www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 30. SZALON 17

KÖNYV A SZALONBAN

A Christie-krimik ízeiBENYOVSZKY KRISZTIÁN

„Amint meghallottam, hogy át-hajózik (…) felötlött bennem:történni fog valami! Együtt vadá-szunk majd, mint régen. Mégpe-dig nem valami közönséges ügy-ben… Valami rendkívüli kell… –izgatottan hadonászott –, valamifinom… recherché… délicat” (Ver-mes Magda fordítása).

A francia kifejezésekből már rá-jöhetett a kedves olvasó, kitől isszármazik a fenti idézet. Igen, anagy Hercule Poirot intézi ezeketa szavakat hűséges társához, Has-tings kapitányhoz az ABC-gyilkos-ságok című regény elején. Mon-danom sem kell, hogy kérésemeghallgatásra talál, s nem sok-kal ezután egy olyan gyilkosság-sorozat ügyében bizonyíthatjazseniális képességeit (a híresszürke agysejtek nagy örömére),hogy mind a tíz ujját megnyaljautána, s hasonlóképpen az olvasóis. De többet egy szót se AgathaChristie egyik legjobb krimijéről!Inkább arról kellene beszélnem,miért indítottam épp ezzel a rész-lettel ezt a recenziót.

Mindenekelőtt azért, mert rá-mutat detektívünk bűnügyekhezvaló viszonyának egyik fontos vo-nására. Poirot nemcsak az étkezésterén gourmand, hanem nyomozóimunkájában is. Számos történetbizonyítja, hogy előszeretettel veszrészt magas politikai érdekeket be-folyásoló vagy az arisztokrácia, il-letve hírességek köreiben elköve-tett gyilkosságok és rablások felde-rítésében. Általánosságban el-mondható, hogy nem vállal elakármilyen ügyet, válogat közöt-tük (megteheti): az egyszerű hét-köznapi bűntények helyett a külön-leges (recherché), a furcsa vagy afelettébb rejtélyes esetek vonzzák,a valódi ínyencfalatok (délicat). Azidézetből is kitetszik, hogy ebbenaz esetben Poirot szó szerint ki vanéhezve egy kis gyilkosságra.

Gasztronómia és krimi? Pusztahasonlat ez itt, vagy többre gon-doljunk?

Anne Martinetti és François Ri-viere könyve (Creme & crimini. LericettedelizioseecriminalidiAgathaChristie)arról igyekszikmeggyőznibennünket, hogy érdemes komo-lyan vennünk az angol írónőműveinek ételekre és evésre vonat-kozó részeit. Az eredetileg francianyelven megjelent kötet (melynekolasz fordítása 2006-ban látottnapvilágot) a maga módján szintén„ínyencfalat”; különösen azok szá-mára (magam is közéjük tarto-zom), akiket egyaránt érdekel azangolszász detektívirodalom és akonyhaművészet. Mielőtt bármit ismondanék róla, előrebocsátanám,hogy a Creme & crimini egy színes,gyönyörűen kivitelezett, kápráza-tos ételfotókat tartalmazó (Philip-pe Asset munkái) kiadvány. Olyan,amit nem kiolvas az ember, hanemolvasgat: időnként előveszi, bele-lapoz, el-elcsíp egy-egy idézetet éslegelteti a szemét a képeken.

Ahogy a cím is utal rá, egy re-ceptgyűjteményről van szó, me-lyek szerzője Agatha Christie.Vagyis majdnem. Nem egy eddiglappangó szakácskönyvre kellgondolni, hanem egy olyan, kü-lönböző műfajú szövegeket és ké-peket egyaránt tartalmazó album-ra, mely a krimi királynőjénekműveit és élettörténetét használjavezérfonalként a hagyományosangol konyha bemutatásához.Vagy fordítva? Mindkét megköze-lítés elfogadható.

