Az iskolai munka állomásaiZáhony - a pályakezdés évei  Az iskola a Rákóczi és Bercsényi utca sarkán volt, előtte iskolai gyakorlókert, a

sarkon levő épületben járt a 4-5-6. osztály, a hátrább levő különálló épületben az első

osztály, az iskolaszolga szolgálati szobája és a 2-3. osztály kapott helyet.

Hámori András Záhonyba Mátyás István tanító helyére került, aki sorsjegyen nyert, s

így feleségével (szintén tanító) beköltöztek Kisvárdára. Az első osztályt Papp Barna, a 2-3-at

Siklós Mihály református kántor tanította, Hámori Andrásé volt az összevont 4-5-6. osztály.

Lakásuk az Ady Endre úton volt, ami a falu fő utcájaként a központtól ment ki a vasúthoz, az

orvosi lakás szomszédságában, a patikával szemben laktak.

A család ugyanúgy, mint Béres József is a könyvében1[1][2], mindig nagy szeretettel

beszélt Gyüre doktorról és feleségéről. Első kislányuk a Gyüréné iránti barátság és tisztelet

jeléül kapta a Györgyike nevet. Ugyanilyen kedves emlékük volt a patikus Annuska néni, akit

nem csak azzal jellemezhetek, hogy amikor az orvos a háborúban volt, gyógyszerrel kezelte

a betegeket, hanem azzal is, hogy egy tehetséges kislányt taníttatott, a külön foglalkozásért

ő fizetett a pedagógusoknak. Ezek a családok is hozzájárultak ahhoz, hogy Záhony ezekben

az időkben virágzó település volt, s lakói jól érezték magukat ott. Mivel a faluban lakott

néhány katolikus család, de templomuk nem volt, az Odescalchi család a kastélyában

rendezett be egy kápolnát, harmóniummal, s Hámori András vasárnaponként ott

kántorkodott.

 

 A polgári iskola  A polgári iskola mint oktatási forma megszűnt a háború után az 1946-os februári

iskolareform nyomán. Az addigi első polgáristákból lettek az V. osztályos, a II. polgáristákból

a VI. osztályos tanulók. Az utolsó évfolyam 1947/48-ban végzett. A polgári iskolát a háború

utáni második tanévben összevonták az alvégi állami elemi iskolával, s 1952-ig általános

iskolaként működött, melynek igazgatója a polgári kifutása után Nagy János, a későbbi

könyvtárigazgató, igazgatóhelyettese Varga Ferenc, aki a gimnázium megszervezője, majd

1957-ig igazgatója volt.

Hámori András magyart, műhelygyakorlatot és tornát tanított, s a délutáni

sportfoglalkozást vezette az első évben. (A műhelygyakorlat szabadon választható tárgy volt,

amit a szülők az év elején megszavaztak. ) Ő volt az ált. iskolai diákkaptár vezetője is, ahol a

gyerekek selyemhernyó-tenyésztéssel, gyógynövénygyűjtéssel, nyúltenyésztéssel

foglalkoztak. A műhelygyakorlatban is, a mezőgazdasági munkákban is nagy hasznát vette a

gyerekkorában az édesapjától eltanultaknak. Talán ezek az évek alapozták meg a későbbi

1 

szakmunkásképző iskolai tanár profilját. Az 1946/47-es tanévben a VI. ált. iskolai osztály

osztályfőnökeként szabadbeszélgetési órája volt heti 1 alkalommal, (ez a mai osztályfőnöki

óra elődje), a II. félévi értekezleten 1947. feb. 21-én a szabadbeszélgetésről tartott előadást

kartársainak.

 A következő iskolai évben (ez a polgári iskola utolsó éve is volt) Hámori András első osztályt tanított, 29 diákot év elején a belterületi iskolában, majd év közben az alvégi iskolához került, mivel onnan elődjét áthelyezték. Ebben az évben nov. 8-án nevelési értekezleten mintatanítást tartott “A gondolkodásra nevelés lélektani problémái “címen, matematikából.

Az Alvégen végzett munka jó előgyakorlat volt a lekehalmi 2 évhez. Az alvégi

gyerekek között azt átlagnál több a mulasztás, oka a szegénység, téli ruha hiánya.2[2][1] Itt

váltott tanítás folyt, 2 tanterem volt, meg egy nevelői szoba. Az első és a második osztály

járt külön, a 3-4. összevontan.

A polgári iskolai évek úgy értékelhetők, hogy előrelépés történet a záhonyi elemi

iskolai tanítás után, hiszen a volt polgári iskola 2-3 év alatt nem hígult fel annyira, hogy a volt

polgáris képzés magasabb színvonala érzékelhető ne legyen, ekkori gyermekanyaga még a

tehetségesebb, törekvőbb elemisták közül került ki. (Példaként említem, a harmadikos leány

osztályban tíz kitűnő tanulót találunk, s az osztály tanulmányi átlaga is 2,6 volt; ami a mai

4,6-nek felel meg ). A fejezetre vonatkozó adatokat ld.3[3][2]

 

 Lekehalma: osztatlan tanyasi iskola  Egyik kollégája javaslatára és saját kérésére helyezték 1951-ben Lekehalmára,

osztatlan tanyasi iskolába. A fő ok az volt, hogy itt adott volt a háztáji gazdálkodási

lehetőség, a konyhára kerülő élelmiszer előállítása, s ez három gyermek mellett nem volt

elhanyagolható szempont, némi anyagi előrelépést jelentett a családnak.

Pusztalekehalma Tiszaszentimre külterülete, attól kb. 4 km távolságra van, akkoriban

a tsz-ben és az állami gazdaságban dolgozók gyermekei jártak oda iskolába. Ennek a

majorságnak a központja a Bagi kastély volt, napjainkra az un. kiskastély maradt meg, ami a

gazdatiszt lakása lehetett régen. A kastély mellett volt az iskola és a szolgálati lakás. Ebbe

az iskolába kb. 60 gyerek járt, délelőtt a felsősök, délután az alsó tagozat, hogy a kicsiknek

ne kelljen korán kelni. Az iskola titulusa osztatlan tanyasi iskola, de a tanítás részben

osztott rendszerben folyt, 4 osztály tanult együtt, amíg egy-egy osztállyal foglalkozott a

tanító, addig a többiek feladatokat oldottak meg, gyakoroltak. Volt olyan tananyag, amit

együtt végzett a 4 osztály, pl. szorzótábla gyakorlása, olvasás. Osztatlan volt az iskola olyan

szempontból, hogy a 60 gyerekkel egy pedagógus foglalkozott, ami a mai fogalmak szerint

rendkívül szokatlan, s csak nagyfokú önfeláldozással, szakmai tudással és sok szeretettel

volt végrehajtható. Teljes embert kívánó feladat volt, emellett gazdálkodtak, állatokat

2 3 

tartottak, s ebben a család is nagy mértékben segített. Ráadásul ezekben az években

végezte Hámori András a Pedagógiai Főiskolát Szegeden, matematika-fizika szakot levelező

tagozaton. Ez akkoriban 3 éves képzés keretében folyt, két nyáron bentlakásos

konzultációkkal.

Régen voltak a lekehalmi évek, de emlékezetesek maradtak a családnak is, az ott

élőknek is. 1971-72-ben Tiszaszentimrén tanítottam, egyik sokgyerekes újszentgyörgyi

tanítványom édesanyja felfigyelt a nevemre. Rokonom Hámori András? “Nagyon szerettük

őket, nagyon jó emberek voltak. A felesége megismert és gondjaiba vett engem, amikor az

ikrekkel bent feküdtem a szülőotthonban, s ez nekem nagyon jól esett.”

A két év tanyasi tanítóskodás után ismét a gyerekek érdekeit szem előtt

tartva kerültek vissza Hámoriék Tiszafüredre, a Fiúiskolához. A két nagyobb lány felső

tagozatos lett, oroszt kellett volna tanulniuk, az osztatlan iskolákban erre nem volt lehetőség.

Első évben bejártak Tiszaszentimrére oroszórára. (Mivel egy év korkülönbség volt köztük,

egyszerre kerültek iskolába, egy osztályba jártak.)

 

Kiss Pál Iskola  Az intézmény a volt református elemi iskola utóda, az épület a múlt századból való,

1929-ben emeletráépítéssel bővítették, szép mutatós iskolaépület. Az államosított iskola

első neve 2. sz. Fiúiskola volt, 1955-ben vette fel Kiss Pál tiszafüredi 1848-as

honvédtábornok nevét. A református iskola utolsó évében oda kb. 400 fő járt, 9 tanító

foglalkozott velük, igazgatója Czövek Kálmán volt. A következő évben 10 tanító és 3 polgári

iskolai tanár, az államosítás utáni első igazgató Kolozs Károly 1953-ig, hozzá ment át

tanítani Hámori András.

1948-ban a két egyházi iskola megszűnt ugyan, de ez akkor csak fenntartóváltozást

jelentett. Három évvel később, az 1951/1952-es tanévtől a volt református iskolából lett a

községi fiúiskola, a volt katolikus, un. zárdaiskolából a leányiskola, a tanulók átirányításával.

