História 2003-07 · A szociális védõháló Magyarországon, 1870 1985 ... Végrehajtóhatalom-túlsúlyos állam helyett a polgárok és a kormányzati adminisztráció együttműködésére

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-07

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az európai szociális államról ................................................................................................ 1

2. ........................................................................................................................................................ 2 1. A jóléti állam válság és kiutak .............................................................................................. 2 2. Képek .................................................................................................................................... 6

3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Bismarck és a szociális törvény .......................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 10

4. ...................................................................................................................................................... 12 1. A szociális védõháló Magyarországon, 1870�1985 ........................................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 15

5. ...................................................................................................................................................... 19 1. Szkíták az Alföldtõl Ázsiáig ............................................................................................... 19 2. Képek .................................................................................................................................. 22

6. ...................................................................................................................................................... 27 1. Szkítia. Anonymus: A magyarok cselekedetei. Részlet ...................................................... 27 2. Képek .................................................................................................................................. 27

7. ...................................................................................................................................................... 28 1. Erdély a kora középkori Magyar Királyságban ................................................................... 28 2. Képek .................................................................................................................................. 31

8. ...................................................................................................................................................... 33 1. �Dicsõségesen alkalmatlan� ............................................................................................. 33 2. Képek .................................................................................................................................. 37

9. ...................................................................................................................................................... 43 1. Bethlenrõl ............................................................................................................................ 43

10. .................................................................................................................................................... 44 1. Nofretete ............................................................................................................................. 44 2. Képek .................................................................................................................................. 45

11. .................................................................................................................................................... 49 1. Pocahontas .......................................................................................................................... 49 2. Képek .................................................................................................................................. 50

12. .................................................................................................................................................... 54 1. Kossuth Ferenc emlékei ...................................................................................................... 54 2. Képek .................................................................................................................................. 54

13. .................................................................................................................................................... 57 1. A Jelképbizottság a kitüntetési rendszerrõl ......................................................................... 57 2. Képek .................................................................................................................................. 57

14. .................................................................................................................................................... 60 1. Állami kitüntetések a történelemben ................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 64

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az európai szociális államról

RENDSZERVÁLTÁS

GLATZ Ferenc

Az európai szociális államról

Jegyzetlapok

1. Hatalmi államból szolgáltató államot. Nem államtalanítani, hanem az állam közfunkcióit újraértelmezni.

Azaz: a polgárok adóforintjait a polgárok közbiztonságára, mindnyájunk versenyképességének javítására

fordítsák. Rendfenntartásra, országos infrastruktúrára, környezetvédelemre, képzésre-kultúrára, szociális és

egészségügyi közintézményekre. Ez legyen a közfeladat. Igenis adóztatni a „gazdagokat”. „Gazdagodjatok,

gazdagodjunk – adózzatok, adózzunk!” És az adókból elsősorban szociális-kulturális intézményeket tartsunk

fenn!

Vajon az állam jellegéről dönteni elsősorban a közgazdászok, a költségvetési szakemberek dolga? Hiszen az

állam nemcsak a technikai-anyagi gyarapodás, hanem a kulturális-lelki építés és a szociális biztonság eszköze

is...

2. Az emberi jogok közé felvenni a szociális esélyegyenlőség elvét. Az állam legyen a szociális esélyegyenlőség

eszköze! Ami nem téveszthető össze a kommunisták „szociális egyenlőség” elvével. Az állam biztosítsa, hogy

pillanatnyi szociális helyzete miatt senki se essék el a művelődéstől, az egészségügyi minimumtól. Csak így

biztosítható, hogy a közügyeket a tehetséges emberek intézzék, mert így a vezető elmék merítési köre az

állampolgári közösség egészére kiterjed. Különben csak a gazdagok kasztjának, a társadalom egy kicsiny

részének gyermekei juthatnak a közügyek intézésében vezető pozícióhoz. Ahogy ez a tengereken túl – Keleten

és Nyugaton – „elfogadott”. De amely kasztosodás számunkra, európaiak számára nem elfogadható...

3. Végrehajtóhatalom-túlsúlyos állam helyett a polgárok és a kormányzati adminisztráció együttműködésére

épülő igazgatás. Ehhez viszont le kellene építeni a rendszerváltásban felduzzasztott kormányzati adminisztrációt

és háttérintézmény-rendszerét. És változtatni a magatartáson. A polgár legyen partnere az adminisztrációnak. Az

állampolgári közösség nem egyszerűen „politikai közeg”, amelyikkel elfogadtatják, megszavaztatják a

mindenkori kormányintézkedéseket...

4. A mindenkori kormány legyen az ország kormánya, ne pedig valamelyik pártkoalícióé. Elfogadjuk, hogy a

kormányadminisztráció éppen győztes pártkoalíció politikai-gazdasági-kulturális holdudvarának

érdekérvényesítője, érdekkijáró intézménye?

5. Felszabadítani a közéletet a mindent eluraló pártosodástól. A közélet ne legyen többé azonos a pártélettel! A

köz ügyeinek intézésében előtérbe engedni a valós szakmai szempontokat. Miért fogadjuk el, hogy a

demokráciában a napi ügyek intézésénél erősebben érvényesülnek a pártpolitikai szempontok, mint a puha

diktatúrában? A közfeladatok ellátásába, a közcélok megvalósításába érdemben bevonni a civil szervezeteket,

aktivizálni a polgárok közösségeit. Fejleszteni a civil szervezeti autonómiákat...

6. A szocialitás mint szempont újra erősödik Magyarországon és Európában. Amíg Európa egyik részén

fennállott az egypártrendszer és a diktatúra, addig Európában a közfigyelem természetesen a demokrácia

politikai intézményei és ezen intézményeket működtető szereplők felé fordul. A polgárok azonban ma már

„unják” a pártok túlszereplését, a figyelem jobban a mindennapi élet szociális-kulturális tömeglelki elemei felé

fordul. Most bontakoznak ki évezredes európaiságunk, a zsidó-keresztény kultúrkör újabb hajtásai: a

szolidaritás, az egymás iránti kíváncsiság, a világra nyitottság embersége. Ami bennünket, európaiakat a föld

népei között „mássá tesz”, és összetart. Reméljük, hogy a „szovjet típusú szocialista állam” temetése Európa

keleti felén immáron egész Európában egy modern „szociális állam” születésének ideje lesz...


1. A jóléti állam válság és kiutak

BEREND T. Iván

A jóléti állam: válság és kiutak

Szociális állampolgárság?

A második világháború után egész Nyugat-Európában kiépült a jóléti állam. Ám a szegényes, de a maga

eszköztárával nagyvonalú államszocialista jóléti intézmények mára, mint sokan állítják, válságba jutottak.

Napjaink nemzetközi irodalmából tucatjával idézhetnék a jóléti állam lélekharangját kongató álláspontokat.

Két tényezőt szokás emlegetni e válság okaként. Egyrészt a gyilkos világgazdasági versenyt, ami a globalizált,

szabad kereskedelmi világban minden országot versenyre kényszerít, és a nagy szociális terhek csökkentését

követeli meg a versenyképesség érdekében. Másik legfőbb okként a demográfiai folyamatok változásait emelik

ki: a születési ráták egyszerű népességi reprodukció alá zuhanását, valamint az átlagéletkor jelentős

meghosszabbodását, mintegy 76-78 évre emelkedését, ami egyszerre növelte meg az idős, inaktív korosztályok

létszámát és csökkentette lényegesen az aktív népesség arányát. Ez egyre elviselhetetlenebb anyagi terhet hárít a

társadalomra, aminek az nem képes eleget tenni. Ha a demográfiai trendek nem változnak, a következő húsz év

során a nyugdíjkiadások megkétszereződnek.

A jelentős számú bevándorló ugyancsak megnövelte a szociális kiadásokat, hiszen a bevándorlók tömege

nagyban erősíti a társadalomból való kirekedés tendenciáját is: az 1980-as évek közepén Nyugat-Európában

mintegy 50 millió ember élt a nemzeti kereseti szint felét sem elérő jövedelmi szinten. A társadalomból való

kihullás különösen megdöbbentő adatai jellemzik a piaci viszonyok közé illeszkedő volt szocialista országokat.

I. A jóléti állam kialakulása, 1883–1942

Hogy megvizsgálhassuk a jóléti állam megkérdőjelezésének okait, mindenekelőtt tekintsünk vissza a jóléti állam

születésére és jellemzőire!

Bismark, 1883

Az intézmény gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza. A szociáldemokrácia elleni harcban ugyanis

Bismarcknak, a német „vaskancellárnak” hamar fel kellett ismernie, hogy a szociáldemokrácia betiltásának

fegyvere visszájára fordult, és fokozatosan a legnagyobb párttá tette a szociáldemokráciát. Ekkor úgy akarta

kifogni a szelet ellenzéke vitorláiból, hogy átvette annak szociális programját, és nekilátott megvalósításához.

Így került sor 1883-ban a világ első kötelező betegbiztosítási programjának bevezetésére. 1884-ben követte ezt a

kötelező ipari balesetbiztosítás meghonosítása, majd 1889-ben a nyugdíj és rokkantsági nyugdíj intézményeinek

bevezetése. Mindez nem állampolgári jogon járt, csak a szocialisták tömegbázisát célozta meg: az ipari

munkásokra vonatkozott.

Az intézkedések nemzetközi hatása felmérhetetlennek bizonyult. A svéd király már 1884-ben bizottságot hívott

életre a német rendszer tanulmányozására, amit a következő évben Dánia is követett. A skandináv országokban

1891 és 1913 között azután mindenhol meghonosult a betegség- és balesetbiztosítás, valamint a

nyugdíjintézménye. Itt a jóléti intézmények az egész társadalomra kiterjedtek. Érdekes módon, a jóléti

törvényhozásban a szocialista, liberális és konzervatív pártok egyaránt kezdeményezőkként léptek fel.

A szakirodalom zömében mégis a szociáldemokráciának ítélik a pálmát. Az ő programjuk és megerősödött

pártjuk, valamint szakszervezeteik kényszerítették versenyre, állítják, a polgári, sőt arisztokratikus pártokat is.

Mi több, az 1891-ben XIII. Leó pápa által kibocsátott Rerum Novarum a hívekért folytatott verseny révén a

katolikus egyház szociális doktrináját is megalapozta.

Világgazdasági válság, 1929–33

A jóléti állam kibontakozásának igazi korszaka azonban a nagy világgazdasági válság (1929–33) és a második

világháború éveivel (1939–45) jött el.

A nagy válság nemcsak a nyomor és munkanélküliség addig ismeretlen mélységeit nyitotta meg, hanem

versenyre is kényszerítette a fejlett nyugati demokráciákat a jobb- és baloldali populizmusok szélsőségeivel. Az

Egyesült Államokban, ahol a jóléti intézmények addig ismeretlenek voltak, Roosevelt elnök ekkor jelentette ki:


„a demokráciának be kell bizonyítania, hogy kormányai felelősséget vállalnak népeik szociális biztonságáért”.

Ennek jegyében vezette be az ún. „social security” intézményét.

A világháború még nagyobb nyomatékot adott a társadalmi szolidaritás elvének. John Steinbeck amerikai író,

aki a háború alatt haditudósítóként Európában tartózkodott, 1943-ban arról számolt be, hogy „az egyszerű

emberek rendkívül sokat tanultak... Meg akarnak szabadulni a szükség rabszolgaságától, azt akarják, hogy mire

hazamennek a frontokról, legyen államilag biztosított iskola gyermekeiknek és egészségi ellátás családjaiknak.”

Ebből a tömegigényből és a társadalmi szolidaritás háborús tapasztalatából és az 1930–40-es évek nyomorúsága

közepette emelkedett fel a nyugat-európai jóléti állam.

Svédek, angolok, 1932, 1942

Az első, valóban komplex jóléti állam Svédországban jött létre az 1932-ben kormányra került

szociáldemokrácia vezetése alatt. Magát a jóléti állam kifejezést 1941-ben vezette be az angol Temple érsek, aki

a demokráciák „welfare” elkötelezettségét állította szembe a diktatúrák „warfare”, háborús és erőszakra épülő

rendszereivel.

Az első átfogó törvényhozási tervet még a konzervatív Churchill-kabinet tagja, Lord William Beveridge

dolgozta ki 1942-es híres „Jelentésé”-ben. A katonai „győzelem célja – szögezte le –, hogy a háború után jobb

világban élhessünk, mint korábban. Meg kell szabadulni a szükségtől.” Minden állampolgár ingyenes egészségi

ellátáshoz kell hogy jusson. A gyermekek után támogatást kell nyújtani a családoknak, s az idősebb

generációknak biztonságot teremtő nyugdíjat kell folyósítani. Így került sor Angliában 1945 és 1948 között –

amikor még jegyre osztották az élelmiszert és nélkülözött a lakosság – az átfogó jóléti törvényalkotásra, ami

megvalósította a Beveridge-bizottság által kidolgozott terveket. Thomas Humphrey Marshall, a cambridge-i

egyetemen 1949-ben tartott előadásában fogalmazta meg a „szociális állampolgárság” elvét, ami az egyéni és

politikai szabadság biztosítása után a szociális biztonságot is állampolgári jognak minősítette.

Hasonló jóléti intézményeket vezettek be Belgiumban, Franciaországban, Svájcban és Németországban is. A

jóléti állam újrafogalmazta az állampolgári jogokat, s valóban beillesztette azokba a jóléti ellátás jogát, hogy –

mint mondották – a nemzeti közösségek „teljes jogú tagjává” emeljenek minden állampolgárt. A biztosított

juttatások köre egyre szélesedett, a fizetett szabadság egyre hosszabb, a munkaidő egyre rövidebb lett, az

ingyenes, állampolgári jogon biztosított iskolázás, egészségi ellátás és nyugdíj mellett átképzési költségeket

nyújtott, fizetett szülési szabadságot, szubvencionált lakásbérletet s számos más juttatást is biztosított.

(Szerényebb eszközeivel az államszocializmus hasonlóan járt el.)

Hidegháború és jóléti verseny

Nem lehet elvonatkoztatni e folyamat elemzése során a hidegháború hatásától sem. A katonai és gazdasági

verseny mellett ugyanis jóléti verseny is kibontakozott a két párhuzamosan létező és egymással szemben álló

világrend között. A szocializmus egyenlősítő elveivel és – szegény országokról lévén szó – szegényes

gyakorlatával vette fel ugyanis – nem nagy sikerrel – a versenyt a Nyugattal. A Nyugat viszont erre válaszul az

„emberarcú kapitalizmust” hirdette meg. A szociális kiadások a háború előtti évekhez képest Olaszországban

már 1957-re 14-szeresére emelkedtek, Franciaországban és Svédországban hat-, illetve hétszeresére, és Nyugat-

Európa egészében is négyszer annyit költött az állam erre a célra, mint a háború előtt. A nemzeti jövedelem nem

kevesebb, mint 40-50%-át fordították jóléti kiadásokra.

A jóléti állam magas adóztatással és a jövedelmek újraelosztásával törekedett a társadalmi egyenlősítésre. Az

ingyenes társadalmi juttatások és a progresszív adóztatás együttes hatására a jövedelmi polarizáltság érdemben

csökkent: Dániában és Svédországban például a lakosság legmagasabb jövedelmi kategóriájába tartozó 5%-a

1939-ben az összes jövedelem 27-28%-át kapta, s ez az arány 1964-re 17-18%-ra zuhant. Angliában az e

jövedelmi kategóriába tartozók részesedése 30%-ról 19%-ra esett. Az egyéni fogyasztás egyötödét-egynegyedét

a költségvetés finanszírozta a jövedelmek átcsoportosítása révén.

II. A jóléti állam jelenkori története

A mégoly vázlatos történeti áttekintés is három igen fontos kérdés megválaszolásának feladatát állítja elénk:

1. A jóléti állam csak a gazdag országok luxusa lehet, mégpedig ott is csak a nagy prosperitás időszakában?

2. A szociális terhek közösségi, állami vállalása hátrányos-e a gazdasági növekedésre, és rontja-e a jóléti

államok versenyképességét?


3. Az adóztató, egyenlősítési tendenciákat hordozó jóléti állam azokat a rétegeket sújtja-e, amelyek nagyobb

jövedelmeik révén a felhalmozás pillérei, s ezzel tovább fékezi a lehetséges növekedést?

A gazdag országok luxusa?

Ami az első kérdést illeti, a vázlatos történelmi áttekintés is világossá teszi, hogy a jóléti állam kiépítése éppen

akkor indult történelmi útjára, amikor a bevezetését kezdeményező országok éppen mély válságokkal és háborús

nyomorúsággal küzdöttek. Németország a 19. század végén, amikor az alapvető jóléti intézményeket bevezette,

változatlan és összehasonlítható, 1991. évi árakon számítva kereken 3000 $ egy főre jutó bruttó nemzeti

termékkel (GDP) rendelkezett. Svédország 1932 és 1939 között, amikor a jóléti államot kiépítette, 3600–5000 $

között növekvő egy főre jutó GDP-vel bírt. Nyugat-Európa egésze 1950 és 1960 között, amikor a jóléti állam

általánossá vált, kereken 5000–7000 $ egy főre jutó jövedelmet számlált. Az elmaradottabb Mediterráneum,

valamint Közép- és Kelet-Európa 1950 és 1973 között 2000–7000 $ közötti jövedelemmel rendelkezett, vagyis

– mivel összehasonlítható árakról van szó – ugyanabba a jövedelmi sávba esett, mint Németország, Svédország

s az 1950 körüli Nyugat-Európa, amikor a jóléti állam ott kiépült. Ebben az értelemben tehát aligha

beszélhetünk „koraszülött” kelet- európai jóléti államról, vagy arról, hogy ezek az országok nem engedhetik

meg maguknak ezt a „luxust”.

A növekedés hátráltatója?

A második kérdés, vajon hátráltatta-e a szociális terhek vállalása a gazdasági növekedést, ugyancsak kvantitatív

választ követel. Ebből a szempontból különlegesen tanulságos az amerikai és a nyugat-európai összehasonlítás:

az Egyesült Államok, amely nem épített ki jóléti államot, 1950 és 1973 között kereken 60%-kal növelte egy főre

jutó jövedelmét, a jóléti Nyugat-Európa ugyanezen évek során viszont közel 2,5-szeresére, vagyis mintegy

háromszor olyan gyorsan! 1950 és az ezredforduló között az USA 286%-os, Nyugat-Európa 390%-os

növekedést ért el. A munka termelékenységi szintjét Nyugat-Európa az amerikai mintegy feléről 1970-ig annak

kereken 70%-ára fokozta, majd a század végére elérte. A tények tehát nem igazolják a mítoszt, a jóléti állam

növekedést fékező hatását.

A kikényszerített takarékosság: „malacpersely”

Különösen érdekes a harmadik kérdés: vajon gazdasági hátránnyal jár-e a jómódú lakosságot terhelő adóztató,

újraelosztó, jövedelmet kiegyenlítő jóléti állam? E kérdésre adandó válaszhoz az angol Nicholas Barr röviddel

ezelőtt megjelent kutatási eredményeihez fordulok. Ő ugyanis szellemesen szétválasztotta a jóléti állam két

alapvető funkcióját. Az egyiket, a jómódúaktól elvevő és a szegényebbeket támogató, újraelosztó funkciót

„Robin Hood”- (mi nevezzük így: Rózsa Sándor-) funkcióként jelöli, míg a másikat „malacpersely funkciónak”.

