Hedwig Courths-Mahler

Egy boldogtalan asszony

Matern építési titkostanácsos belépett felesége szobájába. Lendületes mozdulattal becsukta

maga mögött az ajtót,és kissé bizonytalan pillantással üdvözölte az asszonyt.

- Van egy félórád számomra, Malwine?

Malwine Matern méltóságteljes megjelenésű, negyvenes évei közepén járó hölgy volt. Arca

még mindig szépnek, bár kissé merevnek hatott. Férje hangját hallva felpillantott a könyvből,

melyet épp olvasott. Szürke szemében azonban nem ragyogott fel meleg fény, ahogy férjére

nézett.

- Valami fontos mondanivalód van, Rolf? - kérdezte nyugodtan.

- Úgy bizony.

- Akkor foglalj helyet! Bár el akartam menni bevásárolni, de természetesen későbbre

halasztom.

Rolf Matern odahúzott egy széket, és leült. Erőteljes felsőtestét előredöntve felesége felé

fordította okos, határozott metszésű arcát, és tőle merőben idegen sietséggel és

bizonytalansággal így szólt:

- Ilse Rottmann asszony ma reggel meghalt. Most jövök a halálos ágyától.

Malwíne Matern arca alig észrevehetően kipirult, más jelét azonban nem adta annak, hogy

ez a hír felizgatná.

- Roppant sajnálom - mondta hűvösen de bizonyára nem ez az a fontos dolog, amit meg

akarsz beszélni velem. Bár Ilse Rottmann a te különleges védenced volt, számomra azonban

teljességgel idegen. - Szavaiból szinte jeges elutasítás csengett ki.

- Elfelejted, Malwine, hogy Ilse Rottmann a korán elhunyt ifjúkori barátom özvegye volt,

akinek nem kevés köszönettel tartoztam - mondta Rolf Matern sűrű, szürke haját idegesen

végigsimítva.

- Nem, nem felejtem el. Te ezt mindig elismételted, valahányszor hangot adtam

megütközésemnek, amiért ezzel a Rottmann asszonnyal oly végtelenül sok jót cselekedtél.

Rolf Matern arca lángba borult, a pillantása tétován félresiklott.

- Elítélendő dolog, ha ez ember a saját feleslegéből támogatja a rászorulókat? - kérdezte

gyorsan.

- Természetesen nem. De máskülönben rám hagytad az efféle kötelességeket, és nem

személyesen foglalkoztál velük. Be kell vallanom, mindig feltűnő volt számomra, ahogyan

ezzel a Rottmann asszonnyal törődtél. Azt, hogy ilyen bőségesen elláttad anyagi eszközökkel, a

nagylelkűségednek tulajdonítottam volna, de hogy te, te, aki szinte teljesen félrevonultál a

családodtól, hogy kielégítsd csillapíthatatlan becsvágyadat, időt szakítottál arra, hogy szinte

mindennap személyesen meggyőződjél Rottmann asszony hogylétének kielégítő voltáról, ez

gondolkodóba ejtett.

A hangja most is nyugodt volt, de arcán vörös foltok égtek, heves belső izgalom jelei, és a

szemébe feszült kifejezés költözött.

Rolf Matern egy darabig némán nézte jellegzetes formájú, keskeny kezét. Végűl pillantását

lassan a feleségére emelve így szólt:

- Malwine, miféle gondolataid támadtak ezzel kapcsolatban?

Az asszony tágra nyílt szemmel nézett férjére, és nagy levegőt vett. Csupán egy percig

habozott, majd anélkül, hogy a szemét elfordította volna a férfiról, így válaszolt:

- Most, hogy Ilse Rottmann már nem él, megmondhatom anélkül, hogy kicsinyes

féltékenység gyanújába keverednék. Szentül azt hittem, hogy szereted őt.

- Malwine! - kiáltott fel a férfi rémülten, és elvörösödött. - Tehát ezt hitted?

- Igen - mondta a nő lassan és fájdalmasan. Ez érthető is, nem igaz? Fritz Rottmann halála

óta közelebb kerültél az özvegyéhez. Azelőtt jóformán alig ismertük. És egyáltalán, soha nem

vettem észre, hogy különösebben erős baráti szálak fűznének Rottmannhoz. Csak az irodában

találkoztatok. Együtt végeztétek a tanulmányaitokat, na igen, de azután úgy tűnt, hogy

mindketten a magatok útját járjátok. Aztán a halála előtti napon magához hívatott. Mint azt

később elmondtad, megkért, hogy viseld gondját a feleségének és a kislányának. Az akkori több

mint szegényes körülményeink közt nem sokat tudtunk tenni másokért. Mindazonáltal a

helyzetünk hamarosan megváltozott. De te is más lettél. Amióta személyes kapcsolatba léptél

Rottmann özvegyével, attól kezdve csupán nyughatatlan vendég voltál a házi tűzhelynél.

A férfi sóhajtva hátradőlt, és fájdalmasan pillantott feleségére.

- És te azt gondoltad, új szerelem költözött a szívembe?

- Nem kellett volna ezt gondolnom?

Rolf Matern arca eltorzult a kíntól.

- Malwine, miért nem beszéltél soha erről a gyanúdról?

- Talán kicsinyes féltékenységi jelenteket kellett volna rendeznem? Koldulnom kellett volna

a számomra elveszett szerelmedért? Elég jól ismertelek ahhoz, hogy tudjam, nem léha

könnyelműségből fordultál el tőlem. Egy olyan szívet, melyet szerelem tüze emészt egy másik

nő iránt, nem lehet visszanyerni.

Valamiféle egyszerű lelki nagyság csendült ki a szavaiból és olyasfajta büszkeség, mely ezer

fájdalom közt edződött. A férfi végigsimította a homlokát, mintha melege lenne.

- Malwine, teljességgel alaptalan volt a gyanúd. Ilse Rottmann soha, és erre szavamat adom,

soha nem jelentett számomra mást, mint a barátom özvegyét, mint egy védelemre szoruló

asszonyt.

A nő rápillantott, tekintetével kutatva arcát.

- És mégis elidegenedtél tőlem miatta. Nem tagadhatod, hogy más lettél, amióta ismered.

A férfi a padlóra meredt. Arcát eltorzította a néma kín. De hamar visszanyerte látszólagos

nyugalmát.

- Ilse Rottmann-nak semmi köze nem volt ahhoz, hogy így megváltoztam, Malwine. Hát

nem tudod, hogy éppen akkor állt be a nagy változás az életünkben?

A nő mélyet sóhajtott.

- Igen, hirtelen ismert ember lettél. Az egyszerű mérnök, akit a hídépítések alkalmával

igencsak az utolsók közt foglalkoztattak, aki egy nagy cég irodájában kis fizetésért dolgozott,

egyik napról a másikra híres ember lett. Az a nagy feltűnést keltett találmány, mely több év

titokban végzett munkájának gyümölcse volt, egy csapásra az elsők közé emelt. Magas

kitüntetéseket kaptál, és az a találmány rövid időn belül egy vagyont jövedelmezett, sőt, ma is

hatalmas összegekkel gyarapítja a pénztáradat. Fény és bőség vett körül bennünket. Az

úgynevezett szerencse bevonult a házunkba, de az igazi boldogság elillant.

Mély keserűség hallatszott ki a szavaiból. A férfi a kezére támasztotta a fejét, és komoran

meredt maga elé.

- Igen, a boldogság elillant - mondta tompán -, a boldogság és a nyugalom.

Az asszony fájdalmasan nézett: Matern lehajtott fejére, majd hozzáfűzte:

- És annak az időszaknak a sietsége és nyugtalansága közepette elvesztettem a szerelmedet

egy másik nő miatt.

A férfi felcsattant.

- Nem, Malvine, nem, istenemre, tévedsz! Beismerem, hogy más ember lettem. Elfogott a

becsvágy, és hajtott szüntelenül előre. Minden erőmet a munkámba fektettem. Meg akartam

mutatni, hogy képes vagyok valamire, hogy valóban rászolgáltam minden dicsőségre, minden

kitüntetésre, és nem csupán egy, a véletlennek köszönhető találmány miatt értem el ennyit,

melyet... nos, igen... a helyemben valaki más is felfedezhetett volna, ha a véletlen épp neki

kedvez.

Felugrott, és járkálni kezdett a szobában. Felesége most melegebb arckifejezéssel nézett rá,

mint eddig.

- Miért épp a legnagyobb műved tekintetében vagy ilyen szerény, Rolf? Soha sem szerettél

beszélni róla.

- Nem, most sem. Hallgass, kérlek, ne is említsd többet! Most valami mást kell

megbeszélnem veled.

Majd kissé megnyugodva ismét helyet foglalt, és megfogta az asszony kezét.

- Malwine, nem akarod elhinni nekem, hogy Ilse Rottmann semmi mást nem jelentett

számomra, mint a barátom védelemre szoruló özvegyét?

- Elhiszem neked, hogy semmi rosszat nem tettél, de szeretned kellett, drágának kellett

lennie számodra, másként nem tudom megmagyarázni a vele szemben tanúsított viselkedésedet.

A férfi hevesen tiltakozni akart, de aztán csak összeszorította az ajkat. Mi értelme volt

szavakkal küzdeni-e gyanú ellen, mely hosszú évekkel ezelőtt befészkelte magát felesége

lelkébe? A valódi okot, mely időről időre Ilse Rottmannhoz vonzotta, nem mondhatta el neki.

Most jött rá, mennyi mindentől fosztotta meg ez a gyanú. Csupán-e pillanatban ébredt rá,

mennyire elidegenedtek egymástól a feleségével. Ez a változás oly lassan állt be köztük, hogy ő

a maga tennivalókkal teli élete és a társasági kötelezettségek mellett kezdetben alig vette észre.

Ezenfelül teljes lényét túlzottan lefoglalta valami, amit sötét titokként rejtegetett keblében, ami

megfosztotta nyugalmától és békéjétől, és amiről csak a lázas tevékenység közepette tudott

megfeledkezni.

Mélyet sóhajtott.

- Nem tehetek mást, Malwine, csupán a szavamat adhatom, hogy mindez nem igaz. Nem

szerettem Ilse Rottmannt, ezt újra és újra el kell ismételnem neked. Ha csak egyszer is láttad

volna, soha sem gondolod, hogy kívánatosabbnak tűnhetett számomra, mint te.

- Láttam. Egyszer - mondta a nő lassan.

Rolf Matern meglepetten pillantott fel.

- Te láttad őt? Mikor?

- Amikor még tiltakoztam a gondolat ellen, hogy teljességgel elvesztettem a szerelmedet.

Amikor még harcolni akartam a boldogságomért. Akkor egy napon elmentem hozzá, valami

ürüggyel, álnéven. Azt hittem, egy tündöklő szépséget, egy kacér, mámorító varázslónőt fogok

látni. Egy ilyennel felvettem volna a harcot. Megtévesztett érzékeket vissza lehet vezetni a

helyes útra, ha a szív néma marad. De egy megindítóan törékeny, bájos teremtést találtam,

akiből hiányoztak a káprázatos bájak. Azt a nőt csak szívvel lehetett szeretni, nem pedig

érzékekkel. Ez a felismerés megadásra kényszerített. És-e nap óta próbáltam beletörődni a

sorsomba.

Rolf Matern felesége mindkét kezét megfogva, izgatottan magához vonta az asszonyt. A

csodálat meleg pillantásával nézte az arcát.

- Őrült! Drága őrült! Mennyi nagyság rejlik a tévedésedben! És én, aki téged, csak téged

szerettelek, én fordítottam volna a szívemet egy másik asszony felé? Nem, Malwine, a

szavamat adom, soha nem volt más vetélytársad, mint a munkám. Hogy mit tettem Ilse

Rottmannért, és mi vitt hozzá, azt nem tudom elmagyarázni neked, nem tudom szavakba

foglalni. Hidd el, Malwine, hogy soha sem szerettem mást, csak téged, egyedül téged, Én is

szenvedtem az eltávolodásunk miatt, még ha a munkám újra és újra el is terelte a figyelmemet

erről.

Malwinének arcába szökött a vér. Egy pillanatra túláradó boldogság öntötte el a szívét, de a

hosszú évek alatt felhalmozódott keserűség nem tűnik el egy másodperc alatt.

- Megpróbálom elhinni, amit mondasz, Rolf. De adj időt, ilyen gyorsan nem tudom

megváltoztatni a véleményemet! Most pedig mindenekelőtt mondd el, milyen fontos közlendőd

van a számomra!

A férfi elengedte felesége kezét, és ismét hátradőlt.

- Nagy kéréssel jöttem hozzád, Malwine. Ilse Rottmann, mint azt bizonyára te is tudod, egy

fiatal lányt hagyott maga után.

Ria Rottmann egyedül és védtelenül áll a világban. Nem sokkal múlt tizenhét éves, és

félénk, csöndes, finom teremtés. Törődnél a szegény gyermekkel?

Malviné asszony rosszat sejtve nézett a férfira.

- Ezt hogy érted? Közbenjárjak az érdekében, helyezzem el egy családnál vagy egy

panzióban? Tanult valamit?

- Megtanulta, amit más jó családból való fiatal lány is megtanul, járt a leányiskolába, és az

utóbbi időben, amikor az édesanyja betegeskedett, egészen egyedül vezette a háztartást. De

félreértettél, ha azt hiszed, hogy máshol kell közbenjárnod az érdekében. Úgy értettem, hogy

személyesen törődj vele, engedd meg, hogy a házba hozzam, adj neki itt új otthont!

Az asszony izgatottan felcsattant.

- Nem! Nem! Annak a nőnek a gyermekét, aki miatt olyan sokat szenvedtem? Nem, erre

képtelen vagyok! — kiáltotta, elveszítve minden önuralmát.

Minden ok nélkül, Malwine, ezt ne felejtsd el - mondta a férfi békítőén. - Ilse Rottmann

magánkívül lett volna, ha sejti, milyen gyanúval kínzód magad. Akkor soha sem kért volna

arra, hogy a házamban adjak otthont a gyermekének. Kihűlő kezét fogva ígértem meg, hogy így

teszek.

Malwine hirtelen felemelkedett. Az arca ismét hideg volt és mozdulatlan. Jeges

nyugalommal így szólt:

- Ha ezt ígérted, akkor nekem már nincs beleszólásom, és engedelmeskednem kell.

Most a férfi is felállt, és odalépett a feleségéhez.

- Ne így, Malwine, ne így! Gondold meg, annak a szegény gyermeknek már nincs senkije,

akihez tartozhat, és egészen csendes, igénytelen teremtés. Nem sok gondod lesz vele.

A férfi szavai kérlelően és sürgetően csengtek. Malwine Matern nem nézett rá.

- Felesleges minden további szó, Rolf. Hiszen mondtam, hogy engedelmeskedem. De soha

többé ne kívánd tőlem, hogy higgyem el, Ilse Rottmann semmit sem jelentett számodra. Ilyen

áldozatot csak akkor hoz az ember, ha szeret.

A férfi kétségbeesetten beletúrt a hajába, és felnyögött. Hogyan mossa le magáról ezt a

lehetetlen gyanút?

Anélkül, hogy feltárná élete titkos bűnét, nem magyarázhatta el feleségének, mi vezérelte a

magatartását Ilse Rottmann-nal szemben. És ezt a bűnt nem tudta, és nem is akarta meggyónni.

Örök életre eltemette a szívében.

Maria Rottmann kisírt szemmel ült halott anyja utolsó fekhelye mellett, és nézte a csendes,

sápadt arcot, mely olyan merev volt a fehér párnán, mint egy márványkép. Az anyja már soha

többé nem fog kedvesen és jóságosan rámosolyogni, néma ajka soha többé nem nyílik ki, hogy

kedves szavakat mondjon neki.

Árva! Micsoda rideg, keserű szó! Most már senkije sem volt, akit szerethetett, aki szerette,

senkije, akihez tartozhatott volna.

Kimerülten dőlt hátra. Az utóbbi időben oly sok éjszakát átvirrasztott beteg édesanyja

mellett, szívében azzal a titkos, szörnyű bizonyossággal, hogy el fogja veszíteni ezt a drága

lényt. Rolf bácsi tapintatosan közölte vele, hogy az édesanyja meg fog halni.

Ez felemésztette minden erejét. Már ahhoz is túl fáradt volt, hogy tovább sírjon. Megtette,

amit meg kellett tenni. Az anyja most itt feküdt felravatalozva, menyasszonyi ruhájában, melyet

megőrzött, és halotti ruhaként akart viselni. Néhány óra múlva rácsukják a koporsó fedelét,

kiviszik, és a hideg, sötét földbe teszik.

Maria szomorúan nézett körül. Milyen furcsán megváltozott ez a máskor oly meghitt szoba.

Ó. milyen békésen és kellemesen élt az édesanyjával ebben a csinos kis lakásban! És ezt a

napos, barátságos otthont Rolf bácsi készítette nekik.

Amióta csak az eszét tudta, Rolf bácsi ott volt mellettük, tőle kaptak mindent, ami szép és jó

volt. Gyermekként mindezt úgy fogadta, mintha ennek így kellene lennie. De később, amikor

nagyobb lett, kételyei támadtak.

Büszkesége tiltakozni kezdett e számukra alapjában véve idegen férfi jótettei ellen. Arra

vágyott, hogy valami érdekeset tanuljon, ő is pénzt keressen, és így már ne legyenek ráutalva

Rolf bácsi nagylelkű adományaira. Egy napon, néhány héttel anyja súlyos megbetegedése előtt,

izgatott szavakkal adott hangot érzéseinek.

Az anyja erre puha, finom kezével megsimogatta a fejét, és tiszta tekintetével a szemébe

nézett.

- Gondoltam, hogy egy nap majd rá fogsz kérdezni erre, kicsi Ria. Kielégítő választ kell

kapnod a kérdésedre. Ne érezd magad megalázva a jótettek miatt, mert nekünk erre jogunk van.

Mi vagyunk azok, akik jót tettünk Rolf bácsival.

- Ezt hogy értsem, drága anyám? - kérdezte Ria.

Az anyja ekkor rábízott egy titkot, melyet mindeddig a lelkében őrzött. Ria hevesen dobogó

szívvel figyelt, és tágra nyílt szemmel nézte a papírokat, melyeket az édesanyja vallomása

bizonyítékául tárt elé.

Attól a naptól fogva Ria Rottmann már nem érezte nyomasztó tehernek Rolf Matern

nagyvonalúságát. Most már anyjához hasonlóan ő is tudta, hogy a férfi csupán azért tesz velük

oly sok jót, mert így törleszthet egy titkos adósságot. Tudta, joga van arra, hogy még akár

sokkal többet is követeljen tőle.

De anyjához hasonlóan önként lemondott róla, hogy érvényt szerezzen ennek a jogának.

- Megvan mindenünk, amire szükségünk van, gyermekem - mondta az asszony -, és Rolf

bácsi gondoskodni fog rólad akkor is, ha én egyszer már nem leszek, ezt biztosan tudom. Ha

azonban elmulasztaná, fogd ezeket a papírokat, és mutasd meg neki őket. Nem is sejti, hogy

léteznek, de ha megtudja, egy pillanatig sem habozik majd, hogy minden követelésedet

teljesítse. Erre, remélem, nem fog sor kerülni. Míg nem szükséges, ne tudja, hogy ismerjük a

bűnét, és ezt te éppoly kevéssé fogod éreztetni vele, mint azt én tettem. Nos, most már ugye

nem aggódsz amiatt, hogy az édesanyád egy idegen férfi jóságát élvezi?

Az anyja által elé tárt papírok most biztos helyen nyugodtak a kis íróasztalban, melyet Ria

magával akart vinni Rolf Matern házába.

Bár a lány most már tudta, hogy Rolf bácsi többel tartozik neki, mint amennyit adott,

képtelen volt teljesen felszabadulni a nyomás alól, mely oly sok ideig nehezedett rá.

Az egész olyan különös volt. A férfit valahogy jobban kedvelte amióta tudta, hogy

valójában nem az a kifogástalan ember, akinek mind ez ideig tartotta. Rolf Matern ettől

emberibbnek tűnt neki. Érző szíve a férfival együtt szenvedett a bűntől, melyet az oly nemesen

próbált levezekelni, pedig úgy hitte, hogy senki sem tud róla. Ria képtelen volt megvetni, vagy

elítélni Maternt. Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy az anyja oly kedvező fényben

mutatta be neki a férfi tettét.

- Gyermekem, olyan könnyű bűnössé válni, és olyan nehéz bűntelennek maradni. Nem

szabad elátkozni senkit, aki emberi hibát vét.

Ria egyre növekvő örömmel fogadta a férfi szinte mindennapos látogatásait. Milyen drága

barátot, mekkora támaszt jelentett az utolsó, nehéz hetekben! A legjobb orvosokat hívatta el az

anyja betegágyához, semmiről sem feledkezett meg.

De a szeretett anyának mindezek ellenére meg kellett halnia, és gyermeke sorsát Rolf bácsi

kezébe tette. Még Ria fülében csengtek a szavak, melyeket anyja mondott a férfinak.

- Azért, amit értem és a gyermekemért tesz, bocsásson meg az atya az égben minden bűnt,

ami valaha is terhelte és terhelni fogja a lelkét. Imádkozom, hogy áldja meg magát.

Rolf bácsi sápadtan és megrendülten hajolt az áldásra nyújtott kéz fölé.

A lány most egyedül ült, és virrasztott szeretett édesanyja holtteste mellett. Rögtön a temetés

után Rolf bácsival annak házába fog menni. Ria mélyet sóhajtott, és homlokát anyja kihűlt

kezére fektette.

A temetés véget ért. Rolf Matern besegítette a még kislányos alakú, törékeny Riát az

autójába. A könnyek végigfolytak a lány arcán. Hangtalan, fájdalmas sírás rázta fiatal testét.

Rolf Matern megfogta Ria kezét, és némán simogatta, mert nem talált szavakat, melyek most

vigasztalóan hatottak volna. A lány mint egy fáradt gyermek, a férfi vállára hajtotta a fejét. Rolf

Matern ekkor egész furcsán kezdte érezni magát.

Bizonyos aggodalommal tekintett az elkövetkezendő óra elé. Nem tudta, hogy fogadja majd

Malwine az árván maradt gyermeket, hogyan fog viszonyulni hozzá.

Mennyit szenvedhetett szegény felesége a hosszú évek során! Hirtelen bűntudat öntötte el a

szívét: „Az én vétkem miatt! Az én szörnyű ballépésem miatt."

Nagyot sóhajtott. Soha, ó, soha nem fogja elfeledni a bűnét, amely gazdaggá és híressé tette,

de elrabolta a boldogságát. És a feleségének is szenvednie kellett miatta, pedig ő teljesen

ártatlan volt,

„Szegény Malwine! Bárcsak jóvátehetnék mindent veled szemben is!" -gondolta elkínzottan.

Nagy erőfeszítések árán összeszedte magát, és elhessegette a borús gondolatokat. Jóságos

mosollyal ismét Riához fordult. A lány könnyei elapadtak. Csendesen és higgadtan ült mellette.

Röviddel ezután a kocsi megállt a Matern-villa kapuja előtt. Egy egyszerű, de előkelő

egyenruhát viselő inas kinyitotta a kocsi ajtaját. Rolf Matern kiugrott az autóból, és segített

Riának kiszállni. A döbbenten álldogáló inas mellett elhaladva bevezette a lányt a házba.

Mosolyogva nézett Ria sápadt arcára. Ujjait szorosan a lány reszkető keze köré kulcsolta, és

megindult hangon így szólt:

- Isten hozott az új otthonodban, Ria! Erezd magad jól, és légy boldog nálunk!

A lány hálásan és bensőségesen pillantott rá, s a férfi szíve ismét átmelegedett ettől a

pillantástól. így léptek be kéz a kézben Malwine asszony kis szalonjába.

A nő azonnal felemelkedett az ablaknál álló karosszékéből, és eléjük jött, eleget téve

háziasszonyi kötelezettségének. Arca enyhén megrándult, amikor látta, milyen szorosan fogják

azok ketten egymás kezét.

Rolf Matern a feleségéhez vezette Riát. Kérlelő pillantással nézett az asszonyra.

- Itt hozom a mi új lakótársnőnket, Ria Rottmannt, kedves Malwine -mondta majd Riához

fordult, s mosolyogva folytatta: - Ő az én kedves feleségem, aki mostantól a pótmamai szerepet

akarja betölteni melletted.

A Két nő egymásra nézett. Ria szemében félénk, kérlelő kifejezés ült. Malwine érezte,

ahogy a szíve gyorsabban kezd verni e szomorú, félénk tekintetet látva. Egy hang a bensejében

esdekelt-e védtelen, elárvult gyermekért. Az asszony azonban megpróbálta elhallgattatni ezt a

hangot. Annak idején épp ilyen törékenyen és bájosan állt előtte Ria anyja, s ugyanilyen nagy,

sötét szemmel nézett föl rá. Malwine túlzottan is belevéste az emlékezetébe ezt az arcot, mely

előtt a legnagyobb kínnal letette a fegyvert, anélkül hogy használta volna. Nem, nem, soha nem

lesz képes meleg érzésekkel viseltetni e lány iránt.

Udvariasan kezet nyújtott neki.

- Üdvözlöm, Rottmann kisasszony - mondta személytelenül.

Ria érezte az asszony lényéből áradó hűvösséget, és ez nagyon elbátortalanította. Ösztönösen

rájött, hogy Malwine Matern nem örül az érkezésének, sőt talán jogtalan betolakodónak tekinti.

Eddig alig gondolt arra, Rolf bácsinak felesége is van, és hogy ő a jövőben tőle is függ majd.

Tanácstalanul nézett fel a nőre, s aztán a büszkesége tiltakozni kezdett annak leereszkedő

viselkedése ellen. Kihúzta magát, és a tekintete, mintha csak a menekülés útját keresné, ide-oda

bolyongott a szobában. Csak el, el innen, ez volt az egyetlen gondolata.

Rolf Matern könyörögve nézett feleségére, Ria megrettent lénye, arcán a néma kín

kifejezése, valamint férje pillantása különös benyomást gyakorolt Malwinére. Önkéntelenül

továbbra is fogva tartotta Ria kezét.

- Súlyos veszteség érte, és időre lesz szüksége, amíg megszokja itt nálunk. Még idegenek is

vagyunk egymásnak. De egy valamiről legyen meggyőződve: részemről mindent meg fogok

tenni annak érdekében, hogy a lehető legkellemesebbé varázsoljam az életét a házunkban -

mondta saját érzéseinek nyomása ellenére, barátságos viselkedésre kényszerítve magát. Ria

félig csüggedten, félig csodálkozva emelte rá a szemét, és most már szégyellte magát hirtelen

indulata miatt.

„Soha ne várj szeretetet olyan embertől, aki előtt nem nyitod meg a szívedet!" - mondta neki

gyakran az anyja.

És szidta magát, amiért így félreértette Matern asszony hűvös udvariasságát. Ösztöneit

követve a nő szép vonalú, puha keze fölé hajolt, és megcsókolta. Aztán sötét szemével

könyörögve nézett Malwine asszonyra.

- Nagyon köszönöm, kegyelmes asszony, és kérem önt, ne haragudjon rám, amiért minden

további nélkül önökhöz jöttem. Nincs a világon egyetlen ember sem, akihez tartoznék, és Rolf

bácsi biztosított arról, hogy nem zavarok. Ezt semmiképp sem akarnám. S ha megengedi,

szeretném hasznossá tenni magam.

