DAVID A. GEMMELL

LEGENDÁS DRUSS ELSŐ KRÓNIKÁJA

Delta Vision kiadó

Budapest

Fordította Sziklai István

Korrektúra Czene István

Nyomdai előkészítés Bárány Tamás, Kovács Mária

Borítógrafika: Royo

Felelős kiadó Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David Gemmell

The First Chronicles of Druss the Legend

Copyright © 1994 by David A. Gemmell

All Right Reserved

ISBN 963-9474-87-8

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: 36 (1) 216-7053

Telefon/fax: 36 (1) 216-7054

www.deltavision.hu

ELSŐ KÖNYV

Egy legenda születése

Előhang

A bokrok takarásában térdelt az ösvény mellett,miközben sötét szeme ide-oda cikázott az előtte elterülősziklák, és a mögöttük emelkedő fák között. A rojtosszarvasbőr inget, barna bőrnadrágot és -csizmát viselő, afák rejtekében kuporgó magas férfi szinte láthatatlan volt.

A nap magasan járt a felhőtlen nyári égen, és anyomokat több mint három órája hagyták. Rovarok jártákössze őket, de szélük még mindig tömör volt.

Negyven lovas járt itt, zsákmánnyal megrakodva...

Shadak eltűnt a bokrok között, ahol a lovát pányvázta ki.

Megsimogatta hátasa hosszú nyakát, és leemelte kardövéta nyeregből. A derekára csatolta, majd előhúzta kétrövidkardját, a legremekebb vagriai acélból készült, kétélűpengéket. Egy pillanatig elmerengett, majd a fegyvereketvisszadugta tokjukba, és a nyeregkápára akasztott íjért éstegezért nyúlt. Az íj vagriai szaruból készült – avadászfegyverből gyilkos erővel két láb hosszú nyilatlehetett kilőni hatvan lépés távolságra. Az őzbőr tegez húszvesszőt rejtett, amelyeket Shadak saját kezűleg készített:pirosra és sárgára festett lúdtollak adták tollazatát, vasfejükpedig nem szakállas volt, hanem hegyes, hogy könnyen kilehessen őket húzni a halottakból. Gyorsan felajzotta az íjat,vesszőt illesztett a húrra, a vállára vetette a tegezt, ésóvatosan megindult az ösvényen.

Vajon hagytak hátra hátvédet? Valószínűtlennek tűnt,mivel ötven mérföldes körzetben nem akadt egy drenaikatona sem.

Csakhogy Shadak óvatos ember volt. És ismerteCollant. Rátört az ingerültség, ahogy maga elé képzelte amosolygós arcot, és a könyörtelen, gúnyos szempárt.

– Csak semmi düh! – suttogta magában. De nehéz voltmegállni, átkozottul nehéz. A dühös emberek hibákatkövetnek el, emlékeztette magát. – A vadásznak olyanfagyosnak kell lennie, akár a vas.

Halkan osont előre. Előtte és tőle balra, alig húsz lépésre

egy szikla magasodott; jobbra kisebb kövek hevertek, deegyik sem volt magasabb négy lábnál. Shadak nagylevegőt vett, és kibújt rejtekhelyéről.

A nagy kőtömb mögül egy férfi lépett elő, megfeszítettíjjal. Shadak térdre rogyott, és egy nyílvessző süvített el afeje fölött. Az íjász megpróbált visszaugrani fedezékemögé, de ahogy elvetődött, Shadak kilőtte nyilát, amelyegyenesen az íjász torkába fúródott, és hátul, a tarkójánbukkant elő.

Újabb támadó rontott elő, ezúttal Shadaktól jobbra. Mivela vadásznak nem volt ideje újabb vesszőt illesztenie azidegre, meglendítette az íját, és arcon találta a támadót. Aférfi megtántorodott, Shadak pedig eldobta az íjat, éselőrántotta két rövidkardját, majd egyetlen suhogócsapással átmetszette a felbukott alak nyakát. Újabb kéttámadó tűnt fel, a vadász pedig feléjük ugrott. A két férfi vasmellvértet viselt, nyakukat és fejüket lánccsuklya óvta,kezükben szablyát szorongattak.

– Nem lesz könnyű halálod, te fattyú! – ordította az elsőalak, egy széles vállú, magas harcos. Azután a szemeösszeszűkült, ahogy felismerte a vele szemközt állókardforgatót. A harci kedvet félelem váltotta fel, de már túlközel volt Shadakhoz, hogy visszavonuljon, így esetlenülmeglendítette szablyáját. A vadász könnyedén hárította acsapást egyik pengéjével, másik kardja pedig beleszaladta férfi szájába, és átdöfte a nyakcsigolyáját. Amikor a

kardforgató meghalt, társa hátrálni kezdett.

– Esküszöm, nem tudtuk, hogy te vagy az! – kiáltotta ésremegett a keze.

– Most már tudjátok – felelte Shadak szelíden.

A férfi egy szót sem szólt, csak megfordult, és rohannikezdett a fák felé, miközben a vadász tokjába csúsztattakardjait, és az íjához lépett. Vesszőt illesztett a húrra, ésmegfeszítette az ideget. A nyíl süvítve vágódott bele arohanó férfi combjába. A harcos felsikoltott, és elzuhant.Shadak odaügetett hozzá, a férfi pedig a hátára gördült,majd eldobta a kardját.

– Könyörögve kérlek, ne ölj meg! – esdekelt.

– Ti sem kegyelmeztetek Corialisban – felelte a vadász.– De ha elmondod, hogy merre tart Collan, életben hagylak.– A távolból magányos hang tört az égre: egy farkasvonyított. Majd kisvártatva válaszolt rá egy másik, majd egyharmadik.

– Húsz mérfölddel délkeletre... van egy falu – nyögte aférfi, aki le nem vette a szemét a Shadak kezében tartottrövidkardról. – Már korábban felderítettük. Tudjuk, hogy televan nőkkel. Collannak és Harib Kának az a terve, hogyelhurcolják, és eladják őket rabszolgának Mashrapurban.

Shadak bólintott.

– Hiszek neked – mondta végül.

– Akkor életben hagysz? Megígérted – nyüszítette asebesült.

– Én mindig megtartom, amit ígértem – felelte Shadak,akit undorral töltött el a férfi gyengesége. Lehajolt, éskitépte a nyilat a fickó lábából. A sebből vér tört elő, és asebesült harcos felnyögött. A vadász tisztára törölte a nyilata férfi köpenyében, felállt, és az elsőnek megölt emberhezsétált. Letérdelt a tetem mellé, kihúzta nyakából a vesszőt,majd odasétált, ahol a martalócok kikötötték lovaikat. Felültaz egyikre, a többit pedig kantárszáron visszavezettevárakozó kancájához. Összefogta a kötőfékeket, és elindultaz úton.

– És mi lesz velem?! – üvöltötte a sebesült.

Shadak hátrafordult a nyeregben.

– Tégy meg mindent, hogy távol tartsd a farkasokat –tanácsolta. – Mire besötétedik, megérzik a vér szagát.

– Hagyj itt egy lovat! Könyörülj!

– Nem vagyok könyörületes ember – felelte Shadak.

Egy szó nélkül ellovagolt délkeletre, a távoli hegyek felé.

1A fejsze négy láb hosszú volt, feje tíz font nehéz, pengéje

kiszélesedő, és élét bármelyik kard megirigyelhette volna.Gyönyörűen görbülő nyele ötven évvel ezelőtt készültszilfából. A legtöbb ember csak egy súlyos, eset len ésnehezen kezelhető szerszámot látott benne, de atoronymagas bükkfa előtt álló sötét hajú ifjú kezébendalolva szelte a levegőt, láthatóan olyan könnyedén, akáregy szablya. Borotvaéles acélfeje minden egyes hosszúsuhintás végén pontosan oda csapódott, ahova a favágószánta, egyre mélyebbre és mélyebbre fúrva magát a fahúsába.

Druss hátralépett, és felnézett a fára: észak felé többvaskos ág is meredezett. Megkerülte a fatörzset, felmérte,hogy a fa hova fog dőlni, majd visszatért munkájához.Mostanra két másik fát már kidöntött, így izmai lüktettek, ésveríték csorgott végig csupasz hátán. Rövidre nyírt feketehaja csillogott az izzadságtól, amely végigfolyt homlokán,és csípte jégkék szemét. A szája kiszáradt, de elhatározta,hogy előbb végez feladatával, és csak utána csillapítjaszomját.