A könyv hat fejezetre oszlik.Mindegyik élén egy esszé áll, melyChristie életrajzán és bűnügyi tör-ténetein keresztül egy-egy étel-csoportra vagy étkezési szokásrairányítja rá a figyelmet. Ezek utánkövetkeznek a tematikusan cso-portosított és illusztrált (grafika,fotó) receptek. Az oldalak felsősarkában – tipográfiailag és a szí-neket tekintve is jól elkülönítve –mindig egy olyan irodalmi idézetszerepel, melyben az adott ételrőlesik szó. Ez alatt pedig a mű rövidismertetése olvasható. Ezek a re-zümék korántsem sablonosak: ta-lálóak, szellemesek és ami nagyon

fontos – diszkrétek. Csak sejtet-nek, de nem árulnak el semmi lé-nyegeset a bűnügyi rejtvényből.Valódi kedvcsinálók, afféle „aprófalatkák”. Ha többször szerepelegy-egy regény vagy elbeszélés,akkor az idézeteket minden eset-ben más, az adott kontextusnakmegfelelő ismertetés kíséri.

Agatha Christie detektívregé-nyeiben általában nem találko-zunk az ételek vagy azok elkészíté-sének részletes leírásával. Csak ak-kor fordulnak elő a művekbenhosszabb gasztronómiai eszmefut-tatások,haazoka rejtélyütemezettelbeszélése (felvezetése, fenntar-tása és késleltetett feloldása) szem-pontjából jelentőséggel bírnak.Mondjuk az áldozat által elfo-gyasztott étel vagy ital tartalmaztaa halált okozó mérget, valamelyikfogásban rejtették el a lopott ék-szert (A karácsonyi puding) vagy atettest az étkezési szokásai leplez-ték le (A szedertorta). Az angol író-

nő felettébb kedvelte a mérgezésesgyilkosságokat, többek közöttazért, mert ez – a fizikai erőt igény-lő erőszakos bűntettekkel ellen-tétben – a gyengébb nem képvise-lőit sem zárta ki a gyanúsítottak vi-szonylag szűk köréből. A tett sike-res végrehajtásához azonban tisz-tában kell lenni az ételek és a mér-gek néhány alapvető tulajdonsá-gával – mindenekelőtt az ízekkel ésaz adagok hatékonyságával. Bizo-nyos ételek vagy italok erőtelje-sebb íze ugyanis elnyomja a mér-gek általában kellemetlen, keser-nyés vagy émelyítő ízét, ez pedigminden elkövetőnek elemi érdeke.Ez a kis példa is mutatja, hogy agasztronómiai alapismeretek nem-csak a gyilkos, hanem a nyomozóés a vele versengő vagy módszerétcsodáló krimiolvasó számára is fe-lettébb hasznosnak bizonyulhat-nak. Ha ugyanis tudja, hogy mikazok az ételek, amik az arzén vagya sztrichnin ízét semlegesíthetik,

akkor kellő gyanakvással kísérimajd felbukkanásukat egy-egymérgezéses történetben.

Anne Martinetti és François Ri-viere könyvét azonban nem csu-pán az ételekért, hanem a tágabbkulturális kontextusok megisme-rése végett is érdemes fellapozni.Az esszék és az ételleírások Chris-tie-re és kedvenc hőseire vonatko-zó részeiből ugyanis megismerhet-jük az angol étkezési szokásokat ésa leggyakrabban fogyasztott ha-gyományos ételek szimbolikáját is.Nemcsak az derül ki tehát, hogymiként is kell elkészíteni Poirotkedvenc édességeit vagy MissMarple vajas süteményét, hanemaz is, hogy maga e figurák megal-kotója hogyan viszonyult a kony-haművészethez. Agatha kiskorátólfogva jó evő volt, imádta az angolkonyhát, amellyel belga magán-nyomozójának kontinentális éte-lekhez szokott gyomra hosszúévek múltán sem volt képes meg-barátkozni. (Mennyi epés meg-jegyzés is hagyja el a száját az an-golok ízetlen és ehetetlen konyhá-járól!) Megtudhatjuk továbbá aztis, hogy Agatha Christie-nek életeválságos időszakában is egy kiadósebéd vagy vacsora hozta meg is-mét az életkedvét. A legsötétebbhelyzetekben sem feledkezett megtehát az evés testet-lelket gyógyítóhatásáról. Ahhoz az elvhez tartottamagát, amit a Nem zörög a haraszt(The moving Finger) című regé-nyének nyomozójával mondatottki: először is megreggeliznék, üresgyomorral nem lehet szembenézniegy gyilkossággal.

