LÁSZLÓ ERVIN

KOZMIKUS KAPCSOLATOK

A harmadik évezred világképeErvin Laszlo: The Cosmic Connection (The Fifth Field).

Copyright © Ervin Laszlo, 1996Hungarian translation © Dr. Dienes Gedeon, 1996

Magyar Könyvklub, Budapest, 1996Felelős kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató

Irodalmi vezető Ambrus ÉvaFelelős szerkesztő Greguss Ferenc

Műszaki vezető Szilassy JánosA borítót tervezte Koronczi EndreMűszaki szerkesztő Pintér László

Szedte a Pytheas Kft.Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető Vadász József igazgatóMegjelent 15,57 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 548 374 0

Tartalom

Előszó a magyar kiadáshoz

Bevezetés

Miről szól a könyv?

ELSŐ RÉSZ / AHOGY MA LÁTJUK

1. A világegyetem fejlődése

Több évezredes töprengés

Az ősrobbanás kozmológiája

Kozmikus elméletek

2. Az anyag természete

Örök keresés

Bonyodalmak korunk fizikájában

3. Az élet jelenségei

Élet az élettelenből

A fejlődés hajtóereje

Színre lép az ember

4. A tudat megnyilvánulásai

Gondolkodni tanul az ősember

Pillantás az agyba

MÁSODIK RÉSZ / A KÉP ELHOMÁLYO-SUL

1. Nyitott kérdések a kozmológiában

Hány ősrobbanás volt?

Finoman hangolt állandók

2. A felhőszerű anyag

Tartózkodási helye ismeretlen

Részecskék üzennek egymásnak

3. Az élet rejtélye

Ugrások a törzsfejlődésben Mutációk - nem véletlenül A láthatatlan forma nyomában

4. A tudat furcsaságai

Egy (vagy több) élet emlékei Telepátia és egyéb rejtélyes jelenségek Távoli, de egyidejű

kultúrák

HARMADIK RÉSZ / ÚJ ÉRTELMEZÉS FE-LÉ

1. Tudományos összerakójáték

Egységesítés a fizikában

2. Összefonódó tudományágak

Bohm „belső rendje" Heisenberg kvantumuni-verzuma Prigogine dinamikus rendszere

3. Egységesítő elméletek napjainkban

A nagy egyesített elméletek eredményei

és hiányosságai

Ami az egységesítésből kimaradt

NEGYEDIK RÉSZ / A FELTÁRULÓ LÁT-VÁNY

1. Úton a „mindenség elmélete" felé

Az alapfogalom

Állandó paradoxonok rövid leltára

A múlt közbeszól

Kapcsolatok térben és időben

Az „ötödik mező"

2. A pszi-mező felfedezése

A kvantumvákuum bevezetése Nyomok a vá-kuumban

ÖTÖDIK RÉSZ / EGYSÉGES VALÓSÁG

1. A fejlődés átfogó szemlélete Ősrobbanások sorozata

Jéghegyek az energiatengerben

2. A kozmikus tánc

A tudat nyitott ablaka

Ősi gyökerek

UTÓSZÓ / GYÓGYÍTÁS AZ „ÖTÖDIK ME-ZŐ" RÉVÉN

(Sági Mária)

Mi a holisztikus medicina?

Minták a pszi-mezőben

Az agy „antennája"

Változatok a gyógyításra

Erich Körbler felfedezései

Csakraterápia

FÜGGELÉK / KELETI ÉS NYUGATI TÁV-LATOK

1. Keleti értelmezés (Karan Singh)

2. Nyugati értelmezés (David Loye)

Jegyzetek

A szerzőről

László Ervin műveinek válogatott bibliográfiá-ja

Előszó a magyar kiadáshoz

Különös örömömre szolgál, hogy a Kozmikus kapcsolatok magyar kiadását kö-szönthetem. A magyar olvasó ugyanolyan megvilágító erejűnek fogja érezni ember és vi-lág egybesimuló képének üzenetét, mint a nyu-gat-európai vagy amerikai olvasók, de valószí-nűleg kevésbé találja majd meglepőnek. Ma-gyarországon - akárcsak Közép- és Kelet-Európában sok helyütt - a tudomány és a szel-lem, az ember és a természet sohasem vált kü-lön egymástól annyira, mint e kontinens nyu-gati részében és az angolszász világban. De a világkép sem volt itt annyira töredezett, mint amott. A magyar olvasók nem alakítottak ki a fejükben olyan rekeszeket, amelyekbe azután külön-külön berakosgathatták volna a „művé-szet", a „szellem", „az ember világa" és a „ter-mészet" fogalmait - megérzéseik és tapasztala-taik egységesebb egészet alkotnak.

A tudományokban most kibontakozó forrada-

lom olyan új világképet nyújt, amelynek néhány részlete az ösztönös megérzés révén régóta jelen van a magyar irodalmi és mű-vészeti kultúrában. Ez annak az embernek a megérzése, aki része a természetnek, ez pedig része a világmindenség szédítő mélységeinek. Ez az ember minden dolgot, nagyot és kicsit, élőt és élettelent, egy nagyobb egész részeként lát. Ezen az egészen belül az anyag legkisebb részecskéi és a belőlük felépült atomok és mo-lekulák mind kölcsönhatásban vannak testünk sejtjeivel, szerveivel és természeti környeze-tünkkel, amelyet bolygónk bioszférája alkot. Részecskék és atomok, sejtek és élő szerveze-tek, emberi lények és különféle környezetek fejlődnek egymástól függően, és ezek mind ré-szei a kozmikus kapcsolatoknak, amelyeket a tudomány frontvonalában dolgozó kutatók fo-lyamatosan felderítenek.

A világmindenség, az anyag, az élet és az érte-lem fogalma az új tudományokban egységes, átfogó, összefüggő rendszerként jelenik meg. Alapvető felismerések, amelyeket látszólag el-

felejtettek az évszázadok folyamán, most ismét felbukkannak, természetes okaikat a kutatók újra felfedezik, és beillesztik a világegyetem új fogalmába. A korszerű tudomány és az ősi megérzés friss és átfogó egységbe forr.

Az ösztönös megérzésen alapuló felismerések-nek a tudomány legújabb eredményei révén való igazolása különösen fontos Magyarország számára. Az a dilemma, hogy a nyugati mintá-jú ipari és városi haladás vagy az a fejlődés jobb-e, amely az élet több hagyományos és kulturális sajátosságát olvasztja magába, kön-nyen feloldható, ha rádöbbenünk, hogy nem feltétlenül az olyan tudomány ihleti a fejlődést, amely távol áll a kultúra hagyományos fogal-maitól és értékeitől, sőt talán még ellent is mond nekik. Egy olyan korban, amelyet a szervesen egymásba kapcsolódó technológiák, a gondolkodás holisztikus módozatai, valamint a különféle kulturális életmódok és hagyomá-nyok jellemeznek, mindezek nem a gátjai, ha-nem csak szerves részei lehetnek a társadalmi, gazdasági és műszaki haladásnak.

A szerző reméli, hogy az utazás, amelyet a ki-bontakozó világkép távolabbi horizontjai felé tesz meg majd a magyar olvasó ezeken az ol-dalakon, különösen érdekes: gyümölcsöző a személyes felismerésekben, valamint hasznos a valódi célok és az emberi értékek felé vezető úton. A 20. század késői és a 21. század korai éveinek gyorsan fejlődő, az egész Földet átfo-gó, információval telített világában mindan-nyiunknak szükségünk van tudományosan megalapozott szemléletre, értékekre és célok-ra. Amellett, hogy személyi igényeinket elégí-tik ki, talán egyéni jólétünk és közösségi fejlő-désünk is tőlük függ majd.

Bevezetés

1597-ben, csaknem egy évszázaddal azelőtt, hogy Newton a Királyi Társaság elnö-ke lett, Francis Bacon angol filozófus azt írta, hogy a tudás hatalom. Állítása ma igazabb, mint valaha, de csak azzal a kikötéssel, ha ez a szóban forgó tudás a tudományból ered vagy rendelkezik valamiféle tudományos hitelesség-gel. A tudomány ugyanis a mai világban az egyik legnagyobb - vagy talán a legnagyobb - erő.

Akár tetszik, akár nem, a tudomány valamiféle „világi vallássá" vált. Míg a középkorban az egyház és az állam kapcsolatát az úr és szolga viszonya jellemezte, a Newton felfedezései óta eltelt három évszázad során az úr szerepét a tu-domány apostolai vették át. A tudomány mű-velt papságot nevelt ki magának azzal az elő-joggal, hogy csak ők férhetnek hozzá az ezote-rikus (titkos, rejtett) ismeretekhez. Ez a rend teszi törvényessé a politizálást és állít fel visel-

kedési normákat. A „szent iratok" itt az el-méleti és kísérleti kutatók tanulmányai. A fizi-kusok tanai a mérnöki gondolkodást támaszt-ják alá a természet- és a társadalomtudomány területén; a biológusok felfedezései az egész-ség és a jólét dolgaiban ülnek törvényt; a mik-rogazdaság szakembereinek képletei az egyéni vállalkozások irányításának vezérfonalát ad-ják; a makrogazdaság doktrínái pedig a nemze-ti és a nemzetközi gazdasági folyamatoknak szabnak irányt.

Korunk társadalmainak hosszú távú fejlődését és még váratlan forradalmait is inkább a tudo-mányos újdonságok számos társadalmi és mű-szaki mellékterméke hajtja, mintsem a politi-kusok és üzletemberek alkotóereje és akarata. A mikroelektronika sikerei például megnyitot-ták az információs országutat a föld körüli jel-továbbítás előtt, így szinte karnyújtásnyi kö-zelségbe került mindenki számára, hogy elér-jen mindenféle információt a pletykától a vi-lágválságig. Az információ- és vezérléselmélet felfedezéseinek sokféle műszaki alkalmazása

számtalan embernek ad lehetőséget, hogy megrövidítse munkaidejét, és több szabadidőre tegyen szert - viszont sokakat kényszerít munkanélküliségre. A közlekedéstechnika újításai turisták és üzletemberek óriási tömegei számára teszik lehetővé, hogy kényelmesen és biztonságosan jussanak el órák alatt a hat földrész bármelyikére. A biotechnikai vívmányok lehetővé teszik az élelmiszer-ellátás növelését, az emberi élet meghosszabbítását, és új gyógymódokat kínálnak régi, kínzó betegségekre. Furcsa módon még a totális háborúk elmaradása is bizonyos mértékben a tudományon alapuló technikai haladásnak köszönhető: a modern fegyverek olyan hatékonnyá váltak, hogy magukat a lehetséges győzteseket is veszélyeztetik, és a háborús zsákmányt olyan romhalmazzá változtathatják, amely ráadásul esetleg mérgező vagy veszélyesen radioaktív.

De a tudomány vívmányainak és jótéteményei-nek jegyzéke mellé odatehetjük a veszélyek és pusztítások listáját is. Ha rövidlátó módon al-

kalmazzák a tudományt, akkor lerontják a környezet minőségét, kizsigerelik az értékes természeti forrásokat, és hamisan osztályozzák a társadalmakat egy olyan választóvonal men-tén, hogy a tudomány bonyolultságával kik ké-pesek megbirkózni, és kik nem tudnak - vagy nem is akarnak. Végül pedig, első megközelí-tésben a tudományos dogmák embertelen ké-pet festenek a világról, amely rideg és elvont, mindent számokra és képletekre egyszerűsít érzelem és érték, szív és lélek nélkül.

Akár csodáljuk a tudományt, akár rettegünk tőle, akár elfogadjuk következtetéseit és alkal-mazásait, akár visszautasítjuk, annyit el kell is-mernünk, hogy a tudomány jobban befolyásol-ja életünket, sokkal több oldalról hatol be gon-dolkodásunkba, mintsem közülünk legtöbben hinnék - és néhányan kívánnák. Nemcsak a tu-domány számos műszaki vívmánya befolyá-solja életünk minőségét, hanem a természetről, az emberről és a világról alkotott tudományos véleményünk is. A tudomány teremtette fogal-mak alakítják érzékelésünket, színezik érzel-

meinket, és befolyásolják az egyéni értékekről és a társadalmi érdemekről alkotott vé-leményünket. A fogalmak behatolnak a gondo-latok, érzelmek, értékek és szándékok kötegé-be, közvetlen tapasztalásunk szövetébe, vagyis emberi tudatunk rendszerébe.

A kérdés már nem az, vajon a tudomány befo-lyásolja-e életünket és tudatunkat, hanem csak annyi, hogy ezt jó vagy rossz irányban teszi-e, segít-e elérni céljainkat, megvalósítani álmain-kat, vagy inkább megrázkódtatásokkal és meg-lepetésekkel teli embertelen feltételeket teremt a számunkra.

A mai „tudományos világkép", amely sok em-ber gondolkodását uralja, nem valami boldogí-tó. Ebben a világképben az emberi faj lényeges vonásai esetleges, véletlen események soroza-tából erednek az élet földi történetében, míg az emberi egyedek egyéni vonásai a velünk szüle-tett kiszámíthatatlan kombinációkból származ-nak. A túlélés folytonos küzdelme, amelyet minden egyén, minden vállalkozás és minden

társadalom szüntelenül vív, egoista egyedekké alakított bennünket, elválasztván mindattól, ami testünk határain vagy személyes és szakmai érdeklődésünkön kívül esik.

A legújabb tapasztalati tudományok sugallta világkép azonban gyökeresen eltér az előbbi-től. A mutációk esetlegességein és a természe-tes kiválasztódáson túl az atomok és részecs-kék véletlen ütközései által uralt világban a tu-domány frontvonalában tevékenykedő kutatók mélyebb logikát vélnek felfedezni. Nem arról van szó, hogy a szakemberek most egy transz-cendens szellemre vagy tudatra hivatkoznak, mert ez irányítja azokat a folyamatokat, ame-lyek az emberi nem kialakulásához vezettek, hanem sokkal inkább azoknak a folyamatok-nak a teljes dinamizmusát fedezik fel, amelyek az embert (és a világegyetemben észlelhető minden dolgot) létrehozták. A most kibontako-zó képben minden, ami az univerzumban létre-jött -Mozart és Einstein, Ön és én, a leghatal-masabb galaxis és a legparányibb rovar -, egy nyitott kimenetelű, de mégsem véletlenszerű

önteremtés bámulatos folyamatának eredménye. Semmi olyan, ami valaha létrejött, nem létezik elkülönülve a többitől. Minden dolgok összefüggenek, minden egy átfogó, szerves egység része.

Ebben a képben a valóság nemcsak apró ré-szek egybefüggő csoportja, hanem olyan egész, amelyben minden rész állandóan érint-kezik a többivel. Állandó, belső, igen finom kapcsolat van a dolgok között, amelyek együtt léteznek és együtt fejlődnek a mindenségben; kapcsolatok és üzenetek közössége ez, ami kölcsönhatások és közlések bámulatos hálóza-tává avatja a valóságot.

Amikor majd mi és társadalmaink a technika, a pénzügyek, a termelés és fogyasztás, sőt a sza-badidő és a kultúra egymásra ható és egymás-tól függő hálózatába lépünk, életbe vágóan fontos lesz, hogy tudatunkat ez az új kép hassa át, ne a régi. Az egyedi emberek, valamint az emberek és a természet közötti kozmikus kap-csolat elismerése igen hasznos, ráadásul rend-

kívül jelentős is. Ez a fajta szemlélet az, amely harmóniát és egyensúlyt tud teremteni a növekvő káosz és a sebezhető egymásrautalt-ság világában.

A kozmikus kapcsolatok univerzumának képe megbízható lámpás lehet személyes fejlődé-sünk egyéni útján az emberiség közös jövője felé. Ebből a meggyőződésből íródott ez a könyv. A szerző reméli, hogy ugyanez a meg-győződés alakul majd ki másokban is e könyv elolvasása után.

Montescudaio (Olaszország), 1996 tavaszán

László Ervin

Miről szól a könyv?

A tudományok legújabb fejlődéséből kialakult világkép részleteit a szerző egy másik könyvében fejti ki, amelyet elsősorban a tudo-mányos közönségnek írt (The Interconnected Universe - Conceptual Foundations for Trans-disciplinary Unified Theory [Az összekapcsolt világegyetem - Fogalmi alapok a tudomány-ágak közötti egységesített elmélethez] London, New York és Singapore; World Scientific Ltd., 1995). Jelen könyv eltekint a szakmai fejtege-tések szigorától - csupán a tudományos ered-mények és a legújabban felismert összefüggé-sek alapvető kérdéseit tárgyalja, valamint azt, hogy mit jelent mindez az emberiség számára.

Az Első rész a „megállapodott" világképpel foglalkozik, amely a természettudomány leg-fontosabb elméletein és fogalmain alapul, majd áttekinti mindazt, amiről a legtöbb tudós azt hiszi, hogy ennyit már biztosan tudunk a világegyetemről, az anyagról, az életről és a

tudatról. Ez a kép teljesebb, mint valaha, és valóban fontos a maga nemében, de nem az utolsó szó: az elfogadott kép még nem végleges, mert vannak benne zavaros területek, sőt fekete lyukak is.

A Második rész az eddig elfogadott világkép tisztázatlan kérdéseire összpontosít a természet főbb területein, de nem azt hangsúlyozza, amit a tudomány tudni vél róluk, hanem ami to-vábbra is rejtélyes és ellentmondásos az elfo-gadott elméletek szempontjából.

A Harmadik rész a tudományos kutatás élvo-nalának legújabb eredményeiről számol be. A tudomány szabad vállalkozás: amikor a kuta-tók rejtélyekre és ellentmondásokra bukkan-nak, akkor új utakon indulnak el, maguk mö-gött hagyva a megrögzött fogalmakat és elmé-leteket. Egy ilyen „forradalom" van ma is ki-bontakozóban. A fizikában sorra jelennek meg a „nagy egységesítés elmélete"-i, nagyvonalú-an keresve a megtapasztalható világegyetem egységes megfogalmazását. Rengenek a bioló-

gia alapjai is, ahol a fejlődéstan holisztikus (az egységes egészre vonatkozó) fogalmai kihívást jelentenek a darwinizmus tisztességben megőszült tanai számára. És új távlatok nyílnak azon a tudományközi ösvényen, amely átvág a klasszikus mezőkön, és megpróbál el-jutni annak megértéséhez, hogy az élet miként alakult ki az élettelenből és az értelem az élet-ből.

A befejező Negyedik rész még ennél is tovább megy. Felvázolja azt a képet, amelyhez eljut a tudomány a 21. század hajnalán. Az eljövendő tudományos forradalom előrejelzését a szerző a fizikai és az élettudományok terén nemrég megjelent művekre alapozza, valamint azokra az avantgárd elméletekre, amelyek meg akar-ják érteni, hogyan fejlődött ki az élet és az ér-telem a fizikai világegyetemben az ősrobbanás tüzes kezdete vagy talán még régebb óta. Átte-kintésünk ezeknek a kutatásoknak megnyitó távlataihoz vezet: egy emlékekkel telített, egy-másba kapcsolódó és önteremtő kozmosz ké-péig.

A „virtuális" szellemi utazás, amely a szerzőt ebbe a sokrétűen összekapcsolódó világegye-tembe vezette, izgalmas és feszültségekkel teli volt. Az olvasóra váró utazás is kétségtelenül izgalmas lesz, ha kellő bátorsággal néz szembe a felmerülő kérdésekkel, és végiggondolja a könyvben adott válaszokat.

A szerző számára most már nem marad más hátra, mint hogy azt kívánja az olvasónak... kellemes utazást!

ELSŐ RÉSZ

AHOGY MA LÁTJUK

1. fejezet

A VILÁGEGYETEM FEJLŐDÉSE

Kevés tudományos téma hozza lázba jobban az embereket, mint a világegyetem fel-építésének és eredetének kérdése. Mi rejtőzik a földfelszínt borító fák, sziklák, folyók és ten-gerek világán túl? A csillagok egyformán távo-linak tűnnek, akár sík vidékről, akár magas hegycsúcsról szemléljük őket. Vajon öröktől fogva ott ragyognak, vagy a természet alkotta őket? És ha ez az utóbbi feltevés igaz, vajon ugyanazok az erők hozták-e létre őket, mint amelyek a fákat, sziklákat - és minket, embere-ket?

Ezek a kérdések napjainkban újabbakkal gya-

rapodtak. Vajon a világegyetem valóban az úgynevezett ősrobbanás révén keletkezett? És ha igen, mi volt azelőtt? Virágozhat-e az élet vég nélkül a világűr irdatlan mélységeiben, vagy egyszer csak vége szakad? És mi a hely-zet a csillagokkal, a bolygókkal és a számtalan galaxissal? Van-e élet valamelyikükön? És mi lesz mindannyiuk sorsa azzal a térrel és idővel egyetemben, amelyben léteznek?

Ezek a legfontosabb kérdések, amelyekre a tu-dománytól remélünk értelmes választ. Már ér-lelődik a válasz ezekre a kérdésekre, ami ko-runk fizikai tudományának 'figyelemre méltó fejlődését jelzi. Noha a különböző kozmológi-ák (a világegyetem - a kozmosz - jellegére és fejlődésére vonatkozó elméletek), valamint a különböző kozmogóniák (a világegyetem ere-detének elméletei) még versengenek egymás-sal, a kutatók ma nagyjából egységes álláspon-tot foglalnak el a világegyetem eredetének és fejlődésének kérdésében.

Nem mindig volt ez így. Bár a kozmológiák és

kozmogóniák egyidősek az emberi szellem fej-lődésével - hiszen amióta csak megjelent ezen a bolygón a Homo sapiens, mindig vonzotta érdeklődését és foglalkoztatta fantáziáját a hu-nyorgó csillagokkal teleszórt koromfekete ég-bolt rejtélye -, a korábbi elképzelések alapját tapasztalati tényeken túli következtetések, fel-tevések, sőt titkos (ezoterikus) tanok alkották. A világmindenség eredetére és fejlődésére vo-natkozó elméletek csupán az utóbbi kétszáz évben váltak tudományossá.

TÖBB ÉVEZREDES TÖPRENGÉS

Részletes beszámolók maradtak fenn az ősi su-merok, babilóniaiak, egyiptomiak, valamint az indiaiak és kínaiak elméleteiről, hogy milyen-nek képzelték az ember és a világmindenség kapcsolatát. A dél-amerikai inkák, a maják, az aztékok és az afrikai törzsi kultúrák mind ter-mészetfeletti erőkre alapozott kozmológiákat

alkottak a maguk számára. Ezek a teremtésmítoszok természetfeletti hatalommal felruházott isteni lényektől származtatták a létező világot. Szerintük ezek a lények olykor harcba keveredtek egymással, és egymás felett aratott győzelmeiket jelképezte számukra a megtapasztalható világ. Máskor az ellentétes erőknek alkotó jelleget tulajdonítottak, így a keletkező feszültségből - a jin és a jang párból - bontakozott ki szerintük az ismert világegyetem csodálatos változatossága. A legtöbb kozmológiában, különösen Keleten, a világot létrehozó folyamatot egymásra épülő szakaszok sorának tekintették.

Amikor a klasszikus Görögország filozófusai a mitikus mesékkel szakítva áttértek a racionális gondolkodásra, bonyolultabb kozmológiák je-lentek meg. Noha legalább annyi elmélet léte-zett, ahány gondolkodó, a részletekben sok kö-zös vonás fedezhető fel. A világ keletkezését néhány lehetséges elemből (víz, föld, tűz, leve-gő) és alapelvből vagy ezek kombinációiból származtatták. A folyamatot úgy tekintették,

hogy a tökéletlentől a tökéletes felé halad - ellentétben a korábbi „aranykor" mítoszaival, amelyekben a világfolyamat egy eleve tökéletes állapotból bontakozott ki elkerülhetetlenül.

A görög filozófusok általában egyetértettek ab-ban, hogy a világegyetemnek nincsenek termé-szetes határai sem térben, sem időben, és saját, megváltoztathatatlan, ismétlődő ritmusú törvé-nyei szabályozzák. Amikor feltételezték, hogy a szem és a fül által látott és hallott változatos-ság mélyén egységes és összefüggő valóság húzódik meg, akkor voltaképpen a keleti filo-zófusok ősi felismerésére jutottak: minden, ami e világon létezik, fokozatosan bontakozik ki egy őseredeti Forrásból. Ez a Forrás a maga őseredeti lényegében oszthatatlan, határtalan és időtlen. A keleti bölcsektől eltérően azonban a görögök ragaszkodtak ahhoz a feltevésük-höz, hogy miszticizmus nélkül is megismerhe-tő az őseredeti Forrás és az a folyamat, aho-gyan lépésről lépésre mind bonyolultabb for-mában alakul ki az érzékelhető világ.

A görög filozófia aranykorában a kozmikus fo-lyamat elve derűlátást és ésszerűséget tükrö-zött. Az őskáoszból valamiféle határozott ren-dező elv alapján fejlődött ki a világegyetem. Platón számára ez az elv az értelem (nous) volt, míg Arisztotelész azt hangoztatta, hogy a rend mögött maga a természet áll.

Bár ezek a nézetek sok évszázadon keresztül hatottak a gondolkodókra, a kereszténység tér-hódítása révén nyugaton fontos módosuláson mentek keresztül: az eredeti teremtő Forrást azonosították Istennel, a föld és az ég minden-ható alkotójával. A csillagok elvesztették önál-lóságukat, csupán kellékekké váltak, amelyek az ember világa fölé boruló hatalmas fekete gömbre vannak függesztve, ez pedig minden-nap egyszer fordul meg a Föld körül. A Föld kitüntetett helyet foglalt el a világegyetem kö-zéppontjában az ember mozdulatlan lakhelye-ként, kit Isten a maga hasonlatosságára terem-tett. A világegyetemre úgy tekintettek, hogy az változatlan és megváltoztathatatlan, amióta csak Isten teremtette, ám a térben mégis véges

terjedelmű, s határát a keringő csillagok alkotják. Rajta túl a végtelen teret a végtelen isteni jelenlét tölti ki.

A 16. században Tycho Brahe dán csillagász „összetörte" azokat a kristálygömböket, ame-lyeket a középkori gondolkodás helyezett a Nap, a Hold és a csillagok mögé mozgásuk magyarázataként. Az ő rendszerében a Nap ke-ring a Föld körül, a bolygók pedig a Nap kö-rül. Erre a finomított, de még mindig geocent-rikus világképre súlyos (de szándékosan óva-tos) csapást mért N. Kopernikusz, amikor 1543-ban bejelentette, hogy az asztronómusok számításait lényegesen egyszerűsíteni lehetne, ha feltételeznék, hogy nem a Föld, hanem a Nap áll az univerzum központjában. Ez kön-nyen elképzelhető, mondta a lengyel csilla-gász, hiszen a természet szereti az egyszerűsé-get. A heliocentrikus világegyetemben tehát a Föld 24 óránként fordul meg saját tengelye kö-rül, így váltakoznak a nappalok és az éjszakák, valamint ezzel magyarázható az éjszakai ég-bolt látszólagos forgása is.

A kopernikuszi forradalom jelentős következ-ménye volt az is, hogy nem kellett többé egy Földet körülölelő kristálygömbre akasztani a csillagokat. Bárhova el lehetett őket helyezni tetszés szerinti távolságra, és abban a pontban mozdulatlanok maradhattak. Ez egyezett azzal a nézettel, amelyet 1440-ben, tehát egy évszá-zaddal korábban Nicholas Krebs német bíbo-ros vallott. De docta ignorantia című művében azt fejtegette, hogy a világegyetem kiterjedése és alkotóelemeinek száma végtelen. A Föld semmivel sincs kitüntetettebb helyzetben, mint a csillagok, és a világegyetem középpontja bárhol és mindenhol lehet, Istenhez hasonlóan. A kopernikuszi elméletet később egy lelkes Domonkos-rendi szerzetes és látnoki erejű tu-dós, Giordano Bruno karolta fel. Eretnekségé-ért meg is kapta jutalmát: máglyán végezte.

A kopernikuszi nézetek széles körű megismer-tetéséért sokat tett Thomas Digges angol mate-matikus, aki 1576-ban leírást adott a heliocent-rikus világrendszerről abban a könyvben, amelyben Kopernikusz értekezésének főbb ré-

szeit adta közre saját fordításában. Maga Ko-pernikusz nem utasította el a Földtől bizonyos távolságban rögzített csillagok tanát (nem le-hetnek végtelen távolságban, hiszen akkor, ahogy Arisztotelész rámutat, végtelen teret kí-vánna), Digges azonban elutasította ezt a néze-tet. Határozottan kijelentette, hogy a világ-egyetem végtelen; a távoli csillagok maguk is önálló napok, és csak azért olyan haloványak, mert óriási távolság választja el őket a Földtől. A Naphoz hasonló csillagok, állította, az uni-verzumban bármely távolságban elhelyezked-hetnek, egészen a végtelenig.

Amint a tudósok megbarátkoztak a végtelen világegyetem gondolatával, az a kérdés kezdte nyugtalanítani őket, vajon a csillagok ugyan-olyan mennyiségben fordulnak-e elő a világ-egyetemben az általunk belátható távolságo-kon túl is, vagy ahogy a végtelen felé hala-dunk, lassan elfogynak. 1692-ben Newton úgy vélte, hogy a világegyetemnek sok egyedi tö-megből kell állnia, s ezeket hatalmas távolsá-gok választják el egymástól. Az anyag a gravi-

tációs erő hatása következtében hajlamos az összesűrűsödésre, és ezek a gigantikus tömbök elszórtan helyezkednek el a világegyetem végtelen terében. Az már távcsöveink korláto-zott felbontóképességének tudható be, hogy mindebből csupán véges számú csillagcsopor-tot látunk. Immanuel Kant dolgozta ki azt az elképzelést, hogy a végtelen világegyetem ön-álló, meghatározott „sziget-világegyetemek-ből" épül fel - ez a nézet vált uralkodóvá a 18. század közepétől kezdve. Ezt a felfogást erősí-tette meg William Herschel angol csillagász is, amikor a 19. század elején bámulatos részle-tességgel térképezte fel galaxisunkat (amelyet „nebulá"-nak [csillagködnek] nevezett), és közben új galaxisokat is felfedezett. Ezek, je-lentette ki, ékes bizonyítékai, hogy a sajátun-kon túl más sziget-univerzumok is léteznek.

A tudományos kozmológia következő nagy lé-pése Einstein nevéhez fűződik. 1917-ben is-mertette világegyetem-modelljét, amely egy évvel korábban közzétett általános relativitás-elméletén alapult. Einstein modellje elutasítja

azt a feltevést, hogy „a tér végtelen óceánjában lebegő véges számú szigetek" a távolsággal arányosan ritkulnak, és végül eltűnnek. Rámutatott, hogy a népesebb csillaghalmazokból az energia sugárzás formájában állandóan szétszivárogna a kevésbé sűrűn benépesített térségekbe, majd elnyelődne a világűr végtelenjében. Végtelenül hosszú idő alatt véletlen ütközések során a csillagok kilökődhetnének a világűr peremére, így az általunk belátható világegyetem az égitestek szempontjából lassan elnéptelenedne, sőt teljesen kiürülne. Ilyen módon a világegyetem eleve pusztulásra volna ítélve az újjászületés legkisebb reménye nélkül. Einstein nem tudott megbékélni ezzel a gondolattal, ezért összekapcsolta az időt és a teret, majd megállapította, hogy ennek a téridő-kontinuumnak a geometriáját az euklideszitől eltérően az jellemzi, hogy tere görbült és négydimenziós - vagyis határtalan, de nem végtelen. A téridő visszagörbül önmagába, így ha egy űrhajós elég hosszú idő alatt eléggé hosszú távolságot tesz meg, végül

azon veheti észre magát, hogy kiindulási pontjához ért vissza - holott számára olybá tűnt, hogy állandóan egy egyenes vonal mentén haladt.

Einstein matematikai kozmológiája úgy kezeli az anyagot, mintha egyenletesen oszlana el a téridőben. Minden anyag - tömeg formájában - a gravitáció törvényének van alávetve, ebben a világegyetemben hajlamos rá, hogy egyetlen titáni tömbbe sűrűsödjék össze a középpont-ban. Miután a valóságban nem ez történik, Einstein bevezetett egy taszítóerőt (az úgyne-vezett kozmikus állandót), amely pontosan ki-egyensúlyozza a gravitáció vonzerejét. Szerin-te ez tartja mindörökre nyugalmi állapotban a világmindenséget.

Einstein változatlan háromdimenziós világ-egyeteme a maga végtelen, négydimenziós tér-idején belül kellemes matematikai tulajdonsá-gokkal rendelkezett: még egy határozott és ké-zenfekvő rádiusz is adódott belőle a világ szá-mára (nagyjából 10 milliárd fényév - majdnem

ugyanannyi, mint az 5 méteres tükörátmérőjű Palomar-hegyi teleszkóp látótávolsága). Einstein nyugalmi állapotú modelljét mégis el kellett vetni! Már 1917-ben Willem de Sitter holland csillagász másik megoldást talált Einstein relativitási egyenleteire. De Sitter megoldása azt jelezte, hogy amikor anyag kerül a téridő-kontinuumba, fokozatosan távolodni kezd a megfigyelőtől, és sebessége a távolsággal arányban növekszik. Ezzel párhuzamosan még furcsább dolog is bekövetkezik. Ahogy nő távolsága a megfigyelőhöz képest, az idő éppen fordítva viselkedik: lelassul, és a megfigyelés határán végül megáll.

Nemsokára Arthur Eddington angol csillagász rájött, hogy Einstein világegyetemében az anyagnak bármely tágulása vagy zsugorodása folytonos mozgást idéz elő a kezdet irányában. Ennek következtében úgy látszott, hogy Eins-tein világegyeteme csupán átmeneti állapot (ha az anyag mozgása maga a tágulás) De Sitter világegyeteméhez képest. Ennek a labilis uni-

verzumnak a lehetőségét Alekszandr Fridman orosz kutató mutatta ki matematikailag 1922-ben. Einstein statikus kozmikus állandója helyett olyan állandót vezetett be, amelynek értéke pozitív, negatív vagy éppen nulla lehet. Ezek az értékek azt jelzik, hogy a világmin-denség tágul, összehúzódik vagy éppen nyu-galmi állapotban van.

Az ősrobbanás kozmológiája

1923-ban Edwin Hubble amerikai csil-lagász a Wilson-hegyi Obszervatóriumban meggyőző kísérletek sorával bizonyította a Doppler-hatás csillagászati változatát. A Dopp-ler-jelenség lényege, hogy a közeledő és távo-lodó hullámforrások között rezgésszámkülönb-ség mutatkozik: a közeledő hullámok össze-nyomódnak, így megnő frekvenciájuk, a távo-lodók széthúzódnak, így frekvenciájuk is csök-ken. Így derült ki, hogy a galaxisok színképe

távolodó fényforrásokra jellemző „vöröseltolódás"-t mutat, és minél nagyobb ez a távolság, annál nagyobb az eltolódás is. Úgy látszott, hogy ezzel határozottan igazolódott a táguló világegyetem elmélete. Továbbra is nyitott kérdés maradt azonban, hogy miként kezdődött ez a kozmikus tágulás. Noha a nyugalmi állapotú kozmológiák már a század közepe táján elfogadottá váltak, James Jeans amerikai matematikus és csillagász javaslata alapján a végtelen térbe szét-áramló anyagot és energiát a középponti térségekben folyamatosan keletkező anyaggal, illetve energiával helyettesítették, így az út most már szabaddá vált az ősrobbanás elmélete felé.

Az ősrobbanás (a Big Bang) „forgatókönyvé"-nek jelenlegi változata az 1980-as évekből ered. Kiindulási feltételeit annak a körülbelül 300 millió megfigyelésnek a számítógépes elemzésével támasztották alá, amelyeket 1991 folyamán az Amerikai Űrkutatási Hivatal (a NASA) kozmikus háttérsugárzást felderítő műholdjával (a COBE-val) végeztek. Ennek a

mindenütt tapasztalható háttérsugárzásnak a részletes mérései azt mutatják, hogy a sugárzá-si mezőnek az ingadozásai sokkal nagyobb va-lószínűséggel eredhetnek az ősrobbanásból, mint az égitestek sugárzása által okozott torzu-lásokból, amire sokáig gyanakodtak. A variáci-ók olyan időszakból erednek, amikor a világ-egyetem körülbelül 300 000 éves volt: hatal-mas anyagfelhőkre utalnak, amelyek a galaxi-sok előfutárai lehettek. A szakemberek úgy sejtik, hogy ezek az eltérések azokból a pará-nyi ingadozásokból születtek, amelyek a koz-mikus tűzgolyó szétszóródásából keletkeztek alig egybilliomod másodperccel a robbanás után.

Maga az ősrobbanás valószínűleg gyors egy-másutánban két fázisváltozáson ment át. Az el-ső annak a lüktető „vákuum"-nak a felfúvódó robbanása volt, amely nem más, mint a kozmi-kus anyaméh, a világegyetem születési helye. (Ez a fázis követi De Sitter egyenleteit, és a neve is De Sitter univerzum). A második fázis-ban a „dagadó" világegyetem egy nyugodtab-

ban táguló, Robertson-Walker-féle univerzummá alakult át - ebben élünk ma is. Amikor a világmindenség kora 50 000 és 1 000 000 év között lehetett, újabb fázisváltozás következett be: az anyag elvált a sugárzástól. A tér áttetszővé vált, és az anyag részecskéi el-foglalták a táguló kozmikus tér minden részét. Ettől kezdve az általunk ismert világegyetem története a térben és időben fejlődő galaxisok és csillagok története.

Mai vélemények szerint a kozmikus teret be-népesítő anyag az ősrobbanás utáni első né-hány ezredmásodpercben alakult ki. De a tér-időben nem hirtelen és készen született, mint Vénusz a habokból. A nagyon korai világegye-temben uralkodó rendkívül magas hőmérsékle-ten csupán túlhevített plazma létezett: atomok-nak még nyomuk sem volt, mert az erős hő-mozgás megakadályozta, hogy az elektronok atommagokkal társuljanak. Ám amint a plaz-ma hűlni kezdett, az elektronok keringési pá-lyára álltak az atommagok körül, és az atomok gázhalmazállapotot öltöttek. Ez idő tájt sűrű-

södtek össze a plazmában a galaxisok és a galaxisokban a csillagok. További lehűléssel a különféle atomok molekulákká álltak össze. Később még alacsonyabb hőmérsékleten még bonyolultabb molekulák formálódtak, így ala-kult át az anyag gázhalmazállapotból cseppfo-lyóssá, majd a napjainkban ismert szilárd kris-tályformává.

Amint az anyag a tömegvonzás következtében tömörült, kialakultak a galaxisok, ezeken belül pedig a csillagok és csillagrendszerek. A csilla-gok szerencsésen elhelyezkedő bolygóin a mo-lekuláris és kristályos szerkezetek tovább for-málódhattak. Sejtszerű alakzatok - úgynevezett protobiontok - épültek fel, és ha kedvezőek voltak a hőmérsékleti és kémiai feltételek, en-nek révén szabaddá válhatott az út azoknak a még magasabb rendű alakzatoknak a kifejlődé-se felé, amelyeken az életjelenségek alapulnak.

Az ősrobbanás kozmológiájának klasszikus változata ehhez a folyamathoz sorolja a világ-események sorát a megfelelő időkerettel

együtt. Az első kialakuló részecskék a hadronok voltak (nehéz részecskék, mint például a protonok és neutronok): ezek az ősrobbanás utáni 10-24 és 10-3 másodperc közötti időszak alatt jöttek létre, vagyis az univerzum életében egy ezredmásodpercnél is rövidebb idő alatt. Ezek valószínűleg szabad, kötetlen anyagdarabkák voltak, de a korai világegyetem rendkívül sűrű közegében gyakran összeütközhettek, és kölcsönhatásba léphettek egymással. Ennek a korszaknak a hihetetlenül magas - 1015 (ezerbillió) Kelvin-fokra becsült - hőmérséklete valószínűleg megakadályozta, hogy a részecskék atomokká tömörüljenek. A folyamatban tehát a hadronok valószínűleg önmagukat semmisítették meg: fotonokká sorvadva a tűzgömb erőteljes sugárzásához csatlakoztak. Az első ezredmásodperc után a tűzgömb hőmérséklete viszont már olyan mélyre süllyedt, hogy átlépte azt a küszöbértéket, amikor a hadronok keletkezése még lehetséges volt, így teret nyerhettek olyan részecskék is, mint az elektronok és neutrínók (a könnyebb

részecskéket együttesen leptonoknak nevezik). Így a táguló világegyetem sűrűsége csökkent, anyagtartalma 1030-ról kb. 1010 gramm/cm3-re zuhant. De amikor a világmindenség életében elmúlt az első másodperc, a leptonok is megsemmisültek, vagyis fotonokká alakultak, ami tovább táplálta a tűzgömböt a nagy rezgésszámú sugárzás révén.

Az első másodperc idején a fotonok többség-ben voltak az anyagi részecskékhez képest: a világegyetem energiáját főleg sugárzás alkotta. A létező anyagi részecskék nem tudtak bonyo-lultabb halmazokba tömörülni, mert az erős sugárzási mező minden további részecsketár-sulást megakadályozott. Az anyag csupán úgy lebegett az erős sugármezőben, mint a pára-cseppek a hajnali levegőben.

Amikor a világegyetem kora elérte a 100 má-sodpercet, átlaghőmérséklete kb. százezer Kel-vin-fokra süllyedt, sűrűsége pedig 1000 köb-méterenként 1 grammra csökkent; ez az érték uralkodik nagyjából a ma megfigyelhető csil-

lagok belsejében is. Ezzel lehetővé vált, hogy a hadronok és leptonok elektromágneses kölcsönhatás révén semleges atomokká válja-nak. Miután a maradék tűzgömb „kritikus hő-mérséklete" még mindig elég magas volt ah-hoz, hogy az úgynevezett proton-proton ciklus révén két hidrogénatomot összeolvasszon egy héliumatommá (feltételezés szerint minden 10 hidrogénatomra egy héliumatom jutott), a fia-tal univerzum telítődött hidrogén- és hélium-gázzal. Miután az anyag eléggé stabillá vált ahhoz, hogy elszakadjon a sugárzástól, bekö-szöntött a galaxisok kialakulásának hajnala.

A galaxisok létrejöttének időszakáról ma is vi-tatkoznak a kutatók: több modell vetélkedik egymással. Valószínű azonban, hogy galaxisok akkor alakultak ki, amikor a világegyetem életkora körülbelül 106 és 109 (egymillió és egymilliárd) év között volt. Ebben az időszak-ban az átlaghőmérséklet mintegy 300 Kelvin-fokra esett vissza, a sűrűség pedig 10-20 g/cm3-re (százezer köbkilométerenként 1 grammra) csökkent.

A hatalmas galaktikus hidrogén- és héliumfel-hőkön belül a hidrogén- és héliumrészecskék egyenlőtlen eloszlása további gravitációs sűrű-södéshez vezetett, s ezáltal az anyaghalmazok ismét felhevülve elérték az atommagfúzió-hőmérsékletet - ezúttal az újonnan formálódó csillagok belsejében. Ez néhány nehéz elem (szén, oxigén, vas) kialakulását eredményezte. Amint a hidrogénből hélium lett, ennek az alapvető átalakulási folyamatnak a során állan-dó sugárzás áradt szét a vajúdó csillagoktól a környező tér felé. Ahol a csillagok körül boly-gók keringtek, ott ezeknek a hűséges kísérők-nek is jutott az energiaáramlásból.

Amennyiben a bolygók olyan távol voltak, hogy a kialakuló hőmérsékleten a víz nem forrt fel és nem fagyott meg, az elemek még összetettebb és bonyolultabb együttesei jöttek létre. Itt-ott szupramolekuláris alakzatok kelet-kezhettek, és közülük néhány - mint például bolygónkon is -olyan bonyolultsági szintet ér-hetett el, amelyen beindulhattak az élettel tár-sult önfenntartó anyagcsere-folyamatok.

A jelenleg elfogadott elmélet szerint a világ-egyetem mintegy 15 milliárd éves (bár az is le-het, hogy sokkal fiatalabb, csupán 8 vagy 7 milliárd éves), alig 10-30 g/cm3 átlagsűrűségű, és háttérsugárzása 2,7 °K hőmérsékletű. Na-punk csupán szerény égitest a Tejútrendsze-rünkben látható 200 milliárd csillag és a világ-egyetemben lebegő kb. 1022 (tízezertrillió) csillag között. Galaxisunk annak a Helyi Cso-portnak a tagja, amelyen túl körülbelül 100 milliárd további galaxis található, ráadásul ezek közül némelyik döbbenetesen hatalmas méretű (1. ábra).

Kozmikus elméletek

Tudomásunk szerint így fest ma a vi-lágegyetem. De milyen lesz holnap... és a tá-voli jövőben?

Erre a kérdésre többféleképpen válaszolha-tunk. A világegyetem lehet nyitott (végtelenül tágul a kozmikus térben), lehet zárt (egy idő után ismét összehúzódik a végső összeomlá-sig), de lehet állandó is, mert finom egyensúly-ban van a tágulás és az összehúzódás határán. Ami azonban az anyag és az élet végső sorsát illeti, ezek a változatok nem sok különbséget jelentenek. Mindenesetre a világegyetem fejlő-dése nem tarthat a végtelenségig: előbb-utóbb bekövetkezik a visszafejlődés. Ez a „visszafor-dulás" különféle helyeken, különböző időpon-tokban következik be, de amikor sor kerül rá, kétségtelenül megállíthatatlan lesz. Végső so-ron a világegyetem minden anyaga szét-bom-lik és eltűnik.

A világmindenség makroszerkezetei - a csilla-gok, a csillagrendszerek, a galaxisok és a ga-laktikus halmazok - ugyancsak el fognak pusz-

tulni. A kozmikus leépülés lényegében a következő módon játszódik majd le:

A jelenlegi állapottól számítva kb. 1012 (egy-billió) év múlva már nem keletkeznek újabb csillagok. A meglévők már átalakították hidro-génjüket héliummá, ami a rendkívül sűrű, de még világító fehértörpe-csillag állapot legfőbb üzemanyaga. Azután a hélium is elfogy, és a galaxisok vöröses színt öltenek. S ahogy csil-lagaik tovább hűlnek, a galaxisok végül telje-sen eltűnnek a szemünk elől. Ahogyan a gravi-tációs sugárzás révén fogy az energia a galaxi-sokban, az önálló csillagok közelebb kerülnek egymáshoz, és megnövekszik összeütközésük esélye. Az így bekövetkező ütközések néhány csillagot a saját galaxisának középpontja felé lendítenek, másokat pedig kilöknek a galaxi-son túli térbe. Ennek következtében a galaxi-sok mérete csökkenni kezd, és a galaktikus halmazok is zsugorodásnak indulnak. Végül mind a galaxisok, mind a galaktikus halmazok egy-egy fekete lyukká omlanak össze.

1034 év döbbenetesen hosszú idő, de éppen ele-gendő ahhoz, hogy a világegyetem anyaga su-gárzásra, pozitróniumokra (pozitronok és elektronok párjaira), valamint tömör atomma-gokra redukálódnak a fekete lyukakban. Aztán maguk a fekete lyukak is elpusztulnak a Step-hen Hawking angol fizikus által „párolgásnak" nevezett folyamatban. Egy galaxis összeomlá-sából keletkezett fekete lyuk körülbelül 1099 év alatt párolog el; egy galaktikus szuperhalmaz tömegét magába sűrítő fekete lyuk pedig 10117

év alatt semmisül meg. Ezen az elképzelhetet-len időhorizonton túl a világegyetemben már csak pozitróniumok, neutrínók és gammasu-gárfotonok alakjában maradnak anyagrészecs-kék.

Hogy az anyag pontosan mikor tűnik el az uni-verzumból, attól függ, hogy elbomlanak-e a protonok vagy sem. Ha igen, akkor a protonok és más barionok (nehéz ,,anyag"-részecskék) bomlástermékei 10117 év alatt párolognak el a szupergalaktikus fekete lyukakból. Ha azonban a protonok nem pusztulnak el, ez az időhori-

zont 10122 évig terjed. Akkor viszont még a „tartós" protonok is elpárolognak az utolsó megmaradt óriási fekete lyukakban.

A világegyetem anyagának pusztulása az élet sorsát is megpecsételi. Valójában az életjelen-ségekhez szükséges bonyolult molekulaszerve-ződések sokkal előbb tűnnek el, mint az anyag.

Egy zárt világegyetemben - ahol az anyag saját magába omlik össze - a háttérsugárzás fokoza-tosan, de könyörtelenül növekszik. A sugárzás hullámhossza a mikrohullámú tartománytól a rádióhullámokon keresztül a színképtartomány infravörös végéig növekszik. Amikor eléri a látható spektrumot, az egész világűrt vakító fény világítja be. Ekkor azután minden élet-hordozó bolygó valósággal elpárolog a többi égitesttel együtt.

Egy végtelenül táguló, nyitott világegyetem-ben az élet inkább a hideg, mint a forróság mi-att fog eltűnni. Ahogy a galaxisok szétáramla-nak a világűrben, számtalan csillag fogja befe-jezni természetes életciklusát, mielőtt a tömeg-

vonzás eléggé összeterelné őket ahhoz, hogy esélyük nyílna a véletlenszerű összeütkö-zésekre. Ez persze nem javítja az élet hosszú távú kilátásait. Előbb-utóbb minden tevékeny csillag elfogyasztja atom-tüzelőanyagát, tehát csökken energiatermelése is. A haldokló csilla-gok vagy felpuffadnak vörös óriásokká, el-nyelve így belső bolygóikat, vagy kisebb fény-erejű szinten rekednek meg, úton a fehér törpe vagy neutron csillag állapot felé. Ezeken az alacsonyabb energiaszinteken azonban már nem lesznek képesek fenntartani az életet, bár-milyen formában alakult is ki bolygóikon.

Jelenleg nem tudjuk eldönteni, hogy világ-egyetemünk nyitott, zárt vagy éppen egyensú-lyi állapotban van. A kérdés akkor dől el, ami-kor a csillagászati megfigyelések lehetővé te-szik, hogy pontosabban megbecsüljük, mennyi anyag található a világűrben. Ha az anyag mennyisége túllépi a kritikus küszöböt - ami 5x10-27 kg/cm3 - amit olykor Omega-ténye-zőnek neveznek -, a tömegvonzás legyőzi a tá-gulás tehetetlenségi erejét, és a galaxisok

menthetetlenül összezuhannak egyetlen pontba (amely nullánál nagyobb nagyságrendű lehet az anyag maximális sűrűségének kvantumkorlátai miatt). Ha viszont az anyag mennyisége a kritikus Omega-küszöb alatt vagy éppen azon van, akkor a táguló világegyetem galaxisai vagy tovább száguldanak a végtelenségig, vagy bekövetkezik a tágulás és összeomlás között valamilyen dinamikus egyensúlyi állapot. Ám mindkét esetben az általunk ismert univerzum megszűnik. A hőmérsékleti kiegyenlítődés következtében a világegyetem halott, kihűlt, üres hellyé válik. Meglehetősen komor kép! Talán csak az a vigasztaló, hogy mindez elképzelhetetlenül sokára következik be.

Az ősrobbanás kozmológiája abban különbö-zik a legtöbb korábbi elképzeléstől, hogy esze-rint a világegyetem életkora nem végtelen. Bármi történt is az ősrobbanás előtt, és bármi következik is a nagy „összeroppanás" (vagy az utolsó galaxishalmaz-méretű fekete lyukak el-párolgása) után, az már mind téren és időn túl

történik. A további eseményeket nem ismerjük, és valójában nem is ismerhetjük meg. Még a kérdést sem érdemes feltenni, mert a kozmológusok szerint ez értelmetlen.

Az ősrobbanás kozmológiája valószínűleg nem a végső elmélet. Lehet, hogy a kozmosz nem 15 milliárd évvel ezelőtt született, és az sem biztos, hogy 10117 vagy 10122 év múlva meg-szűnik. Létezhetett a világegyetem az ősrobba-nás előtt is, és létezhet azután is, amikor már a tűzgömbben keletkezett utolsó anyagrészecs-kék is elpusztulnak. Egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a világegyetemben létez-nek részecskék, sőt egész galaxisok is, ame-lyek nem az ősrobbanás termékei, hanem - ta-lán - százmilliárd évekkel korábbi „robbanás"-ból származnak.

2. fejezet

AZ ANYAG TERMÉSZETE

Mi az anyag? Első hallásra naivnak tű-nik a kérdés. Hiszen testünk anyagból áll, és amikor öklünkkel az asztalra ütünk, minden kétséget kizáróan anyagba ütközünk. A józan ész azt súgja, hogy ami szinte kézzelfogható valóság, az anyag. A többi - kivéve a teret, amelyben az anyag színjátéka folyik - csupán illúzió.

Az anyagnak az „anyaga" azonban nem olyan egyszerű dolog, mint ahogyan elképzeljük. A régi misztikusok és metafizikusok közül sokan úgy vélték, hogy az anyag voltaképpen az energia valamilyen formája; néhány ókori el-képzelés szerint maga az összesűrűsödött tér. A mechanikus materialista tudomány korában az ilyen elképzelések puszta képzelgésnek vagy egyszerű babonának minősültek. A 20. század-ban azonban a kutatók már nem helyezkednek ennyire elutasító álláspontra. Annak ellenére, hogy ma mélyen belátunk a világegyetem anyagának eredetébe és fejlődésébe, korunk fi-

zikája nem alakított ki semmilyen merev ál-láspontot az anyagra vonatkozóan. A kérdés vizsgálatakor a kutatók valamiféle rejtéllyel ta-lálják szembe magukat, amely éppoly mély, ám sokkal meglepőbb, mint a kozmosz kezde-tének és végső sorsának problémája. Végső so-ron a világmindenség roppant hatalmas és idős, sőt az is lehet, hogy végtelen és örökké-való. Megismerése nem könnyű dolog. Az anyag azonban itt van a szemünk előtt: körü-löttünk és bennünk. De akkor miért nem is-merjük az anyagot pontosabban, miért nem tu-dunk róla biztosabbat?

A biztos tudás kérdéséről azóta vitatkoznak a filozófusok, amióta a görögök két és fél ezer évvel ezelőtt töprengeni kezdtek rajta. Elte-kintve az érvek részletes ismertetésétől, elég lesz annyi, hogy minden filozófus és szinte minden szakember elismeri a tételt: semmit sem ismerhetünk meg teljes bizonyossággal, amit a világban észlelünk, még a saját testün-ket sem. Sohasem lehet teljesen kiküszöbölni azt a kétséget, hogy mi az, ami létezik, és egy-

általán létezik-e. Csupán a saját tudati fo-lyamataink felől lehetünk biztosak, beleértve magát a kétkedést is. Ahogy Descartes mond-ta: Cogito ergo sum. Gondolkodom, tehát va-gyok. Legalább az biztos, hogy gondolkodom. De hogy az az „én", amelyre ez az állítás vo-natkozik, anyagi valóság volna, azt sem Des-cartes, se más filozófusok vagy tudósok nem jelenthetik ki teljes bizonyossággal. Pusztán az, hogy kezemmel az asztalra csaphatok, vagy arcomat megcsíphetem, és ezt érzem is - még nem jelenti szükségképpen, hogy anyagra ta-láltam. Testem végeredményben lehetne vala-milyen szubsztancia, például sűrített energia, amely ha találkozna egy másik energiasűrít-ménnyel például asztal formájában, nem tudna belehatolni. Kevésbé sűrű energiákban, példá-ul vízben el tudna merülni, bár nem minden el-lenállás nélkül. Sőt, még ritkább energiák, mint a levegő, még kisebb ellenállást fejtené-nek ki. Mindez persze akkor lenne igaz, ha az anyag valóban energia volna, de ezt semmi-képpen sem szabad feltételezni további bizo-nyítékok nélkül.

Az az állítás azonban alapjában véve ésszerű, hogy végső természeténél fogva az anyag nem „anyagi", hanem valami más. A világnak nem feltétlenül kell olyan apró, kemény és osztha-tatlan építőkockákból állnia, mint a kis téglák vagy biliárdgolyók. Felépülhet a világ energia-mezőkből is, vagy esetleg valami másból. A kérdés mélyebb elemzést kíván.

A tudományok és a filozófia történetében - ke-leten nem kevésbé, mint nyugaton - ezt a kér-dést sokszor és mélyen taglalták. Hogy az új fizikában megjelenő anyag fogalmát körülha-tároljuk, végig kell tekintenünk a történelem során született érvek vonulatán, mert ezek ve-tik fel azokat a lehetőségeket, hogy mi, emberi megfigyelők, miként tudjuk megközelíteni és megérteni a fizikai valóság végső természeté-nek kérdését.

Örök keresés

Az anyag megértésére való törekvés mindig együtt járt a valóság alapvető termé-szetének megértése iránti igénnyel. A kutatás a nagy ókori civilizációkban kezdődött. Kr. e. a 6. században a jón természetfilozófusok le-mondtak a mitológiai világnézetről, amely ad-dig a mediterrán civilizációt uralta, és a világot úgy próbálták megérteni, hogy az voltaképpen parányi részecskék sokaságából, valamilyen szubsztanciából épül fel. Kozmológiai elméle-teikben (amelyeket már az első fejezetben em-lítettünk) a korai természetfilozófusok nem tet-tek határozott különbséget anyag és tudat, anyag és eszményi valóság között; úgy vélték, hogy az általuk látott sokféleség és rend az idők folyamán kevésbé sokféle és rendezetle-nebb állapotból keletkezett. Szerintük a világ-egyetem a „káosz" állapotából (ami a rend hiá-nyát jelenti) a „kozmosz" állapota felé halad (ami összefüggő rendet jelent). Az érzékeik ál-tal tapasztalt változatos világot úgy próbálták megérteni, hogy feltételezték: létezik valami-lyen alapvető egység, az „Egy". Erről úgy gon-dolták, hogy minden homokszemben éppúgy

megtalálható, mint az egész világegyetemben. A mikrokozmosz tehát tükrözi a makrokozmoszt; a makrokozmosz benne ragyog a mikrokozmoszban. A görögök ismerték a Sok fogalmát is, hiszen látták a világban a dolgok bámulatos változatosságát: növényeket, állatokat, embereket, de éppúgy a tengert és a felhőket. Ezt a sokféleséget úgy magyarázták, hogy valamilyen alapvető, eredeti „anyagból" vagy „szubsztanciából" származik. Az egység, állították, mindig benne van a sokféleségben.

Thalész szerint az eredeti egységes szubsztan-cia a víz, ám tanítványa, Anaximandrosz sze-rint a tűz, a föld és a levegő ugyanolyan fontos szerepet játszik a világ felépítésében; az erede-ti szubsztancia viszont meghatározhatatlan, mert korlátlan és mindenre kiterjed. Anaxime-nész ezzel szemben azt állította, hogy az ősi szubsztancia a víz és a föld keveréke, amely-ből a nap melege révén véletlenszerű teremtés-sel alakultak ki a növények, állatok és az em-berek.

A görögök racionális gondolkodása rendkívül magas fokra fejlesztette a Thalész által kezde-ményezett természetfilozófiát. Hérakleitosz, aki a tüzet tartotta a legfontosabb szubsztanciának, az örök keletkezésre tette a hangsúlyt: arra az elvre, hogy „a változás a minden". Híres mondása szerint nem lehet két-szer ugyanabba a folyóba lépni; a világon nem lehet tudni egyetlen dologról sem, hogy igazá-ból micsoda - hiszen állandóan változik. Em-pedoklesz mindent úgy tekintett, hogy levegő-ből, földből, tűzből és vízből áll, az összekötő szeretet és az elválasztó gyűlölet elve által meghatározott arányokban. Szerinte a föld bel-sejének tüzeiből alakultak ki az ősi formák, amelyekből később az ismert élő szervezetek fejlődtek ki. Közülük, ami tökéletlen volt, az eltűnt, ami tökéletes, az fennmaradt.

Szókratésszel az ókori görög filozófusok ter-mészet iránti érdeklődése az emberi világ felé fordult: mindennek mértéke az ember. Kiváló tanítványa, Platón, a valóságot csupán „való-színű mesének" tartotta; az érzékelhető világ

dolgait örök és változatlan Formák vagy Ideák képeinek vagy árnyainak tekintette. Arisztotelész ezt az elgondolást természeti törvényekkel helyettesítette, így filozófiájában gondos megfigyeléssel ötvöződik egy valóban enciklopédikus méretű tudás. Az arisztotelészi „létezők nagy láncolata" az élettelen tárgyaktól a növényeken és állatokon át egészen az emberig terjed. Ebben a természet fejlődését a lélek érése kíséri. Számos átalakulás során a szerveden szervessé válik, és a szerves lények birodalmában az érzékenység képességével megáldott állatok élőbbek a növényeknél, amelyek csupán táplálkozásra képesek. A természet fokozatosan, de kitartóan halad a tökéletlentől a tökéletesebb felé, miközben egyre bonyolultabbá és összetettebbé válik ebben a folyamatban. A haladás nem véletlen: Arisztotelész szerint semmi sem létezik ok nélkül. A természet fejlődését valami végső ok vezérli, ami nem más, mint a tökéletesség.

Leukipposz és Démokritosz dolgozta ki azt az anyagelméletet, amely a legmélyebb hatással

volt a modern tudományokra. Szerintük min-den dolog atomokból áll, ezek a valódi világ oszthatatlan és elpusztíthatatlan építőkövei. Az atomok és az atomokból álló dolgok alkotják a Létezés szféráját, de miután az atomok válto-zásra (tehát mozgásra) képesek, léteznie kell Űrnek is: a nem-Létezés szférájának. A válto-zások azért következhetnek be a világban, mert létezésük során az atomok különböző helyzeteket foglalnak el, és különféle formákat alakítanak ki az űrben.

Démokritosz híveinek atomista elmélete éppen arra tapint rá, amit sokan a világ valódi termé-szetének vélnek: az anyag oszthatatlan és el-pusztíthatatlan elemeiből áll, amelyek kombi-nációja alkot minden létezőt. Ez az elmélet kü-lönféle változatokban majdnem kétezer évig tartotta magát, és csupán a kísérleti fizika töké-letesedésével vált elavulttá a 19. században.

