HEDWIG COURTHS-MAHLER HÁZASSÁG BALKÉZRŐL

Lorinak fájdalmas a felismerés, hogy apja rangon aluli házassága miatt ő

csak megtűrt személy lehet a fejedelmi udvarnál. Úgy érzi, nem várhatja el Herberttől, hogy vállalja szerelmüket, ha nem akarja tönkretenni az imádott férfi jövőjét...

64. REGÉNYFÜZET. II. KIADÁS Megjelent: 2010.03-04

50. KÖTET

Megjelent: 2006.08

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: HEDWIG COURTHS-MAHLER

ZUR LINKEN HAND GETRAUT Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch gladbach Fordította: Maros Magdolna

I.

Maria nővér lefektette kis védencét. Szerető mosollyal hajolt a ti-zenhárom éves Herbert herceg ágya fölé, és megigazította feje alatt a párnát. A fiú rámosolygott ápolónőjére, és így szólt:

– Annyira örülök, Maria nővér, hogy meggyógyultam, és megint kilovagolhatok a papával! Ezt csak neked köszönhetjük, Maria nő-vér! A papa is ezt mondja.

Felnézett ápolónője boldogan csillogó szemébe, aki gondoskodó mozdulattal még egyszer végigsimította a pehelypaplanját.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és a kisfiú édesapja, Botho von Rastenberg herceg lépett a szobába. Különös fény villant a szemé-ben, amikor tekintete az ágy mellől hátralépő Mariáéval találkozott. Ezután a fiához fordult, és erősen, melegen megszorította vékony kis kezét.

A fiatal herceg élénken felült az ágyában. – Ugye holnap újra lovagolhatok Emiren, papa? – kérdezte híze-

legve. Az apja szeme boldogan felragyogott. – De még mennyire! És ha megint ilyen bátran viselkedsz, mint

ma, akkor legyen Emir a tied! – Ó, akkor már az enyém is! Látod, a kezem olyan erős, mint az

acél! A herceg ismét megszorította gyermeke kezét, és a szerényen hát-

térbe húzódó nővérhez fordult: – Hallotta, Maria nővér? Herbert keze erős, mint az acél. – Igen, kegyelmes uram – felelte látszólag nyugodtan a fiatal nő,

de az ajka elfojtott izgalmat jelezve megremegett. Rastenberg herceg felegyenesedett, és odalépett hozzá. Tekintete

ragyogó kifejezéssel szegeződött a szépséges, szelíd arcra. – Önnek köszönhetem, hogy visszakaptam a fiamat, így most már

az öné is. A segítsége nélkül elveszítettem volna Herbertet – mondta, hangjában mélységes megrendüléssel.

Maria lesütötte a tekintetét.

– Kegyelmes uram, túlbecsüli a segítségemet – hárította el szeré-nyen a dicséretet.

– Mindig visszautasítja a hálámat – mondta halk szemrehányással a herceg.

– Tőlem sem tűri Maria nővér, hogy megköszönjem, amit értem tett, papa! – kiáltotta Herbert. – De ugye, mi ketten pontosan tudjuk, mit köszönhetünk neki?

Az apa cinkosan összemosolygott a fiával, és biccentett. – Igen, Herbert, tudjuk, és soha nem fogjuk elfelejteni! És mennél

kevésbé engedi meg Maria nővér, hogy hálálkodjunk neki, annál inkább az adósai leszünk. De most már csend legyen, kisfiam, Maria nővér figyelmeztetően néz az órára, ideje, hogy aludj. Jó éjszakát, fiam, aludj jól!

Odalépett megint a fia ágyához, és lehajolt hozzá, hogy megcsó-kolja.

Maria már két éve élt Lehnsdorf kastélyában. A megboldogult Rastenberg hercegné, Herbert édesanyja, született Lehnsdorf grófnő volt, és a herceg a vele kötött házasság révén lett a gazdag grófság és a pompás kastély ura. Herbert volt az egyetlen örököse, és így maj-dan nemcsak a lehnsdorfi birtok, hanem a herceg ausztriai jószágai-nak is a várományosa.

Rastenberg herceg legszívesebben ebben a kastélyában élt. Már évek óta csupán egy-egy hétre hagyta el, hogy ősei birtokára látogat-va ellenőrizze, rendjén mennek-e a dolgok a távollétében.

Öt éve immár, hogy megözvegyült. Feleségét heveny tüdőgyulla-dás vitte a sírba, amit a törékeny teremtés vélhetőleg egy bécsi udvari bált követően kapott.

Herbert is gyenge, beteges gyermek volt születésétől fogva. A herceg sokat aggódott az egészségéért. A fiú tízéves korában – ami-kor imádott édesanyja már nem élt – betegeskedni kezdett. Anélkül, hogy a baj forrását tudták volna, a kisfiú hétről hétre sápadtabb és erőtlenebb lett, a végén már el sem hagyhatta az ágyát.

Az orvosok tanácstalanok voltak, és Botho herceg rettegett attól, hogy szeretett hitvese után a gyermeküket is elveszíti.

Egyik barátja tanácsára a híres Bernd professzort hívta gyermeke betegágyához. A professzor a nagyhercegi székvárosból érkezett Lehnsdorfba, és magával hozta Maria nővért is. Rábízta a kis beteg ápolását és megfigyelését az első napokban, amíg biztonsággal felál-líthatta a diagnózist. Maria már hosszabb ideje a klinikáján dolgozott, és az orvos tudta, hogy feltétlenül megbízhat benne.

Bernd professzor nyolc nap elteltével kijelentette, hogy a kis Her-bertet csakis vérátömlesztéssel lehet meggyógyítani. Az apa, aki fel-tétlenül megbízott a nagy tudású doktorban, azonnal felajánlotta, hogy ő maga ad vért a fiának. De rövid töprengés után a professzor megrázta a fejét. Fiatal, életerős szervezetre volt szükség a véradás-hoz.

Ekkor Maria nővér szólalt meg: – Én erős és egészséges vagyok, és készséggel állok rendelkezé-

sükre. A professzor fürkészve tekintett rá, míg az apa remény és félelem

közt ingadozva. Hosszú percekig hallgattak. Az orvos a fiatal, életerős teremtést mustrálta. – Valóban megtenné, Maria nővér? – kérdezte. – Igen, professzor úr. – Rendben van, nővér, ha a kegyelmes úr beleegyezik, nekem

nincs ellene kifogásom. A vérátömlesztés rövid idő múlva megtörtént, és az eltelt két esz-

tendő bizonyította, hogy a professzor helyesen döntött. Herbertből erős, egészséges fiú lett, aki minden lélegzetvételével élvezte újjá-születését. Miután Maria nővér visszanyerte erejét a vérveszteség után, átvette az ifjú herceg gondozását.

Odaadóan, minden köszönetet visszautasítva látta el feladatát. Herbert csakhamar megható szeretettel csüggött szép, gyengéd ba-rátnőjén, aki oly fáradhatatlanul gondoskodott róla. És amikor a kis-fiú végre elhagyhatta a betegágyát, hallani sem akart arról, hogy Ma-ria nővértől elszakadjon.

A herceg maga is úgy kívánta, hogy a nővér, aki a fia számára már sokkal többet jelentett egyszerű betegápolónál, és az elárvult gyer-meket igazi pótanyaként gondozta, továbbra is mellette maradjon.

– Mi ketten összetartozunk! Második anyám lettél, és soha-soha nem szabad elhagynod! – mondta akkor az ifjú herceg, és szépséges gondozónője arcán fájdalmasan boldog mosoly jelent meg.

Most is éppen így mosolygott, amikor szobája ablakánál állt, és kinézett az ódon kastélyparkba, amelyet halvány ezüstfénnyel terített be a hold. De a mosoly helyébe csakhamar szomorúság költözött, és valami mély, nevenincs bánat ült a fiatal nő arcvonásaira.

„El kell mennem, nem maradhatok tovább” – ismételgette magá-ban, és egy székre roskadva, arcát a kezébe temette.

Lelkében megelevenedett a múlt, amely annyi mindennel maradt adósa, és elragadta tőle azt a kis boldogságot is... Emlékezetébe idéz-te, amikor fáradt, sebzett lélekkel Bernd professzorhoz került. Akkor nem volt már más célja, mint a betegek szolgálatába állítani az életét.

Lassan, nagyon lassan találta csak meg újra a lelki békéjét. És azután Lehnsdorfba került. A kis Herbert iránt érzett anyai sze-

retete mellé lassanként akaratlanul egy másik, még hatalmasabb ér-zés költözött a szívébe. A herceggel való napi érintkezés során elő-ször emberi jóságáért, előkelő, nagyvonalú egyéniségéért kezdte tisz-telni a férfit. Önfeláldozó apai szeretete s az iránta tanúsított lovagias magatartása lenyűgözte. És bármennyire küzdött is ellene, egy szép napon felismerte, hogy beleszeretett Botho hercegbe.

De ez a felismerés egyáltalán nem tette boldoggá, ellenkezőleg, keserves kínokat okozott Mariának. Ezt a mély vonzalmat úgy élte meg, mint valami igazságtalan sorscsapást. Nem értette saját magát, nem értette, hogy mindazok után, amit átélt és elszenvedett, hogyan képes még a szíve új szerelemre. És hová tévedt ez az új, hatalmas erővel rátörő érzés? A herceg társadalmi rangban oly megközelíthe-tetlenül állott fölötte, oly távol, mint odakinn a sápadt holdsarló a park fölött. Mit akar tőle ez a szerelem? Nem élt-e át elég fájdalmat már eddig is?

Mintha azzal megóvhatná magát, felidézte a múltját... Egy kis idő múlva felugrott, és kezét védekezőn kinyújtotta, mintegy elhárítva a sötét emlékeket. „Azonnal el kell mennem ebből a házból, ahol az élet ilyen barátságosan és csábítóan mosolyog rám. Nem maradhatok tovább, nem ringathatom magam ebbe az édes békességbe. Vissza kell térnem a küzdelmes hétköznapokba, hogy feledni tanuljak.”

Nyugtalanul fel-alá járkálva, így töprengett magában. Hirtelen megtorpant, és maga elé meredt. „Holnap délelőtt beszélek a herceg-gel, és megmondom, hogy vissza kell térnem Bernd professzor úr-hoz.”

Amikor ezt elhatározta, végre nyugodtabb lett. Lassan levette a fehér fejkendőt, és végigsimított dús, aranyszőke haján. Aztán abla-kot nyitott, hogy a fűszeres illatú tavaszi szélben lehűtse forró hom-lokát.

Nem sejtette, hogy az épület előtt, a fák árnyékában a herceg jár-kál fel-alá, és most, felfigyelve az ablaknyitásra, felnéz hozzá.

Botho herceg megállt, és tekintete megpihent a fiatal nő karcsú alakján. De szép is Maria! Szépséges és jóságos, bátor és önfeláldozó és ugyanakkor szerénységében is milyen büszke! Szereti, semmi két-ség, beleszeretett! Ő, az érett férfi! Vajon, ha megkérné a kezét, ugyanúgy elutasítaná, amilyen határozottan és nyugodtan minden köszönő szót visszautasított? És mit szólna hozzá a fia? Nos, Herbert boldogan beleegyezne, hiszen anyja helyett anyja volt Maria már jó ideje. „Nem Maria nővérnek, hanem Maria mamának kéne hívni” – mondta egy szép napon az apjának. Azóta tudta a herceg, hogy szere-ti Mariát.

II.

Maria nővér délelőtt kihallgatást kért a hercegtől, aki visszaüzent, hogy azonnal kész fogadni. Amikor a fiatal nő belépett a dolgozó-szobába, Botho herceg egy karosszékre mutatott:

– Kérem, foglaljon helyet, Maria nővér, és mondja el, minek kö-szönhetem ezt a ritka szerencsét, hogy meglátogat? – kérdezte barát-ságosan, és miután a vendége helyet foglalt, ő is leült vele szemben.

A nővér nem mert felnézni. Összekulcsolta a kezét, és mély léleg-zetet vett, mielőtt megszólalt:

– Engedje meg, kegyelmes uram, hogy visszatérjek korábbi tevé-kenységemhez, Bernd professzor mellett. Herbert herceg, Istennek hála, ismét egészséges, mint a makk, nem szorul rá az ápolásomra, és így feleslegessé vált a jelenlétem.

A férfinak komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyu-galmát. Maria nővér kívánsága, hogy elhagyja Lehnsdorfot, teljesen váratlanul érte.

– Nem, Maria nővér, szó sem lehet róla! Ezt nem kívánhatja... nem akarhatja! – jelentette ki határozottan. – Mi történt, hogy elvá-gyódik tőlünk? Hiányt szenved valamiben? Van valamilyen óhaja? Mondja meg, és azonnal teljesítem.

Hangjában felindulás remegett, s ez nem kerülte el Maria nővér figyelmét. Tiltakozva felemelte a kezét, és megrázta a fejét.

– Jaj, dehogy – felelte gyorsan –, a kegyelmes úr jóságának kö-szönhetően soha semmiben nem szenvedtem hiányt, és nincs is olyan kívánságom, ami ne teljesült volna. Semmi egyéb nem hiányzik, csak a bizonyosság, hogy még szükségük van rám, kell a segítségem. De nem ez a helyzet. Már sokkal korábban vissza kellett volna térnem régi munkakörömbe, de őszintén bevallom, féltem ettől. Nehezemre esett a döntés, hogy elváljak az ifjú hercegtől.

Az utolsó szavakat alig hallhatóan ejtette ki. Rastenberg herceg felállt, és egy darabig fel-alá járkált a szobában. Aztán megállt a kandallónál, és nekitámaszkodott a párkánynak. Nyílt tekintete Maria vonásait fürkészte. Soha ilyen szépnek, kívánatosnak nem látta még, mint ebben a pillanatban. Mélyen fellélegzett, és amikor beszélni kezdett, a hangján erős felindultság volt érezhető.

– Azt mondja, semmi más nem hiányzik önnek, mint a bizonyos-ság, hogy itt szükség van még önre. Igazán nem érzi ezt a bizonyos-ságot? Nem tudja, hogy valóságos őrangyala lett Lehnsdorfnak? El sem tudom már képzelni az életünket ön nélkül!

Maria szorosan összekulcsolta a kezét, mint aki kapaszkodót ke-res.

– Kegyelmes uram túlértékeli szerény jelenlétemet e kastélyban. Ha elmegyek, hamarosan kiderül majd, hogy semmiféle űrt nem ha-gyok magam után.

A herceg hevesen megrázta a fejét. – Ezt ön sem hiheti! Azóta, hogy Bernd professzor elhozta ne-

künk, csendes áldásként árad reánk a jósága. Önfeláldozó tettével visszaadta egyetlen fiamat, örökösömet! Tudom, hallani sem akar erről, de egyszer engedje meg, hogy ezt kimondjam! Attól a naptól

fogva olyan közel került hozzám, mint a fiamon kívül senki a vilá-gon. Nem tudom felérni ésszel, hogy el akar hagyni bennünket. Nem érzi-e, hogy hozzánk tartozik? Mindig az hittem, hogy Herbert iránti szeretete itt fogja tartani. Hiszen jól tudom, hogy anyai érzéseket táplál iránta. És most arról beszél, hogy meg akar válni tőlünk? Egy-általán nem gondol eközben Herbertre?

Maria nővér elsápadt. – Ne kínozzon így, kegyelmességed! Ne nehezítse meg az elválást

még jobban – mondta erőtlen, fakó hangon. – Persze hogy vérző szívvel hagyom el védencemet. De ennek egyszer úgyis be kell kö-vetkeznie, és akkor jobb, ha mielőbb megtörténik!

Kimerülten elhallgatott. A herceg magába mélyedve folytatta a járkálást a szoba hosszában

fel-alá, majd hirtelen elhatározással megállt Maria előtt. – Maria nővér – mondta, és érződött, hogy csak nehezen tudja fe-

gyelmezni a hangját –, nem szabad elmennie tőlünk, ezt egyszerűen nem teheti meg.

A fiatal nő szokatlanul merev, élettelen tekintettel nézett a herceg feldúlt arcába.

– Így kell lennie, kegyelmes uram – válaszolta rekedten. – Nem, nem kell – folytatta Botho herceg –, ha nem akarja, akkor

nem kell. Maradjon, Maria, maradjon velünk, Herberttel és velem! Nemcsak a fiamért kérem, hanem magamért is. Megszerettem, Maria, az érett férfi bensőséges vonzalmával. Maradjon itt, Herbert pótmamájaként, legyen a feleségem!

Maria nővér felugrott. Támaszt keresve nyújtotta ki a karját, hogy a következő pillanatban erőtlenül leengedje.

– Nem... ez... ezt nem lehet... nem szabad! – buggyantak ki belőle szinte öntudatlanul a szavak.

– Miért nem, Maria? Biztosan öreg embernek tart, és én mégis remélem, hogy elnyerem a szerelmét.

Maria ránézett, s a tekintetétől a férfi szíve vad vágtába kezdett. – Kegyelmes úr, szeretnék ebben az órában teljesen őszinte lenni.

Nem akarom, hogy kettőnk közé bármi hazugság verjen éket – mondta a felindulástól remegő hangon. – Ezért őszintén beismerem, hogy azért megyek el, mert a szívemben mély, erős szerelem ébredt a

kegyelmes úr iránt, minden józan észérv ellenére, és mert ezzel a szerelemmel a szívemben nem maradhatok tovább Lehnsdorfban anélkül, hogy magamat elveszítsem.

A herceg felragyogó tekintettel lépett oda hozzá, és magához akarta ölelni. De Maria szomorúan megrázta a fejét, és hátrált egy lépést.

– Kegyelmes uram, nem szabad! – mondta halkan. – Nem szabad? Hiszen az imént mondta, mérhetetlen boldogsá-

gomra, hogy viszontszeret! – Ön megfeledkezik a társadalmi különbségről! A férfi egyetlen kézmozdulattal utasította vissza az ellenvetést. – Ez nem érdekel. Hála Istennek, trón nélküli herceg vagyok, a

magam szabad ura, és senkitől sem kell engedélyt kérnem. Herbert édesanyját, akit őszintén szerettem, túl korán veszítettem el. De ő megajándékozott az örökösömmel, akit a családi tradíció megköve-tel. Ez lehetővé teszi, hogy a második feleségemet teljesen a szívem sugallatára választhassam. És a választásom önre esett.

– De kegyelmes uram, hiszen olyan keveset tud rólam...! A férfi arcán lágy mosoly jelent meg. – Épp eleget ahhoz, hogy a kezemet felajánljam. – Hisz azt sem tudja, hogy már egyszer férjnél voltam, hogy öz-

vegy vagyok! A herceg megdöbbenve nézett rá. – Férjnél volt? Nem, Maria, ezt nem tudtam. – Háromévi házasság után veszítettem el az uramat és kétéves kis-

lányomat. Mert már anya is voltam. Maria nagyon elsápadt, amikor ezt mondta, majd erőtlenül vissza-

hanyatlott a székébe. Botho herceg bensőséges együttérzéssel nézett rá. – Látom, súlyos sorscsapásokat kellett elszenvednie. Kérem, le-

gyen hozzám bizalommal, és meséljen el mindent! – kérte szívből jövő gyengédséggel.

A nővér olyan mozdulattal simított végig a homlokán, mint aki a múlt ködfátyolán át hirtelen újra látni kezd.

– Igen – mondta elmerengve – ismerje meg a múltamat!

Rastenberg herceg mélységes együttérzéssel hallgatta Maria nővér élettörténetét. Apját, anyját igen korán elvesztette. Mivel teljesen egyedül és nincstelenül állt a nagyvilágban, a maga erejéből kellett boldogulnia. Bernd professzor, édesapja egykori jó barátja, atyai ta-nácsadóként állt mellette, és ő tette lehetővé, hogy kitanulja az ápo-lónői hivatást.

– Röviddel az előtt, hogy Bernd professzor mint képesített ápoló-nőt alkalmazott volna a klinikáján, egy régi, gyerekkori barátom tűnt fel az életemben. Joseph Raimund, mert így hívták, tanulmányai vé-geztével néhány évre külföldre ment, ahol mérnökként dolgozott, és most visszatért hozzám, hogy megkérdezze: akarom-e összekötni vele az életemet. Kapott Floridában egy jó kilátásokkal kecsegtető szerződést, és most már saját otthont teremthet magának. Határtalan volt az örömöm, amikor Josephet viszontláttam, és nem haboztam, amikor feltette a sorsdöntő kérdést, hanem boldogan nyújtottam a kezemet. Akkor húszéves voltam, teli szép reményekkel. De a gon-dok hamarosan ismét visszatértek az életembe. Mert az uramnak tett ragyogó ígéretekből alig néhány valósult meg, így házasságunk há-rom esztendejében keményen kellett küszködnünk. De mindketten fiatalok voltunk, szerettük egymást, és ez megkétszerezte az erőnket. Jobb jövőben bíztunk, és ma is emlékszem még arra a napra, amikor a férjem azzal a boldogító hírrel tért haza, hogy Kanadában, egy nagy vállalkozásnál talált állást, amely egy csapásra megszabadít minden gondunktól.

Maria nővér egy pillanatra elhallgatott. A gondolataiba merülve, tétova mozdulattal végigsimított a homlokán, aztán így folytatta:

– Amikor az urammal és a házasságunk második évében született kislányunkkal hajóra szálltunk, természetesen nem sejtettem, milyen súlyos végzet felé tartunk. Úgy száz utas lehetett a gőzös fedélzetén, amely meglehetősen öreg és kényelmetlen volt. De mivel olyan sze-gények voltunk, nem választhattuk a nagy átkelőhajók valamelyikét. Az első napokban jól haladtunk, de azután hirtelen sűrű köd ereszke-dett ránk, és iszonyú katasztrófa történt. Ma is csak döbbenettel tu-dok rá visszaemlékezni. Már előző nap elterjedt az utasok között a hír, hogy az útvonalunkon jéghegyek úsznak, és egy ilyen úszó óriás lett a végzetünk. Estefelé történt. Az uram a kislányunkkal még fenn

volt a fedélzeten, amíg én a kabátomért lesiettem a kabinunkba, ami-kor a hajónkat iszonyú lökés rázta meg. Hogy mi történt a következő percekben, azt csak zűrzavaros képekben tudom felidézni. A többi utassal én is felrohantam a fedélzetre, és tanúja lettem a legször-nyűbb küzdelemnek a néhány mentőcsónakért. A dulakodó utasok egyik csoportjában még megpillantottam az uramat, aki gyermekün-ket a karján tartotta, de a következő pillanatban a hajó már az oldalá-ra billent, és a hullámok átcsaptak a fedélzeten. Hogy ezután mi tör-tént, azt már nem tudom. Csak órák múlva tértem mély eszméletlen-ségemből magamhoz egy angol gőzös fedélzetén, ahol a hajónk né-hány utasával együtt menedéket leltünk. A férjem és gyermekem sorsáról semmit sem tudtam meg. Egy észak-amerikai kikötővárosba vittek bennünket. A bizonytalanság hosszú és gyötrelmes napjai után itt veszítettem el utolsó reményemet is, amikor hajónk megmentett utasainak hivatalos névsorát nyilvánosságra hozták. Az uram és a kislányom neve nem szerepelt a névsorban. Mindkettőjüket elnyelte a tenger.

Maria nővér a fájdalomtól lesújtva elhallgatott. Rastenberg herceg részvéttel nyúlt a keze után, és megszorította.

– Rettenetes sorscsapást kellett megélnie, Maria nővér, de mint ahogy a sötét éjszaka után felragyog a napfény, szenvedéseinek az emléke sem borulhat örökre sötét árnyként a jövőjére. Mindannyiunknak jogunk van a boldogságra, és önnek is felfénylik majd a napsugár.

Maria nővér lemondóan megrázta a fejét, mintha nem hinne ab-ban, hogy a jövőben boldogság lehet még az osztályrésze. Aztán hal-kan így szólt:

– Akkor azt hittem, soha nem fogom tudni legyőzni a fájdalmat, és az életem értelmét vesztette. Súlyos ideglázzal hónapokig kórház-ban feküdtem, amíg az orvosok tudománya végül visszaadta az éle-temet. Németországba hazatérve azonnal felkerestem Bernd profesz-szort, az egyetlen barátunkat, akihez szerencsétlenségemben fordul-hattam. Jóságosan, mint mindig, befogadott és felajánlotta, hogy ápo-lónőnek felvesz a klinikájára.

Maria nővér elhallgatott, és az ajkán gyenge remegés futott át.

– Öt esztendő telt el azóta, és a sebeim lassanként behegedtek. Sok nyomorúságot, szenvedést láttam, sok betegágy és halálos ágy mellett álltam, de az a tudat, hogy másokon segíthetek, és fájdalmu-kat enyhíteni tudom, átsegített saját szenvedésemen. – Ekkor felpil-lantott, és a tekintete találkozott a hercegével, aki figyelmesen hall-gatta. – Ami ezután történt, azt már tudja. Az a két év, amit Lehnsdorfban töltöttem, életem legboldogabb időszakai közé tarto-zik. Fiának ápolása, aki mellett valóban afféle pótanya lehettem, be-aranyozta az életemet, és az a szeretet, amellyel a fiúcska rajtam csügg, busásan megjutalmazott érte. De erre a csendes boldogságra is árnyék vetült, amikor megéreztem, hogy a szívem nem halott egé-szen, és többet követel az élettől, mint mások önfeláldozó ápolását. Most erőm végéhez értem, és azzal a kéréssel jöttem ma ide, hogy engedélyezze távozásomat. Ezt kellett elmondanom, kegyelmes uram.

A herceg egyszer sem szakította félbe, úgy hallgatta végig. És amikor befejezte, felállt, és odalépett hozzá. Tekintete szerelmes gyengédséggel függött a nő szép, sápadt vonásain, amikor így szólt:

– Köszönöm, Maria, hogy ilyen nyíltan beszélt velem. Együtt ér-zek önnel és megértem, hogy ennyi szenvedés után, amelyet átélt, talán az a gondolat volt a legnehezebb, hogy itt, Lehnsdorfban is csa-lódás érheti. De hiszen maga mondta, hogy megszólalt a szíve, és ezzel megadja nekem a jogot, hogy megismételjem a kérésemet. A boldogság soha nem jöhet későn. Magamon tapasztaltam ezt az el-múlt hetekben. Csak bizalmat reméltem öntől, és helyette szerelmet találtam, az annyira vágyott szerelmet, és hiszem, hogy ez a szerelem az új, boldog, közös jövendőnk záloga!