Ez alatt azt érti, hogy a jóléti állam nemcsak a társadalom különböző rétegei között osztja újra a jövedelem egy

részét, és ezzel kiegyenlítő szerepet játszik, hanem minden egyes állampolgár életciklusán belül is újraelosztó

szerepet gyakorol. Ez azt jelenti, hogy bizonyos jóléti intézmények finanszírozásához az állam ugyanattól a

személytől veszi el az összeget, akinek azután visszajuttatja azt. Például a biztosított nyugdíj esetében az állam

az életciklus középső szakaszában elvesz, hogy a későbbi szakaszában visszaadja azt. Az ingyenes iskola esetén

az életciklus középső szakaszában elvesz, de – családon belül számítva – korábbi szakaszára vonatkozóan

visszaad. Ezt a funkciót úgy tekinthetjük, mintha az illető állampolgár maga tenné be a pénzét a malacperselybe,

hogy azután kivehesse, amikor szükséges. Brit elemzők Angliára vonatkozó számításai szerint a jóléti állam

kiadásainak mintegy kétharmada az életciklusonbelüli újraosztás, vagyis nem más, mint kényszerített

takarékosság, s a „Rózsa Sándor”-funkció csak a kiadások egyharmadára vonatkozott. Ezt az arányt nagyjából

hasonlónak tekinthetjük egész Nyugat-Európára vonatkozóan.

Magánügy vagy beavatkozás?

Az állami beavatkozás és a jóléti állam politikai ellenfelei – Ronald Reagan, Margaret Thatcher, George W.

Bush, hogy e politika legismertebb képviselőit idézzem – azt állították, állítják, hogy a paternalista beavatkozás

helyett ezt a kérdést magánügyként kell kezelni, és rábízni az emberek egyéni döntésére. Csakhogy az egyén

nem tud évtizedekre előre kalkulálni, s nem is rendelkezik a megfelelő információkkal ehhez! A bizonytalanság

és kockázat túl nagy a hosszú távú döntések esetén. A jóléti intézmények privatizálása, a magániskola, magán

egészségi és -nyugdíjbiztosítás, amit most az amerikai kormányzat sürget, elkerülhetetlenül arra vezet, hogy a

társadalom bizonyos rétegei kiesnek a szociális védőháló hatalmas lyukain, s kizárják magukat a társadalomból.

Magánügy, miért nem voltak körültekintőbbek – mondhatják és mondják is e politika hívei. A valóságban

azonban nem az, hiszen az utcán élőket is kórházba kell vinni, gyermekeit iskolába kell adni stb., vagyis végül a

társadalmi gondoskodás más formái válnak szükségessé.


Tanulság: jövedelemkiegyenlítő állam

Félreértés ne essék: nem állítom, hogy a hosszú munkanap és az évi két hét szabadság embertelensége nem

vezet több jövedelem termelésére. Nem állítom, hogy az ingyenes iskolai és egészségi ellátás olcsó az államnak,

mintha mindezt az állampolgárra bízná. Természetesen nem. De határozottan állítom, hogy a jóléti állam

biztonságot és valamelyest kiegyenlítést teremtő hatása tudja csak megteremteni azt a kiegyensúlyozott belső

piacot, mely hosszú távon végül is növekedést előmozdító szerepet játszik. Közgazdasági közhely, hogy minél

szélsőségesebb a társadalmi polarizáció, minél több a szegény ember és a társadalomból kiszorultak száma,

annál törékenyebb, sérülékenyebb egy ország gazdasága és hosszú távú növekedése. Hadd támasszam ezt is alá

néhány beszédes adattal: a lakosság legnagyobb jövedelemmel rendelkező felső 10%-ának Japánban, Koreában

és Svédországban mintegy nyolcszor akkora jövedelme van, mint a társadalom legkisebb jövedelmű alsó 20%-

ának. Németországban, Hollandiában és Angliában 9-10-szer akkora, míg Amerikában ez a különbség már 15-

szörös, Brazíliában 20-szoros, Mexikóban és Venezuelában 25-szörös. A jövedelemkiegyenlítő országok nem

szenvedtek hátrányt, sőt, előnyre tettek szert.

Érdemes egy pillantást vetni az 1973 utáni Nyugat-Európára! A jóléti állam válsága ellenére mindenütt az

észlelhető, hogy az alapvető jóléti intézmények nem szenvedtek nagyobb csorbát, sőt a legtöbb esetben a jóléti

kiadások növekedtek. Az Európai Unió közös valutazónájában, vagyis 11 országban az 1980–90-es évek közepe

közötti évtizedben az egy főre jutó szociális kiadások összege 13%-kal emelkedett, Írországban pedig egyenesen

35%-kal, míg a családi és gyermekek utáni juttatások egy főre jutó összege 56%-kal. Közismert, hogy mindezen

közben Írország, mely az Európai Unióba való felvételekor (1973) az unió átlagjövedelmének 58%-át érte csak

el, napjainkra teljesen felzárkózott az unió szintjére, sőt Európa egyik leggazdagabb országává vált.

Olaszországban és Franciaországban a jóléti kiadások 31, illetve 25%-kal nőttek.

Válságban van-e egyáltalán az európai jóléti állam? Osztom azoknak a nézetét, akik azt hangsúlyozzák, hogy

nincs válságról szó, csak új, megoldást követelő, de megoldható gondokról. Bizonyos, hogy néhány túlhajtást,

úgyszólván luxusgondoskodást le kell nyesegetni, különösen a demográfiai fenyegetettségre időben fel kell

figyelni, hogy megoldást dolgozzanak ki.

III. Piaci fundamentalizmus kontra jóléti állam

A jóléti állam megkérdőjelezése azonban napjainkban nem annyira a valóság tényein alapszik, mint inkább

ideológiai mítoszokon és azokra alapozott politikai meggyőződéseken.

Az USA példája

E mítoszok egyik, tényekben gyökerező eleme úgy írható le, hogy az 1973 utáni strukturális válság időszakában

az Egyesült Államok gyorsabban és sikeresebben tudott alkalmazkodni az átalakulás technikai-szerkezeti

követelményeihez, mint a fejlett Európa. Ez sok tényezőből, többek között különösen magas gazdasági

szintjéből, különleges, történelemben gyökerező rugalmasságából, az állandó tömeges bevándorlás révén egyes

szektorokban biztosított különlegesen alacsony munkabérekből fakadt. A neoliberális gazdasági iskola és az arra

alapozott politika azonban mindezt úgy hirdette, mint az állami beavatkozással meg nem zavart szabad piac

diadalát, az egyetlen helyes és követendő politika mintáját.

Az osztrák-angol Friedrich Hayek, a keynesi gazdaságtan és politika ősellensége meggyőződéssel hirdette, hogy

az államnak csak az a feladata, hogy védje az egyéni szabadságot, valamint a piac és a verseny szabadságát –

semmi több. Emberi, politikai szabadság és szabad piac nála elválaszthatatlan előfeltételei egymásnak, s mint

egyik könyvének címével is kifejezte, az állami beavatkozás „út a szolgaságba”. Az amerikai Milton Friedman a

roosevelti New Deal politikáját „a szabad társadalomból elvezető útnak” minősítette, ami ha folytatódik –

szögezte le 1977-ben –, „Amerika elveszíti szabadságharcát”. Friedman a jóléti állam filozófiáját úgy

jellemezte, hogy az rendőrök küldése más emberek pénzének kizsebelésére. Ebben az előadásában Friedman

egy gazdagra, szegényre egyaránt érvényes, rendkívül alacsony, 16%-os adót javasolt, igen minimális állami

kiadásokkal, úgyszólván minden állami funkció privatizálásával, ami „a családokat és egyéneket teszi felelőssé

az iskolázásért, egészségi biztosításért és nyugdíjakért”.

A közgazdaság-tudomány felelőssége

Ezeket a nézeteket mind Hayek, mind Friedman esetében Nobel-díj emelte a magasba az 1970-es években. A

javaslatokat azután politikai hívei azóta is nagy igyekezettel ültetik át a gyakorlatba. Az 1980-as évektől

valóságos „deregulációs verseny” indult meg a világban. Soros György ezt a közgazdasági-politikai világnézetet

és deregulációs lázat találóan „piaci fundamentalizmusnak” nevezte, ami „a pénzügyi tőkét ültette a vezető


ülésbe”. A piaci mechanizmus és profit motivációja – érvelt Soros – az élet azon szféráira is kiterjeszkedett,

ahová egyáltalán nem tartozik. Talán meglepő, hogy a multimilliárdos pénzügyi vállalkozó elítéli azt a közeget

és politikát, amiben felemelkedett. „Az ideológiai szenvedéllyel hirdetett piaci szupremácia” veszedelmes hiba,

ahogy Joseph Stieglitz, a Világbank korábbi gazdasági főtanácsadója, Nobel-díjas Harvard egyetemi közgazda

írta legutóbbi könyvében. Soros is, Stieglitz is nélkülözhetetlennek tartja az állam szerepét, szabályozó

tevékenységét, és a piaci mechanizmust alkalmatlannak ítéli társadalmi problémák megoldására.

A jóléti állam a piaci fundamentalizmus számára azonban a bajok forrása, megszüntetendő anomália. A jóléti

állam válságának koncepciója és felszámolásának sürgetése ebből a világnézetből fakadt. Tény, hogy a

gazdasági és társadalmi változások a jóléti intézmények számos elemének újragondolását és reformját követelik

meg, ez azonban nem vonta és vonhatja kétségbe az intézmények életképességét és alkalmazkodni tudását. A

jóléti állam ugyanis – nézetem szerint – a 20. század legnagyobb társadalmi vívmánya.

2. Képek





1. Bismarck és a szociális törvény

FARKAS Ildikó

Bismarck és a szociális törvény

Bismarck kormánya a munkásszervezetek térnyerése miatt 1881 végén némileg módosította addigi, elsősorban a

tiltásra és erőszakra építő munkáspolitikáját. Ekkor tette közzé I. Vilmos császár novemberi üzenetét, amelyben

szociális reformokat jelentett be. A „bismarcki szociális törvények” néven ismert reformokkal a

munkásszervezetek befolyását igyekeztek visszaszorítani, azáltal, hogy törvényben rögzítették a

munkásbiztosítást, megteremtve ezzel a szociális állam alapjait.

1883-ban törvényt hoztak a betegbiztosításról, amelyben kötelező jelleggel előírták az évi 2000 márka alatti

jövedelemmel rendelkező ipari munkások és alkalmazottak betegbiztosítását. Ezt később a közlekedési és a

mezőgazdasági dolgozókra is kiterjesztették. 1884-ben ezt a rendszert kiegészítették a fentiekre vonatkozó teljes

körű balesetbiztosítással is. Az 1889-ben bevezetett rokkantsági és öregségi biztosítás tette teljessé a

társadalombiztosítás rendszerét, amelyet ezután nem kötöttek jövedelemszinthez sem. A terheket az állam, a

munkáltató és a munkavállaló közösen viselte. Mindezzel Németország a világon elsőként vezetett be egy

átfogó, kötelező társadalombiztosítási rendszert.

2. Képek



1. A szociális védõháló Magyarországon, 1870�1985

SIPOS Péter

A szociális védőháló Magyarországon, 1870–1985

1870. Megalakul Buda-Pesten az Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár az önsegély elvén; a

szolgáltatásokat a tagsági díjakból fedezik.

1876. Az 1876:XIV. tc., a közegészségügyi törvény, amely első ízben szabályozza átfogóan az orvosi és

szülésznői gyakorlatot. Kiterjed a kórházakra és más gyógyintézetekre, a járványokra, a gyógyszerekre és

tápszerekre, a baleseti segélynyújtásra és a közegészségügyi szolgálat szervezetére.

1880. Megalakul a szociáldemokrata eszmeiségű Magyarországi Általános Munkáspárt. Programjában szerepel

a tízórás munkanap, a 14 éven aluliak foglalkoztatásának eltiltása, a női munka eltiltása az egészségtelen

munkakörökben, a balesetvédelem, a gyári egészségvédelem felügyeletének hatékonyabbá tétele.

1891:XIV. tc. a kötelező betegségi biztosításról. A törvény szerint a betegsegélyző pénztárakhoz kell tartoznia

mindenkinek, akit az 1884:XVII. tc., az ipartörvény hatálya alá tartozó vállalatok foglalkoztatnak, továbbá akik

a kohászatban, a bányászatban, az építőanyag-iparban, a vasúti és hajózási üzemekben dolgoznak. A

betegsegélyző pénztár tagjai 20 hétig ingyenes orvosi kezelésben részesülhetnek, gyógyszereket és gyógyászati

segédeszközöket, valamint táppénzt, gyermekágyi és temetkezési segélyt kaphatnak.

1900:XVI. tc. a mezőgazdasági munkát vállalók kötelező balesetbiztosításáról. A gazdasági cselédek és

idénymunkások baleset esetén gyógykezelésben, gyógy- és kötszerellátásban, munkaképtelenség esetén

segélyben részesülnek. Megalakul az Országos Gazdasági Munkás és Cselédsegély Pénztár.

1903. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt programja követeli a nyolcórás munkaidőt, az egészségügy

államosítását, az ingyenes orvosi és gyógyellátást valamennyi foglalkozási ágban, beleértve a mezőgazdaságot

is, a munkavállalók kötelező biztosítását betegség, baleset, munkanélküliség, rokkantság és öregség esetére.

1907:XIX. tc. az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegségi és baleseti biztosításáról. Mindkét biztosítási

ágazat tekintetében kiterjed az ipartörvény hatálya alá eső foglalkozásokra, továbbá az ipartörvény alá nem eső,

de ipar-, ill. vállalkozásszerűen űzött foglalkozásokra. Betegség és szülés esetén gyógykezelés és ápolás,

gyógyszerek, fürdők és gyógyászati segédeszközök, 20 héten át táppénz, valamint temetkezési segély jár a

biztosítottaknak. Baleset esetén szintén ingyenes gyógykezelésben, gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-

ellátásban részesülnek.

1917:VII. tc. bevezeti a biztosított nők számára a szoptatási segélyt és az igényjogosultak családtagjainak

gyermekágyi segélyét.

1919 márciusában a Forradalmi Kormányzótanács XXI. sz. rendelete kimondja, hogy a betegségi és baleseti

biztosítás kiterjed minden munkavállalóra, tehát a mezőgazdaságban dolgozókra is.

1923. A szociáldemokrata szakszervezetek VII. kongresszusának szociálpolitikai követelései: a biztosítás ölelje

fel a betegség, a baleset, az öregkor, a rokkantság és a munkanélküliség esetére való biztosítást; terjesszék ki

kötelező erővel minden foglalkozási ágra; legyen önkormányzat, amelyet az állam felügyel; a biztosítás aktív

terheihez az állam járuljon hozzá.

1927:XXI. tc. a betegségi és baleseti kötelező biztosításról. A jogszabály hatálya kiterjed az ipartörvény és a

bányatörvény alá eső vállalatokra, üzemekre és foglalkozásokra, az építőanyag-iparra és mindennemű

építkezésre, a szállításra és közlekedésre; az irodák és hivatalok alkalmazottaira, a háztartási alkalmazottakra,

valamint a tanoncokra. A biztosítottaknak gyógykezelés, gyógyászati segédeszköz, táppénz, terhességi,

gyermekágyi, szoptatási és temetkezési segély jár. A keresőképtelenség esetére megállapított táppénz 1 évig jár,

összege a javadalmazás vagy bér 55%-a.

1928:XL. tc. az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelezőbiztosításról. A jogszabály

hatálya kiterjed mindazon vállalatokra, üzemekre és foglalkozásokra, amelyek a betegségi biztosítási

kötelezettség hatálya alá esnek. Az öregségi korhatár a férfiaknál és nőknél egyaránt a 65. életév betöltése.

Rokkantnak azok minősülnek, akik egészségromlás vagy testi fogyatkozás következtében nem tudják


megkeresni az átlagos munkavállalói javadalmazás egyharmadát. Az öregségi járadékra jogosító biztosítási időt

400, a rokkantsági, özvegységi és árvasági járadékra jogosító biztosítási időt 200 járulékhétben szabják meg.

1937:XXI. tc. a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról kimondja, hogy a munkaidő nyolc óránál és

heti negyvennyolc óránál nem lehet több; legalább negyedóra időtartamú munkaközi szünetet kell adni; egy évi

folyamatos szolgálat után évenként hat munkanap fizetéses szabadság jár; a minimális munkabérek hivatalosan

megállapítandók.

1938:XII. tc. a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról. A mezőgazdasági munkás 65. életéve

betöltése után jogosult járadékra, feltéve, ha utána legalább 15 éven át évente legalább 15 héten át járulékot

fizettek.

1938:XXXVI. tc. az iparban (kereskedelemben), a bányászatban és a kohászatban alkalmazott munkások

gyermeknevelési pótlékáról. A törvény hatálya alá eső munkavállalóknak családi pótlék jár a gyermek 14.

életévének betöltéséig.

1940:XXIII. tc. az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról. Az ONCSA célja a sokgyermekes családok

intézményes támogatása, a gyermekvédelem, a megélhetésükben veszélyeztetett, főleg mezőgazdasággal

foglalkozó családok boldogulásának megalapozása, földhözjuttatás, telepítés, házépítés támogatása kölcsönnel,

házasodási kölcsön folyósítása.

1945. A 2300/1945. ME. sz. rendelet kimondja, hogy a társadalombiztosítási járulékok teljes egészében a

munkáltatót terhelik, azokra a bérből és fizetésből tilos levonni.

1945. 6180/1945. ME. sz. rendelet a mezőgazdasági munkások betegségi biztosításáról.

1947. A 10700/1947. Korm. sz. rendelet szerint a családtagok kórházi ápolási ideje 42 napról 60 napra

emelkedik. Eddig az egyedülálló dolgozó kórházi ápolása idejére nem részesült táppénzben, a családos

biztosított a táppénz 50%-át kapta. A rendelet hatályba lépésétől az egyedülálló személy a kórházi ápolás 31.

napjától a táppénzének 25%-át, a családos a táppénz 75%-át kapja.

1948. A 3160/1948. Korm. sz. rendelet szerint, ha a gyermek iskolába jár, vagy kereső foglalkozásra képezik ki,

akkor a gyermek 24. életéve betöltéséig az eltartó családi pótlékra jogosult.

1948. A 12370/1948. Korm. sz. rendelet a gyermekbénulásban szenvedő családtag részére egy évi időtartamon

belül 270 napi kórházi ápolást biztosít. A gümőkórban szenvedő biztosítottak részére a kórházi ápolás a

táppénzigény kimerítése után is jár, legfeljebb 1 év tartamára.

1949. Az 1040/1949. Korm. sz. rendelet a szoptatási segély helyett bevezeti az anyasági segélyt. Előírja, hogy a

családtag után is jár temetési segély.