A lágy, fiatal hang belopta magát Malwine szívébe. Mielőtt válaszolhatott volna, férje

élénken így szólt:

- Egyáltalán nem zavarsz bennünket, Ria, épp ellenkezőleg, jót fog tenni nekünk, hogy egy

ilyen fiatal teremtést a közelünkben tudunk. Igaz, Malwine?

- Persze - helyeselt az asszony barátságosan.

- És hogy Ria rögtön az elején otthon érezze magát, és elmúljon a félénksége, bizonyára

megengeded, hogy ne ilyen hivatalosan szólítson meg, hanem Malwine néninek hívjon, mint

ahogy már régen megszokta, hogy engem Rolf bácsinak nevezzen - folytatta Matern.

- Bizonyara így lesz a leghelyesebb - mondta a felesége nyugodtan. -Mivel a házunkban fog

élni, már csak a személyzet miatt sem volna illendő, ha engem kegyelmes asszonynak, a

férjemet pedig Rolf bácsinak szólítaná.

Ria nem hagyta magát ismét megtéveszteni e szavak alig érezhető, keserű mellékízétől,

csupán Rolf Matern fogta fel annak teljes súlyát, és lopva felsóhajtott.

Ria kényelmesen berendezkedett új otthonában. Meglepetten nézett körül abban a két

szobában melyet Malwine asszony a rendelkezésére bocsátott.

Úgy tűnt ebben az előkelő házban minden kis sarkot szépen es ízlésesen alakítottak ki.

Miközben kicsomagolt, kicsit könnyebb lett a szíve. Vele volt mindenekelőtt valamennyi

könyv, melyet édesanyjával együtt olvastak. Fürgén betette őket a csinos könyvszekrénybe.

Azután átvitte a ruháit és a fehérneműit a világos, napos hálószobájába. Sietve mindent a

helyére rakott, és közben rövid időre megfeledkezett az édesanyja elvesztése miatti fájdalmáról.

Mivel Ria gyászolt, természetesen nem lehetett bevezetni a társaságba. Csak a család közeli

barátainak mutatták be, és ha Malwine asszony összejövetelt tartott, a karcsú, fekete ruhás lányt

is olt lehetett látni a szalonjában.

Malwine Matern túlzottan becsületes személyiség volt ahhoz, hogy Riával szemben

bármiféle kötelezettségét is elmulasztotta volna.

Mégis mindent, amit Riáért tett, olyan módon tette, amely megakadályozta, hogy a két nő

felmelegedjék egymás iránt. Rolf Matern erejéhez mérten próbálta pótolni-e hiányzó

melegséget. Kétszer olyan jóságos és barátságos volt Riához, hogy az ne érezze megbántva

magát.

Ria ezért természetesen egyre szorosabban kötődött Rolf bácsihoz, és elfogulatlanságában

nem is sejtette, hogy épp ezáltal növekszik még magasabbra a közte és Malwine néni közt

húzódó válaszfal.

Rolf Matern ezt nagyon jól érezte, és fáradhatatlanul próbált ismét közel kerülni feleségéhez,

iránta érzett szerelmét minden lehetséges módon bebizonyítani. Elhalmozta gyengéd

figyelmességekkel. Szinte mint egy vőlegény próbálta újra és újra elnyerni a kegyeit, és a

máskülönben oly féktelen férfi türelmesen viselte a minduntalan feltörő keserűséget.

A házastársak talán ismét egymásra találtak volna, mert mindennek ellenére szerették

egymást. Ria jelenléte azonban megakadályozta tökéletes kibéküléseiket. A lány minduntalan

Malwine asszony eszébe juttatta, mennyit szenvedett, s emlékeztette őt a sokéves fájdalomra.

Néha forrón kívánta, bárcsak elmenne ez az idegen lány. A legnagyobb áldozatra is képes lett

volna, hogy eltávolítsa a házukból. De sohasem mondta ki ezt az óhaját, mert tudta, hogy Rolf

nem teljesítené.

Ha Malwine néni Riával csevegett, és közben óvatosan tapogatózva minduntalan Ria

korábbi életére terelte a szót, a lány finom ösztönnel megérezte a látszólag közönyös szavakban

rejlő nyugtalanságot. Ezen elgondolkodott, és bizonyos sejtései támadtak. Nem sokkal később

Rolf bácsi egyik rövid, meggondolatlan megjegyzése többet árult el számára, mint amennyit a

férfi el akart volna mondani. És egyszerre megtalálta a kulcsot Malwine asszony lényéhez, s

érteni kezdte, miért idegenedtek el egymástól ennyire a házastársak.

Ria szívét attól kezdve rokonszenv és együttérzés töltötte el Malwine néni iránt, és azon

töprengett, hogyan segíthetne neki és Rolf bácsinak. Ezután óvatosan válogatta meg a szavakat,

ha otthonáról beszélt. Fenntartások nélkül elmondhatta az igazságot, csupán néhány apróságot

kellett kiemelnie és hangsúlyoznia.

Malwine tehát hamarosan megtudta, hogy Rolf bácsi nagyon gyakran,de többnyire csak

percekre jött el hozzájuk,hogy Ria anyját

"tisztelt Rottmann asszonynak" szólította, és hogy a lány a férfi látogatásai folyamán

állandóan jelen volt.

Tudomást szerzett arról is,hogy Ilse Rottmann a halála napjáig mélységesen szerette elhunyt

férjét, és hogy erről Rolf bácsinak is beszélt.

Az szintén sok jót mesélt Ria apjáról,és azt mondta,hogy rászolgált felesége hü szerelmére

Rolf bácsi ilyenkor aztán mindig a kedves feleségéről es fiáról mesélt,és a szeme közben

ragyogott a büszkeségtől.

Malwine órákig hallgatta volna ezt a gyerekes fecsegést, és minél többet hallott, annál

inkább ellágyult az arckifejezése.

Ria már hónapok óta a Matern-villában élt. Egy nap a két hölgy ismét együtt üldögélt

Malwine asszony nyugodt, kis szalonjában, Ria finom hímzést tartott a kezében, Malwine pedig

tétlenül nézett ki az ablakon.

Kint a tél időközben ráterítette fehér ruháját a világra. Az első hó érintetlen tisztasággal fedte

be a vidéket.

Hamar beállt a szürkület. Malwine Riára pillantott,

- Ha most nem teszi le a kézimunkát, el fogja rontani a szemét, Ria -mondta. - Hisz nem

sürgős,

- Dehogynem, karácsonyig kész kell lennem vele.

- Kinek szánja ezt az ajándékot?

- Természetesen Rolf bácsinak. Gondolja, Malwine néni, hogy tetszeni fog neki a

kézimunka? Ez valódi bizánci minta.

- Mivel ön készíti, biztosan tetszeni fog neki - felelte Malwine.

Ria mosolygott.

- Ó, Rolf bácsi olyan jő, és egy kicsit szeret is engem.

- Csak egy kicsit? - kérdezte Malwine halkan, keserű felhanggal,

Ria már ismerte ezt a hangot, és fájdalmat okozott neki, mert tudta, hogy Malwine néni is

szenved tőle. Felegyenesedett, és kisimította a haját a homlokából.

- Igen, persze, csak egy kicsit, de ez nekem épp elég. Nem szabad szerénytelennek lennem.

Hát nem csodálatos ez, amikor pedig a szívét betölti az ön és fia iránt érzett szeretet?

- Az irántam érzett szeretet? szaladt ki Malwine asszony száján akarata ellenére.

Ria komolyan bólintott.

- Igen, természetesen. Először jön ön, azután a fia, Heinz, majd a munkája. És aztán, igen,

aztán bizonyára más emberek következnek, de végül én is sorra kerülök.

- Úgy tűnik, nagyon pontosan ismeri Rolf szívét, Ria,

A fiatal lány elmosolyodott.

- Ó, az olyan emberek szívét, akiket szeretek, mindig ismernem kell. Anyácskámtól oly

gyakran kérdeztem, kit szeret a legjobban, és mindig ugyanazt a választ kaptam: „Téged és

elhunyt apádat, mást senkit." Aztán egyszer megkérdeztem Rolf bácsit is, ez nem is olyan rég

történt.

- És... felelt is magának? - firtatta Malwine fojtott hangon.

Ria félretette a hímzését, kezére hajtotta a fejét, és halkan így szólt:

- Hogy semmit ne zavarjak össze, pontosan el kell ismételnem Rolf bácsi szavait. De nem

szabad szerénytelennek tartania engem. Rolf bácsi azt mondta: „Képzeld azt, kicsi Ria, hogy a

szívem egy igazi ház, mely a legkülönfélébb szobákból áll. Elsőként ott van a legnagyobb és

legszebb terem, mely sokkal nagyobb, mint az összes többi együttvéve, abban lakik már sok

éve az én kedves feleségem. Közvetlenül mellette egy második nagyon nagy szoba az én

Heinzemé. Ennek a két embernek roppant sok hely kell ám, ezt elhiheted. De az én szívem

olyan nagy, hogy még sok mindenki elfér benne. Egy világos, napos szobácska számodra is van

ott. Aztán, jön néhány vendégszoba, melyeket átmenetileg a legkülönfélébb szeretetreméltó

emberek foglalnak el. Az összes többi termet, a folyosókat. lépcsőket, a gazdasági helyiségeket

és a kamrákat, röviden mindent, ami még szabadon maradt, a hivatásom iránti szeretet tölti be,"

Hát nem remek hasonlat? Rolf bácsi "mindig mindent olyan különleges köntösbe tud öltöztetni.

Malwine nem válaszolt. Fülében ott zümmögött az imént hallott mondat: „A legnagyobb és

legszebb terem - abban lakik már sok éve az én kedves feleségem." Harangszóként zengték

ezek a szavak. És úgy tűnt számára, mintha szétpattant volna egy pánt, mely eddig

összeszorította a szívét. Újra és újra hallotta, ahogy a fiatal, lágy hang élettel teli, mesterkéletlen

módon elismételi ugyanazokat a szavakat. Malwine, mintha elvakították volna, lehunyta a

szemét, és hátradőlt.

Aztán hirtelen felegyenesedett, és gyorsan Ria felé nyújtotta a kezét.

- Tegeződjünk, Ria. Olyan furcsán hangzik, hogy Rolf bácsinak azt mondja: „te", engem

pedig magáz.

Ria megragadta a feléje nyújtott kezet, asszony részéről ez volt a melegebb közeledés első

jele.

- Ha megengedi, szívesen. ó, olyan szívesen teszem, mert, igen, szeretlek, nagyon szeretlek,

Malwine néni!

Az asszony elvörösödött, mint egy fiatal lány.

- Szeretsz? Hiszen semmit sem tettem annak érdekében, hogy rászolgáljak a szeretetedre.

- Dehogynem - felelte Ria örömmel befogadtál a házadba, és mindig jó voltál hozzám, pedig

teljességgel idegen voltam számodra, és bizonyára gyakran terhes volt a jelenlétem.

- Ez ugyan felkeltheti benned a hála érzését, szeretetet azonban nem ébreszt.

- Pedig szeretlek, mert érzem, hogy a büszke, megközelíthetetlen természeted ellenére jó és

nemes ember vagy. És Rolf bácsi, akinek ezt nemrég mondtam, így válaszolt: „Örülök, Ria,

hogy magadtól rájöttél, milyen nagyszerű asszony Malwine néni. Senkit sem ajándékoz meg

könnyen a szeretetével, de akit egyszer a szívébe zár, azt örök időkre megőrzi ezen a biztos

helyen. Fáradhatatlanul próbáld kiérdemelni a szeretetét, és soha ne veszítsd el a türelmedet,

míg azt ki nem vívtad a magad számára." Én pedig eszerint akarok cselekedni.

Malwine leírhatatlan érzésekkel hallgatta e szavakat. Ez a gyermek a maga kedves

ártatlanságával játszva lerántott valamennyi fátylat a lelkéről. A nő mély megindultsággal

felemelkedett. Gyorsan, szinte kissé zavartan megsimogatta Ria fejecskéjét.

- Te gyerek, te gyerek! - mormolta, aztán, mintha saját maga elől menekülne, gyorsan

elhagyta a szobát.

Egy órával később Ria Malwine nénivel és Rolf bácsival teázott. Ritkán fordult elő, hogy a

ház ura ebben az időben otthon lett volna, sőt az utóbbi években ilyesmire egyáltalán nem is

volt példa.

Feleségének egy csokor csodálatos rózsát hozott, mely ebben az évszakban ritkaságnak

számított.

Amikor Rolf Matern meghallotta, hogy Malwine és Ria tegezik egymást, ragyogó szemmel

nézett feleségére. Ez a leplezetlen szerelemtől sugárzó tekintet teljességgel felkavarta Malwinét.

Ria ösztönösen megérezte, hogy a két ember közt láthatatlan szálak feszülnek. Felállt, és a

rózsákért nyúlt.

- Megengeded, hogy friss vízbe tegyem őket, Malwine néni? A szárukból is le akarok vágni

egy kicsit, hogy sokáig megmaradjanak.

Malwine csak bólintott, és Ria kisietett a szobából.

Amikor a házastársak egyedül maradtak, Rolf Matern megfogta felesége kezét, és izgatottan

így szólt:

-Malwine van valami a szemedben,amitől azt remélem,hogy végre rájöttél a tévedésedre.

Ismét olyan lesz köztünk minden mint régen. Hiszel végre nekem?

A nő nagy levegőt vett.

- Hiszek neked, Rolf, de hagyj nekem még egy kis időt! Először tisztáznom kell a saját

érzéseimet.

A férfi ekkor gyorsan a karjába vonta.

- Édes feleségem, ne töpreng túl sokat, inkább temesd el még ma valamennyi kételyedet!

Megöregszünk, a napunk már hanyatlóban van, még ha a szívem fiatalon, forrón ver is érted, és

tudni sem akar a korról. Malwine, gondolsz még arra, milyen boldogan éltünk hajdan abban a

külvárosi kis lakásban, amikor oly szegények és mégis oly gazdagok voltunk?

A nő reszketve simult férje keblére, és bánatosan nézett föl rá.

- Rolf, tényleg az én hibám, csak az enyém, hogy elveszítettük egymást? - kérdezte

elkínzottan.

- Nem, Malwine, nem csak a tiéd, az enyém is. De nem úgy, ahogy azt gondoltad. Elfogott a

becsvágy, és a céljaim eléréséért túl sok mindent feláldoztam, Szinte azt kívánnám, maradtunk

volna szegények, boldogok és bűntelenek.

Utolsó szavai komoran csengek. Az asszony ismét felnézett rá.

- Bűntelenek? Te az voltál Rolf, most már belátom. Jobban kellett volna értselek, jobban

kellett volna bíznom benned. Kicsinyes féltékenység emésztett, áldozatául estem egy

tévedésnek, magamtól félreálltam, mert azt gondoltam, ennyivel tartozom a büszkeségemnek.

Én, egyedül én vagyok a bűnös, te teljességgel ártatlan vagy.

A férfi elsápadt, és néhány másodpercre lehunyta a szemét. Aztán megcsókolta felesége

ajkát. „Ha tudná..." - gondolta közben.

- Ártatlannak lenni, ó, Malwine, ki képes erre? - nyögte rekedten.

Felesége rémülten nézett rá.

- Rolf, mi a baj?

- Semmi, Malwine, ne ijedj meg. Lassan itt az ideje, hogy a fiunk hazajöjjön. Le kell vennie

a terheket a vállamról. Fogy az erőm.

Az asszony aggodalommal teli tekintetét férjére szegezte.

- Alaposan ki kell pihenned magad, ha Heinz hazajön. Nem kellett volna beleegyezned, hogy

egy egész évre elutazzon.

- Dehogyisnem, Malwine, most még megteheti. Ha a hivatása már teljesen lefoglalja, nem

tudja majd egykönnyen szabaddá tenni magát. Ezért engedélyeztem neki ezt a szép utazást,

melynek során igazán sokat tanulhat.

Ekkor visszajött Ria. Szép, vékony vázában hozta a rózsákat, és az asztalra tette.

Rolf bácsi csipkelődött, vele. Ma igazán emelkedett hangulatban volt.

Maiwine néni szeme nedvesen csillogott. Arcának lágy, boldog kifejezése feltűnt a lánynak,

aki, mintha valami titkos nyomás alól szabadult volna fel, megkönnyebbülten fellélegzett.

Heinz Matern hazatérte egyre közeledett. Barátjával beutazta a legkülönfélébb országokat,

és itthon most ünnepi előkészületeket, tettek a fogadására. Furcsamód sem az apa,sem az anya

nem írt Heinznek az új ifjú lakótársnőről. Mivel Heinz egyik helyről a másikra

utazott,levélváltásuk csak a legszükségesebbekre korlátozódott. Ezenkívül Rolf

feltételezte,hogy

a felesége irt Heinznek Riáról,Malwine azonban nem akarta megelőzni férjét.

Röviddel karácsony előtt aztán Heinz Matern megérkezett.

Ria visszavonult a szobájába, hogy a szülők és fiuk első találkozását ne zavarja. így csak az

ebédnél találkozott első ízben Heinz Maternnel.

A szülők a viszontlátás örömteli perceiben megint elfelejtettek említést tenni az új

laktársnőről.

Ria most félénken, szinte dermedten állt a fiatalember előtt. Leolvasta a csodálkozást annak

arcáról, és hirtelen égető fájdalom hasított belé, mert érezte, hogy a jelenléte kellemetlen Heinz

számára. És mint hajdan, amikor Malwine néni oly tartózkodóan és idegenül üdvözölte,

legszívesebben most is elmenekült volna a meglepett, hűvös tekintet elől.

A szülők bemutatták Riát Heinznek, és elmondták neki, hogy a jövőben mindig itt fogja

találni az apai házban.

A fiatalembert először valamiféle nyomasztó érzés fogta el. Mennyire örült ennek az első

otthoni ebédnek, teljesen egyedül a szüleivel, akiknek részletesen be akart számolni az

utazásáról! És most itt ült köztük ez az idegen lány. Mit kezdjen vele?

Természetesen túlzottan jól nevelt volt ahhoz, hogy a lány jelenléte okozta kedvetlenségének

bármiféle jelét is adja. Az ebéd folyamán néhányszor udvariasan őt is belevonta a társalgásba.

Ria azonban csak gyors, félénk válaszokat adott, és alig mert, ránézni.

A fiatalember erre feladta a próbálkozást, és amikor mesélni kezdett úti élményeiről, teljesen

meg is feledkezett róla.

Ria azonban lélegzetét visszafojtva hallgatta a lebilincselő beszámolót, és a szeme, mintha

megbabonázták volna, önfeledten csüggött Heinz élettel teli arcán. Mivel most nem figyelt rá a

fiatalember, Ria megfeledkezett a félénkségéről, az elhagyatottságáról. Úgy érezte, mintha

valami csoda történt: volna vele, mintha a világ új fényben tündökölne.

Alig tizennyolc évével és életidegen lényével túl fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy már

ebben az órában rájöjjön: Heinz Matern viharos sebességgel meghódította ifjú, érintetlen szívét.

Csak ösztönösen érezte, hogy a ma már nem hasonlít a tegnaphoz, hogy valami teljesen

megváltozott, Új erő vette birtokba a lelkét, és elhomályosított minden egyebet.

Miközben éppen úgy serénykedett a házban, mint annak előtte, gondolatai Heinz Maternnél

jártak.

Képzelete felruházta a fiatalembert egy mesebeli herceg minden bűbájával. Ha vele szemben

ült az asztalnál vagy megtöltött teáscsészét nyújtotta oda neki,amikor Heinz olykor anyja

szalonjában teázott,nem mert felnézni rá.

Mert ha találkozott a pillantásuk,Ria úgy érezte,menten kicsúszik a talaj a lába alól.

Hamarosan megtanulta azonban,hogy nyugodtnak mutatkozzék,ha mégoly vadul vert is a szíve.

Kényszerítette magát,hogy látszólag teljesen hűvösen es higgadtan,futó szavakat váltson Heinz

Maternnel. Csak ránézni nem mert,mivel folyton attól félt,hogy a szeme elárulhatja.

Egy napon Heinz Riáról kezdett beszélni az apjával.

- Hogy jutott eszedbe, papa, hogy ezt a kislányt a házba vedd? Ha valóban kötelezettségeid

voltak ifjúkori barátoddal szemben, és támogatni akartad az özvegyét meg a lányát, azt anélkül

is megtehetted volna, hogy ilyen terhet vegyél a válladra. Végül is van egy csomó panzió, ahol

el lehet helyezni efféle gyámoltalan lánykákat anélkül, hogy közvetlenül az ember útjában

lennének - mondta kedvetlenül.

Rolf Matern egy darabig némán nézett a fiára, majd végigsimított: a homlokán.

- Kedves Heinzem, a lényegről közben megfeledkezel - mondta végül lassan.

- Miről, apa?

- Hogy megszerettük ezt. a kedves teremtést, és nem akartuk idegen, szeretetlen emberekre

bízni, és haldokló édesanyjának is megígértem, hogy a házamba veszem.

Heinz vállat vont.

- Az efféle ígéretek túl gyakran válhatnak elviselhetetlen bilinccsé. Nem értem, hogy tudott

bárki is rávenni erre. És egyáltalán, ami ezt a Rottmann asszonyt illeti, soha sem értettelek. Sőt.

azt hiszem, a mama sem, bár előttem mindig helyeselte az asszonnyal szemben tanúsított

jótékonyságodat. De alapvetően bizonyára ő is azon. a véleményen van, hogy e tekintetben túl

messzire mentél.

Rolf Matern felemelkedett, és a fiához lépett. Komoly, szinte borús pillantással a szemébe

nézett, majd különös hangsúllyal így felelt:

- Majdnem minden embernek van egy-egy olyan tette, amely a többiek számára

érthetetlennek tűnik. Elégedj meg annyival, fiam. hogy nyomós okok vezéreltek.

Heinz döbbenten pillantott fel.

- Ne gondold, papa, hogy bírálni akarlak. Tiszteletben tartom az indokaidat, még ha nem

ismerem is őket. Mindig a példaképemül szolgált a te tiszta és szilárd jellemed, s ezért a lényed

legapróbb bizonytalansága is zavar. De most már megnyugodtam. Megvannak a magad okai, és

megkedveltétek a lányt, jóllehet nem tudom megérteni a dolgot. Számomra ez azonban

elegendő magyarázat. De most térjünk a tárgyra! Fontosabb megbeszélnivalónk van, papa.

A két úr elmerült az üzleti ügyekben. Apa és fia újabban szinte mindig együtt dolgozott,

mert Heinznek sokat kellett tanulnia, hogy mielőbb átvehesse apjától a karmesteri pálcát.

Elérkezett a szenteste. A Matern-villában csupán egyetlen vendéget vártak, Walter Meistert,

Heinz Matern barátját és volt útitársát.

Walter Meister Heinzzel járt már iskolába is. A szülei meghaltak, és nagy vagyont, valamint

szép villát hagytak rá, mely a Grunewaldsee partján, a Matern-villával átellenben állt. A két

barát már kisfiú korában elválaszthatatlan volt.

Walter Meister, a vidám, mindig gondtalan fickó, aki bármiféle pajkos csínyre kapható volt,

mégis jóravaló, megbízható ember hírében állt. Mint szülei halála óta minden évben, karácsony

este ezúttal is a Matern-villában vendégeskedett.

Már látta néhányszor Ria Rottmannt. Mint Heinz Maternre, rá sem gyakorolt különösebben

mély benyomást a lány. De amilyen jószívű volt, megindította Ria félénksége, és minduntalan

belevonta a beszélgetésbe. A lány bizalma hamar fel is ébredi iránta, és már rövid idő múlva

teljesen fesztelenül csevegett vele.

Amikor Walter este ajándékozás közben figyelte, hogyan sugárzik Ria szeme az örömtől,

mint öleli át izgalommal telve Malwine nénit és Rolf bácsit, s mond köszönetet a gazdag

ajándékokért, hogyan mutogatja sugárzó arccal, mosolyogva az összes kislányos játékszert,

melyet számára készítettek, csodálkozva gondolta: „Azt a hétszázát, hiszen csodaszép a kicsike,

ha egy kis színt kap az arca és megtelik élettel!"

Az asztalnál mellette ült, és remekül szórakozott. Most, hogy megoldódott Ria nyelve,

okosan és szellemesen társalgott. Időnként kissé életidegen gondolatoknak adott hangot, de

ezek Walter számára olyan eredetinek és szórakoztatónak tűntek, hogy a legkevésbé sem

untatták.

Heinz döbbenten figyelte kettejüket. Részben hallotta a beszélgetésüket, amely felkeltette az

érdeklődését. Hogy felmelegedett a kicsike! Távolról sem tűnt olyan butuskának, mint azt

Heinz eddig magában gondolta. Épp ellenkezőleg! Walter előtt Ria a szemét sem sütötte le

félénken. Néhányszor vidáman felnevetett. Kacagása olyan tisztán és melegen, olyan

mesterkéletlenül csengett, mint egy ártatlan kisgyereké.

„Gyakrabban kellene nevetnie, az sokkal jobban áll neki, mint a félénk, ijedt arckifejezés" —

gondolta a fiatalember, és megpróbált részt venni a beszélgetésben. De Ria erre rögtön újra

elfogódott lett. Vacsora után Walter hevesen követelte, hogy énekeljenek karácsonyi dalokat.

Malwine néni felszólítására Ria készségesen a zongorához ült, és felcsendült üde, tiszta

hangja. A szép, régi dal mintha hívő gyermekszívekből tört volna elő, ünnepélyesen és

megindítóan zengett: „A magas égből jöttem...".

A többiek a legteljesebb áhítattal hallgatták. A második versszaknál bekapcsolódott Walter

Meister, és végül mindannyian velük énekeltek.

De aztán Riának közkívánatra egyedül is el kellett énekelnie még néhány dalt. Minden

cicomázás nélkül dalolt, a hallgatósága legnagyobb élvezetére.

Amikor befejezte, Heinz odalépett hozzá a zongorához.

- Csodálatosan énekel, Ria. Ezt egyáltalán nem tudtam, különben gyakrabban kértem volna

magától egy dalt.

A lány arca sötétvörösre színeződött, és pillantását félénken a zongora billentyűire szegezte.

- Egek! - kiáltott fel Heinz türelmetlenül. - Nézzen már rám egyszer bátran, Ria! Hát annyira

kevéssé szenvedhet, hogy mindig elnéz mellettem, amikor magához szólok?

A lány nagy, ijedt szemekkel, rémülten pillantott fel rá.

- Ó, hogy gondolhat ilyet, Heinz? - dadogta.

A fiú nevetett.

- Na, most: legalább teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy barna szeme van, Ria. Ezt

eddig nem tudtam megállapítani. Csoda, ha azt gondolom, hogy kiállhatatlannak talál? Walter

barátommal azonnal egy szív, egy lélek lett, velem pedig alig beszél egy szót. És közben

sohasem néz rám.

Ria először segélykérően körbepillantott, a többiek azonban már visszamentek a szomszédos

szobába, ahol a fenyőfa állt. így hát egyedül voltak.

A lány minden bátorságát összeszedve ismét Heinzre nézett.

- Ez csak rossz szokásom, elnézést kérek. Nem szabad azt gondolnia, hogy... hogy ki nem

állhatom.

- Ha azt akarja, hogy ne higgyem ezt, meg kell ígérnie, hogy megjavul.

- Igyekezni fogok, egészen biztosan.

- Kezet rá! - követelte Heinz mosolyogva, és jobbját a lány felé nyújtotta.