Nemcsak a hála sugárzott Maria szeméből, amikor most ránézett a férfira, hanem bensőséges szerelmének gyengéd fénye is.

A herceg magához vonta, és megrendült hangon mondta: – A szemedből olvasom ki, amit a szíved akar mondani. Hála ne-

ked, Maria, hogy nem csak a fiam második anyja kívánsz lenni, de az én második nőm is!

Maria remegve simult a férfi karjába.

– Mintha csak álmodnék... olyan álmot látnék, amelyben nem me-rek hinni, fel sem tudom fogni, hogy a valóság ilyen szép lehet – mondta halkan.

A férfi megfogta a kezét, és a szemére szorította. – Most nem csak magamra akarok gondolni. Legszívesebben nem

engednélek el magam mellől, a karomból. De a fiamnak is részesül-nie kell a boldogságomban.

Maria összerezzent. – Herbert! Istenem, mit szól majd ehhez az én kis hercegem? A férfi önfeledten nevetett. – Mindjárt megtudod, Maria! Még egyszer mélységes tisztelettel megcsókolta jegyese kezét, és

az íróasztalához lépett, hogy csengessen. – Parancsol fenséged? – kérdezte a belépő inas. – Herbert herceget kéretem! Az inas meghajolt és távozott. Botho herceg a kandallóhoz lépett, és a párkánynak támaszkodva,

gyöngéd szeretettel nézte a szép fiatal nőt. – Milyen gyönyörű vagy, Maria! – mondta fojtott izgalommal a

hangjában. – De még szebb leszel, ha csodás hajad nem rejti többé a fehér főkötő. Láttalak tegnap este a szobád ablakában, és fellángolt szívemben a vágy utánad, a beteljesületlen vágyakozás. Attól tartot-tam, hogy örökre az marad. De most már az enyém vagy, és boldo-gan teszem majd csodás aranyhajadra a hercegnői diadémot.

Kinyílt az ajtó, és a kis herceg lépett a szobába. Csodálkozva né-zett Mariára.

– Hát itt vagy, Maria nővér! Már fél órája kereslek hiába minde-nütt, az egész kastélyban. – És édesapjához fordulva így folytatta: – Mit parancsolsz, papa?

Botho herceg odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – Nagy szükségem van rád, Herbert. Mit gondolsz, miért keresett

fel Maria nővér? Herbert kérdőn nézett az édesapjára. – El sem tudom képzelni, papa, mondd meg, kérlek!

– Azért jött hozzám, hogy kurtán-furcsán közölje: el akar menni Lehnsdorfból – válaszolta az apa, cinkos pillantást vetve Mariára. – Mit szólsz ehhez, Herbert?

A gyermek ijedten nézett ápolónőjére. – Szó sem lehet róla, papa, ezt nem engedheted! – kiáltotta szen-

vedélyes hevességgel. A herceg mosolygott. – Ugye, ezt nem engedjük? Már én is mondtam Maria nővérnek.

De nem akar semmiképpen sem itt maradni. Herbert Mariához lépett, és két kis karjával átölelte. – Jó, hogy a papa ide hívatott. Itt foglak tartani, Maria nővér. Nem

engedlek el. Papa, mondd meg neki, hogy nem szabad elmennie! – kérlelte esdeklő hangon a két felnőttet.

– Egyetlen eszközünk van arra, hogy örökre itt tartsuk – mondta Botho herceg, a kisfiú ragaszkodásától meghatva.

A gyermek nyugtalanul pillantott fel rá, mire csendesen csak eny-nyit mondott:

– Feleségül kell jönnie hozzám. Neked a mostohaanyád, nekem a hitvesem lenne akkor. Kérdezd meg tőle, akarja-e?

Herbert herceg egy pillanatra meghökkenve meredt az édesapjára. Aztán Mariára nézett. Ami a két izgatott arcon lejátszódott, mélyen a szívébe markolt. Hirtelen Maria nyaka köré fonta a karját.

– Jaj, te! Hát persze hogy a mamám leszel! Mondtam már ne-megyszer, hogy ne Maria nővér, hanem Maria mama legyél, nem igaz?! Akkor a fiad leszek, és soha nem hagyhatsz el. Mondj igent, kérlek, légy a mamám! Akarod? – kérdezte, és egészen kipirult az arcocskája a nagy izgalomtól.

Maria könnybe lábadt szemmel nézett rá. – Kis hercegem, ha te is úgy akarod, akkor kénytelen leszek igent

mondani – felelte meghatott mosollyal. Herbert ujjongva csókolta meg, aztán édesapja karjába futott. – Köszönöm, papa, hogy megint lesz mamám. Most már teljesen a

miénk, a tiéd és az enyém, és senki emberfia el nem veheti tőlünk! Botho herceg megfogta jövendőbelije kezét, és felragyogó pillan-

tással megcsókolta. – Most már nincs több fenntartásod, Maria?

Maria remegve tette másik kezét is a férfiéba. – Isten segítségét kérem, hogy kedves kis hercegem igazi mamája

lehessek és... neked mindenkor méltó hitvesed.

III.

Másnap Rastenberg herceg kocsiba ült, és áthajtott a jó egyórányi-ra fekvő Gesztenyés kastélyba. Ez a kastély Ferdinand nagyhercegé, a barátjáé volt. Azt akarta, hogy ő legyen az első, aki értesül eljegy-zéséről Maria nővérrel, és személyesen akarta vele tudatni a jó hírt.

Az árnyas gesztenyefák között megbúvó kastély Regina Solmshausen grófnő rezidenciája volt, akivel a nagyherceget évek óta boldog frigy kötötte össze. Három gyermekkel ajándékozta meg párját, akiken a fejedelem nagy szeretettel csüggött.

Regina grófnő a kis fejedelemség urával kötött házassága előtt Regina Neyden művésznéven világhírű énekesnő volt. Egy jótékony-sági ünnepségen ismerkedtek meg. A szép és okos leány azonnal elnyerte a felség szerelmét. Mivel a fejedelemség örökösödési rendje kizárta bármely polgári származású egyénnel kötött házasságot, a nagyherceg úgy határozott, hogy Regina Heydennek grófi címet adományoz, és úgymond „balkézről” veszi nőül. Nem törődve csa-ládja ellenkezésével, nem hagyta magát elhatározásától eltántorítani, és immár évek óta boldog házasságban élt Regina grófnővel. Amikor csak tehette, elhagyta székvárosi palotáját, hogy kiszökhessen ide, a Gesztenyésbe, ahol övéi körében élhetett. Fia, Lothar egyidős volt a kis Herberttel. Ők ketten elválaszthatatlan jó barátok és játszótársak voltak, és Lothar a két húgával együtt sok időt töltött Lehnsdorfban.

A nagyherceg éveken át élvezhette csendes boldogságát. Ám az utóbbi időben egyre-másra olyan hangok hallatszottak a kis fejede-lemségben, amelyek az uralkodóház törvényei szerinti, legitim trón-utódot követeltek, és a minisztérium is azt az álláspontot képviselte, hogy Ferdinandnak el kell válnia Regina grófnőtől, és rangjabéli há-zassággal kell biztosítani a trónutódlást.

Botho herceg tudta, hogy barátját ma itt találja, szerettei körében. Itt szívesebben kereste fel, mint a székvárosi palotájában.

Amikor a kocsi befutott, és Rastenberg herceget bejelentették, a kastély ura azonnal fogadta dolgozószobájában. Íróasztala mellől felállva elébe sietett, hogy köszöntse.

– Isten hozott, Botho! Örülök, hogy éppen ma látlak! Helyet fog-lalsz, vagy előbb üdvözölni szeretnéd Reginát? Kinn van a parkban a gyerekekkel.

– Szívesebben beszélnék most kettesben veled, Ferdinand. A nagyherceg egy széket tolt barátjának az íróasztalhoz, és vele

szemben foglalt helyet. – Hogy rövidre fogjam a szót – tért Botho máris a tárgyra –, azért

jöttem el hozzád, hogy megmondjam, eljegyeztük egymást Maria nővérrel, a fiam ápolónőjével. Te vagy az első, aki értesül erről, mert tudom, te megértesz.

A házigazda örvendezve ugrott fel, és megszorította barátja kezét. – Egész szívemből sok boldogságot kívánok neked, Botho! Hi-

szen régóta sejtettem, hogy Maria nővér több számodra a fiad ápoló-nőjénél. Tudod, mennyire veled érzek, és ezért fölösleges minden szószaporítás. A feleségem is szívből örvend majd, mert nagyra be-csüli Maria nővért. Ám a mi köreinkben, mint magad is tudod, az eljegyzésed meglepetést és fejcsóválást okoz majd.

– Tudod, mily kevéssé érdekel az udvar véleménye – mondta Botho mosolyogva. – A szívemre hallgatok, és én senkinek sem tar-tozom számadással!

Ferdinand nagyherceg komoly, elgondolkodó arccal így felelt: – Irigylésre méltó ember vagy, Botho! Szabadon követheted a szí-

ved szavát, és senkinek sincs joga boldogságodat elvitatni. A vendég kutatva nézett barátja arcába. – Olyan különös hangsúllyal mondod ezt, Ferdinand. – Igen, mindenkit őszintén irigylek, aki nem ismeri a kötelesség és

a szerelem közötti konfliktust. Te tudod, milyen boldogan élek itt az enyéimmel, de csak órákra, legfeljebb napokra feledkezhetem meg róla, hogy uralkodó fejedelem vagyok. A legutóbbi időkig nem is vetült árnyék csendes, a világ zajától távoli boldogságomra, de most egyszerre mindez tovatűnni látszik.

Rastenberg herceg nem felelt, csak elgondolkodva nézett maga elé.

– Hallgatsz, kedves Botho – mondta a nagyherceg. – Mert te sem tudsz kiutat, és nem tanácsolhatsz egyebet, mint hogy viseljem el férfiasan, amit a sors rám mért. Megbocsáss, hogy ebben az órában, amikor saját boldogságod örömhírét hozod, a magam gondjaival ter-hellek! De te vagy az egyetlen bizalmasom, akivel mindenről beszél-hetek, ami a szívemre nehezedik. És azt gondolom, hogy mindenki-nél jobban meg fogsz érteni, mert te is nagyra becsülöd Reginát, és tudod, mit jelent számomra. Hiszen ha ez a trónutódlási előírás nem volna! Amikor elvettem Reginát, lelkem mélyén abban reményked-tem, hogy minden akadályt elháríthatok majd.

A házigazda elhallgatott, és töprengve rótta a szobát fel és alá, las-sú, fáradt léptekkel. Egy idő múlva felnézett, és így szólt:

– Néhány napja beszéltem a miniszteremmel, Dahlhorsttal. Közöl-te, hogy a bécsi udvar már ki is szemelte számomra a megfelelő jö-vendőbelit, Beate Iffingen hercegnő személyében. Nem ismerem a hercegnőt, semmit sem tudok róla, teljesen közömbös számomra, csakúgy, mint a többi előkelő hölgy, akikre az évek során felhívták a figyelmemet. – Odalépett az ablakhoz, és kitekintett a pompás park-ra. – Te tudod, hogy én lennék az utolsó, aki húzódozna a kötelessé-ge teljesítésétől. Ezt a miniszteremnek is megmagyaráztam. Csak-hogy ez a lépés olyan végtelenül nehéz számomra. Regina is jól tud-ja, hogy boldogságunk előbb-utóbb véget ér, de nem is sejti, hogy már ilyen közel a nap. Elhallgattam előle, hogy ne boruljon árnyék arra a rövid boldog időre, amelyet még együtt tölthetünk. De immár ennek is vége! A következő napokban döntenem kell.

Ferdinand nagyherceg hatalmas sóhajjal elhallgatott. A nyitott ab-lakon át a nap forrón tűzött be a szobába. A parkból behallatszott a gyerekek vidám hancúrozása.

A házigazda végigsimította a homlokát, mintha kínzó gondolatait akarná elűzni.

– Bocsáss meg, kérlek, hogy a gondjaimmal gyötörlek, amikor azért jöttél, hogy örömhírt hozzál! Ne is beszéljünk többet rólam! Mikorra tervezitek az esküvőt?

– Amilyen hamar csak lehet, mert nem vagyok már elég fiatal, hogy a késői boldogságot még halogassam is – mondta Botho herceg mosolyogva. – Holnap átköltözöm saját birtokomra, hogy Maria a

fiammal nyugodtan Lehnsdorfban maradhasson. Hiszen senkije sincs, és nem szeretném, ha az esküvőnkig idegenekhez kellene mennie. Az esküvőt szűk körben, Rastenbergben akarjuk megtartani, és utána együtt visszatérünk Lehnsdorfba.

– Örülök, Botho, hogy a közelben leszel, különösen Regina miatt. Így mégis lesz a rá váró nehéz időben egy hűséges barátja. Remélem, hogy a leendő Rastenberg hercegnében is megértő és együtt érző barátnőt talál a nehéz napokban. Hiszen olyan szegények vagyunk igaz barátokban, éppen mi, akiknek látszólag minden megadatott az életben...

A két barát erősen, melegen megszorította egymás kezét. – Regina grófnő mindig számíthat ránk, Ferdinand. És most sze-

retném hitvesedet üdvözölni és közölni vele is eljegyzésünket Mariá-val.

– Igen, gyere csak ki a parkba, ott találjuk őt a gyerekek társasá-gában. Ugyanúgy örül majd boldogságodnak, mint én.

A pázsiton pillantották meg Reginát, játszadozó gyermekei köré-ben. Büszke, szép jelenség volt, karcsú, mégis erős, királynői terme-tű. Arcbőre tiszta, fehér, mint az alabástrom, csak mosolyra nyíló piros ajka és nagy, sötét szeme ragyogott, amikor észrevette a feléjük tartó urakat.

Fia, Lothar állt mellette, tizenhárom éves, karcsú fiúcska sötét, enyhén hullámos hajjal, az édesanyja ragyogó szemével és az édes-apja arisztokratikus vonásaival. Amint megpillantotta apját a kedves vendéggel közeledni, megiramodott feléjük. A hatéves Lori grófkis-asszony és a kétéves Sylvia is víg kiáltások közepette sietett a papa és Botho bácsi elé.

A grófnő lassan követte őket. A nagyherceg büszke, gyengéd pil-lantással itta be szépséges párja látványát.

– Köszöntsd hű barátunkat, Rastenberget, drágám. Örömhírt ho-zott – mondta a házigazda.

Regina a herceghez fordult, és a kezét nyújtotta. – Isten hozta. Szívesen látjuk, mint mindig! Ha megjelenik, az

uram tekintete felvidul, ez pedig boldoggá tesz engem is – mondta tiszta, lágy hangon. Volt valami utánozhatatlan kellem és báj a mo-dorában.

Botho az ajkához vonta a szép úrnő kezét. – Nem volt talán boldog és víg a felség, mielőtt jöttem? Akkor ezt

a képet kellett volna megtekintenie, országa legszebb asszonyáét, viruló kicsinyei körében. Úgy vélem, ettől a látványtól minden gond-terhes árnyéknak el kell tűnnie a homlokáról.

Regina mosolygott, és nagy szeretettel nézett az urára, aki most átkarolta a vállát.

– El ne hidd, drágám, bármily ékesszólóan dicsér is, hogy téged tart az ország legszebb, legpompásabb asszonyának! Épp az imént gyónta meg nekem, hogy szíve oltárán más kép látható – tréfálkozott Ferdinand herceg.

Regina kérdőn nézett a vendégükre. – Eljegyeztem Maria nővért – újságolta Botho. – Azért jöttem ma

el, hogy ezt bejelentsem. Az asszony őszinte örömmel nyújtotta a kezét, és míg felragyogó

tekintetét a férjére emelte, szívélyesen így szólt: – Legyenek olyan boldogok egymással, mint mi vagyunk! Jobbat

nem is kívánhatnék önöknek. És adja át a menyasszonyának is szívé-lyes jókívánságaimat! Herbert nagyon boldog lesz, hogy Mariát any-jaként szeretheti.

– Igen, grófnő, máris úgy tekint rá. Kellemesen elbeszélgettek egy ideig, aztán Botho herceg elbúcsú-

zott. Miután a kocsijához kísérték, és elhajtott, a hercegi pár vissza-vonult.

A hercegi lakosztály szalonjának előterében állt Ferdinand herceg belső lakája, Jean, akitől egyetlen napra sem vált meg. Udvartartásá-ból senki mást nem tűrt meg maga mellett, ha a családja körében időzött. És a közvetlen környezetéből senki sem élvezett annyi bi-zalmat a felségtől, mint Jean, aki természetesen tűzbe ment volna az uráért.

– Jó reggelt kívánok, Jean – mondta barátságosan a grófnő. A lakáj tisztelettudóan vigyázzállásba vágta magát. – Jó reggelt, fenség! – válaszolta felderülve. Jeant nem lehetett lebeszélni róla, hogy a grófnőt megilleti ez a

cím. Számára Regina a nagyherceg teljes jogú hitvese volt. Ő maga

jelen volt csendes esküvőjükön, s azóta az uralkodó hitvesének kijáró megszólítást egyszer sem mulasztotta el.

A lakáj szélesre tárta ura lakosztályának ajtaját, és beengedte a hercegi párt. Ferdinand herceg, miután kettesben maradt hitvesével, gyengéden átölelte.

– Legédesebb, legdrágább asszonyom, te – mondta szerelmesen. A grófnő boldogan simult az ura karjába. – Szeretett uram – suttogta. A fejedelem mélyen felsóhajtott, és Regina csodaszép szemébe

nézett. – De irigylésre méltó is Botho barátom, hogy szabadon követheti

szíve sugallatát! Asszonya forró gyöngédséggel nézett fel rá: – Te nem tehetted ugyanezt, Ferdinand? A férfi tekintete elborult. Ugyanaz a végtelen szomorúság jelent

meg benne, amely Reginát már aznap reggel is szorongással töltötte el.

– De igen, Regina, bár én csak titkon élvezhetem boldogságomat, nem mutathatlak meg a népemnek, nem tudom azt a társadalmi állást nyújtani neked, amit szeretnék.

Az asszony könnyedén végigsimított az ura homlokán. – Ezért igazán ne gyötörd magad! Nem vágyom másra, mint hogy

a szívedben a legbensőbb helyet foglaljam el. Mit számít a külső csillogás? Te vagy az én világom, te meg a gyermekeink. Nekem semmi más nem kell a boldogsághoz.

Ferdinand fájdalmasan fürkészte felesége vonásait. – Nem nyomaszt, hogy el kell rejtselek? Igazán nem szenved

csorbát a büszkeséged, amiért nem oszthatod meg velem fejedelmi rangomat? Tényleg nem hiányzik semmi, de semmi neked?

Az asszony csak mosolygott. – Amíg szeretsz, semmi más nem hiányzik. Addig a legboldo-

gabb, legírigylésreméltóbb asszonynak tartom magam az egész her-cegségben. És te örökké szeretni fogsz, ugye?

Férje áhítatos csókot lehelt a szemére, majd megcsókolta az ajkát. – Örökkön-örökké. A szívem mindig a tied, csak a tied lesz, tudod

jól.

Regina megborzongott, és hirtelen szorongva tekintett az urára. – A szíved, az igen, a nagy, nemes szíved... de... jaj, gond ül a

homlokodon, láttam ma reggel, amikor megérkeztél. Megkeserítették az életedet miattam?

A herceg türelmetlenül hárította el a kérdést. – Ugyan, dehogy, hová gondolsz? A grófnő megfogta a férje fejét, és mélyen a szemébe nézett, szo-

rongva kutató tekintettel. – Drága uram... olvastam az újságokban... A kötelességedre fi-

gyelmeztetnek... Ferdinand megrémült. – Regina! Mikor... mit olvastál? – Már napokkal ezelőtt. A kötelességedre emlékeztettek, hogy a

trónra méltó hitvest ültess magad mellé, mert az országnak a trón-örökössel tartozol. Hát meg kell lennie? – hebegte remegve.

A herceg gyötrelmes sóhajjal ismét a szívére szorította a feleségét, és komoran meredt maga elé.

– És ha meg kellene lennie, Regina? – kérdezte rekedten. Az asszony görcsösen belekapaszkodott, és lehunyta a szemét,

mint aki valami szörnyű látomástól akar szabadulni. Ajka szóra nyílt, de egy hangot sem tudott kiejteni.

– Nem tudod elviselni, Regina, ugye, nem bírnád ki? A grófnő felegyenesedett. Szemében szívet tépő bánat ült. – Nem tudom, Ferdinand. Attól tartok, nem vagyok elég erős ah-

hoz, hogy elviseljem, ha egy másik asszonnyal osztoznom kell rajtad. A férfi gyengéden a szívére szorított felesége fejét. – Senkivel nem fogsz osztozni rajtam, Regina. A szívem minden

dobbanásával egyedül a tiéd. A grófnőnek minden erejére szüksége volt, hogy tartani tudja ma-

gát. Megfogta az ura kezét, és a szívére szorította. – Ütött az óra? Most fog bekövetkezni az, amitől mindig olyan

kimondhatatlanul féltem? – Nem, nem, most még nem, Regina. De meg kell mondanom ne-

ked, hogy egy napon megtörténhet. Nem akarod meghagyni a vigaszt nekem, hogy éppen úgy elviseled majd, ahogy nekem el kell visel-nem?

Az asszony elfordította sápadt arcát. – Igen, erős leszek – mondta. – A kedvedért összeszedem magam,

hogy elviseljem. De... azt kívánnám, bárcsak meghalnék, mielőtt ez bekövetkezik!

A férfi megrendülten nézte. – És a gyermekeink, Regina? A kérdés hallatán fájdalmas mosoly jelent meg az asszony szája

körül. – Igen, a gyermekeink, a te gyermekeid... őket nem hagyhatom el!

Bennük vigaszt lelek, ha a legrosszabb bekövetkezik. De most már ne beszéljünk róla! Be akarom hunyni a szemem az előtt, ami egy napon majd megtörténik... addig, amíg előttem nem áll, nem akarom látni. Addig boldog akarok lenni a karodban. Használjunk ki minden percet, amely még a miénk! Minden másodpercet úgy akarok megél-ni, mint az örökkévalóságot.

A fejedelem szenvedélyes tűzzel kapta a karjába gyönyörű asszo-nyát, és ajkát forró csókkal zárta le.

– Édes feleségem... én édes, hűséges asszonyom – suttogta. – Na-gyon szeretlek... nagyon szeretlek!

IV.

Telt-múlt az idő, és Mariának ugyancsak igyekeznie kellett, hogy előkészüljön az esküvőjére. Botho herceg már hetek óta Rastenbergben időzött. Gyakran írt, és elárasztotta menyasszonyát gyöngéd figyelmességgel. Szinte naponta érkeztek tőle küldemé-nyek, a legpompásabb ruhaköltemények, értékes fehérnemű és száz meg száz apróság, ami egy előkelő asszony ruhatárához elengedhe-tetlen.

Maria eleinte szinte tehetetlenül fogadta mindezt a fényűzést. Fáj-dalmasan emlékezett vissza első esküvőjének szerény előkészületei-re...

Botho herceg gondoskodó figyelme mindenre kiterjedt. Így kül-dött egy napon egy komornát is szép menyasszonya szolgálatára.

A komorna segítségét Maria inkább terhesnek, mintsem kellemes-nek érezte. De aztán hamarosan hozzászokott a kiszolgáláshoz, és csodálkozva tapasztalta, hogy ha Mally fésülte és öltöztette fel, bi-zony másképpen festett. Mariának a hazaküldött elegáns toaletteket is sorban fel kellett próbálni. Mally szigorú szemmel ellenőrizte, va-jon kifogástalanul állnak-e úrnőjének, aki bizony tetszelegve forgo-lódott bennük a tükör előtt. De a próba után félretették az értékes ruhákat. Maria, amíg Lehnsdorfban időzött, régi, egyszerű ruháit hordta, és az újakat arra az időre tartogatta, amikor majd Herberttel Rastenbergbe utazik, s Botho herceg oldalán kell reprezentálnia or-szág-világ előtt.

A kisfiú mindegyik új ruhájában látni akarta Mariát. És úgyszól-ván ő vezényelte a főpróbát. Roppant lelkesen vett részt ezekben a női foglalatosságokban, és gyakran ugrott fel székéből, hogy gyer-meki lelkesedéssel ölelje át és csodálja meg Mariát. Jobban rajongott „csodaszép Maria mamájáért”, mint valaha.

Miközben a legszűkebb körben megünnepelték Rastenberg herceg és Maria menyegzőjét, és az új házasok csendben élvezték mézeshe-teiket Lehnsdorfban, a Gesztenyés kastély fölött sötét felhők tornyo-sultak.

Regina grófnő sorsa megpecsételődött. Az utóbbi hetekben Dahlhorst miniszter őexcellenciája tárgyalá-

sokat folytatott az iffingeni hercegi udvarral, és odakérették szemé-lyes megbeszélésre. Másnap, Iffingenből visszatérve már kihallgatást kért Ferdinand nagyhercegtől.

Az uralkodó sötét töprengésbe merülve ült az íróasztalánál, mi-niszterére várva. Tudta, hogy a következő órában élete legsúlyosabb döntését kell meghoznia. Kínos volt a számára, hogy éppen Dahlhorst folytatta a tárgyalásokat az iffingeni udvarral, mert tudta, hogy senki nem ellenezte nála jobban a házasságát Regina grófnővel. És ez a minisztere mégis pótolhatatlan számára, mert a legokosabb tanácsadója volt. Minden tettében tárgyilagosan mérlegelt, és soha nem vezérelték önös érdekek.

Az előszobából hangfoszlányok hallatszottak. A következő pilla-natban Jean lépett be, hogy jelentse a miniszter érkezését.

Dahlhorst középmagas, szikár ember volt, jó ötvenes. Világos szeméből nem mindennapi intelligencia sugárzott.