A tudomány kísérleti oldala a modern kor haj-nalán erősödött fel, miután a reneszánsz kor és a reformáció lazított a keresztény dogmák szo-

ros kötelékein. A kolostorok falain kívül független kutatások kezdődtek a pápa tiltako-zása, valamint Giordano Bruno és Galilei ül-döztetése ellenére. A tudományos kutatás aka-dozva, de konokul megindult. Az elméleteken és a kísérleti tudományok gyakorlati alkalma-zásán alapuló civilizáció nagykorúvá vált.

Miután a korai kísérletező tudósok eszközei aránylag kezdetlegesek voltak, az első elméle-tek olyan problémákon alapultak, amelyeket meg tudtak oldani az általuk használt módsze-rekkel és eszközökkel. Az egyetemes mozgás-törvényeket például elhajított testek sebességé-nek és pályájának megfigyeléséből, valamint lejtőn lefelé guruló golyók gyorsulásának mé-réséből következtették ki. Nem meglepő, hogy a születő modern tudomány világképe egy olyan óriási mechanizmussá vált, amely bo-nyolultsága ellenére egyszerű és alapvető tör-vényeknek engedelmeskedik. Ez a Galilei által először megfogalmazott nézet éles ellentétben állt az élők világával, amely az akkori felfogás szerint céllal és tudattal volt átitatva. Ennek

eredményeként a természettudomány menthetetlenül elvált az emberrel és az emberi szellemmel foglalkozó tudományoktól. A modern kor hajnalán az ismeretek nyugati rendszerei kettéváltak természetfilozófiára (amely az idő tájt egészében véve tapasztalati tudomány volt) és erkölcsfilozófiára (amely magában foglalta a napjainkban humántudományoknak nevezett elméleteket).

A természetfilozófia Newton nagyszerű szinté-zisében tetőzött. Newton saját nézetei ellenére - amelyek a fizika matematikai leírását csupán első lépésnek tekintették egy misztikus és val-lásos alapú tökéletes elmélet felé vezető úton - maga a newtoni fizika olyan átfogó gondolati és cselekvési mintává vált, amelyet csaknem három évszázadon át nem kérdőjeleztek meg. A szintézis ereje és tetszetőssége abból fakadt, hogy bebizonyosodott: egyszerű matematikai állítások pontos előrejelzésekhez vezethetnek számtalan megfigyelési területen. Newton klasszikus mechanikájának sikerei közé tarto-zott például a bolygók helyzetének vagy a lö-

vedékek röppályájának, valamint a démokri-toszi atomokat felváltó tömegpontok mozgásá-nak pontos meghatározása.

A mozgás klasszikus törvényei azt bizonyítot-ták, hogy az anyagi testek matematikailag leír-ható szabályok szerint mozognak. Kiderült, hogy szigorúan meghatározzák a mozgást az induló feltételek: például a gyorsulás és a löve-dék indítási szöge. Ha a kezdeti feltételeket pontosan megadják, a mozgás előre meghatá-rozható.

A newtoni fizika világa óramű-pontosságú uni-verzum; szigorú, meghatározott és lényegileg megismerhető. A matematikus Laplace ponto-san fogalmazta meg a vonatkozó ismeretkört, amikor azt mondta, hogy ha egy átfogó érte-lem ismerné a természet összes erőit, továbbá minden létezőjének pillanatnyi állapotát, akkor „egyetlen képletbe tudná foglalni az univer-zum legnagyobb testeinek és legkönnyebb atomjainak mozgásait; számára semmi sem volna bizonytalan; a jövő s a múlt egyformán a

szeme előtt lebegne".

Bonyodalmak korunk fizikájában

A 20. század hajnalán a klasszikus me-chanika tiszta atomisztikus és determinisztikus képe kissé zavarossá vált. Akkor kezdődtek a bajok, amikor a 19. század elején John Dalton angol vegyész ismét felfedezte Démokritosz atomelméletét. Az angol tudós elmélete, amely szerint minden gáz apró és oszthatatlan egyedi egységekből, úgynevezett atomokból áll, forra-dalmasította a kémiát. Diadala azonban rövid életűnek bizonyult. Dalton elméletének közzé-tétele után ötven évvel ugyanis a kísérletezők felfedezték, hogy az atomok nem oszthatatla-nok, hanem még kisebb részecskékből állnak. És még ezek sem lehetnek a görögök által is-mert végső „atomok", mert ha a térben véges terjedelműek, akkor még tovább oszthatóknak kell lenniük. És valóban, amikor már hatalmas

kísérleti berendezések álltak a kutatók rendelkezésére, kiderült, hogy nemcsak az atomok, hanem még az atommagok is széthasíthatók.

A 19. századi atomnak és a 20. századi atom-magnak a hasadásával több minden hullott ré-szeire, nem csupán a fizikai anyag. A klasszi-kus természettudomány egész épülete megre-megett. A korai 20. századi fizika kísérletei megdöntötték azt a nézetet, hogy a valóság egésze oszthatatlan atomokból áll, de a fiziku-sok még nem tudtak javasolni helyette semmi-féle hasonló egységes és értelmes fogalmat; magának az anyagnak a fogalma vált kérdéses-sé. Az atomok és az atommagok hasadásából keletkező szubatomi részecskék ugyanis nem úgy viselkednek, mint a hagyományos szilárd testek: van bennük valami rejtélyes kapcsolat, valami határozatlansági tényező. Ráadásul ezek a parányok kettős természetűek: egyszer hullámként, máskor részecskeként viselked-nek.

Az 1920-as évekre a kutatók olyan új világgal kerültek szembe a kvantumfizika terén, amely-ben a fizikai valóság furcsasága minden vára-kozást felülmúlt. Tér és idő ahelyett, hogy csu-pán szerény háttere lenne az anyagi atomok (vagy tömegpontok) érintkezésének, inkább bonyolult létezővé válik, mindkettő kölcsönha-tásba lép a fotonokkal, elektronokkal, és való-sággal behatol a fizikai jelenségek szövedéké-be. A filozófusok és a filozofikusan gondolko-dó tudósok számára úgy látszott, hogy maga a fizikai világegyetem anyagtalanná vált: Karl Popper szavaival élve az anyag inkább felhő-szerű, mint sziklaszilárd.

Az 1920-as években kibontakozó kvantumfizi-kai forradalom sokkal mélyrehatóbb változáso-kat idézett elő, mint ami a századfordulón a re-lativisztikus fizikával történt. Einstein szemlé-lete megtartotta a newtoni fizikára jellemző egyértelmű leírást és az alapvető meghatáro-zottságot. A kvantumelmélet viszont elvetette az egyértelmű pályákat, és az anyagi valóság alapjaiba beépítette a valószínű meghatározat-

lanságot. Így az anyag tartománya mind rejtélyesebbé vált. A tőlünk független valóság mintha szertefoszlott volna a kvan-tumfizikusok csodálkozó szeme előtt. Látva a természet rejtélyeit, számos fizikus - Niels Bohr dán fizikussal az élen - úgy döntött, hogy nem töpreng tovább az általa megfigyelt füg-getlen természetről - megfigyelései tárgyát pusztán „jelenségeknek" tekinti.

Minden jelenség, ahogy Werner Heisenberg német fizikus észrevette, nem a természet „műve", hanem csupán a tudomány „szövete". „Az atomfizikusnak - mondta Heisenberg - meg kell elégednie azzal, hogy tudománya csak egyetlen szem az ember és a természet közötti vita végtelen láncolatában, csak egy-szerűen a természetről »önmagában« nem is beszélhet". Függünk a nyelvtől, helyeselt Bohr, „a fizika arról szól, amit mondani tu-dunk a természetről". Sir Arthur Eddington szerint a fizika külső világa árnyékvilággá ala-kult. „Semmi sem valódi - írja -, még saját fe-leségünk sem." A kvantumfizika abba a hitbe

ringatja a tudóst, hogy felesége csupán meglehetősen bonyolult differenciálegyenlet. (Eddington azonban hozzátette, hogy az ember elég tapintatos ahhoz, hogy ezt' a véleményét a családi életben nem nagyon hangoztatja.)

Bár nem ajánlatos a laboratóriumi megfigyelé-seken túli valóság természetéről gondolkodni, egyes kutatók tovább merészkedtek. Úgy gon-dolták, hogy az a világ, amelyre a tudomány nyelvezete és „szövegtartalma" vonatkozik, in-kább mentális, mint materiális (inkább szelle-mi, mint anyagi). „Durván megfogalmazva a következtetést - mondta Eddington -, az a vala-mi, amiből a világ áll, inkább szellemszerű, mint anyagszerű." Sir James Jeans így érvelt: „...a valószínű okoskodás különböző darabjai-nak együttes bizonyítékai egyre valószínűbbé teszik, hogy ez a valóság inkább tekinthető szelleminek, mint anyaginak... az univerzum valahogyan jobban hasonlít egy hatalmas gon-dolathoz, mint egy hatalmas géphez."

Heisenberg sajnálkozva beszél „Démokritosz

filozófiai tanításának" tévedéséről. Szerinte a világ inkább matematikai, mint anyagi szerke-zet; nem érdemes azt kérdezni, hogy a mate-matikai fizika képletei - önmagukon túl -mire vonatkoznak. Ahogyan Platón az ókori görög természetfilozófusok materializmusát a formák és ideák elvont világában oldotta fel, a klasszi-kus mechanika határozott világa a matematikai fizika bonyolult képleteiben tűnt el.

A kutatók nemcsak az alapvető létezőket nem tudták azonosítani, amelyek a nyilvánvaló je-lenségek sokfélesége mögött rejlenek, de még azt sem tudták eldönteni, hogy ilyen létezők vannak-e egyáltalán a természetben. Nyilván-való, hogy sem a démokritoszi atom, sem a newtoni tömegpont nem a fizikai valóság vég-ső alapja. Wigner Jenő magyar származású amerikai atomfizikus megfogalmazása szerint a modern kvantumfizikának meg kell eléged-nie azzal, hogy sokkal inkább „megfigyelések-kel" dolgozik, mintsem „megfigyelhetőkkel". A fizikusok le tudják írni, amit észlelnek, de észleléseiket nem tudják ilyen jól valódi dol-

gokra vonatkoztatni, amelyek a megfigyeléstől függetlenül léteznek.

Ez a helyzet nem volt szerencsés, és nem is fo-gadta el mindenki. Azok a kérdések, melyek-kel a kvantumfizikusok a laboratóriumokban szembesültek, a modern tudomány történeté-nek leghíresebb és legmélyebben szántó vitáját váltották ki a fizikai valóság természetéről. 1927-1933 között Albert Einstein és a kvan-tumfizika megalapozója, a dán fizikus, Niels Bohr találkozott, majd hosszan levelezett a za-varó megfigyelések értelmezéséről. Einstein nem tudta elfogadni azt a sajátos határozatlan-ságot, amely az elemi részecskék viselkedését jellemezte; egymás után talált ki ún. gondolati kísérleteket annak kimutatására, hogy a kvan-tumelmélet - az akkori megfogalmazásban - logikailag következetlen. Bohr viszont elutasí-tott minden olyan értelmezést, amely túlment a tényleges megfigyelések határán. A dán fizikus szerint a természet nemcsak annak szabott ab-szolút határt, ami mérhető és megfigyelhető, hanem annak is, amiről egyértelműen lehet be-

szélni.

Einstein egyetértett a Heisenberg-féle határo-zatlansági elvvel - nevezetesen, hogy egy ele-mi részecske helyzete és lendülete (impulzusa) nem mérhető meg egyidejűleg -, de azt már nem fogadta el, hogy ez annyit jelentene, mi-szerint az elemi részecskéknek egyáltalán nincs határozott helyük és lendületük. Bohr épp az ellenkezőjét állította: szerinte nincs ér-telme beszélni egy adott pályájú részecskéről, ha hiányzik a megfigyelő vagy az eszköz en-nek a „feljegyzésére". Ez viszont Einstein szá-mára volt elfogadhatatlan. „Ha egy személy, mondjuk egy egér, nézi a világot, vajon meg-változik-e ettől a világ állapota?" - kérdezte Einstein John Wheeler amerikai fizikus relati-vitáselméleti szemináriumán Princetonban. „Ezt a gondolatot tűrhetetlennek találom" - írta korábban Max Bornnak. Ha a mai értelmezés helyesnek bizonyulna, folytatta, „akkor inkább lennék cipész vagy egy játékbarlang alkalma-zottja, mint fizikus".

Einsteinnel folytatott párbeszéde végén Bohr már csak a „kvantumjelenség" kifejezésre szo-rítkozott. Amint John Wheeler amerikai fizikus később rámutatott, ez a kifejezés rendkívül je-lentős. Azt sugallja, hogy amikor egy részecs-kéről beszélünk, nem egy önálló, a megfigye-lőtől független valóságról van szó. Semmi ala-punk sincs arra, hogy azt állítsuk, milyenek a részecskék, vagy mit csinálnak a kibocsátás és a beérkezés két megfigyelt jele között. Ami közben történik, Wheeler szemléletes kifejezé-sével, csupán olyan, mint egy „nagy ködös sár-kány". Tisztán látszik a farka, ahol a részecske kilépett, meg a szája, amellyel beleharap az ér-zékelőbe, de teste a kettő között csak ködbe vész. „A kvantumjelenség - mondta Wheeler - ebben a furcsa világban a legfurcsább jelen-ség."

A legtöbb mai kvantumfizikus elfogadja azt az összes jelenség közt legfurcsábbat, hogy ös-szes képletük - híres kutatók három nemzedé-kének büszkesége - elvégzi a rábízott felada-tot. Ha a kutatás az alapvető képletek érvé-

nyességének megkérdőjelezését vonja maga után, a fizikusok rendszerint nem mernek a mélyebb valóság után kutatni. Mintegy húszévnyi kutatás és keresés után ma a kvan-tumelmélet voltaképpen azzal dicsekedhet, hogy egyszerre elképesztően sikeres és kétség-beejtően zavaros. Az atomméret alatti világ kutatásában fizikusok ezrei használták már szinte minden elképzelhető kísérletben, és fel-tűnően következetesnek bizonyult. Ugyanak-kor nagy hiányokat mutat azoknak az ismere-teknek a területén, amelyeket minden egészsé-ges elme a megfigyelőtől független valóság-ként fogad el.

Egyrészt például a kvantumelmélet nem tudja leírni a mindennapi tárgyak alapvető alkatré-szeit e tárgyakban lévő elemekként. Józan és-szel elképzelhetetlen valószínűségi létezőkről beszél, amelyek egyazon időben vannak jelen egy adott helyen, és amelyek nem mások, mint hullámok vagy részecskék, attól függően, mi-lyen kérdést teszünk fel nekik - és milyen a kölcsönös kapcsolatunk velük. Másrészt a

kvantumelmélet nem ad magyarázatot egyik legalapvetőbb megérzésünkre: hogy az idő visszafordíthatatlan.

A kvantumegyenletek keretében az idő vissza-fordíthatatlansága kísérteties rémálom, mégpe-dig - Neumann János nézete szerint - mérési tevékenységünk következménye. Az atommé-ret alatti világban Erwin Schrödinger-nek a ré-szecskék kvantumállapotára vonatkozó egyen-letei nem tudják megkülönböztetni a múltat és a jövőt, ahogy erre Newton mozgásegyenletei sem képesek a makroszkopikus testek és folya-matok esetében. Az idő csak akkor lép be a kvantumelmélet matematikájába, amikor a ré-szecskék lényegileg valószínű, de úgyszólván elképzelhetetlen állapota átmegy egy olyan ha-tározott állapotba, amely már ismerős szá-munkra a valósággal fenntartott mindennapi kapcsolatai alapján - vagyis amikor a józan észnek ellentmondó, egymásra rakódó hullám-jelleg „összeomlik", és egy józan ésszel meg-határozható állapotba kerül. De ez az összeom-lás - a józan ésszel ellentétes, egymás fölé ra-

kódó (szuperponált) valószínűségek sorával együtt

- nem a megfigyelésünktől független valóság arculata: ezt a valósággal való kölcsönhatá-sunknak kell tulajdonítanunk

- Neumann János szerint azért, mert mi mérjük a részecskét, Wigner Jenő szerint pedig azért, mert a részecskéről szerzett ismereteink köl-csönhatásba lépnek a részecskével.

3. fejezet

AZ ÉLET JELENSÉGEI

Az élet a legismertebb és egyben leg-rejtélyesebb természeti jelenség. Amíg gondol-kodunk és lélegzünk, nem kételkedhetünk ab-ban, hogy élünk, de ez persze nem válasz arra, milyen valójában az élet.

Ha az anyag természete még homályos előt-

tünk, és a világegyetem természetének megértésében is megoldatlan problémákkal küszködünk, mit várhatunk a tudománytól az élet megértésében? Végül is az élet akár egy olyan sajátos, bonyolult vegyi mechanizmus megnyilvánulása is lehet, amely atomok, mo-lekulák és sejtek milliárdjainak együttműködé-séből ered. De olyan valóság megnyilvánulása is lehet, amely teljesen eltér a fizikai világtól - olyan valóság, amely lényegében szellemi. A nyugati vallások halhatatlan lélekről beszél-nek, amely csak időlegesen társul az élő test-tel, sorsa pedig örök élet vagy szüntelen kárho-zat. A keleti vallások szerint az élő testeket időről időre egy anyagtalan elem hatja át, sze-rintük ez a lélek, amelynek megszerzett érde-meit és érdemtelenségeit a „karma" viszi át életről életre.

Sok ember számára, különösen nyugaton, a tu-domány azt jelenti, hogy az ilyen fogalmakat eleve el kell vetni. A józan nyugati elme szá-mára sokkal kényelmesebb az a nézet, hogy az élő szervezet voltaképpen bonyolult gépezet.

Az élet új tudományai azonban már messze túljutottak ezen a felfogáson, bár a kutatók (néhány kivételtől eltekintve) nem ismerik el, hogy az egyébként élettelen testtel lélek vagy egy más „életelv" társuli egészen más fogalmaik vannak arról, amit mi élő szervezetnek tekintünk. Ezt a nézetet történeti távlatba helyezve érthetjük meg a legjobban kialakulásának folyamatában.

Élet az élettelenből

Ahhoz, hogy nyomon kövessük az élet fogalmának kialakulását, nem kell Ádám-Évá-ig visszamennünk, elég szemügyre vennünk a 19. század közepén uralkodó nézeteket. Itt ta-lálkozunk a klasszikus mechanikával, a kor uralkodó természettudományával, amely éppen nagy nehézségekkel kerül szembe. Mozgástör-vényei térben és időben mozgó tömegpontokra vonatkoznak. A tér, amelyben a pontok mozognak, euklideszi tér (két- és háromdimen-ziós). Az idő, amelyben mozognak, visszafor-

dítható. A newtoni fizikában ugyanis minden előreható reakció visszafelé is megtörténhet. Newton törvényei megmagyarázzák az inga mozgását, a tárgyak leesését, sőt a bolygók Nap körüli keringését is. Ezzel szemben nem magyarázzák meg az élet jelenségeit! Az élő rendszerek időben visszafordíthatatlan fo-lyamatokat mutatnak (máskülönben örökkéva-lók volnának), és „mozgásaik" túlságosan bo-nyolultak ahhoz, hogy a fizikai rendszerek mé-résére kialakított eszközökkel lehetne megha-tározni őket. Egyébként az élet eredete is rej-tély. Ha igaza van Darwinnak, vagyis az élőlé-nyek a fizikai világból fejlődtek ki, akkor ezt az élővilágot valaminek át kell hatnia, valami olyan különleges fizikai elvnek, amelyet Henri Bergson francia filozófus élan vital-nak (éltető lendületnek) nevez.

A 19. század tudósainak zavara mutatja, hogy a newtoni fizika mechanisztikus világegyete-me mennyire ellentétben áll az élővilág darwi-ni fejlődésével. A fizikai univerzumot eddig úgy ismerték, hogy időben visszafordítható

mechanizmus, amelyet néhány egyetemes törvény vezérel, az élővilágról pedig úgy gondolták, hogy visszafordíthatatlan módon alakul. A tudománynak a valóságról alkotott fogalma ilyen módon kettészakadt.

Létezett már azonban egy olyan tudományág, amely - a klasszikus mechanikával ellentétben - inkább igazolta, mintsem tagadta volna az idő visszafordíthatatlanságát. Ez a klasszikus termodinamika volt, amelynek jogosan híres második törvénye szerint egy munkát végző zárt rendszerben a rendetlenség és a véletlen-szerűség nem csökkenhet, csupán növekedhet. (A zárt rendszerek nem folytatnak anyag- és energiacserét környezetükkel, tehát bármekko-ra energiával kezdenek működni, annak egy-szer el kell fogynia.) Ez a ragyogó tétel azon-ban nemigen hidalta át a newtoni fizika és a darwini biológia között tátongó szakadékot. Noha az idő nyila már kitartóan suhant a világ-egyetemben, mégis rossz irányban repült. A fi-zikusok azt látták, hogy az észlelt világ szét-esőben van ahelyett, hogy egyre bonyolultabb

formák felé haladna. Az élet viszont engedelmeskedett az egyirányú időnek, egyszerű sejtekkel kezdődött, majd a sejtek társultak, egyszerű algák és szivacsok alakultak ki, aztán az élet mind magasabbra hágott a bonyolultság létrafokain, míg el nem jutott az állatvilágig és végül az emberig.

Az élet fejlődésének során tehát az eleven szervezetek mind összetettebbé váltak, nem-hogy egyszerűsödtek volna. És a termodinami-ka második törvénye nem magyarázta meg, miként történhetett ez - még ha képletei nem tiltották is a lehetőségét.

Napjainkból visszatekintve azt találjuk, hogy a 19. század természettudományában két idő-irányzat (a termodinamikai és a biológiai) ural-kodott - és egy elfogadott fizikai keret (a new-toni), de ez sem adott magyarázatot mindenre. A tudományos életnek a 20. század második feléig kellett várnia, hogy az ellentmondásra valamilyen elfogadható megoldást kapjon. Az 1950-es évek végére az egyensúly nélküli

(vagyis a klasszikus szemléletnek ellentmondó) termodinamika megmutatta, hogy az élő szervezeteknek nem kell szükségképpen a leépülés felé haladniuk: ezek ugyanis nem zárt rendszerek. Az élő szervezetek lényegében nyitott rendszerek, és mivel folyamatosan feltöltik energiatartalékaikat, távol tudják magukat tartani a termodinamikus egyensúly semleges létezési módjától - ahogyan a gép is tovább működik, ha friss üzemanyaggal látják el.

Ennek a felfogásnak a fényében az élet, jólle-het eleve nem csupán egy fizikai rendszer le-nyűgöző változatossága, tulajdonképpen azok-nak a folyamatoknak a logikus folytatása, amelyek a fizikai világegyetemben végbemen-nek. Az univerzum fejlődése során galaxisok, a galaxisokon belül csillagok, ezek mellett pedig néha bolygók keletkeztek. Néhány bolygó az-után véletlenül olyan keringési pályára állt, ahol a központi napból érkező energiaáramlás lehetővé tette, hogy a bolygó felszínének ké-miai „őslevesében" egyre bonyolultabb vegyü-

letek alakuljanak ki. A helyi napból áramló folytonos sugárzás energiával töltötte fel az óceánok „őslevesét", és nyílt rendszereket teremtett, amelyek energiacserét folytatnak környezetükkel. Ezek a rendszerek még mes-szebb távolodtak a kémiai és hőegyensúly kö-zömbös állapotától. Megfelelő bolygófelüle-ten, például a Földön, az élet nem-egyensúlyi jelenségként fejlődött ki anélkül, hogy magya-rázásához szükség lett volna olyan fizikán túli különleges hatásokra, mint az életerő vagy az anyagtalan lélek.

Az ősrobbanás elfogadott elmélete szerint a vi-lágegyetem már legalább 10 milliárd éves volt, amikor bolygónkon (és talán másutt) is megje-lent az élet. Úgy tűnik, hogy a Napot körülve-vő protoplanetáris por- és gázköd mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt kezdett megszilárdulni, és figyelemre méltó módon az élet fejlődése nem sokkal később indult meg a Földön. A ve-gyi fejlődés nyomai már 3,5 milliárd éves fos-szíliákban megtalálhatók. Bizonyos kezdetle-ges biológiai szervezetek legalább 2,8 milliárd

évvel ezelőtt léteztek, a modern enzimszerkezetű prokarioták (sejtmag nélküli sejtek) biokémiai tevékenységére pedig 2,3 milliárd éves fosszíliákban találtak bizonyítékot.

Az élet kialakulásához szükséges vegyi össze-tevők már akkor jelen voltak a földi óceán „ős-levesében", mielőtt a biológiai fejlődés megin-dult. A világegyetem születése során ugyanis összeállt már az a hat elem - a hidrogén, a héli-um, a szén, a nitrogén, az oxigén és a neon -, amely ez ismert univerzum 98 százalékát teszi ki, és körülöttük nyüzsögtek azok a bonyolul-tabb molekulák is, amelyek döntő fontosságú-ak az első, szaporodásra képes sejtek szintézi-séhez. Még aminosavak és nukleinsavak is ter-melődtek (és valószínűleg termelődnek ma is) a világmindenségben: ezeket meteoritokban ta-lálták meg a kutatók. Ezért igencsak valószí-nűnek látszik, hogy valamilyen formában az élet más bolygókon is kifejlődhetett; becslések szerint ilyen bolygókból 1022 (tízezertrillió) lé-tezhet szétszórva a galaxisok milliárdjaiban.

Bolygónkon a hőmérsékleti és vegyi feltételek rendkívül kedvezőnek bizonyultak az élet bo-nyolultabb molekuláris összetevőinek egybe-szerveződéséhez. A Nap szüntelen energiasu-gárzásában monomerek (például cukrok), ami-nosavak (purin- és piramidinbázisok), vala-mint a belőlük felépülő lineáris polimerek, pél-dául fehérjék, nukleinsavak és más óriásmole-kulák is létrejöhettek. Idővel az élet magasabb rendű formáit megelőző prokariotikus sejtek fejlődtek ki, és a bolygó kibontakozó bioszfé-rájának fontos részeivé váltak.

A mai elképzelések szerint az élet magasabb rendű formái akkor fejlődtek ki, amikor a pro-kariotikus sejtekből álló algák globális uralmát megingatta az eukarióták (a sejtmaggal rendel-kező egysejtűek) megjelenése. Ezek ugyanis algákkal táplálkoztak, és ilyen módon megtör-ték az évmilliárdokon keresztül létező pangás korszakát. Az algák elvesztették egyeduralko-dó szerepüket, rések keletkeztek az élettérben további fajok számára, ahová az eddig tengődő alfajok már be tudtak nyomulni. Gazdag válto-

zatosságban jelentek meg az újabb proka-rioták, ezek pedig lehetővé tették „ragadozó-ként" működő szakosodott eukarióták kialaku-lását.

A Földet napjainkban benépesítő szerves fajok - a vírusok és baktériumok kivételével - mind a korai eukariotikus sejtekből származnak. Fajok nagy csoportjai - az úgynevezett nemek - je-lentek meg a fejlődés egymást követő robba-násszerű korszakaiban. Mintegy 600 millió év-vel ezelőtt a „kambriumi robbanás" hozta létre például a gerinctelen fajok legtöbbjét, alig né-hány millió év alatt. Maga az ember is ebben a hatalmas lendületű törzsfejlődésben alakult ki, bár késői jövevénynek számított.

A jórészt visszafordíthatatlan fejlődésben azok a fajok, amelyek igen sokféle környezeti felté-tel között is képesek voltak a túlélésre (külön-böző éghajlati, domborzati viszonyok, vala-mint különféle ragadozó és zsákmányszerző csoportok között), hosszabb ideig fennmarad-tak, mint azok, amelyek egy szűkebb környe-

zeti „sávhoz" alkalmazkodtak. A specia-lizálódott fajok óhatatlanul kihalnak számtalan olyan környezeti feltétel között, ahol a sokol-dalúan alkalmazkodóképes fajok életben ma-radnak. Ennek eredményeképpen az életfa di-agramja nem hasonlít többé a klasszikus dar-wini elmélet folyamatos V alakú elágazásai-hoz. Az új kép inkább váratlan átkapcsolásokat mutat, amikor az uralkodó fajok hirtelen kihal-nak, és egyszer csak a jelentéktelenebb fajok válnak uralkodóvá. A szakosodott fajok ugyan-is rövid életűek (folyton kihalnak, hogy új mu-tánsoknak adják át helyüket), míg az általános képességekkel rendelkezők hosszú élettartam-ra számíthatnak. (Lásd később a 4. ábrát.)

Az őstengerek sekély és meleg vizében meg-született szerves életet a Napból érkező szabad energia tartotta fenn. A növények napfényt használnak fotoszintézisükhöz, miközben vizet és szén-dioxidot alakítanak szénhidráttá; az ál-latok növényeket vagy más állatokat esznek, az ember pedig a táplálkozási lánc végén nö-vényt és állatot eszik egyaránt. Ha a Nap felü-

lete és a Föld felszíne (kb. 6000 °C, ill. 25 °C) közötti energiakülönbség valaha kiegyenlí-tődne, nemcsak az élet, hanem minden termo-dinamikai folyamat megszűnne hamarosan bolygónkon. A Föld légkörében tárolt hő né-hány hónap alatt kimerülne, az óceánok mele-ge pedig néhány hét alatt elillanna. Csupán fér-gek és kagylók maradnának életben rövid ideig az óceánok legmélyebb zugaiban. Amíg azon-ban a Nap energiája bolygónk felszínére áram-lik - és ez még évmilliárdokig várható -, az élő rendszerek a szabad energiának egy részét szüntelenül biomasszává (élőanyag-tömeggé) fogják átalakítani. Az élő szervezetek nemcsak megtartják majd felépítésüket, hanem új s az eddigieknél még bonyolultabb és kifinomul-tabb szervezeteket is létrehoznak.

A fejlődés hajtóereje

Bolygónkon az élővilág törzsfejlődésé-

nek folyamataiban szinte elképzelhetetlen erő rejlik: az utóbbi három és fél milliárd év folyamán annyi élő sejt keletkezett, amelyek együttes tömege meghaladná az öt földrész súlyát. A szerves anyagnak ez a gigantikus tömege nemcsak folyton újratermelődött, hanem folyamatosan egyre bonyolultabbá is vált. A fejlődés ritmusa szakadatlanul gyorsult a Föld élete folyamán. William Day amerikai biológus megjegyzése szerint a fejlődési idő felét az a szakasz tette ki, amikor a sejtmag nélküli prokarioták uralmát a sejtmagos euka-rióták váltották fel. Ennek az időnek ismét a felére volt szükség, amíg a fejlődés eljutott a halak szintjéig. A következő fejlődési szaka-szok tovább rövidültek. És jóllehet az élővilág egyes részei előbb-utóbb bizonyos egyensúly-ba kerültek környezetükkel, és nem fejlődtek tovább, a fejlődés hullámának általános lendü-lete nem tört meg, hanem fokozatosan tovább gyorsult.

A fejlődés új lépéseit és szakaszait a főbb idő-közök szerint egyre rövidebb periódusokkal

jellemezhetjük. (A fejlődési folyamatban a fontosabb szakaszokat a következő kifejezésekkel jelöljük: eónok, érák, rendszerek, periódusok, korszakok és korok, ahol az eónok jelölik a leghosszabb időközöket, a korok a legrövidebbeket.) A biológiai fejlődés elején az eseményeket egyetlen címszó alá soroljuk: azoikum („élet nélküli" éra). Ebben az időközben a föld kérge többször megolvadt és megszilárdult, míg végre a légkör olyan állandó kérget alakított ki, amelynek legnagyobb részét óceánok borították. Ezután az ún. archeozoikumban (őséleti érában) az élet legprimitívebb formái, baktériumok és algák jelentek meg. A széles körű eljegesedések, özönvizek és a szárazföldi tömegek nagyméretű mozgásai által jellemzett proterozoikum volt a tanúja az egyszerű gerinctelen állatok megjelenésének. A paleozoikumban (az őskorban) a halak és a hüllők, valamint az első erdők tűntek fel, majd a mezozoikumban (a földtörténeti középkorban) a dinoszauruszok térhódítása és pusztulása, valamint a madarak és a mai

növények kialakulása ment végbe.

A cenozoikum már a földtörténeti újkor, és az általa kiváltott evolúciós robbanás olyan válto-zatos volt, hogy különböző „rendszerek"-re kellett felosztani. Ezek a következők: a paleo-gén, amely az emlősök és az állatok modern változatainak fejlődését foglalja magában; a neogén (további alosztályai a miocén és a plio-cén), amelyben az élő formák tovább egyénie-sültek (specializálódtak) és széttagolódtak (di-vergálódtak); végül a negyedkor, amely a leg-újabb a nagy fejlődési szakaszok közül. Ez utóbbi a következő három korra oszlik: alsó, középső és felső pleisztocén.

A törzsfejlődés folyamán szinte drámaian megrövidült az idő. Úgy látszik, mintha az evolúció gyorsuló pályát írna le. A hajtóerő akadálytalanul működik, és a lendület (a moz-gásmennyiség) diktálja az ütemet - ahogy egy magasról lehulló kő viselkedik. Az archeozoi-kum 3,5-4,5 milliárd évtől kb. 2 milliárd éven át tartott; a proterozoikum 2-2,5 milliárd évvel

ezelőtt kezdődött, és több mint félmilliárd évvel ezelőtt (550-600 millió éve) adta át helyét a paleozoikumnak. A mezozoikum kb. 200-250 millió évig tartott, és az első cenozoikus rendszer több mint 65-70 millió évvel ezelőtt kezdődött. Ekkor a törzsfejlődés újabb gyorsulási szakaszba lépett. A miocén kb. 25 millió évvel ezelőtt kezdődött, a negyedkor alsó pleisztocénja 1,6 millió évvel ezelőtt, a középső már 750 ezer éve, és a felső pleisztocén csupán 125 ezer évvel ezelőtt indult. A hominidák (az emberfélék) már a holocén korszakban (a jelenkorban) bukkantak fel, bár a mi származási vonalunk valószínűleg jóval korábban elkülönült más hominoid fajoktól.

Színre lép az ember

A hominoid fajok három családot al-kotnak: az elsőbe tartoznak a hilobatidák, ame-

lyeknek élő képviselője a gibbon, a másodikba a pongidák (vagy óriásmajmok), amelyeket jelenleg az orangután, a csimpánz és a gorilla képvisel, végül a harmadik család a ho-minidák. Ez utóbbi az ember családja (bár egyes elméletek szerint a csimpánz és a gorilla is ehhez a családhoz tartozik azzal a feltétele-zéssel, hogy a mi őseink fejlődése tőlük ága-zott el).

A Homo a másik két hominoid családtól akkor vált el, amikor a korai hominidák leszálltak a fáról. Hogy ezt miért tették, ma sem világos - talán éghajlati okai lehettek. Öt- vagy több millió évvel ezelőtt a kontinentális táblák na-gyobb eltolódásai következtében valószínűleg jelentősen módosultak a légmozgások és ezál-tal az időjárás is. Dél- és Közép-Afrikában a trópusi erdők visszahúzódtak, és a buja nö-vényzet megritkult. A hominidák korai cso-portjai talán azért ragaszkodtak egyre jobban a földhöz, mert gyümölcsöt és tápláló gyökere-ket kerestek. Az erdők mentén élő csapatok hosszabb utakra kényszerültek a fás területek

között. Ilyen körülmények között határozottan nagyobb esély nyílt a túlélésre azoknak, akik két lábon tudtak járni.

A kétlábú helyváltoztatás a csecsemők bizton-ságát is növelte. A fákon lakó főemlősök kö-zött a csecsemőhalandóság fő oka valószínűleg az volt, hogy az újszülöttek nem mindig tudtak anyjukba kapaszkodni, és így leestek. Azok a törzsek gyorsabban szaporodtak, amelyekben a nők elülső végtagjaikkal tartották csecsemői-ket, mert a gyermekek több eséllyel maradtak életben. Miután ezek az anyák ügyetlenebbül mozogtak a magas fákon, idejük nagy részét inkább a földön töltötték. Aki csecsemőjét az egyik elülső végtagjával tartotta, míg a másik-kal gyökereket, bogyókat keresett, akkor került előnyösebb helyzetbe a többi anyával szem-ben, ha hátsó végtagjain tudott járni.

Bár a fenti tényezők kétségtelenül komoly sze-repet játszottak abban, hogy a fán lakó maj-mokból kiegyenesedve járó fajok alakultak ki, az átalakulásban seregnyi más tényezőnek is

szerepet kellett játszania. A kiegyenesedett tartás a földön hozzájárult a veszély gyorsabb észleléséhez, a lapos talp pedig több biztonságot nyújtott, amikor egy erősebb és fürgébb húsevő elől kellett menekülni. A hosszabb és egyenesebb lábszárcsont egy olyan nagy-ujjal, amely a testsúly jó részét hordozta, és minden lépésnél lendületet adott, nyilvánvalóan növelte a túlélés esélyeit. A mellső végtagok, amikor már nem kellett velük az ágakba kapaszkodni, más feladatokra váltak alkalmassá. A karok és az ujjcsontok kiegyenesedtek, a kéz hüvelykujja megnyúlt, és szembefordult a többi négy ujjal. Ezek a módosulások keményebb markolást biztosítottak, és különféle tárgyak egyre ügyesebb használatát tették lehetővé. Ugyanakkor az alsó és felső állkapocs méretei csökkentek: az élelemgyűjtéshez nem volt többé szükség rájuk. Az egész csontváz vékonyabbá vált, és még az agyat körülvevő csontmennyiség is csökkent. Így nagyobb koponya alakulhatott ki, ez pedig nagyobb agytömeg befogadására vált alkalmassá.

Körülbelül 1,6 millió évvel ezelőtt egy megnö-vekedett agyú és egyenes tartású faj jelent meg, amelyet a kutatók Homo erectus-nak ne-veztek el. Képes volt baltát készíteni és tüzet használni. A rákövetkező 600 000 év folyamán ez a faj Afrikából Ázsiába és Európába is be-nyomult, majd elterjedt. A H. sapiens egyike volt a H. erectus leszármazottainak. A Homo sapiens mintegy 50-100 ezer évvel ezelőtti fosszíliákban ad hírt magáról. A másik ág a Sa-piens Neanderthaliensis, vagyis a Neander-völ-gyi ember ugyanekkor jelent meg, de létéről nem hagyott nyomot az utóbbi 35 000 év fo-lyamán. Ezek után a sapiens modern formája (Homo sapiens sapiens) vált bolygónkon a ho-minid származási vonal egyetlen képviselőjé-vé.

Túlzás volna azt állítani, hogy a tudomány megoldotta már az élet jellegének kérdését, de megállapításai mégis döntő haladást jelentenek a korábbi elképzelésekhez képest. Egy élő szervezet nem csupán fizikai rendszer, de nem is teljesen független a fizikai léttől. Az élet an-

nak a hosszú fejlődésnek a terméke, amely a kozmikus tűzgömböt hadronokká és leptonok-ká, csillagokká és galaxisokká alakította, és amely a mi „itthoni" csillagrendszerünkben a Föld ősóceánjának vegyi „levesét" úgy változ-tatta meg, hogy önfenntartó nyílt termodinami-kus rendszerek jelentek meg benne. Ezek az élő rendszerek a Napból szüntelenül érkező szabad energiából táplálkoztak, és a fejlődési ciklusok bonyolult láncolatán keresztül halad-tak a legalacsonyabb rendű algáktól a legma-gasabb rendű ragadozókig. Hárommilliárd év-nyi gyorsuló fejlődés után az élet nagyjából ugyanolyan egységes és átfogó önszabályozó rendszerré bontakoztatta ki magát, mint ami-lyen folyamatok az egyes élő szervezetekben találhatók.

James Lovelock angol biológus azt állítja, hogy Földünk bioszférájának és fizikai kör-nyezetének rendszere egyetlen élő szervezetet alkot, ezért találóbb a mitológiai istennő után Gaiának nevezni. Bárhogy legyen is, annyi bi-zonyos, hogy az élet rendkívül finom és ki-

egyensúlyozott hálója veszi körül a Földet. A Homo ebbe az összehangolt rendszerbe lépett be, és most benne is él, akár tudatára ébredt ennek, akár nem.

4. fejezet

A TUDAT MEGNYILVÁNULÁSAI

Csupán önvizsgálattal nem tudjuk fel-deríteni az agynak azt a szürkeállományát, amelyhez kapcsolódik, legalábbis a természet-tudományok mai feltételezése szerint. A filozó-fusokat és a bölcselkedésre hajlamos tudósokat azonban mindig megdöbbentette, hogy a meg-foghatatlannak tűnő, lebegő tudat miért társul szövetekből, szervekből, csontokból álló testtel és szürkeállományt tartalmazó aggyal. A test-nek ezek a részei ugyanis sejtekből, ezek az egységek viszont molekulákból és atomokból tevődnek össze; a test molekulái és atomjai pe-

dig semmi jelét nem mutatják annak, hogy tudatosak lennének vagy valamilyen módon különböznének más molekuláktól és atomok-tól. A tudatosság mégis valahogy „áthatja" azokat az atomokat és molekulákat, amelyek az élettani szürkeállományt képezik az agyban. Vajon arról van-e szó, hogy agyunkban az idegsejtek képesek tudatot létrehozni? Vagy ta-lán a tudat és az agyműködés valami olyan tel-jesen eltérő dolognak - szellemnek vagy lélek-nek - a létezését jelzi, amely nem maga az agy, hanem csak társas viszonyban áll vele?

A kutatók által gyakran hangoztatott egyik né-zet szerint a tudat azonos az aggyal: a tudat je-lensége valamilyen módon a magasan szerve-zett agysejtek millióinak bonyolult kölcsönha-tásából ered. Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés: az agysejtek szürkeállománya miként lehet annyira szervezett, hogy tudatot hozzon létre? Ha pedig ilyen szerveződés lehetséges, ahhoz elvileg el kell ismernünk, hogy idegsej-tek (neuronok) helyett elektronikus kapcsolók-ból felépített rendszerek ugyancsak képesek

lennének tudatot teremteni. Akkor viszont azt is el kellene ismernünk, hogy az emberi agy bizonyos feladatait ellátó számítógépek szintén rendelkeznek a tudat valamilyen formájával. Hiszen végeredményben az elektronikus kapcsolórendszerek, amelyekből ezek a komputerek felépülnek, ugyancsak bináris módon működnek, tehát vagy be-, vagy kikapcsolt állapotban vannak, hasonlóan az agy neuronjaihoz, amelyek vagy „hallgatnak", vagy impulzust adnak („kisülnek").

Misztikusok, költők és egyes filozófusok ezzel ellentétes nézete szerint az emberi agynak van valamilyen sajátossága, amely egyedülálló módon képessé teszi arra, hogy tudatot hozzon létre. Ez az érvelés túllép a természettudomány határain, akárcsak az a még merészebb állítás, hogy a tudat nem korlátozható az agyra: in-kább valami lelki vagy szellemi lényeg, amely különbözik agykérgünk szürkeállományától, noha szoros kapcsolatban áll vele. Bár az ilyen nézetekben ott rejtőzhet az igazság magva, a modern természettudományok erről semmit

sem tudnak mondani. Megfigyeléseikkel és kísérleti módszereikkel csupán akkor tudnák igazolni egy önálló tudat -szellem vagy lélek - létezését, ha ennek észrevehető hatásai lennének az agyra. Ezeknek a hatásoknak persze olyanoknak kellene lenniük, amilyeneket maga az agy nem válthat ki. A tudomány azonban nem lehet biztos afelől, hogy egy bizonyos agyi hatást olyasmi váltott ki, ami nem maga az agy. Ilyen bizonyosságot csak akkor lehetne szerezni, ha a kutatók mindent vagy csaknem mindent tudnának az emberi agy tevékenységeiről. Ám ez a tudás ma még nem létezik, és nem is valószínű, hogy belátható időn belül vagy bármikor is megszerezhető lesz.

Következésképpen az agyi folyamatok tudo-mányos kutatása azon a feltételezésen alapul, hogy a tudat jelensége valamilyen módon kap-csolatban áll az agy idegműködésével (bár ez a feltevés nem használható a mélylélektannak azokban az ágaiban, ahol a megismerés elsőd-leges forrását a kutatónak vagy kísérleti ala-

nyának önmegfigyelése szolgáltatja). Az agy viszont a test egyik szerve, így bármilyen tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképpen az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát.

Gondolkodni tanul az ősember

A természet megismerése szempontjá-ból a tudomány azokat az okokat kutathatja, hogy miért alakult ki tudatos értelem a Homó-ban. Hozott-e bizonyos túlélési előnyöket a tu-dat azokban a fajokban, amelyek szert tettek erre? Ha igen, akkor ennek természetes módon kellett végbemennie, ahogyan a halakon uszo-nyok fejlődtek ki a tengerben, és az állatokon dús szőrzet nőtt a hideg éghajlatú vidékeken.

Valójában bebizonyítható, hogy egyes szellemi képességek (mint például az intelligencia) az élővilág hosszú törzsfejlődésének termékei.

Míg egyes kutatók vitatják, hogy az értelem tudatot feltételez (értelmes információfeldol-gozás szerintük tudat előtti vagy alatti szinten is végbemehet az agyban), világos, hogy az ér-telmes adatfeldolgozás néhány fajtája haszno-sítja az alanyban meglévő tudatosságot - ilyen például a különféle viselkedési módok és stra-tégiák mérlegelése. Ezeknek a képességeknek a szempontjából lehetséges volt, hogy a termé-szetes kiválasztódás új elemként részesítette előnyben a tudatot az idegrendszer működési körének bővítésében.

Ismeretes, hogy maga az intelligencia - akár kíséri valamilyen embertípusú tudat, akár nem - jelen van a nem emberi fajokban is. Számos faj kifejlesztette az értelem bizonyos formáit, és kétségtelenül tovább is fejlesztette volna, ha szüksége vagy alkalma lett volna rá. A bálnák és a delfinek tagadhatatlanul értelmesek, de a vízben sokkal biztonságosabb és barátságo-sabb környezetben élnek, mint a szárazföldi fajok. A tengeri emlősöket tehát semmi sem késztette arra, hogy magasabb értelmi képessé-

geket fejlesszenek ki, amilyenekre a szárazföldi élőlények tettek szert. Ez utóbbiak-nak olyan értelemre van szükségük, amely ké-pessé teszi őket közvetlen környezetük nehéz-ségeinek legyőzésére - a földi színpadon a túl-élés bonyolult műveleteket kíván. A víz meg-szerzése és megőrzése, a szabad energia folya-matos lekötése és az állandó testhőmérséklet fenntartása mind fontos feladat abban a visel-kedési együttesben, amelynek az a célja, hogy biztosítsa a bonyolult életfenntartó biokémiai reakciók összhangját. Ezeknek a segítségével a tudatos értelem valószínűleg értékes segítség-nek bizonyult a környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban.

Teljesen ésszerű annak feltételezése, hogy ho-minid őseinknek igen nagy szükségük volt a túlélési ötletekre. Amikor lejöttek a fáról, az életben maradás érdekében szükségük volt a test működésének magas szintű szabályozásá-ra, érzékeny tapintásra, kézügyességre és a közlési módok kialakítására. Ezeknek a képes-ségeknek a fokozatos kifejlődése annak a bo-

nyolult idegrendszernek volt köszönhető, amelyet egy nagy és részben tudatos agy uralt.

Az ötletesebb információfeldolgozás és a testi ügyesség mintegy másfél millió évvel ezelőtt hozta meg első gyümölcseit, amikor a hominid csoportok meghódították a tüzet. Megtanulták, miként kell száraz avart és gallyakat szórni a természet gyújtotta tűzbe, hogy tovább táplál-ják az égést, és azt is észrevették, hogy egy égő botnak elég hűvös a másik vége ahhoz, hogy kézben tarthassák. Megtanulták, hogyan kell kövek összedörzsölésével tüzet csiholni, és arra is rájöttek, hogy egy lángoló bottal al-kalmasabb helyre vihetők a természetes tüzek.

A szétszórtan élő ősemberek csoportjainak a tűz feletti uralom határozott előnyt biztosított a fennmaradásért vívott harcban. A tűz félelmet kelt. A láng és a parázs elégeti a tollat, a szőr-zetet és a bőrt. Miután az emlősöknek ösztönös védekezési reakciója a menekülés, akik a tüzet uralták, saját védelmükre tudták felhasználni ezt. A tűz fontos szerepet játszott a folyamatos

táplálkozásban: a nyers hús gyorsan romlik, megsütve viszont ízletes és ehető marad. Az élelem megsütésével őseink megszabadultak a napi beszerzés gondjaitól; a vadászatok közötti ínséges időszakokat és a rossz időjárást közösen elraktározott élelmiszerrel lehetett átvészelni.

A tűz megszerzésével a Homo számára meg-nyílt a hódítás felé vezető út. Elődeinknek nem kellett többé az erősebb fajoktól rettegve küz-deni a fennmaradásért: lakhelyeket tudtak te-remteni, otthonukat meg tudták védeni, és el-raktározhatták az alapvető élelmet. Egymástól távoli helyeken hosszú időn át tartottak fenn tüzeket. Jelek mutatnak arra, hogy az emberi-ség olyan különböző településeken rakott tü-zet, mint a Pekinghez közeli Csu-kutien, a dél-franciaországi Arago vagy a magyarországi Vértesszőlős. Kenyában Chesowanja mellett a régészek égetett agyagot találtak hominid csontok és pattintott kőeszközök mellett: a másfél millió éves agyag magasabb hőfok nyo-mait mutatja, mint amit erdőtűz okozhat. A

csu-kutieni barlang olyan tűzről tanúskodik, amely mintegy 230 000 éven át égett kisebb-nagyobb megszakításokkal. A tűzrakó hely csak akkor szűnt meg, amikor a barlang beomlott.

Körülbelül 8000-10 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten az ember különféle növények és álla-tok háziasításával erősítette meg uralmát köz-vetlen környezete felett. Ez lehetővé tette, hogy nem kellett mindig élelem után vándorol-nia. Az ember különböző folyók völgyeiben telepedett le, így például a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a Gangesz és a Sárga-folyó mentén. A folyók által lerakott iszap természetes trá-gyaként szolgált a gabonatermesztéshez, míg az időnkénti áradások természetes öntözést biztosítottak. A nomád hordák legeltető telepe-sekké váltak - ami ezután következett, az már maga a történelem.

Az emberiség írott történelme a szervezett tár-sadalmakban hasznosított fejlett értelmi képes-ségeken alapul. A társadalmi együttműködés a

szándékok közlése és a félreértések elkerülése végett kifinomult kommunikációs formákat igényel. A vadászat, az élelemgyűjtés, a közös védekezés és a gyermeknevelés mind olyan feladat, amely közös munkamegosztással könnyebben végezhető, mint magányosan. Az elemi nyelvi ismeretek birtokában őseink döntő fölényre tettek szert a többi fajjal folytatott versenyben. A jelképeken alapuló nyelv kifejlődésével a társadalmi viselkedés megszabadult a genetikus programozás merevségétől, és sokoldalúan alkalmazkodott a változó körülményekhez. Az együttműködés révén az emberek egyre több olyan feladatot tudtak megoldani, amely még nagyobb pontosságot és erőfeszítést követelt.

A beszélt nyelv hatalmas haladást jelentett az egyszerű hangokkal való érintkezéssel szem-ben. A hangadás képessége közismert jelenség az élet különböző területein, de ez még nem jelent beszédet. A nem emberi fajok vészjelek-kel kommunikálnak; párosodásra, zsákmány-szerzésre, sőt nemegyszer játékra hívnak. A

hangjelekkel szemben a jelképrendszeren alapuló beszéd a legprimitívebb törzsek számára is biztosította a fennmaradást például azzal, hogy megjelölte a zsákmányt vagy ennek elejtési helyét, valamint párosodásra vagy akár utódnevelésre szólított fel - bár ilyen jelzések hangok használata nélkül is kifejlődtek a méheknél és más fajoknál a másolható viselkedési minták révén.

Az évezredek folyamán a kézügyesség és az eszközhasználat a hominidák agyában össze-kapcsolódott a nyelvi és társas érintkezési ké-pességekkel. A majmok genetikai alapon mű-ködő jelbeszéde így az emberi nyelv sajátossá-gának tekinthető közös jelrendszerré alakult át.

Valószínűleg nem is olyan régen ebből a fejlő-désből érdekes „melléktermék" származott. A szimbólumokon alapuló nyelvvel az emberek nemcsak a többi embert, a tárgyakat és az ese-ményeket tudták környezetükben megjelölni, hanem saját magukat is. Ez teremtette meg az alapot az embertípusú tudat kifejlődéséhez: ez

nem más, mint a tükröző jellegű tudat, amely ráeszmél mind az embert környező világra, mind pedig a világban létező emberre.

Pillantás az agyba

Amint láthattuk, a mai természettudo-mányok számára értelmetlen az a kérdés, hogy „mi a tudat önmagában, a maga valóságában". Természeti és realista felfogásuk szerint a tu-dat az agyi működéshez kapcsolódik. Az agy tevékenysége azonban olyan elképesztő prob-lémákat vet fel, amelyeket napjainkra is csak részben tudtunk megoldani. Az embert az álla-toktól megkülönböztető idegtevékenységek a neocortexben összpontosulnak. Ezek a sejtcso-portok fajunkban a legkésőbb fejlődtek ki, és hihetetlenül bonyolultak. Itt van az észlelés, a válaszreakció, a szabályozás helye éppúgy, mint az információk elemzésének és tárolásá-nak, a gondolkodásnak és a megismerésnek a

központja. Eddig csak az egyszerűbb, alapvető működési módokat sikerült alaposan megértenünk: ilyenek az észlelés, a motorikus reakció és a szerves szabályozás elemei.

Bizonyos tények azonban világossá váltak. Például az észlelés során az agy sokkal többet tesz, mintsem tétlenül befogadná a szemből, a fülből és más szervekből érkező jeleket. In-kább arról van szó, hogy a befutó adatokat ös-szeolvasztja azokkal a jelzésekkel, amelyek már az agy különböző részeiben keringenek, és az eredmény alapján „állítja be" a test ér-zékszerveit. A látás során a retinát érő sugárzó energia még nem ad kész képet: az úgyneve-zett optikai minta valósággal „szétsugárzódik" az elektromágneses spektrumban - ugyanolyan széles sávban szóródva, akár a rádióhullámok. Valamilyen eszköznek vagy lencsének kell fó-kuszálnia és egyesítenie a szétszórt mintát ös-szefüggő képpé. Ezt a feladatot a retina és az agy látóközpontja közösen végzi el.1

A fül is olyan szerv, amely finom jelzések ár-

nyalati elemzésére alkalmas. A belső fül a hidrogénatom átmérőjénél kisebb mechanikus rezgéseket is fel tud erősíteni igen-nem vála-szokká; még a hihetetlenül parányi, 10"11 mé-ter (századnanométer) nagyságú kitéréseket is érzékeli. Úgy látszik, hogy a csigában az alap-hártya nem olyan egyszerű eszköz, mint a mik-rofon membránja, amely csak átveszi a hang-rezgéseket. Olyan mechanizmusai is vannak, amelyek a kicsiny gerjesztő mintákat annyira élessé teszik, hogy meg lehessen különböztetni őket. A fül csupán erős hangok esetében műkö-dik egyszerű rezonáló-eszköz módjára; halk hangoknál szinte „rátapad" a bejövő jelzésre azáltal, hogy saját maga is rezgést kelt. Esze-rint a halk hangok finom rezgéstartományai-nak érzékelése úgy megy végbe, hogy köl-csönhatás alakul ki a külvilágból a fülbe érke-ző és maga a fül által keltett jelzések között. Az emberi hallás tehát a külső és a belső rez-gések együttes fáziselemein alapul.

A külvilágból a szervezetbe érkező informáci-ók elemzése (vagyis az észlelés) csupán kis ré-

sze az ember szellemi képességeinek. Az észlelés fontos része a megismerés, amely elemzéssel jár, továbbá a felismerés, amely megőrzi és előhívja mindazt, amit elemeztünk. Ez utóbbival foglalkozik az emlékezet.

Ahhoz, hogy az észleléseket időben tároljuk, úgy látszik, a bejövő jelzésekre válaszul vala-miféle nyomnak vagy emlékképnek kell kelet-keznie az agyban. Ez módosítja az idegsejt-kapcsolatokat az elemző hálózatokban, és va-lamiféle „visszajátszható" feljegyzést hoz lét-re. John Eccles angol agykutató szavai szerint „fel kell tételeznünk, hogy a hosszú lejáratú emlékek valamilyen módon bele vannak kó-dolva az agy neuronkapcsolataiba. Ebből arra következtethetünk, hogy az emlékezés szerke-zeti alapja a végbunkók (szinapszisok) tartós módosulásában rejlik".

Ám sikertelennek bizonyult az emléknyomok és más olyan állandó szinaptikus módosulások kutatása, amelyek révén tartósan raktározódná-nak az emlékek az agyban. A rendszeres vizs-

gálatok az 1940-es években kezdődtek Karl Lashley amerikai idegsebész állatkísérleteinek híres sorozatával. Lashley patkányok agyában próbált állandó emléknyomokat (engramokat) felfedezni olyan módon, hogy sajátos viselkedési szokásra tanította meg kísérleti állatait, majd agykérgük egyes részeit eltávo-lítva megnézte, hol tárolódnak a szokásokra vonatkozó utasítások. Mind nagyobb és na-gyobb szeleteket távolított el az agyszövetből, de nem talált összefüggést az agyi terület és a szokások felidézése között: a kísérleti állatok emlékezete annál erősebben romlott, minél több szövet eltávolítására került sor, de soha-sem szűnt meg teljesen. Úgy látszott, az emlé-kek az egész patkányagyat áthatják. Lashley tehát arra a következtetésre jutott, hogy tekin-tet nélkül az egyes idegsejtekre, a szervezet vi-selkedését valószínűleg az általános cselekvési mező ingerületei határozzák meg.

Lashleynek a patkányok helyhez nem kötődő emlékezetére vonatkozó megállapításai óta ke-vés agykutató állítja, hogy az emlékek az agy

jól elkülöníthető részeibe vannak kódolva emléknyomok formájában. Ezzel szemben más kutatók kifinomult hálózattípusú elméleteket dolgoztak ki. Ezek szerint az idegsejtek olyan különféle hálózatokat alkotnak, amelyek közül egyeseket a tapasztalatok módosíthatnak. Gerald Edelmann amerikai biológus az egyik legismertebb „ideghálózati" elméletet alkotta meg. Elképzelése szerint az agy megismerőtevékenysége olyan elkülönült idegsejtcsoportokon alapul, amelyek száztól akár egymillió sejtig is terjedhetnek. Az ilyen csoportok bármilyen jelzésre egységesen válaszolnak. Mindegyik csoport a jelzéstípusok sajátos halmazára válaszol. Ezek azok a halmazok, amelyek az agyi adatfeldolgozás során figyelmi reakciókat ébresztenek. Miután a jelzések meghatározott idegsejtcsoportokat választanak ki, a csoportok egymással versengve lépnek működésbe. Ezért nevezi elméletét Edelmann „neuro-darwinizmusnak".

Az alapvető neuroncsoportok képezik az agy

„elsődleges készletét": ezek genetikailag kó-doltak, tehát az élő szervezettel veleszületett adottságok. De azok a csoportok, amelyeket az elsődleges készletből egyszer már aktivizáltak, ugyanolyan vagy hasonló jelzések hatására sokkal nagyobb valószínűséggel lépnek műkö-désbe újból. Ez oda vezet, hogy fokozatosan olyan idegsejtcsoportok alakulnak ki, amelyek erősen kapcsolódnak egymáshoz, létrehozva ezzel az agy „másodlagos készletét". Miután egyes neuroncsoportok nagyobb hajlandóság-gal válaszolnak bizonyos jelzéstípusokra, a köztük folyó verseny a szellemi fejlődés útját egyengeti. Így azután az észbeli fejlődés során a már létező neuroncsoportok kiválogatódnak a beérkező jelzések alapján, és magasabb szin-tű együttesekké ötvöződnek. A kiválasztás és a csoportalkotás mechanizmusa az agy megis-merőképességének alapja, beleértve az ingerek megkülönböztetését, az ismert rendszerezés ki-alakítását és az önmegismerést.

Az ideghálózati elméletek magyarázattal szol-gálnak arra, hogy létezik valamiféle emlékezet

a fajok változatos sokaságában a rovaroktól a majmokig. Az elsődleges készlet nem más, mint az állati agy vagy idegrendszer genetikailag kódolt szerkezete, a másodlagos készlet pedig a tanulási képességet jelzi, mivel ezt módosíthatja a tapasztalat. A legtöbb fajnak szüksége van ilyen képességekre, mert a legegyszerűbb szervezetek kivételével a genetikailag rögzített viselkedési szokások merevségét olyan mechanizmusoknak kell fellazítaniuk, amelyek képessé teszik a szervezetet a tapasztalatok alapján való tanulásra.

A „genetikai emlékezet" önmagában ritkán biztosítja a fennmaradást.

A vírusok és a baktériumok szintje felett majd-nem mindenféle élőlény képes arra, hogy ta-pasztalatok révén módosítsa genetikailag rög-zített viselkedési szokásait. A madarak - példá-ul a cinkék - találomra gyűjtögetik a rovarokat, ha ezekből több faj is él környezetükben. Ha azonban az egyik rovarfaj számbeli túlsúlyba

kerül, a madarak ezt fogyasztják nagyobb előszeretettel a többihez képest. Amikor az adott rovarok száma lecsökken, a madarak egy ideig még ezekre vadásznak, de aztán áttérnek egy másik faj fogyasztására, vagy visszatérnek a véletlenszerű táplálkozásra. Még a halak is „emlékeznek" arra a dobozra, amelyből etették őket, bár ez az emlékezet tíz másodpercig sem tart. A békák és teknősök emlékezete néhány percig terjedi a kutyák viszont több óráig vagy akár napokig is képesek emlékezni egy-egy élelemforrásra, sőt a babuin-majmoknál ez az idő akár hat hét is lehet.