A koedukációt majd 1963. szeptembertől vezették be újra, amikor körzetek szerint

csoportosították a tanulókat, csak a 8. osztályt hagyták érintetlenül. Ez az iskola a városi

intézményrendszer átszervezésével és a volt egyházi iskola visszaigénylésével napjainkban

szűnik meg, s adja vissza fokozatosan tantermeit a Bán Zsigmond Református Iskolának,

megmaradt osztályai szervezetileg a Zrínyi Iskolához tartoznak az osztályok kifutásáig.

A községi oktatási rendszerben a Kiss Pál Iskola előkelő helyet foglalt el. Olyan

oktató-nevelő gárdával rendelkezett, akik a régi elemi iskolai tanítók nyomdokain haladtak

(pl. a Czövek házaspár, Lovassné Létay Anna, Kolozs Károly), átvették tőlük az értékeket,

illetve, hiába történt meg az államosítás, változott meg az ideológiai rendszer, megmaradt

belőle - éppen a “törzsgárda” nyomán - minden, ami jó volt a régi iskolarendszerben, az az

erkölcsi alapállás, melyben a tanuló érték és a pedagógiai munkának becsülete van. Ebben

az iskolában tanítottak átmenetileg a volt polgári iskolai tanárok, akik aztán nagyrészt

átkerültek a gimnáziumba, addig viszont emelték az oktatás színvonalát (Szigeti Iván, Szigeti

Ivánné, Zemlényi Zoltán, Kiss Endre). Ebbe a szellembe csöppent bele Hámori András 1949-

ben, hogy 1958-tól mint igazgatóhelyettes továbbra is vigyázzon ezekre az értékekre, és

fenntartsa a nevelői munka színvonalát. Kiegészült a tanári kar a régiek helyett új

pedagógusokkal, akik különböző karakterű, de értékes egyéniségek voltak, s többségükben

letelepedtek a községben. Ebből a tantestületből kiváló pedagógus utánpótlás nevelődött.

Innen került a város más iskolájába igazgatónak Bodnár Károly, Fekete Sándor, Mogyorósi

Ottó, a járási Művelődési osztályra Kovács Sándor és Varga Ferenc, a város festőművésze

is itt volt rajztanár. 1961-ben a tantestület létszáma 21 fő, ennek a magja az 1949-es 15 fős

testületből 11 személy. A szakfelügyeleti jelentések szerint egységes, jól képzett tantestület.

  A tények igazolják a fenti állítást. Az iskolát 1949. márc. 7-én Heves vármegye

tanfelügyelője bázisiskolának jelölte ki.4[4][1] Tanulmányi versenyeken, sportversenyeken,

kulturális vetélkedőkön egyaránt szép eredményeket értek el. 1960-ban járási kultúrversenyt

nyertek, aktív színjátszó csoportjuk volt az 50-es évek végén, nevezetes előadásuk többek

között A Pál utcai fiúk c. 3 felvonásos ifjúsági dráma,5[5][2] melyet több évben is bemutattak,

s megérdemelt sikert arattak vele. Ennek bevételéből mentek el táborozni az úttörők abban

az évben. 1963-ban pl. a járási kultúrverseny 1-2. helyezéseinek zömét ennek az iskolának

a tanulói hozták haza. Kézilabda csapatuk 1967-ben országos versenyre jutott be. Megyei

versenyeken színvonalasan szerepelt énekkaruk is Fekete László karnagy vezetésével.

Amikor egy iskola elmúlt évtizedeinek történetét kutatjuk, az elválaszthatatlan az

úttörőmozgalomban elért - és esetünkben írásban rögzített - eredményeitől. Hiszen nagyon

sokszor a mozgalom keretében lehetett megvalósítani a pedagógiai elképzeléseket, a

nevelés tanórán kívüli színtere pedig egyértelműen az úttörő tevékenység volt. Ebben az

iskolában az iskolavezetés és a csapatvezetés együttesen munkálkodva és egyetértve

igyekezett csökkenteni az úttörőmozgalom politikai élét, s az éppen soron következő éves

célkitűzést a gyakorlati életnek megfelelően alakítani. Egy példát említek: Expedíció a

jövőbe címmel folyt az. éves aktuális program. A Kiss Pál Úttörőcsapat olyan tablót készített,

amelyen a különböző gazdasági ágak fejlődősét, jövőjét képzelték el a gyerekek. 6[6][3]

Honismereti szakkörük elsők között alakult a járásban, az összegyűjtött tárgyakból

iskolamúzeumot alapítottak, ez a mai napig látható. Eredményes volt más szakköri munkájuk

is, 1952-ben repülőmodellező, 1953-ban technikai, famegmunkáló és irodalmi szakkör volt,

kuriózumként említem a tűzoltó szakkört, ami a múlt század végén alakult református

szervezésű Önkéntes Tűzoltó Egyletet idézi. A járási tűzoltó versenyen 3. helyezést értek el.

4 5 6 

Az irodalmi szakkör keretein belül sikeres színjátszás folyt az ötvenes években és a

hatvanas évek elején, amint fentebb említettem.

  1955-től adták ki - elsőként a megyében - a Tiszafüredi Úttörő c. Kiss Pál Iskola ill.

Úttörőcsapat által szerkesztett stencilezett újságot, mely egészen 1978-ig megjelent..

Ugyanebben az évben országos oklevelet kapott az iskola “jó munkáért”. A minőségi

úttörőmunka elismeréseként 1968-ban az úttörőcsapat megkapta a KISZ KB vörös

selyemzászlaját, mint a járás legjobb csapata. Ennek az iskolának a volt tanulói nemrég -

már nagyapa-korban - 50 éves iskolai találkozót tartottak, s nem ritkák a diáktalálkozók a

későbbi évfolyamokban sem. 1995-ben attitűd-vizsgálatot végzett az iskolavezetés, az egyik

kérdés azt vizsgálta, mennyire elégedettek a szülők, elvinnék-e más iskolába a gyerekeket?

A szülők kötődését jelentősen befolyásolja, hogy 48 %-uk (37 fő) ebbe az iskolába járt, és

közülük 33-an szívesen gondolnak vissza az itt töltött diákévekre.

Sok tehetséges gyerek került ki a fiúiskolai korszakból, orvosok, ügyvédek,

mérnökök, tanárok, agronómusok, katonatisztek lettek belőlük. Az iskolavezetés számon

tartotta, hogy az évente végzett diákjai milyen intézményben tanultak tovább, erről

statisztikát is készített 17 évre visszamenőleg, tehát 1953-tól. Ez tartalmazza, hogy a végzett

nyolcadikos osztályokból hányan tanultak tovább szakmunkásképzőben, gimnáziumban, s

érettségi után hány tanulóból lett mérnök, tanár, orvos, jogász, katonatiszt, stb. 7[7][4] A

gyerekek 45 %-a tanult tovább ekkoriban, már 1949-től igyekeztek rábeszélni a szülőket a

gyerekek taníttatására.

  Az eredmények csak jó kollektíva együttes erőfeszítései nyomán születhettek, erről

Erdész József iskolaigazgató így nyilatkozott: “Az iskolavezetés tudja és látja a pedagógiai

munkát, igyekszik megteremteni a munkatársi-baráti viszonyt a gyerekekkel.”

 

Ipari iskola “albérletben”  1953-54 meghatározója a további pályának. 1953 a hazakerülés éve, 1954-ből való

a pecsét a tanári diplomán. Ebben az évben indul újra Füreden - 4 tanévnyi szünet után - az

ipari iskola, s pontosan a fiúiskola termeiben, tanáraival. A két intézmény szorosan

összefonódik mindaddig, míg el nem készül az ipari iskola különálló két tantermes épülete.

Hámori András 1954-től óraadó az ipari iskolában, matematikát és fizikát tanít. Az akkori

igazgató Makó Menyhért, aki akkor “mellesleg” a Járási Tanács Művelődési Osztályának

vezetője volt. Ezekben az években 6-8 fő óraadó tanárral működött az iskola, s az előző

korszak kisipari hagyományait viszi tovább a szakemberképzésben. A szakmai tárgyak

oktatásába mesterembereket is bevontak időnként.8[8][1] 1959-től Hámori András lett a

megbízott igazgató, 1960-tól főállásban a szakmunkásképző igazgatóhelyettese, és

7 8 

igazgatóhelyettese a fiúiskolának is, mely a hatvanas években már párhuzamos osztályokkal

működik, kb. 35-40 fő pedagógussal.

Tehát az ipari iskola “albérletbe” költözött a volt református iskola épületébe, s

magától értetődően a fiúiskola tanárai tanítottak benne óraadóként. Meghatározott 2 nap volt

egy héten a szakmunkástanulók napja délután. Egy időben nem a főépületbe jártak, hanem

az ún. Veress-féle házba, melynek egyik része Veress József szolgálati lakása volt (az Igari

útra néző fehér épület). A hatvanas évek második felében, mikor számuk 150 fölé

emelkedett, még a tűzoltó laktanya kultúrtermében is tanultak. Kevesebb elméleti tantárgyuk

volt, mint ma. A Kiss Pál Iskola már 1962-ben politechnikai műhelyt épített, ehhez épült

hozzá gyakorlatilag az 1969-ben átadott két tantermes ipari iskola.