A vendég belépésekor az uralkodó herceg felállt, és kezet nyújtott. – Excellenciád az iffingeni udvarból érkezett? Milyen híreket ho-

zott? Dahlhorst meghajolt. – Röviden összefoglalhatom – mondta, minden egyes szót külön

hangsúlyozva. – Őfelségével, Iffingen hercegével folytatott tárgyalá-som azzal a végeredménnyel zárult, hogy felséged válása után Beate hercegnő hajlandó nőül menni felségedhez. – Itt a miniszter kis szü-netet tartott, majd így folytatta: – Bár hozzá kell tennem, hogy a her-cegnőnek van egy kikötése.

A fejedelem szemében felcsillant a remény. – Egy kikötése? S mi légyen az? A miniszter kihúzta magát, és várakozóan nézett a nagyhercegre. – Mind a hercegnő, mind az édesatyja attól teszik függővé, hogy

beleegyeznek-e a házasságba, hogy miután felséged házasságát fel-bontják, a grófnő gyermekeivel elhagyja hazánkat.

– Akkor tehát ebből a frigyből semmi sem lesz, excellenciás uram – vágta rá gondolkodás nélkül a fejedelem, és felszabadultan léleg-zett fel.

A miniszternek a szempillája sem rezzent, hanem nyugodt arccal így felelt:

– Méltóztatna felséged mérlegelni, hogy ennek a frigynek létre kell jönnie? Továbbá arra kérem, tegye meggondolás tárgyává, hogy Beate hercegnő bár kemény feltételt szabott, de ez érthető. Felséged-nek az ország érdeke és az a tény, hogy népünk legnagyobb része éppen Beate hercegnőben látja az áhított uralkodói hitvest, perdöntő kell, hogy legyen.

A nagyherceg kihúzta magát, és a szeme fenyegetően villogott. Csak nehezen fegyelmezte magát, amikor ráripakodott a miniszteré-re:

– Én alkalmazkodjam, ez az ön egyetlen bölcsessége ez ügyben?! Igen, rangomnak megfelelő házasságot kell kötnöm, belátom, és sú-lyos belső küzdelmek után bele is egyeztem. De az már nem lehet a kötelességem, hogy ilyen szívtelen feltételt elfogadjak!

A miniszter arca rezzenéstelen maradt. – Felséged tudja, hogy pillanatnyilag Beate hercegnő az egyetlen

rangbéli hölgy, aki a trón szempontjából szóba jöhet. A nagyherceg arca még egy árnyalattal sápadtabb lett. – Akkor pedig a diplomácia dolga – mondta élesen –, hogy Beate

hercegnőt ettől a feltételtől eltántorítsa. – És szinte gúnyosan így folytatta: – Most mutassa meg excellenciád, mit tud! Máskor igazán nem szokott visszariadni az akadályoktól. Az ön feladata és hivatása, hogy megtalálja a kiutat. Még egyszer kijelentem, hogy hajlandó vagyok bármely kapcsolatba belemenni, amelyet javasolnak, de ilyen embertelen feltételnek képtelen vagyok magam alávetni. Több mon-danivalóm nincsen excellenciádnak.

A miniszter még jobban összeszorította az ajkát, és szemében hi-deg fény villant.

– Felséged nem kívánhat tőlem lehetetlent – válaszolta. – Megtet-tem, ami tőlem tellett, hogy eredményt csikarjak ki.

– És ön ugyanúgy nem kívánhat tőlem lehetetlent! – kiáltotta a fe-jedelem félreérthetetlen türelmetlenséggel. – Hárítsa el az akadályo-kat az útból, amilyen módon akarja!

A fejedelem határozott mozdulattal jelezte: az audienciát befejez-te.

A miniszter egy pillanatig mereven nézett maga elé, aztán hirtelen elhatározás villant fel a tekintetében.

– Ez felséged utolsó szava ebben az ügyben? – Igen, az utolsó. A miniszter meghajolt. – Akkor felségednek ehhez a szavához tartom magam – mondta

szokatlanul közömbös, rideg hangon.

Aznap délután Regina grófnő a szalonjában olvasgatott, amikor egy hintó érkezésének a hangjára figyelt fel. Nemsokára belépett az inas, és egy névjegyet nyújtva át a grófnőnek, bejelentette:

– Őexcellenciája, Dahlhorst miniszter úr kéri nagyságos grófnőt, hogy fogadja.

Regina egy pillanatig azt hitte, nem jól hall. – Dahlhorst őexcellenciája?

Tétova kézzel nyúlt a névjegy után, és meggyőződött róla, hogy az inas nem értette félre a nevet. Hirtelen rémület fogta el. A minisz-ter – itt, nála, a Gesztenyésben? Vajon mit jelenthet ez?

Első pillanatban ösztönösen el akarta utasítani a látogatót, de azu-tán minden bátorságát összeszedte.

– Vezesse őexcellenciáját a vörös szalonba, kéretem! – mondta, és nyugalmat kényszerített magára.

Dahlhorst néhány perc múlva ott állt előtte. A grófnő fejedelmi tartással, egész büszkeségével, bátorságával felvértezve lépett elé.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy excellenciád meg-látogat? Meglep, mert nem reméltem, hogy itt, a kastélyomban fo-gadhatom önt valaha.

Mialatt e szavakkal üdvözölte, tétován nézett Dahlhorst szigorú arcába. A miniszter könnyedén meghajolt, és nyugodt hangon felelte:

– Mind ez idáig kénytelen voltam erről az élvezetről lemondani, nagyságos grófnő.

Regina grófnő tiltakozva emelte fel a kezét. – Excellenciád bizonyosan nem élvezetből jött ide. Látogatásának

nyilván nyomós oka van. A miniszter meghajlásával igazolta feltételezését. – Igaza van, nagyságos grófnő. Valóban sajátos küldetésben jöt-

tem. Regina helyet mutatott hívatlan vendégének, és így szólt: – Kérem, excellenciás uram, beszéljen! A miniszter a ház úrnőjével szemben helyet foglalt, aztán felnézett

a szép asszony sápadt arcába. Olyan félelemmel szegeződött rá a szépséges szempár, hogy nem könnyítette meg a mondandója előadá-sát. Szinte vonakodva kezdte:

– Ugye, elhiszi, nagyságos grófnő, ha biztosítom róla, hogy nehe-zemre esik ezen az órán látszólag nagyságod boldogságának ellenlá-basaként, sőt sárba tiprójaként fellépnem. De ezen ország államférfi-jaként és minisztereként nem tehetek egyebet. Engedje meg, hogy nyíltan beszéljek! Hiszen tudja jól, hogy az államérdek már régóta vérbeli hercegnőt követel a trónra! Nagyságod is ismeri az uralkodó-ház törvényeit, amelyeket nem lehet a felség személyes boldogságá-val összhangba hozni. Ugye, feltételezhetem, hogy a felséges uralko-

dó nagyherceg nem titkolta el ön előtt, hogy egy napon ütni fog a válásuk órája, nagyságos grófnő?

A miniszter lélegzetvételnyi szünet után így folytatta: – Ez az óra eljött, nagyságos grófnő! Egy pillanatra lesütötte a szemét Regina félelemmel teli, fájdal-

mas tekintete előtt. De aztán eltökélten felnézett, egyenesen a grófnő sápadt arcába.

– Kegyeskedjék megengedni, nagyságos grófnő, hogy kissé rész-letesebben kifejtsem, miről van szó. Őfelsége kijelentéseiből azt szűrtem le, hogy nem zárkózik el tovább az önnel kötött házassága felbontásától. Jómagam kaptam felhatalmazást arra, hogy tárgyalá-sokat kezdeményezzek őfelsége rangjabéli új házassága céljából. Ezek a tárgyalások odáig jutottak, hogy hazánknak megvan a kilátása ama ifjú hölgyet a trónusán látni, akit uralkodójának szeretne. Iffingeni Beate hercegnőről van szó. Az édesapja, Iffingen hercege kötelezően kinyilatkozta, hogy a leánya hajlandó a kezét nyújtani fejedelmünknek, de az igenlő válaszát egy feltételhez köti. Azt kí-vánja, hogy nagyságos grófnő gyermekeivel együtt elhagyja a nagy-hercegséget.

Regina a miniszter utolsó szavaira elsápadt. Ujjai görcsösen ka-paszkodtak a széktámlába.

– Excellenciás uram! – kiáltotta döbbenten. – És mit szól ehhez... a nagyherceg?

A miniszter megvonta a vállát, mintha kerülné az egyenes választ. Azután lassan felnézett, szúrós tekintetével határozottan farkassze-met nézett a grófnővel.

– Nagyságos grófnő – kezdte, minden szót nyomatékosan hangsú-lyozva –, őfelsége tudtán kívül vagyok itt, hogy egyedül az ön kezé-be tegyem le hazánk üdvét vagy balsorsát. Tudom, hogy Beate her-cegnő feltételén áll vagy bukik fejedelmünk rangjához méltó házas-ságának a terve, és azzal is tisztában vagyok, milyen súlyos áldozatot követel öntől a haza érdeke. Azért mondtam ezt el önnek, mert meg-győződésem, hogy nagyvonalúan fog gondolkodni, és minden sze-mélyes érdeket háttérbe szorít a kérdésben. A haza nevében nagylel-kűségére apellálok. Éppen azért, mert attól tartok, hogy őfelsége nem lesz elég erős, hogy megkívánja és elfogadja öntől ezt az áldozatot,

bátorkodtam idejönni. Ez volt eddig a legnehezebb küldetés az éle-temben. Az ön kezében van a döntés, hogy hites urának, fejedel-münknek megkönnyítse azt a nehéz kötelességét, amelyet népéért magára vállalt. Csak a nagyságod keze oldhatja meg azt a kötést, amely nem szolgálja a haza javát.

Regina szinte bénultan meredt ennek az embernek a kérlelhetetlen szemébe, aki az asszonyszerelem legnagyobb áldozatát követelte tőle.

Keservesen sóhajtva felemelkedett, és a széktámlába kapaszkodva megállt a miniszter előtt. Fájdalomtól remegő ajkain keservesen szü-lettek meg a szavak:

– Excellenciás uram tudja, hogy meghalnék a nagyhercegért, ha kellene, és még az is könnyebb lenne, mint amit most tőlem követel.

Szánalom suhant át a miniszter ábrázatán egy pillanatra, amikor ezt mondta:

– Tudom, nagyságos grófnő, de nincs más kiút. Regina ereje végéhez ért. Utolsó erőfeszítésével kihúzta magát, és

így szólt: – Excellenciád megbocsátja, ha most félbeszakítom a tárgyalá-

sunkat, de nem érzem képesnek rá magam, hogy tovább hallgassam önt. Hallani fog rólam, de ebben az órában nem tudok még döntést hozni. Amit éppen most közölt velem, annyira váratlanul ért, és... én is csak egy asszony vagyok...

A miniszter meghajolt. – Megtettem, ami a kötelességem volt, és az ön kezébe adtam a

döntést, nagyságos grófnő. Számíthat egész népünk hálájára, ha meg-teszi azt, amit kénytelen voltam kérni öntől.

Regina grófnő lassan felemelte a kezét, jelezve, hogy elbocsátja vendégét. Dahlhorst mély meghajlással vonult vissza.

Már alkonyodott, és Regina grófnő még mindig a vörös szalonban ült, ahol a minisztert fogadta. A gyerekek kérdezősködtek anyjuk után, aki máskor oly szívesen foglalkozott velük, de a grófnő csak annyit felelt kurtán, hogy ma egyedül óhajt maradni, mert nagyon megviselt, és nyugalomra van szüksége.

Amikor a miniszter távozott, a grófnő az eszméletvesztéshez állt közel, de erős akarattal leküzdötte ezt a gyengeséget. Még egyszer alaposan meghányta-vetette magában az elhangzottakat, és lassan-ként elcsitult lelkében az érzelmek vihara. Végiggondolta egész éle-tét. Nyitott könyvként feküdt lelki szemei előtt attól az órától kezdve, amikor Ferdinand nagyhercegnek nyújtotta a kezét. Akkor persze egyikük sem hitte, hogy boldogságuk egyszer ilyen hirtelen darabok-ra törhet. Szerelmük egén mindvégig ott ragyogott a remény csillaga, hogy a családi tradíció merevségét sikerülhet hatalmi szóval megtör-ni. De ez a reményük nem vált be.

Gondolataiból halk kopogtatás riasztotta fel. Hűséges öreg ko-mornája volt az, akit az aggodalom nem hagyott nyugodni, és benyi-tott, hogy asszonya után nézzen.

Az úrnő felállt. – Nem érzem jól magam, Martha – mondta bágyadt hangon. –

Vissza akarok vonulni. A gyerekek már ágyban vannak? – És a ko-morna igenlő válaszára hozzáfűzte: – Benézek még hozzájuk, aztán küldje a szobalányt a hálószobámba!

Fáradt léptekkel ment fel az emeletre, és benyitott a gyerekszobá-ba, ahol a három gyermek már békésen aludt. Halkan odalépett sor-ban az ágyacskáikhoz, és mindegyikük homlokára egy-egy csókot lehelt. Aztán átment a saját, szomszédos hálószobájába, ahol a szoba-lány már várta.

Már csak egyetlen vágya volt: aludni. Amikor a szobalány lebontotta a kontyát, Regina észrevette a tü-

körben a leány aggódó pillantását. – Nagyságos grófnő olyan sápadt, nem érzi jól magát? – Nem, nem érzem jól magam. Add majd ide azokat a cseppeket,

amelyek olyan jót tettek annak idején! Az üvegcsének még ott kell lenni a házipatikában.

Ezt a gyógyszert az orvos akkor írta fel a grófnőnek, amikor egy lovas balesetben fájdalmas sérülést szenvedett, és éjszakánként alig bírt aludni.

Amikor Regina ágyba bújt, a szobalány behozta a kért gyógyszert. A grófnő jókora adagot öntött belőle a vizespohárba, amit a szoba-lány nyújtott neki.

– Sok lesz, nagyságos grófnő! – mondta a lány aggodalmasan. – Annak idején sokkal kisebb dózist méltóztatott beszedni!

– Hiszen csak a felét iszom meg, Betty, és azt is csak akkor, ha tényleg nem tudnék aludni. Hagyd csak itt a poharat az éjjeliszekré-nyemen! És holnap kelts fel a szokott időben, hogy a gyerekekkel reggelizhessek!

Ivott az orvosságból, és visszafeküdt a párnára. – És most már eredj te is lefeküdni, Betty, nincs szükségem rád –

mondta azután, szokott barátságos modorában. A kastély régi órája egyre-másra ütötte el az órákat, és Regina

grófnő szemére csak nem jött álom. Éberen feküdt és tépelődött. Egyetlen vágya volt csak, hogy legalább néhány órára feledhesse a kínokat...

Gépiesen nyúlt a pohár után, amely ott állt az éjjeliszekrényén, megitta a maradék gyógyszert, és megkönnyebbülten hanyatlott visz-sza. Jóleső érzés áradt szét fáradt tagjaiban, és érezte, hogy most vég-re elalszik, álmos fáradtság nehezedett égő szemhéjára, és lecsukó-dott a szeme. Elaludt, mélyen és nyugodtan lélegezve.

V.

Rastenberg herceg ifjú hitvesével és fiával a reggelinél ült a lehnsdorfi teraszon. Aznap különösen melegen sütött a nap, és már korán kicsalta a szabadba az uraságokat. Boldogságtól ragyogó arc-cal, vidáman beszélgetve, nevetgélve falatoztak, miközben körös-körül békés csend honolt.

Hirtelen a parkon át vad hajszában törtető paripa zavarta meg a csendet. Karcsú fiúcska ült a nyeregben.

– Istenem, hiszen Lothar vágtat erre! Mit akarhat ilyen sürgősen kora reggel? – kiáltotta Herbert.

Botho herceg felállt. Látta a közeledő lovas sápadt arcát, zavart tekintetét, ahogy rájuk mered.

– Itt valami baj történt – mondta ijedten, és lesietett a lépcsőn. Lothar, még mielőtt a lova megállt volna, egyetlen lendülettel ug-

rott le a nyeregből, és vad kiáltással vetette magát a herceg karjába.

– Botho bácsi... a mama... a mamám! – A legmélyebb fájdalom-mal, a legnagyobb kétségbeeséssel kiáltotta az összefüggéstelen sza-vakat.

Maria hercegné és Herbert rémülten siettek oda hozzá. A herceg megragadta a reszkető fiú vállát.

– Mi történt, Lothar, mi van az édesanyáddal? – Meghalt! A boldog család, amelynek idilli hangulatát egy pillanat alatt szét-

rombolta ez a hír, döbbenten meredt a fiúra. – De hisz ez lehetetlen... – mondta a herceg elhaló hangon. Lothar görcsösen összeharapta a fogát, hogy elfojtsa zokogását. – Pedig igaz, Botho bácsi. Ma reggel, most, mielőtt eljöttem, az

ágyában holtan találtuk a mamát. Botho herceg értetlenül ingatta a fejét. – Beteg volt? – kérdezte. – Tegnap este fejfájásról panaszkodott, és olyan különösen szo-

morúnak tűnt. Délután látogatója volt, egy szigorú ábrázatú úr. És azután a mama már nem jött már ki a szobájából. És ma reggel Betty holtan találta az ágyában. Hozzád siettem, Botho bácsi, hiszen a pa-pához nem mehetek. De te... neked sürgősen el kell menned hozzá, hogy megvidd neki a hírt.

A többiek megrendülve hallgatták. Mi történhetett? – gondolta a herceg, egy pillanatig maga elé me-

redve. Aztán összeszedte magát. – Herbert, fogasd be a kocsit a leggyorsabb lovakkal! Maria, vedd

gondjaidba Lothart! Hamar rendbe szedem magam, és átmegyek ve-le. Előbb meg kell győződnöm a történtekről, mielőtt felkeresem a nagyherceget. Talán csak ájulásról van szó. Te meg Herbert öltözze-tek át, és egy másik kocsin azonnal gyertek utánam a Gesztenyésbe! Ott várjatok meg, amíg visszatérek, ha valóban be kell utaznom a székvárosba Ferdinandhoz. Mert odaát rád lesz a legnagyobb szük-ség, Maria.

Így rendelkezett a herceg, majd néhány perc múlva a teljesen ki-merült Lotharral kocsiba ült, és a leggyorsabb iramban elhajtott a szomszéd kastélyba.

Ott a személyzet teljesen feldúlva és tanácstalanul várakozott. Az emberek némán félreálltak, amikor Botho a kisfiúval a grófnő terme-ibe lépett.

Nem akarta elhinni, hogy ez a nagyszerű asszony meghalt. De most, hogy sápadtan és mereven, homlokán a halál hideg fenségével meglátta a fekhelyén, minden kétsége elszállt.

Lothar fájdalmában a szeretett anyára vetette magát, és zokogva hívogatta, becézte. Lori grófkisasszony sírva kuporgott az ágy lábá-nál, és a szomszéd szobából a kis Sylvia jajongó hangocskája hallat-szott.

Botho herceg megrendülve törölte meg a szemét, mert bizony az ő könnye is kicsordult. Atyai gyengédséggel segítette fel Lothart és a húgát.

– Gyertek ki velem, ne zavarjátok édesanyátok nyugalmát! Maria néni és Herbert mindjárt átjön, hogy a segítségetekre legyen. Nekem a papátokat kell gyorsan idehoznom.

Kivezette a gyerekeket, és az odakint ácsorgó inastól megkérdez-te, hogy elküldtek-e már az orvosért.

– Igen, kegyelmes uram. A herceg megsimogatta Lothar fejét. – Te itt állsz őrséget, ez előtt az ajtó előtt, Lothar – mondta azzal a

szándékkal, hogy ezzel a feladattal a fiúnak tartást adjon. A legényke visszafojtotta a könnyeit, és összeszorította a fogát.

Beleegyezése jeléül bólintott, és letérdelt a kishúga mellé, akit még mindig rázott a zokogás. A testvérek vigaszt és támaszt keresve ka-paszkodtak egymásba.

Botho herceg a leggyorsabb tempóban hajtatott a székvárosba. A palota előtt kiugrott a kocsiból, és felszaladt a lépcsőn. Az ajtónálló aranyzsinóros livréjében azonnal félreugrott, hogy Rastenberg herce-get beengedje.

– Őfelsége itt tartózkodik? – Igenis, kegyelmes úr. Az ajtónálló jelzésére a bejárat melletti helyiségből két szolga lé-

pett ki. – Vezessenek őfelségéhez! – utasította őket Botho herceg.

Amikor a vendég belépett, az uralkodó herceg meglepődve állt fel. Tekintetében nyugtalanság tükröződött.

– Mi történt, Botho? Az arcodra van írva, hogy rossz hírt hozol. A jó barát megfogta a kezét. – Ferdinand... mélységes szívfájdalommal tölt el, hogy ilyen ször-

nyűség hírnöke vagyok. A Gesztenyésből jövök... Rettenetes szeren-csétlenség történt.

A herceg hirtelen rémületében megragadta a vállát. – Regina? – kérdezte elsápadva. Rastenberg némán bólintott. A

herceg kebléből mély sóhaj szakadt fel. – Mi van a feleségemmel? A vendég fájdalmasan nézett barátja

arcába. – Gyere velem, Ferdinand... Nem bírom kimondani. A fejedelem iszonyú rémületében megrázta Botho vállát. – Csak annyit mondj, hogy él... csak annyit! – könyörgött. De a másik megrázta a fejét. – Csak... csak nem halt meg? – Úgy bámult a hírhozóra, mint aki

eszét vesztette. – Nem... nem... hazudsz! – hörögte szinte fuldokolva, és lehanyatlott a keze.

– Ferdinand! – Meghalt? Szeretett asszonyom... halott? Ez nem lehet igaz!

Botho, ez képtelenség! Rastenberg megfogta a vállát, hogy megtámassza. – Gyere velem, Ferdinand! A gyermekeidnek szükségük van rád.

A hintóm lenn vár, gyere! A herceg kebléből a tehetetlen fájdalom kiáltása tört fel. Gépiesen

csengetett, mire Jean, karján ura kabátjával, azonnal belépett. A két férfi egész úton hallgatott. A nagyherceg csak égő szemmel

pásztázta az utat maguk előtt, mintha azzal hamarabb odaérnének céljukhoz. Amikor a kocsi a kastély előtt megállt, a két utas kiugrott belőle. Botho herceg szótlanul vezette a ház urát a grófnő szobájába.

Lothar úgy gubbasztott édesanyja hálószobájának ajtajában, mint egy hűséges strázsa. Az orvos még nem érkezett meg. Lothar szinte megkövülten nézett az édesapja fájdalomtól eltorzult arcába. Nem merte feltartóztatni. A fejedelem besietett a halottas szobába, és ami-

kor szeretett asszonyát meglátta holtan, kiterítve, szívet tépő kiáltás-sal borult rá.

– Ki tette ezt velem? Olyan hangsúllyal kiáltotta ezt, hogy Lothar és Botho herceg meg-

remegett belé. A férfi halkan becsukta az ajtót, hogy senki se zavarja a barátját gyászában. Maria hercegné és Herbert ez idő alatt szeretet-tel fáradoztak a két grófkisasszonyka vigasztalásán. Botho most Lothart is odavezette hozzájuk.

Eközben odaát, a halottas szobában Ferdinand nagyherceg hitvese holttestére borulva, zokogva szólongatta, és csókolta halovány orcá-ját és az aranyszínű selyempaplanon nyugvó fehér kezeit. Tébolyult fájdalmában csak egyetlen gondolatnak volt helye: miben halt meg szeretett párja, akit tegnap még a legtökéletesebb egészségnek ör-vendve hagyott magára?

Botho herceg a székvárosba hajtván egy inast is magával vitt, akit ott nyomban Bernd professzor klinikájára küldött, hogy a Geszte-nyésbe kéresse a neves szakembert. Türelmetlenül várta jöttét. Ez-alatt megérkezett a közeli városka orvosa, akiért már korábban elsza-lajtottak egy legényt a kastélyból.

Botho belépett a halottas szobába, és halkan közölte barátjával, hogy kint várakozik az orvos. A nagyherceg meggörnyedve emelke-dett fel a halottas ágytól, fakó, beesett arccal, és erőtlenül zuhant egy székbe. Az orvos belépett, de ugyanakkor jelentették a hercegnek a professzor érkezését is.

Míg a halottat vizsgálták, Ferdinand herceg meredten és némán ült ott, és a két orvosra szegezte tekintetét. Bernd professzor végre fel-egyenesedett.

– Erős felindulás következtében fellépett szívbénulás – közölte a diagnózist.

A nagyherceg sóhajtva roskadt magába. Botho kivezette az orvo-sokat, hogy odakinn beszéljen velük. Magára hagyták a gyászoló férfit halott hitvesével.

A következő órák lassan vánszorogtak. Mindenkin mintha bénító rontás ült volna. Nem merték az uralkodót zavarni, és a megjelenésé-re vártak. Ő azonban nem tudott megválni kedves halottjától. Pillan-

tása néma, gyötrelmes kérdést sugallva nyugodott a szeretett asszo-nyon. „Ki tette ezt velem?”

És ez a kérdés végre kiűzte a halottas szobából az élők közé. Meg kellett tudnia, mi történt. Ingadozó léptekkel közeledett Rastenberg herceghez, aki az előszobában várt rá.

– A gyermekeim? – kérdezte rekedten. – A feleségem gondoskodik róluk, Ferdinand. – Vezess hozzájuk! Az apa szótlanul, fájdalmas gyöngédséggel ölelte magához gyer-

mekeit. Ezután Mariához fordult: – Köszönöm önnek, hercegné, hogy törődik a gyerekeimmel. Ké-

rem, tegye ezt meg továbbra is, amíg képes leszek ismét gondolkodni és határozni felőlük.