Véleményem szerint az AnneMartinetti és François Rivierekönyvéhez való olvasói viszonyu-lást alapvetően két tényező, két el-várás határozza meg. Aki csak főz-ni szeret, de borzongani vagy rejt-vényfejteni nem, az is megtaláljabenne a magáét: kedvére válogat-hat az angol konyha remekei kö-zül. Aki Christie-rajongó, kevés af-finitással a konyhaművészet iránt,a vendégszövegeknek és az élet-rajzi adalékoknak köszönhetően

újraidézheti kedvenc olvasmánya-inak és szerzőjének világát, az íny-csiklandó képeken pedig láthatjaazt, amiről – különösen ha nemangol vagy anglofil – a szöveget ol-vasva csak halvány(abb) elképze-lése lehetett. Az irodalmi kontex-tust hanyagoló pragmatikus és akulináris élvezeteket csupán mar-ginálisként kezelő rajongó olvasatmellett pedig számolni kell mégannak az olvasónak az örömtelinézőpontjával is, aki számára agasztronómiai motívumok új meg-világításba helyezik a krimiműfaját, a krimi pedig az étkezésikultúrára kínál rálátást egy sajá-tos, szokatlan perspektívából.

Az olaszul olvasók számára ör-vendetes, hogy a Creme & crimininem az egyedüli ilyen jellegű,„gasztrokriminológiai” kiadvány.Ugyanaz a kiadó hasonló kivitel-ben jelentette meg a legnagyobbínyenc nyomozó, Nero Wolfe tör-téneteiben előforduló recepteket(Il manuale di cucina di Nero Wol-fe), segy erre a műfajra szakoso-dott sorozat darabjaiként láttaknapvilágot Maigret, Poirot ésMarple, illetve Montalbano fel-ügyelő receptjei is. Ezek a köny-vek mintha új értelmet adnának akrimiíróként is ismert cseh anglis-ta, Břetislav Hodek egyik monda-tának: „A detektívtörténet ha nemis főétel, de valamiféle desszert azirodalom nagy lakomáján” (57.)Persze vannak, akik nem igénylika desszertet, mások viszont, azédesszájúak, inkább a főételtugorják-ugornák át. Én mind akettőt szeretem, a maga módjánés a maga helyén. Végezetül márcsak egy óvatosságra intő meg-jegyzés a „fő” előtag sugalmaztaértékhangsúlyokkal kapcsolat-ban: ne feledjük, hogy egy való-ban finom édesség elkészítéselegalább annyira igényes feladat,s nemegyszer még igényesebb is,mint a főfogásé.

(Anne Martinetti – François Rivi-ere: Creme & crimini. Le ricette deli-ziose e criminali di Agatha Christie.Milano,SonzognoEditore,2006)

KÖNYV A SZALONBAN

Világmegvetésből katedrálisSZALAY ZOLTÁN

Az utolsó farkas című legújabbművében Krasznahorkai Lászlókönnyedén, már-már banálisan(„Épp nevetett...”) indítja útjáramonumentális mondatgépeze-tét, amely aztán több tucat olda-lon keresztül zakatol, anélkül,hogy egy pillanatra megakadna.A történet tulajdonképpen teljesegészében kisszerű, nagy drá-mák és fennkölt tragédiák nél-kül: egy zátonyra futott filozófusfurcsa kalandja, amely sokbanhasonlít a szerencsétlen balekKorim György őrült történetérevagy az előző kötet, a Seiobo jártodalent elesett hőseinek – külső-ségekben – szintén nem különö-sebben nagyszabású históriáira.A német filozófus leszámolt agondolkodással, a tudománnyal,a könyvekkel, semmirekellőkocsmatöltelékként tengődikBerlin legmélyén, amikor csakúgy a semmiből kap egy megbí-zást, a spanyolországi Extrema-durából, az elveszett paradi-csomból.