Tőle balra a két testvér, Pilan és Yorath üldögéltek egykidöntött fán – nevettek és beszélgettek. Mellettük hevertgallyazófejszéjük. Az ő feladatuk volt a fatörzslecsupaszítása, és a tűzifának való kisebb és nagyobbágak feldarabolása. Elég gyakran tartottak szünetet, és

Druss hallotta, amint a falusi lányok erényeiről és állítólagoskicsapongásairól beszélgetnek. Mindketten jóképű ifjakvoltak, magasak és szőkék; Tetrin, a kovács fiai.Mindketten szellemes és értelmes fiatalemberek hírébenállottak, akiket kedveltek a lányok.

Druss utálta őket. Tőle jobbra az idősebb fiúk egycsoportja annak a fának a vastagabb ágait fűrészelte,amelyet ő elsőként vágott ki aznap, miközben a fiatalabblányok rőzsét gyűjtöttek; gyújtóst télire, amit majdtalicskákra pakolnak, és letolnak a dombról a faluba.

Az újonnan vágott tisztás szélén négy megbéklyózott éslegelésző igásló állt, várva a lecsupaszított fatörzseket,amelyeket majd az istránglánchoz erősítenek, hogy azutánlevontassák őket a hosszú úton a völgybe. Az ősz gyorsantelt, és a falu vénei úgy döntöttek, hogy az új sánckerítésnekmég a tél beállta előtt el kell készülnie. A határ mentiSkoda-hegységben csak egy drenai lovasosztag teljesítettszolgálatot, ezer négyzetmérföldnyi területen járőrözve.Törvényen kívüliek tanyáztak ott: martalócok, marhatolvajok,rabszolgavadászok, rablók meg egyéb csirkefogók, és aDrenaiban székelő kormányzótanács egyértelműenkinyilvánította, hogy nem vállal felelősséget a vagriaihatárnál fekvő új településekért.

A határvidéki élet veszélyei azonban nem tántorították ela hegységben letelepedő férfiakat és asszonyokat. Újéletet kerestek, távol a civilizált déltől és kelettől; olyan

helyen építették fel házaikat, ahol gazdátlan ésmegműveletlen földek terültek el, és ahol az erős férfiaknaknem kellett meghajolniuk, amikor egy nemes arra lovagolt.

A szabadság volt az egyetlen, ami számított, aharamiákról suttogó szóbeszéd sem riaszthatta el őket.

Druss megmarkolta a fejszét, és belevágta az egyreszélesebb hasítékba. Még tízszer sújtott le a fatörzs tövére.Majd újabb tíz könnyed, de hatalmas csapás következett.Még háromszor lendíti meg a bárdot, és a fa felnyög, majdengedni fog, hogy azután törve-zúzva a földre dőljön.

A férfi hátralépett, és tekintete végigpásztázta a dőlésvonalát. Ekkor mozgásra lett figyelmes, és az egyik bokormellett észrevett egy aranyszőke kisgyereket, akirongybabájával játszadozott.

– Kiris! – bődült el Druss. – Ha nem tűnsz el onnanaddigra, amíg hármat számolok, letépem a lábadat, ésazzal náspángollak el! Egy! Kettő!

A gyermek eltátotta száját, szeme tágra nyílt. Elejtette arongybabát, és sírva kirohant a fák közül. Drussmegcsóválta a fejét, majd a babához sétált, és az övébedugta. Érezte, hogy a többiek mind őt nézik, és sejtette,hogy mire gondolhatnak: íme, itt van Durva Druss,Kegyetlen Druss. A többiek ilyennek látták, és talán igazukis volt.

Ügyet sem vetett rájuk, visszaballagott a fához, ésfelemelte a fejszét.

Alig két héttel ezelőtt egy magas bükkfát vágott kiéppen, de elhívták onnan, még mielőtt kidönthette volna.Amikor visszatért a munkájához, Kirist találta a fa tetején,oldalán elmaradhatatlan rongybabájával.

– Gyere le! – kérlelte a kislányt. – A fa mindjárt kidől.

– Nem – felelte. – Szeretünk itt lenni. Ellátunk avégtelenbe.

Druss körülnézett, remélve, hogy valamelyik falusi fruskaa közelben van, de nem járt arra senki. Szemügyre vette afatörzsön tátongó széles hasítékot – egy váratlan szélrohambármikor kidönthette a fát.

– Légy jó kislány, és gyere le! Megsérülsz, ha a fa kidől.

– Miért dőlne ki?

– Mert belevágtam a fejszémmel. Most pedig gyere le!

– Jól van – felelte erre a kislány, és elkezdett lemászni. Afa váratlanul megingott, mire Kiris felsikoltott, ésbelekapaszkodott az egyik ágba. Druss szája kiszáradt.

– Siess már! – sürgette a lányt, aki nem szólt semmit,még csak meg se mozdult. Druss elkáromkodta magát,

majd a törzs egyik görcsére lépett, és felhúzta magát azalsó ágra. Lassan és óvatosan mászott felfelé a féligkivágott fán, egyre feljebb és feljebb, a gyermek felé, mígvégül elért hozzá.

– Öleld át a nyakam! – parancsolt rá, és amikor a kislányengedelmeskedett, elindult lefelé.

Félúton járhatott, amikor megérezte, hogy a famegremeg – és megroppan. Elrúgta magát a törzstől, ésmagához szorította a gyermeket. Esetlenül ért földet, balvállával előre vágódva bele a puha talajba. Teste megóvtaKirist a sérüléstől, de Druss felnyögött, ahogy talpra állt.

– Megsérültél? – kérdezte Kiris.

Druss fakó szeme a gyermekre meredt.

– Ha még egyszer meglátlak a fám közelében,megetetlek a farkasokkal! – bömbölte. – Most pedig tűnj el!– A kislány úgy rohant el, mintha a ruhája lángra kapottvolna. A favágó jót kuncogott az emléken, megmarkoltafejszéjét, és a penge ismét nekicsapódott a bükktörzsének. Hatalmas nyögés szakadt fel a fából, egyszakadó, recsegő hang, ami elnyomta a gallyazófejszéktompa duhogását, és a fűrészelés zaját.

A bükk kidőlt, zuhanása közben megpördülve tengelyekörül. Druss a közeli ágon függő vizestömlőre nézett: akidőlt fa a delet és a pihenőt hirdette. A falu fiataljai

nevetgélve, tréfálkozva csoportokba verődtek anapsütésben, de egyikük sem merészkedett Drussközelébe. Nyugtalanította őket a favágó és az egykorikatona, Alarin között nemrégiben lezajlott verekedés, ígymég óvatosabban viselkedtek vele szemben, mintáltalában. Druss egyedül ült le: kenyeret és sajtot evett,majd hosszú kortyokban itta a hűs vizet.

Pilan és Yorath mostanra odaült Beryshez és Tailiához,a molnár két lányához. A lányok édesen mosolyogtak,félrebillentették fejüket, és élvezték, hogy a fiúk figyelmerájuk irányul. Yorath közelebb hajolt Tailiához, ésmegcsókolta a fülét. A lány felháborodást tettetett.

A játéknak vége szakadt, amikor egy fekete szakállú férfilépett a tisztásra. A sudár termetű embernek hatalmasvállai voltak, szeme a téli fellegek színét idézte. Druss látta,hogy apja felé tart, ezért felállt.

– Öltözz fel, és gyere velem! – mondta Bress, és máriselindult a fák felé. Druss belebújt az ingébe, és követteapját. Amikor hallótávolságon kívülre értek, a magas férfileült a gyorsan rohanó patak mellé. Fia követte példáját.

– Meg kell tanulnod uralni az indulataidat, fiam – szólaltmeg Bress. – Majdnem megölted azt a férfit.

– Csak megütöttem.., ráadásul csak egyszer.

– Az az egy is eltörte az állát, és kiverte három fogát.

– A Vének határoztak, hogy mi legyen a büntetés?

– Egen. Segítenem kell Alarint és családját a télfolyamán. Aligha engedhetem meg ezt most magamnak,fiú.

– Sértegette Rowenát, és ezt nem tűröm el. Soha.

Bress nagy levegőt vett, de mielőtt megszólalt volna,felvett a földről egy kavicsot, és a patakba dobta. Majdfelsóhajtott.

– Minket itt nem ismernek, Druss... csak annyit tudnak,hogy keményen dolgozunk, és egy faluban élünk velük.Hosszú utat tettünk meg, hogy megszabaduljunk attól aszégyenbélyegtől, amelyet apám sütött a családunkra. Deemlékezz az életéből adódó tanulságra. Nem tudta fékezniaz indulatait, ezért kitaszított és renegát lett, egyvérszomjas mészáros. A mondás szerint a vér nem válikvízzé, de remélem, hogy a mi esetünkben téved a mondás.

– Nem vagyok gyilkos – tiltakozott Druss. – Ha megakartam volna ölni, egyetlen ütéssel eltörhettem volna anyakát.

