinccel, zenével kísérték ki a gőzhajóállomáshoz.Mindegyik ifjú óriás bokrétát nyújtott át. Petrise-vich-Horváth lapja pedig szokott bombasztikus stí-lusában így emlékezett erről az elutazásról:

— Gróf Traunné s vele a legszebb hölgy, azerdélyi gyöngyvirág, múlt szombati gőzössel Pozsonybautaztak, mély gyászban hagyva a kis Syrén nagy-seregét lovagiasan fiatal hódolóinak . . .

Az elnyomatás idejében, az ötvenes években

199

is bővelkedett a pesti társaság szép nőkben. OrczySarolta, Bajza Lenke, Ráday Biri, Degenfeld Annamind méltók lettek volna a legkiválóbb művész ecse-tére. A két előbbinek csárdástáncáról dythirambokatírtak s még külföldön is híre volt ezeknek a híresmagyar beautéknak.

Ugyancsak ekkor nemcsak szépsége, de gyö-nyörű hangja miatt is, egyik dédelgetett kedvencevolt a szocietásnak Beniczky Lotti. A jótékony hang-versenyeken rendesen résztvevő bájos lányt festőklefestettek, poéták megénekelték. Egy hangversenyalkalmával a Megvirrad még valaha . . . dal clének-lésével annyira föllelkesítette a fiatalságot, hogylakásáig éljenezve kísérte, Tóth Kálmán pedig, azakkor már nagyhírű ifjú poéta, verset írt hozzá,amely így kezdődött:

Úgy sír dalod mint a bánat —Vagy a szív, ha már elfáradt...

Ez a vers nagy hírre vergődött, mert némelyhazafias vonatkozás miatt a cenzúra megtagadtakiadását, amiért is kéziratban forgott közkézen sminden lány és ifjú könyv nélkül tudta akkor.

A magyar világban — 1861 — meg később, aprovizóriumban, híres szép lányok voltak MocsáryKamilla, aki a koronázási táncestélyen először tán-

200

colt csárdást a királyné előtt, Kvassay Irén, EngeIlka, asszonyok közt pedig Zichy Jánosné, Kray Mari·ö tőle vett ezer forinton egy csókot Almássy Pál, ahires gavallér, mikor a főrangú asszonyok 1864-benaz ínséges bazárt rendezték, Csekonics Jánosnévédnöksége alatt, aki maga is egyike volt az országlegszebb asszonyainak.

Vay Leonie és Ilka szintén a hatvanas évekbenvoltak híres szépségek. Mikor 1865-ben Pesten jártaz orániai herceg, Hollandia gavallér trónörököse,meglátta a két szép lányt a színházban. Másnap egy-egy pompás csokrot küldetett nekik, a nehéz selyem-szalagon következő dedikációval: Admiration a labeauté.

Hajnik Paula, Königsegg Irma, Wass Emma,mind virágai voltak annak a koszorúnak, amelynekszépségéhez nem volt akkor fogható Európában.

A hatvanas évek végén a csodásán szép KendePolin, Karacsay Clemence és Melanie, majd száza-dunk hetedik tizedében Fáy Carola, Teleki Margit ésSarolta, a Loreley-hajú, oly korán elhúnyt BogdánMargit és annyi számtalan szép leány, szép asszony,akiknek nevét megőrizte a családi szájhagyomány,följegyzi a kultúrhistória, akik a magyar faj szép-ségét föntartották s örökül hagyják az utódoknak

201

Mert nem hiába dalolja a magyar ember virágos éj-szakákon, rózsás hajnalban, büszke nemzeti önér-zettel, hogy:

Kék eres a szélé lovai,A szép asszony szép lényt nevel...