Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

25

1George

Életem első huszonhat évét azzal töltöttem, hogy nem szerettem az állatokat. Alkalmatlankodó, piszkos, megközelíthetetlenül idegen, rémisztően kiszámíthatatlan teremtményeknek gondoltam őket, és egyszerűen ósdi hiábavalóságnak. Különösen hiányzott belőlem a kutyák iránti lelkesedés – amit nagyrészt egy félelem ösztökélt, melyet édesanyámtól örököltem, ő pedig a nagyanyámtól. Gyerekként csak akkor voltam hajlandó átmenni a barátokhoz, ha valahová elzárták a kutyájukat. Ha a parkban egy kutya közeledett, hisztérikussá vál-tam, amíg apám fel nem kapott a vállára. Nem szerettem az olyan tévéműsorokat, melyekben kutyák szerepeltek. Nem értettem – nem kedveltem – az olyan embereket, akik odavoltak a kutyákért. Az is lehet, hogy még a vakokkal szemben is kialakult bennem egy enyhe előítélet.

Majd egy napon olyan emberré váltam, aki imádja a kutyákat. Kutyaimádó lettem.

George teljesen váratlanul bukkant fel az életünkben. Sem a fele-ségem, sem én nem vetettük fel a kutyatartás témáját, azt pedig még kevésbé, hogy nekiálljunk keresni egyet. (Miért tettük volna? Nem sze-rettem a kutyákat.) Ebben az esetben életem hátralévő részének első napja egy szombati nap volt. A Hetedik sugárúton sétáltunk végig brooklyni szomszédságunkban, amikor egy aprócska fekete kölyök-kutyát pillantottunk meg. A járdaszegélyen aludt, FOGADJ ÖRÖKBE mellénykéjében összegömbölyödve, mint egy kérdőjel. Nem hiszek olyasmiben, mint szerelem az első látásra vagy sors, de megkedvel-tem a kis nyomoroncot, s ennek így kellett történnie. Pedig akkor még csak hozzá sem értem.

A kölyökkutya örökbefogadása életem talán legmegjósolhatatlanabb ötlete lehetett volna, de ott volt az a szép kis állat, az a fajta, melyet még egy kérges szívű kutya-szkeptikus is ellenállhatatlannak talál.

Természetesen az emberek nyirkos orr nélküli dolgokban is talál-nak szépséget, mégis van valami különleges abban, ahogy belesze-retünk az állatokba. Esetlen kutyák és aprócskák, s hosszú szőrűek

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

26

és kecsesek, horkoló bernáthegyik, asztmatikus mopszlik, harmonika shar peik és depressziós külsejű basset houndok – mind-mind oda-adó rajongókkal. Az ornitológusok dermesztő hajnalokat töltenek az égbolt és a cserjék fürkészésével, hogy rajongásuk tollas tárgyait meg-pillanthassák. A macskaimádók olyan mély érzelemről tesznek tanú-bizonyságot, amely – hála az égnek – hiányzik az emberi kapcsolatok többségéből. A gyermekkönyvek csillagai nyulak és egerek, medvék és lepkék, nem is említve a pókokat, tücsköket és alligátorokat. Soha senkinek nem volt szikla alakú plüssjátéka, s amikor a leglelkesebb bélyeggyűjtő az imádott bélyegeiről beszél, az egy teljességgel más-féle rajongás.

Hazavittük a kölyökkutyát. Karomban vittem végig a szobán. Majd, mivel okot adott arra, hogy úgy gondoljam, nem veszíthetem el ujjai-mat a táplálás folyamatában, sikerült képesítést szereznem tenyérből-etetésből. Később engedtem, hogy megnyalogassa a kezem. Aztán hagytam, hogy megnyalogassa az arcom. Majd én nyaltam meg az ő pofácskáját. S most már minden kutyát imádok, és boldogan élek, míg meg nem halok.

Az amerikai háztartások 63%-ában legalább egy házi kedvenc van. Ez a magas százalékarány az újdonsága miatt a leglenyűgözőbb. Társ-ként állatot tartani csak a középosztály felemelkedésével és városia-sodásával lett általánossá, talán az állatokkal való egyéb kapcsolat elveszítése miatt, vagy pusztán azért, mert a házi kedvencek pénzbe kerülnek, és így az extravagancia jelölői (az amerikaiak évente 34 mil-liárd dollárt költenek társként tartott házi kedvenceikre). Az oxfordi történész, Sir Keith Thomas ma már klasszikusnak tartott enciklopé-dikus munkája Az ember és a természeti világ ezt a magyarázatot adja.

[...] a házi kedvenc-tartás elterjedése a városi középosztály körében a modern kor elején... egy teljesen új társadalmi, lélektani, sőt még keres-kedelmi érdek és cél eredménye is... Intellektuális jelentőséget is magá-ban foglalt. Arra ösztönözte a középosztályokat, hogy optimista követ-keztetésekre jussanak az állati intelligenciáról; megszámlálhatatlan anekdota született az állati értelemről; ösztönözte azt az elgondolást, hogy az állatoknak lehet jelleme és egyéni személyisége; és megterem-tette annak a szemléletnek a pszichológiai alapját, hogy legalábbis bizo-nyos állatok méltók a morális mérlegelésre.

27

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

Helytelen lenne azt állítanom, hogy kapcsolatom George-dzsal az állatok „értelmességét” tárta fel előttem. A leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy legalapvetőbb vágyain kívül mi járhat a fejében. (Noha meggyőződtem arról, hogy alapvető vágyain kívül is sok.) Éppoly gyakran meglep intelligenciájának hiánya, amilyen gyakran az intelligenciája. A köztünk levő különbségek mindig inkább jelen vannak, mint a hasonlóságok.

És George nem egy Hopp-Juliska, aki csak gyengédséget akar adni és kapni. Mint kiderült, elképesztően sokszor nem más, csak egy kiállhatatlan alak. Kényszeresen nyalogatja magát a vendégek előtt, megeszi a cipőmet és a fiam játékait, monomániákus megszállottja a mókusnép kiirtásának, megvan az a savantszerű képessége, hogy csakis a közelében készített fotó alanya és a kamera lencséje közt képes közlekedni, rávetődik a gördeszkázókra és a haszidokra, megalázza a menstruáló nőket (és a legrosszabb rémálom: a menstruáló haszid nőket), a szobában levő legérdektelenebb személy felé fordítja szél-szorulásos hátsóját, kiássa a frissen ültetett növényeket, szétkaparja az újonnan vásároltakat, összenyalogatja a tálalandó ételeket, eseten-ként pedig úgy áll bosszút (hogy miért?), hogy bekakil a házba.