1950. évi 36. sz. törvényerejű rendelet az állami társadalombiztosítás szervezeteiről. Az állami

társadalombiztosítás igazgatását a szakszervezetek látják el, a Szakszervezetek Országos Tanácsa irányításával,

a Minisztertanács főfelügyeletével. A központi igazgatási és ügyviteli feladatok ellátására létrejön a

Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK). Az OTI, a MABI és a többi társadalombiztosítási

intézet megszűnik.

1950. 3220/1949. Korm. sz. rendelet értelmében a mezőgazdasági termelőszövetkezeti csoportok a tagjaikra és

ezek családtagjaira betegség esetére szóló megállapodást köthetnek az OTI-val. Ellátások: gyógykezelés,

gyógyszer és kórházi ápolás.

1951. A 119/1951. (IX. 1.) EüM. sz. rendelet szerint a terhes nőt betegállományba kell helyezni, ha munkáját

terhességének és egészségi állapotának veszélyeztetése nélkül már nem tudja ellátni.

1952. Hatályba lép az 1951. évi 30. sz. törvényerejű rendelet a dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról (az

első egységes nyugdíjtörvény). Öregségi nyugdíj jár a 60. életévét betöltött férfinak és az 55. életévét betöltött

nőnek, ha legalább 10 év szolgálati ideje van.

1953. A 6/1953. (II. 8.) MT. sz. rendelet szerint családi pótlék a termelőszövetkezeti tagoknak is jár.

1954. Az 1954. évi 28. sz. törvényerejű rendelet, a második egységes nyugdíjtörvény szerint 10 évi szolgálati

idő után a törzsnyugdíj összege a korábbi 15–30% helyett a kereset átlagosan 50%-ára emelkedik. A


törzsnyugdíjhoz az 1945. I. 1-jét követően munkában töltött évek után évenként a törzsnyugdíj összegének 1–

2%-a járul.

1955. 1955. évi 39. sz. törvényerejű rendelet a dolgozók betegségi biztosításáról. A betegségi biztosításban és az

egyéb biztosítási ágakban is megszűnik a tárgyi (üzemre, vállalatra, gazdaságra, intézményre, hivatalra szóló)

biztosítás. A biztosítás alapja a személyi biztosítás lett, és hatálya kiterjed egyes munkaviszonyban nem álló

személyekre (ipari és mezőgazdasági szövetkezeti tagok, tanulók, lelkészek és egyházi tisztségviselők) is.

1958. 1957. évi 65. sz. törvényerejű rendelet a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok kötelező kölcsönös

nyugdíjbiztosításáról. Öregségi nyugdíjra az a 65. életévét betöltött férfi, ill. a 60. életévét betöltött nő jogosult,

akinek legalább 20 év szolgálati ideje van. Legalább 10 évi szolgálati idő után is jogosult öregségi nyugdíjra, aki

1961. XII. 31-ig a mezőgazdasági termelőszövetkezetbe tagként belépett.

1959. 1958. évi 40. sz. törvényerejű rendelet, a harmadik egységes nyugdíjtörvény. A törzsnyugdíj alapul

vételével az 1929. január 1-től munkaviszonyban töltött minden egyes év után 1%-os nyugdíjkiegészítés jár. –

Az élettárs is részesülhet özvegyi nyugdíjban, ha az élettársi viszony legalább 10 éve fennáll.

1960. Hatályba lép a 38/1959. (VIII. 15.) Korm. sz. rendelet, melynek értelmében családi pótlékra a

munkaviszonyban álló dolgozó két eltartott gyermek után jogosult. Az egyedülálló nőnek egy gyermek után is

jár családi pótlék.

1963. Az 1962. évi 27. sz. törvényerejű rendelet szerint a kórházi ápolásra szoruló dolgozót időbeli korlátozás

nélkül díjtalan kórházi ápolásban kell részesíteni. A családtag részére évente 90 napig jár kórházi ápolás.

1945–1963 között a társadalombiztosításba bevont népesség létszámaránya 31%-ról 97%-ra emelkedik. A teljes

foglalkoztatottság mellett a társadalombiztosítás a létbiztonság egyik meghatározó tényezőjévé válik.

Jogkiterjesztő intézkedések 1964–1985 között:

1964. Önkéntes biztosítás formájában jogosultak a betegségi biztosítás egyes ellátásaira a munkaviszonnyal nem

rendelkező fordítók, nyelvoktatók, a termelőszövetkezeti csoportok, a szőlő- és gyümölcstermelő

szakszövetkezetek tagjai.

1964. A6. sz. törvényerejű rendelet értelmében létrejön a Szakszervezetek Országos Tanácsa

Társadalombiztosítási Főigazgatósága.

5/1964. SZOT sz. szabályzat szerint 1964. augusztus 31-ével megszűnik az Országos Nyugdíjintézet és

feladatait a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságának Nyugdíjfolyósító Igazgatósága látja el.

1965. A mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagoknál a családi pótlékra jogosult gyermekek korhatára 10 évről

14 évre emelkedik.

1967. A mezőgazdasági termelőszövetkezet tagja legalább 10 év beszámítható szolgálati idő alapján öregségi

nyugdíjban részesülhet.

1967. A 3/1967. (I. 29.) Korm. sz. rendelet – a világon elsőként – bevezeti a gyermekgondozási segélyt.

1970. Bevezetik a magánkereskedők kötelező nyugdíjbiztosítását.

1972. A kötelező betegségi biztosítás hatálya alá vonják a kisiparost, a magánkereskedőt, az egyéni

gazdálkodót, az általános és a szellemi tevékenységet folytatók jövedelemadója fizetésére kötelezetteket.

1975. július 1. Az l975. évi II. törvény a társadalombiztosításról egységes elvek szerint szabályozza a

társadalombiztosítás keretében a minden magyar állampolgárnak állampolgári jogon járó anyagi ellátást.

1984. Az 5. sz. törvényerejű rendelet értelmében a társadalombiztosítás irányítását állami szervezetek végzik. A

központi igazgatási feladatokat a Minisztertanács közvetlen felügyelete alá tartozó Országos

Társadalombiztosítási Főigazgatóság látja el.

1985. január 1-től bevezetik a gyermekgondozási díjat, amely a terhességi-gyermekágyi segély 65–75%-a.

1985. szeptember 1-től a gyermekápolási táppénzre való jogosultság kiterjed a gyermek 10 éves koráig.


2. Képek





1. Szkíták az Alföldtõl Ázsiáig

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

KEMENCZEI Tibor

Szkíták az Alföldtől Ázsiáig

Az alföldi szkíta művészetről

Az utóbbi években Oroszország sztyeppei övezetében a korai nomádok két olyan fejedelmi temetkezését is a

napvilágra hozták az ásatások, amelyek a magyar Alföld egykorú népessége művészetének, kultúrájának keleti

jellegére a korábbinál élesebb fényt vetnek. Az előkerült pompás ötvösremekek egy részét alkotóik abban az

állatstílusban formálták meg, amelynek emlékei a Kárpát-medencéből is ismertek.

Az állatstílus megszületése, léte a sztyeppei állattartó népek világnézetéhez, hitvilágához kapcsolódik, akik

isteneiket, mítoszaikat különböző állatalakokban személyesítették meg. Ennek az ábrázolásmódnak megteremtői

azok a nomád törzsek voltak, amelyek a Kr. e. I. évezred elején Belső-Ázsiától egészen a Kárpátokig húzódó

sztyeppei térségben éltek.

Az újabb leletek

A Belső-Ázsiában, az Ujak folyó völgyében, a mongol határ közelében fekvő Arzsan falunál (Tuva

Köztársaság) emelkedő kurgánok egyikének 2000– 2001-ben történt ásatása az ázsiai szkíta kultúra korai

emlékeit hozta a napvilágra. A 75 méter átmérőjű, 2 méter magas földhalom alatt facölöpökből épített,

kőtömbökkel fedett sírkamrában nyugvó férfi és női csontváz mellett 5700, összesen mintegy 20 kg súlyú

aranytárgy feküdt. Közöttük vannak az eltemetettek ruházatát ékesítő szarvas-, párduc-, vadkanalakú

aranylemezek, két, plasztikus párducfigurákkal borított nyakék, szarvasszobrocskában végződő hajtű, sasfej

végű tegezcsatok. Az ötvösremekek a Kr. e. 7. századból származnak, s a belső-ázsiai állatstílusú művészet

korai szakaszának jellemző jegyeit viselik magukon.

Arzsan falunál már korábban, 1971–74 között is feltártak egy kurgánt. A 110 méter átmérőjű, terméskövekkel

fedett halom alatt lévő, cölöpökből összeácsolt sírépítmény központi kamrájában a 160 lóval együtt eltemetett

férfi és nő csontváza mellett többek között állatalakos bronz rúdvégeket, bronz- és agancszablákat, kantárszíj

díszeket és egy összegömbölyödő párducot ábrázoló nagy bronzkorongot találtak. A kurgán, a rádióizotópos

vizsgálatok szerint, a Kr. e. 9. századból való.

Az innen származó lószerszámzattal megegyező típusú agancs szíjelosztók, bronzzablák a Kárpát-medencében

is előkerültek (Biharugra, Maroscsapó, Velem-Szentvid). Ezek nyilvánvalóan nem a több ezer kilométer

távolságban fekvő Belső-Ázsiából kerültek lelőhelyükre. A lovasnomádok ebben a korban a Kárpátokig húzódó

sztyeppei övezetben azonos típusú lószerszámzatot használtak. E stílus és a szerszámkészítés ismerete is

eljuthatott nyugatabbra, a Fekete-tenger melléki sztyeppékre, majd onnan a Kárpát-medencébe. Itt ugyanis már

kerültek elő a Kr. e. 9–8. századból származó olyan lószerszámzatok, mint amilyeneket a belső-ázsiai

Arzsanban már korábban (1970– 74 között) találtak. És ugyanilyen stílusban készült tárgyegyüttest ástak ki az

Észak-Kaukázus fölötti sztyeppevidéken is. A Maros völgyében, a Középső-Tisza vidéken, az északi

hegyvidéken előkerült sírok és kincsleletek bronz- és aranytárgyai (pl. Maroscsapó, Füzesabony, Mezőcsát,

Biharugra, Fügöd, Prügy, Besenyszög-Fokoru) között olyan zablakészletek, fegyverek, ékszerek vannak, mint

amilyeneket a Kaukázus északi előterének és a Fekete-tengertől északra eső sztyeppéknek Kr. e. 9–8. századi

emlékanyaga is tartalmaz. Igen jellegzetes részei ennek az emlékanyagnak a sztyeppei állatstílusú művészet

alkotásai, így a lófej alakos végű bronzjogarok (Prügy, Sárvíz, Turóc megye), a köralakban szerkesztett, három,

fejét hátrafordító állatot (szarvast?) ábrázoló bronz kantárszíj díszek (Biharugra), illetve a ragadozó állat alakú

aranylemez (Dálya).

A sztyeppei és alföldi leletek hasonlóságának magyarázatára két elmélet született. Az egyik szerint a Kr. e. 9–8.

század folyamán a Fekete-tenger mellékéről származó lovas népcsoport telepedett meg a Tisza vidéken, míg a

másik vélemény szerint az alföldi keleti típusú tárgyak csak a két terület közti kereskedelmi kapcsolatok

emlékei.

A szkítákról


Az állatstílusú művészetet megteremtő népek neveiről, életmódjáról a legfontosabb antik írott forrást

Hérodotosz görög történetíró (Kr. e. 484–425) hagyta ránk. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) torkolatvidékétől a

Tanaisz (Don) folyóig húzódó sztyeppei térséget nevezte Szkítiának, a szkíták földjének, míg a Don és a Volga

közti vidéket szerinte a szauromaták lakták. Az attól délre húzódó közép-ázsiai sztyeppéket a szakák, azaz az

„ázsiai szkíták” uralták. Szkítia területén Hérodotosz több népet sorolt fel. Az Isztroszon (a Dunán) túlról

megnevezett népek közül a keleti eredetű szigünnák és agathürszoszok azok, amelyeket több kutató az erdélyi és

alföldi szkíta kori lakossággal azonosított.

A szkíták az iráni nyelvcsaládhoz tartozhattak. Hérodotosz tudósítása szerint előttük a velük rokon kimmerek

uralták Szkítia területét. Onnan őket a Belső-Ázsiából származó szkíták űzték el, akik a Kaukázustól délre

vezetett hadjárataikból a Fekete-tenger melléki sztyeppékre vonultak vissza.

Ma már Hérodotosznál többet tudunk? Az iráni, belső- és közép-ázsiai elemek ötvöződéséből a klasszikus,

jellegzetesen szkíta művészet Kr. e. 750 körül bontakozott ki. Ennek emlékei a Kubán folyó menti alföldön, az

Azovi-tenger és a Dnyeper mellékén feltárt kurgánokból kerültek napvilágra. Az előkerült ötvösremekek egy

részéről feltételezhető, hogy azokat a Kr. e. 6. században a Fekete-tenger északi partvidékén létesült görög

gyarmatvárosok, mindenekelőtt Olbia műhelyei készítették a szkíta vezető réteg megrendelésére.

A szkíták a magyar történelmi hagyományban

A magyar régészeti kutatásnak a sztyeppei térség szkíta kultúrájú népei és a Kárpát-medence egykorú lakossága

kapcsolatainak jellege, története a 19. század vége óta témája. Tanulmányok, könyvek egész sora született,

amelyek elemezték Szkítia és az Alföld, Erdély emlékanyagának rokon vonásait.

De nem csak a tudomány művelőit foglalkoztatta ez a téma. A korai középkor óta élt és hatott a hagyomány,

amely a magyarok elődei között tartja számon a szkítákat. A magyar krónikaírók közül elsőként Anonymus az

1210 táján írt művében származtatta a magyarokat a szkítáktól. A magyarság szkítiai őshazájának leírását Kézai

Simon 1282–85 között írt krónikájában a hun származás mondájával egészítette ki. Elbeszélésében a honfoglaló

magyarság keletről magával hozott eredetmondája, a két testvért új hazába vezető csodaszarvas is szerepel.

Ennek a regének a változatai több sztyeppei nép, így a magyarság mondakörében is jelen voltak.

Kézai Simon a csodaszarvas mondát a 6. századi ravennai püspök, Jordanes történeti munkájának elbeszélését

és az akkori magyar néphagyományt egybeötvözve jegyezte le. A mondát, a hun eredet hagyományát több

középkori krónika (Bécsi Képes Krónika, Budai Krónika, Turóczy János, Bonfini krónikája), valamint

Werbőczy István 1517-ben megjelent Hármaskönyve is átvette, elevenen tartva a szkítiai őshaza, a hun eredet

hagyományát a magyar nemesség származástudatában. A 19. század végétől, ugyan vitákkal kísérve, de ez a tan

máig széles körben ismert, vallott maradt.

A szarvas

A Szkítia régészeti emlékei iránti érdeklődést az 1920-as években két nagyszerű lelet előkerülése csak fokozta.

1928-ban Mezőkeresztes–Zöldhalompusztán, 1923-ban Tápiószentmárton határában bukkantak egy-egy arany-,

illetve elektronlemezből megformált szarvasdomborműre. Mindkét ötvösmunka a korai szkíta–görög művészet

jellemző jegyeit tükrözi.

Később a bulgáriai Garcsinovon talált, oroszlángriff, sas és szarvas küzdelmét ábrázoló bronz préselőminta azt

bizonyítja, hogy a zöldhalompusztai szarvast egy állatküzdelmi jelenet központi alakjának megfelelően

mintázták meg. Az állatküzdelem a pusztai népek hitvilágában az állatalakot öltött ősök, sámánok harcát

jelképezi.

A zöldhalompusztai aranyszarvashoz hasonló, a küzdelemben leroskadó, fejét hátra fordító állatalak ábrázolása

a szkíta művészet elő-ázsiai, iráni eredetű motívumai közé tartozik. A Kubán folyó síkságán, Kelermesz

helységnél kiásott 4. számú kurgánból származó, iráni stílusú ezüsttükör hátlapjának arany borításán a

zöldhalompusztai szarvassal teljesen megegyező helyzetben ábrázoltak egy zergét. A kurgán kora Kr. e. 650–

625. Ez arról vall, hogy ebben a korban már teljesen kibontakozott az a művészeti stílus, amelyben a

zöldhalompusztai szarvas alakját megmintázták. Jellemző e stílusra a határozott vonalakkal határolt nagy

felületek alkalmazása, az ábrázolt állatalak lényegi vonásainak kiemelése. Ezek a stílusjegyek összességükben

azt mutatják, hogy az ötvösremekek mintaképeit eredetileg fából, csontból faragták.

A tápiószentmártoni, elektronlemezből domborított ábrázolás a talajtól elrugaszkodó, lábait maga alá húzó,

vágtató, szinte repülő szarvast örökít meg. Hasonlóan megmintázott szarvasfigurák nagy számban ismertek a

sztyeppei övezet szkíta emlékei között. A végső soron belső-ázsiai eredetű motívumot a legkülönfélébb


tárgyakon, váltakozó méretekben, így többek között díszfegyvereket, ruhákat ékesítő lemezeken,

mellpáncélokon, ékszereken, edényeken alkalmazták a szkíta, görög mesterek. Közülük kiemelhetjük a kubáni

síkságon (Kosztromszkaja sztanyica 1. kurgán) talált vaspajzson elhelyezkedő nagy méretű arany szarvasfigurát.

Ez utóbbi az alföldi, hasonló nagyságú darabok rendeltetését is meghatározza, ezek az állatábrázolások az

eltemetett vezérek pajzsát díszítő méltóságjelvények lehettek.

A sztyeppevidék népeinek hitvilágában gyökerező szarvasábrázolások nagyszerű képviselői a Dél-Ural vidékén,

Filippovka falunál feltárt kurgánból kiásott leletek. A filippovkai kurgán a szarmaták (szauromaták) emléke, s a

Kr. e. 4. századból származik, de leletei ugyanúgy a sebezhetetlen, égi eredetű szarvas alakjának megőrzői, mint

az idősebb korú szkíta alkotások. Ebben a korban szintén a Dél-Ural térségében volt az ősmagyarság

szállásterülete, ahol a csodaszarvas rege ősi változata a magyarság mondavilágába kerülhetett. A sírkamrából 26

darab, 50-55 cm magas, fából faragott, aranylemezzel fedett pompás szarvasszobor, különböző állatokat

ábrázoló aranylemezek, arany-, ezüstedények, aranyberakással díszített vaskardok kerültek elő. A

szarvasszobrok különlegességei a hatalmas, többágú, spirálisokból alkotott agancsok, amelyek horgas csőrű

madárfejekben végződnek. Ezek a sámánhit szerinti élet- és világfát jelképeznek, amelynek a tetején sas ül.

(Madárfejet mintáztak meg az említett garcsinovoi szarvas agancsának két ágán és a zöldhalompusztai szarvas

agancsánál is.)

Az ezután következő évszázadokban a szarvasmotívum új változatai születtek meg, amelyek megformálására az

iráni, majd a görög művészet stílusa hatott. Változatlan maradhatott azonban az a szellemi tartalom, a misztikus

szarvas totemősként való tisztelete, amely a sztyeppe népeinek hitvilágában azonos volt. A zöldhalompusztai és

a tápiószentmártoni aranyszarvasok annak tanúi, hogy ezt a mítoszt, a totemisztikus eredetmondát az Alföld

szkíta népessége is ismerte.

