Fekete István; A három uhu és más történetek FEKETE ISTVÁN: A HÁROM UHU ÉS MÁS TÖRTÉNETEK

Szkennelte, javította: Sándor Melinda; 2006. Tördelte: Dr. Kiss István; 2007.

BarangolásokKözel hatvan év alatt, éjjel és nappal, esőben, fagyban, napsütésben és borulásban, hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánnyal és üres tarisznyával, vidám gondolatok és elment drága Emberek emlék-árnyai között, amikor hiába sütött a nap, és ölelt át a virágos táj méhzsongással és kakukkszóval, mert a szívemben sírt ástak, és bánatot vetettek.Aztán újra barangolások, mert az Idő napja újra felkelt. Ellobbant a régi bánat,elhamvadt, és szelíd emlékké nőtt az Időben, amely néha felhős, néha napsugaras arcával csak krónikát írt, hogy megnyugodjanak az elmúlt és jövendő napok ragyogásában az elsüllyedt, tömjén szagú idők után.Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban, amikor észrevétlenül vállamra ült az Idő, és csendesen figyelmeztetett a sok tegnapra és a fogyó holnapokra.Barangolások az Idő és Emberek erdejében, amely lassan emlékké válik, mint az elszállt füst és az ódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű, és nincs már értelme az Időnek sem, amelyben - mint ez a könyv - emlékké válok majdmagam is.

Szilveszter éjjelÉjfél van a havas utak s az örök Idő országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.Az öreg esztendő szélostora zúgó suhogással vág végig az erdőn, a síkon, és didergő fejüket meghajtják a felhőket érő fenyők éppúgy, mint a száraz kórószálak, melyekről az utolsó magvakat tegnap vitték el az éhes tengelicék.Zúg a szél az erdőn.Suhog a tölgyesben, és orgonál a fenyvesben, hol ízekre szakad, amikor belevágódik a hegyes tűlevelek milliós országába. És hordja a havat. Felszedi a tisztásokról, hol nekivágja a fák északi oldalának, hol mohás ágyba kapaszkodnaka hó nyargaló porszemei. Ami aztán megkapaszkodni nem tud: lehull a földre. Nekitámaszkodik a fának, vagy viteti magát új utakon, hol új torlaszok nőnek.A patakból csak egy keskeny fekete csík látszik. Ott folyik a víz csendesen, szótlanul. Néha felcsillannak itt-ott apró hullámok, mintha tudnák, hogy az őszből jönnek, de a tavaszba mennek. A patak egyik oldalán szinte lóg a keményretapasztott hó, a másik oldalon kopaszra seperte a szél, mely hideg ujjaival felborzolja a víz fázósan redős tükrét.A hó alatt ujjnyi jég fojtogatja a patakot. Megkapaszkodik a partokban, és szeretne összeérni, de a hó nagy súlya letördeli a szélét, s a víz hangtalan örömmel konok feketeségbe rántja a betolakodókat.És a hó halott birodalmában, a havas erdőn rettegve álmodik az Élet. Nincs hang,csak a szél jajgatása, nincs mozgás, csak a jeges ágak vergődése. A nap talán sose kel fel többet, hogy nagy fejű szitakötőket vegyen aranyos, meleg sugarára.Talán elfáradt a messze kelet végtelen útjain, vagy elvesztette áldott tarisznyáját, melyben ott szunnyad a rétek virága, az erdők dús rügye s a fészkek meleg ágya. Nincs válasz az éjfélbe szakadt éjszakában.Minden bokorra hódombot rakott a tél. Kicsire kicsit, nagyra nagyot. Vajon mirőlálmodnak fehér takarójuk alatt kopasz kis karjaikkal a didergő cserjék?Az erdő egyik szögletében nagyobb hódomb. Azon már ablak is van. Az az erdőőr háza. Csendes, mint a többi fehér halom az erdőben. Ablaktáblái behúzva, eresze majd a földig ér, és nyitott pitvarában szorgalmasan rakja le hideg terhét a szél.Bent, a gerendás szobában álmos lámpavilág. Csizmás ember könyököl az asztalra, és ijedt arcú, öregedő asszony a kályha mellett. Ha a szél megrázza az ablakot, odanéznek, s az asszony ilyenkor a szívére szorítja a kezét.- Jaj, istenem, csak már itt lennének!Az erdőőr dörmög valamit. Nem érteni. A szobában ijedt várakozás pattanik néha abútorokban, és a perceket álmosan őrli a szú a gerendákban. Neki mindegy. Csendbontó kis kapargálása akkor is lehullt a süppedt szobába, amikor hideg arcúöregember feküdt az ágyon kiterítve, üveg rózsafüzérrel darabos ujjai között, meg akkor is, amikor az új erdőőr meghozta a menyecskét a kimeszelt szobába, s

1. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekaz egyszerű vágyak megölelték egymást.Régen volt. De ezzel a szú nem törődik. Néha felesel a láncos faliórával, melynek ketyegése nélkül ordítana a csend, néha elhallgat, különösen nappal, amikor nem szórhatja időt őrlő fűrészporát a sötétben ijedten dobbanó szívekre.Az óra éjfélt üt. Rozsdás láncán zörögve szalad lefelé a súly.Az erdőőr felkel, és odaül felesége mellé. Megsimogatja kezét.- Boldog új esztendőt, anyjuk!- Mindenkinek. Azoknak is, akik kint járnak... - És keze fejével megtörli szemét. Rettegve gondol a szélviharos erdőre, hol emberi vadak állhatnak a homályban. Az ura csak most lábalta ki egy ilyen éjszaka emlékeit, most meg a lánya vőlegénye ment el, hogy találkozzon a veszedelemmel, mely a fejük fölött lóg, amíg csak le nem számolnak vele.Odakünn mintha megroppanna a hó. Az ember előrehajol, mintha szemével is hallgatózna, az asszony meg belekapaszkodik az ura karjába.- Ne menj ki! Majd zörgetnek.Megkoppan az ablaktábla. Egyszer... kétszer... háromszor...Feloldódik az ijedt csend. Az erdőőr felugrik, zárat nyit, és szélesre tárja az ajtót. Elöl zömök, piros képű ember topog be. Akkora kis nevető, fekete szemmel,mint a kökénybogyó, utána szép szál legény, hogy meg kell hajolnia az alacsony ajtóban. Fején kötés.- Megvan! - lihegi az apró emberke. - Megvan! Boldog új esztendőt! Komámasszony,ölelje meg a Jóskát! Ezt csinálta. Amíg rám lövöldözött a gazember: a háta mögé került (mert egészen eszét vesztette az a zsivány, meg a szél is zajgott), és lerántotta a földre. Alig tudtam a hóban kiválogatni, melyiket üssem, úgy összegombolódtak. Kétszer is fejbe vágtam, amíg eleresztette Jóskát. Akkor aztánmegkötöztük. Most már a csendőrök fogják a községházán.Boldog zsibongás a kis szobában: hála isten! Hála isten! Ez igazán boldog esztendő.- Anyjuk, bort! Tegyétek le a puskát! Hozd ki a nagyobbik lámpát! Ennivalót! - Az asszonyka szaporán sürög-forog. Fehér abrosz kerül az asztalra. Hideg hús, fonott kalács. Boldog nevetés. Összekoccannak a poharak.- Derék ember vagy, Jóska fiam! Isten éltessen!A legény azonban szótlan. Jólesik neki az asszony anyás simogatása, de látszik, valamit szeretne mondani. Amikor egy kicsit elül a zaj, meg is kérdi:- Erzsi már alszik? - És elpirul.Amazok hárman boldogan, nevetősen néznek össze.- Nézd meg, fiam. Talán még nem feküdt le.A legény olyan lassan kel fel, mint akit nógatni kell. Aztán benyit a másik szobába.Amint becsukódik mögötte az ajtó, puha meleg karok fonják körül, és a boldogság tüze lángra lobban a sötétben.- Ó, istenem, nemhiába imádkoztam! Megsegített... -Aztán már alig beszélnek. A nagykemence széles padkáján el nem mondható boldogság álmodik. Akadozó suttogás vergődik a homályban, s a szívekben zsongómuzsika zendül. Néha megsimogatják egymás kezét, néha felsóhajtanak, mintha siratnák a perceket, melyek soha vissza nem térnek. A sötét zugokban hangtalan nevetés hancúrozik, és a szú is elhallgatott a mestergerendában. A vágyódásban fulladozó gondolatok már messze járnak, már rakják a fészket, a puhát, a meleget.De eljár az idő. Messze keleten a nap mégiscsak nyakába akasztja áldott tarisznyáját, hogy elhozza a fényt, a meleget, a szeretetet. És jövetelének tollas kis hírnöke, a kakas megszólal az ablak alatt:- Hajnal van, újév hajnala. Ébredjetek!Elült a szél. Odafagyott a szikrázó, ébredő, fehér erdőhöz. Cinkék kopogtatják ajeges ágakat, és szánkó csilingel valahol az utakon. A faluból a muzsikaszó aligér el idáig. Csak mint a méhdöngés. Néha a klarinét vékony hangja száll az erdő felett, néha a nagybőgő mormog.Vadlibák húznak magasan, frissen észak felé. A patakparton piros lábú vadkacsák tollászkodnak, és a nádasban most ballag hazafelé a róka.A kis erdei ház kéményéből vidáman kanyarog felfelé a füst, nevetnek a napfényben az ablakok. A fiatalok már fél órája búcsúznak a törött fájú kiskapuban. A legény a puskaszíjjal játszik, és még a kiskabátja is ki van gombolva.- Hát májusban? - kérdi.A lány csak bólint, és ő is megfogja a puskaszíjat. Kezük összeér. Csoda, hogy meg nem csordulnak az ereszek, és kakukk nem kiált a dérvirágos vadkörtefán. Mintha május lenne.

2. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekÉjfél az erdőnÉjfél van. A toronyban elhallgatott már az óraütés zengése, de a kongás szétrepült az éjszakában, megérintette az alvó falut és alvó szíveket; kihűlt kéményeket, meleg párnákat, élőket és holtakat; szétáradt a határban, és elveszett az erdők felett, hol némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az Idő.Éjfél van az erdőn.Csillag nem látszik, a felhők megálltak, az utak elsüllyedtek, zúzmara ónja alatt földre borultak a bokrok, s a korhadt ágak a földre kívánkoznak.Alszik az erdő.Alszanak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek: a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak szellős magasságában, fekete szárnyuk alatt őrizve a tegnap melegét.Alszik az erdő, de az új nap ébersége végigszaladt már a nyiladékokon, nyomában imbolyogva repül a bagoly, egér szalad az avaron, róka surran a sűrűben, és az erdész kakasa erélyesen követeli a virradatot.Pattan egy ág, roppan egy gally, árnyék mozdul az árnyékban, s a távoli virradatígéretében még mélyebb az álma azoknak, akik álmodnak.Az öreg December elballagott már nyugat felé. Nehéz csizmái megkoppantak távolodó szomorúsággal, de nem károgtak utána még a varjak sem, mert a keleti égvirradó lángolásában, ígéretcsikók patája alatt szikrázik az erdei út, s a szánkóról számba veszi az erdei világ ragyogását az ifjú Január.Álmodik az erdő, és a vén fák tudják, hogy ez a valóság; de tudják a baglyok is,sötét odúk száján kileskelve, tudják a varjak is, és még a szemük se rebben Január fényes fogata után, melyet loholva követelnek a fiatal gazda kutyái, a Hideg és a Szél.Elcsilingelt a szán, de nem maradt utána csend. A fagyos levegőben mintha óriásiszú percegne valahol, visszhangos az öregerdő, horkol a fűrész, csattog a fejsze... s mintha a szíve szakadna meg a vén fáknak: rekedten felkiáltanak, s eldőlnek a hóban holtan. Holtan? Nem igaz. Az erdő nem ismeri ezt a szót. Az erdő volt, van és lesz. Igaz, a fák ledőlnek, de a gyökerek szívják már az új sarj táplálékát, álmodják már az új hajtást, és a csírák mélyén már új erdők suttognak.Holtan? Hogy lenne ez igaz, hiszen fájukból tűz lesz, otthonok melege, út lesz és távolság a kerekek robogásában, játék a gyermekek kezében és szívében, munka lesz és kenyér, szerszám és kisteknő, kitárt kapu és ringó bölcső...Holtan? Hiszen papír lesz belőle és könyv és harangláb, és belőle lesz a koporsó, egy másik világ ismeretlen messzeségének nyugodalmas csónakja. Nem, az erdő nem fél a haláltól. A fák dőlnek és nőnek, mert ez a dolog rendje.Lám, jön már vissza a fényes fogat, de csak lépésben, halkan pengenek már a csengők, nem kíséri senki, az ígéret-csikókból a beteljesülés vén kancái lettek egy hónap alatt, s a fiatal Januárt lassan húzzák az Idő temetőjébe.-Akinek lejárt az ideje, az menjen - bólintanak a vén fák, és gondolják a varjak-, majd jön a másik.Jön is!Ifjú ez is, de csak gyalogos, Február a neve, és kissé köhögős. Hiába biztatják rezes orrú fuvarosok, hogy emberelje meg magát, hozzon egy kis havat, hideget, hogy tartson még a szánút - nem ígér semmit. Hiába nézik az erdészeti irodában ahőmérőt, hogy jó szánúttal mennyi fát lehet még kifuvarozni, Február csak lógatja az orrát, szipog és topog, nadrágja rongyos, kucsmája foszlott, nem szól, ha szidják, nem szól, ha dicsérik, nappal locsog, éjjel kopog, ha megbolondul, zúg-búg, és ha elhagyja magát, olyan ködöt sóhajt bánatában, hogy még a fuvarosok is elhallgatnak, akik eddig a csillagokat szedték le az égről, mert a szánkónak már befellegzett, a kocsinak meg még nem nyílt ki az idő, s a lovacskák úgy másznak a sárban, mint a legyek az enyves papíron.Hogy azután a sok átok fogant-e meg, vagy az erdészeti hivatal által sürgetett csendes nyavalya vitte el Februárt - nem lehet tudni. Egy szép reggelen ott feküdt az árokparton, félig olvadó hólébe fordulva, de a varjak még csak azt se mondták: kár... Nem is nagyon mondhatták, mert egyszer csak elkapta a víz, és vitte-vitte dél felé.Ekkor sütött ki a nap, mire a cinkék először halkan azt mondták:- Kincs... kincs... - Később pedig valakitől azt kérdezgették: - Nincs cipőd? Nincs cipőd?...A gyalogúton egy kislányka lépegetett, és mezítláb volt. Ruhája gyűrött és téli,mint a szegény kis parasztlányoké, de az arca hamvas, és a szeme kék, mint némelyik nagyon szegény kis parasztlányé.

3. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetek- Nincs - mondta, és kötényéből kankalint ültetett a domboldalra és ibolyát a bokrok alá.- Kár!... - mondták a nagyképű varjak. - Kár ide a virág, hiszen még tél van!- Nincs tél - mondta a kislány szerényen -, hideg van, de tél nincs. -És amint melegkék szemével végignézett a tájon, szikrázni kezdett a nap, kivirágzott a som, nyújtózkodtak a fák, s a varjak távoli fészkeikre gondoltak.- Ki vagy te? - kérdezték óvatosan, mert nemcsak a tolluk, de a szívük is meleg lett.A kislány nevetett, s ettől a nevetéstől egyszerre búgni kezdett a vadgalamb.- Én a Március vagyok - mondta csendesen, és amerre ment, kizöldült lába nyomán a fű, édes nedvek indultak el a vén fákban, puhán szétomlottak a vakondtúrások, a füzek barkás ága megpattant, a csemetekertben dalolni kezdett egy leány, s a dal édes volt, mint a méz. Az erdei munkások ekkor vállukra dobták a fejszét, hónuk alá fogták a nagyfűrészt, tarkójukra lökték a kucsmát, hogy a nap melengesse téltől mart arcukat, és elindultak hazafelé. Csak egy legényke maradtmég a lassan füstölgő téli tűzrakás mellett, és hallgatta a távoli dalt. de ekkor már koszorú volt Március homlokán; gyűrött ruháját hiába tépték le a téli bokrok, alatta tündökleni kezdett az új ruha. Arca kipirosodott, haja, mint az arany, s amerre ment, felzendült az érkezők dala.- Nézd csak a kis penészvirágot - cserregett a szarka irigyen -, hogykikupálódott! De majd leveti ez is a selyemruhát! Láttuk, mi lett Januárból és Februárból...- Ilyen ostoba szarkát még nem is láttam - mérgelődött a vén holló. -Hát nem látod, hogy ez megmarad? Nem látod, hogy tele van a köténye és a szíve?...Azon az éjjelen meglassult a patak folyása, vize tiszta lett, mint a harmat, és mélységében csillagok fürödtek. Másnap kivirágzott a kökény, zöldellni kezdett afűz, a kőrisfák héja kifényesedett, az utak felszáradtak, s a fuvarosok lovacskái úgy csapkodtak farkukkal, mintha bögölyök csípték volna őket, pedig csak a téli szőr viszketett a bőrükön.- Az aggszőrnek eső kell - mondta ki a szentenciát a legöregebb fuvaros, s a többiek úgy néztek rá, mintha nagy újságot hallottak volna, holott ezt minden gyerek tudja.De ha eső kellett, hát lett is. Lógó hasú, vemhes felhők jöttek délről, és szitálni kezdett a langyos tavaszi eső. Először csak mint a köd, aztán sűrűbben,nagyobb cseppekkel, végül mintha öntötték volna.Mosakodott az erdő.A fák kitárták karjaikat, fürdették rügyeiket, szoptatták gyökereiket, és ha közibük vágott a szél, ledobták a száraz ágakat, mert már nem volt rájuk szükség.Tisztálkodott az erdő.Aztán újra esett, újra feltámadt a szél, közben néha kisütött a nap, hirtelen meleg lett, amire megint hideg esőt hoztak a fellegek.- Megbolondult ez a Március? - csóválta a fejét az öreg anyaróka, és megborzongott, mert meztelen hasa a vizes füvet érte, ami nem jót tesz a tejnek.- Tisztára megbolondult; mégse lenne szabad az időt ilyen taknyosra bízni!...- Hahahaha - nevetett mögötte valaki -, csakhogy engem már nem Márciusnak hínak ám! Megnőttem, nézz rám, vén szuka, nézz rám, mert még havat is hozhatok, ha szemtelenkedel, és el ne feledd, hogy már Április a nevem!A vén róka ijedten loholt a lyukjába, ahol hét kölyök és millió bolha várta.- Április, persze, hogy Április, ezért ilyen kelekótya, de majd meglassúdik. Kamaszkodik, változik a vére, hát istenem, mink is voltunk fiatalok...Többet nem mondhatott, mert nekiestek a kölykök és a bolhák, és azt már csak gondolta, hogy a nagy szerelemnek rendesen szoptatás és vakaródzás a vége, de ezis annyira köztudomású, hogy nem is foglalkozott tovább vele.Abban azonban igaza volt, hogy a növekvő Április meglassúdott. Kapkodása elmúlt,megállította a szelet, közelebb hozta a napot; rendezte a fészkeket, rügyeket fakasztott, virágba borította a soron következő fákat, mert a méhek már igen zúgolódtak a virágok után.És egy reggelen virágba borult a vadcseresznye, azután a vadkörte, és a méhek hálásan orgonáltak a tétovázó szellőnek, fűnek, fának, az egész ragyogó világnak.Árnyékosodott az erdő.A fűz már teljes koronát bontott, a nyír is, a bükk most pödörgette leheletfinomleveleit, a gyertyán utána, aztán a kőris, és ha szél zendült, zúgva rázta magáta tölgy és a cser, mert a tavalyi levelek nem akartak elválni tőlük semmi áron.A gyalogutat már majdnem benőtte a fű is. Április néha andalogva nézte erdőországát, néha kurta szoknyát kapott magára, és láthatatlanul beállt a csemetekerti munkáslányok közé, akik egészen olyanok voltak mint ő, mert a

4. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekkészülődő nászt hordták szívükben. Ott volt a csemeték csomagolásánál, melyek milliószámra mentek szét az országba, és megsimogatta az alélt kis fácskákat:- Ne féljetek, ne féljetek! Utánatok küldöm az esőt, a napot, a fényt és a meleget. Kopár tájakon, vízmosásos domboldalakon, futóhomokon erdő lesz belőletek. Erdő és árnyék, erdő és illat, erdő és szépség, erdő és élet. Ne féljetek!S a csemeték megnyugodtak, álomba szomorkodták magukat, amíg alattuk kattogva megindult a vonat, és a csemeték nem gondoltak arra, hogy nélkülük a vonat se rohanhatna ismeretlen tájakon, mert a síneket a talpfák tartották, a síneket az erdő tartotta.Az erdő pedig tovább levelesedett. A föld átmelegedett, a gyökerek küldték, egyre küldték a táplálékot a legtávolabbi rügyeknek is, a tölgy és a cser új levelei egyszerűen lelökték a régieket; a déli vándorok megérkeztek már mind, ésesténként a békák százezer tagú zenekara hangversenyezett az erdei tó partján.Április ekkor már megkomolyodott és megszépült. Nem cserregett már utána a szarka, hanem csendesen ült a fészkén, nem szólt már az öreg róka se, mert a patakban lefürödte a bolhákat, és a fiai ott játszottak a lyuk előtt, és egymáson gyakorolták a csirkefogás egyszerűbb iskoláját.Április mosolygott és öltözködött.Nyúltak a fák az ég felé, forrósodtak a tojások a fészekben, sűrűsödtek a cserjék, új ágakat növesztve, tántorogva repültek a lepkék a napsugárban, a virágok minden kis szellővel virágport és szerelmet leheltek a levegőbe, és az erdészeti irodában új erdők, új magvak, új kertek tervei születtek, boldogulására és örömére az embereknek.Valami volt a levegőben.Április úgy érezte, minden szív benne dobog, minden megpattant tojás benne lüktet, minden sóhaj, vágy, szerelem kinyílt már az erdőn. Felvette hát legragyogóbb ruháját, gyöngyvirág koszorút tett homlokára, végigszaladt a nyiladékokon, mint a fény, és bekiáltott a csalitokba és öregerdőbe:- Daloljatok, madarak!Ekkor egy pillanatra csend lett, aztán felzendült az örök kórus.Aztán halkult, elhalt, mint a sóhajtás, mert fény ereszkedett az erdőre. A fákban gyorsabban lüktettek az édes nedvek, a kérgek tágultak, a tojások megrepedtek, reszkető lábú, egynapos őzfiak álltak a sűrűben, és szimatolták a levegőt, amely szagos volt, mint a lakodalmi csokor.Alkonyodott az erdő; a tűnő nap glóriájából ekkor elindult egy legény, s az öregtölgy mellett lelépett a földre.- Üdvözöllek - mondta a vén fa -, nem tudok már meghajolni, uram, de azelőtt se szoktam. Üdvözöllek az erdő nevében, drága Tavaszunk!A legényke megsimogatta a tölgy rücskös arcát. ,- Sokáig élj még, öreg fészektartó; itt várjak?- Nem kell várnod - mosolygott a tölgy ezer ránca, és a fa mögül előlépett Április. A Tavasz kitárta karját.- Mindig az, és mindig más... - susogott, és lágyan átölelte a lányt.- Mindig más, mindig az... - omlott el a lány az ölelésben, s akkor egyszerre bódult alkony lett az erdőn. A vacsoracsillag szemérmesen behunyta szemét, a békák kórusa nászindulót pengetett.Aztán hullani kezdtek a virágok, a vágy elcsitult, és amikor reggel a lány végigsuhant a nyiladékon, koszorúja nem volt már a fején, de nézése bátor lett, és keble telt.- Megváltozott, hogy megváltozott ez az Április - kacsintott utána a szarka-, demegkomolyodott, annyi szentigaz...- Csodálatosan ostoba vagy - korrogott az öreg holló -, nincs szemed? Nem lány ez már, hanem anya, minden fészek, az egész erdő anyja, és a neve: Május.De Május első napja ezzel a hajnallal még nem ért véget. Alig ragyogott fel a keleti égen az örök nap lángoló vörös arca, alig kergette el az utolsó felhőbárányt is nyugati aklába, bumm-bumm! - hallatszott a falu felől, mintha ágyúztak volna. De ki őrült volna meg május elsején ágyúzni? (Nem mintha máskor nem lenne őrültség.) Az ágyúszó azonban később nagydobnak bizonyult, melyet lassan elnyomott a közeledő muzsikaszó.A nagy tisztáson már készen vártak a kecskelábú asztalok, földbe eresztett lábú padok, sőt sátrak is, amelyek alatt erős készülődés volt észlelhető. A bográcsokteljes odaadással tartották kormos hasukat a tűz fölé, a rostok és nyársak pedigúgy kellették magukat, mint a vénlány farsang utolsó napján. De kellettek is! Ésnemsokára olyan illatok terjengtek az erdőn, melyet az emberek erős képzelődéssel mennyeinek neveznek.Aztán lassan megtelt a térség. Négykézláb mászkáló gyerektől a szárazág öregasszonyig ott volt mindenki, és rossz ételről, rossz gyomorról egy szót se

5. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekszólt senki, nem is beszélve az italokról - s ez irányban erős felkészültség volt észlelhető.A nap azonban nem állt meg az égen, és lángoló tavaszi útját járva, árnyékot vetett már a tisztásra, hol színes forgatagban járta a Tölgy a Fűzzel, azaz KöviJancsi Vízi Marissal, "sose halunk meg!" rikkantással, ami szintén erős túlzásnak, de teljesen érthető túlzásnak nevezhető. Némelyek azonban gyöngyvirágot mentek szedni, és találtak is - ámbár visszatérve nem volt gyöngyvirág a kezekben, tehát elveszett valahol... Ez előfordul.Később felvillantak a tüzek a földön és csillagok az égen, és -jaj, de kár! - hazafelé ballagott a muzsikaszó.Reggel már csak a hamurakások józan szürkesége emlékeztetett a dínomdánomra és arra, hogy embernek, fának egy a vége. A nap emésztő lángolással úszott az erdő felett, s a fák lefelé fordították leveleiket, hogy ki ne aszalja belőlük a nedvességet.- Esőt, Május - sóhajtott a rét, a csemeték, a madárporontyok -, esőt, mert elveszünk!- Nem elég ez a sok ronda cserebogár - méltatlankodott a tölgy -, még ez az aszály is!- Meg ez a millió hernyó - siránkozott a galagonya. - Hol vannak a cinkék? Hol vannak a híres féregpusztítók?De a madarak csak ültek, leeresztett szárnnyal, tikkadtan, mert a levegő forró volt, mint egy végtelen kohó, az ég szürke, s a föld cserepes, mint a kemencepad.- Esőt! - lihegett az erdő.De a napok teltek még, mire Május előkerült. Ő se volt már olyan üde, mint régen, de azért ragyogott asszonyos pompájában.- Nem kell mindjárt kétségbeesni - mondta keményen. - Eső kell, hát eső lesz! Más dolgom is van nekem, millió.Estefelé aztán megmozdult a szél, és dél felől ormótlan fellegeket görgetett maga előtt. Zúgni kezdett az erdő, cikázni az ég; meghűsült a levegő, és egy-kétkoppanás után dobolni kezdett az eső a cserépszáraz avaron. Esett, esett az eső,és zúgott a szél. A fák kitárták leveleiket, a füvek nyújtózkodtak, a cserjék szétterpeszkedtek, a gyökerek szürcsölték a nedvességet, és újra rakni kezdték az évgyűrűk karikáját a szálerdőkben és csalitokban is.Reggel felé elállt a szél, szétszakadtak a felhők, párát sóhajtott a cserszagú erdő.- Köszönjük, Május!Csak a vén tölgy hallgatott, elégedetten nézve a vihartól földre pocsékolt cserebogarakat.- Május, Május - szólalt meg később -, hát vakok vagytok? Nem Május ez már, gyerekeim, hanem a szárnynövesztő, gyümölcsérlelő, szénaszárító, ágerősítő, drága örök anya: a Nyár.Elmúlt már a szerelem az erdőn. A méhek irgalmatlan hajszában gyűjtötték a télrevalót, a gyökerek tömték a sejteket, de már fáradtak voltak egy kicsit. A csemetekertekben megkeményedett a növendékek vékony dereka, a lányok markot szedtek valahol lángoló tarlókon, az erdei réteken sarjúból voltak már a petrencék, a költözők fiai magasan szálltak, és dél felé néztek, a fészkek üresek voltak, a pókok hálója poros volt és szakadozott, és senki nem vette észre, hogy az erdők hűsén, kopár domboldalak alkonyán, szürke hajnalok derengésében egy fáradt öregasszony ballag az emlékek gyalogútján, a kifosztott anya, a ráncos arcú, elvénhedt Nyár.De ekkor már pihentek a fák, ködöt szült a völgy, hallgatag lett az erdő, sejtelmesen távoliak a csillagok, s alattuk az úttalan éjszakában tilinkózva hívogatták egymást a délre szálló vándorok. Egy reggelen azután felszólt az öregasszony a tölgyfán bóbiskoló hollónak:- A fiaimat akarom...Néma lett az erdő; még a pókhálón lengő száraz levelek is megálltak. Néma és szomorú, amikor a négy fiú odaállt a halottas ágy mellé. Csak az öregasszony mosolygott - mint az anyák, akik mindhalálig csak jót tettek -, szeme fáradtan csukódott le, és nem is nyílt fel már többé.A fiak csak álltak; messze az öregerdő mélyén koporsót ácsolt a harkály, és lassan megzendülve búcsúzott a nagy halottól az erdő.- Nem nagy örökség - mondta a legidősebb fiú, Szeptember -, de azért vigyázok rá.- Jó - bólintott a másik három, és eltűntek a ködben. Szeptember pedig - mint egy koravén magtáros - köhögős árnyékotés zsugori kamraszagot terjesztve végigsiránkozta az erdőt:- Gyűjtsetek és takarékoskodjatok, vigyázzatok, és mértékletesek legyetek, én

6. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekmár nem adhatok semmit; szegény anyám azért adott, mert volt neki...- Szamár! - reccsent rá a vén holló. - Azért volt neki, mert adott... hogy ilyen derék asszonynak hogy lehet ilyen nyavalyás gyereke... Tedd a dolgod, és eredj!Szeptember tehát tette a dolgát, és - ment. Megfestette kékre a kökényt és pirosra a galagonyát, sírt egy kicsit a gombáknak, erőtlenül levert pár levelet a fákról, dél volt már néha, amikor kibújt a ködpaplan alól, és észre se vette senki, amikor elbujdosott valahova, mert nem volt neki elég szomorú ez a világ.Akkor éjjel egyszerre megváltozott a világ. Éles szél zizegett végig az erdőn, samikor feljött a nap, egy borvörös orrú, vidám vénülő legény lépegetett végig a nyiladékokon.- Le a levelekkel - kurjantott, és megrázta a fákat -, eleget ettetek, ittatok, aludjatok! Majd csinálok én itt rendet! - Megcsipkedte a kökényt; hogy még jobban belekékült, a vadkörtét, hogy még jobban belesárgult, s a galagonyát, hogy még jobban belevörösödött. Szétcsapott a bokrok között, felrúgta a gombákat, aztán vidáman elment a szőlők felé.- Dolgom van. Mire visszajövök, egy szusszanást sem akarok hallani!A kis cinkék ijedten pislogtak utána, a mókusok ásítottak, a méhek mind halkabban zsongtak a kasban; a pókok szélnek eresztették hálóikat, a fák leszórták leveleiket, mert a nedvek megsűrűsödtek már az erekben, a gyökerek nemszívtak már semmit, mert levél nélkül nem kezdhettek semmit, és álomra mocorgottaz egész erdő. Csak a holló nézett a vidám Október után.- Dolga van - hunyorított -, dolga... Iszik! Ha ezt szegény anyja látná, de nem is lesz hosszú életű...Bizony nem is lett, mert egyszer-kétszer végigszáguldott még az erdőn, aztán csak elmaradt. Talán fejbe verték valamelyik szüreti mulatságon, vagy nyakát törte a szőlőhegy mély árkaiban - ki tudná megmondani? Elég az hozzá, egyszer csak szomorú verkliszó hangzott fel az erdőn...- Ki vagy te, és ki a fene bántott? - kérdezte az öreg róka, akinek minden szál szőre felborzolódott a síri muzsikától, de ennek dacára tárgyilagos volt.- November vagyok, és nem bántott senki, de jön a halál, hallod, a halál.- Lehet, hogy a te halálod jön, de ehhez nekünk semmi közünk. Itt nincs halál! Nekem kölykeim vannak, a tölgy lehullatta már a makkot, a fák alszanak, a fészkek álmodnak.- Nem hallod, hogy vágják az erdőt? - szipogott November. - Jaj, jaj, hallod a fejszét, hallod a fűrészt? Halál ez, hallod?...- Hallom - acsarkodott a róka -, és ha még egyszer hozzányúlsz ehhez a ládához, megharapom azt a pipaszár lábad...- Megyek, megyek, nincs nekem elég szomorúságom, de amíg megyek, még muzsikálgatok magamnak... azt hiszitek, jobb jön helyettem?...Egyelőre azonban úgy látszott, nem jön senki, de közben lehullott a hó. És az utolsó fiú mintha csak erre várt volna.Egy reggelen szigorú férfi szállt ki a testes szánból, s amerre ment, csikorgottcsizmája, és a kidöntött fák roppanásával recsegte:- December vagyok! Tudom, mit érek, tudom, mi a dolgom, tudom, meddig élek. Csend - ordított az egyik bokorra, amelyik dideregve mondani akart valamit -, csend! Itt csak én beszélek!- Kár, kár! - siránkoztak a varjak, és éjjel holtan hulltak le a fáról, mert December jeges keze megérintette szívüket.Ekkor már mélyen aludt az erdő, de öregedett a hó, és öregedett December is.Elmúlt már az ő ideje is.Nekidől a vén tölgynek, és elalszik. Az álom végtelen, az álom a valóság.Alszik az erdő, s az Idő égigérő tornyában az órák újra ütni kezdenek.

SzilveszterEz a szilveszteresti meghívás már olyan régi volt, hogy sajnálkozva bár, minden más meghívást lemondtunk. Távoli faluba szólt, túl a barátom faluján, pedig nekem még oda is utaznom kellett. Körülöttem már zsibongva készülődött a város areggelig tartó hejehujára, én pedig kelletlenül ácsorogtam az autóbuszállomáson,felelőtlen fogadkozásokkal keseregve, hogy ilyen meggondolatlan ígéreteket többénem teszek. Hozzá még hideg is volt, és a szél kajánul bújócskázott a hóhalmok között, nem mulasztván el minden fordulónál megcsípni a fülemet.Végre befarolt az autóbusz szintén unottan és ridegen, mintha teljesen fölöslegesnek tartaná ezt a szilveszteri utat, ezt a pár rendetlen embert, akik még ilyenkor se tudnak otthon maradni, vagy utolsó pillanatra hagyják a hazautazást. Egyszóval kedvetlenül indult az egész est, nem is beszélve arról, hogy az autóbuszban mellém telepedett egy kucsmás egyén, aki a társasutazást csak egymás hegyén-hátán tudta elképzelni, lévén az autóbusz majdnem üres.

7. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekMereven kinéztem a fekete ablakon, azaz benéztem a kocsi belsejébe, mert az ablak csak a belső világot ringatta a láthatatlan hómezők között.Az ablak sarkában azonban észrevétlenül nőni kezdett az odatapadt hó. Nini - esik! Később már látni lehetett az ablaknak csapódó hópelyheket, s mire megérkeztünk, olyan hóvihar nyargalt a falu medrében, hogy legszívesebben visszaültem volna az autóbusz enyhe, kivilágított bódéjába. De az autóbusz odapottyantott az útra, és megkönnyebbülve vitte vörös lámpáját odébb.Barátom vidáman fogadott, én pedig meg voltam sértve, mert nem várt az "állomáson", holott azelőtt se várt soha. Ez ilyen ostoba, sértődőseste volt, s ezért elhatároztam, hogy barátomat megbüntetem. Vidám, mint a madár, én meg fölöslegesen keserű leszek, így a jó hírekre egyelőre nincs szüksége; mert pénzt is hoztam neki.- Remélem, ebben az időben nem akarsz elindulni - mérgelődtem kitartóan, de barátom vidáman legyintett:- Ez, fiam, a felsőbb hatalmaktól és a Haza bölcsétől függ.A Haza Bölcse: Deák Ferenc nevű állandó fuvarosunk volt, akit nem ijesztett meg a kis hófúvás. Furfangos és bátor ember volt Deák Ferenc bácsi, aki bátorságát szalmafonatos butykosából táplálta.Most se váratott sokáig magára. Szánkója vidáman csengőzve zökkent meg a ház előtt, bár lovacskái sörényét és farkát zászlóként lebegtette a szél.- Elindulunk, Ferkó bácsi?- Mihelyt fölültek, azonnal, rögvest.Hát elindultunk, bár nem látszott egy lélek sehol a faluban se, nemhogy a mezőkön. A szél süvöltve nyargalt az éjszakában, s a hó ostorként vágott arcunkba. Látni nem lehetett semmit.- Nem tévedtünk el, Ferkó bácsi?- Tudják a lovak az utat.Majd szétvetett a méreg. Barátom bóbiskolt, én fáztam, fülem, orrom mintha már nem is az enyém lett volna. Megyünk vakon ebben az ismeretlenségben, de - a lovak tudják az utat... Hogy nem süllyed el alattunk a föld...De nem süllyedt el, legalábbis egyelőre nem. Később azonban helyzetem kényelmetlenné vált, a kas erősen balra dőlt. Barátom kimagaslott mellettem, én pedig egyre mélyebbre kerültem.- Hallod-e, meg van kötve ez az üléskas?- Miért lenne megkötve? Ámbár én is érzek valamit... - mondta barátom -, tán beszakadt a feneke.Deák Ferenc ekkor hátrafordult:- Alighanem az eplény törött el, ámbár törött volna már régen... de gondoltam, kitart.Nem tartott ki.- A Rézinél megállunk, és megigazítom, addig csak maradjanak nyugodtan - mondta Deák Ferenc, és én fél óráig moccanni sem mertem, mert az üléskas már a havat kotorta, és a szántalpak támasz nélkül csúszkáltak a hóban.Rézinél tehát megálltunk. Valamikor híres csárda volt ez, két falu között az út mellett, de akkor már csak a vásárosok pihentek meg benne és magunkfajta hajótöröttek. A kellemes meleg szinte megölelt bennünket. Rézi fehér kötényt kötött, és felsrófolta a fél lángon égő lámpát.- Forralt bort? - nézett ránk szakértően.- Fél litert - mondta barátom bágyadtan, s amikor az asszony kiment, hozzátette:- Nincs nálam pénz. Nálad van?- Nincs! S ami van, az nem az enyém.- Baj. Kiég a szemem, ha az öreg Ferkó bejön, és meglátja a fél litert. Három embernek... Hát kié a pénz, ami nálad van?- Egy barátomé.- Hm... jó barátod? Ne haragudj, nem akarok magándolgaidba avatkozni.- Persze hogy jó barátom.- Na látod, én most várok valami kis pénzt. Kölcsönvesszük, és kész. Ha jó barátod az illető, belátja...Elővettem a pénzt, s barátom szeme felcsillant:- Fele is elég. Felével te gazdálkodsz, felével én.- Itt van az egész, de tied a felelősség.- Kérlek, úgyis a vendégem vagy. Éjfélre azért odaérünk. Ekkor jött be a Haza Bölcse.- Mondtam, hogy az eplény törött el, ugye? A lovakat bekötöttem az istállóba, amíg fölengesztelem a kezem, aztán megcsinálom a szánkót, és mehetünk. Az istállóban cigányok vannak - tette azután hozzá -, mondják szegények, hogy nem hívják őket...A cigányok azonban nem maradtak az istállóban. Bejött egy, azután még egy. Ez az

8. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekutóbbi aztán kiment, és bejött kettő. Csodálatosan és simán szaporodtak. De nem vettük őket észre. Mi utasok vagyunk, és már megyünk is. Vak is látja, ámbár Deák Ferenc úgy ült a széken, mint akinek szénája és szánkója rendben van. Barátom már harmadszor ment ki a konyhába, hogy a forralt bor mennyiségére és minőségére újabb utasításokat adjon. Amikor visszajött, úgy nézett a cigányokra,mintha valami csodálatos és feltűnő jelenséget látna, aztán megróvóan azt mondta:- Szerszám nélkül?A lámpa világossága ekkor csodálatosan elhalványodott a cigányok arcának ragyogása mellett. Eltűntek, és pillanatok alatt megjelentek, s a hangolás melegpendülései megcsókolták a falakat, végigtáncoltak a törött lábú székek között, és megsimogatták a szívünket. Deák Ferenc nyugodalmas mozdulattal - végre - letette a kucsmáját, én is belekönyököltem az asztalba s a szilveszteri éjszakába, amely most már el van rendezve. A hegedűk pedig siránkozva és boldogan sóhajtottak fel:"Befújta az utat a hó..."Reggelre elállt a szél. A hómezőkön új esztendő napsugara ragyogott, a lovacskákvidáman kocogtak hazafelé, és Deák Ferenc kucsmája úgy a tarkójára volt lökve, hogy csak a csoda tartotta.- Az Isten áldja meg hitelezőnket - mondta barátom -, most már talán elárulhatod, kié volt tulajdonképpen az a pénz.- A tied... édesanyád küldte - mondtam csendesen.