Visszagondolva az életút előző állomásaira, a gyermekorra, ahol nagy becsülete volt

a kézműiparnak, Záhonyra, ahol egy falu értelmisége törődött tehetséges, továbbtanulásra

méltó gyermekeivel, a polgári iskolára, ahol Hámori András műhelygyakorlatot tanított, ahol

megismerhette a bejárás nehézségeit, a lekehalmi évekre, ahol megtapasztalhatta a munka

mellett végzett tanulást - mindezek az élmények meghatározóak voltak abban, hogy a

szakmunkásképzésben jártas szakemberré vált: átérezte az ipari tanulók minden

problémáját, és tőle telhetően mindent elkövetett útjuk egyengetéséért.

 

Nézzük tehát az iparis éveket! Kollégáiból kiválasztott egy megfelelő tantestületet,

akik az ipari iskolában is óraadók lettek, s mindez számukra inkább kitüntetés volt, mint

kényszer. Említek néhány nevet az “állandó” óraadók közül: Veress József, Szikra Zoltán,

Szigeti Iván, Szigeti Ivánné, Tóth Mihály, Mogyorósi Ottó. Közben hívott még óraadókat,

mikor kire volt éppen szükség, időnként óraadó volt ily módon Herbály László, Barna János,

Fekete Sándor, összességében sok óraadó volt az évek során. Herbály László így emlékszik

erre az időre:

” Engem nagyon szeretett, meghívott tanítani az ipari iskolába 1965-ben, amikor bekerültem

Kócsújfaluból.” (Az óraadók kiválasztásában a férfipártiság szerintem nem azt jelenti, hogy

női munkatársait nem becsülte volna, sőt, inkább kímélni akarta. Az ipariban akkor késő

estébe nyúló tanítás folyt, a tanulók nagy része is fiú volt! )

Megfelelő szakoktatói gárdát keresett az oktatott szakmákhoz, s végül 10 év ínséges

időszak után, kemény küzdelemmel otthont teremtett az ipari iskolának Az iskola minden

vagyona 1969-ig egy darab kétajtós szekrény volt, a naplók, iratok, néhány szemléltető

eszköz számára. A heti 2 napon, a törvény által előírtan du. 2-től 6-ig tanultak, csökkentett

óraszámú képzés folyt. A törvényt még így is sokszor meg kellett szegni, s este 8 óráig is

folyt az oktatás, elsősorban teremhiány miatt. Volt egy időszak, amikor Nagyivánra este 11

óra után ment a busz, a tanítás tehát addig tartott, erről természetesen a megyei felettes

hatóság nem tudott. Az akkori tanulók munkaideje napi 10-12 óra volt, s a tanítási nap

délelőttjén is dolgozniuk kellett, így a tanulásra, felkészülésre nem maradt idejük és

energiájuk. Nyolc községből jártak be a tanulók, s ebből négy helyről (Nagyiván,

Tiszaszentimre, Tiszaderzs, Tiszaszőlős), csak havonta egyszer kellett megjelenniük, a

rossz közlekedési viszonyok miatt. Meglehetősen formális volt a képzés a fentieket

figyelembe véve. A mesterek viszont, akik a gyakorlati oktatást vállalták - ők a törekvő helyi

kisiparosokból tevődtek össze - arra hivatkoztak, hogy heti 4 napon a szakma nem tanulható

meg.9[9][2]

  A termelőszövetkezetek megszervezése, a maszek világ felmorzsolódása a 60-as

években nem kedvezett a szakmunkásképzésnek, a helyi mestereknek nem volt érdekük,

hogy tanulókat foglalkoztassanak. Voltak kivételek, akik a munkájuk szeretetét át akarták

adni a fiataloknak, fontosnak tartották, hogy utódokat neveljenek ki az általuk jól művelt

szakmában. Igaz, ingyen munkaerőt is jelentettek ezek a tanulók, akiknek munkája pl. a

nyári időszakban igen korán kezdődött. Ezért a szakmunkástanulók szerettek iskolába járni,

mert akkor nem kellett dolgozni. Az iparitanuló-iskola fejlesztése érdekében tanulótoborzás

is folyt, 1960-ból tudunk konkrétan ilyenről.10[10][3] Ipari tanulónak akkoriban a

legszegényebb népréteg gyermekei és a leggyengébb tanulók jelentkeztek általában, s a

mesterek többsége részéről még kizsákmányolásnak is nevezhetjük kihasználásukat.

Mindezeket a tényezőket figyelembe véve az ipari tanulókkal való foglalkozás, a bánásmód

“leereszkedő” volt, a szó jó értelmében.

Mivel Tiszafüred 4 megye határán található, vonzáskörzete a megyehatáron túli

szomszédos településekre is kiterjed, rendkívül sok helyről jártak be a tanulók: Poroszló,

Borsodivánka, Egyek, Sarud községek is szolgáltattak gyerekanyagot a füredi ipari

iskolának, a kosárfonás oktatása idejében még Mezőkövesd is,

  Ilyen mostoha körülmények között vállalta el Hámori András az iskola igazgatását

1959-ben, tudatosan felkészülve a nehézségekre, melyeket jól ismert az elmúlt évekből, s

azzal az elhatározással, hogy a szakmunkásképzés érdekében mindent meg fog tenni a

körülmények javítására. Tíz év alatt sikerült! Akkorra már éppen ideje volt megnagyobbítani

a megnövekedett létszámhoz az iskolát, hiszen ekkortájt indult be Füreden a nagyipari

képzés, a vidéki ipartelepítések kapcsán létrejött az MHD, s ennek keretében a korszerű

tanműhelyi szakképzés, az addigi iparosoknál folyó szakoktatás és néhány kisebb

tanműhely helyett (Gépállomás, Vegyesipari KTSZ, Háziipari Szövetkezet).

Az iskolaépítésről  Hámori András többéves, szívós kitartó kezdeményezése meggyőzte a Megyei

Szakmunkásképző Iskolák Igazgatóságát és a MÜM Szakoktatási Főosztályát, s adtak pénzt

az iskolaépítésre, amit a község is és a járás is szeretett volna kisajátítani. (A községi

9 10 

tanács 1967-es iktatókönyvei szerint “iskolai politechnikai műhelyterem” épül ).11[11][1] A

megbízó levelet 1967. márc. 11-én kapta a Szolnok Megyei Beruházási vállalat két tanterem

megépítésére, de a beruházó a községi tanács, a kivitelező a községi tanács “Házilagos

Építési Csoportja” (ez a költségvetési üzem elődje volt). Az építési szerződés dátuma 1968.

máj. 2. Az iratokban szereplő elnevezés “Ipari tanuló iskola”, a köznyelvben pedig, az

iktatókönyvekben is Ipari Iskola szerepel következetesen, s 3 tanterem épül. Az elkészült

ipari szakmunkásképző iskola átadása 1969. júl. 16-án történt meg. Céltudatosság,

szívósság, szervezőkészség kellett ahhoz, hogy két év alatt létrejöjjön ez az iskolaépület, s

megindulhasson most már magasabb színvonalon az oktatás. Az a két bejáratú, lapos tetős

épület, melybe most a Bán Zsigmond Iskola gyerekei járnak, csak részben épült 1969-ben,

illetve hozzáépült a már meglevő politechnikai műhelyteremhez. Az épület átadása után lett

benne járási politechnikai műhely, ebédlő a Kiss Pál Iskolásoknak, két tantermet kapott a

szakmunkásképző, egy tanári meg egy igazgatói szobát. Az átadott ebédlő fejében délután

használhatták a Kiss Pál Iskola termeit. (Láthatjuk, hogy a teljes önállóság most sem

valósult meg!)

  Az új iskola igazgatója egy személyben volt adminisztrátor és igazgatóhelyettes is,

órarend, házirend, adminisztratív teendők ellátása, pénzügyek intézése nem volt egyszerű

feladat, mivel a tanulói létszám ekkoriban rendszeresen meghaladta a 200 főt. Ekkortól vált

meg a Kiss Pál Iskolától véglegesen Hámori András. Szervezőmunkája nyomán 1969-től

lettek fokozatosan főhivatásúak az itt tanító pedagógusok, s létrejött egy főhivatású

szakoktatói gárda is. Vegyük figyelembe, hogy a helyileg önállósodó intézet Hámori András

igazgatósága alatt a megyei szervezetben nem volt önálló, 1974-ig a szolnoki 605-ös, 1974-

től a karcagi 629-es szakmunkásképző kihelyezett iskolája, tehát annak igazgatása és

felügyelete alatt áll, ami nem könnyítette meg az igazgató feladatait. Nagyfokú tűrőképesség,

kompromisszumkészség kellett az ebből a tényből önkéntelenül is adódó gondok

elfogadásához, a velük együtt éléshez az igazgató részéről. Hámori András mindezt

emberszeretetből, szakmaszeretetből és hivatástudatból vállalta.

Az első önálló nevelő gárda: Hámori András, Kovács Mátyás; következő évtől

Uszkay Szilveszter; szakoktatók: 1970-71-től: Mohácsi Miklós, Pécsi Lajos, Kiss Pál, László

János, Halmai László, Csete Lajos. Az addigi óraadókat (Kiss Pálosok) fokozatosan

felváltották a közismereti tárgyakban a gimnáziumból átjárók, természetes, hogy belőlük nem

lett szakmunkásképzős tanár, épp ezért ők fokozatosan főállású közimeretis tanárokkal

cserélődtek fel az évek folyamán.