Erőfeszítéseink – a kommunikációra, egymás elvárásainak felisme-résére és az azokhoz való alkalmazkodásra, egyszerűen az együttélés-re – kényszerítettek arra, hogy találkozzak és kölcsönhatásba kerüljek valami, vagyis inkább valaki, tőlem teljességgel különbözővel. Geor-ge tud reagálni egy maroknyi szóra (és úgy dönteni, hogy figyelmen kívül hagy egy hajszálnyival nagyobb maroknyit), kapcsolatunk azon-ban csaknem teljes mértékben nyelven kívül zajlik. Mintha lennének gondolatai és érzelmei. Néha azt hiszem, értem őket, gyakran azonban nem. Mint egy fénykép, nem tudja elmondani, amit látni enged. Maga a megtestesült titok. Számára pedig bizonyára én vagyok a fénykép. Épp az éjjel, felnéztem olvasmányomból, s láttam, hogy George mered rám a szoba túlsó sarkából.

– Mikor jöttél be? – tettem fel a kérdést. George lesütötte a szemét, és nehézkesen kicammogott, le a hallba – nem sziluettként, sokkal inkább egyfajta térnegatívként, a családiasságból kiszakított alakzat-ként. Kialakított szokásaink ellenére, melyek rendszeresebbek, mint bármi, amit valaki mással megosztok, George változatlanul kiszá-míthatatlannak tűnik számomra. És szoros kötődésünk ellenére ese-tenként hatalmas örömmel, sőt enyhe félelemmel tölt el idegensége.

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

28

Kisbabánk megléte nagyban felfokozta ezt az érzést, mivel abszolúte nem volt garancia arra – azontúl, hogy biztosra vettem –, hogy nem fogja bántani a babát.

Különbözőségeink megtöltenének egy könyvet, de hozzám hason-lóan George is fél a fájdalomtól, az örömöt keresi, és nem csupán ételre és játékra áhítozik, hanem együttlétre, barátságra is. Nem szük-séges aprólékosan ismernem hangulatait és kedvenceit ahhoz, hogy tudjam, vannak neki. Lelki alkatunk nem egyforma vagy hasonló, de mindketten rendelkezünk ítélőképességgel és a világ egyéni és benső megközelítésének és megtapasztalásának módjával.

Nem enném meg George-ot, mert ő az enyém. De miért ne ennék meg egy kutyát, mellyel soha nem találkoztam? Vagy még inkább a lényeget érintően: mivel indokolhatnám a kutyák megkímélését más állatok elfogyasztásával ellentétben?

Érvek a kutyahúsfogyasztás mellett

Azon tény ellenére, hogy negyvennégy államban teljességgel törvé-nyes megenni „az ember legjobb barátját”, az éppoly tabu, mint hogy az ember megegye a legjobb barátját. Még a leglelkesebb húsevők sem esznek kutyát. A tévés fickó és csodaszakács Gordon Ramsay egész macsó lehet állatkölykökkel, amikor hírverést csap valamely árujá-nak, de soha nem lehet látni, amint egy kutyakölyök kandikál ki az egyik fazekából. És noha egyszer azt mondta, villamosszékbe ültetné a gyerekeit, ha vegetáriánusok lennének, nem tudom, mi lenne a rea-gálása, ha levadásznák a családi kutyulit.

A kutyák csodálatosak és sokféleképpen kivételesek. Rendkívül középszerűek azonban intellektuális és tapasztalaton alapuló képes-ségeikben. A disznók minden porcikájukban éppoly intelligensek és fogékonyak, a szó bármely gyakorlati értelmében. Nem ugranak be egy Volvo csomagtartójába, de el tudnak menni tárgyakért, és azokat vissza tudják hozni, tudnak futni és játszani, rosszalkodni és érzelme-ket viszonozni. Miért nem hozzuk be őket mégis az otthonunkba, hogy a tűz mellett összegömbölyödhessenek? Legalábbis miért kíméljük őket addig, amíg nyárson, a tűz fölött meg nem forgathatjuk őket?

Kutyaevési tabunk a kutyákról szól, s még inkább rólunk, embe-rekről.

29

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

A franciák, akik imádják a kutyáikat, időnként megeszik a lovai-kat.

A spanyolok, akik imádják a lovaikat, időnként megeszik a tehe-neiket.

Az indiánok, akik imádják a teheneiket, időnként megeszik a kutyáikat.

Noha egészen más szövegösszefüggésben, George Orwell szavait használom itt: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” (Állatfarm, ford. Szíjgyártó László) A védelmezés fontossága nem természeti törvény; a természetről mondott történeteinkből szár-mazik.

Tehát kinek van igaza? Mi lehet az oka annak, hogy étrendünkből száműzzük a kutyaféléket? A válogatós húsevő ezt tanácsolja: Ne edd meg társul választott állataidat! Csakhogy a kutyákat nem társként tartják azokon a területeken, ahol megeszik őket. És a házi kedvencek nélküli szomszédok? Lenne a tiltakozáshoz bármi jogunk, ha kutyát vacsoráznának?

Akkor tehát: Ne egyél kiemelkedő szellemi képességgel rendelkező állatokat. Ha „kiemelkedő szellemi képesség” alatt azt értjük, amivel egy kutya rendelkezik, akkor a kutya boldog lehet! Egy ilyen definíció azonban alkalmazható a disznóra, a tehénre, a csirkére és a tengeri állatok számos fajára. És kizárná a súlyosan beteg embereket.

Nézzük így: Jó oka van annak, hogy az örök tabuk – ne játszadozz a székleteddel, ne csókolózz a lánytestvéreddel, vagy ne edd meg társaidat – tabuk. Evolúciós értelemben azok a dolgok ártalmasak a számunkra. A kutyaevés azonban nem volt, és most sem tabu számos helyen, és semmilyen módon nem káros ránk nézve. Kellően meg-főzve a kutyahús nem jelent nagyobb egészségügyi kockázatot, mint bármely más húsféle, sem pedig egy olyan tápláló étel nem kelt sok tiltakozást önző génjeink fizikális komponensei részéről.