– Tudom. Erős vagy... ezt tőlem örökölted. De túl büszke,ami szerintem anyádtól ered, akinek lelke találjon békét.Egyedül az istenek tudják csak, hogy milyen gyakran kellettlenyelnem a büszkeségét – Bress megrántotta a szakállát,

és fiára nézett. – Egy aprócska településen élünk, és nemengedhetjük meg, hogy erőszak üsse fel a fejét közöttünk,mert akkor a közösségünk nem marad életben.Megértetted?

– Mire kértek, hogy mondd el nekem?

Bress felsóhajtott.

– Ki kell békülnöd Alarinnal. És jobb, ha tudod, amintmég egyszer megtámadsz egy falusit, száműznek.

Druss arca elsötétült.

– Keményebben dolgozom, mint bárki más. Nemokozok galibát. Nem szoktam berúgni, mint Pilan ésYorath, és nem próbálok meg a falusi lányokból szajhátfaragni, ahogy az apjuk teszi. Nem lopok. Nem hazudok.Mégis engem akarnak száműzni?

– Megrémíted őket, Druss. Engem is megrémítesz.

– Nem vagyok a nagyapám. Nem vagyok alávalógyilkos.

Bress sóhajtott.

– Reméltem, hogy a gyengéd Rowena segít lecsillapítaniindulataidat. De az esküvőd utáni reggelen félholtra vertedegy falubelidet. És miért? Ne mondd azt, hogy sértegette

Rowenát. Mindössze annyit mondott, hogy szerencsésfickó vagy, és ő is szívesen ágyba bújna a feleségeddel. Azistenekre, te fiú! Ha mindig szükségét fogod érezni, hogyeltörd azok állát, akik bókolnak az asszonyodnak, egyetlenépkézláb, munkára fogható férfi sem marad a faluban.

– Nem bókként mondta. Képes vagyok fékezni azindulataimat, de Alarin egy hangoskodó, hetvenkedőfajankó. Pontosan azt kapta, amit megérdemelt.

– Remélem megfogadod azt, amit mondtam, fiam. –Bress felállt, és kinyújtózott. – Remélem, engem tisztelszegy kevéssé. Remélem, arra is gondolsz, hogy mi leszRowenával, ha mindkettőtöket száműznek.

Druss apjára nézett, és lenyelte az ingerült visszavágást.Bress testileg valóságos óriásnak számított, erősebb volt,mint bárki, akit Druss valaha is látott, de a vereségköpenyként csüngött rajta. A fiatal férfi is felállt, és apjaszemébe nézett.

– Megfogadom, amit mondtál.

Bress fáradtan elmosolyodott.

– Vissza kell mennem a falhoz. Jó lenne, ha három napalatt befejeznénk: mindenki nyugodtabban alhatna azután.

– Megkapjátok a fát – fogadkozott Druss.

– Én mondom, hogy jól bánsz a fejszével. – Bresselindult, de néhány lépés után megfordult. – Ha száműznek,fiam, nem mész egyedül. Én veled tartok.

Druss bólintott.

– Erre nem kerül sor. Már megígértem Rowenának, hogymegjavulok.

– Lefogadom, hogy dühös volt – vigyorodott el Bress.

– Ennél is rosszabb történt: csalódott bennem. – Drusskuncogott egyet. – Márpedig az új asszony csalódottságamég a kígyómarásnál is fájdalmasabb.

– Gyakrabban kellene nevetned, fiú. Jól áll neked.

Bress távoztával az ifjú arcáról lehervadt a mosoly,amikor felhorzsolt bütykeire pillantott, és eszébe jutott, hogymit érzett, amikor megütötte Alarint. Elöntötte a harag, és aféktelen harci vágy. De amikor ökle célba ért, és Alarin aföldre zuhant, csak egyetlen érzés maradt, egyetlen kurta,de leírhatatlanul erős érzés.

Az örömé. A színtiszta örömé, amely olyan egyedi éshatalmas volt, amilyet még soha nem tapasztalt. Lehunyta aszemét, kilökve gondolatai közül a történteket.

– Nem vagyok a nagyapám – mondta magában. – Nemvagyok tébolyult.

Aznap éjjel ezeket a szavakat megismételte Rowenánakis, amint Bress nászajándékában, a széles ágybanfeküdtek.

Felesége a hasára gördült, és odabújt a férfi mellkasára– hosszú, selymes haja Druss erős vállára terült.

– Persze hogy nem vagy tébolyult, szerelmem –csitította. – Az egyik legszelídebb ember vagy, akit valahaismertem.

– Ők nem így néznek rám – felelte Druss, ésmegcirógatta Rowena haját.

– Tudom. Rosszul tetted, hogy eltörted Alarin állát. Amitmondott, csak szavak voltak – egy fikarcnyit sem számít,mit mondott, még ha rosszindulatúan mondta is őket. Nemvoltak mások, csak a levegőben szálló neszek.

Druss kicsusszant felesége alól, és felült.

– Ez nem ilyen egyszerű, Rowena. Az a férfi már hetekóta ingerkedett velem. Ő akart verekedni... meg akartszégyeníteni, de nem sikerült neki. Mint ahogy senkineksem fog sikerülni. – A nő összerezzent mellette. – Fázol? –kérdezte Druss, és átölelte Rowenát.

– Haláljáró – suttogta a nő.

– Hogyan? Mit mondtál?

Rowena szemhéja megrebbent. Az asszonyelmosolyodott, és arcon csókolta férjét.

– Nem számít. Felejtsük el Alarint, és élvezzük inkábbegymás társaságát.

– Én mindig élvezem a társaságodat. Szeretlek téged.

* * * * *

Rowena sötét és komor álmot látott, és másnap afolyóparton sem tudta kiverni fejéből az álomképeket. Afeketébe és ezüstbe öltözött Druss egy domboldalon állt,kezében hatalmas csatabárdjával. Lelkek hatalmas seregeáramlott ki a kettős fejből, füstként keringve zord gyilkosukkörül. Haláljáró! Az álom elképesztően valóságosnak tűnt.Kicsavarta az utolsó csepp vizet is az éppen mosott ingből,és lefektette a lapos sziklára a száradó takarók és akisikált gyapjúruhák mellé. Rowena nyújtózott egyet, majdotthagyta a vízpartot, és besétált a fák közé. Ott leült, jobbmarkába szorítva a melltűt, amelyet Druss készített nekiapja műhelyében – a ködös és áttetsző holdkő köré puhaezüstszálak csavarodtak. Ahogy ujjai megérintették akövet, lehunyta szemét, és megtisztította gondolatait.Drusst látta, aki a felső patak mellett üldögélt egyedül.

– Veled vagyok – suttogta Rowena, de férje nemhallhatta őt, és a nő felsóhajtott.

A faluban senki sem tudott az Adottságáról, mivel apja,Voren megértette vele, hogy ezt titokban kell tartania. Azelmúlt évben egyedül Drenanban négy nőt ítéltek elboszorkányság vádjával, és Missael papjai elevenenégették el őket. Voren óvatos ember volt. Rowenát ebbenaz eldugott faluban tartotta, távol Drenantól, mivel – ahogy őmondta lányának –, „a titkok nem maradnak titkok sokember között. A városok tele vannak fürkész szemekkel,hallgatózó fülekkel, bosszúszomjas elmékkel ésrosszindulatú gondolatokkal. Nagyobb biztonságban leszela hegyek között.”

Voren megígértette vele, hogy senkinek sem beszél aképességéről. Még Drussnak sem. Rowena megbánta eztaz ígéretét, ahogy a szellemszemével férjére pillantott. Anyers és nyílt vonásokban nyomát sem látta durvaságnak,nem látott kavargó felhőket a szürkéskék szemekben, semzüllött vágyat a vékony száj sarkaiban. Ő egyszerűen Drussvolt – és Rowena szerette őt. Az Adottság szültemagabiztossággal tudta, senkit nem tudna úgy szeretni,mint ahogy férjét szerette. És tudta azt is, hogy miért... aférfinak szüksége volt rá. Bepillantott lelke ablakán, aholmelegséget és tisztaságot talált, a nyugalom szigetét abömbölő, háborgó érzelmek tengerében. Mellette a férfiellágyult, háborgó lelke nyugalmat talált. Az ő társaságábanmosolygott is. Talán az én segítségemmel megőrizhetilelke békéjét – gondolta Rowena. – Akkor talán a zordgyilkos sosem kel életre.

– Már megint álmodozol, Ro – szólalt meg Mári, és leültRowena mellé. A fiatalasszony kinyitotta szemét, ésrámosolygott barátnőjére, a mézszín hajú, alacsony és duciMárira, akinek mosolya mindig őszinte és ragyogó volt.