A hercegné meghajolt. – Megengedné felséged, hogy a gyerekeket magammal vigyem

Lehnsdorfba? – Tegye azt, hercegné, és érje be egyelőre legőszintébb hálámmal. Lothar szenvedélyes izgalommal borult apja keblére. – Engedd meg, hogy én is itt maradjak veled, édesapám! Apja megsimogatta a fiúcska haját. – Maradj, ha akarsz. Majd átmehetsz Botho bácsival később. A hercegné Herberttel és a két kis grófkisasszonnyal átkocsizott

Lehnsdorfba. A férje maradt, hogy segítségére lehessen barátjának. Szigorú vizsgálat vette kezdetét. Az orvosok már kihallgatták a

személyzetet. A grófnő szobalánya sírva számolt be a történtekről. Az is gyorsan kiderült, hogy Dahlhorst őexcellenciája járt itt tegnap délután, és megbeszélést folytatott a grófnővel. Betty, a szobalány egyre csak azt hajtogatta, hogy a nagyságos grófnő este roppant sá-padt és szomorú volt, mintha súlyos beteg lenne.

Amikor a nagyherceg Botho beszámolójából értesült róla, hogy előző nap a minisztere járt a kastélyban, izgatottan felpattant.

– Ki volt itt? Ismételd meg ezt, Botho! – Őexcellenciája, Dahlhorst miniszter. Az uralkodó meredten bámult barátja szemébe. – Tehát ő? – szűrte a szavakat összeszorított fogai között. – Elme-

gyek hozzá, beszélnem kell vele haladéktalanul! Tudnom kell, hogy

mit mondott Reginának. Maradj itt, Botho! Gondoskodj helyettem arról, hogy asszonyom nyugalmát ne zavarja meg senki. És vidd ma-gaddal Lothart! A te kocsidat veszem igénybe, és amint beszéltem Dahlhorsttal, visszajövök. Jean!

A hű szolga a kiáltásra azonnal ott termett, és aggodalmas tekin-tettel nézett gazdája megkínzott arcába.

– Felséges úr? – Vissza a városba, de nem a palotába. A kocsis hajtson Dahlhorst

minisztériumához! A lehnsdorfi hintóval megyünk. Amíg őexcellen-ciájánál időzöm, hajtasson a palotához! Rendeljen az udvari kertész-nél rózsákat... küldjenek minden nyíló rózsát a Gesztenyésbe...!

Hangja belefúlt a fájdalmas megindultságba.

A kocsi egy óra múlva a minisztérium palotája előtt állt meg. A miniszter dolgozószobájában tartózkodott, amikor az uralkodó her-ceget bejelentették. Meglepve sietett a magas vendég elé.

– Minek köszönhetem a nagy megtiszteltetést, hogy felségedet hi-vatalomban üdvözölhetem? – kérdezte tiszteletteljesen. De a kérdés szinte ráfagyott az ajkára, amikor meglátta a felség fakó arcát.

– Mit akart tegnap a Gesztenyésben, a feleségemnél, excellenciás uram? – kérdezte amaz kurtán.

A miniszter arca elszíneződött, de megőrizte a nyugalmát. – Nem akarná felséged ezt inkább magától a nagyságos grófnőtől

megkérdezni? – Öntől akarom hallani, és azt parancsolom, hogy teljes nyíltság-

gal és pontosan számoljon be mindarról, amiről a feleségemmel be-szélt!

A miniszter meghajolt. – Ahogy felséged parancsolja. Nem akar helyet foglalni felséged? – Nem, köszönöm, sietek. Beszéljen! A miniszter részletesen beszámolt a történtekről. Semmit sem

hallgatott el, nem szépített semmit. A fejedelem csak emberfeletti erővel volt képes uralkodni magán.

– Felséged talán nem fogja megbocsátani nekem önkényes lépé-semet, ezt előre tudtam. Mégis meg kellett tennem, amit a kötelessé-gem parancsolt. Megkíséreltem az utolsó eshetőséget, hogy felséged

rangbéli házassága elől elhárítsam az akadályt. És úgy gondolom, hogy a grófnő olyan nagylelkű lesz, hogy belátja a válás szükséges-ségét.

Így zárta beszámolóját a miniszter. És ekkor a nagyherceg hirtelen hátborzongatóan metsző hangon felnevetett, és a szája széle meg-megrándult, amikor ekként foglalta össze a történteket:

– Nos, excellenciás uram, az ön missziója ragyogóan sikerült, az akadályokat elhárította az útból! A feleségem immár nem áll a tervei útjában... az éjszaka hirtelen elhalálozott. A kínzó fájdalomtól meg-szakadt a szíve.

– Istenem... ezt nem akartam! – bukott ki a szó a miniszterből, és magatehetetlenül rogyott le az íróasztala mellett álló székre.

A nagyherceg hidegen elfordult tőle, és merev léptekkel elhagyta a szobát.

VI.

Regina grófnő halála óta tizenöt esztendő telt el. Ferdinand ural-kodó nagyherceg, az államérdeknek engedelmeskedve, feleségül vet-te Beate von Iffingen hercegnőt, és egy évvel később megszületett a trónörökös, aki a keresztségben az Ernst Ferdinand nevet kapta.

Most tizenhárom éves volt, de nagyon gyenge testalkatú fiúcska, és semmiben nem hasonlított az apjára.

Beate hercegnő rideg, lelketlen teremtés volt, és Regina grófnő gyermekeivel szemben erős ellenszenvet táplált. Bár csak ritkán látta a grófkisasszonyokat és a fiatal Solmshausen grófot, de udvarhölgye, Kautzky bárónő mindenről beszámolt úrnőjének, amit a testvérekről kiszimatolt.

Lothar gróf most már csaknem huszonkilenc éves volt. Egy ideje Herbert Rastenberg herceggel egy gárdaezredben szolgált tiszti rang-ban.

Lori grófkisasszony előkelő, szép ifjú hölgy lett, fiatalkori mása megboldogult édesanyjának. De nem örökölte Regina grófnő gyen-géd természetét. Egyéniségére sokkal inkább a kissé hűvös büszke-ség volt jellemző.

A nagyherceg és Rastenbergék körültekintő gondoskodása és minden ébersége ellenére a félárva gyermekek nem egy keserűséget és megaláztatást éltek át. Ezeket leginkább Lori és Lothar szenvedte meg, míg a szerencsésebb természetű Sylvia könnyebben túltette magát.

Édesapjuk ritkábban látogatta meg őket, mint a grófnő életében, mert új felesége féltékenyen ellenőrizte minden vizitjét.

Apja kívánságára Lotharnak néhány évig a hadseregben kellett szolgálnia, hogy később Solmshausen kastélyába költözve, átvehesse a grófi birtok intézését.

A fiatalember általában jól érezte magát az ezredében, ha nem is ápolt szoros kapcsolatot bajtársaival. Herbert hercegen kívül csak egyetlen ezredtársával került közelebbi barátságba. Hans von Hennersberg báró víg kedélyű, melegszívű ember volt, aki az első perctől fogva szívélyes nyíltsággal közeledett Lotharhoz. Kiderült, hogy családjának a birtokai Solmshausen közelében vannak, s ez természetesen sok közös beszédtémát adott.

Lori és Sylvia magányos életében igazi ünnep volt, mikor bátyjuk és Herbert a szabadságukat töltötték odahaza. A két barát rendszerint egyszerre érkezett, s ilyenkor megélénkült az élet a Gesztenyésben és Lehnsdorfban. Csaknem naponta találkoztak a fiatalok, és igyekeztek minél több időt együtt tölteni.

Herbert Rastenberg már gyermekként Lori grófkisasszony lovag-jává szegődött, és ez a kamaszszerelem az évek során a szépséges leány iránti komoly és mély vonzalommá érett. De a kontesz most feltűnően visszafogottan viselkedett irányában, és ha csak tehette, elkerülte, hogy kettesben maradjanak. Egész lényéből visszautasítás áradt. Lori jellemében volt valami szinte harcias vonás, mintha min-dig készenlétben állna a veszedelem elhárítására. Szeretetre és gyen-gédségre vágyakozó szívét félénken és büszkén elzárta a világ elől.

Maria néni volt az egyetlen ember, aki megértette, mi megy végbe Lori ifjú lelkében, mi rejlik e leányos büszkeség mögött. De óvako-dott attól, hogy ezt a fájdalmas sebet megérintse. Ám ha Herbert le-törten tért haza a szomszéd kastélyból, Maria szeretettel a karjára tette a kezét, és így szólt:

– Ne vágj ilyen bánatos képet, Herbert! A lányok büszkesége csa-lóka, és leginkább az ellen fordul, aki veszedelmes a számukra. Légy türelemmel!

Tiszta, világos decemberi nap volt. Erdőt, mezőt vastag hótakaró borított, a fák, bokrok kopasz gallyai meghajoltak fehér terhük alatt. A Gesztenyés a behavazott erdő közepén úgy állt ott, mint elvará-zsolt mesebeli kastély.

Lehnsdorf felől az országúton pompás szán siklott, és néhány perc múlva megállt a kastély főbejáratánál. A kocsis mellett ülő inas leug-rott a bakról, és lesegítette úrnőjét, Maria hercegnét, akit drága szőr-metakarók melegítettek az úton.

Egy inas már nyitotta is a kaput, és beengedte a vendéget. – Idehaza vannak a grófkisasszonyok és Werder bárónő? – Parancsára, kegyelmes asszony. A hölgyek Lori kontesz szalon-

jában tartózkodnak. Maria hercegné hagyta, hogy a bundát levegyék a válláról, majd a

szőnyeggel borított márványlépcsőn felsietett az emeletre. A szalon, amely most Lori lakosztályához tartozott, ugyanaz a helyiség volt, amelyben egykor Regina grófnő balsorsa beteljesedett.

Sylvia grófkisasszony szaladt elsőnek Mariához, hogy viharosan üdvözölje.

– Maria néni! Jaj, de pompás, hogy eljöttél! Azt hiszem, annyira vágyódtam utánad, hogy azzal varázsoltalak ide!

Maria nevetve csókolta meg a rózsás orcáját. A kandalló melletti karosszékből Lori emelkedett fel. Félretette a könyvét, és mosolyog-va indult a hercegné elé. Maria gyöngéden megölelte. Aztán köszön-tötte Werder bárónőt. Az ötven év körüli, rokonszenves hölgy ez ideig a kézimunkájával foglalatoskodva ült az ablaknál, s most a vendég fogadására felállt.

Lori egy székhez vezette Mariát, és a két testvér vele szemben foglalt helyet, míg a bárónő visszatért kézimunkájához.

A hercegné mosolyogva nézte a két testvért. – Nos, találjátok ki, milyen híreket hoztam! Sylvia csupa fül lett. – Híreket? – kérdezte izgatottan. – Pompás! Ki velük, Maria néni!

Lori is várakozásteljesen nézte Mariát. – Tehát először is: Herbert írt. Sylvia bólintott, és székével közelebb húzódott, míg Lori arcát

enyhe pír lepte el, és lesütötte a szemét. Maria figyelmét mindez nem kerülte el, miközben így folytatta:

– Herbert közli, hogy Lotharral együtt már e hét végén hazaérkez-nek karácsonyi szabadságukra.

Sylvia örömében tapsikolni kezdett. – Jaj, de pompás! Végre megint élet költözik a házba! – És ezúttal nemcsak Lotharral érkezik. Hárman jönnek! – Hárman? Három hadnagy, Maria néni? – Igen. Magukkal hozzák egy bajtársukat, Hans von Hennersberg

bárót. – Jaj, akiről Lothar és Herbert már annyit mesélt, azt a vidám fic-

kót? – kiáltotta Sylvia. – Igen, néhány napra ő is ellátogat Lehnsdorfba. Sylvia ujjongva ugrott fel. – Jaj, de pompás! Pompás! – kiáltotta újra meg újra. Maria hercegné szívből nevetett. – Te kis vadóc! De még nem is meséltem el az összes újdonságot.

Hallgassatok ide! Azt beszéltük meg Botho bácsival, hogy december huszadikán Lehnsdorfban nagy ünnepséget rendezünk. Ma küldtük ki a meghívókat. Nektek személyesen hoztam el.

Sylvia magánkívül volt örömében, de Lori arcára mintha árnyék borult volna, és így szólt:

– Te nagyon jóságos vagy, Maria néni, mint mindig. De meggon-doltad-e azt is, hogy tőled és Botho bácsitól rossz néven veszik majd, ha ily módon úgyszólván a társaságra erőltettek bennünket?

Sylvia ijedten nézett fel. – Jaj, Lori, micsoda beszéd ez már megint? Maria megfogta Lori kezét, és jóságos mosollyal nézett rá. – Gyermekem, te mindent túl tragikusan látsz! Senki sem meré-

szelne a mi házunkban akár csak ferde szemmel is nézni rátok. Botho bácsi és az én védelmem alatt biztonságban vagytok, ebben nyugodt lehetsz.

– Ezt tudom, Maria néni. De azt is tudom, hogy bizonyos helye-ken gyanúba kerültök majd, ha ennyire kiálltok értünk.

A hercegné nevetve rázta meg a fejét. – Jól tudod, mi erről Botho bácsi véleménye, s mennyire nagyra

becsülte és tisztelte édesanyádat. Azt s is tudod, hogy az édesapád legjobb barátja. Ráadásul a szándékunk találkozik az ő óhajával, hogy ezen az ünnepségen ti is részt vegyetek.

Lori meglepődve pillantott fel. – Papa óhaja? Hát már beszéltetek vele erről? – Igen, gyermekem, és nagyon örül, hogy végre egyszer módotok

lesz táncolni. Azt, hogy neked, kedves Lori, nem sokat jelent elmen-ni egy effajta mulatságba, azt tudja az édesapád. De Sylvia annyira szeretne egyszer úgy istenigazában táncolni és szórakozni!

Lori kérdőn nézett a húgára. – Igazán annyira szeretnél elmenni Botho bácsiék estélyére,

Sylvia? – Azt el sem mondhatom, mennyire! – És ha petrezselymet árulsz majd, ha senki sem kér fel táncolni? – El tudod ezt képzelni, Lori? – Nyilván nem gondoltok a hadnagyainkra – szólt mosolyogva a

hercegné. – Fogadok, hogy ők hárman majd gondoskodnak róla, hogy lélegzethez se jussatok!

Sylvia boldogan nevetett, és Lori arca is megenyhült. – Meglehet bizony, húgocskám! És én... nem venném a szívemre,

hogy elrontsam az örömödet. Ha tehát vállaltok bennünket a vendé-geitek előtt, Maria néni, akkor elmegyünk.

A Gesztenyés kastély fogadóterme fényesen ki volt világítva. Bo-rongós nap volt, majd hóförgeteg támadt hirtelen, és így még koráb-ban sötétedett, mint máskor.

Benn a teremben Werder bárónő ült a zongora mellett, és táncdal-lamokat játszott. A tükörfényes parketten, a terem közepén Sylvia kontesz állt a tánctanárral szemben, és nagy igyekezettel gyakorolta a kecses táncfigurákat.

Lori a zongora mellől, egy karosszékben ülve nézte, és mosolyog-va tette a bíráló megjegyzéseit. Sylvia egyszerűen fáradhatatlan volt.

December huszadikáig, a lehnsdorfi táncmulatságig kiváló táncossá akart válni.

Éppen egy gavotte-ot kezdtek el próbálni, amelyet a táncmester már megmutatott neki, amikor a ház előtt megállt egy szán. Három hadnagy szállt ki belőle: Lothar érkezett meg Herbert herceggel és Hans Hennesberg báróval.

Lothar felpillantott a kivilágított ablakokra. – A díszteremben égnek a lámpák! Valami különös eseményre ér-

keztünk? – kérdezte az elősiető inast. – Sylvia grófkisasszonynak táncórája van, gróf úr. Herbert herceg nevetett. – Sylvia táncórája... ezt meg kell lesnünk! Előre, uraim, potyané-

zőbe! Aztán majd a legszebb táncgyakorlat közben meglepjük őket! Lothar gróf azonnal benne volt, és a kissé bizonytalanul tébláboló

harmadik cimborát magával húzta. Óvatosan lopakodtak fel a lép-csőn a verandára, és a csak félig befüggönyözött szárnyas ajtók egyi-kénél lesbe álltak. Bájos kép bontakozott ki a szemük előtt. Sylvia a terem közepén állt éppen. Finom arcocskája kipirult az igyekezettől, kék szeme ragyogott az elragadtatástól. Egy ideig lelkiismeretesen gyakorolta a lépéseket. De egyszer csak pajkos féktelenség kerítette a hatalmába. Amikor meg kellett volna ismételnie az egyik figurát, hirtelen „kitört”, és a leggyorsabb keringő-lépésekkel végigviharzott a termen, csak úgy repkedtek aranyszőke fürtjei a fejecskéje körül.

– Most támadásra fel, utánam! – kiáltotta Lothar, és egyetlen len-dülettel feltépte az ajtót.

Sylvia hirtelen abbahagyta a táncot. Hangosan felkiáltott, és ré-mülten nézett a verandaajtóra – s már repült is a bátyja karjába!

– Lothar, jaj, legdrágább Lotharom! Azt hittem, hogy csak holnap vagy holnapután jössz!

Lothar bensőségesen megcsókolta a húgát, majd megölelte Lorit. A nagyobbik lány elpirult, amikor bátyja mögött felfedezte Herber-tet, de mire Lothar kiengedte ölelő karjából, már visszanyerte a nyu-galmát. Ha barátságosan is, de tartózkodóan üdvözölte Herbert her-ceget.

Ezután Lothar bemutatta a barátját.

– Hans Hennersberg báró, akiről már sokat meséltem nektek. Kedves cimbora, ő a húgocskám, Sylvia.

Sylvia megejtően bájos volt zavarában. Tetszett neki a jóvágású, fiatal katonatiszt, akaraterőt tükröző arca, meleg szürke szeme, és a tekintetében kendőzetlenül ragyogott a bátyja jóképű barátja iránti rokonszenve.

Hans szíve táján egészen különös érzés kezdett bizseregni e tekin-tet hatására.

– Szívből köszöntjük otthonunkban, Hennersberg báró úr! Örülök, hogy a bátyám barátját megismerhetem – mondta Sylvia szívélyesen, és kezet nyújtott a vendégnek.

– Nagyságos grófkisasszony, kérem, nézze el kegyesen, hogy il-letlenül berontottunk ide. Nem tudok mentségemre egyebet felhozni, mint hogy Lothar és Herbert szinte erőszakkal hurcoltak ide – mond-ta a hadnagy pajkosan csillogó szemekkel.

Sylvia nevetve simította ki homlokából a haját. – Ugyan már, elbűvölő bemutatkozás volt! Lotharnak és Herbert-

nek tulajdonképpen jutalom járna a jól sikerült meglepetésért! Most Herbert is odalépett Sylviához. – Adj Isten, Picur! Már csaknem félórája kukucskáltunk, hogy

táncművészetedet megcsodáljuk – mondta nevetve. Sylvia elpirult. Herbert és közte még mindig a gyerekkorukból maradt, bizalmas

tegeződés járta, míg Lori ezt a bensőséges hangvételt rég felcserélte a sokkal merevebb magázásra. Attól fogva, hogy Herbert fiatal tiszt-ként először jött haza szabadságra, Lori a hivatalos címét alkalmaz-va, Herbert hercegnek szólította.

Mialatt Lothar a bárónőnek is bemutatta a barátját, Herbert Lorihoz lépett.

– Hogy ment sora, mióta nem találkoztunk, Lori kontesz? – kér-dezte azon a bensőséges, meleg hangon, ahogy rendszerint beszélt vele.

Lori ajkának alig észrevehető remegése volt az egyetlen jele an-nak, hogy nem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát. Ki-tért a hadnagy tekintete elől, úgy válaszolt:

– Herbert herceg, ön tudja, hogy itt a Gesztenyésben egyik nap olyan, mint a másik. Az édesapám vagy az ön szüleinek a látogatása az egyetlen örömteli változatosság ebben az egyformaságban. Meg-szoktam ezt a csendes életet, és nem is kívánok mást magamnak, de Sylvia gyakran nehezen viseli. Határtalanul örül már előre a lehnsdorfi estélynek.

– És kegyed, Lori kontesz? Kegyed is örül egy icipicit? – kérdezte a fiatal herceg halkan.

– Igen... Lothar látogatásának... Persze, az önének is, hiszen ez természetes. Annak is örülök, hogy a barátjukat megismerhetem. Tudja, nálunk minden barát duplán számít. De az estélynek, hogy őszinte legyek, annak nem örülök.

– És szabad tudnom, miért? – Mert nehezen viselem el a megaláztatásokat. – Lori, ha valaki csak egyetlen pillantással is megbántaná kegye-

det, az őrizkedjék tőlem! – robbant ki a fiatal tisztből, szinte meg sem gondolva, mit mond.

A grófkisasszony arcát lángoló pír öntötte el. – Menjünk a többiekhez! – mondta, és elfordult a fiatalembertől. Előkelő nyugalommal vonult át a termen. Herbert herceg lógó or-

ral követte. – Mi lesz ezek után a mai táncpróbámmal? – nézett Sylvia a nővé-

rére. Lothar és Hans nevetve léptek oda hozzájuk. – Ha megígéred, hogy a teánál külön porciót kapunk a menázsi-

ból, állunk rendelkezésedre – mondta Lothar, és a barátja szolgálat-készen összecsapta a bokáját.

– Remek – ujjongott Sylvia te a zongoránál hasznosíthatod ma-gad, hogy a bárónő a megvendégelésetekről gondoskodhasson. Tiszti beszállásolásra nem vagyunk berendezkedve.

Mindenki nevetett, és Lothar leült a zongorához. Hans Sylviához lépett, és táncra kérte.

– Szabad, kontesz? A kis szőke grófkisasszonyt életében először kérte fel egy gaval-

lér. Boldogan sugárzó arccal mosolygott Hansra, és a kezét nyújtotta.

Sylvia úgy érezte, mintha rózsás felhőkön lebegne. Egyik tánc kö-vette a másikat. Hans és Herbert váltogatták egymást, és Lothar könnyedén zongorázott minden táncot, amelyet óhajtottak, amíg a bárónő visszajött és közölte, hogy tálalva van a teához.

Eleven, vidám csevegés folyt a tea mellett, amelyben Lori gróf-kisasszony is élénkebben vett részt, mint máskor szokott.

A vacsorát már Lehnsdorfban költötte el a három hadnagy. Hansnak itt módja volt jobban megfigyelni Maria hercegnét, akivel szemben ült az asztalnál. Már a megérkezésükkor, amikor a háziasz-szony üdvözölte, olyan érzése volt, mintha ismerős lenne valahon-nan, mintha valakire emlékeztetnék a vonásai. Most is, a vacsora alatt egyre azon töprengett, miért tűnik számára olyan meghitten is-merősnek ez a női arc.

A hercegné hátradőlt a székében, a mögötte álló inashoz fordult, és halkan valami utasítást adott neki. És ekkor Hanst villámcsapás-ként érte a felismerés. Most döbbent rá, mi motoszkált benne eddig: így látta a testvérét, Gretát is gyakran ülni. És Gretának ugyanilyen dús aranyszőke haja volt, ugyanilyen rajzolatú szemöldöke a mély-kék szemek fölött. És ami különös volt, a hercegné sajátságos fejtar-tása és minden egyes mozdulata is Gretára, a testvérhúgára emlékez-tette.

Hans tekintetében kendőzetlen csodálkozás ült, olyannyira, hogy a hercegné is észrevette.

– Az imént olyan különösen nézett rám, Hennersberg úr, mintha valami feltűnt volna önnek rajtam – mondta mosolyogva.

– Megdöbbent, mennyire hasonlít a kegyelmes asszony Greta hú-gomra.

A hercegasszony érdeklődéssel figyelt fel. – Tehát húga is van, Hennersberg úr? – Akit egyébként idáig eltitkoltál előlünk – vetette közbe nevetve

Herbert herceg. – Tényleg sohasem beszéltem neked Greta húgomról, Herbert? –

kérdezte Hans csodálkozva. – Tudtommal nem.

– Akkor itt az alkalom, hogy meséljen nekünk róla, Hennersberg úr – kérte Maria.

Hans meghajolt. – Örömmel, kegyelmes asszony! De Gretáról tulajdonképpen

nincs sok mesélnivaló. Csendes, szerény teremtés, aki szinte semmi említésre méltót nem tesz. És mégis alapjában véve nálunk, odahaza minden körülötte forog. Úgyszólván ő a családunk jó szelleme.

– És akkor még azt állítja, hogy nincs mit mesélni róla? – vetette közbe a házigazda, Botho herceg.

Az ifjú nevetett. – Úgy értettem inkább, hogy van valami igénytelen a húgom ter-

mészetében. Csak azt tudom, hogy mindig segítőkész és mindig ba-rátságos.

Maria meleg érdeklődéssel hallgatta a beszámolót. – Igen – folytatta Hans –, ez az, ami olyan különös benne. Az em-

ber azt hinné, hogy alig tud mondani valamit róla, és mégsem tud-nám nélküle a szülői házat elképzelni. Nagyon jól megértjük egy-mást. Bár hét évvel fiatalabb nálam, de sokkal komolyabb természe-tű, és gyakran mondogatja: „Hát soha nem jön már meg az eszed, Hans?” De ha bármiben a segítségére van szükségem, akkor biztos, hogy számíthatok rá jóban-rosszban. Határtalanul megbízom benne. És bárki kapcsolatba kerül a húgommal, ugyanígy érez. Nos, ha meggondolom, igazán csodálatra méltó, hogy némely emberben mennyi erő és jóság lakozik.

Mindaz, amit Hans elmondott, rokonszenvet keltett a hercegné-ben. Mintha csak színről színre maga előtt látta volna a fiatal leányt.

– Szeretném a húgát megismerni. Azok alapján, amit elmesélt ró-la, úgy érzem, hogy szívembe tudnám zárni a kisasszonyt.

– Biztos elfogultan hangzott, amit a testvéremről meséltem – mondta Hans nevetve –, de remélem, hogy ha kegyelmes asszony megismeri Gretát, igazat ad majd nekem.

VII. A lenhsdorfi kastély termei ünnepélyesen ki voltak világítva.

Minden készen állt a vendégek fogadására.

A hercegasszony ura oldalán végigjárta a feldíszített helyiségeket, hogy még egyszer mindent ellenőrizzen. Fekete gyöngyökkel kivarrt, elegáns, szürke selyemsifon estélyit viselt. Még mindig szép szőke haján drága fejék csillogott.