A körülmények javulása után 1970/71-ben bevezették az iskolában az emelt

szintű képzést, ami heti 3 nap elméletet jelentett, 2 napot pedig a korszerű tanműhelyekben

gyakorolhattak a tanulók. 1975-ben a szakmunkásképzés bázisává vált az MHD, a tanulók

11 

75 %-a a gyakorlati képzést ott kapta, szerkezeti lakatos, géplakatos, hegesztő, esztergályos

szakmát tanultak. A képzésben 18-24 nevelő: tanár és szakoktató vett részt.12[12][2] Ezzel

olyan minőségi ugrás történt, mely több mint egy évtizedre lendületet adott a helyi

szakmunkásképzésnek, s megalapozta azt az iskolát, mely 1987-ben költözhetett az új

épületbe, mai helyére, s folytathatta a megváltozott társadalmi-gazdasági körülményeknek

megfelelő szakmunkásképzést a rendszerváltozás után.

Az iparitanuló-iskola megszervezésében mutatkozott meg Hámori András jó szervező

készsége. Mivel a szakmunkásképzés nem a legelismertebb és kedveltebb ága a

pedagógus tevékenységének, nem lehetett főállásúakkal feltölteni az iskolát, különösen az

első években, amikor a tanuló létszám kevesebb volt, a tanított szakmák száma viszont

meglehetősen magas, így a szakismereti tárgyak tanítógárdájának összeállítása külön

gondot jelentett. Vélem, hogy főként ezért elsősorban érettségivel és több szakmával vagy

technikummal rendelkező emberek jöhettek számításba szaktanárként. Természetesen,

hogy ebbe a számba bekerültek volt diákok, akikben némi pedagógiai készséget és

megfelelő emberi hozzáállást sejtett az igazgató. (Mivel jó emberismerő volt, nemigen

tévedett!) Ha ezek az emberek elkötelezték magukat a pályán, innen mentek nyugdíjba,

vagy a mai napig az utód intézményben oktatnak. S nem feltétlenül szakoktatnak! Többüket

beszélte rá Bandi bácsi, hogy végezzék el a tanárképző főiskolát vagy a miskolci egyetem

műszaki tanári szakát. Azoknak a tanároknak a zöme, akik ma a “Hámori” szakmunkásképző

iskolai részében tanítanak, az 1970-es évek elején, a felfejlesztés időszakában került az

iskolához, hogy aztán vezető mesterükhöz hasonlóan a szakmunkásképzés elkötelezett

apostolaivá váljanak. Akiket pályára állított ilyen módon, a mai napig hálásak érte és

példaképüknek tekintik.

1974-től erőteljesen érvényesült a karcagi iskola elszívó és sorvasztó hatása, egyes

szakmák oktatását ők vették át, a füredi iskolában 4-5-re szűkült a választható szakmák

száma, 150 körülire csappant a tanulólétszám, amihez 5-6 tanár és 6-7 szakoktató elegendő

volt. Ennek ellenére egyértelművé vált, hogy a két tanterem kevésnek bizonyult, hiszen

ekkoriban is folyt az oktatás a Kiss Pál iskola termeiben és bérelt termekben is.13[13][3] A

Szakmunkásképző akkori népszerűségét mutatja, hogy egy Kiss Pál Iskolai felmérés szerint

az ott végzett tanulók fele, vagy több mint fele szakmunkásképzőben tanult tovább 1974-77.

között.

1975-ben a Községi Tanács VB tárgyalta a szakmunkásképző helyzetét,

megállapították, hogy a személyi feltételek az iskolánál megfelelőek, a tárgyi feltételek

elégtelenek, a gondokat csak új szakmunkásképző építése oldhatja meg.14[14][4] A megyei

12 13 14 

oktatási igazgatóság ehhez a bekerülési összeg felét, tíz milliót biztosított volna, a helyi

fedezet nem jött össze.15[15][5] A városnak 12 évet kellett várnia erre az új iskolára, végül

1987-ben megépült az új tiszafüredi szakmunkásképző.

A viszonylagos hanyatlás ellenére igen magas szintű és eredményes oktatómunka

folyt, a megyei versenyeken részt vettek a diákok, 2-3 évente helyezést is hoztak, néha

országosat is, általában a középmezőnyben végeztek. Összességében jól képzett,

szakmájukat értő tanulók kerültek ki az iskolából. 1972-ben szakmai építőtáborban első

helyezést értek el. A Füreden végzett tanulók közül sokan tanultak tovább, még mérnökök is

lettek belőlük. Az 1973-74-es tanévben 80-an végeztek, 30-an a szakmunkások

szakközépiskolájában tanultak tovább16[16][6], s közülük került több középvezető is az

akkori két gyárba. A hetvenes évek fellendüléséhez tartozik, hogy a kulturális tevékenység is

intenzívebbé vált, színház- és hangverseny-látogatások, bérletek, a helyi művelődési

központtal és a könyvtárral színvonalas együttműködés említhető meg. A

szakmunkástanulók - öregdiákokként a Kossuth iskolának gokartot készítettek, amivel az

iskola diákjai országos 3. helyezést értek el.17[17][7]

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a 22 év alatt szívós, töretlen tevékenység folyt a szakmai képzés terén, mely méltó utóda volt a száz éves tiszafüredi szakképzésnek, s ennek célja és eredménye változatlanul - csak modernebb megfogalmazásban - minél több értelmes, szakmáját magas fokon művelő szakember képzése, s általánosságban olyan fiatalok nevelése, akik majd emberek lesznek. Ebben a tevékenységben nem kis szerep jutott Hámori Andrásnak.

Hámori András

 

15 16 17 

1916-1977

“Köszöntik ősz fejét

régi tanítványok

elmúlt életükre emlékezve.”

(A márványtábla az aulában)

 

A tiiszafüredi, 630. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet, mint városi fenntartású középiskola kezdi

meg önálló működését 1987-ben.1996-97-es tanévvel szakközépiskolai képzést indít, majd 1997-ben

felveszi volt tanárának és igazgatójának, Hámori Andrásnak nevét

Az avatóbeszéden elhangzottakból:

Hámori András pedagógiai ars poeticája: “Elveszett tanuló nem létezik, mert a

szertelenség, faragatlanság, mely időnként kitör a kamaszodó fiúkból, csak a felszín, mint

ahogy a nagyravágyó pökhendiség is. Mindezt vissza kell, hogy utasítsa a nevelői szigor és

következetesség, de túl kell jutni a puszta tiltás és ledorongolás mezsgyéjén. Alkalmas

pillanatban magunkhoz kell emelni a tanulót, egyenrangú félként kell vele beszélnünk az élet

vagy a szakma fontos dolgairól. A nevelői alázat parancsolja ezt, mely felvállalja a

bizalommal való visszaélés kockázatát, mert hisz abban, hogy az emberség ereje legyőzi a

hiúság ördögét.” (Mohácsi Miklós avató beszédéből.) Özvegye az avatáson másik

mondását is idézte: “Az vagy, ami a munkád”. Azt hiszem, hogyha összevonjuk ezt a két

gondolatot, pontosan ahhoz a fogalomkörhöz jutunk, ami a mai szakmunkásképzésnek is

mottója lehetne, s akkoriban így fogalmazódott meg: Becsületes, derék iparosokat nevelni.

 A szülők

Hopka Demeter (1879-1965) és Mályi Erzsébet (1881-1957) gyermekeként született római

katolikus családban 1916. nov. 26-án, ezért kapta a keresztségben az András nevet, 1937-

ig, amíg nem magyarosított, Hopka Andrásnak hívták, a család és a rokonság Endrének

szólította. A Hopka család tősgyökeres örvényinek vallotta magát, de a keresztlevelek

tanúsága szerint egy-egy nagyszülő Egyekről ill. Poroszlóról származott. (A 40-es években

mint állami alkalmazottnak visszamenőlegesen is bizonyítania kellett keresztény voltát, s az

erre a célra összegyűjtött keresztleveleket özvegye a mai napig őrzi.) A Hopka nagyszülők:

Hopka Benedek(1853) és Szanyi Rozália (sz. Egyeken, 1855-ben). Hopka Benedek rövid

ideig bíró volt a faluban18[1][1]. A Mályi nagyszülők Mályi Péter (1842) és Balog

Julianna(1845), ő a poroszlói. Hopka Demeter és Mályi Erzsébet 1901-ben kötöttek

házasságot, s ebben az évben adtak be házépítési kérelmet.Öt gyermekük született, kettő

kicsi korában torokgyíkban meghalt, idősebb lánytestvére, Marianna 1906-ban született,

1969-ben halt meg szülőfalujában. Fiútestvére, Demeter 1913-ban született, s tíz év

18 

dánszentmiklósi számtartóskodást kivéve (1939-1949) szintén a településen élt 1978-ban

bekövetkezett halálig. Viszonylag fiatalon haltak meg mind a hárman.