– Drussra gondoltam – felelte Rowena.

Mári bólintott, majd félrenézett, Rowena pedig érezteaggodalmát. Barátnője heteken át próbálta lebeszélni aházasságról, saját érveit állítva csatasorba Vorené éstöbbieké mellett.

– Pilan lesz a párod a Napfordulótánc idején? –kérdezte Rowena, témát váltva.

Mári hangulata egy csapásra megjavult, és a lánygyöngyözően felkacagott.

– Igen. De ő még nem tudja.

– Mikor tudja meg?

– Ma este. – Mári lehalkította a hangját, bár senki semtartózkodott hallótávolságon belül. – Az alsó kaszálóntalálkozunk.

– Légy óvatos! – intette Rowena.

– Ez egy férjes öregasszony tanácsa. Talán te és Drussnem szerelmeskedtetek, mielőtt összeházasodtatok volna?

nem szerelmeskedtetek, mielőtt összeházasodtatok volna?

– De igen – ismerte be Rowena. – Viszont Druss akkormár fogadalmat tett a Tölgy előtt. Pilan pedig még nemtette.

– Azok csak szavak, Ro. Nincs rájuk szükségem.Tudom, hogy Pilan Tailiával kacérkodik, de a lány nincsoda érte. Tudod, szó sincs semmiféle szenvedélyről. Az alány csak a vagyonra gondol. Nem akar a vadonbanmaradni, inkább Drenanba vágyik. Éjszakánként nem egyhegylakót akar melengetni, mint ahogy a fenevadat semakarja megülni a nedves réten, miközben fűszálakcsiklandozzák a...

– Mári! Túlságosan is szabad szájú vagy – dorgálta megbarátnőjét Rowena.

A lány kuncogott, és közelebb hajolt.

– Druss jó szerető?

Rowena felsóhajtott, ahogy minden feszültsége ésszomorúsága elenyészett.

– Ó, Mári! Miért van az, hogy olyan könnyedén tudszbeszélni tilalmas dolgokról, és mindezt... olyancsodálatosan természetesen teszed? Olyan vagy, akár azeső után felragyogó szivárvány.

– Szó sincs itt tilalmakról, Ro. Ez a baj a városban

született lányokkal, ahol kőfalak, márvány és gránit vesziőket körül. Már nem érzitek többé a földet. Miért jöttetek hátide?

– Tudod, hogy miért – felelte Rowena szorongva. –Apám a hegyekben akart élni.

– Tudom, hogy te mindig ezt mondod... de én sosemhittem neked. Rettentően rosszul hazudsz: mindigelvörösödsz, és elfordítod az arcodat.

– Nem... nem mondhatom el. Megígértem.

– Remek! – kiáltott fel Mári. – Imádom a rejtélyeket.Talán apád bűnöző? Tiszttartó volt, ugye? Talán ellopta egygazdag ember pénzét?

– Nem! Ehhez neki semmi köze. Csak nekem. Kérlek,ne kérdezz többet!

– Azt hittem, barátnők vagyunk – felelte Mári. – Azthittem, megbízhatunk egymásban.

– És ez így is van. Becsületemre!

– Nem mondanám el senkinek.

– Tudom – mondta Rowena szomorúan. – Detönkretenné a barátságunkat.

– Azt semmi sem teheti tönkre. Mióta vagytok itt? Kétévszak telt el? Veszekedtünk valaha? Ugyan, ki vele, Ro!Mi baj lehet belőle? Mondd el nekem a titkod, és én iselmondom az enyémet.

– Én már tudom a tiédet – suttogta Rowena. – Odaadtadmagad a drenai kapitánynak, amikor ő és emberei anyáron átlovagoltak a falun. Az alsó kaszálón esett meg adolog.

– Hogyan jöttél rá?

– Nem jöttem rá. Benne volt a fejedben, amikor aztmondtad, hogy megosztanád velem a titkodat.

– Nem értem.

– Látom, hogy az emberek mire gondolnak. És időnkéntazt is meg tudom mondani, mi fog történni. Ez az én titkom.

– Birtoklod az Ajándékot? Nem hiszem el! Most miregondolok?

– Egy fehér lóra, piros virágfüzérrel a nyakában.

– Ó, Ro! Ez csodálatos! Mondj jövendőt! – kérlelte Mári,és kinyújtotta a tenyerét.

– Nem mondod el senkinek?

– Megígértem, nem igaz?

– Néha nem működik.

– De azért próbáld meg! – nógatta Mári, és még jobbanelőrelökte dundi kezét. Rowena megfogta, karcsú ujjaiösszezárultak barátnője tenyerén, de hirtelenmegborzongott, és minden szín kifutott az arcából.

– Mi az?

Rowena reszketni kezdett.

– Meg... meg kell találnom Drusst. Nem... beszélhetek...– Felállt, és tántorogva futni kezdett, még a kimosottruhákról is megfeledkezve.

– Ro! Rowena, gyere vissza!

A dombtetőről egy lovas nézte a nőket a folyóparton.Majd megfordította lovát, és elvágtatott észak felé.

* * * * *

Bress becsukta a kunyhó ajtaját, a műhelyébe ment, ésegy ládikából csipkés kesztyűt vett elő. Az öreg ésmegsárgult ruhadarab csuklórészét díszítő gyöngyök közültöbb hiányzott. Apró kesztyű volt, és Bress vaskos ujjaivégigsimítottak a megmaradt gyöngyökön, miközbenletelepedett lócájára.

– Elvesztem – mondta halkan, és lehunyta szemét, magaelé képzelve Alithae bájos arcát. – Megvet engem. Azistenekre, én is megvetem magam! – Hátradőlt a lócán,tekintete lustán végigvándorolt a falakon, a réz- ésbronzfonatokkal, szerszámokkal, festékes korsókkal ésgyöngyökkel zsúfolt dobozokkal teli polcokon. Bressnekcsak ritkán jutott ideje ékszerkészítésre: a hegyek között azefféle cicomákra nem nagyon volt igény. Asztalosmesteriképességeit ellenben annál többre becsülték: így hátcsupán ajtókat, asztalokat, székeket és ágyakat faragott.

Még mindig a kesztyűvel játszadozva átment ahálószobába.

– Azt hiszem, szerencsétlen csillagzat alatt születtünk –suttogta a halott Alithae-nek. – Vagy talán Bardangonoszsága mocskolja be életünket. Tudod, Druss éppolyan, mint ő. Látom a szemében, a hirtelendührohamokban. Nem tudom, mit tegyek. Sosem tudtamhatni az apámra, és Druss is elérhetetlen számomra.

Emlékek törtek rá – sötét és fájdalmas emlékek öntöttékel elméjét. Látta a vér borította Bardant azon az utolsónapon, az ellenség gyűrűjében. Hatan már meghaltak, deaz a rettenetes bárd még mindig suhogott, jobbra ésbalra... Azután egy dárda átjárta Bardan torkát. Vérbuggyant a sebből, de Bardan megölte a dárdást, mielőtttérdre rogyott volna. Hátulról egy férfi rontott rá, és hatalmascsapást mért a nyakára. A tölgy ágai között, a magasban

rejtőző tizennégy éves Bress látta, ahogy Bardan meghal,és hallotta, ahogy az egyik gyilkos így szól:

– A vén ordas halott. A kölyke merre van?

Egész éjjel a fán maradt, fenn a magasban, messze fentapja lefejezett hullája fölött. Amikor eljött a hideg hajnal,lemászott, és megállt a halott mellett. Nem érzettszomorúságot, csak bűntudattal keveredőmegkönnyebbülést. Bardan meghalt: Mészáros Bardan,Gyilkos Bardan, Démoni Bardan halott volt.

Hatvan mérföldet gyalogolt a legközelebbi településig,ahol munkát talált: beállt inasnak a helybéli ács mellé. Denem sokkal ezután a múltja visszatért, hogy meggyötörje:egy vándor üstfoltozó felismerte őt, az Ördög fiát! Azemberek az ács üzlete köré gyűltek: a feldühödöttcsőcselék husángokat és köveket ragadott.

Bress a hátsó ablakon mászott ki, és elmenekült afaluból. A következő öt évben háromszor kényszerültkereket oldani – és azután találkozott Alithae-vel.

A szerencse akkor rámosolygott: eszébe jutott Alithaeapja az esküvő napján, aki odalépett hozzá, és átnyújtottneki egy boroskupát.

– Tudom, hogy sokat szenvedtél, fiú – mondta azöregember. – De én nem hiszem, hogy az apa gonoszságatovább él a gyerekek lelkében. Ismerlek, Bress. Te jó

ember vagy.