Szilveszteri éjfélAz alkonyat rányomta arcát az ablakra, s ettől csillogó lett a tűz szeme, mely leselkedve nézett a szobába, mit csinál az öregember.A sarkok zugaiban megpattantak néha öreg bútorok, mert azt hitték, már éjszaka van.Az erdő felett alacsonyan jártak a felhők; a padláson egér után dobbant a macska, s az óra csendesen méricskélte a csendet.Az öregember nyakába akasztotta a puskát, tarisznyát, és kiállt az ajtóba. Tűnődött egy kicsit, várt, mert azt hitte, eljön talán valaki a régiek közül. Denem jött senki.Neki kell a faluba menni, ha Szilveszter este nem akar egyedül maradni. Egyedül az évekkel, melyek elmentek, és egyedül az emlékekkel, melyek ködösek voltak márés távoliak, mert az idő az emlékeket is messze elhordta.Lassan botorkált át a réten. A híd alatt alig csobbant a patak, mintha a nyárrólálmodna, és lépéseire úgy dobogott a híd alja, mintha öreg pince fölött járna, melyből elfogyott a bor, elfogyott minden...A csalitos szélén fenyőrigók rebbentek föl, s odaszálltak az öreg nyárfára, hol tavasszal a másik rigó szokott énekelni. Ám ezek nem énekeltek. Összehúzták magukat, és várták az éjszakát.A rudas erdőben egy róka sompolygott a havon. Ez egy kis izgalmat okozott. A puha hóban talán el tudja vágni az útját. Sietve osont, de a róka mind távolabb lett, pedig lassan lépegetett, és néha meg is állt. Aztán eltűnt.Furcsa - gondolta -, milyen gyorsan járnak most a rókák.Mire a szálasba ért, eltisztultak a felhők, de az eget látni mégsem lehetett, mert különös borulat úszott az erdő felett, és csak egy kis sárga derengés mutatta, merre jár a hold. , A szálas erdő hosszú nyiladékán megállt, ezt az erdőt ő ültette. Mikor is? Hetvenben? Nem. Hetvenhétben. Úgy érzi, tegnapelőtt. Nem. Tegnap. Mindegy! Ő látta, mikor a sudár fák ölbeli kis csemeték voltak; felfért pár kocsira az egész erdő. És most hatalmasak, erősek, titokzatosak. Gyökereik a föld szívét tapogatják, koronájuk pedig messze lát. Messzebb, mint az ember. Nyáron csend van alattuk, mint a dómban, és tudják-e vajon, hogy jövőre eldőlnek a pillérek, mert rájuk kerül a sor - a fejsze?A nyiladék hosszú volt, végét nem is lehetett látni.Megfáradt az öregember. Gondolta, leskelődik egy kicsit. Székét egy mohás fa mellé szúrta, hátát a fának vetette és várt.Megkereste az ókuláját, de el is tette, mert - csodálatos! - ma ókula nélkül jobban látott. És csak nem akart sötétedni, pedig az idő már estére járt. A holdderengése erősebb lett, szinte leszállt a fák közé, és a halk neszeket a földre nyomta.Mert valami halk, surranó zaj indult el jobbról is, balról is. Nem volt nagyobb,mint amikor száraz levél szállong az erdőn, de hallani jól lehetett.Először egy-két madár suhant el mellette, mintha sietnének. Aztán hangosabban pattant az ág, suhogtak a szárnyak, és a nyiladék két oldalán titokzatos élet indult el.Jobbról - a háta mögül - előre reppentek a madarak, balról pedig onnét jöttek.

9. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekCsak a széles csapáson nem mozdult semmi. Fehér vonala a végtelenbe ért, melyen innét mentek, túl pedig jöttek a vadak.Mert most már nemcsak a madarak jártak.Egy csodás szép bak vágtatott el mellette, és szinte a levegőben járt. Olyan ismerős volt ez a bak. Mintha valahol már látta volna. Hosszan nézett utána.Balról egy szarvastehén jött. Utána borja. Ezek már jobban megzörgették a hó alatt az avart. A tehén aggódva állt meg, néha szimatolt. És jöttek-mentek az erdei népek a széles út két oldalán.Az elmenők félelem nélkül és csendesen, mintha csak árnyak lennének, az érkezők bizonytalanul, gyanakodva.Egy bika lépegetett el most mellette, agancsa úszott felette a hold ködös derengésében, de nem állt meg, csak ment, mint akit hívnak.És elosontak mellette a rókák, nyestek, a menyétek. Minden lakója az erdőnek. Mentek, mentek közös sietséggel, némán, egyenesen, mintha örökös csapáson jártakvolna, és jöttek bizonytalanul, tétovázva, dobogva, remegve, és új nyomokat kerestek maguknak.De egymást nem látták, mintha az út két oldala közt iszonyatos tér és elérhetetlen idő lett volna.Az öreg vadász csak nézett. Eres, száraz kezei már eleresztették a puskát, és egymásba kapaszkodtak.Először különös borzongás hidegült vállaira, de aztán megnyugodott. Egy-egy elmenő vadat megismert már, s azokkal, amelyek jöttek, nem törődött.Sziszegő szárnyakkal úszott el mellette egy héja, és az öregember már készülődött. Ezt a héját tavaly lőtte...Összecsukta vadászszékét, kivette a patronokat puskájából, és derűs megbékéléssel világosan megértette, hogy az élet jár körülötte. Jönmegy, mint maga az idő, és el nem múlik soha.Egy róka trappolt el még mellette, és az öregember tudta már, hogy ezután annak a bikának kell jönni, melyet utoljára lőtt életében.Már suhogott mögötte az erdő, és a bika megállt mellette egy pillanatra. Gyönyörű, koronás fejét magasan hordta, és ránézett az öreg vadászra, ki puskáját a nyakába vetette, megnézte még egyszer az erdőt, melyben szép volt az élet, aztán beállt a sorba, melynek nem látszott a vége.Felettük járt a hold, alattuk aludt a föld, és ők mentek, mentek a végtelenből a- végtelenbe.Pedig azon az éjjelen nem mozdult semmi az erdőn. A hold valahol a felhők mögöttjárt, melyek megrázták néha magukat, s ilyenkor hó hullott hegyre-völgyre. A szél tétován bolyongott a sötétben, s nem volt, aki utat mutatott volna neki. Igaz, elvesztek az utak is.A virradatot nem hívta senki, és az éjszaka sem tudta, menjen vagy maradjon. Az órák akadozva mérték az éjszakát, és a fák megborzongtak úgy éjféltájon, mikor abagoly halált kiáltott, és utána akkora lett a csend, mint elfeledett öreg kriptákban, hol nem járt senki, csak az Idő.Az éjszaka igézete alatt meglapultak a faluk. A kutyák a fal mellé húzódtak, és vakkanni sem mertek, mert a titok már a kertek alatt osont, mint régmúlt időkbena farkasok.S ebben a döbbenetes némaságban egyszerre csak megszólalt valahol egy kakas. Keményen, félelem nélkül kiáltotta el az éjfélt, és hangjában benne csengett a virradat és az örök ébredés. Utána rendre a tornyok is elverték a tizenkettőt.Felugrottak a kutyák, elindultak a felhők, és a szél - mintha új parancsokat kapott volna - megrázta a fenyőket. Kiáltott valamit a kéményeknek, körülsusogtaa harangokat, felborzolta a vizeket, és az öreg ház függönyeit meglengette, mintha be akarna menni, mert tudta, hogy ébren vannak.A virrasztók odanéztek.A gyertyák lángja meghajolt, s az árnyékok meglódultak, mintha ringatni akarnák a két örökös ágyat, a koporsót és a bölcsőt.Mert ebben az öreg házban a halálnak s az életnek virrasztottak jótét lelkek, s nem lehetett tudni, a zümmögő ének altatódal-e vagy búcsúzó s iratás.A halott békén feküdt, mint aki elvégezte dolgát ezen a földön, az újszülött pedig egészséges kis öklét összeszorította, mintha rejtegetne valamit.A kakasok azonban sürgették a virradatot.A fenyők kidugták fejüket az éjszakából, kitárult a ház ajtaja, és elindult a menet a széles úton, melyet tisztára söpört a hó.Elindult a virágos keresztelőpárna, és elindult az avarszínű szemfödő. Az öreg halott leszállt a sírba, mely meleg volt és áldott, mint a földdé vált bölcső, az újszülöttet pedig megkeresztelték a vízzel, mely tisztán buggyant elő a földből, mint az élet.Zengett az ének, lobogtak örökös fények, és beírták a nagy matrikulába az új

10. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekévszámot.Odakünn pedig megnőtt a sírdomb, körülötte kereng a hó, panaszkodik a szél, egy láthatatlan kéz felírja a fejfára lehullott számát az elmúlt esztendőnek.De ekkor már emberek járnak az utakon.

Januári tragédiákMás ilyenkor a hajnal, a nappal, az est és az éjszaka. Nehezen jön fel a nap. Álmosan. Hunyorog az éghatáron - talán ásít is -, és megkezdi útját bágyadtan, álmosan, közönyösen, mintha robotba járna. Talán ha rábíznák: felénk se nézne, mert - és ebben igaza van - mit nézzen rajtunk? Mi van itt látnivaló?Olyan a föld itt errefelénk, mint az üres kert, melyben nincs más, csak káposztatorzsa, erőszakos kórószár és ijedt ribizlibokor, mely vessző karjaival úgy suttyogat a szélben, mintha sohase dongtak volna körülötte méhek, és aljukban sose kéklett volna ibolya.Unatkozik hát az öreg nap, és valósággal ácsorog. Délfelé egy-két melegebb pillantást vet a bokrok alatt kapargáló foglyokra, barázdába lapult nyulacskára,de aztán csak elfordul nyugat felé, és párás lesz egyszerre a patakok völgye, hol vadkacsák bukdácsolnak, isten tudja, mire halászva a jeges vízben, melyben még a homokszemet is meg lehet olvasni.Délután egyszerre megváltozik napuram magatartása. Mintha valami sürgős dolog jutott volna eszébe: nekiindul a nyugati égnek. Egy kis fényt ken a kószáló felhőkre, hogy világítsanak, ha éppen kedvük tartja, aztán alámerül, vörös képével kajánul vigyorogva, mintha azt mondaná a holdnak, mely ekkor tűnik fel gyatra lámpájával: - Szórakozzék, kolléga úr! Magának úgyis nagy ambíciói vannak.De ekkor már este van. Didergő, téli este, melyben fázik az egész téli világ. Fáznak az erdők, a mezők, a vadak, a patak, az utak, és fázik Kalányos Jóska is,kétágú, nadrághoz címzett ruhadarabjában, mert most trappol éppen hazafelé az öreg fejszével, melynek egészségügyi sétája mára véget ért. Úgy Jóska, mint az öreg szerszám jó színben vannak, és cigánybőr ide, cigánybőr oda, Jóska orra olyan pirókot fogott, hogy majd elrepül.Fázik a hold, hunyorognak a csillagok, és valószínű, hadonásznak fényes karjaikkal, csak hát azt nem lehet innét alulról látni.Fáznak a verebek a szalmakazlak oldalában, zsúptetők zugaiban és csendes szénapajtákban, melyeknek résein beszivárog a holdsugár, és megvonalazza a jószagú szénát, mely zizegve suttog ilyenkor, és millió karjával magához szorítja a meleget, melyet még a nyár ragyogásában tett el ínséges napokra.A szénában hát - meleg van. Szívesen elbújnak itt didergő sármányok és bohém mezei verebek, de jól tudják, hogy a szénában nemcsak meleg lakik, hanem a halális, a surranó halál: a Görény család.Tavaly ugyan még csak ketten voltak, de az öreg pajtát nem zavarta senki, s így a családalapításnak nem volt semmi akadálya.Haj! Szép idők voltak ezek!Későn jött a tavasz, és még jégcsapok lógtak az ereszről, amikor a görényszerelem már javában virágzott. Amikor pedig mindenféle bolond virágillatok kószáltak az éjszakában, megszülettek a csemeték. Hárman. A mama ésaz erőteljes újszülöttek a körülményekhez képest - jól érezték magukat... Az újságok ugyan nem írtak erről, sőt még a pajta tulajdonosa sem tudott róluk, mert ha tudott volna, bizonyára széthányja a görénytanyát. A boldog szülők azonban úsztak a boldogságban és a - vérben. A fiatalok pedig nőttek erősen.Közben a pajtába újra szénát hordtak, és a maradék régit nem bántották. A nagy jövés-menés megijesztette a görényfamíliát, de amikor a takarószéna vastagodott felettük, érezték, hogy a veszedelem elmúlt. Ekkor már a fiak is mozogtak a fészek körül. Ősi, vérkereső ösztönök lobogtak bennük, és szemükben zölden csillogott a halál mécse.A pajta zugaiban megremegtek a fészkek, amikor zizegni kezdett a széna, és fekete árnyak kígyóztak, szaglálódva az éjszakában.A fészkek ugyan magasan voltak, hova nehezen jutott volna fel a görény, de a gyilkos vágyak ott cikáztak a levegőben, és a kismadarak ezt megérezték.- Ne üljetek a fészek szélére - csipogott alkony felé a bölcs öreg veréb -, mertha kiestek, elpusztultok, mi pedig szomorúak leszünk...A kis sárga torkú verébfiak ilyenkor komolyan pislogtak, és úgy tettek, mintha apjukat megértették volna.Egy éjjel aztán megtörtént a baj. A fiak addig fészkelődtek, míg a legkisebbet kiszorították a fészekből. A kis veréb ijedten kapta szét szárnyait - mint a nagyoktól látta -, de nem fogták azok a levegőt, és lekarikázott a szénára.A fészekben szomorú csend lett, de lent a görénytanyán ébren figyelt fel az egyik görénycsemete. A szülők zsákmány után jártak, a testvérek lustán pihentek;

11. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekcsak ez az egy hallotta meg a puha ütődést, amint a kis veréb leesett a szénára.A kis görény kiosont, és szeme kegyetlenül tapadt a veréb homályos alakjára. Alig zizzent a széna, és a halk cuppanás, melyet a kis veréb búcsúzóul küldött afészekbe, csak annyi volt, amikor egy tű eltörik.Csend lett, és a fiatal görény ínyén szétfutott a vér. Aztán csak tollak maradtak a szénán.Hajnaltájon, amikor az öregek hazajöttek, megtalálták a szétszórt tollakat.- Idegen járt itt? - szaglálódott a nőstény, és letette a tojást, amelyet fiainak hozott.- Még csak az kellene! - sziszegett a hím, körülszaglászta a tollakat, és vidáman elhúzta a száját.- Valamelyik gyerek volt. Hja, eljár az idő!...És ettől kezdve a fiak is szabadon vadászhattak. Először csak szülői felügyelet alatt, később egyedül is, de akkor már kemény, őszi hujjanásokkal járt a szél.- Ismerjétek meg a réseket, melyeken át szabad csúszni. Ismerjétek meg a zsákmányt, melyhez nem szabad nyúlni, mert az ember foga van benne, és összemorzsol benneteket. Tartsátok be az utat, melyen egyszer jártatok, és mindig azon térjetek vissza - oktatták a fiakat. - Ha nem ismertek valamit, ne nyúljatok hozzá, mert az mind az ember karma, ki nappal is dobog körülöttünk otromba két lábával, és olyan hangja van, mint a kutyának, aki éjjel telelármázza a sötétséget.A fiak hát féltek az embertől, megtartották a régi utakat, megismerték a kerítések réseit, hasadásait, és vámszedői lettek az egész falunak.Nyitva felejtett tyúkól, kint hagyott csirke, földön háló madár, kósza tyúkok elpotyogtatott tojásai, mind dézsmára kerültek, és az emberek reggel oldalba rúgták a kutyát, mely nem őrködött eléggé, és káromkodva mondták:- Tenni kellene valamit!Ilyenkor azonban a görénycsalád édesen aludt, és mit sem tudott az emberek bosszútervéről....Akkor is csak úgy jött az éjszaka, mint máskor. A hold még nem kelt fel, a kutyák az utcán marakodtak, és a szérűk fölött lecsapódott a kihűlt füst, amikora görények zsákmány után indultak.- Először a szemetek járjon, és csak azután a fogatok - intették az öregek a fiatalokat, és elsurrantak külön utakon.Utánuk elosont a legerősebb fiú, ki a kisverebet megölte. Ez volt a legbátrabb. Gyors volt és okos, mint az öregek. Először tojás után nézett. Ez volt a csemegéje, és az egyik udvarban valami rendetlen tyúk majdnem naponta elhagyott egy-egy tojást. Ma is. Ott fehérlett egy tojás a kerítés hasadéka előtt, és már boldogan közeledett feléje, amikor valami nyers szimat vágott az orrába. A hidegvas és az ember összekeveredett szaga. Megtorpant. Hallgatózott. Semmi gyanús zörej, csak ez a gyanús szag..., ez a szag, és a tojás ingerlően világított. Körüljárta... A tojás körül falevelek hevertek, és azok között puhán, ingerlően nevetett a tojás. Kívül kemény és fehér, de belül lágy, édes... Nem. Nem lehet baj. Az ember fogát nem látta sehol, és már a szaga is elmosódott. Lába alig érte a földet, odahajolt, és amikor megérintette a tojást, egyszerre vége lett körülötte mindennek.A csapda két karja összevágódott, és a kis görény lábai megvonaglottak, mintha futni akarna. Hang már nem jött ki a torkán. Így találták meg reggel, és az ember mérgesen nevetett:- Likra jöttél, kutya? - és a csapdát újra felállította.A testvérek erről mit sem tudtak, és külön-külön, más utakon rontották az éjszakát.Az egyik egy patkányt fogott a vízparton, és jóllakott vérével. A patkány éppen átutazóban volt a szomszéd malomba, honnét olyan híreket hoztak, hogy ott igazánélet ám a patkányélet! Kalandkereső fiatal patkány volt, hát leugrott a nagykerékről, és vitette magát a vízzel, mely éppen arra sietett. A malom azonban elég messze volt, és a patkány kiúszott egy helyen a partra, hogy szőréből kirázza a vizet. Itt érte a veszedelem. Javában prüszkölt, és olyan könnyelműen viselkedett, mintha csak patkányok lennének a világon, amikor a görény megrohanta.A patkány azonban nem volt gyáva legény - hiszen kalandkeresni indult a világba -, és gondolkozás nélkül belemart a görény lábába, de ez már nem segített. Tarkójában összecsukódtak az ellenség fogai, és érezte, hogy fogy, fogyogat belőle az élet. Nyekergett még egy kicsit, azután kinyúlt, és soha el nem érhette a malmot, a patkányálmok öreg, elhagyott malmát.A görény aztán otthagyta áldozatát, melyben még mutatóban sem hagyott egy csepp vért sem, és hazafelé indult.Az egyik udvarban meleg, élő illat csapott az orrába. Jól volt lakva, alig

12. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekszuszogott, de erre a szagra újból fellobbantak benne a vérengző vágyak. "Legalább megölöm" - gondolta, és lelapult, mert már észrevette a csirkét, mely egy ládában üldögélt. A csirke beteg volt, a láda pedig csapda.- úgyis megdöglik - mondta este gazdája -, hátha rámegy a görény -és belekötöztea csapdába.A csirke ijedten pislogott, a görény pedig kéjesen harapott a nyakába, amikor tompa puffanással lecsapódott a láda oldala. A görény forogva kereste a menekülés útját - keserű lett egyszerre a csirkevér -, bent a házban pedig azt mondta az asszony az urának:- Hallja? A csapda...Az embernek nem volt kedve kimenni.- Ha fogott valamit, benne lesz az reggel is...- Hátha kirágja? - piszkálta az asszony.- Nem rágja!- De kirágja!Az embert mintha úgy dobták volna ki az ágyból.- Hát akkor kirágja! A csillagok szakadjanak arra a csapdára..., hanem ha álmodtál, Rozi, olyat mondok, hogy a föcskék is kikőtöznek az eresz alól... - éselballagott a csapda felé.Már messziről megütötte az ijedt görényszag, és egyszerre elpárolgott a mérge.Fölemelte a csapdát, és bevitte a konyhába. Az asszony lámpát gyújtott, és az orrát fintorgatta:-Hú, de büdös!- Nem baj az, Rozi! Azér a pénzér szagúhat az embör... Mert ebben görény van... Hidd be a Sajót!Sajó - mint ítéletvégrehajtó közeg - farkcsóválva ugrott be, és dühösen szaglászta a ládát. Az ember kinyitotta a ládát, és Sajó - ide büdösség, oda büdösség - úgy elkapta a görényt, mint a fecske a legyet.Másnap pedig a görény bőre már fent száradt a padláson. Harmadnap pedig Boros Jóska szép pénzt kapott a bőrért, melynek csak felét vallotta be a feleségének.A harmadik csemetének sem volt szerencséje ezen az éjszakán. Egy tyúkólba surrant be, és jóllakott ugyan a legszebb kakas vérével, de a tyúkólban kacsák is voltak, s akkora lármát csaptak, hogy felébredt a ház.A bejáró nyílást eltorlaszolták, és amikor bevilágítottak a tyúkólba, ott pislogott a görény az egyik sarokban. No, nem sokáig pislogott.Egy hosszú bot suhogott a levegőben, és a görény puha teste összerándult és kinyúlt; békés lett, mintha sose surrant volna, mint a kígyó, a homályos éjszakában.Reggel felé a nőstény görény hiába várta fiait.- Majd megjönnek! - pislogott ura, ám ezt maga sem hitte, és ijedt ürességet érzett maga körül. Keveset aludtak, és a nőstény orra szimatolva járt még álmában is. Másnap éjjel csak a fiakat keresték, és megtalálták a csapdákat. Érzett még rajtuk a fészek szaga, mely kihűlt már a fiak apró szőrszálain.Nincs mit keresni...Egy kutya ballagott szimatolva feléjük, és a két görény szétugrott a sötétben, mint az árnyék. A kutya mérgesen ugatott utánuk még egy darabig, de a két görénymár ekkor a patakparton hallgatódzott. A veszély elmúlt, de a fiak hiányoztak, és a nőstény titkon még hallgatózott. nem surrannak-e ismerős lábak az éjszakában. De csend volt. A patak csobbant néha, csakhogy mondjon valamit.Valahol kukorékolt egy kakas, és a hím elcsúszott abba az irányba. A nőstény egyedül maradt. Éhes volt. A fiakat kereső ösztön vérkereső vággyá vált, és nem tudta, mit keres: fiait-e vagy az élelmet, amely kellett, hogy új fiak születhessenek.A kocsmaudvaron egy kacsa tolla fehérlett. A kacsát kinn felejtették, és most bizalmatlanul pislog a sötétben. Hát erre van is oka. Azt sem tudja mondani: "Sáp", és már elsötétült előtte a világ. Szárnyai ijedten söprik a levegőt, aztán csak remeg, és a görény szürcsöli a vért. Nem törődik most már semmivel. Elfeledte már fiait, elfeledett már mindent, csak az önmagáért való élet és a gyilkolás vágya lobog benne. Pedig a kocsmában mérgesen dörmög a bőgő, vijjog a klarinét, és dobog a föld, mert ugyancsak táncol Boros Jóska. Mulat a pénzen, amit a kis görény bőréből félretett.Élet a hó alattMéteres hó vastag takarója alatt alszik a föld. A havon ujjnyi jégkéreg - a múltkori havas eső maradéka -, és ezen az azóta hullott hó vadul nyargalászik ide-oda, a szél szeszélye szerint.A föld csonttá fagyva, de ebben a fagyos ágyban mit sem tudva hóról, hidegről, háborúról, öntudatlan álomban alszik az élet. Dupla koporsóban. Egyszer magában a magban, egyszer pedig a földben.

13. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekHa aztán eljön a tavasz, felszakad a fagy, omlik a föld, beszivárog a víz és a meleg. Megmozdul a csíra, és a nap felé kinyújtja karját millió élet.Az egyikből virág lesz, a másikból fű, a harmadikból talán bogár, lepke vagy hernyó.Ahol hótakaró nem volt, talán semmi. Talán csak a legerősebbek, a legéletrevalóbbak bírták ki a hideget, a többi az álomból átcsúszott a megsemmisülésbe, de mit jelent a magvak világában, ha ezer elpusztul? Semmit. Millió van helyette. A növény gondoskodik fajának fenntartásáról, és vannak magvak, melyek tíz-huszonöt évig alusznak. (A fáraósírokban talált három-négyezer éves búza csíraképessége persze - a hétfejű sárkánnyal és a terülj asztalkámmal egy rovatba írandó.)Teleket érnek meg és tavaszokat, de nem csíráznak, mert mélyen vannak a földben.Egyszer aztán jön az eke, talán egy ürge, amely lyukat ás magának, és a mag olyan mélységbe kerül, ahol elég a meleg, elég a víz, elég a levegő, és akkor a csíra bölcsőjében egyszerre ringani kezd az élet. Ahogy fogy a meleg, úgy lassula nedvkeringés. Amikor pedig csikorgó csizmájában a tél duhajkodik a domboldalakon, nem talál már mást, mint kórószárakat, fagyos vázakat, mert az élet már régen lent lapul a földben, hallgat, és várja a tavaszt.Van, amelyik gyökérzetben őrzi életét, és van, amelyik a magjában, s van, amelyik - az ember sose tudja - mindkettőben.Csodálatos életet élnek a növények! Azt mondhatnám, hogy jönnek-mennek, tesznek-vesznek, szeretnek, teremnek és elmúlnak, hogy megújuljanak.A reggeli kávé mellett ott fekszik a zsemle. Felvesszük, és vajat kenünk rá, s amikor szétomlik szánkban üde ropogása, gondolunk-e vajon a búza útjára, amíg zsemle vagy kenyér lesz belőle? Alig. Pedig érdemes.Onnét kezdve, amikor a búzának megvetik őszi ágyát. A búzaszem elfekszik benne, és a magtakaró borona három-négy centi földtakarót borít rája. Ez az idő nagyjában szeptemberre esik. Ilyenkor még melegen süt a nap - a búzának elég melegen -, és az eső is elég langyosan áztatja a földet. A búzaszemnek - egyelőre - egy csepp víz is elég. Héja megpuhul, a magban levő keményítőből cukor lesz, mert a csíra, a fejlődő élet - mint afféle gyerek - szereti a cukrot.Az alvó élet tehát elindult, és a búzaszem nem mag már, hanem növény. Mégpedig -akármilyen fiatal is - előrelátó növény. Meggondolt. Nem siet a napvilágra küldött levélkével, hanem először apró gyökeret ereszt, megkapaszkodik a földben, kitapogatja az élelmet, a vizet, a megélhetési viszonyokat, a csírából csak akkor kezd kibújni az első levél. Rettentő erővel igyekszik a föld felé. Haa göröngy állja az útját, elbújik alatta; ha kemény, kérges a föld, repedést keres; ha falevél esett útjába, félretolja. Élni akar!Közben gyökerei megerősödnek, és mire a zöld levélke hónaljából újabb levelek bújnak elő, a mag, a búzaszem már üres, mint a kagylóhéj, mert eddig belőle élt a növényke, mint a gyermek az anyatejen.De a gyökerek már munkában vannak, szőrös tapogatóikkal szívják a földből az élelmet, és a búzát elválasztják, mert az anyának több teje nincs. Álljon meg a maga lábán.Meg is áll! Azaz jobban mondva elfekszik, mert ekkor már október van, talán november, kemény szelek száguldoznak, és a nap sem biztatja növekedésre. Terülj,fiam, bokrosodj, erősödj - küldi az üzenetet langyos sugaraival -, majd tavasszal találkozunk.A búza megfogadja a tanácsot. Nem kapaszkodik az ég felé, hanem leborul a földre, és várja a tavaszt. De még közben van a tél, a nagy vizsga. A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.A búza egyszer csak csodálkozva látja, hogy holmi fehérség hull a levegőből. Brrr, de hideg eleinte, de aztán már nem is olyan dermesztő. Mire tenyérnyi vastag lesz, szinte meleg van alatta. Olyan, mint a puha takaró, és a búza elálmosodik.Leesett az első hó. Alatta pedig alusznak a vetések. Életük meglassul, enni nemigen kívánnak, csak bóbiskolnak, és álmodoznak a tavaszról. A napsugár átszűrődik a havon, s a vetések lustálkodnak.Ha nem jön hó, baj, baj, de azért ki lehet bírni. A magyar búza húsz fok hidegnél még nem esik kétségbe, ha nincs rajta hótakaró, de ha megszorítják, méghuszonöt fokot is elvisel. Csak legyen rá elkészülve, és ne jöjjön utána hirtelen a - meleg. A hőfok váratlan ugrándozását nem bírja el, és éppen úgy elpusztulna, mint az az ember, akit a siófoki strandon fürdőruhában érne a tél, vagy kánikulában szőrcsizmában, farkasbundában járna, és a budai kiskocsma "jól fűtött" szeparéjában gyömbéres forralt bort inna olvasatlan poharakkal.Az idő azonban még a tél kedvéért sem áll meg, és a nap február vége táján

14. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekrendszerint elsepri a havat, és kitakarja a határt az érkező tavasz fogadására.Ez idő tájban néha aztán éles viták vannak a tél és a tavasz között. A tavasz itt van már, de a tél még nem akar menni. A nap a tavasznak ad igazat, a hold a télnek, a vége az, hogy nappal a tavasz az úr, éjjel pedig a tél. Ennek a villongásnak pedig a búza issza meg a levét. Miért? Azért, mert nappal meleg van, és a föld felületének három-négy centiméteres felső kérge átmelegszik, sáros lesz a kiolvadt fagytól, és szétlapul, éjjel pedig újra megfagy, és ezt a kétujjnyi vastag kérget a hideg összehúzza, valósággal felemeli, s a szegény búza hiába jajgat, hogy - az istenért! -ne emlegessenek engem a gyökerem nélkül!Márpedig ez történik. A fagynak és elolvadásnak játéka csak a gyökerek feléig terjed. A gyökér bele van ágyazva az alsó rétegbe, de csak a felső emelkedik, ésa gyökér - mit tehetne? - elszakad. Ha sokáig vitázik a tavasz a téllel: a búza elpusztul.Szerencsére nem minden évben folyik ez a kártékony játék, és akkor sem sokáig. De különben is ott van a gazda, aki idejében észreveszi, hogy a búza szomorkodnikezd. Megvakarja a fejét, tömör stílusban véleményt mond a bolond időről, és másnap már - ha felszáradt a föld -hengerek járják a vetést, és a búzát egyszerűen visszanyomják a helyére. Az elszakadt gyökerek helyett újak nőnek, ésa búza túl van a télen.Néha azonban, ha sok a hó, és lassú olvadásban összetömődik, fojtogatni kezdi a búzát. Ez a fojtogatás aztán veszedelmes lesz akkor, ha az olvadó hó tetején jégkéreg képződik, s ez a kéreg már rajta fekszik a búzán. A búzának éppen úgy kell a levegő, mint az embernek, és ha nem kap, éppen úgy elpusztul, mint az ember. Ami a jég alatt volt, azt már elhasználta, és a jég friss levegőt nem enged keresztül magán. Olyan, mint az üveg. Átlátszó, merev és törik. Még ez a szerencse, mert a gazda megint csak megvakarja a fejét, és másnap már megkondul a vezérürü kolompja, és a birkafalka bégetve tolong a jégre. Elöl a juhász, a fővezér, utána a vezérürü, az alvezér, hátul a puli, a kapitány, tehát akárhogy is vág a jég, a szegény birkának menni kell. Egyet-kettőt fordulnak, a jég apróra van törve, át van lyuggatva, és a búza teleszívja levéltüdejét levegővel.Ezután már aztán igazán jöhet a tavasz. Jön is. A búza most már felemeli leveleit, és szárba indul. Siet a nap felé. Elrejti a pacsirta fészkét, susogni kezd, lágyan hullámzik, és az örök anyaság ringatásával dajkálja a kalászokat.De hol van már ekkor a tavasz?A búzamezőket már a nyár tartja kötényében, a kalászoknak férfias bajusza nőtt, és nem félnek már a kaszától, mert polyvatenyerükben hússzorosan megérett már jövendő életük.De ez még messze van! Ma még hó és jég alatt alusznak a csírák. Fölöttük szilaj szélnótára kopogózik a tél, és a millió csíra névtelen álmában ott szunnyad a vágy, az élet, a - Kenyér.Azért ha puha kenyeret törsz, vagy zsemlét ropogtatsz - még ha nem is jut rá vaj-, gondolj a búzára, a hó alatt alvó kenyeredre - szeretettel.

A három uhuA Szamos partján álltunk akkor, és egy kis csendesség állt közénk, mert a folyó elhordta gondolatainkat. A vízen felhők árnyéka úszott keresztül, s a felhők Bihar felől jöttek. A víz mondott talán valamit a felhőknek - mert halkan csobogott a fordulóknál -, de mi ezt nem értettük.Nem mondtunk semmit, gondoltunk talán, de a nagy víz hűvös tenyerére vette gondolatainkat, s elringott vele, hogy partra tegye őket valahol, ahol hallgatagmagyarok laknak.Aztán elindultunk hazafelé. Balról feltolta magát a hegy, jobbról pedig kísért bennünket a Szamos. A hegyen titkos messzeségekbe hullámzott az erdő, s egy helyen kopasz sziklaoldal szürkült.- Ott fogtuk az uhukat - mondta barátom.- Mind a hármat?- Nem. A két kisebbet. A harmadikat egy gyerek hozta a szomszéd faluból. Ezt majd külön tesszük a ládában, mert összeverekednek. - Így is lett.Búcsúzás előtt beszélgettünk, sűrűn emlegetve egy Muki nevű közös barátunkat, akinek erdömérnöki diplomája van, de hogy miből él, csak a jóisten tudja.Elgondolkozva sóhajtoztunk Muki barátunk sorsa felett, amikor mellénk penderedett egy odavaló "hatósági közeg", és tajtékozva követelt barátomtól valami felvilágosítást. Nyilván hallgatódzott, és félreértett a "Muki" névvel kapcsolatban valamit, mert ez a szó szinte úszott a nyálban. Muki így, Muki úgy...Nem várhattam meg a végét, mert indult vonatom, és a "közeg", aki egyébként olyan volt, mint a búr, a búr a búr kalapban - mert cserkészkalapot, benne félméteres tollat, császárvadász-egyenruhát és sofőrcsizmát viselt -, még mindig

15. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteknem értette meg barátomat, aki elment már az állampolgári türelem legutolsó határáig. Láthatólag azon gondolkozott, hogy a vonat alá fekszik, vagy felrúgja a hatóság képviselőjét, ami nem lett volna különösebb dicsőség, mert a sofőrcsizmákban pipaszárlábak lötyögtek, és egy megfontoltabb csárdás minden bizonnyal "erős felindulásban elkövetett emberölést" jelentett volna. Amikor eltűntek szemem elől, barátom még mindig magyarázott...Ezek után egyedül maradtam a baglyokkal. Ők ugyan a kalauzkocsiban utaztak előkelő hivatalos személyek társaságában, de mégiscsak őket éreztem egyedül hozzám tartozóknak. Amikor a határállomáson a raktárban megnéztem három madaram,egy ember ült mellettük csendesen pipázva.- Nincs semmi bajuk? - kérdeztem.- Úgy látszik... - És ujját bedugta a nyíláson.- Vigyázzon! Nem félti a kezét?- Félti a rosseb!Jobban megnéztem az emberem. Olyan jó, hazai arca volt, és a rossebet is tökéletes hangsúllyal mondta.- Hallja! Nem somogyi maga? Erre nagyot nézett.- Talán az úr is?... - S ekkor éreztem már, hogy madaraim baj nélkül jönnek át ahatáron.Emberem megmondott mindent, hogy kivel kell "értelmesen" beszélnem, és én olyan biztonsággal mozogtam a vasutas és vámos hatóságoknál, mint egy bennfentes valutás. Eredmény: hogy bár a motoros vonatba a láda nem fért bele, felkötözték az ütközőre, és így érkeztünk meg a magyar vasutasok sűrű fejcsóválása közepette.Hazaérve az egy fészekből valókból az egyik hamarosan elpusztult; ennek párját, a hímet megtartottam, míg az egyes nőstényt kiadtam az erdőőrnek, hogy szórakozzék vele. Nem volt barátságos állat.Az én madaram már két hét múlva magától belement a szállítókosárba, míg az övét minden alkalommal közelharc árán lehetett csak betuszkolni. A vége az lett, hogyegy óvatlan pillanatban elkapta az erdőőr kezét, és csak hosszas kórházi kezeléssel tudták nemcsak egész karját, de magát az embert is megmenteni.De vadászni sem lehetett vele úgy, mint az enyémmel. Ereje tudatában a varjakat észre sem vette, az ölyvekre éppen csak hogy felpislogott, és általában olyan gőggel fitymálta a körülötte károgó-vijjogó gyülekezetet, mintha azok a világon sem lettek volna. Kőszáli sast vagy saskeselyűt legnagyobb sajnálatomra nem szállíthattam neki...Az én kis hímem pedig virgonc és kedves volt, mint a cinege márciusban. Jelzett ez mindent! A gébicstől a repülőgépig. Egyszer a kanász pumija vetődött el felénk. A baglyot csak egész közelről vette észre, amikor az ráfújt, és a kutya talán még ma is szalad. Egyszer meg egy repülőgép berregett el felettünk, s az én baglyom szabályosan felfújta magát, jelezte a "nagy madarat", de azért aggodalmasan bepislogott hozzám a kunyhóba, hogy helyemen vagyok-e, és most tartsunk össze, mert ebből alighanem valami nagy disznóság lesz.Hát össze is tartottunk. Ősszel egeret, nyáron ürgét evett, sőt még békát is szállítottam neki, de - bár nagy érdeklődéssel nézte az ugrándozó dalnokokat - nem nyúlt hozzájuk. Ebből gondolom, hogy a szabadon élő uhu is csak szorultságában fogja meg a békát.A verebet kézből vette el, óvatosan, és általában nagyon meg voltunk egymással elégedve, kivéve a párzási időt, amikor szomorú huhogása úgy szólt be hozzám az ablakon, mint az élő lelkiismeret.Nő kellett volna szegénynek. Egy takaros kis bagoly fehérnép! Úgy éreztem, e nélkül nincs jogom fogságban tartani...Elválasztottam hát nagy ketrecét, és a másik felébe beeresztettük a mord bagolyamazont, hogy egyelőre rácson át ismerkedjenek, mert féltem, hogy ez a nagy nőstény első hisztériájában széttépi baglyomat.Az ismerkedés megtörtént, bár meglehetősen egyoldalú volt. Az én uhum majd kibújt a bőréből. Odaszaladt a rácshoz, huhogott a dámának - nyilván kedves dolgokat mondhatott -, kihúzta magát, és általában úgy viselkedett, mint a szerelmes hím, aki se lát, se hall, és minden ostobaságra képes.Ezzel szemben a bagolynő - ez a gőgös tehén - röviden huhogott valamit, mintha azt mondta volna: "Ugyan, fiam, mit ugrál? Tudja meg, hogy bagolyhercegek törtékössze magukat értem..." - azzal felugrott az ülőkére, és csak néha nézett le a bókokból kifogyhatatlan kis hímre.Amikor már két hete így egymás mellett voltak, elvettem az elválasztórácsot, és seprűvel a kezem ügyében vártam, hogy nem lesz-e baj. De nem lett semmi. A zord nőstényt áttereltem a kis hímhez, és fel is reppent melléje az ülőkére.Közben emberem mohából, sásból elkészítette a fészket, mert feltételeztem, hogy bagolyék mégiscsak összebújnak egy-két fióka erejéig.

16. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekElmúltak az esős napok. A baglyok megvoltak békén, sőt úgy láttam, a hím jó hatással volt a nőstényre, mert nem őrült meg már egészen, ha bementem hozzájuk.De a fészek érintetlen maradt. Szidtam a nőstényt, mint a bokrot, de ez sem keltette fel érzéseit. Tán Parádra kellett volna küldenem?...Közben a hím is belefáradt a meddő próbálkozásba, és a végén úgy ültek már a közös ülőkén, mint tízéves házasok. De ez még nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy egyik reggel emberem feldúlt arccal jelenti:- Baj van... - És vár, hogy az összes lehetőségek végigboronáljanak idegeimen.-Nyögje márki!- Megölte a baglyunkat, a mi baglyunkat ez a másik!Odamegyek a ketrechez. A polcon ül ez a bestia, ez a szuverén nőstény, és látszólag észre se vesz bennünket; a földön pedig egy szürkevarjú mellett széttépve az én drága kis baglyom. Nézem véres mellét, félig leszakított fejét, és azon gondolkozom, agyonütöm a másikat.Az pedig csak ül a sarokban, megvetve az egész világot, mintha azt mondaná:- Minek ebből olyan nagy dolgot csinálni? Egy hímmel kevesebb. Untam már. Kivégeztem... Ennyi az egész...