Saját agyunk még figyelemre méltóbb teljesít-ményekre is képes: az érzékszervi ingerületek elemzésére és tárolására. A jelképekben és fo-galmakban való tudatos gondolkodás olyan hallatlanul kifinomult idegi információfeldol-gozást feltételez, amely részben az agy által szolgáltatott adatokon alapul. Nemcsak érzé-sek, sejtések és érzelmi árnyalatok kísérik az érzékszervi észlelést, hanem elvont gondolko-dási folyamatok is. De a bonyolultabb értelmi

működés idegélettani alapja lényegében továbbra is ismeretlen: az idegtudomány ma még csak a kezdete egy olyan hosszú útnak, amely az agyban lejátszódó folyamatok révén valamikor a tudat jobb megismeréséhez vezethet. A siker nem attól függ majd, hogy mekkora a fennmaradó rejtélyek óceánja, hanem attól, hogy a kutatók mennyire ügyesen tájékozódnak rajta.1

MÁSODIK RÉSZ

A KÉP ELHOMÁLYOSUL

1. fejezet

NYITOTT KÉRDÉSEK A KOZMOLÓGIÁBAN

Amint láttuk, a mai tudomány nagysze-rű építménye még nem teljesen befejezett. Per-sze kétséges, hogy az emberi értelem képes lesz-e valaha is teljesen megérteni a valóságot. Annyi biztos, hogy a figyelemre méltó ered-mények ellenére a mai tudománynak még so-kat kell fejlődnie. Sok helyütt zavaros a kép, és fogalmi fekete lyukak tátonganak a tudomá-nyos kutatás számos területén. Ez vonatkozik egyaránt a világegyetemre (kozmológia), az anyagra (fizika), az életre (biológia) és a tudat-ra (idegélettan és a megismerés tudományágai). Most áttekintünk néhány vitás

kérdést, mielőtt a könyv harmadik részében megvizsgálnánk a legvalószínűbb fejleményeket, amelyek hozzájárulhatnak a kérdéseket körüllengő homály eloszlatásához.2 Kezdjük a kozmológiával.

Hány ősrobbanás volt?

Bár az ősrobbanás alapvető elméletét világ-szerte elismerés övezi, mégis baj van vele. Olyan megfigyelések sora áll a kutatók rendel-kezésére, amelyeket ez az elmélet nem tud megfelelően megmagyarázni. Nemcsak ilyen egyebek közt az a nyugtalanító kérdés, hogy mi lehetett az ősrobbanás előtt - és mi lesz az általa beindított folyamat befejeződése után -, hanem vannak itt komoly szakmai rejtélyek is. Az ősrobbanás elmélete például nem tudja megmagyarázni a kozmikus háttérsugárzásban felfedezhető „ujjlenyomatokat" - az apró inho-mogenitásokat —, amelyek állítólag a galaxi-sok kialakulásához vezettek. Nem magyarázza meg a világegyetem „hiányzó tömegét" sem (a csillagoknak a galaxisokon belül megfigyelt

mozgásából ítélve sokkal több tömegvonzás van jelen az univerzumban, mint amennyit az ismert csillagokban lévő anyag megengedne), és tanácstalanul áll azzal a mechanizmussal szemben, amely által a nagyon korai világegyetem „felfúvódási" folyamata be-, majd aztán kikapcsolódhatott volna.

Végül, de nem utolsósorban rejtély veszi körül a galaxisok és a csillagok korának kérdését és magának az univerzumnak a korát is. Úgy lát-szik, hogy egyes galaxisok túl nagyok, és túl mélyen helyezkednek el a világűrben ahhoz, hogy az ősrobbanás utáni zűrzavarban kelet-kezhettek volna. Négy, lényegre törő tanul-mány mutatta ki, hogy rendkívül nagy galakti-kus szerkezetek léteznek több mint egymilliárd parsec távolságon túl, körülbelül 150 millió parsec szakaszonként ismétlődve (ahol egy parsec 3,26 fényévet jelent). Ezeknek mind-egyike erősen hasonlít a Nagy Falként ismert legközelebbi szerkezethez, amely több mint 153,37 parsec (vagyis 500 millió fényévnyi) távolságig nyúlik az égen keresztül. Ezek a gi-

gantikus szerkezetek azt sugallják, hogy a világegyetem életkora sokkal nagyobb, mint amennyit az ősrobbanás modellje lehetővé tesz - egyes asztrofizikusok becslése szerint több mint 63 milliárd év.

Kínos ügy. Miként lehet, hogy egyes galaxisok a világegyetemben öregebbek, mint maga a vi-lágegyetem?

Még ha a jelenleg megfigyelt galaxisok és csil-lagok sokkal fiatalabbak volnának is, mint amilyennek most látszanak, még akkor sem il-lenének bele az univerzum korába. Az elfoga-dott elmélet szerinti 15 milliárd éves kor így tehát vitathatóvá vált. A kormeghatározás az úgynevezett Hubble-állandó pontos értékétől függ: ez azt a sebességet adja meg, amellyel a földi megfigyelőtől távolodnak a vizsgált égi-testek.3

Hogy a kozmoszban minden szerkezet egyet-len robbanási instabilitásból ered-e, végül is feltételezés marad, függetlenül attól, hogy ez a megingás 15 vagy 8 milliárd évvel ezelőtt kö-

vetkezett-e be. Az alapkérdés nem az, hogy a robbanási instabilitás akkor jelentkezett-e, amikorra a modell feltételezi, hanem hogy ez az első és az egyetlen volt-e. Végeredményben az ősrobbanás lehetett akár egy sor korábbi (vagy akár későbbi) egyike is.

A standard „forgatókönyv" hívei azt állítják, hogy ezek a kérdések számukra nem zavaróak. Rámutatnak, hogy a kérdőjelek többsége nem árt a modelljüknek. Bármi idézte is elő az ős-robbanást - egy hirtelen tágulási korszak vagy valami egyensúlyi bizonytalanság egy korábbi világegyetemben, ez számukra nem lényegbe-vágó. Szerintük a világegyetem korára és jövő-jére vonatkozó kérdések válaszai (ismételt ös-szeomlás, végtelen kiterjedés vagy borotvaélen táncoló egyensúly) olyan bizonytalan segédér-tékektől függnek, amelyekkel a kozmológu-soknak együtt kell élniök. Az elfogadott mo-dell, állítják, mégis seregnyi jelentős értelme-zést és sikeres előrejelzést ad, lényegesen töb-bet tévedéseinél.4 Egyes kozmológusok odáig mennek, hogy szerintük nem létezik más koz-

mológia, amely ennyire megmagyarázná a megfigyelések és a kísérletek összességét.

Vannak azonban az ősrobbanás-kozmológiá-nak olyan értelmes elméleti ellenlábasai, ame-lyek az utóbbi időben egyre tökéletesebbé vál-tak.

Az ősrobbanás mai elméletének egyik közis-mert elgondolása az állandó állapot modellje. Ezt széles körben tárgyalták, egészen 1965-ig, aztán az ősrobbanás kozmológiája teljesen hát-térbe szorította. Eredeti megfogalmazásában az állandó állapot modellje Einstein elméleté-nek alapfilozófiáját tartja fenn, de figyelembe veszi az instabilitást is olyan módon, hogy az anyag folytonosan újrateremtődik a tágulásban elvesztett mennyiség pótlására. Így a világ-egyetem közepes sűrűsége állandó maradhat.

A szüntelen anyagkeletkezés gondolata James Jeans egyik ötletére vezethető vissza. 1929-ben ezt írta: „Valahogy konok követke-zetességgel bukkan fel mindig az a feltétele-zés, hogy egy csillagköd középpontja olyan

»szinguláris pont«, ahol anyag ömlik univerzumunkba egy másik, teljesen idegen dimenzióból, így a mi világegyetemünk lakói számára ezek a pontok olybá tűnnek, mintha itt az anyag folyton újrateremtődne." Az 1960-as években A. C. Arp és Sir Fred Hoyle ezt a gondolatot az állandó állapot modern modelljévé fejlesztette azzal a változtatással, hogy a „teljesen idegen dimenzióból szakadatlanul a mi univerzumunkba ömlő anyag" gondolatát egy ezen belüli anyagteremtéssel helyettesítette.

A QSSC (Quasi-Steady State Cosmology: a látszólagos állandó állapot kozmológiája) je-lenlegi (1993. évi és későbbi) változataiban Hoyle, Burbidge és Narlikar úgy véli, hogy az anyagteremtés robbanások formájában megy végbe, a korábban létező anyagsűrűsödésekkel kapcsolatos erős gravitációs mezőkben, példá-ul a galaxisok magjában.5 A világegyetem ál-talános tágulásán alapuló QSSC szerint valójá-ban egy 40 milliárd éves lüktetési periódus jel-lemző az univerzumra. Ilyen időközökben

összpontosul az anyagteremtés, s ez a ciklus abba az időbe nyúlik vissza, amikor a világegyetem méretének szüksége volt egy lüktetési minimumra. A nagyobb méretű anyagteremtés legújabb robbanása mintegy 14 milliárd évvel ezelőtt ment végbe, és ez lényegében megegyezik az ősrobbanás elfogadott modelljében becsült idővel.

Mint ahogy néhány más újabb elmélet is, a QSSC szintén többciklusú kozmológián ala-pul. A világegyetem úgy van alávetve a perio-dikus teremtő ciklusoknak, hogy a jelenlegi ciklusból származó anyag együtt létezik a ko-rábbi ciklusokból fennmaradt anyaggal. Hogy egy galaxis a „miénk"-e, az megállapítható a vöröseltolódás értékéből: egy korábbi ciklus-ból fennmaradt galaxisok gyorsabban távolod-nak egymáshoz viszonyítva, tehát nagyobb vö-röseltolódást mutatnak, mint világegyetemünk saját ciklusának galaxisai.6

Egy másik sokciklusú kozmológiát alakított ki Prigogine, Geheniau, Gunzig és Nardone. A

Hoyle-féle kozmológiához hasonlóan ezek a kutatók azt vetik fel, hogy a téridő nagyléptékű geometriája nem más, mint a negatív energia tartálya, amelyből a gravitációs anyag pozitív energiát szerez. (A negatív energia az az ener-gia, amely ahhoz szükséges, hogy egy testet a tömegvonzás irányával ellentétesen mozgas-sunk). Ebben a sokciklusú kozmológiában a gravitáció eddig nem sejtett szerepet játszik: nemcsak a galaxisokat kovácsolja össze, ha-nem ott rejlik az anyag szintézisének mélyén is.7

A Prigogine és társai által javasolt „nem-ősrobbanási önálló kozmológia" valamiféle örökmozgó gépezetet vázol fel az anyag te-remtésének magyarázatára. Minél több ré-szecske keletkezik, annál több negatív energia jön létre, ez pedig pozitív energiaként kerül át még több részecske szintézisébe. A kvantum-vákuum (amelyről még bővebben szólunk a következő fejezetekben) gravitációs kölcsön-hatás jelenlétében nem stabil, úgyhogy anyag és vákuum öngerjesztő visszacsatolási hurkot

alkot. Az anyag által gerjesztett kritikus instabilitás oda vezet, hogy a vákuum táguló állapotba kerül, ami az anyagszintézis újabb korszakának kezdetét jelzi. Így aztán az ismert világegyetem nem egy korábban létezett megvizsgálhatatlan vákuumnak köszönheti létét, hanem új ciklusként jelent meg egy már létező világmindenségen belül.

Finoman hangolt állandók

A sokciklusú kozmológiák azt ígérik, hogy tudományosan érvényes választ kapunk az örök kérdésre: mi volt itt az ősrobbanás előtt, és mi lesz azután, hogy az általa szinteti-zált anyag végleg elpusztul? De egy ésszerű válasz, bármilyen óriási lépéssel viszi is előbb-re a tudományt, még nem oldja meg a mai koz-mológia egy másik nagy rejtélyét. Ez pedig az élet lehetősége a kozmoszban.

Lehetséges az élet a világegyetemben, ezt min-dig is tudtuk. Azt azonban nem, hogy élet csu-pán ebben (vagy ilyen típusú) univerzumban lehetséges. Pedig úgy tűnik, erről van szó. Igen korlátozottak azok a feltételek, amelyek között az élet kibontakozhat, az alapvető hatásértékek legcsekélyebb változata is lehetetlenné teszi az életet a világegyetem óriási térségeiben. Sze-rencsére a kozmosz hatásértékei (paraméterei) éppen illenek az élethez. A csillagfizikusok azt találták, hogy az életfolyamatok nemcsak a kozmosz fizikai folyamataihoz igazodtak (per-sze ennek így is kell lennie, hiszen az élet a fi-zikai háttérből bontakozott ki), hanem a koz-mosz fizikai jellemzői is finoman rá vannak hangolva azokra a feltételekre, amelyek között az élet kifejlődhetett.

A szóban forgó finomhangoláshoz tartozik a világegyetemben létező anyag mennyisége és eloszlása, valamint azoknak az egyetemes erőknek és állandóknak az értéke, amelyek ezek kölcsönhatásait szabályozzák. Úgy lát-szik, bármilyen finom cseppekben van is jelen

az anyag a világűrben, ez a sűrűsödés pontosan megfelel az élet kifejlődése számára. Ha az univerzum csak egy kicsivel több anyagot tartalmazna, a csillagok nagyobb sűrűsége nagyobb valószínűséggel eredményezne csillagközi összeütközéseket, ami az életet hordozó bolygókat is letérítené biztonságos pályájukról. Ennek az elkalandozásnak a nyomán azután vagy megfagyna, vagy elgőzölögne az életnek az adott bolygókon kialakult minden formája. Ezenkívül ha az atommagok részecskéit összetartó erős kölcsönhatás csak egy leheletnyivel is gyengébb volna, nem létezhetnének deuteronok, így a mi Napunk és a hozzá hasonló csillagok sem világíthatnának. Ha viszont ez az erő csak egy kicsit is nagyobb volna, akkor a Nap és a többi működő csillag felduzzadna és talán szét is robbanna.

Az életfeltételekhez hangolt fizikai világegye-temben számtalan egybeesés figyelhető meg - ha ugyan valóban erről van szó. Ezek bámula-tos sorozatot alkotnak, amelyben az adott érté-

kektől való legkisebb eltérés is az élet végét, pontosabban azoknak a feltételeknek a megsemmisülését jelentené, amelyek nélkül az élet sosem bontakozhatott volna ki. Ha az atommagokban a neutronok száma nem halad-ná meg a protonokét, akkor a Napnak és más csillagoknak az aktív élettartama mindössze néhány száz évre zsugorodna. Ha az elektro-nok negatív és a protonok pozitív villamos töl-tése nem volna pontosan egyenlő, az anyaga egyetlen - egyre bonyolultabb - alakzata sem maradna állandó, és a világegyetemben csupán sugárzások és gázok viszonylag egyforma ke-veréke létezne. Ha az ősrobbanásban nem lép-tek volna fel a gigantikus szabályossághoz ké-pest finom, de pontos értékű eltérések, akkor ma nem volnának galaxisok és csillagok - meg persze bolygók sem, amelyeken kíváncsi em-berek keresnek megoldást ezekre a rejtélyek-re.8

Hogyan van az, hogy az anyag tömege és a vi-lágűrben való eloszlása, valamint a négy egye-temes erő értékei éppen olyanok, amilyenek

lehetővé tették az élet kifejlődését a kozmoszban? A világegyetem tágulási üteme és az egyetemes erők értéke valószínűleg már meg volt határozva, mielőtt az univerzum (vagy az univerzum jelen ciklusa) létrejött volna. Vagy lehet, hogy ezek tiszta véletlenségből igazodtak az általuk beindított folyamathoz, már akkor, mielőtt maga a folyamat elindult volna? A természet ilyen mérvű „találékonysága" kissé próbára teszi az ember hiszékenységét. Lehet, hogy ezt a szerencsét a nagy számok törvénye vezérelte? Vagy talán világegyetemünk csupán egy a milliárdnyi világegyetem között, azzal a figyelemre méltó jellegzetességgel megáldva, hogy óriási együttesekben a valószínűtlen változatok is valószínűvé válnak? És ha nem így van, akkor talán az állandók azért vannak ilyen finoman egymáshoz igazítva, hogy éppen az őket vizsgáló emberek kifejlődéséhez vezethessenek? Vagy talán minden természetes magyarázat kudarcot vall, és itt állunk egy kozmikus építőmester által céltudatosan megtervezett világ előtt?

Mindezeket a feltevéseket már sokan megvizs-gálták, de egyikre sincs kielégítő bizonyíték. Még ha a nagy számok törvényével tompítjuk is a véletlent, akkor sem kielégítő a válasz, mert ez mindent, amit tapasztaltunk - beleértve saját magunkat is -, voltaképpen egy kozmikus rulett játékszerévé tesz. A céltudatos tervezés ugyan magyarázatot ad erre a problémára, de bármilyen előre elképzelt cél-ok még nehezeb-ben elfogadható a tudomány számára, mint a természet egyszerű találékonysága. Noha erről az antropikus „emberi elv"-ről - amely szerint a világegyetem azért ilyen, mert most mi, em-berek szemléljük - széles körű viták folynak, aligha lehet értelmes magyarázat, kivéve né-hány kvantumfizikus számára. Marad tehát a rejtély: Hogyan tudta megsejteni a világegye-tem az ősrobbanás pillanatában megteremtett feltételek révén, hogy milyennek kell lennie tíz- vagy még több milliárd év múlva?

Lehet, hogy az élet titka és az ősrobbanás rej-télye valahogy összefügg? Vagy ha jobban is-mernénk azokat a feltételeket, amelyek között

világegyetemünk megszületett, talán azt is megtudhatnánk, hogy a természeti állandók miért vannak oly kitűnően ráhangolva az élet fejlődésére?

2. fejezet

A FELHŐSZERŰ ANYAG

Korunk fizikusainak kísérleteiben és megfigyeléseiben az anyag leveti magáról a szilárd és semleges jelleg álarcát. Számos te-kintetben az anyag inkább felhőszerűnek, mint sziklaszerűnek bizonyul. Most nézzük meg kö-zelebbről azokat az állításokat, amelyek a hab-szerű anyagot sokkal rejtélyesebbnek mutatják az égen felettünk gomolygó felhőknél.

Tartózkodási helye ismeretlen

Laboratóriumi kísérletek mutatják, hogy az

anyag legkisebb megfigyelhető összetevői nemcsak kettős (hullámrészecske) jellegűek, hanem a helyüket sem találják - oly módon kapcsolódnak egymáshoz, ami átlépi a tér és idő minden lehetséges korlátját. Ezt már száza-dunk eleje óta tudjuk, amikor először került sor Young klasszikus kettősrés-kísérletére, amelyet ma bármely fizikahallgató megismé-telhet. Egy rendkívül gyenge fényforrás olyan szaggatott sugarat bocsát ki, amelyben minden egyes foton elkülönül (a kísérlet mai változatá-ban lézereket használnak). Az egyenként kibo-csátott fotonok áthaladnak egy árnyékoló er-nyő keskeny résén. Ekkor az első mögé egy második ernyőt helyeznek, hogy felfogják a résen átjutó fotonokat. Ekkor ugyanaz történik, akárcsak egy kis lyukon átfolyatott vízsugár-ral: a fotonokból álló fénynyaláb legyezősze-rűen szétterül, és fénytörési mintát alkot. Ez a minta a fény hullámjellegű arculatát mutatja, tehát önmagában nem tekinthető ellentmondá-sosnak. A paradoxon akkor lép fel, amikor az első ernyőn még egy rést nyitunk. Ekkor két fénytöréses minta vetül egymásra, holott mind-

egyik foton egyénileg indult útnak a fény-forrásból, és mindig a két rés valamelyikén ha-ladt át. A rések mögötti hullámok mégis jelleg-zetes interferencia mintát alkotnak (egymást erősítve és kioltva fáziskülönbségeik szerint). De hogyan juthat át egy-egy foton mindkét lyukon, amikor mindegyikük még egyedi ener-giarészecskeként indult el a fényforrásból? (2. ábra)

John Wheeler amerikai fizikus olyan kísérletet tervezett, amelyben a fotonok ugyancsak

egyenként indulnak útnak a kibocsátó fényfor-rásból, és egy olyan detektoron át haladnak, amely kattanással jelzi, amikor egy foton bele-ütközik. A fotonok útjába féligáteresztő tükröt helyeznek; ez kettéosztja a sugarat oly módon, hogy nagy valószínűséggel két foton közül az egyik áthalad a tükrön, a másik visszaverődik, vagyis irányt változtat. Ennek a valószínűség-nek a mérésére kattanó fotonszámlálókat he-lyeznek a féligáteresztő tükör mögé, egyet pe-dig hozzá képest derékszögben. Az várható, hogy átlagosan két foton közül az egyik az egyenes, a másik a derékszögű útvonalat vá-lasztja. Hogy valóban ez történik, azt az ered-mény mutatja: a két számlálón körülbelül egy-forma számú kattanás (vagyis foton) jelentke-zik. Ha egy második féligáteresztő tükröt he-lyezünk abba a pontba, ahol az első tükör által eltérített, illetve a rajta áthaladó fotonok útja egymást keresztezi, akkor azt várhatnánk, hogy a második tükör ismét egyenlő számban engedi át, illetve téríti el a fotonokat. Tehát azonos mennyiségű kattanásra számítunk mindkét számlálóban, hiszen az egyedileg ki-

bocsátott fotonok így csupán úti céljukat cse-rélték fel a két detektor között. Ezzel szemben az történik, hogy csak az egyik kattog, a másik hallgat. Az összes foton tehát ugyanabba a cél-ba fut be (3. ábra).

Úgy tűnik, hogy a kettősrés-kísérletben észlelt

interferencia itt, a kettős osztott sugaras kísér-letben megismétlődik. A második tükör egyik oldalán a fotonok erősítik, a másik oldalán ki-oltják egymást. Lehetséges, hogy egyedi ré-szecskékként a fotonok úgy viselkednek egy-mással, mint a hullámok?

Ahogyan egy laboratóriumban a pillanatokkal korábban kibocsátott fotonok interferálnak egymással (erősítik vagy kioltják egymást), a természetben hasonlóképpen viselkednek ak-kor is, ha jelentős időkülönbség van a kibocsá-tásuk között. Wheeler kísérletének „kozmoló-giai" változata ezt bizonyítja: a kísérletben a fotonokat nem egy mesterséges fényforrás bo-csátja ki, hanem egy távoli csillag. Az egyik esetben egy a 0957+516A, B jelzésű kettős kvazár által kibocsátott fénynyaláb fotonjait tesztelték. Erről a távoli csillagszerű égitestről azt gondolják, hogy valójában egyetlen csillag, kettős képe azonban annak köszönhető, hogy fényét egy olyan közbülső galaxis téríti el, amely a Föld és a kvazár közötti távolság egy-negyedén helyezkedik el bolygónkhoz viszo-

nyítva (Einstein elmélete értelmében a galaxis meggörbíti a téridőt és így a benne haladó fénysugár útját is.) Ennek a „gravitációs lencsének" az eltérítő hatása elég nagy ahhoz, hogy összehozzon két sugárnyalábot, amely több milliárd évvel ezelőtt indult el. A közbül-ső galaxis által eltérített fotonok azonban hos-szabb útvonalra kényszerültek, és így mintegy 50 000 évvel tovább voltak úton, mint azok, amelyek közvetlenül érkeztek hozzánk. Bár a fotonok több milliárd évvel ezelőtt keletkez-tek, és 50 000 évnyi időeltolódással érkeztek, mégis ugyanúgy találkoznak (interferálnak) egymással, mintha egy laboratóriumban csu-pán néhány pillanatnyi időkülönbséggel repül-tek volna ki a fényforrásból.

A részecskék, noha bizonyos távolságra van-nak egymástól, mégis úgy hatnak egymásra, mintha ehhez nem lenne szükség időre. Ez a helytől független (nem lokális) jellegű jelenség az ún. EPF-kísérlet során derült ki, amelyet eredetileg Einstein javasolt két kollégájával, Podolskyval és Rosennel együtt. A kísérletben

egy azonos kvantumállapotban lévő részecskepár szerepel, amelyek egymáshoz képest ellenkező irányban haladnak. Az egyiknek meg kell mérni a helyzetét, és mivel a részecskék azonos állapotúak, az eredményeket fel lehet használni a másik részecske megfelelő állapotának előrejelzésére. Ekkor a második részecske másik sajátosságát, az impulzusát mérik meg. Azt várnánk, hogy így a második részecskének mind az impulzusa, mind a helyzete ismertté válik. Ezt azonban a Heisenberg-féle határozatlansági elv kizárja. Einstein azt várta, hogy ez a kísérlet bizonyítja: a határozatlansági elv nem a természet lényegi vonása, csupán a mérés (a beavatkozás) következménye.

Bár az EPR-kísérletet már 1935-ben javasol-ták, csak 1982-ben sikerült olyan laboratóriu-mi berendezést készíteni, amellyel elvégezhet-ték. így Franciaországban Alain Aspect és munkatársai kimutatták, hogy a kísérlet alátá-masztja Heisenberg elvét - de nem úgy, ahogy

várták. Kiderült, hogy a térbeli távolság ellenére az egyik részecskén végzett mérés hatással volt a másikra. Pontosabban a második részecske határozatlansági kvantumállapota a megfigyelt részecskékre jellemző határozott állapottá válik, mihelyt az első részecskét megmérik. Ekkor ugyanis mindkét részecske hullámtermészete azonos időben „összeomlik". Akárcsak az osztott sugaras kísérletben, ahol két részecske, amennyiben azonos kvantumállapotból fakad, egymással összhangban viselkedik még akkor is, amikor térbelileg el vannak egymástól választva. Ez az összhang majdnem egy pillanat alatt jön létre: kifinomult mérések mutatják, hogy ez a fénysebességnél gyorsabban történik.

A helyfüggetlenség (nemlokalitás) jelenségei a kutatókat újabb érdekes gondolati kísérletekre ösztönözték. Ezek közül „Schrödinger macs-kája" vált széles körben ismertté. Erwin Sch-rödinger osztrák fizikus azt ajánlotta, hogy ve-gyünk egy macskát, és helyezzük egy zárt tar-

tályba. Ekkor állítsunk fel egy olyan készü-léket, amely teljesen véletlenszerűen vagy mérges gázt fecskendez a tartályba, vagy nem. Eszerint, amikor kinyitjuk a tartályt, a macska vagy elpusztult, vagy él. A józan ész azt su-gallja, hogy a macska vagy elpusztult, amikor a gáz beáradt a tartályba - amennyiben ez tör-tént -, vagy életben maradt a tartály kinyitásá-ig. Ezeket az eseteket azonban a kvantumel-méletben kizártnak kell tekintenünk. Addig, amíg a tartály le van pecsételve, állapotának van egy valószínűségi értéke: a macskának egyszerre kell élőnek és döglöttnek lennie. Csupán a tartály kinyitásakor esik egybe a ket-tős valószínűség (ami a macska hullámtermé-szetét jelképezi).

Hasonló gondolati kísérletet javasolt Louis de Broglie Nobel-díjas fizikus. Macska helyett elektron van egy zárt tartályban. A Párizsban található tartályt kettéosztjuk, és az egyik részt Tokióba, a másikat New Yorkba küldjük. A jó-zan ész ebben az esetben azt diktálja, hogy ha a tartály egyik felét New Yorkban kinyitjuk, és

benne találjuk az elektront, akkor ez valószínűleg benne volt már akkor is, amikor Párizsból útnak indították a tartályt. Ezt az állapotot azonban kizárja a határozatlansági elv, akárcsak Schrödinger macskájának esetében, hogy vagy él, vagy elpusztult. A tartály mindkét felének nullától különböző valószínűséggel kell tartalmaznia az elektront. Amikor az egyik tartályrészt kinyitják New Yorkban - függetlenül attól, hogy benne van-e az elektron, vagy sem -, az elektron létének valószínűségét meghatározó hullámcsomag abban a pillanatban Tokióban is meghatározza a tartály állapotát.

A kísérletek alapváltozatában - és az őket meg-előző gondolati kísérletekben is - azt feltéte-leztük, hogy a részecskék összhangban marad-nak egymással, amennyiben valamikor „egyek" voltak - vagyis addig, amíg azonos kvantumállapotból származnak. Kiderült azon-ban, hogy a részecskék akkor is befolyásolhat-ják egymás viselkedését, ha korábban sosem voltak kapcsolatban. Gerhard Hegerfeldt né-

met fizikus 1995-ben vette ezt észre, amikor átnézte Enrico Fermi 1932. évi számításait két olyan atom kölcsönhatásáról, amelyek közül az egyik „gerjesztett" állapotban volt. Fermi azt akarta megtudni, hogy egy atom, amely gerjesztett állapotból alapállapotba megy át, milyen hatással lehet egy másik atomra. Isme-retes, hogy miután az atom a gerjesztett állapot többletenergiáját kisugározza, ez a sugárzás ennek megfelelő mértékben gerjeszt egy másik atomot (ami nem más, mint a lézer működési elve). Fermi persze feltételezte, hogy a hatás késést szenved, éppen annyi idővel, amennyi ahhoz kell, hogy a kisugárzott energia az egyik atomból eljusson a másikba. Hegerfeldt vizs-gálata azonban azt mutatta, hogy a második atom abban a pillanatban gerjesztődik, amint az első „megnyugszik". Amikor az első atom-ban egy elektron egy adott energiaszintre leug-rik, az ennek megfelelő elektron a másik atom-ban ugyanannyival magasabb szintre ugrik. Úgy tűnik tehát, hogy a gerjesztett atomban lé-vő elektronhullám jellege átfedésben van a gerjesztésre váró atom elektronjának hullám-

jellegével. A két elektron ugyanúgy kapcsolatban van egymással, mint az eredeti-leg azonos állapotú, majd szétválasztott elekt-ronok az EPR-kísérletben. Lehetséges, hogy a fizikai világban számos jelzés túllép azon a re-lativisztikus sebességhatáron, amellyel terjed-het?

Részecskék üzennek egymásnak

A szupravezetőkben és szuperfolyadé-kokban is hasonló jelenségek mutatkoznak. Az együttműködés ezen formáinak furcsa vonása hasonlít azokhoz, amelyekről fentebb szól-tunk: az energia semmilyen formája sem szere-pel bennük.

Amikor különböző tiszta fémeket és ötvözete-ket néhány fokkal az abszolút nulla fokhoz kö-zeli hőmérsékletre hűtenek, akkor villamos el-lenállásuk eltűnik, az anyagok szupravezetők-

ké válnak: az elektromos áram ellenállás nélkül folyik bennük. Ezt a jelenséget 1911-ben Heike Kamer-lingh-Onnes holland fizikus fedezte fel, de részletesebben - a szuperfolyékonysággal együtt (amikor egy túl-hűtött folyadék, például a hélium elveszti bel-ső súrlódását) -csak a következő évtizedekben tárták fel az alacsony hőmérsékletek fizikájá-nak kutatói. Kiderült, hogy mihelyt egy kriti-kus hőmérséklet alá hűtenek egy bizonyos fé-met vagy ötvözetet, az elektronok teljesen ren-dezett módon folynak át rajtuk. Hasonló jelen-ség figyelhető meg a „szuperfolyadékokban" is: korábban véletlenszerűen ütköző molekulá-ik egyetlen kvantumtömbbé tömörülnek min-denféle belső súrlódás nélkül, így egy ilyen fo-lyadék ellenállás nélkül áramlik át hajszálcsö-veken és réseken. Mindkét esetben nagy tö-mörségű kvantumállapot jön létre. A villamos áramban az összes elektron mozgásának és egy folyadék molekuláit alkotó összes részecské-nek a Schrödinger-féle hullámfüggvénye telje-sen azonos alakot ölt.9

Úgy tűnik tehát, hogy egy szupravezetőben az elektronok és egy szuperfolyadék molekuláit alkotó részecskék pontos és állandó összhang-ban vannak egymással. Holott nem működik közöttük olyan dinamikus erő - vagyis jelhor-dozó közeg -, amely összekapcsolná őket.

A legújabb kutatások szerint a szupravezetők közötti közvetlen egymásra hatás által előidé-zett összhang sokkal szélesebb körű jelenség, mint ahogy korábban gondolták.

Brian Josephson Nobel-díjas angol fizikus ilyen együttműködést fedezett fel szupraveze-tők között akkor is, amikor azok véges távol-ságban voltak egymástól. A különös „Joseph-son-hatás" átlagos hőmérsékleteken is előfor-dul. Emilio Del Giudice olasz biokémikus és munkatársai szerint hasonló hatás figyelhető meg szomszédos anyagi rendszerekben is, áll-janak azok akár részecskékből, atomokból vagy molekulákból. Két közeli sejt úgy visel-kedhet, mintha Josephson-kapcsolat létezne közöttük, és azonos sejtek sokasága is egész

sor ilyen kapcsolatot teremthet a sejtek belső vibrációjának azonos fázisa révén. Miután az egyes sejtek közötti összetartozás egész sejtegyüttesek közötti összetartozást idézhet elő, ez a hatás fontos tényező lehet az élő szervezet teljes összhangjának biztosításában. De honnan „ismeri" az egyik részecske - vagy molekula, vagy sejt - egy másiknak az állapotát?

Részecskék közötti nem energetikai együttmű-ködés az atomok elektronburkain belül is elő-fordul. A kérdéses hatást - amelyet Pauli-féle kizárási elvnek neveznek - Wolfgang Pauli fi-zikus írta le már 1925-ben. Itt olyan atomokról van szó, amelyek ugyanazon atommag körül keringenek (bonyolult molekulák esetében azonos atommagkészletről van szó). Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megértsük, elevenítsük fel ismereteinket: az atommag összetétele ha-tározza meg az energiaszinteket, amelyek kü-lönféle nagyságú burkok formájában helyez-kednek el körülötte, de az atommag energiája nem határozza meg a burkok között az ener-

giaszintek megoszlását. Ezt csupán az elektronok közötti együttműködés határozza meg, amely azon alapul, hogy az elektronok kölcsönösen korlátozzák egymást a Pauli-féle kizárási elv alapján. Ez a kizárási elv megmu-tatja, hogy egy atomon belül az elektronok mindig egy aszimmetrikus hullámjellegű álla-potot vesznek fel.10 Az aszimmetriára való hajlam kielégítése érdekében az atommagot körülvevő elektronoknak ismerniük kell egy-más kvantumállapotainak hullámjellegét. De hogy ez miként lehetséges, még nem világos. A kizárási elv pontos együttműködést követel az elektronok között anélkül, hogy megenged-né valamilyen dinamikus erő cseréjét. Ugyan-úgy, ahogy az EPR-kísérletben két részecske, az osztott sugaras kísérletben pedig két foton „tájékozódott" egymás kvantumállapotáról bármiféle energiacsere nélkül, ugyanúgy köl-csönösen informálódnak egymás kvantumálla-potairól az elektronok az atomokban, moleku-lákban és fémekben.

Pauli elve megmagyarázza, noha dinamikája

rejtélyes, hogy az anyagból miért épülnek fel egyre bonyolultabb szerkezetek a világegye-temben. Ez azért van így, mert az atommagok körüli elektronok kénytelenek egyedi kvan-tumállapotok elfoglalására, így inkább elkülö-nülő szerkezeteket, mintsem egyre nagyobb anyag-energia csomókat hoznak létre. Az elkü-lönülő szerkezetű atomok vegyértékük sajátos tulajdonságaitól függően kombinálódhatnak egymással. Ennek következtében az idők fo-lyamán bonyolult anyag-energia rendszerek épülhetnek fel.

Ahhoz, hogy az anyag mind magasabb szintű és összetettebb szerkezeteket építsen, további elektronoknak kell időnként belépniük a létező atommagok energiaburkába. Ez megköveteli, hogy az alkalomszerű reakciókban a küldő és a fogadó atommagok energiaszintjei össze le-gyenek hangolva. A világegyetemben ilyen óriási méretű össze-hangolódás rendkívül va-lószínűtlennek látszik. Mégis végbe kellett mennie, méghozzá feltűnő gyakorisággal, mert a kozmosz számos helyén az anyag aránylag

bonyolult szerkezeteket épített ki; ilyenek a nehéz elemek és azok az összetett molekulák, amelyek néhány fajta (és feltehetően óriási mennyiségű) atomot foglalnak magukban.

A magasabb rendű atomszerkezetekhez a vi-lágegyetemben a szén adja a kulcsot. Ahogy az 1. fejezetben szó volt róla, a korai univerzum-ban a hidrogénatomok elsőként jöttek létre. A további reakciók néhány hidrogénmagot a hé-lium összetettebb atommagjává egyesítettek.

Ezzel szemben a hidrogén és a hélium egy-aránt semleges hatású elem, így a táguló és le-hűlő világegyetemben nem volt jelen az a mennyiségű energia, amely szükséges ezeknek nehezebb elemekké való kovácsolásához. Még bonyolultabb felépítésű elemek csak úgy ala-kulhattak ki, ha elég szén volt kéznél annak a reakciónak a serkentéséhez, amely a hidrogént és héliumot további, nehezebb magokká tömö-rítette volna. Valójában elég szén állt rendelke-zésre, de hogy miért, ez csak a szén és a beril-lium, valamint a hélium és az oxigén energia-

szintjei közötti megdöbbentő egybeesésnek köszönhető.11

Bármennyire kicsi a valószínűsége, hogy a szén, a hélium, a berillium és az oxigén ener-giaszintje éppen a szükséges mértékig van fi-noman összehangolva, mégis ez a valóság. A természet négy különböző elem energiaszintjeinek rejtélyes finomhangolását mutatja. Ennek a ténynek tudható be (az egye-temes állandók korábban említett finomhango-lása mellett), hogy a világegyetemben sokkal érdekesebb dolgokkal és eseményekkel talál-kozunk, mintsem pusztán a hidrogén és a héli-um véletlenszerűen örvénylő gázaival.

Feltehetjük azonban a kérdést: Vajon egyszerű véletlen-e a négy, egyébként különböző elem frekvenciáinak összhangja?

3. fejezet

AZ ÉLET REJTÉLYE

Az élet mibenléte túl nagy kérdés ah-hoz, hogy határozottan választ adhatna rá bár-milyen elmélet, amely megfigyeléseken és kí-sérleteken alapul; mindig fény derülhet olyan tényekre, amelyek megkérdőjelezik a régi ta-nokat, és új, gyakran meghökkentő felismeré-seket hoznak. És valóban, a legutóbbi évek so-rán az élettudományok terén nem volt hiány szokatlanul új megállapításokban, s ennek kö-vetkeztében a hagyományos szemlélet is ala-pos változáson ment át. Az alapgondolat azon-ban nem kérdőjeleződött meg: a kutatók ma is fenntartják, hogy az élet a bioszférában az élet-telen anyagból keletkezett megfelelő fizikai és kémiai feltételek, valamint a napenergia állan-dó sugárzása révén. De hogy az élet miként fejlődött ki, ma is éppoly nyugtalanító kérdés.

Ugrások a törzsfejlődésben

Darwin írta le először, hogy az élet miként ke-letkezett, vagyis hogyan fejlődtek ki új fajok a régiekből. Klasszikus elmélete szerint a termé-szetes kiválasztódás hat a véletlen mutációkra. Az utóbbiak voltaképpen „sajtóhibák" a szülő-nek az utódokban lemásolódó genetikai kódjá-ban; ilyen hibák többé-kevésbé állandó ütem-ben fordulnak elő minden fajban. A véletlen-szerű variációknak tulajdonított mutánsok leg-többje valamilyen vonatkozásban hibásnak bi-zonyul, így a természet kiselejtezi őket. Olykor azonban a véletlen mutációk olyan genetikus kombinációt adnak, amely az utódot életképe-sebbé és termékenyebbé teszi szüleinél. Az ilyen egyed a következő nemzedékekre is át-örökíti a mutáns géneket, és idővel ezeknek a nemzedékeknek a viszonylag nagyobb számú utódai kiszorítják a korábban uralkodó fajt. A lehetséges genetikus variációkat csupán a mu-tánsoknak az életre és a szaporodásra vonatko-zó viszonylagos rátermettsége szorítja korlátok közé.

A klasszikus darwini elméletnek ez a magyará-

zata azonban nem egészen fedi a valóságot. Paleobiológusok, a fosszíliák kutatásában jártas szakemberek kétségbe vonják, hogy a természetes kiválasztódás olyan evolúciót idézne elő, amely fokozatos és folyamatos. Az őslénytani leletek azt sugallják, hogy egy felte-hetőleg folyamatos láncolaton a fejlődés átug-rott néhány szemet: hirtelen új fajok jelentek meg anélkül, hogy fokozatos átmenetek előz-ték volna meg őket.

Valószínű, hogy a klasszikus darwinizmus „fo-lyamatos törzsfejlődése" nem helytálló. Való-színű, hogy a folyamatosságot maga Darwin is inkább egy hagyományos előfeltételezés, mint-sem tudományos bizonyítékok alapján állítot-ta. Linnét követte, amikor azt állította, hogy natura non facit saltum - a természet nem tesz ugrásokat. A természetben a hirtelen ugrások az emberi társadalom forradalmaihoz hasonlí-tanak, és a darwini idők uralkodó gondolatvi-lága a fokozatosan illeszkedő fejlődést dicsőí-tette, a gyökeres átalakulásoktól pedig irtózott.

Az életrajzi kutatások azt mutatják, hogy Dar-wint erősen befolyásolta korának elfogadott gondolkodásmódja. A természet azonban fi-gyelmen kívül hagyta a 19. századi angol úri-emberek véleményét, mert továbbra is hirtelen ugrásokkal, gyökeres átalakulásokkal haladt. Csaknem százhúsz évvel A fajok eredete meg-jelenése után, 1972-ben Jay Gould és Niles El-dredge amerikai biológusok nagy hatású tanul-mányt tettek közzé, amely a neodarwinista el-méletbe bevezette az „ugrás" fogalmát.

A Gould-Eldredge-féle „pontozott egyensúly" elméletében - ahol „egyensúlyon" a fajok és a környezet közötti dinamikus egyensúly érten-dő - a fejlődési folyamat inkább teljes fajokra, mintsem szaporodó és túlélő egyedekre vonat-kozik. Evolúció szerintük akkor van, amikor hasonló alkalmazkodási hajlammal rendelkező fajok csoportján belül az uralkodó népesség túlsúlya meginog a maga közegében, és a törzsfejlődés peremén véletlenszerűen felbuk-kanó fajok vagy alfajok törnek előre. Ez az a pont, ahol a korszak véget ér, és bekövetkezik

az evolúciós ugrás a korábban uralkodó, de kihalással küszködő fajoktól a diadalmasan feltörekvő fajok vagy alfajok felé. A folyamat aránylag hirtelen zajlik le: ezek a fordulópontok tarkítják azokat a hosszú időszakokat, amelyek folyamán a fajok lényegében változatlanok maradnak. Ez annyit jelent, hogy amíg egy faj létezik, aránylag változatlan marad, tehát többé-kevésbé érintetlenül örökíti át az újabb nemzedékekre genetikus információinak összességét. Csoportos életének végén nem változik át egy másik fajjá, hanem kihal, és helyet ad egy jobban alkalmazkodó fajnak.

Ezt a meglepő tényt a fosszilis emlékek is alá-támasztják. Arról tanúskodnak, hogy az élő fa-jok nem folyamatosan és egyenként fejlődtek, hanem évmilliók teltek el, mialatt a meglévő fajok nem változtak lényegesen. Új fajok vi-szont aránylag rövid időközönként - kb. 500-tól 50 000 évig terjedően - törtek be a színre.

Az újabb törzsfejlődési elméletek elismerik,

hogy egyaránt léteztek hosszú fennmaradási és részleteiben előre kiszámíthatatlan rövid, hirte-len átalakulási szakaszok. A klasszikus darwini alkalmazkodási mechanizmus csak az előbbi időszakban működik, amikor a fajok belesi-mulnak környezetükbe. Amikor azonban az al-kalmazkodási folyamat megszakad - talán a környezeti változások miatt -, akkor az átala-kulási folyamat lép a helyébe. Ekkor a faj és környezete által felépített rendszer kaotikus ál-lapotba jut, és ennek legkisebb ingadozása is döntő választáshoz vezethet a lehetséges fejlő-dési irányok között, amelyek mentén tovább haladhat a fejlődés. Ez a klasszikusan meg nem határozott kaotikus folyamat „kettéágazó" (bifurkációs) folyamat néven ismert. (Az elne-vezés azt jelzi, hogy a fejlődési út vagy pálya már nem folytatódik változatlanul, hanem ket-téágazik az új módozatok felé.) A rendszert meghatározó erők és állandók új felállása jele-nik meg, és így alapvetően más rendszer lát napvilágot.

A határozatlansági elem a kettéágazási folya-

matban csak az egyes fajokra vonatkozik, nem pedig az egész törzsfejlődésre. Annak ellenére, hogy egy adott faj kibontakozása (vagy elhalása) nem jósolható meg, létezik egy min-dent átfogó előrelátás, amely bolygónkon az evolúció menetével van kapcsolatban. Amint az őslénytani leletek bizonyítják, az evolúció valamilyen meghatározott irányban halad. A törzsfejlődés folyamában számos faj alakul át egysejtű lényekből és egyszerű algákból na-gyobb és bonyolultabb szervezetekké. Így a bioszférát most lépésről lépésre, de semmi-képp sem simán és folyamatosan haladó fajok népesítik be a mikroszkopikus nagyságúaktól az aránylag egyszerű szerkezetűeken át a nö-vekvő méretű és bonyolultságú csoportokig.

Mutációk - nem véletlenül

A jelenlegi darwinizmus a véletlennek kétszeres beavatkozását viszi bele az evolúciós

folyamatba. Először is azzal, hogy mutációkat hoz létre a genomban (amely az élő szervezet genetikai információinak összessége), másod-szor pedig azzal, hogy a mutáns szervezeteket olyan környezetnek teszi ki, amelyben ezek fenn tudnak maradni. Egyes kutatók, mint pél-dául Richard Dawkins angol biológus, teljesen meg vannak elégedve a véletlennek eme kettős elemével. Dawkins szerint a génállomány pró-bahiba (vagyis fokozatos megközelítés) alap-ján fejlődik úgy, hogy az élő fajok evolúciója egy „vak órásmester" munkájához hasonlít. Ha van elég ideje a törzsfejlődésnek, akkor ezzel a próba-hiba módszerrel létre fogja hozni az ös-szes élő formát, amely valaha is benépesítette a bioszférát.

Más kutatók erről kevésbé vannak meggyő-ződve. A darwinizmus szókimondó kritikusa, Michael Denton azt a kérdést tette fel, hogy a véletlenszerű folyamatok vajon összeállíthat-tak volna-e olyan fejlődési sort, amelynek még az alapeleme is (mondjuk, egy fehérje vagy egy gén) sokkal összetettebb, mint amit az em-

ber el tud képzelni. Lehet-e statisztikailag megmagyarázni a valóban nagyon bonyolult rendszerek véletlenszerű megjelenését? Ha például az emlősök sajátosan szerveződött agyára gondolunk, egy ilyen idegrendszerben az összeköttetések egy százaléka is több, mint a világ egész hírközlési hálózatában. Denton arra a következtetésre jutott, hogy a természe-tes kiválasztódást befolyásoló véletlen mutáci-ók megmagyarázhatnak bizonyos variációkat az adott fajokon belül, de aligha indokolhatják a közöttük lévő fokozatos variációkat.

Még egy kezdetleges szaporodó prokariota fel-építéséhez is szükség van egy DNS kettős spi-rálra, amely kb. 100 000 nukleotidból áll, ame-lyek mindegyike 30-50 atomot tartalmaz pon-tos elrendezésben, valamint ott van a kettős ré-tegű védőhártya és azok a fehérjék, amelyek táplálkozásra teszik képessé a sejtet. Ehhez a szerkezeti felépítéshez egész sor olyan vegyi reakcióra van szükség, ahol minden egyes re-akció tovább csökkenti a rendszer belső entró-piáját (rendezetlenségét). Fred Hoyle rámuta-

tott, hogy ha ez a folyamat csupán vé-letlenszerű volna, akkor az általunk ismert végeredmény körülbelül olyan valószínűséggel következne be, mintha egy roncstelepen végig-száguldó orkán működőképes repülőgépet hoz-na létre.

Néhány évvel később Konrad Lorenz hasonló következtetésre jutott. Bár formailag helyes az az állítás - jelentette ki -, hogy a véletlen mutá-ció és a természetes kiválasztódás szerepet ját-szik a törzsfejlődésben, ez önmagában nem tudja megmagyarázni a tényeket. A számos mutáció és a természetes kiválasztódás felelős lehet a variációkért az adott fajokon belül, de az a nagyjából 4 milliárd év, amely a biológiai fejlődés rendelkezésére állt bolygónkon, nem lehetett elég ahhoz, hogy véletlen folyamatok kifejlesszék egysejtű elődeikből a mai bonyo-lult és rendezett szervezeteket.

A probléma nem új. A század közepén Her-mann Weyl matematikus észrevette, hogy - miután az élet alapjául szolgáló minden mole-

kula egymillió atomból áll - az atomkom-binációk száma csillagászati nagyságrendű. Másrészt viszont a kombinációk száma, ame-lyek életképes géneket tudnak teremteni, aránylag korlátozott. Így tehát elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy véletlen folyama-tok által keletkezzenek ilyen kombinációk. Ké-zenfekvőbb az a megoldás - állítja Weyl -, hogy valamiféle válogatási folyamat ment vég-be, amelynek során a természet különféle lehe-tőségeket próbált ki, és fokozatosan tapogatta ki az utat az egyszerű szerkezetektől a bonyo-lultakig. Weylnek az volt a véleménye, hogy „anyagtalan" tényezők - például képzetek, esz-mék vagy felépítési tervek - játszhattak közre az élet kibontakozásában.

Weyl elképzeléseit nem fogadta el a tudomá-nyos társadalom: a kutatók úgy vélik, hogy a természet saját maga alkotja meg „építési terv-rajzait", nem pedig készen kapja őket. Ezzel szemben mégis felfedezhetők bizonyos elő-ter-vek nyomai. Jean Dorst francia biológus, bár vonakodott attól, hogy elfogadja a teleológiát

(a természet fejlődésében uralkodó célszerűséget), mégis arra a következtetésre kényszerült, hogy végeredményben rejtőzik a természetben valamilyen terv, amely megfigyelhető a különböző fajok közötti egyensúlyban éppúgy, mint néhány különleges alkalmazkodási módban, például a növények és a rovarok között. Szerinte ezek messze túlmutatnak azokon a tényeken, amelyeket a darwini elmélet meg tud magyarázni.

Etienne Wolff francia biológus „irányultságról" beszél a fejlődésben. Az em-lősök családjának tíz vagy annál is több őse élt a másodkor hajnalán, közülük mégis egyből fejlődtek ki a mai emlősök. Számos olyan faj is létezett, amely megpróbált felemelkedni a levegőbe, ideértve a dinoszauruszokat, a ptero-szauruszokat és a hüllőket, sőt az archeoptery-xet is, de csak egyetlen változat bizonyult sike-resnek. Az állatok törzsfejlődésének fáján min-den ágról elmondható, hogy valami olyat hoz létre, amely bonyolultabb és jobban alkalmaz-kodik a környezeti feltételekhez. Nyilvánvaló -

jelentette ki Wolff -, hogy egy véletlen folyamat nem fejlesztette volna ki a rendnek és az összefüggéseknek azt a hatalmas hálózatát, amely ma tapasztalható. Ha a fejlődés a véletlenek játéka szerint alakult volna, útja egészen másfelé vezet.

Úgy látszik, a véletlen nem elegendő magyará-zat az élő fajok közötti összefüggésekre. A ma-darak és a denevérek szárnyának felépítése például azonos jegyeket mutat a törzsfejlődés-ben tőlük teljesen távol álló fókák uszonyával vagy a kétéltűek, hüllők és gerincesek mellső végtagjaival. Alig a csontok mérete és alakja gazdag változatosságra utal, maguk a csontok egymáshoz és a test többi részéhez viszonyítva hasonló módon helyezkednek el. Egymástól teljesen eltérő fajokban is a szív és az ideg-rendszer hasonló elrendezést mutat: a belső vá-zas fajokban az idegrendszer a háti, a szív pe-dig a hasi oldalon, míg a külső vázas fajokban (például a rovarokban) éppen fordítva helyez-kedik el.

Nem kevésbé meglepő, hogy néhány igen sajá-tos anatómiai vonás olyan fajokban is közös, amelyek igen eltérő fejlődésen mentek keresz-tül. Számos egymástól független faj, noha ge-netikai és fehérjekészletének bonyolultsága óriási változatosságot mutat, alaktanilag mégis rendkívül hasonló. A biológusok úgy tartják, hogy különböző fajok majdnem azonos feno-mokat (fenomenológiai - közvetlenül megfi-gyelhető sajátosságokra épülő - szervezeteket) hozhatnak létre nagyon is különböző genomok alapján. Még ennél is megdöbbentőbb, amikor egy genom azonos elemei teljesen különböző fenomokban bukkannak fel. Rendkívül hason-ló, sőt azonos géneket találtak olyan fajokban is, amelyek egymástól teljesen függetlenül fej-lődtek ki. Ebből a szempontból a legérdeke-sebb eset a szem.

Walter Gehring svájci biológus és munkatársai felfedezték, hogy az élők birodalmában mint-egy 30-40-féle szemnek közös az eredete. A le-gyek összetett szeme, valamint az egerek és emberek látóideghártyás fényérzékelő szerve

azonos alapmintából származik, mert kifejlődésük ugyanabba a „vezérlő génbe" van kódolva. A szem genetikai mechanizmusa tehát teljesen eltérő fajok között is felcserélhető - egy egér „szemgénje" egy légy szemének növekedését válthatja ki.

Ennek az információkódoló vezérlő génnek körülbelül 500 millió évvel ezelőtt kellett ki-alakulnia. Azóta negyven különböző törzsfej-lődési ág, rovar- és állattípus fogadta el és al-kalmazta. De hogyan szerezték meg ezek a kü-lönböző fajok a látószerv kiépítéséhez szüksé-ges azonos információkat? Lehet, hogy ezek a különféle fajok egymástól - vagy a természet-ben rejlő valamilyen őstípusú alaktól vagy mintától - szerezték ezt az információt?

A véletlen problémája a Földön kialakult élet kezdetéig nyúlik vissza. Bonyolult alkatok tűn-tek fel bolygónkon bámulatosan rövid időkö-zökben. A legrégebbi kőzetek körülbelül 4 mil-liárd évesek, az élet legkorábbi és már igen bo-nyolult formái (a kék-, zöldalgák és a baktériu-

mok) több mint 3,5 milliárd évvel ezelőtt jelentek meg. Miként tudott a bonyolultságnak ez a foka aránylag rövid, 500 millió év alatt kifejlődni? Erre a kérdésre nincs megnyugtató válasz. A véletlen önmagában magyarázza a tényeket: az „ősleves" molekuláinak véletlen összekeveredéséből lényegesen hosszabb idő alatt alakulhattak volna ki ezek a szervezetek. Értelmes magyarázatok után kutatva, az elméleti biológusok szabadjára engedték fantáziájukat. Már a 19. században Lord Kelvin angol fizikus azt állította, hogy az élet valószínűleg kész formában került a Földre valahonnan a világűrből. Nemrég Sir Francis Crick, a DNS kettős spiráljának egyik fel-fedezője, újra felvetette ezt a gondolatot.

A véletlen „próbálgatás" útján haladó törzsfej-lődés valószínűtlenségét az a tény is alátá-masztja, hogy a környezet, amelyben a bioló-giai fajok fejlődtek, egyáltalán nem állandó. Ami valaha megfelelő élőhely volt, idővel esetleg kevésbé alkalmassá válhat, sőt egyes fajok fennmaradását is veszélyeztetheti. Ah-

hoz, hogy életben maradhassanak, a különféle környezetben élő fajoknak módosítaniuk kell alkalmazkodási tervüket. De hogy miként hajthatnak végre ilyen változásokat a darwini feltételek szerint, továbbra is rejtély. Ha egy-szer egy faj véletlen és lépcsőzetes mutációkon megy keresztül, könnyen előfordulhat, hogy rosszul alkalmazkodik - és esetleg elhal -, mi-előtt be tudná tölteni a számára kínálkozó törzsfejlődési lehetőséget (4. ábra).

Nem valószínű, hogy a genetikai készlet egy-

szerű véletlen módosulásai olyan DNS-vál-tozásokat idézhettek elő, amelyek biztosítják egy faj életképességét a megváltozott környe-zetben. Ez azért van így, mert nem elég a mu-tációk számára, hogy egy vagy több előnyös változást idézzenek elő egy szervezetben; több, teljesen új készletet kell létrehozniuk. A tollak kifejlődése például még nem vezet olyan hüllőhöz, amely repülni tud; szükség van a csontok és az izmok gyökeres változására, va-lamint a gyorsabb anyagcserére is a tartós re-pülés eléréséhez. Nem valószínű, hogy egy-egy újítás önmagában evolúciós előnyt ered-ményez. Éppen ellenkezőleg: valószínűleg a szervezet kevésbé illik bele a környezetébe, mint az az állandó forma, amellyel szakított. Akkor pedig a természetes kiválasztódás fo-lyamata hamar kiselejtezi. Egy faj genetikai kódjának véletlenszerű fejlődése tehát rendsze-rint nem vezet életképes eredményre.

N. Schutzenberger francia biológus szerint szinte vakon kell hinnie a darwini elméletben annak, aki azt gondolja, hogy a puszta véletlen

idézte elő a madarak fejlődési vonalán azokat a módosulásokat, amelyek kiváló repülő szer-kezetekké fejlesztették őket, vagy hogy a dino-szauruszok kihalása után véletlen mutációk sora vezetett az emlősök szédítő fejlődéséhez. A törzsfejlődés fáján ugyanis az emlősök ága igencsak messze húzódik a dinoszauruszoké-tól, amely a halaktól a hüllőkig vezető fejlődé-si soron található. Giuseppe Sermonti olasz biológusnak is ez volt a véleménye: aligha hi-hető, hogy a véletlen apró mutációk és a ter-mészetes kiválasztódás tudott volna egy amő-bából dinoszauruszt csinálni. Úgy tűnik, az élet nem egyenkénti javítások, hanem alkal-mankénti, de átfogó és forradalmi újítások ré-vén fejlődik.

Ami a fejlődés sebességét és módját illeti, a klasszikus darwinizmus adós marad a magya-rázattal. Az a felismerés dereng, hogy a termé-szetes kiválasztódás által próbára tett véletlen mutációk valószínűleg nem hozhatták létre az őslénytani maradványok által jelzett bonyolult és igen magas szinten alkalmazkodott fajokat-

legalábbis nem az ismert határokon belül. A mondás szerint Isten malmai lassan őrölnek - de az élet fejlődése szempontjából nem őrölhettek annyira lassan, amennyire a klasszikus darwinizmus megkövetelné.

A biológusok ma már elismerik, hogy igazán jelentős evolúciós események (mint például az új fajok megjelenése) nem magyarázhatók meg kielégítően azzal a feltételezéssel, hogy az általános törzsfejlődés voltaképpen a vélet-len és a természetes kiválasztódás által előidé-zett apró fejlődési módosulások összessége. Nemcsak új fajok nem alakulhattak ki előző fajok fokozatos módosulása révén, hanem ma-guk az őslénytani leletek is cáfolják a „fokoza-tosság" tanát. Döntő újdonságok nem parányi változások felhalmozódásából keletkeztek: túl nagyok voltak a variációs lehetőségek és a fa-jok között tapasztalható ugrások ahhoz, hogy ezeknek lehetne tulajdonítani a törzsfejlődés ismert menetét. De akkor hogyan sikerült a kedvezőtlen környezeti változások által fenye-getett fajoknak életben maradniuk? Miért nem

haltak ki, hogy helyettük főként algák és baktériumok népesítsék be a bioszférát?

A láthatatlan forma nyomában

A modern genetika újabb kihívással ta-lálja magát szemben, amikor a morfogenezis (szerves formafejlődés) folyamataihoz ér. Az egysejtű szervezetek osztódással szaporodnak, kromoszómáik kettéhasított DNS-ének egyik szálát adva tovább az új sejteknek. A bonyolul-tabb felépítésű fajok azonban már szaporító-sejtjeik révén teszik ugyanezt. Feltehetően e sejtek mindegyikében rejtőzik egy utasítás-készlet, amely elegendő az egész szervezet fel-építéséhez. De tényleg elegendő?

Feltétlenül magyarázatra szorul az a tény, hogy a fajok a szaporodás során önmagukat hozzák létre újból - vagyis egy csirketojásból kiscsirke kel ki és nem fácán. A genetika készen áll a

válasszal: egy adott faj ivarsejtjeiben benne rejlik az egész szervezet tervrajzát őrző geneti-kai kód. Ez a nézet azonban számos nehézsé-get takar. Először is: ahogy korábban szó volt róla, a genetikai kód gyakran hasonló a külön-féle fajok és sokszor eltérő az aránylag hason-ló fajok között. A csimpánz kromoszómájában a DNS felépítése 98,4 százalékban egyezik az emberével, míg az alaktanilag számos vonásá-ban egyező kétéltűek igencsak eltérő genetikai információkat hordoznak. Ezenkívül erős túl-zásnak bizonyult a genetika alapvető feltétele-zése, hogy egy adott génnek határozott és egyedülálló hatása van a szervezetre. A gének önmagukban nem határozzák meg a működési hibákat és betegségeket, de még a növekedés és az öregedés folyamatait sem. Az összetett szerves folyamatok döntő része nem egyedül a genetikai kódoláson alapul: bár vannak gének, amelyek bonyolult folyamatok egész sorát ve-zérlik, a fejlődés rendszerint több gén, génter-mék és környezeti (ún. epigenetikus) tényező kölcsönhatását feltételezi. Egy olyan betegség-ben, mint a rák vagy a szívelégtelenség, akár

ezer gén is szerepet játszhat, és kölcsönhatásukat alapvetően befolyásolják a különféle környezeti hatások. A népességgenetikusok jól tudják, hogy egy betegség teljes körű genetikai variációinak megjelenéséhez valamiféle „ülepítő jellegű" környezetre van szükség.