Szkíta anyagi kultúra

A szkíta anyagi kultúra fő elemei: az állatstílusú művészet, a fegyverzet és a lószerszámzat. A Kárpát-medence

emlékanyagában a szkíta kultúra mindegyik alkotórésze jelen van. A szkíta stílusú tárgyak túlnyomó többsége

az alföldi és erdélyi temetőkből került napvilágra (pl.: Tápiószele: 455, Csanytelek: 218, Szabadszállás: 199,

Orosháza: 153, Szentes-Vekerzug: 151 sír). Az alföldi szkíták temetkezési rítusának keleti vonásai így

foglalhatók össze: sírhalmokat emelnek, faládákba, cölöpökből ácsolt sírkamrába temetik halottaikat, a harcosok

felszerszámozott lovát is eltemetik a gazdájukkal, a kocsit is sírba helyezik.

Az elhunytakkal együtt eltemetett tárgyakból képet alkothatunk a szkíta harcosok fegyverzetéről, a nők

viseletéről, a hitvilágról, művészetről, a kézművesség fejlettségéről. Ezekből itt néhány, az állatstílusban

megfogalmazott leletet emelünk ki.

A nyílvesszőket tartó bőr- és fategezek kereszt alakú bronz zárócsatjainak többségét állatmotívumokkal

ékesítették. Az egyik legszebb példányuk egy Mátraszelén talált sírból származik. Három ága lófej alakú,

közepén összegömbölyödő állatalakot mintáztak meg. Ilyen helyzetben ábrázolták az említett, Kr. e. 9.

századból származó Arzsan falubéli (Arzsan 1) kurgánban talált bronzkorong párducalakját. Azaz ez a

Mátraszelén talált tegezen látható motívum Belső-Ázsiában született, majd vált a Fekete-tenger mellékén a

szkíta–görög művészet mintakincsének részévé.

A jellegzetesen szkíta fegyverformák közé tartoznak a rövid vastőrök, kardok. Közöttük olyan darabok is

vannak, amelyek agancsból faragott, vagy bronzból öntött markolatának végét szkíta állatstílusban ragadozó

madár-, illetve sasfejalakúra alakították (Ilyeneket találtak: Szentes-Vekerzug, Nyíregyháza–Manda-bokor,

Penc).

A hitvilágba engednek bepillantást az állatalakos díszű bronztükrök és rúdvégek, csörgők. Olbiai görög mintákat

követve készültek azok a párduc-, fekvő szarvas-, kosfejalakokkal díszített nyelű bronztükrök, amelyeket a

Kaukázustól a Kárpát-medencéig terjedő szkíta kultúrkör népei helyeztek a sírokba mint az örök élet, a Nap

jelképét. Az Alföldön a Muhin, Tápiószelén feltárt temetőkből kerültek elő ilyen tükrök.

A sámán szertartás kellékei voltak a csörgők, a csengők. 1964-ben a Kárpát-medencei szkítaság kiemelkedői

emlékei közé tartozó áldozati leletegyüttesre bukkantak Nagytarcsán. Ebben három bronzcsörgő, nyolc

bronzkolomp és négy vaszabla van. A bronzcsörgők tetején szarvasszobrocskák állnak, hangadásra a

belsejükben lévő vasgolyócskák szolgálnak. Alsó részükön tok van, amelybe fa rudat húztak és így szólaltatták

meg őket. A Kárpát-medencei csörgők előképei szintén Keleten találhatók: a Kubán folyó síkságán,

Novozavodnoje falunál feltárt, a Kr. e. 8. századból származó 8. halomsírban, valamint a Szula folyó mentén

fekvő, Kr. e. 7. századi Sztarsaja Mogila kurgánban talált darabok voltak.


A szkíták az Alföldön

A régészeti emlékek tanúsága szerint a Kr. e. 8–4. században az Alföldön élt lakosság a keleti, sztyeppevidéki

kultúrkör része volt. Ennek az időszaknak az elején ez a nép a vasművesség, az akkor a legkorszerűbb

lószerszámzat meghonosításával a Duna–Tisza vidékén új gazdasági, kereskedelmi fejlődést alapozott meg.

Újabb keleti eredetű bevándorlókkal gyarapodva a Kr. e. 6–5. században az Alföld népe meghatározó politikai-

gazdasági hatalommá vált a közép-európai térségben. A Kárpát-medence nyugati felében és az Észak-Balkánon

előkerült nagyszámú, alföldi szkíta típusú lószerszám és fegyverlelet jelzi hatását a hallstatti, illír-venét

kultúrkörre. Kézművessége, kultúrája nem tűnt el azután sem, hogy az Alföld kelta uralom alá (Kr. e. 4–Kr. u. 1.

század) került. A szkíta kultúrájú nép hagyományai továbbélésének szép példája az a Lábatlanon előkerült, a Kr.

e. 3. századból származó kelta urna, amelynek vállán állatküzdelmi jelenetet vésett az agyagműves mester, két

ragadozó marcangolt egy fejét hátrafordító szarvast .

*

Szkítia és az Alföld népe elit rétegének rokonságát az állatstílusban megfogalmazott emlékek egyértelműen

tanúsítják. Az ilyen alföldi emlékek nagy száma, változatossága arról vall, hogy nemcsak néhány szkíta

importtárgy, kereskedelmi áru került erre a tájra, hanem az ott élt lakosság olyan világképpel rendelkezett,

amelyből ez az ábrázolásmód eredt.

A Fekete-tenger északi partvidékén létrejött, virágzó szkíta birodalmat a Kr. e. 3. századtól a keletről

előrenyomult szarmata törzsek fokozatosan felszámolták. Az Alföldet a szarmaták a Kr. u. 1. század második

felében foglalták el. Hódításuk, a kelta uralom után, ismét a keleti kultúrkörhöz kapcsolta ezt a tájat.

2. Képek






1. Szkítia. Anonymus: A magyarok cselekedetei. Részlet

Szkítia

„Szkítia ugyanis, amelyet Dentümogyernek hívnak, hatalmas föld tőlünk keletre, s határai északtól egészen a

Fekete-tengerig terjednek. Legszélén a Don nevű folyó található, kiterjedt mocsarakkal, ahol a cobolyok olyan

nagy számban fordulnak elő, hogy nemcsak az előkelők és az egyszerű emberek, de még a gulyások, kanászok,

juhászok is prémjével díszítik ruházatukat. E föld ugyanis bővelkedik aranyban és ezüstben, folyói

drágakövekben és gyöngyökben. […]

A rómaiak tetteit megörökítő történetírók így szólnak [róluk]: a szkíta nép nagyon bölcs és szelíd volt, a földet

nem művelték és szinte soha nem vétkeztek egymás ellen. Nem voltak mesteremberek építette házaik, hanem

csak nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet fogyasztottak, és bőségesen rendelkeztek fűszerekkel.

Coboly és egyéb vadak prémjét viselték, arany, ezüst és gyöngy úgy fordult elő földjük folyóvizeiben, akár a

kavics. Nem kívánták a másét, hiszen hála sok állatuknak és elegendő élelmüknek, mindnyájan gazdagok

voltak. Nem paráználkodtak, hanem kinek-kinek megvolt a maga asszonya. Később azonban az említett nép,

belefásulván a háborúkba, oly kegyetlenné vált, amint erről néhány történetíró szól, hogy hirtelen haragjukban

emberhúst ettek és emberek vérét itták. […]

A szkíta nép ugyanis olyan kemény volt, hogy minden megpróbáltatást elviselt, nagy termetűek voltak és bátrak

a harcban [...], lóháton gyors[ak], fejükön sisakot viseltek, az íj és nyíl használatában felülmúlták a világ minden

népét.”

Anonymus: A magyarok cselekedetei

2. Képek


1. Erdély a kora középkori Magyar Királyságban

MŰHELY

KRISTÓ Gyula

Erdély a kora középkori Magyar Királyságban

Kísérlet az összehasonlításra

Milyen helyet foglalt el a Magyar Királyságon belül Erdély a társadalmi fejlettség szempontjából a 10–13.

században? A kérdés megválaszolásakor két nehézséggel kell szembenéznünk.

Azonos szinten

Az egyik nehézség az a megosztottság, amely a kutatásban jelentkezik. Főleg a román és a szász történetírásra

jellemző (koroktól függően azonban a magyar sem teljesen mentes ettől), hogy etnikai alapon végzik

vizsgálódásaikat: vagyis a román kutatókat csakis a román, a szász kutatókat kizárólag az erdélyi német

népesség históriája érdekli. Ez azt a veszélyt hordozza magában, hogy nincs lehetőségük az „egész Erdély”

problematikájának együttlátására. Véleményem szerint Erdély korai történelmének valóban megkerülhetetlen

része az etnikai probléma, de nem lehet mindent ennek alárendelni.

A másik korlátozó tényező egy modern kori (és főleg Kelet-Közép-Európára jellemző) szemlélet indokolatlan

visszavetítése a középkorra. Az nevezetesen, hogy minél távolabb fekszik egy régió az igazgatási-hatalmi

centrumtól, szükségszerűen annál fejletlenebb, visszamaradottabb. Ez a felfogás már csak azért sem

alkalmazható a középkor vonatkozásában, mivel ott a maihoz hasonló uralmi központ nem létezett. Igaz, az

ország középét (medium regni) akkor az Óbuda–Esztergom– Székesfehérvár háromszög képezte, ez azonban

távolról sem azt a szerepet töltötte be, mint a mai Magyarországon Budapest.* Az alábbi írás annak

bizonyítására tesz kísérletet, hogy Erdély fejlődése a 11. század elejétől a 14. század elejéig eltelt 300 év alatt

lényegében együtt haladt a Magyar Királyság más területeivel, azaz nincs érdemi eltérés a teljes Magyar

Királysághoz viszonyítva (amelynek szerves részét képezte), és igazán számottevő különbséggel a fejlődési

ütemet illetően sem számolhatunk.

I. A 11–12. század

Egyházmegye, várispánság, vajdaság

A legelső magyarországi egyházmegyék a Kárpát-medence nyugati részén az 1000 körüli esztendőkben jöttek

létre. Közülük az első Veszprém volt 997 táján, ezt követte Győr 1000 körül, majd Esztergom 1001-ben.

Minden jel arra mutat, hogy a keleti rítusú (már 970 tája óta Erdélyben létező) térítő püspökségre közvetlenül

1003-at követően rátelepedett a latin szertartás szerinti erdélyi püspökség. Az erdélyi püspökség minden

bizonnyal néhány évvel megelőzte a pécsi, az egri és a kalocsai egyházmegyéket (amelyek 1009-ben, illetve

ekkortájt létesültek), és több évtizeddel korábban jött létre, mint a csanádi, a váci és a bihari egyházmegye.

Ugyanez figyelhető meg az egyházkormányzattal szoros kapcsolatban kiépülő vármegyei (várispánsági)

szervezet esetében is.** A Magyar Királyság legelső vármegyéi a Dunántúlon 1000 körül alakultak. 1009-ben a

veszprémi püspökség területén már négy comitatus (Visegrád, Fejér, Veszprém és Kolon) létezett, és alig lehet

kétséges, hogy Somogy megye is fennállt ekkor. Erdélyben 1003-at közvetlenül követően két, nagy kiterjedésű

megyével számolhatunk: északon Dobokával, délen pedig Fehérrel.

Erdély nyugati felén, a Sárvár–Malomfalva–Küküllővár–Cibinvár vonalon, illetve ettől nyugatra a 11.

században összesen legalább 12 föld-fa vár épült, éppen olyanok, mint a Kárpát- medence más tájain, ezek lettek

az első (majd a belőlük kiszakadó további) megyék központjai. Szent István uralkodásának első évtizedében

tehát Erdély pontosan ugyanolyan egyházi és világi igazgatási szervezetet kapott, mint az éllovas Dunántúl, és

ezzel megelőzte az Alföldet, illetve a Dunától keletre az Erdélyi-középhegységig húzódó területet. Oly szorosan

együtt haladt Erdély az ország más (főleg nyugati) régióival, hogy még vármegyei háttérrel nem rendelkező

várispánság is alakult Erdély földjén, a marosújvári várispánság, amely 1068-ban már biztosan fennállt.

A 12. század végére Erdélyben kialakult a vajdaság intézménye. Erdélyi specifikum ugyan, de teljes joggal

állítható párhuzamba az ország délnyugati részén ugyanezen időkben kiformálódó tartományi különkormányzati

szervvel: a dalmát-horvát (majd szlavón) bánsággal. (Az erdélyi vajda mint magyar királyi főtisztviselő


elnevezésének egybecsengése a román elöljárók vajda nevével nem szerves kapcsolatot jelent a két szervezet

között. Az egybeesés magyarázata, hogy a vajda szót a magyar és a voievod ~ vodë szavakat a román egyaránt a

szlávból kölcsönözte, bizonnyal egy bolgár voievoda szót véve át.)

Ugyancsak a 11. században megszületett Erdélyben az első bencés apátság, a kolozsmonostori. A szerzetesség

itt azonban nem érte el elterjedtségében és mélységében azt a szintet, mint a Kárpát-medencében másutt. A 13.

század elejéig mindössze három kolostora volt Erdélynek, a Szent László által életre hívott kolozsmonostorin

kívül az 1100 táján Álmos herceg által alapított meszesi bencés, majd a 12–13. század fordulója táján a Maros

menti Egresről benépesített kerci ciszterci apátság. Az alacsony szám kapcsolatban lehet azzal, hogy bennszülött

erdélyi arisztokrácia híján – ami markáns arcélt ad a korai erdélyi társadalomfejlődésnek, és a kővárépítésben is

érezteti hatását – itt a magánbirtokosok nem jelentek meg kolostoralapítóként, szemben a Dunántúllal, ahol

1061 óta számolhatunk magánalapítású monostorokkal.

Társadalmi berendezkedés, szolgáltatások

A 11–12. században Erdélyben éppen úgy archaikus berendezkedést találunk, miként mindenütt másutt a

Magyar Királyság területén, ahol Szent István uralmi rendszere gyökeret vert. Ezt mutatják olyan régi erdélyi

adónemek, mint a nyest- és medvebőr, a bölényszarv és a szíj, amelyek a 13. század elejével elenyésztek.

Ugyancsak eltűntek, illetve kis térségekbe húzódtak vissza 1200 után olyan szolgáltatások űzői, mint amilyenek

a bölényvadászok vagy a vadfogók (darócok) voltak. A 11–12. században a termelés színtere a robotoltató

„földesúri üzem”, a prédium volt, az uralmi rend pedig a föld-fa várakra épülő királyi vármegyéken alapult. Az

emberek nagy tömegei szolgai állapotban, a szabadság egésze (vagy egyes elemei) nélkül éltek.

A 13. század elején – miként az egész Magyar Királyság területén – Erdélyben is központi kérdéssé vált a

szabadság, emberek nagy csoportjai lázasan törekedtek a szabad jogállapot elérésére. Ugyancsak összhangban

az országos helyzettel, az emberek másik vágya a földszerzés volt. Ez előrevetítette a 13. században

bekövetkező nagy társadalmi átalakulást, amely Erdélyt is elérte.

II. A 13. század

Jobbágyok, kiváltságok, városok

A 13. században az országos tendenciák erdélyi érvényesülését már sokkal inkább évszámokhoz köthető adatok

segítségével tudjuk bemutatni, mint a forrásokban igen szegény 11–12. században. Erdélyben is, miként szerte

Magyarországon, a 13. század nagy részében tovább élt a prédium. Ennek helyére a jobbágytelek lépett. Nyugat-

Magyarországról az első adatunk jobbágytelekre 1214-ből van, míg Erdélyben 1229-ben bukkan fel, bár igazán

általánossá majd csak a 13. század végére vált. A többféle, döntően szolgarendű társadalmi csoportból kialakuló,

a szabadság viszonylag magas fokát elnyerő jobbágyparasztság tagjainak „jobbágy” neve Erdélyben az 1260-as

években fordul elő legkorábban, ami ugyancsak gyorsan követi a magyarországi terminusváltást.

A legelső ismert hospeskiváltságot a Magyar Királyság területén 1201-ben a pataki (bodrogolaszi) telepesek

nyerték el. Öt évvel utóbb, 1206-ben Erdélyben a Fehér megyei Krakkó és Igen, valamint a Hunyad megyei

Romosz település vendégei kaptak királyi privilégiumot. A 13. században – nem számítva ide a tömbszászság

lakóhelyét, a Szászföldet – összesen 12 településen bukkannak fel hospesek Erdély területén, ami becslés

alapján aligha marad el az országos átlagtól.

Az erdélyi városfejlődés élén a szász városok álltak, kezdetben Radna, ahol 1268-ban már bírák és esküdtek

szerepeltek. Utóbb Nagyszeben és Gyulafehérvár ugrott az élre, mindkét településen két-két kolduló rendi

kolostor állott, őket egy-egy kolostorral Radna, Beszterce, Segesvár, Szászváros, Désvár és Brassó követte.

Tekintettel arra, hogy tárgyalásunkban csak a 14. század elejéig haladunk, az erdélyi városok két, illetve egy

kolduló rendi kolostora nem mutat túlzottan nagy lemaradást a magyarországi élmezőnytől, amelyet három-

három mendikáns kolostorral Buda, Esztergom és Pécs alkot, és amelynek alsó részében két-két rendházzal

Győr, Nagyszombat, Eger, Szatmár, Patak foglal helyet.

Nemesség, igazgatás

Némileg az országostól eltérően ment végbe az erdélyi nemesség kialakulása. E társadalmi csoport tagjai itt

kevesebb szabadsággal rendelkeztek (főleg pedig nem élveztek teljes adómentességet), terheik könnyítését az

1320-as években Károly Róbert (1301–42) király „felülről” valósította meg, az erdélyi nemesek magyarországi

társaikhoz teljesen azonos helyzetbe azonban majd csak 1351-ben, az Aranybulla I. Lajos király (1342–82) általi

megerősítésével jutottak.


Ugyancsak a magyarországival párhuzamosan haladt az igazgatás modernizálása Erdélyben a 13. században.

Az általános gyűlés vagy közgyűlés(congregatio generalis) a vidéki bíráskodás fontos intézményének

tekinthető. Első, biztos hitelű adat szerint Magyarországon 1254-ben tartottak először megyei közgyűlést

Nógrád, Hont és Gömör megye számára, míg Erdélyben 1288-ból való a legkorábbi adat efféle közgyűlésre.

Erdélyben is megkezdődött a 13. században a kővárak építése, 1325-ig 26 kővár léte valószínűsíthető. Ez

kisebb, mint amennyi a terület (és a lakosságszám) alapján elvárható lenne, Magyarország várainak kevesebb

mint 10%-a állt Erdély földjén.