Egen, jó ember – gondolta a kandalló mellé ülve. – Jóember.

Felemelte a kesztyűt, és puhán megcsókolta. Alithae eztviselte akkor is, amikor délről három férfi érkezett atelepülésre, ahol Bress, felesége és újszülött fiuk élt. Bressszerény, de virágzó üzletet tudhatott magáénak: melltűket,gyűrűket és nyakláncokat készített a gazdagoknak. Azon adélelőttön sétálni indult, oldalán a gyermeket tartó Alithae-vel.

– Ez Bardan fia! – kiáltotta valaki, mire Bresskörülpillantott. Mindhárom lovas megállította hátasát.Egyikük rámutatott, mire vágtába ugratták a hátasaikat, ésmegrohanták. Az egyik száguldó eltalálta az asszonyt, aki aföldre zuhant, mire Bress elkapta a lovast, és lerántotta anyeregből. A másik két férfi rávetette magát. Bress lesújtottjobbra és balra, hatalmas öklei leterítették támadóit.

Amikor a porfelhő eloszlott, visszafordult Alithae-hez...aki holtan hevert, oldalán a bömbölő csecsemővel.

Abban a pillanatban minden remény elhagyta. Azutánmár csak ritkán mosolygott, és sosem nevetett.

Bardan kísértete ott körözött felette: felkerekedett hát, ésfiával bejárta a drenai földeket. Bress minden munkátelvállalt: kubikusként dolgozott Drenanban, volt ács

Delnochban, hídépítő Mashrapurban, csutakolt lovakatCorteswainban. Öt évvel ezelőtt elvette egy földműveslányát, akit Patichának hívtak – egyszerű teremtés volt,jellegtelen arccal, és nem túl sok ésszel. Bressgondoskodott róla, de szívében nem maradt helyeszerelemnek: Alithae mindet magával vitte, amikormeghalt. Azért vette el Patichát, hogy Drussnak legyenanyja, de a fiú sosem fogadta el őt annak.

Két évvel ezelőtt, amikor Druss tizenöt éves lett, jöttek aSkoda-hegységbe. De a kísértet itt is velük maradt: úgytűnt, a fiúban született újjá.

– Mit tehetnék, Alithae?

Paticha lépett be a kunyhóba, karjában három frisscipóval. Nagydarab asszony volt, vörösbarna haj kereteztekedves, kerekded arccal Észrevette a kesztyűt, demegpróbálta palástolni, hogy bántva érzi magát.

– Felkerested Drusst?

– Egen, megtettem. Azt mondta, megpróbálja fékezni azindulatait.

– Adj neki időt. Majd Rowena megzabolázza.

Bress patadobogást hallott kintről, így letette a kesztyűtaz asztalra, és az ajtóhoz lépett. Karddal a kezükbenfegyveresek lovagoltak be a faluba.

Bress látta, hogy Rowena rohan be a településre,szoknyáját magasan felfogva. A lány is meglátta aharamiákat, és megpróbált megfordulni, de az egyik lovasa földre taszította. Bress kirohant, és rávetette magát aférfira, kitépve a nyeregből. A lovas nagyot zuhant, éselejtette a kardját. Az ács felkapta, de ekkor egy dárdajárta át vállát, mire dühödten felbömbölt és körbepördült. Adárda elroppant, Bress pedig meglendítette a kardot. Alovas hátrahőkölt, hátasa felágaskodott.

Az ácsot lovasok vették körül, előreszegezett dárdával.

A férfi tudta, hogy meg fog halni. Az idő zárványbadermedt körülötte – látta az eget és az alacsonyan szállófelhőket, érezte a frissen kaszált fű illatát. A falubaharamiák vágtattak be, és hallotta a haldoklók sikolyát.Minden, amit építettek, semmivé vált. Iszonyatos düh szálltameg – megragadta a kardot, és elharsogta Bardancsatakiáltását.

– Vér és halál! – bömbölte, majd rájuk rontott.

* * * * *

Druss az erdő sűrűjében rátámaszkodott fejszéjére,általában komor arcán ritka mosolyainak egyikejátszadozott. A nap átsütött a felhőkön tátongó résen, és afavágó észrevett egy odafent szárnyaló sast, amelynekaranyszínű szárnyai szinte lángra lobbanni látszottak a

napsütésben. Druss levetette verejtéktől lucskos vászonfejpántját, és egy kőre fektette száradni. Felemelt avizestömlőt, és hosszan kortyolt belőle. Pilan és Yorath tőlenem messze éppen letették gallyazófejszéiket.

Tailia és Berys hamarosan megérkezik az igáslovakkal,és a munka ismét kezdetét veszi: rögzítik a láncokat, afarönköket pedig levonszolják a faluba. Druss széthajtotta avászonba tekert csomagot, amelyet még Rowena adottneki reggel: egy szelet húsos pitét, és egy nagy darabmézes süteményt rejtett.

– Ah, a házasélet örömei! – szólalt meg Pilan.

Druss felnevetett.

– Határozottabban kellett volna udvarolnod neki. Mostmár túl késő, hogy féltékeny legyél.

– Nem lett volna az enyém, Druss. Azt mondta, hogyolyan férfira vár, akinek az arca olyan, akár amegsavanyodott tej. Ha hozzám jött volna, egész életébenazon töprenghetne, hogy melyik bájos barátnője rabol eltőlem. Úgy tűnik, arról álmodott, hogy az övé lesz a világlegrondább férfija.

Mosolya elhalványult, amikor észrevette a favágóarckifejezését, és a fakó szempár jeges csillanását.

– Csak tréfálok – hadarta Pilan, a szín kifutott az arcából.

Druss nagy levegőt vett, és felidézve apjafigyelmeztetését, visszafojtotta haragját.

– Nem nagyon értem... a tréfát – nyögte ki, és a szavakszinte égették a száját.

– Nem történt semmi – szólalt meg Pilan fivére, és leültaz óriás mellé. – De ha nem bánod, Druss, kimondom,hogy fejlesztened kellene a humorérzéked. Mindannyiantréfálkozunk a... barátaink rovására. De ez nem jelentsemmit.

Druss erre csak bólintott, és a pitének szenteltefigyelmét. Yorathnak igaza volt. Rowena pontosan ugyaneztmondta neki, de tőle könnyebb volt elfogadni a bírálatot.Felesége mellett nyugalom töltötte el, a világ pedig megteltszínekkel és örömmel. Befejezte ebédjét és felállt.

– A lányoknak mostanra már ide kellett volna érniük.

– Patadobogást hallok – állt talpra Pilan.

– Gyorsan közeledik – tette hozzá Yorath.

Tailia és Berys szaladt be a tisztásra, arcukra rettegésült, és hátra-hátrapillantottak a láthatatlan lovasokra. Drusskirántotta fejszéjét a fatuskóból, és rohanni kezdett feléjük,éppen akkor, amikor Tailia megbotlott, és elesett.

Hat lovas robogott elő, páncéljuk csillogott a napfényben.Druss hollószárnyas sisakokat, dárdákat és kardokat látott.A lovakat tajték lepte, és amikor a harcosok meglátták ahárom ifjút, csatakiáltásokat harsogva megsarkantyúztákhátasaikat.

Pilan és Yorath jobb kéz felé rohant. Három lovasarrafelé kormányozta hátasát, és üldözőbe vették őket, dea másik három Drussra rontott.

Az ifjú nyugodtan állt, fejszéjét könnyedén keresztbevetvemelle előtt. Közvetlenül előtte a kivágott fa hevert. Az elsőlovas, a dárdás, előrehajolt a nyeregben, ahogy heréltjeátugratott a kidöntött bükkfán. Druss ebben a pillanatbanmegmozdult, és gyilkos ívben megsuhintotta a fejszét.Ahogy a ló földet ért, a baltafej átsüvített a feje fölött, ésbelecsapódott a dárdás mellébe, széthasította mellvértjét,és szilánkokra zúzta a bordáit. A csapás kivetette a férfit anyeregből. Druss megpróbálta kitépni a fejszét, de afegyver beszorult a széthasadt páncélba. Kard sújtott az ifjúfejére, de Druss lebukott, és oldalra hemperedett. A lovasközelebb ugratott, mire a favágó a földre vetette magát, ésmegragadta a paripa jobb első lábát, majd egyetlenhatalmas lökéssel felborította az állatot lovasával együtt.Átvetette magát a kidőlt fán, és odarohant, ahol a két másikifjú hagyta gallyazófejszéjét. Felmarkolta az egyiket, éppenakkor, amikor a megmaradt haramia vágtába ugrattahátasát. Druss karja hátra-, majd előrelendült. Agallyazófejsze szelte a levegőt, és vasfeje szétzúzta a férfi

fogait. A lovas megingott a nyeregben: Druss máris otttermett, és lerántotta hátasáról. A martalóc, mivel elejtettedárdáját, tőrt rántott, Druss kiverte a kezéből, és csonttörőütést mért az állára, majd felmarkolta a tőrt, és a férfivédtelen torkába mártotta.