TélutóAblakomban madáretető van. Ide járnak tollas kis barátaim - éhező zsellérei a télnek -, hogy a faggyúmaradékon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig.Reggel arra ébredek, hogy kopogtatják a kemény szalonnabőrt, és estefelé akkor tűnnek el, amikor a téli ködök alól alattomosan elindul felénk az éjszaka.Hogy éjjel hol vannak: nem tudom.Itt a Sas-hegyen sok a feketefenyő, talán ezeknek bozontos hónaljában húzódnak meg, vagy a vadszőlőlugasok szövevényében vagy a padlások zugaiban, ámbár sok itt a ház, amelynek egyáltalán nincs padlása. Teteje sincs, az építőmester valamelyik emelet után megunta a dolgot, laposra kente a cementet, s azt mondta:kész. A padlás ósdi dolog, hol a gyerekek boszorkányok és tündérek után kutatnának, és rosszat álmodnának. Padlás nincs, mese is kevés van, és a cinegékmenjenek aludni, ahova akarnak.Így aztán nem tudom pontosan, hol alusznak. De ez talán nem is fontos. Reggel itt vannak, én megállok néha írás közben, és gondolatban megsimogatom őket. Sajnos csak gondolatban, mert ha megmozdulok, elrebbennek.De nem mind olyan félénk, van egy kékcinke, ez nem törődik vele, ha járok-kelek a szobában. Azt hiszem, rájött, hogy az a tökmag vagy fagygyú nem magától kerültoda, s az az övék.Néha azonban idegenek jönnek. Ezek aggódva nézik az ablakot, s az etetőben csapdát sejtenek, de az éhség nagy úr. Látják a kis kékcinkét, nem történik semmi baja, közelebb bátorkodnak, azután - egy életem, egy halálom - rácsapnak egy szem tökmagra, és elrepülnek vele.Azelőtt feketerigók is megnézték a kitett eleséget, de a szomszédban, úgy látszik, jobbat kapnak, mert itt hagytak. Nem is bánom. Szeretem a rigót is, de a cinegékkel szemben adósságom van, s most ezt törlesztem.Régi adósság ez nagyon, és bizonyos tökcsapdákkal kapcsolatos, melyekben cinegéket fogott egy gyerek. A cinegék azután rabságba kerültek. Volt olyan, amelyik elpusztult, volt olyan, amelyik kibírta tavaszig... mert ez a gyerek azthitte, a cinkéknek meleg szoba kell, holott szabadság kellett volna.Hát ennek a régi gyereknek emlékadósságait törlesztgetem. Néha azután előkelő idegenek is ide látogatnak. Tegnap egy magtörő szállt le az ablakpárkányra. Okosan körülnézett, félelem nélkül erős csőrébe vette a tökmagot, feltörte, héját kiköpte, mint Deres Péter valamikor, aki barátja volt az előbb említett gyereknek. Péter a tökmagot szája egyik sarkába tette, s a másikon jött ki a héja. Művészet volt ez, erről ne is beszéljünk. Péter azóta elmúlt már régen. Valahol a Doberdón porladozik békességben, de az emlékek - mint a cinkék - ilyenkor idejárnak az ablakomra.Ha az élelem elfogy, újat teszek ki, mert vendéglátásomon csorbának esni nem szabad. A cinkék ide vannak szokva, meghívtam őket, és ebben a hidegben nem lehet senkit bolondítani hiába.Talán három hete lehetett, amikor új kosztos jelentkezett. Valami rebbent az ablakom előtt. Felnéztem, és majdnem elnevettem magam. Egy széncinke lógott a faggyúdarabon, szorgalmasan kopácsolta, és a farka pontosan olyan volt, mint egykérdőjel.Mi van ezen nevetnivaló? - korholtam magam. - Isten tudja, hol kuporgott a dermesztő éjszakában, szűk volt a hely, és elgörbültek a farktollak.És abban a pillanatban ismerősök lettünk. A kis cinkét bemutattam a családnak, és attól kezdve hazaérkezésemkor a szokásos kérdések között az is ott szerepelt,

17. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekhogy itt volt-e a kis ferde farkú...- Itt!- Na, hál' istennek! Lehet tálalni.így ment ez két hétig. A kis cinege egész nap itt repkedett az ablak előtt, és lassan bizonyos jogokat épített ki maga körül. A kékcinkét és egy-két régebbi testvérét nem bántotta, de új tagokat nem engedett be az asztaltársaságba. Felborzolta a tollát, és elhajszolta őket.Farktollai azonban görbébbek voltak, mint valaha. Nőtt a hideg, és szűk hálóhelyén - úgy látszik - még jobban össze kellett húzni magát.Egyszer, amikor a magtörő pinty újra megjelent, és szokott nyugalmával pattogtatni kezdte a tökmagot, az én cinkém még annak is nekiment. A kosorrú, erős madár bambán bámult rá.- Na?! - És kiköpte a tökmagot.Cinkém úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Lehet, hogy azt mondta: "Bocsánat, elnéztem uraságod" - de ezt én nem halottam. Olyan volt ez a jelenet,mint amikor elindul az ember, hogy nyakon vágjon valakit, de mielőtt odaérne, kiderül az illetőről, hogy bokszbajnok...Cinkém rövidesen visszajött, de nem vett tudomást többet a bokszbajnokról.Így múlt ott lassan körülöttünk a tél. Enyhült a hideg, nőtt a hó, és hol napos,hol ködös reggelek virradtak ránk. Egyik reggelen - befelé mentem éppen a városba - egy szürke madár suhant el a fejem felett. Szárnya úgy sziszegett, mint a kegyetlenség, és odavágott lakásom közelébe, a fák közé.Karvaly! - gondoltam, és rosszkedvem volt egész délelőtt. Ismerem a karvalyt. Gyors, irgalmatlan, és a kiéhezett cinegének nincs menekvése.Hazaérve első kérdésem kis cinege barátom volt. Itt volt-e?-Nem láttuk...Délután csak az ablakot lestem. Nem jött. Este rá gondoltam, és éjszaka régi emlékekről álmodtam; egy gyerekről, aki kegyetlen volt, mert nem tudta, mi a kegyetlenség. A kis kékcinke megjött szorgalmasan, de bizony az én kis barátom elmaradt. Nem jött se másnap, se harmadnap.Szomorú voltam. Csak ültem íróasztalomnál, tollam kedvetlenül ténfergett a papíron, és azon gondolkoztam, hogy talán hirdetni kellene valahol: "Elveszett egy ilyen és ilyen cinege. Farktollai nagyon görbék voltak, maga is kopott egy kicsit, de azért igen rendes kis cinege volt. Aki tud róla, értesítsen..."Tudom, hogy bolondnak tartanának, de hát mit meg nem tesz az ember a barátjáért.Elmúlt azóta két hét is. Új hó esett, puha, lucskos, és csak a véletlenen múlott, hogy nem eső lett belőle. Közben egyszer váratlanul kisütött a nap. Az ereszek azonnal megcsordultak, a fák ledobták magukról a havat, és valaki régi-régi kedves hangon bekiáltott az ablakomon:- Kis cipő... kis cipő...Néztem ki a napsugárba, néztem ki az ablakon. A kopasz fák mintha nyújtózkodtak volna, mintha megértették volna, mit kiált az én régi, gyűrött madaram.- Hát visszajöttél, madárka?És boldog voltam, mert megértettem, hogy járhatnak szürke gondkarvalyok ködös reggeleken, a tavasz mégis itt járt valahol a kertek alatt, itt járt valahol a szívünkben.Mert másként - erre gondolni sem lehet - nem kiáltott volna tavaszt az én visszatért kis madaram.

MárciusValamelyik reggel egy darabka papírt találtam asztalomon:"Tegnap este két szalonkátt láttam."Hosszasan néztem az egymásnak eső szarkalábakat, és azt gondoltam, megint elmúltegy év... Tavasz van. Tavaszelő, azaz kos hava. Elkezdtük a vetést, megjöttek a szalonkák: új esztendő kezdődött!Az, hogy vadőrünk a szalonkát két t-vel írta, nem zavarta révedező gondolataimat. Ha mindenféle jelentéktelen szavakra pazarolhatjuk a dupla t-ket,akkor a szalonkától igazán nem sajnálom. Csodálom, hogy Mihály nem hárommal írta!... És nem nagybetűvel... Esetleg piros ceruzával...Estefelé aztán felkapaszkodtam az ígéret hegyére, melyen hűs szél boronálta a kopasz ágakat, és jól körülnéztem idei helyem után.Mert nem mindegy ám az, hogy hol áll az ember! Tavalyi helyem nem is volt szerencsés, de meg azóta nőtt is az erdő.Hosszas tűnődés után azt mondtam: itt! - és letettem puskám, hogy egy-két felesleges ágat levágjak. Nem volt ez túlságosan fontos, de ráértem, s ilyenkor fontoskodik az ember. Meg olyan kertészkedési láz fogja el. Szép simán levágni az ágakat, és formát adni a kis fának, hogy ne szívják holmi kajla ágak...- No, öregem - szóltam a kis fához az operáció után -, most nézd meg magad! - És

18. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekkörüljártam gyönyörködve, miközben egy szalonka az orrom előtt rebbent fel, és elsuhant a barna erdőben...- Ha nem lennél az első - néztem utána, amíg láttam -, most valami csúnyát mondanék. De az első vagy az idén, hát - isten hozott... azaz isten veled!Biztonság okáért azonban marokra fogtam öreg puskámat, és felnéztem az égre, hogy ama bizonyos csillag villog-e már felém, irdatlan messzeségből jelentve az időt, melyben a húzás megkezdődik.Halványan csillogott. Itt van hát az idő! Egy kis szél borzong az erdőn, és a tölgyek vörös levelei remegve suhognak. Valahol egy fácánkakas békétlenkedik, ésa rigók is fuvolázgatnak, mint ezt már annyian és olyan szépen megírták.Nem szeretem, hogy a rigók és sármányok és pintyek esti madaraknak képzelik magukat. Elég hosszú a nap, fütyörésszenek nappal. Fütyörésszenek reggel, mint ahogy az illik, de este, amikor a Vénusz tündöklő zöld szemével lenéz erre a piszkos földre - este hallgassanak!Imádkozzanak és hajcsi! Ilyenkor nem szeretek mást hallani, mint hogy pssz... pssz... kor... korrr... azaz csak szeretném ezeket a dallamtalan hangokat hallani...Erősödik a szél. A tölgy levelei perregve zizegnek, az ég sötétlilára válik, a hold kiflijében Szent Dávid legfeljebb okarinázhatna, mert ugyan hol férne el hegedűjével, és mind több és több csillag nyitja ki szemét a firmamentumon.Egy bőregér libeg el felettem, fölösleges izgalmat okozva, valahol harangoznak: este van.No, még egy cigaretta - gondolom -, és ha az után sem halok semmit, mehetünk.Felvillan a gyufa, és - ó, én balga! - a fénytől félig vakon hibázok el egy hátulról jövő cvikket... Tíz másodperccel előbb vagy utóbb gyújtottam volna rá!... Csak tíz másodperccel!Másnap nem láttam "semmit". Mert ugyebár, az nem számít, ha olyan süldő nyúl ugrik fel az ember mellett, melyet már a kutya alig tudna elcsípni. Ez azokban azergenye időkben született, amikor azt hittem, egy darab nyúlfia sem éri meg a másnapot. S íme! Vidáman dobálja fenekét a kis süldő a gyalogúton, és öreges fortéllyal szinte eltörik, amint beugrik a gazosba.Azt sem lehet "valaminek" mondani, hogy fülel az ember a mátyásmadár perlekedésére, és eláll a bokor mellett, mert sohasem lehet tudni... A mátyás okos madár - ha bennünket figyelmeztet. Ha minket árul el, akkor fecsegő, fészekrabló, disznó stb. Jelen esetben derék, jóravaló Mátyásnak bizonyult (nagyM-mel). Igaz, egy kis cincogással segítettem is a dolgon, mert rókára gyanakodtam.Egy cicus volt. Ártatlan kis cicus, egy, még nála is ártatlanabb békával a szájában. A béka, szegény, brekegve vitorláztatta ösztövér lábait, minden jobb jövő reménye nélkül, magam pedig egy billentéssel eltöröltem az útról a békát, macskát, en block - hogy a kereskedelmi kifejezésekben való jártasságomról tanúságot tegyek...A mátyás (kis m-mel) - mert a mór, ugyebár, már megtette kötelességét - rikkantott egyet, mintha azt mondta volna: "No, ezt kézre adtam" -aztán elszálltmásfelé, amit nagyon okosan tett, mert kisfiamnak mátyásszárnyat ígértem a kalapjába a pótfácánfarok helyett, melyet valami pulyka vallott magáénak még a béke világban...Harmadnap megint semmi. Csend volt még a környéken is. Amikor a tompuló estében messze valahol dörren a puska, felajzódnak a csituló vágyak, remények. Mégiscsakvannak!... De ha ilyen süketen hallgat az este, elfelejtjük, hogy kankalin sárgul az utak mellett, bíbic jajong a tocsogók felett, és szinte az ősz zizeg abarkás ágak között.Sötétben ballagtam hazafelé. A csillagok alatt egy gém kiáltott nagyokat, és a falu végén az egyik "kiskapuban" erőteljes "átkaroló" mozdulatokat figyeltem meg.Nono! Csak tavasz van azért!Egy darabig aztán nem mehettem.Nem fájt a szívem túlságosan, mert nem jelentettek semmit, de nem is értem rá. Vadőrünk azt az érdekes megfigyelést tette, hogy amíg este alig mozdul valami, addig reggel elég tűrhető húzások vannak, ezt a megfigyelést mások is megerősítették. Mi lehet az oka? Talán a száraz erdő? A nappali felmelegedések talán csitítólag hatnak a szalonka szerelmi vágyaira, míg a hűvös, párás éjjel felborzolja a vágyakat?Vagy talán rájött, hogy a reggeli udvarlás sokkal veszélytelenebb szórakozás, mint az esti? Ez sem lehetetlen. Hiszen alig fordul egyet a csalitok felett, márgyilkos csattanások kiáltanak fel hozzá az esti szürkületből, míg - ehhez képest- milyen békések, csendesek a hajnali röpködések...Azt is mondják, hogy a réteken elszórt égerbokrosokban, kis erdőkben sok a

19. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekszalonka. Húzás is van. Ott még nem száradt ki a föld, és ez kell a hosszúcsőrűeknek. Nem győződtem meg erről, de lehet, hogy igaz, sőt. valószínű, hogy a vizenyősebb helyeken többen vannak, mint a zörgő, száraz erdőben.Szalonkám azonban tegnapig nem volt egy darab sem. Tegnap aztán...Szóval tegnap vasárnap volt. Szép, tavaszi vasárnap, amikor a méhek gordonkásabbhangjukat veszik elő, és a faluk harangjai átkiabálnak egymásnak ájtatos üzeneteket.Ballagtam az erdőszélen, és gyönyörködtem a kankalinok átlátszó sárgaságában, mely valószínű a zöldből és fehérből született, amikor felszállt előttem "a madár." Lomhán, alacsonyan. Amikor a lövés elcsattant, sziszegtem egy kicsit, mert egyrészt a szalonka vidáman ment tovább, másrészt a lövés irányában út is van, melyen járhat valaki... és ... szóval szidtam magam; a lövés irányából ekkor hangok hallatszottak...Megdermedtem. Uram, csak most ne hagyj el! Talán éppen a szemébe ment vagy a hasába... hashártyagyulladás... persze több gyermeke van... jaj, jaj! - és már úgy éreztem magam, mintha a bíró előtt állnék: gondatlanságból okozott emberölés... Egy esztendő börtön.Valaki zörgött felém az erdőben. Jaj! Csak a lába legyen, vagy a karjában pár szem sörét...Végre szétnyíltak az ágak, és egy kis ember törtetett felém nagy igyekezettel. Szinte vidáman.- Meg tetszett lőni! - mondta. (Jézus, Mária! - susogtam.)- Hol, mutassa, hol?- Ott, a fenyők alatt, mindjárt hozza a gyerek... Fene hosszú csőre van... Gyeremá, Jancsi!Csodálatosan kisütött a nap. Hát nincs baj! Sőt, még a szalonka is megvan! Megtöröltem a homlokom. (Két pengőt adok Szent Antalnak!)Kibújt aztán Jancsi is a szalonkával. (Itt van, fiam, cukorra!)Az ember még elő akarta részletesen adni az esetet, de már egyedül akartam lenni. Elküldtem hát őket. A szalonka azután aggatóra került. Beletellett fél óra, amíg kihevertem a gondolatot, hogy emberre lőhettem volna.A másodiknál már vigyáztam. Ez is olyan öregesen kelt fel, s amikor az erdő feléfordult, elég magasan is repült, lelőttem. Itt már nem lehetett baj. Boldogan akasztottam a másik mellé. A nagy lövöldözésre előkerült vadőrünk is.- Ez már igen! - mondta. - Ez igen. Már kettő! Hazafelé tetszik menni?- Igen - mondtam -, még itt a széleken megpróbálom.- Tessék ám vigyázni - figyelmeztetett-, gyerekek járnak az erdőn, a kanász is itt legeltet... könnyen megvan a baj.Felmérgedtem:- Ne oktasson engem! Tudja, hogy nem lövöldözök vaktában. Velem ilyesmi nem eshetik meg. Én megnézem, hova lövök, és... nyitva tartom a szememet. - Szóval lekaptam az öreget.Ma pedig viszek neki három pakli dohányt...Hát nincs igazam?Középfinom törököt, mert azt szereti!

TársbérlőkA fiatal vércsepár már március első napjaiban megérkezett. Nászúton voltak, de ők ezt nem tudták, azért normálisan viselkedtek. Végigrepültek a folyóparton, kicsit sivalkodva a belső jó érzéstől - mert szívükben s az egész tájon szétömlött a tavaszi ragyogás -, de egy helyen megálltak a levegőben.- Nini! - mondta a menyecske.A fiatal férj nem szólt semmit, csak lekeringett a vén nyárfára, annak is egy csonka ágára, melyen két fészek volt. Egy nagy és egy kicsi. A nagy, majd kétméteres karimával a törzs mellett, a villában, a kicsi valamivel följebb az ágon.Leült a két kis vércse a kisebbik fészek mellé, és jól megnézték a helyet, a környéket, a vizet, mindent. De valahányszor a nagy fészekre néztek, szemük aggodalmasan hideg lett. Azután felröppentek, vadásztak egy kicsit, és újra visszaszálltak. Ültek, néha egymásra néztek, s belül tanakodtak. Egy napon aztána feleség vijjogott egy nagyot, mintha azt mondta volna:- Egy életem, egy halálom, itt akarok fészkelni, ha az a másik fészek magáé a szakállas saskeselyűé, akkor is - s azzal hozzálátott a kisebbik fészek rendbehozásához, ami nem volt nagy munka. Éppen készen lett az egyszerű kárpitozással, amikor nagy árnyék úszott el felette, de abban a pillanatban megérkezett a férj is. Szinte úgy zuhant a fészek mellé.- Itt vannak! Ezeké a nagyobbik fészek - mondta szeme aggódva, de harciasan villogva egyszerre, a magasból pedig nyugodtan lekeringett két gólyamadár.

20. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekA vércsék felrebbentek, izgatottan visítoztak a fa felett, a gólyák pedig hátrahajtották nyakukat, és kelepeltek két szép verset. A kelepelés száraz, nyári visszhangjára a vércsék elhallgattak. A kelepelésben nemvolt semmi fenyegető, semmi rossz, azért a vércsék leszálltak a fa csúcsára, és nézték a gólyákat. A gólyák erről nem vettek tudomást. Ezek után a vércseasszonyleszállt a fészek mellé.- Az én fészkem! - visította, míg a férj harcias repülőmutatványokat végzett a levegőben.A gólyák odanéztek, s az egyik megvakarta a csőre tövét, mintha azt mondta volna:- Jó, jó, de minek ezért kiabálni? - Azután elfordultak.A vércseasszony ezek után betelepedett a fészekbe, ami - valljuk be -sürgős volt... A férj pedig odaült föléje, egy ággal feljebb, és szemét villogtatta.- Itt vagyok, ne félj...A gólyák oda se néztek, de amikor elrepültek, a férj utánuk loholt, s amikor visszajöttek, jött utánuk, mint a zsandár. De a fészekben ekkor már egy szeplős tojás lapult.Másnap a gólyák is tatarozni kezdték fészküket, és pár nap múlva gólyáné is elhelyezkedett, de szemén látszott, hogy életbevágóan fontos ügyben ténykedik. Ugyanakkor a vércseasszony már a harmadik tojással vajúdott, s amikor férje nagyvijjogással megérkezett, úgy nézett rá, mintha azt mondta volna:- Mit zajongsz itt, nem látod, miben vagyunk?Aztán megszokták a közös lakást. Megszokták, és meg sem látták egymást. Csak amikor a tojások kikeltek, volt még egy kis izgalom, de mivel nem hívták meg egymást komának, ez is elmúlt minden baj nélkül. Egy darabig még őrizgették a fiatalokat, azután erre sem volt semmi szükség.A kisvércsék kiültek a fészek peremére, a kisgólyák pedig csak arra fordították fejüket, és nézték egymást. Azután rám néztek, mert felmásztam hozzájuk; nagyon kíváncsi voltam rájuk és életükre. A vércsefiak ijedten kotródtak a fészek bölcsőjébe, a gólyácskák pedig meglapultak, és úgy pislogtak rám, mintha azt mondták volna:- Huh, de csúnya nagy állat!Megsimogattam őket, és éreztem, hogy lüktet ijedt kis szívük. Egyébként nagy békesség volt a tájon. Szénaillat, csend és béke.

ÁprilisA tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, mely tudvalevőleg egyúttal a Bika hónapja is.Szomszédunkba megjöttek a gólyák. Hárman. A harmadik lehet idegen is, lehet, hogy a tavalyi fiakból való, de a fészek békéjét alaposan megzavarta. Csak azértis odaszállt a régi pár mellé, alig tudták kiebrudalni. Állandóan a kémény körülkeringett, és látható irigységgel szemlélte a másik kettőt, akik hangos kelepeléssel és összebújással igyekeztek bizonyítani, hogy a házibarát intézményét nem hajlandók gólyailag tisztességes állapotnak minősíteni. Ez azonban nem zavarta a házibarát jelöltet. Leszállt a szomszéd kéményre, és várt.Rosszul tette. Mert a "tisztességes" pár erre olyan szerelmes jelenetet rögtönzött, hogy a harmadiknak a könnye csoroghatott belé. El is szállt undorral. Ezt már nem bírta ki. Azóta nem láttam.A régi pár pedig - miután a kisgólyák alapját lerakta - tatarozni kezdte a fészkét. Ezt onnét tudom, hogy bátyám egyik reggel mély meggyőződéssel szidta a gólyák minden le- és felmenő nemzetségét, mert hogy: elviszik egy szálig a fészkünket...Ebből látható, hogy nekünk is van fészkünk, nemcsak a gólyáknak. Ez - hogy úgy mondjam - privát fészek. Építése három éve kezdődött. Mindig szerettem volna udvarom táján gólyafészket, mert részint - szakértők szerint - ilyen házba nem üt a mennykő, részint pedig a gólyafészek a békesség és a konzervatív, csendes jólét jele... Mennykőmentesség és békés jólét - egy gólyafészekért - igazán megéri!Három éve tehát feltettünk egy rossz kocsikereket istállónk ormára,mert a gólyaszakértők szerint nincs az a gólya, amely az ilyen kerék felett elrepüljön komoly fészeképitő szándék nélkül.Nem mondom: meg is nézték a gólyák a kereket, de valami hiányossága lehetett, mert le sem szálltak rá, s így gólya nélkül maradtunk.Alig múlt el a tél, már újabb tanácsaim voltak. A kerékre egy jókora használt kosarat helyeztünk. A kosár birtokáért - szakértők szerint - véres gólyacsatáknak lehetek szemtanúja, mert ilyen fészekért messze földről özönlenek

21. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekpiros lábú gólyavitézek és -asszonyságok...Sajnálom, de semmiféle gólyaháborúról nem számolhatok be. A kereket még csak megnézték, de a kosár felett olyan semmibevevéssel szálltak el, mintha az a világon sem lett volna. Talán azt hitték, nem komoly dolog az egész, a kosarat csak ottfelejtette valaki..., de majd elviszi, ha a szegény gólya belerakta tojásait... De a szegény gólyának is van ám esze, és vigyáz a nemzedékére!...Szerettem volna a kosarat földhöz vágni.Újra eltelt a tél, és a békés, mennykő nélküli jólét kívánása újra felburjánzottbennem, mint az árnyékban a bürök.Ne aprózzuk a dolgot - gondoltam -, és egy olyan gólyafészek került nádas tetejűistállónk ormára, hogy szinte kedvem lett volna beleülni. Alul a kerék, rajta a szétmállott nagy kosár. Ezer ággal és boggal és mindennel, ami egy gólyaotthon kelléke lehet - a fészkek fészke...Titkos gondolatom pedig az volt, hogy a szomszéd gólyái, ha ezt meglátják, egy pillanatig sem tanakodnak, hanem saját öreg tákolmányukat otthagyják, és beköltöznek ebbe a gyönyörűségbe.Velük - természetesen - a jólét stb.A gólyák megérkeztek, és "egyelőre" a régi fészekbe szálltak meg. Másnap messzelátóval figyeltem őket. Látszólag pihentek, de közben sűrűn átpislogtak azúj fészekcsodára. Aha!...Délelőtt már átszálltak, és innét nézték a régi fészküket, mely gyenge dolog volt a miénkhez képest, ezt a vak is láthatta.Délután arra mentem haza, hogy feleségem előadást tartott a gyerekeknek a gólyákról, melyeket "édesapátok átparancsolt"... .Derék asszony! Növeli a tekintélyemet...És ma reggel beütött a mennykő!A gólyák elkezdték bontani a fészket. Nem ám a régit. Fenét! Az újatA fészekremeket. Az enyémet... Szálanként húzogatják ki az alkalmas ágakat, és viszik a szomszédba, régi fészküket kijavítani. Mintha a hajam huzigálták volna.Néztem egy darabig ezt a barbárságot, aztán elkezdtem hessegetni őket. Mégiscsakaljasság! Ha nekik nem kell, hagyják békében. Van még becsületes gólya, aki szívesen eljönne hozzám házi gólyának.A gólyák azonban nem zavartatták magukat. Elrebbentek, de visszajöttek, és az éncsodálatosan szép fészkemből megrakták a magukét.Feleségemnek pedig megmondtam, hogy a gyerekeknek azt kell mondani, hogy a gólyákat "visszaparancsoltam", mert rosszak voltak.Az asszony gúnyosan mosolygott... (Ezt a mosolyt majd a tavaszi kabátvételnél eszébe juttatom!)És most itt állok gólya, fészek és tekintély nélkül.De azért nem haragszom rájuk!Esténként elnézem őket, amint száll a sötétség, és mély árnyékaival jön az éjszaka.Az éjszakában felhők járnak. Túl rajtuk talán pislognak apró csillagok, de olyansötét van, hogy ez nem is bizonyos. Hideg arcával ott ballag talán a hold is, dehalott fénye elfullad a felhők dombján, melyek délről jönnek, és komolyak, mint akiknek küldetése van.Alattuk csend. Csak a patak suttog sietős üzeneteket, de ez a csendhez tartozik.Fekete mezőkön, fekete bokrok közt szalad a patak, és fodrai megcsillannak néha,mint a hajnal ígérete.Mitől csillog a patak? Talán a beleolvadt hó fehérségét hordja? Vagy napsugaras emlékek vernek vissza benne? Mert a fényt ugyan honnét kapná?Mindegy. Az éj fekete országában rohannak apró, csillogó vízfodrok, ide súgnak, oda súgnak, biztatnak, simogatnak, és lágy karjaikban a tavasz világosságának hitét hordják. Tudják, hogy a felhőkön túl csillagok vannak, hold van, nap van, ég van - hát mért ne csillogjanak?A réten álmos feketeség sóhajtozik, alatta, mint játék kráterek, vakondtúrások süppedeznek, melyek alá befolyt a víz, és most összerogynak a kis várak, mert a víz még az ilyen kis dombokat sem szereti. Ne nőjön senki a másik fölé, irigykedik, mert belőle hegyek nem nőhetnek.A szántáson két nyúl ballag. Baktatásukban gond van és elmélyedés. Majdnem összeütköznek, amikor észreveszik egymást. Az idősebb ijedten néz a kisebbre:- Halálra rémítsz... Nem tudsz szólni?A fiatalabb nem tud szólni, annyira megijedt ő is.- Bocsáss meg - suttog végre. - Nagyon elgondolkoztam, de annyi a gond és veszedelem, hogy eszét veszti a szegény nyúl.- Hát ez igaz - nyugszik meg az öreg nyúl -, hogy vagy a fiatalokkal?- Nőnek. Szépek, de a fejem szeretném a fába verni, hogy olyan közel ágyaztam azúthoz... Emberek jönnek-mennek..., már egészen szívbajos vagyok a félelemtől.

22. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekEkkor megsuhogott fölöttük a levegő. A két nyúl lelapult, és eggyé vált a földdel.- Szamarak! - evezett fenn tovább egy bagoly. - Nem titeket kereslek, de ettől asok piszok esőtől elpusztultak az egérkék - és elimbolygott a falu felé, hol a magtárak táján még gond nélkül éltek az egerek.A nyulakba visszatért az élet, és ismét kinőttek a földből.- Hát élet ez? - panaszkodott újra a fiatal. - Csupa rém az egész világ. Ez is csak olyan zsivány, mint a többi...- Azt mondják, nem bánt - vélte az öregebb -, bár nem lehet hinni senkinek...A szántás sarában cuppogva vágtatott feléjük egy nyúl.- Vigyázzatok- szólt rohantában -, róka jár a határban.- A két nyúl elrohant a fészek felé, és dobogó szívvel takarta be a fiatalokat, de ekkor már megeredt az eső.A róka az erdő felől jött, és úgy suhant végig a barázdákon, mint a szél, mely alig érinti a földet. Bundája csapzott volt, orrát verte az eső, és barlangjábancsaládi örömök voltak készülőben. Megrázta magát:- Még csak ez az eső kellett! Se szimat, se nyom, se fene. Hát nem jobb az ilyennyavalyás nyúlnak? Nyakig ül az élelemben, ide harap, oda harap, és megvan. Nem fut előle a lóhere. És még ő panaszkodik... Hopp! Itt nyulak jártak... - és híres orrát rátette a csapára, melyen az előbb a nyulak elloholtak.Az eső szakadt. A róka orra már a földet súrolta, de aztán elveszett aszimat, mert az eső szétverte az otthagyott párákat. Megállt. Leült, és belenézett a feketeségbe, melyből eső született.Butaság itt keresgélni - gondolta, és elvágtatott a falu felé, hol tudott egy tyúkólat, melyen nyitva van az ajtó, bár az udvarban akkora komondor őrködik, mint egy borjú. Veszély, veszély, de a fiatalok maholnap megjönnek. Enni kell sokat addig. Tej kell, erő kell, hogy a nemzedék is erős legyen.A szérűk alatt az esti füst kesernyés szaga lengett még, és csend volt a faluban, mert hajnal felé járt az idő, amikor a kutyák elmondták már egymásnak az összes kutyapletykákat.A róka becsúszott a kerítésen, és orra remegve kapkodta össze a szimatot, melyekhidegek voltak, és hiányzott belőlük a komondor veszedelme. Ez nem rendes dolog!Hol a kutya? Ekkor vékony, sokhangú nyöszörgés ütötte meg a fülét, amitől egyszerre jókedve kerekedett.- Szóval a kutyaasszonyságnak is kicsinyei vannak - mosolygott -, szép dolog, nagy dolog! - és vidáman indult a tyúkól felé, melynek ajtajában kidüllesztett mellel ült a kakas. Aranykarikás szemével vaksin nézett a sötétségbe, honnét a róka sompolygó nesze hallatszott.- Kakatt..., kerr..., jár itt valaki? - és kinyújtotta nyakát, hogy többet lásson.- Szegény átutazó vándor vagyok - mondta a róka, és leemelte a szép kakast nyakánál fogva. A kakas nem kérdezett többet, úgy látszik, nem volt kíváncsi többé a földi dolgokra, a róka pedig kisurrant vele a rét felé, hol ekkor már nehéz ködök jártak, melyek a hajnal érkezését várták.A róka belerohant a ködbe, a pára összefolyt utána, és gomolygott tovább, minthamit sem látott volna.Az erdő fái egyszerre csak felálltak előtte a ködben. A róka letette a kakast, és figyelt, mert az erdő titok még a rókának is, és veszedelmeket rejt néha magában. De csend volt. A fákról lekoppantak a tavalyi levelekre a nehéz esőcseppek, az utakon csak a hajnal sóhajtott. A róka újra elindult a kakassal. Amikor besurrant az erdőbe, valami madár rebbent fel előtte. A róka megtorpant:- Ijesztgetsz, nyavalyás - szuszogta, mert a kakas tollai az orrát csiklandozták, és nehéz volt, mint a só.A fák némán álltak az éjszakában, és ágas ujjaikkal a levegőt tapogatták, hogy kiterjeszthetik-e már levélszárnyaikat, és virágjaikra nem hoz-e bajt a hajnali dér. Mert az idő itt van már. A föld küldi az élet nedveit, és erei duzzadásig tele vannak, de a levegő még hideg, s így gondjai vannak a szegény fának. Merjen-e virágozni? Merjen-e levelezni?A róka nem érzi a fák aggódását. Halkan surran az ismerős csapáson. A nyiladékonmegáll és körülnéz. Bár nem sokat látni, de nem lehet soha tudni..., baj is lehet...Az erdő legsűrűbb részébe ért. Itt már nem siet. A szederindák szövevénye alatt átcsúszik, hogy a hasa a földet éri. Igen, nem sok idő van már a fiak megérkeztéig. Duzzadt csecsbimbói súrolják a hideg, nedves avart, és arra gondol, hogy nemsokára meleg szájacskák tapadnak rá, és ez nagy gond, nagy boldogság lesz.Egy öreg bükk tövében ott ásított a rókavár szája. Sötéten, melegen. Leült a róka. Letette a kakast, és nézte a bejárást. Itthon van az ura? Körülszaglászta

23. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteka bejárást. Igen. A levegőben ismerős, meleg szimat lebegett. Felkapta a kakast,és gond nélkül surrant be a várba.A sötétben ura szemei világítottak.- Már féltettelek - mondta kedveskedve -, ilyen állapotban többet nem engedlek messze. Libák népéből hoztam egyet. Még hozzá sem nyúltam, de látom, te sem jöttél üresen..., ügyes és bátor asszonyka vagy. Szép fiaink lesznek..., de mostegyünk..., egyiket megesszük, a másik itt marad neked, hátha megérkeznek a fiatalok, s akkor élelemnek kell itthon lenni.A barlangban ezután már csak a csontok ropogtak. Azután ez is elhallgatott, és összebújva elaludt a két róka....Künt a nedves szántáson pedig lapultak a nyulak. A portyázó róka réme még ottleselkedett a sötétségben, és nem akart világos lenni. Csak a patak csobogott vidáman, és üzeneteket hozott messze tájakról. Fodrai felcsillantak, és becsukták újra szemüket. Apró hullámai megrázták a téli nádszálakat, melyek búsan álldogáltak forgóikkal.- Mi bajotok? - susogott a patak. - Ébredjetek! Túl a hegyen most születik a fény, és ti kishitűen gubbasztotok. Hát nem érzitek? Jön a fény, a meleg, a Tavasz!Ekkor vált el a dombok éle az égtől. Az ég magas lett egyszerre, mertelszakadt a földtől, ahova az éjszaka feketesége ragasztotta. A dombok gömbölyűek és puhák lettek, mint nagy, lágy kenyerek, tetejükön pedig meleg kezével végigsepert az első napsugár.És erre megmozdult a rét, a nád, az erdő.Az erdőben csattogva szólt egy feketerigó, és fuvolázó, lágy muzsikája belehullta rókavárba, hol békén aludt a két róka, és a nótára álmukban megnyalták szájukat. A szántások felett egy pacsirta dalolt.A barázdákban gondtalan nyúlasszonyságok ballagtak, vagy vitorláztatták füleiket, csak úgy megszokásból, ám az is lehet, hogy morzejeleket válthattak egymással, és a tavalyi nádszálak is kihúzták magukat a patakban. Kopott zászlójukat odatartották a hajnali szélnek, ki a fodrász i tisztét tölti be az erdő és mező világában - és kacéran néztek a patak tükrébe, amely csupa nevetés volt. Apró hullámgyűrűk is ott karikáztak az öreg nádszál körül, és felszóltak hozzá:- No, öreg, kár volt ugye szomorkodni?- Igaz, igaz - bólogatott a száraz nádszál -, de olyan végtelen volt az éjszaka.Én nem magamat féltem, hiszen tudjátok... - és szemérmesen nézett a hóna alá, hol ekkor született harmatos zölden az első nádlevél.

A nádA tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetettvolna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet.Üres volt ez az öböl, és a víz értelmetlen locsogásán kívül nem hallatszott benne semmi, csak a sirályok vijjogása nyáron, és a jég ropogása télen, amikor ahideg szigorú következetességgel abroncsozta össze a partokat.Így - mondotta, amikor készen lett a mű -, ez csodálatos munka volt, s ez most már így tart örökké!És nem mondott ellent senki, mért hiányzott a nád, aki szelíden ingatta volna bugáját, mellyel nem ütött meg soha senkit, éppen azért gyávának tartották és élhetetlennek. Csak "igen"-t mondott vele és "nem"-et, de ez az igen és ez a nemmegmaradt akkor is, amikor a jeget apróra törte a még szelídebb napsugár és a haragos köveket sima kavicsokká koptatta saját keménységükön a víz.De ebből az öbölből hiányzott a nád.Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partjánkiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. Az öreg vár tudta, hogy mindez nem lenne igaz, de azt is tudta, hogy nem mindig az a szép, ami igaz, és végeredményben ki tudja, hogy mi az igazság.És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de a házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból, arra gondoltak, hogy hitvány náditűz csak, amit mindig etetni kell.De azért nagyon hiányzott.

24. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekA víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. Akis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket, akik megszületnek és meghalnak, anélkül, hogy vért ízlelnének. A hullámok játszani szerettek volna vele, ingatni és rengetni,! hogy megmutassák erejüket; megverni és megcsókolni karcsú derekát, kihajlítani és behajlítani az öreg vár tükrének ablakán, hol valamikor kényes és szomorú várkisasszonyok lengették kendőiket, deelmúltak már régen, és nem maradt meg más belőlük, mint az a szomorú pillantás, amit a távozók után küldtek. Az emberek pedig a fejüket vakarták, és áteveztek atúlsó partra nádért, folyton arra gondolva, hogy milyen jó lenne, ha a nád itt lenne az ő öblükben, melynek tükre csak akkor pattant meg, amikor az öreg Póka aparti halász egyszerűen, tisztességgel, ámbár egy kicsit mérgelődve a hitvány fogás fölött, azt mondta:- Hát, öreg Balaton, nem adhatnál ide egy kis nádast?Igen csendesen mondta ezt az öreg Póka, mégis mindenüvé elhallatszott, de akkor még nem történt semmi. Az öböl továbbra is üres volt, hullámok tovább verték a partot, és a vár üres ablakszemén csak a felhők jártak ki-be, mint elhagyott csárdában szédelgő vándorlegények.- Mit kellene tenni? - kérdezte az öreg rom álmában. - Mit kellene tenni? - kérdezte egy álomvitéztől, aki néha megjelent az éji órában, mert ez a vitéz is róla álmodott és arról a pillantásról, amelyet egy lánytól kapott itt valamikor. -Zörgessetek!... - mondta a vitéz, és mosolygott, mert újra látta a lány szemében a szeretetet, ami belőle megmaradt. - Zörgessetek! Tegyetek végre valamit.Az öreg romnak csak este jutott eszébe az álom, amikor felkelt a hold, és meredtszemével újra végigbogarászta a mohos köveket.- Nincs itt semmi, amit ne láttál volna ezerszer, de mit szólsz ehhez a tanácshoz?A hold titokzatosan mosolygott, mint általában, akik nem tudnak semmit, és a romfeldühödött:- Faljon fel a Hajnal, döglött Palacsinta, én már tudom. A Vitéz azt mondta, hogy zörgessünk, hát majd zörgetünk. Készülj, fiam - nézett az egyik kapuoszlopra, amely egyedül állt, s egyensúlyát már csak az emlékek tartották, ámbár az emberek azt mondták - egy művészettörténész cikket is írt róla -, hogy csodálatos kötőanyagot használtak a régiek. Az oszlopnak ez nem ártott, s a művészettörténésznek használt, bizonyítva: nemcsak az igazság lehet hasznos dolog.- Készülj, fiam! Veled zörgetünk. Dicsőség ér, te leszel az áldozat.- Áldozat?... Mért éppen én? - rendült meg az oszlop. - Én vagyok itt a legértékesebb.- Éppen ezért. Értéktelen áldozattal nem lehet zörgetni.- És rajtam mindenféle írások vannak, s ha legurulok a völgybe, nem jönnek fel többet megfejteni ezeket az írásokat az emberek...- Jó, hogy mondod! Legalább békességben leszünk; nem veszekednek itt rajtad a tudósok, nem becsmérlik egymást, és nem a kisasszony szobájában végzik el a dolgukat. Éppen ott! Na, készülj szépen...- Hát legyen - ingott meg az oszlop, aki engedelmes természetű volt, és alapjában véve unatkozott is egy kicsit -, de nézzetek le hozzám, mert én azért ide tartozom. - Roppant egyet az ötszáz éves habarcs, újra megingott a hatalmas oszlop, aztán nehézkesen dőlni kezdett. A zuhanástól megrendült a föld, és az oszlop maga alá gyűrve bokrokat és fákat, szörnyű dobbanásokkal forgott le a völgybe. A patakparton még egyszer felágaskodott, aztán szétvágta a vizet és iszapot, nagy csattanással elfeküdt az árokban.Még a hold is megállt az égen, és tátott száját a csodálkozástól még nagyobbra nyitotta, mintha azt mondta volna, hogy végre történik valami az előírt keringésben. A holdat ugyanis csak félezer éves mozdulatok érdekelték.Az öreg vár úgy érezte, mintha fél vállát veszítette volna el, de azért nem sajnálta.- A vitéz azt mondta, hogy zörgessünk, hát most zörgettünk, ámbár nem tudom, hogy mi köze van ennek a nagy dörömbölésnek a szelíd és kedves nádhoz?De ezt nem tudta senki sem. Nem tudta a szél se, a part se, a hold se, és a tanácstalan gyapjas felhők se, akik egyébként nem tudnak semmit.- Megmozdultatok és zörgettetek - mondta másnap a vitéz -, most már csak higgyetek, és ne törődjetek a holnappal.

25. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetek- Akkor jó! - mondta álmában a rom, de ezt az álmát teljesen elfeledte, és úgy gondolta, hogy az oszlop zuhanásának mély nyomain majd bokrok nőnek, és egyszer csak erdő lesz körülötte, ami szintén nagyon szép lesz. De hogy nád?...Odalent pedig a patak megtorpant. A roppant kő eltorlaszolta az egész medret, ésa kis hullámok egymást lökdösve tolongtak az oszlop mohás oldalán.- Mi van ott elöl? - locsogott a patak. - Mért nem mentek?- Valami nagy kő - futott vissza egy kis hullám -, zöld moha van az oldalán és mindenféle jelek. Szép kő - suttogta -, a többiek most mosdatják. - És a kis hullám visszaszaladt a kőhöz, mert nem akart kimaradni a játékból.- Jó, jó - mondta a patak, aki nem volt elrontója semmi játéknak -, de mi lesz atöbbiekkel? Itt nem tartogathatlak benneteket. Menjetek át valahogy! - sustorgott, de a komolyabb hullámok is azzal jöttek vissza, hogy ez lehetetlen. Megpróbálnak ugyan mindent, de a kő nagyon magas, és az alja mélyén az iszapban van.- Akkor kimentek a rétre!És a kis hullámok eleinte félénk tapogatódzással, később pedig felszabadult viháncolással kiszaladtak a rétre...- Tó leszünk! - kiáltották a tapasztaltabbak. - Valóságos tó. Ki hitte volna?...Bizony, ezt nem hitte senki.A réten éppen renden feküdt a széna, de reggel már nem feküdt, hanem úszott, és az emberek, akik a kő lezuhanásában amúgy is rossz jelet láttak - kétségbeesetten szaladtak a közbirtokosság elnökéhez, hogy azonnal menjen a városba segítségért.Az elnök azonban meggondolt egyéniség volt. Gondolkozott - ez látszott rajta -, erősen gondolkodott.- Majd magam nézem meg - nyilatkozott végül.- Attól nem lesz kisebb a víz - mondták a békétlenkedők -, menjünk neki ásóval, kapával.- Gyűjjenek a tanácstagok - mondta az elnök, akinek a szénája a pajtában volt már -, aztán majd meglássuk...A fél falu ott volt már a ledőlt kőnél, csendesen, ahogy illik, és helyet adott a hatóságnak.- Ehen - bólintott az elnök -, szép nagy víz...- .. .Nagy víz - visszhangzottak a tanácstagok, akik még nem merték azt mondani, hogy szép, mert a tömeg hangulata úgy függött felettük, mint egy másik nagy kő, de cérnaszálon.- ...Ámbár még nem elég nagy - mondta az elnök, aki bátor ember volt.- Mi? - hördült fel valaki, és a cérnaszál szakadni készült.- ...Mert a szénát, ha jól látom, már úgyis megette a fene, aztán ha most eleresztjük a vizet, majd azt mondják, hogy csak eresszük máskor is.- Ebben van valami...- Na lássátok. Hát türelem, jajgatni meg én is tudok, de csak ha muszáj.A víz pedig nőttön-nőtt. A hullámok már a petrencéket ringatták, amikor a bizottság kiszállt, benne a levéltárossal, aki egész úton a gyönyörű oszlopot sajnálta IV. Béla idejéből.Béla? - gondolta a főmérnök, és hitelezőjére gondolt, akit szintén Bélának hívtak, ámbár nem lehet tudni, hogy hányadik.Béla! Hát majd adunk neki! - mondta dühösen és utálkozva. Aztán beleköpött a vízbe.Itt rendet kell teremteni, végleges rendet. Az oszlopot kiemeljük, hogy a tudomány is megkapja a magáét, és a patakot szabályozzuk. Végeztem! - mondta dühösen, mert a főmérnök katona volt valamikor, hiszen az adósság is abból az időből származott - végeztem! - és várta, hogy ki mond ellen, de nem szólt senki, mert mindenki helyeselte a munkát. Csak az elnök mondta később:- Igenis. Hány napszámost állítsak, ámbár, 'iszen tetszik tudni, most nálunk drága a napszám, mert szőlőmunkában vagyunk, de azért - és a mellére ütött - a kösség érdeke az első!A víz azonban minderről nem tudott, csak növögetett szépen.A patakparton nyüzsgött az ember, mélyült a meder, és még éjjel is tüzek virrasztottak a völgyben, mintha leszálltak volna a csillagok, ámbár nem lehetett észrevenni, hogy azért az égen kevesebb lett volna.Az öreg vár nem szerette a nagy nyüzsgést, és amikor a vitéz megjelent álmában, meg is mondta, mégpedig morogva:- Nem jó ez sehogy se. Rossz volt a tanácsod! A vitéz csak mosolygott.- Ki tudja azt megmondani, mi a jó, és mi a rossz? A szándék a fontos, és hogy mi lesz belőle. Hiszen nem akartatok rosszat, s ami közben van, az csak út, s azút néha rossz.- Az bizonyos, hogy szépen tudsz beszélni, de ebből aligha lesz nád - morgott a

26. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekrom, és másnapra elfeledte álmát, ami ebben a korban nem csoda, de meg nem is ért rá álomfejteni, mert odalent: Trarará! Csim-bum! Bumbumbum! - zene harsant, és dobbant a dob, mert ünnep készült és áldomás az új zsilip tiszteletére.- Bumbumbum! - kiáltott a rom visszhangja, és az öreg vár kövein a hideg futott keresztül a régmúlt idők hangjától, amikor még ágyúk dördülésével labdáztak így a völgy és a hegy.- Láttok? - nézett fel a kapuoszlop. - Láttok?A kapuoszlop tisztára mosva ott állt a zsilip mellett, új alapzaton, virággal volt körülfonva, és szinte elpirult, amikor a kelő nap vörös lángja megsimogatta.- A múlt és a jelen találkozik itt - mondta a szónok a kőre és a zsilipre mutatva-, a múlt és a jelen... - Kicsit gondolkodott még, s mivel más nem jutotteszébe, azt mondta:- Most pedig húzzátok fel a zsilipeket.A patak már tegnap óta ott toporzékolt a cementbe ágyazott zsilip előtt, s amikor megnyílt a kapu, a felduzzadt víz szinte kiesett az ajtó elé- Gyerünk! - hangzott. - Hív a messzeség és a lejtő. Hív a tó, a nagy hívja a kicsit, ez az örök parancs.És megreszketett minden kis hullám, távol csatangoló kis erecskék, és egyszerre a patak felé fordultak, s az új meder csatornájában fegyelmezetten zökkenő nélkül úsztak valahová, valamit betölteni, valamit elvégezni, valami homályos akaratnak engedelmeskedni.- Elég volt a játékból, most majd szigorú leszek - locsogott a patak -, új életet kezdünk! Majd én megmutatom!A parton az ásók, lapátok, talicskák csak mosolyogtak. Nélkülünk ugyan mi lehetnél? - gondolták.- A mi kezünk munkája - ragyogott a munkások arca. -Az én tervem! - nézte a simán folyó vizet a mérnök. Ezt jól csináltam - gondolta az elnök.- Milyen rövidlátók - hunyorgott az öreg rom, aki mellett elrepültek a gondolatok, és szárnyukkal megérintették -, ha én nem zörgetek, és le nem lököm a követ, eszükbe sem jutott volna. Ámbár hogy nád ebből hogy lesz?...Másnapra pedig egy csepp víz nem volt a réten, csak a patakban úszott a megnövekedett, iszapos víz simán és hangtalanul, mint az olaj. Simán, hangtalanul és félelmetesen, szürkén, akárcsak a néma hétköznapok az idő mérhetetlen medrében.Az öböl azonban ebben az időben megzavarodott. A patak vize viszszanyomta a tó hullámait, és meglassúdva iszapot szitált a kövek közé. Az öböl tükre elsötétedett, mintha rejtegetett volna valamit, de melegebb lett, és a kövek beágyazták magukat az iszapba. Jobb is ez így - ásítottak a kövek.A hullámok azért még kifutottak néha a partra, mert pusztító kedvük nem múlt el,de nem vették észre, hogy eddig csak vittek, most pedig hoztak, és lerakván a terhet, megkönnyebbültek.- Építünk! - kiáltották, s úgy érezték, sohase tettek mást, csak építettek, és nem érezték, mintha adtak volna, mert elfeledték, hogy csak kapni teher.A patak pedig jött, jött végtelenül, de az öbölbe érve elerőtlenedett, és amit hozott, elrejtette. Akkor már holt levelek úsztak a vízen, mert közelgett az ősz; kis csigák fúrták magukat az iszapba, lassabban vert a békákszíve, mert hidegedni kezdett a víz. Az őszi esők kitartó szemerkélése megduzzasztotta a patakot, mert a levezető csatornák ontották a völgyekbe rohanóvizet s benne kődarabokat, madártollat, békalencsét, sásgyökeret és nádtorzsát, élő és élettelen holmikat, ámbár ezek csak szavak, mert a kő nem tudta, hogy ő élettelen, s a nádtorzsa nem tudta, hogy ő él. Csak annyit éreztek, hogy vannak,és nem is kívántak mást.Egy éjszaka azután szétszakadtak a felhők, s a holdban jéghegyek látszottak. A harmat megborzongott, és a rétet kiverte a didergés sója, a dér. A vizek feltisztultak, az iszap elpihent, és az öböl ismét tükröt tartott az öreg vár alá, melynek kőszemöldökén varjak tollászkodtak, és bástyaormán a ködben mintha régi zászló lobogott volna, ám lehetséges, hogy ez csak a köd játéka volt, mert a zászló csattogását hallani nem lehetett.A hullámok most már szinte pihenni jártak az öbölbe, mert az öböl előtt vékony zátony keletkezett; a puha iszap ellenállt, és lágyan megsimogatta a hasukat.- Nem is rossz - mondták, és lustán elfeküdtek, mert miért rohanjon az, aki fekhetik?A tó vize még mozgott, azért a halak bejöttek a békés öbölbe téli álomra; és ottaludtak a mozdulatlan vízen a vándor vadlibák, a hajnal fényességében ki-be úszkálva az öreg vár tükrének ablakán.- Nem is bánom - ásított a rom -, ámbár a leányasszonynak galambjai voltak. Galambjai és sólymai..., de azért csak úszkáljatok.

27. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekA libák nem szóltak semmit, mert ők azt hitték, hogy a vízen vannak, ami nyilváncsalódás volt, de ezt se sokáig, mert egy reggelre alattomosan beablakozta az öblöt a Tél.- És most csend legyen! - suttogta. - Csend! - sziszegte fenyegetőn, de érezni lehetett, hogy nem ez az utolsó szava.Csizmája végigcsikorgott a patakon, dermedt kefével lesimította az utolsó leveleket a fákról, és dühösen fenyegette meg a fenyőket, akik nem átallottak nyári zöldben pompázni.- Rátok is sor kerül! - hörögtek, és orra szinte kék lett, hogy gutaütéstől kellett tartani.- Tökéletlen az öreg - suttogták a fenyők -, rá kell hagyni. Mindig elfelejti, hogy mi a dolga. Ne féljetek, madárkák, csak ide a hónunk alá! S a kis cinkék és királykák, ökörszemek és őszapók ott pislogtak a sűrű fenyvesben, sőt élelemért járva tornásztak is, hogy meg ne fázzanak. ,, De a tó még egyre szabadkozott. . - Nem - mondta hánykolódva -, azt ne kívánd.- Parancs! - dühöngött a Tél. - Nem, nem parancs. Voltak Telek, akik nem akarták...- Hitványak voltak!- Hát énrajtam ne nőjön a hiúságod. Nem engedem!A Tél összehúzta szemét, és szokatlanul csendes lett, amitől a tó jobban megijedt, mintha őrjöngött volna.- Mozogjatok, mozogjatok - kiáltott hullámainak, de nem volt szél, s a tó hányódása egyre gyengült. A Tél csak ült a parton, az eget nézte, és csak ült. Estefelé egy kis szél mozdult, de a tél szigorúan felemelte a kezét, s a szél lábához feküdt, mint jól nevelt eb. A levegő megállt, az ég tiszta volt, mint azüveg, s a hold tetszelegve úszott távoli csillagfények holt ragyogásában.- Ez azután Tél a talpán.- Szívesen tisztítottam ki utad, mert tudom, hogy mi illik. Én vagyok a te igazibarátod... nem ám a nyálkás ősz vagy a pelenkaszagú tavasz.- Férfi a férfival - fuvalkodott fel a hold -, ilyen időben élvezet utazni.- Gyönyörködöm ragyogásodban - villogtatta a Tél a szemét, s a holdról csak úgy csurgott a megfagyott fény a földre.Jaj! - nyögött a tó. - Még ez is...A hold szemkápráztatóan villogtatta jéghegyeit, s a Tél csendesen végighúzta kezét a holt hullámokon. És másnap már hiába kereste barátját a hold, mert felhők takarták a földet, a tó jegén hópelyhek járták a menyasszonytáncot, és a tél megfiatalodva rakta a jégen a kopogóst. A szél pedig dúdolt hozzá. Ettől kezdve úgy látszott, mintha a meglassúdott élet határai napról napra láthatatlanabbak lettek volna, és nem lehetett tudni, hol találkozik a halállal.Egyáltalán nem lehetett tudni, hol van az átmenet a mozgás és a mozdulatlanság között, s hogy a mozgás-e az élet, vagy a mozdulatlanság a halál. Egyáltalán nemlehetett tudni, hogy az utakon rohanó katáng él-e, és a gyökértelen, merevre fagyott fűzvessző halott-e. Nem lehetett tudni, mi van bennük, álmodnak-e és mit. És nem lehetetttudni, mi a tükör és mi a valóság. A jég-e a tükör, vagy alatta a víz, vagy a kettő együtt, vagy egyik se, hanem az öreg vár álma csak mind a kettő, hiszen olyan furcsa volt, hogy az idő rágta árkányon tollászkodó varjak lent voltak a tükörben, míg a jégen tipegő vadlibák a kisasszony kertjében gágogtak északi nyelven, amit itt nem értett senki.Egy bizonyos: megnőtt, csontosodott, de egyúttal szennyesedett is a tél. Patyolat mentéjéről a kökény pitykegombokat leették a rigók, és a jégpatkókat iselvesztette valahol az utakon, hol búbos pacsirták szaladgáltak dideregve, mint szürke kis cselédek az uraság téli kútjára. A pacsirták csak szaladtak, kerestekvalamit, és siránkoztak halkan, füttyögtek valakinek; de hát ki törődött velük?- Kár - mondták a varjak -, kár itt minden szóért, nem is tudjuk, honnét veszitek a bátorságot a Nagy Úrral kikezdeni.- Mi? - ijedtek meg a pacsirták. - Mi csak sírdogálunk, mert fázunk.- Kár - mondták a fekete madarak -, határozottan kár, mert ezt félre lehet magyarázni.A kis pacsirták panaszát aztán elkobozta a szél - aki rendőr is volt a Tél országában -, és kajánul hurcolta át árkon-bokron, mint a foglyot, de ebből csakannyi lett, hogy most már mindenki meghallotta. - Nini, mért sírnak a pacsirták?- Mért ne sírjanak - zúgott a tölgy, aki utálta a szelet -, mért ne sírjanak, hát sírni nem szabad már?- Szabad, de nem illik - reszketett a nyárfa -, aki olyan kicsi, hallgasson.- Sírnak? - fülelt az öreg akác, aki süket is volt már, azonkívül goromba. - Tényleg sírnak. Ejnye..., persze hogy sírnak, pedig nekem jó fülem van...- Miért fütyülnek olyan keservesen a pacsirták - kérdezte egy kisgyerek a

28. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekszánkóban, mert ő boldog volt új csizmáiban -, talán fázik a lábuk?- A Tavaszért - mondta apja.A szánkó hangtalanul csúszott tovább, de ez a szó ottmaradt a havon, mint a kimondott vágy, mint a pengetésből összeállott dal, mint a szellem a kőbe vájt arcon.- Milyen szépet mondott az ember - siránkoztak a pacsirták -, milyen boldogság van benne! - és nem tudták, hogy nélkülük sose született volna meg a szó, és soha értelmesen ki nem nyitotta volna a szemét az alázatos kérés rettenetes ereje. Mit tudták ők, hogy tipegő' kis lábuk milyen levelet írt a jégre, és a fájdalom és a szegénység apró kis füttyögetése mit indított el? Mert egyszerre elindult valami a földben, a levegőben, a vízben, a csillagok között; világosodott valami, melegedett valahonnan, s a szívek és csírák legmélyén - amiről nem is lehet tudni, hol van - kis kalapácsok emelkedtek fel, és ütöttek le, újra fel és újra le, milliárd kis kalapács, százezer milliárdszor, minden órában láthatatlanul, hallhatatlanul, érezhetetlenül.A Tél pedig köhögni kezdett.- Megcsapott valami meleg - mondta -, nem te hoztad? - mordult a szélre, aki otthevert lábai előtt.- Uram - rettent meg a szél -, én csak azt hozhatom, ami van. A pacsirták panaszát szétszórtam, a mogyoró meggondolatlan barkáit letördeltem, egy sármánytnekisodortam a sziklának, megnézheted, most is ott fekszik cérna lábaival felfelé, de nem lehet tagadni: van valami a levegőben... Én nem jót érzek, uram.A várrom havas szemöldökén egy vén varjú pislogott, majd nagyot ásított, és összecsattantotta csőrét, ami úgy hallatszott, mintha bicskát csuktak volna be.- Na mi az? - szuszogott a rom, és a hó lecsúszott az ormáról, mint ahogy a zászló is leszakadt onnét, amikor elérkezett az ideje.- Semmi, éppenséggel semmi - ásított újra a varjú -, csak eszembe jutott a fészek. A libák is elmentek már, a hó is megférgesedett, a szél is délire fordult, s én erre sokat adok, mert a szélnek jó szimatja van, s a bolond is látja, hogy az öreg Telet orránál fogva vezeti.Hitvány szolga! - morgott a rom.- Nem tudom, mi az, hogy hitvány, de azt teszi, amit tennie kell. Taszít, ha taszítják, és húz, ha húzzák. A kicsordult hordóba nem folyik vissza a víz.Gyáva lakáj. Emberben is van ilyen...Nem tudom, mi az, hogy gyáva- csóválta fejét a varjú -, de ha van ilyen, úgy látszik, kell, hogy legyen. Ha kiesik egy kő a faladból: legurul a völgybe. Mit tehet a kő?- Erről jut eszembe, hogy legszebb kövemet leküldtem a völgybe. Zörgettem, és nem lett belőle nád, és nem lett belőle tavirózsa se a kisasszony ablaka alatt.- Félrebeszél - mondta magában a varjú -, most mit mondjak neki? Megrázta magát,aprólékosan megvakarta csőrét, és azt mondta: -Kár..., pedig az szép lett volna... - aztán ráfeküdt a levegőre, és leszánkózotta völgybe.Bolond - gondolta repülés közben -, bolond. Nád meg tavirózsa a hegytetőn?...A völgyben azonban szokatlan csend volt, és a varjú nem is gondolt többet az öreg vár motyogására. Hallgatott és figyelt. Az öböl jege mozdulatlan volt, mintmáskor, de hiányzott róla az a hetyke merevség, az a mindent visszaverő keménység. A messze túlsó part olyan közel jött, mintha kíváncsi lett volna: mi történik itt, és nem lehetett tudni, hogy ez a part nem indult-e el a túlsó felé. Ki lát a más szemével? A fák és a bokrok megereszkedtek, kicsit elhagyták magukat, és ettől ágaik hajlásából lecsúszott a hó. Az utak felett puha pára lengett, mintha a föld sóhajtott volna, de a varjú tudta, hogy a szél eszi a havat. A szél megfordult.Az öböl partján a Tél nézte a jeget. A jég kopott volt, mint a molyrágta bőr.- Te tetted? - nézett szigorúan a szélre, ámbár szigorúsága olyan volt, mint a kocsis hetykesége, akinek már csak ostora van.- Én! - mondta a szél, mint a cseléd, aki azt akarja, hogy felmondjanak neki. - Én..., na és?A Tél felemelte öklét, és megtántorodott, mert víz csordult a markából, és zúzmarás kucsmáját lecsapta fejéről a szél.- Hihihiii..., huhuhu... - vigyorgott a szél -, hiszen ez kopasz..., látjátok? -suhogott. - Hova tetted szép fehér hajad?- Nem illik az öreget bántani - morgott a rom.- Miit? - sikoltott a szél. - Ezt a kegyetlen vénséget? Hogy öreg? Pusztuljon! -és meglökte a kopasz, tántorgó Telet, hogy az egyetlen zuhanással végigvágódott az öböl jegén, s ettől megmozdult egyszerre az egész tó. A Tél elmerült, de a repedés dörögve szaladt végig a messze, távoli partokig, hánykódni kezdtek a hullámok, pozdorjává törték a jeget, felkavarták az iszapot, tolongtak és

29. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekszétfutottak, verekedtek, és megölelték egymást; a szél őrjöngve korbácsolta a vizet és a földet, és a kis pacsirták most nem sípolgattak, hanem reszkettek, mert nem tudták, hogy ők erősebbek, mint a szél, mert ezt az egész földindulást a fájdalom, az éhség és szomorúság kis füttyögetése indította el.De nem is volt szükség a nyomorúság kis énekeseire, mert a milliárd kalapácsok zengve verték már a láthatatlan üllőket, elállt a szél, kisütött a nap, és egy kis cinke felröppent a kapuoszlop peremére, azt kiáltotta, hogy:- Kicsit-ér, kicsit-ér!A kapuoszlop már megbarátkozott helyével a patakparton, és mivel önálló lett, mind többször mondott saját véleményt.- Elment az eszed? - mordult a cinkére. - Ez neked kicsit ér, hiszen ez maga a Tavasz!!Csend.A világosságból fény lett, amiben már látni nem lehetett, és a melegből élet, amiről senki nem tudta, mikor érkezett, mikor ment el, és elment-e egyáltalán. De gondolt erre egyáltalán valaki? A kör végét keresni, jut valakinek eszébe?A kő állt mereven, a kis cinke pedig zavartan pislogott.- Tudniillik mink mást nem tudunk mondani, és ezt nem úgy kell érteni, öreg kő..., és ha lenne nálad hely, igazán fészket raknék rajtad...- Eredj a romhoz, mondd meg, hogy én küldtelek. Ott van mindenféle lyuk, odú...,repedés, míg énrajtam nincs, alapzatom pedig, hiszen magad is láthatod, beton.- Beton? - hunyorgott a napsütésben a vén rom, amikor a cinke átadta az üzenetet. - Szóval beton. Én itt állok ötszáz éve, nekem nem kellett beton. Legközelebb megkérdem a vitézt, hogy miképpen lesz a betonból lengő nádszál a kisasszony ablakában és tavirózsa az udvarán.De a vitéz nem jött, a rom is álmatlanul aludt, mert a tavaszi sürgés estére kelve nagyon kifárasztotta. Elsősorban el kellett tüntetni a fagyrágta sebeket, amire a moha a legalkalmasabb, s a moha, akárki akármit mond - értelmes növény, mert egyenesen a megfelelő helyre kúszott. Azután meg kellett fogni a meglazult köveket, amire a repkény vállalkozott, és a munkát a tőle megszokott körültekintéssel el is végezte. Aztán beszélni kellett a széllel, hogy seperje ki az udvarokat, mert az emberek papírrongyai, újságfoszlányai még ott csúfoskodtak egymásra öltve nyelvüket az udvarokon, és most már érdemes ezzel isvesződni, mert nem jönnek többet újabb szemetekkel. Az írott kő lent van a völgyben, betonon áll, és önálló lett, ámbár dühös néha, mert hol a gyerekek, hol a felnőttek mindenféle jeleket rajzolnak rá, de amit a gyerekek rajzolnak, azt letörlik a felnőttek, a felnőttekét meg a gyerekek... - Vajon a szülőknek mindig más jeleik vannak, mint a gyermekeknek - tűnődik a rom -, és a szülőké mindig változik? - Mert a gyerekeké meglehetősen állandó. No, mindegy. A szél körülnézett, hogy mi a munka, kimérte a távolságokat, s azt mondta:- Egy kis forgószél, ha megengeded... - és forogni kezdett, és szívta szoknyája alá a szemetet, és az összes papír és falevél, madártoll forogni kezdett felfelé. Mikor már jól fent voltak, a szél egyetlen mozdulattal kilendült a tó fölé, és megállt. És egy másik mozdulattal már újra a rom fölött volt, üresen.- Remek - mondta a vár -, igazán hasznos vagy néha.- Csak amilyennek lenni kell. Ki tudná azt megmondani, hogy mi a haszon, és mi akár? Nekem meg mindegy.Azután szét kellett osztani a fészkelőhelyeket is, ami elég gondot okozott, merta cinkék és a verebek azonnal összeverekedtek, miközben a kérdéses odút csendesen elfoglalta egy vörösbegypár. A torony ormán egypár sólyom fészkelt márévek óta, és a torony sötétségében egypár bagoly, de ezekről a helyekről szó se lehetett. Szétszóródtak tehát az apró madarak, és végül is mindenki megtalálta amaga helyét, és mindenik a legszebbnek látta, mint ahogy az is volt.A nap döntötte a meleget, a várhegy kizöldült, a rügyek szinte lecseppenni készültek az ágakról, a bimbók fájdalmas boldogsággal hasadtak meg, és a méhek -tisztesség ne essék, szólván - részegek voltak már délelőtt, ami nem való. Sőt, az öreg vár is átmelegedett - kiengedvén kövei közül a téli fagyot, és ne szólj szám, nem fáj fejem -, olyan régi jelenetek jutottak eszébe, melyekért lelkesedni ugyan lehet, de nem illik.Ilyenkor a vén rom kihúzta magát, és ragyogott, és egyáltalán nem csoda, hogy elvolt telve önmagával. Az öböl tükre, közben, eszébe se jutott, ami határozottan mulasztás volt, mert odalent jelentékeny események történtek.Az iszap megpezsdült a víz alatt, mint a méhkas, amikor csepegni kezdenek az ereszek, és a harkály ünnepi ébresztőt dobol az odvak oldalán. Hogy mitől pezsdült meg, azt nem lehet pontosan tudni. Talán a fény szellemétől vagy a meleg jóságától? Mit hoztak, ami nem égett el a csillagok kohójában, és nem fagyott meg a névtelen űr méretlen hidegében? Csak a szívek dobbanását hozták vagy kész sorsokat? Csók volt ez az érintés vagy ostor?

30. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekAz iszap mindenesetre megmozdult. Kis rákok nyüzsögtek barna szőnyegén, és a vízen korcsolyázni kezdtek a pókok. A halak koporsója megnyílt, és kiderült, hogy bölcső volt tulajdonképpen, amit látni is lehetett éledező mozdulataikon. Abékák kimásztak a partra, mint a lábadozó beteg, és átsüttették a nappal dermedtbőrüket, és a folyó által hozott gyökerek és torzsák éppen addig engedték sodorni magukat, ameddig kellett. Ott leültek és vártak. A lenge sásgyökeret kivitte a víz éppen a partra, míg a nádtorzsát már előtte elejtette. A szél egész hosszában ellterülve aludt a domboldalon, így nem mozdultak a hullámok, s amikor mozogni kezdtek, a gyökerek már megkapaszkodtak az iszapban. Valami húztaőket le, és valami húzta őket fel, de a gyökerek nem mozdultak, mert lassú lüktetés indult el bennük, csörgedezése a nedveknek, szívása a vágynak, áramlása a kielégíthetetlenségnek. A hajszálgyökerek élelmet küldtek valami zsarnoknak, aki még nem is volt, de vajúdott már, mert vastagodott a gyökér, szenvedett és meghasadt. Az új hajtások fúrták magukat felfelé, valami meleg ragyogás felé, ami fent volt, de amit iszap és rothadás, szenvedés és sóvárgás nélkül el nem érhettek, és nem is kívántak volna soha.A tavirózsa indájának már könnyebb dolga volt: csak hentergett a víz színén, és úgy pattogtak ki rügyei, mint a bolhacsípések a kutyán. Őt nem érdekelte az iszap, a föld, nem volt állandó természetű, úszott erre, arra, és vidáman szült,mint amilyen vidáman elmúlni is tudott. A nap pedig szitálta, egyre szitálta meleg aranyát a vízre, amiről most már egyáltalán nem lehetett tudni, hogy kék-etulajdonképpen vagy zöld, van-e neve ennek a színnek, ami nem is szín, hanem fény, amit a tó elnyel és visszaad, összetör és összerak, minden pillanatban más, és minden pillanatban ugyanaz.A tó élt!A hold nőni kezdett ebben az időben, és a vadkacsák hallgatták már, hogy kopogtatnak-e a kicsinyek a tojásokban, és elteltek megelégedéssel, mert tudták,hogy a fiókáknak a telihold a megerősítőjük, mert a fogytára kelt tojásból nem lesz semmi.De tudta ezt a hold is, és - bár nem tehetett mást - el volt telve saját jóságával, és úgy járt az éjszakában, mint egy kedélyes nyári vendéglős, akinek hatósági engedélye van szerelemtanyát tartani.S az öreg rom, aki már nappal is aludt néha egy keveset, egy este arra ébredt fel, hogy:- Ung..., ung..., kvekvekve! - megzendült a békaszerenád, jelezve, hogy a békaszívek tele vannak dallal és szerelemmel.Csodálatos éjszaka jött akkor, és nem is aludt senki egy szemhunyást sem. Meleg volt az ég, meleg volt a föld, s a rom párkányán leselkedő bagoly szemében bennevolt az ég és a föld s a tó mélyén rengő csillagok. Sötét volt minden, mégis látni lehetett, mert a sötétség bársonyában ébren volt minden szín és minden fény. Nem mozdult semmi, nem zörrent semmi, mégis mintha nevetés lett volna a levegőben és sírás a mélyben. Testtelen álmok álmodtak önmagukról, minden kő érezte önmagát és önmagában minden mozgást és minden mozdulatlanságot.Telt, telt az éjszaka, aztán egyszer csak fogyni kezdett, és szétfolyni a völgyekben. De nem állt meg semmi, és nem indult el semmi. Minden önmagában volt. A vár a hegyfokon s a bagoly a rom párkányán.És hajnal volt.Mióta?Mindig!A keleti égen ott volt már a nap, a nyugati égen ott volt még a hold, mert látniakarták a láthatatlant, hallani a hallhatatlant, és érezni a végtelenséget.Az öreg vár ekkor lenézett az öböl tükrébe, és megreszketett, üreges vén szemét lehunyta a Láthatatlan előtt, mert a tükörben egy lány és egy fiú árnya találkozott, három szál nád hajlongott a kisasszony ablakában és tavirózsa nyíltaz udvarán.

GólyamadárMind sűrűbben hallatszik panasz a gólyára. Előfordult ez az elmúlt esztendőkben is, azonban amíg akkor csak egy-egy eltévedt és alkalmilag bűnbe esett gólyáról szólt a tudósítás, ma már egész vidékek gólyái estek abba a nagy vétekbe, hogy fenn akarták tartani önmagukat, fajukat és nemzetségüket.Az ostromlott vár lakói patkányt esznek, az erdőn eltévedt vándor gyökereket, a rabságban tartott vidra krumplifőzeléket. Nem jókedvükből és nem is fogyókúrát tartva, hanem azért, mert élni kell, és más ennivalója nincs.Így van 1934-ben a gólya is. Hangsúlyozom: ezerkilencszázharmincnégyben. Mert normális esős esztendőkben szóra érdemes kártételről beszélni sem lehet. Nem bolond a gólya, hogy otthagyja ősidőktől kedves rétségét, melyben kövér békák pattognak ki a zöld fűből, és bizonytalan vadászatra induljon a vetésekben, hol

31. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteknem ugrál semmi, és gólya legyen a talpán, mely abban rendes esztendőben meglát valamit. Az idén természetes táplálékát megtermő helyeit kiszárította az aszály,és már régebben kiszárította az ember. A nagy rétségek lecsapolva, megrepedezve és elszikesedve ásítoztak. A gólya visszatér az ősi fészekhez, és ugyanott, aholazelőtt térdig gázolta a vizet, és igazán nem számított, ha a sok millió békábólpár ezret bekebelezett, ma ott nyúl baktat, fogoly költ, és más állatvilág él. Agólya keresi a békát, a kígyót, de nem találja. Nincs. Elküldte az ember oda, ahova annyi mindent elküldött már, nagyobb értékekkel együtt. A gólyamadár pedigmár fészket rakott, családot alapított, az anyjuk már ül is, hát hova menjen? Még ha legényember volna, csak hagyján, de asszonnyal, gyerekkel helyhez van kötve.A régi vadászterületén békák helyett szöcskék ugrándoznak, azokra fanyalodik. Demi a szöcske egy gólyának? Semmi. A nap már delelőn jár, begye még mindig üres, és odahaza éhező fiak várnak. Ha ilyenkor aztán apró madárfia vagy kis nyúl kerül elé, persze hogy felkapja. Kényszeríti rá a gyomra és a fajfenntartás mindennél erősebb ösztöne. Tehet ő arról, hogy az ő területéről eltűnt a víz és eltűnt a béka? Nem tehet. Azelőtt nem kellett neki a tarlókat böngészni, szántásokat talpalni, nem tehetett kárt senkinek, mert ott, ahol ő keresgélt, nem volt sem nyúl, sem fogoly, sem fácán, vagy ha volt, az nem számított, s az úgyis halálra volt ítélve a tavaszi áradásokkal és a rétek más ezer ragadozója által.Az idei esztendő ijesztően száraz és víztelen tavasszal kezdődött és folytatódott. A leglehetetlenebb helyeken lát az ember gólyákat keresgélni, ahova aligha szállnának le, ha azok az amúgy is szűkre szabott kis tocsogók, rétek, lapályok meglennének.Tegnap például egy fehérheretáblában láttam egyet, a dombtetőn. Megvárt a régi bizalmassággal, és én bosszúsan integettem feléje a kalapommal, hogy repüljön másfelé, mert ott tilosban van. Ijedten futott pár lépést, a szárnyait is kiterjesztette, de aztán mégsem repült el. Hova menjen?A rétségekben árkokat húztunk, a vizeket megszabályoztuk (sok helyen több kárt téve vele, mint hasznot!), s erre jött még az idei szárazság, mely a talajvizeket is felszippantotta. A békák bevonultak az árkokba, ahol könnyű fedezéket keresni a gólyamadár elől, melyeknek vizét a gólya meglábalni nem tudja.Hát hova menjen?A szerelem, a fiókák, a fészekrakás teremtő ösztöne csakúgy megjöttek, mint más éveken, de a megszokott élelem elmaradt. Kívánjuk-e azt tőlük, hogy ezeket az ősi ösztönöket vessék ki magukból? Kívánjuk-e azt, hogy már a tenger túlsó felénszerezzenek tudomást arról, hogy Magyarországon az idén aszályos tavasz lesz, tehát maradjanak egy évre vissza, mert élelmük megszerzésével az idén vadászati kihágást követnek el?Mindezt nem kívánhatjuk.El kell tehát néznünk azt a kártevést, melyet az idén elkövetnek. El kell néznünk az emberiség, a belátás és a tradíciók szent nevében.Ha nem félnék attól, hogy az ölésért való ölés undorító ténye és ereje elszabadul fékéről, azt mondanám, hogy ahol kell, ahol elkerülhetetlen, és más kiút nincs: hát szóljon a puska. De nem lehet azt mondanom, mert a puska szólna derűre-borúra, akár kell, akár nem kell. Szólna tavasszal, és szólna ősszel. Tavasszal a vasárnapi harangszó árnyékában, a tornyok és kémények sok öreg gólyafészke a dög és a férgek tanyája lenne az éhhalál rettentő kínjain napokig elvergődött gólyafiak tetemén, ősszel pedig sánta lábú, törött szárnyú gólyák tallóznának a mezőkön, amikor társaik már rég a Nílus felett járnak, és szomorúan várnák mind a hidegebbé váló deres reggelek darvadozásában a fehér halált.Nem lehet azt mondanom, mert az ez évben kimondott vagy leírt sok szentencia messze évekre kihal, és porlasztja a jó gólyamadár nimbuszát, rágja a hozzá fűződő tradíciókat; és sok év múlva, ha fiaink olvassák a gólyáról ez évben megjelent híreket, az ő gondolatvilágukban a gólya már mind dúvad szerepel majd,nem pedig mint a tavasz hírnöke s magyar rónák címeres madara.Nem nézik majd az évszámot, amikor - egy évre - a gólya kártevővé vált, hanem általánosítanak, és elbukik majd ez a madarunk is, mint ahogy elbukott a saskeselyű, a kócsag meg a daru. Elbukik először a lelkekben, azután meg künn a sás, a nagy rétségek öreg világában, csak azért, mert az Úr 1934. esztendejében olyan szárazság volt, hogy a rétek kiszáradván, apró csirkére és egyéb tilos élelemre adta a fejét szomorú kényszerűségében.Pedig még így is, az ő természetes tápláléka nélkül is hajthat hasznot. A múltkor szántás közben látom, hogy két ökörfogat között lépdel a gólya, és ugyancsak kapkod jobbra-balra. A két fogat között talán húsz méter távolság

32. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteklehetett. Közöttük, mindenik fogattól tíz méterre baktatott a gólya, pedig a béresek, ha kellett, hát durrogattak is nagyokat. Odamentem megnézni, mit szedeget. Egerészett. Egerészett reggeltől estig, az eke után járva a barázdát. Ha az egér észrevette a veszedelmet, és szaladt, hát szaladt utána a gólya is. Aztán egy vágás és egy nyelés következett. Eszembe jutott a régi párbeszéd a gólya meg a béka között:Gólya (meglátva a zsombék mellett ijedten pislogó békát, szigorúan kérdi): Békula, tudod, mi a regula?Béka (remegve húzza össze magát): Lent!Gólya (felkapja a levegőbe): Nem igaz, mert fent.Béka (a levegőben rémülten egyezik bele): Fent!Gólya (irgalmatlan, és nem ad még igazat a szegény békának, hanem lenyeli): Nem igaz, mert bent.Béka (a gólya begyében búsan beleegyezik a változtathatatlanba. Elhalóan): Bent.Gólya: Úgy van békula, ez regula.Ez a kis rímbe szedett beszélgetés jutott eszembe, és arra gondoltam, hogy a most surjánzó vadászgeneráció nem csinál-e új rímet, amelyben azonban a gólya már a kis foglyokkal beszélget hasonló tónusban... Remélem, nem. Remélem, megbocsátja a gólyáknak ezt a neki is sanyarú esztendőt, és kártevése mellett meglátja a hasznot is, és nem emel kezet a Tekintetes Vármegye címeres madarára.Ezer esztendeig megvoltunk békességben vele sok bánatban és kevés örömben egyaránt. Az öreg kúriákat kelepelve köszöntötték az évek tavaszra fordulásán, és a történelem borult, roskadozó, szomorú napjain ott kóvályogtak az üszkös romok felett.Ezt ne feledd hát, fiatal vadásztársam, és ápold a múltat, mert abból lesz a jövendő. És vedd le a kalapod a tradíciók előtt, ha erős és nagy akarsz lenni, mint ahogy nagyok lettek azok, akik ezeken a tradíciókon nőttek fel: apád meg azükapád. Vagy rosszabb akarsz lenni náluk? Okosabb?Hagyd hát békében a gólyamadarat!Vagy azt hiszed, nem lesz már tavasz, amit hirdetni kell? Lesz, attól ne félj! De ha felrúgod a tradíciókat, abból a tavaszból hiányozni fog nemcsak a gólyamadár, hanem hiányozni fogsz te magad is.

Horgász lettemPersze nem máról holnapra. Jó messze vissza kell mennem, ha a hal és a vizek iránti vonzódásaim kimagaslóbb eseményeit össze akarom szedni.Ahhoz, hogy az ember horgász legyen, elsősorban valami atavisztikus vonzódás kell a halhoz és a vízhez. Ez pedig bennem megvolt, mégpedig olyan mértékben, hogy tanulmányaim iránti vonzalmam - ha ilyenről egyáltalán lehet beszélni - szóba sem jöhetett mellette.Az első vízben úszó halakat a bürü rései között láttam meg úgy szénakaszálás idején. Lehasaltam a keskeny gyaloghídra, és elfeledtem, hogy tulajdonképpen egyszarkafészek érdekében indultam el.A vízre odasütött a délutáni nap, és a híd lába körül ujjnyi halacskák csillogtatták ezüstpénzüket. Csak néztem, néztem... A szarkafészket közben kiszedte más, a nap is elment nyugati népeknek világítani, de én nem tágítottam halaimtól. Mire hazaértem, már fenn volt a hold.A kilátásba helyezett atyai nyakleveseket meghallgatva, ágyamban már nem volt előttem más, mint a halak, és másnap a harmat még fel se száradt a réten, első kis halam már ott fickándozott gombostűből készült horgomon.Csodálatos reggel volt az. Kicsi halak és nagy boldogság. De jó lenne ma úgy örülni valaminek!Később már hálóm is volt Csak olyan árokba való kis tapogatóháló, amelyet leteszaz ember egy-egy zsombék mellé vagy vízmosta gödörszélre, és a lábával kaszál egyet a vízben, hogy a hal belemenjen a hálóba. Mármost: a hal vagy bemegy, vagynem. Inkább nem... de vannak ideges természetű halak, ezek megugranak, de bele ahálóba.Ezzel a halászati móddal kapcsolatban semmi különösebb emlékem nincs, hacsak az nem, hogy szorgos hajladozásom közben a hátam pecsenyére égette a nap, és este nagyanyám saját készítésű égéscsillapító liliomolajával akarta bekenni. Sajnos csak akarta, mert az üvegeket valahogy összecserélte, és valami csípős fertőtlenítő folyadékot öntött összeégett hátamra. Ordítottam, mint egy oroszlán, és ki akartam bújni még megmaradt bőrömből is.Nagyobbik diák koromban a horgászat a vakáció fénypontjai közé tartozott. Napokat ültem a vízparton. Legnagyobb halam egy másfél kilós ponty volt, de az ilyen túláradó öröm mellett mindig mintha maga a csend és a halk öröm folyt volna át szívemen.A patak vize csobogva ment saját nyomában, a napsugárban mámoros szitakötők

33. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekjárták a táncot, a rétek selyme suhogva hajladozott mögöttem, és a méhek döngéseúgy szólt, mintha a föld orgonája zengett volna titokzatos, meleg mélységekben.Aztán sokáig csak ebéd közben találkoztam halakkal, de hol volt ezeknek íze azokéhoz képest, melyeket magam fogtam?Az elmúlt télen aztán felkavarta bennem valami a horgászat alvó démonát. Horgászárjegyzéket kaptam.Csak elnézegettem a hajlós nyelveket. Könnyű úszókat, drága orsókat, és képzeletem vadul csákányozta a vastag falat, mely engem a horogtól és víztől elválasztott. Addig csákányozta, addig bontogatta, míg egyszer csak az álom átfolyt a valóságba, és egy borongós vasárnap délután ott ültem a Balaton partján, horoggal a kezemben, különféle engedélyekkel a zsebemben, melyek szerint a horgászatot szabadon "gyakorolhatom".Hogy ez a vasárnap délután borongós volt, az nem költői színezése első balatoni horgászatomnak. A borongás egész májusban kitartott, és ha egy-két hétköznap ki is sütött a nap, a vasárnapok esővel, széllel, hideggel tovább borongtak.A hullámok vadul táncoltatták az úszót, a nád majd lefeküdt a vízre, s a nádirigók is csak néha szóltak, de akkor is - valószínűleg - az időt szidták.Barátom, aki megosztotta velem beetetett helyét, közben azzal szórakoztatott, hogy tavaly ilyenkor hogy sütött a nap, milyen csendes volt a víz, és hányadik pontyot fogta, amely - természetesen - felül volt a három kilón... Nem is volt jó hallgatni!Két horoggal horgásztunk. A komoly készség úszója egy nádsarokmellett piroslott, a kis keszegező pedig közvetlenül mellettünk. A nagyhorogra oda se néztem, olyan reménytelenül hihetetlen volt a pontykapás, míg a kishoroggal szorgalmasan húzogattuk ki a piros szárnyú keszegeket. Ezekkel mulattunk, és már két kilóra valót összefogtam, amikor - csak úgy megszokásból -odanéztem a pontyhorog úszójára. Azaz csak néztem volna, mert az úszó nem volt sehol.Egy-két pillanat kellett, hogy megértsem, miről is van szó, de akkor aztán ugrottam, mint egy szöcske, és izgatottan belevágtam.A horognyél karikára hajlott, mintha tuskót akartam volna kihúzni, és amikor a zsinórt is meghúztam, a hal olyan erővel vágta magát a nád felé, hogy apróhalakra emlékező horgászmúltam mellett ilyen erőt haltól el sem képzeltem.- Ne ereszd a nád felé! - ordította barátom, de ezt legfeljebb akkor tehettem volna meg, ha fejest ugrom a vízbe, és birkózni kezdek vele görögrómai stílusban. Erre pedig semmi kedvem nem volt. Kint is vacogtunk.Közben gyürkőztem a nagy hallal, mely, úgy látszik, feltekerte a zsinórt valami víz alatti nádtorzsára. A nagy küzdelem aztán egyszerre csak ellanyhult. Jött már a zsinór magától, jött az úszó, jött a horog, csak a ménkű nagy ponty maradta Balatonban. Leszakította magát a horogról!Úgy ültem a kispadon bánatommal, mint akinek nem jutott kenderföld...- Elment!- Ez el - vigasztalt barátom, és mindjárt elmondott tíz hasonló esetet, amikor már a szákkal nyúlt a halért, és mégis elment.A következő vasárnap egyszer a bevágással késtem el, egyszer pedig - bár a nyíltvíz felé menekült a hal - mégis leszakította magát. Erre a szakértők azt mondhatnák: ereszteni kellett volna a zsinórt.Nem szabad azonban elfeledni, hogy közvetlen a nád mellett horgásztunk, ahol, hacsak meglazul a zsinór, a hal egy csapással a nádba menekül, s akkor már el is veszett, mert menthetetlenül leszakad.Egyszóval nem tudtam hazavinni egyetlen darab érdemes halat sem. Ha magam nem küzdöttem volna a nagy halakkal, azt mondtam volna: nincs is rendes hal a Balatonban.A harmadik vasárnap reggel is olyan reménytelen hangulatban kezdődött. Még a keszegek is más vidékre költöztek, mert meg se billentették az úszót. Egyébként gyönyörű reggel volt. Ezen a napon velem volt sógorom is, aki művészszemmel szürcsölte a Balaton ragyogó színeit, és megállapodtunk abban, hogy a Balaton csodálatos, a napfelkelte szavakba nem foglalható gyönyörűség, a nádas lenge prémje titkosan szép, a halak pedig pocsék állatok, akik meg sem érdemlik ezt a gyönyörű környezetet.Múlt a reggel. Kilenc óra tájban teljesen elkedvetlenedve otthagytam hatalmas horognyelem, mondván a sógornak, hogy figyelje, ha akarja, és csaléteknek való apró halakat akartam fogni a szákkal.Ott hajladoztam a víz felett, hason fekve a horgászhelyünkre vezető keskeny deszkán, amikor a sógor felüvöltött:- Pista, Pista! Elvitte!Egy ugrás, bevágás, húztam a zsinórt, a vízben nagy zenebona, de jött a hal. Legalábbis úgy érződött, hogy jön...

34. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekElbűvölve néztük a vizet, amikor végre megjelent a szép nagy tükörponty. Amíg messzebb volt, akkorának tetszett, mint egy krokodil... De jött!Néha hatalmasat csapott a vízben, de a horog jól fogta. Nem szóltunk egy szót se, de az izgalom már az inunkban bujkált, és csak suttogva értekeztünk.- A szákot! - leheltem. - A kiemelőhálót! A sógor ellépett és visszasuttogott:- Hol van?- A teremtésit! - Hát hol lenne?! - Egy négyzetméternyi deszkán csak meg lehet találni egy másfél méteres nyelű, méteres zacskójú hálót!- Nem találom...A nagy pontyot közben már egészen behúztam. Csendesen feküdt a vízen, de kiemelni nem tudtam, mert a sógor nem találta a kiemelőhálót...A guta ott ólálkodott körülöttünk.A nagy izgalomban aztán kiderült, hogy amikor rám kiáltott, otthagytam csapot-papot és a hálót is a vízben, és a sógor csak nagy üggyel-bajjal tudta kihalászni.- Dugd alá!Amikor kiemeltük, lerogytunk a padra, és hangtalanul néztük, hogy citerál a térdünk. Egészen gyengék voltunk.- Hat kiló! De inkább több... - tért magához sógorom.- Talán...Nem is horgásztunk tovább. Ezt a halat meg kell valakinek mutatni! A szomszéd horgászkolléga csak ennyit mondott:- Szép! Kettő kiló nyolcvan... Sógorom elsárgult.-Ez a hal?- Ez a hal!Hidegen köszöntünk, és hazasiettünk. Sógorom még a mérlegre is gyanakodott, de hiába volt minden, a hal pontosan 3 kiló 65 deka volt.Estefelé újra ott ültünk a "Platz"-on. Most már barátom és kisfiam is velünk. Eljárt az idő, és már nem számítottunk kapásra. A somogyi oldal ködbe veszett, asirályok elszálltak valahova pihenőre, és valami bátortalan muzsikaszó is hozzánk ért, jelezve, hogy csak azért is nyár lesz, amikor őrszemnek felállítottfiam felüvöltött:- Huj! Huj! Elmegy az az izé...Ez a huj! huj! még a berlini olimpiáról maradt meg, az "izé" pedig az úszó volt,mely csakugyan elment.A békés hangulatnak egyszerre vége lett. Bevágtam, és már húztam is kifelé a halat, mely még nagyon távol volt attól, hogy tulajdonomnak tekinthessem. Egyszer aztán megfeszült a zsinór, és se tűled, se hozzád!- Erről már lemondhatsz! - biztatott barátom, de amikor megint megmozdult a hal,nem bírta nézni, elvette a horognyelet, és "ide nézz!" felkiáltással lassan mindközelebb vezette a nagy halat.Mi tagadás, gyönyörű darab volt. Amikor alácsúsztattam a szákot, olyat sóhajtottunk, hogy a nádas is meglebbent - hogy nagyobbat nem mondjak -, de csakotthon hittem el, hogy ezt a halat csakugyan én fogtam, és most már semmiképpen vissza nem mehet a Balatonba. A mérleg öt és fél kilót mutatott.Hitelesség okáért s a horgászatot lenézők okulására le is fényképeztem huj-huj-haj rázó gyerekemmel együtt, aki felettébb tartózkodó ábrázatot vett fel, mert vágta a vállát a rúdra kötözött kilenc kiló hal.Az ebédnél már sokkal vidámabban barátkozott a hallal, de ezt már nem fényképeztem le, mert részint nem érdekel senkit, részint pedig magam is el voltam foglalva...

Májusi őzbakokElmúlt már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészkek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála, vagy a kérés, vagy a panasz nótája.Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények..., de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem "úgy" gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly férfi mivoltukban. Ez igazán nem szép!... Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac...És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe.Ilyenkor hamvasabbak a felhők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása

35. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekharmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogyha ez asok hang mind hangjeggyé válna, reggelre kocsival kellene elhordanunk a házunk mellől...Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya.Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszakai ájtatosság is, melyre felébred az asszony.És megszólal:- Hallja, hogy kelepel a gólya?- Nem, nem hallom!... Egyébként is alszom...- Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni..., errőljut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni.- A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus...- Mindegy. Most megbeszélhetjük... Sóhajtottam. Legyünk túl rajta.- Az nem megy olyan könnyen. Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos...- Márpedig Zoltán bácsinak csak valami fiatal "dolgot" lehet küldeni.- Küldjön neki friss tojást..., ez még egészen embrionális...- Nagyon szellemes, de én már megbeszéltem Gyurival. Van egy tavalyi bak. Sánta.Olyan nagyokat lép... sajtárba..., vagy hogy is mondják?... A ló szokott úgy...-Csöbörbe...- Igen, igen!- Jó, majd meglátom... - és szuszogni kezdtem, mint akire azt mondják, hogy "egészségesen alszik". Feleségem azonban nem hagyta magát.- Holnap kimehetünk. Vasárnap van. Kocsival becserkésszük...- Jó! - ásítottam és bevackoltam, jelezve, hogy a továbbiakban egyedül akarok maradni az éjszakával, a békamuzsikával és gondolataimmal, melyek visszanéztek rám az ablakból, és elszaladtak a patakpartra, hol békák és felhők úszkáltak a víz csillogásában. Elszálltak a gólyafészkek peremére, hol fél lábon álmodozott az öreg gólya, és csak puska kellett volna a vállára, hogy úgy nézzen ki, mint egy gránátos, ki lőportornyot őriz; aztán visszaszaladtak hozzám, hogy elmondják, mit láttak, de már csak álmaim közé értek, mert ekkor én már mélyen aludtam.Másnap kedvetlenül húztam ki puskám. Mondom - nem szeretem az ilyen gerincvadászatot, pláne, ha megrendelik. De a feleség nem nyughatott. Csak menjünk! Holnap feladja a gerincet, holnapután ott van.Mentünk. A nap már alkonyra hajlott, és aranyos küllői felértek az ég tetejéig. Az úton porfelhő úszott, a mélyedésekben még csillogott az áprilisi rengeteg eső, de másutt már lázasra cserepesedett a föld a májusi szárazságtól.Az erdőben pedig szúnyogfelhők. Ennyi szúnyog talán sose volt erre. Atocsogókban megállt a víz, és szépen szaporodtak szunyogék. A lovak nyaka feketedett tőlük. Csípős megjegyzéseiket azonban tőlünk sem sajnálták...Az egyik vízállásról vadkacsák rebbentek fel. Csupa gácsér. Itt kaszinózhattak abetyárok, amíg a szegény asszony feje fő a fészek gondjaiban.Az erdőben lassan árnyék nőtt a földből, csak a fatetőkön járt még világosság. Szunyogék pedig belénk szerettek. El nem maradtak volna világért sem. Vidáman döngicséltek felettünk, és lakodalmat csaptak a fülünk hegyén.- Ne hadonásszon - szóltam feleségemre -, mert minden vad elriad...- De akkor megesznek a szúnyogok... - méltatlankodott.- Mi, illetve Zoltán bácsi megesszük az őzet, minket a szúnyogok, a szúnyogokat a fecske, a fecskét a sólyom és így tovább. Ez a természet örök körforgása, melybe nem szabad beleavatkozni...- Hát én nem bánom - veszekedett. - Én nem körforgok, és nem engedem magam kiszipolyozni... Máskor nem volt itt ennyi szúnyog...- Ezek még kis fia szúnyogok - vigasztaltam -, egy hét alatt megnőnek. Mi lesz itt akkor! Haj aj!- No, nem is jövök ide se többet! - mérgelődött.(Hála isten! Most már tudom, mire jó a szúnyog. Eddig hiába törtem a fejem.)Az erdő csendesedett. Egy-egy legelésző sutát láttunk, de a kis sánta bak nem mutatkozott. Egyszer aztán... Az egyik tisztás szélén ott csipeget a kis sánta, és emelgeti hátsó lábát, mintha dróton rángatnák.A kocsi megáll, s én szinte sajnálkozva emelem fel a puskát. Egy öreg bakot szépen belopni - igen! De egy ilyen tacskót kocsiról lelőni, amikor olyan bizalmasan néz két fényes szemével...Már majdnem meggörbítem az ujjam, amikor megszólal a kocsis:- Tessék hamar leszállni. Megőrült ez?- Gyorsan, kérem, mert elsüllyedünk... - -Ekkor már magam is láttam, hogy hiba van. A rudas szó nélkül lefeküdt, a nyergespedig készült elmerülni. A kocsit pedig a feneke fogta meg... persze ugráltunk

36. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekle ész nélkül, feledve bakot és szúnyogot.Mindez az erdőnek egy teljesen száraz helyén, hol évekig jártunk, és most sem látszott egy csepp sár sem. A sok eső azonban alámosta, s az araszos száraz réteg alatt feneketlen lekvár. Az ember vidáman járhatott rajta, de lovat, kocsit már nem bírt el.A lovak kapálóztak, az istrángot megfeszítették, levenni nem lehetett, tehát neki a bicskát, mielőtt még valamelyik eltöri a lábát.Mit részletezzem? A lovakat egy óra alatt kihalásztuk, további egy óra alatt a kocsit. Közben a rúd eltörött, a szúnyogok pedig dagadtra szórakozták magukat.A kis bak vidáman kapkodja a lábát ma is, Zoltán bácsi édes reménységgel gondol a gerincre, amit eddig már el is felejtett volna. Feleségemnek van egy rémes témája, melyet majd téli estéken, hangulatlámpa alatt, "halálveszély az ingoványban" címmel fog barátnőinek előadni, én pedig örülök, hogy a lovaknak nem lett semmi baja.Szóval mindenki megelégedett.Hát nem csodálatosak a sors útjai?Volt azonban egy szép bak ebben a májusban, mely elindult felém. Közben..., de hát ez nem itt kezdődik. A bak reggel hétkor indult el, mi pedig háromkor.Akkor kezdett hamvasodni az ég és színe lenni a falevélnek. A patakban szóltak abékák, az erdőben a fülemülék. Egyébként vendégségben voltam, és egy órakor feküdtünk le. Ehhez mért bambasággal pislogtam, és csontjaim szinte csikorogtak az álmosságtól.Ballagtunk fel a hegyre csendesen.- Könnyű magának - mondtam később az erdésznek -, kialudta magát...- Vendégség volt nálam - szuszogott -, kettőkor feküdtem le...Erre megnyugodtam. Nekem kell erősebbnek lennem... egy órával...Amikor felértünk az élre, megálltunk. A völgyben álmos párák úszkáltak. Körülöttünk bokros sarjerdő. Millió zöld bokor. Vajon melyik mögött hallgatózik az az öreg bak, melynél szebbet a "legöregebb emberek" sem láttak?...Itt cserkészetről szó sem lehet. Meredek, kavicsos oldal, zörgő avar. Várni kell.Leültünk. Márpedig katonaviselt embernek illik tudni, hogy amíg áll az ember, nehezen alszik el, de ha leül...Közben feljött a nap, ragyogott a harmat, és kinyitotta szemét az erdő, így kellett lenni, mert így volt, amikor - felébredtünk.A zöld tengerben azonban nem változott semmi. Sehol egy megnyugtató vörös folt, és így a messzelátóra sem volt szükség, hogy bak-e az illető.Békés, nagy csend volt. Ekkor a túlsó oldalban megmozdult valami. Errefelé, úgy látszik, még nem vedlettek meg az őzek, mert barna volt a csuhája. Messze volt még, de csak őz lehetett. Az is volt. Nagy testű bak. Az agancsát nem lehetett jól látni, mert mindig takarta valami.És jött felénk. Jött, jött! Már kétszáz lépés..., már százötven..., már csak százharminc...De miért siessek a lövéssel? Ez a bak az enyém! Szép, sőt kapitális, agancsát főhelyre teszem a többiek között. Uram, bocsáss! .. .Talán még a kiállításra is elküldöm. Miért ne küldeném el? Elküldöm! Megnézheti akárki! Meg is nézik. A vadásztestvéreknek felcsillan a szemük. - Látod, ez az ember nemcsak firkál, de vadászni is szokott...A bak pedig jött, jött......A gerincét pedig - üsse a kő! - elküldöm Zoltán bácsinak. Huj!!! Azt a keserves mindenségét!!!Rohan a bakom. Viszi a trófeát. Viszi a gerincet! Kapkodok. Hol itt bukkan fel egy tized pillanatra, hol ott. Aztán csak ott..., aztán sehol...A vadőr a fejét vakarja. Én pedig megjöttem a kiállításról.Később pedig vállvetve szidjuk a nyulak terjedelmes atyafiságát, mert egy nyúl volt az oka mindennek. Amikor már emeltem a puskám, a bak lába előtt kiugrott egy mennykő nagy nyúl, és úgy megijedtek egymástól, hogy még talán ma is futnak.Egy darabig mérgelődtem még, de aztán megbékített az erdő.A gyalogút puha, zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert a fészekben megijednek a kicsinyek, a visszacsapódó zöld gallyak simogatva utánam sóhajtottak, hogy nem olyan nagy baj ez, mert itt lesz ez a bak máskor is.A patak sietve bukdácsolt mellettem, és megkérdezte, nem küldök-e a júniusnak valami üzenetet, mert ő elibe siet, és ha valami hírt kellene vinni, csak szóljak.Szívesen elviszi!

Az első pisztrángSzerettem a horgászatot, és a vadászat édestestvérének tartom. Régebben

37. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteknapszámban elültem a Balaton nádasaiban, és fogtam is pár szép pontyot. A legnagyobb majdnem nyolc kiló volt, és ennek kifogása körülbelül egy hatmázsás bika izgalmaival ért fel. Mire kiemeltem, folyt rólam a víz, és térdeim szabályosan citeráztak.De örömmel fogtam a keszegeket, compókat és egyéb kis halakat is, mert az úszó rezdülésére sose lehetett tudni, mi van a horog végén...És közben a mélyen lélegző Balaton! A nádas élete! A nádirigó motoszkálása, a búvárok, vöcskök kiáltása, távoli vitorlák, távoli hegyek ködbe vesző, párás messzesége. A csónak alatt halkan locsogott a víz, és a hajnal vagy az alkony ragyogását még most is őrzi a szemem.- Az mind semmi! Nem is horgászat! - mondta egyik barátom.- Hát mi a horgászat? - kérdeztem mélyen megsértődve.- A pisztrángozás, ha nem tudnád. Az sport! Jössz-méssz, fáradsz, zúg a hegyi patak, repül a légy, és kosarad telik. Aztán a környék! A havas! Ettél már pisztrángot?- Nem - vallottam be szégyenkezve.-Akkor nem is tudod, mi a jó! - És úgy nézett rám, mintha eddig zabszalmán éltemvolna.Azóta haragudtam a pisztrángokra, haragudtam erre a barátomra, és alig vártam, hogy igazi havasi patakot lássak, és pisztrángot fogjak.És a vágy nagy erő! A vágy már majdnem hit. Nem kell erőszak, könyöklés, hangoskodás, pénz - csak vágy, és az ember útjai arra kanyarodnak.Egyszer csak a havas alatt találtam magam. Kis tanyám előttúgy susogott a hegyi patak, mint a háromnapos szerető, akit - éreztem - sose lehet megunni. És a zsebemben "tiszteletjegy" van. Furcsa! Miért nemírták hogy a "horgászatot a Bisztra patakon szeretetből engedélyezem" -, mert szeretetet láttam annak a szemében, aki adta. Mintha azt mondta volna: "Lépj be,barátom, az én templomomba, úgyis tudom, leveszed a kalapod..."Hát le is vettem!Horgászkészségem még nem érkezett meg, így egyelőre csak néző voltam, hiszen nemértem még ezt a mesterséget. De amint láttam: nem ördöngösség a pisztrángozás. Puha dobással olyan helyekre ejtjük a műlegyet vagy a szöcskét, ahol simább a folyás, és a pisztráng vagy ugrik, vagy nem. Barátaim két pisztrángot és egy pénzespért fogtak rövid idő alatt. A pénzespért ők "lepény"-nek hívják, ami sehogy se illik erre a szép halra.Én közben fényképeztem, és néztem a vidéket. A patak két oldalán csipkés, tornyos sziklák, hellyel-közzel kis rétek, tele mogyoróbokrokkal.Az egyik mogyoróbokor megrezdül, és tüszős, nagy kalapú alak válik el tőle. Megya patak felé. Ismerem az embereimet, és pontosan megéreztem, hogy ez az ember nem jár igaz úton.- Képzelődsz - mondta barátom.Az ember meghallotta a beszédet. Megtorpant - mintha valamit a földön nézne -, és felénk vette útját.Elment mellettünk, köszönt. Száz lépésre megállt, cigarettát sodort és visszafordult. Aztán belépett az erdőbe. Jól megnéztem az embert: konok gyűlöletvolt a szemében.A mogyoróbokorban pedig egy remek pisztrángos-készség. Rajta a szöcske még vizes... Most bizonyára les valahonnan, és amit kíván nekem, az nincs a bibliában.Barátom megrökönyödve néz rám, amikor mellette bevettem a horgot.- Képzelődésem eredménye - mondom.És horgászunk most már hármasban tovább. A pisztrángok azonban nem hagyják magukat, és fütyülnek szöcskére, műhalra. Egyik helyen barátom legyére kétszer is ugrik a hal, de nem tudja kifogni. Továbbmegy, és én állok a helyére. A felvágódó halat én is láttam, és pontyhorgász koromból tudom, hogy ahol hal van,azt ki is lehet fogni.- Ne kísérletezz vele! - tanácsolja barátom. - Egyszer már a horgomról esett le,ez nem kap többet.Én azonban láttam a halat - szép, nagy volt -, és csökönyösködöm. Csak azért is!Állok a patak felett két szál gerendán, és arra a helyre vetem a horgom újra megújra. Közben egy termetes asszony áll meg a keskeny híd túlsó végén. Intek neki,hogy csak jöjjön, mert én innét el nem mozdulok.Tétován elindul, és neki van igaza, mert a hídon magam is alig férek el. A híd közepén formálisan összeölelkezünk, hogy elférjünk, nevetünk, az asszony elmegy,én pedig - tovább ingerlem a pisztrángot.És a dörgölőzködés, úgy látszik, segített. Villámgyorsan felcsapott a hal, és a következő pillanatban már a horgon fickándozott.Első pisztrángom!

38. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekNagyobb, mint a többieké. Igen, nagyobb! Van ez 35 centi is... 32 biztosan. Káposztalevélbe csavarom. Nagyon szép hal. Méregetem. A 28 centiből már igazán nem engedek. És sietek a többiek után, mert olyan a horgásznak a hal, mint az asszonynak a szép ruha: mutogatni kell!És állunk a pisztrángom "felett", és örülünk neki. Nagyobb, mint a többieké, és orvhalászkészséggel fogtam. Igaz, a horgot vadászmúltamban kifinomult szememnek köszönhetem.Alkonyodik. Fehér műlepke van már a horgon, de többet nem fogunk. A hegyormok még láthatók, de a völgyben már sötét van, és esti ágyában sustorogva, tajtékozva rohan a Bisztra a síkság felé, hol learatták már a búzát, és a lomha folyókban tűnődve nézik magukat a csillagok.Este van. Jó lenne, ha most itt lenne hányaveti barátom. Most már fogtam is pisztrángot, és ettem is. És ne rója fel bűnül senki: fogni - szép, de enni -jó!

ÖlyvemEgy asszony jött velem szembe az úton. Kötényében mozgott valami, és már meggyanúsítottam magamban, hogy kisnyulat fogott, amikor megállt, és némi büszkeséggel mondta:- A fiam hozta le a fáról. Tessék!Amint szétnyitotta kötényét, egy anyányi ölyv nézett rám. Csúnyán meg volt tépveszegény.- Jó famászó az én fiam, meg az ilyen kányáért adnak is valamit az urak...- Pofont! Ki mondta a maga fiának, hogy fára mászkáljon? Megsértődött.- Magam is biztattam. Ez hordja el a tyúkot... Még a nadrágja is kiszakadt. Kezét is megvérezte...Az ölyv már a földön ült, és elszaladt volna, de lába, mint a pici csirkéé, össze volt kötve, és néhány rúgás után megadta magát. Ült csendesen, szemében valami végváró, szomorú keménységgel.- Akkor most mit csináljak vele?- Vigye vissza, ahonnét hozta.- Én másszak a fára? A fiam már elhajtott onnan. Akkor inkább odaadom ingyen.Így lettem ölyvtulajdonos.Nagy bagolyketrecem sajnos üres, hát beeresztettem a kisölyvet. Mindjárt beszaladt az egyik sarokba, és rám vijjogott, kissé éretlen ölyvgyerekhangon.- Jó, jó, én nem bántalak.Délután eszembe jutott ölyvem, és bosszúsan lőttem neki néhány verebet. Nincs nekem elég gondom, még ez az ölyv kellett csak...Amikor bementem hozzá, egy felfordított kosáron ült, és tollait igazgatta.- No, hogy vagy? - barátkoztam. - Hoztam pár verebet. - Rám se nézett.A verebeket eléje dobtam a földre, és ettől meghökkent. Szigorúan nézte őket, deaztán tovább tollászkodott.- Csak éhen ne halj ebben a nagy gőgben! - És ott akartam hagyni, de aztán eszembe jutott, hogy hátha még etetni kellene. Kettévágtam egy verebet, és meglóbáltam az orra előtt.Csak a szemével kísérte, és kissé hátrahúzódott. .- Szamár! Etetni akarlak... - És a csőréhez nyomtam a véres falatot. Úgy vágott a kezemhez, mint a villám. A veréb leesett, de az ujjamon két véres csík mutattaa borotvaéles karmok útját. Aztán újra tollászkodni kezdett.- Hát, fiam, ha így tudsz vágni, akkor enni is tudsz! - És elvonultam, hogy a mély vágásokat fertőtlenítsem.Estefelé már nyomuk sem volt a verebeknek. Ölyvem csőrén véres tollak. De azért rám vijjogott, és megrázta magát, amiben valami megelégedettség volt.Ahogy múltak a napok, úgy nőtt, fényesedett a tolla, és két hét alatt olyan érintetlen, szép vadmadár lett, hogy örömmel mentem meglátogatni. Mert - végeredményben - ölyvem vendég volt, s a vendéget elhanyagolni nem lehet.Persze közben megbarátkoztunk. Már nem bújt el, nem hátrált, hanem ha elmentem lakása előtt, rám vijjogott, mintha azt mondta volna: "Talán illene benézni a szegény kis ölyvhöz..."S amikor bementem, újra rám vijjogott, verdesett szárnyaival, és kutatólag repdesett körülöttem, hogy hoztam-e verebet. Néha vittem, néha nem, de ölyvem táplálása gyászba borította a környék összes verébfamíliáját.Alig vártam már, hogy repülése tökéletes legyen, és láthassam azt a kirobbanó örömet, amikor felviszem a dombtetőre, aztán: repülj, madár!Arra a pár percre király leszek, aki törvényt mond:"Ez a rab pedig legyen szabad!" - És a rab vijjogva vág neki a napfényes, rácstalan szabadságnak.Amikor eljött az idő, óvatosan betessékeltem néhai uhum szállítókosarába, és mellém tettem a kocsin, nehogy verje magát, tolla összegyűrődjék, és amikor

39. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekhazamegy, azt mondja a rokonság:- Na, az is lehetett egy hely, ahol eddig voltál...Ragyogó délelőtt volt, amikor felértünk a dombtetőre. A völgyekre hajló gabonatáblákon katonásan álltak már a keresztek, és én kitettem madaram az út mellé a fűre, hogy most, most jön a nagy pillanat! A szabadság szele megüti a rab madarat, rám néz még egy pillanatra, aztán neki a világnak...Hát rám is nézett. Nem is egy pillanatra, hanem egy egész percre. Néztük egymást.-No?...Csak nézett.- Szabad vagy! - mondtam elérzékenyülten saját jóságomtól. Az ölyv csak nézett.- Szabad vagy, hallod-e? Repülj! - És kezemmel széles kört intettem, mutatva, hogy neki adom az egész világot... (Mit tudja az ilyen szegény ölyv, hogy azon ajogon ő is nekem adhatta volna?)Valamit vijjogott, és tollászkodni kezdett, mint otthon a ketrecben.- Eredj, fiam, a fenébe - mondtam szelíden -, mert megcsaplak ezzel az ostorral.Nem ment.- Hát akkor gyere vissza a kosárba. Hazaviszlek, és ha már jobban repülsz, újra kihozlak.Nem jött.Elfutott a méreg, és feléje suhintottam kalapommal. Ijedten felrebbent. Na hál' isten! A szél alásimult, és láttam, hogy repülés közben jön rá az ízére. Enyhülten néztem utána. Nagy kört vágott, aztán visszafordult.Mégis van benne becsület - gondoltam -, ez lesz a tiszteletkör. A búcsúkör.A kocsi felett azonban meggondolta magát, és hirtelen leereszkedett a legközelebbi keresztre. Az emberek ott jártak-keltek mellette, de madaram kutyába se vette őket. Tollászkodott, mint egy fajbaromfi.Alaposan elrontotta szabadságosztó királyi kedvemet. Az embereket figyelmeztettem, hogy ne bántsák, és dolgomra mentem.Visszafelé már messziről láttam, hogy madaram ott ül még a kereszten, és egész csődület van körülötte. Ott volt elsősorban a csősz kutyástul, feleségestül, akiebédet hozott. Ott volt a juhász, kampósbotjára támaszkodva, a hivatalt átadva apulinak. Ott volt azonkívül egy köszörűs cigány, cigánynéval, egy csomó gyerekkel, és ott volt végül a szabadságnak fittyet hányó madaram, láthatólag élvezve a közbámulatot.- Aztán mért nem szabad megfogni? - mondta a cigány.- Azért - nézett rá a csősz -, mert ez a madár idevalósi, maga meg nem...Ekkor értem oda.- Szó nélkül, de mérgesen ráborítottam a kosarat, és kivittem az egyik majorba, hol nagy magtár van. Ott aztán kieresztettem.Megrázta magát, otthonosan felreppent egy kosár tetejére, és vijjogott valamit.- Rabszolgának való kutya vagy! Érted? - És otthagytam. De azért ennivalójáról gondoskodtam. Olyan vidám volt, valahányszor meglátogattam, mint egy cinege. De a régi barátságnak vége volt.Egyszer egy kis csörgőkacsát vittem neki, és elhatároztam, hogy felbosszantom. Akacsa lábára zsineget kötöttem, és úgy dobtam eléje a földre. Azonnal rászállt, és tépni kezdte a kacsát. Én pedig meghúztam a zsineget. Ijedten leugrott a kacsáról. A zsineget megállítottam. Újra rászállt. Újra meghúztam. Mérgesen vijjogott, és felszállt az ablakba. Nézett kifelé.- Mennél, ugye?! Hát nem mégy! Ott volt az alkalom. Majd akkor mégy, ha én akarom!De akkor - mintha csak megértette volna - a félig nyitott ajtó felé figyelt.- Csukjátok be az ajtót! Majd én megtanítom...Emberem komótosan indult az ajtó felé, madaram pedig sima lendüléssel kisuhant előtte a nyíláson.Utána!Emberem hunyorogva nézett fölfelé, ahol ölyvem vidáman szállt.- Tán repülőgéppel... - mondta.Szállt madaram az erdő felé, és most már tudtam, hogy nem látom többé.És utána legyintettem, mintha nem törődnék vele, pedig sohase bocsátom meg, hogynem fogadta el tőlem a szabadságot, hanem maga szerezte meg...

MicMic itt lakik alattam a házmesteréknél. Egyik szeme kicsit kancsal, ami lehet születési hiba, de lehet valami baleset következménye is, mert Mic estefelé keresi a kenyerét, s a homályban könnyen nekimegy az ember ágnak-bognak, miegymásnak...Az esti kenyérkeresetből azonban senki se gondolja, hogy Mic feslett életet

40. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekél... Nem. Macskabundája valódi, de ez tisztességen úton a mamájától kapta születése alkalmából, s azóta se vetette le.Megismerkedésünk pillanatok alatt történt. Én mentem be a házba, ő jött ki, miután gazdája ideköltözéskor mindjárt kiadta a házmesteréknek.- Szervusz, Macska! - mondtam közvetlenül, mire ő megállt, kancsal szemével rám nézett, s csak annyit mondott:- Mirnyau.Később több ízben szóba álltunk egymással. Ilyenkor megsimogattam, sőt az állát is megvakartam. Mic kéjesen dorombolt, én pedig figyelmeztettem, hogy barátságunk egén egyelőre felhő nincs, de menten viharosan beborul, ha netán madarászáson kapnám.Mic dorombolva esküdött összes macskaőseire, hogy rá se néz rigókra, cinkékre, de még a verebekre se, mert ő jól nevelt macska, és csodálja, hogy ezt eddig nemvettem észre.Ettől kezdve megbíztam Micben, mindaddig, amíg egy szép nyári délután erkélyemről kihajolva meg nem láttam szürke bundáját, amint a bokrok alatt egy gerle felé lopakodott.A gerle gyanútlanul szedegette a fészeknek való vékony ágakat, én pedig körülnéztem, hogy mit vágjak Mic becstelen fejéhez. Mivel azonban a teraszasztalon csak egy árva hamutartó lézengett, nem tudtam mást tenni, mint hogy a bamba gerlét világgá hessegettem. ha nem zavarom el: egyenest belesétál Mic torkába.- Megállj, macska! Csak egy ilyen bőszívű állatbolondot tudtál becsapni! Gyalázatos!Ezeket már hangosan mondtam, mire Mic kibújt a bokor alól, és nyújtózkodott, mintha azt mondta volna:- Jólesett ez a kis heverés... egész éjjel egerek után szaladgáltam. Szegény macska mikor pihenjen?- És a gerle, te alávaló?Mic szinte bánatosan nézett rám.- Gerle? Volt itt valahol gerle?...Másnap flóberttal mentem haza. Mic az ajtóban hasalt, és érdeklődve nézte a puskát.- Nézd, macska, csak nézd! Nem is tagadom: ha még egyszer madarászáson kaplak, véged van.Mic szemtelenül ásított.Múltak a hetek, de hiába leskelődtem. Mic becsülete ez idő alatt makulátlan volt- a ház terasz felőli oldalán. Hogy a másik oldalon mit csinált, nem tudom, de senki se követelheti tőlem, hogy házunk mindkét oldalán megtévedt macskák erkölcseire vigyázzak.Egyszer aztán...Eső után volt éppen - akkor még voltak nyári esők -, amikor szinte felsikoltott a feketerigó. Odarohantam a korláthoz. Mic, az álnok, akkor somfordált el egy elhibázott ugrás emlékével, de pár szál feketerigótollal a szájában. Nem volt már időm lőni, de ha Mic tudta volna, mit határoztam róla, azonnal megcsinálta volna a végrendeletét.A rigók ingyen fuvoláznak itt mindenkinek, és Mic gyilkolja a rigót, a dalt, a muzsikát. Micnek meg kell halnia!Másnap azzal mentem haza, hogy nem várok. Legyünk túl rajta! A macskát agyonlövöm, ott, ahol érem!Amint bementem a kapun, macskasírás ütötte meg a fülem. Mic sírt keservesen, és elém jött sántikálva, kétségbeesetten, mert a bal első lába el volt törve. Csúnya, véres, nyílt törés volt, és Mic beteg lábát feltartotta a levegőbe.- Látod, mit tettek velem?...Mic ezek után szabályos sínt kapott a lábára, és szépen gyógyul. A puskát elzártam, és ha valaki kérdezi, hova lett a kisebb darab hús, melyet feleségem egész délelőtt keresett - most már nem is tagadom: én loptam el. Micnek!

Júliusi emlékAjtómmal szemben domboldal. Pár éves vágás. A farakások néhol még rajta vannak. Itt nincs nagy kellete a fának. A rakások már szétdűltek, összeroskadtak, s valószínű itt is maradnak. A domb tetején érintetlen öreg erdő suttog, s lehúzódik egészen a vadászházig. A ház körül nagyra nőtt cserjék paradicsomi összevisszaságban. Mogyoró, som, galagonya s egy-két öreg fa. A ház alatt egy puskalövésre mély vízmosás, amelyet meg kell kerülni, ha a vágás területére akarmenni az ember. Ezért vannak ott a farakások. Különben már eltüzeltük volna télen.Nyár van. Talán július, de ez mindegy.

41. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekNéha vadászunk, néha fürdünk, sőt néha "dolgozunk" is. Ez a dolog lehet fizikai,és lehet szellemi. Fizikai: a puskatisztítás; szellemi: ha Onuccal elszámolok, vagy rettentően törjük a fejünket, hogy milyen nap is lehet...Fárasztó az ilyesmi, azért nemigen erőltetjük. Néha egy-egy napot kinevezünk vasárnapnak, s ilyenkor én nyakkendőt kötök, Onuc pedig lábat mos. És lessük a harangszót, és megelégedettek vagyunk, ha eltaláltuk a vasárnapot.Nem mindig találjuk el, de ez nem ront a hangulaton semmit, amelynek gyökere tudvalevőleg nem a kalendáriumban van. Ilyenkor lustálkodunk, amelyben - egyébként - megközelítettük már a tökéleteset.Én fekszem a nyugágyon, Onuc pedig rémtörténeteket mond emberről, farkasról, ördögről: mindenről. A végén mindig hozzáteszi:- Isten bizony... -Ami teljesen felesleges, mert még arra is lusta vagyok, hogy elhiggyem, vagy ne higgyem.Néha felkiáltok:- Igaz ez, Onuc?- Isten bizony! - Akkor jó. És azután?Onuc mondja tovább a dobroci pópa esetét, aki egy éjszaka őszült meg, már nem emlékszem, hogy miért, de valami nagy disznóság volt.Ilyenkor ott van a cigaretta az asztalon, és Onuc most az én cigarettámat szívja. Máskor is azt szívja, de ezt most nyilvánosan.Itt töltöm a szabadságom, és ez a szabadság igazán szabadság!A legközelebbi falu hét kilométer.Ketten vagyunk meg egy kutya meg az erdő. Millió madár, a vadak, a nappalok meg az éjszakák. Szóval mienk az egész világ.Persze azt hihetné valaki, hogy ilyenkor csak lustálkodunk. Nem. Most például Onuc mesél, és fárasztó heverés közben levesbevalót gyűjtünk.A vadászház körül elszórtan öreg fák tűnődnek ledőlt társaikról, és ezeken a vénfákon szívesen megpihennek a nemrég kirepült fiatal gerlék és vadgalambok. Ágyamhoz odatámasztva a kis automata, és bármily izgalmas az elbeszélés, szemünkaz egyik fán van, amelynek száraz ága valóságos vesztőhelye a környék galambjainak. Van már három galambunk, és unom Onuc meséit.- Jó lesz a galambokat feltenni, mert nem puhulnak meg. Egyedül maradok a pitvarban, amelynek magyarul terasz a neve. Hány óra lehet? - kérdem magamtól, de nem izgat, hogy nem tudokrá válaszolni.Az én órám megállt. Akkor találomra beigazítottuk, de aztán újra elfelejtettem felhúzni, és tovább nem erőszakoltam a dolgot. Szabadságoltam az órát. Most csakaz árnyékok után igazodunk. Most lehet, mondjuk, tíz, esetleg tizenegy. Ezzel hát végeztünk. Előveszem a messzelátót - amelynek magyarul gukker a neve -, és nézegetem a vidéket. Nézem az eget, és nézem a földet. Az égen felhők és madarakjárnak, a földön semmi és senki. Kijárna erre? Erre út nincs, és a kopár domboldalak cérnafüvét már régen lelegelték a bivalyok.A levegőben azonban madarak járnak, jönnek-mennek élelemért, inni a patakra vagymás sürgős ügyben, amelyet csak ők tudnak. Az előbb egy héja kergetett egy kékgalambot, de amíg láttam, nem tudta megfogni. Ment a galamb, mint az istennyila... és szidtam a héja összes gyilkos nemzetségét. (Onuc most teszi lábasba a galambokat, melyeket a fáról lőttem. Szóval hagyjuk a héját...)Azután ölyvek parádéztak, gyönyörű köröket vágva és vijjogva a szikrázó magasságban. Olyan szépen repültek, hogy lehettek volna sasok is, de csak ölyvekvoltak. A messzelátó nem hazudik. Kíméletlen, de igaz.Később a vágásra tévedt a szemem, mert sűrűn megfordultak rajta őzek hajnalban vagy alkonyattal, de becserkészni őket - közben a vízmosás - nem lehetett. Az erdő száraz volt, mint a szalma, a tavalyi levél zörgött, mint a cserép, s mire nagy kerülővel odaért az ember, a vágás üres volt. Innét odalőni pedig egy kicsit messze volt, még ha a vízmosás mellé jöttek volna is az őzek, mint ahogy nem jöttek. Öt-hatszáz lépésen alul nem adták.Nézegetem a sarjadzó vágást, és egy vörös foltra rámondom, hogy őz. Bak! Tudom, hogy nem az, de ráérek, hát megjátszom az esetet. Szóval ott állna a bak, és elindulna lefelé...Ebben a pillanatban a lélegzetem is elakadt. Az a vörös folt, amelyről tudtam, hogy nem őz, megmozdult, és kilépett a bokor mögül egy nagyon szemrevaló bak. Agancsa rövid, de vaskos. A távolság erős kétszáz, de ilyen közel itt még sose láttam őzet.Onuc fütyörész a konyhában, és zörög a lábasokkal. Aztán kijön.- Azt még elfelejtettem elmesélni...- Pszt! Hozza ki a puskát!Hallom, odabent megtölti. A bak közben csipeget, vakaródzik, de ide se néz. Lemászom az ágyról, és letérdelek, hogy a pitvar korlátjára feltámasszam a

42. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekpuskát. A korlát magas.- Dobjon ide a térdem alá valamit. Gyorsan! Összehajtogatja a pokrócot, azt hiszi, a térdem sajnálom.- Vastagabbat, így nem tudok lőni. Végre megérti.A hajszálkereszt nehezen odatáncol a bakhoz, de olyan rosszul áll, hogy nem merem a golyót elereszteni. Onucra nézek, aki reszket, mint a szeles vizsla. Várja a lövést. Újra összeszedem magam, de most még rosszabbul áll, aztán belép egy bokor mögé.Nem baj. Kipihenem magam, s amint kilép...De közben váratlan dolgok történtek. A bak felett talán száz lépésre vörösfeketeállat lódult ki a gazból, a bak pedig egy ugrással eltűnt. Az állat látszólag nem is látta az őzet, és egyenest felém jött.- Kutya! Megállj csak, bestia! - És újra ráhajoltam a puskára.- A Lupi - mondta Onuc -, ne tessék lőni.- De az irgalmát!...- A Lupit? - S ezt úgy kérdezte, mintha azt mondta volna, hogy a szamosújvári püspököt akarom agyonlőni.- Vigye be! - löktem oda a puskát, és körülnéztem megfelelő bot után. Lupi már bent zörgött a vízmosásban. Látszott, hogy iparkodik...- Nagyon megverem. Nem az én kutyám ugyan, de megverem!Lupi Onuc bátyjának a kutyája volt. Disznóskutya. Ezerféle ős kemény utóda, akivel vadászni szoktunk, s akinek "felesége" itt tartózkodott nálunk özvegyi magányban. És most elzavarta a bakomat...- Gyere csak!Jött is. Nyakán egy elszakadt öreg kötél fityegett, farkát már messziről csóválta, és úgy ugrott a tornácra, mint aki dicséretet vár. Száját elhúzta, és a szeme ragyogott.- Hát itt vagyok. Megkötöttek ugyan, de én szeretlek benneteket, s el is jöttem.Valami baj van?Lupi erre lehasalt, és nem jött közelebb. Csalhatatlan ösztöne megérezte, hogy valami nincs rendben. Néztem Onucra, aki aggódva várta az ítéletet.- Gyere ide, Lupi!Odakullogott hozzám, és gyanakodva rám nézett. Úgy érezte, hogy a helyzet javult, de ez még nem az igazi. A felhők szakadoztak, de még nem sütött ki a nap.- Hát ide hallgass, te anyagyász: ha még egyszer a vágáson keresztüljössz, agyonlőlek! Agyon. Itt van ez a finom út - (megmutatom, hol) -, és téged ebben az éktelen sűrűségben esz a fene... és elzavartad a bakomat, pedig akkor dagadtra ehetted volna magad. Hát ilyen ökör vagy... és haszontalan!Meghúztam a fülét, erre jajgatott, mintha nagyon fájna.- Mit jajgatsz? Hát ha agyonlőlek? És odaadunk az uhunak? Az majd aztán elbánik veled. Éles csőrével szabdal... itt is... meg itt is... meg itt is...Lupi ugrált, mert jókat csíptem rajta, de a szeme már nevetett. Nincs itt semmi baj! Aztán szelíden pofon ütöttem.- Eredj a feleségedhez. Hallod, a Szotykához! Most már kisütött a nap.Körülrohanta a tornácot, elszaladt a kutyaólhoz, ahol Szotyka rács mögött nyüszítve várta urát. Aztán lehasaltak, az egyik kívül, a másik belül, és vidám csaholással köszöntötték egymást.- Hogy örülnek! - mondta Onuc komolyan. - Látszik, hogy ritkán látják egymást...A galambok megpuhultak, a nap felballagott az ég tetejére, Onuc behozta az ebédet, s ezzel dél lett. A két kutya a küszöbre hasalt, szemmel kísérve minden falatot, amelyet a szájamhoz emeltem. A nagyobb daraboknál még nyeltek is, jelezve, hogy "lelkileg" részt vesznek az evés gyönyörűségében.Az ebéddel együtt ellustult odakint a világ is. A dagadt kis felhők álmosan ballagtak, mintha ők is ebéd után lennének. Onuc bágyadtan törölte zsíros szájátinge ujjába, amikor kiutaltam a pohár bort, és hosszasan válogatott a poharak között, hogy melyik a legnagyobb...- Köszönöm szépen - sóhajtott, és csak úgy mellesleg megemlítette, hogy a vendégek jó napot választottak.- Miféle vendégek?- Hát a Bandi úr meg a többiek.- Megőrült maga?! Nincs egy csepp borunk, a kenyerünk száraz, hús nincs... és most mondja?- Bandi úr azt mondta, mindent hoznak... ő lesz a szakács. -Akkor is kellett volna szólni!- Lehet, hogy elfelejtettem. Pálinkát is hoznak, meg sört is... Furcsa vidék ez.Itt a megrendelt kocsi egy órával korábban jön, vagy kettővel későbben, a beígért vendégek esetleg elmaradnak, a szállóban nem keltenek időben, vagy

43. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekegyáltalán nem hagynak aludni, és ha meghívnak halászlére, minden van, csak éppen halászlé nincs, mert a halászok vásárra mentek, bár megígérték a halat. Harag azonban nincs. Úgy van jól, ahogy van.Ezek után én se haragudhattam Onucra.- Mikor jönnek a vendégek?- Estefelé.Mérgesen lefeküdtem, mert ez az "estefelé" azt jelentette, hogy délután öttől várhatom őket az est legvégső határáig. Vártam is. A gerlék elkurrogták alkonyi mondanivalójukat, a rigók flótázva búcsúztak a fénytől, a környék kis hegyes templomai lágy harangszóval dicsérték az Urat, de az én vendégeim nemigen jöttek.Kint üldögéltem a tornácon, és hallgatóztam. Minden távoli kocsizörgésre felfigyeltünk, de a zörgések aztán elhaltak a sötétségben, mert besötétedett, s millió csillagvirágával kivírágzott az esti ég. Onuc rendületlenül készült a vendégekre, kikészítette a nagylábast, a nyársat, hagymát tisztított, és időnként kiszaladt a tornácra, és beleszimatolt a levegőbe.-Majd jönnek...Nemigen törődtem vele. A vendégek most már nyilván - nem jönnek. Néztem az eget,s a mérhetetlenség magához szívta gondolataimat. A fényévek irdatlan távolságában lebegő csillagok közel szálltak, s hihető volt, hogy a csillagok fölé mégiscsak elhallatszik a harangszó, a gerlekurrogás s a rigó imádkozó furulyája.- Majd jönnek...Ezen aztán feldühödtem.- Hozza ki a túrót meg a hagymát! Eszünk és lefekszünk! Mit gondol a Bandi úr (mellesleg az öcsém): éjjeli kávéház ez, kucséberrel és rossz lányokkal?! Talán nem is mondta...- De mondta! Mindent mondott. A húst is, a pálinkát is meg a sört.- Hozza már azt a túrót?Mérgesen behánytam az ennivalót, de őszintén szólva nem esett jól. Gyomornedveimfelajzva vártak valami rendes, zsíros, komoly vacsorát, és most csak úgy ímmel-ámmal forgatták a túrót, a hagymát és az ötnapos kenyeret. Mi ez? - fitymálták, és fájni kezdett a gyomrom.S ekkor vidám lárma kezdett születni a völgyben. Kerékzörgés, egy-egy távoli nevetés, beszéd...- Jönnek - mondta Onuc, és én legszívesebben puskával fogadtam volna őket. Mit kezdjek most a túróval s a hagymával?Onuc meggyújtotta az istállólámpát a tornác sarkán, jelezve, hogy minden út ide vezet...A kocsizörgés megállt a völgyben, s a lárma elcsendesedett. Meredek az út nagyon, s most szuszognak fölfelé. Egy-egy hang:- Világíts, te...- Bandi, ne siess!- A szóda a kocsin maradt!- Nem maradt, nálam van...És mi kiálltunk a tornác ajtajába, és illendően vártuk a vendégeket. Az istállólámpa szerényen világított, a csillagok szikrázva villogtak, az erdő hallgatott, s a sötét kutyaházban két kutya csóválta a farkát, mert éhesek és vendégszerető kutyák voltak. A túró és a mérgesen megevett hagyma megbosszulták magukat. A birkatokányból csak éppen hogy ettem, aztán éjféltájon lefeküdtem, pedig a hangulat akkor kezdett egyenesbe kerülni. Lódoktor barátunk ilyenkor hajóskapitánynak képzelte magát, s akkorát üvöltött, hogy majd a csillagok szakadtak le az égről.- Minden ember a fedélzetre!A hajó tehát süllyedőben volt. A doktor nekitámaszkodott az árbocnak - azaz a tornác egyik oszlopának -, a legénység pedig sajnálta a hajót, s ez okból erősenivott.Lefeküdtem a mentőcsónakba - a szoba sarkába -, behúztam az ajtót, és nagy nehezen elaludtam. Időnként azonban felriadtam, ha a doktor a fedélzetre szólította embereit. Rettenetes vihar lehetett, mert többen tengeribetegek lettek. Később elcsendesedett minden, úgy látszik, a hajó elsüllyedt, s bennem is megnyugodott a túró.Egyszer aztán valaki megrázott:- Pista bátyám, odaadnád a puskádat?- Nem!- Kimennék bakra.- Kérd el Onucét.- Onuccal nem lehet beszélni...

44. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetek- Ott van a sarokban egy átalakított Mannlicher. Vidd azt. Kiválóan lő.- Köszönöm. Merre menjek?-Amerre akarsz, és hagyj aludni!- Szervusz! A többiek már elmentek...Ez az emberdoktor volt. A világ legszenvedélyesebb vadásza, aki életében egy fácántyúkot lőtt szánról. A puska egyebekben fél métert lőtt balra és fel...Fal felé fordultam és aludtam, amíg a rigók reggeli hangversenye fel nem ébresztett. Éhes voltam nagyon, így gyorsan körülnéztem, nehogy Onuc megelőzzön.Onuc a gyöpön feküdt, mellette ült a két kutya, és Szotyka időnként megnyalta a gazdája borostás arcát.A tornácon millió cigarettavég, üvegcserép, félig hagyott pohár, egy mellény, egy kalap, egy öv - szóval ahogy a hajótörésnél lenni szokott. És túl mindezen aharmatfényes, illatos hajnali erdő. Rettenetes piszkosnak éreztem kis házam táját, ezért Onucot szigorúan keltettem. - Csináljon rendet, amíg visszajövök.Lementem a patakhoz, és megfürödtem. Kis patak, alig lépés széles, és arasznyi mély, de vize hideg, mint a jég. A partján csak úgy kéklik a nefelejcs, s ahol kiönt néha, sárszakunák vannak. Egyszer egy vidra is halászgatott benne, de aztán - úgy látszik - leutazott a Szamoshoz.A patak ezüstsudara végigcsillog a völgyön, a nap már felszállt az erdő fölé, ésa nagy ragyogásban, mint a simogató békesség, szól a gerlekurrogás.Ebben a pillanatban lövés csattan végig az erdőn.Mit láthatott a doktor, mire lőhetett?Lassan ballagtam hazafelé. A ház tájéka rendes, mint máskor, az éjszakai zivatarnak nyoma sincs, s Onuc már az edényt mosogatja. Szeme csillog, s ebből látom, hogy félretett magának. Onuc azonban rendes ember, mert alighogy leültem,már hozta is az üveget.- Az urak eleget ittak úgyis... gondoltam, jó lesz nekünk. A Bandi úr tudja...- A doktor úr lőtt az előbb, hallotta?- A doktor úr... azzal a puskával... iszen tetszik tudni - nevet Onuc. Nevetünk,és kóstolgatjuk a pálinkát.A kutyák vakkantanak kettőt-hármat, Onuc lekémlel a völgybe, hogy kijön, arca elkomorul.- Tessék ideadni a gukkert.Néz, néz végeszakadatlan, aztán sziszeg, pattint az ujjaival, és - amit nem szokott - leül a padra.- A doktor úr meglőtte az őzet!Egyszerre elszomorodtunk. Mert hogy a doktor őzet lőtt: rendben van. De melyiket, uramisten - melyiket? Ha fiatal, reményteljes bakot lőtt -nagy baj; hameg valami kapitálisat, az igazán sok neki. Én már egy hónapja válogatom itt a bakokat, s eddig még csak egyet lőttem.A doktor ragyogó arccal, szerényen tette le terhét a tornácon.- Ezt az őzikét lőttem.Onuc sürgősen elment a konyha felé. Én meg csak ültem.- Hol lőtted?- A mezőn. Ott a búzában sétálgatott a kisöreg.- Hát gratulálok, öregem!Magamban pedig azt gondoltam: így még sose vágott nyakon Szent Hubert, de megérdemlem. Adtam egy rossz puskát ennek az ártatlan doktornak, és - amire sohase gondoltunk - a tenyérnyi búzában lőtte meg régen keresett, talán legjobb bakunkat.A doktor üdvözülten elment, Onuc odaégette az ebédet, a kutyák öszszemarakodtak a csontokon, én meg csak ültem, és bár részt se vettem az éjszakai zivatarban: én voltam az egyedüli hajótörött.Később aztán megbékültünk. Sötét kedélyünket leöntöztük egy kis maradék tengervízzel, s ettől egyszerre kiderült a határ, ámbár hiszen derült volt már előbb is. Nyár volt, talán július, de ez most már igazán mindegy.

MackóAmikor hónom alá fogtam, hogy hazavigyem, anyja, az öreg Mackó kikísért az istállóból, megszaglászta még egyszer fiát, engem is, és fáradtan csóválta farkát.- Jó helye lesz, ne félj, Mackó! - fogadkoztam, s az öreg kutya meleg, okos szeme olyan értelmesen hunyorgott rám, mintha csak azt mondta volna:- Tudom... nem is aggódom. Ennek már tíz éve!Azóta az öreg Mackónak már a csontjai is elporladtak, és a kis Mackó is hatalmasöreg komondor lett, akinek bizony - bármily fájdalmas -utódjáról kellett gondoskodnom.

45. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekEzt persze nem mondtam senkinek - legkevésbé Mackónak -, de az utolsó kölykeibőlkiválasztottam egyet, és azzal adtam ki az egyik pusztára, hogy ha kell, hát visszaveszem.Jól választottam. Az utód tökéletesen örökölte anyja minden vonását, mozdulatát és a nevét is.Ha szólok hozzá, éppen úgy leül, mint az anyja, bozontos, nagy fejét éppen úgy félre fordítja, és szemében annyi értelem sugárzik, hogy könynyen kitalálom gondolatát.- Csak beszélj - mondja a szeme -, mindent értek, ha nem is válaszolok.Ha lábam eléje teszem, nagy mancsát teljesen anyja mozdulatával fekteti cipőmre,sőt ritkább találkozáskor, ha távolabb vagyok is, hozzám jön, lehasal elém, és lábát puhán a cipőmre teszi. Ez nálunk a parolázás.- Szervusz, kis Mackó! Mi újság?De ezekről a barátkozásokról anyja mit sem tud. Nagyokat alszik a napon, és talán álmodik régi szép napokról, amikor jobbak voltak a fogak, rugalmasabbak azinak, és jobb minden, merthogy: elmúlt.Néha ugyan gyanakodva szaglász, és ilyenkor szemrehányóan néz rám.- Miféle idegen kutya volt ez megint?...- Á, semmi. A juhász kutyája ugrált rám, de hát tudod, Mackó, milyen tolakodók apumik... - És igyekszem csak feleolyan becsületesen nézni Mackóra, mint ő rám. Nemigen sikerül, de hozzáadok egy kis simogatást, és az utódról ezzel elterelem a gyanút. Mackó pedig nehéz sóhajtással lefekszik újra a kapu mellé, mert egész éjjel nem aludt.Ilyenkor nyáron éjjel sem csendes a falu. A cséplőgép majdnem éjfélig búgott, azemberek jöttek-mentek, és Mackó nem szereti az ilyen rendetlenséget. Éjjel legyen csend! Nem lehet a szegény kutyától azt kívánni, hogy ebben a zajban kiválogassa, ki a tolvaj, és ki jár egyenes úton. Na és a hírek? A kutyahírek, amelyeket távoli házőrzők kiabálnak, azokat sem lehet megérteni...A szomszédban búg a cséplőgép, dalolnak is, és Mackó - amit csak ritkán tesz meg, ha valami nagyobb problémája van - csendesen megjelenik a verandán, és rám néz.- Hát ez miféle lárma?- Csépelnek, Mackókám, de nem tart soká... ez ellen nem lehet semmit tenni.- Elég furcsa - csóválja farkát az öreg kutya, és kiballag a külső udvarba.De belátogat Mackó olyankor is, ha vendégek jönnek. Nyitva van a verandaajtó, szokatlan világosság, egy kis lárma is kihallatszik, és Mackó ilyenkor megnézi, hogy nincs-e valami baj.- Nincs semmi baj, Mackó, vendégek vannak...Mackó erre csóválja a farkát, és lehasal elém, mert a "vendégek" szóval kapcsolatban jó emlékei vannak. A falatot illedelmesen szájába veszi, rám nevet,és kissé élénkebb farkcsóválások közt kivonul óljához.Ilyenkor mindig eszembe jut egy régi eset, amikor Mackó megelőzte a vendégeket. A kertben terítettek akkor is, és feleségem egy púposan megrakott, nagy tál süteményt - szépen letakarva - valami alacsony asztalkán helyezett el. Égtek a lámpák, és mi kimentünk a vendégek elé a vasútra.Mackónak persze feltűnt a világosság. Beballagott megérdeklődni, mi újság, de sehol senki. A kis asztal felől azonban jó illatok lengedeztek. A terítőt óvatosan lehúzta - talán körülnézett, hogy rászól-e valaki -, és mivel még mindig nem jött senki, az egész tál tésztát az utolsó darabig megette. A tálat -Mackó rendes kutya - szépen kinyalta, aztán elvonult.A vendégek azért nem haltak éhen, én pedig elővettem Mackót, megfenyegettem botommal.- Torkos vén eb! Látni sem akarlak, takarodj!Mackó csóválásra igazított farka azonnal lekonyult, és bűnbánó bűnösként ballagott óljába a kocsiderékra való édességet megemészteni.Akkor éjjel nem is ugatott, pedig mély hangját egyébként szívesen fitogtatja, ésmég a messzi faluvégi kutyák is tisztán megérthetik üzenetét. Mert hogy üzengetnek egymásnak, az kétségtelen. Sose vágnak egymás szavába, és csak akkor felelnek, ha a másik elmondta mondókáját.Nyitott ablaknál alszunk. Szomszédom a templom, és ezért néha le kell Mackót intenem, mert a templom fala Mackó ugatását szinte a fejünkhöz veri. De a visszhang nekem is jó, mert csak kiszólok az ablakon:- Nem hallgatsz, Mackó!És Mackó valószínűleg megrettenve néz körül, mert mintha ott szóltam volna mellette. Ilyenkor meg is van sértve, de ezt reggelre elfelejti.Ha azonban valami rendkívüli esemény van, Mackót nem lehet elhallgattatni. Ilyenkor ki kell menni, és megnézni, mi a baj, de ilyenkor hangja is egészen más. Egyszer olyan különös, szaggatott, keserves hangon ugatott, hogy szinte

46. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekmegijedtem. Akkor volt kölyök az utódnak szánt kis Mackó. Az udvaron feneketlen sötét.- Hol van Mackó? Mi baj van?Mackó azonnal ott termett, és szinte tuszkolt orrával a kerítés felé.A kerítésen túl ott szomorkodott a kis Mackó. Valahol kibújt, és nem tudott visszajönni, anyja pedig nem tudott kimenni, pedig a szoptatás órája már nagyon sürgette.A gyermeket fülénél fogva bevezettem, anyját pedig összeszidtam:- Mi vagyok én, szárazdajka? Vigyázz a kölykedre, hogy hova mászkál!Rám se hallgatott. Körülszaglászta fiát, és lengő farkcsóválással adta tudtomra,hogy köszöni szépen, most már elmehetek.Mackónak vannak ellenségei, és vannak barátai. Ellensége: minden egyenruha és minden kéményseprő; barátai pedig az asszonyok és gyerekek. Ezeket meg sem ugatja, de ha csendőr vagy kéményseprő jön a házhoz, ezeket kísérgetni kell, mert Mackó talán megölné őket.Egyszer jókor reggel nagy zenebonát, kiabálást hallok a hátsó udvar felől. Még idejében érkeztem, de a kéményseprő már a kerítés tetején lovagolt, Mackó pedig csattogó fogakkal ugrált utána, hogy ő megeszi ezt a gonosz fekete embert.- Megőrültél, Mackó?! Ez egy tisztességes kéményseprő...- Bánom is én! - ordított Mackó, és csak hosszas rábeszélésre engedte magát bezárni, de a kéményseprő papucsát mindenesetre magával vitte.Azután nem szereti Mackó a teliholdat se.Az ég alja még alig vörösödik, már nyugtalanul jár-kel. A felhőkre szórt hideg tűz mintha távoli nagy vészek hordozója lenne, mert valami rettegés, valami reszkető láz izzik az árnyékok mentén, és Mackó vonítva figyelmezteti a környéket, hogy vigyázzanak, vigyázzanak... mert a rém itt jár... csak nem látjasenki.Környékünkön nem is lett semmi baj, de reggel, amikor kimentem a pusztára, a gazda felesége könnyes szemmel újságolta, hogy a kis Mackót elgázolta egy autó...A hír engem is szíven ütött. Hűséges, kedves szeme mintha rám nyílt volna még egyszer, aztán eltűnt, és csak üres sötétség maradt helyén.Odahaza talán egy kicsit hosszabban simogattam meg anyja fejét, mert az öreg kutya kérdőleg rám nézett.- Valami baj van?- Semmi, Mackó... mi lenne? Múlik a nyár, öreg kutyám. Múlik, de még szép lehet az ősz is...Éjjel pedig megrettenve ültem fel ágyamban.Mackó szaggatott, panaszos ugatása verte szét álmom, mint valamikor régen, amikor nem tudott fiához menni. Most is kimentem hozzá. Állt a kerítés mellett, és panaszosan, vádlóan ugatta a sötétséget.- Látsz valamit, Mackókám? Mert én nem látok semmit...Felettünk zavaros, lázas arcával hidegen úszott a hold. Átöleltem az öreg kutya fejét, és elhúztam a kerítéstől.- Gyere, Mackókám, én nem látok semmit abban a túlsó árnyékban, de tudom, hogy hiába a panasz, nem jött még onnét vissza senki, de senki.

Mire tanítja a gólya a fiait?Egyik reggel a községi határ mellett kocsikáztam hazafelé. Bágyadt nyárutói reggel volt, amikor az ember lusta örömmel szemlélődik erre-arra, és nyomában - úgy érzi - már az ősz jár.A zöld tengeritáblák között barna sávok nyújtózkodtak, melyeken ökrök ballagtak az eke előtt. Tarlót buktattak.Az egyik ökörpár körül sok fehérség, melyeket libáknak néztem.Lám, az okos gazda! - gondoltam. - Kihozta a libákat, s amíg ő szánt, azok összeszedik a széthullt szemet.Amint haladtunk, a libák túlságosan nagyok lettek, és közel érve alig hittem magamnak, mert a tenyérnyi kis földön gólyák bogarásztak. A fold hossza talán harminc méter, a szélessége nincs több tizenöt méternél - és hét gólya jár az eke nyomában. Két öreg és öt fiatal. Egy fészekalja.A gazda halkan biztatta ökreit, és látszott minden mozdulatán, hogy ő is élveztea gólyák közelségét. Nem akarta elriasztani őket, hiszen neki dolgoztak!Bibliai kép.A gólyák a kis földön szinte körülvették a szántóvetőt, és néha négyöt méternél sem voltak messzebb.Utam mellettük vitt el. Megállni nem mertem, mert az én kocsimra a gólyák már figyeltek. Bennem már nem bíztak. Mentem hát tovább, és keserűen gondoltam a fényképezőgépre, mely mindig ilyenkor hiányzik. Micsoda képet csinálhattam

47. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekvolna!Hiába írom le ezt a képet, ezt látni kellett volna minden vadásznak.Nyári reggelben ballagó két szelíd ökör, mögöttük a nagy bajszú, idős gazda, akirám nézett, s csak a szemével intett:- Látod a madaraimat? Visszahunyorogtam:- Látom! Hogyne látnám! Bár látnának benneteket minden magyar vadászok! Itt talán megvilágosodna előttük, hogy a gólya, piros lábú, öreg madarunk, mért viszi fiait a szántóvető kis barázdájára, és mért tanítja a fiatalokat egerészni, bogarászni. Itt talán megéreznék ennek a képnek örök szimbólumát, mert ezen a képen az ember, a madár és a föld elválaszthatatlanul egyek és magyarok voltak.

Őszi délutánTétlen szombat délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyétés a többieket. Zöldek még, de lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásukban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének a távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.A diót már leverték, még ha megrezdül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor,és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőknek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte arany dolmány át és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák talán már meg is érkeztek "téli" szállásukra, hol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek, fél lábon tűnődve az afrikai éjszakában.Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon,aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahova a nyárután, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrósabb szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiáltanának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek az úttalanságban.Néha felébredek egy-egy ilyen kiáltásra, és kinézek az ablakon, pedig tudom, hogy nem láthatom őket, mint ahogy ők sem látják az utat, ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettemelrepülnek. Érzem és hallom, hogy siratják a nádast, az ismerős vizeket, búcsúznak a domboldaltól, hol piros már a galagonya, és sárgul a vadkörte, vágyódva kiáltoznak a nagy fák után, hol árván maradt a fészek, és az elhagyott utak fölé hálót sző a pókmester, a szúnyoghalász.És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén.Kárognak a varjak, és az elhagyott mezők üzenetét hozzák - annak, aki érti -, néma utakról beszélnek, romházakról, gazdátlan tanyákról és szürettelen őszről, csonka fákról, felszaggatott hidakról, elhagyott fejfákról és géproncsokról, melyek tanácstalanul állnak a kikericcsel kicsillagozott rétek közepén.-Kár... kár!...Amikor felsüt a nap, elhallgatnak, mintha szégyellnék, hogy csak rosszat tudnak mondani, és repedt trombitájukban csak a gyásznak van hangja.Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.Csend van, akár elhagyott templompadlásokon. A fákon levél se rezdül, a kertekben nem jár senki, a feketerigó elrepül valahova, nem kutat a zörgő levelek alatt, s a bokrok hónaljában már este van.És éjjel majd újra megszólal a bagoly. Egész nyáron nem hallottam, de tegnap felébresztett. Felkönyököltem az ágyban, és hallgattam, mit mond, s borzongató rikácsolása mivel ijesztgeti a környéket.Idei bagoly volt, idétlen hangú, nem sok meggyőződéssel öregbítette az éjszakát.- Tél lesz! - kiáltotta. - Tél... téél... vigyázzatok! Dermedés és elmúlás jár akertek alatt. Én látom. Látom... Nem füstölnek a kémények, és a tél jégmarkába fogja a várost! Reszkessetek!

48. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekAztán már nem értettem, mit mondott, mert mérgesen ugatni kezdtek a kutyák, és igen csúnyákat mondtak a kis bagolynak, aki nem is volt rossz tulajdonképpen, csak hát bagoly volt, de erről nem tehetett.Kiment az álom a szememből, és szinte vidám lettem, mert éreztem, hogy károghatnak már a varjak, és huhoghat a bagoly száraz rémlátással, én már nem hiszek nekik.Én a néma vándoroknak hiszek.A galamboknak és rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal és reménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk; de a romok felépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokat beborítja a mezők millió virága.Károghat hát a varjú, huhoghat a bagoly. Mondhat, amit akar.Én a tavasznak hiszek!

Őszi vízpartonA szél élesen kaszált a nyár végi réten, és hidegre borzolta a folyó hátát. A víz elsötétült, reszketett, s a békák dülledt szeme aggodalmasan pislogott.- Jönnek az "emberes" hónapok - mondta az öreg Máté, aki birkát őrzött a folyóparton, és kampósbotjával ráütött egy vakondtúrásra, pontot téve a mondat után. A birkák odanéztek a bot mozdulására, aztán letették újra fejüket, őrölni a cérnaszáraz füvet.- Eső nincs, odébb kell menni - legyintett az öreg, s ebben a legyintésben búcsúzás volt. "Odébb": az egy másik határ. Erre a szóra felemelte fejét a puli is, mert ez a szó beletartozik a puliszótárba.- Indíts, Bogár!A puli úgy ugrott fel, mint a legszolgálatkészebb katona, csak a bokáját nem vágta össze, mert a puliregula kerül minden felesleges mozdulatot. Felugrott tehát a koloncos szőrcsomó, enyhe ívet vágott a kapkodó birkaorrok előtt, mire megfordult a falka, a puli pedig visszanézett.- Csak lassan! - csökkentette a buzgalmát Máté.Mire a puli halkan vakkantott kettőt, ami annyit jelentett:- Még nem haragszom, de mozogjunk...A vezérürü bambán ránézett a Bogár nevezetű parancsnokra, és menetre indította akolompot, a puli pedig az öreg csizmák mellett helyezkedett el. A kolomp mérni kezdte a távolságot s az időt, és rekedt zengése széthullt a tájon, mint a belenyugvó panasz.Ment a falka s az öreg Máté egyik határból a másikba, a nyárból az őszbe. Enyhült a szél, kibukkant a nap is a felhők közül, de ragyogása nem melegítette már meg a világot.Búcsúztunk.A víz felett fecskék jártak még, de lábam alatt repedezett és elhasznált volt a gyalogút, s én nem mondtam már semmit a fecskéknek, mert ők se mondtak nekem semmit. Nem a mi fecskéink voltak, északról vándorlók. Úgy néztek a tájra, mint fáradt utasok a vonatablakból.A falka már beért a füzesek közé, s a kolomp halk zenéje már csak itt-ott bukkant elő, mint a messzeségből integető búcsúkendő.Megyek odébb, de alig tudom, hogy megyek. Bíbicek csapata suhog el felettem némán, egyenesen dél felé. Nem jajonganak már, mint tavasszal, nem csaponganak agólyahírtől sárga rét felett, mert oda a rét, oda a fészek, s előttük az út. Az idő kihúzta alóluk a nyarat, s most mennek a nyár után. Mennek az asztal után, amely valahol mindig terítve van.A levegőben nagyobb madár úszik, csendes, széles csapásokkal.Nini! Egy bakcsó, azaz "vakvarjú", mivel néha azt mondja: "kvak-vak".Most nem mond semmit, mert a csőrében nagy béka kalimpál, s időnként tornászik. Felhúzza két lelógó lábát, s ilyenkor úgy "ül" a levegőben, mint a lányok a motorbicikli hátsó ülésén.Tűnődő hangulatom feloldódik, és elnevetem magam, persze csak úgy befelé. Tudom,hogy ez kegyetlenség - végeredményben a béka is búcsúzik -, de újabban kitettem a békák nemzetségét a nemtörődömség szikkadt partjára. Mert mi történt? Az történt, hogy üldögélek a parton, s egyszer csak kétségbeesett nyekergés csapja meg a fülem.Kígyó! - ugrom fel, mert utálom a kígyót, és osonok a hang felé, hogy megmentsema békát. De kígyó nincs sehol, csak nyögés van, s amikor végre megtalálom a panaszost, felháborodásom feketén kezd kavarogni. A panaszos egy nagy béka, és aszájából egy másik, majdnem ugyanakkora béka két hátsó lába lóg ki. A falat nagy, s a kannibál siránkozik... Azóta nem sajnálom a békát, és nem sajnálom aztse, amely a bakcsó csőrében kalimpál.

49. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekA nádas mellett öreg halász szűri a vizet. Csendesen leülök mellé, és homlokomhoz emelem a kezem, mire ő is megböki a kalapját.- Na? - mondom.- Hát-hát... - válaszol ő, s ebben pontosan benne van, hogy fogás ugyan volt, de nem kielégítő. A háló néha kiemelkedik a vízből, aztán surrogva ereszkedik újra le. - Pedig a nádban nagy mozgás van - mondja az öreg -, de már lassan búcsúzik a potyka. Egy már van, nem veszi meg?-Hát... •A potyka szép, kövér, de kilón alul.- Van egy tízesem...Az öreg elém tartja a halat. Az ügylet létrejött, és Petőfi a tízesről morcosan néz rám. Úgy látszik, nem tudja, hogy a túloldalon egy könynyelmű halász furulyázik, búcsúztatva árva bankjegyem.Ballagok hazafelé. A nádbugák utánam integetnek, és meghajolnak, mintha félnének, hogy a leszálló nap lángra lobbantja őket.Mert búcsúzik a nap is. Egy hónappal ezelőtt ilyenkor még lángolva szállt az égen, de elöregedett már a nyár, és kívánja a hosszú éjszakát. Kívánja, és egyszer csak elalszik, a reggel kiterítve találja a rétaljában, és ravatal lesz az egész messze táj.Megzendül majd a szél, gyászosan kárognak a varjak, és siránkozva szaladnak a széljárta úton a búbospacsirták. S a levegőben mennek, sietve mennek dél felé azutolsó vándorok.Alszik a nyár, s a pásztortüzek füstje puhán ráterül a ravatalra. S a jeltelen sírt másnap hajnalban a dér hideg, száraz könnyeivel hinti be az ősz...

Zörgetik az erdőtA szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó és a fák sziszegve hajladoznak, mint az adósok.- Fizetni, urak, fizetni!Visszaadni mindent, kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát! Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már és most úgy áll a berekszélen, mint a becsületes adós: levetkőztetve és elhagyatottan.A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig komisz,tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök, nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgy is hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot és most békén vannak.Ha jön a végrehajtó, csak átsuhan az ágak között, nem tud belekapaszkodni semmibe.Bezzeg a Tölgy, meg a Cser! Nem, ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon az a végrehajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek aszéllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.- Nem fizetünk! - kiáltják a cserfák. - Majd tavasszal. - És a szél is megunja ameddő verekedést.Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának.- A Nyár, Nyír, Bükk és többiek - megfizettek Uram. Csak a Cser... különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért... Ne adj nekik többet, Uram.A Föld álmosan mozgolódik.- Ne bántsd őket. Majd tavasszal megfizetnek. Alapjában jóravaló népek... Nem aludnánk?És az őszi estében mélyet ásít a föld és elalszik az erdő. Alszik a szél, alusznak a fák, csak apró kis cserbokrok zizegnek néha, mert álmukat zavarja a rossz lelkiismeret...A cser még nem fizetett...Én azért odaálltam egy nagy cserbokor mellé. Nemcsak azért, mert magam is inkábbaz adósok kasztjába tartozom és így félig meddig rokonnak éreztem magam, hanem főleg azért, mert jó takarást adott.A hajtók már elindultak valahol, mert egy-egy halk koppanás ért hozzám a túlsó domboldalból. Messze vannak még, lehet tűnődni ezen, azon. Most még csak róka jöhet, de a róka ma nem portéka. Róka nyugodtan átballaghat a nyiladékon, legfeljebb azt mondjuk: - Ejnye, ebadta imposztorja! Most kell jönni?... És nézünk utána, amíg el nem nyeli a másik oldal, de nem lövünk.Ma disznók vannak a hajtásban!Három vagy négy - ez még nem biztos - de jókora darabok, mert az erdőőr szerint akkora csapájuk van, mint egy "tinónak".Megnéztem a csapákat. A tinóból mindenesetre engedni kell valamit, de

50. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetektisztességes nyomok, az bizonyos.És most várunk.Fejem felett egy csapat vetési varjú száll át, szomorú, békés károgással. Közöttük csókák kiáltanak vidáman, mintha vigasztalnák a varjakat, hogy nem kellmindig búsulni, lesz még egyszer ünnep a világon...De a feketék nem hagyják magukat. Csak azért is: kár... káárr... Ilyen az egyéniségük. Őket ne vigasztalja senki! Ők gyászolnak, gyászukat meg nem szünteti semmi, legfeljebb - egy marék kukorica.Már messze járnak.Közelednek a hajtók: Hopphó... hopphó... ne hagyd ki gyerek azt a sűrűt, mert kupán váglak... hóó.Mátyások reppennek át a nyiladékon, visszakiáltva a hajtókra. Most már szorul kezemben a puska. Szemem minden ágrezdülésre megrebben. Egy szalonka vágódik elém öt lépésre és néz azzal a fényes szemével...Eredj madárka, ne izgass! Amíg téged nézlek, az a tinónagy disznó átugorhat a nyiladékon s akkor úgy melléd lövök ezzel az elefántpuskával, hogy még az unokáid is arról beszélnek.Elment a szalonka, de jött helyette két bagoly. Az erdei népek két nagyszemű tanácsadója. Érdeklődve pislognak rám és puhán szállnak egyik ágról a másikra. Erdei fülesek. Ezekhez már goromba vagyok: -Tanácsos urak, menjenek a pokolba! -Nem mennek.Valami mozdul előttem a sűrűben, és elfelejtem egyszerre a baglyokat. Egy róka. Ideges a koma nagyon. Hol előre fülel, hol hátra. Engem nem lát, de tudja, hogy elől sem tiszta a levegő. Tele van emberszaggal. Ki a fene ismeri ki magát ebbenaz emberbűzben és lármában? Ez van a ravasz orrára írva. Elindul felém. Farkát izgatottan rezegteti és megáll, mielőtt kilépne a nyiladékra.Állok, mint a cövek. A róka pedig lassan átballag mellettem. Szinte érthetetlen,hogy ne vett volna észre. Talán azt gondolta, hogy nem látom?A hajtók már közel vannak: - Hopphó!... lassan... lassan. Jóska bácsi, ne siessen. Könnyű ott sétálni, ahol maga megy. Akár a kocsiúton a misére...- Fogd be a szád! Majd ha ilyen öreg csont leszel, te is sétálhatsz. Hopphó... zörgess, gyerek! Ugye mondtam! Szorítsd!...Megrándulok. Nagy dobogással, töréssel vágtat el mellettem három őz. Aztán még egy. Óriási bak. Persze ilyenkor... Nem baj, csakhogy megvan. Már azt hittem, elcsavargott valamerre és lelőtték. De hát nem lehet az ilyen bakot csak úgy lelőni.A hajtók már a nyiladék széléhez értek. Elzárom a puskám, vállamra vetem és elindulok felfelé, amikor: - Huj... haj... vigyázz! - ordítanak s egy otromba nagy szürke disznó ugrik át előttem úgy nyolcvan lépésre.Nagy kavarodás, kapkodás, lőni sem lehet mindjárt, s amikor a túlsó rudasban robog a disznó, alája lövök, csak úgy porzik.Esz a méreg. Kapitális nagy állat volt.A nyiladék szélén volt egy kis bokros rész, abban feküdt. Ha a hajtók nem zajonganak, fel sem kel. De hol a többi?A második hajtásban már nem törődtem sem varjúval, sem bagollyal, sem szalonkával. A nagy disznó ott ugrált képzeletemben és én folyton azzal öltem magam, hogy - hogy is lett volna, ha...Ha előbb jön, ha megáll előttem, ha csak úgy átkocog a nyiladékon, szóval ha - meglövöm.A hajtók alig indultak el, máris láttam, hogy valami mozog előttem. Sűrűben volt. Először azt hittem róka. De a mozgás más volt. Hol eltűnt, hol megjelent elmosódó körvonala.Amikor a hajtók lármája közelebb ért, kilódult végre a titokzatos idegen, egy kis süldőcske. Mondhatnám azt is, hogy malac, de így szebben hangzik. És egyedülvolt. Egy olyan konyháravaló kis jószág. Mire várjak? A többinek se híre, se pora. Én bíz meglőttem, hogy meg se nyikkant.A durranásra hangos lett az erdő. Felkiáltottak a mátyások, hangosabbak lettek ahajtók. Egy kis izgalom futott végig mindenkin, csak a kis süldő feküdt minden izgalom nélkül.Talán neki károgtak a varjak?Délutánra jár már az idő, amikor a harmadik hajtást elkezdjük. Most már hamarabbmozdul a vad. Mindjárt az elején nagy kiabálás a hajtók között. Ebben a hajtásban voltak a disznók, de visszatörtek. Rövid hajtás ez, jól hallani mindenszót.- Mondtam, hogy vigyázzatok, ugye!? Kinél mentek vissza?- Berta Jancsinál.- Annál a staneclifejűnél?- Annál...

51. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekBerta Jancsi nem szólt semmit. Mit szóljon. Azt, hogy "staneclifejű" -Jóska bácsi mondta, a "főhajtó", aki három évig volt a csatában. Medáliája van négy is...- Vigyázz, az annya Ponciusát! Jó felé mennek!Három tehén. Válogatásra nincs idő, de mégis, mintha az utolsó gömbölyűbb lenne,mint a többi. Könnyű ügetésben mennek át a széles csapáson és amikor a nehéz Schönauer megszólal, az utolsó úgy esik be a túlsó oldalba. Hallani a nagy zuhanást.- Hallotta, Jóska bácsi? Ez megvan...- Meg. De téged nem kérdezett senki... Csönd.A nyiladék végén még egy lövés. Ott is egy tehén esett, aztán kiérnek a hajtók.Csak ekkor venni észre, hogy a völgyekben árnyéktalan homály van már, lement a nap és a domboldalakon hűvös sóhajtásokkal jár az alkonyat.Elbúcsúzunk; felrakják a vadat és a szekér zökkenve indul hazafelé.Magam csak úgy gyalogosan.Hazafelé szállnak a varjak felettem, de most csendben vannak. Cinkék surrognak az ágakon és csak néha szólnak, akkor is csendesen, mert néma az erdő és ezt a tiszta, nagy csendet nem illik megzavarni.Fent magasan vadlibák húznak délfelé. A vezérgúnár kiált dallamos, lágyan és kiáltása csak éppen megsimogatja a csendet.A völgyek ködöt álmodnak, a faluk hideg füstöt, a tornyok elmúlt harangbongást sa temetők libegő gyertyafényt, mely csak egyszer gyúl ki évenként, de világossága soha el nem múlik az elfeledett fejfák közül.Derengő meleg fény. Puha, mint az elmúlt ölelés és édesen szomorú, mint az emlékezet.Ilyenkor a nagy kereszt vállán újra fellobbannak elmúlt távoli fények, kuvik kiált a homályban, és sírbahullt siratások zsongnak a kis kápolna orgonáján. Hangjában benne van a szél sóhajtása, tengeriszár zörrenése, varjak károgása, szomorú virágok enyészetszaga s eldőlt keresztek roppanása.A vén legény, a November a muzsikus és nem hallgatja senki csak anyja, a borongoszemű Ősz. De ő is elsírta már minden könnyét, eltemette minden örömét - menni akar.Szelíden megérinti fia karját.- Gyere már, fiam... Halott itt minden... Kinek muzsikálsz?