És a kutyaevésnek fényes pedigréje van. Negyedik századi sírok-ban tártak fel olyan ábrázolásokat, melyeken fogyasztásra szánt más állatokkal együtt ebek leölését örökítették meg. Elég alapvető szokás volt ahhoz, hogy a képletes nyelvbe is bekerült: a sino-koreai „egye-nes, tisztességes” jellem (yeon) szó szerinti fordításban ezt jelenti: „amilyen ízletes a főtt kutyahús”. Hippokratész az erő forrásaként dicséri a kutyahúst. A rómaiak „szopós kutyakölyköt” ettek, a dakota indiánok kedvelték a kutyamájat, és nem is oly rég a hawaiiak kutya-

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

30

agyat és vért fogyasztottak. A mexikói mezítelen kutya az aztékok fő élelemfajtája volt. Cook kapitány evett kutyát. Híres eset, hogy Roald Amundsen megette a szánhúzóit. (Garantáltan valóban éhes lehetett.) A Fülöp-szigeteken pedig még ma is esznek kutyát, hogy legyőzzék a balszerencsét; Kínában és Koreában gyógyszerként, Nigériában ajzó-szerként fogyasztják, és valamennyi kontinens számos helyén azért, mert ízletes. A kínaiak évszázadokon át különleges kutyafajtákat tenyésztettek, így például a fekete nyelvű csaut étkezésre (a csau szó jelentése is: étel), és számos európai országnak még ma is vannak írott jogszabályi rendeletei az emberi fogyasztásra szánt ebek halál utáni boncolására.

Természetesen, ha valamit csaknem mindenütt csaknem mindig megtettek, az semmiben sem igazolás arra, hogy most is megtegyék. Csakhogy minden, a szaporítást és gondozást megkövetelő tenyésztett állathústól eltérően, a kutyák gyakorlatilag könyörögnek az elfogyasz-tásukért. Évente három-négymillió kutyát és macskát eutanizálnak. Ez több millió tonna elfecsérelt húst tesz ki évente. Ezeknek az eutanizált kutyáknak pusztán az elhelyezése óriási ökológiai és gazdasági prob-léma. Őrültség volna kirángatni otthonukból a házi kedvenceket. De megenni az utcára dobott, kóbor, befogadásra nem igazán aranyos és a megtartáshoz nem igazán jól viselkedő kutyákat olyan lenne, mint egyetlen kővel megölni egy madársereget, és el is fogyasztani.

Bizonyos értelemben már most is azt tesszük. Az újrahasznosí-tás – az emberi fogyasztásra alkalmatlan állati fehérje étellé alakí-tása a tenyészállatok és házi kedvencek számára – lehetővé teszi a feldolgozó telepeknek, hogy a hasznavehetetlen elpusztult kutyákat a tápláléklánc hasznos tagjaivá alakítsák. Amerikában az állatmenhe-lyeken évente eutanizált kutyák és macskák milliói lesznek ételeink ételei. (Csaknem kétszer annyi kutyát és macskát eutanizálnak, mint amennyit örökbe fogadnak.) Hagyjuk hát csak ki ezt a nem hatékony és bizarr középső lépcsőt!

Ez az igény nem vonja kétségbe civilizáltságunkat. A szükséges-nél több szenvedésnek nem tesszük ki őket. Miközben széles körben úgy tartják, hogy az adrenalintól a kutyahús ízletesebb lesz – levágá-suk hagyományos módjai ezért a felakasztás, élve megfőzés, halálra verés –, mindannyian megegyezhetünk abban, hogy ha már megesz-szük, hát gyorsan és fájdalommentesen öljük meg őket, nem igaz? A tradicionális hawaii módszert például, azaz, hogy szorosan befog-

31

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

ják a kutya orrát – a vér megőrzése érdekében –, (ha törvényesen nem is, de társadalmilag mindenképp) tilalmasnak kell tekinteni. Talán be kellene vennünk a kutyákat a Mészárlás Humánus Módszereinek Paktumába. Az egy árva szóval sem említi, miként bánnak velük éle-tük során, és nem tárgya semmilyen lényeges felügyeletnek vagy tör-vényi végrehajtásnak, de bizonnyal hagyatkozhatunk az „önszabály-zó” iparra, ahogy tesszük ezt más elfogyasztott állatok esetében.

Azok közül, akik húst követelnek a burgonyájuk mellé kevesen mél-tányolják kellőképpen a milliárdnyi mindenevő táplálásának kolosz-szális feladatát. A kutyák nem hatékony – bár nagy lélekszámú embe-ri népességnél már megfelelő – felhasználása (jegyezzék fel, kérem, a honi élelem pártolói) bármely jó ökológust pirulásra késztetne. Érvel-hetne valaki azzal, hogy a különböző „humanista” csoportok a leg-rosszabb képmutatók, mert óriási pénzösszegeket és energiát költenek a nem kívánatos kutyák száma csökkentésének hiábavaló kísérletére, ugyanakkor a felelőtlen vacsorára-nincs-kutya tabut propagálják. Ha hagyjuk a kutyákat kutyának lenni és beavatkozás nélkül tenyészte-ni, kialakítunk egy fenntartható helyi húsellátást alacsony energiafel-használással, ami még a leghatékonyabb, legelésalapú gazdálkodást is lepipálja. Az ökológiai gondolkodásúnak ideje beismernie, hogy a realisztikus környezetvédők számára a kutya reális étel.

Nem tudjuk túltenni magunkat szentimentalizmusunkon? Renge-teg a kutya, jó táplálék, könnyű megfőzni és ízletes, és elfogyasztá-suk sokkal ésszerűbb, mint végigcsinálni fehérjedarabokká alakításuk minden nyűgét, hogy más fajok élelmiszere legyen, melyek aztán a mi élelmünk lesznek.

A már meggyőzöttek számára egy klasszikus Fülöp-szigeteki recept. Magam nem próbáltam ki, de néha csak azért olvasunk el egy receptet, hogy tudjuk, van olyan is.