A szerves működés, úgy látszik, nem közvet-len - úgynevezett lineáris (egyenes vonalú) - következménye a génekbe kódolt információk-nak. Az efféle működés inkább olyan bonyo-lult, nem egyenes vonalú folyamatot igényel, amelynek számos eleme a káosz dinamikájára emlékeztet.

Ez a megállapítás különösen nyilvánvaló, ha az embriófejlődésben részt vevő hihetetlen bo-nyolultságú folyamatokat vizsgáljuk. Az em-lősfajok esetében az embriófejlődéshez millió-nyi dinamikus pályára van szükség az anya-méhben, beleértve ebbe a milliárdnyi osztódó sejt összehangolt kölcsönhatását. Ha kizárólag gének kódolnák ezt a folyamatot, akkor a ge-

netikai programnak tökéletesen hiánytalannak és részletesnek kellene lennie. Ezenkívül eléggé rugalmasan kellene működnie ahhoz, hogy biztosítsa számtalan dinamikus pálya el-különülését és szerveződését egy viszonylag széles feltételrendszerben. Az embrióban még-is minden egyes sejtben azonos a genetikai kód. Nem valószínű, hogy ez az utasításkészlet egymagában tudná szabályozni és összehan-golni a fejlődéssel járó kölcsönhatások teljes körét.

Francois Jacob, a Nobel-díjas francia biológus elismerte, hogy roppant keveset tudunk az embrionális fejlődés szabályozási folyamatai-ról. Eltekintve az olyan bizonytalan fogalmak-tól, mint a biológiai mezők és az epigenetikus táj (amikor az egyed fejlődését egy „völgy-rendszerbe" lefutó golyó jelképezi), a kutatók valójában csak vonalas (egydimenziós) logikát alkalmaznak. Ha a molekuláris biológia képes volt a gyors fejlődésre, mondja Jacob, ez fő-ként annak köszönhető, hogy a mikrobiológiá-ban történetesen az építőkockák lineáris sora

szabja meg az információkat. így aztán mindenről kiderült, hogy egydimenziós vonalként szemlélhető: a genetikus üzenet, az elsődleges szerkezetek közötti kapcsolatok, az öröklés logikája és így tovább. Egy embrió fejlődésében azonban a világ már elveszti egydimenziós jellegét. A gének bázissorrendje már olyan kétdimenziós sejtrétegek keletkezését határozza meg, amelyek pontosan úgy türemkednek és hajtogatódnak egymásra, hogy háromdimenziós szöveteket és szerveket hozzanak létre, amelyek kialakítják az élő szervezet sajátos morfológiai felépítését és élettani tulajdonságait. Hogy mindez miként történik, Jacob szerint még teljes rejtély. Az embrionális fejlődésben részt vevő szabályozó körök működési elvei ugyancsak ismeretlenek. Például amíg az emberi kéz molekuláris anatómiáját bizonyos mértékig ismerjük, szinte semmit sem tudunk arról, hogy az emberi szervezet miként utasítja magát arra, hogy ezt a kezet létrehozza.

Úgy látszik, hogy a szervezet hallatlan pontos-

sággal tudja építeni, sőt bizonyos mértékig újjáépíteni a károsodott részeket. Amikor például egy emberi kézen az első ujjperc fölött vágják le az ujjat, és a sebet nem zárják le se-bészetileg bőrrel, az ujjhegy regenerálódhat.

Meglepő módon az újranőtt ujjhegy a legap-róbb részletekig tökéletes lesz: még az egyén ujjlenyomata (bőrlécrajzolata) is azonos lesz a régivel.

A darwinista elmélet azt állítja, hogy a szerves önjavítás programjainak a faj történetére jel-lemző természetes kiválasztódással kellett ki-alakulniuk. Ha a véletlen mutációk olyan mó-dosításokra leltek, amelyek emelték a szerve-zet károsodásjavító képességét, értékesnek bi-zonyultak a fennmaradás szempontjából; ezek a mutánsok azután nagyobb és a többiekhez képest változatosabb utódnemzedékeket hoz-tak létre - végül ezekből keletkezett az uralko-dó népesség. Az elképzelés ésszerűnek tűnik, csak az a baja, hogy nem igazodik a valóság-hoz. Számos szervezetről derül ki, hogy jó né-

hány önjavító programjára nem tehetett szert természetes kiválasztással, mert a károsodás fajtája valószínűleg elő sem fordult a faj egész történetében.

Az előzmények nélküli titokzatos programokra akkor derül fény, amikor finom laboratóriumi eszközökkel kezelnek egyszerű szervezeteket. Nyilvánvalóan ilyenekre nem kerülhetett sor a természetben. Például amikor a kísérletezők felvágnak egy közönséges tengeri szivacsot -különféle sajátos sejtekből álló, összehangolt működésű, valódi többsejtű szervezetet -, és egy finom szitán préselik át sejtjeit, hogy meg-szakítsanak közöttük minden kapcsolatot, a látszólag szétvált sejtek ismét egyetlen élő szervezetté állnak össze.

A tengeri sün - bonyolultabb szervezet, emésztő- és érrendszerrel, valamint helyvál-toztatáshoz használt csőszerű lábakkal és mészlemezkékből álló vázelemekkel - hasonló önjavításra képes. Amikor a vázkerethez szük-séges kalciumot kivonják belőle, akkor részei

szétesnek, így a tengeri sün különálló sejtek masszájává oldódik. Ám amikor helyreállítják a szükséges kalciumszintet, a sejtek újraszerveződnek, és a tengeri sün ismét helyreállítja önmagát.

A béka hasonló mutatványra képes. Amikor ennek a kétéltűnek a megtermékenyített pete-sejtjeit centrifugába helyezik, akkor a gravitá-ciós erő sokszorosával összekeverhetők a sejt-szerkezet alkotóelemei. Ennek ellenére a pe-tékből normális békák fejlődnek ki. Ha egy szitakötő petéjét kettévágják, és az egyik felét megsemmisítik, a másik félből mégis hibátlan szitakötő bontakozik ki. Minden gyerek tudja, hogy a szegény gilisztát több részre lehet vág-ni, mégsem pusztul el: minden egyes darabja teljes gilisztává nő. Ha egy gőte lábát levágják, a békától - közeli rokonától - eltérően új lábat növeszt. Még a szemlencséjét is újranöveszti: ha sebészetileg eltávolítják, a szivárványhártya szélén található szövetek új lencsévé alakulnak át. Mindezek után felvetődik a kérdés: Ha a tu-dományos kíváncsiságból laboratóriumban

okozott művi sérülések önjavító programjai nem kerülhettek be az élő szervezetek fennmaradásának eszköztárába, akkor miként lehet, hogy ezek mégis mindig megtalálhatók bennük?

A kérdésre az a felismerés adja meg a választ, hogy az önjavítás nem alapul szükségszerűen egyedül a genetikailag kódolt biokémiai folya-matokon. Végeredményben a giliszta levágott farokrésze a levágott fejet is pótolja, a gőte le-vágott végtagját újjáépítő sejtdifferenciálódás pedig nem a seb melletti hiányzó rész, hanem a végtag ellenkező végének pótlásával kezdő-dik. Az önjavító folyamatok, úgy tűnik, inkább a teljes információhalmazon mennek végbe, amely a szervezet felépítésében vett részt, nem pedig arra a genetikai információs készletre tá-maszkodnak, amelyet a természetes kiválasz-tódás részesített előnyben, és a szakosodott sejtek biokémiája adott tovább.

Ha viszont feltételezzük, hogy az önjavítás fel-használja a szervezet morfológiáját kódoló tel-

jes információs készletet, akkor megint csak újabb rejtélybe botlunk: Hogyan szerzik be a szervezetek az alaktani információ teljes kész-letét?

4. fejezet

A TUDAT FURCSASÁGAI

A tudat jelenségeire vonatkozó problé-mák, amelyekkel a tudománynak és a tudósok-nak szembe kell nézniük, még súlyosabbak, mint a más megfigyelési és kísérleti területe-ken jelentkező gondok. A szakemberek még olyan alapvető kérdésekre sem tudnak vála-szolni, mint például miért kell bizonyos agyi tevékenységeinket tudatos tapasztalásnak kí-sérnie. Ennek ellenére a tudományt, mint lát-tuk, nem hozzák zavarba az értelem jelenségei. A tudomány abból a feltételezésből indul ki, hogy ha az agy és a tudat nem is szükségszerű-en azonos, de legalább szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ez annyit jelent, hogy az olyan fi-lozófiai kérdések, mint „Miért van tudatunk?" vagy „Mi a tudat voltaképpen?" valahogy hi-degen hagyják a kutatókat, mert ők sokkal sze-rényebb kérdésekkel foglalkoznak, például az-zal, hogy „Miféle idegi tevékenységekkel és

mechanizmusokkal kapcsolatos a tudat?".

Erre az utóbbi kérdésre irányulnak most a leg-szélesebb körű kutatások; frontális támadás in-dult a tudat és az agy közötti viszony végleges felderítésére. Az agykutatók mikroelektródok-kal, magmágnes-rezonanciás készülékekkel és pozitronkibocsátó tomográfokkal vizsgálják az agykéreg legmélyebb zugait. Ezek az eljárások számos olyan élettani mechanizmust feltárhat-nak, amelyek kapcsolatosak az ember tudatá-nak megnyilvánulásaival.

A tudományos tudatkutatás jelenlegi új hullá-ma 1990-ben indult el, amikor Sir Francís Crick és munkatársa, Christoph Koch kijelen-tette, hogy ideje volna beható vizsgálatokat kezdeni a tudat jelenségének megértésére. A tudat vagy tudatosság szerintük azonos az éber állapottal, amelyben mindig szerepel a figye-lemnek és a rövid távú emlékezésnek a kombi-nációja. A kutatóknak a vizuális figyelemre kell koncentrálniok, mert a látórendszert már alaposan feltérképezték mind az állatokban,

mind pedig az emberben. Ha jobban ismernénk a vizuális megfigyelés alapját képező idegmechanizmusokat, akkor olyan bonyolultabb és finomabb tudati jelenségeket is meg lehetne fejteni, mint például az élővilágban egyedül az emberre jellemző éntudatot (vagyis azt, hogy tudomásunk van saját tudatunkról).

Ezek az elképzelések óriási erőfeszítéseket és rengeteg vitát váltottak ki a tudatkutatásban. Néhány kutató megkérdőjelezte, hogy a Crick-féle „elektrofiziológiás" elmélet elég volna-e a tudatosság megmagyarázására. Az is lehet, hogy önmagában az agy tanulmányozása nem elegendő; talán az egész test részt vesz a tuda-tos szellemi tevékenység minden mozzanatá-ban. Akkor pedig a tudat idegmodelljét a meg-ismerés elméletével vagy akár társadalomel-mélettel is ki kellene egészíteni.

Roger Penrose angol és Henry Stapp amerikai fizikusok másik nyomon indultak el: a tudat megértésének kulcsát az agyi ideghálózat

elektronjainak és más mikrorészecskéinek fo-lyamataiban keresik. Bár az agy és a tudat je-lenségeinek mikrofizikai megközelítését elein-te a kutatók elutasították, majd támadták, mos-tanában számos lelkes híve akad. Ebben a megközelítésben az a legígéretesebb, hogy a szabad akarat érzékelésére kínál magyarázatot. Penrose szerint az agy a kvantumvilág határo-zatlansági hatásait használja fel, hogy olyan folyamatokat teremtsen, amelyek keletkezé-süktől fogva szabadok. Ez megmagyarázná azt a tapasztalatunkat, hogy dönteni tudunk saját akaratunk szerint. Az agykutatáshoz közeledő új fizika arra is kínál magyarázatot, hogy az agy különálló és olykor viszonylag távoli ré-szei rendkívül pontosan és a jelek szerint azon-nali szinkronizált kapcsolatba lépnek egymás-sal. Az új megközelítés hívei azt mondják: a helyhez kötöttség hiánya - vagyis az, hogy egy részecske látszólag egy időben több helyen is tud lenni - esetleg jellemző lehet az agy szá-mos folyamatára.

Bár a tudat jelenlegi vizsgálata sokat ígér, ma a

kutatók csupán a tudatunkkal kapcsolatos bo-nyolult idegfolyamatokról szereznek felszínes ismereteket. A nehézségek, mint említettük, hatalmasak. A koponyánkban rejlő agykéreg az előagy köpenyének felszínét borító 2-5 mm vastag szürkeállomány. Ennek fejlődéstanilag új része a neocortex, amely hat rétegből áll. Ebben tízmilliárd neuron mintegy ezerbillió idegkapcsolatot alkot. Noha az agykutatók most már kezdik érteni néhány alapvető értel-mi képesség élettani hátterét, az agy magasabb szintű tevékenységei még mindig kifognak raj-tuk. Ilyen a hosszú távú emlékezés is.

Egy (vagy több) élet emlékei

Az emberi lények, úgy látszik, ideigle-nesen és hosszú ideig is képesek tárolni ta-pasztalataikat és benyomásaikat. A rövid távú vagy rövid idejű emlékezés aránylag könnyen érthető az agykéreg ideghálózatainak átalaku-

lása révén, de az igazán hosszú idejű emlékezés meglehetősen rejtélyes, bár gyűlnek már az erre vonatkozó bizonyítékok. Az ön-elemző emlékezésen kívül ismerjük a halálkö-zeli élményeket (NDE: near-death experien-ces) és a pszichoterapeuták elgondolkoztató megfigyeléseit is, akik regressziós hipnózis so-rán betegeiket gyermekkorukba „küldik vis-sza", sőt olykor még tovább is. Ezeknek a bi-zonyítékoknak a sorát a kutatók még megkér-dőjelezik, bár sokkal kevésbé, mint néhány év-vel ezelőtt. Ezek a módszerek tüzetesebb vizs-gálatot érdemelnek.

Elisabeth Kubler-Ross amerikai orvos klasszi-kus tanulmányai óta a klinikai pszichológusok és szaktudósok rendszeresen vizsgálják a ha-lálközeli élményeket. Úgy tűnik, azoknak az embereknek, akik közel jutnak a halálhoz, van valamilyen különös élményük, amely határo-zott emlékekkel kapcsolatos. Ifj. Raymond Moody híres amerikai kutató ma már arra a „teljesen nyilvánvaló" következtetésre jutott, hogy a klinikai halálból újraélesztett emberek

jelentős részének tapasztalata esetről esetre egészen hasonló, függetlenül a beteg korától, nemétől, vallásától, műveltségétől, iskolázottsági, társadalmi és gazdasági hátterétől. Ez az élmény, amelyben az illető egész életének eseményei újra leperegnek, sokkal szélesebb körű, mint általában gondolják: ifj. George Gallup 1982. évi felmérése szerint egyedül az Egyesült Államokban mintegy 8 millió felnőttnek volt ilyen élménye. A felmérési mintában szereplő személyek 32 százaléka kijelentette, hogy a halálközeli élményben „életük áttekintésére" is sor került.

David Lorimer brit NDE-kutató kétféle halál-közeli „felidézést" különböztet meg: a panorá-maszerű emlékezést és magát az élet áttekinté-sét. Szerinte a panorámaszerű emlékezés olyan képek és emlékek felvonulásából áll, amelye-ket az alany részéről igen csekély vagy semmi-lyen érzelem nem kísér. Az élet áttekintése azonban, bár hozzávetőleg hasonlít az előbbi-hez, érzelmi kísérettel és erkölcsi értékeléssel

jár. Az értelmi folyamatok tisztasága mindkét emlékezési folyamatban figyelemre méltó. A felidézés különösen élénk a panorámaszerű emlékezésben, amikor az agyon átvillanó képek rendkívül gyorsak, pontosak és valószerűek. Az emlékek sorrendje különféle lehet: olykor a gyermekkorban kezdődik, és a jelen felé halad; máskor a jelenből fut visszafelé a gyermekkor irányába. Olykor az emlékek egymásra vetülnek, mintha holografikus képek volnának. Az alanyoknak az a benyomásuk, hogy minden felidéződik, amit életük során valaha is átéltek; úgy tűnik, egyetlen gondolat, egyetlen esemény sem veszett el örökre.

A halálközeli élmény hasonlít a hipnózishoz, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a beteg szinte teljes pontossággal idézze fel egy koráb-bi élményét. (Mindkét esetben tökéletes a fel-idézés, de a hipnózisban ki van téve az alany a hipnotizőr tudatos vagy tudattalan befolyásolá-sának -ami ronthatja a kísérleti bizonyíték hite-lességét. NDE esetén ez nem fordulhat elő.)

Egy élet felidézése megdöbbentő dolog. Neumann János úgy számolt, hogy élete során egy ember körülbelül 2,8 x 1020 (vagyis száztrillió) bit informácót gyűjthet össze. De hogyan tudhat egy átlagosan 1300 cm3-es agy ennyi információt tárolni?

Úgy sejlik, agyunk még ennél is több informá-cióhoz férhet hozzá. Ennek bizonyítékai még sokkal vitatottabbak, de semmiképpen sem el-hanyagolhatóak. A leghitelesebb beszámolók-kal gyakorló lélekgyógyászok szolgálnak. Amikor regressziós hipnózissal „visszaviszik" a beteget a gyermekkorába, a gyógyító gyak-ran észreveszi, hogy alanya tovább halad az időben, és esetleg előző életekig jut. Egyes be-tegek több elmúlt életet is fel tudnak idézni, amelyek óriási időszakot ölelnek fel. Thorwald Dethlefsen, a híres, bár erősen vitatott mün-cheni gyógyító szerint a „reinkarnációk" sora akár több száz is lehet, és akár 12 000 évet is átfoghat. Stanislav Grof, az Egyesült Államok-ban élő ugyancsak híres kutató azt állítja, hogy regressziós hipnózissal egyes alanyok valami-

lyen állati lét emlékéig jutottak vissza. Különböző korú betegek gyakran számolnak be olyan korábbi életekből származó élmé-nyükről, amely kapcsolatos a jelenkori problé-máikkal és idegességükkel. Dethlefsen esettör-ténetei között szerepel például egy beteg, aki nem látott egyébként működőképes ép szemé-vel, és a regressziós hipnózis során eljutott ah-hoz az emlékhez, hogy a középkorban katona volt, és a szemét egy nyílvessző fúrta át. Mor-ris Netherton amerikai úttörő kutató egyik be-tege, aki fekélyes bélhurutban szenvedett, újra-élte egy nyolcéves kislány esetét, amint egy náci katona lelövi egy tömegsír szélén. Egy New York-i gyógyító, Roger Woolger betege, aki állandó nyak- és vállmerevségre panaszko-dott, azt a képet idézte fel a regressziós hipnó-zis során, hogy holland festőként egykor fel-akasztotta magát.

Az ilyen rejtett forrásokból felszínre törő ké-pek és élmények gyakran gyógyító hatásúak; sok testi és lelki baj valószínűleg olyan meg-rázkódtatások következménye, amelyek mint-

ha korábbi életekből erednének. Az ilyen események felidézése és újraélése olyan bűn-tudatot vagy aggodalmat oldhat fel, amelyet mintha korábbi létezésekből hoztunk volna magunkkal.

Az előző életekre vonatkozó megállapításokat sokan megkérdőjelezik. Egyes kutatók azon-ban bizonyítékokat találtak, hogy amikor bizo-nyos esetekben az alanyok egy korábbi életből származó képet vagy eseményt idéztek fel, sok mindent tudtak az adott korszakról, szemé-lyekről vagy helyszínekről. De előfordultak olyan esetek is, amikor az alany ismeretei közé olyan elemek vegyültek, amelyeket valószínű-leg semmilyen módon nem szerezhetett meg jelen létezése folyamán. Ezek között a megle-pő adatok között szerepelnek homályos (de ké-sőbb igazolt) történeti és földrajzi részletek, valamint a „visszaküldött" alanyok számára is-meretlen emberek élettörténetei is, akik közül sokan távoli országokban és régmúlt időkben éltek. Sőt a legtöbb alany nemcsak emlékezik, de újraéli az emléket a regresszió állapotában,

mialatt érzelmei és élettani reakciói messze meghaladják a véletlenszerűség vagy a színlelés ésszerű határát. Így például egy csecsemőkorba visszavitt személy szopási reflexeket mutatott, és még lábujjait is legyezőszerűen szétterpesztette, ami a csecsemők reflexe, amikor a talp oldalát hegyes tárggyal megérintik.

Ian Stevenson, elismert amerikai pszichiáter nem kevesebb, mint kétezer gyermek korábbi életeiből származó élményeit gyűjtötte össze. Így arra a következtetésre jutott, hogy sokkal több gyermeknek lehetnek emlékei korábbi lé-tezéseiről, mintsem gondolnánk. Ilyen ala-nyokkal mi rendszerint csak később találko-zunk, amikorra emlékeik már elhomályosultak vagy teljesen eltűntek. Azok a gyermekek, akik korábbi életekről mesélnek, ezt két- és öt-éves koruk között teszik. A visszaemlékezé-sekre átlagosan 38-39 hónapos korban kerül sor. Kétéves koruk előtt a gyermekeknek még nincs meg ehhez a megfelelő szókincsük és ki-fejezőkészségük, ötéves kortól kezdve pedig a

korábbi életek emlékei visszahúzódnak, függetlenül attól, hogy a szülők bátorítják-e gyermeküket az emlékezésre, vagy megtiltják neki.

E hároméves „időablak" folyamán a gyerme-kek előző életből hozott emlékei általában an-nak a személynek az életéhez kötődő legutolsó évnek, hónapnak vagy napnak az eseményei köré csoportosulnak, akivel a gyermek azono-sítja magát. Olykor a korábbi élet emlékei va-lószerűbbnek tűnnek, mint a jelen élet élmé-nyei. Stevenson arról számol be, hogy egy tö-rök kisfiú legelső szavai ezek voltak: „Mit ke-resek én itt? A kikötőben voltam." Amikor töb-bet tudott mondani, a gyermek leírta egy dokk-munkás életének részleteit, akit egy hajó rako-dóterében alvás közben baleset ért, és meghalt. Az alanyok csaknem háromnegyede azt állítja, hogy emlékszik, miként halt meg a korábbi életben az illető, és erre sokkal gyakrabban emlékeznek erőszakos halál, mint természetes okok esetén. De hát honnan jönnek ezek az emlékek?

Telepátia és egyéb rejtélyes jelenségek

A tapasztalatoknak van még egy rejté-lyes része, amely nemcsak fiatal gyermekek-ben és erre érzékeny emberekben fordul elő, hanem szinte bárkiben: ez a „személyközi" (transzperszonális) élmény vagy közlés.

A konzervatív kutatók azt hangoztatják, hogy az emberi kommunikáció csupán gesztusokkal, arckifejezéssel és nyelvi eszközökkel - vagyis hagyományos módon - történhet. Vannak azonban bizonyítékok arra, hogy emberi üze-netközlés a hagyományostól eltérő módon is lehetséges. Amennyiben ezek a módok a szem, a fül és más érzékszervek érzékenységi tarto-mányán túl is lehetővé teszik üzenetek küldé-sét és fogadását, akkor ezek az ún. transzper-szonális közlések közé tartoznak. Úgy látszik, hogy az ilyen közlések valamilyen formában az érzékszerveken kívüli érzékeléshez (ESP:

extrasensory perception) kapcsolódnak.

A telepátia - az érzékszerveken kívüli érzéke-lés leghétköznapibb formája - valószínűleg széles körben használatos a primitív kultúrák-ban. Számos törzsi társadalomban a sámánok voltak képesek a telepatikus kapcsolatra, mi-közben különféle módszerekkel jutottak el az ehhez szükséges megváltozott tudati állapotig: például egyedülléttel, tudati figyelem-összpon-tosítással, böjtöléssel, valamint amikor varázs-szövegeket kántáltak, táncoltak, doboltak és kábító hatású füveket égettek. De nemcsak a sámánoknak, hanem egész törzseknek volt te-lepatikus képességük. Még napjainkban is szá-mos ausztrál bennszülött tud tájékozódni csa-ládja vagy barátai sorsáról, holott messze az érzékszervi érzékelés távolságán túl vannak tő-le. A. P. Elkin antropológus így ír le egy szülő-földjétől távol lévő férfit; „...egy napon hirte-len bejelenti, hogy meghalt az apja, máskor meg azt, hogy felesége gyermeknek adott éle-tet, vagy valami baj van azon a vidéken. An-nyira biztos a dolgában, hogy mihelyt teheti,

hazaindul."

Eltekintve a jórészt kedélyes és megismételhe-tetlen eseményektől, laboratóriumban lefolyta-tott, ellenőrzött kísérletek is tudományos bizo-nyítékot szolgáltatnak az emberek közötti köz-vetlen kapcsolatokra és közlésekre.

Az érzékszerveken kívüli érzékelés tudomá-nyos vizsgálatát J. B. Rhine híres amerikai ku-tató az 1930-as években a Duke Egyetemen kezdte el kártya- és kockakísérletekkel. Azóta az újabb kísérletek jóval kifinomultabbak, és ellenőrzésük is szigorúbbá vált; gyakran fizi-kusok csatlakoznak a pszichológusokhoz a próbák pontos megtervezése érdekében. Ara rejtett érzékelési kódoknak, gépi torzításoknak, az alanyok csalásainak, valamint a kísérletve-zető tévedéseinek és hiányos szakértelmének figyelembevételével sem sikerült megmagya-rázni egy sereg, statisztikailag egyértelmű eredményt.

Az 1970-es években két amerikai fizikus, Rus-selTarg és Harold Puthoff a Stanford Kutatóin-

tézetben végezte a legismertebb gondolat- és képátviteli kísérleteket. Arról akartak bizonyosságot szerezni, hogy végbemehet-e telepatikus adatátvitel különböző egyedek kö-zött, akik közül az egyik „küldőként", a másik „fogadóként" szerepel. A kutatók egy lezárt, átlátszatlan falú és elektromosan árnyékolt kamrában helyezték el a fogadót, míg a küldő egy másik szobában szabályos időközönként felvillanó fényt látott. Közben EEG-vel (elekt-roencefalográffal) rögzítették mindkét fél agy-hullámainak jeleit. Ahogy várni lehetett, a kül-dőben ritmikus agyhullámok jelentkeztek az erős felvillanások nyomában. Rövid idő eltel-tével azonban a fogadóban is hasonló mintáza-tú agyhullámok mutatkoztak, jóllehet a küldő-től nem kapott semmiféle érzékszervi jelzést.

Erre a távközlésre különösen meglepő példát szolgáltat Jacobo Grinberg-Zylverbaum mun-kája a Mexikói Nemzeti Egyetemen. Az elmúlt öt év folyamán végzett több mint 50 kísérlet-ben Grinberg-Zylverbaum kettesével helyezte el alanyait egy hangszigetelt és elektromágne-

ses hullámok számára áthatolhatatlan „Faraday-kalitkában". Arra kérte őket, hogy meditáljanak együtt húsz percig. Ezután az alanyokat különálló Faraday-kalitkákban helyezte el, s az egyik személy kapott ingere-ket, a másik nem. Az alany szabálytalan időkö-zönként kapott ingereket úgy, hogy még a kí-sérletvezető sem tudta, mikor kerül sor az in-gerlésre. A „fogadó" alany lehunyt szemmel, nyugodtan pihent, mert csak arra kérték, hogy érzékelje a társa jelenlétét, mit sem tudva an-nak ingerléséről.

Általában száz ingerből álló sorozatot alkal-maztak.

Fényvillanások, hangok, rövid, erőteljes, de fájdalmat nem okozó sokkhatások érték a „kül-dő" jobb kezének mutató- és gyűrűsujját. Ek-kor mindkét alany EEG-jét összehasonlítva megvizsgálták, hogy a sokkhatások milyen „normális" feszültségeket váltottak ki a kísér-leti egyedben, és milyen „áttételes" feszültsé-gek jelentek meg a pihenő alany agyhullámai-

ban. Ilyen kísérleti helyzetekben az áttételes feszültségek az esetek közel 25 százalékában következetesen megjelentek. Rendkívül jellegzetes példát szolgáltatott egy fiatal szerelmespár. EEG-görbéik szinkronban maradtak az egész kísérlet során, ami tökéletes érzelmi összhangjukra utalt.

Korlátozott mértékben meg lehetett ismételni az eredményeket. Amikor egy alany az átviteli feszültséget az egyik kísérletben megvalósítot-ta, ezt rendszerint a következő kísérletekben is megtette. Lehet, hogy az emberek egynegyede - és nem csupán a különleges érzékenységgel bírók -képes arra, hogy bizonyos mértékig „ol-vasson" egy másik személy tudatában, akivel szellemi összhangban van?

Az ESP-kapcsolatok persze hangsúlyosabban jelentkeznek egymáshoz érzelmileg közelebb álló személyek között. Az egypetéjű ikrek pél-dául megérzik a másik fájdalmát, és akkor is értesülnek a testvérüket ért megrázkódtatások-ról, ha az akár a világ másik felén tartózkodik.

Az „ikerfájdalom" mellett az anyák és a szerelmesek érzékenysége is figyelemre méltó: számtalan történet szól olyan anyákról, akik tudják, hogy fiuk vagy lányuk mikor forog komoly veszélyben, vagy mikor szenvedett éppen balesetet.

Az utóbbi néhány évtized során Targ és Put-hoff sokféle olyan transzperszonális üzenet-közvetítést is megvizsgált, amelyet közös gyűjtőnévvel „tisztánlátásnak" neveznek. Ezekben a kísérletekben a küldő és a fogadó olyan messze volt egymástól, hogy szó sem le-hetett az érzékszervi közlés bármilyen formá-járól. Egy véletlenszerűen kiválasztott helyen az egyik alany volt a „sugárzó", és a „felvevő" megpróbálta venni azokat a képeket, amelye-ket a „sugárzó" küldött. Benyomásainak doku-mentálására a felvevő mindig szóbeli leírást adott, sőt olykor vázlatokat is rajzolt. A kísér-letek végén egy pártatlan bizottság úgy találta, hogy a felvevő leírásai és vázlatai átlagosan 66 százalékban egyeztek a „sugárzó" által látott helyszín jellegzetességeivel.

Más laboratóriumok távollátási kísérletei csak-nem egy kilométertől több ezer kilométer tá-volságig terjedtek. Függetlenül attól, hogy hol és ki végezte a vizsgálatokat, a siker általában 50 százalék körül mozog, amikor a véletlen egyezésre csak jóval kisebb volna az esély. A legsikeresebb tisztánlátók azok közül kerültek ki, akik nyugodt, figyelmes és elmélkedő álla-potban voltak. Ezek arról számoltak be, hogy először valami lágy és suhanó formában kap-ták meg az előzetes benyomást, majd ez a for-ma fokozatosan egységes képpé alakult. A ké-pet meglepőnek találták, mert tisztán kivehető volt és nyilván máshonnan származott.

Képek úgy is átvihetők, hogy a fogadó alszik. Stanley Krippner amerikai pszichológus és tár-sai több évtizeden át végeztek „álom-ESP-kísérleteket" a New York City-beli Maimon-ides Kórház álomlaboratóriumában. A kísérle-tek során egyszerű, de hatékony módszert al-kalmaztak. Egy önkéntes vállalkozó, aki haj-landó volt a laboratóriumban tölteni az éjsza-kát, megérkezésekor találkozott az „adó"-val,

majd a kísérletezőkkel, akik elmagyarázták a teendőket. Ekkor az önkéntes fejére elektródokat helyeztek az agyhullámok és a szemmozgás követése céljából, de több érzékszervi kapcsolat nem volt vele egészen másnap reggelig, miközben az illető aludni tért. Az egyik kutató ezután kockát dobott, amelynek pontszáma egy véletlenszám-táblával kombinálva egy sorszámot adott. Ekkor művészi képeslapokat tartalmazó zárt borítékok sorából kiválasztották azt, amelyiknek épp ez volt a sorszáma. A borítékot akkor nyitották fel, amikor az „adó" megérkezett a kórház valamelyik távoli részének magánszobájába. Az adó ezután azzal töltötte az éjszakát, hogy erősen összpontosította figyelmét a képre.

A kísérletezők csak egyszer ébresztették fel házi telefonon az illető „vevő"-t, amikor a mo-nitor a gyors szemmozgás (a REM) szakaszá-nak végét jelezte alvása közben. Ekkor felkér-

ték, hogy mondja el álmát, amelyet a fel-ébredés előtt látott. A beszámolókat rögzítették a másnap reggeli beszélgetéssel együtt, amikor megkérték az alanyt, hogy gondoljon álmára. Így kettős „vakkísérlet" folyt, mert sem az alany, sem a kísérletezők nem tudták, milyen képre esett a választás előző este.

Az önkéntesek első laboratóriumi éjszakájának adataiból 1964 és 1969 között összesen 62 éj-szaka eredményeit elemezhették ki. Jelentős egyezés mutatkozott az adott éjszakára válasz-tott kép és a „vevő" azon éjszakai álmai kö-zött. Az egyezések száma lényegesen maga-sabb volt olyan éjszakákon, amikor alig vagy egyáltalán nem voltak elektromos viharok ab-ban a térségben, és a napfolttevékenység is gyengének bizonyult, tehát amikor a Föld mágneses mezeje aránylag háborítatlan ma-radt.

Egy másik érdekes kísérlet az alany agykérgé-ben a bal és jobb félteke közötti összehangolt-ság mértékét vizsgálta. Rendes ébrenléti tudat

esetén a két félteke - a beszédre irányuló, lineárisan gondolkodó, racionális „bal agyunk" és az alakérzékelő, érzelmi „jobb agyunk" - összerendezetlen, véletlenszerűen eltérő hullámgörbéket mutat az elektroenkefalográfon. Kiderült, hogy amikor az alany meditatív tudati állapotába lép, ezek a görbék szinkronizálódnak, mély meditációban pedig a két agyfélteke majdnem azonos hullámformákat ölt.12 Elmélyült tudati állapotban nemcsak egyazon alany jobb és bal agyféltekéje, hanem más alanyok agyféltekéi is azonos görbéket mutatnak. Bizonyos kísérletek során egyszerre 12 személyre terjedtek ki a megfigyelések. És mi történt? Bizonyos idő után az összes meditáló egyén agyhulláma bámulatos összhangba került egymással.

Amikor sok ember együtt meditál, rendkívül erős szinkronizáltságú, ún. „Buddha-mező" keletkezik. Lehet, hogy különböző emberek agyhullámainak összhangjában a csoport mé-retének nincs felső határa? Nem lehet tehát

megkerülni a következő kérdést: Lehetséges, hogy valaki megfelelő meditatív tudati állapotban, önkéntelenül és közvetlenül képes hatni egy másik személy agyára?... És lehetséges, hogy több, együtt meditáló ember valamilyen kölcsönös és közös tudati állapotba kerül?

A személyes távkapcsolat másik fajtája az or-voslásban is előfordul: a távgyógyításban. A „pszichikus" (tisztánlátó) diagnoszták csak a beteg néhány személyi adatát kapják meg (név, születési dátum), és ennek alapján sokszor or-vosi felkészültség nélkül is meglepően pontos kórismét állítanak fel az illetőről.

A távdiagnózis ma már eléggé mindennapos, amint erre Norman Shealy amerikai idegse-bész meggyőző bizonyítékot közöl The Creati-on of Health (kb. Egészségalkotás) című köny-vében. Missouri állambeli rendelőjéből Shealy egyszerűen megtelefonálta ott ülő egyik bete-gének nevét és születési dátumát Carolyn Myssnek, a távoli New Hampshire-ben élő tisztánlátó diagnosztának. A hölgy hamarosan megadta a kórismét. Dr. Shealy szerint az első száz eset közül a diagnózis 93 esetben bizo-nyult helyesnek. Lehetséges, hogy valaki nagy távolságból is „beleláthat" egy másik személy-be, és meg tudja mondani, mi a baja?

A személyi távkapcsolatok további változata, amikor testi hatások tevődnek át egyik ember-ről a másikra. Ezt „teleszomatikus" távtesti ha-tásnak nevezik. Ilyenkor olyan élettani válto-zások következnek be, amelyeket valaki a tu-dati folyamataival idéz elő egy kiválasztott személyben. A köztük lévő távolságnak ebben az esetben is alig vagy egyáltalán nincs szere-pe.

A hagyományok szerint különleges adottságú természetgyógyászok váltottak ki teleszomati-kus hatásokat olyan módon, hogy állításuk szerint „finom energiák" közvetítésével gyó-gyították meg betegeiket. (A teleszomatikus hatások negatív változatai „vudu" vagy fekete mágia néven ismeretesek, és gyakran szerepel-nek a sámánok eszköztárában.) Miután az ese-tek többsége szájhagyományból ismert, ezért leginkább az antropológusok érdeklődését kel-tette fel, de az esetleírásokat az orvosi közvéle-mény elvetette. Nemrég azonban laboratóriumi kísérletekben is észrevettek teleszomatikus ha-tásokat, ahol a szigorú ellenőrzés és számos kí-sérleti alany nyújt lehetőséget az eredmények megbízható mennyiségi elemzésére. A texasi San Antonióban William Braud és Merilyn Schlitz a Mind Science Foundation keretében több száz próbát végzett, hogy az „adók" által küldött szellemi képek milyen hatást gyakorol-nak a „vevők" élettani állapotára. Az utóbbiak távol voltak, és nem is tudtak arról, hogy képe-ket küldenek feléjük. Braud és Schlitz határo-zottan állítja, hogy sikerült bebizonyítaniuk,

egy személy mentális képei „átnyúlnak" a téren keresztül, és változásokat idéznek elő egy távoli személy szervezetében - hasonlóakat azokhoz, amelyeket az ember saját tudati folyamatai váltanak ki saját testében.

Teleszomatikus hatások egyszerre több embe-ren is jelentkezhetnek. Egy hagyományos hin-du elképzelés szerint ha egy nagyobb ember-csoport meditál közösen, akkor ez hatással van azokra is, akik nem meditálnak. 1974-ben Ma-harishi MaheshYogi ezt az elképzelést valósí-totta meg. Úgy gondolta, hogy ha egy népes-ségnek csupán egy százaléka meditálna rend-szeresen, akkor ez érezhető lenne a többi 99 százalékon is. Garland Landrith, David Orme-Johnson és más szerzők tapasztalatai azt bizo-nyítják, hogy a „Maharishi-hatás" statisztikai-lag kimutatható változást idéz elő. Úgy tűnik, hogy a véletlenszerűségnél sokkal szorosabb összefüggés jelentkezik egy közösségben a meditálok száma és a közösségben előforduló bűnözési arány, közlekedési balesetek, alkoho-

lizmussal kapcsolatos halálesetek, sőt még a légszennyezettség szintje között is.

Randolph Byrd amerikai kardiológus, a Kali-fornia Egyetem volt professzora a Maharishi-hatás egyik változatát vizsgálta meg: hogyan hat a meditáció helyett az imádkozás. Számító-gépes elemzéssel tíz hónapra terjedően azok-nak a betegeknek a kórtörténetét dolgozta fel, akiket a San Franciscó-i General Hospital szív-koszorúérbántalmakkal foglalkozó részlegében kezeltek. Byrd egyúttal olyan átlagemberekből állította össze kísérleti csoportját, akikben csak az volt közös, hogy valamennyien katolikus miséken vagy protestáns gyülekezetekben imádkoztak rendszeresen. A kiválasztott sze-mélyeket megkérték, hogy imádkozzanak a 192 betegből álló kórházi csoport felgyógyulá-sáért. További 210 beteg alkotta az ellenőrző csoportot, értük senki sem imádkozott. A kísér-let során szigorú feltételeket alkalmaztak: a ki-választásnál biztosították a véletlenszerűséget, valamint sem a betegek, sem az ápolónők, sem az orvosok nem tudhatták, melyik beteg me-

lyik csoportba tartozik.

A kísérlet résztvevőivel csak a betegek nevét, szívük állapotának néhány adatát közölték, és azt kérték, hogy naponta imádkozzanak értük. Ennél többet a vallásos csoport tagjai sem tud-hattak. Mivel egy-egy részvevő több betegért is imádkozhatott, így a kiválasztott kórházi ápoltak mindegyikéért 5-7 személy mondott imákat. Az eredmény statisztikailag értékelhe-tőnek bizonyult. Mindazok, akikért imádkoz-tak, átlagosan 5-ször kevesebb antibiotikumot igényeltek, mint a kontrollcsoport tagjai (3 személy a 16-tal szemben), 3-szor kevésbé volt esélyük tüdőödémára (6-nak a 18-cal szemben), senkinek sem volt szüksége mester-séges lélegeztetésre az ellenőrző csoport 12 esetével szemben, és végül kevesebb beteg halt meg az előbbi csoportban, mint az utóbbi-ban (bár itt az eredmény nem mutatkozott sta-tisztikailag bizonyíthatónak). Nem számított, milyen közel vagy távol voltak az imádkozók a betegektől, az imádkozás módja sem volt lé-nyeges. Úgy tűnik, csak az elmélyültség és az

ismételt imádkozás számított, függetlenül attól, hogy az imádság kihez szólt és hol hangzott el.

Százával végeztek eddig ilyen jellegű kísérle-teket, amelyek újabb izgalmas kérdést vetnek fel. Lehetséges, hogy több ember összpontosí-tott csoportos tudata más emberek - s talán na-gyon sok ember - testi állapotát befolyásolhat-ja?

Távoli, de egyidejű kultúrák

A személyek közötti önkéntelen táv-kapcsolat nem az egyetlen különös érintkezési forma: úgy látszik, hogy embercsoportok kö-zött is átvihetők információk spontán és köz-vetlen úton. A „szinkronicitás" egyedi esetei mellett - Carl Jung kifejezését használva az „egybeesés" fogalmára - jól dokumentált ese-ményekről is tudunk, amelyeket nem lehet

egyszerűen a véletlen számlájára írni.

Ismerünk egymástól igen távoli kultúrákat, amelyek meglepően hasonló eszközöket fej-lesztettek ki. Az acheuli szakóca például a kő-korszak igen elterjedt eszköze volt: jellegzetes mandula vagy csepp alakú tömbjét mindkét ol-dalán szimmetrikusan pattintották. Európában kovakőből készítették, a Közel-Keleten tűzkő-ből, Afrikában pedig kvarcitból, agyagpalából vagy diabázból (vulkáni magmás kőzetből). Alapvető formáját feladata határozta meg, de hogy szinte minden hagyományos kultúrában egyeznek a kidolgozás részletei, ez aligha ma-gyarázható a közös szükséglet diktálta hasznos megoldások véletlenül egyező felfedezésével. Nem valószínű ugyanis, hogy a próbálkozások módszere ennyi hasonlatossághoz vezetett vol-na a részletekben ennyire sokféle távoli nép-csoport körében.

Úgy látszik, hogy számos szerszám képe a közvetlen kulturális érintkezés keretein túl szinte „átugrott" a téren. Feltűnően hasonló

óriási piramisokat építettek Egyiptomban és a Kolumbusz előtti Amerikában egyaránt. A kéz-művesmesterségek - például a fazekasság - igencsak hasonló formákat hoztak létre min-den kultúrában. A tűzgyújtás technikája is ha-sonló alapformájú szerszámokat eredménye-zett a világ legkülönbözőbb tájain. Bár minden kultúra hozzáadta a maga díszítéseit, az azté-kok és az etruszkok, a zuluk és a malájok, a klasszikus indiaiak és az ókori kínaiak mind úgy alakították szerszámaikat és úgy emelték építményeiket, mintha azonos minta vagy őstí-pus szerint dolgoztak volna.

Nemcsak fizikai eszközök bukkantak fel többé-kevésbé egy időben és egymástól füg-getlenül, hanem egész kulturális mozgalmak is. A klasszikus héber, görög, kínai és indiai kultúra nagy áttöréseire egymástól távol eső térségekben is gyakorlatilag egy időben került sor. Palesztinában a nagy héber próféták Kr. e. 750 és 500 között jelentek meg, Indiában a ko-rai upanisádok (vallási-filozófiai értekezések) Kr. e. 660 és 550 között keletkeztek. Sziddhár-

ta Buddha Kr. e. 563 és 487 között élt, Kínában Konfuciusz Kr. e. 551 és 479 között tanított, az ókori Görögországban Szókratész 469-től 399-ig élt, amikor a hellén filozófusok a platóni és arisztotelészi filozófiával megalapozták a nyugati civilizációt, a keleti fi-lozófusok pedig a konfucianizmusban, taoiz-musban és más tanokban rakták le a keleti ci-vilizáció idealista alapjait. Míg a peloponnészoszi háborúk után Platón megala-pította Akadémiáját, Arisztotelész a maga Lí-ceumát, valamint vándorszofisták tucatjai pré-dikáltak és adtak tanácsot királyoknak, tiran-nusoknak és polgároknak, addig Kínában ha-sonlóan nyugtalan és ötletes elmék iskolákat alapítottak, tömegeket tanítottak, doktrínákat állítottak fel, és a Háborúzó Államok késői korszakában a fondorlatosan számító hercegek között manővereztek.

Az egyidejű kulturális vívmányok nem korlá-tozódnak a klasszikus civilizációkra; a modern időkben is előfordulnak. Még a tudomány fe-gyelmezett világában is akadnak az ösztönös

felismerésnek olyan esetei, amikor azonos időben különböző kutatók tettek felfedezést, holott nem ismerték egymás munkáját. A leghíresebb esetek közé tartozik például az integrálszámítás, amelyet Newton és Leibniz egyszerre, de egymástól függetlenül fedezett fel; vagy amikor az élővilág törzsfejlődésének alapvető mechanizmusát Darwin és Wallace egymástól függetlenül ismerte fel. De említhetnénk Graham Bell és Elisha Gray esetét is a telefonnal.

Előfordulnak olyan példák is, amikor a meg-sejtés és a felfedezés egyazon kultúra különbö-ző ágazatain „ugrott keresztül". Amikor New-ton prizmával bontotta színeire a cambridge-i lakásának ablakán betűző napsugarat, Vermeer és egy másik flamand művész a színes ablak- és ajtóüvegeken keresztül behatoló fény termé-szetét tanulmányozta. Amíg Maxwell matema-tikai alakba öntötte az elektromágnesség elmé-letét, amely szerint egyebek között a fény for-gó elektromos és mágneses mezők hullámai-nak formájában terjed, addig Turner forgó ör-

vényekként festette meg a fényt. Néhány éve egyes fizikusok többdimenziós tereket kutattak a szuperszimmetriával kapcsolatos elméletük kidolgozása során, ugyanakkor, tőlük nyilván teljesen függetlenül, avantgárd művészek vizuális szuperponálással kísérleteztek, és ké-peiken hét térdimenziót ábrázoltak egymáson.

Tér és idő, fény és vonzás, tömeg és energia - mindezt fizikusok és művészek kutatták olykor egy időben, olykor egymást megelőzve, de rit-kán ismerve egymás munkáját. Leonars Shlain Művészet és fizika: párhuzamos látomások tér-ben, időben és a fény c. könyvében számos példával mutatja be a művészeknek azt a ké-pességét, hogy vagy tükrözik, vagy előre jelzik a fizikusok agyában zajló fogalmi áttöréseket anélkül, hogy valamit is tudnának a fizikáról vagy ismernék a kutatók érdeklődését. Lehet-e mindezeket a párhuzamokat elvetni egyszerű-en azzal, hogy csupán véletlen egybeesések?

HARMADIK RÉSZ

UJ ÉRTELMEZÉS FELÉ

1. fejezet

TUDOMÁNYOS ÖSSZERAKÓJÁTÉK

A tudomány által festett kép elhomá-lyosult. Bár napjaink természettudománya fej-lettebb, mint valaha, messze nem oldotta meg az összes rejtélyt, és nem értette meg mindazt, ami környező világunkból megérthető. Éppen ellenkezőleg, a 20. század közepének világké-pe egyre halványabbá válik: nagy területek hiányoznak, mintha valaki egy összerakójáték-ból elcsent volna néhány darabot, a többi részt pedig tejüveggel fedte volna be. A fontos tudo-mányok fő irányvonalában a kutatók mintha visszahúzódnának a technikai részletek bizton-ságába, megkerülve ezzel a valóban alapvető kérdéseket. Amint Carl Friedrich von Weizsac-

ker tudományfilozófus írja. „Jellemző a tudományra, ahogy ma művelik, hogy a fizi-kában nem teszik fel az igazi kérdést, mi az anyag, sem a biológiában, hogy mi az élet, sem a pszichológiában, hogy mi a lélek..."

Elérkezett az idő a kutatók számára, hogy fe-lülvizsgálják feltevéseiket annak értelméről, amit megfigyeléseikkel és egyenleteikkel írnak le, valamint megnézzék, felderíthetők-e még hiányzó területek, és áthatolhatnak-e azon a fátylon, amely eltakarja előlük ezt az ismeret-len tájat. De mint mindig, amikor a kutatók is-métlődő eltérésekkel és ellentmondásokkal ta-lálkoznak, nehezen adják fel megalapozott el-méleteiket. Már annyi kivétel és kiegészítés társul a fő elméletekhez, hogy ezek lassan el-homályosulnak, és végül senki sem tudja pon-tosan, mit jelentenek valójában. Szélsőséges esetben a belőlük levonható következtetések már sokkal bonyolultabbak, mint amit a józan ész és a türelem elvisel.

Éppen ez történt, amikor a geocentrikus világ

elméletét felváltotta a heliocentrikus elmélet. Hosszú időn át uralkodott az a nézet, amely szerint a Nap és a bolygók tökéletes körpályán keringenek a Föld körül olyan módon, hogy forgó kristálygömbökön függnek. De ez ké-sőbb csak úgy maradhatott összhangban a megfigyelésekkel, ha feltételezték, hogy a gömbökön belül újabb gömbök és a körökön belül újabb körök helyezkednek el. Végül az-tán ezeknek az „epiciklusok"-nak a száma an-nyira megnőtt, kiszámításuk annyira bonyo-lulttá vált, hogy hitelét vesztette az alapelkép-zelés. Kopernikusz - aki erősen hitte, hogy a természet szereti az egyszerűséget - ekkor elő-állt a heliocentrikus elmélettel, és ezt az egy-szerűbb, bár forradalmi elképzelést számos csillagász elfogadta. Einstein forradalmi gon-dolata a századforduló körül hasonló ténye-zőkből eredt: a fizikai jelenségek Newton klasszikus mechanikája szerinti értelmezése olyan bonyolulttá vált, hogy az Einstein egyenletei által bevezetett rendet és egyszerű-séget - bár elképesztőnek tűnt - a fizikusok nagy megkönnyebbüléssel üdvözölték.

Hasonló folyamat zajlik napjainkban számos tudományágban. Egyetlen elmélet sem ússza meg cáfolat nélkül: láttuk már, hogy a század folyamán még a kvantumfizikában és a koz-mológiában is eltérésekbe ütköztek a kutatók. Ennek eredményeként a fizikusok új nemzedé-ke lázasan keres új megközelítéseket és új fo-galmakat. Sokasodnak a szabálytalanságok a biológiában is, ami egyre nagyobb nyomással nehezedik nemcsak a klasszikus darwini elmé-letre, hanem ennek neodarwinista változataira is. A tudat birodalmát persze sohasem értette meg tökéletesen a tudomány, de időnként akadtak kutatók, akik úgy vélték, hogy az alapvető fogalmak tökéletes megértése felé ha-ladnak. Ezek az illúziók mára már szertefosz-lottak: olyan ellentmondások, felfedezések lát-tak napvilágot az emberi értelem és tapasztalat terén, amelyeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni pusztán azzal az indokolással, hogy ezek csak képzelgések, és nem tartoznak a tudomány vizsgálódási körébe.

Napjainkra szétzilálódott az a magabiztosság,

hogy már felfedeztük a természet világának alapvető vonásait; a 19. század végének önelé-gültsége korunkban szinte teljesen eltűnt. Mind több társaság és szövetség alakul a tudo-mányos megfigyelésekben előforduló rendelle-nességek vizsgálatára, és ezek a tudomány építményének széleiről lassan a középpont felé haladnak. A tudomány forradalmi változások küszöbén áll.

A most kezdődő tudományos forradalom gyor-sabban zajlik le, mint a kopernikuszi forrada-lom, és szélesebb lesz, mint amit Einstein indí-tott el. Az jellemzi, hogy igen sokoldalú ténye-ket olvaszt össze egy erősen egységesített, egyszerű - még ha elvontnak is látszó - elmé-letben. A tudományban ugyanis nem úgy old meg valaki egy rejtélyt és válaszol egy kérdés-re, hogy egyszerűen új feltételeket fércei össze egy már elfogadott fogalomhoz. Ehelyett a kri-tikus pontnál, ahol a szabálytalanságok már annyira felgyülemlenek, hogy a tudományos közösség nem tűrheti tovább őket, ugrás törté-nik egy új, alapvető feltétel -egy új alapminta

felé. Egy ilyen mintaeltolódás mélyebb (vagy mondhatjuk így: magasabb) szinten foglalja egységes elméleti keretbe az adott területen elért megállapításokat.

Ahogyan a Newton és Kopernikusz által kidol-gozott elméleti keret megnyitotta az utat az ég-gömb és a földgömb egységes szemlélete előtt, és ahogy a 20. század nem egyensúlyi termodi-namikájának alapvető fogalmai utat törtek a fi-zikai és a fizikai-kémiai rendszereknek a bio-lógiai, sőt a pszichológiai és a szociológiai rendszerekkel való egyesítése felé, ugyanígy a jelenkori forradalom az elméletalkotás új szintjére lép. Olyan értelmezést keres, amely egységesebb és teljesebb, mint amire a klasszi-kus tudományágak töredékes megközelítései és fogalmai épülnek.

A tudomány története folyamán a jelentős ha-ladás mindig együtt járt azzal, hogy a kutatók mélyebben és szélesebb körben nyertek bete-kintést a természet tapasztalati valóságába. Ez jellemző Galilei, Newton, Kopernikusz és

Kepler felfedezéseire éppúgy, mint Einstein, Bohr, Jung, Guth, Hawking és Pribram elméleteire. Az előttünk álló forradalom folytatja a múltból eredő kezdeményezéseket: elmélyíti és kiszélesíti a tudományos kutatás alapjait.

Az elmúlt évszázadok folyamán a tudományos kutatás következetesen mind mélyebbre hatolt. Először Démokritosz láthatatlan „atomját" fe-dezte fel újból Dalton és Lavoisier a légnemű anyag alapvető alkotórészeként. Amikor aztán Dalton atomjáról kiderült, hogy hasítható, az alapokat egészen Rutherford atomjáig mélyí-tették: eszerint az atom még parányibb atom-magból és körülötte keringő elektronokból áll. A kutatók még mélyebbre hatoltak ebben a században a Planck-féle állandóval, majd a kvarkok, „húrok" és a több mint kétszáz elemi részecske felfedezésével: ezekre mind a nagy energiájú kísérletekben derült fény. És az a mező, amelybe ezek az egyre kisebb és elvon-tabb létezők be vannak ágyazva - az úgyneve-zett „nullaponti mező", amelyről később még

szó lesz -, a klasszikus mechanika közömbös euklideszi teréből lassanként átváltozott egy örvénylő, rejtett energiával töltött kvantumvákummá.

És innen hogyan tovább? Az új tudományos forradalom még korai szakaszában van; egy teljes és hibátlan elméleti keret ma még csak reményteli óhaj. Ismerünk azonban olyan jel-zéseket, amelyek szerint ennek az óhajnak vannak reális kilátásai. Ezeket a jelzéseket vesszük most sorra.

Egységesítés a fizikában

Az előttünk álló szemléletváltozásnak az a legbiztosabb jele, hogy a különböző tudo-mányágakban erőteljes kutatás folyik egy egy-ségesebb elmélet irányában. Ez az elmélet sok-féle jelzőt kapott már: rendszeres, holisztikus, integrált vagy egyszerűen általános. Sok kutató

jobban szereti az egyesített jelzőt. Az új fizika legkevésbé vitatott területéhez tartoznak a „nagy egyesített elméletek" (GUT: grand unified theories). .

Az egységesítésnek - bár nem a „nagy egyesí-tésnek" -közismert a célja a fizikai tudomá-nyok történetében. Minden nagyobb elmélet egységesítette a tudományos közvélemény ál-tal ismert tényeket. Ez történt a Galilei által felvázolt mechanikában és a Newton által egyetemessé formált Galilei-féle elmélet eseté-ben; de ez történt Maxwell elektrodinamikájá-val és Boltzmann termodinamikájával is. Szá-zadunk elején Einstein indította el azt a döntő áttörést, amely a 19. századi fizika zavarossá vált világképét egységesítette. Ez volt a speciális relativitáselmélet érdeme, mert a klasszikus fizika által felvetett kérdéseket kö-vetkezetesen és elegánsan oldotta meg, de még inkább az általános relativitáselméleté, amely-ben átfogóan és váratlanul találkozott a geo-metria és a mechanika. Tér és anyag a geomet-ria, illetve mechanika segítségével új és szer-

ves egységre lépett. A gravitáció korábbi mechanikus erőhatása a geometria egyik ele-mévé vált: ettől kezdve a tér görbületének te-kintették. A tér geometriáját viszont az anyag eloszlásának tulajdonították. Bár továbbra is hasznos dolog volt a térre és az anyagra úgy gondolni, mint különálló valóságokra, a fiziku-sok lassan rájöttek, hogy ezek elválaszthatat-lan, egységes egészet alkotnak.

Minthogy Einstein nem volt megelégedve a geometria és a mechanika egységesítésével, újabb lépésen töprengett, amellyel az anyag valamennyi ismert részecskéjét összekapcsol-hatná a téridő összes ismert erőivel egy egysé-gesített mezőelmélet időtlen mátrixán belül. A nagy tudós azonban a négy kölcsönhatás (egyetemes erő) közül csak kettőt vett számí-tásba - a gravitációt és az elektromágnességet -, így tehát figyelmen kívül hagyta az elemi ré-szecskék gyenge és erős kölcsönhatását. Hogy végül kudarcot vallott, inkább a természet egyetemes erőire vonatkozó téves feltételezé-sén, nem pedig a vállalkozás megvalósít-hatat-

lanságán múlott. Amikor a mai fizikusok nagy egyesített elméleteket állítanak fel, már figyelembe veszik mind a négy egyetemes erőt azoknak a részecskéknek a sokaságával együtt, amelyek létezésére csak századunk második felében derült fény.

A nagy egységes elméletek fogalmi keretet kí-nálnak ahhoz, hogy a fizikusok egyesíthessék a legújabb kísérletek során megismert részecs-kéket azokkal az erőkkel, amelyek ezeknek a részecskéknek a kölcsönhatásait szabályozzák. Az egységesítés mind szükségesebbé válik, mert az elemi részecskék hihetetlenül „elsza-porodtak", és kiderült, hogy már mindennek nevezhetők, csak „elemi"-nek nem.

A RÉSZECSKÉK EGYSÉGESÍTÉSE - Az 1920-as években csupán három elemi részecs-ke volt ismert: a foton, az elektron és a proton. Ekkor Ernest Rutherford angol fizikus vetette fel azt a gondolatot, hogy az atommagban je-len kell lennie egy további részecskének is - a neutronnak. Amikor ennek a részecskének a

létezését kísérletileg igazolták, az elemi részecskék családja lassan gyarapodni kezdett. 1930-ban Wolfgang Pauli magyarázatot keresett a radioaktív atommagok bomlásával kapcsolatos kísérletek zavarba ejtő eredményeire, és elméletileg megjósolta a neutrínó létezését. Huszonöt évvel később a neutrínó valóban hírt adott magáról a kísérletekben.

Ez idő tájt a kvantumelmélet már kielégítő ma-gyarázatot adott az atomok külső héjára, de to-vábbra is rejtély maradt, hogy mi tartja össze az atommagot. HidekiYukawa japán származá-sú fizikus ekkor felvetette, hogy itt egy újabb elemi részecskéről lehet szó. Mivel ennek a tö-megét valahol a protoné és az elektroné között sejtette, ezért a feltételezett részecskét mezon-nak nevezte el. Yukawa elmélete szerint az atommag állandósága annak köszönhető, hogy a protonok és a neutronok között szüntelenül cserélődnek a mezonok.

Amikor a fizikusok kísérletet végeztek a me-

zon létének igazolására, nemcsak egyetlen részecskét, hanem egy egész részecskecsaládot találtak, amelybe müonok és pionok tartoznak. Ahogy mind hatalmasabb részecskegyorsítók épültek, és a kozmikus sugarakban is vizsgál-ták a részecskeütközéseket a légkör felett, szá-mos további elemi részecskét fedeztek fel. Kö-zülük egyeseket az elméleti fizikusok számítá-sai alapján találtak meg, más részecskék vi-szont váratlanul bukkantak fel a kísérletekben.

Az első elemi részecskék - az elektron, a pro-ton, a neutron és a korai mezon - a várakozás-nak megfelelően jelentek meg, és szépen bele-illettek az atomszerkezetre vonatkozó akkori elméletekbe. De ahogy a kísérletek egyre ma-gasabb energiaszintre emelkedtek, a megfigye-lések már nem illettek bele az elméletbe. Az egyik ilyen sikertelen próbálkozás a csereré-szecskék élettartamára vonatkozott. Az elmélet azt jósolta, hogy az ilyen részecskék élettarta-ma nem lehet több 10-23 másodpercnél, bár ebben az esetben egy fénysugárnak alig volna elegendő ideje arra, hogy egy elemi részecske

átmérőjének megfelelő távolságot tegyen meg. De a kísérletek azt mutatták, hogy a részecskék 10-10 másodpercig léteznek, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy a fény néhány centiméter utat tegyen meg. Mivel a részecskék tízbilliószor hosszabb ideig léteznek, mint amennyit feltételeztek róluk, és mindig párokban keletkeznek, „különös" részecskéknek nevezték el őket.