Októberi esteAz előbb mátyások szálltak át felettem, és behúztam a nyakam, mert nem szeretem,ha lelepleznek ezek a kofák, és kikiabálják országnak-világnak, hogy itt meg ittáll a veszedelem, jó lesz, ha vigyáznak az erdei népek.A mátyások után rigók vágódtak át a fejem felett halk füttyentéssel, aztán egy időre csend lett. Később egy ölyv szállt egyenletes csapásokkal a szálerdő felé,és nyugodt, tempós haladása a napszámosokat juttatta eszembe, akik ugyanilyen ütemes járással ballagnak most hazafelé a pihenésváró alkonyatban.Az utolsók a vadgalambok voltak. Gyorsan repültek dél felé, de azért hirtelen megolvastam őket. Tízen voltak. Öt pár. Vajon hány rak fészket jövőre nálunk? Vagy talán ezek se nálunk keltek? Lehet. A mieinket rég nem látom. Ezek talán Kárpátaljáról jönnek? Vagy még messzebbről? Talán a belovezsi erdőkben kurrogottaz anyjuk felettük, és a nagy lengyel erdők talán már akkor reszkettek álmukban,mert messzebb néztek, mint az emberek?...Álltam két nyírfa között, két földiszederbokor takarásában, körülöttem álomra készülődött az erdő, valahol messze zakatolt egy vonat, vártam a bikát, mely állítólag jobb, mint az eddigiek, és mégis a galambok jártak az eszemben.A galambok után már csak apró bárányfelhők maradtak az égen hűvös magasságban, és a hűlő nap aranyos tüze lila ragyogássá hidegedett, mire hozzájuk elért. A völgyekben ekkor már este volt, és túl a hegyen dörmögő, mély bőgéssel megszólalt egy szarvasbika.Messze volt nagyon. Mire az a bika hozzám érne, régen sötét lesz már, de azért akaromra dobott puskát megigazítottam. Olyan érzésem volt,mint szalonkahúzáson, amikor a távoli szomszédban tompán dörrent a puska, és szaporábban néztem körül, hogy hát az enyém mikor jön már.Most is elfeledtette velem a bőgés a másfelé kóválygó gondolatokat, és kileskeltem a nyiladékra. Éppen idejében.Húsz lépéssel odébb, a túlsó oldalból egy tehén figyelő feje állt ki, de nem felém nézett. Szerencsére. Megroskadtam, és mint csiga a házába, húztam magam vissza a bokrom alá. Egy kis résen át szemem azonban rajtamaradt a tehénen. Aholtehén van, ott bikának is kell lennie. Talán még jobb, mint amelyik ott a túlsó völgyben orgonál. Csak szerényebb. Mit ordítozzon itt? Tehene megvan, vetélytársnincs, tehát csendben van, és nemsokára ki fog lépni ide a nyiladékra. Húsz

52. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteklépésre!Miután így szépen elrendeztem a szarvasok dolgát, vártam a bikát, mert a tehén már kint volt egészen, de néha hátranézett, és nyilván urát és parancsolóját várta. Már azt is elhatároztam magamban, ha komoly szerelmi jelenetre kerülne a sor, nem lövök addig, amíg a bika ki nem élvezte azt a rövid kis életet, szép őszi estét... amikor ártatlan tekingetéssel kiballagott anyja után egy kisborjú.Kiballagott, és felém legelgetett.Olyan közel volt már, hogy lélegezni sem mertem, egyébként pedig összehúztam magam, mint a sündisznó. Ekkor eszembe jutott, hogy hasonló helyzetben mit csinálnak a struccok, és teljesen megértettem a nyakigláb madarakat. Én is szerettem volna a fejem eldugni valahova.A borjú azonban megkönyörült rajtam. Elfordult, és a túlsó oldal bokrát kezdte csipegetni. A bennem szorult lélegzetet apránként kiengedtem, sőt fél szemmel a tehénre pillantottam, és ekkor igazán meghűlt bennem a vér.A tehén elnézett előttem a nyiladékon, és valamit mereven figyelt. Az a valami tőlem balra volt. Lehet, hogy a bika...Szent Hubert! - esengtem. - Mért nekem tartod fenn ezeket a bonyolult eseteket? Vagy azt gondolod, ha a bikát egyszerűen meglőném, nem tudnék tisztességes elbeszélést írni? Dehogynem tudnék! Egyszerűségben az erő, kedves szentem, különben pedig - ha nem tudnád - háború van a világban, és megírta a szerkesztő úr, hogy ne pazaroljuk a papírt, írjunk röviden. Több legyen bennük a tartalom, mint az eddigi hosszú írásokban, de nem bánja, ha szebbek lesznek, mint az eddigiek... Egyszóval, kedves szentem, mi a mennykőt csináljak most?Előttem a borjú - hat lépésre; jobbról a tehén - húsz lépésre; balról a bika - ha igaz -, nem tudom én, hány lépésre, én pedig összezsugorodva köbtartalmam felére, kínlódom itt a szederindák alatt, hunyorogni sem mertem már, és lélegzetet olyan régen vettem, hogy nem is emlékszem.A borjúnak volt a legtöbb esze, mert - miután suta kis farkával kibillegetett pár szem bogyót - otthagyott, s így egy veszedelemmel kevesebb maradt a porondon.Szemeim most ide-oda jártak, mint a szitakötő. Jobbra a tehénre és balra, amit még nem látok. A tehén még mindig nagyon figyelt. Néha harapott ugyan valamit, de azonmód fel is kapta a fejét, és éreztem, hogy balról az a valami közeledik.Csak a bika lehet - gondoltam. - Azért küldték el a gyereket, mert majd olyasvalami történik, ami nem való gyerekszemnek. Szemérmes népek ezek a szarvasék.De most már jöjjön, ha jönni akar az a bika, mert nem bírom sokáig. Elég ostobaság volt, hogy ennyire rám jönnek.Szelem jó, talán nem néz be hozzám... Alighogy ezeket elgondoltam, a bokron át anyiladékon megláttam két lábat. A lábak álltak. Nagyon részletekben mérte magát... Aztán egyet lépett, s a nyílásomban megjelent a szügye és orrából valami. Még egy-két szívdobogtató pillanat, és nyugodtan ellépett előttem a bika. Kezem elernyedt puskám nyakán, és leüzentem a szívemnek, hogy takarékosan ugrándozzon a bordáim alatt, mert ezért a bikáért nem érdemes. Hosszú, befelé görbülő agancsa valamelyik ökörre emlékeztetett, és annyi ág se volt rajta, amire az ember a kalapját akasztaná.Kinyújtottam elgémberedett lábaimat, közben hallottam, hogy lépnek be a bokrok közé, és nemsokára a hátam mögé kerülnek. Akkor pedig szelet kapnak. Hát kapjanak! Eleget kucorogtam értük, most már nem ugrándozom. A zörgés egyszerre csak megszűnt. Most értek mögém. A tehén elböffentette magát, aztán törve-zúzva neki a sötét erdőnek.Mert sötét lett közben. Amikor elindultam hazafelé, már a csillagokat gyújtogatta valaki békés magasságokban, és a csend ölében egy tücsök pengette szomorú kis citeráját, hiábavaló siránkozással a nyár után.Utánam némán összezárult az erdő. Valahol bőgött egy bika, de elérhetetlen messze volt, és mindig messzebb lesz, mert közibénk áll még az éjszaka, közibénkáll a dér, és nem marad más idekünt senki, csak a fanyar öregember, a törkölyszagú október, aki gyertyagyújtogató kanócával most lobbantja lángra a domboldalak őszbe pislogó őrtüzeit.

A boldogságA kisróka az első elkeseredés haragjával és szomorúságával ballagott az erdőn. Nem figyelt a neszekre, melyek veszélyesek lehettek, és nem figyelt a fűszálak apró mozdulásaira, melyek zsákmányt jelenthettek.Ha ember lett volna, talán leissza magát, és azt mondja: "Ott egye a fene az egészet!" - de mivel csak egyszerű róka volt, nem tudott bánatával mit kezdeni.Két rettenetes pofon és egy marás sajgott képén és nyakán, melyeket anyjától kapott, ugyanattól az anyától, aki eddig az életét adta volna érte.

53. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekAzért, mert többet akart enni a nyúlból, amit anyja hozott? Azért, mert éhes haragjában rá is morgott szülőjére? Hát nem a szülők dolga eltartani a fiatalokat?- Szerezz magadnak! - morgott még utána anyja. - Sose lesz belőled rendes róka!Ilyeneket mondottaz öreg szuka, s utána tovább ette a nyulat... A kisróka pedig elindult világgá. Boldogtalan volt.A harmatos úton egy kígyó vonaglott előtte, s amikor meglátta a rókát, eszeveszetten siklott a bokrok alá.- Ez se boldog... - nézett utána a kisróka, és nem üldözte.Az erdei tisztáson koronás szarvasbika terelgette teheneit, és bőgve ordított egy másik bikának kihívó komiszságokat.A kisróka elbűvölve nézte a hatalmas urat. A bika nyakán kiduzzadtak az erek, a szeme elködösödött, és agancsával verte teheneit. Erős volt, győzelmes, és a kisróka elfeledte a pofonokat.A szarvasbika nem fél, asszonyai vannak, félelmetes és boldog... Mennyivel jobb dolga van az ilyen hatalmas szarvasnak!Ekkor különös dolog történt. Valami vészes csattanás vágott a szarvasok közé, a láthatatlan ostor ereje szétszakított egy fiatal fát, s a szarvasok szétugrottak, mint óriás szöcskék. A tisztáson pedig két ember jelent meg.A kisróka reszketve nézte őket egy bokor alól.- Itt állt a bika - mondta az egyik.- Nem látok vért.- Talán később... Nem mindenik vérzik.- Ide nézzen!Odamentek a fához, melyet szétroncsolt a golyó.- Hát bizony... a fa felfogta...- Soha életemben ilyen bikát nem lövök! Boldogtalan vagyok... És elmentek.A róka lapult egy darabig még a bokor alatt, és gondolkodott. Nem boldog a szarvas se, pedig hatalmas és szerelmes. De az ember se boldog, mert nem tudta megölni a szarvast, pedig az ember a legnagyobb, és egyedül ő parancsol az erdőn.Hol van hát valaki, aki boldog?Talán a bagoly meg tudná mondani?Elballagott a nagy erdei bagoly szállására, mert őt tartották az erdei népek a legbölcsebbnek.A vén tölgyfa odújában nagy veszekedés folyt. Bagolyné szidta az urát, mint a bokrot.- Majd adok én neked még fényes nappal is csavarogni! Más tisztességes baglyok hajnalban mind hazamennek, de te... te...A kisróka meg se állt. Ettől kérjen tanácsot? Hiszen a bagoly se boldog, mert van felesége...Az öreg cserfa ágán egy rigó fütyülgetett csak úgy magában.- Ugye, te boldog vagy, rigó, hogy olyan szépen fütyülsz? A rigó alig tudott szólni.- Hát nem hallod, hogy fütyülve siratom a párom? Elvitte a héja... Sose lesz márnekem olyan párom...A róka ment tovább, és csóválta a fejét. Ez meg azért boldogtalan, mert nincs felesége. Nehéz eligazodni egy kisrókának!Közben elfeledte a pofonokat, és leült egy öreg tuskó mellé, ahova odasütött a nap. Különösen meleg őszi nap volt; a varjak még nem károgtak, a cinkék még nem szóltak őszies halk hangon, és az utakon nem siránkoztak a búbospacsirták, mert a hideg őszi szél még nem hozott elhagyatottságot az utakra.Pedig már október volt.Ült a kisróka, és nézte az erdőt; az erdő kedvetlenül rázta millió levelét, és hajlongott, pedig aludni szeretett volna.- Hát senki se boldog? - kérdezte magától félhangosan a kisróka.- Dehogynem! Én boldog vagyok...A tuskó mély repedésében egy csúnya hernyó bábozta be magát, és vidáman szőtte saját koporsóját. A kisróka fitymálva nézett rá.-Te?-Én!- Aztán mitől vagy boldog, te féreg?-Attól, hogy tudom, féreg vagyok, és hiszem, lepke leszek valamikor. A kisróka ásított.- Nem értelek - mondta, és elballagott hazafelé.- És egyedül kell élned, ha boldog akarsz lenni! - kiáltott még a róka után a hernyó, akire viszont már senki sem hallgatott. - Ilyenek vagytok mind... a boldogságot keresitek, s ha megtaláljátok, elmentek mellette -susogta, és magára

54. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekzárta bábkoporsóját.A kisróka pedig ballagott az úton, gondolkodva, hogy csak a féreg boldog, de ki akar féreg lenni, hogy boldog lehessen? Nyomában őszi csend pergett, és a fákróltűnődő levelek szálltak a száraz avarra, s zörrenésükben mintha azt kérdezték volna:- Miért?De erre már nem válaszolt senki.

A kutyákNem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket. Ha eggyel-eggyel négyszemközt találkozom, úgy szólok hozzá, mint régi ismerőshöz.- Szervusz, öregem. Hova, hova?A kutya ilyenkor megtorpan egy pillanatra. Néz.- Na gyere ide! - És halkan füttyentek.Az ismeretség ilyenformán hamar megvan, ámbár minden kutyánál más, és vannak, melyek nem vesznek tudomást barátkozásomról.Egy foxi annyira hozzám szegődött, hogy a végén már könyörögni kellett, hogy menjen haza.- Keresnek otthon - magyaráztam neki -, és megver a gazdád -mondtam, mutatva a botot, de nagyon nehezen váltunk meg, és még az utcasarokról is visszanézett.Az utcánkban a rendőrnek farkaskutyája van. Jön a rendőr, előtte húsz lépésre a kutya. Csak ránéztünk egymásra, megálltunk, és már tudtuk, hányadán állunk.- Mi újság a bűnözők világában? kérdeztem, s a kutya hátranézett gazdájára, mintha azt mondta volna, sajnálja, de ő erre nem felelhet.Azóta szabályosan köszöntjük egymást. Én megsimogatom a fejét, ő pedig a nadrágomhoz dörgöli az orrát.Van egy fekete spániel ismerősöm is; sajnos ő be van zárva, de ha füttyentek neki, a drótkerítéshez jön, és tartja a hátát, hogy vakarjam meg.Az autóbuszmegállónál az egyik házban van egy kis öreg kutya, amelynek fél éve magyarázom már, hogy én ún. kutyabarát vagyok. Nem érti. Bután néz és ugat. Ismerem a hangját; nyitott ablaknál alszom, ésdühösen forgolódom az ágyban, nem hagy aludni. Rövid lába és torzonborz képe van. Ilyennek képzelem a Bach-korszakbeli fináncokat. Folyton mérges és kellemetlen, bár nincs belőle semmi haszna. És ugat, ugat, ugat.Jár azután itt az utcánkban két nagyon komikus, kedves kis kutya. Szürkék, nagy fejűek, szakállasak, és fülük hegyesen áll. Nem tudom, mi fajták, de a kisebbikkel titkos ismeretségben vagyok. Két nő vezetgeti a két kutyát, s a kisebbik ilyenkor hátramarad, és húzatja magát.- Gyere, Jancsi! - biztatja a nő.- Ne hagyd magad, János! - integetek én neki, és János mind a négy lábával megkapaszkodik, hogy hozzám jöhessen. Persze elvonszolják. -Ilyen a sors, János - intek neki búcsúzóul. - A Jánosokat többnyire így pórázon tartják.Egy vizsla is jár néha erre. Öntudatosan és komolyan megy, mint aki küldetésben van. Múltkor rápisszentettem. Megállt.- Hát te ki kutyája vagy?A vizsla leült, kettőt-hármat billentett a farkán, ami kis jóindulattal farkcsóválásnak is volt vehető. Azután csak nézett, mintha emlékeiben kutatna, hogy ki vagyok.- Gyere ide!A vizsla felállt, és mintha azt mondta volna:- Bocsánat, uram, én önt nem ismerem. - És otthagyott.Jönnek aztán néha csapzott, bogáncsos szőrű, vándorlásban lévő piszkos kuvaszok,félfarkasok, negyedfoxik, melyeknek szemében lángol az éhség, és kerülik az embert. Van, amelyiknek véres a lába, és van, amelyik elszakított zsineget húz anyakában. Olyan szabad harcosok ezek, akik beleharaptak a szabadság véres ízébe,és nem kell nekik már a szolgai kenyér. Ezeknek hiába szólok. Rám se néznek. Lesunyítják a fejüket, és rohannak kifelé a városból. Rohannak ki az őszi erdőkbe, vég nélküli utakra, hol pacsirta sír, és vásáros szekerek járnak. A bogáncs majd lekopik róluk, a rabtartó zsineg elszakad majd valahol, a telet átfagyoskodják, és a tavaszt végiglegényeskedik, de mindig szabadok.Szeretem a kutyákat, de ezeket az utóbbiakat irigyelem is. (Csak ne jöjjenek az én területemre vadászni...)

A varjúEgy varjú szállt a háztetőnkre. Leült az oromra, és elgondolkozva nézte a kéményt, melyből selymes lengén szállt a füst. Lenézett az udvarra, hol a kacsákfél szemmel az eget kémlelték, és a nagy komondor tétován, meggyőződés nélkül ugatott, ha szekerek zörögtek az utcán. Megnézett engem is, amikor végigmentem

55. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekaz udvaron, bár a fejét sem fordította utánam. Csak a szemével kísért, és én megéreztem, hogy néznek. Összenéztünk a varjúval.Mi baj van, öreg vándor? - gondoltam kérdve, mert a varjú nem szereti a magányosságot és az emberközel, alacsony háztetőket.Nem válaszolt, csak nézett. Azt fürkészte talán: nem bántom-e? De nem hajoltam le kőért, botot nem suhintottam feléje, hát megnyugodott. Tekintete lesiklott rólam, mintha azt mondta volna:- Egyedül akarok lenni.- Jó! - mondtam, és bementem a házba ebédelni. Ebéd közben a szomszéd lelkesen újságolta a varjút:- Itt ül a háztetőn, tessék lelőni!- Mért lőjem le?- Csak... - És csodálkozva nézett rám, hogy mért nem akarom a varjút lelőni.Ebéd után egy emberem kopogtatott be sürgető arccal.- Egy varjú van a háztetőn. Megvár. Tessék lelőni! -Miért?Emberemnek nyitva maradt a szája.- Miért? Csak úgy gondoltam. Minek ott az a varjú? -Elfér...- El... de mégis. Varjú!Délután egy ismerősömmel találkoztam, amikor hazafelé mentem.- Egy varjú ül a házatokon - újságolta. - Lődd le!- Mért lőjem le? Meghökkent.- Úgy gondoltam, csak... a varjút általában le szokták lőni...- Megeszed? . .- Én?! - És megsértődött. - Lelőheti más is - mondta mérgesen -, ha sajnálod.- De mért lője le más? Eltekintve, hogy a varjú az én házamra szállt, mért kell mindenáron lelőni?- Nem értette és otthagyott.A varjút ezek után vendégemnek tekintettem. Azon a helyen ült, ahol délben hagytam. Szemünk megint találkozott.- Csak nyugalom, öreg barátom - biztattam -, itt nem bánt senki. Mert öreg volt az én varjúm. Szemében bölcsesség volt és idő. Jólmegnézett, és ismét maga elé meredt, mint aki számadást végez, és szereti, ha egyedül hagyják.Este fagyos orkán rázta ablakomat, és a szél mérgesen marta a falakat. Bent melegen diskurált a kályha, s a rádió beszívta hozzám ismeretlen országok muzsikáját.A varjú! - jutott eszembe, és kabátot húztam. Villanylámpával felvilágítottam a tetőre. Ott ült. Szeme sem rebbent, csak a tollát borzolta a szél, és úgy nézetta fénysugárba, mint talán előbb a sötétségbe. Látszott rajta, hogy nem fázik.- Ez is hideg? - olvastam szemében.Dideregve mentem vissza szobámba. Elhallgattattam a rádiót, eloltottam a villanyt, csak a kályha parázslott a sötétben. Egyedül maradtam. A varjú szemét láttam magam előtt, és nem is csodálkoztam, amikor feje is kinőtt a sötétségből,és tolla is ragyogni kezdett a parázs gyér világosságában. Nem gondoltam arra, hogy ez lehetetlen. A varjú ideült a másik szék karfájára, hát itt van.- Bejöttél, öreg madaram? Okosan. Kutya idő van odakünt...- Nem azért jöttem - rázta fejét -, de mintha hívtál volna...- Én? Bocsáss meg, örülök, hogy itt vagy, de nem emlékszem, hogy szóltam volna.- Nem kell ahhoz beszéd. Talán csak szeretted volna, hogy közeledben legyek.- Sajnáltalak. Szerettem volna tudni, hogy nem fázol, és jól vagy lakva. Szerettem volna, ha enyhébb helyet választasz magadnak. Akár itt a szobámban...- Ez annyi, mint ha hívtál volna. Megéreztem. Itt vagyok. Mi sok mindent megérzünk, amiről ti nem tudtok, és mivel nem tudjátok, hogy mi az, hát azt mondjátok rá: ösztön.- Mért haragudnék?- A harag a magasabbrendűség tulajdonsága. Mi ha verekszünk, se haragszunk. Verekszünk az élelemért, fiainkért, egy jó helyért a fészeknek, de ebben nincs harag.- Mert nem láttok előre. Nem tudtok következtetni. Kurta az emlékezetetek. Elfelejtitek, ami történt... ha megbántottak benneteket...- Honnét tudod ezt rólunk?- Tudom. Olvastam. Tanították.- És azok kiktől tanulták, akik téged tanítottak?- Elődeiktől... megfigyeltek benneteket. Az öreg varjú csendesen rázta fejét.- Semmit se tudtok rólunk. Neked megmondom. Mi nem látunk előre? Ha. az idő megváltozik - láthattad -, már napokkal előbb készülődünk. Ha a fészektartó nagyfák levele petyhüdten lóg nyáron, a következő évben máshol rakunk fészket, mert

56. oldal

Fekete István; A három uhu és más történeteka fa kiszárad. Ha a tél októberbenjön, mi már szeptemberben tudjuk, és nem a téljelent minket, hanem mi jelentjük a telet.- Ez igaz, de...- Várj! Azt mondtad, mi nem emlékezünk. Hidd el, messzebb és jobban emlékezünk, mint ti, magasabb rendű emberek.- Kíváncsi vagyok...- Mi nem vagyunk kíváncsiak. Ismerjük életünket, és tudjuk, mi fér bele... és nem erről akarok beszélni. Ti csak arra emlékeztek, amit magatok csináltok, de én azt is tudom, amit az apám tudott, meg annak az ezredik apja. Tudom az utat éjszaka is, mely hazavezet. Tudom, mit mond a szél, mit hoznak a felhők. Megismerem az ágat, melyből fészket lehet rakni, emlékszem, mitől félt az apám, és mit került az anyám, amitől én is félek, és én is elkerülöm. Emlékszem vérre,örömre, kínra, jó falatra és éhségre, melyek nem velem történtek meg, és fiaim is emlékezni fognak az enyémre.- De nincs fejlődés az életetekben... Varjúk vagytok, és azok is maradtok...- És tibelőletek mi lesz?- Ember; hiszen más nem is lehet; de mindig magasabb rendű ember... mindig többet tudunk, és mindig messzebb látunk. Leigázzuk a földet, a vizet, a levegőt... a betegségeket.- És egymás nyakára szaporodtok?- Megvan annak is a módja. Mi, emberek, ezt is tudjuk. Csak az születik meg, akit akarunk. Ez is magasabbrendűség.- De akkor mért küzdtök a betegségek ellen? A beteget összefoldozzátok, engeditek szaporodni, és az egészségeseket nem engeditek megszületni. Ezt mondjátok előrelátásnak?- Van valami igazságod, öreg madaram, de tudod, aki már egyszer él, az él. Sajnáljuk. Emberek vagyunk, érzékeny lelkűek. Nem tudunk szenvedést látni.Az öreg varjú megvakarta csőre tövét, és kutatóan rám nézett. Gyanakvás volt a szemében.- Ezt komolyan mondod?- Láthatod. Vendégem vagy. Éjszaka van. Hideg. A didergőkre gondolok s az éhezőkre. Kinek lenne kedve tréfálni?- Csodálatosak vagytok, ti emberek. Azt hiszitek, hogy mindent tudok, és magatokat se ismeritek. Ha azzal dicsekedtél volna, hogy megfogjátok a villámot,nagy házaitokban, a folyókon utaztok, és füstölgő vasrémek szaladnak parancsotokra, nem szólnék semmit, de hogy érzékenyek vagytok, és nem bírjátok aszenvedést nézni...- Ez így van. Bizonyíthatom. Kórházak, szeretetházak...- Nem értem, nem értem - ingatta fejét az öreg madár. - Szemedben igazság van, aszavad őszinte, pedig te is tudod, hogy amerre az ember jár, ott vér fakad, és az elmúlás huhog. A hiábavaló enyészet.- Kultúra, öreg madaram, haladás. Te nem az emberről beszélsz talán?- Nem tudom, nem tudom - meredt maga elé az öreg madár. - Én egynagy fán születtem, hova reggel odatűzött a nap, és ezer fészek felett kerengetta nemzetség. Egyszer emberek jöttek, kemény pattanásokat küldtek felénk, és a tollas fiókák véresen buktak le a fészekről. Amelyik élt, annak széttiporták a fejét. Talán hogy ne lássák a szenvedést?... Amerre elrepültünk, csapdák és tőrök voltak felállítva. Bennük törött lábú, fuldokló állatok... szenvedő életek...- Sok igazságod van, de az állat is megeszi a másikat. Megöli és megeszi.- A másikat! De a saját fajtáját soha. Ti azonban...- Háborúra célzol?- Nem tudom, mi a háború. De emlékszem, egy időben emberhulla emberhulla hátán volt arra felénk is. Dörgés, ropogás évekig. Hörgés, jajgatás, ordítás. Vér... vér...- Az más. A háborúk a szabadságért vannak, a hitünkért, hazánkért, mindenért, amiért érdemes élni... de te ezt alig érted.- Tévedsz. Ti csak beszéltek a szabadságról, de nekünk ez az életünk. Ti megéltek rabságban, és szaporodtok is, talán mert ti találtátok ki... mert rabotcsak az ember tart... Hit? Nekünk is van. Ne mosolyogj! A mi hitünk maga az élet. A fészek, a fiókák, fajtánk, a tér és az idő, amely el nem múlik soha.- Az más. A mi hitünk az örökkévalóság. A túlvilági élet. Szenvedéseinkért ott vár a jutalom. Hiszen ha ez nem lenne, meg kellene őrülni... gondold csak meg, öreg varjú: elmúlni! Örökre elmúlni! - És megborzongtam.- Félsz tőle? És félnek a többi emberek is?- Mindenki fél! Mindenki! Tudni valamit, ami bizonytalan. Tudni a semmit, ami annyi, mint semmit se tudni.Az öreg madár figyelt.

57. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetek- Hát nem tudjátok, hogy mi lesz abban a másik világban?- Dehogynem! Azaz csak úgy körülbelül... de hát ezt meg nem tudja senki, amíg oda nem kerül. Addig csak reszket az ember, ha rágondol. Reszket, tűnődik, gondolkodik, és némelyik eszét veszti.- Szegények! - részvétkedett az öreg madár. - Ezért féltek hát az elmúlástól?-Ezért...- Kaptatok valamit, hogy vezessen benneteket, és úgy látom, ezt a valamit is leigáztátok...- Szabad akaratunk van. Ez az emberiség legnagyobb kincse.- Azért veszitek el egymástól? Tőlünk...- Jót akarunk.- Nem kételkedem, de mért nem kérdezitek meg előbb attól, akitől elveszitek?- Mi azt jobban tudjuk. Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Örökös. De még ezekkel is azt tesszük, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk... hogy mit csináltunk velük...- Beszámolni?- Igen. Hiszen mondtam már. Ott a túlvilágon. A jó ember azért boldog lesz az idők végtelenségéig, a rossz ember pedig a lángok közt gyötrődik örökké. Ez a pokol...- Szegények! - mondta a varjú. - Most már értem nyugtalanságtokat és félelmeteket. Örökös tűzben égni.- Csak aki rossz volt, öreg varjú! Aki gonosz volt, aki ölt, fájdalmat okozott. Lopott, rabolt, gyilkolt.- Hiszen azért mondom, hogy sajnállak benneteket, mert akkor olyan nagyon kevés ember kerül abba az örökös boldogságba.Mit válaszoljak ennek a buta madárnak? Nem ért ez engem, és végeredményben a vendégem...- Látod, mi nem félünk a haláltól - mondta tovább. - Néha hadakozunk ellene, de ha eljön, hát eljön. Mi mindig tudjuk, hogy amit tettünk, azt jól tettük. Mi egyszerűen élni akarunk. Hiába nem ölünk, csak az életünkért s a fajtának fennmaradásáért. Mindent ezért teszünk, s amit ezért teszünk, az csak jó lehet.- Könnyű neked, öreg varjú! Olyan vagy, mint a vas. Kiülsz a háztetőre, mégsem tudod, mi a hideg. Az orkán elcsúszik tolladon, az éhségnek fittyet hánysz. Bírod! De azért ha majd az enyészet szele megsuhint, összeborzongsz te is. Vészesen károgsz, és siratod az életet...- Megmondanám, ha úgy lenne. De nincs úgy. Ha mi készülünk az elmúlásra, egyedülmaradunk. Elülünk valami magas fán, torony mellett, háztetőn, kémény oldalában. És gondolkodunk. Gondolunk apáinkra, akik voltak, a fiainkra, akik lettek. Szétterül bennünk az idő, és végtelenné válik. Mi vagyunk az apák, és mi vagyunka fiak is, és miközben életünkkel a fiak repülnek tovább, tovább élünk mi is, éslefordulunk a háztetőről. Észre se vesszük.Arra ébredtem fel, hogy fázom. A kéményben búgva jajgatott a szél.Reggel, amikor kiléptem az ajtón, ott feküdt az én varjúm a földön. Fekete tollatiszta volt és csillogó, szeme lecsukva, mintha aludna. Magasan fent az ébredő őszi reggelben varjak szálltak dél felé...

Vendégek voltunkAz volt már a harmadik karácsonyest, amit nem töltöttem otthon. Nőtlenek előnyben - mondták családos tisztek, amikor a szolgálatot elosztották s így karácsony este szomorúan lézengtünk a kaszárnyában.Az ügyeletes tiszti szobában akkora volt az unalom, hogy majd szétvetette a falakat, és csak akkor kaptuk fel fejünket, amikor Karádi, a kürtös elkezdte fújni a takarodót.Azóta se hallottam olyan szépen takarodót fújni. Az a kürt nem recsegett és nem rikoltott. Lágyan, szinte csalogatva kiáltott szét a városban és búgva hívogattaálomra az öreg bakákat. Amikor elhallgatott, a kopott lépcsős kaszárnyafolyosók még mindig visszhangzottak, mintha a takarodó soha el nem múlna és zengne továbbtúl téren és időn mindazoknak, akik valaha itt ragyogtatták fiatalságukat, most pedig békén húzzák magukra a havas takarót Bukovinától a Piavéig.Utána - csend.A vaskályhában dörmögött a tűz és már kigomboltuk a zubbonyokat, mert kutyamelegvolt.- Ki kellene az ajtót nyitni - ásított Pacolay hadnagy.- Ki - mondottam és ennyiben maradtunk.- Van nálad cigaretta? - kérdezte később.- Nincs.- Kellene hozatni. -Kellene...- Ez a Karádi elmenne a kantinba - szőtte tovább Pacolay.

58. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetek- Kiálts ki érte! - és néztem a sötét ablakot, amely mögött valahol karácsony volt.- Ki itt a kadét? - mérgelődött Pacolay.- Fene se tudja - ásítottam - én vendég vagyok, akit ide hívtál és még cigarettád sincs. Egy hadnagy, akinek nincs cigarettája. Szégyen ez, hidd el. Kadéti körökben ilyesmi nem fordul elő...Pacolay egyébként osztálytársam volt, de egy évvel idősebb. Mikor a háborúnak vége lett, ő már hadnagy volt, én pedig kadét. Jóbarátok voltunk.Felugrott az ágyról és kicsapta az ajtót: - Karádi!- Parancs, hadnagy úr!- Hozzon, fiam, tíz Myrjamot.- Meg tíz Khedivét - tettem hozzá. - Elvégre, vendég vagyok... Pacolay az égre nézett:- Így jár az, aki legénységi állományú egyénekkel komázik!. - sóhajtotta.- Elmehetek - mondtam és kényelmesen végigdőltem az ágyon, melyen eddig Pacolay heverészett...Ebben a pillanatban elordította magát az őrszem, mint akit nyúznak: - Fegyverbeeee!...Felugrottunk. Összerángattunk magunkon minden szíjat, csattot és elindultunk kifelé.A helyőrségügyeleti tiszt volt. Patkovics kapitány. Nagy vadász és szintén legényember.A hivatalos rész után megkérdezte: - Egyébként - mit csináltok?- Ünnepelünk! - keseredett el Pacolay. - Ha jövőre még szolgálok, karácsony előtt megházasodom.- Ne tedd fiam - óvta Patkovics - olyan az, mikor egy fiatal tiszt megnősül, mint amikor a kőszáli sast cukorspárgával az éjjeliszekrényhez kötik... Erről jut eszembe: lőttem egy vándorsólymot!- Tegnap kimegyek az új területemre... - hű, de meleg van itt! Tessék a köpenyt levetni!- ...mondom kimegyek a területre... - és Patkovics kapitány megszűnt, mint kapitány és megszűnt mint helyőrségügyeleti...- ...balról felröppentek a kacsák. Kinézek két gácsért. Totty. Totty! Azután a nádasból kiugrik egy róka. Durr! A szőlők alatt valami szürke madár vágódott át felettem. Jó napom van. Lehúztam.Kezével mutatta a lövéseket. Pacolayval szürcsöltük a vadászhistóriákat. Kint már ellobbantak a karácsonyfagyertyák, elaludt a város, de mi ezt nem vettük észre. Vadásztunk... vadásztunk.Később előhúzta az óráját. - Lehetetlen - dörmögte. - Mennyi idő van nálatok?- Éjfél - kapitány úr.Felugrott. Fene a dolgát. Jól elvadásztunk. Az ajtóban még megállt.- Holnapután kijöhetnétek velem. Összelőjük az ajándéknyulakat. Meg ami akad. Enni, innivalóról gondoskodom. Szervusztok!Összevágtuk a bokánkat és karácsony másnapján, hajnalban a restiben vártuk kapitányunkat.Helyette legénye jött, jól felmálházva, de gazdája nélkül.- "Beteg vagyok - írta Patkovics - de azért ti csak menjetek ki és mulassatok jól. Ferkó ismeri a területet."- Sajnáltuk és mentünk. Pacolay is hozott két hajtót, így öten voltunk. A vonat havas tájakon szuszogott velünk. Igazi szép téli nap volt. Akórókon tengerikék kapaszkodtak, a havon foglyok lépegettek és a harmadik falunál körvadászat volt. Majd kiestünk az ablakon az érdeklődéstől. A kör már végefelé járt. Volt benne nyúl szépen, de éppen felőlünk akkora zsákot csinált valaki, hogy még Pacolay is sokallta, pedig Pacolay "született" zsákos volt.- Ekkorát azért nem szabad... - csóválta fejét.Ráadásul az illető pocsék rosszul lőtt. Amíg csak láttunk belőlük valamit, talánkét nyulat lőtt meg rendesen, a többi mögött méterekre porzott a hó.Úgy dühöngtünk az ablakban, hogy majd egymást vertük meg.- Csak megölni az ilyent - csikorgott Pacolay - még, ha tudna lőni...- Akkor is disznóság! - mérgelődtem. - Te persze ezt nem érted. Most legalább láttad. Ez a hiányos vadásztisztesség.Szerencsére megérkeztünk. A vita hevében nem hallottuk az állomás nevét és már majdnem elindult a vonat, amikor az ablak alá sétált Ferkó és csak úgy megkérdezte:- Nem tetszenek leszállni?Miután az induló vonatról leugráltunk és megállapítottuk, hogy Ferkónak istenáldotta idegei vannak, összeraktuk puskáinkat. A terület a vasútnál kezdődött.

59. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekÁrkos, bokros, nádasos ideális hely volt. Ragyogott a nap. Pacolay úgy lőtt, hogy öröm volt nézni, de magam is szépen "dolgoztam". Aztán az a változatosság!Nyúl, fácán, fogoly, kacsa. Amikor pedig az egyik nádasból kiperdült egy bozontos nagy róka és Pacolay jó messziről felfordította a komát, megállapítottuk, hogy Patkovics kapitány ritka kedves úr, s ezt a napot akárhogyan is, de megháláljuk neki.- Egynémely hadnagy tanulhatna tőle - vélekedtem - mire Pacolay elhibázott két kakast. Duplára. Jónak láttam söréttávolságon kívül lépegetni. De délre megint összebékültünk.Tüzet raktunk az árokparton. A fellobogó rőzsetűz magasra hordta a nádperjét és sütötte arcunkat. Szótlanul ettünk és amikor becsattintottuk bicskáinkat, úgy éreztük: mienk az egész világ. Miénk a téli ég, a meszsze táj, a tűz melege, a hó csillogása és mienk az ünnep, amely ragyogva úszott távoli faluk tornya felett.- Jóllaktatok? - kérdezte a legényeket Pacolay.- Köszönjük, hadnagy úr. Akár maradhatunk... - válaszolt Ferkó, aki mint századosi pucér, határozottan rangidősnek érezte magát a többiek között.- Akkor mehetünk - kelt fel Pacolay és folytatódott a gyönyörű nap. Különösen fácán volt sok. Egy hídon átmenve, szinte úgy dobálták fela kakasokat a nádasból.Az egyik legény kétszer fordult a bakter háztól, ahol a vadat gyűjtöttük.- Patkovics ajándékozhat, amennyi jólesik - mondta Pacolay - csak azt nem értem,ezt a csodálatos területet, hogy kapta meg olyan olcsón?Végül elfogyott a patronunk. De ekkor a napnak már csak véres karimája látszott ki a dombok mögül és keletről hideg köd tántorgott az éjszaka előtt.A vadat úgy kellett feladnunk, mert az egész fülke tele lett volna vele. Otthon,az állomáson Pacolay harsányan intézkedett a vadak körül és összefutottak a vasutasok, mert nem láttak még annyi fácánt egyrakáson. A három legényen kívül még hordárt is kellett fogadni.- Ezek aztán vadászok! - hallottuk a hátunk mögött és kihúztuk magunkat. Ami igaz, az igaz!Másnap nem győztünk hálálkodni Patkovicsnak. - Gyönyörű volt. kapitány úr!- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat, meg azután elintézhettem minden ígéretemet. Még az étkezdének is jutott 15 kakas. Holnap díszvacsora. Nem is tudom, hol találtatok ennyi kakast? Én öt-hatnál sohase lőttem többet.- Ott a híd mellett - magyarázta Pacolay - abban a nagyobb nádasban.Patkovics gondolkodott. - Híd mellett? Nincs ott nádas.- Dehogy nincs! - erősködött barátom. - Amint átmentünk a hídon, ott van a nádas. Balkézről...Patkovics kapitány megvakarta a fejét és olyan mozdulatot tett, mint aki valami nagyon rossz gondolatot hesseget el magától.- Átmentetek a hídon, azon a kis patakon, ott a bakterház előtt?- Á, dehogy - tiltakozott Pacolay - azon a nagyobb hídon. Egy nyárfa van mellette.Patkovics egészen elkomorult: - Akkor belétek is üt az istennyila!- Bocsánat! - sértődött meg barátom - nem tudtuk, hogy kapitány úr azt a területet magának tartja fenn...Patkovics úgy hadonászott, mint a szélmalom.- Tartja a tihanyi tüzes mennykő Az már nem az én területem! Érted? Az a főispánterülete...Szinte megroskadtunk. A legviharosabb kihallgatás után se voltunk ilyen szárnyszegettek. Csak álltunk. Én sürgősen elhatároztam magamban, hogy Ferkót felpofozom. Pacolay nem volt ennyire önálló.- És most mit csináljunk? - kérdezte. Patkovics ránk se tudott nézni.- Menjetek a fenébe - tanácsolta.Enyhén összevertük bokánkat és mentünk. Az utcán megszólalt Pacolay: - Ugye mondtam!- Mit mondtál?- Hogy nekem olcsónak tűnt fel ez a terület.- Olcsó? Azt hiszem, ez a terület pokoli drága lesz... - véltem és betértünk a Magyar Konyha külön helyiségébe, hol hosszabb ideig bánkódtunk. Úgy éjféltájon Pacolay oda döntött, hogy azonnal megkéri a főispán szeplős lányát és akkor részint szabadon vadászhatunk azon a pompás területen, részint pedig, mint nős tisztet nem teszik karácsonyeste szolgálatba.-Na, nem igaz?...- Gyere haza, Géza - lágyultam el - ezt meg kell fontolni, meg főispánék már biztosan lefeküdtek...Reggel levelet kaptunk Patkovicstól. "Tizenegyre legyetek a lakásomon.

60. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekFőispánékhoz megyünk".- Talán egyúttal megkéred a lányt is - mondtam menetközben, de Pacolay nem voltfogékony az ilyen szellemes dolgok iránt.Patkovics teljes díszben várt és komoly volt, mint egy dandárkihallgatás. - Mindjárt megyünk. Gyújtsatok rá.Rágyújtottunk, de kimondottan siralomház-hangulatunk volt.Ekkor bejön Ferkó egy névjeggyel. - Ez az úr van odakünt.Patkovics hangosan olvasta: - Dr. Tárkány Béla.Felszisszentünk, letettük a cigarettát és úgy éreztük magunkat, mintha egy bombafüstölögne előttünk és menekülni nem lehet.Tárkány Béla, a főispán fia volt. Hát már tudják?!- Vezesd be azt az urat!Tárkány Bélát jól ismertük. Gőgös fráter. Ez ugyan nem kímél bennünket.- Szervusz, szervusz. (De milyen szerény!) Ültünk, mint a vesztőhelyen. Csak a pap hiányzott.Tárkány ránk nézett. - Kérlek, kapitány uram, az ügyet szeretném négyszemközt...- Csak parancsolj - mondta rekedten Patkovics. - Rájuk is tartozik.- Igen? Bocsássatok meg. Nem tudtam. Nagyon szerencsétlen dolog...- Hát, ez az - bólogattunk. .- Bár a határ helyenként annyira elmosódott. Mégsem lett volna szabad előfordulni... (Kezdi már!)- Teljesen igazad van - mondta Patkovics szigorúan.- Mégis kérlek benneteket, tekintsetek el. A jóhiszeműség - azt hiszem - nem kétes. A kárt - természetesen megtérítem.Összenéztünk. Ez megbolondult.- Legszebb módja pedig az lenne - folytatta - ha ti átjönnétek a mi területünkres hogy úgy mondjam, vissza vadászná tok.Ültünk. Pacolay arca olyan volt, mint a Szfinxé. Csak egy kicsit butább. Valami világosság azonban derengett már, de nem mertünk hinni benne.- Szóval, áttévedtetek a területemre - mondta Patkovics vidáman és szilvóriumottett az asztalra.- Úgy van. De mondom, viszonzásképpen bármikor szívesen látunk benneteket.- Már megtörtént...Tárkány nevetett: - Ne tréfáljatok.Alig hitte el, hogy mi hasonló ügyben mentünk volna, csak ő két nappal előbb orvvadászott Patkovics területén.A szilvórium tisztára elfogyott. Nem győztünk parolázni a nagy kimagyarázkodásban.Hazafelé együtt mentünk. Búcsúzáskor Pacolay azt mondja Tárkánynak:- Valami vadászatot említettél... csak a dátumra nem emlékszem. Tudod: annyi felé vagyunk hivatalosak...