A 13. század egyik legfontosabb közigazgatási változása a királyi vármegye helyére lépő nemesi megye

megjelenése volt. A nemesi megye funkcionálásának első példáira az ország nyugati területein, Zala és Vas

megyében az 1260-as években bukkanunk. Erdély hét megyéjében a nemesi megyék kialakulása a 14. század

első harmadában ment végbe (1299 és 1333 között). Mindenesetre a nemesi megye további létének Erdélyben

sajátos karaktert adott a vajdai hatalom. A megyésispánok itt nem a királytól, hanem a vajdától függtek, továbbá

Erdélyben megyénként nem négy-négy (mint Magyarországon), hanem csak két-két szolgabíró működött. Az

országos trendekkel való együtt haladás biztos mutatója a tartományúri hatalom erdélyi létrejöttének időpontja.

Itt Kun László (1272–90) „jóvoltából” teljesen akkor és úgy ment végbe a közhatalom „privatizálása”, mint

ahogy ezt a Dunántúlon a Kőszegiek vagy a Nyugat-Felvidéken Csák Máté esetében – az erdélyinél sokkal

gazdagabb forrásanyag alapján – tanulmányozhatjuk.

Népesség, településviszonyok

Erdély a 11–12. században sokkal gyérebben lakott volt, mint Magyarország legtöbb része. Ha nem így lett

volna, a több hullámban érkező magyar, szász, székely és román betelepedési hullámot nem tudta volna fogadni.

Ugyanakkor – nem utolsósorban ezek eredményeképpen – a 14. század elején, amikor már sokkal megbízhatóbb

és nagyobb számú adat áll rendelkezésünkre, Erdély települési viszonyaiban sincsenek döntő különbségek a

Magyarországgal való összevetésben.

A sajátos helyzetű Szolnoktól eltekintve a többi hat erdélyi megye területe három értéktartományban

helyezkedik el. A legkisebb Küküllő (kerekítve 1600 km2), közbülső helyet foglal el Doboka (3200 km2), míg a

legnagyobbak Fehér (Fogaras nélkül), Hunyad, Kolozs és Torda (4700–4900 km2).

Az 1330-as évekig bezáróan (de nem feltétlenül egyazon időpontra érvényesen) Küküllőben 83, Dobokában

168, Fehérben 170, Hunyadban 57, Kolozsban 165, Tordában 100-at meghaladó számú falu állott. Nos, a

Küküllővel azonos területű nyugat-magyarországi Moson megye faluszáma 88, azaz megegyezik a küküllei

értékkel. Dobokával területre Békés, illetve Fejér (annak dunántúli része) állítható párhuzamba. A dobokai 168

faluval szemben Békésben csak 79, viszont Fejérben 217 település létezett. A legnagyobb kiterjedésű erdélyi

megyékkel hozzávetőlegesen egyező területű Keve megyében a faluszám mindössze 34, ezzel szemben Hontban

és Kis-Hontban együttesen 229, Hevesben 287, Nógrádban pedig 314.

A fenti adatokból – a valószínűség bizonyos határai között – abszolút népességszámot és népsűrűséget is meg

lehet állapítani. A vármegyék ekkor még döntően magyar népessége mellett a 14. század első évtizedeiben,

becslés alapján, legalább 25 ezer szásszal, 25–28 ezer székellyel és 40–50 ezer románnal is számolhatunk

Erdélyben. Mindent egybevéve a teljes erdélyi lélekszám – nem lehet eléggé hangoztatni: becsléssel – a 14.

század elején 300 ezer körülire tehető, vagyis az ország minden ötödik embere erdélyinek számított. Ez

Erdélyben 5 km2/fő népsűrűséget jelent, ami alig marad el az országos átlagként adódó 6 km2/főtől.

*

A fenti adatokból csak nagy körültekintéssel lehet következtetéseket levonni. A legfontosabb az: a 11. század

elejétől a 14. század elejéig eltelt időszakban Erdély „állta a versenyt” az ország más régióival, számottevő

elmaradás a vizsgált területek egyikében sem tapasztalható. Más kérdés, hogy a fejlődés nem mindenkor

egyenes vonalú pályán haladt, ennélfogva hol az egyik, hol a másik területen volt megfigyelhető bizonyos késés.

Ugyanakkor egyedi erdélyi sajátosságok is kezdtek kialakulni és megerősödni. A felzárkózás, amelyet Erdély

periferikus földrajzi helyzete, zord természeti viszonyai, folytonos katonai veszélyeztetettsége tettek

szükségessé, mindenesetre az egész korszakban ütemesen haladt, ez részint az együtt élő erdélyi népek

igyekezetének, részint a királyi hatalom közbeavatkozásának volt köszönhető. Erdély történeti pályája a 14.

század elejét megelőzően teljesen párhuzamosan haladt a magyarországival.

*Vö. erről História 2002/9–10. szám! (A szerk.)

** Vö. Zsoldos Attila: Szent István vármegyéi. História, 2000/4. szám! (A szerk.)


2. Képek



1. �Dicsõségesen alkalmatlan�

ÉLETPÁLYA

BORHI László

„Dicsőségesen alkalmatlan”

Winston Spencer Churchill, 1874–1965

Winston Churchill mindenki másnál többet tett – Glatz Ferenc kifejezésével élve – a zsidó-keresztény kulturális

örökségen alapuló demokratikus Európa fennmaradásáért. Nagy-Britannia mediterráni befolyásának fenntartása

érdekében 1944 őszén Churchill beleegyezett abba, hogy Kelet-Közép-Európa a sztálini Szovjetunió

érdekszférájába kerüljön. E két ellentétetes állítás azt sugallja, hogy mint minden politikusé, úgy Churchill

megítélése is bizonyos mértékig nézőpont kérdése.

Család, iskola

Winston Spencer Churchill 1874-ben látta meg a napvilágot a család Oxford melletti, blenheimi kúriájában.

Apja, Marlborough 7. hercege, Lord Randolph a pénzügyminiszterségig vitte, de az utókor megítélése szerint

ténykedésének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Churchill ragaszkodása hozzá annál is meglepőbb, mivel

gyatra szülőnek számított, aki kevés figyelmet fordított fia nevelésére. Ezen a területen amerikai születésű

édesanyja sem remekelt, aki érzelmeit inkább nem kisszámú szeretőjére tékozolta.

A kor szokásaihoz híven az ifjú Winstont – vagy Winnie-t, ahogyan szeretett nevelőnője becézte –, bentlakásos

iskolába küldték, ahol megtapasztalhatta a korabeli angol nevelés embertelen szigorát, a durva testi fenyítést.

Iskolája, Harrow nem tartozott a legnagyobb presztízsű intézmények közé, és ez maradandó tüskét hagyott

Churchill emlékezetében. Churchill nem volt eminens tanuló, gyenge volt matematikából és latinból, de már

ekkor kitűnt páratlan emlékezőképessége, a narratív történelem iránti szeretete és választékos stílusa.

Katonai karrier

Harrow után a sandhursti katonai akadémia következett, ahonnan a 4. huszárezredhez került, amelyet egy évvel

később a brit gyarmatbirodalom ékkövének tartott Indiába vezényeltek. Itt Churchill nem elégedett meg társai

könnyed életmódjával, hanem hozzáfogott műveltségbeli hiányosságainak pótlásához. Elsősorban történelmet

olvasott – meghatározó élménye volt Gibbon A római birodalom hanyatlása és bukása, illetve Macauley Anglia

története című munkája. Élete vége felé francia és viktoriánus angol regényeket olvasott.

Türelmetlenség és személyes bátorság jellemezte. A gátlástalanságig szerette a veszedelmet. Testközelből akarta

megismerni a háború élményét, ezért először Kubába utazott, majd az afgán határhoz. (Az utóbbi kampányról

írta élete első könyvét, ami mindjárt kasszasiker is lett. Churchill extravagáns, fényűző életmódját jelentős

részben a könyveiből befolyó hatalmas honoráriumokból fedezte.) 1899-ben a Morning Star című újság

megbízásából utazott Dél-Afrikába, hogy a búr háborúról tudósítson (amiért mai árfolyamon mintegy 50 ezer

fontot kapott!). Riporteri megbízatása mellett katonai szolgálatra is jelentkezett. Hadifogságba esett, ahonnan az

első adandó alkalommal megszökött. Kalandos szökése következtében valóban hírnévre tett szert, bár néhány

fogolytársa később megvádolta, hogy szabadulását mások rovására valósította meg.

Politikai karrier

Politikai karrierje 1900-ban indult, amikor Oldham konzervatív képviselőjeként beválasztották az Alsóházba.

Hamarosan szembekerült azonban pártjával a szabad kereskedelem kérdésében, és átpártolt a Liberális Pártba.

1905-ben elnyerte élete első kormányzati megbízatását: a Gyarmatügyi Minisztérium miniszterhelyettese lett.

Egy kollégája szerint a fiatal Churchill „rendkívül nehezen kezelhető, és attól tartok, bármely posztra nevezzék

ki, bajt kever majd, mint az apja. Fáradhatatlansága, csillapíthatatlan vágya a hírnévre, valamint az erkölcsi

érzék hiánya aggodalomra ad okot.” Tehetségét elismerték, de nem kedvelték.

Bár érzékenységet mutatott a szociális kérdések iránt – így például igyekezett javítani a Dél-Afrikában szinte

rabszolgaként robotoló kínai munkások helyzetén –, nem rejtette véka alá ellenszenvét a szocialista eszmék

iránt. Kereskedelmi miniszterként azonban igyekezett szociális reformokkal is letenni a névjegyét. Leginkább a

munkanélküliség csillapítása és a munkásbiztosítás terén mutatott fel eredményeket. Sikerült elérnie, hogy az


alkalmazottak kötelező ebédszünetet kapjanak, valamint azt, hogy a boltok legalább egyszer egy héten korán

bezárjanak.

1910-ben belügyminiszter lett az Asquith-kormányban. Szorgalmazta a bányászati törvény megalkotását,

fellépett a börtönviszonyok javításáért, foglalkozott a halálbüntetés problémájával – bár a büntetés e drasztikus

formáját emberségesebbnek tartotta, mint életfogytiglan rács mögött tartani valakit. Belügyminiszterként sem

volt egyértelműen pozitív a megítélése.

A nemzetközi viszonyok változásával Churchill figyelme a külpolitika és a nemzetbiztonság irányába fordult.

1911-ben Asquith kinevezte tengerészeti miniszternek. E poszton saját korábbi álláspontját felülbírálva

eltökélte, hogy fenntartja és növeli Anglia haditengerészeti fölényét. A világháború kitörésekor nem csak a

haditengerészet irányítása kötötte le idejét, hiszen a brit kormány teljhatalmú megbízottjaként kapta a feladatot,

hogy megszervezze a belga ellenállást is. 1914 decemberében úgy érezte, hogy a stratégiai kezdeményezés

lehetősége Anglia kezébe került. Churchill úgy vélte, hogy a háborút az ellenség lassú felőrlésével kell

megnyerni, amely kevesebb emberáldozatot követelne. Hiba csúszott azonban a tervezésbe: Churchill nem

készült fel egy integrált tengeri és szárazföldi hadműveletre.

A háborús kudarc miniszteri posztjába került; Churchill frontszolgálatra jelentkezett, ahol zászlóalja élén

átélhette a lövészárok megpróbáltatásait.

1917-ben Churchill Lloyd George kormányában kapott miniszteri megbízást. Hadügyminiszterként azon

fáradozott, hogy a nyugati hatalmak döntsék meg az oroszországi bolsevik kormányt. Meg volt győződve arról,

hogy Lenin rendszere katasztrófát jelent Oroszországra és fenyegetést a világra nézve. Oroszország

„felfegyverzett hordái nemcsak ágyúval és szuronyokkal csapnak le, hanem politikai eszmékkel, melyek a

nemzetek egészségét, sőt lelkét is szétrombolják”.

Hatalom nélkül

Az 1920-as évek elején Churchill politikai pályája rövid időre megtört. Lassanként elhagyta a liberálisok

süllyedő hajóját és visszatért a torykhoz, ám egymás után érték a választási vereségek. Végül az 1924. évi

konzervatív siker után pénzügyminiszter lett. Itt követte el pályafutása egyik legnagyobb hibáját: jobb belátása

ellenére elfogadta, hogy az angol fizetőeszközt visszaállítsák az aranyalapra. 1929-ben a konzervatív kormány

megbukott, Churchill kikerült a kormányból. (Nehéz időszak következett magánéletében is: félmillió fontot

veszített a New York-i tőzsdén, majd 1932-ben elütötte egy autó.) Ez idő tájt politikai tevékenysége Indiára

összpontosult. Minden energiájával ellenezte, hogy India domíniumi, tehát a korábbinál jóval autonómabb

helyet kapjon a brit birodalomban. Ezzel elszigetelte magát a konzervatív párt azon progresszív elemeitől, akik

segítségére lehettek volna a Hitlert „megbékíteni” igyekvő politikával szemben.

Churchill, bár rokonszenvezett a „tiszta tekintetű” német ifjakkal, „akik készek szenvedni és meghalni

szülőföldjükért”, 1933-ban már arról beszélt, hogy „visszataszító körülmények uralkodnak Németországban”, és

megemlékezett az antiszemita pogromok és a zsidóüldözés ottani veszélyéről. Ekkorra Churchill

meggyőződésévé vált, hogy az európai stabilitásra Németország jelenti a veszélyt. A háború veszélye miatt

szembehelyezkedett a Népszövetséggel, melyben a leszerelés politikájának fő képviselőjét látta. (Később

azonban felkarolta a nemzetközi szervezet által fémjelzett kollektív biztonság politikáját.) Befolyásának

növelésére Churchill igyekezett visszakerülni a politikai paletta közepére, de ebbéli törekvése zátonyra futott,

mivel szembekerült a parlamenttel VIII. Edward király lemondása ügyében. Stanley Baldwin, a tory párt vezére

elismerte, hogy Churchill számos nagyszerű tulajdonság – képzelőerő, ékesszólás, szorgalom, tehetség –

birtokosa, de úgy vélte, hiányzik belőle a bölcsesség és az ítélőképesség. „Ezért hallgatjuk szívesen parlamenti

felszólalásait, és nem fogadjuk el tanácsait.” Nem tudhatta, hogy hamarosan Churchill ítélőképessége menti meg

az angol nemzetet.

Churchill, hatalom híján, csak a szavak éles fegyverével élhetett Chamberlain Csehszlovákiát magára hagyó

müncheni politikája ellen, amelyet „gyávának, aljasnak, mocskosnak, emberhez méltatlannak és öngyilkosnak”

bélyegzett.

A háborús miniszterelnök

1939-ben Churchill hosszú idő után ismét helyet kapott a brit kabinetben – újfent tengerészeti miniszterként. Bár

Lengyelország megtámadása (1939. szeptember 1.) miatt Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent

Németországnak, a londoni politika érdemben nem változott. Olyannyira nem, hogy a brit politikai elit

befolyásos tagjai nem zárták ki a Hitlerrel való tartós megegyezést. Norvégia eleste a brit haditengerészet


jelenléte ellenére, valamint Hitler nyugati támadása tarthatatlanná tette a Chamberlain-kormány helyzetét.

Chamberlain kész volt távozni, de nem volt világos, hogy kinek adja át a kormányzást. A Munkáspárt hajlandó

lett volna akár Churchill, akár riválisa, Halifax alatt részt venni egy nemzeti egységkormányban annak ellenére,

hogy a két személy politikája között szakadék tátongott.

A pártkörökben népszerűbb Halifax azonban nem vállalta a feladatot – „megfájdul a gyomrom, ha rá gondolok”,

mondotta –, így VI. György király Churchillnek adott kormányalakítási megbízást. Churchill első feladata a

nemzet jövőbe vetett hitének megszilárdítása volt. Híres beszédében „vért, fáradtságot, könnyeket és verítéket”

kínált a brit nemzetnek. Churchill azt remélte, hogy hazája képes lesz kitartani addig, amíg az „új világ”, azaz

Amerika „előre lép és megmenti a régit”. Churchill háborús kabinetjében azonban Halifax külügyminiszter

Anglia fennmaradását inkább a Hitlerrel való megegyezéstől és nem a vele való konfrontációtól remélte. Így

fennállt a veszélye, hogy a háborús kabinet megoszlik a háború vagy béke kérdésében. Végül Churchill

álláspontja győzött, aki nem látott esélyt tisztességes feltételekre.

Churchill döntését igazolta az angliai csata (1941): Hitler, aki nyugaton Nagy-Britanniát tekintette a fő

ellenségének, lemondott az angliai invázióról. A győzelem szempontjából döntő momentum volt az atlanti

kapcsolat kiépítése. Churchill, illetve az amerikai elnök, Roosevelt érdeme a „különleges kapcsolat”, amely ma

is jellemzi a két angolszász ország viszonyát. Churchill tudta, hogy Németországot nem lehet legyőzni Amerika

tartalékai nélkül. Feladata reménytelennek látszott, mivel 1940-ben Amerika még egyáltalán nem gondolt a

hadba lépésre. Erre talán a japán támadás nélkül soha nem is került volna sor. Részben Churchill érdeme, hogy

az USA kezdettől fogva nem Japán, hanem Németország legyőzését tekintette legfontosabb céljának.

1941 folyamán Churchill kétszer is találkozott Roosevelttel. Ekkor még nem voltak jelei azon nézeteltéréseknek,

amelyek a háború előrehaladtával egyre komolyabbá váltak. Az Atlanti Charta megfogalmazásakor (1941)

Churchill igyekezett megóvni a birodalmi preferenciarendszert a Roosevelt által propagált szabad

kereskedelemtől. A két ország később együttműködött az atombomba előállításában, de az amerikaiak egyre

kevésbé akarták megosztani kutatásaikat a „szegényebb rokonnal”. De leginkább a háború megnyerésének

stratégiáját látták másként: Churchill az első világháborúból ismert periferiális stratégiát erőltette, egy észak-

norvégiai és/vagy dél-európai támadást (Balkán és/vagy Olaszország irányából), míg Roosevelt a lehető

leghamarabb partra akart szállni Franciaországban.

Churchill otthon is bajba került. Bizalmatlansági indítvánnyal kellett szembenéznie, melynek vitája során

Aneurin Bevan munkáspárti politikus epésen megjegyezte: „a miniszterelnök egyik vitát a másik után nyeri, és

egyik csatát a másik után veszti el”. Augusztusban a parlamenti ellenzéknél is kellemetlenebb partnerrel kellett

találkoznia: Sztálin vendége volt a Kremlben. A találkozó egyetlen, Churchill számára kellemes emléke az az

éjszakába nyúló tivornya volt, ahol Churchill jól kamatoztathatta azt a képességét, hogy mértéktelen alkohol

fogyasztása ellenére meg tudta őrizni a józanság látszatát. Ugyanakkor kénytelen volt elviselni a második front

megnyitását és még több angolszász segélyt követelő Sztálin gyakran sértő szóáradatait.

A második frontról „a három nagy”, Sztálin, Roosevelt és Churchill teheráni találkozóján (1943) született végső

elhatározás. Több más kérdésben is döntésre jutottak. Egyrészt Lengyelország határairól, amelyeket nyugatra,

Churchill szemléletes bemutatója alapján egy lépéssel balra zárkóztattak. Másrészt 1944 májusára kitűzték a

normandiai partraszállás dátumát, tehát elvetették Churchill balkáni tervét (amelyre egyébként a magyar Kállay-

kormány a kiugrási stratégiáját építette). Nem arról volt szó, hogy a brit miniszterelnök a döntő csapást akarta

volna a Balkán irányából végrehajtani, mindössze elterelő hadműveletekre gondolt.