Hogy rendet teremtsen az egyre bővülő „ré-szecskeállatkert" rengeteg - különös és kevés-bé különös - lakója között, Murray Gell-Mann amerikai fizikus elhatározta, hogy nyolcas cso-portokban (Buddha megvilágosodásának nyolc útjára gondolva) osztályozza őket. Ez az elren-dezés arra az elméletre épült, hogy a részecs-kék alapvetőbb létezőkből, kvarkokból állnak. Eredetileg a fizikusok úgy vélték, hogy három-féle kvark van: felső, alsó és - itt is! - különös. A proton például két felső (u) és egy alsó (d) kvarkból, a neutron két alsó (d) és egy felső (u) kvarkból áll, és az erőközvetítő részecskék-nek még van egy különös (s) kvarkjuk is. Ami-

kor azonban még több részecskére derült fény, a háromféle kvark már nem volt elegendő, így a kvarkcsalád hattagúra bővült. A család hatodik, utolsó tagját - a „tető" (t) kvarkot - nagy energiájú kísérletek során fedezték fel a chicagói Fermilabban 1995. március elején.

Gell-Mann kvarkelmélete egy szívós problé-mát oldott meg a részecskék csoportosításá-ban: a leptonok (kis tömegű részecskék, ilyen például az elektron) egységes szimmetriacso-portokat alkotnak, a hadronok (a nehéz ré-szecskék, ilyen például a proton és a neutron) viszont nem. De ha minden hadron három kvarkból épül fel, akkor kvark-kombinációk révén a hadroncsalád is beilleszthető a szim-metriacsoportokba.

AZ ERŐK EGYSÉGESÍTÉSE - A részecskék sokaságának szimmetriacsoportokba való ren-dezése kiváló teljesítménynek számított, de a valódi egységesítés megkövetelte, hogy a ré-szecskék által képviselt erőket is összekapcsol-ják. Ennek a törekvésnek az élén Einstein állt a

maga egységesített mezőelméletével. Noha elmélete csak a gravitációs és az elektromágneses erőket vette figyelembe (és ezért eleve kudarcra volt ítélve), ihletül szolgált egy egész sor „nagy egységesítő elmélet" számára. A mostani hasonló elméletek és szuperelméletek a kvantum- és a relativitáselméletre támaszkodva számba veszik a négy egyetemes kölcsönhatást is: az elektromágnesség és a gravitáció mellett az erős és a gyenge nukleáris erőket. A fizikusok ugyanis feltételezik, hogy a fizikai világegyetem engedelmeskedik mind a relativitás, mind a kvantummechanika törvényeinek.

A nagy egységesítés a négy egyetemes erőme-ző elemeinek tekinti az elemi részecskéket. A mező intenzitását, egy bizonyos ponton a me-ző erőssége határozza meg, ami megadja a sta-tisztikai valószínűségét, hogy egy részecske ott tartózkodik-e vagy sem: bizonyos értelemben tehát a részecskéket úgy tekinthetjük, hogy a mező erősségének különféle változatai hozzák

létre őket. A fotonok, az elektronok, az atommagok - és az egész részecskekavalkád -voltaképpen az egymásra ható mezők kvantumdinamikájának következményei.

Ez az elképzelés alapvető hangsúlyeltolódást eredményezett a fizikában a részecskeegysé-gektől az őket beágyazó dinamikus mátrixok - mezők - együtteséig. Steven Weinberg ameri-kai elméleti fizikus bátran kimondta, hogy a világegyetemet valójában a mezők töltik ki; a részecskéket csupán másodlagos fontosságú kísérőjelenségnek kell tekinteni.

Az új mikrofizikában - amelyet kvantum-mezőelméletként ismerünk - a mezőelmélet alapjait már az 1920-as és 30-as években le-rakta többek közt Jordan, Wigner, Dirac, Born, Pauli, Fermi és Heisenberg. Az elmélet érett formája, amelyet kvantum-elektrodinamika né-ven ismerünk, az 1940-es években jelent meg. Megállapításait látványosan megerősítették a nagy energiájú kísérletek, amelyek századunk közepén indultak meg. Amint a fizikusok sike-

resen magyaráztak meg összefüggéstelen folyamatokat a mező fogalmával, ezt újabb kvantum-mezőelméletek követték, jól jelezve a természet fizikai erőinek egységesítésében elért fokozatokat.

Az első áttörést a gyenge kölcsönhatás (gyen-ge nukleáris erő) és az elektromágnesség egy-ségesítése hozta. Előtte a gyenge erőhatás egé-szen másképp viselkedett, mint az elektromág-nesség. Sidney Sheldon, Steven Weinberg és Abdus Salam azonban kimutatta, hogy ez a két erő egyetlen „elektrogyenge" erő különböző megnyilvánulásainak fogható fel. Ma úgy vél-jük, hogy a világegyetem korai pillanataiban nem volt különbség elektromágnesség és gyenge nukleáris erő között. Amikor azonban kezdett kibontakozni a világegyetem szerkeze-te, megtört ez a tökéletes szimmetria, és az egységes erő kettévált hosszú hatótávú elektro-mágneses és rövid hatótávú gyenge nukleáris erőre.

További egységesítés az erős kölcsönhatás (a

magerők) mélyebb megértésével érhető el. A kvarkok megjelenése előtt az volt a feltétele-zés, hogy a közbülső tömegű részecskék (a mezonok) szüntelen kicserélődése hozza létre a magerőket. De a hadronok kvarkelméletének elfogadásával fel kellett tételezni egy újabb, a kvarkok közötti hatóerő létezését is. Kiderült, hogy matematikailag hasonló módon lehet ke-zelni ezt az erőt, mint az elektromágneses erőt. Bár a kvarkok között működő erőt egységesí-teni kellett az elektrongyenge erővel, végül formailag igen hasonló leírást kaptak. A kvan-tum-elektrodinamika (QED: Quantum Electro Dynamics) mintájára az egységesítést megva-lósító elmélet a kvantum-kromodinamika (QCD: Quantum Chromo Dynamics) nevet kapta. Ezeknek az elméleteknek köszönhetően a világegyetemben létező alapvető mezők és erők számát sikerült kettőre csökkenteni: az egyik az integrált elektrogyenge és erős köl-csönhatás, a másik a gravitációs erő.

A nagy egységesítés programjának első szaka-szát - az erős kölcsönhatás és az elektrogyenge

erők integrált elméletét a leptonokkal és hadronokkal együtt, amelyekből a világegyetem anyaga áll - újabb szakasszal kellett kiegészíteni. Ekkor történt, hogy a nagy egységesítő elméletbe be kellett kapcsolni a gravitációs erőt, és ekkor kezdtek hozzá a fizikusok a „rendkívül nagy egységesítés "-hez (6. ábra).

A rendkívül nagy egységesítés megköveteli a

gravitációs mező kvantálását. Az erős kölcsön-hatást már a gluonrészecskék révén „felaprítot-ták", az elektrogyenge erő közvetítését pedig W és Z jelű részecskékre bízták. A fizikusok abból a feltevésből indultak ki, hogy a gravitá-ciós erő is voltaképpen parányi elemi részek - gravitonok - sorára bontható (kvantálható).

A gravitációs mező kvantálása bonyolult prob-lémákat vetett fel. Miután Einstein gravitációs elmélete a téridő geometriája, ennek az elmé-letnek a kvantálása a geometria apró egységek-re való bontását jelenti. A fogalmi akadályon kívül más nehézségek is vannak. Először is nincs bizonyíték arra, hogy léteznek gravito-nok a természetben, másrészt a gravitonok le-írásához szükséges matematika végtelen érté-kekhez vezet. Ezért a gravitáció kvantumelmé-lete új megközelítést keres, amely gyökeresen eltér a kvantum-mezőelmélet korábbi megfo-galmazásaitól. Úgynevezett méretszimmetriá-kat kell bevezetni szuperszimmetriák és szu-perterek alkalmazásával. Így született a „szu-perelméletek" új nemzedéke (amelyet az angol

„SU-per SYmmetry" névből Susynak becéznek).

Az első áttörés a szuperszimmetria matemati-kájának kifejlesztése volt. A szuperszimmetriát magában foglaló kvantum-mezőelméletből lett a „kvantumszupergravitáció": így egyesíthet-ték a fizikusok a fermionokat és a bozonokat (két részecskecsaládot). Ez nagy teljesítmény volt, mert az ún. félperdületű fermionok a fő anyagrészecskéknek, míg az egyperdületű bo-zonok az egyetemes erőknek a részecskéi. (A fermionokat és a bozonokat perdületük - más néven „spinjük", azaz impulzusmomentumuk - különbözteti meg egymástól: a bozonoknak csak egész számú <1, 2, 3...>, míg a fermio-noknak tört értékű <l/2, 3/2, 5/2...> perdületük lehet.)

Korábban a fermionokat családokba lehetett csoportosítani, és ugyanígy a bozonokat is. De éles határvonal választotta el a fermionok bel-sőleg rokon családját a bozonoknak ugyancsak belsőleg rokon családjától. Most viszont,

Susynak köszönhetően, a fermionokat és a bozonokat - anyagot és erőt - lehetett egymáshoz viszonyítani. A szupertéri magasabb dimenzióiban mindegyiket szimmetrikusan át lehetett „tükrözni" a másikba.

Ahhoz, hogy fermionokat és bozonokat egye-síthessenek a szupertérben, egész sor új ré-szecskét kellett bevezetni: minden egyes fer-mionnak és bozonnak kellett találni egy szu-perszimmetrikus társat. Ugyanúgy, ahogy a fo-tonok szereztek maguknak fotino nevű tükör-kép részecskéket, a kvarkok pedig s-kvarko-kat, a gravitonokat a szuperszimmetrikus gra-vitinókkal kellett összekapcsolni. Ez feloldotta azt a legfőbb akadályt, amely a gravitációnak a nagy egyesített erővel való integrálása előtt tornyosult. Az elméleti fizikusok most már be-jelenthették, hogy megvan a szupernagy egye-sített erő: a szupergravitáció!

A rendkívül nagy (szuper) egységesített elmé-letek (GUT-ok) azonban nehézségekkel talál-

ták magukat szembe. Először is a kvantum-szupergravitáció megkövetelte, hogy a szuperszimmetrikus részecsketársaknak na-gyobb tömegűeknek kell lenniük, mint azok-nak a részecskéknek, amelyek a tükörképeik. Ez egy igazolhatatlan elemet vitt bele az elmé-letbe: kiderült ugyanis, hogy a szuperszimmet-rikus részecskék energiaszintje túl magas ah-hoz, hogy kísérleti részecskegyorsítókban létre lehetne hozni őket. Az új részecskék megfi-gyelhetetlenek maradnak, hacsak -amint azt néhány fizikus hiszi - nem fedezhetők fel elektronok és pozitronok vagy protonok és an-tiprotonok nagy energiájú ütközéseiben.

A GUT-elméletek nemcsak seregnyi új és kí-sérletileg megfigyelhetetlen részecskét jelez-tek, hanem egy másik meglepetéssel is szol-gáltak: a legtöbb matematikai képletben csak akkor dolgozhattak velük az elméleti fiziku-sok, ha 11 dimenziót feltételeztek. Einstein forradalmi újítása - hogy a tér három dimenziójához negyedikként kapcsolta hozzá az időt - szinte elhalványul az új elméletek

mellett, ahol a téridő négy dimenziójához hét újabb dimenziót adnak hozzá.

A fizikusok munkához láttak, hogy bonyolult matematikával „összesűrítsék" a szupertér hét további dimenzióját, és ezáltal hozzáillesszék Susy négydimenziós relativitáselméletéhez. Feltételezték, hogy a többletdimenziók létez-nek ugyan, de úgy vannak „felgöngyölítve", hogy hatásuk nem érvényesül még az elemi ré-szecskék szintjén sem. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez az igyekezet kudarcra van ítélve. Nem találtak semmiféle módot arra, hogy a 11 dimenzióból lecsökkentsenek 7-et anélkül, hogy a maradék 4-et ne kellene tömö-ríteniük. Ez viszont az elmélet tapasztalati kö-vetkezményeit nulla dimenzióra szűkítené - ami igencsak kínos fejlemény egy olyan elmé-let számára, amely a fizikai valóságot kívánja leírni.

Egy ideig úgy látszott, hogy a GUT-vállalko-zást fel kell adni. Ekkor azonban a fizikusok ifjabb nemzedéke állt elő egy másik, még me-

részebb gondolattal. Joel Scherk felvetette, hogy a részecskék egyáltalán nem „szemcsék", hanem talán olyan „húrok", amelyek a térben forognak és rezegnek. Arról volna szó, hogy a fizikai természet minden ismert jelensége ezeknek a rezgéseknek különféle kombinációi-ból épül fel, ahogyan egy vonósnégyes zenéje a hangszerek húrjainak különféle rezgéseiből áll össze.

Már az 1960-as években felvetődött az a gon-dolat, hogy forgó és rezgő húrokat kellene fel-tételezni a természet alapvető megértéséhez. Ekkoriban Gabriel Veneziano javasolta, hogy amikor az elemi részecskék tömegük szerint rendeződnek, akkor voltaképpen hangokhoz vagy rezonanciákhoz hasonló mintázatot alkot-nak. Más fizikusoknak később az a gondolatuk támadt, hogy részecske nagyságú parányi rez-gő húrokból is lehet rezonanciákat előállítani.

Scherk húrelmélete összeegyeztethetőnek bi-zonyult Gell-Mann kvarkelméletével. Az új el-mélet megmagyarázta, hogy a kvarkok miért

nem figyelhetők meg a természetben. Mert egy húrnak sosem lehet egyetlen vége! Amikor egy húrt kettévágnak, ismét két újabb véget kapnak. Ugyanez történik, amikor hadronokat „törnek fel" ütköztetési kísérletekben: nem önálló kvarkok, hanem friss kvarkpárok keletkeznek.

1976-ban Scherk, Ferdinando Gliozzi és David Olive kimutatta, hogy a szupergravitációt be lehet vezetni a húrelméletbe, ha ezt szuperhúr-elméletté fejlesztik. Itt a részecskehúrok még több dimenziós szupertérben vibrálnak. Az el-mélet igazi diadala az 1980-as évek közepén következett be, épp akkor, amikor a szuper-szimmetria-elméletek csődöt mondtak a di-menziók tömörítésének kudarca miatt. John Schwartz és Michael Green kimutatta, hogy egy tízdimenziós szimmetriaelmélet tökélete-sen összehangolható a négydimenziós téridő-vel, és itt fel sem merült a tömörítés gondja. Kiderült, hogy az új szuperhúrok kisebbek, mint az eredeti elmélet húrjai: nem hosszabbak a 10-35 méteres Planck-hossznál - sokkal ki-

sebbek bármilyen ismert elemi részecskénél.

2. fejezet

ÖSSZEFONÓDÓ TUDOMÁNYÁGAK

A tudomány sikerei a jelenlegi világkép rejtélyeinek megoldásában és titkainak feltárá-sában nem azon múlnak, hogy a nagy egysége-sítés elméletei megállják-e a helyüket a fiziká-ban. Ahogy az ember elvárja, a fizika nagy egységesítő elméletei csupán (vagy főként) a természet fizikai jellegére érvényesek. Ez azonban erős korlátozás: a fizika a természeti jelenségek igen jelentős részét öleli fel, de semmi esetre sem mindegyiket. Nyilvánvaló, hogy anyag (vagy anyag-energia) nemcsak ré-szecskékben, atomokban és molekulákban tö-mörül, hanem szerkezeti formákat ölt a sejtek-ben, élő szervezetekben és környezeti rendsze-rekben is - legalábbis bolygónkon. De ha - Stephen Hawking megjegyzésével élve - a fizi-ka célja mindannak a teljes megértése, ami kö-rülöttünk van, beleértve saját létezésünket is, akkor nem sikerült eddig a kémiát és a biológi-

át a megoldott problémák közé sorolni, és még távolabbinak tűnik az a lehetőség, hogy a fizika az emberi viselkedés magyarázatára alkalmas egyenleteket tudjon felállítani. Míg a fizikusok nagy egységesítő elméleti részecs-kék, atomok és molekulák tulajdonságait és kölcsönhatásait írják le, azt már nem mutatják meg, hogy a létező részecskék, atomok és mo-lekulák miként idézik elő az élővilág jelensé-geit -nem is említve az ember külön világát.

Egy igazán egységesített tudomány magyará-zatot adna a természeti világ összes arculatára, a fizikaira ugyanúgy, mint a biológiaira vagy az ideglélektanira. Számot adna a mind bonyo-lultabb és összetettebb, valamint az egyre elté-rőbb jellegű rendszerek fokozatos kiépülésé-ről, függetlenül attól, hogy ezek a rendszerek a fizikai, a biológiai vagy az emberi tudomá-nyok világához tartoznak-e.

Eleget lehet tenni ennek a kihívásnak? A tudo-mány vállalkozásának számára nincs igazi bel-ső ok, amely ezt megakadályozhatná. Valószí-

nű azonban, hogy a kihívás megválaszolása szükségessé tenné a kutatók által meg-fogalmazott jelenlegi GUT-elméletek alapvető feltételezéseinek felülvizsgálatát.

Napjainkban a nagy egységesítő elméletek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a világ-egyetemben mindent (vagy majdnem mindent) meg lehet magyarázni a négy egyetemes mező vagy erő kölcsönhatásának alapján; ez a négy főszereplő a gravitációs, az elektromágneses, az erős és a gyenge nukleáris erő. De mi van akkor, ha a dolog nem így áll? Vajon lehetnek-e további erők és mezők a természetben a fenti négyen kívül? Valójában lehetnek. Miért ne lé-tezhetnének például szupergyenge erők, ame-lyeket nem mutatnak ki a fizikusok jelenlegi eszközei? Ezek az erők hatást gyakorolhatnak a kvantumvilág határozatlansági részvevőire és a makrotartomány bizonyos igen bonyolult és szuperérzékeny rendszereire. És hatásuk dön-tően különbözhet, amikor felépül az atomok és molekulák világegyeteme - az atomokból és molekulákból álló számtalan égitesttel együtt

-, majd magasabb szintű szervezeti formák és tartományok alakulnak ki, amelyek olykor az atomok és molekulák fölé kerekedhetnek.

Elképesztően nagyravágyó törekvés, hogy fel-fedezzük azokat a finom kölcsönhatásokat, amelyek az ismert világegyetemet olyan bo-nyolultsági szintig tudták építeni, ahol megje-lent az élet, majd a tudat. Mégis akadnak úttö-rő tudósok, akik nekigyürkőznek ennek a fel-adatnak. Ha fogalmat alkotunk munkájukról, egyúttal bepillantást nyerünk abba az elmélet-alkotásba, amelynek révén valamikor majd si-kerül megteremteni a fizikai és az élővilág iga-zán nagy egységesítő elméletét.

Bohm „belső rendje"

Talán David Bohm a legkiválóbb úttö-rője annak a különféle tudományterületeket felölelő elméletnek, amely a fizikában gyöke-

rezik ugyan, de nem korlátozódik a fizikai világra. Gondolatait szélesebb körben fogadják el, mint bármely más kutatóét a modern időkben - Einstein kivételével. Tudományos körökben ugyanúgy beszélnek ezekről, mint a fiatalok összejövetelein, sőt elméletei népsze-rűek az alternatív kultúrákban és az Új Kor-szak hirdetői között is.

Bohm elképzelése rendkívül egyszerű, bár alapvetően új. Szerinte a valóságnak két szint-je (vagy dimenziója) van: az egyik a felületen mutatkozik meg a fizikai és biológiai jelensé-gekben, a másik egy mélyebb szint, amelyet csak közvetett módon ismerhetünk meg. A vi-lágegyetem alapos leírásának tartalmaznia kell az alsó réteget is: ezt „belső" (vagy befoglaló) szintnek nevezi.

A belső rend lényeges vonása, hogy minden, ami térben és időben - a „külső" rendben - tör-ténik, ebbe a „belső" rendbe van beburkolva. Ilyen például az örvény. Aránylag állandó, is-métlődő formája van, mégsem létezik annak a

folyadéknak a mozgásától függetlenül, amelyben megjelenik. Az örvény önálló tárgynak látszik, holott rendezettsége az áramló víz dinamikájából ered.

A mélységi, belső rend és a felületi, külső rend közötti viszonyt Bohm a londoni Royal Insti-tute-ban összeállított eszközzel illusztrálta: két koncentrikus üveghenger között szirupsűrűsé-gű folyadék (glicerin) helyezkedett el. Amikor Bohm egy csepp oldhatatlan tintát juttatott a folyadékba, és a külső henger lassan forogni kezdett, a cseppecske fonálszerűen széthúzó-dott. Megfelelő forgatási sebességnél a csepp egyszerűen feloldódik, és úgy látszik, mintha eltűnt volna a glicerinben. Ha a folyadékba két cseppet helyeznek, akkor mindkettő önálló fo-nálszerű alakot ölt. Ha a fonalak keresztezik egymást, akkor mindegyik cseppben összeke-verednek a részecskék. Ha azonban a henger mozgását megfordítják, akkor mindegyik fonál ismét külön-külön cseppé alakul vissza. A tinta szénszemcséi tehát részei az egész rendszernek - a glicerinoldatnak -, amely szinte beburkolja

őket.

Bohm elméletének technikai részleteit nem is-merik szélesebb körben, pedig igen jelentősek: ezek a belső és külső rend kölcsönhatásairól szólnak. A külső rend megfigyelhető világában az anyagrészecskék mozgását folyamatosan vezérli a belső rend. Ezt a feladatot egy Q-val jelölt, kvantumpotenciálnak nevezett „vezér-hullám" végzi. A G gravitációs állandóhoz ha-sonlóan a Q kvantumpotenciál is áthatja a tér-időt. A Q azonban a téridőn túli belső rendből származik. Így nem maguk a részecskék ren-delkeznek korpuszkuláris és hullámtulajdonsá-gokkal: valójában igazi szemcsék, és csak azért figyelhetők meg rajtuk hullámtulajdonsá-gok, mert a „vezérhullám" hatása mutatkozik meg szemcsés szerkezetükön.

A kvantumpotenciál hatása alatt a megtapasz-talható világ teljessége a belső rendből szárma-zik, és a szüntelenül megújuló állandó formák alkotják ezt a külső rendet. Miután belső, rej-tett rendben a dolgok egyszerre vannak jelen,

ezért nincsenek többé véletlen események a természetben; minden, ami a külső, felszíni rendben történik, az a belső, mélyen húzódó rend kifejeződése. Kvarkok és galaxisok, élő szervezetek és atomok egyszer s mindenkorra részei annak a rendnek, amely a megfigyelhető világ mögött rejtőzik.

Heisenberg kvantumuniverzuma

Nézzünk most egy másik elméletet, amely megpróbálja összefoglalni mindazt, amit éle-tünk és értelmünk közvetlen tapasztalatai alap-ján tudunk a fizikai világegyetemről. Ez a Hei-senberg-féle örökség, amelyet Henry Stapp berkeleyi kvantumfizikus újított fel és bővített ki.

Maga Heisenberg is eléggé ellentmondásosan vélekedett a kvantumelmélet filozófiai követ-kezményeiről. Például ezt írta: „Végül is azt kell hinnünk, hogy a természet törvényei, ame-lyeket matematikai formába öntünk a kvan-tumelméletben, már nem magukról a részecs-kékről szólnak, hanem arról, amit az elemi ré-

szecskékről tudunk... Az emberi tudattól füg-getlenül létező részecskék valóságának felfo-gása így beleolvadt... egy kristálytiszta mate-matikába, amely már nem az elemi részecskék viselkedését, hanem inkább ezeknek a részecs-kéknek a viselkedéséről szerzett tudásunkat tükrözi." De Heisenberg mégis kitart amellett, hogy „ha le akarjuk írni, mi történik egy atomi esemény során, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a »történik« szó a megfigyelésnek a fizikai és nem pszichikai részére vonatkozik, és azt mondhatjuk, hogy a »lehetségesből« a »ténylegesbe« való átmenetre nyomban sor ke-rül, amint létrejön az egymásra hatás a tárgy és a mérőeszköz - ennélfogva a világ többi része - között. Ez nincs kapcsolatban azzal a tevé-kenységgel, ahogyan az eredmény a megfigye-lő agyában rögződik."

Nyilvánvaló, hogy ha a „lehetségesből" a „ténylegesbe" való átmenet (vagyis „a valószí-nűség-hullámjelleg összeomlása") a mérőesz-köz és a részecske közötti kölcsönhatás követ-kezménye, akkor a kvantumvilág a fizikai va-

lóságnak felel meg. Ha azonban a hullámjelleg már akkor összeomlik, amikor az eredmény megjelenik a megfigyelő agyában, akkor a tapasztalatainkon túli kvantumvilág lényegé-ben tudati valóság. Az előbbi változat a kvan-tummechanika úgynevezett „ontológiai" (létel-méleti) értelmezését nyújtja, szemben az utób-bi változattal, a „mentális" (vagy idealista) ér-telmezéssel, amely a fizikusok ún. koppenhá-gai iskolájának gondolkodására jellemző.

Stapp a lételméleti értelmezés mellett foglalt állást (bár adott neki egy idealista fricskát), és kiterjesztette a kvantumtartományon túl a makroszkopikus jelenségek területére is. így alakult ki a nagyléptékű, nem klasszikus hatá-sokkal kiegészített „heisenbergi kvantumuni-verzum".

Ez a kvantumvilág nem szorul rá Bohmnak a kvantumpotenciálon alapuló belső rendjére, bár megtartja belőle azt a gondolatot, hogy a kvantumelméletben előforduló valószínűségi megoszlás a természetben is létezik, még ha

nem is a szemlélő agyában. A kvantumvalószí-nűségi megoszlás - a maga hirtelen változásai-val együtt - tökéletesen megjeleníti a valósá-got. Ebből ugyanis világosan látszik, hogy a fi-zikai világ fejlődése kétféle módon megy vég-be: egyrészt fokozatosan, olyan határozott tör-vények révén, amelyek hasonlóak a klasszikus fizika törvényeihez; másrészt hirtelen és sza-bálytalan kvantumugrásokkal, amelyek rend-szeresen bekövetkeznek. Az utóbbi eset a hatá-rozottsági törvények által keltett különböző makroszkopikus lehetőségek valamelyikének megvalósulása. A „felismerés" (a hullámjelle-get kioltó kölcsönhatás) olyan körülmények között fordul elő, ahol a határozottsági törvé-nyek jól elkülönülő ágakra bontják a kvantum-valószínűségi eloszlást. Ez működésbe hozza az esemény egyik lehetséges lefolyását, míg a többit kizárja. A heisenbergi kvantumuniver-zumban ez a jelenség nem korlátozódik a mik-roszkopikus világra; lehet makroszkopikus tör-ténés is, amely a közvetlen megfigyelés szint-jén ismerhető meg.

Stapp szerint a heisenbergi kvantumuniverzum átfogó és egységes kvantummechanikai ma-gyarázatot ad nemcsak a biológiai, hanem a lelki jelenségekre is. Ebben a különös világ-egyetemben a fejlődő kvantumállapot, noha részben a klasszikus fizika törvényeihez ha-sonló matematikai törvények vezérlik, volta-képpen nem vonatkozik semmiféle lényegi té-nyezőre (szubsztanciára); csupán az adott tör-ténésekkel kapcsolatos lehetőségeket és való-színűségeket képviseli. Következésképpen szá-munkra a világegyetem többé már nem anyag-szerű, hanem tudatszerű. A jelenségek anyag-szerű vonásai bizonyos (nem klasszikus) mate-matikai tulajdonságokra korlátozódnak, és eze-ket a tulajdonságokat ugyanúgy meg lehet ér-teni, mint egy fejlődő tudatszerű világ jellem-zőit. Megfordítva a klasszikus fizika problé-máját - ahol a tudat nem találja a helyét -, a heisenbergi kvantum-világegyetemben főleg az anyagnak nem jut hely.

Henry Stapp arra a következtetésre jutott, hogy ha ezeket a nem klasszikus matematikai szabá-

lyosságokat egy lényegében tudatszerű világ jellemzőiként fogadjuk el, akkor „úgy tűnik, hogy a kvantumelméletben megtaláltuk egy olyan tudomány alapjait, amely matemati-kailag és logikailag egységes módon talán si-kerrel birkózik meg rengeteg tudományos problémával az atomfizikától a biológián át a kozmológiáig, beleértve azokat a területeket is, amelyek hozzáférhetetlenül titokzatosak voltak a klasszikus fizika számára, mint például az emberi agyban lejátszódó folyamatok és a tu-datos tapasztalat közötti kapcsolat".

Prigogine dinamikus rendszere

Henry Stappnek a heisenbergi kvan-tumuniverzumról alkotott idealisztikus felfo-gása arra késztet, hogy ne higgyünk egy „anyagszerű" világegyetemben. Léteznek azonban olyan elméletek is, amelyek nem kö-vetelik meg tőlünk ezt az áldozatot. Egy olyan

egységesítő elmélet is lehető, amelyben a fizikai világ lényegileg anyagszerű marad. Egy ilyen elméletben mind a tudat, mind az élet a világegyetem folytonos fejlődéséből ered.

Azok az elméletek, amelyek a fejlődést tekin-tik a tudományközi egységesítés kulcsának, arra a lépten-nyomon tapasztalható jelenségre hivatkoznak, hogy az idők folyamán a termé-szet egyre bonyolultabb formákat épít fel. A fejlődés folyamatai sorozatosak és folytono-sak, bár lehetnek ugrásszerűek és nemlineári-sak is.

Az elemi részecskék atomokká, az atomok molekulákká, a molekulák pedig kristályokká állnak össze. A molekulákból azután óriásmo-lekulák, majd ezekből még bonyolultabb, az élettel kapcsolatos sejtszerű szerkezetek épül-nek fel, végül a sejtekből soksejtű szervezetek, ezekből pedig társadalmi és ökológiai rendsze-rek képződnek. Nem szükségszerű és valójá-ban nem is ésszerű, hogy ez az összes szerve-ződési folyamat eleve különböző törvényeknek

engedelmeskedjék. Ugyanazok az alaptörvények -mintegy a természet algoritmusaként - megteremthetik azt a kölcsönhatási dinamikát, amelynek alapján kibontakozik a természet bonyolultsága a részecskék szintjétől egészen az élő szervezetekig. Ezek lennének a fejlődés alapvető törvényei, amelyek a természet összes tartományában érvényesülnek, és ezeket a tudományosan átfogó elméleteket lehetne tekinteni a fejlődés általános elméleteinek.

A legutóbbi néhány évtizedig olyan filozófu-sok alkották meg a fejlődés általános elmélete-it, akik a tudományos ismereteik hiányát filo-zófiai ötletekkel pótolták. De a gondolkodás történetében fontos mérföldkövek maradnak, gyengéik ellenére is, például a következő könyvek: Henri Bergson: Teremtő fejlődés, Herbert Spencer: Alapelvek, Sámuel Alexan-der: Tér, idő és istenség, Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség és Alfred North White-head: Folyamat és valóság. Nemrég azonban már olyan elképzelések és elméletek láttak

napvilágot, amelyek a filozófiai gondolkodás birodalmából a tudományos kutatások szintjére emelték a fejlődés általános jelenségét. Az egységesítési elméletnek ezt a változatát Ilya Prigogine-nak a visszafordíthatatlan folyamatok termodinamikájáról szóló műve képviseli. Ilya Prigogine (ejtsd: prigozsin) orosz származású belga fizikokémikus az elsők között jött rá, hogy a fejlődési folyamatok tanulmányozásának egységesítő szerepe lehet. Kijelentette, hogy egy élő rendszer nem óramű, amelynek működése a részek közötti egyszerű ok-okozati viszonyokkal magyarázható; egy szervezetben minden szerv és folyamat az egésznek a függvénye. Hasonló megközelítési módra van szükség a társadalomtudományban is. A termodinamikailag nyitott rendszerek visszafordíthatatlan fejlődésének elmélete pedig nemcsak a fizikai kémiára, hanem a biológiai rendszerekre, sőt az emberi rendszerekre is alkalmazható.

Ahhoz, hogy megértsük ennek az elméletnek a

szépségét, emlékezzünk vissza, hogy a klasszi-kus termodinamika azzal foglalkozik: miként alakul egy zárt rendszerben a szabad energia hőveszteséggé, vagyis hogy alakul ki termodi-namikai egyensúly a rend felbomlása követ-keztében. A 19. századi fizikában ezt a gondo-latmenetet addig vitték, hogy megjósolták az egész világegyetem kihűlését (ez a hőhalálel-mélet). De a 20. század első fele óta a kutatók új megközelítési módokat kerestek. Lars Onsa-ger holland fizikus 1931. évi tanulmánya (Re-ciprok kapcsolatok a visszafordíthatatlan fo-lyamatokban) olyan folyamatokra hívta fel a figyelmet, amelyek a termodinamikai egyen-súlyból inkább kibillentik, mintsem az egyen-súly felé tolják az egyes rendszereket. Ekkor, 1947-ben, Prigogine, doktori értekezésének té-májaként, az egyensúlytól távol eső rendszerek viselkedését választotta, az 1960-as évek ele-jén pedig Aharon Katchalsky izraeli fizikus és P. F. Curran a nem egyensúlyi termodinamika új tudományának matematikai alapjait dolgoz-ta ki. Ezek a kutatók kimutatták, hogy ha zárt rendszerekben a fokozatos változásokat figyel-

jük, a klasszikus termodinamika nem kerül ellentétbe a valódi világ rendszereivel. A valós világot olyan nem egyensúlyi rendszerek népesítik be, amelyek nem lineárisan fejlőd-nek, és nyitottak a környezetükből áramló sza-bad energia irányában. Negatív entrópiát (sza-bad energiát, vagyis rendezettséget) fogadnak be környezetükből, és entrópiát (felhasznált energiát, vagyis rendezetlenséget) bocsátanak ki, illetve „szórnak szét". Az ilyen rendszerek alapvető fontosságúak az élet számára; amint Schrödinger a század közepén megjegyezte, „az élet negatív entrópiával táplálkozik".

Miután a termodinamikai egyensúlytól távol eső nyílt rendszerek munkavégzés közben ent-rópiát bocsátanak ki, Prigogine disszipatív (kb.: hőleadó) rendszereknek (illetve szerkeze-teknek) nevezte őket. Az ilyen rendszerek le-hetnek állandó állapotban (amikor a környeze-tükből felvett negentrópia [negatív entrópia] pontosan kiegyenlíti a bennük termelt entrópi-át), de növekedhetnek és bonyolultabbá is vál-tozhatnak (ha negentrópia-felvételük megha-

ladja a rendszerekben a visszafordíthatatlan folyamatok által termelt entrópia men-nyiségét). A hőleadó (disszipatív) rendszerek működése csak akkor „jár le", ha az általuk felvett szabad energia nem fedezi a belső ent-rópiatermelést.

A hőleadó (disszipatív) rendszerek dinamikája lehetővé teszi, hogy megértsük a természet egyre bonyolultabb fejlődését. A bonyolódási folyamat akkor indul meg, amikor a rendszer-ben vagy környezetében egy kritikus ingado-zás megzavar egy távolról sem egyensúlyi ál-lapotú rendszert. A bizonytalanná vált rendszer vagy kialakít magának egy új dinamikus egyensúlyt negentrópia-felvétele és saját entró-piatermelése között, vagy kaotikus állapotba kerül, ami a rendszer átalakulásához - vagy ha nem, akkor felbomlásához vezet. Ha a disszi-patív rendszernek sikerül a dinamikus egyen-súly újabb állapotát megtalálnia, akkor nagy a statisztikai valószínűsége, hogy ebben az álla-potban fokozottabb lesz a szerkesztettség és a bonyolultság, mint a korábbi megzavart álla-

potban. Ez annyit jelent, hogy a disszipatív rendszerek népes csoportjában a véletlenszerű - különféle ingadozások által kiváltott - bi-zonytalanságok még messzebb lökik a termo-dinamikai egyensúly semleges helyzetéből a rendszereket egy olyan nem állandó dinamikai egyensúly felé, ahol megjelenhet az élet - sőt talán az értelem is.

A zavarok, a kritikus hullámzások véletlen összjátéka és a korábbi rendszerállapot megin-gását követő átalakulás -ezek azok a kulcsele-mek, amelyek meghatározzák Prigogine egye-sített elméletének „kettéágazó" dinamikáját. Ez a dinamika uralja a rendszereket a megfi-gyelés minden tartományában: a fizikában, a kémiában, a biológiában, az ökológiában, de még a társadalomban is.

3. fejezet

EGYSÉGESÍTŐ ELMÉLETEK NAPJA-INKBAN

A jelenkori egyesített elméletek bámu-latra méltóan széles körben és mélységben próbálják megmagyarázni világunkat. De való-jában mennyire tökéletesek ezek az elméletek? Megkíséreljük értékelni őket: először a fizikán alapuló nagy egyesített elméleteket, aztán az egységesített elméletek tudományközi változa-tait.

A nagy egyesített elméletek eredményei és hiá-nyosságai

A nagy egyesített elméleteket (GUT-okat) ille-tően meg kell jegyeznünk, hogy a fizikusok valóban figyelemre méltó eredményeket értek el mind elméletük hatókörére, mind pedig megfogalmazásának matematikai pontosságára vonatkozóan. A világegyetem új arculata bon-

takozik ki; egy magas szinten egységesített kép. Ebben az univerzum részecskéi és erői egyetlen „szupererőből" fakadnak, és noha kü-lönálló dinamikus eseményekre tagolódnak, kölcsönhatásuk nem szűnik meg. A téridő di-namikus folyamatosság, amelybe a részecskék és erők szervesen illeszkednek bele. Minden részecske és minden erő hat az összes többire. Nincsenek elkülönült erők és dolgok a termé-szetben, csupán egymásra ható történések so-rozatai különféle jellegzetességekkel.

Egy kölcsönható és önszervező világegyetem képe valószínűleg még akkor is sértetlen ma-rad, amikorra már az ehhez tartozó elméletek régen megkoptak. Nehéz elképzelni, hogy a fi-zika valaha is visszafelé fejlődjék a különálló anyagi dolgok és dinamikus erők univerzuma felé, amelyet összefüggéstelen események mo-zaikjai töltenek ki.

De negatívumként kell említenünk, hogy jólle-het a nagy egyesítő elméletek, a GUT-ok szak-mai értéke szinte tökéletes, terjedelmük és je-

lentésük nem egészen világos. Alkotóik túl-ságosan küszködtek, hogy megteremtsék azt a matematikát, mely az általuk észlelt jelensége-ket egységesíti, így nem merészkedtek mé-lyebbre állításaik következményeinek elemzé-sekor. Ezzel szemben a filozófusok, koruk is-mereteinek hagyományos értelmezői, jobbára nem kísérték figyelemmel ezeket a próbálko-zásokat, vagyis -néhány kivételtől eltekintve - nem tartottak lépést a legújabb fejlemények-kel.

A mélyebb gondolkozás hiánya mutatkozik itt meg. Az első sikerek lázában néhány kutató úgy vélte, hogy nagy egységesítő elmélete úgyszólván mindent megmagyaráz. Ami azon-ban a nagy és rendkívül nagy egységesítő el-méleteket illeti a fizikában, a „mindenség el-mélete" címke nyilvánvalóan túlzás.

Amint láttuk, a nagy egységesítő elméletek nem tudnak kielégítő magyarázattal szolgálni, hogy az anyag miért fejlődik egyre bonyolul-tabb szerkezetű formák felé. Azt is láttuk azon-

ban, hogy legalább elvileg létezhet olyan elmélet, amely képes megfogalmazni a világ-egyetemben növekvő szerkezeti bonyolultsá-got vezérlő törvényeket. A kérdés az, hogy va-jon meg lehet-e fogalmazni egy ilyen elméletet pusztán a fizika törvényeinek kiterjesztésével, vagy túl kell lépni ezeken valamilyen módon. Nyilvánvaló, hogy a természet bonyolultabb területei már nem a fizikai természet tartomá-nyai; a fizikában, ahogy ezt hagyományosan képzeljük, az elméletek nem foglalják ezeket magukban. A fizika jelenlegi elméletei azon-ban talán általánosíthatók lennének - vagy to-vábbi tényezőkkel kellene kiegészíteni őket -, hogy a fizikán túli tartományokat is felöleljék.

Ami az egységesítésből kimaradt

A fizikai és a fizikán túli világot magá-

ban foglaló egységesített elméletek között David Bohm gondolatai vezető helyet fog-lalnak el. Láttuk, hogy Bohm a kvantumfizika fogalmait igyekezett egy további tényezővel kiegészíteni: a Q tényezővel. A Q olyan vezér-hullám, amely a világegyetem legalapvetőbb dimenziójából ered, vagyis a „belső rend"-ből. Ebből jön létre azután a „külső rend". Első pil-lantásra úgy tetszik, ez megoldaná a tudo-mányágak közötti egységesítés problémáját, de ezért súlyos árat kellene fizetni: el kell fogad-nunk a belső rend „külön valóságát" (hogy Carlos Castaneda megfelelően misztikus kife-jezésével éljünk). Eszerint a belső rend a való-ság elsődleges dimenziója, de nincs róla köz-vetlen tudomásunk: minden megfigyelésünk a másodlagos valóságra vonatkozik, ami nem más, mint a külső rend. Ebben a rendben azon-ban a vezérhullám kezdeteire és működési jel-lemzőire nincs magyarázati tehát tetszőleges feltételezések maradnak. Bohmnak azért kell a belső rend, hogy megszabadítsa vezérhullámát a tetszőlegességtől. De elméletében a rend végső soron hit dolga.

A Henry Stapp által nagyra becsült és feldol-gozott heisenbergi kvantumuniverzum-elmé-lettel más bajok vannak. Amikor a kvantumfi-zika törvényeit kiterjesztjük a makroszkopikus jelenségekre, akkor olyan világot kapunk, ahol a meghatározottság és véletlenszerűség válta-kozik. A meghatározó törvények valós változa-tokat alkotnak, és egy részecske a világ többi részével való kölcsönhatás révén kiválasztja az egyik lehetőséget, így a többi megsemmisül. Ez egyetemes folyamatot feltételez, amely nemcsak a részecskék viselkedésére ígér ma-gyarázatot, hanem olyan bonyolult rendszere-kére is, mint az élő szervezetek és a tudatos agyak. Ez az ígéret azonban nem valósul meg maradéktalanul.

Az egyik gond az, hogy az elméletben nincse-nek olyan törvények, amelyek megmagyaráz-nák, miként „választ" a kvantumtörténés a ren-delkezésére álló lehetséges valóságok között. A választási folyamat voltaképpen a véletlenre van bízva. Ez egy csillapítatlan véletlen elemet vezet be, ami nem egyeztethető össze a tapasz-

talati világban végzett megfigyelésekkel.

Van azonban még egy probléma: a makrotarto-mányban, amelyre az elmélet állítólag vonat-kozik, szüntelen „választási" folyamat zajlik, aminek eredményeként minden tárgy hullám-jellegének folytonosan össze kellene omlania. Talán egyetérthetünk abban, hogy egy fényfor-rásból egy számláló felé haladó foton mentes minden kölcsönhatástól (és így egy valószínű-ségi kvantumállapotban van), mégsem világos, miként lehet egy szervezet vagy egy másik makroszintű rendszer annyira elszigetelt a kör-nyezetétől, hogy ilyen „tiszta" állapotban ma-radjon. Amikor egy ilyen rendszer tisztátlan ál-lapotban van - vagyis amikor kölcsönhatásban van környezetének valamely részével -, hul-lámjellegének össze kell omolnia. A heisenber-gi kvantumuniverzumban ennek gyakorlatilag állandóan meg kellene történnie. Olyan anyag-sűrűségű térségekben, mint a mi világunk is, a „döntési események" eléggé sűrűek lennének ahhoz, hogy megakadályozzák a dinamikai erőket azoknak a változatoknak a megteremté-

sében, amelyek között határozniuk kell.

Lehetséges-e, hogy a fizikai elméletek szük-ségszerűen alkalmatlanok az élet és a tudat vi-lágának magyarázatára? Ha így van, talán az egységesített elmélet evolúciós változata kínál jobb megoldást.

Prigogine felfedte, hogy a termodinamikai egyensúlytól távol álló rendszerek fejlődési di-namikája visszafordíthatatlan. A rendszerek ebben a „harmadik állapotban" (az egyensúly-tól távol, nem pedig a közelében vagy pontos egyensúlyban) különös módon viselkednek: amikor az ingadozások megbontják egyensú-lyukat, nem az egyensúlyosabb állapot felé mozdulnak, hanem esetleg átszerkesztik belső erőiket, így környezetük szabad energiáiból többet tudnak felvenni, feldolgozni és tárolni. Ennek következtében működésük nem áll le; inkább erőre kapnak, hogy növekvő dinamiká-jú létformákat és még bonyolultabb állapoto-kat érjenek el.

Ha azonban közelebbről vesszük szemügyre

ezt a termodinamikai elméletet, bármilyen ra-gyogónak látszik is, előtűnnek súlyos (bár ta-lán nem kijavíthatatlan) hibái. A gond ott van, hogy - amikor egy, a termodinamikai egyen-súlytól távoli rendszer fejlődési pályája ketté-válik -az illető rendszer sorsa tisztán a véletle-nen múlik. Prigogine ugyanúgy nem tudja megmagyarázni, hogy a kettéválást követően a rendszer miért „választ" egy új dinamikus lét-formát, mint ahogy Stapp sem tudja megindo-kolni, miért „választ" egy részecske meghatá-rozott állapotot, amikor kölcsönhatásba kerül a világegyetem többi részével. Prigogine egyen-súlytól távoli világmindenségében, akárcsak Heisenberg kvantumuniverzumában, a fejlődés a tiszta véletlen játékának van kitéve.

Ez valóban elgondolkoztató. Ha sem a rend-szer múltja, sem az univerzum jelenlegi álla-pota nem határozza meg az átalakulás kimene-telét, akkor az új dinamikus létforma kiválasz-tásának véletlenül kell történnie. Megjósolha-tatlan lesz egy rendszeren belül, hogy a fejlő-dés miként bontakozik ki, több rendszeren

belül pedig valószínűleg igen sokféle lesz a fejlődés pályája. Ha a hőveszteséget termelő (disszipatív) rendszereket véletlen dinamika hajtaná, akkor csupán az eltérések felé irányul-nának. Ez azért van így, mert bármely két rendszer - még ha azonos állapotból és azonos feltételek között indul is - szükségszerűen ki lesz téve különféle külső behatásoknak és in-gadozásoknak. Ezért feltétlenül egymástól kü-lönböző fejlődési pályára fognak térni.

Ha azonban a fejlődő rendszereknek az volna a fő sajátosságuk, hogy idővel különbözővé vál-nak, akkor egymástól erősen eltérő rendszerek összehangolatlan tömegével volnánk körülvé-ve. Pedig mi következetes rendet észlelünk a kozmológia szerkezeteiben és állandóiban, va-lamint a fizika és kémia folyamataiban, hogy ne is beszéljünk a biológia és az ökológia által felfedezett, szinte a csodával határos módon koordinált rendszerekről. Ha a tudomány meg akar felelni a tényeknek, akkor - a széttartás (a divergencia) dinamikája mellett - le kell írnia az összetartás (a konvergencia) dinamikáját is.

Milyen következtetéseket vonhatunk le a jelen helyzet értékeléséből az egységesített elméle-tekre vonatkozóan? A legfontosabb tanulság az, hogy tovább kell lépnünk. Esetleg a gravi-tációs, az elektromágneses, az erős és gyenge kölcsönhatás mellett újabb kölcsönhatás mező-it és erőit is fel kell ismernünk. Egy ötödik me-ző, a természet ölén működő szuperkönnyű mező finoman köthet össze részecskéket, ato-mokat, molekulákat, sejteket, szervezeteket és egész élő rendszereket. A természetben megje-lenő és fejlődő számtalan rendszer, amelyik kapcsolatba kerül ezzel az erővel, arra kény-szerülhet, hogy egymás között széttartóvá vál-jon, majd fokozatosan a magasabb szintű rend-szereken és metarendszereken belül összetart-son. Ez megmagyarázná a tapasztalatilag érzé-kelhető sokféleséget és rendet. Ez pedig elve-zethet az egység és a következetesség feltárá-sáig az evolúció hatalmas lendületében, amely a mikroszkopikus kvantumoktól a makroszko-pikus szervezetekig és helyenként a tudatig terjed.

NEGYEDIK RÉSZ

A FELTÁRULÓ LÁTVÁNY

1. fejezet

ÚTON A „MINDENSÉG ELMÉLETE" FELÉ

E könyv Első része a tudomány által megalapozott világképet járta körül - egy fon-tos képet, amely azonban jórészt bonyolult képletek és elvont fogalmak mögött rejtőzik. Ez a körutazás annak áttekintésével kezdődött, hogy mit ért a tudomány és mit értenek a kuta-tók világmindenségen, anyagon, életen és ér-telmen (ami egészen más, mint amit a józan ész - sőt az általános közvélemény

- annak tart). A Második részben kiderült, hogy a tudományban uralkodó kép nem végle-

ges és határozott; akadnak benne homályos területek, sőt fekete lyukak is. A Harmadik részben egyfajta újítást - más szóval „for-radalmat"

- vizsgáltunk meg, amelyre akkor volna szük-ség, ha a tudomány olyan egységes és össze-függő képet kívánna alkotni a valóságról, amely valóban megfelel a kutatók észlelései-nek és kísérleteinek.

A tudomány által elfogadott képtől olyan gon-dok mentén haladtunk végig, amelyek elhomá-lyosítják ezt a képet; majd eljutottunk a kevés-bé homályos, átfogóbb és egységesebb képet ígérő mai kutatásokig. Most még tovább me-részkedünk. A feltevések dzsungelébe indu-lunk felfedező expedícióra. Célunk egy olyan világkép elérése, amely valószínűleg akkor ke-rül elő az új kutatók szellemi műhelyéből, ami-kor a mostani tudományos forradalom minde-nütt tért hódít.

Az alapfogalom

Egy valódi egységesített elmélet a fizi-kai természetről és az élővilágról alkotott ké-pünket ötvözi az észről és a tudatról szerzett bensőségesebb ismereteinkkel. Ez óriási fel-adat, de mint említettük, nem lehetetlen meg-oldani. Mire lenne tehát szüksége egy új, fel-nőtt tudománynak, hogy megbirkózzék ezzel a feladattal?

E kérdés megválaszolásához vizsgáljuk meg, hogy jelenlegi fejlődési szakaszában a tudo-mány hol ütközik rejtélyekbe és ellentmondá-sokba - hol törik meg világképének egysége. A világról alakuló ismereteink, amelyeket a tudo-mánytól jelenleg is kaptunk, nem teljesen il-leszkednek egymáshoz. Egyes kutatási terüle-teken persze egységes a kép: „előhívása" ép-pen a tudomány alapvető feladata. A növény-tan számos észlelése illeszkedik a Linné által kidolgozott osztályozási rendszerhez, s össz-hangban van a biokémia és a növénybiológia

jelenlegi alapelveivel is. Kevésbé illeszkedik azonban ahhoz, amit a kutatók az ember élettanáról, és még kevésbé ahhoz, amit az atom belső szerkezetéről tudnak. A mai tudományos világképben a legnagyobb szakadék a fizikai és az élővilág, valamint ezek együttese (a „természet") és az emberi tudat világa között tátong.

Egy valódi egyesített elmélet olyan átfogó len-ne, hogy igényt tarthatna a „mindenség elmé-lete" (TOE: theory of everything) elnevezésre. Egy ilyen elmélet a világról szóló összes tudo-mányos ismeretünk elemeit elrendezné és könnyebben érthetővé tenné. Így a világot job-ban megismerhetnénk és többet megtudhat-nánk róla. Ezért a „mindenség elmélete" meg-lepő módon ahelyett, hogy bonyolultabbá ten-né a tudományos ismereteket, éppen az egy-szerűsítés felé haladna. Ennek érdekében ter-mészetesen nem kellene feláldozni a részlete-ket és a pontosságot. Miközben például a pszi-chológusok ismerik nagyjából az emberi ter-mészetet, ez nem akadályozza meg őket abban,

hogy mélyebb ismereteket szerezzenek egy bizonyos beteg pszichéjéről. Éppen ellenkezőleg: amikor a beteg egyedi személyi vonásait összehasonlítják az emberi személyiség közös vonásairól alkotott alapvető képpel, ezáltal mélyebben megérthetik az adott személy problémáit. Végül is ami egy emberben egyedülálló - akárcsak bármi a valós világban -, nem egy ilyen vagy olyan vonás (mert ha így volna, ettől teljesen megzavarodnánk); a sajátos jelleg mindig olyan ismerős vonások kombinációja, amelyek más dolgokban is előfordulnak. Ugyanez áll az élő szervezetekre és a kvarkokra, egyszóval az észlelhető és megismerhető világ minden tagjára.

Egy jó tudományos elmélet megmutatja, hogy az egyedi vonások nem mások, mint önmaguk-ban nem egyedi elemek sajátos kombinációi. Egy jó általános elmélet pedig még ezen is túl-halad: összefüggést mutat rengeteg (önmagá-ban egyedi) dolog között. Egy TOE-elmélet még ennél is tovább megy, mert összefüggést

teremt minden olyan jelenség között, amelyről már tudományos ismereteket szereztünk valamilyen formában.

Hogyan alkotná meg a tudomány a „minden-ség elméletét"? A legésszerűbb mód az, hogy megvizsgáljuk a töréseket, szakadékokat a mai tudományos világképben. Ha ez a kutatás kul-csot nyújt a rejtélyek megoldásához, és helyre-állítja az összhangot, akkor a jelenlegi tudomá-nyos ismeretek különböző tételei beépíthetők egy következetes és magas szintű elméletbe - egy képzeletbeli katedrálisba, amelyben a kü-lönböző építőelemek tökéletes harmóniában il-leszkednek össze.

A kérdés az, hogy az elméleti töréseknek van-e közös vonásuk és így közös megoldásuk. Ha nincs, akkor lehetetlen elérnie egy általános fogalomra épülő egységesítést. De ha van, ak-kor meg kell keresnünk a kulcsot a megoldás-hoz.

Állandó paradoxonok rövid leltára

(A) A FIZIKAI VILÁG ELLENTMON-DÁSAI

Az elemi részecskéknek azonos kvan-tumállapotban nincs lokalitásuk: azonnal ös-szekapcsolódnak még akkor is, amikor óriási távolságok választják el őket egymástól. Az egyenként kibocsátott fotonok „csomagjai" úgy viselkednek egymással, mintha hullámok volnának; az elektronok a szupravezetőkben egy ütemben „menetelnek", és azonos hullá-mok módjára viselkednek; a különböző ato-mokban az elektronok azonnal és nem dinami-kusan léphetnek összhangba még akkor is, ha előzőleg nem álltak kapcsolatban egymással, az atommagot burkoló energiahéjakon pedig mindig „ügyelnek" egymás állapotára. Négy különböző elem (a hélium, a berillium instabil izotópja, a szén és az oxigén) rezonanciafrek-venciája olyan pontosan van hangolva, hogy így elegendő szén keletkezhet a világegyetem-

ben az élet fizikai alapjainak megteremtéséhez. Az egyetemes állandók pedig olyan finoman vannak összehangolva, hogy lehetővé teszik az élet megszületését a Földön és feltehetően más bolygókon is.

(B) AZ ÉLŐVILÁG ELLENTMONDÁ-SAI

Igen különböző fajok alakja, sőt genetikai in-formációtartalma is meglepő egyezéseket mu-tat - még ha a véges időkeretben végbemenő fejlődésről azt gondoljuk is: a mutációknak, valamint a természetes kiválasztódásnak a bel-ső véletlenei és összefüggéstelen folyamatai vezérlik. Az élő fajok képesek rendkívül bo-nyolult formák felépítésére és kijavítására, jól-lehet minden sejtjük azonos mennyiségű gene-tikai utasítást tartalmaz; és ha a környezet át-alakulása alapvető változásokat igényel a faj alkalmazkodási tervében, akkor ezeket a válto-zásokat tömeges és erősen összehangolt - de semmiképpen sem véletlen - genetikai mutáci-ók hozzák létre alkalmilag.

(C) AZ EMBERI TUDAT ELLENTMONDÁ-SAI Az emlékezés, valamint az érzékeken kí-vüli információcsere meghaladja azokat a ké-pességeket, amelyeket eddig hagyományosan az emberi agynak és idegrendszernek tulajdo-nítottak. Különleges körülmények között az emberek, úgy tűnik, képesek rá, hogy vissza-emlékezzenek bármely vagy talán minden ta-pasztalatukra és talán mások tapasztalataira is; és alkalmilag hatással lehetnek téren és időn át egy másik ember lelki és testi állapotára. Úgy tűnik, egyedek, sőt egész kultúrák képesek lát-hatatlan kapcsolatba lépni egymással oly mó-don, hogy ötleteiket és alkotásaikat megosztják egymással a hagyományos és kölcsönös infor-mációcsere keretein túl is.

Ezekkel a zavaró (de egyben nyugtalanító) pa-radoxonokkal kapcsolatban a felvetődő izgal-mas kérdések a következők:

• Hogyan tudta a világegyetem nulla idő alatt előre látni azokat a feltételeket, amelyek tíz- vagy még több milliárd évvel később jöt-

tek létre?

• Mi - vagy ki - felelős azért, hogy a négy különböző elem atommagjában egybees-nek az energiaszintek?

• Hogyan tud a kettősrés-kísérletben minden foton átmenni mindkét résen hullám-ként, ha eredetileg részecskeként indult útnak?

• Hogyan „ismerheti" egyik részecske a másik állapotát - tekintettel arra, hogy a szup-ravezetőkben a közös atommagok körül, de még különálló atomokban is állapotuk össz-hangban van egymással?

• Miként lehet, hogy az előzetes környe-zeti feltételekre finoman hangolt fajok akkor is fennmaradnak, amikor környezetükben gyöke-res változások mennek végbe -ahelyett, hogy kihalnának, és csupán algákkal meg baktériu-mokkal benépesített világot hagynának maguk után?

• Hogyan tehetett szert a rovarok és más

állatok csaknem negyven, törzsfejlődési szem-pontból egymástól lényegesen eltérő típusa ugyanarra a fő szabályozógénre szemük felépí-tésében? Vajon az információhoz valamilyen őstípusos forma vagy minta révén jutottak hoz-zá - vagy egymástól vették át?

• Miért vannak az élő szervezetekben olyan programok, amelyek a laboratóriumi kí-sérletek során előidézett károsodásokat helyre tudják hozni, holott a fajok történelme során ezek a programok nem alakulhattak ki termé-szetes kiválasztódással?

• Honnan jönnek az egész életet felölelő és a látszólag előző életekből származó emlé-kek? Hogyan képes egy alig másfél kilós agy 2,8 x 1020 bit (vagy még több) információ tá-rolására?

• Miként lehet, hogy az emberek egyne-gyede - és nemcsak az érzékeny típusok - azzal a képességgel bír, hogy távérzékeléssel „leol-vassa" annak a személynek a tudatát, akivel kapcsolatba lép?

• Hogyan képes valaki spontánul és köz-vetlenül hatni egy másik személy agyára és tu-datára - sőt talán óriási távolságból „belenézni" a másikba, és megmondani, mi baja van az il-letőnek?

• Lehet-e, hogy együtt meditáló embe-reknek van valamilyen csoporttudatuk - és ez a közös tudat hatással van más emberek testi ál-lapotára?

• És lehet-e puszta véletlennek tekinteni, hogy különféle és egymástól igen távoli kultú-rák, valamint különböző művészeti és tudomá-nyos ágak időnként megdöbbentő párhuzamo-kat és „szinkronitást" mutatnak fel?

Mindezekre a kérdésekre létezik közös válasz, mert a velük kapcsolatos rejtélyeknek és el-lentmondásoknak óriási a hajtóerejük. Mindez, amit itt a felsorolásban megkérdeztünk, lehet-séges! Feltéve, hogy a világegyetemben elő-forduló dolgok és események között finom és folytonos kapcsolatok vannak. Ha léteznek ilyen „kozmikus kapcsolatok", akkor a mikro-

részecskék tudomást szerezhetnek egymás állapotáról bizonyos koordináta-rendszereken belük az élő szervezetek genomja kap-csolatban állhat a környezet megfelelő vonásaival; az emberi agyak és a tudatok pedig téren és időn túl léphetnek közvetlen kapcso-latba egymással.

Lehet, hogy fel kell ismernünk a természet kü-lönböző tartományaiban (a fizikában, a bioló-giában, valamint a pszichológiában) egy tér- és időösszekötő tényezőt? Ugyanis „összekap-csoltság" hiányában nem várhatunk el semmi érdekesebbet a fizikai világegyetemtől, mint hogy hidrogén és hélium keletkezik benne. Máskülönben az olyan bonyolult rendszerek, mint az élet, csak valami elképesztő szerencsé-nek vagy egy mindenható Teremtő akaratának köszönhetik létüket. Ugyanígy a biológiai rendszerek fejlődését - keletkezésüket és meg-újulásukat - titokzatos „építési tervekkel" vagy más metafizikai tényezőkkel kellene magya-ráznunk a megfigyeléseken és kísérleteken ala-puló jóhiszemű tudományos fogalmak helyett.

Ha pedig nem ismerjük fel az emberi agyak közötti önkéntelen kapcsolatok lehetőségét, akkor igen sok izgalmas emberi tapasztalatot kellene tagadnunk vagy elvetnünk, rájuk sütve azt a bélyeget, hogy mindez csupán babona vagy képzelgés.

A múlt közbeszól

Úgy látszik, kozmikus kapcsolat létezésére van szükség ahhoz, hogy a mai tudományos világ számtalan rejtélyére és ellentmondására értel-mes megoldást találjunk. Tegyük fel, hogy a valós világ létre tud hozni ilyen kapcsolatokat. (Hogy ez így van-e vagy sem, mindjárt meg-látjuk.) Mit jelentene ez az ismert fizikai, bio-lógiai és emberi jelenségek számára?