Ria habozva tette kicsi, keskeny kezét a fiatalember kezébe. Az érezte, hogy a lány keze

enyhén reszket.

„Ilyen buta kis fruskát! Valóban fél tőlem! Olyan, mintha egy rab madárkát tartanék fogva" -

gondolta.

- Tehát a jópajtásságra, Ria. Tulajdonképpen igényt tarthatnék az unokafivéri előjogokra,

mivel a szüleim nagybácsi és nagynéni lettek a maga számára.

- Ebben teljesen igazad van, Heinz - szólalt meg e pillanatban a hátuk mögött Rolf Matern.

- Valóban, az a legokosabb,ha tegezitek egymást, és úgy tekintetek egymásra, mint

unokafivér és unokahúg.

Heinz bólintott.

- Én benne vagyok. Te is, Ria?

- Igen, Heinz - mondta a lány halkan, és a tekintete ismét menekült a fiatalember pillantása

elől.

Az mindenáron magához akarta édesgetni, és átölelte a vállát.

- Az összetegeződést csókkal kell megpecsételni - mondta vidáman.

- Nem! Nem! - kiáltott fel a lány szinte magánkívül.

Heinz erre kicsit dühösen elengedte, Rolf Matern azonban nevetve belekarolt Riába.

-Jól van ez így, Ria. Egy lánynak fukarul kell bánnia az efféle kegyekkel - mondta, és

bevezette őt: a szomszédos szobába. Heinz abban a tudatban követte őket, hogy most mindent

megtett, ami tőle telt-e félénk madárka megszelídítése érdekében. Nem sejtette, mi megy végbe

Ria lelkében, miközben ő ezen fáradozott. Az este folyamán még néhányszor csipkelődött a

lánnyal, ahogy ez egy unokafivérhez illik. Ria talpraesetten válaszolgatott, de az

elfogódottságát még mindig nem tudta leküzdeni.

Heinz jókedvűen azt gondolta: „Nincs tehetségem hozzá, hogy ügyesen bánjak süldő

lánykákkal."

Az este oly békésen és szépen folyt le, ahogy elkezdődött. Heinz még sétálni akart egyet, így

hazakísérte barátját. Ria pedig a sötétben állt az ablakánál, és várt, míg Heinz hazaért.

Akkor gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Mint egy sóhaj, úgy szakadt fel kebléből a fohász:

Édes Istenem, add, hogy igazán boldog legyen!

E naptól fogva Heinz azon fáradozott, hogy megőrizze az unokafivéri hangnemet Riával

szemben.. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy jó nagybácsi. Bonbont hozott a lánynak,

csipkelődött vele a rossz szokása

miatt, hogy folyton elnéz mellette, és megkérdezte, babákkal játszik-e még.

A lány elpirult, ha Heinz vele foglalkozott, és soha sem tudta levetkőzni elfogódottságát.

Érezte a fiatalember, fölényét, és tudta, hogy az csupán egy szerencsétlen gyermeknek tartja,

akinek segítenie kell, hogy megszabaduljon a tőle való félelmétől.

A kettejük közti kapcsolat mégis valamivel meghittebbé vált, sőt napról napra javult.

Esténként Riának, Heinz külön kívánságára, gyakran el kellett énekelnie egy dalt,amikor

nem voltak vendégek a házban. A fiatalember szívesen hallgatta,bármilyen egyszerű volt is az

előadásmódja. Talán épp ezért Rolf Matern osztozkodott fia kedvtelésben, s Malwine asszony

is nagyon szépnek találta ezeket a kellemesen csendes családi estéket. Walter Meister is

gyakran csatlakozott hozzájuk,elvégre o is családtagnak számított.

Egy napon a fiatalember így szólt Heinzhez:

- Tudod, mit mondok? Amióta a kis Ría a házatokban van, a Matern-villa még

kellemesebbnek tűnik számomra, mint annak előtte.

Heinz egy szóval sem ellenkezett, pedig nem sokkal azelőtt még nagyon terhesnek érezte

Ria jelenlétét.

Januárban néhány nagyobb ünnepet ültek a Matern-házban. Még bált is adtak Heinz

tiszteletére.

Bár a fiatalember kijelentette, hogy nemigen telik öröme az efféle mulatságokban, édesanyja

mosolyogva leintette.

- Ha az ember néhanapján nem kényszerít rá kicsit a társasági életre, a munka hevében

teljességgel megfeledkezel arról, hogy még fiatal vagy. Öreg emberként már nem kell majd

táncolnod. Most azonban még kötelezettségeid vannak a fiatal hölgyekkel szemben, akik

máskülönben elesnének az őket megillető jogoktól.

És amikor arról volt szó, hogy Ria a gyász miatt nem vehet részt a bálon, Heinz csipkelődve

azt mondta a lánynak:

- Kár, Ria, Együtt nyithattuk volna meg a körtáncot. Nem fog nehezedre esni, hogy a

szobádban üldögélj, amikor itt lent tánc folyik?

- Nem tudom, Heinz - felelte Ria.

Amikor azonban a bál estéjén felhatolt hozzá a vidám zsivaj, és felhangzottak a keringő

csábító hangjai, Ria nem bírta tovább a szobájában. Csupán egyetlen pillantást akart vetni az

ünnepi tömegre - és Heinzre, aki olyan pompásan festett elegáns frakkjában. Gyorsan lesurrant

s lépcsőn, és egy növénycsoport mögé rejtőzött. Innen a nyitott, kétszárnyas ajtón át beláthatta a

terem egy részét. És mint egy kép keretében, a világító fényben megpillantotta Heinz Maternt

egy ifjú hölgy előtt, aki csillogó öltözékében bájosan belesimult egy karosszékbe, és csábító

mosollyal nézett fel a fiatalemberre.

Ria azt is látta, amint Heinz lovagiasan lehajol a hölgyhöz,és megcsókolja a kezét. A szíve

szinte megszűnt dobogni rémületében. Mintha megbabonázták volna, úgy meredt reájuk, és

bevéste emlékezetébe a gyönyörű női arcot.

Milyen szép volt, milyen csodaszép! Heinz most felegyenesedett és megfordult.

Ria, mintha kergetnék, felrohant a lépcsőn. Fent a szobájában dobogó szívvel roskadt bele

egy karosszékbe. A szemére szorította a kezét, mintha így el tudná űzni a képet, melyet folyton

maga előtt látott: Heinz Matern lovagiasan és előkelően a szép női kéz fölé hajol. Ki lehetett az

a hölgy? Ria nem ismerte, még sohasem látta Malwine néni szalonjában.

Ezt a nőt, aki Ria szívében akkora nyugtalanságot keltett, Sibylle Jansennek hívták, és a

meglehetősen koros, de roppant gazdag Jansen bankár felesége volt, A házaspár csak röviddel

azelőtt tért vissza a Riviéráról, és útközben véletlenül találkoztak Heinz Maternnel és Walter

Meisterrel is. A szépasszony már korábban is nagy előszeretettel viseltetett Heinz Matern iránt,

és szüntelenül próbálta behálózni a fiatalembert.

Az csodálta a szépségét, és szívesen társalgott is a szellemes és jó humorú asszonnyal. Ám

az egész csupán ártalmatlan flörtöt jelentett számára. Abban a pillanatban, amikor Ria meglátta

őt Sibylle Jansennel, csak épp üdvözölte a nőt, és rögtön azután tovább is ment, mert a

házigazda fia lévén nagyon igénybe vették vendéglátói kötelezettségei.

Heinz Maternt körülrajongták a jelenlévő fiatal lányok, ez azonban mindig kellemetlenül

érintette őt. Nemsokára egy tucat, többé-kevésbé vonzó ifjú hölgy fogta körül, és neki

mondania kellett egy-két kedvességet. A szeme azonban a menekülés útját kutatta.

Sibylle Jansen figyelte ezt a tolakodást, és amikor Heinzet elfogta az idegesség a megállás

nélkül hozzá beszélő hölgysereg kellős közepén, felemelkedett, és lassan odament hozzá.

Mosolyogva a karjára tette a legyezőjét, és fekete szempillákkal keretezett, szürkés zölden

csillogó sellő-szemével felpillantott rá.

- Meg akarta mutatni a fényképeket, melyeket az útjáról hozott -mondta hanyagul, miközben

gúnyosan méregette az ifjú hölgyeket.

Heinz fellélegzett, és a többiek felé meghajolva a karját nyújtotta a nőnek.

- Szívesen állok rendelkezésére, kegyelmes asszony.

Amikor hallótávolságon kívülre értek, Sibylle halk, búgó nevetéssel megkérdezte:

- Ha nem szöktetem meg erőszakkal a kínzóitól, bizonyosan baleset történt volna. Úgy nézett

ki, mintha fel akarna robbanni.

Heinz tréfásan eltúlozva a dolgot felsőhajtott.

- Ezerszer köszönöm önnek, hogy megesett rajtam a szíve, kegyelmes asszony. Fel nem

robbantam volna ugyan, ahhoz túl jól nevelt vagyok, de ha hozzásegít egy órácskányi nyugodt

csevegéshez önnel, akkor felteszi a koronát a jóságára és kedvességére.

- Rögtön egy órácskányihoz? ~ kérdezte a nő csipkelődve.

- Egy félórával is megelégszem.

- Egyezzünk meg a felében, Hosszabb időre nem merem elvonni a társaságtól. Kérem,

vezessen egy nyugodt, szobába, ahol zavartalanul mulathatunk egy kicsit kedves

embertársainkon!

Ahogy végiglépdeltek a terem egyik oldalán, sok szempár követte őket, melyek kifejezése a

legkevésbé sem volt jóindulatú.

Walter Meister is látta, ahogy Heinz eltűnik Jansen asszonnyal az egyik szomszédos

szobában. „Vénusz asszony és Tannháuser. Úgy hiszem, a szép Sibylle asszonynak nincs

szerencséje, Heinz nem fogékony a bájaira" - gondolta.

Amikor épp őt is ugyanaz a sors fenyegette, mint az előbb Heinzet, és a fiatal hölgyek feléje

fordultak, menekülésszerű gyorsasággal odalépett Lotte Werner kisasszonyhoz, aki a terem

szélén állt, és nem sok jót ígérő pillantással nézett rá.

Heinz gyönyörködve szemlélte a csinos, göndör hajú teremtést, akit hófehér bőre és okos,

kék szeme roppant bájossá tett. Már korábban is találkozott vele társaságban, és mindig tetszett

neki, de a lány nem túl sok rokonszenvet mutatott iránta.

- Olyan egyedül áll itt a forgatag kellős közepén, mint valami magányos szigeten, kegyelmes

kisasszony. Vehetem magamnak a bátorságot, hogy egy rövid ideig társasággal szolgáljak

önnek? - kérdezte szélesen mosolyogva.

A lány okos szemével gúnyosan nézett rá.

- Nem szükséges, hogy miattam fáradozzék, Meister úr. Szeretem a magányt, és nem

unatkozom a magam társaságában.

Walter vidáman a lányra pillantott. Az már épp elégszer utasította el hasonló módon.

- Tulajdonképpen miért bánik velem ilyen mostohán? - kérdezte kellemes hangon.

- Mert maga annyira beképzelt, hogy azt hiszi, minden fiatal lánynak óriási megtiszteltetés,

ha ön leereszkedik odáig, hogy váltson velük néhány szót.

Walter Meister tréfás megdöbbenéssel meghajolt.

- Szent ég, kisasszonykám, ez volt aztán a hideg zuhany! Mivel szolgáltam rá erre? Olyan jól

ismer, hogy ilyen biztos vonásokkal készít rólam jellemrajzot?

A lány vállat vont.

- Ó, a fiatalurak alapjában véve mind egyformák - jelentette ki -, nem éri meg különbséget

tenni. Valamennyien arcátlanok és beképzeltek.

Walter mélyet sóhajtott.

- Ez mindenesetre vigasztaló, kegyelmes kisasszony. Azt gondoltam, egyedül rólam van

ilyen elmarasztaló véleménye. De tulajdonképpen hová fog vezetni, ha továbbra is így

belelovalja magát a férfiak iránti dühébe? Hisz akkor egyetlen férfi sem mer majd próbálkozni,

hogy elnyerje az ön kecses kis kezét.

A lány hátravetette a fejét.

- Azt amúgy sem tanácsolnám senkinek. Hajadon maradok - mondta nyomatékosan.

A csinos kis Lotte Werner mindig is tetszett Walternak, de e pillanatban első ízben ötlött fel

benne a gondolat, hogy igazán bájos asszonyka lenne belőle, ha valaki megszelídítené, és

kigyógyítaná a férfigyűlöletből. Képzeletben kiszínezte, milyen csábító mulatság lenne befogni

ezt a madárkát, megcsókolni a száját, és látni, hogy a szemében az addigi harcias tűz helyett

másfajta fény csillog.

Walter Meister elszántan felegyenesedett, a szeme villogott.

- Valóban komolyan mondja, kegyelmes kisasszony, hogy hajadon akar maradni?

A lány nyugodtan, őszinte arccal nézett rá.

- Igen, teljesen komolyan.

- Milyen kár! - sóhajtott a fiatalember.

- Nem tudom, mit talál maga ezen sajnálatosnak.

- Ő, nagyon sok mindent. Szívből megelégeltem az egyedüllétet, és egy fiatalasszonyt

szeretnék hozni a házamba. Ön pont olyan feleség lenne, amilyet mindig is kívántam

magamnak. Olyan szívesen szerencsét próbálnék önnél. Nem akar a feleségem lenni?

A lány egy pillanatra meghökkent és elsápadt. Bár nem akarta bevallani magának, nagyon

kedvelte Walter Meistért, és csak a férfi fölényesen gúnyos természete bosszantotta.

Kételkedett benne, hogy a fiatalember komolyan gondolta a szavait.

Bizonyosan csak azt remélte, hogy így azonnal megváltozik a vele szemben tanúsított

viselkedése.

- Efféle dolgokkal nem tréfálkozik az ember - támadt Walterre dühösen.

- De én ezt teljesen komolyan gondolom - felelte Walter, és várakozásteljesen nézett a

lányra. - Nem próbálhatnám jobb belátásra téríteni önt? Mi férfiak egyáltalán nem vagyunk

olyan rosszak, ahogy azt gondolja.

A törékeny lány erre büszkén kihúzta magát, és végigmérte Waltert.

- Ez a térítés igencsak nehezen sikerülne magának. Elképesztő bizonyítékaim vannak a

férfiúi elbizakodottságról. A maga viselkedése egy újabb. Azt hiszi, csupán egyetlen szót kell

szólnia, hogy más belátásra bírjon? Téved, uram, megvannak a magam elvei, és gyűlölőm a

férfiakat, valamennyit együttvéve.

Ezzel gyorsan elfordult, és otthagyta Waltert. Most igazán elégedettnek kellett volna éreznie

magát, de a szívében valami tiltakozott ez ellen.

Walter Meister hosszú ideig nézett a fiatal hölgy után.

- Csak egyenesen, te kis keményfejű, csak egyenesen - dörmögte maga elé félhangosan.

Eközben Heinz Matern Sibylle Jansen asszony társaságában ült a szomszédos szobában,

fegyvertelenül kiszolgáltatva igéző szemének és csábító mosolyának. A nő mindenáron el

akarta bűvölni. Bár Heinz csak két évvel volt idősebb nála, az asszonynak tetszett nyugodt,

tartózkodó lénye. Kezdetben csupán izgatónak találta, hogy játsszon vele, mint más férfiakkal.

Most azonban már maga is tüzet fogott, és komolyra fordult a dolog.

Férje oldalán, akihez csak a pénze miatt ment hozzá, állandóan elégedetlen volt, és eddig

mindenféle kalandokban aprózta el érzéseit. Most első alkalommal érintette meg valami

mélyebben, és magában „élete nagy játékának" nevezte Heinz Maternt.

- Miért nem látogatott meg eddig? - kérdezte elfojtott izgalommal.

Heinz egy pillanatig bénultan ült. Szinte a bőrén érezte a nő izzó szenvedélyét, tudatában

volt csábító közelségének, és ettől megmámorosodott.

- Még egyáltalán senkit sem látogattam meg, kegyelmes asszony. Nem volt időm rá. Az

apám pihenni akar néhány hónapot, és nekem gyorsan bele kell tanulnom az ügyeinkbe.

A nő telt, piros ajka nyugtalanul megrándult.

- Tehát teljes gőzzel rögtön beleveti magát a hivatásába?

Heinz összeszedte magát. Nem akart rabul esni az asszony varázsának, mely most egyszerre

veszélyesnek tűnt számára.

- Igen, és nekem jó így. Már alig várom, hogy végre komolyan munkához láthassak.

- Csak nem lesz magából is olyan szenvedélyesen kötelességtudó ember, mint az apja?

- Ő minden tekintetben a példaképem, melyet követni próbálok.

- Akkor társaságban is olyan ritkán fog mutatkozni, mint a tisztelt apja-ura?

- Ő egyáltalán nem él visszavonultan.

- Mégis sokkal visszavonultabban, mint azt kellene. Csak felettébb ritkán lehet találkozni

vele. Ha utánozni akarja, ez magával sem lesz másként.

- És az olyan rossz volna? - próbált tréfálkozni Heinz.

A nő izzó tekintettel nézett rá.

- Számomra nagyon rossz. Egyáltalán nem tudja, mit jelent nekem, ha egy olyan férfival

társaloghatok, mint maga. De most ne beszéljünk többet rólam! Meg akartam kérdezni magától,

igaz-e, amit beszélnek, hogy a szülei a házukba vettek egy fiatal lányt.

- Igen, kegyelmes asszony - felelte Heinz, és örült, hogy elmúlt a vágytól vibráló hangulat.

- És hol rejtegetik? Vagy itt van a társaságban anélkül, hogy felfigyeltem volna rá?

- Nem, a szobájában van. Mivel gyászolja elhunyt édesanyját, ezen a télen még nem vesz

részt a társasági összejöveteleken.

- Még nagyon fiatal?

- Tizennyolc éves.

- Szép?

Heinz mosolygott.

- Nem kifejezetten.

A nő láthatólag elégedett volt.

- A jelekből ítélve nem túlzottan örül a nevelt lány jelenlétének.

Heinz hátrasimította a haját.

- Őszintén szólva, bár kezdetben terhes volt számomra, mostanában már hozzászoktam. De

az a benyomásom, hogy a szüleim igazán odaadóan foglalkoznak a kis Riával.

Sibylle Jansen arcáról eltűnt a feszültség. Attól tartott, hogy Ria Rottmann személyében

komoly vetélytársnője akadt, most azonban megnyugodott. Heinz közönye őszinte volt, ennek

megítéléséhez nagyon jól értett.

- Gondolhatja, hogy az ember nem szalaszt el efféle beszédtémát. Tehát, a szülei védence

valamilyen rokoni kapcsolatban áll magukkal?

- Nem, apám egyik ifjúkori barátjának a lánya.

- Vagyonos?

- Ó, nem, épp ellenkezőleg.

- Tehát jótékonysági cselekedet! Ez roppant nemes a szüleitől, mégis kissé merész dolognak

találom, mivel egy, felnőtt fiú van a házban.

Heinz mosolyogva vállat vont.

- Kérem, kegyelmes asszony. Számomra a kis Ria egész biztosan sohasem fog veszélyessé

válni.

- De talán maga a kis Ria számára, kedves barátom - mondta a nő, sellőszemével ismét

megbabonázva Heinzet. - Nem tudom elhinni, hogy akad olyan fiatal teremtés, aki számára

maga ne válhatna veszélyessé.

A fiatalember elvörösödött. Ez a szép nő gyors egymásutánban hol vonzotta, hol meg

taszította. A viselkedése semmi esetre sem javított azon az amúgy sem kifejezetten jó

véleményen, mellyel a nőkről viseltetett. És Sibylle mégis újra és újra le tudta bilincselni az

érzékeit, még ha a szíve hideg maradt is iránta.

Hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Amikor Walter Meister belépett a szobába, önkéntelenül

fellélegzett.

Az rögtön észrevette, hogy az érkezése kapóra jött a barátjának, így kedvesen engedélyt kért,

hogy helyet foglalhasson.

- Én is szeretnék egy kis hasznot húzni a szellemes társalgásukból, kegyelmes asszony -

mondta, és kezet csókolt Sibyllének.

Az dühös volt, amiért Walter megjelent, de ennek nem adta tanújelét, és mosolyogva így

szólt:

- Akkor túl későn érkezett, Meister úr. Egyrészt minden szellemességemet a barátjára

pazaroltam, másrészt már vissza kell mennem a terembe. jó társaságban hagyom az urakat.

Felállt, mosolyogva elköszönt, majd kivonult.

- Csak nem rosszkor jöttem?

Heinz a fejét rázta.

- Épp ellenkezőleg.

- Hm, pedig már azt gondoltam, Tannháuser betámolygott a Vénuszbarlangba.

- Barátságos. Nálam ez nem megy olyan gyorsan.

- Jó, akkor térjünk rá a napirendi pontra . Tetszik itt neked?

- Mérsékelten, mint általában az ilyen ünnepségeken.

- Én pompásan szórakozom.

- Ez érvényes rád mindig és minden körülmények között.

- Ma különösen. Legszívesebben bukfencet vetnék. Mondd csak, ismered a kis Lotte

Wernert?

Heinz nevetett.

- A férfigyűlölőt? Természetesen. Már régen feltűnt nekem. A szavai olykor becsülettel

megfekszik az ember gyomrát.

- Csinosnak találod?

- Bájosnak találom, elbűvölőnek.

- Na tehát. Feleségül veszem.

Heinz hirtelen felugrott.

- Badarság!

- Hogyhogy? Mi?

- Hogy nősülni akarsz, már most, és pont azt a kis sündisznót akarod elvenni.

- Pont őt! Ez izgat benne. És tudod, olyan szörnyen egyedül érzem magam a házamban.

Nálad ez egészen más. Neked itt vannak a szüleid és a kis Ria. Nem kell búnak eresztened a

fejed, amikor itthon vagy.

- De ember, te már teljesen érett vagy a házasságra? Erről eddig fogalmam sem volt.

- Őszintén szólva nekem sem. Ma este döbbentem rá, milyen jó is lenne megnősülni. Most

rögtön persze sajnos nem lehet, szó róla. Először meg kell szelídítenem ezt a vad madárkát.

- Ugyan, csak kérd meg a kezét, és csodálkozni fogsz, mennyire megszelídül!

- Nem talált. Ezt már megtettem.

- És?

- Hátat fordított nekem azzal a lesújtó megjegyzéssel, hogy minden férfit gyűlöl, aztán

otthagyott.

- Egek! A szegény, kilátások nélküli lányka, aki a legszerényebb körülmények közt él,

minden további nélkül visszautasít egy ilyen pompás partit! Te, a kicsike tetszik nekem!

- Nekem is, rettenetesen. És szilárd elhatározásom, hogy feleségül veszem. Az áldásodat

megkaptam, igaz?

- Ha ennyire eleged volt az arany szabadságból, természetesen.

- Vagy talán ellenzed a házasságot, Heinz?

- Nem, egyáltalán nem. A házasság az állampolgár kötelezettségei közé tartozik, és egyetlen

egészséges embernek, sem szabad kivonnia magát alóla. De nekem egyáltalán nem sürgős. Én

még sokáig élvezni fogom a szabadságomat, és csak akkor nősülök, ha úgy kell lennie.

- Huszonnyolc éves létedre hihetetlenül bölcs vagy.

- Röviddel ezelőtt még te is osztottad a nézeteimet.

- Ő, mert megfertőztél. De e pillanatban hál' istennek ismét frissen lüktet a vér az ereimben.

Teljes szívemből szerelmes vagyok, és ennek örülök. Üt még a te órád is, Heinz. És ha egy

olyan természetű embert ér utol a végzet, mint amilyen te vagy, akkor az még komolyabb lesz,

mint másoknál.

Heinz kényelmesen hátradőlt a székében.

- Ne ijessz meg, én nyugodtan nézek az eljövendő elé. De, hogy értelmes témára térjek,

különös, hogy épp ma akartam veled beszélni a Werner család egy másik tagjáról. Hogy

festenek a munkát illető terveid? Még mindig fáradságos kötelezettségeket akarsz a válladra

venni, pedig egyáltalán nem vagy ráutalva? És még mindig keresel egy munkatársat, akinek

odaadhatod a megtermelt nyereség oroszlánrészét, mert azt hiszed, jogtalan lenne a részedről,

ha a munkádért bezsebelnéd azt a jól megérdemelt pénzt, amire másoknak sokkal égetőbb

szükségük van?

Walter vállat vont.

- Igen, sajnos még nem találtam meg azt a szegény, de rátermett fickót. De mit akarsz a

Werner családdal?

- Mindjárt meghallod. Tudsz róla, hogy Lotte Wernemek van egy bátyja, Hans?

- Nem, erről fogalmam sem volt. Csak őt ismerém, és a szüleit.

- Pedig van egy bátyja, aki építész. A napokban ismertem meg. Nem társaságban, mert Hans

Werner csak a munkájának él, és nem jár társaságba, ráadásul pillanatnyilag hivatalos ügyek

miatt nem tartózkodik itthon. Üzletileg kerültem kapcsolatba vele.

Höffert építőmester irodájában dolgozik, és nagyon rátermett, törekvő ember. Az apám

nagyra tartja. Ahogy tudom, a szüleinél lakik, és a jelekből ítélve nem épp rózsás a helyzetük.

Az apját a betegsége miatt leszázalékolták, és mivel nincsen vagyonuk, a szerény nyugdíjból

meglehetős szűkösen élnek. A fiatalembernek sincs még jelentős jövedelme, és mivel te jót

akarsz tenni, most kiváló alkalmad lenne rá. Szívesen megszervezek vele egy találkozót a

számodra.

- Igen, tedd azt! - kiáltott fel Walter izgatottan, - Amilyen hamar csak lehet. Örökké hálás

leszek neked és a sorsnak. ha ily módon sikerül majd elnyernem az én kis vadmadaram, Lotte

szívét.

A két fiatalember szívélyesen kezet fogott, majd együtt visszasétáltak a terembe.

Néhány nappal később Walter Meister szerződést kötött Hans Wernerrel. Röviddel ezután

megnyitották a „Meister & Werner' céget.

Walter Meister megelőlegezte a szükséges tőkét. A szerződés Hans Werner számára

olyannyira előnyös volt, hogy az először húzódozott attól, hogy belemenjen. Walternek, hogy

ne bántsa őt meg, végül el kellett fogadnia a nyereség egy szerény hányadát. Ezenkívül

kijelentette, hogy egyáltalán nem tud és nem is akar túl sok időt áldozni az üzletre.

Hans Werner örömében az egész család osztozott. A szülei különösen hálásak voltak. A fiuk

előtt most jóval fényesebb jövő állt, mint korábbi, szerényen fizetett, kötött állásában. Talán

később még Lottéért is tehet valamit.

Hans Werner egyre melegebb elismeréssel tudósította családját mindennap Walter Meister

rátermettségéről, szorgalmáról, tehetségéről. Hans valósággal kivirágzott. Walter

melegszívűsége és vidámsága nem maradt hatástalan a komoly, csendes fiatalemberre, aki

korán megismerte a gondokat.

Lotte ilyenkor némán, elgondolkodó tekintettel ült, kézimunkája fölé hajolt, és lelkében

titkos szégyenkezéssel, figyelmesen hallgatta bátyja beszámolóját.