A herceg csodálattal tekintett asszonyára. – De szép vagy, Maria! Feletted nyomtalanul múlnak az évek! Felesége gyengéd mosollyal köszönte meg a bókot. Sorban érkeztek a vendégek. Legtöbbjük a székvárosból utazott

ide, s néhányan a szomszédos birtokokról jöttek, eleget téve a meg-hívásnak.

Szinte az egész udvari társaság összejött Lehnsdorfban, még a nagyhercegné két udvarhölgye, Schlentheim grófnő és Kautzky bá-rónő is megjelent. Ez utóbbi nővére, az özvegy Hohensteinné is ott volt a vendégseregben. Az a hír járta róla, hogy szorgalmasan gyűjti a székvárosban kerengő pletykákat, és továbbadja a húgának, aki viszont mindenről beszámol a fenséges asszonynak.

A társaság már majdnem teljes számban összegyűlt, amikor jelen-tették a Gesztenyés kastély ifjú lakóinak érkezését. Rastenbergék jelentőségteljes pillantást váltottak. Herbert mellett ott állt a barátja, Hans is.

Lothar Solmshausen gróf vezette be a húgait a fogadóterembe, ahol a házigazdák roppant szívélyesen üdvözölték őket. Halk moraj-lás futott végig a termen. A beszélgetés egyszeriben félbeszakadt. A vendégek meglepődtek, és nem egy arcról kínos döbbenet volt leol-vasható.

Herbert erős szorítással helyezte Lori remegő kezét a karjára, és emelt fővel vezette a konteszt a szomszédos táncterembe. Közvetle-nül utánuk Hans és Sylvia grófkisasszony lépkedett, úgyszintén kart karba fűzve.

Amikor a két pár végigvonult a termen, nem egy rosszindulatú te-kintet követte őket. Sylvia gyanútlanságában semmit sem vett észre. Annál inkább érzékelte Lori azt a rosszallást, amely némely arcra olyan világosan kiült.

Herbert mindent elkövetett, hogy átsegítse Lorit a kínos szituáci-ón. Mivel a zenekar máris rázendített a táncmuzsikára, gyorsan így szólt:

– Lori, táncoljunk egyet, az majd megnyugtatja. A leány engedelmeskedett. Hans Sylviával követte a példájukat,

és a két nővér így nem vette észre, hogy amikor beléptek a díszte-rembe, a nagyhercegné két udvarhölgye azonnal felállt a helyéről.

Schlentheim grófnő ezt persze csak Kautzky bárónő parancsoló intésére tette.

– Haladéktalanul távozunk! A két Solmshausen grófkisasszony és a bátyjuk megjelenése itt nyílt kihívás a nagyhercegné őfenségével szemben! Jöjjön!

Az ajtó közelében, amelyen át az udvarhölgyek kivonultak, ott állt özvegy Hohensteinné. A két testvér összenézett. Az özvegy azonnal megértette: neki maradni kell, hogy másnap beszámolhasson az es-tély további lefolyásáról.

Lothar gróf gondterhelt arccal lépett oda Mariához, miután a két udvarhölgy elhagyta a termet.

– Most már belátod, Maria néni, hogy vakmerőség volt erre a tár-saságra rátukmálni bennünket?

A hercegasszony csak mosolygott, és belekarolt a délceg had-nagyba.

– Nem, kedves Lothar, egyáltalán nem látom be. Előre kiszámít-ható volt a két hölgy viselkedése. De ha nem hívjuk meg őket, akkor vagy azt mondják, hogy félünk a nagyhercegné kegyének elvesztésé-től, vagy joggal sértődtek volna meg, amiért mellőztük őket. Felejt-sük el mindkettőjüket most már!

Lothar ugyanolyan komoly maradt. – Csak annak örülök, hogy a húgaim nem vették észre a két ud-

varhölgy látványos távozását – mondta halkan. Miközben a vendégek nagy része a táncteremben tolongott, meg-

jelent adjutánsa kíséretében Ferdinand nagyherceg. Noha nemegy-szer emelte személyes jelenléte a nagyhercegségben tartott estélyek fényét, mostani eljövetelét mégis az első házasságából származó gyermekei melletti demonstrációnak tekintették. A jelenlévők feszült pillantásokkal követték az uralkodó magas, imponáló alakját, aki a házigazda kíséretében átvonult a bálterembe, hogy ott a gyermekeit köszöntse.

A nagyherceg, amióta másodszor megházasodott, még soha nem mutatkozott a nyilvánosság előtt a gyermekei oldalán, és ebből a tár-saság sok tagja vonta le a neki tetsző következtetéseket. A fejedelem mai megjelenése a baráti család estélyén nem hivatalos jellege elle-nére is tökéletesen megváltoztatta a helyzetet. Ha a tisztek és udvari tisztviselők ez idáig határozatlanok voltak, és inkább távol tartották magukat a két grófkisasszonytól, úgy most egyszerre tolongtak körü-löttük, és egymással versengve kérték fel őket táncolni.

Sylvia a maga gondtalan vidámságában élvezte a gavallérok ro-hamát. De Lori merev és zárkózott maradt. Csak arra vágyott, hogy ennek a gyötrelemnek egyszer vége szakadjon.

Ferdinand nagyherceg több mint egy óra hosszat időzött a vendé-gek között. Közvetlensége, lényének jósága és barátságossága az utolsó árnyakat is elűzték. Amikor látta, milyen hatást keltett megje-lenése a társaságban, elégedetten mosolygott. Szívélyes búcsút véve a gyermekeitől és a háziaktól, még jóval az estély vége előtt elhagyta Lehnsdorfot.

Lori, kihasználva, hogy a búcsúzkodás perceiben minden figyelem az édesapjára irányul, észrevétlenül kisurrant a télikertbe. Csendre és magányra vágyott. Leült a nagy pálmalevelek alá, egy fonott karos-székbe, és jólesően lehunyta a szemét.

Így üldögélt ott kellemes nyugalomban, mígnem hangokra lett fi-gyelmes. Hohensteinné és a barátnője, bizonyos Mahlsdorfné lépett be a télikertbe, és anélkül hogy a pálmák takarásában ülő konteszt észrevették volna, a közvetlen közelében telepedtek le.

Lori fel akart állni, hogy elhagyja a télikertet, de ekkor a követke-zőket hallotta:

– Mit szól hozzá, kedvesem, hogy ezek a Rastenbergék hogy megszégyenítették a nagyhercegné őfenségét? Micsoda tapintatlan-ság itt a nyakunkba varrni ezeket a Solmshausen gróf lányokat meg a fivérüket! Testvérem, őfensége udvarhölgye és Schlentheim grófnő az imént távozott az estélyről.

Lori szinte bénultan ült ott, képtelenül arra, hogy megmozduljon. – Igen, kedvesem... ki sejthette volna ezt? Ha tudtam volna, kivel

találkozom itt, akkor természetesen a leányommal együtt lemondtam

volna a meghívást. Egyébként nagyon különösnek tartom, hogy őfel-sége ilyen nyíltan kitüntette Solmshausen grófnő gyermekeit.

– Rastenberg hercegasszonyt sem tudom megérteni. Ha már a her-ceg férfi létére olyan tapintatlan volt, hogy belement ebbe az ügybe... Istenem, a férfiak gyakran az ilyen kínos kérdésekben megengedhe-tetlenül szabadosak... Akkor legalább a felesége tiltakozott volna ellene!

– Ugyan, drágám, hogy kívánhatnánk Maria hercegnétől tapinta-tot! Hiszen ismeri a származását... De azt hiszem, már asztalhoz ül-nek.

Ezzel a két hölgy felállt, és kisétált a télikertből. Lori a kezébe temette égő arcát. Úgy érezte, belehal a szégyenbe.

Lehetetlen, hogy visszatérjen a társaságba... Mielőtt még bármit határozhatott volna, Herbert herceg lépett be a

télikertbe, és kutatva nézett körül. Amikor meglátta a lányt, odasie-tett hozzá.

– Végre megtaláltam, Lori kontesz! Hiába kerestem mindenütt. De mi baja? Istenem, hogy néz ki?

Rémülten pillantott a leány feldúlt arcába, és meg akarta fogni a kezét. De Lori elrántotta, és remegő hangon rákiáltott:

– Nem! Ne érjen hozzám, Herbert herceg! A férfi értetlenül nézett rá. – Lori, az isten szerelmére, mi baja? A lány élesen felnevetett. – Mi bajom? Ó, semmi! Éppen azt kellett végighallgatnom, hogy

gondolkodnak rólunk, hogyan mocskolják be édesanyám emlékét, hogyan ítélik el az édesapámat! Akaratlanul is fültanúja lettem egy beszélgetésnek. Most látom csak tisztán, mint vélekedik rólunk a tisztelt úri társaság. Menjen, Herbert herceg, kerüljön el messziről! Aki hozzánk húz, arra is ráragasztják a szégyenbélyeget!

Herbert elsápadt. Csak kínkeservesen tudta kinyögni a kérdést: – Ki tette ezt önnel, Lori? A leány fásultan legyintett. – Hiszen olyan mindegy. Társaságbeli hölgyek voltak, akiket nem

lehet felelősségre vonni.

Szavaiban keserves kín feszült. A férfi a vonakodása ellenére megfogta a kezét.

– Lori, ha megadná nekem a jogot, hogy megvédhessem, és meg-óvhassam minden méltánytalanságtól... Tudja, hogy szeretem. En-gedje meg, hogy még ma este a vendégeinknek bemutathassam mint menyasszonyomat!

A leány elkerekedett szemmel nézett rá, aztán szívbe markoló mo-soly jelent meg a szája körül.

– Nem, Herbert herceg. Hálátlanság lenne tőlem, ha elfogadnám nagylelkű ajánlatát. Kérem, segítsen, hogy feltűnés nélkül elhagyjam a kastélyt. Képtelen lennék most visszatérni a társaságba.

Herbert szeme vad eltökéltséggel lángolt fel. Tudta, hogy élete boldogsága forog kockán, ha most el nem találja a megfelelő hangot, hogy Lorit rábírja, változtassa meg a döntését.

Csaknem fájdalmas szorítással fogta meg Lori kezét, és szilárd hangon, mély meggyőződéssel kijelentette:

– Szégyellje a gyávaságát, Lori! Nem méltó kegyedhez ilyen pil-lanatban megszökni. Annak, amit hallott, le kell peregni kegyedről, mintha sohasem történt volna meg. Gyáva rágalmak ellen mindenki védtelen. Ha elmenekül, szégyent hoz édesanyja emlékére. Ne hara-gudjon rám, Lori, hogy ezt mondom! E pillanatban mint hűséges, odaadó barátja beszélek kegyeddel, aki nem tűrheti, hogy ön elbi-zonytalanodjon magában! Ettől akarom megvédeni a szerelmem ere-jével.

Lori nagy, égő szemekkel nézett a fiatalemberre. Éppen annak szigorú, csaknem szemrehányó szavai érintették a legmélyebben, és érték el azt, ami a legszeretetteljesebb rábeszéléssel sem sikerülhetett volna. Vonásai ismét élettel teltek meg, arcáról eltűnt a megkínzott kifejezés. Testén remegés futott végig, és mély levegőt véve, elszán-tan nyújtotta kezét a fiatalembernek.

– Köszönöm önnek, szívem legmélyéből köszönöm, Herbert. Sza-vai megszabadítottak a lelkemet megbénító félelemtől. Minden szi-gorú szavával igaza volt. Gyáva voltam, igen. Most eszméltem csak rá, hogy ezzel a gyávasággal a szüleim ellen követek el igazságtalan-ságot. Köszönöm önnek!

A hadnagy az ajkához emelte a lány kezét. Lelkét mély boldogság és megnyugvás töltötte el. Lori szemének lágy csillogásában ismét boldogító ígéret volt.

Gyengéd szorítással karjára helyezte a leány kezét. – És most jöjjön, Lori! Engedje, hogy asztalhoz vezessem! A kis fehér kéz remegve nyugodott a tiszti uniformis ujján. – Igen, Herbert.

VIII.

Beate nagyhercegné már egy ideje nyugtalanul rótta fogadószobá-ja hosszát fel-alá, a süppedős szőnyegen. Amikor Kautzky bárónő belépett, megállt a szoba közepén, és gunyoros hangján megkérdezte:

– Nos, mi hírt hoz, kedves bárónő? – Felséged kegyes engedelmével, a testvérem beszámolna a teg-

napi lehnsdorfi estélyről. A nagyhercegné beleegyező intésére az udvarhölgy meghajolt,

majd kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a testvérét. Hohensteinné mély bókot vágott ki, s miután engedélyt kapott, beszámolt előző napi megfigyeléseiről és tapasztalatairól.

A nagyhercegné feszülten hallgatta, és amikor a vendég hölgy jól megjátszott felháborodással beszélni kezdett a fejedelem megérkezé-séről és Solmshausen grófnő gyermekei iránt tanúsított kitüntető szí-vélyességéről, összeszorította az ajkát, és a szeme ellenségesen meg-villant.

Hohensteinné részletes beszámolójának a végén a nagyhercegné kérdezett még egyet s mást, majd jóindulatáról biztosítva, kegyesen elbocsátotta a testvérpárt. Miután egyedül maradt, büszkén kihúzta magát. Hideg szeme villámlott, éles arcvonásait ellentmondást nem tűrő akarat keményítette meg.

Fogta magát, és egyenesen a nagyherceg lakosztályába sietett. Férje szokás szerint nagyon udvariasan fogadta. Beate minden beve-zetés nélkül, élesen rákérdezett:

– Igaz, hogy tegnap este Lehnsdorfban voltál? A fejedelem már számított erre a kérdésre.

– Jól értesültél, Beate. Lehnsdorfban voltam. – Noha tudtad, hogy Solmshausen grófnő gyermekei is hivatalo-

sak oda? A férfi nyugodtan állta a tekintetét. – Sőt, éppen azért, mert tudtam, hogy ott találkozni fogok velük. A nagyhercegné szeme fenyegetően villogott. – Hallatlan sértést követtél el ellenem ezzel a lépéssel, Ferdinand. A férfi megőrizte a nyugalmát. – Te szereted ezt az egész ügyet hamis fényben feltüntetni.

Lehnsdorfi jelenlétemmel csupán azt akartam hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem akarom eltagadni a gyermekeimet a nyilvánosság elől. Azonkívül ideje volt már, hogy a leányaimat végre bevezessék a társaságba. Rastenberg hercegné volt olyan kedves, és felajánlotta ezt.

– Nos, Rastenbergné ezzel csak azt bizonyította be, hogy nélkülöz minden tapintatot. A mi köreinkből erre egyetlen hölgy sem lett vol-na hajlandó.

– Tévedsz, Beate. Rastenberg hercegnében több a nemes érzés, mint környezetünk nem egy előkelő születésű hölgyében. Nagyon kérlek, hogy a jelenlétemben ne ócsárold a hercegnét!

Felesége ajkán gúnyos mosoly jelent meg. – Túlságosan is jól tudom, milyen szabadosan gondolkozol bizo-

nyos kérdésekben. Nagy meggondolatlanság volt tőled, minden egyébtől eltekintve, hogy megint emlékeztetted a társaságot erre a szerencsétlen házasságra!

A herceg kihúzta magát, vonásai megkeményedtek. Fenyegető ki-fejezéssel meredt hitvesére, és a hangja élesen csengett, amikor meg-szólalt:

– Óvakodj attól, Beate, hogy megsértsd a nekem kedves és szent emléket, mert az én türelmem sem határtalan! Házasságom Regina Solmshausennel jelentette nekem az életem boldogságát.

A nagyhercegné arca megrándult. – És eszerint mit jelentek neked én? – Te a hitvesem vagy, akit államérdekből kellett elvennem, ennek

az országnak az első asszonya, és Ernst Ferdinand a trónom örököse.

A nyilvánosság előtt több fény és megbecsülés övezi, mint a többi gyermekemet. De a szívemhez nem áll közelebb náluk.

– Sőt, kevesebb hely jut neki a szívedben, mint Solmshausen grófnő gyerekeinek! – fortyant fel az asszony.

– És ki tehet erről, Beate? – kérdezte a férje keserűen. – Ki idege-níti el tőlem Ernst Ferdinandot? Ki ébresztette fel ifjú szívében a gyanakvást és rosszhiszeműséget az édesapja és a testvérei iránt, akiket szeretnie kellene?

A nagyhercegné büszkén emelte fel a fejét. – Nekem semmi okom arra, hogy Solmshausen grófnő gyermekeit

szeressem. – Kérlek, Beate! Ne feledd, hogy egymás mellett kell végigjár-

nunk életünk útját. Ne akarjuk ezt feleslegesen megnehezíteni egy-másnak!

Az asszony keményen felkacagott. – Te mondod azt, hogy ne akarjuk megnehezíteni! És te vagy az,

aki a magad részéről mindig megnehezíted az életünket. Éppen teg-nap tetted meg ismét azzal, hogy Lenhsdorfban megjelentél. És ameddig Solmshausen grófnő gyermekei a közeledben élnek, soha-sem lesz béke köztünk.

A nagyherceg arca eltökéltséget tükrözött. – Márpedig a jövőben is a közelemben maradnak – felelte. – Vég-

re bele kéne nyugodnod. Beate gúnyosan nézett az urára. – Akkor pedig csak azzal a bizonyossággal vigasztalódhatom,

hogy népünk rokonszenve az én pártomon van. A nagyherceg ajka körül fanyar mosoly jelent meg. Jobban tudta,

mint Beate, mily kevés rokonszenvet sikerült az asszonyának kivívni, és hogy fölényes, hideg magatartása nem ébresztett iránta szeretetet a népében.

– Ha téged ez a tudat vigasztal, nem akarlak megfosztani tőle. Ha van még egyéb óhajod, kérlek, rendelkezz velem!

Beate dacosan hátravetette a fejét. – Nincs, végeztem! Szertartásosan meghajolt, és elhagyta férje szobáját.

A nagyherceg magára maradva, fájdalmas sóhajjal rogyott le az íróasztalához. Arca hamuszürke volt, homlokát kiverte a hideg verí-ték.

Így talált rá valamivel később a komornyikja, Jean. Ijedten kér-dezte:

– Megengedi, felség, hogy az orvosát hívassam? Felségnek megint szívrohama van!

A nagyherceg mohón itta meg a pohár vizet, amelyet komornyikja átnyújtott neki. Aztán megrázta a fejét.

– Nem, Jean. Minek ide orvos? Egyikünk sem a legifjabb legény már. Ezek az öregkor kísérőjelenségei, erre nincs gyógyír. És most küldje be a szárnysegédemet a kihallgatásra várók névsorával!

A következő napok egyikén Lothar az ebédnél közölte a húgaival, hogy le akar szerelni hamarosan, és Solmshausen kastélyában átveszi a birtok ügyeinek intézését.

– Beszéltél erről már a papával? – kérdezte Lori a bátyját. – Igen, Lori, amikor szerdán idekinn volt. – És beleegyezik az elhatározásodba? – Sőt, egyenesen az ő kívánsága. – Nem érzed majd nagyon egyedül magad Solmshausenban? –

kérdezte Sylvia. Lothar elmosolyodott. – Nem hinném, mert ugyanakkor szerel le Hans is. Az édesapja

azt akarja, hogy legyen a segítségére Hennersberg igazgatásában, dolgozza be magát, és ha majd megházasodik, vegye át a birtokot.

Sylvia szeme elkerekedett, s mintha forró rémület öntötte volna el a szívét.

– Miért, vőlegény már Hennersberg úr? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Nem, még nem. Úgy tudom, nem is sürgős neki. – Akkor magára hagyjátok Herbert herceget a seregben? – kérdez-

te Lori. Lothar megvonta a vállát.

– Nem hiszem, hogy sokáig szolgálna. Herbert esetében amúgy is régen elhatározott tény, hogy átveszi Rastenberget. A szülei nem akarnak Lehnsdorfról elköltözni.

Lori arcát enyhe pír öntötte el, mialatt bátyját hallgatta. Amióta Herbert olyan komolyan beszélt vele a télikertben, gyökeres átalaku-láson ment át. A nyomasztó érzések, amelyek korábban ifjú lelkére telepedtek, mintha egy csapásra elszálltak volna, és titkos remény-ségnek adták át helyüket. Herbert szülei boldogan áldanák meg fri-gyüket, és milyen boldog lenne az édesapja, ha biztosítva látná az ő jövőjét!

Hans von Hennersberg előre értesítette szüleit az érkezéséről, így amikor a kis állomáson leszállt a vonatról, az állomásépület mögött meglátta a jól ismert hennersbergi lovasszánt. Mellette magas, karcsú leány várakozott. Greta volt az, a húga.

– Hozott Isten, édes bátyám! – kiáltotta felé meleg, szépen csengő hangján.

Hans a karjába zárta, és jobbról-balról megcsókolta. – Adj Isten, húgocskám! De remek, hogy kijöttél elém! Mi újság

otthon, minden rendben? Greta mosolyogva bólintott. – Istennek hála! De édesapával és édesanyával azért mégis meg-

gyűlt a bajom, annyira türelmetlenkedtek már, amiért ezúttal ilyen soká várattál bennünket.

– Nem tehettem mást, Greta, és őszintén szólva örülök, hogy elfo-gadtam Rastenberg herceg meghívását. Szép napokat éltem meg Lehnsdorfban.

Greta belekarolt a bátyjába, és a szánhoz vezette. Közben szép, tiszta szemével ránézett.

– Ez igazán lelkesülten hangzott. Hans megszorította a húga karját. – Igaz, ami igaz, a hazai levegő sem rossz ám! – mondta nevetve,

és besegítette testvérét a szánba. Átvette tőle a gyeplőt, és maga haj-tott.

Megkerülve az állomásépületet, elhaladtak néhány gyalogos pa-rasztember mellett, akik a közeli város piacáról tartottak hazafelé,

majd a hídon átkelve a folyó túlpartján folytatták útjukat. Aztán hegynek fel, a behavazott erdőn siklott a szánjuk.

Hans ragyogó képpel nézett körül. – Jaj, Greta, be szép a világ! – Gondoltam én! – vágta rá a húga huncut mosollyal. – Ugyan, mit? – Hogy szerelmes vagy. Már lehnsdorfi leveleidből is kiolvastam

a sorok közül. Talán van egy húga Rastenberg barátodnak? A hadnagy nevetett. – Nem, Greta, csak egy szép mostohamamája, aki nagyon hasonlít

hozzád. – Ez roppant hízelgő rám nézve. De most azután gyónd meg, ki

rabolta el a szívedet! Hans egy ideig maga elé nézett csak, és hallgatott. Aztán a rá oly

jellemző nyíltsággal mégis kibökte: – Nos, a leány tizennyolc éves, és olyan kedves, oly szende, mint

a viruló tavasz, ő Ferdinand nagyherceg legkisebb lánya. Greta megrémült. – Istenem, Hans, egy nagyhercegnőre merted a szemed emelni? Bátyja megrázta a fejét. – Nem, nem, a fejedelem első házasságából, Solmshausen grófnő-

től való ez a leányka. – Vagy úgy, a barátod, Solmshausen gróf húga? – Igen, a kisebbik, Sylvia. – Szeretném megismerni. Sokat kell majd mesélned róla, Hans. – Örömmel, húgocskám! Azt hiszem, sokkal szívesebben fogok

neked mesélni róla, mint amilyen szívesen te meghallgatsz. – Tapasztaltad valaha is, hogy a veled kapcsolatos dolgok ne ér-

dekeltek volna? – Nem, Greta, te igazán mindig mindenben együtt érzel velem. Lassan haladt velük a szán a behavazott kocsiúton, hegynek fölfe-

lé, míg elérkeztek a csúcsra. Onnan még tíz percig haladtak az erdős hegyháton előre, amikor a hatalmas fenyők között felbukkantak Hennersberg tornyai. Hamarosan szemük elé tárult a pompás épület.

A széles lépcsősor két oldalán fedett kocsifeljáró vezetett a kapu-ig. Amikor a szán megállt, a kapu azon nyomban kitárult, és a küszö-

bön megjelent az öreg báró és a hitvese. Hans örömkiáltással ugrott le a szánról, hogy köszöntse szeretett szüleit.

Hamarosan a nappali szoba kandallója előtt ültek, amely barátsá-gos meleget árasztott, és meghitten beszélgettek. Hansnak száz kér-désre kellett válaszolnia. Végül is Hennersberg báró rátért fia küszö-bönálló leszerelésére. Elgondolkodva simította végig a szakállát, és megkérdezte:

– Remélhetőleg nem fog nehezedre esni, hogy levesd az unifor-mist?

– Nem, apa, tökéletesen egyetértek a tervvel, hogy húsvétkor, ahogy kívántad, leszereljek. Egyébként Solmshausen gróf szándéka is az, hogy ugyanekkor mond búcsút a katonaságnak. Maga akarja átvenni a birtoka irányítását, és Solmshausenban kíván letelepedni. Mindketten előre örülünk már, hogy ugyanazt a tevékenységet foly-tatjuk majd.

– Ennek szívből örülök. Már attól tartottam, nem szívesen bújsz ki a mundérból. De most mesélj a lehnsdorfi látogatásodról! Édesanya és Greta égnek a kíváncsiságtól, hogy megtudják, tetszett-e ott ne-ked?

– Igen, fiam, mesélj! Nagyon érdekel bennünket – biztatta az any-ja.

Így hát Hans belefogott az élménybeszámolóba. – A legszívélyesebb fogadtatásban részesültem. Csodálatos napo-

kat töltöttem ott. Sokat voltunk együtt Solmshausen gróffal és a test-véreivel is, akik ott élnek a közelben, a Gesztenyés kastélyban.

Hans arról is beszámolt, hogy Lothar mindjárt újév után Solmshausenba megy, hogy körülnézzen a birtokán.

– Természetesen akkor majd hozzánk is ellátogat – tette hozzá be-fejezésül.

– Örülök neki, nagyon szeretném már megismerni – mondta a báróné.

– És te, édesapa, hogyan fogadod majd Solmshausen grófot? – kérdezte némi nyugtalansággal Hans.

Az öreg báró kérdőn nézett a fia szemébe. – Édes fiam, egy féltékeny asszony gyűlölete és kicsinyessége kell

ahhoz, hogy valaki e gyermekek iránt ellenséges érzületet tápláljon.