Kutyaragu esküvői módra

Először is ölj meg egy közepes méretű kutyát, majd forró tűz fölött perzseld le a szőrét. Még melegen óvatosan nyúzd meg, és tedd fél-re későbbre (talán más recepteknél használandó). Darabold fel a húst 1 cm-es kockákra. Két órán át marinírozd a húst ecet, egész bors, só és fokhagyma keverékében. Nyílt tűz fölött, nagy serpenyőben készítsd,

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

32

majd adj hozzá hagymát és ananászdarabokat, s addig süsd, amíg meg nem puhul. Önts hozzá paradicsomszószt és forró vizet, adj hoz-zá zöld borsot, babérlevelet és tabascót. Fedd le és süsd parázsló szé-nen, amíg a hús puha nem lesz. Keverd össze kutyamájpürével, és főzd további 5-7 percig.

Egyszerű trükk az udvari csillagásztól: ha valami nyugtalanítót látsz, nézz félre. Szemünk legfényérzékenyebb részei (amelyekre a halvány dolgok látására van szükségünk) a rendesen fókuszálásra használt terület peremén találhatók.

A húsevésnek van egy láthatatlan minősége. A kutyákról és az általunk elfogyasztott állatokhoz fűződő kapcsolatukról gondolkod-ni, egyik módja annak, hogy bizalmatlanul nézzünk, és hogy valami láthatatlant láthatóvá tegyünk.

33

M I N D E N VA G Y S E M M I , VA G Y VA L A M I M Á S

2Barátok és ellenségek

A kutyák és a halak nem passzolnak egymáshoz. A kutyákat a macs-kákkal, gyerekekkel és tűzoltókkal említjük egy lapon. Megosztjuk velük az ételünket és az ágyunkat, velük utazunk, orvoshoz visszük őket, osztozunk örömükben, és meggyászoljuk a halálukat. A halak az akváriumba valók, tartármártással a tányérunkra, evőpálcika közt és az emberi törődés távoli végén. Víztükrök és csend választ el tőlük bennünket. A halak és kutyák közti különbségek nem tűnnek annyi-ra óriásinak. A hal, minden alkalommal, amikor a szót kimondjuk, a fajták elképzelhetetlen sokaságát jelenti, több, mint 31 000 különböző fajta óceánját. A kutyák ellenkezőleg, döntően egyediek: egyetlen faj, és gyakran személyes néven ismerjük őket, például George. A nős-tény kutya-tulajdonosok azon 95%-ához tartozom, akik beszélnek a kutyájukhoz – ha nem ahhoz a 87%-hoz, akik hisznek abban, hogy a kutyájuktól választ is kapnak. De azt nehéz elképzelni, vajon milyen egy hal érzékelésének benső megtapasztalása, és sokkal kevésbé pró-bálunk foglalkozni vele. A halak hibátlanul alkalmazkodnak a víz-nyomás változásaihoz, képesek igazodni más tengeri állatok teste kibocsátotta kemikáliákhoz és hangokra válaszolni tizenkét mérföld távolságból. A kutyák itt vannak, sáros mancsukkal keresztülbaktat-nak a nappalinkon, horkolnak az íróasztalunk alatt. A halak mindig más elemben élnek, csendesen és mosolytalanul, lábatlanul és kifeje-zéstelen szemmel. A Bibliában egy másik napon teremtődtek, és mint egy kedvezőtlenül korai állomásként gondolunk rájuk az emberi lény felé tartó evolúciós menetelésben.

Történelmileg a tonhalat – a tonhalat a halak világának nagykö-veteként használom, mivel ez a legtöbbet fogyasztott hal az Egyesült Államokban – egyedi horgokkal és pecazsinórral fogták, melyet alap-vetően egyéni halászok tartottak a kezükben. Egy horogra akadt hal kivérezhet vagy megfulladhat (a halak akkor fulladnak meg, amikor nem tudnak mozogni), majd a csónakba rántják. A nagyobb hala-kat (köztük nem csupán a tonhalat, hanem a kardhalat és a marlint) gyakran csak megsebzi a horog, s megsebzett testük még ekkor is

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

34

órákig, napokig erőteljesen ellenállhat a horgászzsinór húzóerejének. A nagyobb hal masszív ereje azzal járt, hogy két vagy néha három ember kellett egyetlen állat kiemeléséhez. Már elérhető távolságba kerülve, speciális csákányszerű eszközöket, halászcsáklyákat hasz-náltak (és használnak) egy nagy hal kiemeléséhez. A hal oldalába, uszonyába vagy akár a szemébe döfött csáklyával véres, ám hatékony fogantyú készült az állat fedélzetre emeléséhez. Egyesek szerint a csáklya horga a gerinccsont alatti területen a leghatékonyabb. Mások – így például az Egyesült Nemzetek halászati kézikönyvének szerzői – ezt tanácsolják: „Ha lehetséges, a fejen kell megcsáklyázni.”

A régi időkben a halászok fáradságosan cserkészték be a tonhal-rajokat, majd rudakkal, zsinórral és csáklyával a saját izmuk erejével emelték be a hajóba egyiket a másik után. A manapság tányérainkra kerülő tonhalat azonban már szinte soha nem fogják egyszerű „rúd és zsinór” felszereléssel, hanem a két modern módszer egyikével: kerí-tő-húzóhálóval vagy hosszú zsinórral. Mivel meg akartam ismerni a leghétköznapibb tengeri állatok piacra kerülésének leghétköznapibb technikáit, kutatásom végül a tonhalhalászat ezen uralkodó módsze-rei felé fordult – később pedig írok is majd róluk. Először azonban sok mindent mérlegelnem kell.

Az internet hemzseg a horgászati alapismeretekről szóló videóktól. Zenei aláfestésként ócska B-rock szól, olyanoknak, akik úgy viselked-nek, mintha éppen megmentették volna valakinek az életét, miután becsörlőztek egy kifárasztott marlint vagy kékszárnyút. Majd ott van-nak a csáklyázó bikinis nők, a nagyon fiatal csáklyázó kölykök és az először csáklyázók alfajai. A bizarr rituálétól eltekintve, gondolataim egyre visszatértek az e filmeken látott halra és arra a pillanatra, ami-kor a csáklya a halász keze és a teremtmény szeme közt van...

E könyv egyetlen olvasója se tűrné, hogy valaki csáklyát hajítson egy kutya képébe. Semmi nem lehetne nyilvánvalóbb vagy magya-rázatot nem igénylőbb. Az ilyen nemtetszés erkölcsileg felesleges a halakkal kapcsolatban, vagy csupán ostobák vagyunk, hogy ilyen megkérdőjelezetlen ellenvetésünk van a kutyák esetében?