A család szegényparaszti sorban élt, néhány hold földön gazdálkodott, ami a

tiszaörvényi birtokszerkezet szerint a falu több határrészén volt megtalálható, az Ártéren, a

Szőlőben és a Rókáson. Az édesapa, Hopka Demeter ügyes kezű “mesterember” is volt,

értett az asztalosmunkához, a kosárfonáshoz, szívesen henteskedett másoknak is.

Méhészkedési hajlamát és méhészetét fiai örökölték, s folytatták magasabb szinten.(Az

édesdapa még méhkasban tartotta méheit, fiai nagy-boconádi kaptárakkal dolgoztak,

vándoroltatták is a méheket) Demeter nagyapám szeretett olvasni, idős korában téli estéken

“okuláréval” a szemén, könyvvel a kezében láttam gyakran. Az édesanya, a faluban

közkedvelt Mályi Örzse néni sok szeretettel igyekezett pótolni azt, amit anyagiakban nem

adhatott meg gyermekeinek. Ahogy mai pszichológiai kifejezéssel mondanánk, meleg,

engedékeny családi légkörben övekedtek

a gyerekek.

Az édesannya időskori fényképe

Az édesapa a méhesben 

ÉletrajzAz elemi iskolát Hopka András szülőfalujában Tiszaörvényen végezte el kiváló

eredménnyel, tanítója Farkas János volt az 1-2. osztályban, Mályi Árpád a 3-6. osztályban.

Polgári iskolába 1928-1932. között járt, itt is mindvégig jeles eredménnyel tanult, évvégeken

dicséretet ill. jutalmat kapott, a 3. évfolyam végén Csengery-érmet, ami a helyi legnagyobb

elismerés volt. A füredi polgári iskolába gyalog jártak akkoriban csapatostól együtt a tanulók,

napi 4 km-t tettek meg oda is, vissza is, télen latyakban-hófúvásban egyaránt, akkoriban

még kövezett út sem vezetett be Örvényről Füredre.

Az édesapa szintén jó tanuló volt annak idején, de csak 6 elemit végzett, nem

tanulhatott tovább. Épp ezért örült fiai sikerének, s minden áldozatot meghozott, hogy

taníttassa őket. Az anyagi nehézségek és az elvégzendő mezei munka azonban a fiatalok jó

kedélyét nem befolyásolta. A polgári iskolás években és később, egri diák korában is színes

társas életet élt Hámori András a korabeli örvényi fiatalokkal együtt. Csapatostól sétáltak a

falu korzóján, a gáton, nyaranta fürödtek a Tiszában.

 

Telenként a maguk készítette korcsolyával csúszkáltak a jégen. (Ez egy megfelelően

megmunkált és a lábra kötözött fadarab volt, amibe vastag drótot ékeltek bele, hogy jobban

csússzon. ) A méhészkedő édesapának gyalupadja is volt, így az asztalosmunkában némi

jártasságot szereztek fiai.

A falu fiatal tanítónője, Sextius Sarolta is összefogta az iskolásokon kívül a nagyobb

gyerekeket is, színdarabokat tanított be velük. Több ilyen előadásról szól az emlékezet, pl. a

Sárga csikó c. akkoriban gyakran előadott népszínművet is bemutatták. Fényképünk az

Árpádházi Szent Erzsébet előadásról maradt fenn, ebben a férj, Lajos gróf szerepét

játszotta Hámori András. Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az anyóst későbbi

sógornője alakította. 1935 körül került sor erre azt előadásra, a darab szent Erzsébet

születésének 700. évfordulójára, 1931-ben íródott, a címe Szent Erzsébet legenda volt.

Hopka András a polgári iskola után rögtön folytatta tanulmányait az egri érseki Római

Katolikus Tanítóképző Intézetben. A tehetséges diákot tanárai is biztatták a továbbtanulásra,

hitoktatója is, Véber János, aki anyagilag is támogatta: “Eredj fiam, próbálkozz. “19[2][1]

19 

Az egri diák

Az elemi iskolai tanítóképzés ebben az időszakban öt évfolyamos volt, a gimnázium

4. osztályából vagy a polgári iskolából lehetett jelentkezni. Egerben magánházaknál laktak a

fiúk, egy év volt, amikor testvérével egy időben jártak oda, s együtt szállásoltak. A szülők

könnyebbségére a szállásért természetben is lehetett fizetni (gabonával), meg a diákok is

hozzájárultak eltartásukhoz, tanítványokat vállaltak, Hámori András 2. éves prepa korától, s

ezért vacsorát kapott. Egy ideig a zsidó árvaházban ebédelt és vacsorázott térítésmentesen.

Sokszor tanultak vagy olvastak a nyitott ablakban, az utcai lámpa fénye mellett. A

tanítóképzőben tanára volt Somos Lajos és Abkarovics Endre, akik később a tanárképző

főiskolán még tanítottak (1967-ig. ill. 1970-ig)

Testvérével együtt, egyik egri tanáruk biztatására változtatták meg nevüket. Az akkori

szabályok szerint az új névnek a régivel azonos betűvel kellett kezdődnie, s három nevet

jelölhettek meg, amiből a hatóság választott. Így lettek a Hopka fiúk Hámoriakká. Közben a

falujában elvállalt alkalmi munkákat, volt cseretelep-vezető, cséplési ellenőr, írnok az épülő

öntözőrendszernél. Akkoriban kezdett elterjedni a kerékpár, első jelentősebb keresetéből

Hámori András is vett, s ezzel jártak be Füredre, a már említett társasággal messzebbre is,

a tiszaörsi fürdőbe, sőt a Mátrába is eljutottak.

Már tanítóképzős korában megismerkedett az Örvényen nyaraló Kurucz Ilona

püspökladányi leánnyal, de a nősülésnek akadálya volt az álláshiány. Végül, sok

próbálkozás után 1940-ben Záhonyban állami iskolában lett ideiglenesen kinevezett

helyettes tanító. 1940. nov. 16-án Püspökladányban feleségül vette Kurucz Ilonát.

 Milyen volt az első közös évek színtere? Záhony nagyon messze esett Örvénytől, de

hasonló Tisza-parti kis falu volt. Északról és nyugatról öleli a Tisza, mely Trianon óta

határfolyó is, Ukrajna és Szlovákia felé. A múlt század végén alig ezer lelkes kis település a

vasút megépítésének, a határ közelségének köszönhette fejlődését, (1872-ben épült ki a

Nyíregyháza-Csap vasútvonal). 1941-ben a lakosok száma 1382. 20[3][1] Református

20 

temploma 1778-ból való, jezsuita rendháza is a XVIII. századból. A két világháború között a

záhonyi határ nagy része Odescalchi (olasz származású hercegi család) birtok volt, akiknek

a “jelenléte” szintén hozzájárult a falu fejlődéséhez. Ebbe a faluba került pályakezdő

tanítóként és fiatal házas emberként Hámori András 1940-ben állami iskolába. Itt ismerkedett

meg Béres Józseffel, a későbbi feltalálóval, aki Záhonyban született, s ott járt iskolába.

Hámoriék ottlétekor már felnőtt fiatalember volt, akit a fiatal tanító is biztatott a

továbbtanulásra, látva tehetségét és szorgalmát. Barátságuk Hámori András haláláig tartott,

feleségével máig kapcsolatban vannak. Kölcsönösen nagyra becsülték egymást.

A záhonyi időben született két kislányuk, Györgyike 1941-ben, Marianna 1942-ben.

Hámori András egy gyermekkori betegség következtében csak 3 hónapos katonai

kiképzésben részesült, s bár így a frontszolgálatot megúszta, falujából elhurcolták

hadifogolynak. “1944. dec. 5-én Záhonyból mintegy 80 enbert hadifogolytáborba hurcoltak

csak azért, mert magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Dec. 13-án visszeres lábam miatt

hazaengedtek.”21[4][1]

Az 1946-47-es tanévben, év közben, 1946-ban jöttek haza Tiszafüredre, Körmendy

Károly akkori polgári iskolai igazgató hívására, a 4637/1946. sz. rendelettel helyezték át.

Vele együtt még 4 tanító került ebben az évben a volt polgári iskolába, hogy a polgáriból

majd alakítandó általános iskolában tanítsanak. Az általános iskola beiindulásáig a volt

polgárista növendékeket oktatták.

1946-ban született harmadik kislányuk, Éva. A következő tanévben fejeződött be a polgári iskola, utána még egy évig tanított Hámori András ebben az iskolában, az 1949-50-es tanévben Kolozs Károly akkori igazgató hívására átment a volt református elemi iskolába, ahol szolgálati lakást is kaptak. A Kiss Pál iskolai évek egészen 1969-ig, az önálló szakmunkásképző megépítéséig

tartottak, kivéve a két éves lekehalmi kitérőt. Lekehalmáról visszatérve 1953-ban költözött a

család a Hősök tere 2. sz. alatti szolgálati lakásba. (Ma Deák tér; a Zrínyi Iskola épületéhez

tartozik). A háború előtt ez Soltész Henrik tiszafüredi ügyvéd háza volt, csodálatos

kovácsolt vas kapuval, mely ma a Kemény-kastélynál található. Az udvaruk közös volt az

iskola udvarával, ahol csupán kis virágoskertnek jutott hely, és a tanyáról behozott fekete

pulinak.