Csak nem tételezed fel józan ítéletű édesapádról, hogy ugyanolyan szűkkeblű? Nagyon örülök, hogy megismerhetem a barátodat. Az én házam mindenkoron nyitva áll előtte.

Hans fellélegzett. – Kedves apám, tudtam én ezt, de tőled akartam hallani. Mégis

tovább faggatlak. Feltéve, hogy Solmshausen gróf kérőként jönne hozzád, és a leányod kezét kérné meg, megtagadnád-e tőle?

Az öregúr meglepődve hallgatta a fiát. Arcán mosoly futott át, és pillantása ekkor találkozott a feleségéével.

– Miért tenném ezt? Ha máskülönben a fiatalok között minden rendben lenne, szívesen adnám rájuk az áldásomat. És éppoly szíve-sen fogadnánk menyünknek a gróf egyik húgát, ha a szíved nála hagytad volna.

Hans felpattant. Már-már megölelte az apját, de azután csak szót-lanul az ablakhoz lépett.

Édesanyja szerető gyengédséggel nézett utána, majd az urára pil-lantott. Az meleg kézszorítással fejezte ki egyetértését, és mosolyog-va bólintott.

IX.

A karácsony elmúlt, beköszöntött az újév. Hans értesítést kapott Lothartól, hogy január másodikán érkezik, vonattal csak addig az állomásig utazhatott, mint Hans, de a birtokára jóval hosszabb út vezetett még onnan. Hans idejében kiért a vasútállomásra a barátja elé. Látta, hogy ott várakozik már a solmshauseni szán, mellette az ismerős kocsis. A vonat éppen akkor futott be.

Lothar megörült, amikor a peronon megpillantotta a barátját. – Kedves tőled, hogy kijöttél elém – mondta, és megölelték egy-

mást. – Az új haza mindjárt meghitt arcát mutatja. Nagyon örülök, hogy itt vagy.

– Én is örülök a viszontlátásnak, Lothar. Ha nincs ellenedre, elkí-sérlek egy darabon. Beszállok hozzád a szánba.

Hans utasította a kocsisát, hogy az üres szánnal Kis-Hennersbergbe hajtson. Gretát kellett elhozni, aki valami üzleti ügy-ben volt ott.

A solmshauseni szán könnyedén siklott a két jó baráttal. – Először is, kedves Hansom, egy csomó üdvözletet kell tolmá-

csolnom neked – kezdte Lothar, majd ezeken túljutván, rövid töpren-gés után így szólt: – Nem is sejted, milyen közkedvelt lettél Lehnsdorfban és minálunk, a Gesztenyésben is. Különösen a mi kis Sylviánk zárt a szívébe. De Lori és persze Rastenbergék is megsze-rettek.

Mindketten a gondolataikba merülve hallgattak egy ideig. Kis-Hennersberghez közeledve befordultak a fasorba, amely

egyenesen az udvarházhoz vezetett. – Nyáron édesapám néhány napra Solmshausenbe készül – mond-

ta Lothar. – És a húgaid? Ők nem jönnek át vendégségbe hozzád? – kérdezte

érdeklődéssel Hans. – Természetesen meglátogatnak! Valószínűleg ugyanakkor, ami-

kor apa. Rastenbergék is megígérték, hogy eljönnek. Vidám napok-nak nézünk elébe!

A kúria elé érve Hans jelt adott a kocsisnak, hogy álljon meg. – Várj egy pillanatot, Lothar, köszöntened kell a húgomat. Pár perc múlva karon fogva vezette a kocsihoz Hans a húgát, és

bemutatta a barátjának. Greta elpirult, amikor találkozott a tekinte-tük, és szívélyes mosollyal nyújtott kezet a csinos fiatalembernek.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem a bátyám barátját – mond-ta.

Lothar grófra még mélyebb benyomást tett az első találkozás. Le-nyűgözve nézett a mélykék szempárba, amelyet oly meglepően isme-rősnek talált.

Némán hajolt a kis kacsó fölé, és az ajkához emelte. – Nagyságos kisasszony, jó előjelnek tekintem, hogy kegyed, mint

egy jó tündér, köszönt engem új hazám küszöbén! Greta megérezte, hogy Lothar meleg szavai nem csupán udvarias-

sági közhelyek, és barátságosan mosolygott rá.

– Remélhetőleg hamarosan módot ad rá, hogy nálunk, odahaza üdvözölhessük. A szüleim nagyon fognak örülni.

A gróf hálásan meghajolt, anélkül hogy a szemét levette volna a leány arcáról. Beszélgettek egy darabig, aztán Hans megkérdezte a húgát, nem készül-e még haza.

– De igen, Hans. Várj egy pillanatot! Visszament a házba, hogy gyorsan elintézzen még valamit. A két

barát addig a szán mellett álldogált. Lothar elragadtatva nézett a le-ány után.

– Ez valóságos csoda, Hans! – bökte ki elfúló hangon. – Arra gondolsz, hogy mennyire hasonlít Rastenberg hercegnére?

– kérdezte Hans izgatottan. Lothar bólintott. – Akkor hát nemcsak én képzelődtem? – Nem, nem. Egészen meghökkentő számomra ez a nagy hasonla-

tosság. Te nem ismerted a hercegnét fiatal korában, mert akkor még inkább feltűnne neked is. Ugyanazok az arcvonások, szemek, ugyan-olyan a haja, a hangja, és éppen olyan a nevetése is. Igazán rejtélyes!

Mire Greta visszatért hozzájuk, megérkezett az üres hennersbergi szán is. A két testvér elbúcsúzott Lothartól, aki megígérte, hogy a közeli napokban átlátogat hozzájuk.

A két fogat ellenkező irányban indult útnak. Lothar szokatlanul elgondolkodva ült a szánjában. Mintha egy álombeli tájon járna, úgy ölelték körül a fehérbe öltözött világ folytonosan változó képei. Lelki szemei előtt egyre ott lebegett a bájos leányarc. Greta mélykék szeme tekintett rá, és az arcán boldog mosoly játszott.

Február első napjaiban küldönc érkezett a fejedelmi székvárosból a Gesztenyés kastélyba. Jean főkomornyik unokaöccseként mutatko-zott be, és átadta a nagybátyja levelét, aki azt bizalmas küldemény-ként bízta rá.

Lori a húga jelenlétében izgatottan olvasta fel a levelet. Jean ezt írta benne:

„Nagyságos Grófkisasszony, szíveskedjék megbocsátani, hogy so-raimmal háborgatom. Ez a fenséges asszony parancsa ellenére törté-nik, aki megtiltotta, hogy üzenetet küldjek a Gesztenyésbe.

Őfelsége, az én legkegyelmesebb gazdám már nyolc napja súlyos beteg. Szüntelenül a gyermekeit kívánná látni.

Nem hagyhatom el őfelségét, hogy hírt vigyek, és a személyzet egyetlen tagja sem szegné meg a hercegnő őfensége parancsát. Sze-rencsés véletlen vezette ma unokaöcsémet a kastélyba, akiben meg-bízhatom, és így ő lesz ezen levél átadója. A nagyhercegné őfensége kiadta a parancsot, hogy a palotába érkező személyeket különösen szigorúan ellenőrizzék. Talán kegyed, nagyságos Grófkisasszony, mégis megtalálja valahogy a módját, hogy bebocsáttassék. Éjjel-nappal őrködni fogok, hogy szükség esetén kéznél legyek. Alázatos tiszteletem:

Jean”

A két testvér kétségbeesetten nézett egymásra. – Azonnal Lehnsdorfba hajtatok – kiáltott fel Lori. – Botho bácsi-

nak kell elkísérnie a székvárosba. Neki kell megpróbálnia, hogy be-lépési engedélyt szerezzen a palotába. Muszáj bejutnom a papához, még ha erőszakkal kell is kikényszerítenem!

– Vigyél magaddal, Lori! – kérlelte a húga. – Nem, Sylvia, ezt a vakmerő tettet magam hajtom végre! Ketten

nagyobb feltűnést keltenénk. Te adj fel Lotharnak egy táviratot! Ha az éjszakai vonattal utazik, holnap reggel odaér a székvárosba.

Lehnsdorfba érve Lori értesült róla, hogy Botho herceget délben sürgöny szólította Rastenbergbe. Maria hercegné sem tartózkodott odahaza.

Herbert herceg azonban már jött is elébe. Látta, hogy kocsi érke-zik a Gesztenyésből, és hogy a grófkisasszony száll ki belőle, és sej-tette, hogy rendkívüli esemény hozta ide.

Lori segélykérőn nyújtotta felé a kezét. – Herbert, jaj, Herbert! A fiatalember rémülten nézett sápadt arcába. – Mi történt, Lori? A leány hevesen előrántotta a főkomornyik levelét. – Olvassa, ebből mindent megtud!

Herbert átfutotta a sorokat. – Most már értem. Meg akarta kérni a papát, hogy kísérje a szék-

városba, ugye? Az ő segítségével szeretne bejutni az édesapjához. Lori elszoruló torokkal, némán bólintott. Herbert herceg elgondolkodva meredt maga elé, majd így szólt: – Lori, megengedi, hogy a segítségére legyek? Amit édesapám te-

hetne kegyedért, azt én is megtehetem. Lori bizalommal tekintett rá. – Hálásan köszönöm. Negyedóra múlva Lori már úton volt Herbert herceggel a székvá-

ros felé. A fiatalember gondoskodása oldotta benne a görcsös fe-szültséget, és utat nyitott a könnyeknek. Herbert azon igyekezetében, hogy megnyugtassa a zokogó leányt, gyengéden és résztvevőn átölel-te. Lori erre a vállára hajtotta a fejét.

Csak akkor egyenesedett fel nagyot sóhajtva ismét, amikor a feje-delmi székváros fényei felragyogtak.

Az autó néhány perc múlva a nagyhercegi palota előtt állt meg. Az ifjú Rastenberg hercegnek sikerült sűrűn lefátyolozott kísérő-

jével együtt bejutni a kapun. Ekkor leadta a névjegyét zárt borítékban a fejedelem szárnysegédje, von Reutling úr számára, akivel jól ismer-ték egymást. A névjegy hátoldalára ráírta, hogy „fontos és roppant sürgős ügyben” szeretne néhány percre beszélni a szárnysegéddel.

Egy inas a vastag szőnyeggel borított lépcsőhöz vezette a vendé-geket, majd egy hosszú folyosón mentek végig. Miközben Herbert azon törte a fejét, mivel igazolhatja a nagyherceg szárnysegédje előtt a társaságában lévő hölgy személyét, Jean jött szembe velük a folyo-són.

Gyorsan megtanácskozták, hogy a komornyik egyelőre a nagyher-ceg termeivel szomszédos lakrészébe viszi a grófkisasszonyt, amíg az ifjú herceg a szárnysegéddel beszél.

– A felség ma délelőtt ismét eszméleténél van – suttogta Jean. – Már felkészítettem a felséges urat a találkozásra. Pillanatnyilag a nagyhercegné és a trónörökös van nála az orvosok társaságában.

Miközben Lori kontesz egy oldalsó szobában várakozott, amelyet a komornyik nyitott ki a számára, Herbert herceget a szárnysegédhez

vezették, aki nagyon szívélyesen fogadta. Az ifjú Rastenberg röviden elmagyarázta jövetele célját.

A szárnysegéd zavarba esett. – Kegyelmes uram, meg kell bocsátania, ha nem adhatok olyan

nyíltan felvilágosítást, mint ahogy szeretnék. A nagyhercegnő őfensége utasítására a fejedelem hogylétéről eddig semminek nem volt szabad kiszivárognia, nehogy nyugtalanságot keltsünk. Annyit talán közölhetek, hogy őfelsége óhajára a háziorvosa bevonta Bernd professzort is a kezelésbe, és az ő utasítására ezentúl nyilvánosságra hozzák az uralkodó állapotáról szóló jelentéseket. Bizonyára a mai esti lapban már pontos beszámoló olvasható.

Herbert megértette, hogy Reutling úr nem beszélhetett ennél nyíl-tabban, ezért köszönetet mondott a felvilágosításért, és elbúcsúzott. Az ajtó előtt már várta Jean, aki egy oldalfolyosón át a saját szobájá-ba vezette.

A két orvos éppen befejezte az újabb vizsgálatot. Most őfensége, a nagyhercegné foglalt helyet a férje ágyánál. Mellette ott állt a trón-örökös, Ernst Ferdinand. Kifejezéstelen tekintete részvétlenül nyu-godott beteg apján.

Az orvosok a szomszéd szobába mentek át, hogy megvitassák a véleményüket. Bernd professzor látható felindulással járkált fel-alá egy ideig. Egyszer csak megállt a háziorvos előtt, és komolyan, szin-te fenyegetően nézett le a tömzsi kis emberre.

– Ismétlem, kolléga úr, hallatlan mulasztásnak tartom, hogy nem orvosolták azonnal a bajt! Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tenniük. Most már késő műtétet végezni rajta. Magas rangú bete-günknek nem sok időt adok. Ezt közöltem őfenségével, a nagyher-cegnével is.

Jean ebben a pillanatban lépett a szobába, hogy elfoglalja helyét a betegágy mellett.

Bernd professzor magához intette. – Mióta áll a felség szolgálatában? – kérdezte tőle barátságosan. – Harmincöt éve, professzor úr. – Akkor nyíltan beszélhetek magával. Ha úgy véli, hogy a felség-

nek még van valami fontos elintéznivalója, akkor talán gondoskodni tud róla, hogy ez hamarosan megtörténjen.

Jean nem bírt megszólalni. Csak bólintott, és halkan átment a be-tegszobába.

Amikor belépett, a nagyhercegné felállt. – Foglalja el ismét a helyét, Jean! Hála Istennek, úgy látszik, őfel-

sége jobban van. Beate a fia kíséretében kivonult. Amikor a fejedelem magára ma-

radt hűséges komornyikjával, az első kérdése az volt, hogy küldött-e értesítést a Gesztenyésbe.

– Csak ma tudtam, felség. – Miért csak ma? A gyermekeim már biztosan aggódnak értem. Jean beszámolt Beate nagyhercegné parancsáról, amely megtiltot-

ta, hogy az uralkodó betegségéről híreket hozzanak nyilvánosságra. A beteg fájdalmasan mosolygott. Tudta jól, ki ellen irányult ez a

tilalom. De amikor meghallotta, hogy Lori lánya mégis a palotában tartózkodik, és hogy milyen talpraesetten sikerült neki az ifjú Rastenberg segítségével bejutnia, sápadt arcán örömteli fény deren-gett fel.

– Az én bátor Lorikám! – mondta. – Hozza be a lányomat, Jean! És kérem Herbert herceget, várjon, amíg hívatom.

Néhány pillanat múlva Lori már az édesapjánál volt. – Papa! Drága apám! – szakadt ki belőle sírva a kiáltás, és csó-

kokkal borította apja kezét. A nagyherceg gyengéd szeretettel nézett a leányára. – Szeretett gyermekem, hála Istennek, hogy itt vagy! A leány átölelte apját, és aggódva függesztette rá a tekintetét. Egy

darabig csak a szemük beszélt helyettük, végül aztán a fejedelem halkan így szólt:

– Mennyire hasonlítasz édesanyádra, kislányom! Olyan szép és olyan jó vagy, mint amilyen ő volt. Hogy van Sylvia?

– Aggódik érted és félt, édesapám. Szeretett volna eljönni velem, de nem mertem magammal hozni.

– Megpróbáltak távol tartani benneteket az apátok betegágyától. Se nektek, se nekem nem akarják azt a kis örömet sem meghagyni, hogy lássuk egymást. Nálam maradsz, Lori, és azt akarom, hogy a húgod és a bátyád is eljöjjön. Ebben az órában már nem ismerek kí-méletet senki iránt. Tudom, hogy hamarosan itt a vég. Senki és sem-

mi nem fogja megakadályozni, hogy utolsó óráimban szeretett gyer-mekeim összegyűljenek körülöttem.

– Papa! – kiáltotta Lori rémülten. – Igen, gyermekem, légy az én bátor leányom, nézz farkasszemet

az elkerülhetetlennel!

Beate nagyhercegné hitvese betegágya mellől visszatért saját lak-osztályába. Egy idő múlva behívatta udvarhölgyét, Kautzky bárónőt. A dáma roppant izgatott képpel bókolt úrnője előtt.

– Nos, kedves Kautzky, leolvasom az arcáról, hogy valami külö-nös jelentenivalója van, igaz?

– Fenség engedelmével bátorkodom jelenteni, hogy őfelsége szo-bájában egy fiatal hölgy tartózkodik, aki a jelek szerint nem más, mint... Lori Solmshausen grófkisasszony.

Beate elsápadt. – Ezt azonnal ki kell vizsgálnom! – kiáltotta, és már indult is. Termek során vonult át sietős léptekkel, a nyomában Kautzky bá-

rónővel. Lori kontesz a hercegi lakosztály külső szalonjában ült Herbert

herceggel egy asztalnál. Könnyektől elfúló hangon számolt be éppen arról, milyen állapotban találta az édesapját, és mit beszélt vele, ami-kor az ajtó kivágódott, és Kautzky bárónő kíséretében megjelent a nagyhercegné.

Fölényes, bántó kifejezéssel az arcán mustrálta Lorit és a herceget, akik azonnal felálltak, és meghajoltak a fenséges asszony előtt.

– Ez tényleg Solmshausen kontesz – súgta az udvarhölgy úrnőjé-nek.

Herbert herceg önkéntelenül közelebb lépett Lori-hoz. – Megmagyarázná, uram, hogy kerül ebbe a szobába? – kérdezte a

nagyhercegné, elnézve Lori mellett, mintha ott sem lenne. Herbert nem vesztette el lélekjelenlétét. – Őfelsége parancsára – felelte nyugodtan és határozottan. – És ki adta át önnek ezt a parancsot? A fiatal hercegnek arcizma sem rándult. Nem akarta elárulni

Jeant, ezért kurtán így válaszolt: – Egy szolga, felség.

A nagyhercegné felháborodva mérte végig a fiatalembert. – Mindenesetre ellenőriztetni fogom, hogy joga volt-e behatolni

ide. – Ahogy óhajtja fenséged. A nagyhercegné gyűlölködő pillantást vetett Lorira, majd rámu-

tatva, éles, rideg hangon így szólt: – Az azonban semmi esetre sem lehet őfelsége kívánsága, hogy

itt, a szalonjában ön egy ismeretlen hölggyel randevúzzon. Követe-lem, hogy távolítsa el a környezetemből azonnal ezt a személyt!

Lori, támaszt keresve kapaszkodott egy szék háttámlájába. De Herbert herceg máris megragadta a kezét. Homloka elvörösödött, szeme haragosan villámlott.

– Fenséged kegyeskedjék visszavonni sértő megjegyzését – mond-ta éles hangon. – Lori Solmshausen grófkisasszony, őfelsége legke-gyelmesebb hercegünk leánya a menyasszonyom, és nem engedem meg senkinek, még fenségednek sem, hogy megsértse a jegyesemet.

A nagyhercegné még jobban elsápadt. – Solmshausen grófkisasszonynak az ön jegyeseként sincs joga

hozzá, hogy a tilalmam ellenére a palotában tartózkodjék. Felkérem, hogy távolítsa el innen a hölgyet.

Herbert herceg most sem jött ki a sodrából. – Sajnálom, hogy nem teljesíthetem fenséged óhaját. Őfelsége pa-

rancsa tart mindkettőnket ebben a szobában. – Ez esetben személyesen őfelségéhez fordulok, hogy haladékta-

lanul adjon utasítást az önök eltávolítására. Itt várjon rám, bárónő! E szavakkal a nagyhercegné, egész testében remegve, sarkon for-

dult, és a betegszobába sietett. Lori, közel az ájuláshoz, egy karosszékbe hanyatlott. Herbert ag-

gódó gondoskodással hajolt fölé. – Bocsássa meg az önkényességemet – suttogta gyöngéden –, de

csak mint a menyasszonyomat tudtam megvédeni. Lori fájdalmas tekintettel nézett rá. – Ó, Herbert! – rebegte, és görcsösen megszorította a férfi kezét.

Kétségbeesetten kapaszkodott belé, hogy el ne merüljön a tengernyi fájdalomban és a szégyenben.

X.

A nagyherceg még egyszer komolyan és nyíltan beszélt Bernd professzorral. Jean várakozva állt az ajtóban, míg ura hálás szavakkal mondott köszönetet.

Ebben a pillanatban rontott be a nagyhercegné. Megtorpant, ami-kor a professzort megpillantotta, de aztán ügyet sem vetve rá, egye-nesen a beteg ágyához lépett.

– Felszólítalak, hogy azonnal adj parancsot Solmshausen kontesz eltávolítására a palotából! – mondta éles hangon.

A félje nyugodtan nézett rá. – Sajnálom, hogy nem tudok az óhajodnak eleget tenni, Beate. A

lányom itt marad. Ugyanígy megkövetelem, hogy Sylvia leányom és Lothar fiam akadálytalanul beléphessen a lakosztályomba.

Beate villámló szemekkel meredt az urára. – Ezzel ismét hallatlan sértésnek és megaláztatásnak teszel ki. Til-

takozom ez ellen mind a magam, mind a trónörökös nevében, és még egyszer a leghatározottabban követelem a kontesz eltávolítását.

– Én pedig megparancsolom neked, Beate, hogy adj fel minden kísérletet arra vonatkozóan, hogy a gyermekeimet távol tartsd tőlem – felelte roppant határozottan a fejedelem.

A nagyhercegné összepréselte az ajkát. Egy darabig gondolkodott, aztán elfojtott izgalommal így szólt:

– Akkor már csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a fiam, a trónörökös addig nem lép atyja betegágyához, amíg Solmshausen grófnő gyermekei itt lesznek.

A fejedelem vádlón nézett felesége arcába. – Valóban azt akarod, hogy a fiunk ne kaphassa meg az utolsó

atyai áldást? Remélem, Beate, meggondolod még magad. Minden-esetre Ernst Ferdinandot ugyanúgy az ágyamhoz hívatom, ha eljön az ideje, mint a többi gyermekemet. Nincs több mondanivalóm, Beate. – E szavakkal kimerülten hanyatlott vissza a párnáira.

A nagyhercegné kiviharzott a hálóteremből. Bernd professzor pe-dig aggodalmasan hajolt a beteg fölé.

– Felséged nagyon felizgatta magát. – Kedves professzor uram, ön az imént olyan jelenetnek volt a ta-

núja, amelyet nem idegen szemnek és fülnek szántunk. Tudom, hogy

nem is kell kérnem a diszkrécióját. A feleségem nagyon feldúlt volt, talán nem is ok nélkül. De most már nem akarom tovább feltartani. Jean, kísérje ki a professzor urat, és aztán engedje be a leányomat!

A nagyhercegné gőgösen felszegett fejjel vonult el Lori és Herbert mellett, ügyet sem vetve rájuk. Alighogy Kautzky bárónővel távo-zott, Jean lépett a szalonba, hogy Lori grófkisasszonyt az édesapjá-hoz vezesse. Herbert hercegnek még várnia kellett. Az a pár perc, amíg Jean újra megjelent, hogy őt is a betegszobába kísérje, örökké-valóságnak tűnt a számára.

Amikor belépett, Lori az apja mellett ült. A nagyherceg fogta a kezét. A másikat mosolyogva nyújtotta ki Herbert felé.

– Kedves Herbertem, Lori az imént egy csodálatos hírt közölt ve-lem.

Herbert ránézett Lorira, majd a fejedelem keze fölé hajolt. – Megengedi-e felséged, hogy Lorit a menyasszonyomnak tekint-

sem? Ezt a jogot kissé elsietve már megelőlegeztem magamnak az imént a nagyhercegné őfenségével szemben.

– Igen, igen, kedves fiam, Lori beszámolt arról, hogy a védelmére keltél. Fogadd érte köszönetemet! Íme, gyermekem kezét a kezedbe teszem. Boldog vagyok, hogy szeretett leányomat melletted bizton-ságban tudhatom. És te meg Lothar megóvjátok majd kicsi Sylviá-mat is, ha én már nem tehetem.

– Sylviát mindig is úgy szerettem, mint kedves kishúgomat. Most az lesz majd, ténylegesen is.

– Köszönöm, kedves fiam! De még más megbízásaim is vannak a számodra. Üljetek kocsiba von Reutling úrral, a szárnysegédemmel, és menjetek a Gesztenyésbe! Hozzátok ide Sylviát! Megadom Reutling úrnak a szükséges utasításokat és felhatalmazásokat, hogy akadálytalanul hagyhassátok el a palotát és térhessetek vissza. És holnap reggel menjetek ki a szárnysegéd úrral kocsival a pályaudvar-ra Lotharért, és hozzátok őt is ide!

Negyedóra múlva Herbert és Reutling a lehnsdorfi kocsiban szá-guldottak a Gesztenyés felé, hogy elhozzák Sylviát.

Éjszaka a nagyherceg aludt néhány órát, miután Sylvia már meg-érkezett a palotába. Reggel azután Lothart is üdvözölte, és hosszabb ideig beszélgetett a gyerekeivel.

A délelőtt folyamán megjelent Bernd professzor is, hogy a beteg után nézzen. A nagyhercegné meg a trónörökös nem mutatkoztak többet a betegszoba környékén. Estefelé Ferdinand nagyherceg álla-pota válságosra fordult.

Nyolc óra körül történt, hogy egy fuldoklási roham után kinyitotta a szemét, és kérdőn nézett a professzorra.

A sokat tapasztalt orvos megértette a pillantását, és komoly fejbó-lintással viszonozta.

Ekkor a nagyherceg még egyszer, utoljára összeszedte minden erejét. Odaintette a szárnysegédjét.

– Az egyik gyermekem hiányzik mellőlem. Még nem tudtam atyai áldásomat adni Ernst Ferdinandra. Kérem, tolmácsolja a fenséges asszonynak a kérésemet, hogy vezesse hozzám a trónörököst. Je-gyezze meg egyszersmind, hogy jelenlétük alatt Solmshausen gróf és a húgai visszavonulnak betegágyam mellől.