A partra vetett halál elszenvedése oly kegyetlen, hogy nem mérjük rá olyan állatra, amely át tudja érezni, vagy csak bizonyos állatok-nak tartogatjuk? A társunkként megismert állatokkal való jó viszony legyen útmutató arra nézve, miként gondolunk azokra az állatokra, melyeket megeszünk? Milyen távol vannak tőlünk a halak (vagy a

35

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

tehenek, disznók, csirkék) az élet rendjében? Tátongó szakadéknyi vagy egy fányi az a távolság? A közelség és távolság egyáltalán helyt-álló kifejezés? Ha egy napon találkoznánk egy, a sajátunknál erősebb és intelligensebb életformával, és az halnak minősítene bennünket, milyen érvvel állnánk elő annak érdekében, hogy ne egyen meg?

Évente állatok milliárdjának élete és bolygónk legnagyobb öko-szisztémájának egészsége azokon a hajszálvékonyan megindokolt válaszokon múlik, melyeket ezekre a kérdésekre adunk. Önmaguk-ban az ilyen globális aggodalmak azonban távolinak tűnnek. A leg-többet azzal törődünk, ami a közelünkben van, és felettébb könnye-dén megfeledkezünk minden egyébről. Erős késztetés is él bennünk, hogy azt tegyük, amit a körülöttünk élők, különösen, amikor az éle-lemről van szó. Az étel-etika azért annyira összetett, mert az étel mind az ízlelőbimbóktól, mind az ízléstől, mind az egyén élettörténetétől, mind pedig társadalmi történelmétől függ. A választék-megszállott modern nyugat talán készségesebb az olyan egyénekkel, akik úgy döntenek, hogy másként táplálkoznak, mint eddig bármely kultú-ra, ironikus módon azonban, a kimondottan válogatós mindenevő – „Nekem könnyű; mindent megeszem” – szociálisan érzékenyebbnek tűnhet, mint az az egyén, aki megpróbál úgy táplálkozni, ahogy az a társadalomnak jó. Az étel megválasztását számos tényező meghatá-rozhatja, a józan ész (sőt akár a tudatosság) azonban rendszerint nem áll a lista első helyén.

Van valami az állathúsfogyasztásban, ami hajlamos a polarizáció-ra: soha ne egyél állatot, vagy komolyan soha ne kérdőjelezd meg fogyasztásukat; légy aktivista, vagy vesd meg az aktivistákat. Ezek az ellentétes állásfoglalások – és az ezzel szorosan összefüggő kelletlen-ség az állásfoglalással szemben – konvergálnak abban a gondolatban, hogy a lényeges kérdés az: eszünk-e állathúst vagy sem. Ha eszünk állathúst, és hogyan esszük, az valahogy mélyen érint bennünket. A Teremtés könyvétől a legutolsó földegyezményig a hús az emberi mivolt történetével s azzal függ össze: kik akarunk lenni. Lényeges filozófiai kérdéseket vet fel, és évi 140 milliárd dollártöbbletet hozó ipar, amely a bolygó szárazföldjének csaknem egyharmadát foglalja el, alakítja az óceánok ökoszisztémáját, és nagyon is jóllehet, hogy meg-határozza a földi klíma jövőjét. És ekkor még mindig mintha csak a téma peremkérdéseiről tudtunk volna gondolkodni – a logikus szélső pontokról, semmint a gyakorlati realitásokról. Nagyanyám azt mond-

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

36

ta, nem ette meg a disznóhúst, hogy megmentse az életét, és bár törté-netének kontextusa éppoly szélsőséges, mint ahogy megtörtént, szá-mos ember mégis mintha erre a minden-vagy-semmi alapra támasz-kodna, amikor mindennapi ételválasztékának megvitatására kerül a sor. Olyan gondolkodásmód ez, melyet soha nem alkalmazunk más erkölcsi területekre. (Képzeljük csak el: mindig hazudni, vagy soha.) Egyetlen olyan alkalomról sem tudok, hogy amikor elmondtam vala-kinek, hogy vegetáriánus vagyok, az illető azzal válaszolt volna, hogy rámutat az életmódomban valami ellentmondásra, vagy megpróbál valami hibát találni egy általam soha nem kezdeményezett vitában. (Gyakran éreztem úgy, hogy vegetarianizmusom fontosabb az olyan emberek, semmint önmagam számára.)

Valami jobb módját kell megtalálnunk annak, hogy a húsevésről beszéljünk. Meg kell találnunk annak lehetőségét, hogy a húst nyílt megbeszélések középpontjába hozzuk, ahogy oly gyakran a tányé-runk közepére helyezzük. Ez nem igényli, hogy úgy tegyünk, mintha megegyezésre jutnánk. Bármilyen erősek legyenek is megérzéseink arról, hogy személyesen mi a jó számunkra, sőt akár arról, mi a jó másoknak, mindannyian tudjuk már előre, hogy álláspontunk ellenté-tes a szomszédainkéval. Mit kezdjünk tehát ezzel a legnyilvánvalóbb realitással? Hagyjuk a megbeszélést, vagy találjuk meg az új alapokra helyezés módját?

Háború

Az ötven, száz évvel ezelőtt óceánjainkban élő minden tizedik tonhal-ból, cápából és más nagytestű ragadozóhalból mindössze egy maradt. Számos tudós jósolja az összes halfaj kipusztulását kevesebb mint ötven éven belül – és intenzív erőfeszítéseket tesznek még több tengeri állat kifogására, megölésére és elfogyasztására. Helyzetünk olyannyira kétségbeejtő, hogy a Brit Kolumbia Egyetem Halászati Központjának kutató tudósai szerint „beavatkozásunk a halként is ismert halászati erőforrásokba már a... megsemmisítő háborúkra emlékeztet”.

A téma megismerésével megértettem, hogy pontosan a háború a találó szó a halakhoz való viszonyulásunk jellemzésére – magában foglalja az ellenük alkalmazott technológiákat, technikákat és az ural-kodás szellemiségét. Ahogy mélyült tapasztalatom az állattenyész-

37

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

tés világában, megértettem, hogy az a radikális átalakulás, melyen a halászat átment az elmúlt ötven évben, valami sokkal nagyobbnak a jelképe. Háborút vívunk, vagyis inkább hagyjuk, hogy háború folyjék valamennyi állat ellen, amelyet elfogyasztunk. Ez egy új háború, és a neve: nagyüzemi gazdálkodás.