A szülők egyre csak azt kérték, hogy kifejezhessék köszönetüket Walter Meisternek. Amikor

Hans Werner az üzlettársa tudomására hozta ezt az óhajt, Walter szeme felcsillant.

- Tudja, kedves Werner, az efféle köszönetnyilvánítások szörnyen kínosan érintenek. De ha a

szülei valóban meg akarják hálálni, amit tettem, akkor kérje meg őket, engedjék meg, hogy

esténként néha eltöltsek egy órácskát a családjuk körében. Nálam otthon iszonyatosan

unalmasak az esték, mert agglegény vagyok. Nem szeretek nagy társaságba járni, és Maternéket

sem tisztelhetem meg folytonosan roppant kellemes társaságommal. Tehát tegye meg nekem ezt

a szívességet, és szóljon egy-két jó szót az érdekemben!

Amikor Hans Werner este otthon beszámolt erről a beszélgetésről, Lotténak arcába szökött,

a vér. Gyorsan elfordult, hogy ezt senki ne vegye észre. Egyetlen szót sem szólt. A szülei

azonban nagyon örültek, és másnap este Hans magával hozta Waltert.

Az idős házaspár nagyon szívélyesen fogadta a fiatalembert, akinek élénksége azonnal

vidám hangulatot keltett.

Lotte tartózkodóan, de minden ellenséges felhang nélkül üdvözölte Waltert, aki a szülei

vendégeként teljesen biztonságban érezhette magát a lány csípős megjegyzéseitől. Kezdetben

úgy tűnt, a, fiatalember nemigen vesz tudomást róla, ehelyett élénk társalgásba merült Lotte

csendes, szelíd édesanyjával, akinek a máskülönben oly gondterhelt arca most valósággal

sugárzott, és kissé nagyothalló apjával.

Közben gyakran Lottéra nézett, akinek göndör, szőke feje a kézimunkája fölé hajolt. Egy

alkalommal a leány épp ugyanabban a pillanatban nézett fel, s a tekintetük találkozott.

A lány arca lángvörös lett, és gyorsan folytatta a hímzést, Hans és Walter közt nagyon

barátságos, munkatársi hangnem uralkodott. Pompásan megértették egymást.

Walter ettől fogva minden héten néhányszor eljött Wernerékhez. Minden nappal szilárdabb

lett az elhatározása, hogy feleségül veszi Lottét, és elnyeri annak szerelmét és megbecsülését.

Hans nem volt közömbös a lány számára, azt nagyon is észrevette Lotte bizonytalan

viselkedésén. Ha váratlanul érkezett, a lány zavarba jött, és a keze, melyet futólag odanyújtott

neki, remegett az övében. Werner iránta érzett, szerelme egyre forróbb és mélyebb lett, s bízott

abban, hogy egy ilyen bensőséges vonzalom nem marad örökké viszonzatlan.

Ria már több mint egy éve élt Maternék házában. Mindenki számára olyannyira kedvessé

vált a jelenléte, hogy senki sem szerette volna nélkülözni.

Szerénységével, szorgosságával, csendes vidámságával mindenki szívét meghódította. Már

maga Heinz sem tudta volna elképzelni a szülői házat a nagy sötét szemű lány nélkül.

Egyszer Malwine asszony így szólt ebéd közben:

- Többet kell találkoznod fiatalokkal, Ria, hogy legyen egy kis szórakozásod.

Ria mosolyogva fölpillantott.

- Ó, Malwine néni, nincs szükségem több emberre, mint amennyi mellettem van. Miattam ne

aggódj, én soha nem unatkozom.

Heinz ránézett. Közte és Ria közt még mindig kissé kényszeredett volt a viszony. A

fiatalembert bosszantotta, hogy a lány épp vele szemben nem tudta levetkőzni a félénkségét,

ezért általában nem igazán vett tudomást Riáról, Csak néha érzett valamiféle futó érdeklődést a

lány kijelentései iránt.

Most azonban feltűnt neki, hogy Ria másként hordja a haját, mint eddig. így tetszetősebb

volt a frizurája, és jobban érvényesült sűrű hájának szépsége.

Bár Heinznek magában be kellett ismernie, hogy Ria így sokkal csinosabb, alapjában véve

még mindig igen kevéssé törődött a lánnyal. A szép Sibylle a fiatalember ellenállása ellenére

értett hozzá, hogy egyre szorosabban magához láncolja. A csábítás művészetének minden

fegyverét bevetette, és ha Heinz szíve nem dobogott is érte hevesebben, anélkül hogy akarta

volna, belement egy meglehetősen komoly kalandba a szépasszonnyal.

Rolf Matern eközben határozott útiterveket készített feleségével. Most már nyugodtan

elszabadulhatott néhány hónapra, mivel Heinz kiválóan beletanult a munkába.

Kis fejtörést okozott számára, mi történjék Riával a távollétük alatt. Nem lett volna illendő,

hogy Heinzzel egyedül maradjon a házban. Ezt a kérdést egyszer Walter Meister jelenlétében is

megvitatták. Ekkor az így szólt:

- A megoldás nagyon egyszerű. Heinz a távollétük alatt átköltözik hozzám, Ria kisasszony

pedig zavartalanul itt maradhat megszokott környezetében.

Heinz azonnal elfogadta ezt az ajánlatot, és megegyeztek, hogy Ria egyedül marad a házban,

és gondjaiba veszi az elárvult háztartást.

Ria időközben Malwine néni révén megismerkedett néhány fiatal hölggyel, akikkel

teniszezni és társalogni tudott. Lotte Werner is e fiatal hölgyek közt volt. Ria és ő jó barátnők

lettek, és Lotte meghívta magukhoz Riát.

A Werner házaspár nagyon szívélyesen fogadta a fiatal lányt. A szerény, kellemes lakás arra

a csinos kis otthonra emlékeztette Riát, melyben anyjával lakott, és Werner asszony szelíd

kedvessége elhunyt édesanyja áldott természetét juttatta eszébe. Ennek köszönhetően hamar

otthon érezte magát barátnője családjában.

Június első napjaiban Malwine asszony elutazott férjével.

Egy vasárnap Ria a Werner családdal Walter Meisternél vendégeskedett. Ebéd közben

fölöttébb emelkedett volt a hangulat. Utána elcsevegtek még egy órácskát a villához tartozó

szép kertben. Azután a vendégek hazaindultak.

Wernerék lakása az ellenkező irányban volt, különben Ria csatlakozott volna hozzájuk. így

azonban Heinz kísérte el.

Bár a lány kijelentette, hogy egyedül is haza tud menni, hiszen fényes nappal volt, Heinz

erről hallani sem akart.

Vasárnaponként annyi ember járt a Grunewaldban, ezért nem engedte el Riát védelem

nélkül.

Ahogy az erdei úton egymás mellett lépkedtek, Ria egyre hallgatagabbá vált. Heinz a fejét,

csóválva nézett rá.

- Most megint meg se mukkansz. Az előbb még vidám és élénk voltál, és most egy szót sem

szólsz.

A lány elpirult, és félénken felpillantott rá.

- Ő, neked úgyis csak terhedre van a fecsegésem.

Heinz nevetett.

- Ezt ki mondta neked?

- Senki, ezt magam is tudom. És nem is lehet másként. Te mindenkinél okosabb vagy.

Nekem pedig minden, amit mondok, badarságnak tűnik.

- Vagy úgy! Es ha mással beszélsz, nem így érzed?

- Nem, csak ha veled vagyok - felelte a lány halkan.

- Te valóban különleges nő vagy, Ria. Micsoda butaságok jutnak eszedbe! Miért, lennék én

okosabb, mint mások? Miért ne telne nekem is örömem a te vidám csivitelésedben?

- Érzem - mondta Ria, és mély szomorúság telepedett a vonásaira.

Mielőtt Heinz válaszolhatott volna, egy autó tűnt fel velük szemben az

úton. Egy hölgy ült a sofőr mellett. Heinz felismerte Sibylle Jansent.

Az is megpillantotta Heinzet, és azonnal szóit, hogy álljanak meg.

Riának szinte elállt a szívverése. Ösztönösen megsejtette, hogy Heinz szereti ezt a szép nőt,

abban pedig bizonyos volt, hogy Sibylle szereti Heinzet. Sápadt, arccal állt, miközben Sibylle

szóval tartotta, és izzó tekintetével csaknem fölfalta Heinzet. Ria látta, hogy a fiatalember

csodálattal teli pillantással, áhítattal emeli ajkához Sibylle kezét.

A lány az izgalma ellenére is képes volt néhány nyugodt szót váltani Jansen asszonnyal.

Sibylle egy-két mondatot szentelt a bájos Riának, hogy eleget tegyen a jó modor

követelményeinek, aztán ügyet se vetett rá.

Egy idő múlva Heinz és Sibylle elbúcsúztak egymástól. A nő csábítóan pillantott Heinzre.

- Tehát holnap. Feltétlenül várom! - duruzsolta.

Heinz ismét megcsókolta Sibylle kezét, és így felelt:

- A holnapi viszontlátásra!

E szavakat olyan pillantás kíséretében ejtette ki, amely Ria szívében éles fájdalmat keltett.

„Szereti, pedig az egy másik férfi felesége" - gondolta elkínzottan. Zavartalan lépkedett

tovább Heinz mellett, anélkül hogy egy szót is szólt volna. És ez alkalommal a fiatalember is

néma maradt. Láthatólag teljesen megfeledkezett Ria jelenlétéről.

Amikor Heinz elhagyta a házat, nem is sejtette, hogy a lány fent a szobájában a fájdalomtól

összetörten, szívet tépően zokog.

Tiszta érzékei ösztönösen, undorral fordultak a nő ellen, aki, bár kötelékei egy másik

férfihoz láncolták, ilyen szégyentelenül kikezdett Heinzzel. Boldoggá teheti a fiatalembert, akit

olyan magasan mindenki fölé helyezett, egy ilyen szerelem? Ria ezt nem tudta elhinni, és

érezte,hogy csak bűnt es szenvedést hozhat Heinz számára ez a szerelem. Végül megnyugodott.

Hát nem balgaság, hogy ilyeneken gondolkozik? Féltékenységében bizonyára többet látott,

mint amennyiről valójában szó volt.

Heinz Matern soha sem tenne becstelenséget.

Az ablakhoz ült. és szemlélni kezdte a tó mögött elterülő erdő zöld pompáját. A békés kép

megnyugtatta.

Elgondolkozott azon, miként is talált otthonra ebben a házban, és mindazon, amit anyja

mondott. Rolf bácsi bűnéről.

- Minden, kedves Riám, amije Rolf Maternnek csak van, az állása, a vagyona, a hírneve

alapjában véve az apád tulajdona.

Matern nem is sejti, hogy én ezt tudom, papírjaim vannak, melyek ezt bebizonyíthatják.

Csupán néhány rajz és számítás hiányzik, hogy bármikor, akár a bíróság előtt is érvényt

szerezhessek az igényeimnek. De az elveszett rajzok nélkül is elég irat áll a rendelkezésemre

ahhoz, hogy rábizonyíthassam: meglopta az apádat. Igen, gyermekem, meglopta. És mégsem

fogom soha feljelenteni. Félek attól, hogy szégyenbe taszítsak egy embert, amiért egyszer letért,

a helyes útról. És ebben a férfiban mindezek ellenére oly sok nagyság, oly sok igazságosság

rejlik, hogy erre nincs is szükségünk. Az apád volt az, aki felfedezte a találmányt, amelynek

köszönhetően Rolf Matern híres és gazdag lett. A halála előtt egy nappal édesapád hosszasan

beszélt Rolf Maternnel négyszemközt, és aztán láttam, hogy az papírokkal távozik tőlünk. Az

apád nem avatott be a dologba, valószínűleg azért, hogy megkíméljen egy esetleges csalódástól.

Ugyanazon az éjszakán meghalt, és az irántunk érzett aggodalom talán az utolsó órában

felnyitotta a szemét. Utolsó erejével megmutatta nekem a papírokat, melyek még nálam

vannak, és amelyeket az íróasztalában tartott elrejtve.

„Őrizd meg jól. Másolatok. Rolf Matern mindent rendezni fog. Ne félj! Ne aggódj!" - Ezt

mondta nekem az apád, mielőtt meghalt.

Sokáig nem tudtam, mit is jelentett ez, de aztán egyszer minden világos lett számomra. Rolf

Matern nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a sajátjaként adja ki a találmányt. Ki vetné rá

ezért, az első követ? A törekvő férfit elvakította a vágy, hogy felemelkedjék.

Nem tudtam eldönteni, elmondjam-e neki, amit tudok. Bizonyosan fogalma sem volt a

másolatokról. De már előzőleg járt nálam félelemmel és nyugtalansággal telve, valósággal rám

erőszakolta a segítségét. Érezte, hogy szenved titkos bűnétől.

Attól kezdve elfogadtam a jótékonyságát, és hagytam, hogy gondoskodjon rólunk,

amennyire csak akart. Továbbra is úgy tettem, mint aki nem tud semmit, és csak arra az esetre

tartottam meg a papírokat, ha te egyszer később érvényt akarsz szerezni a jogaidnak, vagy

inkább, hogy figyelmeztethesd, ha nem teljesíti veled szemben a kötelezettségeit. De nem

hiszem, hogy erre valamikor is szükség lenne. Magad, is tudod, hogyan gondoskodik rólunk, és

mi nem akarjuk őf szégyenbe hozni. Akkor két ártatlant is magával rántana, a feleségét és a fiát.

Vajon mit szólna Heinz Matern, ha sejtené, hogy az apja hírneve és vagyona egy

bűncselekménynek köszönhető?

Ria megborzadt, és meredten bámult maga elé. Soha, soha nem szabad megtudnia!

Rolf Matern és felesége három gyönyörű hónapot tudhatott maga mögött. De most már haza

kellett térniük.

A férfi ezt a három hónapot bizonyos értelemben egyfajta kárpótlásnak szánta feleségének a

hosszú, magányos évekért. E hónapok minden másodpercét neki szentelte, és Malwine

maradéktalanul boldog volt.

Ria az egész házat ünnepien feldíszítette a ház urának és úrnőjének fogadására. Most a kapu

előtt állt, kezében egy nagy csokor gyönyörű rózsával, és a kocsit várta. Mellette Heinz Matern

feszített, és mosolyogva nézett le rá.

- Ennyire örülsz, hogy viszontlátod a szüleimet, Ria? - kérdezte.

A lány fellélegzett, és olyan sugárzó tekintettel pillantott fel Heinzre, hogy azt valósággal

szíven ütötte e szempár szépsége.

- Igen - felelte -, olyan boldog vagyok, hogy visszajönnek, és... és hogy te is ismét hazajössz.

Úgy éreztem, mintha a jelenlétemmel elüldöztelek volna. Ez nagyon bántott.

- Bolond kislány! - kiáltott fel a fiatalember nevetve, és testvéri szeretettel megsimogatta Ria

haját.

A lány összerezzent és elsápadt, Heinzet pedig furcsa, jóleső érzés fogta el, amikor

végighúzta kezét a puha haj zuhatagon.

- Csodálatos hajad van, Ria.

A lánynak arcába szökött a vér.

Ugyanebben a másodpercben begördült a kocsi. Rolf Matern fürgén kiugrott az autóból, a

felesége pedig követte. A négy ember szívből fakadó örömmel üdvözölte egymást. Aztán

Malwine néni átvette a rózsákat Riától.

- Jól bírtad, kicsim? - kérdezte mosolyogva .

Ria gyengéden belekarolt.

- Hát persze, Malwine néni. Remélem, elégedett vagy velem.

- Minden bizonnyal jól végezted a dolgodat - mondta Rolf bácsi, aki követte Heinzet.

A lány visszanézett rá, és feléje biccentett.

- Milyen jo, hogy újra itt vagytok - mondta bensőséges hangon — Annyira hiányoztatok.

Egy órával később mindnyájan ott ültek Malwine asszony kis szalonjában, és teáztak. A teát

Ria készítette el a rá jellemző csendes derűvel, majd körbekínálta.

Rolf Matern mosolyogva nézett rá. Milyen csinos lett Ria! Milyen bájosan kigömbölyödött

karcsú alakja!

Furcsamód Heinz is hasonló észrevételeket tett magában. Mindenesetre úgy találta, kellemes

látványt nyújt a fiatal lány, ahogy tesz-vesz a teázó-asztalnál.

Ria szeretetteljesen kutató szemének feltűnt, hogy Malwine néni egyáltalán nem néz ki olyan

jól, ahogy azt várta. Egyszer még meg is borzongott, pedig szinte forróság volt a szobában.

- Fázol, Malwine néni? Adjak egy takarót? - kérdezte gyengéden, és már ugrott is.

- Igen, gyermekem. Olyan különös, a hazaúton végig dideregtem, a meleg idő ellenére.

- Valószínűleg megfáztál, Malwine, amikor a Bodeni-tóhoz utaztunk -mondta Rolf Matern

aggódva, miközben Ria meleg takaróba bugyolálta az asszonyt.

-0, de annyira szép volt - felelte Malwine mosolyogva. - Legrosszabb esetben egy náthával

kell majd bűnhődnöm az utazásért. Ezt az árat szívesen megfizetem a Bodeni-to mellett töltött

gyönyörű estéért.

Miután elfogyasztották a teát, apa és fia üzleti megbeszélésre vonult vissza. Ria eközben

beszámolt Malwine néninek a távollétükben végzett , tevékenységéről. Közben észrevette, hogy

az asszonyt minduntalan kirázza a hideg.

- Le kellene feküdnöd egy kicsit - mondta nyugtalanul.

Malwine egy pillanatra lehunyta a szemét, és összeszorította a fogait.

- Egyáltalán nem vagyok jól, valóban, Ria. De egy enyhe rosszullét miatt az embernek nem

kell elhagynia magát. Holnapra bizonyosan elmúlik.

A Bodeni-tóhoz tett utazásért azonban egy náthánál nagyobb árat kellett fizetnie.

Malwine asszony még azon az éjszakán kihívott orvos tüdőgyulladást állapított meg.

Nehéz, gondokkal teli napok következtek. Malwine Matern életveszélyben forgott. A láza

aggasztóan emelkedett, és mivel egy korábbi súlyos betegség utóhatásaként meggyengült, a

szíve, az állapota válságosra fordult.

Félelem és aggodalom költözött a házba. De ennél még sokkal rosszabb napok köszöntöttek

a Matem-villa lakóira.

Öt nappal Malwine megbetegedése után történt. Rolf Maternnek rövid időre el kellett

mennie fiával üzleti ügyben. Feltétlenül szükséges volt, hogy a két úr megjelenjen egy kiállítási

csarnok építkezésén. Alig két órával az elindulásuk után Rolf Maternt fején súlyos sebbel,

sápadtan hozták haza. Ahogy a férfi Heinz mellett állt a félig kész kiállítási csarnokban,

megmagyarázhatatlan módon lezuhant egy vasdarab az egyik állványról, és eltalálta.

Heinz sértetlen maradt.

Ria egészen magánkívül volt, amikor értesült a szörnyű szerencsétlenségről.

- Az isten szerelmére, anyának nem szabad megtudnia semmit! Ria, segíts! - könyörgött

Heinz.

A fiatalember segélykiáltása kizökkentette Riát dermedtségéből. Sosem sejtett erők

mozdultak meg benne. Halottsápadtan, de nyugodtan és határozottan elrendelte, hol helyezzék

el a sebesültet. Rolf Maternnek az egyik földszinti szobában ágyaztak meg, hogy Malwine nénit

semmiképp se zavarják.

Rolf Matern még mindig eszméletlen volt. Az orvosok, akik velük tartottak a

szerencsétlenség helyszínéről a Matern-villába, megbeszélésre vonultak vissza az egyik

szomszédos szobába, Heinz pedig felment anyjához.

Ria egyedül ült Rolf Matern ágyánál. Fájdalommal és félelemmel telve pillantott sápadt,

arcára.

A férfi hirtelen kinyitotta a szemét, és ránézett. Halkan és nehézkesen, de tiszta elmével így

szólt:

- Most megfizetek a bűnömért, Ria. Elért a büntetés.

A lány megcsókolta a kezét.

- Rolf bácsi, kedves Rolf bácsi, ne beszélj! Nem szabad, hívom az orvost.

- Ne, maradj! - suttogta Matern, és közben olyan tekintettel nézett a lányra, hogy annak

engedelmeskednie kellett.

- Nem kell orvos! Nem segít, érzem, jön a halál. Munka közben, s ez így jó. De egy terhet le

kell gördítenem a lelkemről. Hallgass meg, Ria!

A lány Matern szájára tette a kezét.

- Hallgass, hallgass - kérte elfúló hangon.

- Hagyj, meg kell tennem. Egy bűn, egy nagy bűn, Ria. Meg kell hallgatnod!

Ria hevesen rázta a fejét.

- Kedves Rolf bácsi, ne mondj semmit! Mindent tudok, mindent, már régóta. Az apám

találmánya, igaz, ez nyomaszt? Légy nyugodt, mindent levezekeltél, mindenre bocsánatot

nyertél. Hisz már jóvátetted. Anya is tudta. Ezért fogadtunk el tőled mindent. így, most

megnyugodtál, teljesen megnyugodtál?

Rolf Matern szeme földöntúli fénnyel ragyogott.

- Ti jók, ti nemesek! Hát tudtátok és megbocsátottatok nekem? Bárcsak meg tudnám

köszönni nektek! De most hívd Heinzet gyorsan, neki is el kell mondanom, jóvá kell tennie,

ami téged ért.

- Nem, neki ne mondj semmit! Nem szabad szenvednie, az ő életének tisztának kell lennie,

ne nyomassza szégyen. Soha sem szabad megtudnia! Ne szenvedjen.

Rolf Matern csodálkozó szemekkel nézett a lányra.

- Te szereted, Ria. Te... ó... akkor minden rendbe jöhet.

- De ugye nem mondasz neki semmit? - suttogta a lány riadtan, és kifelé fülelt.

A férfi mosolygott.

- Nem. Már nem. Már nem kell szégyenkeznem a fiam előtt. Magammal viszem a titkot a

sírba. Hívd Heinzet!

Ria azonban már hallotta odakint a lépteket.

- Jön, Rolf bácsi. Szavadat adtad, hogy hallgatni fogsz — emlékeztette még egyszer ijedten a

haldoklót.

- A szavamat adtam, és vele a legmélyebb hálámat, kedves, kicsi Riám.

Heinz fájdalommal teli arccal lépett apja ágyához.

- Apa, drága apa - mondta, és heves aggodalom csengett a hangjában.

Rolf Matern megfogta a fia kezét.

- Heinz, tudod. Ria... még nem végrendelkeztem. Ria sorsát a kezedbe teszem. Óvjad, mint

valami kincset! Megérdemli, fogadd a szívedbe, ha én már nem leszek. Ne felejtsd el, én

szeretem... én... a kezedbe, Heinz... a... - Érthetetlenül dadogott, és kimerülten lehunyta a

szemét.

Heinz és Ria, mint a gyászoló testvérek, önkéntelenül megfogták egymás kezét, vigaszt és

támaszt keresve a másikban.

Rolf Matern ekkor ismét felnyitotta a szemét. Látta, ahogy Heinz és Ria kéz a kézben állnak

előtte. Felragyogott az arca. Még egy utolsó, rövid lélegzet, s Rolf Matern eltávozott az élők

sorából.

Miközben a földszinten felravatalozták a halottat, Malwine eszméletlenül feküdt, magas

lázban. És azon a napon, melyen a férfit kivitték utolsó nyughelyére, az asszony állapota

aggasztó fordulatot vett. A beteg szíve hirtelen felmondta a szolgálatot.

Az orvosok hiába adtak injekciókat, hogy élénkítsék a szívműködést, hiába öntöttek pezsgőt

a betegbe, hogy magához térítsék. Mire Heinz hazatért apja temetéséről, az édesanyját is

elvesztette.

Heinz édesanyja halálos ágyától a szobájába ment. Csak néhány óra múlva került elő ismét,

sápadtan és elkínzott arccal. Ria kisírt szemmel suhant ide-oda a házban, és megpróbált eleget

tenni a reá szakadt kötelességeknek. A személyzet ösztönösen hozzá fordult minden kérdéssel,

magára hagyva a fiatalembert mély gyászával.

Ria egyetlen vigasztaló szót sem tudott mondani Heinznek, annyira

szegényesek ilyen esetben a szavak. De aggodalommal és félelemmel teli pillantással kísérte

őt.

Amikor az anyját is eltemették apja oldalán, Heinz bejelentette Riának, hogy átmenetileg

ismét a Meister-villába költözik.

- Először mindkettőnknek meg kell nyugodnia, mielőtt megbeszéljük, mi történjék a jövőben

- mondta.

A lány némán bólintott, és fájó szívvel gondolt az elkövetkező időkre.

A család ismerősei és barátai nem győzték kifejezni együttérzésüket. Főként Sibylle Jansen

asszony tűnt fel minduntalan, hogy vigaszt nyújtson a gyászban, és megpróbált hasznot húzni

Heinz komor, keserű hangulatából.

A fiatalember azonban felismerte a nő titkolt szándékát, és hirtelen undor ébredt benne

Sibylle és annak alantas mesterkedése iránt. Szentségtörésnek tűnt számára, ha ez a nő a

szüleiről beszélt. Lehullott a hályog a szeméről, és rájött, hogy félreismerte Sibyllét, s ez a

kapcsolat méltatlan hozzá.

Belsőleg hirtelen olyan szabadnak érezte magát, mintha ez a nő sohasem jelentett, volna

számára semmit.

Ria most másodszor maradt egyedül a Matern-villában. De ez alkalommal nyomasztóan

nehezedett rá a magány, hisz Malwine néni és Rolf bácsi többé már nem tér haza. Képtelen volt

félelem nélkül gondolni a jövőre. Nem tudta, hogyan határoz felőle Heinz.

Rolf bácsi a fia kezébe tette le a sorsát, tehát csendesen ki akarta várni, míg a fiatalember

eldönti, mi történjék vele.

Mintegy tizennégy nappal Malwine Matern halála után Riának átadtak egy levelet. Az írás

ismeretlen volt számára, és csodálkozva nyitotta fel a borítékot. A levél nem volt hosszú:

Tisztelt Kegyelmes Kisasszony!

Mint korán elhunyt édesapja régi barátja és munkatársa sürgősen kérem, Önt, adjon

lehetőséget egy négyszemközti beszélgetésre. Fontos közlendőm van az Ön számára. Nagyon

örülnék, ha azonnal megüzenné, hol és mikor találkozhatnék Önnel egyedül és zavartalanul. A

legmélyebb tisztelettel:

Heinrich Krause mérnők Poste restante Berlin, 7. sz. postahivatal.

Ria különös érzéssel olvasta a levelet. Pillantását a névre szegezte. Heinrich Krause? Apja

egyik barátja és munkatársa? Hisz már hallotta ezt a nevet! Igen, természetesen, az anyja annak

idején megnevezte apjának azt a kollégáját, aki rendezni akarta a hagyatékot, azután csalás

miatt kis híján bebörtönözték. A férfi azonban Amerikába szökött, így mondta az anyja. Vajon

ez az a Heinrich Krause, aki most beszélni akar vele? És mit

akarhat? Miiyen fontos közlendője van számára?

Legszívesebben elutasította volna, mert valami megmagyarázhatatlan rossz érzés vett rajta

erőt. Hosszas habozás után azonban úgy határozott, hogy fogadja a férfit, és meghallgatja a

mondanivalóját. Talán csak kéregetésről van szó.

Így gyors elhatározással a következőket írta a megadott címre:

Tisztelt Uram!