Mivel az államosított iskolákban szaktanárokra is szükség volt, Hámori András is

továbbképezte magát. 1952-1954. között levelező tagozaton elvégezte Szegeden a

Pedagógiai Főiskolán a matematika-fizika szakot, természetesen a tőle már megszokott jó

eredménnyel.

21 

A szegediindexkép

A Kiss Pál Iskolában 1958-tól igazgatóhelyettes volt egészen 1969-ig, amikor

főállású igazgatója lett a szakmunkásképzőnek. 1959-től megbízott igazgató a

szakmunkásképzőben, egy év múlva - mivel az intézmény ekkortól a karcagi 629. sz. Ipari

Szakmunkásképző Intézethez tartozott - itt is igazgatóhelyettes formálisan, ténylegesen

igazgató.

A három lány

A két nagyobb lány 1956-ban befejezte a 8. osztályt, Györgyike a szarvasi

tanítóképzőbe, Mariann a szegedi közgazdasági technikum statisztikai tagozatára került.

(Ebben az időben az értelmiségi szülők gyermekei nem voltak kívánatos elemek az

egyetemeken, főiskolákon, még ha első generációs értelmiségiek voltak is a szülők! Ezért

igyekeztek érettségit és képesítést is adó intézménybe íratni a gyermekeiket.

Amikorra a legkisebb lány lett nyolcadikos, már enyhült ez az “ideológiai légkör”. Éva a helyi

gimnázium után került édesapja diákvárosába, a tanárképző főiskolára matematika-műszaki

gyakorlat szakra. Jelképesnek is nevezhetnénk a három lány pályaválasztását, hiszen

édesapjuk életútjának minden fontos állomása megtalálható benne. Mindhárom lány

pedagógus lett, Mariann felnőtt fejjel végezte a szegedi főiskolát levelező tagozaton, magyar-

történelem szakon. Két veje is pedagógus, s a hat unoka közül négy szintén a tanári

hivatást választotta, kettő mérnök lett.

1957-ben meghalt Hámori András édesanyja, s ezután az édesapáról ők

gondoskodtak. Felesége 1960-ig naponta hordta Örvényre az ebédet, míg az édesapa be

nem költözött hozzájuk, s végül náluk halt meg 1965-ben. Hámori Andrásné 1959-ben az

egészségügyben helyezkedett el, a szülőotthoni irodán, majd 1969-től a községi tanács

egészségügyi gondnokságán dolgozott 1975-ig, nyugdíjazásáig. Örvényen, a lebontott szülői

ház helyén építkeztek, már a nyugdíjas évekre készülve Hámori Andrásék, 1974-ben

költöztek ki, az utolsó évben innen járt be tanítani kerékpárral, kismotorral. Vonzotta a

szülőfalu, ott szerette volna eltölteni nyugdíjas éveit, azon a helyen, ahol született, s

amelyhez rokoni-baráti kapcsolatok is fűzték, hiszen nagyszámú tágabb rokonságát is

ismerte és számon tartotta.

1975-ben a megyei néplap újságírója riportot készített vele. Alapjában elégedett az

iskola helyzetével - nyilatkozta. Ha néha “morgok, csak azért, mert még mindig csak két

tantermünk van, tornateremről és kollégiumról pedig csak álmodunk”. Reálisan látta az

intézmény legsürgetőbb gondjait, hiszen egy kollégium létrehozásával a profilszűkítés is

elkerülhető lett volna. Ha egy jóságos tündér megkérdezné, mi lenne a 3 kívánsága?

Nagyobb iskola, kollégium, tornaterem, s az, hogy “most lehessek 30 éves. Jövőre sajnos

már nyugdíjba megyek”. Szinte látom azt a kis mosolyt, amivel ezeket a szavakat kísérte.

Szívesen tanított volna még! S milyen boldogan vette volna “birtokába” az 1987-ben végre

megépült szép új szakmunkásképzőt! Unokái pályaválasztásának, az azóta elért szép

eredményeiknek sem örülhetett (6 unokája közül négy a pedagógus hivatást választotta;

egyikük országosan jegyzett festőművész; egyik veje ismert halbiológus).

1976. decemberében fejezte be a tanítást, s tulajdonképpen az akkor szokásban

levő pártérdek kívánta, hogy átadja a helyét. A nyugdíjas életet csupán fél évig élvezte,

1977. május 24-én méhészkedés közben kapta a halálos infarktust. Szeretett szülőfalujának

temetőjében nyugszik, egy védetté nyilvánított nagy gesztenyefa alatt, 2-300 méterre a

függőcsatornától, amelynek tetején át írnokoskodása idején annyiszor közlekedett.

Őseinktől örökölt közös hitünkkel vallom, hogy tud rólunk, egyengeti az utunkat, övéivel örül

sikereiknek, velük szomorkodik bánatukban is.

Visszaemlékezések

Elsőként Béres József, a feltaláló (kérésemre küldött) visszaemlékező szavait idézem:

“A Hámori családot az 1940-es években ismertem meg. Ismeretségünket Gyüre Zoltánné

Györgyike néni kezdeményezte, mivel közvetlen szomszédok voltak, s Györgyike néniéknél,

a kertjükben gyakran dolgozgattam. A Hámori családot nagyon sokra értékeltem. Két

kislányuk volt. Hámori András Záhonyban tanított. Szerény, becsületes, igazságos és

hazaszerető emberként tartottam számon a frontszolgálatom idején is. Embertársaival

kölcsönösen jó viszonyra törekedett. Ellentétek esetén is igyekezett egyensúlyt teremteni.

Meggondolt, céltudatos, a szépségre igényes, melegszívű ember volt. Fejlett családfői

ambíció élt benne. Negyven év távlatából a belém vésődött életviteléről, magatartásáról a

fentieket tudom felidézni. Összességében példamutató pedagógus, családszerető ember volt,

és megérdemli, hogy emlékét megőrizzük. “

 

Amikor Béres József válaszlevelét megkaptam, megéreztem, hogy a

visszaemlékezések gyűjtésének nem lesz akadálya. Szeretném kiemelni, hiszen ezzel is

Hámori Andrást jellemzem: akihez csak fordultam ilyen ügyben, mindenki szívesen és

készségesen állt rendelkezésemre. Az egyik volt kolléga így fogalmazta meg: Miért is ne

segítenék magának? Hiszen tiszteltem, becsültem Bandi bácsit. Volt tanítvány-kollégái is így

nyilatkoztak: természetes, hogy őt választottam névadóként, amikor erről szavaztunk, itt

töltötte el az életét, méltó arra, hogy iskolánk a nevét viselje.

Néhány gondolatot idézek a névadást is tárgyaló képviselőtestületi ülés anyagából:

Pártpolitika-mentesen irányította a szakmunkásképzést, az szívügye volt. Munkájára

a puritán igényességű, hivalkodásmentes alkotás a jellemző. Tiszafüred megbecsült, széles

körű szakmai tudással rendelkező tanára volt.

 

Az avatóbeszéden elhangzottakból:

Hámori András pedagógiai ars poeticája: “Elveszett tanuló nem létezik, mert a

szertelenség, faragatlanság, mely időnként kitör a kamaszodó fiúkból, csak a felszín, mint

ahogy a nagyravágyó pökhendiség is. Mindezt vissza kell, hogy utasítsa a nevelői szigor és

következetesség, de túl kell jutni a puszta tiltás és ledorongolás mezsgyéjén. Alkalmas

pillanatban magunkhoz kell emelni a tanulót, egyenrangú félként kell vele beszélnünk az élet

vagy a szakma fontos dolgairól. A nevelői alázat parancsolja ezt, mely felvállalja a

bizalommal való visszaélés kockázatát, mert hisz abban, hogy az emberség ereje legyőzi a

hiúság ördögét.”22[1][1]

Özvegye az avatáson másik mondását is idézte: “Az vagy, ami a munkád”. Azt

hiszem, hogyha összevonjuk ezt a két gondolatot, pontosan ahhoz a fogalomkörhöz jutunk,

ami a mai szakmunkásképzésnek is mottója lehetne, s akkoriban így fogalmazódott meg:

Becsületes, derék iparosokat nevelni.

22 

Kollégák tanúságtétele Vincze Pálné Bencskó Ágota:

Mi még Záhonyból ismertük egymást, bár én akkor még csak a képzőbe jártam.

Amikor a férjemet ide helyezték Füredre, persze, nagyon örültem az ismerősöknek. Akkor

volt kicsi a fiam, és 1-2 évig állás nélkül maradtam. Egyszer felkeresett egy kollégájával -

akkor még nem volt igazgatóhelyettes - és figyelmeztetett, hogy most adjam be a pályázatot,

mert a 3. osztály gazda nélkül marad. Így kerültem a Kiss Pál Iskolába, s ezután kollégák

lettünk 1969-ig.

Követelt a nevelőktől, amit kért, azt magától értetődően be kellett tartani, mivel

következetes volt a számonkérésben. Szerette és megkövetelte a pontosságot, a

munkakezdésben is, az írásbeli kötelezettségekben is. Egyéni példamutatásával tartott

fegyelmet a kollégák között. Egyszer valami iskolai problémát beszéltek meg a nevelők

becsengetés után a folyosón. - Ragasztó van azon a folyosón? - kérdezte. Nagyon jó

számmemóriája volt, fejben tudta tartani a számokat, a dátumoktól a matematikai

feladatokig. Udvariasan beszélt a kollégákkal, s ezt el is várta tőlük. Amikor egy kolléganő

valami oda nem illő megjegyzést tett, nem szólt semmit, csak otthagyta őket, jól bevágta az

ajtót.