– Vigyázz, Druss! – sikoltotta Tailia. Druss megpördült,pont akkor, amikor egy kard villant a hasa felé. Alkarjávalhárította a csapást, és elsöprő jobbhoroggal sújtott le,telibe kapva támadója állát, amitől a férfi a földre zuhant.Druss rávetette magát, egyik hatalmas markába kaptaannak állát, a másikkal homlokát markolta meg. Vadulcsavart egyet a fejen, és hallotta, ahogy a kardforgatónyaka száraz gallyként roppan el.

Druss odarohant az elsőnek megölt férfihoz, és kitépte afejszét a mellvértből. Tailia kifutott a bokrok közül, aholeddig rejtőzködött.

– A falut támadják – sírta könnyes szemmel.

Pilan futott be a tisztásra, nyomában az egyik dárdással.

– Kanyarodj! – bődült el Druss, de Pilan túlságosanrémült volt, hogy engedelmeskedjen, és egyenesen futotttovább... egészen addig, amíg a lándzsa át nem döfte ahátát, hogy vért fröcskölve törjön elő a melléből. Az ifjúfelordított, majd a földre rogyott. Druss felbömbölt dühében,és rohanni kezdett, a dárdás pedig kétségbeesetten

igyekezett kirántani fegyverét a haldokló fiúból. A favágóvadul meglendítette a fejszét, amely elcsúszott a lovasvállán, és beleállt a ló hátába. Az állat felnyihogott kínjában,és felágaskodott, majd lábaival kapálva a földre zuhant. Alovasnak sikerült lekecmeregnie róla, és a vállából zubogóvérrel mit sem törődve, megpróbált elfutni, de Drusskövetkező csapása kis híján lefejezte.

A favágó sikolyt hallott, és rohanni kezdett a hang felé:Yorath az egyik haramiával viaskodott, akinek társa aföldön térdepelt, és a fejére kapott sebből csorgott a vér.Berys teste az ifjú mellett hevert, kezében egy vérmocskoskődarabbal. A Yorathsza l birkózó kardforgató hirtelenlefejelte az ifjút, amitől az több lépést hátratántorodott. Majda kard felfelé lendült.

Druss felordított, megpróbálva elterelni a harcosfigyelmét, de sikertelenül. A kard Yorath oldalába fúródott,és a kardforgató máris kirántotta fegyverét, majd Druss felépördült.

– Eljött a halálod ideje, büdös paraszt!

– Álmodozz csak! – vicsorgott rá a favágó. Az ifjú a fejefölé lendítette a fejszét, és rohamra lendült. A kardforgatóellépett jobbra, de Druss számított erre a mozdulatra, ésizmos vallanak minden erejével oldalra csavarta a fejszét,megváltoztatva csapásának irányát. A fegyverbelecsapódott a férfi kulcscsontjába, szétzúzta lapockáját,

és beletépett a tüdejébe. Druss kirántotta a fejszét, és atántorogva talpra kászálódó, sebesült harcos felé fordult:odaugrott hozzá, és gyilkos csapást mért a nyakára.

– Segíts! – kiáltott fel Yorath.

– Küldöm Tailiát – felelte Druss, és rohanni kezdettvissza a fák között.

A dombtetőre érve lenézett a falura. Mindenütt testekhevertek szanaszét, de a rablóknak nyoma sem volt. Egypillanatig arra gondolt, hogy a falusiak visszaverték őket...de senki sem mozdult odalent.

– Rowena! – kiáltotta el magát. – Rowena!

* * * * *

Druss levágtatott a lejtőn. Elbotlott, és bukfencezvegörgött lefelé, elejtve favágó fejszéjét, de amint leért,azonnal talpra kecmergett, és törtetett tovább – át akaszálón, keresztül a félig elkészült kapun. Mindenfeléholtak hevertek. Rowena apját, Vorent, az egykori tiszttartóttorkon döfték, és vére vörösre festette körülötte a földet. Aziháló Druss megtorpant, és lassan körülnézett a falufőterén.

Öregasszonyok, kisgyerekek és felnőtt férfiak hulláifeküdtek körös-körül a faluban. Amikor tovább botorkált,rábukkant az aranyhajú gyermekre, Kirisre, akit mindenki

szeretett a faluban: a kislány élettelenül hevert rongybabájamellett. Az egyik épület falánál látott egy kisdedet: a falrakenődött vérmocsok elárulta, hogy miként végeztek vele.

Apját négy halott martalóc gyűrűjében találta meg.Paticha kalapáccsal a kezében hevert az oldalán, egyszerűbarna gyapjúruháját már átáztatta a vér. Druss térdrerogyott apja mellett. Bress mellét és hasát rettenetes sebekborították, és a bal kezét csuklóból szinte lemetszették. Aférfi, most felnyögött, és kinyitotta a szemét.

– Druss...

– Itt vagyok, apa.

– Elvitték a fiatal nőket... Rowena... is köztük volt

– Megtalálom őket.

A haldokló férfi a jobbján heverő halott asszonyrapillantott.

– Bátor lány volt: megpróbált segíteni. Jobban kellettvolna... szeretnem őt. – Bress levegőért kapott, majdfulladozni kezdett, ahogy a vér a torkába tolult. Kiköpött. –Van itt... egy fegyver. A házban... a távolabbi falnál, a padlóalatt. Iszonyatos história fűződik hozzá. De... de szükségedlesz rá.

Druss a haldoklóra pillantott, és tekintetük találkozott.

Bress felemelte jobbját, fia pedig megfogta.

– Megtettem, amit tudtam, fiú – mondta az apja.

– Tudom. – Bress rohamosan gyengült, és Druss nemvolt a szavak embere. Így hát karjába vette apját,megcsókolta homlokát, és szorosan magához ölelte, amígaz utolsó lehelet ki nem szakadt a megtört testből.

Majd talpra lökte magát, és belépett apja házába.Teljesen kifosztották – a faliszekrényeket feltépték, afiókokat kihúzgálták, a szőtteseket letépték a falakról.Azonban a távolabbi falnál a rejtett rekeszt nem fedeztékfel, így Druss felfeszegette a deszkákat, és kivonszolta apadló alatt porosodó lezárt ládát. Átment apja műhelyébe,majd nagykalapácssal, és vésővel tért vissza: Felfeszítettea zsanérokat, majd megragadta a láda fedelét, ésmegrántotta – a rézlakat megcsavarodott, és kiszakadt.Olajos bőrbe bugyolálva egy csatabárd hevert a ládában.De micsoda bárd! Druss tisztelettudóan göngyölte ki afegyvert. A fekete fémnyél olyan hosszú volt, akár egy férfikarja, a kettős fej pillangószárnyra emlékeztetett. A férfihüvelykjével tette próbára élét: a fegyver épp olyan élesvolt, akár apja borotválkozó kése. A nyélbe ezüstrúnákatmarattak, és bár Druss nem tudta elolvasni őket, felismerteaz odavésett szavakat. Ez Bardan iszonytató csatabárdjavolt, a fegyver, amellyel férfiakat, asszonyokat, de méggyerekeket is öltek a rettegés ideje alatt. A szavak Drenaisötét hagyományainak részét képezték:

Snaga, a Küldő, a soha vissza, nem térés ikerpengéje

Felemelte a bárdot, és meglepve tapasztalta, hogymilyen könnyű, és milyen tökéletes az egyensúlya.

A ládában talált még egy fekete bőrzekét, amelynekvállát ezüstös acélcsíkokkal erősítették meg, két feketebőrkesztyűt (szépen megmunkált fém bütyökvédővel), ésegy pár fekete, térdig érő csizmát. A ruhák alatt kis erszénylapult, benne tizennyolc ezüstpénzzel.

Druss lerúgta puha bőrbocskorát, és felhúzta a csizmát,majd felöltötte a zekét. A láda legalján ezüsttel szegettfekete fémsisak hevert: homlokrészét ezüstbárdocskadíszítette, élein egy-egy ezüstkoponyával. Druss fejére tettea sisakot, majd ismét felvette a csatabárdot. A csillogópengékre nézett, szemügyre véve tükörképét: fagyos,nagyon fagyos kék szempár nézett vissza rá üresen,mindenféle érzelemtől mentesen.