Holnap és holnapután délelőtt tizenegy órától a rendelkezésére állok.

Tisztelettel: Maria Rottmann

A lelke mélyén valami azt súgta Riának, hogy ne tegyen említést Heinz-nek erről a levélről.

A fiatalember estefelé érte jött, hogy egy órácskára átmenjen vele Weinerékhez. Fivérhez illő

módon mindig gondja volt rá, hogy a lány számára ne legyenek túl hosszúak az esték.

Heinz még mindig nem heverte ki az őt ért csapásokat, ráadásul minden erejét az üzletnek

kellett szentelnie. Ott is annyi minden szakadt rá, hogy szorgalmasan kellett dolgoznia, ha úrrá

akart lenni a nehézségeken.

Heinz kifejezetten örült is ennek, mert a munka elterelte a figyelmét a fájdalomról, és lassan

visszaadta a lelki egyensúlyát. Minden szenvedés közepette úgy vonzotta a szíve Riához, mint

egy védelemre szoruló testvérhez. Az iránta táplált felelősségérzet neki magának is belső tartást

adott, és ezáltal lelkileg észrevétlenül közelebb került a lányhoz.

Most mint a testvérek, úgy sétáltak egymás mellett a lebukó nap utolsó sugaraitól kísérve

ezen a késő nyári estén. Csak ritkán szóltak egymáshoz. Gondolataik a drága halottaknál

időztek.

-Hosszúak lettek számodra a napok? - törte meg végül Heinz a csendet.

- Napközben sok a dolgom, csak az esték tűnnek hosszúnak.

- Nem akarod megkérni Lotte Wernert, hogy költözzön át hozzád egy időre? Minden

bizonnyal szívesen megtenné a kedvedért ezt a baráti szolgálatot. Csak addig lenne erre

szükség, amíg eldöntjük, mi legyen a jövőben - mondta Heinz, és szeretettel pillantott le a lány

lehajtott fejecskéjére.

Ria a régi félénkségével futólag ránézett.

- Ha úgy gondolod, megkérhetem rá Lottét: - felelte elfogódottan.

- Azt hiszem, jót fog tenni neked. Hiszen kedveled Lotte Wernert, igaz?

A lány bólintott.

- Nagyon. Ő az egyetlen barátnőm. Szeretem őt - mondta melegen.

Ria szíve hangosan és nyugtalanul kalapált. Milyen csodálatos lett volna, ha Heinz

önszántából törődött volna vele! De pusztán azért tette, mert ez volt apja utolsó kívánsága.

- Engem ne félts, Heinz! Csupán azt szeretném, ha miattam végre nem kellene elköltöznöd a

saját házadból.

- Kislány, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem beszélsz erről! Ilyesmire még csak

ne is gondolj! Ezt már csak így követeli a jó erkölcs, hogy ne lakjunk együtt, pedig a mi

esetünkben ez lenne a legjobb és a legegyszerűbb.

Olyan nyugodtan mondta mindezt, mintha valóban az lenne a legtermészetesebb, hogy igazi

testvérekként egy fedél alatt éljenek.

Werneréknél, mint mindig, szívélyesen fogadták őket. Ott találták Walter Meistert, aki

mostanában szinte mindennapos vendég volt a Werner családnál.

Még mindig hadilábon állt Lottéval, illetve az ővele. De a lány viselkedésében egyre inkább

valamiféle bizonytalanság mutatkozott.

A Werner család és Walter Meister minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy

Heinz és Ria figyelmét eltereljék a gyászról, és felvidítsák őket. Heinz megkérte Lotte Wernert,

költözzön át egy időre Riához.

Lotte habozás nélkül bele is egyezett.

- Már régen szólnod kellett volna, Ria, s akkor már korábban átmentem volna hozzád -

mondta a lány, és átkarolta Ria vállát.

- Szegénykém, hiszen alapjában véve másodszor lettél árva.

A két fiatal lány megbeszélte, hogy Ria másnap délután kocsival eljön Lottéért, aztán Ria

Heinzzel és Walterrel hazaindult. Útközben Walter a rá jellemző élénkséggel megállás nélkül

fecsegett, míg két útitársa csak néha szólt egy-egy szót.

A Matern-villa kapujában az urak elbúcsúztak Riától, ő pedig besurrant a házba.

Heinz és Walter cigarettázva bandukolt lassan a tó mentén Walter villája felé. Egy darabig

hallgattak, aztán Heinz váratlanul így szólt:

- Mit kezdjek most Riával? Nem tudsz valami jó tanácsot adni?

- Dehogynem - szippantott Walter még egyet a cigarettájából. - Méghozzá nagyon jót.

- Nos?

- Vedd feleségül!

- Megőrültél? - csattant fel Heinz.

- Nem. Épp ellenkezőleg, ritkán vannak ilyen értelmes ötleteim. Mindazonáltal csak azért

adom neked ezt a tanácsot, mert ismerem a józan, nyugodt természetedet. Egy rajongó ifjúnak

nem mondanék ilyet. Bár röviddel ezelőtt még a Tannhausert játszottad, de ha nem tévedek,

Vénusz asszony mostanra elvesztette a hatalmát fölötted.

- Ennek a tévedésnek már vége - felelte Heinz komoran.

- Na igen. És a házasságról vallott józan nézeteidet tekintve nincs egyszerűbb válasz a

kérdésedre, mint hogy feleségül veszed Ria Rottmannt. A szelídsége és a simulékonysága

pompásan illik a te kissé parancsoló természetedhez, és e házasság réven a jövője sem

aggasztana. Hogyan tudnád máskülönben tökéletesen teljesíteni apád kívánságát?

Minél tovább érvelt Walter, Heinz annál inkább elgondolkodott A tanácsot, mely először oly

képtelennek tűnt számára, mégsem tudta minden további nélkül elvetni.

Amit a házasságtól elvárt, azt Ría éppúgy megadhatta neki, mint más nő. Nem vágyott nagy

szenvedélyre, mert az úgyis csak terhes lett volna számára. Riábol jó háziasszony válna, és nem

kínozná őt a személyiségével szemben támasztott igényeivel. A legkisebb zavar nélkül

beilleszkedne az életébe. Ellenszenves nem volt számára a lány, épp ellenkezőleg, az utóbbi

időben vonzalmat érzett iránta. Csinos is volt és egészséges, ahogy azt Walter az imént

helyesen mondta. Ezenkívül így valóban tökéletesen eleget tenne apja óhajának.

A két barát némán tette meg a hátralévő utat a Meister-villáig.

- Gondolkodni fogok a dolgon, Walter. A tanácsod egyáltalán nem rossz - jegyezte meg

Heinz, mielőtt ki-ki elvonult a saját szobájába.

Ria másnap reggel nyugtalan, várakozásteljes hangulatban ült a szobájában. Vajon már ma

felkeresi ez a Heinrich Krause? És mit akar mondani neki?

Nem kellett sokáig töprengenie, pontosan tizenegy órakor bejelentették a férfit.

Az inas kissé bizalmatlanul szemlélte az idegent. Úgy festett, mint egy kérelmező, elküldeni

azonban nem hagyta magát, és kijelentette, hogy a kegyelmes kisasszony várja.

Az inas megdöbbenésére Ria megparancsolta, hogy az idegent vezessék be a szalonba.

Amikor a lány belépett, alázatos és kellemetlenül bizalmas arckifejezéssel egy körülbelül

ötvenéves férfi emelkedett fel székéből. Elnyűtt, szürke öltönyt és fölöttébb gyanús küllemű

cipőt viselt. Az arca vörös és puffadt volt, mint egy alkoholistáé, szakálla pedig bozontos és

ápolatlan.

Ria önkéntelenül hátrahőkölt a látványától, és érezhetően hűvös magatartást vett fel.

- Mit kíván közölni velem, uram? - kérdezte a rövid köszönés után, mire Krause fontoskodva

és titokzatosan körülnézett.

- Senki sem hallgathat ki minket, kegyelmes kisasszonyom? - kérdezte, és kicsit közelebb

lépett a lányhoz.

- Bizonyosan nem, egészen nyugodtan beszélhet. Kérem, üljön vissza! - felelte a lány

nyugodtan, és helyet foglalt egy karosszékben. A férfi meghajolt, majd mintha meghatódott

volna, zsebkendőjét a szemére szorította.

- Ahogy így magam előtt látom önt, felejthetetlenül drága barátom gyermekét, nem is sejti,

kedves kisasszonyom, mennyire meg vagyok hatva.

- Térjen a tárgyra, ha megkérhetem! Nincs sok időm.

A férfi szeme álnokul villogott.

- A fiatalok mindig türelmetlenek. De az ügy nem olyan egyszerű. Nagy vagyonról van szó.

Egy kicsit messzebbről kell kezdenem. Az ön apja és én a legjobb, legőszintébb barátok

voltunk. Hozzá hasonlóan én is mérnök vagyok, és együtt dolgoztunk egy irodában. Amikor az

apja meghalt, az édesanyja sürgősen megkért rá, hogy rendezzem a hagyatékát, mert nagyra

becsült engem. Sajnos akkoriban hosszabb időre el kellett utaznom, így nem tudtam elvállalni

ezt a megtisztelő feladatot, Az édesanyja talán mesélt önnek rólam...

- Ria tudta, hogy a férfi hazudik, és átvillant az agyán, hogy résen kell lennie. Egy belső

hangnak engedelmeskedve így felelt:

- Nem, nem tudok visszaemlékezni rá, hogy bármikor is hallottam volna magáról.

Ez úgy tűnt, kellemesen érinti Krausét, bár fájdalmas mosolyt próbált erőltetni az arcára.

- Igen, igen. Ön még olyan kicsi volt, és később, igen, később az ön édesanyja bizonyára

megfeledkezett a jó öreg barátról. Az idő, kedves kisasszonykám, az a hosszú idő! Tehát, mint

már mondtam, el kellett utasítanom az édesanyja kérését. De hogy a kedvére tegyek, legalább

az irodában körülnéztem az édesapja asztalán, hogy a rajta lévő különféle apróságokat

elküldhessem az édesanyjának. Akkor találtam néhány rajzot és számítást is.

Ria alig észrevehetően összerezzent. Krause azonban ezt nem látta, és zavartalanul folytatta:

- Ezek a rajzok, melyeket nem tartottam fontosnak, véletlenül a saját papírjaim közé

keveredtek, mivel, mint mondtam, utazni készültem, és épp csomagoltam, Csak jóval később

kerültek a kezembe a tervek, és akkor rájöttem, hogy roppant fontosak. Az idő tájt azonban egy

brazíliai farmon tartózkodtam, és alig került újság a kezembe, legkevésbé, német. így nem

szereztem tudomást róla, mi történt időközben.

Ria még mindig nem szólt egy szót sem. Aggodalommal teli szívvel várta a folytatást.

Sejtette, mi következik, és magában már azt mérlegelte, mit tegyen, ha félelmei beigazolódnak.

- Igen, igen. Itt időközben különös dolog történt - folytatta a férfi. -Mielőtt azonban ezt is

felfedném ön előtt, meg szeretném kérni, mondja el nekem, hogyan történt, hogy Rolf Matern

házába jött!

Ria kicsit, habozott, de azután nyugodtan így felelt:

Matern titkos tanácsos úr elhunyt apám barátjaként nagyvonalúan törődött az édesanyámmal

és velem. Anyám halála után a házába fogadott.

- Minden bizonnyal megvoltak a maga különleges okai a tanácsos úrnak, amiért ilyen

nemesen járt el - jegyezte meg Krause gúnyosan. - Kár, hogy nem találkoztam vele még

életében, valószínűleg lett volna hozzá egy-két szavam. Szerencséje volt, hogy előbb meghalt.

Ria elsápadt. Teljességgel világossá vált számára, hogy Krause tud Rolf bácsi titkáról. Ezt az

értesülést és a birtokában lévő rajzokat pedig valószínűleg zsarolásra akarja felhasználni.

Mindenesetre oda kell figyelnie rá, hogy pontosan megtudja, mit tervez.

A szíve hevesen kalapált. Nagyon aggódott Heinz miatt. A gondolat, hogy a fiatalember

megtudhat valamit, már-már megfosztotta fölényétől. A szerelem azonban erőt is adott neki,

hogy uralkodjék magán. Mindenáron vissza kell szereznie a rajzokat, melyeket Krause

jogtalanul magánál tartott, egyidejűleg meg kell akadályoznia ezt az embert abban, hogy

találkozzon Heinzcel.

Miközben lázasan mérlegelte a legkülönfélébb terveket, látszólag teljesen higgadtan

megkérdezte:

- Mit akar ezzel mondani, uram?

A férfi közelebb húzta a karosszékét.

- Rolf Matern örökösének kegyéből él ebben a házban, igaz?

- Természetesen! Rolf Matern akarta így utolsó órájában.

Krause egészen közel hajolt a lányhoz, és félhangosan folytatta:

- Ha akarja, Rolf Matern egész vagyonát megszerezheti.

- Tréfál, uram?

- Teljesen komolyan beszélek, Rottmann kisasszony. Kérem, hallgasson meg! A rajzok,

melyeket az apja asztalán találtam, bizonyítják, hogy az a találmány, melyet Rolf Matern a

sajátjaként adott ki, és amelynek köszönhetően gazdag és híres lett, az ön apjától származik.

Szerencsére még nálam vannak a papírok. Talán az ön birtokában is található valamely erre

vonatkozó dokumentum. Mindenesetre itt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk: Rolf Matern

meglopta az ön apját, és egyedül önt illeti az egész vagyon, melyet e találmány révén szerzett.

Nem sajnáltam meghozni azt az áldozatot, hogy ideutazzam Amerikából, és így hozzásegítsem

önt vitathatatlan jogaihoz. Fel szeretném ajánlani a szolgálataimat. Szívesen képviselem az

ügyét, önnek csak egy meghatalmazást kell adnia. Akkor rövid időn belül e ház úrnője lehet.

Riának minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze az önuralmát hűvösen nézzen Krause

izgalomtól és a feszült várakozástól csillogó szemébe. Anélkül hogy felemelte volna a hangját,

ridegen megkérdezte:

- És milyen okból akar belefolyni ebbe az ügybe?

- De kisasszonyom, ez minden, amit erre a hírre mondani tud? Nem érti, milyen fontos

dolgot hoztam a tudomására?

- Úgy gondolja, hogy a közlése újdonságot jelent számomra? - emelkedett fel Ria.

A férfi gúnyosan nézett rá,

- O, na nézd csak, a kis kisasszony nagyon okos. Most, hogy felvilágosítottam, egyedül

akarja dűlőre vinni az ügyet. De hogy egészen őszinte legyek, pillanatnyilag meglehetősen

szorult helyzetben vagyok. Az utazás, melyet az ön érdekében tettem, felemésztette a végső

tartalékaimat. Természetesen én is szeretnék keresni egy szép kerek összeget, ezen az üzleten.

- Ez esetben csalódást kell okoznom önnek, Krause úr. Az anyám és én tudtunk apám

találmányáról, melyet Rolf Matern a saját céljaira használt. Ez az egyetértésünkkel történt.

Tehát feleslegesen fáradt, és most meg kell kérnem, hogy adja vissza nekem a rajzokat, melyek

az én tulajdonomat képezik.

Krause eltorzult arccal ugrott fel.

- Az ördögbe, ez... ez...

Átható pillantása Riára tapadt. És akkor észrevette a lány szemében a nyugtalanságot, mely

egyáltalán nem illett a sápadt, elszánt archoz. Kis idő múlva merészen így szólt:

- Sajnálom, a rajzokat nem adom oda ingyen. Ha önnel nem köthetek üzletet, akkor Heinz

Matern úrhoz fogok fordulni. Neki bizonyára megér valamennyit az apja becsülete.

Ria elborzadva kiáltott fel.

- Az isten szerelmére, ne tegye ezt!

Ez a rémült kiáltás azonnal visszaadta Krause fölényét.

- Ki akadályozhat meg ebben, kisasszony? Ha önnek nem áll szándékában kárpótolni engem,

bizonyosan felkeresem Heinz Matert.

Ria görcsösen ökölbe szorította a kezét.

- Mennyit akar? - nyögte.

Krause elgondolkodott, miközben Ria feszülten figyelte. A jelekből ítélve mégsem lehet túl

sokat kihozni ebből az ügyből, melyet oly pompásnak tartott. Ha így áll a dolog, még az is

kétséges, hogy Heinz Matern fizet-e. Ria Rotmann meghatalmazása nélkül igazából nem

tehetett semmit Rolf Matern örököse ellen. De mégis meg kellett kérnie a lehető legnagyobb

árat a szolgálataiért. Még egyszer szúrósan ránézett a lányra, aztán kertelés nélkül rávágta:

- Húszezer márkát kérek a tervrajzokért.

Ria megrettent. Honnan szerezzen ekkora összeget? Neki körülbelül hatezer márkája volt.

Ennyit hagyott, rá az anyja. Rolf Matern félretette számára a pénzt, s ő gondolkodás nélkül

feláldozta volna, hogy így megkímélje Heinzet a szenvedéstől. De húszezer márka?! Ennyit

képtelen volt összeszedni.

- Ez túl sok — nyögte.

- Heinz Malern biztosan szívesen megadna a kétszeresét is, ha elmennék hozzá.

- Ezt nem szabad megtennie! - kiáltott fei ijedten a lány

- Mégis meg fogom tenni, ha nem akarja, vagy nem tudja teljesíteni a követelésemet.

Ria erőtlenül a karosszékére támaszkodott.

- Nem tudom. Hatezer márkám van. Azt odaadom magának. Heinz Materntől azonban

semmit sem fog kapni, legfeljebb feljelenti zsarolás miatt. De nem akarom, hogy elmenjen

hozzá. Fogadja el a hatezer márkát!

Krause töprengett. Nem volt elképzelhetetlen, hogy Heinz Matern feljelentené zsarolás

miatt. De hatezer márka a titokért, melytől olyan sokat remélt, nem, ez túl kevés volt. Ha a

kicsikének ennyire fontos, hogy ő ne menjen el Heinz Maternhez, akkor több pénzt is tud

szerezni.

- Nos, adja oda nekem azt a hatezer márkát előlegként. A fennmaradó tizennégyezer márkát

kifizetheti később is, talán részletekben. De ragaszkodom a követelésemhez.

Ria egész testében reszketett. Amilyen büszke és becsületes Heinz, porig sújtaná, ha

megtudná, mit tett az apja. Többé egyetlen fillérhez sem nyúlna a jogtalanul megszerzett

javakból, Ria ebben biztos volt. Akkor szegény lenne, és az egész életét újra kellene kezdenie,

ráadásul a szégyen súlyától elvesztené az erejét, lelke derűjét.

Nem, meg kell kímélnie őt ettől a felismeréstől, kerüljön, amibe kerül! Még nem tudta,

hogyan szerezze meg a hiányzó összeget. De ha időt kap, hogy gondolkozzék, talán talál majd

kiutat, ha Heinzért teszi, akit szíve minden erejével és melegével szeretett. Csak időhöz jusson,

és elhallgattassa ezt a visszataszító embert! Isten segíteni fog neki a szükségében. Valamilyen

módon meg kell szereznie a pénzt. Nagy levegőt vett, és kihúzta magát.

- Rendben, holnap ki fogom fizetni magának a hatezer márkát. Jöjjön el ugyanebben az

időben, és hozza magával a rajzokat!

Krause ravaszul mosolygott.

- Az utolsó részletnél meg fogja kapni a rajzokat, kisasszonyom, az utolsó részletnél, egy

perccel sem korábban. Addig biztosítékul megtartom.

- Ki kezeskedik érte, hogy maga nem fogja felhasználni azokat máshol is, miután én

kifizettem a hatezer márkát?

Krause a mellére csapott.

- Becsületszavamat adom, kisasszony - húzta ki magát, büszkén.

Riának megvolt, a véleménye erről a becsületszóról, de ezt inkább elhallgatta.

- Nos, jó, el akarom hinni, hogy őszintén mondja. Ha mégsem, azzal magának okoz bajt.

Mert én is a szavamat adom, hogy azonnal letartóztattatom, ha megszegi a hallgatását.

A férfi mélyen meghajolt

- Üzletet kötöttünk egymással, kisasszonyom. Ha ön teljesíti a feltételeket, én is így fogok

tenni - mondta hivatalosan,

Krause minden részvét nélkül figyelte Ria krétafehér arcát. Az egyetlen érzés, amely

vezérelte, a vágy volt, hogy pénzt kapjon a kezébe.

Ria időközben átgondolta, hogy a hatezer márkáját Heinztől kell elkérnie. Az bizonyosan

meg fogja kérdezni, miért van szüksége a pénzre, és neki kibúvót kell találnia. O, hirtelen

milyen nehéznek tűnt számára az élet! Ez a visszataszító, züllött ember fenyegető

szerencsétlenségként bukkant fel az életében.

- Tehát kérem, jöjjön el holnap ugyanebben az időben, és vigye el a pénzt! - mondta tompán.

- De most menjen el, kérem, nem szükséges, hogy a személyzet megbotránkozzon, amiért ilyen

hosszú ideig marad.

- Jó, jó, már megyek. Tehát holnap, ugyanebben az időben. Pontos leszek. Viszlát, tisztelt

kisasszonyom!

Amikor becsukódott az ajtó a férfi mögött, Ria a karosszékébe roskadt.

- Édes istenem, segíts, segíts, ne hagyd, hogy bűnhődjön az apja bűnéért! - fohászkodott.

Félóra múlva Ria csüggedt szívvel ment be a városba, hogy felkeresse Heinzet az irodájában,

és elkérje tőle a pénzt. Bizonyos volt, hogy ebben az időben ott találja.

Heinz nagyon meglepetten, de határozott örömmel fogadta Riát. Egész reggel Walter

tanácsán járt az esze, és az ötlet egyre ésszerűbbnek tűnt számára.

- Te itt, Ria? Történt valami? - kérdezte, és megfogta a lány kezét.

Most első alkalommal nézett úgy rá, ahogy férfi a nőre, akiben jövendőbeli feleségét

pillantja meg. Most először látta benne tudatosan az ífjú hölgyet, nem pedig a süldő lányt.

Örömmel állapította meg, hogy Riát valóban nagyon csinosnak lehet nevezni. Sőt, a haja és a

szeme kifejezetten szép volt.

Heinzet kissé kizökkentette nyugalmából ez a szemlélődés. Ria nagyon bájos úrnője lehet

majd a házának, ha kicsit érettebb és magabiztosabb lesz.

A lánynak a leghalványabb fogalma sem volt, mire vélje a fiatalember fürkésző tekintetét.

Küzdött a szégyenteljes zavar ellen, mely akarata ellenére erőt vett rajta.

Semmi sem történt Heinz,En csak...lenne egy nagy kérésem hozzád.

Heinz odatolt neki egy karosszéket.

- Es közben ilyen ijedtnek kell lenned? Nem olyan vagyok neked, mint a bátyád? Miért vagy

ennyire bizonytalan velem szemben?

Most valahogy melegebben csengett a hangja, mint egyébként. Ria tűz-vörös lett.

- Ó, nem tudom, olyan kellemetlen számomra, hogy zavarlak. És egyáltalán, úgy érzem,

mintha a létem egyetlen nagy kellemetlenség volna neked.

Heinz megfogta a kezét.

- De Ria, mikor fogod végre levetkőzni ezt a buta aggodalmat? Te sohasem zavarsz, sokkal

inkább vigaszt jelentesz számomra.

Mihez kezdtem volna nélküled az elmúlt szörnyű időszakban?

A lány szeme hirtelen úgy felragyogott, hogy Heinz meglepetten rajta felejtette a tekintetét.

Hogy megváltozott Ria arca ettől a szemében fellángoló boldog kifejezéstől! Milyen szép lett

ettől a forró örömtől!

Valóban vigaszt nyújtottam számodra? Ó! Akkor nagyon boldog vagyok - mondta gyorsan,

de a kezét azonnal kirántotta a fiatalemberéből, és félrenézett.

- És milyen ügyben jöttél el hozzám? - kérdezte Heinz kissé nyugtalanul.

A lány nagy levegőt vett.

- Meg akarlak kérni, hogy azonnal add oda azt a hatezer márkát, melyet Rolf bácsi félretett

nekem, tudod, anyám kis örökségét - hadarta.

Heinz mosolygott.

- Pénzre van szükséged?

- Igen.

- Szabad tudnom, miért? Hiányt szenvedtél valamiben?

- Nem, nem, én... egészen különleges személyes okból van szükségem rá. Meg szeretnélek

kérni, hogy ne kérdezz többet erről!

Heinz még mindig mosolyogva rázta a fejét.

- Hát jó, nem kérdezősködöm. Apám azonban azt mondta, csak akkor adjam ki az

örökségedet, ha férjhez mégy, vagy elhagyod a házunkat.

A lány megrémült.

- Ó, de nekem azonnal szükségem van rá!

Heinz fürkészve pillantott rá. Talán titokban adósságokba verte magát? De azonnal elvetette

ezt a gondolatot. A lány mindig is igénytelen volt, és a zsebpénzéből, ahogy Heinz tudta, rendre

megmaradt egy kisebb összeg. De a kért pénzt mindenképp meg kell kapnia.

- Magától értetődik, Ria, hogy megkapod tőlem azt-az összeget, amire szükséged van,

anélkül hogy hozzányúlnánk az örökségedhez. Elég lesz hatezer márka, vagy többet szeretnél?

A lány egy pillanatig arra gondolt, hogy rögtön elkéri tőle a húszezer márkát, de aztán rájött,

hogy Heinz akkor feltétlenül utánanézne, mihez kezd ekkora összeggel.

- Ennyi elég, és meg szeretnélek kémi, hogy az örökségemből vedd el ezt a pénzt!

A fiatalember kivett a szekrényből hat darab ezermárkást, és mosolyogva odaadta a lánynak.

- Az lehetetlen, az örökségedet csak az esküvőd napján kapod meg, és nem korábban!

A lány reszkető kézzel kis pénztárcájába rejtette a bankjegyeket. Kellemetlen volt számára,

hogy pénzt kellett elfogadnia Heinztől. Semmi esetre sem tett volna ilyet, ha nem a fiatalember

javáról lett volna szó.

- Szégyellem magam, amiért igénybe kellett vennem a jóságodat -mondta zavartan.

Közben annyira bájosan festett, hogy Heinz úgy érezte, most rögtön fel kell tennie neki a

legfontosabb kérdést. Magának sem akarta bevallani, hogy igenlő választ vár a lánytól. Egészen

nyugodtan, szinte egykedvűen így szólt:

- Van egy kevés időd, Ria? Valamit meg szeretnék beszélni veled a jövővel kapcsolatban, ha

már egyszer itt vagy.

Ria hirtelen elsápadt. Heinz biztosan el akarja küldeni őt a házából, hogy ne legyen láb alatt.

Rémülten hunyta le a szemét egy másodpercre, mintha nem akarná látni a fenyegető veszélyt.

- Van időm - dadogta.

Heinz egy darabig némán állt előtte. Izgatottabb volt, mint azt valaha is képzelte.

- Ria, emlékszel apám utolsó szavaira,.melyeket nekem mondott?

A lány összeszorította a két tenyerét, és bólintott.

- Igen, Heinz.

- Tudod, hogy az apám rám bízta a jövődet, a boldogulásodat, és hogy bizonyos értelemben

a kezembe tette a sorsodat.

- Igen - suttogta a lány.

A fiatalember felsóhajtott, és nyugalmat kényszerített magára.