Churchill és Sztálin

1944-re világossá vált, hogy az európai kontinens keleti felének sorsáról Churchill és Sztálin dönt, amerikai

részvétel nélkül. Roosevelt számára kevéssé volt fontos ez a régió, és biztosítani akarta, hogy Sztálin nem köt

különbékét a németekkel. Churchill érzékelte, hogy Anglia nagyhatalmi helyzete megingott, többé már nem

egyenrangú partnere az amerikaiaknak és a szovjeteknek sem. Ráadásul az angol–amerikai viszony egyre

feszültebbé vált. Így a brit birodalmi érdekek védelmében alkut ajánlott Sztálinnak: amennyiben átengedi

Görögországot, döntő befolyást szerezhet Romániában és Bulgáriában, míg Jugoszlávián és Magyarországon

egyforma mértékben osztoznának a felek. Az ajánlatra 1944 októberében, Churchill moszkvai látogatásakor

került sor. Churchill átadott Sztálinnak egy „pajkos dokumentumot”, azaz egy papírfecnit, melyen az általa

javasolt befolyási övezetek szerepeltek százalékos arányban kifejezve.* Sztálin kipipálta, mire Churchill

javasolta, égessék el. „Nem, tartsa csak meg”, felelte a generális. (Churchill emlékirataiban igyekszik

elbagatellizálni a megállapodás súlyát. Churchill Sztálinnal folytatott megbeszéléseinek részletei annyira

kellemetlenek voltak, hogy annak pontos leírását törölték a háborús kabinet hivatalos jegyzőkönyvéből.)

Másnap, Churchill felháborodására, Eden újratárgyalta a százalékokat: ennek keretein belül a szovjetek a


churchilli 50 helyett 90 százalékot kaptak Magyarországon. Bár Churchill szovjet fennhatóság alá utalta a

Balkán és Kelet-Közép- Európa jelentős részét, ez nem jelenti azt, hogy bolsevizálásukba is beleegyezett. Azt

remélte, hogy a Szovjetunió, ha nem is válik demokráciává, de egy kicsit olyanná lesz, mint egy normális állam.

Azaz, tiszteletben tartja majd az Atlanti Chartát. Ezzel a tévhittel nem volt egyedül...

Ahogyan a Vörös Hadsereg közelgett a kontinens szívéhez, Churchillt egyre nagyobb félelem töltötte el Európa

jövőjét illetően. Bár a jaltai találkozón (1945. február) a szövetségesek megegyeztek a megszállási övezetekről,

Churchill igyekezett rávenni az amerikaiakat, hogy ezeket ne tartsák tiszteletben olyan esetekben, amikor az

angolszászok kedvezőbb katonai helyzetbe kerülnek. Sikertelenül. Áprilisban meghalt Roosevelt, de Churchill,

bár az utazás lételeme volt, nem ment el a temetésére. Távolmaradására nem adott elfogadható magyarázatot,

holott a felszínen baráti kapcsolatokat ápolt az elnökkel.

Helyzete belpolitikailag is megingott, kabinetje egyre elégedetlenebb volt informális kormányzási módszereivel.

Választói sem gondolták másként: Churchill és pártja katasztrofális vereséget szenvedett az 1945 nyarán

megtartott választásokon.

A világpolitika „nagy öregje”

Churchill legismertebb háború utáni megnyilvánulása a Missouri állambeli Fultonban elmondott beszéde,

melyben kijelentette, hogy Stettin és Trieste között vasfüggöny ereszkedett Európára. Kevésbé ismert az

előadásnak az a része, amely arról szólt, hogy a nyugati hatalmaknak szövetségre kell lépniük, hiszen az ENSZ

vezető hatalmai eltávolodtak egymástól. Zürichi beszédében (1946. szeptember) pedig az egyesített Európa és a

francia–német partneri viszony mellett szállt síkra.

Erősen megcsappant politikai kötelmei mellett fogott hozzá második világháborús emlékeinek elkészítéséhez,

melynek megírásához minden titkos irathoz hozzáférhetett. (A hat kötet akkora bevételt hozott, hogy nem túl

sikeres leszármazottai gazdagságát is megalapozta).

1951-ben újra miniszterelnök lett, a választási kampány során legjobb formáját hozta. Egyesek szerint

„nagyszerű személyisége” ellenére „dicsőségesen alkalmatlan volt” a kormányzásra. Túl sokat kártyázott, és túl

kevés figyelmet szentelt a kormányzati iratok tanulmányozásának. Erőfeszítéseinek jelentős részét annak

szentelte, hogy összebékítse a Keletet a Nyugattal. Kevés realitásérzékkel 1950-től fogva sürgette, hogy a

Nyugat folytasson a legmagasabb szinten konzultációt a szovjetekkel. Úgy érezte, hogy a hidrogénbomba a

pusztulás szélére sodorta az emberi civilizációt. 1951-ben Churchill a világpolitika „régi nagy öreg”-je volt.

Churchillnek sok időre volt szüksége, hogy belássa, sem a brit, sem a világpolitikának nincs már szüksége rá.

1953-ban szélütést kapott, és csak azért nem kellett lemondania, mert nem volt, aki átvegye a helyét, és mert

sikerült titokban tartani állapota súlyosságát. De vas akarata, hatalmas élni és uralkodni akarása hozzásegítette,

hogy 80 évesen szinte teljesen talpra álljon.

1955-ben mondott le. 1965-ben bekövetkezett haláláig komoly politikai szerepet már nem vállalt. Utolsó

éveinek nagy részét a francia riviérán, illetve Onassis luxusjachtján töltötte életre szóló társa, Clementine

Churchill oldalán.

Ismeretes, hogy Churchill nem csak politikusként tevékenykedett. Tájképei, melyek emlékhelyként működő

chartwelli házának falait díszítik, bár nem kápráztatták el a műértőket, nagyobb tehetségről árulkodnak, mint

riválisának, Hitlernek élettelen városképei. A 31 kötetre rúgó történeti munkája közül jó néhány azonban

maradandó értéket képvisel. Legértékesebb munkái között lehet számon tartani az édesapjáról, Randolph

Churchillről írt életrajzát, a legismertebb pedig a bevallottan szubjektív, azaz saját apológiájaként megírt

hatkötetes munka, a Second World War (A második világháború), amely a világégés egyik legfontosabb

forrásmunkája, mert a háború egyik kulcsszereplőjének belső világába enged bepillantást. (A munkáért a szerzőt

irodalmi Nobel- díjjal tüntették ki.) Briliáns gondolatmeneteit, utánozhatatlan nyelvi fordulatait nemcsak

történeti munkái, hanem ezerszámra írt levelei és beszédei is magukon viselik. (Emlékezetes beszédei közül

néhány iskolai tananyaggá vált.)

*

Winston Churchill páratlan képességű államférfi volt. Követett el hibákat, köztük súlyosakat is, a bel- és

külpolitikában egyaránt. De hazája és a nyugati világ szempontjából döntő pillanatban kivételes erényeket

csillantott meg.

*Vö. Vida István: A magyar békeszerződés területi kérdései. História, 1987/1. szám! (A szerk.)


2. Képek







1. Bethlenrõl

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

DEL MEDICO Imre

Bethlenről

Meditálva azon, amit Zseliczky Béla: „Bethlen Istvánt izolálni kell” c. tanulmányában (História, 2003/4. szám)

olvastam, két dolog jutott eszembe. Az egyik egy a Kossuth Klubban 1981-ben – a TIT rendezésében –

megtartott előadás volt, amire az adott apropót, hogy akkor volt Bethlen István lemondásának az 50.

évfordulója. Az előadást a korszak kiváló ismerője, L. Nagy Zsuzsa tartotta. Noha az előadást meghirdették a

sajtóban és előző este a tévében is felhívták rá a figyelmet, talán huszonöten sem voltak a megjelentek. Az

előadást Lackó Miklós vezette be. Megállapította, hogy a közönség soraiban ül Vass Zoltán, akinek 1944 őszén

Pécsen alkalma volt találkozni Bethlennel, tehát bizonyára van hozzáfűznivalója az előadáshoz. Így is történt.

Vass elmondta, hogy valóban felkereste a szovjeteknél „honoris custodia”-ban (ezt a kifejezést használta) lévő

Bethlent. Felajánlotta neki, hogy vegyen részt a majd megalakuló demokratikus magyar kormányban. Bethlen

visszautasította, mondván öreg, beteg, egyébként is már visszavonult a politikától. Amikor Vass befejezte,

megkérdeztem: mivel Bethlen kijelentette, hogy nem óhajt politizálni, miért kellett elvinni őt, és ki akarta azt:

Rákosi-e, vagy az oroszok? Még ma is pontosam emlékszem Vass válaszára: „Higgye el nekem, hogy nem mi

akartuk, ahogy Wallenberget sem!” Ehhez még az tartozik, hogy távozáskor egy úr – fogalmam sincs, hogy ki

volt – hozzám lépett és megköszönte nekem a kérdést.

A másik dolog, ami Zseliczky Béla kitűnő tanulmánya olvastán eszembe jutott, Zsolt Bélának egy 1946-ban

megjelent cikke, amiben rámutatott arra, hogy amikor az emigránsok 1919 után elhagyták az országot, valóban a

nagybirtokos arisztokrácia volt a hangadó. De a háború előtt már más volt a helyzet: a náci eszmék, a fasiszta

ideológia sokkal inkább a munkásság és a kispolgárság körében találtak követőkre, mint a nagybirtokosok

körében. Az, ami Bethlennel történt, arra mutat, hogy ha Vass és Rákosi nem is, de a mértékadó szovjet körök –

legalábbis 1944 késő őszén – nem ismerték a Zsolt Béla által találóan vázolt helyzetet.

Végül egy korrekció, de más témához. Egy a Teller-interjúhoz (História, 2003/4. szám) tartozó fénykép

aláírásában a helyszínt Oak Bridge-nek nevezik, holott az Oak Ridge.


1. Nofretete

DISPUTA

FARKAS Ildikó

Nofretete

Joanne Fletcher angol egyiptológus 2003 nyarán bejelentette, hogy Luxorban, a Királyok Völgyében megtalálta

Nofretete királynő múmiáját. Nofretete IV. Amenhotep, más néven Ehnaton fáraó (ur. Kr. e 1352–1336)

felesége volt. Híres mellszobra az ókor legszebb asszonyát mutatja nekünk. (Nevének jelentése is az: „A

szépség érkezése”.) Nofretete neve akkor vált fogalommá, amikor 1912-ben német régészek az amarnai ásatások

során megtalálták az őt ábrázoló mellszobrot, amelyet 1920-tól Berlinben állítottak ki.

Nofreteteről sokat is tudunk meg nagyon keveset.* Egyes források szerint 1381 körül születhetett, Tudasépának

nevezték, de családjáról különböző vélemények léteznek. III. Amenhotep fáraó feleségül vette a 15 éves

Tudasépát, aki akkor vette fel a Nofretete nevet. Két évvel később, a fáraó halála után, annak fia, az akkor kb.

12 éves IV. Amenhotep, a későbbi Ehnaton fáraó lett Nofretete férje. Hat lányuk született, akik közül az egyik a

gyermek Tutanhamon felesége lett.

Ehnaton megreformálta az egyiptomi vallást, a sok isten tisztelete helyett bevezette az egyistenhitet, a napisten

Aton kultuszát. Új fővárost épített, ez lett Tell el-Amarna. Mindebben társa, sőt társuralkodója volt Nofretete. A

korabeli ábrázolásokon a fáraót realista módon, idealizálás nélkül, és családja – Nofretete és lányai – körében

jelenítették meg, ami különbözött az egyiptomi fáraóábrázolások jellegétől.

Nofretete életének története azonban egyszer csak homályba merül: Ehnaton uralmának 12. éve után Nofretete

eltűnik a forrásokból. Vannak, akik szerint 37 évesen halt meg, túlélte a kb. harminc évesen elhunyt Ehnatont,

aki akkorra már évek óta egy ifjút, a nőies vonású – és Nofretetére emlékeztető – Szemenkárét szerette – ezért

tűnt el mellőle Nofretete. (1907-ben a Királyok Völgyében felnyitottak egy Nofretetére utaló – felirata szerint

„Akit Ehnaton szeret” – szarkofágot, amelyben egy fiatalember múmiáját találták.) Egyesek szerint

Szemenkárét és Ehnatont is Nofretete mérgeztette meg, megpróbált uralkodni, de végül őt is megölték.

Mások szerint – ezt a nézetet képviseli Fletcher is – azonban nem így történt. Amikor Nofretete eltűnt a

forrásokból, egy feminin fáraó jelent meg az ábrázolásokon, aki nem más, mint maga Nofretete, aki Ehnaton

mellett teljes hatalmat gyakorolt.

Természetes, hogy a régi vallás hívei – elsősorban a mellőzött papság – gyűlölte a fáraót és feleségét. Ehnaton

halála után, Tutanhamon uralma alatt minden ehnatoni reformot eltöröltek, és igyekeztek eltüntetni még a nevét

is minden feliratról.

A múmiát, amelyet most Nofreteteként azonosítottak, két másikkal együtt még 1898-ban találták meg II.

Amenhotep sírjának egyik oldalsó kamrájában, amelyet aztán 1907-ben visszafalaztak. Egy francia régész

számolt be akkor a leletről, és arról, hogy a három múmia közül az egyik, a borotvált fejű profilja nagyon

emlékeztet Nofretete ábrázolására. Leírta, hogy a múmia mellett egy parókát is talált.

Ez, a parókáról szóló leírás vezette Joanne Fletchert a múmia nyomába. Fletcher ugyanis tárgyi emlékekre

szakosodott egyiptológus, aki sokat foglalkozott az egyiptomi parókákkal. A leírás szerint a paróka núbiai

stílusú volt, amilyent az Amarna-korban, Ehnaton fáraó idején hordtak az uralkodói család nőtagjai. Fletcher

1994-ben a kairói múzeumban rátalált az említett parókára, és arra, hogy honnan származik. Így jutott el idén

nyáron az említett sírkamrába, benne a három földön fekvő, minden borításától – és így minden azonosítási

lehetőségtől – megfosztott múmiához. Az egyiket idősebb nőnek, a másikat fiatal fiúnak, a harmadikat pedig, a

borotvált fejűt, fiatalabb nőnek tartják.

Ez a harmadik múmia mutatta a megdöbbentő hasonlóságot Nofretete szobrával. A külső jegyeken – a

hattyúnyakon és a finom vonásokon – kívül Fletcher szerint a borotvált fej és a kétszer lyukasztott fülcimpa

(melyek mind jól láthatók Nofretete szobrán) is azt mutatja, hogy a múmia Nofretete valamikori teste. A királyi

eredet mellett szól az is, hogy a múmia karja fáraói stílusban volt hajlítva, bár azt a testről leszakítva találták

meg. A testet (feltehetően halála után) súlyosan megrongálták, sírrablók vagy szándékos rongálók, akik a halott

túlvilági életét is lehetetlenné akarták tenni tetemének roncsolásával. Fletcher emlékeztet arra, hogy nem tudjuk,

mi történt Nofretetével, hogyan halt meg és mikor, ellensége viszont szép számmal akadt.


A fiatalabb nőként azonosított tetemet röntgennel is vizsgálták. Angol szakemberek a múmia koponyája alapján

számítógéppel rekonstruálták a múmia valamikori arcát, amelyet Nofretete arcának tartanak. Az egyiptomi

régészek nem fogadják el az angol egyiptológus véleményét, és vitatják, hogy a múmia valóban Nofretete lenne.

*Vö. Vanek Zsuzsa: Nofretiti. Feleség mint társuralkodó? História 1987/3. szám! (A szerk.)

2. Képek





1. Pocahontas

HÍREK

FARKAS Ildikó

Az Antarktisz egykori élővilága

A 19. század végén expedíciók indultak a még egyetlen ismeretlen földrész, az Antarktisz meghódítására. Az

angol Robert Falcon Scott kapitány 1911 novemberében indult csapatával, a rettenetes hidegben (–40 fokban!)

azonban a motoros szánok gyakran felmondták a szolgálatot, és a pónik sem bírták az időjárás viszontagságait.

Roald Amundsen norvég felfedező kutyás szánokkal és sítalpakon indult útnak 1911 októberében, más

megközelítési útvonalon. Amundsen helyesen ítélt mind a felszerelést, mind az útvonalat illetően: csapatával

1911. december 15-én elérte a pólust és kitűzte rá a norvég zászlót. Scott és négy társa 1912. január 17-én

érkezett ugyanoda, és ott találták a norvégok jelét, valamint egy sátrat tartalék élelmiszerrel és Amundsen

Scottnak szóló levelét. Scotték csalódottan, betegen – éhezve, átfagyva és skorbuttól gyötörve – indultak vissza,

de egyikük sem érkezett haza az Antarktiszról. Holttestüket 1912 novemberében találta meg a keresésükre

küldött mentőexpedíció, Scott halála pillanatáig vezetett naplójával.

Sátruk mellett 16 kg-nyi kövületet is találtak, melyeket útjuk során Scott – aki ragaszkodott expedíciójának

tudományos jellegéhez – gyűjtött össze vizsgálatok céljaira. Majdnem egy évszázad telt el, míg bebizonyosodott

igaza, s az, hogy útja nem volt hiábavaló. A kövek, melyeket összegyűjtött, az első Antarktiszon talált

megkövült növényi maradványok voltak: egy mintegy 250 millió éve az Antarktiszon létezett dús, lombhullató

erdő levelei és fakérgei.

Évmilliókkal ezelőtt az Antarktisz még nem volt jeges kontinens. 500-600 millió éve még az Egyenlítő

környékén elterülő hatalmas őskontinens, Gondwana része volt, amely talán 160 millió éve kezdett darabokra

szakadni, majd részei különböző irányokba kezdtek vándorolni. Az Antarktisz 60 millió éve válhatott el

Afrikától, Indiától és Ausztráliától, és a Déli-sark felé mozgott. 45 millió éve óceán határolja, és 38 millió éve

kezdett kialakulni rajta a jégtakaró, amely az utóbbi ötmillió évben borítja.

Találtak már a földrészen növény-, sőt állatmaradványokat (pl. mamutot) is. Angol tudósok most a Scott által

gyűjtött, megkövesedett növényi maradványokat vizsgálják, és a lombhullató növények eredetéről, fejlődéséről,

s legfőképpen arról szeretnének ezzel információkat kapni, hogy miért lett a lombhullató növényzet uralkodó az

örökzöldekkel szemben.

Gilgames sírja?

Gilgames a Kr. e. III. évezredben uralkodott sumer király volt Uruk városában (ebből ered a mai Irak neve).

Személyéhez, tetteihez fűződik a világ első „könyve”, a Gilgames-eposz, amelyet Kr. e. 2500 körül jegyeztek le

ékírással agyagtáblákra. Az évszázadok során egyre mitikusabb elemekkel gazdagodott eposz Gilgames ember-

isten életét meséli el.