A pornográfiához hasonlóan a nagyipari gazdálkodást is nehéz definiálni, de könnyű azonosítani. Szűk értelemben véve iparosí-tott és intenzív állattenyésztés rendszere, amelyben – tíz- vagy akár százezer számra elhelyezett – állatokat genetikailag megterveznek, mozgásukban korlátoznak, és nem természetes étrenden tartanak (amely csaknem mindig tartalmaz különböző gyógyszereket, így például mikrobafejlődést gátló szereket). Globálisan évente mintegy 450 milliárd szárazföldi állatot tenyésztenek nagyipari méretekben. (A halakról nincs semmilyen adat.) Az Egyesült Államokban minden elfogyasztott vagy tej-, illetve tojásgyártásra tartott szárazföldi állat 99%-a üzemszerűen tenyésztett. Így, noha vannak fontos kivételek, ma a húsfogyasztásról beszélni annyit tesz, mint a nagyüzemi állatte-nyésztésről beszélni.

A nagyüzemi gazdálkodás azon túl, hogy gyakorlati módszer, sok-kal inkább gondolkodásmód: az abszolút minimumra csökkenteni az előállítási költségeket, és szisztematikusan figyelmen kívül hagyni vagy „externalizálni” olyan költségeket, mint a környezeti leromlás, emberi betegségek és az állatok szenvedése. A gazdák több ezer esz-tendőn át a természeti folyamatokhoz igazodtak. A nagyüzemi gaz-dálkodás legyőzendő akadálynak tekinti a természetet.

Az ipari halászat nem pontosan nagyüzemi gazdálkodás, de ugyan-abba a kategóriába tartozik, és ugyanannak a megbeszélésnek a részét kell képeznie, hiszen ugyanazon gazdálkodási vakmerőség része. Ez a legnyilvánvalóbb az aquakultúrákban (haltelepeken, ahol az állato-kat „karámokba” szorítják, majd „learatják”), de ugyanennyire igaz ez a nyílt vízi halászatra, amely nemcsak hogy ugyanebben a szemlé-letben, hanem a modern technológia használatában is osztozik.

A halászhajók kapitányai ma inkább Kirkök, semmint Ahabok. Elektronikai berendezésekkel zsúfolt fülkéből figyelik a halakat, és számítják ki a legalkalmasabb pillanatot, hogy egyszerre egész halra-jokat emeljenek a hajójukba. Ha a halak elkerülik a hálót, a kapitányok másodszor is nekiveselkednek. S ezek a halászok nem csupán a hajó-juktól bizonyos távolságon belül levő halrajok figyelésére képesek.

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

38

A „halcsalik” (FAD-ek) mellett GPS-monitorokat használnak az óce-án széltében-hosszában. A monitorok a halászhajók irányítótermébe továbbítják az információt a közelükben levő halak mennyiségéről és a lebegő FAD-ek pontos helyzetéről.

Ha egyszer az ipari halászat összképe kialakul – a hosszú horgász-zsinórokon (melyek mindegyikének végére egy hal-, tintahal- vagy delfinhús-kockát használnak csaliként) évente elhasznált 1,4 milli-árd horog; az egyenként harminc mérföld hosszú 1200 háló, melynek mindegyikét csupán egyetlen halfaj kihalászására használják; egyet-len vízi jármű azon képessége, hogy néhány perc alatt ötven tonna tengeri állatot képes kiemelni –, könnyebb lesz úgy gondolnunk nap-jaink halászaira, mint ipari munkásokra, semmint a szó hagyományos értelmében vett halászokra.

A háborús technológiákat szó szerint és módszeresen alkalmazzák a halászatban. Radar, egykor az ellenséges tengeralattjárók helymeg-határozására használt visszhangszondák, a tengerészet kifejlesztet-te elektronikus navigációs rendszerek és – a huszadik század utol-só évtizedében – műholdbázisú GPS nyújt a halászoknak példátlan képességeket ahhoz, hogy azonosítsák a legjobb halászhelyeket, és oda is találjanak, a halrajok helyének pontos meghatározásához pedig műholdas óceánhőtérképeket használnak.

A nagyüzemi állattenyésztés sikere az élelmiszergyártmányok fogyasztóinak az élelmiszergyártásról alkotott nosztalgikus elképze-léseitől függ – a halász becsévézi a halat, a sertéstenyésztő egyénileg ismeri minden egyes disznaját; a pulykatenyésztő figyeli, amint az aprócska csőr kilyukasztja a tojást –, mert ezek a képek harmóniában vannak valamivel, amit tisztelünk és amiben bízunk. Ezek a maradan-dó képek azonban a nagyüzemi tenyésztők legrosszabb rémálmai: hatalmukban áll emlékeztetni a világot arra, hogy ami most a gazdál-kodás 99%-a, az nem oly rég még 1%-nál is kevesebb volt. Magát a nagyüzemi gazdálkodás uralkodóvá válását kell felváltani.

Mi ösztönözhet egy ilyen változást? Kevesen ismerik a jelenlegi hús- és tengeri élelmiszeripar részleteit, többségünk azonban tudja a lényeget – legalábbis azt, hogy valami nincs rendben. A részletek fon-tosak, azok azonban önmagukban valószínűleg nem győzik meg az emberek többségét a változtatásról. Valami más szükséges.

39

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

3Szégyen

Walter Benjamin széleskörű irodalomkutatásáról többek közt azt mondhatjuk el, hogy Franz Kafka állatmeséinek legbehatóbb elemzé-seit nyújtotta.

A szégyen döntő fontosságú Benjamin Kafka-olvasatában, és kivé-teles morális érzékenységként értelmezhető. A szégyen egyszerre intim – benső életünk mélységeiben érzett –, ugyanakkor pedig tár-sadalmi, társasági: olyan valami, amit tulajdonképpen mások előtt érzünk. Kafka számára a szégyen reakció és felelősség láthatatlan mások előtt – egy „ismeretlen család” előtt, hogy A perből használjunk egy kifejezést. Az erkölcsiség lényegi megtapasztalása.

Benjamin hangsúlyozza, hogy Kafka ősei – ismeretlen családja – közé tartoztak az állatok is. Az állatok részei a közösségnek, amely előtt Kafka pirulhat, s mindez egy kifejezésmódja annak, hogy az állatok az író morális törődésének szféráján belül helyezkednek el. Benjamin azt is elmondja nekünk, hogy Kafka állatai „a feledés tárhá-zai”, amely kifejezés először zavarba ejtő.