- Van valamilyen óhajod a jövőt illetően?

A lány némán rázta a fejét.

- Mi lenne jobb neked, Ria? Nálam szeretnél maradni, vagy új életet akarsz kezdeni, távol

tőlem? Természetesen minden esetben úgy törődnék veled, mint a testvéremmel.

A lány csupán egyvalamire gondolt: „Tegyél velem, amit akarsz, csak ne száműzz a

közeledből!" Ezt azonban nem mondta ki.

- Azt szeretném, hogy te döntsd el, hogyan tovább - felelte végül.

A fiatalember ekkor erősen megfogta a lány kezét.

- Ría, szabad még a szíved?

- A szívem szabad - mondta a lány fojtottan, anélkül hogy közben Heinzre nézett volna.

Az lehajolt hozzá.

- Akkor arra kérlek, maradj nálam, Ria! Olyan kedves vagy számomra, mintha a húgom

lennél, és úgy tekintelek, mint apám drága hagyatékát. Testvérekként azonban nem élhetünk

együtt a szóbeszéd miatt. Az apám azt mondta: „Fogadd a szívedbe!" Szeretnél a feleségem

lenni, Ria?

A lány felugrott és Heinzre meredt. Sötét pír öntötte el az arcát, megingott, majd erőtlenül

visszarogyott karosszékébe. Nem tudta, mi történt vele. Zúgott a füle, a szoba őrült iramban

forgott körülötte. Forró öröm és mély fájdalom keveredett a szívében. A szép Sibylle képe

lebegett előtte, mintha csak odavarázsolták volna. Heinz őt szereti. A szíve nélkül oda akarja

ajándékozni neki a kezét, neki, aki nem jelent mást számára, mint egy testvér? Hogy eleget

tegyen apja végakaratának, hogy megszabaduljon az ő jövője miatti aggodalomtól, feleségül

akarja venni?

Már kinyitotta a száját, hogy nemet mondjon, de ugyanabban a másodpercben beléhasított

egy gondolat, mely ajkára forrasztotta a szót. „Ha a felesége leszek, senki sem árthat neki, még

ez a Heinrich Krause sem. Teljesíteni tudnám a férfi követelését, és Heinz nem szerezne

tudomást a dologról. Akkor senki sem vitathatná el tőle a vagyonát. És én örökre vele

maradhatok."

Heinz nyugtalanul figyelte a lányt. Látta a benne dúló harcot, mely visszatükröződött a

vonásain.

- Megijesztett az ajánlatom, Ria? Nem lett volna szabad ajtóstul rontanom a házba, várnom

kellett, volna. Rosszul választottam meg az időt, hisz még gyászolunk. De a mostani állapot

tarthatatlan. Ugye, ezt te is belátod? És valóban az lenne a legjobb, ha nem kellene elválnunk.

Hidd el, egy olyan házasság, mely kölcsönös tiszteleten alapul, inkább vezethet jóra, mint egy

olyan, melyet a szenvedély mámorában kötnek. Nélküled már egyáltalán nem tudom elképzelni

az otthonunkat. Nem tudod eldönteni, hogy rám bízod-e a jövődet?

Ria fájdalmas érzéssel hallgatta ezt a nyugodt, szenvedélymentes eszmefuttatást. Milyen

ujjongva egyezett volna bele, ha a szerelemnek csak egy kis szikrája is fellobban Heinz

szavaiban! De az túl nagy, túlzottan nagy boldogság lett volna. Örülnie kellett, amiért Heinz

mellett maradhat, és megvédheti őt a végzetétől. Legalább jó pajtásként járhatja mellette az élet

útját, Heinz szerelme a szép Sibylle Jarisené. Neki nem marad más, mint a megbecsülése, a

testvéri rokonszenve, neki, akit szerelem nélkül tesznek asszonnyá.

Ria összeszedte magát. Némán és megadóan nézett fel Heinzre, Szemének kifejezése a

fiatalember lelke mélyéig hatolt, és különös módon megragadta, bár nem tudta megfejteni ezt a

pillantást. Heinz nem jött rá, milyen tiszta és mély szerelem sugárzik ebből a szempárból, azt

azonban tudta, hogy mögötte olyan lélek lakozik, melynek gazdagságát eddig nem

kutatta fel, de még csak nem is sejtette. Ria most elszánt mozdulattal odanyújtotta a

fiatalembernek a kezét.

- Igen, a feleséged leszek - mondta halkan, de határozottan, s látta, hogy Heinz szeme

felragyog az örömtől. Megfogta a lány kezét, és lovagiasan megcsókolta. Nem ölelte át Riát,

ajkával nem kutatta az övét. Azért nem tette, mert kímélni akarta. Ría ezt azonban a férfi iránta

táplált hűvös érzései jelének tartotta.

És mégis hálás volt Heinznek, amiért az nem kényszeríti magát olyasfajta gyengédségre,

mely nem a szívéből fakad.

Heinz egy kis idő múltán halvány mosollyal az arcán így szólt:

- Ha neked úgy jó, amilyen hamar csak lehet, a feleségem lehetsz, a gyászra való tekintet

nélkül. Tudom, a szüleim sem akarnák, hogy kivárjuk a gyászév leteltét. Ma hazajövök teázni,

hogy minden továbbit megbeszélhessünk.

- Várni foglak, Heinz, de Lotte Wernert is nálam fogod találni.

- Ó, persze! Nos, gondoskodni fogok róla, hogy ennek ellenére nyugodtan tudjunk beszélni.

Magammal viszem Waltert. ő közben szórakoztathatja Lottét. Egy órácskáig csak kijönnek

egymással. - Majd ismét kezet csókolt a lánynak, - Most el kell búcsúznunk. Néhány perc

múlva üzleti ügyben látogatóm érkezik, akit nem küldhetek el.

A lány fellélegzett, mintha valami kínzó fogságból szabadult volna ki, és az ajtóhoz sietett.

- Akkor isten áldjon, Heinz.

- Viszlát, Ria! Ma délután öt körül ott leszek.

A fiatalember maga kísérte ki a lányt a lent várakozó kocsihoz, és meleg kézfogással

búcsúzott tőle.

Étkezés után Ria elment Lottéért. Az boldog buzgalommal, otthonosan berendezkedett a Ria

szalonja melletti vendégszobában.

- Úgy, most már elhelyeztem a cókmókjaimat és egész kellemesen érzem itt magam. De

veled mi van? Úgy hiszem, egy szót sem hallottál abból, amit mondtam. Csak bámulsz a

határtalan messzeségbe, és hagyod, hogy fecsegjek.

Ria az ablaknál ült, és Lottét nézte. A gondolatai természetesen máshol jártak. Elpirult, és

átkarolta Lotte vállát.

- Ne haragudj! Igazad van, nem figyeltem rád igazán. Ez azért van, mert ma kissé

kizökkentem a nyugalmamból.

-Valami különleges történt veled? - kérdezte Lotte.

Ria mosolygott.

- Ha az valami különleges, hogy az embert eljegyzik, akkor igen.

Lotte összecsapta a két kezét. - Természetesen Heinz Matern a vőlegény - mondta

mindentudóan.

Ria meglepetten felpillantott.

- És ezt te olyan természetesnek találod? Hogy jutott éppen Heinz az eszedbe?

-Egyszerűen. Szereted őt, ezt régóta tudom. És egy olyan lány, mint

te, csak ahhoz a férfihoz megy hozzá, akit szeret.

Ria elsápadt, és Lotte szája elé tartotta a kezét.

- Hallgass, az isten szerelmére! Ha ezt meghallja valaki... - dadogta rémülten.

Lotte tiszta szívéből felnevetett.

- De hát bűn az, ha az ember szereti a vőlegényét?

Ria gyorsan összeszedte magát. Felegyenesedett, és komolyan, kérlelően nézett barátnőjére.

- ígérd meg, Lotte, hogy többé senkinek sem beszélsz erről, senkinek a világon!

- Arról, hogy szereted Heinzet?

- Igen.

- Hát tudod, számomra ez érthetetlen. De vannak a világon más rejtélyek is, melyeket nem

tudok megfejteni, eggyel több vagy kevesebb, az már nem számít. Tehát a legünnepélyesebben

megígérem neked, hogy megőrzöm a titkot.

- Köszönöm.

- Ó, te kis bolond, hát mit köszönsz nekem? Tulajdonképpen egyáltalán nem szép tőled,

hogy megszegted az egyezségünket. Alig néhány napja állapodtunk meg abban, hogy mopszlik,

kanárimadarak, fél tucat macska és hasonlók közreműködésével vénlányszövetséget kötünk. És

most elhagysz.

Ria gyengéden magához vonta Lottét.

- Abból már nem lesz semmi. Hát valóban olyan komolyan veszed az ellenséges viszonyodat

Walter Meisterrel?

Most Lotte tapasztotta be Ria száját.

- Hallgass, kérlek! Tudod, hogy gyűlölök és megvetek minden férfit!

- Na, azért nem mindegyiket.

- De a legtöbbet - mondta Lotte leverten.

- Walter Meisterrel kivételt kellene tenned. Ő pompás ember. És azt hiszem, kedvel téged.

- Ha ez így volna is, és ha én is kedvelném őt, ettől még soha nem leszünk egy pár.

- De miért nem?

- Mert egyszer már megkérte a kezem, és... és én kikosaraztam.

- Ó, ezt tetted?

- Igen, mert akkoriban beképzelt, kiállhatatlan semmittevőnek tartottam, aki a

pénzeszsákjával kérkedik. Az igazi lényét még nem ismertem.

- De most már jobban ismered, igaz, Lotte?

- Igen, de ez nem változtat a dolgon. Természetesen óvakodni fog attól, hogy másodszor is

megkérje a kezem. Én pedig nem mondhatom azt neki, hogy tévedtem önt illetően, Meister úr,

és meggondoltam a dolgot, most már a felesége akarok lenni.

- Erre nincs is szükség. De annyit talán mondhatnál neki: „Sajnálom, hogy akkoriban olyan

rossz véleménnyel voltam magáról. Most már jobban ismerem." Ennyi elég lenne.

- Ó, ezt már rég észrevehette volna, de valószínűleg többé hallani sem akar rólam. És ezért

nem is haragudhatok. Én viselkedtem kiállhatalanul vele szemben.

- Néha még most is úgy viselkedsz. Sokáig azt hittem, gyűlölöd.

Lotte lesütötte a szemét.

- Hagyjuk ezt most! Szörnyű önzésemben elfelejtettem szerencsét kívánni neked. Tessék,

fogadd ezt a szívből jövő csókot, drága Riám, és sok, nagyon sok boldogságban legyen részed!

A két lány szeretettel átölelte egymást, azután együtt mentek a verandára, hogy elfogyasszák

a teát.

Heinz munka után Walter Meisterhez ment és közölte vele, hogy eljegyezte Riát.

Néhány perc múlva már mindketten úton voltak a Matern-vílla felé.

Ria és Lotte a modern, fonott bútorokkal és japán gyékényszőnyegekkel csinosan és

kellemesen berendezett verandán ült. Látták, ahogy az urak átjönnek a kerten, és mindketten

elvörösödtek.

Az üdvözlés után felettébb akadozva folyt a beszélgetés, mert mind a négyük lelkében

sorsdöntő lépések körvonalazódtak.

Amikor elfogyasztották a teát, Heinz felállt.

- Kedves Walter, meg kell beszélnem Riával egyet s mást. Te közben légy szíves Werner

kisasszony unalmát elűzni, hogy megbocsásson nekünk!

- Ha a kegyelmes kisasszony elviseli a társaságomat, nagy örömmel.

Lotte csak némán bólintott. Heinz Riához fordult.

- Elkísérsz apám szobájába?

Ria lángoló arccal azonnal felállt, és miután néhány bocsánatkérő szót szólt Lottéhoz és

Wernerhez, követte Heinzet a házba.

A fiatalember apja szobájában nyugodt hangnemben megbeszélte vele, hogyan képzeli a

jövőjüket.

Azt kérte, hogy az esküvőt minél előbb és a lehető legnagyobb csendben tartsák meg.

Addig a Meister-villában „akart maradni.

Hosszú nászútra most nem volt ideje, javasolta, hogy tizennégy napra utazzanak Párizsba.

Nagy előkészületeket nem kellett tenni. Heinz át akart utalni egy bizonyos összeget Riának,

hogy az összeállíthassa kelengyéjét. Werner asszony és Lotte ebben segítségére lehettek.

Ria csak néhány szót szólt. Különösebb óhajok nélkül beleegyezett mindenbe, amit Heinz

határozott, Azzal is egyetértett, hogy az eljegyzést rögtön hozzák nyilvánosságra, és jelentsék

be házassági szándékukat.

Heinz lázas izgalommal beszélt, és egyáltalán nem érintette kellemesen, hogy Ria ilyen

nyugodtan és közönyösen beleegyezik mindenbe, és nincsen semmiféle saját kívánsága.

Annyira örült volna, ha a lány megkéri erre vagy arra. Sejtelme sem volt róla, mibe kerül

Riának ez a higgadt külső.

A fiatalember nyugtalanul nézte Riát, és sehogyan sem tetszett neki, hogy az ilyen

egykedvűen ül és hallgatja. Arca haloványságát nem vette észre.

Természetesen többször elmondta magában, hogy tulajdonképpen nem is várhat mást a

lánytól. Azért jön hozzá, hogy ne kelljen elhagynia biztos otthonát, s hogy elkerüljön minden

szükséget és gondot. És Ria elég becsületes ahhoz, hogy ne színleljen előtte forró érzéseket,

ahogy mások ezt hasonló esetben tennék, és tőle se várjon ilyesmit. Vagyis elégedett lehetett,

hogy ilyen kényelmesen asszonyt kapott.

Ennek ellenére nem érezte magát túl kellemesen. Valami arra ösztönözte, hogy megfejtse a

rejtélyt, mely Ria sötét szeme mögött lakozott, és ma reggel óta nagyon foglalkoztatta.

Amikor mindent megbeszélt a lánnyal, hirtelen odalépett hozzá, és átkarolta. Vágyott rá,

hogy megcsókolja piros száját, és puhán felnyissa az összepréselt ajkakat.

Ria azonban összerezzent az érintésétől, és tehetetlen rémülettel nézett fel rá. így Heinz csak

a homlokát csókolta meg.

- Most már az én drága menyasszonyom vagy, Ria - mondta barátságosan -, és nemsokára a

feleségem leszel. így hát le kell vetkőznöd velem szemben a félénkségedet, és mindig arra kell

gondolnod, hogy szívemből kedvellek. Teljesen megbízhatsz bennem. Akarod?

A lány bátran bólintott, és kényszerítette magát, hogy megőrizze a nyugalmát.

- Igen, Heinz, jó pajtásokként fogjuk járni közös utunkat. - mondta komolyan és világosan.

A fiatalember megfogta Ria mindkét kezét.

- Azt kívánom, ne bánd meg soha, hogy egy életre rám bíztad magad -szólt Heinz meleg

hangon.

- Ez soha nem fog megtörténni, Heinz. És csupán egy valamire vágyom. Te se bánd meg

soha, hogy feleségül vettél. Én csak egy egyszerű, jelentéktelen teremtés vagyok.

A fiatalember mosolyogva nézett rá.

- Azt hiszem, lebecsülöd magad, kicsi Ria. Megkeressük a többieket, és megmondjuk nekik,

hogy jegyesek vagyunk?

- Lotte tudja már, elmondtam neki - szólt a lány pirulva.

- Walter pedig tőlem tudja - mosolygott Heinz.

- Akkor nem fognak túlzottan meglepődni.

Walter Meister és Lotte Werner egy darabig némán ült a teázóasztalnál. Lotte ábrándos

szemmel nézett a lenyugvó napba.

Walter állhatatosan figyelte. A lány még sohasem tűnt számára ennyire bájosnak, mint most,

ahogy nagy, álmodozó szemmel, ellágyult vonásokkal ült vele szemben. Egy idő múlva a

fiatalember nagy levegőt véve kihúzta magát, és félhangosan megszólította:

- Lotte!

A lány összerezzent és felnézett, Walter várta, hogy most valami rendreutasítás következik,

de mivel az elmaradt, folytatta:

- Ott bent két ember közös jövőt épít. Heinz Matern ma délben eljegyezte Ria Rottmannt.

Lotte merengve bólintott.

- Tudom.

Walter kissé közelebb húzódott.

- Lotte, én is szeretek egy lányt. Egyszer megkértem a kezét, kissé elbizakodottan és hirtelen

ugyan, de teljesen komolyan. Ő akkor azt mondta nekem, hogy gyűlöl minden férfit,

természetesen engem különösen. De én ennek ellenére nem tudtam lemondani róla. A

legkülönfélébb ürügyekkel a közelébe férkőztem, és hagytam, hogy továbbra is nagyon rosszul

bánjon velem. Túlzottan szeretem ahhoz, hogy feladjam a reményt: egyszer mégis hozzám fog

tartozni. De egy második kosarat nem szabad megkockáztatnom, különben száműzöm magam a

közeléből. Ezért most nagyon rossz helyzetben vagyok. Nem tudná megmondani nekem, Lotte,

vajon az a gonosz, drága kislány még mindig ellenérzéssel viseltetik-e irántam?

Lotte nyelt néhányat. Mintha egy láthatatlan kéz szorította volna a torkát. Azután nedves

szemét Walterre emelte.

- Az a visszataszító teremtés egyáltalán nem érdemli meg, hogy hűen szeressék.

A fiatalember felugrott, és ujjongva a karjába zárta Lottét.

- Konok tündérem, drágaságom, hát megszelídültél végre?

A lány megtörten nézett rá.

- Ó, mekkora bolond voltam!

Walter hevesen megcsókolta. Természetesen nem akarta, egyetlen csóknál abbahagyni, de a

lány gyorsan kiszabadította magát a karjai közül.

- Most már elég, ülj le szépen a helyedre, különben mérges leszek!

- Isten őrizz! Hisz a mérges időknek már vége. De mondd csak, drága Lotte, mióta szeretsz?

A lány mélyet lélegzett,

- Őszinte legyek?

- Teljesen őszinte.

- Nos, amióta ismerlek.

A fiatalember csodálkozva meredt rá.

- Mégis kosarat adtál, és ilyen szörnyen bántál velem?

- Igen, mert bosszantott a saját gyengeségem, és mert felületesnek és beképzeltnek

tartottalak. Meg aztán, tudod, ilyen elbizakodottan nem lehet meghódítani egy olyan lányt, mint

én. Az első leánykérés nem tetszett.

- De a második igen?

Huncut fény villant Lotte szemében, és arcán láthatóvá vált a legbájosabb gödröcske,

- Megjárja - mondta csipkelődve.

Walter akkor gyorsan előrehajolt, és megcsókolta a gödröcskét.

- Te! - szidta a lány fenyegetően.

- Nem tehettem mást, Lotte, valóban. Az a gödröcske az arcodon már teljesen megőrjített.

Ezenkívül nem voltál őszinte hozzám, és ezért büntetés jár.

- Nem voltam őszinte?

- Igen, a második leánykérés nagyon is tetszett neked, és te csak annyit mondasz: megjárja.

Az efféle alakoskodást meg kell büntetni.

- És még ne mondja azt az ember, hogy a férfiak elbizakodottak!?

- Hát megint kezded a háborúzást? Ennek egy csók az ára. Minden gonosz szavadat

magamban így fordítok le: Walter, szeretném, ha megcsókolnál.

- Ilyesmire sem leplezett, sem leplezetlen formában nem foglak felszólítani.

Felugrott, és nekitámaszkodott a veranda mellvédjének. A fiatalember mellé lépett, és élénk

színekkel lefestette neki, milyen lesz, ha majd Lotte egyszer feleségül megy hozzá.

Ekkor szertefoszlott a lány fölénye. Nedvesen csillogó szemmel nézett Walterre, és az

oldalához simult.

- Kedves, kedves Walter!

Az gyorsan, lopva magához szorította a lányt.

- Lotte, tündérem!

Így álltak, míg Heinz és Ria visszamentek hozzájuk.

Heinz karon fogva vezette Riát.

- Kedves Walter, tisztelt kegyelmes kisasszony, bemutatom Riát, mint menyasszonyomat -

mondta melegen.

Walter átkarolta Lottét.

- Kedves Heinz, drága Ria kisasszony, engedjék meg, hogy bejelentsem: Lotte és én az

önök példáját követve szintén eljegyeztük egymást.

A két pár tiszta szívből sok boldogságot kívánt egymásnak.

Lotte még aznap elment Walterrel a szüleihez, hogy beleegyezésüket és áldásukat kérje

frigyükhöz. Heinz és Ria később követték őket. és a család meghitt kis nappalijában egyszerű,

hangulatos ünnepet rendeztek a kétszeres eljegyzés tiszteletére.

Másnap, egy vasárnapon Wernerék Ria és Heinz ünnepi ebédre voltak hivatalosak Walter

Meisterhez. Lőtte délelőtt hazasietett. Vágyott rá, hogy beszéljen a szüleivel boldogságáról, Ria

örült, hogy egyedül van, amikor Krausét bejelentették.

A férfi ismét pontosan érkezett. Ria észrevette rajta, hogy most bizonytalanabb, mint előző

alkalommal.

ö annál határozottabban lépett elé. Anélkül, hogy engedte volna szóhoz jutni, nyugodtan ezt

mondta:

- Nálam van a hatezer márka, Krause úr. A rend kedvéért maga kiállít nekem egy

elismervényt. Bár tudom, hogy nincs joga semmiféle követelésre, szorult helyzetét figyelembe

véve meg akarom tartani az ígéretemet, és ki fogom fizetni magának a fennmaradó

tizennégyezer márkát is. Biztos határidőhöz azonban nem tudom tartani magam, mert először

meg kell látnom, hogyan és mikor tudom összeszedni a pénzt.

Krausét először kissé elbátortalanította a lány biztos fellépése, de aztán megpróbálta lefőzni,

s ezért szégyentelen arckifejezést vett fel.

- Tisztelt kisasszony! Végül is egyáltalán nem kell feláldoznia magát. Átgondoltam a dolgot.

Amennyiben elmegyek Heinz Maternhez, határozottan jobb üzletet csinálok. Bizonyára megér

neki valamit az édesapja jó híre.

Ria nem vesztette el az önuralmát. Arcának egyetlen rándulása sem árulta el a rémületét.

Felvértezte magát, és most olyan cselhez folyamodott, melyet nemrég eszelt ki.

- Ma már nem fogom megakadályozni ebben, Krause úr, így mindössze felold az ígéretem

alól. Matern úrtól azonban nem kap egy fillért sem. Tulajdonképpen meg akartam kímélni őt a

kellemetlenségektől, de azután elgondolkoztam azon, vajon maga nem kezd-e kettős játékba.

Így helyesebbnek tartottam, ha mindent elmondok neki, mivel tegnap eljegyeztük egymást.

Heinz megszidott, amiért ilyen könnyelmű ígéretet tettem önnek. Semmit, egyáltalán semmit

sem akart adni magának, ehelyett azonnal le akarta csukatni.

Krause ijedten pislogott az ajtó felé.

- Az ördögbe is - mormogta, és csüggedten meglapult.

- Igen, zsarolás miatt le akarta csukatni magát, no meg az apám asztalán talált papírok

eltulajdonítása miatt. Én azonban nem akarom, hogy a szüleim egyik hajdani barátja börtönbe

jusson, így megkértem a vőlegényemet, ne vetesse őrizetbe magát. Csak nagy erőfeszítések

árán sikerült lebeszélnem erről.

Krause arca hamuszürkére változott. Szerényen és alázatosan pillantott a lányra.

- Tehát láthatja - folytatta Ria, miután minden erejét összeszedve nyugalmat kényszerített

magára- hogy a fenyegetése hatástalanná vált. Bár a vőlegényem a leghatározottabban arra kért,

hogy egy fillért se adjak magának, én még eddig mindig megtartottam, amit ígértem, és segíteni

akarok magának, hogy jobb életet kezdjen. Ezért ennek ellenére meg kell kapnia a pénzt. Az

utolsó részletnél visszaadja nekem a rajzokat, melyek természetesen már csak mint apámtól

megmaradt emlék képeznek értéket.

Krause nagyon megszeppent. Letörölte az izzadságot a homlokáról, és olyan nyomorultul

festett:, hogy Ria szinte sajnálta.

Kifizette neki a hatezer márkát, és a férfinak ki kellett állítania egy elismervényt. Ria azután

elkérte a címet, melyre a fennmaradó összeget küldenie kellett, és búcsúzóul hozzáfűzte:

- Soha ne jöjjön anélkül ide, hogy előtte írásban meg ne kérdezné, tudom-e négyszemközt

fogadni magát. A legjobb, ha egyáltalán nem mutatkozik, mielőtt visszaadná a rajzokat. A maga

érdekében jobb így.

Krause erre ígéretet tett, és sietett eltűnni a hatezer márkájával.

Amikor Ria látta, hogy a férfi kimegy a kertkapun, fellélegzett, és felszabadult mosollyal

suttogta:

- Heinz, teérted.

Természetesen még mindig nyomasztotta a gondolat, hogyan szerezze meg a pénzt. Csak

halvány reményt jelentett számára, amit Heinz mondott, nevezetesen, hogy az esküvő után

megkapja az örökrészét. Persze elfogadja majd a pénzt, és elküldi Krausénak.

Ezenkívül arra számított,hogy abból az összegből is meg tud takarítani néhány ezer márkát,

melyet Heinz a kelengyéje összeállítására szánt neki.

A maradékot pedig meg kell próbálnia lassanként a tűpénzekből félretenni. De sikerülni fog.

Hiszen annak az embernek a javáról és a békéjéről van szó, akit a világon a legjobban szeretett.

Kisebb feltűnést keltett a társaságban, hogy Heinz Matern a szülei halála után ilyen hamar

eljegyezte azok nevelt lányát, de végül is csak elfogadni lehetett az indokait. Egyedül Sibylle

Jansen nyilatkozott felettébb elítélően a dologról. Még nem tudta száműzni a gondolataiból

Heinz Maternt, bár már rég megtalálta az utódját A hiúsága azonban képtelen volt kiheverni,

hogy egy férfi határozottan kibontakozott a hálójából.

Ria hat héttel az eljegyzés után a legteljesebb csendben Heinz felesége lett. Walter Meister

és Hans Werner voltak a fiatal pár esküvői tanúi. Lotte koszorúslányként működött közre, és

világoskék ruhácskájában olyan elragadóan festett, hogy Walter nem tudott betelni a

látványával. Hans Werner és a szülei voltak az egyedüli vendégek az esküvőn.

A szertartást villásreggeli követte, s azután az ifjú pár elutazott nászútra Párizsba.

Lotte és Walter a kocsiig kísérték barátaikat. Amikor azok eltűntek a távolban.. Walter

erősen magához szorította Lottét.

- A mi esküvőnknek vidámabbnak kell lennie. Igaz, kincsem?

Lotte bólintott.

- Remélem így lesz. Walter, Tudod, Riát és Heinzet olyan szörnyen fegyelmezettnek és

kötelességtudónak találom. Soha sem csinálnak őrültségeket, mint mi. Mi sokkal

bolondosabbak vagyunk.

- Hála istennek! De mi nem is megyünk bele egy észérvek alapján megtervezett házasságba,

mint ahogy ők tették.

Lotte meglepetten pillantott fel.

- Ó, ez badarság, Walter! Ők ketten éppúgy szeretik egymást, mint mi, csak ezt mások előtt

nem mutatják.

- Olyan biztos vagy ebben, Lotte?