Erdész József mint igazgató képviselte az iskolát a különböző szervezeteknél,

pártvonalon, a tényleges szakmai irányító az igazgatóhelyettes, Hámori András volt.

Kapcsolatuk meglehetősen jó volt, mint igazgatóé és helyettesé, a magánéletben is

összejártak. 1969-től a két önálló, de azonos telken lévő intézmény igazgatóiról már nem

mondható el ugyanez.

 Uszkay Szilveszter, a vő és munkatárs 

Szaktanárként precíz volt a felkészülésében, abban nem lehetett hibát találni.

Szemléletesen magyarázott. A matematika közös szakunk volt, kölcsönösen segítettük

egymást. Amikor valami új tanterv, stb. nem volt világos előtte, nem restellte a fiatalabbakat

megkérdezni, ember számba vette őket. Vitás kérdések esetén kerülte az ütközéseket is, a

felesleges szócséplést is: “Most álljunk meg, nekem is van más dolgom, majd visszajövök és

megbeszéljük” jelszóval napolta el a vitás kérdés megtárgyalását, a vitát viszont délután

vagy másnap következetesen lezárta, s akkor már higgadtan és könnyen megegyeztünk.

Hajlandó volt engedni az elveiből, elképzeléseiből, de feltétlenül kikényszerítette a

megegyezést. Volt olyan központi intézkedés, amit a saját szakállára feladott, ha azzal a

testület nem értett egyet, más esetben megmondta őszintén: “Gyerekek, nem tartom

helyesnek, de végre kell hajtanunk.” Őszinte és bizalomteli légkört teremtett, de ezt elvárta

kollégáitól is. Bárki bármit elmondhatott, mindenkit meghallgatott, és megpróbálta

megkeresni a legjobb megoldást.

A gyerekekkel szemben nem voltak fegyelmezési gondjai. Egyénisége diktálta a

munkatempót, egyszerűn, szívből jövően tanított, a gyerekek elfogadták a vezetést.

“Tananyagon kívül és belül is beszélő kontaktusa volt a gyerekekkel.”23[2][2] Érdekelte a

sorsuk, számon tartotta a problémáikat, tudott kérdezni tőlük, s mindez őszinte érdeklődést is

tükrözött, tehát szívesen válaszoltak. Ebben segítette jó emlékező tehetsége, empátiája.

Elismerte, ha a tanuló többet tudott a tananyagnál, hozzáolvasott, s erről beszámolt, ezt

nem feltétlenül ötös érdemjeggyel jutalmazta, hanem nyilvános dicsérettel az osztály előtt, s

ennek a nevelő ereje nagy volt.

 Fekete Sándor

Magas fokú hivatástudattal, szolgálatkészséggel végezte a munkáját. rendkívül okos,

rokonszenves pedagógusegyéniség volt. Türelmes, tapintatos, segítőkész volt a

gyerekekkel és a nevelőkkel egyaránt.

Vezetőként is nagyfokú kollegialitás mutatkozott meg benne, nem érzékeltette, hogy

ő a vezető, igazgatóhelyettesként is a kollégák között és közülük való volt, közel állt

hozzájuk. Ellenőrzéseitől nem kellett félni, az új kollégákat bevezette a munkába. Nagy

erénye volt a fiatalok pályára állítása, segítése, közvetlen egyéniségével segítette, s

ugyanakkor önálló személyiségnek is elfogadta a pályakezdőket. A fiatalokat

vezetőtársként is egyenrangúnak tekintette, nem szabta meg, hogyan oldják meg a

feladatot.

Megfontolt, kimért ember volt, de huncut, finom, fanyar humor jellemezte, ezekkel a

tulajdonságaival figyelemre méltó színfoltja volt a nevelőtestületnek.

 

 Fekete Andrásné Kővágó Erzsébet

Ő fogadott, amikor pályakezdőként bemutatkozó látogatásra mentem. Ennek több

mint 35 éve, de a mai napig nem tudok meghatottság nélkül gondolni erre a találkozásra.

Nagyon kedvesen fogadott annak ellenére, hogy rögtön kiderült, egy félreértés folytán nem

az én szakomnak megfelelő pedagógusra lett volna szükség. Az iskolai életben köztünk élt,

részt vett a beszélgetésekben, ami által mint vezető tájékozódott is, irányított is. Önzetlenül

végezte a munkáját, ritkán kapott jutalmat az igazgatójától, mondván, jutalom az újonnan

odakerült pedagógusoknak kell, hogy el ne pályázzanak.

  Mogyorósi Ottó

Kezdettől óraadó voltam az ipari iskolában. Amikor Hámori András lett az igazgató,

nagy egyetértésben, baráti kapcsolatban dolgoztunk együtt. Nem egyszer kérte ki

véleményemet gyakorlati jellegű dolgokban, főként a szakmai képzés terén, ami alapján

aztán együtt döntöttünk. Rendkívül nagy energiát igényelt a tanulók beiskolázása az ún.

szórvány- képzésben, rengeteg időnket kötött le a feltételek hiánya, főként a teremhiányból

23 

adódó gondok. Épp ezért folyamatosan felszínen levő és közös tevékenységünk volt az

önálló szakmunkásképző iskola megteremtése. Ma már nem titok, hogy utódjaként kezeltek,

s emiatt az utolsó évben, amikor ő táppénzen volt, nagyon sokat beszélgettünk örvényi

otthonában, s a szakmai megbeszélések mellett az utódlásról való gondoskodás is állandó

témánk volt.

Hámori Andrást, az embert úgy tudnám jellemezni, hogy őszinte szívű, nyílt

természetű, közvetlen barát volt. Szinte családi-baráti kapcsolatban álltunk, összekötöttek a

közös szakmai és pedagógus kirándulások, a baráti összejövetelek, névnapok,

szalonnasütések is. A tanulókat őszinte tisztelettel és hivatásszeretettel nevelte és oktatta.

Munkájában fáradhatatlan, precíz és pontos volt.

  Kovács Mátyás:

1969-ben én voltam az első függetlenített szaktanár az ipari iskolában. Akkoriban

végeztem Szolnokon a pedagógia szakot. Egy évig főállásúak csak ketten voltunk, ezért

nagyon sokat segítettem, főleg a szakmai tárgyak oktatását beszéltük meg gyakran.

Közvetlen, demokratikus ember volt Hámori András, rendes és kötelességtudó. Mint

igazgató ritkán látogatott órát, 8 év alatt talán háromszor. Egyetlen kifogása volt utána: “Óra

alatt ne gyújtsál rá!” Annál többet beszélgettünk az irodában, a szünetekben, az órák után,

megbeszéltük a felmerülő gondokat.

A róla akotott kép nem lenne teljes, ha nem szólnék világnézeti “elkötelezettségéről”.

Hámori András nem volt párttag, s nem is hódolt be igazán az akkori politikai rendszernek.

A párttagság hiányát elnézték neki a felkészültségéért, szakmai értékeiért. Ismertem a

családját Örvényről még gyermekkoromból, tudtam, hogy hívő katolikusok. Így természetes

volt számomra, hogy halála után egyházi temetésben részesült. (Mivel az iskola saját

halottjának tekintette, társadalmi szónokként Erdész József, volt igazgatója búcsúztatta.)

  Tanítványok emlékeiBalogh Mihályné Kulcsár Ilona:

A polgáriban a lányokat nem tanította, csak helyettesített nálunk egyszer magyarból.

A nagyenyedi két fűzfából olvasott fel egy részletet - olyan csodálatosan, hogy a mai napig

emlékszem rá.

 Ferenczi Sándor:

Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy én mondhattam az ünnepi beszédet az

iskolai névadó ünnepségen. Nagyszerű ember, pedagógus és közéleti személyiség volt

Hámori András. Sokat segített a közéletben való eligazodásban, olyan nevelésben

részesítette a tanulókat, ami érdemessé teszi arra, hogy róla nevezzék el az iskolát.

Felső tagozatos koromban ő volt a matematikatanárom, s mivel a matek volt a

kedvenc tantárgyam, kellemes emlékeim fűződnek hozzá, mindíg szívesen gondolok vissza

arra az alapképzésre, amit a fiúiskolában kaptunk tőle. Bandi bácsi a szó szoros értelmében

vett pedagógus volt. Akkor volt elégedett, ha mindenkivel meg tudta tanítani az anyagot.

Nem osztotta meg a diákjait, hogy jó matekos, gyenge matekos, arra törekedett, hogy a

gyengébb képességűek is elsajátítsák az alapokat. Ő magyarázta meg nekünk először, hogy

minden tantárgy fontos ugyan, de a matematika mintegy a tudományok alapja.