Itt azért említem ezeket a részleteket, hogy keretét adjam egy kis történetnek, amikor is Kafka pillantása egy berlini akvárium néhány halára esett. Ahogy Kafka közeli barátja, Max Brod elmesélte:

Váratlanul elkezdett a megvilágított akváriumokban úszkáló halakhoz beszélni. „Most végre békével tekinthetek rátok, nem eszlek meg többé benneteket.” Ekkor lett szigorú vegetáriánus. Ha soha nem hallottak Kafka saját szájából ilyeneket, nehéz elképzelni, milyen egyszerűen és könnyedén, minden mesterkéltség vagy a legkisebb szentimentalizmus nélkül ejtette ki a szavakat – ami szinte teljességgel idegen volt a szá-mára.

Mi vitte rá Kafkát arra, hogy vegetáriánus legyen? És miért ez a Brod lejegyezte megjegyzés a halakról változtatta meg Kafka étrend-jét? Kafkának bizonnyal a szárazföldi állatokkal kapcsolatosan is vol-tak észrevételei a vegetáriánussá alakulás folyamatában.

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

40

Egy lehetséges válasz található a Benjamin szerinti összefüggésben egyrészt az állatok és a szégyen, másrészt pedig az állatok és a feledés közt. A szégyen az emlékezet munkája a feledés ellen. A szégyen az, amit akkor érzünk, amikor szinte teljesen – még ha nem teljesen is – megfeledkezünk a társadalmi elvárásokról és mások iránti kötelezett-ségeinkről saját azonnali örömünk kedvéért. Kafka számára nyilván a halak voltak a feledés megtestesülései: életükről radikálisan megfe-ledkezünk, ami sokkal kevésbé jellemző, amikor a tenyésztett száraz-földi állatokra gondolunk.

Kafka szerint azzal, hogy megesszük az állatokat, szó szerint meg-feledkezünk róluk, ezen túl azonban az állatok testét Kafka számá-ra megterhelte önmagunk mindazon részéről való megfeledkezés, melyekről meg akarunk feledkezni. Ha meg akarjuk tagadni jellemünk egy részét, azt „állati természetünknek” nevezzük. Aztán elfojtjuk vagy eltitkoljuk azt a természetünket, és mégis, ahogy Kafka a több-ségünknél jobban tudta, néha felébredünk, és változatlanul, csupán állatnak tekintjük magunkat. És ez igaznak tűnik. Nem pirulunk el a szégyentől, hogy úgy mondjam, halak előtt. Bizonyos részeinket fel-ismerjük bennük – gerincet, idegvégződéseket, a fájdalomcsökkentő endorfinokat, az összes ismerős fájdalomreakciót –, de aztán tagadjuk, hogy ezek az állati hasonlóságok fontosak lennének, és így ugyancsak tagadjuk ember voltunk fontos részeit. Amiről megfeledkezünk az állatok esetében, azt elkezdjük elfelejteni önmagunkról.

Ma a húsevés kérdésével nem csupán az az alapvető képességünk forog kockán, hogy reagáljunk az érző életre, hanem az a képessé-günk is, hogy reagáljunk önnön (állati) mivoltunk részeire. Háború dúl nem csupán köztünk és köztük, hanem viaskodunk önmagunkkal is. Oly régi háború ez, mint a történetmondás, és kiegyensúlyozatla-nabb, mint bármikor a történelem során. Ahogy a filozófus és társada-lomkritikus Jacques Derrida véli:

[...] egyenlőtlen küzdelem ez, háború (melynek egyenlőtlensége egy nap megfordulhat), mely egyrészt azok közt dúl, akik megszentségtelenítik nemcsak az állati életet, hanem még az együttérzés érzését is, másrészt pedig azokat, akik e szánalom megcáfolhatatlan bizonyítékáért könyö-rögnek.Háború dúl a könyörületesség ügyében. Ez a háború valószínűleg időt-len, de... válságos szakaszon megy át. Mi haladunk át azon a szaka-

41

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

szon, és az halad át rajtunk. Belegondolni, hogy a háború, melyben találjuk magukat, nem csupán kötelesség, felelősség, elkötelezettség, hanem szükséglet, kényszer is, mely alól, tetszik vagy sem, közvetlenül vagy közvetve, senki nem vonhatja ki magát... Az állat ránk néz, és mi mezítelenek vagyunk előtte.

Az állat némán elkapja pillantásunkat. Az állat ránk néz, és akár elfordítjuk a tekintetünket (az állattól, a tányérunkról, törődésünktől, önmagunkról), akár nem, kiszolgáltatottak vagyunk. Akár megvál-toztatjuk életünket, akár nem teszünk semmit, reagáltunk. Semmit nem tenni annyi, mint tenni valamit.

Talán a kisgyerekek ártatlansága és mentesültségük bizonyos fele-lősségek alól, lehetővé teszi számukra, hogy elmerüljenek az állati némaságban, és a felnőtteknél gondtalanabbul nézzenek. Talán leg-alább a gyerekeink nem foglalnak állást háborúnkban – csak a rosszul neveltek.

2007 tavaszán a családom Berlinben élt, és számos délutánt töltöt-tünk az állatkerti akváriumban. Belebámultunk a tartályokba – vagy azokba, melyek épp olyanok voltak, mint amelyekbe Kafka bámult. Engem különösen magukkal ragadtak a tengeri csikók – azok a külö-nös, sakkbábuhoz hasonló teremtmények, melyek a népszerű állatos képeskönyvek kedvenc figurái. Tengeri csikók nemcsak sakkbábu-vál-tozatban úszkáltak, hanem szívószál és növény alakzatban is, mére-tük pedig két és fél centitől huszonnyolc centiig változott. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akit elbűvöl ezeknek a halaknak folytono-san meglepő külseje. (Annyira vágyjuk nézni őket, hogy milliószámra pusztulnak el az akváriumokban és az emléktárgy-kereskedelemben.) S éppen ez az a páratlan esztétikai elfogultság késztet arra, hogy e könyvben időt szánjak rájuk, miközben oly sok más állaton egysze-rűen túllépek – állatokon, melyek közelebb állnak törődésünk vagy érdekeltségünk birodalmához. A tengeri csikók a végletek végletei.