Krasznahorkai kiválóan érthozzá, hogyan hozzon játékbaúgy sablonokat és akár közhely-

gyanús elemeket, hogy azokategy hitelét tekintve kifogástalantörténetbe ágyazva új, eredeti je-lentéstöltettel lássa el. Az utolsófarkas – ez akár egy gyenge indi-ánregény címe is lehetne, s a tör-ténet további elemei (ember éstermészet elkeseredett küzdel-me, a „csúnya” civilizáció rom-bolása) szintén valamennyire agiccs felé hajlanak. (Hozzátehet-jük, első hallásra a szerző koraifőműve, a Sátántangó című re-gény címe is némileg hatásva-dásznak tűnhet, miközben min-den idők egyik legnagyszerűbbmagyar regényéről van szó.) Aterjeszkedő civilizáció pusztítá-sától mindeddig megmenekültparadicsomi táj képe hasonlóanerőltetettnek érződik elsőre, amegingathatatlan egyensúlyúKrasznahorkai-mondat azonbangyorsan eloszlatja minden aggá-lyunkat. A gyengéden hömpöly-gő pátoszt az elhallgatás finomjátékai, illetve a krimiszerűenbonyolított cselekményvonal fe-szültsége őrzik meg medrében.Monológszerű elbeszélési tech-nikáját Krasznahorkai máraolyannyira tökélyre fejlesztette,hogy kívülről úgy tűnik, mintha

csak úgy gombnyomásra „sza-kadna ki” belőle ez a finom, tö-rékeny szókatedrális.

Az utolsó farkas nyomait ül-dözzük, illetve ennek az üldö-zésnek a mesélését követhetjüknyomon: a német filozófusegykedvűen osztja meg történe-tét a Sparschwein nevű közön-séges lebuj magyar csaposával,akinél közömbösebb hallgatósá-got aligha találhatna. Kraszna-horkai mintha nagy általános-ságban mondana véleményt aközönségről mint olyanról, arrólaz általános süketségről, amelymegalapozza a mindent áthatóhiábavalóságot. Ez a hiábavaló-ság pedig annak a megvetésneka táptalaja, amelyet a „gondolat”korábbi hívei érezni kényszerül-nek ebben a világban, ahol csak„az ADD IDE primitív mocska” ér-vényesül, ahol „a nyelv aszennyesünk”, s a gondolkodásteljesen és tökéletesen értelmétvesztette. Az utolsó farkas főhősenem keres kiutat vagy fogódzó-kat, José Miguel története telje-sen az ő akaratán kívül talál ráés teperi le. Úgy jutunk el a ré-gimódi vadőr történetéhez, hogyközben teljesen vaktában érin-

tünk néhány köztes állomást,vadászokkal találkozunk, egyhatalmas kitömött farkastetemreakadunk egy üvegvitrinben, be-barangoljuk a sivár Extrema-durát, s a banális történetbőlsűrű és súlyos érzelmek, indula-tok szabadulnak fel, miközbennagyobbrészt mégis rejtve ma-radnak.

Nehéz lenne magyarázatot ta-lálni rá, miért pont ezt a Krasz-nahorkai-szöveget jelentettemeg a Magvető piros vászonbo-rítással, ünnepélyes külsővel,miközben, némi rugalmasság-gal, nyugodtan beilleszthettékvolna a 2008-as Seiobo elbeszé-lései közé; ugyanakkor mégsemolyan nehéz, hiszen Az utolsófarkas a maga feszes, rendkívülkörültekintően felépített, eleve-nen lüktető mondatszövetévelvalóban tüneményes gyöngy-szeme kortárs prózánknak és hanem is a legkiemelkedőbb, ámmindenképp izgalmas állomásaa sokrétű, egyúttal azonbanegyedülállóan homogén Krasz-nahorkai-életműnek.

(Krasznahorkai László: Az utol-só farkas. Budapest, Magvető,2009, 72 oldal)