Az adjutáns sietett a parancsot végrehajtani. A nagyhercegné ezúttal nem akadékoskodott. Tanácsosabbnak tar-

totta, hogy a helyzetet ne élezze ki a végsőkig. Amikor fiával a haldokló ágyához lépett, a nagyherceg kérlelő te-

kintettel nézett a hitvesére. – Próbálj megbocsátani nekem, Beate! Sajnos, kölcsönösen nem

tudtuk egymást boldoggá tenni. Emlékezz rám harag nélkül, és ta-nítsd meg a fiamnak, hogy tartsa meg az édesapját jó emlékezetében! Add a kezed még egyszer, Beate!

Jobbjába jéghideg női kéz simult. A haldokló ajkához vonta. Ezután a nagyherceg fia szőke fejére helyezte a kezét. – Kedves fiam, kísérjen Isten áldása minden utadon! A jövőben

sok ember sorsa függ tőled. Kívánom neked, hogy a helyzeted soha nem követeljen tőled olyan súlyos áldozatot, mint amilyet apádnak kellett meghoznia.

A trónörökös megcsókolta apja kezét. Nem esett több szó, és anya és fia hamarosan visszavonult.

Félóra múlva a nagyherceg szerettei körében visszaadta lelkét a Teremtőnek.

XI.

A telet elűzte a tavasz, és most aztán Gretának is alaposan meg-szaporodtak a teendői. Egyik nap, amikor a szántóföldeken tett hosz-szú lovaglásból fáradtan és éhesen hazatért, az apja szeretettel meg-paskolta az orcáját, és így szólt hozzá:

– Várj csak, Greta, ez az utolsó tavasz, amikor ennyi a dolgod. Ha már Hans köztünk lesz, azt akarom, hogy többet pihenj.

Greta nevetve rázta meg a fejét, és leült a reggelizőasztalhoz. – Apuska, én nem is szeretném, hogy másként legyen, hiszen

olyan szép dolog tudni, mi végre vagyunk a világon. – Nos, azt akkor is tudni fogod, ha több pihenést engedélyezel

magadnak. Éppúgy pótolhatatlan leszel, mert anyádnak még nagyobb szüksége van rád itt, a háztartásban, mint nekem a gazdaságban.

Hennesberg asszony becéző gyengédséggel simogatta meg leánya kezét.

Amikor Greta a reggeli után azonnal ment újra a dolgára, Hennesbergné felsóhajtott, és úgy nézett utána, mint akit valami nagy gond nyomaszt.

– Ó, Karl, bárcsak tudna már mindent! Annyira aggódom, ha arra gondolok, hogy hamarosan itt lesz a magunk által kiszabott határidő – mondta halkan.

Hennersberg úr végigsimította magas homlokát. – Nekem is roppant nehéz erre gondolnom. De talán máris túl so-

káig vártunk. Mennél tovább halogatjuk, annál nehezebb lesz szá-munkra. Nem, nincs értelme halogatni. A huszonegyedik születés-napján tudjon meg mindent!

Felesége halkan felsóhajtott. – Hogyan fogadja vajon Greta? Bármilyen erős és határozott jel-

lem, van benne valami különös érzékenység. Víg kedélyű, mégis mindent olyan komolyan a lelkére vesz. Néha már-már azt hiszem, hogy nem lett volna szabad valódi származását eddig sem eltitkolni előle.

A szorgos munkában gyorsan teltek-múltak a napok. Húsvét lett, és Hans hazaérkezett – immár végérvényesen. A díszes tiszti unifor-mist levetette, és helyette a gazdaember egyszerű zekéjét öltötte fel.

Néhány nap múlva hazatért Lothar Solmshausen gróf is. Az első napokban annyira lefoglalták a hivatalos teendők, hogy

nem tudott átlátogatni Hennersbergbe. De harmadnap végre sort kerí-tett rá, és félúton összetalálkozott a lóháton közeledő Hansszal. Üd-vözlésül meglengette a sapkáját. Hans odanyargalt hozzá.

– Hát megjöttél, Lothar? Mikor érkeztél? – Már hétfőn. Halaszthatatlan üzleti ügyek tartottak eddig

Solmshausenban. Ma meglepetésszerűen akartam átmenni hozzátok. – Ez aztán remekül sikerült! Hozott Isten minálunk! Visszafordu-

lok veled. A kocsi mellett lovagolva Hans élénken érdeklődött a

lehnsdorfiak és a gesztenyésbeliek hogylétéről. Lothar beszámolt róla, hogy a hercegi család a két húgával együtt

júliusban hosszabb időre ellátogat Solmshausenba. A kastélyhoz érve Hans leugrott a lováról, és rábízta az egyik lo-

vászra. Azután bevezette barátját a lakályos nappaliba. – Most pedig, Lothar, helyezd magad kényelembe! Máris hívatom

Gretát, hogy gondoskodjék valami harapnivalóról és egy kis papra-morgóról. Hiszen csak meg kell ünnepelnünk közös gazdálkodói pályafutásunk kezdetét!

Csöngetett az inasnak. – Mondja meg a nagyságos kisasszonynak, hogy kéretem a nappa-

liba. De el ne árulja neki, hogy Solmshausen gróf itt van! Az inas távozott, ő pedig Hanshoz fordulva, nevetve így folytatta: – Most pedig légy szíves, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy

elrejtőzöl, kedves Lothar, hogy Greta ne lásson meg rögtön. Légy egyszer néma tanúja annak, hogy szeszélyeskedik velem!

A szoba legtávolabbi sarkába, egy függöny mögötti ablakmélye-déshez vezette a barátját, azután ő maga egy székbe huppant a kan-dallónál.

Greta nem váratott sokáig magára. Egyszerű, angolos szabású ru-ha volt rajta, amikor belépett, amely nyúlánk termetét még jobban

kiemelte. Aranyszőke haján a nap ellen széles karimájú szalmakala-pot viselt. Ezt a szobába érve letette.

Csodálkozva lépett a fivéréhez. – De Hans, mi jut eszedbe? Mit keresel itt? Azt hittem, rég kinn

vagy a mezőn, a munkában! – Greta, tudod, nem volt kedvem kilovagolni a határba. Greta haragosan csóválta a fejét. – Ez hihetetlen! És azért hívatsz ide, engem is feltartva a munká-

ban, hogy ezt kinyilatkoztasd nekem? Mit képzelsz te tulajdonkép-pen? Komolyan haragszom! Mit szól majd apa, ha hazajön?

Hans nem bírta tovább visszafojtani a nevetést. – De Greta, ne lovald bele magad nagyon! Tudod, hogy

Hennersbergben a vendégszeretet mindig is előbbre való volt minden egyéb kötelességnél.

Greta nem tudott bátyja jókedvének ellenállni, ő is vele nevetett. – De te most már nem vendégségben vagy itthon. Veled szemben

nem kötelező a vendégszeretet parancsát teljesíteni. És most menj szépen vissza a munkádhoz, és ne tarts fel még engem is!

– Ki beszél itt rólam? Hát nem látod, Greta, hogy vendégünk van? Tessék, fordulj csak meg! Most aztán Solmshausen gróf tanúja lehe-tett annak, hogy zsarnokoskodsz felettem!

Ekkor Lothar előlépett a rejtekhelyéről. Greta összerezzent. Először elsápadt, majd lángolni kezdett az ar-

ca. A fiatal gróf ragyogó szeme láttán a zavara csak nőttön-nőtt. – Nagyságos kisasszony, bocsánatát kérem a magam és Hans ne-

vében. Éppen a határba tartott, amikor velem találkozott. Én tántorí-tottam el a kötelességétől. Mivel nagyra becsült szüleik nincsenek itthon, vissza kellett volna fordulnom, ha ő meg nem könyörült volna rajtam – mondta meghajolva.

Greta gyorsan összeszedte magát. Mosolyogva nyújtotta a kezét a váratlan vendégnek.

– Isten hozta, kedves gróf! Hans bátyám nagy kópé. Szándékosan forgatta úgy a szót, hogy összeszidjam, mert sajnálatot akart ébresz-teni maga iránt.

Mielőtt még Lothar bármit felelhetett volna, Hans átölelte és ne-vetve arcon csókolta a húgát.

– Rendben van, Greta, mindketten nagylelkűen elfeledjük dühös kirohanásodat, ha egy üveg jó bort és valami finom harapnivalót tá-laltatsz nekünk.

Greta beleegyezően bólintott. – Szívesen. Csöngetett, és a belépő inasnak halkan utasítást adott. Lotharon vidám, boldog hangulat lett úrrá. Az édesapja halála óta

először, sőt talán először életében töltötte el a lelkét ez a napsugaras, minden árnyéktól mentes jókedv.

Égő vágy fogta el, hogy ezt az önfeledt jókedvet megtartsa a lel-kében. És rájött, hogy ez csak úgy lehetséges, ha Greta az élete része lesz.

A következő időben Lothar gróf gyakorta átlátogatott Hennersbergbe. Rendszerint estefelé állított be, munka után, és kel-lemesen elbeszélgettek. Lothar rendkívül élénk és jókedvű volt, úgy-hogy Hans egészen meglepődve nézett rá.

– Úgy tűnsz nekem, Lothar, mintha más ember lennél, amióta a tiszti mundért levetetted. Soha azelőtt nem láttalak ilyen vidámnak.

Lothar Gretára nézett. A leány megértette a tekintetéből sugárzó üzenetet, és gyöngéd pillantással viszonozta azt.

Greta születésnapja vasárnapra esett. Most is, mint minden évben, ajándékokkal gazdagon megrakott asztal várta. Fel sem tűnt neki a várakozás boldog izgalmában, milyen komolyak és ünnepélyesek a szülei.

Amikor behatóbban megvizsgálta az ajándékokat, egy kis kazetta került a kezébe. Kinyitotta, és egy vékony, igénytelen aranyláncocs-kát talált benne, régimódi, fekete zománc medállal.

Mosolyogva pillantott az anyjára. – Ez bizonyára kora ifjúságodból származó ékszer, anya. Van va-

lami különös jelentősége? – kérdezte. Hennersbergné szeretettel ölelte át Gretát, és izgalomtól remegő

hangon így szólt: – Igen, különös jelentősége van. Reggeli után én és a papa fontos

bejelentést teszünk majd.

Greta kissé meghökkenve nézett a szüleire, és a bátyja is kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Ez olyan ünnepélyesen hangzik, anya. Egyáltalán... ma olyan különös hangulat van itt minálunk, mintha valami nem mindennapi esemény lenne készülőben.

Az asszony belekarolt az urába, mintha támaszra lenne szüksége. Hennersberg úr a másik kezével gyengéden megsimogatta Greta fe-jét, átölelte a vállát, és az étkezőszobába vezette a hölgyeket.

Mindannyian helyet foglaltak a virágokkal díszített asztalnál. De olyan egészséges farkasétvágya ma senkinek sem volt, még Hansnak sem. Várakozásteli izgalom ült az arcokon. Greta felszabadultan lé-legzett fel, amikor végre felálltak.

Hennersberg úr átvezette leányát a dolgozószobájába. Amennyire vissza tudott emlékezni Greta, a fontos eseményeket mindig itt be-szélték meg, gyakran kettesben, hiszen ő volt az apja jobbkeze.

Most Hansba karolva anyjuk is követte őket a dolgozószobába. Gretát az egyik magas támlájú székbe ültették. Hans ugyancsak oda-tolt egy széket az édesanyjuknak. Ő meg az apa a hölgyekkel szem-ben foglaltak helyet.

A családfő nagy levegőt vett, és belekezdett a mondókájába: – Hogy anya meg én ilyen soká elhallgattuk azt, amit most közöl-

ni akarunk veletek, az csakis azért történt, hogy ifjúságotoktól min-den sötét árnyékot távol tartsunk. A mai napig mindkettőtöket abban a hitben neveltünk fel, hogy édestestvérek vagytok. De ez nem így van, mert te, kedves Greta, nevelt gyermekünk vagy, akit az ég aján-dékaként fogadtunk magunkhoz, és úgy gondoztunk, szerettünk, mint a sajátunkat. És azt akarjuk, hogy ez így legyen a jövőben is.

Az öreg báró, amikor észrevette, hogy Greta elfehéredik, és a szeme tágra mered a rémülettől, elhallgatott.

– De hisz ez lehetetlen! – kiáltotta Hans a húgához lépve, és át-ölelte a vállát.

Az apa széttárta a karját. – Megértem, hogy lehetetlennek tartjátok, mégis így van – erősí-

tette meg újra, azzal belefogott a történetbe, amely arról szólt, ho-gyan küldte nekik az ég ajándékba Gretát.

Hennersberg úr és a felesége éppen hazafelé tartott Kanadából egy angol gőzösön. A báróné fiatalabb testvére oda ment férjhez, nála voltak látogatóban. Jó kétnapi útra voltak már a parttól, amikor az óceán hullámai hajóroncsokat sodortak feléjük, amelyek nyilvánva-lóan egy amerikai gőzhajótól származtak. A kapitány azonnal lebo-csájtatta a mentőcsónakokat, hogy a katasztrófa színhelyét átkutas-sák. Két csónak eredménytelenül tért vissza, de a harmadik két megmentett hajótöröttet hozott: egy férfit találtak kisgyermekkel a karján, egy hajógerendába kapaszkodva. Amikor a megmentett férfit a fedélzetre hozták, már eszméletlen volt. Alaposabb vizsgálattal megállapították, hogy súlyos fejsérülést szenvedett. A gyermek a hajóorvos fáradozásának köszönhetően hamarosan magához tért. Estefelé a férfi rövid időre visszanyerte az eszméletét, úgyhogy saját személyéről és az elsüllyedt hajóról még felvilágosítással tudott szolgálni. Német mérnök volt, Raimundnak hívták, és családjával útban volt Floridából Kanadába. A gőzös a ködben összeütközött egy jégheggyel, és a hajótörött úgy tudta, hogy minden utas a tengerbe veszett, ő maga a gyermekével megmenekült a hajóbordába kapasz-kodva, amellyel, maga sem tudta, mióta már, a hullámokon hányó-dott, amikor a mentőcsónak kihalászta.

– Anya meg én – fejezte be Hennersberg báró a beszámolóját – voltunk egyedül németek a hajón, és így természetes volt, hogy gondjainkba vettük a honfitársunkat. A haldokló oltalmunkba aján-lotta a gyermeket, és mi megfogadtuk, hogy a sajátunkként fogjuk felnevelni. Ez a gyermek te voltál, Greta! És mivel anya mindig is szeretett volna egy kislányt, azért úgy fogadtunk, mint az ég ajándé-kát. Szegény apád még azon az éjjelen meghalt, és a testét tengerész-szokás szerint a hullámsírba engedték, amelyben édesanyád is nyu-godott.

Greta a döbbenettől valósággal megbénulva ült ott, és szenvedte el azt a lelki vihart, amit ez a közlés kiváltott belőle. Egyszerre úgy érezte, mindent elveszített, ami eddig kedves és drága volt neki. Szí-vét megnevezhetetlen félelem szorította össze.

Az anya intett a férjének és fiának, hogy távozzanak, hogy Gretával kettesben maradhasson. Amikor a két férfi mögött bezárult az ajtó, átölelte a leányt, és megnyugtató, vigasztaló szavakat sutto-

gott neki. Olyan szavakat, amelyeket a szívből jövő szeretet talál csak, és a másik ember szívéhez szól.

És Greta halkan így szólt: – Anya, hadd maradjak ugyanúgy a te gyermeked, mint ahogy

idáig az voltam! Hiszen ezt az egészet fel sem tudom fogni ilyen gyorsan, hogy nincs rátok jogom, mert nem vagytok a szüleim... Ezen majd csak lassan fogom tudni túltenni magam, előbb meg kell nyugodnom újra. Hagyjál most egy órára magamra, kérlek! Ezt a küzdelmet magamban kell megvívnom.

Az asszony szeretettel simogatta meg Greta haját. – Menj hát, kedves gyermekem, szedd össze magad, és mindenek-

előtt gondolj arra, hogy minden úgy marad, éppen úgy, mint eddig volt.

Greta bezárkózott a szobájába, és akkor úrrá lett rajta a fájdalom. Egy székbe rogyott, és sokáig mozdulatlanul meredt maga elé. Még egyszer végiggondolta az imént hallottakat. Milyen különös volt mindez! Úgy hangzott, mintha idegen emberek története lenne, mint-ha nem is őróla szólna...

És akkor hirtelen rémült kérdés villant elméjébe: mit szólna ehhez Solmshausen gróf?

Megrázkódott, és kezét a szívére szorította. Ennek is vége, hogy az ő oldalán boldogságot remélhessen! Solmshausen grófja, a nagy-herceg fia – meg Greta Raimund, a szegény árva lány, akit idegenek könyörülete nevelt fel? Nem, ez nem illett össze. Ebből az álomból most felébredt.

Egyet tehet csak: erős lesz, hogy azok az emberek, akik szeretik, és akiknek annyi jót köszönhet, ne sejtsék, mi megy benne végbe, mi mindent kellett a szíve mélyére temetnie ezen az órán.

X.

Solmshausen gróf megjelent ebédre, és nagy csokrot hozott Gretának a legpompásabb égőpiros rózsákból. Jókívánságait kurtán-furcsán tudta csak szavakba önteni, mert nem bírt a mély felindulás-tól meg-megremegő hangján úrrá lenni. De Greta keze olyan szokat-

lanul hidegen és élettelenül pihent az ő kezében, hogy rémülten me-redt a leányra.

Eközben feltűnt neki a vékony aranylánc és a kis medál a leány nyakán. Ahogy egyszerű fehér ruhájában, ezzel a szerény ékszerrel maga előtt látta, legszívesebben a keblére ölelte volna. De volt Gretában most valami idegenszerű, ami aggasztotta a szerelmes ifjút. Úgy érezte, mintha a leány szülei, sőt a bátyja is megváltoztak volna. Később az asztalnál ülve sem akart a megszokott kedélyes hangulat kialakulni.

Amikor ebéd után az idős házaspár szokás szerint visszavonult egy órára lepihenni, Lothar kérésére Greta odavezette őt a születés-napi ajándékok asztalához. A fiatalember kötelességtudóan megcso-dálta az ajándékokat, de a gondolatai máshol jártak. Szüntelenül Gre-ta zárkózott arcát vizsgálta.

Tekintete újra a nyakláncra esett. – Különös ékszert vett fel, nagyságos kisasszony, amelyet még

nem láttam kegyeden – jegyezte meg. Greta odanyúlt a medálhoz, és a keze remegett. – Csak ma kaptam... vagyis, az enyém volt már korábban is, de

anya mostanáig eltette a számomra – felelte halkan. És aztán hirtelen remegő hangon elnézést kért az uraktól, kimerültnek érzi magát, mondta, vissza kell vonulnia.

Lothar zavartan fordult a barátjához: – Úgy látszik, a húgod ma nem érzi jól magát, sápadt és csendes. Hans karon fogta Lothart. – Hagyd el, Lothar, ne foglalkozz vele! Gretának ma volt egy

nagy izgalma, tulajdonképpen mindannyiunknak. Ez kissé megvisel-te, és még nem jött helyre lelkileg.

Kisétált barátjával a parkba, és másról kezdett el beszélni. A nap anélkül múlt el, hogy a megszokott kedélyes hangnem és

vidámság visszatért volna. Amikor a gróf este elköszönt, az volt az érzése, hogy itt ma valami komoly dolgot elhallgattak előle.

Mi történhetett? Mi volt az, ami tegnapról mára Gretát ilyen fur-csán megváltoztatta, és amitől Hans és a szülei is ilyen különösen elfogódottnak tűntek? Újra meg újra feltette magának ezt a kérdést a

következő napokban, mígnem villámcsapásként jött a felismerés, amelyről úgy érezte, mindent megmagyaráz.

Greta nyilván elárult valamit kölcsönös vonzalmukról a szüleinek. És erre az apja haladéktalanul a tudtára adta, hogy nem adja a leányát a nagyherceg első házasságából való sarjának, nem adja egy énekes-nő fiának. Bizonyossággá vált a számára: élete régi átka nehezedett rá megint, és most már élete boldogságát is tönkretette.

Lothar szüntelenül azon töprengett, mit kellene tennie. Ellenállás nélkül tűrje, hogy megfosztják a boldogságától? Elkeseredett hangu-lat lett rajta úrrá, amilyen néha régebben is előfordult vele, és a hennersbergi látogatások kifejezetten kínosak lettek számára. Már-már ott tartott, hogy nem bírja ezt az állapotot tovább elviselni. Be-szélnie kellett a lánnyal, hogy tőle magától tudja meg, mi állt kettő-jük közé. De hogyan történjen meg ez a tisztázás? Greta minden esetben félve tért ki az elől, hogy kettesben maradjon vele, amikor látogatóban járt náluk. Bárcsak összetalálkoznának egyszer az erdő-ben! Tanúk nélkül kell vele beszélnie.

Ettől kezdve lóháton járta Hennersberg környékét, szüntelenül ott bolyongott, azt remélve, hogy találkoznak. Egy napon végre teljesült a vágya.

Éppen komor, mélabús hangulatban lovagolt ki a hennersbergi er-dőből, hogy egy keskeny úton a Saale folyó partját kövesse, amikor hirtelen a közvetlen közelben meglátott egy békésen legelésző sárga lovat. Azonnal megismerte Greta hátaslovát, és várakozásteljesen kihúzta magát a nyeregben. Ha a kanca itt van, akkor a gazdája sem lehet messze. Ott ült egy kidőlt fatörzsön, két karjával átkulcsolva a térdét, és ábrándozva nézett át a folyó túlsó partjára.

Lothar odaléptetett hozzá, és leugrott a lováról, váratlan felbukka-násával nem kis ijedtséget keltve a lányban.

– Bocsánat, nagyságos kisasszony, ha megijesztettem. Láttam, hogy itt legelészik a lova, és azért jöttem, hogy köszöntsem – mondta a tőle telhető legnagyobb nyugalommal.

Greta összeszedte magát, és barátságos mosolyt kényszerített ma-gára.

– Valóban megrémültem, gróf – felelte abban az udvariasan tar-tózkodó hangnemben, amelyet mostanában használt Lotharral szem-ben.

– A gondolataiba merült. Bocsássa meg, ha megzavartam! – Ó, nagyon jó, hogy így történt. Kinn voltam a határban, és mert

nagyon korán keltem, kis időre meg akartam pihenni itt. Bizonyára még több időt pazaroltam volna el, ha ön nem riaszt fel merengé-semből. Sietnem kell haza.

Elindult a lova felé, de Lothar az útját állta. – Greta kisasszony, hálás vagyok a véletlennek, amely végre az

utamba vezette. Be kell vallanom, hogy naponta reménykedtem ab-ban, hogy találkozunk. Sajnos, most már soha sincs szerencsém önöknél odahaza, ha csak néhány percre is, kettesben élvezni a társa-ságát, és muszáj valamit megkérdeznem kegyedtől négyszemközt. Nem bírom ezt az állapotot tovább elviselni!

A leány elsápadt, és rémült szemmel nézett reá. – Miféle kérdést akar feltenni nekem, gróf? – kérdezte színtelen

hangon. – Miért tér ki az utamból? Miért változott meg annyira velem

szemben a születésnapja óta? Greta zavarban volt, és szemét a földre szegezte. – Ez bizonyára tévedés, gróf... Én... nem is tudom... hogy más-

képp viselkednék, mint egyébkor. Én... Nem... nem térek ki ön elől... – hebegte.

Lothar fájdalmas szemrehányással nézett rá. – Greta, jaj, Greta, ha sejtené, mit tett velem! De hiszen tudnia

kell, mennyire, milyen kimondhatatlanul szeretem! Egész életem megváltozott, boldogabb, napfényesebb lett, amióta megismertem kegyedet, amióta reményem volt, hogy egyszer majd hozzám fog tartozni. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog! És akkor egyszer csak megváltozott. Hűvös és szinte elutasító lett irányomban. Greta, könyörgök, mondja meg az igazat! Tévedtem, amikor azt ol-vastam ki a szeméből, hogy kegyed is jó szívvel van irántam?

Remegve hallgatta Greta a szívének oly édes vallomást. A lová-nak támaszkodott, és egy pillanatra a kezébe temette az arcát. Aztán

felegyenesedett. Sápadt arcát ismét a gróf felé fordította. Halk, meg-indult hangon mondta:

– Jól látta, gróf. Mivel rákérdezett, nem akarok üres kifogások mögé bújni. Igen, szeretem, egész szívemmel, egész lelkemmel. Va-laha én is azt reméltem, hogy egy pár leszünk majd. De mindez meg-változott... a születésnapom óta. Jól érezte, hogy ezen a napon valami közénk állt. Ne kívánja tőlem, hogy ma erről beszéljek! Később, ha majd kissé megnyugszom, elmondom önnek, hogy történt, ami tör-tént. Most kérem, engedjen el! Erőm végére jutottam.

A férfi sötét fájdalommal nézett Greta meg-megránduló arcába. A leány szavai csak megerősítették feltevésében, hogy Greta apja meg-tagadná tőle leánya kezét.

Őrjítő fájdalom szorította össze a mellét. A nyeregbe segítette Gretát, és elkínzott pillantással tekintett fel rá, és amikor az ő szemé-ben is ugyanazt a szenvedésre ítélt, hűséges szerelmet látta meg, ar-cát kétségbeesetten a leány ruhájába temette.

Greta lehajolt hozzá, de nem tudott egyetlen vigasztaló szót sem kimondani.

Lothar családja egy héttel később érkezett meg. Hans tudta, me-lyik vonattal jönnek, és virággal ment ki az állomásra a hölgyek elé. Tulajdon várakozásteli izgalmában észre sem vette, hogy barátja a szokottnál is csendesebb.

Amikor a vonat befutott, olyan boldogan üdvözölték egymást, hogy még Lothart is sikerült nyomott hangulatából kizökkenteni. És akkor tűnt fel neki, hogy Hans tovább fogja Sylvia kezét, mint szoká-sos, miközben a szemük boldog önfeledtséggel kapcsolódik egymás-ba.

Mire vélje ezt? Hansnak tudnia kellett, hogy az apja éppúgy nem egyezne bele az ő házasságába Sylviával, mint ahogy Lothar és Greta kapcsolatát sem nézte jó szemmel.