A kutatók sokáig úgy vélték, az eposz a korabeli legendákból jött létre, és nem történeti eseményeken alapul.

Most azonban német régészek Irak területén a sumer városok kutatása közben úgy vélik, megtalálták Uruk

városát és Gilgames sírját, mégpedig ott, ahol azok az eposz szerint álltak: ahol az Eufrátesz kettéágazik. A

kutatást a modern technológia segítette: a talajmágnesesség vizsgálata megmutatja, hogy a földfelszín alatt hol

rejtőznek emberi építmények. Ez alapján elkészíthető egy digitális térkép Uruk városának teljes szerkezetéről. A

kutatók majdnem száz hektárnyi területet mértek fel így ott, ahol az Eufrátesz kettévált, és az eposzban leírt

város nyomaira véltek bukkanni: épületek, utcák, megművelt földek hálózatára. Az Eufrátesz valamikori

folyómedrében pedig temetkezési helyet fedeztek fel, amely akár Gilgames sírját is magában foglalhatja.

Inka írás?

Az inka civilizáció a 11. század körül alakult ki, és a spanyolok 16. századi hódításáig virágzott. Az inka

birodalom (a 15. század közepétől) a mai Kolumbiától Chile középső részéig terjeszkedett a Csendes-óceán

partvidékén. Emlékét nagyszerű, az Andok több ezer méteres magasságában emelt építmények jelzik. A

piramisok, templomok, városok építéséhez komoly mérnöki ismeretekkel kellett rendelkezniük az építőknek, a

nagy kiterjedésű birodalom kiépítése pedig feltételezne bizonyos szintű adminisztráció meglétét. Mindeddig

azonban úgy tudtuk, a dél-amerikai prekolumbiánus kultúrák közül csak a maják fejlesztettek ki írásrendszert.


Egy harvardi antropológiaprofesszor új könyvében (Gary Urton: Signs of the Inka Khipu) viszont azt állítja,

hogy az inka civilizáció bonyolult rendszert alkalmazott feljegyzések készítésére. Ez pedig a kipu volt, szövött

és fonott zsinórok összessége, amelyről már az 1920-as években megállapították, hogy a zsinórokat az abakusz

működési elvének megfelelően fonták és olvasták. A tízes helyi érték szerint helyezték el az egyes helyi értékű

csomókat. (Arról korabeli spanyol források is beszámoltak, hogy az inkák fonalról fonalra haladva olvasták ki a

textil tartalmát, de működését és jelentését a spanyolok nem tudták megfejteni.) A professzor a kipu

vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy a kipu a számítógépes bináris kód rendszeréhez hasonlóan

tartalmazza az információkat. Különböző textilfélék, szövési technikák, színek, a zsinórok és a csomók száma,

sodrási iránya adja a variációs lehetőségeket, amelyek összesen több mint 1500 információegységet kínálnak.

(Ez több, mint a sumerek, az egyiptomiak és a maják írásrendszerének egységei.) A professzor reméli, hogy

számítógépes módszerekkel és a spanyol forrásokkal való összevetés révén előbb-utóbb megfejthető lesz az

inkák írása is. A kiput egyébként még a 20. században is használták a hétköznapi feljegyzésekhez a kecsua

indiánok.

Pocahontas

Pocahontas története „Fehér Amerika” néhány évszázados történelmének egyik legendája: az indián lány és a

fehér telepes szerelme, amely – egy időre – békét hozott a két nép között. A legenda szép, és lehet, hogy nagy

része valóság is. Azt, hogy Pocahontas valós személy volt, több forrás is megerősíti. Amerikai kutatók pedig

most bejelentették, hogy megtalálták Pocahontas faluját, Jamestown város közelében, ott, ahol a korabeli

térképek is jelezték annak helyét. A feltárt 17. századi indián településen nagyszámban találtak indián

agyagedényeket, nyílhegyeket, valamint angol eredetű fémtárgyakat és olyan kék üveggyöngyöket, amelyekkel,

a feljegyzések szerint, az első telepesek fizettek az indiánoknak a gabonáért.

Pocahontas személyét és történetét John Smith kapitány (1580–1631) leírásából ismerjük, aki – mai kifejezéssel

– kora nagy kalandora volt, hajós, katona (Erdélyben is harcolt a törökök ellen, fogságba esett, és hosszas

kalandok után jutott vissza hazájába). Az első telepesek között érkezett az Újvilágba 1607-ben, hogy részt

vegyen újabb gyarmatok létesítésében (Jamestown városát ekkor alapították). 1609-ben egy robbanás során

megsérült, hazament Angliába, és soha nem tért vissza Amerikába. 1624-ben megjelent művében leírta, hogy

Jamestown alapításakor a területet birtokló algonkin indiánok fogságába került, és a biztos halál várt volna rá,

ha a törzsfőnök, Powhatan lánya, Pocahontas meg nem menti az életét. Közreműködésével az indiánok és az

angol telepesek békében éltek egymás mellett. Ez lett az alapja a romantikus legendának.

Pocahontas személyét több forrás is említi. 1595 körül született, a virginiai partszakaszt ellenőrző algonkin

törzsszövetség főnöke, Powhatan lányaként. 1607-ben érkeztek földjükre az angolok, akikkel kezdetben békés

viszonyban éltek. Pocahontas szívesen érintkezett a fehérekkel, gyakran járt városukba a „cserekereskedőkkel”,

megtanulta nyelvüket, és bájával, élénkségével, okosságával megnyerte a telepesek rokonszenvét. Idővel

azonban a kezdeti jó viszony megromlott, Pocahontas is egyre ritkábban járt Jamestownban, 1609-ben pedig

John Smith – akihez különösen jó kapcsolat fűzte – visszatért Angliába. 1613-ban aztán az ellenségeskedés

odáig fajult, hogy az egyik angol kapitány elrabolta és fogságban tartotta Pocahontast, és az indiánok által

foglyul ejtett angolokért cserébe ajánlotta fel apjának. A fogságban a lány jó bánásmódban részesült, nagyjából

szabadon járhatott a településen, és olyannyira alkalmazkodott, hogy megkeresztelkedett (a keresztségben a

Rebeca nevet kapta), és feleségül ment egy John Rolfe nevű telepeshez. 1616-ban a telepesek küldöttséget

menesztettek királyukhoz, és algonkin indiánokat is vittek magukkal. Köztük volt Pocahontas is férjével és

csecsemő kisfiával. Londonban az udvarban is bemutatták Pocahontast. 1617-ben indultak volna haza, de

akkorra már Pocahontas súlyos beteg volt, és még Angliában meg is halt, tüdőgyulladásban vagy

tuberkolózisban. Személye máig az indiánok és a fehérek együttélését szimbolizálja.

2. Képek





1. Kossuth Ferenc emlékei

MAGYAR ÖRÖKSÉG

CSORBA László

Kossuth Ferenc emlékei Cesenában

A mérnöki végzettségű Kossuth Ferenc ötvenhárom éves korában, 1894 márciusában veszítette el édesapját,

Kossuth Lajost. Ezután hazatért Olaszországból, és a Függetlenségi Párt vezetője lett, majd idővel miniszter.

Életútjának későbbi elemzői egyetértenek abban, hogy messze távolodott apja eszméitől.

Van azonban egy tája a világnak, ahol Kossuth Ferenc mindmáig nagy ember, és joggal az: az olaszországi

Cesena városától délre elterülő kénbányavidéken. 1873-ban ugyanis – az édesapa kapcsolataitól bizonyára nem

függetlenül – Kossuth Ferenc megbízást kapott Londonból, a Cesena Sulphur Company Limited vezetőitől,

hogy vegye át a vállalat 12 Cesena környéki bányájának igazgatását. A vidék bányatörténetének kutatói

hangsúlyozzák a Kossuth-fiúnak az iparszerű termelés megszervezésében, a kitermelés és az ércfeldolgozás

modernizálásában elért jelentős érdemeit. A mérnök fiatal angol feleségével, Emily Hogginsszal beköltözött a

városka egyik legszebb palotája, a reneszánsz eredetű Palazzo Guidi termeibe – erre a manapság

konzervatóriumként működő épület bejárati csarnokában kőtábla emlékezik.

A Hentaller Lajos szerkesztette, 1906-ban kiadott életrajza drámai színekkel festi civilizátori tevékenységét a

durva, fékezhetetlen, csupán az ököljog és az osztályharc világát ismerő, félvad munkástársadalom körében.

A történetek nemcsak Ferenc tudásáról, hanem imponáló férfibátorságáról is szólnak. A legérdekesebb „sztorit”

megerősíteni látszik Kossuth Lajosnak 1879. november 2-án kelt, Helfy Ignáchoz intézett levele. Ebben a

büszke apa elmeséli, hogy „Ferencnek két tisztviselőjét gyilkolták meg azon egy napon – egyiket tőrrel, másikat

golyóval, – s a két gyilkos 3000 munkás szeme láttára elmenekült. – Feri azt mondta: ha így van, nem adok

kenyeret. Bezáratta a bányákat, 500 frank jutalmat tűzött ki a gyilkosok feladóinak. – Ez is hathatott, még

jobban a keresethiány nyomában járó koplalás. Volt rimánkodás jó zajosan. – Feri nem az az ember, aki

meghátrál. Azt mondta: ide a gyilkossal és lesz kenyér, ha nem, nem. Végre akadt két munkás, aki nyomra

vezetni igérkezett [...] az indicatióik nyomán kocsira ülve, kocsisával, inasával maga ment a gyilkosok egyikét

felkeresni, saját kezével fogta el, saját kezével kötözte meg, behajtatott véle saját házába és megizente a

rendőrségnek: legyen szerencsém, elfogtam én, vigyétek el!”

Természetesen a történet apai változatának is maga Ferenc volt a forrása, így egybecsengése a Hentaller-féle

feldolgozással aligha véletlen. Ám Forliban, a prefektusi levéltárban fennmaradt hősünk korabeli (1879) levele,

amelyben közölte: Eugenio Cugniolio felügyelő gyilkosának, Pasquale Cavolinak elfogatása a Boratella-telep

bányamunkásaiból alakult önkéntes rendfenntartó osztagnak köszönhető, mi több, a politikai-szociális

hangulatviszonyok javítása érdekében egy kis pénzjutalmat kért számukra az elöljáróságtól... Hiúság, férfi a

neved! – mondhatnánk, de cesenai élete végén oly sok szomorúság sújtotta Kossuth Ferencet, hogy nem lenne

rendjén gúnyolódni rajta. A szicíliai kén konkurenciája következtében a romagnai kénbányászat az 1880-as évek

közepére gazdaságtalanná vált, így az eladósodott vállalatot fel kellett számolni. 1887-ben, váratlan betegségben

elhunyt szeretett felesége, Emily is. De Firenzében, az Allori (babérlombok) temetőben még ma is ciprusok

állnak őrt a kis neogótikus sírkápolna körül, melynek a férj igaz bánatát megörökítő felirata felett a család

címerállata, a csavart szarvú kos ágaskodik.

2. Képek




1. A Jelképbizottság a kitüntetési rendszerrõl

ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

PÓTÓ János

A Jelképbizottság a kitüntetési rendszerről

Az állami és nemzeti jelképek áttekintésére létrehozott bizottság (Jelképbizottság) két ülésén foglalkozott a

jelenlegi hazai kitüntetési rendszerrel. Az előterjesztést a bizottság tagja, Katona Tamás készítette. Általános

alapelvként a bizottság megállapította, hogy egységes rendszerbe kell foglalni az állami kitüntetéseket és

díjakat. A jelenlegi állami kitüntetési rendszer ugyanis sem diplomáciai és protokoll-, sem társadalompolitikai

szempontból nem elég differenciált. Például nem tartalmaz elegendő fokozatot, tehát bővíteni kell.

A jelenlegi legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Köztársasági Érdemrend sem formájában, sem fokozatai

számát tekintve nem elégíti ki a mai igényeket, ezért mindenképpen modernizálásra szorul. A bizottság többségi

véleménnyel (néhány ellenszavazat mellett) javasolja, hogy a legmagasabb állami polgári kitüntetés a Mária

Terézia által 1764-ben alapított Szent István-rend legyen eredeti formájában, de a rendi szervezet nélkül. Négy

fokozata a hagyományoknak megfelelően: nagykereszt lánccal és csillaggal (államfői fokozat), nagykereszt

(miniszterelnöki, házelnöki stb. fokozat), középkereszt (miniszteri fokozat), kiskereszt vagy lovagkereszt (polgári

fokozat).

A Magyar Köztársasági Érdemrend jelenlegi legmagasabb fokozatát (nagykereszt lánccal) ezzel egyidejűleg

megszüntetni javasolja, a többi fokozatát pedig mind formailag, mind elnevezésében megváltoztatni. Formailag

megújítást igényel egyrészt azért, mert jelen formájában túlzottan hasonlít a Szent István-rend keresztjére,

másrészt azért, hogy új formája a köztársasági eszmét jelenítse meg, és viselhető kitüntetés legyen. A jelenlegi

elnevezéseket (nagykereszt, nagytiszti kereszt, parancsnoki kereszt, tiszti kereszt, lovagkereszt) pedig a bizottság

javaslata szerint „első ... ötödik osztály”-ra kellene változtatni. Ezáltal ugyanis megszűnnének a

párhuzamosságok: a legmagasabb protokolláris szintet képviselő Szent István-rendnek „keresztjei”, a Magyar

Köztársasági Érdemrendnek pedig „osztályai” lennének.

Egyöntetűen foglalt állást a bizottság amellett, hogy a jelenlegi rendszerrel ellentétben (amikor minden jelentős

díjat és kitüntetést a kormány javaslatára adományoz a köztársasági elnök) létrehozandó egy olyan új, magas

rangú, kétfokozatú kitüntetés (Elnöki Aranykoszorú és Elnöki Koszorú), melynek adományozása az államfő

diszkrecionális joga, elsősorban a kormánytól független hatalmi ágak (igazságszolgáltatás) képviselőinek,

egyházi személyeknek, magas rangú katonáknak.

A bizottság minden tagja fontosnak tartja, hogy harctéri és békefenntartó szolgálatot ellátók számára legyen egy

egységes emlékérem, mely automatikusan kiadandó ilyen szolgálat esetén. Az újonnan alapítandó kitüntetés

elnevezése lehetne pl. Bátorságkereszt, Pro Virtute stb., fokozatai pedig jelölhetők „kardokkal”, „koszorúval”,

illetve „kardokkal és koszorúval”, szükség esetén „fekete szalagon”.

A tudományos és művészeti kitüntetések terén a bizottság véleménye szerint a Magyar Corvin-lánc bizonyos

átfedést mutat a Kossuth-díj és a Széchenyi-díj nagydíjával. Mindazonáltal nem javasolja a Corvin-lánc

megszüntetését.

Végezetül a bizottság megállapította, hogy a szocialista rendszer kitüntetési gyakorlata és a szovjet minta

következtében a kitüntetések társadalmi presztízse igen alacsony, ami a kitüntetések viselésében (pontosabban

nem viselésében) is megnyilvánul. A kitüntetések elismertségét javítaná, ha azokhoz viselhető – és protokollban

szabályozottan viselendő – gomblyukjelvények társulnának. Felvetődött továbbá a régi kitüntetések

viselhetőségének kérdése – amennyiben azok nem tartalmaznak önkényuralmi jelképet –, ezáltal is távolítani

lehetne ugyanis a kitüntetési rendszert a mindenkori politikai kötődésektől.

(a Jelképbizottság titkára)

2. Képek




1. Állami kitüntetések a történelemben

PANDULA Attila

Állami kitüntetések a történelemben

I. A kitüntetések világtörténelméből

Már az ókori Egyiptomban ismerték a viselhető kitüntetéseket: a Bibliában arról olvashatunk, hogy a fáraó

Józsefet arany lánccal és gyűrűvel tüntette ki. Az ókori görögök szintén ismertek kitüntetéseket.

Ókor: phalerák

A Római Birodalomban már erősen tagolt kitüntetési rendszer létezett, elsősorban katonai téren. A

legjellegzetesebb kitüntetések az ún. phalerák voltak. Ezek a kör, félkör formájú, aranyból, ezüstből, bronzból

készült jelvények különféle alakokat (pl. Gorgó, szfinx) mutattak. Ritkábban istenek, így Mars, Minerva, Zeusz

is láthatók rajtuk. Előfordulnak állatalakos (pl. oroszlános) phalerák is. Ismeretes a császár portréjával ékesített

nyaklánc. Eredetileg a phalerákat lovakra aggatták, később a kitüntetettek (bőr) mellpáncélján helyezték el.

Középkor: lovagrendek jelvényhasználata

A középkori jelvényhasználat elterjedésében az egyházilovagrendeknek jutott meghatározó szerep. Ők látták el a

Szentföldre áramló zarándoktömegek védelmét, gondoskodtak sebesültjeikről, betegeikről,

szociális intézményeket, ispotályokat tartottak fenn. A rendekhez tartozást ruházat, jelvényviselés hangsúlyozta.

(Általában valamilyen keresztet viseltek.)

Az egyházi lovagrendek mintájára egyes uralkodók, fejedelmek és esetenként főurak is világi lovagrendeket

alapítottak. E szervezeteknek a fő célja az volt, hogy egy-egy terület nemességét, lovagságát magukhoz

„láncolják”, a rendtagokat kiemeljék, megkülönböztessék. Többnyire igen exkluzív, kis létszámú csoportok

voltak. Különleges rendi szervezettel bírtak, amelyek élén nagymester, rendszerint az adott állam uralkodója

állt. A jelvények adományozását rendkáptalan intézte. E rendek jelvényei többnyire szimbolikus állatalakok

voltak (bárány, elefánt, sárkány, sündisznó, hattyú), s nyakláncon viselték őket („láncrendek” ). A

legismertebbek között van a III. Edward által 1348-ban alapított (angol) Térdszalag Rend, az 1360 körül

alapított szavojai (olasz) Annunciáta Rend, az eredetileg Burgundiában, Jó Fülöp által 1429-ben létrehozott

Aranygyapjas Rend, az 1444-es bajor Szent Hubertus-rend, illetve az I. Keresztély 1464-es alapítására

visszamenő dán Elefánt Rend.

Kezdetben e rendjelvények még nem valódi kitüntetések, csupán az adott rendközösséghez tartozást jelezték.

Egészen a 18. század közepéig egy ember csupán egy rendnek lehetett tagja ( „hűség elve” ). A kialakuló,

elterjedő világi lovagrendek az uralkodók kezében erősen variálható eszközzé váltak a katonai, állami, udvari

szolgálatban szerzett érdemek elismerésére.

Különösen a 16. és 17. században (pl. a német fejedelemségekben) terjedtek el egyes sajátos kitüntetésféleségek,

az ún. kegyelmi érmek, kegyelmi láncok (más elnevezésekkel díszfillérek, kegyelmi fillérek).

A 17. és 18. században Európa-szerte – egymást akár a részletekben is követve, utánozva – alapítottak rendeket

(érdemrendek), elsősorban katonai érdemek jutalmazására. Franciaországban XIV. Lajos 1693-ban hozta létre a

Szent Lajos-rendet, Poroszországban – különféle előzmények után – II. Frigyes 1740-ben a Pour le Mérite

Rendet, II. Katalin cárnő 1769-ben az orosz Szent György-rendet.