Járási matekversenyeken vettünk részt, ahonnan helyezéssel jöttünk haza. Ezekre a

versenyekre felkészített bennünket, külön foglalkozás keretében, nagyon fontosnak tartotta,

hogy eredményesen szerepeljünk, s érdekelte, hogyan folyt le a verseny. Úgy emlékszem

vissza, hogy a tantestületben is számított a véleménye. (Akkor még nem volt

igazgatóhelyettes, Ferenczi Sándor 1956-ban végezte el a 8. osztályt)

 Végh József (A Hámori András Szakközépiskola tanára)

  A Fiúiskolába jártam, olyan osztályba, ahol 37 közül 27-en középiskolában tanultunk

tovább. Hámori András nem tanított, csak igazgatóhelyettesem volt. Komoly, korrekt,

határozott, nyugodt embernek ismertem. Akkoriban még nagyon sokszínű volt az iskolánk

tanári tablója, engem még Czövek Kálmán is tanított, aki igen karakteres egyéniség volt, de

a többiek is. Igazgatóhelyettesként Hámori András jól össze tudta fogni ezt a testületet, de

úgy, hogy mindenkinek az egyéniségét tiszteletben tartotta, s nem kényszerítette rájuk a

sajátját. Vérbeli pedagógusként emlékszem rá, gyerekszerető és igazságos volt, akinél a

gyereknek is igaza lehetett, amennyiben meg tudta magyarázni a “bizonyítványát”, s ő is

elmagyarázta nekünk: mit, miért nem szabad.

 Vincze István (A Hámori András Szakközépiskola tanára)

- “Tanított-e Hámori András? Felfedezettje voltam!”

7-8. osztályos lehettem, bevittem egy villanymotort az iskolába, amit magam készítettem,

s ezután Bandi bácsi mint fizikatanárom eljött hozzánk családlátogatásra, megnézni, hol él

az a gyerek, aki ilyeneket készít. Pedagógusi hozzáállása, segítőkészsége fokozta ez irányú

érdeklődésemet, s segített pályaválasztásomban.

 Andrási Gyula: 1959-62 között voltam kőműves tanuló. Nálunk dolgozott Spisák György kőműves,

amikor kikerültem a nyolcadik osztályból, s megtetszett a munkája. Ő beszélt rá, hogy

jelentkezzem az ipari iskolába. Bandi bácsit korábbról ismertem, másodikos általánosban

tanított. Komoly, megfontolt embernek emlékszem rá, soha nem mosolygott. Amit mondott,

az természetes volt, hogy úgy kell csinálni. Érezni lehetett a szigorúságot, az ember nem

merte elengedni magát.

Az ipariban nekem Veress József tanította a matematikát, Bandi bácsi csak rövid

ideig, vagy helyettesíteni jött be. Ő inkább az igazgatói teendőkkel volt elfoglalva. Az

iskolában rendkívül demokratikus légkör uralkodott. A tanárok szinte velünk együtt tanulták a

szakmát, hiszen nem az a tantárgy volt a24[3][3] szakjuk, amit nekünk tanítaniuk kellett, az

anyagismeretet, szakmai tárgyakat ők is akkor tanulmányozták. Meg lehetett velük beszélni,

ha nekünk a gyakorlatban más volt a véleményünk, más eljárásokat ismertünk meg, mint ami

a könyvekben állt. Ebből soha nem volt sértődés részükről. A matematikatanárunk olyan

példákat adott fel gyakorlásképpen, ami kinek-kinek a szakmájával függött össze. Ekkor

jöttem rá, hogy az életnek tanulunk, és érdemes tanulni. Mi heti vagy havi váltásban - nem

emlékszem pontosan - délelőtt-délután jártunk iskolába heti két nap. Szerettünk délelőtt járni,

mert akkor délután már nem kellett menni dolgozni, fordítva viszont igen. A számonkéréstől

nem kellett tartani, általában a legrosszabb képességű társunk is elvégezte az iskolát, mert

elsősorban a szakmáját kellett megtanulnia és tudni. A közismereti tárgyakat csak két évig

tanultuk.

 Halmai László (A Hámori András Szakközépiskola tanára)

  1971-ben hívott haza Pestről Bandi bácsi., mert ismerte emberi tulajdonságaimat,

hiszen a szakmunkásképzőben tanítványa voltam. Emberileg nagyon tiszteltem őt, sokat

tanultam tőle. Olyan karakterűnek ismertem, aki minden beosztottjával differenciáltan tudott

bánni, figyelembe vette emberi sajátosságainkat. Az ipariban nekem matematikát tanított,

szakszámtant, ahogy akkor nevezték. Végtelen türelemmel próbálta pótolni hiányos

alapjainkat. Én nem voltam jó számtanos, nála négyesre fejlődtem föl, s ez reális jegy volt,

nem szimpátiáját tükrözte.

Megkövetelte matematikából, amit alapvetően a szakma műveléséhez tudnunk

kellett, s mivel különböző szakmák tanulói jártunk együtt, ez differenciált foglalkozást

jelentett. Az óra menetében, a számonkérésben egyénileg is foglalkozott a tanulókkal,

számon tartotta, kinek mi a gyenge pontja, s azt külön is gyakoroltatta, tehát egyfajta

felzárkóztatásra törekedett. Mindezt végtelen türelemmel és nagy empátiával oldotta meg.

 

A család emlékezik  Az iskolai munkát, az iskolai gondokat soha nem hozta haza magával. A lekehalmi

évek alatt a lányok csak akkor kérdezhették ki a többieket, ha minden negyedikesnek az volt

a feladata, egyébként még többet követelt tőlük, mint mástól, nem ismerte a kivételezést. A

családban az iskolai munka ellenőrzése, a nevelés inkább az édesanya feladata volt, de

amikor úgy adódott, Hámori András engedékenyebb volt, mint a felesége.

Az iránt érdeklődtem, mi volt a kedvenc tevékenysége. A méhészkedésre én is

emlékszem, hiszen kezdetben édesapámmal együtt tartották a méheket a szülői ház

kertjében, s együtt “vándoroltak” (vitték a hegyekbe akácvirágzáskor a méhcsaládokat). A

későbbi években Endre bátyám a kollégájával, Veress Józseffel társult. A méhészkedés

hobbinak indult, hiszen kedvvel csinálta, aztán kereset-kiegészítő tevékenységgé vált. Abban

24 

az időben több pedagógus foglalkozott méhészettel, mert rendkívül megnyugtató

tevékenység volt. Szabad levegőn töltött könnyű fizikai munka, mely ráadásul ki is követelte

magának a nyugodtságot, a méhekkel szemben nem szabad kapkodni, s így még az

önfegyelmet is erősítette. Pihentető volt benne a természettel való együttélés, a csend a

vándorlások során, a hegyekben, vagy nyáron a Tisza partján.

Másik pihenése az olvasás volt. Elsősorban szépirodalmat olvasott, Mikszáth, Móricz

és Veres Péter volt a kedvence, szerette a népies irodalmat, de a történelmet is. Aktív tagja

volt a községi könyvtárnak, a legnagyobb dologidőben sem múlt el nap, hogy este legalább

egy negyedórát, félórát ne olvasott volna. Kedvelt vasárnapi időtöltése volt egy időszakban,

a hatvanas években a kaláber nevű kártyajáték, amit még az egri diákévekben tanultak

testvérével. Aktív társas életet éltek, baráti körükhöz kollégák, szomszédok tartoztak, főként

névnapokon jöttek össze, 20 körüli létszámban. Annak idején, amikor televízió még csak az

iskolákban volt, egy-egy tantestületben szilveszterestet is tartottak a nevelők, egy ilyenre

még a mi családunkat is meghívták. A Hősök terei szolgálati lakás nyitva állt előttünk, fizikai

és átvitt értelemben egyaránt.

Az örvényi kertben, amikor már erre lehetőség adódott, tehát a hatvanas évektől,

kertészkedett is. Nagyon szerette a háziállatokat, különösen a kutyát, tőle hallottam először,

hogy a kutya szereti a jó embereket, illetve megérzi, hogy kik szeretik. A mi kuvasz kutyánk

megkülönböztetett figyelemmel és farkcsóválással fogadta őt, valahányszor hozzánk jött.

Ilyenkor legszívesebben valahol a gyümölcsöskert közepén telepedtek le egy kis

beszélgetésre édesapámmal, különböző háziállatok társaságában.

Úgy érzem, sikerült valamennyire képet rajzolnom Hámori Andrásról, a

pedagógusról és az emberről is. Amennyiben egy példaképről szólunk, ezt ugyanolyan

fontosnak érzem, mint a tények és adatok szigorú számbavételét és megőrzését. Ha ez a

gyorsfénykép kissé szubjektívre sikerült, nemcsak az én hibám vagy érdemem, azoké is,

akik megnyilatkoztak, s az idő, az eltelt 23 év szépíthet. Tanúságokat levonni nem szeretnék,

hiszen az életmű önmagáért szól. Befejezésül - jelképesen is - a tanítvány-tanárt, Mohácsi

Miklóst idézem, az avató beszédben elhangzottakat:

“Maradandót alkotott hivalkodástól mentesen, igényes egyszerűséggel, ezek mélyén azonban óriási energia feszült, a néptanítói hevület. Életműve hasonlatos volt a szél vagy a víz természetalakító munkájához, miként a szél büszke hegyormokból ingatag kőbálványokat farag, vagy a víz, mely ezer méteres kanyonokat vés a kemény kőzetbe szinte észrevétlen