Újabb kétségek rohanták meg, és még jobban összezavarodott. Másnap a hennersbergiek ebédre voltak hivatalosak

Solmshausenba, ahol Rastenbergék vendégeskedtek már néhány nap-ja. Amikor a bemutatkozás alkalmával Maria hercegné és Greta megállt egymással szemben, mindkettőjük szeme tágra nyílt a cso-

dálkozástól. A meglepetés egyforma kifejezése az arcukon még job-ban kiemelte hihetetlen hasonlóságukat.

A hercegné lelkén fájdalom lett úrrá. „Ha életben maradt volna a kislányom, nem hasonlíthatna rám jobban, mint ez a leány” – gon-dolta.

Ekkor Botho herceg lépett oda hozzájuk, meghajolt Greta előtt, és így szólt:

– Nagyságos kisasszony, eddig amellett kardoskodtam, hogy nincs még egy nő a világon, akiben mindazok az előnyök egyesülné-nek, amelyek az én feleségemet oly szeretetreméltóvá teszik. De a nagyságos kisasszony megcáfolja ezt az állításomat. Ha kegyedre nézek, azt hihetném, hogy a feleségem lépett elém megfiatalodott alakban.

Greta barátságos mosollyal viszonozta a kedvességet. Volt valami megható ebben a mosolyban, mely sok átélt fájdalomról árulkodott.

Botho herceg megdöbbenve húzódott vissza. Éppen ilyen arckife-jezéssel nézett rá annak idején Maria nővér, amikor azt felelte neki, hogy nem fogadhatja el a házassági ajánlatát.

– Azt hiszem, senki sem tudja e hasonlóság nagyságát annyira felmérni, mint én – mondta fejcsóválva.

– Igen, ez valóban csodálatos – mondta most Maria hercegné is. – Kegyed a leányom lehetne.

Lori és Sylvia a kölcsönös bemutatkozás után azonnal bevonta Gretát a társalgásba. Olyan kedvesen és szívélyesen közeledtek hoz-zá, hogy a leány ezt csak hasonló őszinte szívélyességgel viszonoz-hatta.

Botho herceg Hennersberg bárónét vezette asztalhoz, a báró a her-cegnét. Herbert asztalszomszédja Lori lett, míg Hans Sylvia előtt hajolt meg, aki boldogan fogadta el a karját.

Így történt, hogy Gretát Lothar vezette az asztalhoz. Fájdalmasan kérlelő pillantással nézett a leány szemébe, és ő készségesen tette a fiatalember karjára a kezét.

Helyet foglaltak körben az ünnepélyesen feldíszített asztalnál. Az élénk beszélgetés közben Lothar feltűnés nélkül szép szomszédnőjé-hez fordulhatott.

– Bárcsak tehetnék valamit, nagyságos kisasszony, hogy kiűzzem szívéből a bánatot! – mondta halkan.

Pillantásuk találkozott. – Ön sem vidámabb nálam, gróf – felelte Greta, és mosolyogni

próbált. – Érzi? – kérdezte a férfi halkan. – Látom.

Solmshausen és Hennersberg közötti megélénkült a forgalom. Szinte naponta egybegyűlt a kis társaság. Erről elsősorban Hans és Sylvia gondoskodott, akiknek a boldogságát semmi sem árnyékolta be.

Ez idáig ugyan Hans még nem vallotta meg a szerelmét, a két sze-rencsés természetű ember azonban nem kínozta magát súlyos gondo-latokkal. Zavartalan boldogságban élvezték a párkeresés és egymásra találás csodás idejét.

Végül Hans von Hennersberg báró azt mondta magában, hogy ideje kinyilatkoztatni a szándékát a család fejének, Lothar grófnak. A gondolatot tett követte, és egyik nap Hans átlovagolt Solmshausenba.

A vendégek a kastély mögötti teraszon tartózkodtak, Lothar a csarnokba jött barátja elé. Mint mindig, most is szívélyesen köszön-tötték egymást.

– Eredj ki a teraszra, Hans, ott mindenkit együtt találsz! Kérlek, engem ments ki előttük egy időre, mert még néhány dologban intéz-kednem kell, aztán majd én is utánad megyek – mondta Lothar.

– Örülök, hogy egyedül talállak. Szeretnék négyszemközt beszélni veled, mielőtt a többiekkel találkozom.

Lothar csodálkozva nézett hajdani katonacimborájára, de aztán belekarolt, és a dolgozószobájába vezette.

– Így ni, kedves barátom, itt zavartalanul beszélhetünk. Most mondd el, mi nyomja a szívedet!

Egymással szemben foglaltak helyet. Hans mély lélegzetet vett. Máskor mindig vidám arca most komoly volt.

– Rövid leszek, Lothar. Szeretem a húgodat, Sylviát. Megvizsgál-tam magam komolyan és őszintén, hogy ez a szerelem erős és meg-ingathatatlan-e, és úgy találtam, hogy az. Reményem van arra, hogy

Sylvia viszonozza a szerelmemet, noha még soha egyetlen szót sem váltottunk erről. Az ilyesmit megérzi az ember. Tehát az a szándé-kom, hogy megkérem a húgod kezét, és a legközelebbi alkalommal felteszem neki a kérdést, akar-e egész életre a társam lenni. Remé-lem, nincs ellenvetésed.

Lothar arca elfojtott izgalomról árulkodott, szeme nyugtalanul fürkészte barátját.

– Hans, az én beleegyezésemen ne múljon. De apád, Hans, a te édesapád! Vajon beleegyezik-e, hogy olyan leányt végy feleségül, akinek polgári származású anyja volt? Azt tanácsolom, hogy előbb biztosítsd az ő beleegyezését, mielőtt a húgom nyugalmát megzavar-nád.

Szavaiban fájdalmas keserűség csengett. Hans megfogta a barátja kezét. – Azt hiszed, hozzád fordultam volna ezzel a kérdéssel, ha nem

lennék a szüleimmel teljes egyetértésben? Édesapám beleegyezését már akkor megszereztem, amikor karácsonyra hazautaztam Lehnsdorfból.

Lothar arca egészen kipirult az izgalomtól. – Igaz ez, Hans, édesapádnak nincs ellenvetése? – Biztos, hogy nincs. Lothar nyugtalanul felpattant, és elkezdett fel-alá járkálni a dolgo-

zószobában. – Hans, olyan lelkiállapotban látsz, amely bizonyára érthetetlen

számodra. De mindent meg akarok magyarázni neked. Hirtelen megállt a barátja előtt, és a szemébe nézett. – Szeretem a húgodat, Gretát – mondta –, olyan mélyen és benső-

ségesen szeretem, ami egész életemet megváltoztatta. Boldog ember voltam, amikor azt hittem, hogy Greta viszonozza a szerelmemet. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Greta kitért elő-lem, hűvös lett és visszautasító. Egyidejűleg azt is észrevettem, hogy a szüleid szokatlanul elfogódottak lettek irányomban. Addig törtem rajta a fejem, míg arra a feltételezésre jutottam, hogy Greta bevallotta a szüleiteknek, hogy szeret, és ők nem egyeznek bele ebbe a kapcso-latba. Te meg most azt mondod: apád hozzájárult, hogy feleségül

vedd Sylviát! Hiszen akkor nem tilthatja meg Gretának sem, hogy az enyém legyen! Hans, meg tudod ezt a rejtélyt fejteni?

Hans ugyancsak felállt. Kezét Lothar karjára tette. – Mikor történt ez a dolog... úgy értem, mikor vetted észre Greta

lényében ezt a változást? – A születésnapján. Hans bólintott. – Akkor hát nekem kell tisztáznom veled a helyzetet, Lothar.

Greta hozzád hasonlóan azt hitte, hogy a származása jelent akadályt köztetek.

– A származása? Hogy értsem ezt? Hans maga mellé vonta Lothart. – Gyere, ülj le, és hallgass meg! Kénytelen vagyok valamit közöl-

ni veled, amit szívem szerint Gretára hagytam volna. Szegény, bo-londos leány! Most már értem, miért érintette ez az egész história olyan tragikusan! Bárcsak beavattalak volna téged rögtön ott, Greta születésnapján a történtekbe! Tehát, hogy először is megnyugtassa-lak: Greta születésnapján tudtuk meg a szüleimtől, hogy ő nem a vér szerinti testvérem.

Lothar csodálkozva nézett barátjára. – Nem a testvéred? – Nem, a szüleim csak saját gyermekükként nevelték fel. Ettől a

közléstől Greta elveszítette a lelki egyensúlyát. Most már azt is meg-értem, miért. Biztosan azt hitte, hogy Solmshausen gróf feleségül venne egy Hennersberg baroneszt, de Greta Raimundot nem. A büszkesége akadályozta meg abban, hogy ezt megmondja neked, és ilyen döntés elé állítson téged. Más magyarázatot nem találok rá.

Lothar úgy nézett a barátjára, mintha az legalábbis mennyei kinyi-latkoztatást közölt volna vele.

– Hans, ha igazat szóltál...! – Nem lehet másképpen, Lothar, hidd el nekem! Ha már itt tar-

tunk, elmesélem neked, hogyan került Greta a házunkba. Beszámolt a történtekről úgy, ahogy az apjától hallotta. Amikor

befejezte, Lothar felindultan így szólt: – Kedves barátom, muszáj azonnal átlovagolnom hozzátok és be-

szélni Gretával. Menj ki a többiekhez, és ments ki!

Hans bólintott. – Szerencsés utat! A gyümölcsösben találod Gretát! Lothar köszönetet mondott, és elviharzott, nem törődvén tovább a

barátjával. Az nevetve nézett utána. A szerelem a legokosabb emberekből is balgákat csinál, – gondol-

ta Hans. Még mielőtt kilépett volna a teraszra, Sylvia toppant elé. Azon

nyomban elpirult, hogy a férfit meglátta. – Jé, Hennersberg úr! Csak Lothar után akartam nézni, mert Lori

és Herbert már megint nem foglalkoznak a többi halandóval, Botho bácsi és Maria néni komoly tanácskozásba merültek, és nem akarják, hogy zavarjuk őket. Erre unalmamban Lothar keresésére indultam. Elvégre az ő kötelessége, hogy a vendégeit szórakoztassa – magya-rázta zavartan kacarászva.

Hans megfogta a kezét és megcsókolta. – Lothart váratlanul hívatták, épp az imént nyargalt el. Megenge-

di, hogy helyette én próbáljam meg elűzni az unalmát? A leány készségesen bólintott. – Igen, persze, nagyon is szívesen. Egyedül jött, vagy itt a húga

is? – Nem, egyedül jöttem. Gretára hagytam a tennivalókat, mert

mindenáron át akartam jönni Solmshausen-ba. – Igazán olyan fontos dolga van itt, hogy kénytelen miatta a mun-

káját hanyagolni? – Igen, nagyon is fontos – bólogatott a báró. – Szabad megkérdeznem, mi az? – Sylvia grófkisasszony unalmát elűzni. – Ó, már Hennersbergben tudta, hogy unatkozom? – nevetett a le-

ány. – Sejtettem. – És mit szól majd tisztelt atyjaura ahhoz, hogy az én kedvemért

elhanyagolja a kötelességét? – Teljességgel rendjén valónak fogja találni. Sylvia elkomolyodott. – Most tréfát űz belőlem! Kénytelen leszek hazaküldeni. A férfi szeretettel nézett reá.

– Nem, ezt nem fogja megtenni, Sylvia kontesz – mondta határo-zottan.

– És miért nem? – Mert valami nagyon fontosat kell kérdeznem kegyedtől. Tudnia

kell, hogy szeretem! Talán nem helyes, hogy nem tudom a vágyamat addig féken tartani, amíg le nem tette az édesapjáért viselt gyászt. De ha Solmshausenből hazautaznak, akkor talán hosszú ideig nem látom majd. És... és nekem bizonyosság kell, hogy hamarosan magammal vihetem Hennersbergbe. Megadja-e nekem ezt a bizonyosságot? Akar az én édes, kedves kis feleségem lenni, Sylvia?

A leány könnyes szemmel mosolygott. – Hans... édes Hansom...! – suttogta pirulva, szerelmesen. Az ifjú báró a karjaiba zárta. – Sylvia! Édes kicsi Sylviám! – mondta gyöngéd, becéző szavak-

kal. A szőke kontesz mindezt álomszépnek találta. Igazi szerelmi val-

lomás után megkérték a kezét, úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva! Felemelő és ünnepélyes volt a pillanat!

Amikor pedig Hans erősen a szívére szorította, és a pillantása for-ró szenvedéllyel lángolt fel, akkor a szerelmes kislányban is felébredt a nő. És amikor az ajkán érezte Hans csókját, boldog remegés futott át a testén.

XI.

Lothar nem kímélte a lovát. Úgy érezte, minden perc egy örökké-valóság, amely elválasztja Gretától. Végre felért a csúcsra, s onnan sebes vágtában tette meg a hátralévő utat a kastélyig.

Még oda sem ért a lovász, Lothar már leugrott a nyeregből, és a gyümölcsöskert felé sietett.

Greta nem vette észre a férfi érkezését, és megijedt, amikor egy-szer csak mellette termett. Elsápadva fordult felé.

– Ön itt, gróf? Hans átment önökhöz – mondta zavartan. A férfi meghajolt. – Tudom, nagyságos kisasszony, beszéltem vele.

Greta bizonytalanul nézett rá. – Csak nem érte valami baj? – Nem, dehogy! Ne aggódjék! De nekem sok a mondanivalóm

kegyednek! Greta összeszedte minden erejét, és nyugodt méltósággal biccen-

tett. – Akkor kérem, jöjjön be a házba! Lothar könyörögve nézett rá. – Szeretnék négyszemközt beszélni kegyeddel, kisasszony. A

házban talán a szüleivel találkozunk. Engedje meg, kérem, hogy elkí-sérjem a parkba. Ott most biztosan nem zavar bennünket senki.

Greta tétovázott. Észrevette, hogy Lothar alig bír uralkodni ma-gán. De esdeklő tekintete arra késztette, hogy engedjen kérésének. Szótlanul lépkedett mellette, míg a parkba nem értek. Lothar végre megállt a lány előtt, és megfogta a kezét.

– Greta! Hallgasson meg! – kérte remegő hangon. – Lóhalálában nyargaltam Solmshausenből, hogy feltegyek kegyednek egy kérdést, azt a kérdést, amelytől mindkettőnk boldogsága függ. Múltkor az erdőben azt mondta, hogy a születésnapján szakadék támadt közöt-tünk. És erre én azt hittem, hogy az apja választott el bennünket egymástól, mert Hennersberg báró nem engedi, hogy a lánya olyan emberrel kösse össze a sorsát, akinek az anyja polgári származású volt.

Greta összerezzent. – Jaj, dehogy, nem erről van szó! Hogy is hihette, nem ez a baj! – Nos rendben van, Greta, most hallottam éppen Hanstól, hogy ez

nem lehet az, ami kettőnket elválaszt. Hans azért jött ma át Solmshausenba, hogy feleségül kérje Sylvia húgomat. Tőle hallot-tam, hogy a báró úr minden további nélkül beleegyezett a frigybe. Az aggodalmamról tehát kiderült, hogy teljesen alaptalan volt. Szorult helyzetemben kitártam a lelkem Hansnak, és kértem, segítsen a rej-télyt megoldani, miért változott meg irányomban a kegyed viselkedé-se ennyire? Így tudtam meg, hogy önök nem édestestvérek. Hans szerint csakis ez a körülmény befolyásolhatta kegyedet. Jaj, Greta, minek ez a sok szószaporítás? Mondd meg, igaza volt Hansnak, hogy csak azért nem akartál a feleségem lenni, mert Greta Raimund vagy?

Alig hallhatóan jött a válasz: – A szegény Greta Raimund árva lány, aki nagylelkű embereknél

könyörületből talált menedékre. Képtelenség, hogy egy Solmshausen gróf hitvese legyen.

Lothar boldogan felkacagott. – Tehát ez volt az, igazán csak ez? És ezért kínoztál olyan ki-

mondhatatlanul mindkettőnket?! – Igen. Lehetetlen, egyszerűen lehetetlen... De Lothar ezt már nem hallgatta meg, hanem a karjába zárta, és

elárasztotta a csókjaival. Greta pedig megfeledkezett minden félel-méről, és önfeledten adta át magát kedvese ölelésének.

Amikor nagy sokára kibontakozott a férfi karjából, halkan így szólt:

– És most gyere, hogy a szüleim áldását kikérjük! Kéz a kézben sétáltak vissza a házba. A nappaliban találták

Hennersbergéket. Kézen fogva elébük álltak, és Lothar köntörfalazás nélkül előadta kérését.

A szülők örömmel, mélyen meghatott szívvel adták beleegyezé-süket. Hennersbergné könnyes szemmel vonta Gretát a szívére.

– Jóra fordult megint minden, gyermekem? Ismét boldognak és vidámnak látunk majd, mint azelőtt? – kérdezte gyengéden, és Greta válaszul bensőségesen megcsókolta.

Lothar azt kérte, hogy máris üljenek mindannyian kocsiba, és menjenek át Solmshausenba. Türelmetlenül várta, hogy Gretát a menyasszonyaként mutathassa be a hozzátartozóinak. A báró erre nevetve csak annyit mondott, hogy egy óránál hamarabb gondolni sem lehet az indulásra, elvégre a hölgyek biztosan előbb ünnepélye-sen ki akarnak öltözni.

– Akkor én itt jelenleg felesleges vagyok – mondta Lothar. – Az lesz a legjobb, ha átnyargalok Solmshausenba, ahol talán éppen azon törik a fejüket a vendégeim, mi lehetett az oka váratlan eltűnésem-nek.

– Jó, lovagolj előre, egy jó óra múlva utánad megyünk. – Teljesítenéd egy kérésemet, Greta? – kérdezte Lothar. A menyasszonya mosolygott. – Ezt még kérdezned kell? Mit szeretnél?

A boldog vőlegény mindkét kezét megcsókolta. – Vedd fel azt a fehér ruhát, amit a születésnapodon viseltél! És a

kis aranyláncot a fekete medállal, ami akkor volt rajtad először, azt tedd a nyakadra! Azon a napon nem bírtam betelni a nézéseddel. Így szeretnélek ma újra látni.

Greta szeme bensőségesen ragyogott rá. – Megteszem, Lothar, amire kérsz.

Milyen boldogan vert Lothar szíve, és milyen könnyű volt a lelke, amikor most hazafelé ment! Legszívesebben világgá kiáltotta volna a boldogságát.

Solmshausenba érve, tréfás szemrehányásokkal fogadták hosszú távollétéért. Csak Sylvia és Hans tekintett rá szótlan várakozással.

Lothar kicsattanóan jókedvű volt. – Ezerszer is bocsánat, de ennek meg kellett lenni! Azt hiszem,

elnyerem a feloldozást, ha elárulom, hogy Hennersbergben voltam, és hogy a birtok ura és nagyasszonya a leányukkal együtt egy órán belül itt lesznek.

Lothar elkapta Hans kezét, és szívélyesen megszorította. – Minden rendben? – Istennek hála! Sylvia figyelmét nem kerülte el, hogy a két barát összehajol, és

sugdos valamit. Kérdőn nézett Hansra, aki halkan, hogy a többiek meg ne hallják, így szólt:

– Ők ketten már egyenesben vannak. Most pedig félrevonom Botho bácsit, és elmesélem neki, mi történt kettőnk között.

A kis szöszi boldogan kacagott, Hans pedig úgy tett, ahogy meg-ígérte.

Ezalatt Lothar Maria hercegnéhez lépett, aki még a teázóasztalnál ült Herberttel és Lorival.

– Parancsolsz egy csésze teát, Lothar? Kénytelenek voltunk nélkü-led teázni.

Lothar a hercegné mellett foglalt helyet. – Ha töltesz nekem, Maria néni, akkor nagyon szívesen. Herbert felállt.

– Nem jössz ki még egy kicsit a parkba, Lori? – kérdezte a meny-asszonyát.

A leány mosolyogva fogadta el a karját, és elsétáltak. A hercegné átnyújtotta a teát Lotharnak. – Mivel Hennersbergben jártál, és boldognak látszol – mondta fel-

tételezem, hogy hamarosan újabb jegyespárral bővül a körünk. – Igen, Maria néni. És elmesélte anyai barátnőjének, hogyan oldódott meg az elmúlt

órákban minden ilyen boldogítóan. – Hans elmondta, hogy Greta a legutóbbi születésnapján tudta

meg, hogy nem Hennersberg báró édesgyermeke. Erre azt képzelte, hogy így már nem is venném feleségül! Ha Hans nem lép közbe, még sokáig gyötörtük volna egymást feleslegesen.

A hercegné érdeklődéssel hallgatta. – Nagyon is megértem a menyasszonyod kételyeit és félelmét! –

mondta részvéttel. – Hiszen hasonlót éltem át magam is, mielőtt Botho bácsi felesége lettem, hiszen én is polgári származású vagyok. Nem élnek már Greta szülei?

Lothar megrázta a fejét. – Nem, teljesen árva. A valódi neve Greta Raimund. – Greta Raimund... Greta Raimund... azt mondod? – kérdezte a

hercegné, és valósággal megdermedt. Lothar megdöbbenve nézte. – Mi van veled, Maria néni? A hercegné gyorsan összeszedte magát. – Semmi... semmi! Csak egy emlék a múltból... Nem tudom, hal-

lottál-e valaha arról, hogy az első házasságomból volt egy kislányom, akit a kegyetlen halál elragadott tőlem. Sohasem tudtam elfelejteni. Botho bácsival gyakran beszélgetünk a múltról, különösen mióta a te Gretád annyira emlékeztet elvesztett gyermekemre. És lásd, a kislá-nyomat Margarethának hívták, Margaretha Raimundnak. Megérted most már a megrendülésem? Itt él a közvetlen közelemben egy fiatal teremtés, aki úgy hasonlít rám, mintha a lányom lenne, és ráadásul kiderül, hogy még a nevük is azonos. Ez olyan, mint egy csoda, nem igaz? Mintha az ég elveszett gyermekemért akarna kárpótlást külde-ni.

Lothar együtt érzően csókolta meg az asszony kezét. – Remélem, Maria néni, hogy az én Gretám olyan kedves és drága

lesz a szívednek, mintha a tulajdon gyermeked lenne – mondta meg-hatottan.

A hercegné fájdalmasan mosolygott. – Igen, igen, ez bizonyosan így lesz. És elveszített leányom he-

lyett immár hármat kapok, és hozzá két fiúgyermeket! – mondta, hogy vidámabbra hangolja a társalgást.

Ekkor Botho lépett az asztalukhoz Hans társaságában. – Azt hiszem, Maria néni, még egy harmadik fiút is kapsz. Mind-

járt újabb jegyespár fog bemutatkozni – mondta Lothar mosolyogva. A hercegné kérdőn pillantott a férjére és az ifjú báróra, akinek a

háta mögül most Sylvia bújt elő. A herceg magához ölelte. – Nézd ezt a gyermeket, Maria! Sylvia kisasszony Hennersberg

báróné akar lenni. Sylvia a hercegné nyakába borult. – Hiszen olyan nagyon szeretem az én Hansomat, Maria néni! Maria becézve simogatta meg az arcát. – Réges-régen tudom, gyermekem, és cseppet sem lepődtem meg.

Adjon nektek a jó Isten hosszú és boldog életet egymás oldalán! Egy inas jelentette, hogy megérkeztek a hennersbergi uraságok. A

kölcsönös üdvözlés a boldog összeölelkezésekkel és szívélyes gratu-lációkkal elég hosszasan és harsányan zajlott, mígnem Botho herceg egy kis figyelmet kért. Felejthetetlen barátja, Ferdinand nagyherceg emlékét felidézve mondta el rögtönzött köszöntőjét és szívből jövő jókívánságait.

Azt ígérte, hogy a három pár eljegyzését a gyászév lejárta után hozzák hivatalosan nyilvánosságra, de szűk családi körben már aznap ünnepélyesen megülik a hármas kézfogót. Poharát az ifjú jegyesek boldogságára emelte.

Mindenki követte példáját, és ünnepélyesen összecsendültek a po-harak. Folytatódott a víg társalgás.

Ekkor Maria hercegné félrevonta Gretát. – Jöjjön, kedves Greta, Lotharnak most negyedórára át kell en-

gednie önt nekem – mondta mosolyogva. Greta szemében boldogság ragyogott.

Ekkor a hercegné tekintete a leány nyakában aranyláncon függő kis medálra esett. Tágra nyílt a szeme, és úgy meredt az egyszerű ékszerre, mint akit megbabonáztak. Remegő hangon kérdezte:

– Gyermekem, honnét vette ezt a medált? Greta lekapcsolta a láncot a nyakáról, és átnyújtotta a hercegné-

nek. – Ez az egyetlen emlékem, ami megmaradt a szüleimtől, akik ha-

jószerencsétlenségben vesztették életüket. Ebben a medaillonban az édesapám képe van.

A hercegné reszkető ujjakkal pattintotta fel az apró zárat... és a médaillon hirtelen kicsúszott a kezéből.

– Istenem... lehetséges volna? – rebegte, és belekapaszkodott Greta karjába.

Felcsukló zokogás rázta meg, és Greta szótlan megrendüléssel omlott a keblére, és fonta teste köré a karját.

Megoldódott a rejtély, a csoda valósággá lett, amikor a hercegné Hennersberg báró szájából meghallotta Greta élettörténetét. Ő volt Maria halottnak hitt leánya.

– Most már teljes a boldogságod, Maria? – kérdezte Botho herceg a meghatottságtól elcsukló hangon.

Hitvese a vállára hajtotta könnyes arcát. – Jaj, Botho... mintha csak álmodnám az egészet – rebegte szinte

öntudatlanul.

A következő évben, pünkösd előtt hármas menyegzőt ültek Lehnsdorf kastélyában. Ferdinand nagyherceg és Solmshausen gróf-nő három gyermeke együtt lépett párjával az oltár elé.

A kis lehnsdorfi templomba alig fért be a nagyszámú vendégse-reg. Az agg tisztelendő szép beszédét a Szentírásból gyakran idézett jövendöléssel zárta, mondván, hogy e fiatalok sorsában is beteljese-dett az ige: „Aki könnyek között vet, örömben arat az majd.”

VÉGE