- Természetesen. Azt biztosan tudom, hogy Ria szereti Heinzet.

- Honnan?

- Természetesen magától Riától. Bár folyton titokzatoskodik. Meg kellett ígérnem neki, hogy

ezt sohasem árulom el senkinek, de most, hogy ők már férj és feleség, elmondhatom neked.

Egyáltalán nem tudom, miért akarta Ria elrejteni, ami magától értetődik.

Walter nagyon elgondolkodott.

- Tehát ezért egyezett bele ilyen gyorsan, hogy Heinz felesége legyen.

- Ó, te okos Walter! Csak most veszed észre?! Azt hiszed, egy olyan lány, mint Ria, értelmi

okokból hozzámegy egy férfihoz, akit nem szeret? Hát ennyire félreismerted őt?

Walter nem válaszolt. Igazi áhítattal szájon csókolta az ő Lottéját, és aggódva ezt gondolta:

„Bárcsak minden rendben lenne közöttük! Ha Ria valóban szereti Heinzet, ez a házasság kín

lesz a számára, mert Heinz nem tudja szeretni. Ezt azonban meg fogja tartani magának."

A pályaudvarhoz vezető úton Heinz és Ria alig szólt egymáshoz. Csak néhány mondatot

váltottak csomagokról, olvasnivalókról és hasonló külsőségekről.

Ria a fekete ruhája fölött szürke kabátot viselt. Mivel túl meleg volt. levette. amikor elindult

a vonat. Heinz udvariasan segített neki. Azután leültek egymással szemben. Ria kipillantott az

ablakon. így Heinz nyugodtan szemlélhette nemes arcélét, mely a világos ablak előtt különösen

élesen kirajzolódott. Mióta Ria a menyasszonya lett. szinte naponta új bájakat fedezett fel

benne, A kicsi, finom fület, mely mindig piros lett, valahányszor a lány izgatott volt, a szép,

keskeny kezet, a formás, rózsaszínű körmöket és nyakának lágy, nemes vonalát, mely a kissé

kivágott ruhában különösen érvényre jutott. Most mámoros érzéssel töltötte el az a gondolat,

hogy ez a bájos, fiatal teremtés testestül-lelkestül az övé.

A lány a jegyesség rövid heteiben nagyon tartózkodóan viselkedett vele szemben. Heinz

soha még egyetlen alkalommal sem érintette meg az ajkát. Csendes, félénk elutasítás sugárzott

Ria lényéből, valahányszor csak a fiatalember közeledni akart hozzá.

Heinz szíve hevesen kalapált. Hirtelen megfogta a lány kezét, és ajkához szorította azon a

helyen, ahol az a szikrázó jegygyűrűt viselte.

Ria rémülten fordult felé, és arca sötétvörösre színeződött. Félelemmel teli pillantással

nézett, férje szemébe, melyben most nyoma sem volt a megszokott józanságnak.

Bénultan ült és lehunyta a szemét. Amikor a fiatalember gyorsan mellé ült és szorosan

átkarolta, olyan erősen reszketett, hogy az észrevette.

- Még mindig így félsz, tőlem, Ria? Erről le kell szoknod. A feleségem vagy. Nem tudod,

hogy férfinak és nőnek egynek kell lennie?

Ria legszívesebben felugrott és elfutott volna, mert nem hitte- el, hogy Heinzet hozzá

hajtotta a szíve. Nem őt, hanem azt a szép, sellőszemö, aranyvörös hajú nőt szereti. Neki csak

morzsákat vet oda, kötelességtudatből, vagy hirtelen érzékei fellángolásában. De nem szabad

elmenekülnie, még csak vissza sem utasíthatja Heinz közeledését. Most már a tulajdona, a

felesége, ó, a felesége, akit nem szeret. Balga szíve vággyal telve kiáltott Heinz szerelméért, és

visszarettent kötelességtudó gyengédségétől.

Ria Heinzzel szembeni viselkedése nem sokat változott sem a tizennégy napos nászút

folyamán, sem pedig később,hazatérésük után. Elviselte a fiatalember gyengédségeit, de nem

viszonozta azokat. És sohasem maradt el a félénk pillantás, ha az közeledni próbált hozzá.

Nyugodt, pajtási viszony uralkodott kettejük közt, s a lány élénken részt vett mindenben, ami

foglalkoztatta és érdekelte Heinzet, okosan beszélgetett vele, elénekelte - neki kedves kis dalait,

valahányszor csak az hallani akarta őket., kifogástalan rendben tartotta a háztartását, és minden

apró gondot távol tartott tőle.

Mintaszerű felesig volt abban az értelemben, ahogy azt Heinz korábban kívánta magának.

De a férfi furcsamód most nem volt elégedett ezzel.

Napról napra világosabban felismerte, milyen drágakő került az útjába, szinte véletlenül. És

minduntalan azon töprengett, vajon lehetséges-e, hogy egy ilyen tökéletes lény nem képes igazi

szerelemre. Vagy csak ő nem az a férfi, aki ezt a szerelmet fel tudná ébreszteni?

Gyakran elfogta, a forró vágy, hogy a lány csupán egyetlenegyszer önként a melléhez

simuljon, csak egyszer átkarolja a nyakát, és csókra nyújtsa az ajkát. Ez azonban sohasem

történt meg. Heinznek a legapróbb jel sem árulta el, mennyire szereti a lány, és hogy többet ér

neki, mint az élete. A félelem, hogy elárulja magát, kétszer olyan tartózkodóvá tette Riát.

Néha természetesen feléledt benne a gyenge remény, hogy Heinz szerelme egy napon felé

fordulhat. Néha a gyengédségei közben feltette magának a kérdést: „Lehetséges az, hogy a

szíve semmit sem sejt?" ilyenkor a vér gyorsabban kezdett lüktetni az ereiben, és a szemében

felizzott a fény, mely Heinz maradék nyugalmát is elvette. De aztán társaságban újra

találkozniuk kellett Sibylle Jansennel, és Ria észrevette, milyen jelentőségteljes pillantással néz

Sibylle a férjére, és hogyan láncolja újra és újra az oldalához, és ekkor minden reménye elszállt.

A nő ravaszul átgondolt szavakkal gondoskodott arról, hogy Ria féltékenysége soha ne

hunyjon ki. Folyton odafurakodott a lányhoz, és rejtett, látszólag minden szándékosságot

nélkülöző szavakkal meg tudta erősíteni benne azt a hitet, hogy Heinz örökre neki adta a szívét.

Olyan aknamunkát folytatott, melyről Heinz mit sem sejtett, és amely komolyan veszélyeztette

a boldogságát.

Így élt a fiatal pár egymás mellett, és miközben mindketten szerették a másikat, lassanként

felemésztette őket az egymás iránti vágy.

Lotte Werner és Walter Meister egy teljes évig jártak jegyben, mielőtt összeházasodtak.

Mindketten túl szépnek találták ezt az időt ahhoz, hogy megrövidítsék. Lotte sem akarta túl

gyorsan elhagyni a szülői házat.

A Meister & Werner cég időközben nagyon jó hírnévre tett szert. A két fiatal építész kiváló

munkát végzett, és számtalan megbízást kapott. Walternek esze ágában sem volt ismét feladni a

tevékenységét. Ahhoz túlzottan őszintén szerette a hivatását.

Walter fényes ünnepséget rendezett az esküvője napján. Valamennyi meghívott vendég közt

természetesen Ria és Heinz volt a legkedvesebb a jegyespár számára.

A két fiatal pár a legbensőségesebb barátságban élt egymással. Ria és

Lotte kölcsönösen meglátogatták egymást napközben. Esténként hol Maternéknél, hol

Meisteréknél jöttek össze.

Ria azonban a barátnője előtt sohasem hozta szóba házastársi viszonyukat, sohasem beszélt a

szerelemről és titkos szenvedéséről.

Lotte kevésbé volt tartózkodó, de ügyelt Ria természetére is. Közben pedig egy pillanatig

sem kételkedett abban, hogy barátnője éppoly boldog, mint amilyen ő.

Ria már jelentős összeget törleszteni tudott Heinrich Krausénak. Az esküvő napján valóban

megkapta Heinztől csekélyke örökségét. Ez, valamint a hozományból megtakarított kétezer

márka azonnal Krauséhoz vándorolt.

A még fennmaradó hatezer márkának is szinte a felét kifizette részletekben. Krause Berlin

egyik külvárosában tartózkodott, de nem, került újra Ria szeme elé, mert attól félt, hogy Heinz

Matern lecsukatja.

Ria arra vágyott, hogy megszabaduljon ettől a kötelezettségtől, mely túl sok titkolózásra

kényszerítette. Szívesen kifizette volna egyszerre a hiányzó pénzt, de nem tudta megszerezni.

Csodálatos júniusi nap volt. Ria Lotténál teázott, és a két fiatalasszony csevegve ült egy

bájos pavilonban, mely közvetlenül a Meister-villa parkjának tavacskája mellett állt. Pompás

kilátás nyílt innen.

Lotte már háromnegyed éve volt férjnél, és most a legkülönfélébb bájos holmikat varrta,

mert a Meister-villába új világpolgárt vártak.

Ria elbeszélgetett egy órácskát Lottéval, és megnézte az összes holmit, mely a babára várt.

Most elbúcsúzott barátnőjétől, és gondolataiba mélyedve hazaindult.

Bármennyire örült is Lotte boldogságának, igazán az ő társaságában tudatosodott benne

mindig, hogy saját házasságukból hiányzik a legfontosabb, és valamiféle irigység ébredt benne.

Egy feleség, akit nem szeretnek. Micsoda kimondhatatlan gyötrelem!

Ez a gondolat árnyékként követte, és sohasem hagyta el igazán.

Félúton Heinz jött elé. Korábban érkezett haza, mint szokott, és el akart menni Riáért a

Meister-villába. Amikor meglátta a lányt, ahogy szellős, világos ruhában közeledik felé a

zöldellő fákkal szegélyezett erdei úton, nehezére esett, hogy pusztán barátian üdvözölje.

- Már voltál otthon, Heinz? Ne haragudj, amiért én még nem értem haza! Ma valószínűleg

kicsit hosszabban fecsegtem Lottéval - mondta Ria bocsánatkérőn.

A fiatalember belekarolt a feleségébe.

- Nincs később, mint egyébként, én jöttem haza korábban.

- Tehát ma gyorsabban készen lettél a munkáddal? - érdeklődött Ria azon a csendes és

barátságos hangon, melyet Heinzzel szemben mindig használt.

Az könnyedén magához húzta hitvesét.

- Nem, de vágytam utánad - felelte bensőségesen.

A lány, mintha szédülne, egy pillanatra lehunyta a szemét. Mély, szívből fakadó érzés

csengett ki Heinz szavaiból, szorongással teli, forró vágy. Ez Ria számára teljesen szokatlan

volt. Hirtelen szétáradt benne a remény, és megingott, mintha kicsúszott volna a talaj a lába

alól.

A fiatalember rémülten hajolt fölé.

- Ria, mi van veled?

- Semmi, csak a hőség - dadogta a lány. - Lotténál a napon ültem. Csak könnyű szédülés,

már el is múlt.

Heinz ragaszkodott hozzá, hogy Ria egy kis időre leüljön a padra. Körülöttük egy lélek sem

járt. A fiatalember megállt Ria előtt.

- Valóban jól vagy megint? - kérdezte aggódva.

A lány uralkodott az érzésein, és őrültnek nevezte magát, akit csak megtévesztett a vágy.

- Ne aggódj, Heinz, teljesen jól vagyok, továbbmehetünk.

Felemelkedett, és most élénken mesélni kezdett Lottéról.

Heinz is nyugodt hangnemet kényszerített magára, de most jobban fájt neki, mint valaha,

hogy nem tudta elnyerni Ria szerelmét. Magában így gúnyolódott: „Megkaptad, amit akartál,

egy feleséget, aki nem támaszt igényeket, a személyeddel szemben, tehát légy elégedett!”

Ria ezen óra óta nagyon nyugtalan volt.

„Bárcsak mégis felém fordulna a szíve!" Ez a gondolat üldözte éjjel és nappal, és már a

halvány remény is forró örömmel töltötte el.

Néhány nap múlva Riát már reggel áthívták a Meister-villába, Lotte az éjjel fiúgyermeknek

adott életet. Ria megígérte a barátnőjének, hogy az első napokban nála marad, ápolja és segít

neki.

Werner asszony enyhén megbetegedett, és nem tudott a leánya mellett lenni.

Így Ria minden reggel átment Lottéhoz, és Heinz esténként érte jött. Walter Meister

magánkívül volt a boldogságtól és az apai örömtől.

Heinznek e napokban egyedül kellett étkeznie. Nagyon magányosnak érezte magát, a háza

sivárnak és üresnek tűnt a felesége nélkül.

Már egyszerűen nem bírnék élni nélküle, gondolta gyakran, amikor egyedül ült az asztalnál.

Evés után mindig rögtön átment Ria szobájába, hogy ott rövid időre lepihenjen. Ezekben a

helyiségekben, melyre Ria személyisége rányomta bélyegét, úgy gondolta, közelebb van hozzá.

Így egy napon a magányos ebéd után ismét belépett felesége szobájába. Lágyan, becézőn

húzta végig kezét a bútorokon. Ha korábban valaki azt jövendölte volna neki, hogy ennyire fog

szeretni egy nőt, és hogy

Örömét leli majd efféle őrültségekben, gúnyosan rázta volna a lejét, és kinevette volna az

illetőt.

Vágyódó sóhajjal vetette le magát a heverőt takaró szőrmére, és belefúrta arcát azon a

helyen, ahol Ria feje nyugodni szokott. A szőrméből valami egészen finom, alig érezhető illat

szállt fel, amely Riát is körülvette, és Heinz úgy érezte, mintha hitvese a közelében lenne.

A heverő mellett kis asztal állt, azon pedig egy könyv feküdt, melyből jelző lógott ki.

Biztosan Ria olvasgatta.

Heinz felütötte a megjelölt helyen. Egy modern regény volt, amelyről sokat beszéltek, egy

híres író műve, akiről az a hír járta, hogy mindenkinél jobban ismeri a nőket.

Heinz először figyelmetlenül lapozgatta. Hirtelen azonban észrevette, hogy Ria itt-ott

megjegyzéseket írt a margóra.

Bár ezek a megjegyzések egyedül Riának szóltak, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy

kilesse hitvese gondolatait. Elolvasott sok mindent, amely lebilincselte, és feltárta előtte a lány

lényének néhány eddig ismeretien oldalát.

Heinz egyre növekvő érdeklődéssel mélyült bele olvasmányába. És aztán megint oda jutott,

ahol Ria jelzője volt.

Itt is állt néhány megjegyzés finom, alig olvasható írással. Ezen az oldalon egy mondat

különösen vastagon alá volt húzva, így hangzott:

„Mi lehet rosszabb egy szerető feleség számára, mint úgy élni férje oldalán, hogy nem

szeretik?"

Mellette Ria kézírásával az állt: „Feleség, akit nem szeretnek. Micsoda kimondhatatlan

gyötrelem!"

Heinz meglepetten nézett le a finom írásra, azután megrázta a fejét. Hogyan támadhatnak

Riában ilyen érzések? Hát lehet forróbban szeretni egy asszonyt, mint ahogyan őt szeretik?

Bizonyosan nem. Hanem ő, igen, ő olyan férj, akit nem szeretnek, és ez nem kis kínokat

okozott neki.

Félredobta a könyvet, fel-alá járkált a szobában, és tépelődött a szavakon, de nem tudta

megfejteni azokat.

Egy idő múlva odalépett Ria íróasztalához. Csinosan és célszerűen, elrendezve feküdt ott a

helyén mindenféle tárgy, mely egy hölgy íróasztalához tartozik. Díszfigurák nem voltak köztük,

csupán az ő fényképe állt egyszerű keretbe foglalva az írómappa mellett. „Vajon ránéz néha

erre a képre?'' - tépelődött Heinz fájdalmasan.

Felemelte az asztalról a fényképet, és szemlélni kezdte, mintha az választ adhatna a

kérdésére. A fény vakítóan ráesett a tiszta üvegfelületre, és a fiatalember hirtelen meghökkent.

Az üvegen láthatóvá vált egy folt, egy egészen halvány, fakó lehelet, melyet csak

közvetlenül a fény felé tartva lehetett észrevenni.

Heinz szemügyre vette ezt a halvány foltot, és hirtelen beléhasított egy gondolat: „Ez úgy

néz ki, mintha valaki megcsókolta volna a képet."

Valóban ezt tette volna Ria?

A fiatalember egy zsebkendővel gondosan letörölte az üveget, s a különös árnyékból már

semmi sem látszott.

Másnap ismét be kellett mennie Ria szobájába. Gyors léptekkel odament az íróasztalhoz,

megfogta a fotót, és a fény felé tartotta. Halk kiáltás hagyta el az ajkát. Ugyanaz a halvány folt

látszott pontosan azon a helyen, Lehetett véletlen?

Ismét letörölte az üveget, mígnem a vélhető csók utolsó nyomát is eltüntette, és a képet

visszaállította a helyére.

Azután elgondolkodva leült az íróasztal előtt álló karosszékbe. Ösztönösen kihúzta a fiókot,

mintha sejtené, hogy az további titkokat rejt. számára.

Közben kinyitott egy keskeny rekeszt, melyben szépen összehajtva néhány papír feküdt. Az

egyik hátára Ria számokat firkált. A fiatalember mosolyogva felvette a cédulát. Milyen pontos

és takarékos volt Ria mindenben! Már sokszor észrevette, hogy félt minden kiadástól, és mindig

habozott, mielőtt megvett valamit, pedig ő bizonyosan nem szabta szűkre a költőpénzét.

Anélkül, hogy közben bármire is gondolt volna, széthajtotta a papírokat. Látta, hogy az első

egy elismervény hatezer márkáról Heinrich Krause aláírással,

Azonnal az eljegyzésére kellett gondolnia, hiszen a papíron az azt követő nap dátuma állt.

Bizonyára arról az összegről volt szó, melyet, annak idején maga Ria hozott el az irodából.

Heinz felvette a következő papírt is, és meghökkent.

Az is egy elismervény volt, ugyanakkora összegről; ugyanazzal az aláírással. Ki lehetett ez a

Heinrich Krause, és miért kapott ennyi pénzt? A második elismervény a dátum szerint

házasságkötésük utáni első hetekből származott.

Tehát Ria láthatólag még a szerény örökségét is átutalta ennek a Heinrich Krausénak!

Kissé nyugtalanul nézte át a többi cédulát is. Volt még egy elismervény kétezer márkáról,

valamint további öt, egyénként, öt-ötszáz márkáról, valamennyi ugyanazzal az írással. Összesen

tizenhatezer-ötszáz márkáról volt szó.

Talán szállító volt ez a Heinrich Krause? De a háztartás nagyobb számlái keresztülmentek

Heinz kezén. És Ria az általa ismert cégektől szerezte be a ruháit, fehérneműit és ehhez

hasonlókat. Ezenkívül ezek az egyszerű papírdarabra írt elismervények a legkevésbé sem tűntek

üzleti jellegűnek.

Heinz a fejét rázta, de mindent visszatett a helyére.

„Ki tudja, mi van emögött? Mindenesetre Ria nem akarja, hogy tudomást szerezzek róla,

tehát nem is fogok beszélni a felfedezésemről" -gondolta, és visszatolta a fiókot. Pillantása

ismét: a képre esett, és a gondolat, hogy Ria valóban megcsókolta, sokkal fontosabb volt

számára, mint ezek a számlák.

Amikor Heinz másnap ismét a halvány nyomok után kutatott a képen, és valóban megtalálta

azokat, úgy érezte, mintha láz tört volna rá.

Este utoljára ment el Riáért a Meister-villába. Lotténak már nem volt szüksége barátnője

segítségére. Hazaérve Heinz nagyon jó kedvre derült, hogy nem kellett tovább egyedül lennie.

Ria mesélt Lotte kisfiáról és Walter megindítóan sete-suta viselkedéséről, mint ifjú apa.

Mindketten nevettek, és olyan derűsek voltak, amilyenek csak ritkán, ha kettesben maradtak.

Heinznek szüntelenül ott égett ajkán a kérdés: „Ria, megcsókoltad a képemet"?

De valami megmagyarázhatatlan félelem elnémította. Ki akarta várni a megfelelő pillanatot.

Másnap reggel Heinz a feleségére várva ült a megterített reggeliző asztal mellett, és átnézte a

beérkezett postáit.

Volt közte egy Riának szoló magánlevél is, melynek címzése alighanem férfikéztől

származott. Az írás lebilincselte Heinz figyelmét, mivel úgy hitte, látta már valahol. A boríték

hátoldalán, a papírba nyomva két betű volt olvasható: H. K. A fiatalember önkéntelenül így

fordította le azokat: Heinrich Krause. És most arra is rájött, hogy a címzést, ugyanazzal az

írással írták, mint a Ria íróasztalában lévő elismervényeket. Habozva a helyére tette a levelet.

Rögtön ezután belépett Ria.

- Megvárakoztattalak, Heinz? - kérdezte, miközben fürgén és ügyesen kiszolgálta a férjét.

- Csak néhány percig, jól aludtál?

- Köszönöm, nagyon jó. Te is?

- Köszönöm, kitűnően - felelte a fiatalember, pedig órákig ébren feküdt az ágyában, mert

valami kínzó nyugtalanság ragadta el. De erről nem akart beszélni. - Neked is érkezett, postád -

mondta, és a levélre mutatott.

Látta, ahogy Ria megrémült, amikor megnézte az írást. Arca kissé elszíneződött, félénken

Heinzre pillantott, azután gyorsan a zsebébe csúsztatta a levelet, anélkül hogy felnyitotta volna.

Amikor ezt Heinz meglátta, hirtelen megmagyarázhatatlan féltékenység ébredt benne. Mivel

attól fél, hogy elveszti az önuralmát, a sebesen elfogyasztott reggeli után nagyon gyorsan

elbúcsúzott feleségétől, és bement az irodába.

Útközben folyton a levélre és az ismeretlen, titokzatos Heinrich Krauséra kellett gondolnia.

Érezte, hogy szörnyen gyűlöli ezt az embert, noha nem is ismeri.

Heinz távozása után Ria azonnal felbontotta a szóban forgó levelet, Heinrich Krause a

következőket írta:

„ Igen tisztelt Kegyelmes Asszony!

Bocsássa meg nekem, hogy ma nagy kéréssel fordulok Önhöz. Nem lenne lehetséges, hogy a

maradék háromezer-ötszáz márkát azonnal kifizesse? Valószínűleg soha vissza nem térő

alkalmam nyílt arra, hogy Kanadában gondtalan egzisztenciát teremtsek, ha ezt az összeget és

amim még van, azonnal be tudom fizetni. Ez esetben örökre visszatérnék Amerikába, mivel itt,

Németországban minden fáradozásom ellenére sem sikerült biztosítani a jövőmet. Ha fel akarja

tenni jóságára a koronát, ne tagadja meg e kívánságomat. Örökre hálás lennék Önnek, és ezt

mindenekelőtt azzal bizonyítanám, hogy örökre eltűnnék az életéből. Bizonyára rendelkezésére

állnak eszközök és utak, hogy a pénzt megszerezze. Hétfőn kellene behajóznom Hamburgban.

Remélem, segíteni fog nekem, én pedig bármikor el tudok menni Önhöz, hogy visszaadjam a

kérdéses rajzokat. Hálás tisztelettel:

Megadó híve, Heinrich Krause."

Ria a kezére támasztotta a fejét. Milyen jó is lenne, ha Krause visszamenne Amerikába!

Akkor végre ismét megtalálná a nyugalmát, és nem kellene folytatnia ezt a nyomasztó

titkolózást Heinz előtt!

De honnan szerezze meg ilyen gyorsan a pénzt? Csak ötszáz márkája volt készenlétben.

Kérjen Heinztől vagy Lotte Meístertől?

Barátnője bizonyosan kölcsönadna ennyit.

De mégsem, ne tudja meg senki, hogy titkai vannak a férje előtt. Minden félreérthető tettet el

kellett kerülnie, Senkinek sem engedhetett bepillantást az ügybe, még barátnőjének, a megértő

Lotténak sem.

Így nem maradt más választása, mint hogy Heinzhez forduljon. Gondolja akár azt, hogy

felesége könnyelmű volt, és több pénzt adott ki, mint amennyit lehetett volna. Hisz már csak

erről az egyetlen alkalomról volt szó. Amikor Heinz hazajött, és vele szemben ült az asztalnál, a

lány összeszedte a bátorságát.

- Nagy kérésem van hozzád. Heinz. De kérlek, ne haragudj meg rám - mondta.

- Miért kellene haragudnom rád ha kéréssel fordulsz hozzám Ria?

Heinz tiszta szívéből arra vágyott, hogy a lány bízza rá magát, és így ő végre

megszabaduljon a lelkére nehezedő nyugtalanságtól.

Ria nem mert a férjére nézni.

- Arra szeretnélek kérni, hogy adj nekem háromezer márkát! - mondta halkan.

A fiatalember homloka megrándult, mintha fájdalom gyötörné, De aztán rögtön mosolyt

erőltetett, az arcára.

- Adósságaid vannak, Ria? - tudakolta.

A lány tehetetlen zavarában ökölbe szorította a kezét.

- Igen - nyögte ki - a... a varrónőmnél.

Heinz tudta, hogy a lány nem mond igazat, és nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy kicsit

megizzassza.

- Nincs meg az a hatezer márkád, amelyet az esküvőnk napján adtam oda neked?

- Az... az már nincs meg, elköltöttem - suttogta Ria.

Heinz egy darabig némán nézett rá. Azután komolyan, szinte szomorúan megkérdezte:

- Ria, egyáltalán nem bízol bennem? Nem akarod nyíltan megmondani nekem, mire kell a

pénz? A hazugsághoz, hála istennek, nem igazán értesz. Látni rajtad, hogy valótlant állítasz.

Valami sohasem látott szomorúság áradt szét Ria arcán, és Heinz legszívesebben a karjába

vette volna, hogy megvigasztalja és megnyugtassa. De amire oly hevesen vágyott, nem történt

meg.

A lány fojtott hangon csak ennyit mondott:

- Kérlek, add oda a pénzt, és ne kérdezz többet! Csak még most az egyszer szeretnélek

kéréssel terhelni.

Heinz ekkor letört és csalódott arccal hátradőlt karosszékében.

- Rendben, megkapod - felelte élesen.

A lány legszívesebben felkiáltott volna a kíntól. Képtelen volt tovább uralkodni magán, és

miután valami bocsánatkérés-félét mormogott, lassú léptekkel kiment a szobából.

Heinz követte őt a tekintetével. A szíve összeszorult, és vad gondolatok keringtek a fejében.

A legfurcsább ötletei, támadtak e Heinrich Krausével kapcsolatban, aki pénzt kapott az ő

feleségétől. Azt képzelte, az a férfi áll közte és a boldogsága közt. Kételyek közt hányódva nem

tudta tisztázni magában az érzéseit.

Ria egy idő múlva visszajött. Látszólag teljesen nyugodt és higgadt volt, és mint mindennap,

most is odanyújtotta férjének a kávét, melyet az étkezés után inni szokott. Heinz azonban

észrevette, hogy sírt.

„Meg kell tudnom az igazságot, így vagy úgy" - gondolta.

Ma túlzottan izgatottnak érezte magát ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzen, de

szilárdan elhatározta, hogy másnap, amint visszanyeri a nyugalmát, komolyan és őszintén

beszélni fog Riával.