Úgy tudjuk legjobban megvilágítani ezt a kér-dést, ha két izgalmas példát veszünk. Ezeket a világ nagy tudósai dolgozták ki, bár eredetileg más kérdések magyarázatára szánták őket.

Az egyik példa Sir Fred Hoyle-tól, a kiváló an-gol csillagásztól származik. Tegyük fel -

mondja Hoyle -, hogy egy vak ember próbálja rendbe hozni egy Rubik-kocka összekevert felületeit. Amint a tapasztalat mutatja, mind a hat oldal színeinek összerendezése eléggé hosszadalmas folyamat; még egy egészséges, okos ember is órákig keresheti a megoldást. Egy vak ember számára azért kell több idő, mert nem tudja, hogy egy adott forgatás közelebb viszi-e a megoldáshoz, vagy eltávolítja attól. Hoyle számításai szerint annak a valószínűsége, hogy elrendezi a kocka mind a hat oldalát, l:5xl018 nagyságrendű. Következésképp nem valószínű, hogy a vak ember életében ez sikerül: ha másodpercenként egy forgatással dolgozik, akkor öttrillió másodpercre van szüksége az összes lehetőség kipróbálásához. Ez az időtartam nemcsak egy emberöltőnél, hanem a világegyetem feltételezett életkoránál is hosszabb.

Ám a helyzet gyökeresen megváltozik, ha súg-nak a vak embernek. Ha minden forgatásnál azonnal kap egy igen vagy nem választ, akkor

átlagosan 120 fordulattal elrendezheti a kockát. Ha másodpercenként egyet forgat, akkor átlag 2 percre lesz szüksége, nem pedig 128 milliárd évre, hogy a cél elérése érdekében az összes változatot kipróbálja.

Hoyle példája mutatja azt a különbséget, ame-lyet egy kapcsolat - ebben az esetben az infor-máció állandó visszacsatolása - eredményez egy célkereső folyamatban. Ebben a példában a játékos tökéletes tájékoztatást kap: a súgás mindig helyes. Ha azonban az információ ke-vésbé tökéletes (vagy a játékos számára kevés-bé kényszerítő erejű), akkor előfordulnak vé-letlen tévedések, és a játékosnak több időre lesz szüksége a cél eléréséhez. De még egy esetleges és nem kényszerítő súgás is felgyor-sítja az esetleges tapogatózás célkereső folya-matát.

Hoyle példájában kezdettől fogva adott a cél: a Rubik-kocka oldalain a színeket kell egysége-síteni. A természetben azonban nem biztos, hogy a célok készen állnak. A tudósok nem

bíznak a „teleológiában" - abban a feltételezésben, hogy a természet olyan terv szerint dolgozik, amely már a folyamat megindulásakor készen áll. Ehelyett számos kutató úgy véli, hogy maga a keresés folyamata teremti meg a célt. Hogyan lehetséges ez? A választ egy másik érdekes példa adja meg, amely John Wheelertől, a neves amerikai kvantumfizikustól származik.

Wheeler példája a „Húsz kérdés" néven ismert (a barkochbához hasonló) amerikai társasjáték-ra vonatkozik. Ebben a játékosok által előre meghatározott tárgyat vagy személyt kell kita-lálni. A cél legfeljebb húsz kérdéssel érhető el, miközben a válasz csak igen vagy nem lehet. Valaki kimegy a szobából, és a többiek eldön-tik, milyen tárgyat vagy személyt adnak fel. A játék általános kérdésekkel kezdődik, pl.: „Zöldség?", aztán lényegre törőbb kérdések jönnek, pl.: „Nagyobb-e, mint egy elefánt?" Egy jól vezetett kérdéssor utolsó szakaszában egy konkrét kérdés tehető fel (ez a „rákérde-zés"), például: „Az utcasarki lámpára gondol-

tatok?"

A játék rendszerint célorientált, mert a játéko-sok előre meghatározzák a kitalálandó dolgot vagy személyt. A játék azonban - állítja Whe-eler - másképp is játszható. A játékosok össze-beszélnek, hogy nem adnak fel semmilyen tár-gyat vagy személyt, de ezt nem árulják el a kérdezőnek; ez viszont olyan kérdéseket tesz fel, mintha tényleg volna valami kitalálandó dolog. A játék teljes zűrzavarba fulladna, ha a részvevők nem követnének egy egyszerű sza-bályt: bármilyen választ adnak is, annak az előzőleg adott válasszal összhangban kell len-nie. Ha például a „Zöldség?" kérdésre a válasz igen volt, akkor az összes többi válasznak úgy kell megfogalmazódnia, mintha a feladvány növény volna. Amint a kérdések az általános-tól az egyedi felé tartanak, a megengedett vála-szok száma rohamosan csökken. Egy ügyes já-tékos eljuthat egy olyan kérdésig, amelyre az ellentmondást tiltó szabály következtében a já-tékosok csak igennel válaszolhatnak. Ekkor ki-derül, hogy a játékos olyan célt ért el, amely

kezdetben nem is létezett a megállapodás értelmében.

A példa azt mutatja, hogy azok a „játékok", amelyek emlékeznek saját korábbi állapotaik-ra, és visszacsatolással hozzájutnak a megfele-lő információkhoz, határozott célirányultságot mutatnak. Ezenkívül gyorsabban és hatéko-nyabban haladnak az önmaguk által keltett cél felé, mint egy olyan folyamat, amely véletlen próbákon és tévedéseken alapul.

A természetben ezek a tényezők majdnem má-gikus hatásúak lehetnek. Amikor a múltra vo-natkozó információk a jelen folyamatokra hat-nak, akkor ez a visszacsatolás korlátozza a va-lószínűségek véletlen játékát a bonyolultság fejlődésében, mert felgyorsítja és önmagához képest következetessé teszi a fejlődési folya-matot. A Prigogine által észlelt „széttartás" tu-lajdonsága kiegészül az „összetartás" tulajdon-ságával, így az egész természet egy célteremtő és önfejlesztő rendszerré válik. A folyamatban elért széttartó-összetartó állapotok, illetve ren-

dezettségi szintek olyan időkeretekben je-lennek meg, amelyek már nem haladják meg azt az időt, amennyi - jogos feltételezésünk szerint - rendelkezésre áll a fizikai fejlődés számára a világmindenségben és a biológiai fejlődés számára a Földön.

Azokra a folyamatokra vonatkozó elméletek, amelyek által a természet világa visszacsato-lással hat a benne létező dolgok fejlődésére, megmagyarázhatná azt a módot, ahogyan a bo-nyolultság kibontakozott az ősrobbanástól (vagy még korábbról) napjainkig. Végső soron egy ilyen elmélet szinte mindent meg tudna magyarázni - mivel a világegyetemben minden az önteremtés kölcsönhatási folyamatának eredménye. Ez lehetne a „mindenség fejlődési elmélete" az E-TOE (evolutionary theory of everything).

Kapcsolatok térben és időben

Mint láttuk, a kozmikus kapcsolatok szinte csodákra lennének képesek a természet-ben: egy véletlenszerű tapogatódzó világot egy olyan önellentmondás nélküli és önfejlesztő világgá alakítanának, amelyet egyetlen, telje-sen átfogó, de önellentmondás nélküli és ezért feltehetően szabatos elmélettel tudnánk megra-gadni. De lehetnek-e a világban ilyen kapcso-latok körülöttünk?

Mielőtt megvizsgálnánk a fizikai bizonyítéko-kat, fel kellene derítenünk a kozmikus kapcso-latok puszta lehetőségét. Esetleg metafizikai vagy természetfeletti alapelvek kellenek eh-hez? Kezdjük a térbeli kapcsolatok logikájá-val, és folytassuk az időbeli kapcsolatok lehe-tőségeivel!

Ami a térbeli kapcsolatokat illeti, észrevehet-jük, hogy ha egy dolog (vagy esemény) a tér valamely pontján kapcsolatban áll egy másik pontban lévő dologgal (vagy eseménnyel), ak-kor kell valaminek lennie, ami átviszi a hatást az előbbiről az utóbbira. A „távhatás" nem el-

fogadható fogalom: fel kell tételeznünk, hogy létezik egy folytonos közvetítő közeg, amely a két dolog (vagy esemény) között helyezkedik el, így össze is köti őket. Az ilyen folytonos közegeket a szakemberek „mező"-nek nevezik.

A mezők különös létezők: hatásuk általában megfigyelhető, de a mezők önmagukban nem észlelhetők. Ebben a vonatkozásban szuperfi-nom hálóhoz lehetne hasonlítani egy ilyen me-zőt. Ha a háló szálai vékonyabbak, mintsem szabad szemmel láthatnánk őket, akkor magát a hálót sem vehetjük észre megfelelő eszköz nélkül. Láthatjuk azonban a csomókat, ahol néhány szál találkozik. Úgy látszik, mintha a csomók lebegnének a levegőben, noha a szálak kötik őket egymáshoz, így amikor egy csomó mozog, akkor a többi is vele mozdul. Ha tehát észrevesszük, hogy egyetlen csomó mozgása kapcsolatban áll a többi csomó mozgásával, akkor fel kell tételeznünk, hogy egy viszony-lag kiterjedt háló köti össze őket.

A jelenségeket összekötő mezőket hasonlíthat-

juk egymáshoz kapcsolt rugókhoz is. Amint az egyik rugót megnyomjuk, a többi is meghajlik, összenyomódik vagy kitágul, és ennek megfe-lelően a felület összefüggően, bár nem egyen-letesen mozog. Ez a dinamikus metafora vo-natkozik a húrelmélet feltételezett részecskéi-nek viselkedésére is. Ebben az elképzelésben a részecskék valójában helyhez kötött rezgés-minták - folytonos rezgési mezőkben. A rezgé-seket erőterek kötik össze oly módon, hogy az egyik rezgés frekvenciájának változása megfe-lelő változásokat idéz elő a többiek rezgésé-ben.

És mi van az időbeli kapcsolatokkal? A mezők ebben a vonatkozásban is teljesíthetik egy ös-szekötő közeg szerepét. A klasszikus fizikában a megfigyelt hatásokat a mozgás egyetemes törvényeire és egy szigorú ok-okozati láncolat-ra vezették vissza. Minden folyamat kezdő fel-tételeit olyan korábbi okok hatásában látták, amelyek maguk is korábbi okok okozatai. Ezek szerint egy szakadatlan okozati lánc hú-zódott visszafelé addig a feltételezett első

pillanatig, amikor a világegyetem mozgásba lendült. Ennek a pillanatnak a kezdeti körül-ményeiről azt feltételezték, hogy ezek határoz-ták meg mindazt, ami azóta történt.

A kutatók azonban ma már nem fogadják el az időkapcsolatnak ezt a formáját. Századunk el-ső évtizedeiben a klasszikus mechanika meg-határozottságának nézetét elvetették, és az okozati láncok időkapcsolatait is elutasították. Egy valószínűségi világegyetemet - mint a mi-énk -nem „okozhatott" a múlt; legfeljebb kü-lönleges események hagyhatnak észlelhető nyomokat az egymást követő események szűk szakaszán.

Hogy megértsük, miként képzeli el a mai tudo-mány a dolgok és események időbeli össze-kapcsolódását, másfajta analógiát kell alkal-maznunk. Ha egy esemény időbeli kapcsolat-ban van egy másikkal, akkor az utóbbinak va-lamilyen formában „emlékeznie" kell az előb-bire. A kulcsfogalom itt az emlékezet.

Első pillantásra úgy tűnik, mintha az emléke-

zet az emberi tudatra korlátozódna. De köze-lebbről nézve látható, hogy az emlékezet szé-lesebb fogalom, amely nemcsak az emberi, ha-nem a fizikai és a biológiai világra is vonatko-zik. Míg az emberi emlékezet a tudattal van kapcsolatban, léteznek az emlékezetnek más formái is a fizikai és az élő természetben egy-aránt. A legegyszerűbb élő szervezet is meg-őriz valamit a környezeti benyomásokból: van valamilyen emlékezete, bár nincsen az értele-mig és tudatig terjedő idegrendszere. Még az exponált filmnek is van emlékezete, hiszen olyan különböző fényerősségű mintázatokra „emlékszik", amelyek a fényképezőgép lencsé-jén keresztül érték felületét. A számítógépnek is van emlékezete - valamilyen formájú logiká-ja és intelligenciája -, de nem valószínű, hogy értelme és tudata is volna.

A hologramhoz hasonló emlékezet látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy a természetben az egyetemes jellegű időkapcsolatokat megma-gyarázza.

Vizsgáljunk meg egy hologramot! Alapjában véve nem más, mint fényképlemezen vagy fil-men tárolt, két egymást keresztező fénysugár hullámmintázata (interferenciaképe). Az egyik sugár közvetlenül éri a filmet, míg a másik a megörökítendő tárgyról verődik vissza. A két sugár egymásra hat, és az interferenciamintá-zatok kódolva rögzítik annak a felületnek a jel-lemzőit, amelyről az egyik sugár visszaverő-dött. Ahogy az interferenciakép szétterül az egész filmen, a „fénykép" minden része infor-mációt kap a tárgyról. Ez azt jelenti, hogy a hologram szétosztva tárolja az információkat.

Miután a hologram mindegyik része kap infor-mációt a lefényképezett tárgy minden részéről, a film bármely darabkájából helyreállítható a tárgy tökéletes háromdimenziós képe, bár mi-nél kisebb az információ visszanyerésére hasz-nált darab, annál elmosódottabb lesz a kép. Ha a film két vagy több részét egy időben nézzük, a különböző helyen tartózkodó nézők azonos időben ugyanazt az információt kapják.

A holografikus adattárolás nemcsak szétszórt, hanem rendkívül sűrű is: egy hologramlemez kis része is óriási mennyiségű interferenciaké-pet tárolhat. Bizonyos becslések szerint egy kockacukor nagyságú optikai memóriatárban, többszörösen egymásra másolt hologramok alakjában annyi információt lehetne tárolni, mint amennyit az Egyesült Államok Kongres-szusi Könyvtárának teljes könyvállománya őriz.

A holografikus adattárolás sajátosságai azt va-lószínűsítik, hogy a kozmikus kapcsolatok a természetben hologramszerűek. Lehet, hogy a természetnek holografikus emlékezete van.

A természet holografikus emlékezete nem lé-tezhet üres térben, mert olyan összefüggő kö-zegre kell támaszkodnia, amely hordozza a ho-logram interferáló hullámképeit. Ezért a termé-szet emlékezete egy holografikus információ-őrző és -továbbító mezőt feltételez.

Még ha közvetlenül nem is figyelhető meg, a folyamatos holomező (holografikus mező) a

természetben mind térbeli, mind időbeli kap-csolatokat elő tud idézni. A térbéli kapcsola-tok, mint láttuk, azt követelik, hogy az infor-máció egyidejűleg álljon rendelkezésre külön-böző térbeli pontokon. Egy holografikus me-zőben az információ szórt természete éppen megfelel ennek a követelménynek. Az időbeli kapcsolatok pedig döbbenetes mennyiségű in-formáció tartós megőrzését igénylik, és egy holomező ezt a követelményt is kielégíti.

Az „ötödik mező"

Amennyiben egy tér- és időösszekötő holomező egyáltalán létezhet a valós világban, a kérdés az, hogy tényleg létezik-e. Nézzünk hát körül világunkban.

A tudomány a természetben négy egyetemes mezőt ismer: a gravitációs, az elektromágne-ses, az erős és gyenge nukleáris mezőt. Az új

fizika „nagy egyesítő elméletei" szerint a kölcsönhatásoknak ezek az egyedüli egyetemes mezői és erői. Mind a négy egyetlen „rendkívül nagy egyesített erőből" jött létre a világegyetem igen korai szakaszában. A ma észlelhető mezők önkéntelen szimmetriatöréssel váltak szét abban a gyorsan táguló és hűlő fázisban, amely a világegyetem születését követte. Lehet, hogy az egyik ilyen mezőnek vannak olyan tulajdonságai, amelyek egyetemes holomezővé avatják?

Ez nem valószínű. Az erős és gyenge nukleáris mezők a kölcsönhatás helyi erői, amelyek nem tudnának óriási térbeli és időbeli távolságokon keresztül kapcsolatba hozni egymással külön-féle jelenségeket. A gravitáció és az elektro-mágnesség külön-külön is kozmikus kiterjedé-sű mező, de az ilyenfajta kapcsolatok (mint láttuk) az elfogadott elméletek szerint szabály-talanságokat idéznek elő. Ahhoz, hogy infor-mációk megőrzésére és továbbítására tegyük alkalmassá mindkettőt, a felismerhetetlenségig

át kellene alakítanunk elméleteinket. Mint már jeleztük, több értelme van, ha tovább keresünk, és egy szuperkönnyű (de semmiképpen sem hatástalan és jelentéktelen) „ötödik mező" létezését feltételezzük a természetben.

Noha egy ötödik mező nem - vagy még nem - tartozik a fizikusok által vitathatatlanul elis-mert mezők közé, számos kiváló fizikus töp-rengett azon, hogy esetleg mégis létezik. Har-low Shapley, a Harvard Egyetem híres csillag-fizikusa már 1967-ben feltette a kérdést, hogy esetleg nem található-e „még egy ötödik léte-ző" a világegyetemben a tér, az idő, az anyag és az energia mellett. Mi húzódik az olyan fo-galmak mögött, mint „hajtóerő", „irányultság", „az élet első lehelete" vagy „kozmikus fejlő-dés"? Shapley a legutóbbi fogalom mellett tört lándzsát, mert ennek létezését tartotta a legva-lószínűbbnek. Szerinte talán a kozmikus fejlő-dés az ötödik létező, amelynek segítségével meg tudnánk érteni egy dinamikus világegye-temet.

Láthatjuk azonban, hogy egy dinamikus uni-verzum magyarázatához szerényebb fogalom-mal is eljuthatunk: a kozmikus kiterjedésű ho-lomezővel. Ez a „szupergyenge" ötödik mező finom kölcsönhatásban áll a többi négy ismert mezővel. William Tiller amerikai fizikus ugyanerre a következtetésre jutott. „A hagyo-mányos tudományban -írja - négy erőt tartanak felelősnek a világegyetemben megfigyelhető minden jelenségért: ez az erős nukleáris erő, a gyenge nukleáris erő, az elektromágneses erő és a gravitációs erő. Ezzel szemben egyre hal-mozódnak azok a kísérleti adatok, amelyek pusztán ezeknek az erőknek az alapján már megmagyarázhatatlanok." Az egyébként érthe-tetlen adatok magyarázatához szükséges erőt Tiller finomenergia-mezőnek nevezi.

A finom energia erejének vagy mezőjének vizsgálatakor az ezoterikus (titkos) tanok múlt-beli és jelenlegi fő irányvonalával találkozunk mind a múltban, mind a jelenben. Egyébként Laurence Beynam török kutató szánta rá magát a feltételezett ötödik mező ma már óriási iro-

dalmának tanulmányozására, majd összegezte azokat a jellemzőket, amelyeket a kutatók ennek a mezőnek tulajdonítanak. Az ötödik mező, írja, megfigyelhető a hőben, a fényben, az elektromosságban, a mágnesességben és a vegyi reakciókban, mégis különbözik mind-egyiktől: betölti az egész teret; behatol min-denbe és átitat mindent; a sűrű anyagok jobban és gyorsabban vezetik, a fémek visszaverik, az élő szerves szövetek elnyelik; negatív entrópiája szervező hatású; a változások benne megelőzik a tárgyakban végbemenő változáso-kat; sűrűsége a távolsággal fordított arányban módosul - vagyis annál élénkebb hatású, minél messzebb vannak egymástól az általa összekö-tött tárgyak; és úgy kapcsolja össze a tárgya-kat, ahogyan azok a múltban kötődtek egymás-hoz.

Az ötödik mező megjelent már különböző tu-dományágakban is, először és főként a biológiában. Ahhoz, hogy megértsük, miként jöttek létre az élő természet feltűnően rende-zett formái, számos biológus azt a gondolatot

vetette fel, hogy a biokémiai folyamatok és a genetikai programok mellett valami sajátosan biológiai jellegű mezőnek is működnie kell az élő szervezetben.

A biomezővel kapcsolatos viták az 1920-as évekre nyúlnak vissza, amikor Alekszandr Gurvics szovjet kutató egy morfogenetikus (alakteremtő) mező gondolatával állt elő. Azt vette ugyanis észre, hogy az embriófejlődés-ben az egyedi sejtek szerepét nem a saját tulaj-donságaik, nem is a szomszédos sejtekhez való viszonyuk, hanem egy olyan tényező határozza meg, amely magában foglalja a teljes önszer-vező rendszert. Feltételezte, hogy létezik egy - az egész rendszerre kiterjedő - „erőtér", ame-lyet az egyedi sejtek részerőterei hoznak létre. Bár eleinte Gurvics azt állította, hogy ez az egész mező nem anyagi jellegű, később elis-merte, hogy a fogalom a fizika nyelvére is le-fordítható.

A biomező korai gondolatát számos biológus kidolgozta, többek között N. K. Kolcsov

Oroszországban, Bauer Ervin Magyarországon és Paul Weiss Ausztriában. Kísérleteik során számos megmagyarázhatatlan jelenségre lettek figyelmesek: egy szivacsállatka szétválasztott sejtjei önként újra egyesültek; a gőte egyik végtagja, sőt szemének szivárványhártyája is újranőtt; vagy néhány faj megtermékenyített petesejtje akkor is egész szervezetté fejlődött, amikor a sejt molekuláris szerkezetét teljesen szétrázták. Azt állították, hogy amikor ketté-vágnak egy örvényférget (Planáriát), akkor a két darab úgy pótolja önmagát, hogy teljes szervezetté alakulását a biológiai mező vezérli. Ahhoz hasonló történik élőben, mint amikor kettétörünk egy mágnest, és az új mágnesek önállóan kialakítják saját teljes mágneses me-zejüket: a kettévágott féreg mezeje is két azo-nos biomezővé válik szét, így vezérli az egyik a fejrész és a másik a farokrész regenerálódá-sát egy-egy teljes örvényféreggé.

Az utóbbi ötven év folyamán mezőszerű jelen-ségeket fedeztek fel számos kutatási területen, így a kezdeti találgatások is jelentős változáso-

kon mentek át; D'Arcy Thompson francia matematikus élő fajok alakfejlődéséről írt kiváló, úttörő jellegű könyvet, és elméletét a halak folytonos átalakulásával illusztrálta; Hermann Weyl német matematikus számos élő faj formáján a szimmetria önellentmondás-mentes átalakulását bizonyította be. Conrad Waddington angol biológus és René Thom francia matematikus szerkezeti állandóság sze-rint geometriai zónákra osztotta fel a bio-mezőt, így a geometriai formákat dinamikus folyamatokhoz kapcsolta az élő rendszerek-ben. Harold Saxton Burr, a Yale Egyetem bio-lógusa úgy képzelte, hogy a biomező voltakép-pen L-mező (Lifefield: életmező), amely irá-nyítja és szervezi az élő szervezet fizikai szer-kezetét. Burr munkatársa, Leonard Ravitz amerikai biológus bizonyítékot vélt felfedezni arra vonatkozóan, hogy az életmező közvetle-nül a halál előtt tűnik el.

Legújabban olyan biológusok, mint Brian Goodwin, azt állítják, hogy a biomezők a nö-vények és állatok növekedési folyamataival

kapcsolatosak. Goodwin szerint az élő természet formái akkor fejlődnek, amikor biológiai mezők hatnak létező szerves egységekre. A biomező a szerves forma és szerveződés alapvető egysége: a molekulák és a sejtek csupán „kompozíciós egységek". Goodwin azt feltételezi, hogy a szervezet és a környezet találkozási határán fejlődik ki az élet abban a szent táncban, amelyet a szervezetek és beburkoló biomezőik kölcsönhatása idéz elő.

Goodwin nem mondta, hogy a biológiai mezők az élő szervezetektől függetlenül léteznek. V. M. Injusin szovjet biológus viszont bátran ki-jelentette, hogy a biológiai mezők fizikailag léteznek, akár kapcsolatban állnak egy szerve-zettel, akár nem. Injusin szerint az ilyen mezők alkotják az anyag ötödik állapotát, amely io-nokból, szabad elektronokból és szabad proto-nokból áll. Míg az emberben a mező az agy-hoz kapcsolódik, hatása eljuthat a testen túlra is, és telepátiás jelenségeket idézhet elő.

Rupert Sheldrake - egy széles körben tárgyalt és vitatott biomező-elmélet alkotója - szintén úgy vélte, hogy a biomezők önálló valóságok: attól a szervezettől függetlenül is tudnak létez-ni, amelyre hatást gyakorolnak. Sheldrake sze-rint a morfogenetikus mezőket a korábban lé-tezett azonos típusú szervezetek alakítják és erősítik folytonosan. Egy faj élő tagjai fajuk korábbi nemzedékeinek formáival olyan kap-csolatot tartanak, amely áthatol téren és időn. A kapcsolat alakrezonancia révén jön létre, ezért a jelenség az alak vagy mintázat hasonló-ságát követeli meg. A rezonanciát az ismétlés erősíti: minél szaporább egy adott faj, annál több utódot hoz létre a jövőben; minél több vi-selkedési szokást tanul meg egy állat, annál gyorsabban tanulja el tőle a többi állat is - és így tovább.

Sheldrake szerint a morfogenetikus mezők nem hordoznak mérhető energiaformát. A bio-mezőkre vonatkozó bizonyítékok azonban másról árulkodnak. Az A. Sz. Popov Bioinfor-mációs Intézet kutatói a volt Szovjetunióban

arról számoltak be, hogy az ember bioenergia-mezőjének hullámhossza a 300 és 2000 nanométer közti hullámsávba esik. Azt is állítják, hogy a mező összefügg a természetgyógyászok által keltett hatásokkal, mert kölcsönhatásba lép betegeik biomezőjével. A kínai Lancsou Egyetem és a sanghaji Atommag Intézet kutatói szintén vizsgálták az emberi biomező energiajellegét, és úgy találták, hogy az alany szellemi erőinek függvényében változik. A Csi-kung mestereknek például sokkal erősebb a bioenergiájuk, mint az átlagembereknek.

Hogyan áll tehát az ötödik mező kutatásának mai helyzete? A vizsgálatok rengeteg érdekes és figyelemre méltó felfedezést hoztak, bár mindeddig nem kerültek napvilágra a bio-mezővel kapcsolatban sem vitathatatlan bizo-nyítékok, sem cáfolhatatlan elméletek. Telje-sen ésszerű azonban az a feltevés, hogy egy ilyen mező létezik. Több mint valószínű, hogy egy eddig nemigen értett mező húzódik meg a világ dolgai, eseményei mögött, és össze is kö-

ti őket, beleértve minket, embereket is.

2. fejezet

A PSZI-MEZŐ FELFEDEZÉSE

A „mindenség elmélete"-inek tudomá-nyos megfogalmazása a kölcsönös egyetemes kapcsolatokon nyugszik. Egy ilyen elmélet ak-kor alakítható ki, ha megtaláljuk a világegye-temben azt a mezőt, amely összeköti az atomo-kat és a galaxisokat, az egereket és az embere-ket, az agyat és a tudatot, valamint visszacsa-tolja az információkat mindegyikről az összes többire és fordítva.

De van-e megbízható bizonyíték arra, hogy lé-tezik ilyen kozmikus információs hálózat a vi-lágegyetemben? Nyilvánvalóan nem elég csak „feltételezni" a kívánt mezőt, mintha a szük-

ségletekhez szabnánk. Ez egyszerű eljárás lenne, de nem volna tudományos. A tudomány-nak tisztelnie kell a 14. századi William of Oc-cam által lefektetett híres törvényt, amely sze-rint nem kell a létezők számát a szükségesnél tovább szaporítani (ez az „Occam-borotva" elve: le kell nyesegetni a felesleget). A bioló-gusok nem használhatják szabadon az „élet-erő" fogalmát annak magyarázatára, hogy a szervezetekben miért zajlanak az élettel kap-csolatos folyamatok; és a pszichológusok se jöjjenek elő semmiféle „szereteterővel" annak magyarázatára, hogy az emberek miként tud-ják szeretni egymást. Ugyanígy a mai fiziku-sok sem tételezhetnek fel egy ötödik mezőt csak azért, hogy kitöltsék tudományos ismere-teink hézagait. Új létezőket (amelyek lehetnek erők vagy mezők) csak úgy szabad feltételez-ni, ha ezzel bizonyos dolgok vagy megfigyelé-sek együttesére a legegyszerűbb, a leggazdasá-gosabb és a legésszerűbb magyarázatot tudjuk adni.

Egy kozmikus összekötő mező esetében törté-

netesen nincs szükség arra, hogy ötletszerűen feltételezzünk egy új létezőt. Ezt a mezőt olyasmihez kapcsolhatjuk, amelyről már tud-juk, hogy létezik a világegyetemben.

A kvantumvákuum bevezetése

Mi a kvantumvákuum? Bár a kifejezés rejtélyesnek tűnik, a fizikai világ egyik legfon-tosabb és legkevésbé ismert jelenségére vonat-kozik. Feltétlenül megéri, hogy alaposabban szemügyre vegyük.

A modern fizika szerint a kvantumvákuum egy rendszer legalacsonyabb energiaállapota, amelynek az egyenletei a hullámmechanikának és a speciális relativitásnak engedelmesked-nek. Persze azért többről van szó, mint csupán egy rendszer állapotáról. Ez a vákuum hatal-mas energiamező, amely se nem elektromág-neses, se nem gravitációs, de nem is nukleáris

jellegű. Ehelyett az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris erők, illetve mezők forrása - valójában magának az anyagnak az eredeti forrása.

A kvantumvákuum műszaki leírása folytonos energiatengerre utal, amelyben az anyag ré-szecskéi sajátos kisebb szerkezeti egységek. Paul Dirac angol fizikus számításai szerint minden pozitív energiaállapotú részecskének van egy negatív energiájú megfelelője (ilyen „ellenpárokat" -például elektron-pozitron, pro-ton-antiproton stb. - ma már minden ismert ré-szecskéhez találtak kísérletileg). A kvantumvá-kuum a „Dirac-tenger": a negatív energia-álla-potú részecskék tengere. Ezek nem érzékelhe-tők - a fizikusok „virtuális" (látszólagos, el-képzelt) részecskéknek nevezik őket. De ettől még nem lettek képzeletbeliek! Ha a vákuum negatív energiájú állapotait megfelelően nagy energiával gerjesztik, akkor ennek egy bizo-nyos része „átlökhető" a pozitív energia valódi (vagyis megfigyelhető) állapotába. Ez a pár-képződés ismert eljárása: a vákuumból kirepül

egy pozitív energiájú (valós) részecske, míg egy negatív energiájú (virtuális) részecske a vákuumban marad. Így hát a Dirac-tenger mindenütt jelen van; a megfigyelhető világegyetem mintegy a felszínén úszik.

Bár a legtöbb fizikus, vegyész, biológus és egyéb természetkutató nem ismeri eléggé ezt az alapvető energiamezőt, az érdeklődés egyre fokozódik iránta. Fontos felfedezésekre kerül sor. Ma már ismeretes, hogy a kvantumváku-um mezője adott életet a megfigyelhető világ-egyetemnek, amikor ennek egyik térsége (a Minkowski-féle vákuum) elvesztette stabilitá-sát, így aztán anyagra és gravitációra szakadt szét. És ez volt az a hatalmas energiamező, amely - az univerzum következő és nyugod-tabb Robertson-Walker-féle fázisában - „össze-rakta" azokat a részecskéket, amelyek ma be-népesítik a téridőt. A fizikusok azt is tudják, hogy a kvantumvákuum energiamezője nem-csak az anyag forrása, hanem az egész világ-egyetem temetője is. Stephen Hawking angol elméleti fizikus híres feketelyuk-elméletében

is szerepel, hogy egy fekete lyuk „eseményhorizontján" a vákuumban keletkezett részecskepárok egyike kilép a környező térbe, míg antirészecskéjét (vagyis ikerpárját) a fekete lyuk beszippantja, így az visszazuhan a vákuumba.

A kvantumvákuum megdöbbentő sűrűségű energiát tartalmaz. Wheeler ezt a tömörséget köbcentiméterenként 1094 grammra becsüli, ami annyit jelent, hogy a vákuumban rejlő energia nemcsak az anyagban megkötött ös-szes energia mennyiségével egyenlő, hanem David Bohm számításai szerint még ennél is kb. 1040-szer több.13 Ehhez viszonyítva az atommag energiasűrűsége szinte elenyésző, mivel köbcentiméterenként csak 1013 gramm. És mégis az atommag a legenergikusabb anyagtömeg a világegyetemben.

A vákuum maga nem anyagi: energiái negatív állapotban vannak. Ez szerencsés dolog, mert ha nem így volna, akkor a világegyetem nyom-ban olyan kicsire zsugorodna, mint egy atom

átmérője. (Ez Einstein híres tömeg-energia egyenérték-egyenletéből, az E = mc2-ből következik: egy adott energiamennyiség megfelelő tömegmennyiséget követel, ebből ered a gravitációs vonzás is.)

Mivel az anyag „valódi" - vagy ahogy a fiziku-sok mondanák, „tömeg-energia" - világa elké-pesztően kisebb energiatartalmú a vákuumhoz képest, ezért érzékelhető világegyetemünk anyaga nem szilárd sűrítményként úszik a vá-kuumenergia-tenger felszínén, hanem inkább buborék alakjában lebeg benne. És valóban! Az általunk ismert anyagi világ - amelynek mi is részei vagyunk - energiában kifejezve nem a vákuum megszilárdulásának, hanem ritkulásá-nak tekinthető.

De akkor miként lehet, hogy a vákuum meg-döbbentő energiatengere nem nyom agyon bennünket, és létezését nem is vesszük észre?

Jánossy Lajos már évtizedekkel korábban ki-dolgozott egy elméletet, amely utat mutat a vá-lasz felé. A híres „relativisztikus hatásokat"

(mint az órák lelassulása vagy a tárgyak tömegének megnövekedése a fény sebességének közelében) ő a valós világ tárgyai és a kvantumvákuum közötti kölcsönhatásnak tulajdonította. Amikor csaknem a fénysebességre gyorsulnak a tárgyak anyagi részecskéi, akkor a vákuum energiarészecskéihez (a bozonokhoz) dörzsölődnek, így ez a súrlódás lelassítja haladásukat és megnöveli tömegüket. Ebben a felfogásban a vákuum nem elvont geometriai szerkezet, mint az Einstein-féle téridő, hanem egy valós fizikai mező, amely kölcsönhatásban áll a benne mozgó tárgyakkal.

Számos fizikus - köztük Ignazio Licata Olasz-országban és Manfred Requard Németország-ban - olyan relativisztikus univerzum fogalmát kezdte tanulmányozni, amelyben a téridő nem elvont geometria, hanem valódi „hálós" mező. Jánossy elképzelését egy másik magyar elmé-leti fizikus, Gazdag László egy teljes értékű „poszt-relativitáselméletté" fejlesztette, amely megvilágíthatja, hogy a vákuumenergiák miért

nem roppantanak össze bennünket - és hogy valójában miért nem érzékelhetők.

Gazdag úgy tekinti a vákuumot, mint egyfajta szuperfolyadékot. Tudjuk, hogy amikor a héliumot az abszolút nulla fokhoz közeli hő-mérsékletre hűtik, szuperfolyadék lesz belőle. A szuperhideg héliumban minden ellenállás és súrlódás megszűnik, így ez a folyadék keskeny réseken és hajszálcsöveken is lendületvesztés nélkül halad át. Ezzel szemben a tárgyak is úgy mozognak benne, hogy nem találkoznak ellenállással. (Minthogy az elektronok szintén ellenállás nélkül mozognak benne, a szuperfo-lyadékok egyben szupravezetők is.) Így egy bizonyos értelemben a szupravezető szuperfo-lyadék a benne mozgó tárgyak és elektronok számára nincs „ott" - jelenlétéről nem kapnak információt.

Képzeljük el tehát, hogy a kvantumvákuum a rajta áthaladó pozitív energiájú részecskék szá-mára szuperfolyadékként viselkedik. Ekkor az ilyen részecskék és a belőlük épített tárgyak

nem érzékelik jelenlétét: számukra a vákuum nem létezik. Miután testünk és agyunk a valós világ pozitív energiájú részecskéiből van felépítve, és e részecskék együttese úgy halad át a vákuumon, hogy az voltaképpen szuperfolyadék, érzékszerveink és legérzékenyebb mérőeszközeink sem jelzik az áthaladást. Igazán megbocsátható tehát, ha azt hisszük, hogy a minket és világunkat körülölelő energiatenger nem is létezik.

A vákuum azonban nem állandóan és folyama-tosan viselkedik súrlódásmentes szuperfolya-dékként. Ahogy Pjotr Kapica szovjet fizikus, aki sok évet töltött a szuperfolyékony hélium tulajdonságainak vizsgálatával, észrevette: egy ilyen közegben csak azok a tárgyak haladnak súrlódásmentesen, amelyek szinte állandóan egyenletes mozgásban vannak. Ha egy tárgy erősen gyorsul, akkor a közegben olyan örvé-nyek keletkeznek, amelyek ellenállást tanúsíta-nak: a klasszikus kölcsönhatás jelei mutatkoz-nak. Például a szuperfolyékony hélium örvé-nyeiben az erősen felgyorsult fa- vagy papírda-

rabkák úgy keringenek, akár egy hagyományos folyadékban.

Ha ilyen hatás keletkezne a kvantumvákuum-ban, akkor ez befolyásolná a valós világ nem állandó vagy csaknem egyenletes sebességgel rajta áthaladó részecskéit: megjelennének a meghökkentő relativisztikus hatások és a valós világ részecskéinek megszokottabb tulajdonsá-gai (tehetetlenségi erő, tömegvonzás, elektro-mágnesség).

Einstein relativitáselméletének Gazdag-féle új-raértelmezésében az ismert matematikai képle-tek a bozonok áramlását írják le a szuperfolyé-kony vákuumban.14 Ez az áramlás határozza meg a téridő geometriai szerkezetét és ezzel a fotonok és elektronok pályáját is. Amikor a fény és az anyag részecskéi egyformán mozog-nak, a téridő még klasszikusan euklideszi. Ám amikor felgyorsulnak (vagy lelassulnak), a vá-kuum kölcsönhatásba kerül mozgásukkal, és ekkor látszik görbültnek a téridő.

A fizika élvonalában folyó kutatások alátá-

masztják ezeket a forradalmian merész feltételezéseket. A jelenlegi munkák Paul Da-vies és William Unruh fizikusoknak az 1970-es években kifejtett gondolatait folytatják. Da-vies és Unruh, akárcsak Jánossy és Gazdag, a vákuumban lévő állandó sebesség és gyorsuló mozgás közötti különbségre alapozta érvelését. Az állandó sebességű mozgás a vákuumot izotrópnak (minden irányban azonosnak) mu-tatja, míg a gyorsuló mozgás olyan hősugár-zást idéz elő, amely feltárja az irányszimmetri-át. A „Davies-Unruh-féle hatás" egymagában túl kicsi ahhoz, hogy mérhető legyen fizikai eszközökkel. Ez késztette a kutatókat annak vizsgálatára, vajon a vákuumon áthaladó gyor-suló mozgás előidéz-e járulékos hatásokat. Ez a sejtés roppant hasznosnak bizonyult. Kide-rült, hogy a tehetetlenségi erő a vákuum köl-csönhatásaiból ered.15

1994-ben Bernhard Haisch, Alfonso Rueda és Harold Puthoff matematikailag is kimutatta, hogy a tehetetlenségi erő (az inercia) vákuu-mon alapuló Lorentz-erőnek tekinthető. Ez az

erő a mozgó részecske alatti szinten keletkezik, és az anyagi tárgyak gyorsulása ellen hat. A vákuumon keresztül gyorsulva mozgó tárgyak mágneses mezőt keltenek, és ez eltéríti a tárgyat alkotó részecskéket. Minél nagyobb a tárgy, annál több részecskét tartalmaz, így annál erősebb az eltérítés - és a tehetetlenségi erő. Az inercia tehát az elektromágneses ellenállás egyik formája, amely a vákuum virtuális részecskékből álló (egyébként szuperfolyadékként viselkedő) gázának torzulásából ered gyorsuló mozgás esetén.

Kiderült, hogy a tehetetlenségi erőn kívül maga a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás egyik terméke. Ha Haisch-nak és munkatársainak igaza van, akkor a tömeg fogalma a fizikában sem nem alapvető, sem nem szükséges. Ami-kor a vákuum tömeg nélküli elektromos tölté-sei (a szuperfolyékony vákuummezőt alkotó bozonok) kölcsönhatásba lépnek az elektro-mágneses mezővel a már említett energiakü-szöbön túl, akkor a tömeg tényleg „megterem-

tődik". Ezért elég meglepő módon a tömeg esetleg sokkal inkább kozmikus energiából összesűrűsödött térszerkezet lehet, mintsem valami független létező a világegyetemben.16

Ha a tömeg a vákuumenergia terméke, akkor a tömegvonzás is az. Amint középiskolás ko-runkból tudjuk, a gravitáció mindig a tömeggel kapcsolatos, és a gravitációs tömegek közötti távolság négyzetével arányosan csökken. Ha viszont a tömeg a vákuummal való kölcsönha-tásban keletkezik, akkor a tömeggel kapcsola-tos erőnek is így kell létrejönnie. Ez azonban azt jelenti, hogy a rendszerint anyaggal társuló minden alapvető jellegzetesség a vákuum-köl-csönhatás eredménye: így az inercia, a tömeg és a gravitáció is.

Nyomok a vákuumban

A kvantumvákuum persze nem üres tér.

Jelentős eleme a világegyetemnek, ezért elvár-ható, hogy valamilyen módon az univerzum minden folyamatában részt vegyen. Valóban meglepő kölcsönhatásokban vesznek részt gyorsuló elemi részecskék; de vajon a kölcsön-hatás finom formái is előfordulnak-e ismertebb létezőkkel kapcsolatban?

Szovjet kutatók néhány csoportja szerint ez így is van. Anatolij Akimov, Gennagyij Sipov és Jevgenyij Bondarenko egy „torziós mezőről" számolt be, amely állítólag az elektromágneses és gravitációs mezőkön túl létezik. Ugyanúgy, ahogy egy villamos töltés mozgása mágneses teret kelt, és ahogy a tömeg jelenléte gravitáci-ót hoz létre, a torziós mező forgást idéz elő a fizikai világban. Ez a forgás (vagy perdület) a fénysebességnél gyorsabb információtovábbí-tásra képes, méghozzá csillapítás nélkül. Min-den szubsztanciának, minden atomnak és ré-szecskének megvan a maga torziós mezője, amely „polarizálja" a teret, és információt to-vábbít a benne lévő jelenségek között.

A torziós mező állítólag a kvantumvákuum tar-tományában fordul elő. Áthatol az anyagon, mert rezgése elképesztően nagy. A hatás rend-kívül finom; egészen kis távolságokon belül érvényesül, ahol a kvantumvalószínűség törvé-nyei uralkodnak. Így a torziós mező hatása ön-magában nem érzékelhető: csak a kvantumva-lószínűség törvényeinek megszegésekor mu-tatkozik meg. Ezek a finom hatások azonban befolyásolhatják a biológiai rendszerek visel-kedését, változásokat idézve elő - a változó frekvenciájú könnyű mágneses erőkhöz hason-lóan - a víz és más anyagok tulajdonságaiban. Bár nehéz őket megmérni, azt mondják, hogy a hatások félig állandóak.17

Egy másik orosz csoport kutatásai szerint a vá-kuum valóban olyan szuperfolyadéknak tekint-hető, amelyben a mozgó tárgyak sajátos hatá-sokat idéznek elő. L. B. Boldireva és N. B. Szotyina elméletében egy részecske perdülété-nek változása örvényekhez vezet a vákuum-ban. Az örvények, akárcsak a szuperfolyékony héliumban, egy-egy örvény tengelye mentén

állítólag perdületi, valamint elektromos polarizációt keltenek. Az eredmény az áramlás megtörése, amelyet az örvény központjában lévő szuperfolyadék hoz létre; ezután a szokásos tömeghatások jelennek meg. Ezek a vákuumban a tárgyak „nyomát" jelölik meg. Boldireva és Szotyina szerint - mivel bizonyos típusú mozgások hosszú ideig megmaradhatnak egy szuperfolyadékban - a tárgyaknak a vákuumban jelentkező nyoma még akkor is fennmaradhat, amikor a tárgyakat már eltávolították onnan.

A tárgyak „vákuumnyomát" és még inkább ezeknek feltűnő maradandóságát kísérletileg igazolta egy másik orosz kutatócsoport Vlagyi-mir Poponyin vezetésével az Orosz Tudomá-nyos Akadémia Biokémiai Fizikai Intézetében. Poponyin, aki azóta megismételte a kísérletet az amerikai Heartmath Intézetben, hőszabályo-zott kamrába DNS-molekula-mintát helyezett, és lézersugárral világította meg. Azt találta, hogy a kamra körül sajátos szerkezetű elektro-mágneses mező alakult ki, többé-kevésbé a vá-

rakozásnak megfelelően. De észrevette, hogy ez a szerkezet még hosszú ideig fennmarad azután is, hogy eltávolították a DNS-t a lé-zerrel besugárzott kamrából. A DNS „nyoma" tehát akkor is jelen van a mezőben, amikor a DNS már nincs ott. Boldirevához és Szotyiná-hoz hasonlóan Poponyin és munkatársai is arra a következtetésre jutottak, hogy kísérletük so-rán a fizikai vákuumból gerjesztették az új me-zőszerkezetet. Ez a mező rendkívül érzékeny; számos, nulla értékhez közeli energia gerjeszt-heti. Ez a fantomhatás szerintük egy eddig ész-re nem vett „vákuumszerkezet"-et jelez.

Van itt azonban még egy kérdés, amelyet meg kell gondolni. Ha a valós világi tárgyak tartós nyomot hagynak a vákuumban, vajon ezek a nyomok nem közvetítenek-e információkat két tárgy között?

Erre már válaszolni tudunk még akkor is, ha ez csak egy valószínű magyarázat, amely további megfigyelésektől és kísérletektől függ. A vá-

lasz (ahogy az oroszok sejtették): igen - fel-téve, hogy a tárgyak vákuumnyoma a kölcsö-nösen interferáló hullámfrontok alakjában jele-nik meg. Ilyen interferencia akkor jöhet létre, amikor a vákuum nemcsak ismert elektromág-neses hullámokat hordoz (amelyek egyszerűen áthaladnak egymáson), hanem olyan különös hullámokat is, amelyeket Nikola Tesla fedezett fel a századfordulón. Ezek a „skaláris hullá-mok" tartós interferencia-alakzatokat tudnak létrehozni. A skalárok által előidézett interfe-renciaminták nem hoznak létre olyan szerkeze-teket, amilyenek a „valós" részecskék világá-ban megfigyelhetők, mert a vákuum nem tar-talmaz fermionokat, olyan anyagi részecské-ket, amelyek bizonyos szempontból egymást kizárva hozzák létre az anyag különféle épít-ményeit. A Tesla-hullámok által előidézett in-terferencia-alakzatok a vákuum bozontengeré-ben inkább egy hologram jellegzetes tulajdon-ságaival rendelkeznek.

Úgy tekinthetjük-e a vákuumon alapuló „koz-mikus hologramot", mint olyan közeget, amely

kozmikus kapcsolatot hordoz? Vonzó feltételezés. A kozmikus hologram minden olyan tárgyról információt továbbít, amelynek mozgását bekódolva őrzi minden más tárgyhoz képest, amely a vákuum egy bizonyos térségében mozog. A vákuum ilyen módon összekötő holomezővé válik, és éppen ez a mező oldja fel a fizika, a biológia és a többi tudományág korábban megismert ellentmondásait.18

Ebben a felfogásban a holografikus szerkezetű vákuum az az információs mező, amely az anyagi részecskéket egymáshoz köti a világ-egyetemben. A részecskék által alkotott tárgya-kat is összeköti, legyenek ezek atomok, mole-kulák, sejtek vagy akár élő szervezetek.

A vákuum bozonmezőjét e könyv szerzője pszi-mezőnek nevezi. Itt a görög (pszi) betű azt a tényezőt jelzi, amely a kvantumtarto-mányban Schrödinger pszi-függvényét kiegé-szíti. Egyúttal azt a kapcsolatot is jelenti, amely az élő szervezeteket egymással és kör-

nyezetükkel köti össze a biológia tartomá-nyában. De az emberek agya és tudata közötti kapcsolatot is jelenti a pszichológia és a meg-ismerő tudományágak terén - beleértve azokat a rejtélyes kapcsolatokat, amelyek „pszi-jelen-ség" néven ismeretesek.

ÖTÖDIK RÉSZ

EGYSÉGES VALÓSÁG

1. fejezet

A FEJLŐDÉS ÁTFOGÓ SZEMLÉLETE

Ha a tudomány felismeri, hogy a múlt állandó visszacsatolással tájékoztatja a jelent, minden olyan dologra összefüggő magyaráza-tot tud nyújtani, amely előfordulhat térben és időben az atomoktól a galaxisokig, a baktériu-moktól az egereken át az emberekig. Egyúttal megnyithatja az utat egy igazán egyesített el-mélet - a fejlődés változatosságának átfogó szemlélete felé.

Ez az átfogó evolúciós látvány izgalmas lesz. Bár az elmélet részletes állításai további elem-zést és ellenőrzést kívánnak, már most is pil-

lantást vethetünk néhány jellegzetességére. Most felvázoljuk sorban a kozmoszról, az anyagról, majd az életről és az értelemről alko-tott képünket.

Ősrobbanások sorozata

Egy olyan világegyetemben, ahol a megfigyelhető jelenségek mögött energiaten-ger hullámzik, feloldhatók a tisztán geometriai téridő-univerzum zavaró ellentmondásai. Elő-ször is új megvilágításba kerül a kozmológia nagy kérdése: miért fordul a világmindenség olyan bámulatos előszeretettel az élet felé?

Ahogy a II./l. fejezetben kifejtettük, a rejtély az univerzum alapvető állandóinak pontos hangolásában rejlik. A világegyetemnek az élet biofizikája és biokémiája felé fordulása szár-nyakat ad a képzeletnek a tudósok között -nem sok teret hagy egy ésszerű magyarázatnak.

Persze az ősrobbanás kozmológiájának szem-pontjából kideríthetetlen, hogy a világegyetem fizikai állandói a kozmosz születésekor miért így alakultak ki: az az „anyaméh", amelyből a világegyetem származik, a klasszikus tudo-mányelméletek számára elérhetetlen marad. Nem ez a helyzet az újabb, többciklusú koz-mológiák esetében. Ha a világegyetem nem az ősrobbanásban keletkezett, hanem csak újjá-született egy „robbanás" során, akkor megtud-hatnánk valamit arról az állapotról is, amely-ből világra jött. Lehet, hogy ez a kozmikus anyaméh már „tájékoztatást" kapott a korábbi világegyetemekről, amelyek megelőzték a mi-énket. Világegyetemünk örökölhetett néhány jellegzetes vonást a korábbi világegyetemek-től.

Ilyen öröklés kétségtelenül lehetséges, feltéve, hogy van egy fizikai közeg, amely továbbítja a jellegzetességeket az „anya-világegyetemtől" a mi „utód-világegyetemünkbe". Az itt vázolt megközelítés szerint létezik ilyen közeg: a pszi-mező. Ha ez a mező nem akkor alakult ki,

amikor a mi világegyetemünk született, és ha ez a valaha létezett összes világegyetemek em-lékezete, akkor képes volt korábbi univerzu-mok nyomait átadni a miénknek. Nem valószí-nű, hogy világegyetemünk „tiszta lappal" kez-dett: a vákuumenergia-tenger, amelyből ered, feltehetően korábbi világegyetemek kódolt nyomaival volt tele.

Képzeljük el, hogyan működik a kozmikus emlékezet. A vákuum-holomezőnek a korábbi univerzumokkal való párhuzamos fejlődése oda vezet, hogy az életfolyamatok kölcsönösen összehangolódnak azokkal a fizikai előfeltéte-lekkel, amelyek lehetővé teszik az életet. Az anyag, az élet és a mező fenséges tánca kozmi-kus méreteket ölt: az idő felfoghatatlan nagy korszakai, évmilliárdjai folyamán a tánc alak-zatai mind látványosabbá válnak a növekvő harmónia során.

Minden egymást követő világegyetemben az atomok és molekulák, a sejtek és élő szerveze-tek mindjobban idomulnak az alapvető állan-

dókhoz, amelyek meghatározzák fejlődésük határértékeit. Az állandók aztán hozzáil-leszkednek azokhoz az atomokhoz és élő szer-vezetekhez, amelyek minden egyes világegye-temben kifejlődnek. Ezeknek a robbanva szü-letésekor az emlékekkel zsúfolt kvantumváku-um pontosan azokat a finom eltéréseket hozza létre a robbanás gigantikus térbeli egyformasá-gához képest, amelyek csillagokból álló gala-xisokat és csillagok körül keringő bolygókat teremtenek. És pontosan annyi anyagot szinte-tizálnak - alkalmas kölcsönható erőkkel -, amelyek molekulákat, sejteket és a megfelelő bolygókon élő szervezetek egész bioszféráját állítják elő.

Ez ragyogó feltevés! Elárulja számunkra, hogy a mintegy 15 (vagy talán csak 7-8) milliárd év-vel ezelőtt „robbanással" született világegyete-münk miért oly kiválóan alkalmas az élet ki-fejlődésére. Ez azért van így, mert univerzu-munk olyan korábbi univerzumok hosszú sorá-nak része, amelyek egy folytonos „metauniver-zum" maradandó méhében alakulnak ki.

Ha ez is igaz, akkor megkérdezhetjük, hogy maga a metauniverzum mikor született - mennyivel korábban, mint a mi világegyete-münk.

A tapasztalati tudomány nem tud meggyőző választ adni erre a kérdésre: ez a teológusokra és a misztikusokra vár. A tudomány azonban nem teljesen tájékozatlan ebben a vonatkozás-ban: ha nem is tudja pontosan megmondani, hogy mikor történt „az eredeti ősrobbanás", valamit azért mondani tud arról, hogy miként történt.

Itt az orosz kozmológus, Andrej Linde elméle-tei jöhetnek számításba. Az eredeti ősrobbanás lehetett hálózatszerű: vagyis különböző térsé-gekre tagolódhatott. Ebben az esetben hasonló lehetett egy szappanbuborékhoz, amelyben több kis buborék tapad egymáshoz. Amint egy ilyen buborék szétpukkan, a kisebbek szétvál-nak, és mindegyikük önálló buborékká válik. Lehet, hogy ez történt a kezdeti ősrobbanáskor. Az eredeti robbanás számos térsége egy-egy

különálló világegyetemmé fúvódott fel. A térségek mérete és adottsága más és más lehetett - legtöbbjük olyan világegyetemnek adhatott életet, amelyben galaxisok, csillagok, bolygók és élőlények kifejlődésére nincs lehetőség. De a számtalan „halva született" világegyetem között egyik-másik magában hordozhatta az élet kialakulásának feltételeit. Esetleg a mi világegyetemünk volt közülük az egyik. Nyilván a „mi buborékunk" elég nagy és „szemcsés" volt ahhoz, hogy galaxisokat, csillagokat, számos naprendszert és legalább egy olyan bolygót alkosson, amely alkalmas az élet számára. Ez nem lehetett puszta véletlen. Nem tudtunk volna kifejlődni egyetlen más • világegyetemben sem.

A legősibb felfúvódásnak ebből az elméletéből következő számítások szerint igen valószínű, hogy az eredeti robbanás egyik alkalmas térsé-gének sorozatos buborékai nagy eséllyel fog-lalták magukban a fejlődés egymáshoz hasonló adottságait.

Most bővítsük a képet egy további elemmel: ez az emlékekkel telt kvantumvákuum, ame-lyet pszi-mezőnek nevezünk. Ha az egymás után önállósuló „világegyetem-buborékokat" ez a mező kötötte össze, mindegyikük egy fok-kal alkalmasabbá vált az életre az előzőnél. Az idők folyamán a mi univerzumunkat tehát a pszi-mező révén összekötött robbanások soro-zata teremthette meg, amely az eredeti ősrob-banást követte. Ez megmagyarázza, hogy vi-lágegyetemünk miért van olyan kiválóan rá-hangolva az élet feltételeire.

Egy önteremtő és „emlékező" kozmosz látvá-nya -amely folyamatos, de nem egyenletes len-dülettel fejlődött az eredeti egységből a mai, bonyolultan összefüggő sokféleségig - nem más, mint amit az emberi tudat időtlen idők óta sejtett. India védikus és posztvédikus gon-dolkodói például úgy vélték, hogy a világmin-denség egy gigantikus teremtőerő, egy sűrű és önmagába zárt káosz örvénylő folyamatából jött létre. Mielőtt a világ megszületett volna, ez a névtelen és áthatolhatatlan sűrűség mérhe-

tetlen sötétségben terjedt szét. A szétvá-lasztatlan szubsztancia a maga megszámlálha-tatlan mennyiségű összetorlódó hullámtöme-geivel elözönlött mindent, ami volt. Miközben a hullámtömegek összecsaptak, létrehozták a világmindenség magját - aranytojás formájá-ban. A kozmosz aranytojása megszilárdította az őt létrehozó hullámtömegeket. A súrlódások és ütközések révén alakuló embrió-világegye-tem szilárd anyagként lebegett az ősi áradat-ban.

Számos teremtésmítosz szerint az érzékelhető világegyetem tárgyai és lényei voltaképpen olyan létezők, amelyek az eredeti forrásból fa-kadó kozmosz alapenergiájából csapódtak le vagy váltak érzékelhető valósággá. A fizikai világ sokkal finomabb világokból eredő olyan energiarezgések tükörképe, amelyek viszont még finomabb energiamezők tükörképei. A lé-tezés nem más, mint a tiszta energia ősi egysé-géből teremtett dolgok és lények rangsora.

Az indiai upanisádokban a kozmosszal együtt

keletkezett, energiával teli tér neve Akasa. Ez az a tömény szubsztancia, amely áthatja a töb-bi négy szubsztanciát (a levegőt, a tüzet, a vi-zet és a földet). Ez a rendkívül finom szubsz-tancia (ősanyag) betölti az egész teret, és min-dent megteremt, ami csak létezik benne. Kez-detben csak Akasa volt, és végül csak Akasa marad. Akasából lesz a Nap, a Föld, a Hold, a csillagok és az üstökösök, Akasa válik állattá és emberi testté és növénnyé; belőle lesz min-den, ami létezik. Egy ciklus végén minden visszaolvad Akasá-ba, hogy a következő cik-lusban ismét létrejöjjön belőle.

A Prána pedig a végtelen és mindenható hata-lom, amely Akasára hat. Swami Vivekananda beszámolója szerint a Prána mozgás, gravitá-ció és mágnesesség: jelen van az emberi cse-lekvésben, a testi idegfolyamatokban és még a gondolat erejében is. Végül minden erő ismét beleolvad Pránába, ahogyan minden dolog visszaalakul Akasává. És ami a legérdekesebb: ez utóbbi megőrzi mindannak a nyomát, ami a világegyetemben történt. Az ún. Akasa-krónika

az ön-teremtő és emlékező univerzum maradandó memóriája.

Íme Visnu egyetemes alakja modern köntösbe öltöztetve. A létező világ örök álma bontako-zik itt ki újra és újra - mint egy lótuszvirág - az örvénylő, folyékony teremtő szubsztanciából, abból az alapvető energiatengerből, amely té-ren és időn át minden dolgok teremtője és táp-lálója. Ez megegyezik az univerzumról alko-tott legkorszerűbb képpel, azzal a világmin-denséggel, amely a szuperfolyékony kvantum-vákuumból születik és fejlődik téren és időn át, hogy abba ismét visszahulljon - majd újra és újra megszülessen a kozmikus alkotás büszke lüktetésében.

Ahogy ezek a gondolatok mutatják, a kép, amely az átfogó kozmológiai fejlődés értelme-zése alapján tárul elénk, olyan régi, mint maga az emberi civilizáció, de nem kevésbé találó és izgalmas. Nem hivatkozik isteni beavatkozás-ra, hogy megmagyarázza a kozmoszban az életre való eleve meglévő hajlamot, és nem

számol a szerencse szinte elképzelhetetlen mértékű szerepével. A világegyetemben az élet keletkezése folytonos kozmikus fejlődésnek tudható be, amely összefüggő evolúciós ciklusok hosszú során keresztül bontakozott ki.

Jéghegyek az energiatengerben

A köznapi nyugati felfogás mindig azt tartotta, hogy végső soron csak kétfajta dolog létezik a világon: anyag és tér. Az anyag betöl-ti a teret, és mozog benne - ez az elsődleges valóság. A tér csak közömbös háttér. Ha nem volna benépesítve anyagi testekkel, akkor ön-magának aligha volna valósága.

Ez a józan elképzelés a görögökig nyúlik vis-sza. Ez volt Newton fizikájának is a megingat-hatatlan alapja. Ezt forgatta fel gyökeresen Einstein relativisztikus világegyeteme, ahol a téridő négydimenziós folytonos közeggé ol-

vadt össze. Ugyanez történt Niels Bohr és Werner Heisenberg kvantumvilágában is. Ta-lán ezt szintén újra kell gondolni.

Az új tudomány egyetemes fejlődési képe a valóság természetéről alkotott alapvető felte-vések további módosítását kívánja. Nem volna szabad többé az anyagot elsődlegesnek és a te-ret másodlagosnak tekinteni. Most már a tér-nek - vagy inkább a teret betöltő mezőnek - kell tulajdonítanunk elsődleges valóságot.