AdventAkkor kelt fel a hold.Először csak megvilágosodott az ég alja. Később sárga lett, mint az ijedt arany,melynek az aljára vér tapad, aztán elöntött mindent valami lázas pirosság, melynek közepében, hideg trónusán kibukkant a hold.- Éppen szembesüt - mondta magában Mihók Péter. - Akár hazamehetek. Nem lehet így lőni...Szinte már belenyugodott, hogy hazamegy; jó volt így elbújni önmaga elől, de megszólalt belül egy gúnyos hang.- Félsz?- Nem félek - mondta Mihók Péter és álla megkeményedett -, de ha elhibázom...- Nem hibázod el. Közel kell várni. Ezen az úton megy haza. Félrevágott kalappal. Mint akkor, amikor megfogott az erdőn... Összetörte puskádat. Nem nagykár volt érte, de végigkísért a falun... vasárnap...Mihók fogai összecsikordultak: ...igaz ...vasárnap. Akkor jöttek ki a népek a templomból és elfordultak, hogy ne lássák, amikor Mihók Pétert a vadőr viszi a csendőrségre, mert orvvadászott, amikor más az Isten házába megy.Mindenki elfordult. Ezzel még megbékélt volna Péter, de amikor Kerekes Ágnes is elment mellette felemelt fejjel, mintha Péter a világon sem lenne: elsötétült előtte az út, a templom, minden. Feketén kavargó véres bosszúvágy keményedett meg benne, mely tompult azóta, de el nem múlott.Új puskát vett. Jobbat, mint a régi. Nem sajnálta a pénzt. Csak öljön! Vágjon, mint a mennykő és csattanása nyomán csorduljon vér, mert csak az mossa el a szégyent, a halálos bosszúvágyat, mely úgy mart Péterben, mint a méreg.- Hát akkor jobb lesz? - kérdezte a lelkiismeret. - Börtön, meg bilincs... Örökös bélyeg. Embert öltél!

61. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekPéter meghökkent. Arra még nem is gondolt, hogy megfoghatják. Vallatják. Megkötözve...A Sátán azonban felágaskodott benne: - Ki látja? Ki tudja? Csak a buta embert fogják el. Téged ugyan nem, Péter! Végighurcolt a falun. Vasárnap. Kerekes Ágnesis látta...Mihók Péteren erre újra végigvonaglott a gyűlölet és a kurta fegyvert kabátja alá dugta.- Péter! - könyörgött belül a lelkiismeret. - Ne ma! Legalább ne ma. Szentestén!Hát ember vagy te?- Ma! Éppen ma! - bujtogatta a másik. - Nem jár ilyenkor senki az erdőn. Csak ő:Regédy, a vadász. Szokott útján megy haza. Félrevágva a kalapja. Mint akkor... Emlékszel? De, ha félsz...- Nem félek! - kényszerítette magát Péter és elindult az erdő felé, de a bosszúvágy parazsa alatt, hánykolódva küzdött a Jó és kesernyés volt Péter szájaíze.Hideg köd úszkált a réten és riadtan állt meg, amikor egy csomó fogoly felrebbent előtte.- A nehézség álljon belétek! - dörmögte, de ijedt volt és valami riadtság vibrált benne.Felfeketedett előtte az erdő. Megállt. A fák, mintha mocorogtak volna, halk neszek zörögtek az avaron és ha mozdult a szél, halkan sóhajtott a fenyves, titkos, éji dallamokat.- Templomba kellene most készülnöd, Péter és te mégy, mégy a börtönbe...- Templomba? - vigyorgott a másik. - Mindenki rajtad nevetne. Elsősorban ő! Meg Kerekes Ágnes... Hát csak eredj!...És Péter belépett az erdőbe.Ha megpattant lába alatt a gally: megállt, mint a vad, aztán újra elindult, amígcsak az ösvény mellé nem érkezett, melyen a vadőr hazamegy.Már talán elindult rajta, valahol az erdő túlsó részén. Már jöhet... vigyázni kell...Ekkor kelt fel a hold és mivel szembesütött, Mihók Péter szívesen hazament volna.A hold pedig elindult égi útján és a felhők, melyek elmentek előtte, átlátszók lettek, mint a pára és könnyűek, mint a habos selyem.A gyalogút egy kis dombon futott feléje, melyen borókabokrok hallgatództak. A domb teteje sejtelmesen világos volt, de oldalán fekete volt már az árnyék.- Nem látom meg, ha jön - erőltette Péter a szemét - inkább sötét lenne.Az erdőből nehéz párák szálltak fel és a hold világosságára ráfeküdt a köd. Péter már kétszer is puskájához kapott, mert mintha mozdult volna a bokrok közt valaki.De nem! Csak a köd gomolygott.Egyszer aztán, mintha valaki torkon fogta volna. Szeme előtt riadt villanás csapott fel. Keze megmarkolta a fegyvert és a torka száraz lett, mint a tapló.Az úton ott állt a vadász. Puskája a vállán és csak állt.- Észrevett!! - sziszegett benne egy hang. - Lőj! Lőj, mert megelőz.A többire már csak homályosan emlékszik Péter. A puska lángpengéje után, gorombadurranás, a lőpor kesernyés szaga és lázas rohanás hazafelé.A nagy fák árnyékágai gáncsot akartak vetni, a hold fényében görbe karmokkal rohant vele árnyéka és azt suttogta: Gyilkos! Gyilkos!A patak mellett megcsúszott és majd a vízbe esett, de ekkor már elhagyta ereje. Nem tudott szaladni. Ijedten nézett vissza, mert dobogott valami mögötte. Lélegzete kurtán sípolt és csak a szíve vert.A víz hidegen kavargott az egyik forgónál és Péter a puskáját beledobta. Nem is csobbant és nem sajnálta.- Egyen meg a fene, kutya, te leszel az oka a... börtönnek... és már látta magátmegkötözve, amint lehajtott fejjel végigmegy a falu utcáján. Az emberek megállnak, fejüket csóválják és úgy mutatnak rá: Gyilkos! Hát van ebben lélek?Anyja sír, apja csak elfordul, Kerekes Ágnes pedig hozzámegy Cser Ferkóhoz, merta vadorzást csak megbocsátják a faluban, sőt néha virtust is látnak benne, de aki börtönviselt, annak kár hazajönni.A köd kezdett felszállni a réten és Péter újra nekiiramodott. Kiverte már a víz és homloka, mint a jég. Hosszú árnyéka most mellette futott és úgy érezte, mintha az előbb akarna a faluba érni és sötét szájával nagyot kiáltani:- Gyilkos! Emberek fogják meg!A kertek alatt megállt. Csendes volt a falu és ünnepváró füstszagok lengtek körülötte. A kerítés nagyot reccsent, amint átvetette magát és erre megint rémülten megállt. Még csak az kell, hogy meglássák...- Megmosakodsz, felöltözöl és elmégy a kocsmába - mondta Péternek a Gonosz - a

62. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekkutya sem lát meg rajtad semmit... Inni kell ilyenkor... Más is tett már ilyet... Sose tudódott ki... Most már nem tesz falucsúfjává többet...- Bár tenne! - sóhajtott Péter - "azt" jobban elviselném. De mi lesz most?...- Semmi! Mi lenne? Eltemetik...Péter borzongott: - Eltemetik! Egy embert eltemetnek... Dobog majd a göröngy és neki ott kell lenni. Muszáj! Mert, ha nem menne el, azt mondanák: Mihók Péter miért nem jött el? Ha haragosa is volt, ez a böcsület. Vagy oka volt neki elmaradni. Fél? Vagy talán még most is él?! Nem találta jól el... És veri magát kínjában... Úr Isten! Nem akartam!És majd visszafordult, de lábai csak előre indultak. Az istállóban dobbantak a lovak és Péter bement, hogy pihenjen. Amint lerogyott az ágyra, csak egy vágya volt: aludni, aludni és elfeledni mindent. És nem látni embert soha. Ez az áldott meleg, csend, sötétség...De nem tudott elaludni. Kusza gondolatai ide-oda rángatták és egyszer csak hirtelen felült az ágyon. Nagyot dobbant a szíve, csak úgy zengett: Hátha el semtaláltam?...Dehogy nem találtad!... Tudsz te lőni, Péter...Az istállóajtóban mécs lángja lobbant.Péter behunyta szemét, mintha aludna. Nem, még nem tudhatnak semmit.- Hát, te itt vagy? - szólt apja vidáman - gyere már öltözködni. Mondtam anyádnak, hogy már csak ma este nem kujtorogsz el... Szent este... hát igazam isvolt.A konyhában pattogott a rőzseláng. Kikészítve új fekete ruhája, fényes csizmája,a teknőben a tiszta víz, a szék karján fehér törülköző. Anyja sürgött körülötte és Péter úgy érezte, sem a ruhára, sem a tiszta vízre, sem anyja gondoskodására nincs jussa. Az azé a Mihók Péteré, aki elmúlt és aki nem volt gyilkos... A hideg víz kicsit megnyugtatta, de a szeme karikás volt és nyugtalan. Mindig az ajtót leste és ha mozdult a kilincs, megrebbent benne a lélek.Odakünn pedig éledt a falu. Csengős betlehemesek járták az utcákat és vidám kiáltások kurjantak a sötétben. Később durrantak a pisztolyok és kemény csattanásukra megrezzent az ablak. De ezek másféle csattanások voltak, mint odakünt az erdőn. Ezek ünnepi lármával úsztak a ház felett, az meg mélyen dongott végig az erdőn, mint a dögbogár.Jött az éjfél. A harang már kétszer kiáltott bárányos lágy szavával és a falu elindult a templom felé. És elindult Péter is. Ő ment, vagy csak a csizmák vitték tétova kopogással, maga sem tudta.A templomban még csend volt és enyhe fény, mégis úgy érezte, minden szem feléje fordult és ő nappali világosságban imbolyog a legények helye felé. A tekintetek átszúrják szinte és azt kérdezik: Mit keresel itt? Véres a kezed...És Péter ijedten kapta fel kezét, mely nem véres volt, de fehér, egészen fehér... Jól esett neki az orgonaszó, a lágy, mély zengés s az ének harsogása. De ekkor már égtek a gyertyák és Péter úgy érezte, mintha nem néznék már annyian. Nem. Most senki sem nézett rá.Az oltár mellett álltak az erdészek. Zöld gallérjukon ezüst cserlevél. Négyen. Négyen! Mihók Péter, hol az ötödik! Péter összekulcsolta kínjában a kezét: Nem tudom... Nem tudom! - és már csak az oltárra mert nézni, mely ragyogott, fényes volt és fehér; jobb vállán kis karácsonyfa, melynek egy ága kihajolt és amint Péter nézte, úgy látszott, mintha a kis fa emberré válna, zöldruhás emberré és az a kihajló kis ág: a vállán a puska...A sekrestyés ekkor gyújtotta meg a karácsonyfát. A gyertyácskák lángja körül glória nőtt az emberpárában és Péter szeme vajúdva rebbent vissza az erdészekre.- Úristen! - tántorgott Péterben a lélek - és úgy érezte összerogyik, mert az erdészek mellett ott állt kipirulva, élve, vidám áhítattal: Regédy... az ötödik.Péter behunyta a szemét és a remény olaja lassan rácseppent kusza gondolataira.Lehunyt szemmel is látta a tündöklő kis karácsonyfát az oltár vállán. Olyan az alakja, mint egy emberé és kihajló ága: mintha puskát tartana a vállán.Éppen úgy, mint az erdőn.Csak ott a hold hideg fénye úszott nehéz párákon és Péter, amint a kis fára nézett, világosan látta az ember alakú borókabokrot, melynek száraz ága kinyúlt,mint a fegyver és erre lőtt rá a bosszú ijedt kísértésében...A templomban zengett az ének:"Békesség, földön az embernek."Péter is szeretett volna énekelni, de a torka száraz volt. Szája nem mozdult, debelül a lelkében lágy énekszó bujkált és mámoros melegség szaladt szét ereiben.A börtön árnya kireppent a homályos ablakon és a templomban nem maradt más, csakfény, zsongó énekszó és az emberek tekintete azt mondta: - Csak derék ember ez aMihók Péter... lám, milyen igaz arccal imádkozik.Péter utolsónak ment ki a templomból. Szép fényes csizmái lassan koppantak és a

63. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekházak hunyorgó szemei melegen néztek rá.- Nem jössz-e be, Péter? Itt bent meleg van és friss kalács... De Péter csak ment. Mosolyogva meg-megállt és kereste az örömet, mely körülötte hullámzott.Az egyik háznál kiszólt valaki a kerítésen:- Ide se nézel, Péter? És kinyílt a kis ajtó. De ekkor már homály derengett csak, mert alacsony felhők úsztak el a falu felett.És Péter csak befordult a kis kapun, de a kilincs helyett Ágnes meleg kezét fogta meg.Ekkor már sötét volt és a falu szemei egymásután lobbantak el. Aztán halk szél kerekedett és nagy pelyhekben hullani kezdett a hó.

Őszi alkonyVolt egyszer egy özvegyasszony, aki kövér volt, mint más özvegyek. Könnyen síró,de telt keblű, panaszkodó, de telt kamrájú, és ha köhögött is - hébe-hóba -, aztcsak megszokásból tette, mert egészséges volt, mint a makk, mely ilyenkor már a földre vágyik, és úgy kopog az avaron, mint halk órák ketyegése özvegyi házakban, ahol homály és emlékek járnak.Az özvegynek három fia volt.A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az új bort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket,akiknek az ura ilyenkor már kinn hált a szőlőben.A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, amelyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstösfekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.A legkisebb volt a muzsikus. Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebbenaz erdőben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.Késői szüreteken az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorúzendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejükelérkezett.A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október s a muzsikusé: November.Anyjukat pedig úgy hívták, hogy - Ősz.Egy gém szállt az erdő felett. Nem láttam, de kiáltása odahullott mellém, és én kíváncsian forgattam nyakam, hogy megláthassam a vándort.Mert vándorlásban volt, az bizonyos. Érzett a hangján. Talán leszólta a vidéket,ahol hiába keresett érdemleges vizeket, de lehet az is, hogy társa után kiáltott, aki elhagyta.Magasan repült a gém.Akkor lapult a nap a nyugati ég pereméhez, és az erdőben már hosszú lábú árnyékok jártak.A visszhangos kiáltás felhőmesszeségből szállt még egyszer felém, és utánarévedtem, mert mindig szerettem a vándorokat, légyen az madár vagy ember. Avándorember cipője porán, a vándormadár pedig szárnya tollán hordja idegen tájakízét, üzenetét, napsugarát, borulását.Repül a gémmadár felhők felett, felhők alatt, és talán lenéz a vándorló tájakra,hol érik már a kukorica, fellobbannak haldokló nyárvégi tüzek, és a krumpli füstje rálapul a völgyre, mert nem akar elmenni onnét, ahol született.Lenéz az utakra, melyek folytonosak és végtelenek, mint az idő, és átrepül a faluk tornya felett, hol rekedt kis harangok most már korábban mérik az estét.Már messze lehet a hosszú lábú madár, és a fonál, mely gondolataim orsójáról pergett utána - elszakadt, mert egy őz jött ki a nyiladékra. Jó messze van, nem látom, bak-e. De, ha bak is, nem lövök. Messze van. A feje a földön. Csipeget. Elég nagynak látszik, azt hiszem, bak. Legelészve felém tart.Egy pillanatra elfordítom fejem, valami zörgött mögöttem, és amikor újra odanézek, már három őz áll kinn. Az előbbi és két kisebb. Tehát nem bak. Suta éskét gidája. Jönnek felém. A két kis gida játékosan megugrik néha, és anyjuk ilyenkor felemeli fejét. Ebben a fejmozdulatban valami figyelmeztetés lehet, mert a gidák erre megállnak, és közelebb húzódnak anyjukhoz.Egyszer csak szétrebben a három őz, mert éppen felettük egy héja vágódik ki a nyiladékra. De hogy megijedtek!A héja előttem is elparádéz. Olyan kenetteljesen repült, mint egy örvös galamb. Egy-két átkot eresztek utána, mert golyós puska van velem, és ez a madársintér szinte megérzi ezt. Bezzeg, ha nyúlra megy a hajtás, nem mutatja magát egy

64. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekvilágért sem. Csak ilyenkor, amikor - nem mondom - egy jó bak is elcsábítana, delátogatásom most nekik sem szól, hanem az igazi koronás uraknak, akikhez még a jó bak is csak olyan hétszilvafás kurta nemes.Nekik szól a látogatásom, de ők nemigen állnak velem szóba.Fene gőgös társaság! Nemhogy látni kívánnának, de még a szagomat sem bírják. Én pedig plebejusi kitartással járok utánuk. Hátha! Hátha egyszer csak megjelenik előttem valamelyik koronás úr, és csak félvállról odaszól:- Mit akar, fiam?... De csak gyorsan, mert lakodalomba vagyok hivatalos.Én aztán megmondanám, hogy mit akarok...Egyelőre azonban nem állnak velem szóba. Pedig a lakodalom már áll, mert a szomszéd erdőből ide hallatszik a lakodalmi lárma, de hát én oda nem kaptam meghívót.Kár! Pedig de szép riportot írnék arról a lakodalomról!... Voltak: ezek és ezek.X úr tizenkettő, Y úr tizennégy ágú koronával. A hölgyek mind csupa báj, könnyedség, tűz és - szerelem. A lagzi előtt lovagi torna. Győzött ez és ez az úr. - Mondom, merített papírra írnám a csodás nászt, az orgonaszólót, a szilajságot, a hetykeséget s a hölgyek szűzi odaadását -de így mindezekről nem írhatok.Pedig valami kis jogom is lenne hozzá, hiszen ez a főrangú nép egyébként nálunk lakik. Nálunk méltóztatnak részint születni és egész éven át táplálkozni, csak alakodalmat tartják másutt.Nálunk vannak a családi örömök. Mi adjuk a bölcsőt, a szomszéd pedig a családi sírboltot.Persze, erről a szomszéd nem tehet. Ott nagyobb az erdő - odamennek. Oda mennének, ha nem akarná, akkor is. Övé a nagyobb rész, illik, hogy övé legyen a több öröm is. Csak egy-két daliát küldene ilyenkor hozzánk! Talán küldene is, deha nem jönnek! Kár!Így aztán csak állok a nyiladék szélén, hallgatom, amikor a vőlegény elkurjantjamagát odaát. A hangja után: rendes legény lehet!Közben megjön az este. Leül mellém. Az égi lámpagyújtogató is sorra lobbantja fel a kis csillaglámpákat.Nem látok már semmit. A szomszédban ugyancsak jó a hangulat, én pedig hazaballagok, mint aki a lakodalomból kimaradt.Másnap esett az eső, fújt a szél, s a felhők a hegyháton olyan alacsonyan jártak, hogy az ember megtörölhette bennük a kezét.Harmadnap pedig felültem egy öreg bükkfára, melyen magasles volt valamikor, s abból még megmaradt pár szál deszka.Előzőleg azonban találkoztam egy szarvastehénnel, és alaposan megijedtünk egymástól. Szinte megmerevedtünk. Szelet nem kapott tőlem, így nem volt tisztában velem, én pedig féltem, hogy nagy zajjal elrohan, és elrontja a lesem.Hát csak álltunk.Valami rosszhírű asszonyság lehetett, akit szintén nem hívtak meg a lakodalomba.Néztük egymást kitartóan. Közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen örülni kellneki, mert a legények szeretik az ilyen céda fehérnépeket, és nem maradna ez ittegyedül, ha nem lenne itt a párja is. Hát majd meglátjuk. Egyelőre szerettem volna eliszkolni, de az anya nem vette volna le rólam szemét semmi pénzért. Tudom, hogy szemrevaló legény vagyok, de ilyen érdeklődéssel nem néztek rám legszebb éveimben sem!Végre! A tehén elfordult egy pillanatra, én pedig befejeztem félbemaradt lépésem, s ezzel le is húzódtam egy bokor mellé. Egy kis nyíláson aztán láttam, hogy a tehén most már végképpen nem érti az egész dolgot.- Se szimat, se fene, hova lett ez az alak? - Ez volt a szemében. És sok gyanakvás. Aztán lassan elindult, vissza-visszafordulva és rövideket riasztva felém.Amikor végre elnyelte a sűrű, siettem a magasles felé. Hamar fenn vagyok. Belátok minden tisztásra. Elült a szél, és olyan alkony ígérkezik, amikor történni szokott valami.Most még csak a cinkék cserregnek körülöttem, és egy mátyás zajong valahol beljebb. Ilyenkor szeretem a mátyást. Mond valamit! Csak érteném! Egy másik mátyás valószínű érti, mert a túlsó domboldalról válaszol.Most már értem én is. Egy róka ballag felém a gyalogúton. Jobbra fülel, balra fülel, szaglász. Valami bogár mászhatott előtte az úton, mert hirtelen ráteszi talpát, és onnét veszi fel szájával. Közben már alám ért, és most alig van tőlemöt-hat méterre. Ez az a pillanat, amikor puskára nem is gondol az ember.Jobbra tőlem megzördül most valami, és hagyom a rókát útjára. Elindul a zörgés. Elhelyezkedem, hogy aztán már ne kelljen mozogni, és minden ágrezdülésre odatapad a szemem.De most nem mozdul semmi. Pedig bika lehetett, mert hallottam, hogy agancsa is

65. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekkoppant az ágon. Elfordult volna? Nem! A bika már kint is van a tisztáson. Leheletcsendesen lépett ki egy bokor mellett, és jön felém, mint előbb a róka. Már az első pillanatban elengedtem a puskám. Megismertem azt a tavalyi bikát, melyet akkor is elengedtem, és öt perc múlva már jött utána a másik, az igazi.Jön a bika. Igen, ez az. Vékony, hosszú, betegesen sárga, majdnem fehér szárak. Töredezett, pudvás ágak. Pedig nem lehet fiatal legény, mert testre igen nagy. No, csak menjen.Nem siet. Megáll alattam, szaglássza nyomom az úton. Most látom igazán, milyen nyomorult, korcs az agancsa. Szinte kedvem lenne nyakba lőni. Miféle utódai lesznek ennek?Elballag a bika, és nem jön a másik. Az igazi. Tavaly ennyi idő alatt már itt volt az is. Most nem jön. Talán nincs is itt, talán az is a szomszédban legénykedik, és itt csak a férgese rontja az állományt. Most bánom, hogy elengedtem.Csend van. Csak messziről, nagyon messziről száll felém a bőgés. Nálunk nem bőg semmi, és én elengedtem a bikát, mely után mind ilyen keshedt, csúnya agancsú bikák nőnek. Butaság!Ekkor a másik oldalon megzördült újra az ág, és szívemben megcsordult valami, hogy - nem baj! - most jön a jutalom.Jött is - vissza - az előbbi bika.Mérges lettem. Mi ez itt? Promenád?És nyakba lőttem, hogy csak összedűlt, egyet sóhajtott, és levegőben kalimpáló lábakkal átlépett abba a másik világba, hol ilyen meglepetések bizonyára nem érik a szegény szarvasnépet.Kicsit bántott az eset. Talán elhamarkodtam a dolgot. Talán nem is az én dolgom lenne a selejtezés, de az bizonyos, hogy ha legközelebb jövök ide, és megint megzördül a sűrű, erre a bikára már nincs gondom. És mi akkor jön, talán - az igazi lesz?Aztán elbotorkáltam hazafelé.A hold még nem kelt fel, és az est mély volt, mint a tenger, és magas, mint az ég.A túlsó domboldalon valami elhagyott tűz füstölgött, és kesernyés szagáról megéreztem, hogy krumpliszárat égettek ott nappal, melynek hamujában porhanyóra sült krumplik várnak valakire, aki majd éjféltájon fellobbantja a tüzet, és szalonnát pirít, melynek leve lágy kenyérre csurran.Kulacsában idei bor van már, és kalapja mellett a kikericsnek lila virága.Öregedő legény egyébként az éji vándor, akinek arcán derűsen villan a tűz lopakodó lángja. Avult tarisznyájában friss dió van és hamvas szőlő, melyet majdcsak vacsora után vesz elő, mert azt még anyja tette otthon a tarisznyába.Anyja, a lágy karú, kék szemű Ősz, öreg fiának, a pincejáró festőnek, a pipás, puskás - Októbernek.

Novemberi hajtásokEgy-két napon felvillant az ősz ragyogása. Az erdők halotti pompáján végigtáncolt egyszer-kétszer a napsugár, de aztán lomha felhők terpeszkedtek alá, és sírnak, sírdogálnak már hetek óta. Lucskos orrukat beletörlik a hegyek tetejébe, völgyek árkába, szőlők venyigéjébe. Szipognak, könnyeznek áldatlan haszontalanságban, mint az özvegy, aki az özvegységét csak könnyeiben éli ki, deamíg szegény ura élt, sajnált tőle egy pakli pipadohányt.Bezzeg, amikor kellettek volna, amikor lehetett volna örömet szerezni fűnek, fának, földnek, embernek: mindennek - bezzeg akkor felhúzódtak rideg magasságba,bársonyos meddőségbe. Amikor áldás lett volna, ha leereszkednek, akkor a hold kiélt medáliájával kacérkodtak, és csak most veszik észre, mennyi élet, mennyi melegség, virág, dal, fészek volt idelenn - amikor nincs.Mit bőgnek most itt a nyakunk közé? Tudjuk, hogy a könnyek nem nekünk szólnak, és csak folynak, mert folynak, és önmagukat siratják, mint a temetőre járó vénasszonyok.Hanem azért két szép vasárnapunk mégiscsak volt az őszben. Olyan régies, derűs, ökörnyálas csendes vasárnap, amikor hetykén cserregnek még a cinkék, és a rigók kiülnek a fa sudarára süttetni magukat a nappal. Két halk vasárnap, amikor a ködmég csak pára, melyen átfehérlik távoli faluk tornya, azon túl pedig nagy erdők mohásodnak messze hamvasságban, mint a mesék erdei, ahová már nem érünk el mi soha.Nem is oda készültünk. Csak ide, a falu fölé. Puskával, kutyával szétnézni, hogyaz apró erdőben van-e hát valami. Három gyerek, egy erdőőr, kéttagú családi, nőinézőközönség és jómagam mint főattrakció.Kezdhetjük!Zörögnek a bokrok. Egy mátyás szidja a hajtókat, és egy nyuszi elvágtat előttem

66. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekolyan parádés hányavetiséggel, mint ahol már egy éve nem szólt a puska. Most szól. A nyúl pedig - tekintettel gyakornoki voltára - pörköltjelöltté válik.A publikum meg van elégedve.Második felvonás: második számú nyúl. Kijön előttem tíz lépésre. Felül, megnéz, és zsupsz, beugrik előttem egy kis bokorba, és lelapul. Szinte meghat ez a bizalom. Jól látom, amint lehúzza a fülét, és aggodalmasan pislog - ne félj, öregem, "amíg engem látsz". Ha már kupán durrantottalak, úgysem látsz, de most olyan közel vagy... A publikum azonban vérengzőbb természetű.- Lője meg! Lője meg!- Nem úgy van az - magyarázom -, ha most meglövöm, legfeljebb a füle marad meg. Majd mindjárt kiérnek a hajtók, akkor felugrik, én szépen "kieresztem", és illő távolságból... stb. És az a bamba nyúl mindezt végighallgatta. Valami balsejtelme lehetett, mert a horpasza nagyon járt, de el nem ment.Kiértek a hajtók. Kutyám persze azonnal bedugta orrát a bokorba, a nyúl pedig neki a nézőközönségnek... Lövésre persze gondolni sem lehetett.Innét már együtt megyünk a hajtókkal. Gazos, nyílt terep, jobbról mellettem meredek oldal. Közben diskurálunk. Hogy kevés az idén a dió, a gyermekek kinőtték a télikabátot, és az éjjeliőrnek beverték a fejét... Csupa szórakoztatótéma.A hajtók füttyögetnek, én "eszmét cserélek" a hölgyekkel, és velünk szemben ebben a lármában feltrappol egyszerre egy róka. Még a szám is eltátottam. Túl kedélyesnek tetszett az eset, de azért odapörköltem a komának, és az lekarikázott a meredek oldalon.Öreg róka volt, s az egész ügy magyarázatra szorult. Meg is kaptuk azonnal. A domboldalban volt a rókalyuk, melyet sebtében el akart érni. Kint szundikált valamelyik bokor tövén a szép őszi verőfényben, elbóbiskolt, s ez okozta vesztét.Tanulság: ha az ember reggelig nem ment haza, akkor okosabb már egyáltalán haza se menni.A másik oldalt visszafelé fésültük. Két nyúl. Egy kakas. Szabályosan.Öreg puskámnak még a hangja is más ilyen szép időben. Aztán még egy szarkát lőttem baglyomnak. A teríték kezd változatos lenni.Következő kis erdőrész ismét hajtás. Alighogy felállunk, zörög ám a levél. Ohó! - csillan fel a szemem -, no, mi lesz, madárka, azzal a repüléssel? De bizony azén szalonkám nem akart repülni. Szégyen ide, szégyen oda, meglőttem sebes futtában. Igazán sebesen futott. Aztán jött még egy nyúl, melyet vidáman elhibáztam. Aztán pedig jöttek a - hajtók.Ebéd. Nem sietünk. Elő a bicskával. A szalonnára egy kis só kell! Só? A só otthon maradt. Sebaj, itt van a finom savanyúság. Savanyúság? Otthon maradt.No, nem olyan nagy baj, csak savat csinál. Megteszi a zöldpaprika. A zöldpaprikanem teheti, az is otthon maradt.-Az isten áldja meg magukat, hát mit hoztak tulajdonképpen?- Almás pitét...Ebéd után ehhez mérten elég mérgesen lövöldöztem. A foglyok meszsze keltek, a nyulak sehogy sem keltek, és nézőközönségem zúgolódott. Még ők!...- Na, még ezt a kis csalamádét zörgessétek meg.A csalamádétábla akkora, mint két szoba, de olyan ingerlően titokzatos volt, hogy nem tudtam mellette elmenni.Zörögnek is a gyerekek szépen. Két nyúl oldalt kitör. Valami azonban szépen jön felénk, és kiugrik egy nagy vörös róka.Parádés bukfencet is vág, mint ahogy illik, s az almás pite megnyugodott bennem.Ez az első vasárnap története.A második vasárnapot barátommal és nagyobb számú hölgyközönségemmel kötöttem össze. A kellemest a hasznossal... (Kellemes: A barátom volt.)Sok a róka az erdőn, kaptuk a hírt, tenni kell valamit. Ketten voltunk mindösszepuskások. Az oldalakra nem jutott senki. Mivel azonban a női túlsúlyt le kellettvezetni, elhelyeztük őket az oldalakon. Csak diskuráljanak egész bátran - biztattuk őket -, hasznos szolgálatot tesznek vele. Hogy aztán miképp viselkedtek, azt nem láttam, de az első hajtásban barátom elhibázott egy rókát, állítólag a hangokat oly közel hallotta, hogy ez zavarta. Más nem is volt benne.A másodikban már jobban belejöttünk. Barátom egy nyulat pattintott le, magam pedig egy rókát.A harmadikban barátom lőtt egy fene nagy vörös kan rókát. A negyedikben csak nyulak voltak és egy szalonka. Lövés nem esett rájuk.Az ötödik hajtás az én hajtásom. Ebben a parcellában lőttem legtöbb rókámat. Vanegy helyem, ahol "biztos" a róka. A szomszédos tizenötezer holdas erdőséghez az esik legközelebb, és innét a rókát kilőni nem lehet. Gyönyörűen regenerálódik, mert a szomszéd a rókát nem bántja; egyszer egy évben tartanak hajtást rókára.

67. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekElindul a hajtás. Már jól bent járnak a hajtók, amikor jön a "rókám". A fiataloserdő sűrű nagyon. Várni nem lehet, mert a róka jó iramban megy előttem keresztben. Lövésemre felbukik.Hatodik hajtás. Ez az úgynevezett főrókás hajtás. Itt barátom oldalazott, az asszonyokat pedig felraktuk az egyik magaslesre. Érdekes, hogy milyen csendben voltak.Tanulság: vadászaton az asszonynépnek csak azt kell mondani, hogy: beszélj... Hát azért sem beszél.Szóval csendben voltunk.Itt is megvan a helyem, ha nem is olyan biztos, mint az előbbi. Jönnek a hajtók,jönnek. Már egészen közel zörögnek, és már ott akarom helyem hagyni, amikor egy róka, ott ahol vártam, szélsebesen vágtat a nyiladékon. Lövésemre beesik a túlsóoldalba. Nem látom, csak hallom, hogy veri az avart, aztán pedig mintha távolodna. Esz a méreg. Ez lett volna a harmadik rókám.De azért meglett ez is. Egy közeli elhagyott lyukba vánszorgott be, és egy tacskó kihúzta. Ebben a hajtásban még egy kakast is lőttem.Hajtás után pedig a barátom karon fog és félrehúz.- Nem akarom a feleségem megijeszteni: megseréteztél. Elhűltem.- Lehetetlen! Hiszen nem is ezen a nyiladékon voltál. Ott is százhúsz lépésre.- Én se értem, de így van. Lövésed után majd lerogytam, olyan ütést kaptam a sípcsontomra.- Mutasd!Meg is mutatta. Hát nem volt veszedelmes; egy kis véraláfutás és az ólom szürke nyoma. Ma sem értem egészen. A sörét gellert kapott, ez rendben van. De hogy miként talált át a sűrű vágáson - ág-bog között -, ez rejtelmes. Olyan szögben álltunk - amit később néztünk -, hogy teljesen kopasz terepen is nyugodtan lőttem volna.Hetedik hajtás.Ebben szabályosan elhibáztam egy rókát. Barátom pedig eleresztett egyet, melyet későn vett észre. A továbbiakban pedig nem volt róka.Ennyi róka ebben a kis erdőségben még talán soha nem volt. A négy rókából három szuka és egy kan volt.Nagy rókabarát vagyok, és maradok is. Egy-két rókát a területen nem tartok veszedelmesnek, de el nem tagadhatom, hogy ez a túlságos rókaszaporulat az apró vadállományon határozottan meglátszik.A gereznájuk már majdnem teljesen kifogástalan. Rövidebb, mint a téli, de már szőre sem hullik és felhasználható.Ez volt a két napsugaras vasárnap.Azóta pedig csiszegnek-csoszognak a felhő vénasszonyok, szipákolnak és könnyeznek, dideregnek, huhognak, és aszott ujjúkkal kopognak a lehullott leveleken.Kopognak az ablakon, az esőcsatornán, cuppognak sáros, elhagyott utakon, nyirkostenyerüket nyakunkba kenik, csupa szeretetből, pedig csak a meleget keresik, mely fölött nem is olyan régen még gőgösen vitorláztak tova.Késő - késő!Ragyogó, gomolygó, áldásos fiatalságtok nem adtátok uratoknak. A Nyárnak, csepegő, siránkozó vénségtek, lottyadt meddőségtek kinek kellene?Eljárt az időtök, és hiába maradnátok, mert pár nap múlva már elkurjantja magát messze a hegytetőkön a kopogó csizmájú vitéz, a szúrós szemű, minden disznótorbahivatalos, szánkócsengős, bő torkú és nagy csizmájú December.

Egy délelőttRázza az erdők színes rokolyáját a szél, dúdol is hozzá az öreg legény öreges nótákat. - No, még egyszer, szűzies nyírfák, szentimentális nyárfák, maradi tölgyek! Sose halunk meg!Áll a búcsú már az erdőn. Napok óta. Az ősz hányaveti szélsíposai mind megfújjáka jajgató instrumentumokat. A fészekrejtő lombok táncra perdülnek, és suhogva vetkőznek. Nem kell az ékesség, nem kell a kaláris, a dércsípte, sárga-piros levél. Némelyik már meztelenül mered a szürke ég felé, és ujjával megfésüli a felhőket, melyek a tengerről jöttek a szél parancsára. Hajnalra aztán kifárad a szél is. Kivel táncolna a kopasz erdőn? A tölgy meg a cser zörgő, barna rokolyáját csak szokásból tartja fenn, de álomra készülnek azok is, mint a többiek. Ezután már a szél egyedül járhatja, ha éppen kedve szottyan. Megmozdulnak ugyan az alvó fák, de már nem törődnek vele.Álmos, csendes reggeleken aztán felkúszik a köd a völgyekből, és üzenetet hoz a vén, csonkafejű fűzektől, égerfáktól és más völgyi népektől.- Alusztok-e már, testvérek? Elkészültetek-e már? Mert hideg hírt hoz a patak messze, északi tájakról, és a vadlibák is beszélték a nádas szélén, hogy

68. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekvijjogó, fehér madarát útra eresztette már a fehér talárú Tél. Aludjatok!.. .Messziről, a félig kopasz vágásban halk koppanások jönnek. Zörrenések. Egy hang is:- Ne siess, gyerek, mert nem kel fel semmi.Hajtás van. Csak olyan egyszemélyes. "Magam közt" vagyok. Egy ember és két gyerek. Nagy eredmény persze nincs, de nem is kell. Egy-két nyúl a konyhára; közben egy kis szemlélődés, egy kis csend és egy kis békesség.Szemem az erdőn. De gondolataim messze járnak. Így aztán egy nyúl - hű, mekkora volt - szépen átballag mellettem a nyiladékon. Még meg is nézett. Ezt bizony megkellett volna lőni! - állapítom meg, de meg sem mozdultam. Ha megmozdulok, vad zörgéssel ugrott volna a gazosba, és meg kellett volna törni azt az áldott, békességes csendet. De hát vadászni akarok, vagy mi a szösz!Most meg szembetrappol velem. Látni nemigen látom, de nem sürgős, úgyis nekem jön. Nagyon sűrű itt az erdő, de közelebb már nem ereszthetem, így is..., na, szegény, ez jól nézhet ki! Nem volt tíz lépésre sem.Puskám csattanása végigordítja a hosszú völgyet. Válasz rá messziről:- Lassan, gyerek, lassan, mert nem kel fel semmi... - Egy szarka vitorlázik magasan fölöttem. Lelőném a zsiványt, ha ágyúm lenne. Az is messze hordó..., persze sörétes. A szarka, úgy látszik, tudja ezt, mert megfordul, és vissza is jön hangos cserregéssel. Azt hiszem, nekem szólt le valamit. Lehet, hogy gorombaság volt, de hát mit tehetek ellene. Emberekkel is csak azokkal szoktunk gorombáskodni, akik - alattunk vannak. A szarka pedig veszedelmesen magasan volt..., nézek utána...Suhogás balról. Mire felkapom a puskám, már késő. Egy kakas vágódott át a keskeny nyíláson. Már lefelé ereszkedőben, szárnycsapás nélkül, mint a héja.- A szél zörgesse a csontjait annak a disznó szarkának - mondom magamban. Ezt hát elbámészkodtam.Megint egy nyúl. Sima bukfencet vet. Visszhang:- Lassan, gyerek, mert minden kimarad.Már közelebb járnak. Törik a tavalyi ág. Botok kopognak. Egy tyúk rebben fel előttem.- Élj száz évig - eresztem utána a jókívánságot.- Kakas! Kakas! - kiált az egyik hajtó.Jó lenne látni. Fortélyos fácánok ezek nagyon. Alig vernek a szárnyukkal. Csak úgy siklóznak, motor nélkül. Kakasom azonban tudja, mi a rend. A fejem felett sistereg el. Szembe már nem lőhetek, hát hátulról: totty. Így kellene mindnek jönni! Nem úgy, mint a következőnek, jobbra tőlem, alacsonyan, a fák koronája közt.Micsoda beteg gondolat! Ennél csak a lövésem betegebb. Megy a kakas vidáman.Egy menyét zörög ki a tisztásra. Jókora. Felemelkedik, hogy körülnézzen, és megmutatja fehér mellénykéjét. Nem sajnáltam a patront. A mellényke ezek szerintle lesz gombolva.Vége a hajtásnak. Megkeressük a fácánt s az egyik nyulat, amelyikre közel, a sűrűbe lőttem. Nem szabad ilyen közelről lőni! Szegény nyúlnak nincs formája se.Átballagok a másik hajtásba. A három szem hajtónak nagy útja van, hát leülök egyfatönkre. Összeroskad alattam. Belül hangyafészek. Meg sem látszott, hogy így szét van rágva. Régen vághatták le. Nincsenek itt már ilyen fák régen!Enyhe füttyszó bujkál felém. Kezdődik a hajtás. Lassan nekikészülődöm. Ilyenkor még úgysem jön semmi. Legfeljebb róka. Azt meg kár lenne még meglőni.Előttem egy vadkörtefán két mátyás tanakodik. Valami diszkrétebb természetű ügyről lehet szó, mert egészen halkan diskurálnak. Szinte lágyan. Félig fütyülve, mély torokhangon és nagyon színesen. Kedvesen.Igaz, hogy fészekrablók, igaz, hogy károsak, igaz, hogy nem egy bakom ment tőlükvilággá, amikor árulón rám reccsentettek, és én tehetetlen ráztam öklöm feléjük,de ezeket most mégsem tudnám lelőni. Nyilván lány és legény ez a kettő. Azt már a hangjukról megérezni. Meg olyan bizalmas, közel ülnek egymáshoz...Ide nem látnak, de nekem is jobb hely kell, mert alig van kilövésem. Amint előrelépek, észrevesznek, és eltűnnek a sűrűben.Most már jobban belátok a bokrok közé. Jön egy nyúl. Keveset látok belőle. Mire harminc lépésre ér, kiderül, hogy nem is nyúl, hanem róka. Meglőjem? Ha közelebbjön, és már szép a gereznája: meglövöm. Jön a róka. Hátrafülel, szaglálódik. Szép bozontos farka van. Meglövöm. Most egy bokor mögé lépett be - felemeltem a puskát, amint kilép..., hát nem lépett ki. Elfáradt már a kezem, amint készen vártam, de bizony az én rókám eltűnt. No, majd a télen!Helyette, hátam mögött a gazból ugrik fel egy nyúl. Elnézett itt már egy negyedórája, amint mozogtam, és csak most jött rá az ugorhatnék. Rajta, már nem tanakodtam.Nagy zörrenés előttem. Három őz. Utoljára ugrik át a nagy bak. Persze

69. oldal

Fekete István; A három uhu és más történetekilyenkor... Jó lenne megkeresni az agancsát..., a fejével együtt úgysem kapom meg soha.- Kipp-kopp - zörgess, gyerek stb... -A fák fölött, szinte súrolta az ágakat, valami repül. Nem fácán, de messze van. Aztán megismertem. Héja! Akármilyen messze van, nem sajnálom. Durr- és csodák csodájára leesett. Ennek örülök a legjobban. Ekkora héját még nem lőttem. Nagyobb, mint az ölyv. Micsoda karmok! Szegény fácánjaim! Az a pár darab. Hát ezért vagytok ilyen kevesen?Még egy nyúl, és vége. Kijönnek a hajtók. Felpakolunk, azután hazafelé fordítjuka kocsi rúdját.�

70. oldal