Snagát az ősi napokban kovácsolta ki egy mester. Apengét sosem élezték ki, mivel sosem tompult el, bárBardan számtalan csatában és csetepatéban forgatta, ésmár előtte is sokan használták. Bardan a második vagriaiháború során szerezte, amikor kifosztotta a vénségessírhalmot, ahol az ősi harcos király, a legendákszörnyetege, Csatabárdos Caras nyugodott.

– Ez egy gonosz fegyver – mondta Bress a fiának

egyszer. – Az összes férfi, aki valaha forgatta, lélektelengyilkos volt.

– Akkor miért tartod meg? – kérdezte tőle az akkortizenhárom éves Druss.

– Mert ahol őrzöm, ott nem tud ölni. – Ennyi voltmindössze apja válasza.

Druss rámeredt a pengére.

– Most már ölhetsz – suttogta.

Ekkor kintről patadobogást hallott, és Druss lassanfelállt.

2Shadak lovai remegtek, mivel a halál bűze megrémítette

őket. Saját hároméves hátasát egy Corialistól délre élőgazdától vette, és a heréltet nem trenírozták harcra. Aharamiáktól szerzett négy ló kevésbé volt ideges, de afülüket ők is hátracsapták, és orrlyukaik kitágultak. Szólthozzájuk néhány nyugtató szót, majd lovagolt tovább.

Shadak felnőtt élete javarészét katonaként élte le. Éppenelég halált látott már – és hálát adott az isteneknek, hogy azmég ma is felkavarja az érzelmeit. Szívében a szomorúságés a harag versengett egymással, ahogy a merevtetemekre, a gyerekekre, és a vénasszonyokra nézett.

Egyetlen házat sem gyújtottak fel, hiszen a mérföldekreellátszó füst idecsalhatta volna a lándzsásokat. Shadakfinoman megrántotta a kantárt. Az egyik épület fala mellettegy aranyhajú gyermek hevert, oldalán egy rongybabával. Arabszolgavadászok nem vesztegették idejüket gyerekekre,mivel Mashrapurban nem volt rájuk kereslet. A tizennégy éshuszonöt év közötti drenai nők viszont még mindig nagynépszerűségnek örvendtek Ventria, Sherak, Dospilis ésNaashan keleti királyságaiban.

Shadak megsarkantyúzta hátasát. Semmi értelme nemvolt, hogy itt maradjon: a nyomok délre vezettek.

Az egyik épületből egy ifjú harcos lépett elő, megriasztvalovát – hátasa felágaskodott, és felnyerített. Shadaklecsillapította, és a férfira nézett. A középtermetű alakizmos felépítésű volt, de hatalmas válla, erős karja révénegy óriás benyomását keltette. Fekete bőrzekét és sisakotviselt, kezében pedig egy félelmetes csatabárdot tartott.Shadak tekintete gyorsan végigsiklott a hullákkal teliszórtfalun. Lovat sehol sem látott.

Shadak lesiklott a nyeregből.

– A barátaid hátrahagytak, kölyök? – kérdezte acsatabárdost. Az ifjú nem felelt, ehelyett közelebb lépett.Shadak belenézett a férfi fakó szemébe, és szokatlanfélelem borzongatta meg.

A sisak alatt az arc kifejezéstelenül és közönyösenbámult vissza rá, de az ifjú harcosból szinte sugárzott azerő. Shadak éberen jobbra lépett, kezét rövidkardjaimarkolatán nyugtatva.

– Büszke vagy a művedre? – kérdezte, igyekezve szórabírni a férfit. – Sok csecsemőt öltél meg ma, igaz?

A fiatalember összevonta a szemöldökét.

– Ez az otthonom... volt – felelte mély hangján. – Nem aharamiákhoz tartozol?

– Rájuk vadászom – mondta Shadak, és meglepte arátörő megkönnyebbülés. – Megtámadták Coriolist, hogyrabszolgákat szerezzenek, de a fiatal nőknek sikerültelmenekülniük. A falusiak keményen harcoltak: tizenhetenmeghaltak, de a támadást visszaverték. EngemShadaknak hívnak. Te ki vagy?

– A nevem Druss. Elvitték a feleségem, de megtalálomőket.

Shadak felnézett az égre.

– Kezd sötétedni. Legjobb, ha reggel indulunk: éjjelnyomukat veszthetjük.

– Én nem várok – mondta.

– Szükségem van az egyik lovadra.

Shadak zordan elmosolyodott.

– Nehéz nemet mondani ilyen udvariasan kérésre. Deszerintem beszélnünk kellene, mielőtt ellovagolsz.

– Miért?

– Mivel sokan vannak, kölyök, és hajlamosak hátvédeketállítani, akik az utat kémlelik. – Shadak rámutatott alovakra. – Nekem négyen állítottak kelepcét.

– Megölöm az összeset, akire rábukkanok.

– Mivel egy fiatal nő holttestét sem látom, gondolom,elvitték mindet, igaz?

– Így van.

Shadak kikötötte a lovakat a kerítéshez, és elhaladva azifjú mellett, belépett Bress házába.

– Semmit sem veszítesz, ha szentelsz nekem egy kisidőt.

Odabent felállította a székeket, majd megtorpant. Azasztalon egy régi, csipkés, gyöngyökkel szegett kesztyűhevert.

– Mi ez? – kérdezte a fagyos szemű ifjút.

– Anyámé volt. Az apám időnként elővette, és a tűzmellett üldögélve szorongatta. Miről akartál beszélni velem?

Shadak leült az asztalhoz.

– A haramiákat két férfi vezeti: Collan, a renegát drenaitiszt, és a ventriai Harib Ká. Mashrapurba tartanak, azottani rabszolgapiacra. A foglyok miatt nem tudnak gyorsanhaladni, így nem lesz nehéz utolérnünk őket. De ha mosteredünk a nyomukba, a síkságon érjük be őket. Kettennegyven ellen: az esélyek nem éppen biztatóak. A ma éjjeljava részében úton lesznek, átvágnak a síkságon, ésholnap estére elérik a Mashrapurba vezető hosszú völgyet.Ott megpihennek.

– Náluk van a feleségem – mondta erre az ifjú. – Akelleténél egy szívdobbanással sem hagyom őt továbbraboskodni.

Shadak megcsóválta a fejét, és felsóhajtott.

– Én sem tenném, kölyök, de te is ismered a délreelterülő vidéket. Milyen esélyünk lenne, hogy meg tudjukmenteni őt a síkságon? Már egy mérföldről észrevennénekminket.

A fiatalemberen első ízben látszott, hogyelbizonytalanodik. Majd vállat vont, leült, és az asztalra tette

a hatalmas csatabárdot, rá az aprócska kesztyűre.

– Katona vagy? – kérdezte Druss.

– Voltam. Most vadász vagyok – embervadász, demegbízhatsz bennem. Hány asszonyt vittek el?

Az ifjú egy pillanatig töprengett.

– Olyan harmincat. Beryst megölték az erdőben, Tailiamegszökött... De nem láttam az összes tetemet, ésmásokat is megölhettek.

– Vegyük úgy, hogy harmincat raboltak el. Nem leszkönnyű kiszabadítani őket.

Kintről valami nesz hallatszott, mire mindkét férfi az ajtófelé fordult. Egy fiatal nő lépett be a szobába. Shadakfelállt. A szőke hajú, csinos nő kék gyapjúingét és fehérvászonszoknyáját vér fröcskölte össze.

– Yorath meghalt – mondta a lány az ifjúnak. – Mindmeghaltak, Druss. – Szemét elfutották a könnyek, ahogycsüggedten, és esendően állt az ajtóban, Druss nemmozdult, de Shadak odalépett hozzá, átölelte, és finomanmegveregette a hátát.

Bevezette a lányt a szobába, és leültette az asztal mellé.

– Van itt valami ennivaló? – kérdezte Drusstól. Az ifjú

bólintott, bement a hátsó szobába, majd vizeskancsóval ésegy darab kenyérrel tért vissza. Shadak teletöltötte azagyagkupát vízzel, és átnyújtotta a lánynak. –Megsebesültél?

A fiatal nő megrázta a fejét.

– Ez Yorath vére – suttogta. Shadak leült mellé, mireTailia kimerülten nekidőlt.

– Pihenned kell – mondta az embervadász szelíden.Talpra segítette a lányt, és elvezette a kicsiny hálószobába.Tailia engedelmesen lefeküdt az ágyra, a férfi pedigráterített egy vastag takarót. – Aludj, gyermekem! Én ittleszek.

– Ne hagyj itt! – könyörgött a lány.

Shadak megfogta a kezét.

– Biztonságban vagy... Tailia. Aludj! – A fiatal nőlehunyta a szemét, de nem engedte el a férfi kezét, ígyShadak vele maradt, míg szorítása el nem ernyedt, ésszuszogása egyenletesebbé nem vált. Ekkor felállt, ésvisszament a szomszédos szobába.