Az anyagra - mint láttuk - legjobb úgy tekinte-nünk, hogy valójában a tér, pontosabban a teret betöltő egyetemes vákuumenergia-mező ter-méke. A látszólag szilárd tárgyak, amelyek be-népesítik a világunkat, valamint a hús és a csontok, amelyekből testünk összetevődik, nem állnak oszthatatlan építőkövekből, ame-lyeket megfelelő módon „anyagnak" nevezhet-nénk. Az anyagként ismert dolgok - és amit a fizikusok tehetetlenségi és gravitációs tulaj-donságokkal rendelkező „tömeg"-ként ismer-nek - valójában finom kölcsönhatások eredői a

teret átható mező mélyén. Az új szemlélet szerint nincs „abszolút anyag", csupán abszolút anyagteremtő energiamező.

Az új szemlélet még nem befolyásolja az élvo-nalbeli kutatók többségének gondolkodásmód-ját. A szokásos értelmezések még nem képesek elszakadni a valóság természetének alapvetően klasszikus felfogásától. Például a II./2. fejezet-ben leírt kettősrés-kísérlet hagyományos értel-mezése szerint úgy vélik, hogy a fotonokat a téren keresztül ernyők és tükrök alkotta mű-szaki eszközök felé vetítik. A kísérleti beren-dezésre úgy tekintenek, hogy ezt szilárd vagy félig szilárd testek alkotják, a fotonokról pedig azt hiszik, hogy ezekbe ütköznek különféle érthető, de néha majdnem érthetetlen módo-kon. Elsődleges valóság marad a foton és a kí-sérleti berendezés; ami ezek alatt vagy között van, valamilyen módon csak másodlagos.

Ez azonban nem igazolódik, ha a fotonokat és az elektronokat egyszerűen a téren át ernyőkre és tükrökre vetített anyagszerű létezőknek tart-

juk. A bizonyítékok azt látszanak jelezni, hogy minden részecskét úgy kell tekintenünk, mint amely a kvantumvákuumból ered és abban létezik. A fotonok, elektronok, az ernyők és más laboratóriumi eszközök kvantált hullámok ebben az alapvető energiamezőben. Amikor a kutatók részecskéket mérnek, végeredményben hullámalakzatokat mérnek ebben a mezőben. Amikor kvantumkísérleteket végeznek, akkor állóhullámok együttese - valójában maga a kutatócsoport -kísérletezik haladó hullámok másik együttesével (fotonokkal és elektronokkal).19

Ha a részecskék hullámok, akkor megkérdez-hetjük, hogy ezek a hullámok hol vannak (job-ban mondva minek a hullámai). A válasz most már nyilvánvaló. Az érzékelhető világot alkotó részecskék a vákuumban vannak - valójában ennek szerves részei. A kezdő egyetemi fizi-kushallgatókat alapos fejtörésre késztető abszt-rakció most már nagyjából kiküszöbölhető: a fényt és a gravitációt nem kell többé az üres térben haladó hullámoknak tekintenünk. A tér-

idő nem csupán geometria - Einstein szerint -, hanem alapvető fizikai valóság. Energiával zsúfolt közeg, amelyet ha megzavarnak, „hul-lámozni" képes. Az asztalok és fák, sziklák és fecskék mind állóhullámok ebben a folytonos energiaközegben.

Ez a szemlélet arról tanúskodik, hogy egy ősi sejtés -amely szerint a tér az anyag teremtő forrása - közelebb állt az igazsághoz, mint a szokásos, de mára már elavuló nyugati felfo-gás. Az ókori India risijei (látnokai) szerint a tér nem olyan, mint amilyennek a hétköznapi tapasztalataink alapján képzeljük - alapvetően nem üresség, nem puszta tartály az egyedül va-lóságos anyagi dolgok kalandjai számára. A tér - ahogy a risik ötezer évvel ezelőtt mondták - kiváltságos valóság, finom szubsztancia, amely éppen olyan valós és érzékelhető, mint a négy elem, vagyis a levegő, a tűz, a víz és a föld. A maguk módján tehát megfogalmazták a kvantumvákuum gondolatának lényegét, azt az ősi energiatengert, amelyből minden keletke-zett és amelybe minden dolgok újra visszazu-

hannak. Ennek a szemléletnek a világról alkotott ismereteinkre gyakorolt hatása néhány mai filozófus gondolkodásában is tükröződik. Gopi Krishna, a széles körben ismert Kundalini Mozgalom alapítója például azt írja, hogy a látható világ energiái az ősi energiában rejlő teremtőképességből származnak. A világ-mindenség olyan, mint egy úszó jéghegyekkel teli végtelen óceán. A kozmikus óceán betölti a teret és az időt - és minden dolgok alapja. Ér-zékszerveink számára az óceán felfoghatatlan, de a gigantikus jéghegyek, amelyek az alattuk hullámzó vízből alakultak ki, már érzékelhe-tők. Amikor érzékszerveinkkel vizsgáljuk a vi-lágot, akkor csupán a jéghegyeket látjuk. De amikor magunkba tekintve (szamadhiban) fi-gyeljük a valóságot, akkor a jéghegyek eltűn-nek, és a víz lesz látható mindenfelé. Az anyag régi-új fogalma - amelybe beletartozott Ed-dington nem éppen hízelgő megjegyzése, hogy felesége voltaképpen csak differenciálegyenle-tek bonyolult összessége - felcserélhető lesz egy kevésbé elvont, de aligha hízelgőbb kép-pel. A kibontakozóban lévő átfogó evolúciós

szemlélet azt mondja, hogy hitvesünk (mint ahogy mi magunk is, valamint minden élő és élettelen rendszer) igazában nem más, mint bonyolult állóhullám egy láthatatlan energiatengerben.

2. fejezet

A KOZMIKUS TÁNC

Az általunk tapasztalt anyagi dolgok és a világegyetemben hullámzó energiamező kö-zötti finom viszony átformál mindent, amit az életről és az élővilágról tudunk. Ez az új szem-lélet olyan hálónak tekinti a természetet, amely folyamatos, szerves önteremtő folyamattal hozza létre az általunk megfigyelhető dolgo-kat. Ez az elképzelés, akárcsak a kozmoszról alkotott képünk és az anyagról alkotott fogal-munk talál megdöbbentő előzményeket, ami-kor visszapillantunk az emberi tudás hosszú

évezredeire. A lényeget olyan ősformájú jelképek tükrözik, mint a Nagy Anya, ahol a Föld a teremtő forrás, és a Világfa vagy az Élet fája, ahol a gyökerek és a levelek szerves kapcsolata szimbolizálja a forrás és kisugárzás közötti összefüggést. A prekolumbiánus kultúrák Nagy Utazásról beszélnek, amelynek során a természetben minden dolgok eljátsszák szerepüket és megvalósítják önmagukat. India, Kína és Görögország klasszikus hagyományai egybehangzóan állítják, hogy Egy Forrás van, a lét önfenntartó csomópontja, amelyből minden dolgok származnak. A hinduk ennek kisugárzását lilá-nak (játéknak) nevezték, a szanszkrit nyelvben az ősforrás pedig a mulaprakriti - ebből ered minden dolog, amely a káoszból fejlődéssel bontakozik ki. Lao-ce határozott, de szándékosan homályos beszámolót adott erről az eredeti teremtő forrásról. „Volt valami bizonytalan, mielőtt ég és föld keletkezett. Íme, milyen nyugalmas! Milyen üres! Magányos és változatlan, de mindenütt hat fáradhatatlanul. Talán anyja minden dolgoknak az ég alatt. Nevét nem

ismerem, de taónak nevezem."

Az új elképzelés pontosítja az ősi ösztönös sej-téseket -megfigyelések és kísérleti bizonyíté-kok köntösébe öltözteti őket. Eszerint az élő szervezet nem véletlenek sorozatának eredmé-nye. A szervezet genetikai információkészlete nem független a környezettől, és variációi nin-csenek kitéve a véletlen szeszélyének. Finom, de közvetlen kapcsolat húzódik meg a genom és a szervezet, sőt a genom és a szervezet sok-kal tágabb környezete között. Az új fajokat te-remtő variációk nemhogy a gének véletlen kombinációi volnának, hanem kifejezetten „al-kalmazkodók": rugalmas válaszok a szervezet genetikai alapszerkezete révén a környezetben tapasztalt változásokra.

Hogy ilyen alkalmazkodó mutációk előfordul-hatnak, erre már időről időre rámutattak me-rész gondolkodók és kutatók. Bár ez Lamarck kísértetét idézi fel (a francia természettudós azt állította, hogy örökölhetők azok a változások, amelyek egy élő szervezetben mennek végbe a

környezet hatására), a kutatás élvonalában dolgozó tudósok gyakran felvetették azt a lehetőséget, hogy kapcsolat van a genom mutációi és a környezet között. Az alkalmazkodó mutációk elméletét, amely legutóbb az 1980-as években kavart nagy vitát, ismét felülvizsgálják a legújabb bizonyítékok fényénél.

A sokasodó bizonyítékok arra utalnak, hogy a genom (az élő szervezet összes örökletes tulaj-donságainak kódkészlete) nem is tanúsít olyan nagy ellenállást egy élet során bekövetkezett változásokkal szemben. A DNS szerkezete és működése majdnem ugyanolyan rugalmas, mint a szervezet többi része - a mikrobiológu-sok elismerik, hogy a genom „folyékony" (vagy képlékeny).

Ellenőrzött kísérletek számos példával igazol-ják, hogy környezeti hatások nemcsak befolyá-solják, hanem alkalmazkodó változásokra késztetik a genomokat. A lennövényben példá-ul műtrágyázás hatására célirányos változást

lehetett felfedezni a genomban. Rovarirtó szernek kitett különféle bogarakban olyan sajátos, örökölhető gének sokszorozódását mutatták ki, amelyek hatástalanítják a mérgező vegyszereket, és növelik az ellenálló képességet a toxinokkal szemben. Hasonló módosulások mennek végbe különféle fajok genetikai készletében elektromágneses és kémiai hatások nyomán.

Úgy látszik, hogy a genom „informálódik" a környezeti változásokról. Tehát a klasszikus darwinizmus egyik tartópillére - hogy az örök-lődés tökéletesen érintetlen marad a szerveze-tet az élet folyamán érő megpróbáltatásoktól - már erősen inog, és hamarosan feledésbe me-rül.

James Shapiro amerikai biológus szerint a ge-netikai folyamatokról sokkal körültekintőbben kellene gondolkodni. A neodarwinizmustól örökölt alapvetően mechanikus kémiai felfo-gás és a korai évek molekuláris biológiája he-lyett úgy kellene tekintenünk a genomokra,

hogy azok inkább információfeldolgozó rendszerek.20 Az új gondolkodásmód néhány eleme már lassan felszínre kerül. Egy új irányzat például a fejlődési folyamat összevont fogalmát hirdeti. A szervezet és a környezet egyetlen összefüggő rendszer része, és ez a rendszer fejlődik az időben. A genom és a fenom (amely a külső megjelenésre vonatkozó tulajdonságok összessége), akárcsak az egyed és a népesség, ennek a rendszernek egy-egy szerves eleme, és egyik sincs elszigetelve a másiktól. A puszta véletlen ki van zárva, mert még a genom mutációira vonatkozó variációk is egy rendkívül szervezett „külső genetikai rendszerben" jelennek meg.

Mind több biológus kezdi megérteni, hogy a fajok fennmaradása nem a genom elszigetelt-ségének tulajdonítható, és nem pusztán a vélet-len mutációkra ható természetes kiválasztódás eredménye. Nem vitás, hogy a természetes ki-választódás szerepet játszik a fejlődésben: a fennmaradásra és szaporodásra előnytelen va-riációk kihullanak az idő rostáján, így ez meg-

erősíti a szervezet és a környezet között tapasztalható illeszkedést. Ma azonban a ter-mészetes kiválasztódást inkább negatív, mint alkotó tényezőnek tekintik: kigyomlálja az al-kalmatlan mutánsokat, de nem biztosítja, hogy valóban alkalmas mutánsok teremtődjenek. A biológusok már látják, hogy a pozitív tényező a szervezet és a környezet szoros kapcsolódása egy olyan összefonódó rendszerben, amely folytonos önfejlődésen megy át. Ez a tényező csökkenti a véletlen szerepét a fejlődésben, mert a képlékeny genomot összekapcsolja azokkal a következetes mutációkkal, amelye-ket a veszélyeztetett fajok hoznak létre na-gyobb evolúciós ugrások érdekében.

Az életről alkotott új szemlélet más megvilágí-tásba helyezi saját testünket is. Nem vagyunk pusztán biokémiai gépek! Ez döntő eltérés az akadémikus pszichológia és orvostudomány által még mindig vallott klasszikus felfogáshoz képest, amely szerint a szervezet olyan reakci-ók révén működik, amelyek az élettani felépí-téshez, ez pedig az emberi test biokémiájához

kapcsolódik. A hagyományos nézet szerint az egészség az élettani felépítés egységétől függ, ez az együttműködés pedig számos szerves és szervetlen vegyület kiegyensúlyozott reakcióján múlik. Valahányszor testünk nem működik tökéletesen, az okot valamilyen felborult kémiai egyensúlyból eredő szerkezeti hibában kell keresni.

A „biokémiai orvostudomány" feltűnően sike-res volt a gyógyítás számos területén, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kezelés sok esetben nem felel meg sem az egészséges, sem a beteg szervezet természetes állapotának. A részben ősi gyógyászati módszerek modern alkalmazásában elért sikerek komolyan meg-kérdőjelezik egy kizárólag biokémiai megkö-zelítés helyességét. Arról van szó, hogy egy új tényezőt kell hozzáadni azokhoz a kölcsönha-tásokhoz, amelyek a test működését, szerkeze-tét és biokémiáját szabályozzák. Ez az új té-nyező a bioenergetikai mező.

Első látásra az ember bioenergetikai mezője (vagy biomezője) elektromos és mágneses ter-mészetűnek tűnik. Az idegélettan kutatói felfe-dezték, hogy az agy bizonyos területeit össze-kötő elektromos áramok ugyanazokat a hatáso-kat váltják ki, mint amikor ingerkeltő vegyüle-teket fecskendeznek az agyba. Más kutatók úgy találták, hogy megfelelően alkalmazott villamos árammal megújulásra késztethetők a sejtek, ilyen módon a törések gyorsabban gyó-gyulnak, és a testszövetek kipótolják önmagu-kat. Mágnesrezonanciás képalkotó vizsgálatok is bizonyítják a röntgensugaras és nagyfrek-venciás megfigyelések mellett, hogy az elekt-romágneses mezők nem elhanyagolható szere-pet játszanak a test épségének megőrzésében. Ezekben a hullámtartományokban az egyen-súlyhiány a test kémiájának olyan lehetséges zavarait jelzi, amelyek egészségkárosodáshoz vezethetnek. Az „energetikai orvostudomány" tehát napjainkban hasznos segítőtársként zár-kózott fel a biokémiai orvostudomány mellé.

De az elektromágneses biomező talán nem árul

el mindent: feltételezhető, hogy testünket még finomabb energiák is befolyásolják. Ezeket rit-kán vagy egyáltalán nem lehet közvetlenül észrevenni, ezért a kétkedő kutatók megkérdő-jelezik létezésüket. Ám az alternatív orvoslás-sal foglalkozó természetgyógyászok és orvo-sok rendszeresen használják ezeket, és tapasz-talataik azt mutatják, hogy a „finom energiák" valóban befolyásolhatják a test bioenergetikai mezőjét és ezzel közvetetten - de olykor dön-tően - egészségi állapotát is.

A természetes (vagy „alternatív") gyógyászat az utóbbi években nagy lépésekkel haladt elő-re. A fejlődést jelzi egyebek között, hogy a wa-shingtoni Nemzeti Egészségügyi Intézet felál-lította az Alternatív Orvostudomány Irodáját; több szakfolyóirat alapítására került sor, vala-mint számos könyvet adnak ki, és konferenciá-kat rendeznek a kutatási kérdésekről és a klini-kai gyakorlatról. A kutatókat számos kérdés ér-dekli: tudatunk milyen kölcsönhatásban van testünkkel az öngyógyítás szempontjából; ho-gyan befolyásolja egyik személy tudata a má-

sik tudatát és testét közvetlen vagy közvetett jelátvitel során; és hogyan tevődik át az ilyen befolyásolás „nem lokálisan", téren és időn keresztül - vagyis milyen a teleszomatikus (távolból a testre gyakorolt) hatás, amely mind több és több tanulmányban és kísérletben merül fel.

A jelenlegi vizsgálatok azt mutatják, hogy a testünkben zajló kölcsönhatások láncolatához és a hozzájuk kapcsolódó elektromágneses biomezőhöz még egy összetevőt (vagy ténye-zőt) kell hozzáadnunk: a finom energia mező-jét. A hagyományosan „éterinek", „mentális-nak", „spirituálisnak" nevezett energiák - vagyis az új szemlélet értelmében a szuperfi-nom energiák - összekötik testünket a pszi-mezővel: a kvantumvákuum holomezejével. Az emberi testek, akárcsak minden élő szerve-zet, ebbe a mezőbe beleágyazva léteznek, és állandó kölcsönhatásban vannak vele. Testünk állandó tánca a pszi-mezőben megváltoztatja az életről és az élővilágról alkotott legalapve-tőbb fogalmainkat. Ez nem a klasszikus darwi-

nizmus vad élettere, ahol minden szerves létező harcol egymás ellen, mert minden faj, minden szervezet és minden gén előnyre akar szert tenni a másikkal szemben. Az élő szerve-zetek nem szerves anyagba bújtatott önző léte-zők, és a verseny sohasem gátlástalan. Az élet fejlődik, akárcsak a világegyetem, miközben a holomezővel karöltve járja szent táncát. Ez avatja az élőlényeket alkotóelemekké abban a finom kapcsolatokat alkotó óriási hálóban, amely maga is összekötő elem a világminden-séget átfogó kapcsolatokban.

A Föld bioszférájában a finom viszonyok háló-zata a sejt kromoszómáiban megbúvó DNS-szálaktól a globális ökológia egészéig terjed. Testünkben a genetikai kód nincs elszigetelve az életfenntartó környezettől; az egyik egyed nincs határozottan elválasztva a többiektől. A „finom energiák" továbbítanak jeleket szerve-zetünk dinamikus állapotáról testünk minden sejtjéhez, ugyanakkor tágabb körből is folyik az információáramlás környezetünk és a dina-mikus folyamatok közötti kapcsolatokról a sej-

tekben lévő genetikai kódhoz. Agyunk és testünk ilyen módon állandó összeköttetésben áll azokkal a társadalmi és ökológiai rendsze-rekkel, amelyekben élünk.

A kialakuló új-régi szemlélet szerint minden élő szervezet kapcsolatban van egymással a holografikus információtároló és -továbbító mező révén, amely áthatja a világegyetemet. Minden élő dolog töretlen lendülettel szakad ki a természet öléből, és mihelyt megszületik, azonnal kapcsolatba lép a többiekkel, hogy az-tán együtt járják kozmikus táncukat.

A tudat nyitott ablaka

A kozmikus táncban az élet az élette-lenből, a tudat pedig az élet bonyolultabb for-máiból születik. Ahogy a tudat megjelenik, nyomban belép az össztáncba - a világegyetem többi részével való kapcsolata egyrészt őt ala-

kítja, másrészt ő maga is finoman visszahat a többi dologra.

Ez is ősi elképzelés - új köntösben. A filozófu-sok évezredeken át töprengtek, hogy a tudat miképpen illeszkedik a természet rendjébe. Szakajtóra való elmélet született, de a használ-ható változatokból jó, ha egy maroknyi van. Hogy megértsük, mi az új és mi a régi ebben a jelenlegi elképzelésben, vázoljuk fel a főbb le-hetőségeket.

1. változat. A tudat az agy terméke, pontosab-ban azoknak a túlélési módszereknek a mellék-terméke, amelyekkel az agy segíti a szerveze-tet. Minél bonyolultabbá válik egy szervezet, annál sokoldalúbb „számítógépre" van szüksé-ge, hogy ennek irányításával megszerezze a túléléshez és a szaporodáshoz nélkülözhetetlen élelmet, búvóhelyet stb. és a megfelelő nemi társat. Ennek a fejlődésnek egy bizonyos pont-ján jelenik meg a tudat. A tudat tehát nem egy elsődleges adottság a valós világban, hanem másodlagos fontosságú „kísérőjelenség", és

csak azoknak a lényeknek a számára tűnik valóságosnak, amelyek agya eléggé bonyolult ehhez.

2. változat. A tudat a végső valóság: az anyag csupán az emberi agy illúziója. A világegye-tem fejlődésében a tudat volt az elsődleges. Ma is ilyen a valóság - és talán az egyetlen. Az anyagi világ csupán annak az emberi agynak a teremtménye, amely vizsgálja a körülötte léte-ző - valójában szellemi jellegű - világot.

3. változat. A tudat és az anyag egyaránt alap-vető, de teljesen különböző létező; az ember-ben az agy teremt kapcsolatot közöttük. A tu-dat megnyilvánulásai nem magyarázhatók azokkal a rendszerekkel, amelyekben ezek megjelennek, de még az ember döbbenetesen bonyolult agyával sem. Az ember esetében a tudat anyagi agyhoz kapcsolódik; az agy csu-pán a tudat székhelye, de nem azonos vele.

4. változat. Anyag és tudat egyetlen egészet al-kot, amely nem szedhető szét sem képzeletben, sem a valóságban. A tudat és az anyag teljes

szétválasztása (amit Descartes vezetett be a nyugati gondolkodásba) hamis megoldás: a végső elemzésben anyag és tudat szerves egészet alkot. így kell elfogadnunk és kezelnünk őket, függetlenül attól, hogy hol és milyen formában nyilvánulnak meg.

5. változat. Mind az anyag, mind a tudat való-ságos, de nem alapvető létező. Együtt fejlődtek ki a valóság mélyebb rétegéből. Az anyag és a tudat gyökerei a valóság olyan szintjéig nyúl-nak le, amely önmagában se nem szellemi, se nem anyagi jellegű.

Ez az utolsó változat azt a holisztikus (a való-ságot egységes egészként kezelő) látásmódot képviseli, amely most születik az új tudomány-ban. Ez a fejlődéselmélet nem szűkíti le a va-lóságot pusztán semleges, élettelen anyagra, sem rejtélyes, anyagtalan tudatra. Eszerint mindkettő valódi, de egyik sem a valóság ere-deti eleme. Anyag és tudat egyaránt kozmikus eredetű: mindkettőjük a kvantumvákuum mé-héből született.

Az új elképzelés arról tájékoztat, hogy amikor az ön-teremtés döbbenetes folyamata megin-dult, anyag és tudat együtt fejlődött egyre ma-gasabb szintű és bonyolultabb formák felé. Még az elemi részecskéknek is volt (és van) valamilyen őstudatuk. Ez a tudat aztán mind összetettebb és határozottabb alakot öltött, amint anyagi „hordozó" rendszerei - az ato-mok, molekulák, sejtek és élő szervezetek - egyre összetettebbé és kifinomultabbá váltak. Mi, emberek, személyes tudatunkként érzékel-jük azt a magasan fejlett tudatot, amely kifino-mult agyunkkal együtt fejlődött. Bár bolygón-kon ez a tapasztalat különleges, mégsem egye-dülálló: minden más szervezetnek, még a mo-lekuláknak, az atomoknak és az elemi részecs-kéknek is van valamilyen tudati tapasztalatuk, amelynek mértéke megfelel fejlődési szintjük-nek.

De hozzá kell adnunk ehhez az elképzeléshez még egy elemet, amely nem minden előzmény

nélküli az eszmék történetében, de új a tudo-mányokban. Ez a kapcsolódás eleme. A tudat (hogy a hagyományos szóhasználatnál marad-junk) az anyaghoz kapcsolódik. Jobban mond-va: a világegyetemben fejlődő anyagi/szellemi rendszerek folyamatos és bensőséges összeköt-tetésben állnak a kozmikus méhvel, amely lét-rehozta őket. Ez a méh - a kvantumvákuum - nem egy közömbös, megállapodott valóság, hanem tevékeny, „tápláló" anyatényező, amely a kozmikus tánc révén továbbra is kapcsolat-ban van mindazzal, amit világra hozott.

Ősi gyökerek

Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuummal a környező többi tudat-hoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterülő kozmoszhoz köt bennünket - „kitárja" értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé. Ezt a nyitottságot is-

merték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Ta-gadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megértésének egyedüli módját a modern tudományban látják. A nyitottság felis-merése azonban ismét kezd tért hódítani az új kutatónemzedék körében. A születő (és ez ide-ig forradalmi) felismerés abban áll, hogy a ko-ponyánkon túli világ néhány vonásáról agyunk talán nem úgy szerez információkat, hogy pusztán az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományára tá-maszkodik, hanem értesülései kiterjedhetnek a vákuumalapú energiamezőre is. Ez a mező pe-dig finoman összeköti tudatunkat a világegye-tem valamennyi részével.

Erről az ősi felismerésről megfeledkeztek a modern társadalmakban, valószínűleg azért, mert a mindennapi tapasztalat kevés bizonyíté-kot nyújt erre. Ám ez nem azért van így, mert szélesebb körű kapcsolataink nem valódiak és nem működnek, hanem mert ennek a kapcso-latnak a jelei általában nem hatolnak be szoká-

sos, éber állapotú tudatunkba. Modern, józan észlelésünkből mindent kirekesztünk, ami nem felel meg modern, józan elvárásainknak.

Nem ez a helyzet a hagyományos és nem nyu-gati mintájú társadalmakban. Ott az emberek gyakran kerülnek szembe az empátia (beleér-zés) olyan figyelemre méltó eseteivel, amelyek mind embertársaikkal, mind a természettel kapcsolatosak. Keleten a tao követői azt állí-tották, hogy az ember számára a legmagasabb jó annak követése, ami természetes; nyugaton pedig Amerika őslakói az egész természettel való azonosulásukat hangoztatták. Seattle név-adó indián törzsfőnökének gyakran idézett sza-vai szerint: „Egyet tudunk. Minden dolog kap-csolatban van egymással, ahogy a vér egyesít egy családot. Minden dolog összefügg. Ami érinti a Földet, az a Föld gyermekeit is érinti."

Az ilyen felfogás éles ellentétben áll a modern társadalmak tagjainak elszigeteltségi érzésével. Itt a közöttünk lévő különbségek túlzott hang-súlyt kapnak összekötő kapcsolataink és

közösségi érzéseink rovására. Egyéni önkitel-jesedésünk iránti igyekezetünk végül is ahhoz a tévhithez vezetett, hogy személyiségünk a test börtönébe zárva elkülönül a társadalom többi részétől és a természettől.

Persze akadtak kivételes egyéniségek. Az olyan nagy költők, mint John Donne vagy Wil-liam Blake, megénekelték a világegyetemmel való azonosságunkat, és az olyan úttörő tudó-sok, mint Gregory Bateson vagy Arne Naess, igyekeztek megérteni ennek részleteit is. Maga Einstein így írt: „Az ember időben és térben korlátozott része az egésznek, amelyet »uni-verzumnak« nevezünk. Gondolatait és érzéseit úgy tekinti, mint amelyek valahogy elválaszt-ják minden mástól - ez tudatának egyfajta opti-kai csalódása. Ez az érzékcsalódás olyan bör-tön, amely korlátozza személyes döntéseinket és néhány hozzánk közel álló személy iránti szeretetünket."

Ám a magány érzése, amely áthatja a modern társadalmakat, nem gyötri a nap huszonnégy

óráján keresztül az embereket. A szokásos éber tudati állapotban elkülönülésünk börtönének foglyai vagyunk, és átéljük a dolgok egyedi önállóságát, ám amikor alszunk, meditálunk, vagy amikor tudatunk megváltozott állapotba kerül, a helyzet is megváltozik. Ez figyelemre méltó: az éber tudat szokásos állapotai - bár látszólag mindent felölelnek -agyműködésünk-nek csupán rendkívül kis részét veszik igény-be.21

A megváltozott tudatállapotok nemcsak való-ságosak, de hozzáférhetőek is. William James több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett hí-res megjegyzése szerint „normális éber tuda-tunk... csak a tudat egyik sajátos állapota, míg körülötte tőle csak homályos védőernyőkkel elválasztva, egészen másfajta tudat formái lé-teznek. Egy életet leélhetünk anélkül, hogy gyanítanánk létezésüket; de alkalmazzuk csak a kellő ingert, s egyetlen érintésre megjelennek a maguk teljességében."

Az új tudományokban mind többen elfogadják a megváltozott tudatállapot (ASC: altered sta-tes of conscious-ness) kutatását a „tudatkuta-tás" új ágának jogos részeként. Charles Tart hí-res amerikai pszichológus például észrevette, hogy a megváltozott tudatállapotokban egy-mással való „finom" kapcsolataink sokkal nyilvánvalóbbá válnak. Ez olyan tudatállapotra is vonatkozik, amelyet csaknem mindenki ta-pasztalt már: az álmodó alvás állapota. Carl Jung úgy vélte, hogy egyik-másik álmunk saját fajunk kollektív tudattalanját tükrözi: kijelen-tette, hogy az ilyen álmoknak valamilyen „nu-menális" (érzék feletti, felfoghatatlan) értéke van. Ma több pszichológus osztja ezt a véle-ményt. Montague Ullman álomkutató szerint - bár egyénenként élünk, fajunk és közösségünk nagyobb egészétől elkülönítve - álmaink hely-reállítják a kapcsolatokat, illetve támogatják erőfeszítéseinket, hogy összhangban éljünk a természettel és a világegyetemmel. Eltérően a freudi elméletektől, amelyek álmainkban egy-mással harcban álló pszichés létezőkről be-szélnek, az Ullman-féle álomelméletek úgy te-

kintenek az álomlátásra, hogy ez belső kapcso-latokat teremt köztünk és más dolgok között egy átfogó teljességen belül.

Fred Alan Wolf fizikus is egyetért azzal a né-zettel, hogy tudatunk mélyrétegei össze tudnak kötni bennünket egymással. Szerinte tévedés-ben vagyunk, amikor a tudatot az egyedi agyakban keressük. Szerinte elképzelhető, hogy az „én" tudatom nem csupán a testemen belül létezik, hanem azon kívül is, mint valami kiterjedt tudatmező.

Ezt a merész, de érdekes következtetést hatá-rozottan alátámasztják Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter kísérletei is. „A tudat új térképe", ahogy ő nevezi, gondosan feljegyzett esettanulmányai tömegének tapasz-talatain alapul. Megváltozott tudatállapotaik-ban betegei ülésről ülésre olyan információkat hoztak elő, amelyeket nem szerezhettek testi érzékeléssel - de más tudatállapotban sem igen. Grof arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között tulajdonképpen

azonosíthatjuk magunkat bármivel a világegyetemben. Vannak olyan tapasztalatok is, amikor a tudat a kettős egység állapotába kerül egy másik személyen belül, sőt az is előfordul, hogy valaki teljesen magába olvasztja egy másik egyén személyiségét. Vannak olyan élmények, hogy valaki ráhangolódik egy embercsoport tudatára, vagy annyira kiszélesíti saját tudatát, mintha az egész emberiséget felölelné. Arra is képesek vagyunk, hogy átlépjünk az emberi tapasztalás korlátain: így azonosulhatunk állatok, növények, sőt szervetlen tárgyak és folyamatok tudatával is. Grof szerint ugyancsak át lehet élni az egész bioszféra, bolygónk, sőt akár az egész világegyetem tudatosságát.22

A Grof által feljegyzett transzperszonális él-mények, saját szavai szerint, világosan mutat-ják, hogy valamilyen, eddig még megmagya-rázhatatlan módon mindegyikünkben van in-formáció az egész világegyetemről vagy az egész létről, és tapasztalatilag hozzáférhetünk

annak minden részéhez, és ez bizonyos érte-lemben nem más, mint az egész kozmikus há-lózat... Bár pillanatnyilag nem tudják a kutatók megnyugtatóan megmagyarázni ezeket a ta-pasztalatokat, a helyzet valószínűleg megvál-tozik. Az egységesített elmélet felé haladva az új tudomány hamarosan abban a helyzetben lesz, hogy szilárd alapokat teremthet ezeknek a sokszor zavarba ejtő jelenségeknek.

Ahogy már Jung megérezte, az új elgondolás szerint a tudat folyamatosan áthatja az egész emberiséget, sőt tulajdonképpen a teret és az időt is. Az agyunk/tudatunk és a világ többi ré-sze közötti jeltovábbítás állandó és mindkét irányban folyamatos. Gondolatainkat, benyo-másainkat és érzéseinket mások felé küldjük, és mások gondolatait, benyomásait és érzéseit fogadjuk. Minden, ami tudatunkban történik, otthagyja hullámnyomait a pszi-mezőben, és mindenről tudomást szerezhetnek azok, akik „ráhangolódnak" ezekre a finom mintázatokra.

Talán egy ilyen közös tudatmező erősödött fel

időről időre az emberi kultúra és a szellem tör-ténete folyamán. Indiától Kínán keresztül a klasszikus Görögországig utalásokat találunk a tudatátvitelnek erre a módjára legalább két és fél ezer évre visszamenően. Az ebbe vetett hit a kelet vallásainak és metafizikájának, vala-mint a nyugat misztikus és gnosztikus hagyo-mányainak központi kérdése volt. A „kollektív tudatalatti" néhány változatának elképzelése a 19. század végére, a 20. század elejére megy vissza. Ez tükröződik olyan kiváló gondolko-dók írásaiban, mint Henri Bergson, Frederic Myers, H. H. Price, Gardner Murphy - de Wil-liam James és később Carl Jung nagyszerű ta-nulmányaiban is.

A tudat csoportos kiterjedésére vonatkozó je-lentős megállapítások között kétségtelenül a modern kísérleti pszichológia alapítójának, Gustav Fechnernek a kijelentése a legérdeke-sebb. Szerinte mélytudatunk egyesül a „világ-lélekkel". „Amikor egyikünk meghal - írta rö-viddel egy súlyos betegségből való felgyógyu-lásakor -, az olyan, mintha a világ lehunyná

egyik szemét, mert abból az egyedi részből már nem kap több érzékelhető közlést. De azok az emlékek és fogalmi viszonyok, amelyek az illető személy érzéklései köré cso-portosultak, megmaradnak a nagyobb Föld-életben olyan tisztán, ahogy valaha is léteztek, új viszonyokat teremtve, növekedve és fejlőd-ve a további jövőben oly módon, ahogyan az emlékezetünkben egyszer már elraktározott tiszta gondolataink új viszonyokat alakítanak ki és tovább fejlődnek véges életünk folya-mán."

A világlélek vagy világtudat gondolatát a híres (bár annak idején erősen támadott) francia je-zsuita biológus, Pierre Teilhard de Chardin fej-lesztette tovább a 20. században. Az ő elképze-lése szerint az emberiség feltartóztathatatlanul fejlődik egy magasabb egység felé, amelyet a „nooszférának" nevezett planetáris tudat meg-jelenése jellemez. Teilhard észrevette a rokon-ságot az emberi agy és a társadalmi tudat kö-zött, annak az alapján, hogy az előbbi milliárd-nyi egymáshoz kapcsolódó idegsejtből áll, az

utóbbi pedig közösen gondolkodó milliónyi egyénből. Rámutatott, hogy egyfelől létezik a neuronokból álló agy, másfelől ott van a milliónyi emberi egyed gondolkodása révén működő „agyak agya". Bár vannak köztük különbségek - az egyedi agy esetében a gondo-lat nem gondolkodó idegrostok rendszeréből ered, az agyak agyának esetében pedig minden különálló egység önállóan elmélkedő központ -, annyira szembeszökően sok bennük a közös vonás, hogy ezeket nem lehet felületesnek ítél-ni vagy véletlennek tekinteni. A kollektív „agyak agya" -mondta Teilhard - éppoly való-ságos, mint azok az egyedi agyak, amelyekből felépül.23

Az emberekkel és a természettel fennálló, újra felfedezett kapcsolataink szélesebb és mélyebb következményei gondolkodásra késztethetnek valamennyiünket.

Először is a másokkal és a világegyetem többi részével összekötő finom kapcsolataink azzal vigasztalhatnak bennünket, hogy létezésünk

nem múló valami, hanem része egy folyamat-nak, amely átfogja egész életünk összes élmé-nyét, és beépíti őket saját kibontakozásának elemeiként. Másodszor pedig tudatunk és agyunk kozmikus táncának felismerése erő-sebb biztonságérzetet nyújthat, de egyben na-gyobb felelősségérzetre is késztethet. Ez azért van így, mert ha a tánc valódi, akkor gondola-taink és érzéseink nemcsak ránk tartoznak. Akár tudjuk, akár nem, gondolkodásunk és ér-zéseink hatnak embertársainkra, túl a nekik mondott szavainkon és a velük szemben tanú-sított viselkedésünkön, annál az egyszerű ok-nál fogva, hogy együtt gondolkodunk és ér-zünk velük. Ez a befolyás lehet igen hatékony és igen valódi: amint azt a lélekgyógyászok nagyon jól ismerik, a tudatazonosulást átélt személy nemcsak emlékszik a másik személy-re és annak élményeire, hanem ténylegesen az-zá a személlyé válik, tapasztalja fizikai létezé-sét, befogadja vizuális és más érzékszervi ész-leléseit, valamint átéli érzéseit. Még kevésbé teljes tudati azonosulás esetén is meglepő lehet a hatás azáltal, hogy a benyomás

kitörölhetetlenül belevésődik a tudatba, és finoman befolyásolja az érzékelő személy gondolkodását és érzéseit további élete során.

A tudomány mai fejlődésében egy ősi megér-zés kap tapasztalati, sőt kísérleti megerősítést: egyedi tudatunk bizonyos értelemben halhatat-lan. Korábbi életek emlékei így többé már nem rémképek: valódi információk egy megosztott tudatmezőből. Érzéseink, gondolataink és ér-zékeléseink folyamatosan rögzítődnek és meg-őrződnek egy kozmikus információtárban. Halhatatlanságunk abból fakad, hogy részei vagyunk e tárnak: részei az emlékező és önte-remtő világmindenségnek.

UTÓSZÓ

GYÓGYÍTÁS

AZ „ÖTÖDIK MEZŐ"

RÉVÉN

(írta Sági Mária)

Mi a holisztikus medicina?

A Kozmikus kapcsolatok által felrajzolt új tudományos világkép nemcsak a természet-ről és az emberi lét fontos kérdéseiről alkotott elképzeléseinket változtatja meg, hanem az emberi lét napi gyakorlatának tudományos ma-gyarázatában is segítségünkre siet. Testi és szellemi egészségünk megőrzésének, valamint

a gyógyításnak azokat a meglepő módszereit is új megvilágításba helyezi, amelyek a klasszikus tudományos elméletekkel mindeddig nem voltak bizonyíthatóak.

Az ezoterika (a titkos tanok) - vagy modern ki-fejezéssel a parapszichológia - témakörébe tar-tozó, több ezer éve bevált módszerekről van szó, amelyek ebben a könyvben is megjelen-nek. Ide tartozik a halálközeli élményben le-pergő „életfilm", a telepátia, a megérzéseink-ben megjelenő különös távkapcsolat éppúgy, mint az úgynevezett „tisztán látó" gyógyítók távdiagnózisa és távgyógyítása vagy a kevésbé természetfölöttinek tűnő bioenergetikai gyógy-mód, mint a kézrátevés vagy a különböző in-gamódszerek. Szinte alig lehet számba venni az összes gyógymódot, nem is beszélve a több ezer éves kultúrák nagy gyógyító hagyomá-nyairól. Mivel magyarázhatók például az Ötz-tali Alpokban lelt férfi tetemén talált mértani formák? Egy osztrák turista ugyanis 1991 őszén az osztrák-olasz határtól 60 méterre az olasz oldalon különös holttestre bukkant. Az

örök jégtakaró alól egy bőrbarna múmia került elő, kőből készült kés, bronzfejsze, íj és nyilak társaságában, de ami a legfurcsább, a hátára egy egyenlő szárú kereszt és párhuzamos vonalak voltak festve. A kutatók vizsgálatai alapján a jéggé fagyott tetem kora kb. négyezer év, ami egyedülálló lehetőséget kínál a kor gyógyító, illetve mágikus jeleinek tanulmányozására.

A Kozmikus kapcsolatokban ismertetett új tu-dományos eredmények mindezeket a termé-szetfölöttinek vagy ezoterikusnak tetsző jelen-ségeket a fizikai valóság talajára helyezik, így lehetővé válik, hogy ezek az erőteljes hatású, évezredek óta ismert gyógymódok létjogosult-ságot nyerjenek az orvosi gyakorlatban. Ennek következtében talán a tudományos szakembe-rek és az orvosok is létező valóságnak fogad-ják majd el a mindmáig kétkedéssel szemlélt holisztikus gyógymódokat (holosz görögül egész, teljes).

A holisztikus medicina sohasem a tünetet, a

szimptómát kezeli, hanem a tünet okát kísérli meg orvosolni. A szervezet hibás működését, vagyis a megbetegedéseket tehát nem bioké-miai vagy műtéti úton kezeli, ahogy azt a klasszikus nyugati orvoslás teszi, hanem olyan módon, hogy a szervezet biokémiai rendjét fenntartó rendszerekre hat. Feltételezi ugyanis, hogy az élő szervezet önfenntartó, öngyógyító egész, amely időnként jelentkező működési za-varait, betegségeit képes kijavítani, meggyó-gyítani.

A holisztikus medicina tehát nem mestersége-sen gyógyít, hanem segítséget nyújt, hogy a szervezet öngyógyító mechanizmusai beindul-janak. De nemcsak a fizikai testet tekinti egy-séges egésznek, hanem figyelembe veszi a sze-mély érzelmeit, gondolkodásmódját, emberi kapcsolatait és szellemét is. A történelmi távla-tok alapján megfigyelhető, hogy a holisztikus medicina mindig nagy, átfogó jelképekkel ke-res párhuzamot, így a fizikai test gyógyítását a lélek és a szellem gyógyításával kapcsolja ös-sze.

Ennek a szemléletnek az a következménye, hogy nemcsak a fizikai testben lejátszódó és többé-kevésbé ismert biokémiai folyamatokat kell figyelembe venni, hanem a rajtuk kívül esőket is. Az ősi kultúrák még természetes mó-don elfogadták az energetikai tényezők valódi-ságát, tehát gyógyító módszereikben felhasz-nálták a fizikai testben és a körülötte zajló bio-energetikai folyamatokat is.

Viszont az újkor embere már csak a tapasztala-tokat és a „kézzelfogható" anyagi világot fo-gadta el valóságosnak, vagyis csak a „mérhe-tőt" tekintette létezőnek. A huszadik században aztán újból felébredt az energetikai tényezők iránti érdeklődés, és a bioenergia kutatásához Wilhelm Reich német származású amerikai pszichiáter vizsgálatai mutattak utat. A jelen könyvben azután láthattuk, hogy a tudomány fejlődése révén az új fizika eszközeivel már olyan jelenségeket, mezőket is leírhatunk és megfigyelhetünk, amelyek a newtoni fizika alapján még „mérhetetlenek" voltak. így például a sejtek elektromágneses és még fino-

mabb, kvantummezőbeli kommunikációja olyan bioenergetikai tereket hoz létre, amelyek bizonyos tulajdonságai már mérhetők, sőt be-folyásolhatók is. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy a mai orvostudományban is egyre na-gyobb teret hódítson az energiamezőkön ala-puló tudományos világkép, s ezáltal kölcsönö-sen közelebb kerüljön egymáshoz a holisztikus orvostudomány és a legújabb fizika.

Minták a pszi-mezőben

Mit jelent ez az orvostudomány számá-ra? Hogyan képzelhetjük el az emberi szerve-zetet és különböző állapotait az új tudományos világkép alapján? Mint ahogy László Ervin részletesen kifejti e könyvben, az emberi test biokémiai folyamatait nemcsak az elektromág-neses bio-mezőhöz kötött kölcsönhatások lán-colata, hanem még egy különös tényező is ve-zérli: a kvantumvákuum holo-mezője. Ez a

mező - vagyis a világegyetem alapenergiaállapota - energetikailag igen tevékeny. Hatalmas rejtett energiái olyan holografikus mezőt képeznek, amely nemlineáris kölcsönhatásba lép a kvantumokkal és a kvantumokból építkező bonyolult anyag-energia szerkezetekkel. Minden élő szervezet - tehát az ember is - ebbe a mezőbe van beágyazva, és állandó kölcsönhatásban van vele. Az élet ugyanúgy, akárcsak az egész világegyetem, ebből a mindenség alapját képező holomezőből kapja energiáját, vezérlését, s ezzel az alapvető holomezővel lejtett szent táncában fejlődik. Ezek a „finom energiák" küldenek információkat testünk minden sejtjéhez és a bennük lévő genetikai kódhoz élettani állapotunk dinamikus szerkezetéről és a környezetet alakító dinamikus folyamatokról egyaránt. A holomező köti össze agyunkat és testünket a társadalmi és ökológiai rendszerekkel is.

Ez az „ötödik mező" (a kvantumvákuum holo-

mezője), vagyis a pszi-mező olyan tulaj-donságokkal rendelkezik, amelyek magyaráza-tot adnak jó néhány, a tudomány számára ed-dig rejtélyes jelenségre, így a holisztikus gyó-gyítás különböző módozataira is. Különösen fontos számunkra, hogy a kvantumvákuum ho-lomezője „emlékezettel" rendelkezik, amely az eddigi időn és téren túli, személyek közötti távkapcsolat jelenségeire és ezzel együtt az ilyen típusú gyógyításokra is magyarázatot nyújt.

Hogy a világegyetem holomezője miként őriz és továbbít információkat, azt egy tengeren úszó hajó példájával szemléltethetjük. A kuta-tók úgy találták, hogy a víztömegek - tengerek, tavak - felülete igen gazdag információkban. A hullámképek adatokat nyújtanak a hajók hala-dásáról, a széljárás irányáról, a partvonalak ha-tásáról és különféle más olyan tényezőkről is, amelyek korábban megmozgatták a felületet. A hullámminták néha órákig, néha napokig meg-maradnak, miután a hajók - vagy más szilárd tömegek - tovatűntek. A polinéziai bennszülöt-

tek például úgy hajóznak, hogy követik a tengerrészükben fekvő szigetek által keltett vízi mintákat. (Ilyen mintákat szabad szemmel is láthatunk, amikor a felszín nyugodt, és elég távolról, mondjuk egy magas szikláról vagy repülőgépről figyeljük a tengert.) Igaz, hogy a minták végül is eltűnnek, amint a gravitáció, a szél és a partvonalak közötti kölcsönhatás eloszlatja a hullámokat, de amíg léteznek, tájékoztatnak mindarról, ami a tengernek abban a térségében történt.

A hullámminták nemcsak közömbös adatokat nyújtanak a tenger egy részéről, hanem fino-man befolyásolnak is mindent, ami itt történik. Egy hajó által keltett hullámok rendszerint cse-kély hatással vannak más hajók mozgására, egy nagy hajón az ember alig veszi észre azo-kat az ingadozásokat, amelyeket mellette egy kisebb hajó nyomdokvize idéz elő. De bárki tanúsíthatja, hogy sokkal drámaibb is lehet a helyzet, ha már utazott kis hajón, és egy nagy óceánjáró mögé került. Ez azt jelenti, hogy a találkozó hullámfrontok révén finom, de hatá-

sos információátadásra kerül sor; ez a jelenség nagyon is hatékony, akár a tenger felületén a vízhullámokból, akár egy holografikus fotólemezen a fényhullámokból alakul ki.

A hajók és a tenger kölcsönhatása jól érzékel-teti, mi játszódik le a kvantumok és az „ötödik mező" között. A tenger, a levegő, valamint más rugalmas közegek „feljegyzik" a találkozó hul-lámok jellemzőit, amelyeket a bennük mozgó tárgyak hoznak létre. A világegyetem ötödik mezője ugyanígy tesz. Míg a tengernek és a le-vegőnek hatalmas, de mégiscsak behatárolt mintamegőrző képessége -tehát memóriája - van, a holografikus mező hasonló képessége viszont minden tekintetben végtelennek lát-szik, ráadásul minden információs veszteség nélkül képes hullámfrontokat érzékelni és megőrizni. Ennek az a titka, hogy az interfe-renciaminták képesek egymásra épülni. A min-táknak ez az egymás fölé rendeződése több di-menzióban elemezhető: egy bonyolult interfe-renciaminta többszörös dimenziókat képvisel. Ezért lehet teljes körű a hullám képe a mező-

ben.

Míg a tenger és a levegő elveszti a hullámfron-tok mintáit, a világegyetem „jegyzőkönyve" tartósan rögzíti. Mivel a víz- és a levegőmole-kulák mozgása számtalan szétszóró erő hatásá-nak van kitéve, ideértve a Föld tömegvonzását is, ezért a tenger felszíni szerkezete és az at-moszféra finom szerkezete előbb-utóbb elsi-mul, és időről időre átrajzolódik. Még egy ho-lografikus fotólemezre felvett mintázat is eltű-nik, amint az emulzió tönkremegy. A világ-egyetem holografikus mezője azonban nincs kitéve szétszóró erőknek. Ezért a természet „memóriája" állandó és teljes.

Most vizsgáljuk meg, mi minden található a természet tartós memóriájában, és mit jelent ez az emlékezet az emberi szervezet egészsége, betegsége és gyógyítása szempontjából.

Mi, hús-vér emberek egy olyan láthatatlan in-formációs mezőbe vagyunk beágyazva, amel-lyel szervezetünk állandó kapcsolatban áll. Szervezetünk nemcsak biokémiai rendszer, ha-

nem - mivel az anyag elektromágneses tulaj-donságú részecskékből áll - egyúttal összetett elektromágneses mezőt is képez. Ezt a testünk körüli finomenergia-mezőt érzékelik a gyógyí-tók auraként, bioenergetikai mezőként. Ebben a mezőben a kóros elváltozások mindig előbb jelennek meg, mint ahogy a fizikai testben ész-lelhetők. A bioenergetikai mező egyensúlyát a tudatunk képes befolyásolni. Mondjuk, egy hirtelen dühroham azonnal érzékelhető a bio-energetikai mezőben (egy gyógyító úgy mond-ja, hogy „lyukas az aura"), de ez a testben még nem okoz tünetet.

Az egyén biomezőmintája - mint minden más létezőé az anyagi világból - beleíródik a pszi-mezőbe. Mivel minden élőlény megismételhe-tetlen és egyedi, minden szervezetnek egy egyéni morfodinamikus minta felel meg a pszi-mezőben, ahogyan az egyszerűbb élettani mintát a DNS őrzi. A pszi-mezőben lévő infor-mációs halmaz minden, a szervezettel és így a tudattal is kapcsolatos információt tárol. Ezzel a mintával agyunkon és idegrendszerünkön ke-

resztül - magától értetődően - szüntelen in-formációcserében állunk. Ebben a morfodina-mikus mezőben megtaláljuk egyrészt a fizi-kum összes jelenlegi adatát, de megtaláljuk az egyént a fogantatásától kezdve ért és azután át-élt összes fizikai, érzelmi, tudati információt, sőt az öröklött betegségi hajlamokat is.

A pszi-mező azonban nemcsak az élő szerve-zetek saját információs halmazát tárolja, ha-nem azokat az adatokat is, amelyek az összes eddig létezett egyedtől származnak. Ez az óriá-si mennyiségű, egymáshoz hasonló információ egy általános mintában összegződik, illetve át-lagolódik. Az ember esetében ez megfelel az emberi test működési normájának, ezért ezt a mintát az egyéni morfodinamikus mintával szemben faj specifikus mintának nevezzük. Ezzel a mintával az egyén ugyancsak szünte-len kapcsolatban áll.

Mind az egészség, mind a betegség és gyógyu-lás jelenségeit a fizikumnak ezek a pszi-mező-beli összeköttetései teszik magyarázhatóvá. Az

egészség megőrzése az állandó információcsere útján történik: az egyén pszi-mezőbeli morfodinamikus mintája szüntelenül méri magát a pszi-mezőbeli fajspecifikus mintához, és ezáltal ahhoz igazodik. A két pszi-mezőbeli minta „együtt táncol" egymással, ahogy László Ervin fogalmaz. Az egyén addig táncol szabadon, amíg ki nem kerül abból a körből, amely még a fajspecifikus megfelelést biztosítja. Ha a tudat harmonikus, akkor a fizikum az önálló idegrendszer által maga is képes arra, hogy a fajspecifikus mintához igazodjék, és folyamatosan közvetítse a fajspecifikus minta információját a fizikum felé. A fizikum és pszi-mezőbeli egyéni morfodinamikus mintájának folyamatos visszacsatoláson alapuló kapcsolata azt eredményezi, hogy szervezetünk egészséges marad; a fajspecifikus mintától való apró eltéréseit folyamatosan képes korrigálni, így a fizikumot dinamikus egészségi állapotban tartja.

Ha a tánc heve elsodorta az egyént, és táncával

nem követi már a fajspecifikus mintát, beteg-ség jelentkezik. A beteg szervezet pszi-mező-beli morfodinamikus mintája eltér a pszi-mezőbeli fajspecifikus mintától, így a hibás morfodinamikus minta a betegség információ-jával táplálja a fizikum bioenergetikus mezőjét (a biomezőt), s ezzel fönntartja a betegséget.

A tudatnak mind a betegség kialakulásában, mind a gyógyulásban rendkívüli szerep jut. A tudat ugyanis egyrészt védelmet nyújt a pszi-mezőbeli információözönnel szemben, más-részt viszont képes korlátozni, sőt elvágni a fi-zikum és a faj specifikus minta automatikus kapcsolatát. Ezáltal előidézheti és fenntarthatja a fizikum működési zavarát. Sőt többre is ké-pes: megakadályozza a szimpatikus (a belső szerveket beidegző) idegrendszernek azt a tö-rekvését, hogy gondoskodjék az öngyógyító folyamatok beindulásáról.

Az élő szervezet működéséhez ugyanis hozzá-tartozik, hogy folyamatosan helyreállítsa a faj-specifikus mintához való egyéni hasonlóságát,

vagyis visszabillentse saját egyensúlyát, ha ezt a tudat segíti és nem akadályozza.

Az agy „antennája"

Minden egyén agya állandó kapcsolat-ban van a pszi-mezőbeli információval, akár tudunk róla, akár nem, mivel ez a különleges rendszer hallatlanul érzékeny mindenféle beér-kező jelre. Éber tudatállapotban azonban az agy nem képes a pszi-mezőbeli információk felhasználására. Megváltozott tudatállapotban viszont az agy cenzúrája megszűnik, mondhat-nánk úgy is, hogy „antennáját" a pszi-mezőre tárja, és így képessé válik a pszi-mezőbeli in-formáció kiolvasására. Ez hasonló ahhoz, mint amikor parabolaantennát csatlakoztatunk egy tévékészülékhez, hogy az „kiolvassa" egy mű-sorszóró műhold kisugárzott hullámait. Az an-tenna nélkül nincs erre mód, pedig a műhold-ról sugárzott hullámok az antenna felszerelése

előtt is elérték készülékünket. Mindig a megfelelő antenna szükséges ahhoz, hogy a készülék a mezőben rejlő információt érzékelhető formára tudja lefordítani. Ilyen antenna leginkább a megváltozott tudatállapotban van „felszerelve". Ha az így kiolvasott információt nem nyomjuk el, eljutunk az egyéni, majd az öröklött élményekig, amelyek a pszi-mezőben vannak kódolva.

A holisztikus diagnózis felállításához az agy „antennája" ad segítséget, a gyógyítónak ugyanúgy megvan a pszi-mezőbeli morfodina-mikus mintája és a működő tudata, mint a be-tegnek. A különbség csak az, hogy a gyógyító tudata - bármilyen problémát kell is megolda-nia - kevésbé vagy egyáltalán nem korlátozza saját fizikuma és a pszi-mezőbeli fajtaspecifi-kus minta össztáncát, legalábbis abban a vo-natkozásban nem, ami az érzékelésen kívüli érzékelését illeti. A gyógyítóknak mindig is megvolt a technikájuk ahhoz, hogy miként biz-tosítsák ezt az érzékelésen kívüli érzékeléshez

szükséges tudatállapotot. Mai ismereteink szerint ebben a tudatállapotban az agyműködés során nagyobb szerepet kap a jobb agyfélteke és - a legújabb kutatások szerint - a frontolimbikus rendszer. Ennek az állapotnak a másik sajátossága, hogy a két agyfélteke szinkronizációja is jóval magasabb az átlagosnál, akár a 95-98%-os szinkronizációt is elérheti.

Megváltozott tudatállapotban az agy képes a pszi-mezőben tárolt információk kiolvasására, mert azokkal a frekvenciákkal van összehan-golva, amelyek ezt képviselik.

Az ún. „tisztán látó" gyógyító ilyen módon minden nehézség nélkül képes akár távdiagnó-zis felállítására is. „Antennáját" betegének pszi-mezőbeli morfodinamikus mintájára irá-nyítja, és automatikusan hozzáméri a fajspeci-fikus mintához. A beteg pszi-mezőbeli mintá-ján a patologikus helyek más frekvenciát köz-vetítenek: a gyógyító úgy érzékeli, mintha lámpácskák gyulladnának ki, és vibrálásukkal

magukra vonnák figyelmét. A tisztán látó így csak „elolvassa" a morfodinamikus minta jeleit, és máris pontosan tudja, mi a baj, sőt azt is, mi a baj oka, s hogyan lehet a szervezetet hozzásegíteni öngyógyító mechanizmusának beindításához.

A nem tisztán látó gyógyító ugyanerre a célra segédeszközöket használ. Tudatában van saját érzékszerven kívüli érzékelési módjának, és adottságainak megfelelően választja meg se-gédeszközét. Érzékelhet a kezével, különböző radiesztéziai eszközök segítségével - inga, bio-indikátor stb.

A beteg vizsgálata közben kisebb egységekre állítja rá antennáját a pszi-mezőben, és lépés-ről lépésre dolgozik, miután nincs adva számá-ra a teljes kép, de nagy gyakorlattal ugyanah-hoz a diagnózishoz jut el, mint az ún. „tisztán látó" gyógyító. Ő is a beteg morfodinamikus mintáját méri össze a fajspecifikus mintával, csak számára segédeszköze mutatja meg a pa-tológiás különbségeket.

A mai holisztikus gyógyítás válfajai túlmennek a klasszikus orvostudományra jellemző bioké-miai szemléleten. A régi, hagyományos tapasz-talatok felhasználásával igyekeznek a test és a tudat harmóniáját - és ezzel együtt a fizikai testben lejátszódó biokémiai folyamatok egyensúlyát - helyreállítani, illetve a beteget hozzásegíteni ahhoz, hogy önmaga állítsa helyre az elvesztett harmóniát. A gyógyulás fo-lyamata ott a legbiztatóbb, ahol a legmélyeb-ben fekvő okot tudjuk orvosolni. Tehát azt a zavart, amely a fizikai test panaszát okozza és fenntartja.

A holisztikus medicina a betegség okát nem a fizikai testben lejátszódó biokémiai mechaniz-musok megváltozásában keresi, hanem a bio-kémiai folyamatokat vezérlő bioenergetikai mezőben, s ennek összetételét, tulajdonságait, megjelenési formáit teszi vizsgálata tárgyává. A holisztikus orvostudomány szerint a testben végbemenő biokémiai folyamatok ugyanis nem önállóak, hanem az egész szervezetet jel-lemző összehangolt energetikai állapottól

függnek. Ahol ez az energetikai állapot nem összefüggő és egységes, vagyis ahol az energetikai mező tulajdonságai eltérést mutatnak a normától, a kívánatostól, azon a ponton előbb-utóbb a biokémiai folyamatokban is zavar keletkezik, és betegség fejlődik ki.

A gyógyítás célja mindig az, hogy a pszi-mezőbeli egyéni morfodinamikus mintának adjuk meg azt a segítséget, amellyel a fajspeci-fikus mintával való táncát képes helyreállítani. Ezt több módon is elérhetjük. Közvetlen gyó-gyítás esetén a gyógyító a beteg fizikumán ke-resztül dolgozik. A pszi-mezőbeli segítséget célozza meg, de a fizikumon keresztül. A fizi-kumnak ad olyan információkat (geometriai formák, homeopatikus szerek formájában), amelyeket a fizikum a finomenergia-tarto-mányban érzékel, és ilyen módon önműködően közvetít pszi-mezőbeli morfodinamikus mintá-ja számára. Ha az információ megérkezett, a pszi-mezőbeli minta már önmaga is képes új-ból a fajspecifikus mintával való „össztáncra",

ami a gyógyulási folyamatnak felel meg.

Távgyógyítás esetében nyilvánvaló, hogy a gyógyító a beteg pszi-mezőbeli mintájának adja a segítséget. Olyan információt, vibrációt irányít a mezőbe, amelyet a morfodinamikus minta hibás zónái „megértenek", fel tudnak venni, s ezáltal képessé válnak arra, hogy önál-lóan igazodjanak a fajspecifikus mintához. Ilyen módon történik az, amit úgy hívunk, hogy a gyógyító segítséget nyújt az öngyógyí-tó folyamatok beindulásához.

Változatok a gyógyításra

Nézzünk néhány példát a holisztikus gyógymódok változataira! A bioenergetikai mező feltérképezésén és egyensúlyának hely-reállításán alapszik az indiai ajurvédikus és a hagyományos kínai orvoslás. A bioenergetikai mező változásainak megfigyelésére azonban

számtalan más mód is adódik. Ezek a módszerek a bioenergetikai mezőnek azt a részét térképezik föl, amely a sejtek elektromágneses és még finomabb, kvantummezőbeli kommunikációjából adódik össze. Ha a bioenergetikai mezőben változást idézünk elő (például akupunktúrás kezeléssel, Bicom- vagy Radionik-készülékkel), a sejtek hírközlésében is változás áll be, ez kihat a panaszokra is, és legtöbb esetben a panaszok megszűnését eredményezi. Ezek a változások már a klasszikus biokémiai orvosi módszerekkel is mérhetők.