A tengeri csikók az állatok többségénél jobban inspirálnak csodál-kozásra – felhívják figyelmünket a mindenféle teremtmény és min-den egyéb közti meglepő hasonlatosságokra és diszkontinuitásokra. Tudják változtatni színüket, hogy beleolvadjanak környezetükbe, és oly gyorsan csapdosnak hátsó uszonyukkal, ahogy a kolibri verdes a szárnyaival. Mivel nincs foguk, sem gyomruk, az étel szinte azon-nal átmegy rajtuk, folyamatos táplálkozásra szorítva őket. (Plusz az

Á L L A T O K A T Á N Y É R O M O N

42

olyan alkalmazkodás, mint az egymástól függetlenül mozgó szem, ami lehetővé teszi számukra, hogy fejük forgatása nélkül keressenek zsákmányt.) Nem lévén túlzottan jó úszók, elpusztulhatnak a kime-rültségtől, még ha csak egy kis áramlás ragadja is el őket, így inkább lehorgonyoznak valami tengeri növényen vagy korallon, vagy egy-máson – szeretnek párban úszni, fogófarkuknál összekapaszkod-va. A tengeri csikók bonyolult szertartással udvarolnak, és szívesen párzanak teliholdkor, s párzás közben zenei hangokat produkálnak. Hosszú távú, monogám párkapcsolatban élnek. Ami azonban talán a legszokatlanabb, hogy a hím tengeri csikó hordja ki hat héten át a kicsinyeket. Tulajdonképpen a hímek lesznek „terhesek”, nem csu-pán kihordva, de megtermékenyítve és folyékony váladékkal táplálva a fejlődő ikrákat. Az életet adó hímek megunhatatlanul döbbenetes látványt nyújtanak: valami zavaros folyadék lövell ki az ikratartóból, és mintegy varázsütésre, aprócska, de teljesen kialakult tengeri csikók bukkannak elő a fellegből.

Fiamra nem gyakoroltak nagy hatást. Kedvelnie kellett volna az akváriumot, de rémült volt, és azzal töltötte az időnket, hogy könyör-gött, menjünk haza. Talán olyasmivel találkozott, ami nekem a tengeri állatok néma arca volt. Valószínűbb azonban, hogy a vizes homálytól félt, vagy a vízkeverő pumpák torokköszörülésétől, esetleg a tömeg-től. Arra számítottam, ha elég sokszor ellátogatunk az állatkertbe, és elég sokáig maradunk, rájön – Heuréka! –, hogy valójában szeret ott lenni. Ez azonban soha nem történt meg.

Engem viszont a Kafka-történetet ismerő íróként lassan-lassan eltöltött ott valamiféle szégyen. A tükörkép az akváriumban nem Kafka arca volt. Egy íróé volt, aki példaképével összehasonlítva, otromba volt, és szégyenteljesen alkalmatlan. És Berlinben, zsidóként, a szégyen más árnyalatait is éreztem. És ott volt a turistaléttel és az amerikai léttel járó szégyen, ahogy Abu Ghraib fotóin elburjánzott. És szégyenletes volt embernek lenni, annak szégyene, hogy tudjuk, a durván harmincöt tengeri csikófajtából világszerte húszat fenyeget a kipusztulás veszélye, mert „akaratlanul” meggyilkoljuk őket a „tenger kincsei” gyártása során. A nem élelemszerzési szükségből, politikai okból, irracionális gyűlöletből vagy megoldhatatlan emberi konflik-tusból fakadó ölés, hanem a válogatás nélküli gyilkolás szégyene. Szé-gyen töltött el a rengeteg pusztítás miatt, amit kultúránk oly sovány magyarázattal igazol, mint a konzervtonhal íze miatti aggodalom

43

M I N D E N V A G Y S E M M I , V A G Y V A L A M I M Á S

(a tengeri csikók azon több mint száz tengeri állatfaj egyike, melye-ket „mellékesen” ölnek meg a modern tonhaliparban), vagy mert a garnéla kiváló előétel (a garnéla-vonóhálózás minden más halászati formánál jobban pusztítja a tengeri csikó-állományt.) Szégyen töltött el, amiért példátlan bőségben élő nemzetben élek – olyan nemzetben, amely a bevételének kisebb hányadát költi ételre, mint bármely más civilizáció az emberi történelemben –, de hogy ezt megtehesse, oly rendkívüli kegyetlenséggel bánik az elfogyasztásra ítélt állatokkal, hogy azt semmilyen törvény meg nem engedné, ha egy kutyával bán-nának így.

És semmi nem válthat ki annyi szégyent, mint szülőnek lenni. A gyerekek szembesítenek bennünket paradoxonjainkkal és képmu-tatásunkkal, és mi védtelenek vagyunk. Választ kell találnunk min-den egyes miértre – Miért ezt tesszük?Miért nem azt? –, s gyakran nincs jó válaszunk. Ezért egyszerűen azt feleljük: csak, mert. Vagy a szülő elmond egy történetet, melyről tudja, hogy nem igaz. És akár vörösödik az arcunk, akár nem, elpirulunk. A szülői mivolt szégyene – ami jó szégyen –, hogy azt akarjuk, gyermekeink nálunk teljeseb-bek, jobbak legyenek, hogy boldogítóbb, kifogástalanabb válaszokat tudjanak adni. A fiam léte nemcsak arra inspirált, hogy gondoljam át, mit evő állat lennék, hanem a hiúságomon keresztül új megfontolásra ösztönzött.

Aztán ott van a lábamnál alvó George, miközben ezeket a sorokat gépelem, kitekeredett testtel, hogy belepasszoljon a napfény három-szögébe a padlón. Mancsai a levegőben eveznek, valószínűleg futásról álmodik: talán mókust kerget? Egy másik kutyával játszik a parkban? Úszásról álmodik? Annyira szeretnék belebújni abba a hosszúkás koponyájába, és tudni, milyen mentális csomagot próbál szortírozni vagy kibontani. Esetenként, miközben álmodik, kicsiket nyikkant – néha elég hangosat ahhoz, hogy felébredjen tőlük, néha pedig oly han-gosakat, hogy a fiamat ébreszti fel. (George aztán mindig visszaalszik; a fiam soha.) Néha felébred egy álombeli zihálásra, a lábára szökken, egyenesen odajön hozzám – forró lélegzete az arcomat legyezi –, s egyenesen a szemembe néz. Mi van... közöttünk?