A 17. századtól kezdődően női rendeket is alapítottak. Kezdetben csak az uralkodóházak, illetve legfelsőbb

körök hölgytagjai jótékonysági érdemeinek jelölésére. Ezeknek sajátos – ún. női csokorszalagon – való viselése

terjedt el. (Oroszország: Szent Katalin-rend, 1714; Spanyolország: Mária Lujza-rend, 1792; Portugália: Izabell-

rend, 1801; Poroszország: Lujza-rend, 1814).

Újkor: érdemrendek, emlékérmek

A 17–18. századtól fogva általános érdemrendek is létrejöttek. (Dánia: Danebrog Rend, 1671; Poroszország:

Vörös Sas Rend, 1734; Svédország: Északi Csillag Rend, 1748). Az érdemrendek nagy része háromosztályos

volt (nagykereszt, parancsnoki kereszt, lovagkereszt). Ez további differenciálásra adott lehetőséget az

adományozó uralkodónak.


Az elismerésekben a feudális időszakban döntően a (fő)nemesség részesült. A magasabb kitüntetésekkel sokszor

jártak kiváltságok, akár rangemelés is.

A 18. század legvégétől azután megjelentek olyan elismerések is – először a vitézségi kitüntetések –, amelyeket

az alsóbb társadalmi osztályok képviselői nyerhettek el. Hamarosan általánossá váltak a tömegkitüntetések is,

elsősorban különféle emlékérmek, emlékkeresztek, amelyeket egy-egy háború, hadjárat, ütközet valamennyi

résztvevője megkapott, rangkülönbségre való tekintet nélkül. Ezek a 18–19. század fordulójától kezdődően, a

napóleoni háborúk idején terjedtek el.

Az angol „győzelmi érmek” igen gazdag sorozatát a legkülönbözőbb európai, illetve gyarmati hadszíntereken

küzdő katonák kapták meg. Az Orosz Birodalom is folyamatosan adott ki a 18. század végétől a legkülönbözőbb

hadiesemények megörökítésére emlékérmeket.

A 19. század elejétől további elismerési formák is, így díszjelekis megjelentek. Ilyen a nagy hírnévre emelkedett,

1813-ban lérehozott, mindenki által elnyerhető porosz hadikitüntetés, a Vaskereszt.

Becsületrend, Akadémiai Pálma

1802. május 19-én Napóleon (akkor első konzul) javaslatára hozták létre a francia Becsületrendet. A polgári

korszakban ez lett a meghatározó, általánosan követett rendalaptípus. A korábbiakkal ellentétben öt osztályra

tagozódott (nagykereszt, nagytiszti kereszt, parancsnoki kereszt, tisztikereszt, lovagkereszt). A korabeli

társadalom legkülönbözőbb képviselőinek differenciált elismerését tette lehetővé egy renden belül az

átlagembertől az uralkodóig (akár időről időre ismételt, magasabb fokozatokkal való kitüntetéseken keresztül

is).

A 19. század során az elismerések közötti folyamatos, további differenciálódás figyelhető meg. Létrejönnek

kizárólag művészeti-tudományos érdemeketelismerő kitüntetések. Ezt az érdemcsoportot korábban az általános

érdemrendekkel jutalmazták. (Franciaország: Akadémiai Pálma, 1808, Szent Mihály-rend, 1816 után; Dánia:

Ingenio et Arti Érdemjel, 1841; Poroszország: Polgári Pour le Mérite Rend, 1842; Bajorország: Miksa-rend

tudományokért és művészetért, 1853.)

Egyes Európán kívüli birodalmak, országok ugyancsak a 19. században (elsősorban külkapcsolataik ápolása

érdekében) hoztak létre az európai példákat követő („modern”) kitüntetéseket, szakítottak addigi eltérő

kitüntetési gyakorlatukkal (Török Birodalom, Japán, Kína, Perzsia, Sziám, Tunisz).

Világháború és forradalom

Az első világháborúban mindkét oldalon óriási tömegű, különféle karakterű elismerést adományoztak, általában

a korábbi évszázadokban létrehozott tradicionális elismeréseket, de létrejöttek új kitüntetések is. (Románia:

Vitéz Mihály-rend, 1916; Török Birodalom: Hadiérem, Vasfélhold, 1915.)

A háború végén tömegesen osztogatták az ún. antant győzelmi érmeket a háborúban részt vett katonák számára.

E gyakorlat sajátos ellensúlyozásaként értékelhető a vesztes Németországban a Weimari Köztársaság

gyakorlata: a rendjel- és kitüntetésellenesség miatt nem voltak (viselhető) elismerések, illetve német

állampolgárok nem fogadhattak el külföldi rendjeleket és kitüntetéseket. A háború alatt és után terjedtek el az

elvétve addig is megtalálható vöröskeresztes ésjótékonysági kitüntetések.

Szovjetunió

Az 1917. októberi oroszországi forradalom győzelme után drasztikusan megszüntették a cári korszak nagy

hagyományokra visszatekintő kitüntetési szisztémáját. Már a polgárháború időszakában új elismerések jelentek

meg (Orosz Föderáció Vörös Zászló Rendje, 1918). Ám csupán az 1920-as évek végétől került sor a

Szovjetunió egyre differenciáltabb kitüntetési rendszerének létrehozására (Munka Vörös Zászló Rendje, 1928;

Lenin-rend, 1930; Vörös Csillag Rend, 1930; Dicsőség Jele Rend, 1935). Itt az érdemszerzők egyenlőségét

hangsúlyozandó, mindvégig általános maradt az egyosztályos „szocialista” érdemrendek alaptípusa. A második

világháború időszakától kezdődően azonban háromosztályos (katonai-vitézségi) elismeréseket is létrehoztak.

Nemzetiszocializmus

Németországban 1933-tól, Hitler hatalomra jutásától kezdődően szakítottak az addigi gyakorlattal. A

nemzetiszocialista rendszer részben újszerű, részben korábbi hagyományokra támaszkodó elismerési gyakorlatot

alakított ki. A rendszerben természetesen tükröződött a nemzetiszocialista értékrend (Vérrend, 1933; Német


Vöröskereszt Díszjelvény, 1934; Német Olimpiai Díszjel, 1936; Német Sas Rend, 1937; Német Anyák

Díszkeresztje, 1938). A háború alatt megújították és kiegészítették a Vaskeresztet (1939) és létrehozták a Német

Keresztet (1941). Nagyszámú teljesítményjelvény (amelyek megszerzése sokszor a rendjeleknél is nehezebb

volt) szintén jellegzetessége a korabeli német kitüntetési rendszernek.

A szovjet megszállási övezet

A háborút követően jött létre és a rendszerváltás időszakáig maradt domináns a szocialista államok kitüntetési

gyakorlata. Ezek elsősorban az addigi szovjet gyakorlatot, a hazai és a nemzetközi munkásmozgalom

hagyományait, szimbólumait vették figyelembe, ugyanakkor alapvetően visszaszorult az adott államok korábbi

falerisztikai, nemzeti tradíciója (pl. Albánia, Bulgária, Románia, NDK kitüntetési rendszere). Mindettől teljesen

különbözött Lengyelország hagyományait megtartó kitüntetési rendszere s részben a csehszlovákiai elismerési

szisztéma is.

Az 1990-es évek rendszerváltásai során megszűntek a szocialista kitüntetési szisztémák. Általában a korábbi,

tradicionális kitüntetési rendszerekhez tértek vissza.

II. A magyar elismerések múltjából

Szent György-lovagrend

Károly Róbert 1326-ban alapított Szent György-rendje nemzetközileg is a legkorábbi olyan világi lovagrend,

amelynek fennmaradt az alapítási dokumentuma.

Zsigmond 1408-ban alapította a Sárkány Rendet, ami Európa-szerte becsült világi lovagrenddé vált. Két

csoportba voltak sorolhatók a tagjai: egyrészt igen szűk körben a hazai világi elit képviselői, illetve

legmagasabb külföldi körök képviselői Angliától Litvániáig. Másrészt szélesebb körben elterjedt a „lovagi

változata”.

Magyarországon és Erdélyben is ismeretes az uralkodói kegyelmi érmek, kegyelmi láncok adományozása, pl. a

török elleni harcok idején.

A Habsburg Birodalomban

A 16. századtól kezdődően a királyi Magyarországon a Habsburg Birodalom elismerési rendszere érvényesül.

Tradicionális, kiemelkedő az Aranygyapjas Rend (1477-től a Habsburg-család érdekkörében). 1668-ban

Gonzaga Eleonóra, II. Ferdinánd özvegye alapította a Csillagkereszt Rendet, amely Európa legmegbecsültebb

női rendjele volt évszázadokon keresztül. Mindkét elismerésnek voltak magyar kitüntetettjei.

A Rákóczi-szabadságharc időszakában különféle hadi érdemeket elismerő kitüntetések („nomizmák”) léteztek.

A Habsburg Birodalom kitüntetési rendszere csak a 18. században formálódik erőteljesebben. 1757-ben Mária

Terézia királynő alapította a Katonai Mária Terézia-rendet. Ez kezdetben két, majd 1765-től három osztályból

állt (nagykereszt, parancsnoki kereszt, lovagkereszt). Mindvégig igen nagy – mintegy egyharmad – volt az e

rendet elnyert magyarok aránya. 1764-ben alapította Mária Terézia az ugyancsak három osztályú Magyar

Királyi Szent István-rendet, ami hangsúlyozottan magyar elismerés volt. Kitüntetettjei között jóval nagyobb volt

a magyarországiak aránya, mint a más területekről származóké. Nagykeresztjét sokszor adományozták a

legmagasabb rangú külföldi személyiségeknek.

1789-től kezdődően adományoztak (később egyre több fokozatú) vitézségi érmeket („érdempénzek”)

altiszteknek, illetve a legénység tagjainak. Ezeknek a mindvégig nagyrabecsült kitüntetéseknek is nagyon sok

magyar tulajdonosa volt.

A 19. század elejétől a Habsburg Birodalom kitüntetési rendszere új elemekkel gyarapodott. 1808-ban

alapították a Lipót-rendet, 1815-ben vették át, megváltoztatott formában a (1805-ben Napóleon által létesített)

VaskoronaRendet.

1848–49-ben felmerült önálló magyar kitüntetések létrehozása. 1849. március 2-án jelent meg a Magyar Katonai

Érdemrend alapszabálya. A háromosztályos rendet a szabadságharc katonahősei nyerték volna el. Néhányszor

adományoztak egy hasonló jellegű Általános (Hadi-Polgári) Érdemrendet is.

A kettős Monarchia


Az Osztrák–Magyar Monarchia kitüntetési rendszere Ferenc József (1848– 1916) korában teljesedett ki, vált

Európa egyik legkomplexebb, legjelentősebb elismerési szisztémájává. Erre az időszakra estek bizonyos

modernizációs törekvések is, illetve a 19. század végétől felmerült, hogy a teljes társadalom részesülhessen

kitüntetésekben.

1849-ben alapították a Ferenc József-rendet, 1850-ben az Arany és az Ezüst Érdemkeresztet. Ezek újszerű

kitüntetéseknek számítottak, katonai és polgári érdemekért is adták őket. 1898-ban (tényleges női

érdemrendként) alapította az uralkodó az Erzsébet-rendet. 1849-ben hozták létre a KatonaiÉrdemkeresztet (ezt

később jelentősen bővítették). 1887-ben alapította Ferenc József a Cs. és kir. osztrák–magyar Díszjelvényt a

művészetért és tudományokért. 1890-ben hozták létre a Katonai Érdemérmet (Signum Laudis). Sokféle

emlékérmet, emlékkeresztet alapítottak, és tömegesen adományozták őket. A legkülönfélébb elismerések

tulajdonosai között mindvégig magas volt a magyarok aránya.

Az első világháborúban is tömegesen adományozták a legkülönfélébb elismeréseket. Egyes jellegzetes

kitüntetések alapítása már IV. Károly királyunk (1916–18) nevéhez fűződik: Károly-csapatkereszt (1916),

Sebesülési Érem (1917). Különleges magyar kitüntetés volt az Aranysarkantyús Vitézek Jelvénye (1918).

A Horthy-korszak kitüntetései, 1921–45

A Horthy-korszakban viszonylag lassan alakult ki Magyarország elismerési rendszere. Kezdetben vitatták az

államfő kitüntetés-alapítási (adományozási) jogát is. Az 1920-as években meginduló elismerés-alapítások révén

az 1930-as évek közepére erősen differenciált kitüntetési rendszer valósult meg Magyarországon. Erősen

kötődött az 1918 előtti időszak elismeréseihez, tükrözte a magyar szimbólumkincset, hagyományokat, de egyes

elemei nemzetközi összehasonlításban is igen korszerűnek számítottak.

Igen jellegzetes, bizonyos értelemben „nemességpótló” intézményként hozták létre 1920-ban a Vitézi Rendet.

Az 1920:I. törvénycikk fenntartotta a Szent István-rendet, de csak 1938 után adományozták. 1922-ben

alapították a Magyar Érdemkeresztet (1935-től Magyar Érdemrend a neve – I–VI. fokozat). 1935-től van

Magyar Érdemkereszt (I–III. fokozat), 1922-től Magyar Érdemérem (I–II. fokozat). Polgári személyekre is

kiterjesztették a Signum Laudis adományozását. 1930-ban hozták létre a korszak reprezentatív kulturális

elismeréseként a Corvin-láncot, -koszorút és díszjelvényt. 1936-ban alapították a Toldi Miklós-érdemérmet, a

világ egyik első és legrangosabb sportkitüntetését (I–III. fokozat). 1943-ban létesítették a csak külföldieknek

adományozott Magyar Szent Korona Rendet (I–VIII. o.), 1939-ben változott formában újították meg a Vitézségi

Érmet (Magyar Vitézségi Érem). A korban különféle emlékérmek, emlékkeresztek is kiadásra kerültek (Magyar

Háborús Emlékérem, 1929; Felvidéki Emlékérem, 1938; Erdélyi Emlékérem, 1940; Délvidéki Emlékérem,

1941; Nemzetvédelmi Kereszt, 1940; Tűzkereszt, 1941). Ám egyes elismerésektől eltekintve a Horthy-

korszakban mindvégig kis számban adományoztak kitüntetéseket.

A demokrácia kora, 1945–49

Az 1945–49 közötti időszakban (Tildy-korszak) nagyobbrészt még a korábbi hagyományok domináltak a

magyar kitüntetési rendszerben, de megjelentek radikálisan új tendenciák is. Mindvégig rányomta bélyegét e

rövid időszak elismeréseire az 1848-as centenáriumi hangulat. 1946-ban (ellenállási érdemek elismerésére)

alapították a Magyar Szabadság Érdemrendet (I–II. fokozat). 1946-ban jött létre a Magyar Köztársasági

Érdemrend (I–VII. fokozat), illetve a Magyar Köztársasági Érdemérem (I–III. fokozat). 1948-ban Kossuth-díjat

és Kossuth-rendet (I–III. fokozat), illetve Magyar Munka Érdemrendet (I–III. fokozat), Magyar Munka

Érdemérmet, Magyar Köztársasági Sport Érdemérmet (I–III. fokozat), valamint 48-as Díszérmet alapítottak.

Szocialista elismerések, 1949–90

1949 után 1953- ig tartott a szocialista kitüntetési rendszer első szakasza. Gyökeresen szakítottak a

hagyományokkal, s a kitüntetési rendszerben központi helyet kaptak a szocialista szimbólumok. Jellegzetes a

MagyarNépköztársasági Érdemrend (I–V. fokozat), a Magyar Népköztársasági Érdemérem (I–III. fokozat,

1949–53). Sajátos az Anyasági Érdemrend (I–II. fokozat) és Anyasági Érdemérem (I–IV. fokozat, 1951–57),

illetve a MagyarMunka Érdemrend (I–III. fokozat), illetve Magyar Munka Érdemérem (1949–53).

1953-ban teljesen átalakították az addigi magyar kitüntetési rendszert, s ezt követően fokozatosan létrejött s a

rendszerváltásig domináns maradt – a szocialista országok összehasonlításában is – a Szovjetunió kitüntetési

rendszerét legteljesebben követő korabeli elismerési hierarchia. 1953-ban létesítették a Munka Vörös Zászló

Érdemrendet, a Vörös Zászló Érdemrendet, a Munka Érdemrendet, a Vörös Csillag Érdemrendet, a Magyar

Népköztársaság Érdemrendjét. Ugyanekkor hozták létre a Szocialista Munka Hőse kitüntető címet és kitüntetést.


Igen jellegzetesek a kor szocialista építési törekvéseit dokumentáló emlékérmek, pl. Dunai Vasmű Emlékérem

(1951–54), Földalatti Vasút Emlékérem (1952), Diósgyőri Vasmű Emlékérem (1952), a Komló Építéséért

Emlékérem (1952). Megemlíthető a Magyar Partizán Emlékérem (1954), a Zalka Máté Emlékérem (1956).

Az 1956-os forradalom leverését követően ismét adományozták a Magyar Szabadság Érdemrendet, illetve

létrehozták a Munkás-Paraszt HatalomértEmlékérmet (1957). Viselésüket ma már törvény tiltja. Némiképpen

követte a nemzetközi gyakorlatot, kissé a korábbi hagyományokat is a Magyar Népköztársaság Zászlórendje

(1956, I–V. fokozat, ez később többször változik).

A későbbiekben további szocialista elismerések alapítására került sor, pl. Szocialista Hazáért Érdemrend (1966),

Béke és Barátság Érdemrend (1974), Szocialista Magyarországért Érdemrend (1976), a Magyar Népköztársaság

Hőse kitüntető cím (1979), Április Negyedike Érdemrend (1984), Magyar Népköztársaság Csillagrendje (1984,

I–III. fokozat). Említhető a Fegyverbarátságért Érdemérem (1979, I–III. fokozat), illetve a Tanácsköztársasági

Emlékérem is (1959 és 1969).

A létező szocializmus idején hol csak igen kis számban, hol tömegesen adták ki az egyes elismeréseket, ám a

szocialista országok korabeli gyakorlatával összevetve a hazai adományozási adatok alatta maradnak a „testvéri

országok” többségében kiadott kitüntetéstömegnek.

Rendszerváltás

A rendszerváltás időszakában megszűnt a korábbi elismerési szisztéma. Egyes elemeit (megváltozott néven)

rövid ideig még adományozták. 1991-ig létezett a Magyar Köztársaság Zászlórendje és a Magyar

KöztársaságCsillagrendje.

A korábbi falerisztikai hagyományokhoz kötődő, nemzeti jellegű elismerési rendszer 1991-ben jött létre:

Magyar Köztársasági Érdemrend (I., I–V. fokozat), Magyar Köztársasági Érdemkereszt (I–III. fokozat), 1956-os

Emlékérem.

2. Képek











Documents

História 2003-07 · A szociális védõháló Magyarországon, 1870 1985 ... Végrehajtóhatalom-túlsúlyos állam helyett a polgárok és a kormányzati adminisztráció együttműködésére