Rövid idő múlva kurtán elbúcsúzott feleségétől.

Az szomorúan nézett utána, és fájt a szíve, mert azt hitte, Heinz haraggal vált el tőle. Azután

sóhajtva írt Krausének egy cédulát.

„ Szombat délelőtt tizenegy órakor eljöhet a pénzért. Hozza magával a rajzokat!

Maria Matern."

Este a házastársak némán ültek egymással szemben. Heinz az újságaiba mélyedt, Ria pedig

kézimunkát tartott a kezében. Nem sejtette, hogy a fiatalember az újság mögül jó néhányszor

kutatva pillant rá. Hűvösebben és tartózkodóbban kívántak egymásnak jó éjszakát, mint azelőtt

bármikor.

Másnap reggel - szombati nap volt - Heinz az üzletbe menet összetalálkozott Walter

Meisterrel az útkereszteződésnél. Ez nagyon gyakran megtörtént, s ilyenkor a két úr többnyire

együtt folytatta útját, és az egyik járművet hazaküldték.

Ma is így tettek. Walter beszállt Heinzhez az autóba. Szívélyesen üdvözölték egymást, és

Walter azonnal beszámolt, a trónörökös leghihetetlenebb hőstetteiről. Azután Lottéről zengett

dicshimnuszokat. Elmesélte, milyen bájosan fest, mint ifjú anya, és hogy ő tulajdonképpen

szégyentelenül boldog, amiért az övé egy ilyen asszony és egy csodálatos kisfiú.

Heinz mosolyogva hallgatta, Azután felsóhajtott, és fojtott hangon így szólt:

- Igen. Irigylésre méltóan boldog vagy, Walter.

- Hála istennek! De mondd csak, miért vágsz közben ilyen szomorú arcot? Mi történt? Azt

gondoltam, te is megfogtad az isten lábát. A feleséged napról napra szebb és bájosabb, és

később még nektek is lesz kis trónörökösötök. Örülj, amiért Ria egyelőre még egyedül téged

imád. Lotte most elsősorban anya, én csak a fiam után jövök.

Heinz a fejét rázta.

- Elfelejted, hogy engem.., nem imád egy nő.

Walter nevetett.

- Hisz én is csak úgy értem, hogy szeret. Most egyedül téged szeret, később osztoznod kell a

gyerekekkel.

Heinz sóhajtott.

- Amije nincsen az embernek, azon osztozni sem tud.

Walter elkomolyodott.

- Hallgass csak ide, öregem, mi ütött beléd? Ez szörnyen szomorúan hangzik. Istenem, hát

nem úgy éltek, mint a galambok?

- Nem, sajnos nem. Ria nem szeret engem.

Walter dühösen felcsattant.

- Badarság, Heinz! Miket beszélsz? Ria szeret téged, már azelőtt szeretett, hogy a feleséged

lett.

Olyan szilárd meggyőződés csengett a szavaiban, hogy Heinz lélegzetvisszafojtva hallgatta.

- Honnan tudod, hogy Ria szeret?

- De már megbocsáss, hisz vaknak kell lenni, hogy az ember ne vegye észre, hogyan függ

rajtad a tekintete, hogyan rezzen össze és pirul el, amikor feltűnsz a színen. Most, hogy egy

ideig nálunk volt, egész nap nyugodtan és megfontoltan viselkedett. De amikor az érkezésed

ideje közeledett, lázasan járkálni kezdett, és minduntalan vágyakozva pillantott ki az ablakon.

Ilyenkor Lotte és én titokban mindig összenéztünk. De erről Rianak egyáltalán nem szabad

beszélned. Még amikor a menyasszonyod volt, könyörgött Lottének, hogy senkinek ne árulja el,

mennyire szeret téged.

- Mit beszélsz? Ria azt mondta Lotténak, hogy szeret engem?

- Igen, bevallotta, de Lotte megdöbbenésére azt kívánta, hogy ez maradjon titokban. A

feleségem már az esküvőnk napján elmondta. Es kijelentette, hogy egy olyan lány, mint Ria,

csak ahhoz a férfihoz menne hozzá, akit szeret. Igen, ember, hát vak vagy? Még a saját

feleségedet sem ismered? Ilyet még sosem láttam! Két ember úgy szereti egymást, hogy szinte

lángok csapnak ki a szemükből, es közben a balgaságuk miatt képtelenek egymásra találni.

Heinz olyan erősen megszorította a barátja kezét, hogy annak eltorzult az arca fájdalmában.

- Bárcsak igazad lenne, Walter!

- Természetesen igazam van, ezért tűzbe teszem a kezem. És holnap este átjöttök hozzánk

egy italra. Ha nem jelentitek ki előttünk mindketten a legünnepélyesebben, hogy szeretitek

egymást, és rettenetesen boldogok vagytok, akkor magam veszlek kezelésbe titeket. Ezt a

kínszenvedést egyetlen keresztény ember sem képes nyugodtan végignézni. Most pedig viszlát,

Heinz, itt kiszállok, és átadlak remélhetőleg valamivel rózsásabb gondolataidnak. Üdvözöld

Riát a nevemben, és mondd meg neki, hogy az imádott férje egy vak bolond! - Kezet rázott

Heinzzel, és gyorsan kiszállt.

Heinznek még meg kellett tennie egy rövid utat. Különös hangulatban volt. Walter szavai

olyan határozottak, olyan meggyőzőek voltak. Es aztán a nyomok a képen. Talán Ria valóban

szereti? A félénksége nem volt más, mint félelem, hogy elárulja magát?

Villámként hasított bele a könyv margóján olvasott megjegyzés emléke is: „Ez nem azt

bizonyítja, hogy Ria úgy hiszi, nem szeretik?"

Töprengeni kezdett Ria természetén, és közben néhány dolog világossá vált számára. Csak a

Krauséval kapcsolatos pénzügyletet födte sűrű homály, de ez most teljesen mellékesnek tűnt.

Egyre nőtt a fiatalemberben a feszültség. Az irodában csak a legszükségesebbeket bírta

röviden elintézni, Szüntelenül ugyanazok a gondolatok rohanták meg, és nem hagyták

nyugodni.

Valami hajtotta Riához, Meg kellett őt kérdeznie, bizonyosságot kellett szereznie! Ezt a

bizonytalanságot már nem bírta. Most, hogy reménykedhetett Ria szerelmében, végképp nem.

Az irodában gyorsan adott néhány rövid utasítást, aztán elviharzott,

Egy útközben leintett taxival a városi pályaudvarra hajtott, és onnan a következő vonattal

haza. Az állomás és a lakása közti néhány lépést gyalog tette meg.

Amikor belépett a villába, az előtérben megkérdezte az egyik inastól, otthon van-e a

felesége. Az a következőket jelentette:

- A kegyelmes asszony a szalonba tartózkodik. Látogatója van.

- Kicsoda? - kérdezte Heinz gyorsan.

- Egy bizonyos Krause úr - felelte az inas olyan hangnemben, mely elárulta, hogy a

legkevésbé sem előkelő látogatóról van szó.

Heinz meghökkent, de ennek nem adta tanújelét.

- Vagy úgy. Rendben. - Csak ennyit mondott.

Időközben levette a kabátját, és intett az inasnak, hogy távozzon. Egy pillanatig tanácstalanul

állt összeszorított szájjal. Azután határozottan kihúzta magát.

„Ez így jó. Tehát, ma erről is bizonyosságot, szerzek. A cél szentesíti az eszközt. Bár

megvetendő dolog hallgatózni, mindenáron meg kell szabadulnom valamennyi kételytől."

Hangtalanul végiglépdelt, a termeket borító vastag szőnyegen, míg el nem érte az

összehúzott bársonyfüggönyt, mely a kis szalon bejáratát takarta.

Itt lélegzetét visszafojtva megállt és fülelni kezdett. Először hallotta, ahogy egy férfihang azt

mondja:

- Őszintén hálás vagyok önnek, kegyelmes asszony. Soha sem fogom elfelejteni, milyen

nagylelkű volt velem. Tessék, bizonyosodjon meg róla. hogy sértetlenül visszahoztam önnek a

rajzokat.

Mindenesetre nem szerelmi vallomásról volt szó, Heinz e tekintetben megnyugodhatott. De

mi köze volt Riának azokhoz a rajzokhoz?

A fiatalember most a felesége hangját is meghallotta:

- Rendben, Krause úr. A rajzoknak most már csak mint apámtól maradt emléknek van

értékük.

- Természetesen, kegyelmes asszony, de győződjön meg róla, hogy ezekkel a tervekkel

valóban Rolf Matern sorsát és becsületét tartottam volna a kezemben, ha még életben lett volna

- felelte a férfi.

Heinz meglepetten felfigyelt. Mi volt ez? Az apja sorsa és becsülete azoktól a rajzoktól függ,

melyeket Ria az apjáról maradt emléknek nevezett, és amelyet ez a Krause úr, láthatólag a

kifizetett pénz ellenében, most visszaad?! Ez felettébb különös történet.

Most ismét Ria szólalt meg, és papír suttogása hatolt el a hallgatózó fülekhez.

- Igen, látom, Krause úr, hogy ezek valóban azon rajzok másolatai, melyeket apám készített

erről a találmányról. Mivel a többi papír még nálam van, ezt teljes bizonyossággal

megítélhetem. Most tehát bevégeztük az üzletünket. Itt van az utolsó pénzösszeg. Szívemből

kívánom, hogy áldást hozzon magára!

Heinz a homlokát ráncolva nézett maga elé. Milyen különös titoknak bukkant most a

nyomára? Mit jelentett ez az egész? Az apja belekeveredett valami kétes ügybe? Ria ezekkel az

összegekkel láthatólag kifizetett valamit, ami az apja nevére árnyékot vethetett volna.

O. most már feltétlenül tisztán kellett látnia. És amikor meghallotta, hogy ez a Krause úr

hosszas hálálkodás közepette búcsút vesz Riától határozottan felegyenesedett. Hírtelen

félrerántotta a függönyt, és rögtön azután ott állt a felesége és Krause előtt.

Ria felkiáltott, és gyorsan az asztalon heverő, összetekert rajzok után nyúlt, melyeket a háta

mögé próbált rejteni.

Krause egy percig dermedten állt, aztán ösztönösen menekülni akart. Heinz azonban elállta

az útját.

- Egy pillanat, uram! Ha nem tévedek, váltanunk kellene egymással néhány szót.

Ria a kétségbeesés adta bátorsággal hirtelen férje és Krause közé állt.

- Tévedsz, Heinz. Ami Krause urat idevezérelte, az egyedül és kizárólag rám tartozik. - Majd

Krauséhoz fordult, és jelentőségteljes, figyelmeztető pillantást vetve rá, gyorsan folytatta: -

Készen vagyunk. Nem kell tovább várnia!

Krause azonnal megértette. Nagyon félt, hogy most, az utolsó pillanatban még őrizetbe

veszik. Ez a Heinz Matern szörnyen dühösnek tűnt. Vak sietséggel kiviharzott az ajtón, és

bevágta maga mögött.

Heinz követni akarta, de Ria a férfi visszavonulását fedezve, az ajtó elé állt. Ha Heinz nem

akarta erőszakkal eltávolítani, hagynia kellett, hogy Krause elmeneküljön.

- Engedj, Ria!

Az asszony nem mozdult. Sápadt, szinte megkövült arccal nézett férjére. Határozottan és

hangosan csak ennyit mondott:

- Nem!

Heinz tekintete kutatón fúródott a lány szemébe.

- Nos, jó — mondta aztán. - Tűnjön csak el ez a Krause úr! Úgy látszik, nem igazán tiszta a

lelkiismerete. Most azonban tőled várok felvilágosítást erről a különös látogatásról.

Ria hiába fáradozott azon, hogy kibúvót találjon. Végül így felelt:

- Ez számodra valóban teljességgel érdektelen. Krause úr eladott nekem valamit.

Heinz egy darabig ismét csak nézte a feleségét, és ellágyult a tekintete. Ria tehetetlen

rémülettel állt előtte, és kétségbeesetten nézett rá!

Most azonban mindenképp hajthatatlan akart maradni, meg akarta oldani a lányt körülvevő

rejtélyt. Csak így lehetett végre tiszta vizet önteni a pohárba. A szívének türelemmel kellett

lennie még egy darabig, bármennyire nehéznek tűnt is számára a dolog.

- Szerencsére nem tudsz hazudni, Ria, ezt már tegnap mondtam neked - szólt higgadtan.

A fiatalasszonyt, szédülés fogta el, és az ajtónak támasztotta a fejét.

- Nem hazudok, valamit eladott nekem - mondta tompán.

- Igen, de nem olyasvalamit, ami számomra érdektelen. Hallottam a beszélgetésetek egy

részét. Nem akarod megmutatni, mit vettél tőle?

Ria összeszorította a fogát, aztán lassan, habozva így felelt:

- Az... én... az nincs itt. Már felvittem a szobámba.

A fiatalember a fejét rázta.

- Ria, ne hazudj tovább, az nem segít rajtad! Tisztán akarok látni!

Az asszonyka hirtelen felegyenesedett.

- Engedj fel a szobámba, csak egy pillanatra! Idehozom neked! - kiáltotta.

Ha sikerülne kijutnia ezekkel az átkozott rajzokkal, gyorsan meg tudná semmisíteni őket,

hogy Heinz ne láthasson semmit. Krause időközben már bizonyosan elég messze járt ahhoz,

hogy ne lehessen utolérni, s akkor Heinz már nem szerezhetett tudomást erről a szörnyűségről.

Egyidejűleg megpróbált visszaemlékezni rá, miről beszélt Krauséval, mielőtt Heinz betoppant,

A rémület azonban annyira elkábította, hogy képtelen volt gondolkozni.

Heinz szorosan odalépett mellé.

- Ria. Te egész testedben reszketsz. Nyugodj meg, bízz bennem! Ha egészen bizonyosan

tudnám, hogy ez az ügy semmilyen módon nem terhelhet meg téged, nem unszolnálak tovább.

De te kínzód magad valamely, bizonyára nemes és magasztos célból. Légy okos, és bízz

bennem! Mi közöd volt ehhez a Krauséhoz?

- igen, azután rögtön... engedj ki csak egy percre! - kiáltotta Ria magánkívül.

Heinz nyugodtan, de határozottan megfogta felesége mindkét karját.

- Amint odaadod a rajzokat, melyeket a hátad mögött rejtegetsz.

- Te kínzol engem - nyögte Ria rekedten.

- A saját érdekedben, mert bármennyire érthetetlen is számomra ez az egész, látom, hogy ki

tudja, mióta cipelsz egy terhet, mely megfoszt a szabadságodtól, nyomaszt téged, és áldozatokra

kényszerít. Tudom, hogy Krausénak már körülbelül húszezer márkát adtál. Bizonyosan

valamiféle nyomást gyakorol rád az az ember. Engedd, hogy segítsek! Bízz bennem!

Heinz szeretetteljes szavai még inkább megzavarták Riát. Pillantása elsiklott férje mellett,

mintha a menekülés útját keresné. És mivel belátta, hogy nem szabadulhat, hirtelen félreugrott

Heinztől, és középen kettétépte az összetekert rajzokat, melyeket a háta mögött tartott. De

mielőtt még befejezhette volna a pusztítást, Heinz lefogta a kezét, és komolyan, szemrehányóan

nézett rá.

- Ez nem segít, Ria. Tudni akarom az igazságot, mert azt hallottam, hogy az apám becsülete

is belekeveredett ebbe az ügybe.

A lány felnyögött és megtántorodott. Heinznek kellett őt megtartania.

- Mit hallottál? - kiáltott fel gyötrelmében.

- Hogy Krause kijelentette, ezekkel a rajzokkal, melyek bizonyára apád kezétől, származnak

és egy találmánnyal kapcsolatosak, apám sorsát és becsületét tartotta a kezében. Beláthatod, ez

elegendő ok ahhoz, hogy felvilágosítást kívánjak. Tudom, hogy ez az ügy nyomaszt téged, s ha

nem így lenne, annyiban hagynám, de érzem, hogy fel akarod áldozni magad másokért, vagy

már meg is tetted. Még akaratod ellenére is segítenem kell neked.

A lány félelemmel és kínnal telve nézett fel rá.

- Hiába minden, valóban hiába volt minden, amit tettem? - mormogta maga elé.

- Mit, Ria, mit tettél hiába?

- Engedd, hogy megsemmisítsem a rajzokat, kérlek, engedd, hogy megtörténjen, és ne kutass

tovább! Aztán azt tehetsz velem, amit akarsz.

- Ria, ezek a rajzok valamilyen módon szégyent hoznak rád, vagy az apádra?

A lány a fejét rázta.

- Hát akkor kit féltesz annyira, hogy úgy küzdesz érte, mint az életedért?

Ria megremegett, és égő pír öntötte el sápadt arcát. Szeméből szerelmének minden kínját ki

lehetett olvasni. Heinz erre szorosan átölelte, és hangjában kimondhatatlan gyengédséggel

megkérdezte:

- Ria, engem féltesz? Miattam aggódsz valamilyen okból?

A lány nem felelt, de kövér könnycseppek peregtek végig az arcán. Hangtalan sírás rázta a

testét.

A fiatalember szinte ujjongott, amikor folytatta:

- Akkor szeretsz, Ria, akkor úgy szeretsz, ahogy mindig vágytam rá, hogy szeress! Úgy,

ahogy én szeretlek: szívem minden melegével! Édes asszonykám, Riám, mondd, mondd nekem

csak egyetlenegyszer, hogy valóban szeretsz!

Az asszony, mintha álmodna, férjére emelte a tekintetét. Aztán a hirtelen rátörő boldogságtól

öntudatát vesztve összeesett Heinz karjában. A rajzokat tartalmazó széttépett tekercs kihullott

erőtlen kezéből.

Heinz megrendülten emelte feleségét a heverőre. Bedörzsölte homlokát az asztalon álló

kölnivízzel.

Ria hamarosan kinyitotta a szemét, és először kétkedőn, majd a szívét szétfeszítő

boldogsággal nézett férjére.

Feledésbe merült a múlt, a titok, melyet meg akart őrizni, feledésbe merült minden, ami

kínozta és nyomasztotta. Csak egyvalamit tudott és érzett kimondhatatlan boldogságában: hogy

Heinz szereti, és forrón vágyik a szerelmére.

Végül halkan, elrévedve így szólt:

- Azt mondtad, hogy testvéri érzésekkel viseltetsz irántam, és kölcsönös tiszteletre fogjuk

alapozni a házasságunkat.

- Igen, drágám, őrült voltam. De amikor ezt mondtam, már akkor sem voltam biztos benne,

nem érzek-e másként irántad. Feltétlenül készpénznek kellett venned a szavaimat? Sohasem

érezted, hogyan lett minden nappal forróbb és szenvedélyesebb a vágyam, hogyan türtőztettem

magam, mert, attól féltem, hogy a gyengédségemmel még félénkebbé teszlek, mint amilyen

addig voltál?

Ria nyugtalanul pillantott a férfira.

- Néha, igen, néha hirtelen felébredt bennem a remény, de... Ó, hisz tudtam, hogy egy másik,

sokkal szebb nőt szeretsz, Sibylle Jansent.

- Ria! Tehát ez távolított el tőlem? Ez?! Kislány, hisz az érzékeimnek ez a rövid

eltévelyedése rég véget ért, még mielőtt megkértem volna a kezed! De miért lettél a feleségem

annak ellenére, hogy azt gondoltad, Sibylle Jansent szeretem? Annak ellenére, hogy én hűvösen

és nyugodtan csak testvéri tiszteletről beszéltem? Most mindennek tisztázódnia kell köztünk.

Mondd meg, mi késztetett mégis arra, hogy feleségül jöjj hozzám!

Ria akkor ismét összezavarodott, a rajzokra pillantott, és fel akart állni. Heinz azonban

szorosan fogta. A lány viselkedése megmutatta neki a helyes nyomot.

- Ó, tehát ezekkel a rajzokkal függ össze. Akkoriban eljöttél hozzám, hogy kérj hatezer

márkát. Ennek a Krausénak szántad azt az összeget, igaz? És az még több pénzt akart? Olyan

sokáig haboztál, mielőtt igent mondtál volna nekem. Ugye, ezekkel a rajzokkal függött össze?

Csak miattuk egyeztél bele, hogy a feleségem legyél, olyan feleség, akit nem szeretnek.

Ria nem válaszolt, csak félelemmel nézett a kettétépett tekercsre, mely a földön hevert. És

aztán a karját önként a fiatalember nyaka köré fonta, reszketve hozzásimult, és a rettegéstől és

gyengédségtől elfúló hangon kérlelni kezdte:

- Heinz, könyörgök, semmisítsd meg ezeket a rajzokat, és ne kutass tovább!

Heinzet elöntötte a boldogság, amiért felesége most először önként mutatta ki az érzelmeit.

Magához szorította, és úgy megcsókolta, hogy az szinte eszét vesztette. Aztán fojtott hangon

így szólt:

- Ria, nehezemre fog esni, hogy ne teljesítsem ezt a kérésedet. Először öleltél át, és nem

tudod, milyen drága ajándékot adtál nekem. De ha teljesítem a kívánságod, titok marad

köztünk, és az nem lenne jó. Nem is sejted, mennyire szeretlek, mennyire megváltoztatott az

irántad érzett szerelmem. És túlzottan édes örömet okoz, hogy megtudjam, mit tettél értem,

mintsem hogy lemondjak róla. Látnom kell a rajzokat!

A lány most még bensőségesebben ölelte át férjét, és arcát az övéhez szorította.

- Heinz, ó, Heinz, ez boldogtalanná fog tenni.

- Most már semmi baj nem érhet, szívem. Ha ezt a terhet eddig helyettem hordoztad, akkor

nekem sem lesz túl nehéz. Csak ne kínozd magad tovább, vess véget ennek! Engedd, hogy

megnézzem a rajzokat!

Ria ekkor sírva hátrahanyatlott. A fiatalember felemelte a tekercset, és széthajtotta.

Gyakorlott szeme gyorsan felismerte, miről van szó. Terveket látott apja találmányáról és

ezeket a rajzokat Ria apja készítette. Egyszerre megértette az összefüggést. Kissé elsápadt,

lenézett Riára, akinek pillantása félelemmel telve függött rajta.

- Most már mindent értek, Ria, most már azt is tudom, miért viselkedett úgy az apám veled

és az anyáddal - mondta félhangosan.

A lány felegyenesedett, és magához vonta Heinzet.

- Heinz, ó, kedves, szegény Heinzem! - zokogott fel. Aztán kérlelőn folytatta: - Nem szabad

haragudnod az apádra, nem szabad elátkoznod! Hisz már mindent jóvátett.

A fiatalember megsimogatta Ria haját.

- Nagyon szerettem az apámat, és nem szabad elítélnem, de nem is akarom. De te, te , nem

haragudtál rá, amikor ezt a csúnya históriát megtudtad ettől a Krausétól?

- Ó, akkor már rég tudtam, rég - felelte Ria, és mesélt az anyjáról és arról, amit az elárult

neki.

Heinz mélyet lélegzett.

- Mennyi köszönettel tartozom neked! Beleborzongok, ha arra gondolok, mekkorát

vétkeztem volna ellened öntudatlanul, ha nem tartalak magamnál. Tehát ezért kérte az apám,

hogy zárjalak a szívembe. Ó, bárcsak megmondta volna nekem a halálos ágyán az igazságot!

- Meg akarta tenni, Heinz. Én magam kértem, hogy kíméljen meg ettől a fájdalomtól.

Gyónni akart nekem, de ekkor megmondtam, hogy mindent tudok, és nem haragszom rá. Erre

hivatott téged, és veled is meg akarta osztani a titkot. Könyörögtem neki, hogy ne tegye, és ne

szomorítsa meg az életedet. És akkor az apád rájött, hogy... hogy szeretlek, és hallgatott.

Heinz erősen keblére szorította a feleségét.

- Te, te! Micsoda vak bolond voltam, amiért nem ismertem fel a szerelmedet!

- Hisz annyira próbáltam titkolni, de a végtelenségig megalázott, hogy olyan feleség vagyok,

akit nem szeret a férje.

- Akkor miért lettél mégis a feleségem?

- Mert hirtelen felbukkant ez a Krause a rajzokkal, melyeket apám hagyatékából tulajdonított

el. Azzal fenyegetett, hogy apád bűnének titkát eladja neked. Ezt akartam megakadályozni. - És

azután elmesélte a Krauséval folytatott harcát. Végül ismét átölelte Heinzet, és felsóhajtott- -

Minden hiába volt. Nagyon fájt a hír, drága férjem?

- Mindez lényegtelen semmiséggé halványul a biztos tudat mellett, hogy szeretsz. Annyira

boldog vagyok, amiért az enyém vagy, hogy semmi más nem számít, drága kincsem.

Majd Heinz elmesélte, hogyan szenvedett miatta, hogyan lett napról napra forróbb a

szerelme. Beszélt a könyv margóján lévő megjegyzésekről,na megtalált elismervényekről,

kételyeiről és sejtéseiről - és aztán a csók nyomáról a képén.

Ria hirtelen elpirult, és a fiatalember keblére rejtette az arcát.

- Drágám - kérte Heinz halkan - a képet megcsókoltad, engem azonban még soha.

Ekkor a lány félénk gyengédséggel átölelte a férjét, és ajkát az övére tapasztotta.

- Most már nem vagyok olyan feleség, akit nem szeretnek -mondta a boldogságtól kipirulva.

- Soha nem is voltál az, édesem. Már akkor szerettelek, amikor a feleségem lettél. Emlékszel

még, amikor a nászutunkon melléd ültem és átöleltelek? A szerelem már akkor mélyen

gyökeret vert a szívemben. Nagyon szomorú voltam, amiért nem viszonoztad az első csókomat,

amiért olyan hűvös és elutasító voltál.

- Csak úgy tűnt, Heinz. A szívem mindig is hevesen vert érted. Csak szinte megbénított a

szégyen, mert azt hittem, hogy a gyengédséged nem szívből fakad.

- Szerelmem, édesem, annyi mindent kell jóvátennem! Végtelenül sok időt elpazaroltunk.

- Szoríts erősen, hogy tudjam, ez nem álom - mondta Ria, és megborzongott a boldogságtól.

Heinz aznap nem gondolt az üzletére, és Riánál maradt. Nem tudott elválni tőle. Úgy érezte,

mintha pótolnia kellene mindazt, amit elmulasztott, és mindketten szomjasan kortyoltak a

boldogság forrásából.

Este aztán szorosan egymáshoz simulva sétáltak keresztül az erdőn a Meister-villához,

Hosszú, nagyon hosszú ideig tartott az útjuk. És a sötét, hallgatag erdő elrejtette boldogságukat

az idegen pillantások elől.

Lotte és Werner nyugtalansággal telve várták őket. Amikor azonban beléptek boldogságtól

sugárzó szemmel, Walter megsimogatta felesége fejét.

- Most, már nem kell közbeavatkoznunk, drága Lottém, az ügy rendeződött - mondta

jókedvűen.

Amikor Heinz és Ria hazafelé ment, Heinz átölelte fiatal asszonykáját.

- Gyere, édesem, te drága feleség, akit nem szeretnek - suttogta.

Ria gyengéden hozzásimult.

- Heinz, szinte már túl nagy a boldogságunk.

A fiatalember elragadtatott mosollyal nézett rá.

- A szívünk elég nagy ahhoz, hogy befogadja, drágám.

VÉGE