Megfigyelhetjük azonban, hogy a bioenergeti-kai mező egyensúlya egymagában is különbö-ző tényezőktől függ. Azt kell megvizsgálni, melyek azok a tényezők, amelyek a bioenerge-tikai mező összhangját és egységét gyengítik vagy sértik. Ezek a tényezők a mélyebb okai annak, ahogyan a bioenergetikai mező egyen-súlya megbomlik, és aminek következtében a biokémiai folyamatokban is zavar keletkezik, és megjelenik a betegség.

Az angol Psionic Medical Society szintén ezen az alapon kezeli betegeit. Az 1960-as években alakult orvoscsoport gyökeresen új gyógymó-dot vezetett be a betegségek okainak vizsgála-tára és megszüntetésére. Módszerének leírásá-ra a „pszi-funkció" meghatározást használta, mert úgy vélte, hogy a pszi-funkció felelős a pszi-mező egyensúlyának megbomlásáért, ami azután a bioenergetikai mező és a biokémiai rendszer zavarához, betegségéhez vezet. A me-ző vizsgálatára rendkívül finom ingázási mód-szert, a kezeléshez pedig homeopatikus (ha-sonszervi) szereket alkalmaznak.

Itt tehát a diagnózis nem a szervezet biokémiai sajátosságaira, hanem olyan mezőre vonatko-zik, amely a pszionikus orvosok szerint a páci-ens szervezetével van kapcsolatban. A pszi-mező (amelyet olykor „vitalitásmező"-nek is mondanak) szerintük a fogantatás pillanatában vagy az idő tájt lép be az egyénbe, és áthatja egészen a halálig. Az élet folyamán a test sejt-jeit folyamatosan ellátja az összes szükséges információval, hogy ezek aztán a megfelelő

helyeken szöveteket alkossanak: növekedése folyamán a szervezet olyan szerkezeti formákat vesz fel, amilyenek a pszi-mezőben vannak kódolva. Szerintük ez a mező nem zárt rendszer, hanem érzékeny az egyén környezetéből és a múltjából jövő hatásokra, így több nemzedékre visszamenően örökölt vonásokat is magában foglal.

Ha ez valóban így van, akkor a több nemzedé-ken át öröklődő információk már értelmes ma-gyarázatot adnak a betegségi hajlamok kiala-kulására, hiszen az ember nem „tiszta lappal", hanem az elődei által erősen befolyásolt és ter-helt bioenergetikai mezővel születik. Ebben a mezőben az örökölt információk hajlamokat és gyengeségeket tartalmaznak, amelyekből be-tegségek alakulhatnak ki. A pszionikus orvo-sok az öröklött tényezők meghatározáshoz Sa-muel Hahnemann német orvos (1755-1843) el-méletét alkalmazzák, amelyben „miazmák" és szerzett toxikus tényezők indokolják a külön-böző betegségekre való fogékonyságot. Mai nyelven úgy mondhatnánk, hogy az immun-

rendszer teljesítőképessége mindenkinél más és más, tehát fokozott érzelmi és fizikai terhelésre ki-ki egyénenként más-más típusú megbetegedéssel válaszol, és a betegség más-más szervrendszert érint.

A pszionikus diagnózis tehát annak az öröklött mezőnek a tulajdonságát vizsgálja, amelyben a bioenergetikai folyamatok lejátszódnak, és így a bioenergetikai zavarok okát képezik. A pszionikus kezelés ennek megfelelően inkább a személynek a pszi-mezőben kódolt mintájá-ra, mintsem közvetlenül a testére való ráhatás-sal történik. A diagnózist nem közvetlenül a személyen végzik, hanem egy ún. „tanún", amely a személy szervezetéből származik (le-het hajtincs vagy vércsepp). A tanú, vagyis a minta bármikor és bármely távolságból ele-mezhető azáltal, hogy összeköttetést teremt a személy morfodinamikus mintájával.

A minta közvetlen vizsgálata az ingázó mód-szerrel történik. Az elemzés megállapítja, hogy a személy mezőjét milyen miazmák és milyen

szerzett toxikus tényezők terhelik, fenntartva a személyre jellemző betegségek hajlamait. A kezelés kb. 3-4 hónapig tart, és szakaszosan történik: homeopatikus szerek adásával egymás után megszüntetik előbb a miazmák, majd a szerzett toxikus tényezők zavaró hatását. A külföldi betegek részére postán küldik el a kiválasztott homeopatikus szert. A Psionic Medical Society tagjainak gyakorlati gyógyító tapasztalatához végül is László Ervin 1993 őszén angolul megjelent A teremtő világegyetem című könyvének elmélete adta meg a tudományos alapot.

Ezenkívül létezik a holisztikus gyógymódok-nak egy olyan csoportja is, amely nem közvet-lenül a bioenergetikai mezőt vizsgálja, hanem azokat az okokat keresi, amelyek befolyásolják a bioenergetikai mező összhangját és egységét. Az ember esetében a bioenergetikai mező egy-ségét tekintve a legmagasabb vezérlő erő a tu-dat. Az éber tudatállapotban és a megváltozott tudatállapotban szerzett információk és élmé-nyek együttesen határozzák meg a pszi-mező-

beli egyéni morfodinamikus minta hibátlan, „egészséges" állapotát. A benne tárolt lelki sérülések, élmények emlékei és az emlékek erőssége jelentősen befolyásolja a morfodina-mikus minta „táncát" és ezen keresztül a bio-energetikai mezőt. Fenntartja hajlamaink és gyengeségeink rendszerét, hozzájárul immun-rendszerünk sebezhető pontjainak kialakulásá-hoz.

A legújabb módszerek elérnek a tudat legmé-lyebb pontjáig, ahol egyénileg tudják kezelni - élményszinten - a megbetegedés okát. Felderí-tésére és kezelésére megfelelnek mindazok a módszerek, amelyek mind a tudatos, mind pe-dig a tudatalatti én hatásainak vizsgálatára szolgálnak. Az eddig használt módszerekhez azonban a megváltozott tudatállapotok vala-melyikére van szükség. Az úgynevezett reg-ressziós hipnózissal például a beteg valóságos időutazást tesz korábbi életszakaszaiba, illetve korábbi életekbe, és ennek során egy megrázó esemény újra átélésével szabadul meg nyo-masztó tudatalatti emlékeitől.

Vannak azonban olyan módszerek is, amelyek a tudat közvetítése nélkül képesek hozzáfér-kőzni a tudat jelenségeihez. Ezeknek az a sajá-tosságuk, hogy mind a diagnózishoz, mind a terápiához szükséges információt közvetlenül az idegrendszer közvetíti. Az itt használt infor-máció tehát nem jut el a tudat szintjére, vagyis nem tudatosul, mégis hatékony!

Erich Körbler felfedezései

A módszert Erich Körbler bécsi tudós többéves kísérletezés során dolgozta ki az 1980-as évek második felében. Kísérletei so-rán felismerte az ősidők óta kultikus és gyó-gyítási célokra használt színek, hangok és mér-tani formák elektromágneses hatásmechaniz-musát. Módszerét „új homeopátiának" nevezte el, és bebizonyította, hogy mértani formák al-kalmazásával rendszeresen lehet befolyásolni a szervezet állapotát azáltal, hogy ezek a formák

megváltoztatják a bioenergetikai mező tulajdonságait. Kutatásait többek között arra alapozta, hogy a szervezet, Prigogine terminológiájával, ún. nyílt disszipatív rendszer, amely a saját entrópiatermelését a környezetében szórja szét, és helyette a környezetéből „szabad energiát" (vagyis negatív entrópiát) vesz föl.

Kísérletei során Erich Körbler kimutatta, hogy az élő szervezet mindig szétválasztja a környe-zetéből érkező, számára kedvező és kedvezőt-len hatásokat. Ezt a válogatást az idegrendszer önműködően végzi, és a Körbler által szer-kesztett bioindikátor (kézben tartott egykarú inga) segítségével ki is jelzi. Az élő sejtek mé-retének megfelelő elektromágneses spektrum-ban (vagyis a nanométeres hullámhosszúságok tartományában) minden mértani forma anten-naként működik. Ha a bőrre mértani alakot (párhuzamos vonalakat, sinusjelet vagy Y-t) rajzolunk, akkor ez a forma, mint valami an-tenna, elektromágneses energiát vesz fel, és azonnal továbbítja a szervezetbe. Ehhez a ha-

táshoz csak arra van szükség, hogy a mértani forma vezetőképessége eltérő legyen az em-beri bőrtől. Ilyenkor például egy bőrre rajzolt vonal középpontjától kiindulva állóhullám ke-letkezik, a vonalvégek polarizálódnak, és kö-rülöttük polarizált mezők jönnek létre. A vonal formája szerint ezeket a mezőket tetszés sze-rint lehet erősíteni vagy kioltani: ha ellentétes mezőket állítunk elő, pl. egyenlő szárú kereszt-tel, akkor a szervezetnek azon a pontján meg-szűnik az energiaáramlás. Körbler olyan vek-torrendszert dolgozott ki, amelyben 9 különbö-ző bioindikátor -jelzéssel állapítja meg a szer-vezetet érő információ tulajdonságát. Ennek megfelelően azután 9 különféle jellel tudja vál-toztatni, illetve befolyásolni a szervezethez ér-kező információt.

Az információ tehát megváltoztatható. Oly módon, hogy a mértani forma egy káros elekt-romágneses sugárzásból átengedi az energiát, de megváltoztatja az információt, vagyis hasz-nossá változtatja az élő szervezet számára. A vizsgálat úgy történik, hogy a bioindikátor se-

gítségével bizonyos akupunktúrás pontok vizsgálata során előbb föltérképezzük az illető személy bioenergetikai mezőjének tulajdonsá-gait. Az információt a vizsgálónak a bal muta-tóujja, ill. bal tenyere veszi föl, a vizsgáló idegrendszere közvetíti, és a bioindikátor teszi láthatóvá. A vizsgáló minden esetben teszteli a vastagbél-, illetve vékonybélvezeték végpont-jait, a vesevezeték 3-as és 27-es pontját, a lép-hasnyálmirigy vezeték 6-os pontját, a tüdőve-zeték l-es pontját, a jobb tenyéren pedig a nap-fonat reflexzónáját. A vizsgáló így pár perc alatt képet kap a bioenergetikai mező állapotá-ról.

A bioindikátor mozgása arról is felvilágosítást nyújt, milyen mértani formákat kell alkalmaz-ni, hogy a bioenergetikai mező állapota újra harmonikussá váljék. Ekkor a vizsgáló a meg-felelő akupunktúraponton felrajzolja a bőrre a kiválasztott mértani formát, és ellenőrzi a bio-energetikai mező állapotát. A betegnek ezt na-ponta minden fürdés után újra fel kell rajzolnia mindaddig, ameddig a geometriai formák

szükségtelenné nem válnak. A gyógyulási folyamat akut esetben igen gyors, pl. heveny torokgyulladás esetében 1-2 nap; krónikus, évtizedek óta fennálló panaszok esetében 2-4-6 hét is lehet. A módszernek ez a része a bioenergetikai mezőben szünteti meg a tünet okát.

A módszer meglepő módon távgyógyításban is hatásos. ebben az esetben a vizsgáló a beteg fényképén végzi a vizsgálatot. A gyógyításra két mód adódik: 1. A beteg telefonon megkap-ja az információt, hogy mely mértani jelet mely testrészére kell felrajzolnia. 2. A vizsgáló a beteg fényképére helyezi a kiválasztott mér-tani formákat. A gyógyításnak ez a módja még erőteljesebb és gyorsabb hatású, mint amikor a testre magára rajzolunk. Ebben az esetben az információközvetítés a pszi-mezőn keresztül történik, és így kerül a bioenergetikai mezőbe.

Ha a betegség oka elsősorban a tudati, pszichi-kus tényezőkön múlik, akkor is segít a Körb-ler-féle módszer. Az osztrák kutató ugyanis

felfedezte, hogy a bioindikátor a szervezet összes információjára érzékeny, tehát a tudat és a tudat alatti információra is. Az általa felfedezett pszi-chomeridiánnak (amely a fejen a hajforgótól a nyakszirtig húzódik), illetve a jobb agyféltekének a vizsgálata során tesztelhető a pszichikus információk hatása, majd mértani formák alkalmazásával befolyásolható. Ha például a beteg gyomorpanaszának hátterében egy munkahelyi konfliktus húzódik meg, akkor úgy járunk el, hogy a beteg a problémára gondol, és elegendő, ha csak egy jelölő szót, egy nevet vagy egy eseményt mond, miközben nézi a kiválasztott geometrikus formát - hatására a bioenergetikai mező harmonizálódik.

Csakraterápia

A tudat által okozott megbetegedések pontos megkeresésére és gyógyítására szolgál

a Sági Mária és Sági István által kidolgozott csakraterápia. A csakrák az ősi hindu bölcselet szerint egy összetett, láthatatlan energiarend-szer állomásai, és arra szolgálnak, hogy ellás-sák energiával a szervezetet. Az ún. „tisztán lá-tók" valóban látják is a káprázatos színekben kavargó energiaörvényeket, amelyeknek a rez-gésszáma mindig magasabb a fizikai test rez-gésszámánál. Mindegyik csakra különféle színösszetételű és mintázatú energiaörvény-ként jelenik meg. Sokan próbálkoztak már áb-rázolásukkal. A számtalan gyönyörű kép közül mi a gyógyászati célra leginkább bevált Rev. Edward Warner-képeket használjuk, amelyek C. W. Leadbeater Csakrák c. könyvében jelen-tek meg először.

A Körbler-féle új homeopátia gyakorlati alkal-mazása során olyan módszert dolgoztunk ki, amely lehetővé teszi, hogy az idegrendszer ön-működően kikeresse a pszi-mezőben azt a régi, megrázó eseményt (és időpontot), amely a je-lenlegi betegséget okozza. Ez olyan módon le-hetséges, hogy ha valaki egy csakraképet néz,

akkor szervezetében a csakraképnek megfelelő örvénylő bioenergetikai központtal rezonáló frekvenciák hívódnak elő, és így az agy „antennája" olvasni tud a pszi-mezőben lévő egyedi morfodinamikus minta információhalmazában. A kritikus információk kiválasztása a bioindikátor segítségével, a gyógyítás pedig mértani formák használatával történik.

A vizsgálat diagnosztika és terápia is egyben. A keresés és a kezelés lépései addig követik egymást, ameddig meg nem találjuk a legmé-lyebben rejtőző okot. A vizsgálat első lépése-ként megkérjük a vizsgált személyt, hogy 15-20 másodpercig nézze az első csakraképet. Eközben a vizsgáló a jobb agyfélteke fölé tar-tott bal tenyerével érzékeli a reakciót, amelyet a bioindikátor megfelelő mozgása jelez. Az el-ső után a második, majd a harmadik stb. csak-rakép következik. Minden egyes csakrakép után lejegyezzük a bioindikátor mozgásának vektorjelét.

Mintegy másfél-két perc alatt teljes képet ka-punk a vizsgált személy energetikai állapotá-ról, ahogyan ezt a csakrák (mint energiaköz-pontok) mutatják. Ez a kép minőségileg más-fajta, bonyolultabb tájékoztatást ad, mint ami-kor csupán a szervezet egyes részeinek energe-tikai állapotát vizsgáljuk a bioindikátorral.

A csakrák működésének kiigazításában a köz-vetlenül érzékelhető felől haladunk a „fino-mabb energiák" irányában. Minden egyes lé-pés után ellenőrizzük, hogy mennyit változott a csakrafunkció. Először a gerincoszlop rend-ellenességeit kell a megfelelő terápiás módsze-rekkel helyrehozni, majd a bioenergetikai me-zőt módosítjuk azáltal, hogy az akupunktúrás pontokat megfelelő mértani formákkal látjuk el. Ezután vizsgáljuk a szervezet táplálékhiá-nyát, és kikeressük a gyógyuláshoz szükséges ásványi anyagokat, vitaminokat és nyomele-meket. Ha még mindig azt tapasztaljuk, hogy nem kielégítő a csakraműködés, akkor homeo-patikus szereket adunk. Ha még ez sem elég, legutolsó lépésként jutunk el a csakraműködést

gátló kritikus pszichikai információhoz az egyedi morfodinamikus mintában.

Most már csak a megmaradt „hibás" csakrával dolgozunk. Megkérjük a vizsgált személyt, hogy miközben bal kezében tartja a szervezete erősítésére szolgáló eddig kiválasztott szere-ket, nézze a megfelelő csakraképet, eközben a bioindikátorral megvizsgáljuk a pszichomeri-diánt, hogy melyik életszakaszban kell a baj okát keresnünk. Ha megtaláltuk a gyanús élet-szakaszt, a következőképpen pontosítunk.

Megkérjük a vizsgált személyt, hogy miköz-ben nézi a csakraképet, hangosan mondja a bioindikátor által jelzett életkort (például „két hónapos vagyok", „hároméves vagyok" vagy „tízéves vagyok" stb.). Amelyik életkorban a bioindikátor jelez, abban az életkorban olyan esemény játszódott le, amelyet a szervezet már nem tudott kellőképpen ellensúlyozni. Ennek következtében előbb energetikai zavart hozott létre a biomezőben, majd ez a hiba az idők fo-lyamán megváltoztatta a pszi-mezőben lévő

egyedi morfodinamikus mintát. A „beteg" minta ezután a visszacsatolás révén ugyanezen a láncon visszafelé előidézte és most már fenn is tartja a test fizikai zavarát, vagyis a betegséget.

Sok esetben a vizsgált személy nem emlékszik semmilyen zavaró eseményre, pedig a trauma abban az életkorban keletkezett, amelyikben a bioindikátor jelzi. A csakra-képpel (mint an-tennával) az agy képes megtalálni a keresett történést, függetlenül attól, hogy ez tudatoso-dott-e vagy sem. Ezután viszont a megfelelő Körbler-jellel megváltoztathatjuk az esemény információját.

Ebben a folyamatban ki kell próbálnunk sor-ban, hogy melyik jel látja el ezt a feladatot. Ha kiválasztottuk a jelet, megkérjük a vizsgált személyt, hogy nézze felváltva a jelet és a csakraképet, közben pedig mondja hangosan a kiválasztott életkort. Néhány perces szemlélés után a bioindikátor mozgása jelzi, hogy a meg-felelő jelet választottuk ki a megrázkódtatás

információjának megváltoztatásához.

Tapasztalatunk szerint a vizsgálatnak, illetve a gyógyításnak ez a legdrámaibb része. A vizs-gált személy többnyire megváltozott tudatálla-potba kerül, és ebben a folyamatban különös élmények rohanják meg képi formában és testi érzékelés alakjában egyaránt. Előfordul, hogy a vizsgált személy újra átéli a trauma sokkoló hatását, és ez a legkülönbözőbb érzelmi és testi reakciókban nyilvánulhat meg. (Ilyenkor ko-moly energetikai és pszichés segítségre van szükség a vizsgáló részéről.) Szerencsére ezek a folyamatok rövid idő alatt lejátszódnak, és pár perc után a vizsgált személy érzelmi és fi-zikai állapota harmonizálódik. A felszabadító élmény már a vizsgálat folyamán megindítja és tulajdonképpen elvégzi az információmódosí-tás folyamatát.

A gyógyulás elősegítésének mechanizmusa mindig is ugyanez volt a történelem folyamán, csak tartalmai és eszközei változtak. A primitív népek varázslóinak gyógyító eljárásai, a régi

nagy kultúrák beavatási szertartásai, a titkos tanok teljes tárháza éppúgy ezt szolgálta, mint napjainkban a pszionikus gyógyítók módszere, Hahnemann homeopátiája vagy Körbler új ho-meopátiája: végső soron a pszi-mezőbeli hibás egyedi morfodinamikus mintát változtatják meg, hogy helyreálljon a test és a tudat harmó-niája. Egészségünk fenntartása vagy helyreállí-tása érdekében tehát bizalommal alkalmazhat-juk ezeket a fent ismertetett diagnosztikus és gyógyító módszereket, mert ezek nem termé-szetfeletti jelenségek többé, hanem egy fizikai-lag megmagyarázható folyamat részei az új tu-dományos világkép alapján.

FÜGGELÉK

KELETI ÉS NYUGATI TÁVLATOK

1. Keleti értelmezés

KARAN SINGH

A Tudomány, Kultúra és Tudat Nem-zetközi Központjának elnöke; Jammu és Új-delhi, India

Az utóbbi idők talán legjelentősebb fejlemé-nye - amely néhány fontos könyvtől eltekintve még mindig nem kapta meg a kellő figyelmet - az a fokozatos közeledés, amely a misztikus világszemlélet (az elsődleges, de nem kizáró-lag keleti világnézet) és a legkorszerűbb isme-reteket képviselő kutatók körében terjedő való-ságkép között megfigyelhető. László Ervin munkája, a valóságot feltérképező fontos soro-zatának legújabb könyve, a Kozmikus kapcso-

latok sokat tesz ennek a közeledésnek az érdekében.

A Kozmikus kapcsolatok lélegzetelállító képet tár elénk bámulatos éleslátással és világosság-gal. Legfontosabb benne az a megállapítás, hogy a kozmikus sors valószínűleg nyitott; a sors és a végzet nincs előre megírva, a jövő nemcsak megtörténhet, hanem formálható is. Ez meglepően hasonlít Sri Aurobindónak, a modern idők legnagyobb hindu filozófusának feltevéséhez, amely szerint az Ember megjele-nésével olyan teremtmény áll előttünk, aki tud és kénytelen együttműködni az evolúciós erő-vel, hogy felgyorsítsa folyamatait. A követke-ző lépés az emberi fejlődésben nem a test kül-ső változásaira, hanem a tudat belső állapotaira vonatkozik. A jóga hindu fogalma - az ember és a kozmikus tudat pszichofizikai módszerek-kel való összekapcsolása - ehhez a teremtő át-menethez nyújt módszertant. Nyugaton C. G. Jung és Teilhard de Char-din munkái - hogy csak két kiemelkedő gondolkodót említsek - hasonló erőfeszítéseket tesznek a tudatfejlődés

belső lehetőségeinek feltárására.

Az emberi civilizáció világméretű elterjedése a szemünk láttára zajlik, így egy globális tuda-tosság kifejlesztése halaszthatatlan feladat, ha az emberiség nem akarja önmagát és a boly-gónkon virágzó életet elpusztítani, mert képte-len rá, hogy felelősségteljesen kezelje techni-kai lehetőségeit. Ahhoz, hogy a globális tuda-tosság kialakuljon, feltétlenül szükség van egy olyan világszemlélet kidolgozására, amelyben a tudományos és a misztikus világkép fokoza-tosan összeolvad. A Kozmikus kapcsolatok je-lentős lépés ebben az irányban.

Egy finom és alapvető energiamezőben pergő kozmikus tánc képe érdekes párhuzamokat és megfeleléseket mutat a hindu gondolattal. Amint László Ervin írja, nem hagyható figyel-men kívül az a lehetőség, hogy a világ sokkal több az energia vaktában folyó áramlásainál, valamint az anyag véletlenszerűen felbukkanó és letűnő alakzatainál. Az upanisádok világné-zete, amely a legkorábbi és bizonyára a legát-

fogóbb megfogalmazása ennek a nézetnek, valóban éppen abból a fogalomból indul ki, hogy anyag és energia szüntelen átalakulásai mögött - akár a galaxisokban vagy az atomok mélyén - ott áll az örök és változatlan Brahman, a változatlan „mező", amelyben minden megnyilvánulás történik. Ez az az örökkévaló mozivászon, amelyre rávetül a megnyilvánulások szüntelenül változó képe az idő hatalmas ciklusainak végtelen sorában.

Aztán itt van az Akasa fogalma, azé az elemé, amely mindent, ami a világegyetemben bárhol és bármikor történik, megörökít egy olyan fo-lyamat révén, amely hasonló ahhoz, ami Lász-ló Ervin pszi-mezőjében történik. A Svetásva-tara-upanisádban Sivát úgy írják le, mint az „idő teremtőjét" és „az idő rombolóját", más szóval míg a megnyilvánulás csupán egy foly-tonos téridőben történik, a magasabb szintű valóság - lévén örök - megelőzi és túléli a vi-lágmindenség ismétlődő mozgásának megnyil-vánulásait. Íme, ez Siva Nataradzsa, a kozmi-kus tánc ura, aki minden emberi alkotásnál

jobban jelképezi a kozmológia új dimenzióit. Egyik kezével Siva a dobot fogja - az alkotó igét -, amelynek révén galaxisok milliói születnek minden másodpercben; a másikkal a tüzet tartja, amely ugyanezeknek a világoknak a pusztulását jelképezi. Ennek értelmében a világegyetem a „szamszara" - az állandó változás. Siva másik két keze - az egyik áldásra emelkedik, a másik pedig felemelt lábára mutat - azon az úton indít el, amely a személyes kapcsolat révén vezet a teremtés és rombolás kozmikus ciklusának isteni lényegéhez.

Világegyetemünkről úgy véljük, hogy tizenöt- vagy csupán nyolcmilliárd évvel ezelőtt szüle-tett. De hogyan feltételezhetjük, hogy ez az egyetlen világegyetem, amely létezik? A hindu kozmológia nem riad vissza attól a feltevéstől, hogy végtelen számú univerzum létezik, és ezek a mindent átható Brahmantól nyerték lé-tüket. Függetlenül attól, hogy hány ősrobbanás volt, a Brahman fenntartja örök teljességét. Ahogy a védikus himnusz mondja: „Ez vég

nélküli végtelen, az a végtelen, amely a végtelenből származik, ha a végtelent kivonjuk a végtelenből, az még végtelen marad." Ha ez így van, akkor a kultúrák közötti összehasonlító elemzés is végtelen; a hindu kozmológia és a modern tudományos elképzelések közötti párhuzamok felderítése máris sikerekkel kecsegtet. A világegyetemről formálódó tudományos kép az upanisád-modell mélyre ható vizsgálata révén könnyebben megvilágítható és kidolgozható. László Ervin ezt a módszert választja, amiért kiváló munkája nemcsak csodálatot érdemel, hanem alkotó válaszokra is késztet.

A Kozmikus kapcsolatok előadásmódjában kü-lönlegesen meglepő az elegáns egyszerűség és - a laikus olvasók örömére - a matematikai képletek teljes hiánya. László Ervin az alkotó személyiségekkel és intézményekkel fenntar-tott sokrétű kapcsolatai révén bőséges tapasz-talatot szerzett annak a szokatlan képességnek a kifejlesztéséhez, hogy tömören és érthetően írja le világegyetemünk természetére vonatko-

zó nézeteit. Így vált lehetővé a számára az is, hogy elszakadjon a dualista/materialista szemlélet merevségétől (amit én a karteziánus-newtoni-marxista modellnek nevezek), mélyebben tekintsen bele a tudomány új fogalmaiba, és megértse, hogy a fejlődés nagy ívű pályáin miért alakultak ki bonyolult, kö-vetkezetesen rendezett jelenségek a rendetlen-ség és következetlenség helyett.

A milliárdnyi galaxis közül egy a mienk. A Tejútrendszer milliárdnyi csillaga közül egy a miénk. És e naprendszer milliárdnyi élőlényei-nek egyike mindegyikünk. Ám az emberi lény olyan nagyszerű és titokzatos, hogy képes elin-dulni kimondhatatlan misztériumának megér-tése felé. Mi, akik múlt és jövő, a föld és ég, a fény és sötétség, a világ és túlvilág emberi és isteni tulajdonságokat hordozó gyermekei va-gyunk, akik egyszerre tünékenyek és örökké-valók a múló időben és örökkévalóságban, hi-hetetlen módon kaptuk ajándékba azt a képes-séget, hogy megértsük helyzetünket, felül-emelkedjünk földi korlátainkon, és végül át-

lépjünk a tér és idő lüktető mélységei fölött. Ez az a sosemvolt kaland, amely azokra vár, akik - a Kozmikus kapcsolatok révén - elme-részkednek az új tudatosság feltérképezetlen térségeibe, ahová a mai tudományok élvonalá-ban születő új eredmények vetnek fényt.

2. Nyugati értelmezés

DAVID LOYE

A Közösségi Tanulmányok Központjá-nak társigazgatója Carmel, Kalifornia, USA

Századunkat egyebek között az jellemzi, hogy a modern idők tudományos „igazságainak" bálványai sorra porba hullnak. Az utóbbi évti-zedben valósággal bombáztak bennünket a gyengén megalapozott „új bölcsességtől" elté-rő elméletek, hogy „még újabb" bölcsességek-kel halmozzanak el bennünket. A termodina-mikában, valamint az élő és élettelen alapját

képező kémia egész területén például Ilya Prigogine a káosz és a rend világát egy olyan új világnézetté fogalmazta át, amelyben a rend a káoszon belül van, abból fakad, és általa létezik. Az agykutatásban Karl Pribram kavart vihart azzal a feltételezésével, hogy az agy a holografikus elmélet misztikus matematikai képletei alapján dolgozik. A fizikában David Bohm a Niels Bohrnál már nyilvánvaló „misztikus" kényszert fokozta a végsőkig azzal, hogy egy időtlen belső rend látható pillanatnyi külső rendünkkel való hatalmas kölcsönhatását hirdette. Rupert Sheldrake a biológiát rendítette meg- és valójában a jeltovábbítás tudományát a legszélesebb értelemben - azzal, hogy a halmozódó és örök morfogenetikus mezők tömeges emléktárolása mellett érvelt.

Amikor ezek az új nézetek először láttak nap-világot, a széles körben uralkodó tudományos hit őrzői mindig elriasztottak bennünket tőlük. De már kezdettől fogva volt valami ezekben az „eretnekségekben", amit ösztönösen kényes-

nek éreztek az olvasók ezrei, tudósok és laikusok egyaránt. A tudomány haladásával bármennyire elavulttá válhatnak is, az ember érez mögöttük valami új, nagy „igazságot", amely nemcsak ki akar bontakozni, hanem - éppen gondolkodásunk régóta esedékes átala-kítására való képességénél fogva - konokul küzd már megszületéséért is.

Ezeknek az új tudományos kutatóknak - és a modern tudomány minden területén működő sok más kutatónak - a gondolatai képezik az „igazságnak" azt az új tartományát, ahol Lász-ló Ervin a fontos ismeretek kiváló összegzője-ként kamatoztatja közismert szakértelmét. Az új ismeretek egyik problémája az, hogy töredé-kesek, ezért csupán sejteni tudjuk a jelentőség-teljes egészet. És éppen az egész érzékelésé-nek hiánya miatt - amihez a részleteket viszo-nyíthatjuk - hajlandók vagyunk könnyedén fi-gyelmen kívül hagyni a töredékekben rejlő szokatlan ismereteket. Egy másik gond szoro-san ehhez kapcsolódik: az „új tudomány" leg-újabb megállapításai a részletek nyelvén fogal-

mazódnak meg, igen bonyolult és olykor riasztóan szerteágazó területek szaknyelvébe és fogalomkörébe ágyazva. Úgy teszünk, mint-ha megértenénk mindent, de ha őszinték aka-runk lenni magunkhoz, és szeretnénk kibírni a reánk zúduló ismeretek „bombatámadását", akkor be kell vallanunk, hogy nehézségekkel küzdünk.

László Ervinnek megvan az a ritka képessége, hogy egy új világnézet itt-ott felvillanó moza-ikkockáit értelmes és érthető egésszé rakja ös-sze, ezért a Kozmikus kapcsolatok nagyon sok olvasó számára lenyűgöző „értelmes utazás" lesz. A könyv erőteljes példája annak, hogyan lehet megfogalmazni merész, úttörő gondola-tokat, amelyekre oly nagy szükség van a mi időnkben. A szerző fegyelmezettsége, széles körű érdeklődése és szellemi ereje mind a régi korok nagy filozófusainak képességeire emlé-keztet, de ehhez társul még László Ervin éles-látása is, amellyel megragadja az egyes tudo-mányágak legújabb eredményeinek lényegét. A Kozmikus kapcsolatok azonban jóval több,

mint korábbi gondolatok régóta esedékes szintézise. Ahogy elvezet bennünket a tudomány új területeire, olvasmányunk valójában egy eredeti kutató naplójává válik a felfedezés folyamatában. Az olvasó szinte a gondolatok sűrűjében jár, és nem egy olyan tudományos író könnyed áttekintésén ámuldozik, aki néhány évvel előbbre jár koránál.

A tudomány új képe bontakozik ki előttünk, amikor László Ervin ismerteti saját elképzelé-sét a „mindenség elméleté"-ről, amely azon alapul, hogy összeházasította az új fizika (koz-mikus felfúvódás, fekete lyukak, szuperhúrok stb.) „szuperelméleteit" valamennyi élet - köz-tük a miénk - kifejlődésének új elméleteivel. Felvillan valami az új elmélet nagyszerűségé-ből, ha izgalmas beszámolóként olvasunk az eredetről, a fejlődésről és a természetről, amely elszakad a fizikai valóságtól, és fel-emelkedik az élet, az értelem és a tudat éteri szféráiba. Ez a fejlődő, mindent átfogó világ-egyetem rögzíti és visszatáplálja az összes in-

formációt, bármit is teszünk és gondolunk - így tehát nem pusztán az univerzumban élünk, hanem a részei vagyunk. Szabatos értelmünk számára a világegyetem különállónak tűnhet, de magánvalósága is csodálattal tölt el bennün-ket. Ez az alkotó kapcsolatoknak, valamint az információn és emlékezésen alapuló fejlődés-nek az univerzuma.

Ebben az új fejlődésben a tudomány használ-ható eszközzé válik a világegyetem teljességé-nek és minden benne létező teljességének helyreállításában, a létezőkön értve gondolata-inkat, érzéseinket, álmainkat, félelmeinket, re-ményeinket - és mindenekfelett elképzelésein-ket és teremtőképességünket is.

László Ervin összegző- és felfedezőképességét mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy ki tudja választani a kulcsot minden egyes tudományág megoldatlan rejtélyeinek zárjához. Lépésről lé-pésre, lenyűgöző leleményességgel mutatja meg számunkra, hogy egy kulcsfogalom - és a mögötte kibontakozó elmélet a mindenségről -

inkább átfogó (holisztikus), mintsem töredékes választ ad a gondolkodásbeli „fekete lyukakra" a tudat és a világegyetem jobb megértése érdekében.

Külön szeretném felhívni a figyelmet a László Ervin által felvázolt kozmológiai következteté-sekre - amelyek hosszú távon nagy remények-re jogosíthatják az emberiséget. A szerző nem egyetlen ősrobbanást feltételez, amely a felfú-vódás szakasza után lassan összeomlik, hanem egymás utáni világegyetemek folyamatos meg-újhodásáról beszél, amelyeket egy „ötödik me-ző" memóriatára köt egymáshoz. Az egyik kér-dés az, hogy az úgynevezett pszi-jelenségek (a telepátiától a korábbi életekkel történő gyógyí-tásig), amelyeket a hivatalos tudomány eddig kiátkozott, hogyan illeszkednek a többi életje-lenséghez. A másik kérdés az, hogy milyen jel-legű az összekötő híd a keleti és nyugati gon-dolkodás, az ösztönös megérzés és a kísérleti tudomány között.

Ez a könyv óriási segítség éppen az emberi fej-

lődés kritikus pillanatában. A születő „igazság" életbe vágó új részleteit nyújtja érthető nyelven. És annak a jelentőségteljes egésznek a még életbe vágóbb értelmét fejti ki, amelybe beleillenek ezek a részletek, miközben sóvá-rogva hiányoltuk a nagy egészet. Eszembe jut, hogy egy másik könyv - amelyre ez a könyv és egy úttörő tudományos tanulmány (Ervin Laszlo: The Interconnected Universe [Az ös-szekapcsolt világegyetem]) támaszkodott - egykor a 18. század legjelentősebb műve volt. A tiszta ész kritikájában egy hasonlóan bámu-latos tudású és minden iránt érdeklődő filozó-fus - Immanuel Kant - annyira meghaladta szintézisével korának tudományát és filozófiá-ját, hogy ezzel szinte az egész modern gondol-kodás alapjait vetette meg.

Érdekes lesz majd látni, hogy László Ervin munkáival a történelem megismétli-e önmagát.

Jegyzetek

1. Hogy a szem miként gyűjti össze a szétszórt fénymintákat, és alkot összefüggő képet, egy-szerű kísérlettel bemutatható. Vegyünk egy kö-zönséges diavetítőt, és emeljük ki belőle az ob-jektívlencsét. Ekkor a vetítőernyőn részletek nélküli, szórt fényfolt jelenik meg. Most tart-suk az objektívet a vetítő és az ernyő közé. A diapozitív teljes képe jelenik meg rögtön a len-cse mögötti vetítőernyőn. Az objektív bárhol mozgatható a fényfolton belül, a kép mindig ott fog megjelenni, ahol éppen a lencse van. Emellett még annyi kép jelenhet meg, ahány lencsét alkalmazunk - amikor például egy szemüvegből kiemelt lencsepárt helyezünk a fény útjába, két kép jelenik meg, mindegyik az adott lencse mögött.

2. Ez az áttekintés valamivel több figyelmet kíván a szakmai részletek szempontjából, mint amennyire az előző fejezetekben volt szükség. Könnyebb leírni, amiről azt hisszük, hogy is-merjük, mint amit nem ismerünk, mert az

utóbbi esetben azt is el kell mondanunk, miért hiányosak ismereteink. A szakmai részleteket a jegyzetekbe utaltuk, így még ezeknek a futólagos átolvasása is segíti majd az olvasót abban, hogy képet alkosson magának a problémákról - valami olyan képet, amelyet hasznosnak fog találni, amikor a következő részben megvizsgáljuk, hogyan oldhatók meg a problémák.

3. A Hubble-állandó, amelyet a csillagokról és más ismert fényességű égitestekről (például egy szupernovának nevezett csillagrobbanás-ról) hozzánk eljutó fény frekvenciájának „vö-röseltolódási" értékével adnak meg, arról tájé-koztat minket, hogy egy égitest milyen sebes-séggel távolodik tőlünk. Az 50-es érték körül-belül 15 milliárd évet jelent a világegyetem számára. Ha azonban az állandó értéke 80, ak-kor a világegyetem korára nem kapunk többet, mint 8 milliárd év. És ez éppen annyi, amen-nyit számos csillagász állít egyebek között a pasadenai Carnegie Csillagvizsgálóban és a hawaii Mount Kea Csillagvizsgálóban.

4. Ide tartozik a „vöröseltolódás" ténye is (bár értéke többé már nem pontos), a kozmikus hát-térsugárzás (2,7 K°) és a hidrogén-hélium arány a világegyetemben (kb. 3:1).

5. A modell szerint az anyag mintegy 1016 nap-tömegű „apró ősrobbanások" által jön létre. Ez egy olyan negatív energiájú skaláris C-mező révén történik (C a teremtést jelöli), amelynek értékeit egy téridőfüggvény adja meg. Ütemét ezen teremtő mező idő-differenciálhányadosá-nak négyzete adja átlagosan az univerzumra. Miután az apró ősrobbanások tartják fenn a vi-lágegyetem tágulását, maga a tágulási ütem nem állandó, hanem a teremtő központok szá-mának és tömegének függvényében változik.

6. A kozmikus háttérsugárzás jó része az uni-verzum korábbi ciklusaiból származó sugárzás szóródásából adódik- a QSSC-nek ugyanis 20 kozmikus ciklusra van szüksége ahhoz, hogy megmagyarázza a mai mikrohullámú háttér észlelt tulajdonságait. Ez azonban azt jelenti, hogy az univerzumban a fotonok többsége

nem 14-15, sem 7-8, hanem 800 milliárd évvel ezelőtt keletkezett.

7. Az elmélet szerint van egy állandó és ki-egyenlített kölcsönhatás a világegyetem nagy léptékű szerkezeteinek anyaga és a kvantum-vákuum anyaga között - ez a nullponti energia-mező, amely a világegyetemben minden ener-gia és anyag alapja. Minden ciklusban anyag-részecskék termelődnek a vákuumban annak az energiának köszönhetően, amelyet a koráb-bi ciklus során felépült részecskék szolgáltat-tak. Az anyag szintézisében részt vevő pozitív energia állandóan és pontosan ellensúlyozza a negatív energiát, amelyet a téridő görbültsége gerjeszt a korábban létezett anyag gravitációs vonzása következtében.

8. A tények röviden a következők:

- A nagyon korai univerzum tágulási üteme l:1040-nél is pontosabb volt minden irányban. Voltak benne azonban kisméretű eltérések a gi-gantikus egyformasághoz képest - ezért kelet-kezhettek galaxisok, csillagok és bolygók a tér

és idő lenyűgözően nagy birodalmában.

- A gravitációs erő pontosan akkora nagyság-rendű, hogy csillagok alakuljanak ki, és elég hosszú ideig létezzenek annyi energia termelé-séhez, amelynek révén már az élet is kifejlőd-het az erre alkalmas bolygókon.

- A neutrínó tömege ha nem is nulla, de elég kicsi volt ahhoz, hogy a hatalmas tömegvonzás ellenére nem sokkal az ősrobbanás után meg-akadályozza az univerzum összeroppanását.

- Az erős nukleáris erő értéke pontosan akkora, hogy a hidrogén héliummá, majd szénné és az élethez nélkülözhetetlen összes többi elemmé alakulhat.

- A gyenge nukleáris erőnek pontosan olyan az értéke, amely lehetővé teszi, hogy az atomok és elemi részecskék szétbomoljanak egy szu-pernova-robbanás során. Így a csillagok követ-kező nemzedékében már rendelkezésre állnak, hogy az élethez nélkülözhetetlen bonyolultabb elemekké ötvöződjenek.

- A gravitációhoz viszonyítva a gyenge nukleá-ris erőnek pontosan olyan az értéke, hogy in-kább a hidrogént, mint a héliumot teszi a vi-lágmindenség uralkodó elemévé, így a csilla-gok hosszú ideig világíthatnak, és elegendő víz jöhet létre ahhoz, hogy az élet egy bolygón ki-bontakozzék.

9. Normális esetben, amikor villanyáram halad át fémen, sodrást idéz elő az elektrongázban - a fém rácsszerkezetének rezgő atomjaiból elektronok szóródnak szét. Ez hátráltatja a rá-cson átáramló elektronokat, súrlódást idéz elő, ami felmelegíti a fémet - ez magyarázza a vil-lamos ellenállás jelenségét. Amikor azonban a fém az abszolút nulla fok közelébe van hűtve, az atomok rezgése csillapul, és a fém ellenállá-sa csökken. Mivel még az abszolút nulla fok közelében rezgésben kell tartaniuk a rácsot a nullponti energiáknak, a villamos ellenállásnak fenn kellene maradnia még akkor is, ha a fé-mek vagy ötvözetek már csak néhány fokkal közelítik meg az abszolút nulla fokot. Ezzel szemben ezeken a hőmérsékleteken az ellenál-

lás teljesen megszűnik: egy szupravezetőkből álló gyűrűben egyetlenegyszer indukált elektromos áram végtelen ideig fog keringeni.

10. Ez a szabály annyit jelent, hogy az atomon belül minden egyes elektron különböző kerin-gési pályát foglal el. A Pauli-féle kizárási elv annak a kvantummechanikai megfogalmazás-nak az eredménye, amikor úgy véljük, hogy a Schrödinger-féle egyenletnek csak azok a megoldásai lehetségesek fizikailag, amelyek antiszimmetrikusak az elektron koordinátáinak permutációjában. Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy amint további elektronokat adunk az atomhoz, újabb elektron nem helyezkedhet el olyan pályán, amely már foglalt: ki van zár-va erről a pályáról. Csak olyan pályán kering-het, amelynek hullámfüggvénye ellenkező szimmetriájú.

11. A szén szintézise egy sor reakciót kíván, amely a hélium+héliummal kezdődik: ez egy berillium-atommagot hoz létre. Az így kapott berilliummag instabil izotóp: alig alakul meg,

máris héliummá esik szét. Ahhoz, hogy inkább szenet hozzon létre, mintsem héliummá essen szét, a berilliumnak reakcióba kell lépnie a hé-liummal. Ez a reakció, bár nagyon valószínűt-len, mégis megtörténik. Ennek oka az, hogy ez egy „rezonanciareakció", ahol a berillium- és a hélium együttes energiája (7,370 MeV) csak éppen valamivel kevesebb, mint a szén energiája, vagyis a reakció eredménye (7,656 MeV).

Nem biztos azonban, hogy a reakció során ke-letkezett szén fennmarad: egy további reakció-nak - szén+hélium - kell ezt oxigénné redukál-nia. Az a helyzet azonban, hogy a szén+hélium reakciót a természet nem nagyon szereti: a re-akcióból keletkezett oxigén energiaszintje (7,118 MeV) a reakciót okozó szén+hélium energiaszintje (7,1616 MeV) alatt van. Ennek eredményeképpen az oxigén magja aránylag stabil, és mind szénből, mind oxigénből elég mennyiség alakul ki ahhoz, hogy további ele-mek épüljenek fel, majd olyan bonyolult mole-kulák, amilyeneken az élet alapul.

12. Ennek maga a szerző volt tanúja egy Olaszországban végzett kísérlet során. Szemé-lyi számítógépet kötöttek össze EEG-készülék-kel, és egy erre a célra készített program ele-mezte az agy két féltekéjének szinkronizáltsági szintjét. Ezzel az „agy-holotesztelővel" végzett próbák kimutatták, hogy amikor két alany egy időben meditál, akkor azonos szinkronizációs hatás lép fel nemcsak egy személyen belül a jobb és bal félteke között, hanem a két egyed agya között is. Mélyen meditáló alanyokban közel azonos, négyszeres szinkronizáció állt elő (a bal és a jobb félteke szinkronizációja az alanyokon belül, de az alanyok között is), bár ők maguk nem látták, nem hallották és más módon sem érzékelték egymást.

13. A számítások Heisenberg határozatlansági elvén és Einstein tömeg-energia összefüggésén alapulnak. Ha egy részecske helyzetét egy ré-szecske rádiuszának pontosságával határozzuk meg, akkor frekvenciája 1044 Hz lesz. Feltéve, hogy az energia a fénysebesség négyzetével aránylik a tömeghez, a fenti számot kapjuk az

energia sűrűségére vonatkozóan.

14. A kérdéses részecskék valószínűleg inkább bozonok, mint fermionok; vagyis állapotuknak (pontosabban hullámfüggvényüknek) nem sza-bad a kölcsönhatás miatt megváltoznia. Ha ál-lapotuk megváltozna, akkor nem kapnánk egyenletes áramlást, hanem egy olyasféle szer-kezetű rendszert, amilyen a tér és idő „valós" világa.

15. A tehetetlenséget eredetileg úgy határozták meg, mint egy anyagi tárgy azon tulajdonsá-gát, hogy külső erők hiányában vagy nyuga-lomban marad, vagy egyenletesen mozog - ez Newton második mozgástörvénye: F = ma (az erő egyenlő tömeg szorozva gyorsulással). Ezért a tehetetlenség (az inercia) az anyag alapvető mennyiségi tulajdonságának látszott. Mégis titokzatos volt: maga Newton sem tudta felmérni, hogyan kapcsolódik ez az anyagi tár-gyakhoz.

16. Bár első látásra az új elmélet ellentmonda-ni látszik Einstein híres E = mc2 egyenletének,

valójában igaz marad: a tömeg még mindig egyenlő a fénysebesség négyzetére gyorsított energiával.

17. A szovjet kutatók a gyenge torziós mezők létezését kísérletileg is vizsgálták. A kísérlet-hez használt „torziós mezőgenerátor" 11 giga-hertz frekvenciával és 3 • 105 volt sztatikus fe-szültséggel működött. Ezt a készüléket a Space Lab-ben (keringő űrlaboratóriumban) fogják alkalmazni.

18. Ennek az elméletnek a szakmai részle-tei megtalálhatók László Ervin: The Intercon-nected Universe (Az összekapcsolt világegye-tem) című könyvében (World Scientific, Sin-gapore and London, 1995).

19. A fizika nyelvén szólva a fotonok és elekt-ronok nem mások, mint a vákuummező vekto-riális hullámtorzulásai, a felfogóernyők és más szilárd testek pedig nem mások, mint a váku-ummezőben lévő „álló vektorhullámok". Az előbbiek haladó hullámok, mint a tenger szél-fújta felületén mozgó hullámok; az utóbbiak

állóhullámok, mint amelyek egy medencében keletkeznek, ahol a víz állandó ütemben cserélődik (a be- és kifolyó vízmennyiség egyenlő). Minden anyagi tárgy állóhullám. A viszonylag álló hullámalakzatok azt a benyomást keltik, hogy szilárd testek.

20. Kiegészítő vizsgálatok kutatták Shapiro szerint, hogy miként jön létre a genetikus vál-tozás akár az öröklődési csíravonalban az ele-mek átrendeződése révén, akár a test szövetei-ben a fejlődést vezérlő DNS újrarendeződése által. Az eredmények világosan mutatják, hogy sok (talán a legtöbb) DNS-változás nem vélet-len kémiai hibák vagy másolási tévedések mű-ve.

21. Egyszerű számítás mutatja az óriási kü-lönbséget a tudatos folyamatok és az agy teljes kapacitása között. A számítást legjobb „bitek"-kel elvégezni, ahol egy „bit" egy információ-egység (igen/nem válasz vagy egy vagy/vagy döntés). Rendszerint ezt úgy jellemzik, hogy 0 és 1 között lehet választani. Egy bit információ

bekódolásához vagy továbbításához az agynak két feszültségi állapotra van szüksége: 0 és 1. Ahhoz, hogy két bitet kódoljon és továbbítson, négy feszültségi állapottal kell rendelkeznie (00, 01, 10 és 11), ahhoz, hogy három bitet kódoljon és továbbítson, nyolc feszültségi állapottal kell rendelkeznie (000, 001, 010, 100, 110, 101, 011 és 111). A legtöbb információ, amit az agy fel tud dolgozni bitekben, egyenlő a lehetséges állapotok számának 2-es alapú logaritmusával. Az érzékszervektől érkező adatok feldolgozásához kb. 10 milliárd bitre van szükség másodpercenként. Ez persze csillagászati mennyiségű agyi állapotot követel, amit 10 milliárd agysejtből álló hálózat tesz lehetővé milliószor milliárdnyi kapcsolódással. De a tudat szintjén az információfeldolgozás csak ritkán kíván többet másodpercenként 10 bitnél. A feldolgozás többi része a tudatalatti szinten folyik, ahol sor kerül az agyba befutó üzenetek nagy többségének kódolására és továbbítására éppúgy, mint fogadására és dekódolására.

22. A „kettős egység" átélését az jellemzi, hogy fellazulnak a testi én határai: úgy érez-zük, hogy az egység állapotában összeolva-dunk egy másik személlyel. Ebben az élmény-ben - annak ellenére, hogy egymással való tu-dati összeolvadásról van szó -az érzékelő sze-mély bizonyos fokig megőrzi önazonosságá-nak tudatát. Egy hasonló, de mégis eltérő él-ményben az alany elveszti önazonosságát, és a másikkal való teljes azonosság érzése fogja el. A „másik" lehet élő személy, akit az illető gyermekkora óta ismer; vagy ősei közül való; vagy aki nyilvánvalóan egy korábbi életből származik. De lehet híres történelmi személyi-ség, mitológiai vagy őstípusos alak. Az ilyen azonosulásba beletartozik a testérzet, a fizikai érzékelés, az érzelmi reakciók, valamint a vi-selkedés, gondolkodási folyamatok, emlékek, arckifejezések, jellemző gesztusok, testtartá-sok, mozdulatok, sőt még a hanghordozás is. A csoportazonosulás élménye a tudat további tá-gulását és a határok elmosódását vonja maga után. Ahelyett, hogy egyedi személyekkel azo-nosulna, az alany úgy érzi, hogy valamilyen

faji, kulturális, nemzeti, ideológiai, politikai vagy szakmai jellegzetességgel bíró embercsoporttal azonosul. Szélső esetben előfordulhat az is, hogy az alany az egész emberiség tapasztalatával azonosul - örömével, haragjával, szenvedélyével, bánatával, dicsőségével és tragédiájával.

23. A kollektív agy gondolata sem új. H. G. Wells angol író 1938-ban Világagy címen ér-dekes tanulmányt tett közzé. Ebben az egész világot behálózó szellemi szerveződés kialaku-lásáról beszél, amely szerinte éppoly elkerül-hetetlen, mint bármi, amire lehetőség nyílik az emberi ügyekben. Wells ezt pozitív folyamat-nak tekintette: a világagyat alkotó tudás szinté-zise egyben az új világ szükségszerű kezdetét jelenti.

Felhasználva napjaink információrobbanásáról közvetlenül szerzett ismereteit, Peter Russell futurista filozófus felvázolta az általa „globális agynak" nevezett képződmény fejlődését. Az emberiség szeme és füle ma már távközlési há-

lózataink szeme és füle, sőt ennek a most születő globális agynak talán megvan a maga globális tudata is. Az idegélettan kutatói azt gyanítják, hogy a tudatunkban megjelenő él-mények és érzések bizonyos módon kapcso-lódnak az agyunkban lévő sejtek közötti infor-mációáramlás bonyolult alakzataihoz - így hát ki merné állítani, hogy nem történhet meg ugyanez globális szinten? A távközlési világ-hálózatok milliárdnyi csomópontja között áramló információ ugyancsak bonyolult alak-zatokat hoz létre, ami valamiféle átfogó tuda-tossághoz vezethet bolygónk felszínén. Russell úgy véli (ahogy Wells is hitte), hogy ez pozitív folyamat: a globális agy igencsak áhított tá-maszt és tájékoztatást nyújthat valamennyiünk személyes tudata számára.

A szerzőről

László Ervin 1932-ben született Buda-

pesten. Kilencévesen zenei csodagyerekként a Vigadóban adta első zongoraestjét a Magyar Filharmonikusok közreműködésével. A Liszt Ferenc Zeneakadémia művészdiplomáját tizennégy évesen kapta meg. 1947 tavaszán Budapesten a Liszt - Ferenc-zongoraverseny első díját, majd ugyanebben az évben Genfben a nemzetközi zenei verseny második díját nyerte el. 1948 tavaszán az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ettől kezdve híres zongo-raművészként járta a világot 1966-ig.

Utazásai során sokféle kultúrával ismerkedett meg, így a művészet mellett felébredt érdeklő-dése a tudomány és a filozófia iránt is. Elbe-szélése szerint kisgyermekkorában találkozott először a filozófiával, amikor filozófus nagy-bátyja egy séta közben Kantról mesélt neki. Koncertkörútjai nem kötötték le minden sza-badidejét, közben a New York-i Columbia Egyetemnek és a Társadalomkutatások Új Is-kolájának szemesztereit hallgatta.

1959 óta kezdett tanulmányokat írni. Három

évvel később egy hágai koncert után egy szak-értő elkérte tudományos írásait, majd a holland Martinus Nijhoff Kiadó felajánlotta, hogy könyv alakban megjelenteti őket. Első könyve, A társadalmi lényeg élénk érdeklődést keltett mind az európai, mind pedig az amerikai filo-zófusok körében.

László Ervin tudományos pályafutása a hatva-nas évek elején kezdődött. 1961-66 között koncertjei mellett a Friburgi Egyetem Kelet-európai Kutatási Intézetének tudományos munkatársaként dolgozott. 1966-ban a Yale Egyetem Filozófiai Karának meghívására vis-szatért Amerikába. 1967-ben az Indiana Egye-temen a zene és esztétika vendégprofesszora-ként és az Akron Egyetem filozófiai tanszéké-nek rendes tanáraként tanított.

1969-ben New York Állam Egyetemének filo-zófiatanára volt. Ettől kezdve két folyóiratot is szerkesztett (The Journal of Value Inquiry, The Philosophy Forum), valamint Európa és Ame-rika legnagyobb egyetemein adott elő. Cikkei

mellett számos könyvet írt és szerkesztett. Tudományos munkájának elismeréseként 1970-ben megkapta a párizsi Sorbonne Egyetem bölcsészeti és humanisztikai doktori címét.

Tudományos pályájának harmadik szakasza 1972-ben a Princeton Egyetemen kezdődött, itt a nemzetközi kapcsolatokban alkalmazható ál-talános rendszerfilozófiáról adott elő, és sze-mináriumait az egyetem többi tanszékéről is rendszeresen látogatták. Ekkor vetődött fel benne az az igény, hogy a biológiai és fizikai fejlődés nézeteit egyesítse az emberi és társa-dalmi fejlődés elméletével. Munkássága ered-ményeként Aurelio Peccei felkérte, hogy a Ró-mai Klub számára készítsen egy tervezetet ar-ról, mi legyen a kormányok, közösségek, üz-letemberek feladata az 1970-es, 80-as évek-ben. Ennek az óriási munkának az elvégzésé-hez 130 munkatársat kapott a világ minden tá-járól.

Egyetemi katedráját ezután felcserélte az

ENSZ Továbbképzési és Kutatási Intézetének (United Nations Institute for Training and Re-search, UNITAR) igazgatói székével. Tanul-mányai eredményeként 1977-ben jelent meg Célok az emberiség számára című könyve. 1979-ben újra az UNITAR számára dolgozott a nemzetközi társadalmi és gazdasági együtt-működés programján. Kutatási eredményei az új nemzetközi gazdasági rend témaköréből 15 kötetben, a térségek és köztes térségek együtt-működéséről pedig 6 kötetben jelentek meg.

Tudományos pályájának negyedik szakasza 1984 nyarán kezdődött, amikor visszavonult olaszországi családi házába, hogy elméleti munkáinak szentelje ideje nagy részét. Kutatá-sait számos cikkben és könyvben tette közzé a természet és a társadalom fejlődésének egysé-ges elméletéről. Az 1980-as évek óta világ-szerte a globális problémákról és saját általá-nos fejlődéselméletéről tart előadásokat.

László Ervin egyebek között tagja a Római Klubnak, a Nemzetközi Tudományos Akadé-

miának (International Academy of Science), valamint a Művészeti és Tudományos Világakadémiának (World Academy of Arts and Science). Jelenleg az Európai Evolúciós Ügyvezetés és Felsőfokú Tudományok Akadé-miájának (The European Academy for Evoluti-onary Management and Advanced Studies) rektora, az Európai Kulturális Hatásokat Kuta-tó Társulás (European Culture Impact Rese-arch Consortium) főtitkára, az UNESCO fő-igazgatójának tanácsadója és a Budapest Klub alapítója és elnöke.

László Ervin műveinek

válogatott bibliográfiája

ESSENTIAL SOCIETY

(Az alapvető társadalom)

An Ontological Reconstruction

The Hague: Martinus Nijhoff, 1963

INDIVIDUALISAI' COLLECTIVISM AND POUTI-CAL POWER (Individualizmus, kollektivizmus és poli-tikai hatalom) A Relational Analysis of Ideological Conflict The Hague: Martinus Nijhoff, 1963

BEYOND SCEPTICISM AND REALISM

(Szkepticizmuson és realizmuson túl)

An Exploration of Husserlian and Whiteheadian Met-hods of

Inquiry

The Hague: Martinus Nijhoff, 1966

SYSTEM STRUCTURE AND EXPERIENCE

(Rendszerelmélet és tapasztalat)

Toward a Scientific Theory of Mind

New York and London: Gordon & Breach, 1969

LA METAPHYSIQUE DE WHITEHEAD (Whitehead metafizikája)

Recherche sur les prolongements anthropologiques La Haye: Martinus Nijhoff, 1970

INTRODUCTION TO SYSTEMS PHILOSOPHY (Be-vezetés a rendszerfilozófiába) Toward a New Paradigm of Contemporary Thought New York and London: Gor-don & Breach, Toronto: Fitzhenry & Whiteside, 1972, 1984

A STRATEGY FOR THE FUTURE

(A jövő stratégiája)

The Systems Approach to the World Order

New York: George Braziller, 1974

GOALS FOR MANKIND

(Célok az emberiség számára)

Report to the Club of Romé on the New Horizons of

Global

Community

New York: E. P. Dutton, 1977

Toronto & Vancouver: Clarké, Irwin, 1977

London: Hutchinson, 1977

THE INNER LIMITS OF MANKIND

(Az emberiség belső korlátai)

Heretical Reflections on Contemporary Values, Culture and

Politics

Oxford and New York: Pergamon Press, 1978 Revised edition:

London: Oneworld Publications, 1989

SYSTEMS SCIENCE AND WORLD ORDER

(Rendszerelmélet és világrend)

Selected Stuedies

Oxford and New York: Pergamon Press, 1983

ZENE - RENDSZERELMÉLET - VILÁGREND Válo-gatott tanulmányok Budapest: Gondolat, 1986

THE AGE OF BIFURCATION

(A változó világ megértésének kulcsa)

The Key to Understanding the Changing World

New York and London: Gordon & Breach, 1991

THE CREATIVE COSMOS

(Teremtő világegyetem)

Towards a Unified Science of Matter, Life and Mind

Edinburgh: Floris Books, 1993

A MULTICULTURAL PLANET

(Bolygónk sokszínű kultúrája)

Diversity and Dialogue in Our Common Future

Report of an Independent Expert Group to UNESCO (edited)

Oxford: Oneworld, 1993

VISION 2020

(Pillantás a jövőbe: a 2020. év) Restructuring Chaos for Global Order New York: Gordon & Breach, 1994

DÖNTÉS ELŐTT Budapest, KIT Kiadó, 1994

THE INTERCONNECTED UNIVERSE

(Az összekapcsolt világegyetem)

Conceptual Foundations of Transdisciplinary

Unified Theory

Singapore and London: World Scientific Ltd., 1995

THE SYSTEMS VIEW OF THE WORLD (A világ rendszerelméleti szempontból) A Holistic Worldview for Our Time Cresskill, N. J.: Hampton Press, 1996

EVOLUTION: FOUNDATIONS OF THE GENERAL THEORY (Fejlődés: az általános elmélet alapjai) Cress-kill, N. J.: Hampton Press, 1996

THE INSIGHT EDGE

(A belátás előnye)

An Introduction to the Theory and Practice of Evoluti-onary

Management (with Christopher Laszlo)

Westport, CN: Quorum Press, 1966

Wiesbaden: Gabler Verlag, 1996

Lisboa: Instituto Piaget, 1996