– Hátra akarod hagyni őt? – kérdezte az ifjútól.

– Semmit sem jelent nekem – érkezett a fagyos válasz.– Rowena ellenben mindent.

– Értem. De csak gondolj bele: tegyük fel, hogymegöltek, Rowena pedig túlélte, mert elbújt az erdőben. Mitérezne a lelked, ha látnád, hogy belovagolok, majd magárahagyom őt a vadonban?

– Nem öltek meg – felelte Druss.

– Nem, valóban nem. Magunkkal visszük a lányt.

– Nem!

– Vagy így lesz, vagy egyedül gyalogolsz majd, kölyök.És én gyaloglásról beszélek.

Az ifjú felpillantott az embervadászra, és tekintetemegvillant.

– Ma embereket öltem, és nem hagyom, hogy te, vagybárki más megfenyegessen. Soha többé. Ha úgy döntök,hogy lopott lovaid egyikén megyek el innen, akkor az úgy islesz. Nem lenne bölcs dolog, ha megpróbálnál megállítani.

– Nem próbálnám meg, fiú. Megtenném. – Shadakszelíden és csendes magabiztossággal ejtette ki aszavakat, de a férfit meglepte, hogy mélyen legbelül nemérzi ezt a magabiztosságot. Látta, ahogy az ifjú keze a bárdnyelére fonódik. – Tudom, hogy dühös vagy, kölyök, ésaggódsz... Rowena biztonságáért. De egyedül semmit semtehetsz... hacsak nem vagy nyomkereső, és remek lovas.

Kilovagolhatsz a sötétbe, és elvesztheted a nyomukat.Vagy beléjük botolhatsz, és megpróbálhatsz megölninegyven harcost. És utána már nem lesz senki, akimegmentse a lányt, vagy a többieket.

Az óriás ujjai lassan ellazultak, keze elengedte acsatabárd nyelét, és a csillogás kihunyt a szemében.

– Fájdalmat okoz, hogy amíg én csak ülök itt, őt egyremesszebb hurcolják.

– Megértelek. De hidd el, elkapjuk őket. A nőket nemfogják bántani, mivel értékesek a számunkra.

– Van terved?

– Van. Ismerem a vidéket, és sejtem, hol fognak holnapletáborozni. Éjjel odalopózunk, elbánunk az őrszemekkel,és kiszabadítjuk a foglyokat.

Druss bólintott.

– És azután? Vadászni fognak ránk. Hogyanmenekülünk el harminc nővel?

– A vezéreik akkor már halottak lesznek – mondtaShadak higgadtan. – Magam gondoskodom róla.

– Akkor mások veszik át a parancsnokságot. Utánunkfognak jönni.

Shadak megvonta a vállát, és elmosolyodott.

– Akkor annyit ölünk meg közülük, amennyit csak tudunk.

– A tervnek ez a része tetszik – felelte az ifjú zordan.

* * * * *

A csillagok fényesen ragyogtak, és Shadak a faházverandáján üldögélve nézte a szülei teste mellett kuporgóDrusst.

– Öregszel – mondta magának Shadak, miközbenszemét le nem vette Drussról. – Miatta érzem magamöregnek – suttogta maga elé. Húsz éve egyetlen embersem ébresztett ilyen félelmet Shadakban. Jól emlékezettarra a másik pillanatra: a sathulit Jonacinnak hívták, szemeolyan volt, akár a tűz és a jég; és élő legendának számítottnépe körében. A nagyúr bajnokaként tizenhét embert öltmeg párviadalban, köztük a vagriaiak bajnokát, Vearlt.

Shadak ismerte a vagriait – magas, sudár, villámgyorsés ravasz fickó volt. Mégis azt mesélték, a sathuli úgy bántel vele, mint egy kezdővel: levágta a jobb fülét, mielőttszíven szúrta volna.

Shadak elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy akkorteljes szívével azt kívánta, soha ne kelljen megküzdenieezzel az emberrel. Ma már tudta, az efféle reménykedések

a mágiához hasonlatosak, és végül minden embernekszembe kell néznie legsötétebb félelmeivel.

Aranyló délelőtt volt a Delnoch-hegységben. A drenaiaka sathulik nagyurával folytattak tárgyalásokat, Shadakpedig a követ egyik testőreként volt jelen. Jonacin az előzőesti vacsoránál sértegette őt, és becsmérlően nyilatkozott adrenaiak kardforgató képességéről. Shadak azt aparancsot kapta, hogy ügyet se vessen rá. Másnap reggelazonban a fehér köntöst viselő sathuli odalépett hozzá,amikor a Hosszúcsarnokhoz vezető úton haladt.

– Azt mondják, harcos vagy – vicsorgott rá Jonacin, éshangjából csak úgy sütött a kétkedés.

Shadak nyugodtan állta a másik fenyegető tekintetét.

– Kérlek, állj félre! Várnak rám a megbeszélésen.

– Félreállok... amint megcsókoltad a lábamat.

Shadak huszonkét éves volt akkor, fénykorát élte.Tekintetét belefúrta Jonacin szemébe, és tudta, hogy azösszecsapás elkerülhetetlen. Sathuli harcosok gyűltekköréjük, mire Shadak kipréselt magából egy mosolyt.

– Megcsókoljam a lábadat? Nem hiszem, hogy így lesz.Csókold meg inkább ezt! – Jobbjával állon vágta a sathulit,aki a földre zuhant. Shadak pedig ment tovább, éscsatlakozott az asztal körül ülőkhöz.

Amikor leült, tekintetét a sathulik sötét és kegyetlenpillantású urára emelte. A férfi észrevette őt, és Shadaknakúgy tűnt, mintha halvány, diadalittas mosoly futna át azarcán. Hírnök érkezett, és suttogott valamit a nagyúr fülébe,mire a törzsfő felállt.

– Házam vendégbarátságát meggyalázták – közölte akövettel. – Az egyik embered megütötte bajnokomat,Jonacint. A támadás alaptalan volt, és Jonacin elégtételtkövetel.

A követ szólni sem tudott, mire Shadak felállt.

– Megkapja, nagyuram. De a harcot a temetőben vívjuk.Legalább nem kell majd messzire vitetni a tetemét!

Shadakot bagolyhuhogás térítette vissza a jelenbe, éslátta, hogy Druss tart felé. Az ifjú már majdnem elhaladtmellette, amikor megtorpant.

– Nem tudok semmit mondani. Semmi sem jut azeszembe.

– Ülj le egy pillanatra, és beszéljünk róluk. Úgy mondják,hogy imáink követik a holtakat végső nyughelyükre. Talánígy is van.

Druss letelepedett a kardforgató mellé.

– Nem sok mindent tudok mondani. Apám ács volt, demelltűket is készített. Az asszonyt megvásárolta.

– Felneveltek, és segítettek, hogy erős legyél.

– Nem volt szükségem ilyesfajta segítségre.

– Tévedsz, Druss. Ha apád gyenge, vagybosszúszomjas ember lett volna, gyerekként vert volnatéged, és ezzel megfosztott volna a lelkedtől.Tapasztalatom azt mondatja velem, hogy erős emberekfelneveléshez erős emberek kellenek. A övé volt a bárd?

– Nem. A nagyapámé.

– Csatabárdos Bardané – mondta Shadak halkan.

– Honnan tudod?

– Ez egy hírhedt fegyver. Úgy hívják, hogy Snaga.Apádnak nehéz élet jutott, hogy túléljen egy olyanszörnyeteget, mint amilyen Bardan volt. Mi történt az igazianyáddal?

Druss vállat vont.

– Meghalt egy balesetben, amikor még csecsemővoltam.

– Áh, igen: emlékszem már rá. Három ember

megtámadta az apádat. Kettőt puszta kézzel ölt meg, aharmadikat pedig majdnem megnyomorította. Anyádat azegyik vágtató lovas gázolta le.

– Megölt két embert? – döbbent meg Druss. – Biztosvagy benne?

– Így mondják.

– Nem tudom elhinni. Mindig kitért a viták elől. Sosemállt ki semmiért. Gyenge volt... gerinctelen.

– Nem hiszem.

– Nem ismerted.

– Láttam a testét, és láttam a körülötte heverő hullákat.És számos történetet ismerek, amely Bardan fiáról szól.Egyik sem árulkodik gyávaságról. Apja halála után számosvárosban próbált letelepedni, álneveket használva. Demindig felismerték, és menekülnie kellett. De legalábbhárom alkalommal a nyomába eredtek, és rátámadtak.Drenan közelében öt katona szorította sarokba. Egyiküknyilat lőtt apád vállába. Bress-szel volt kisded gyermeke is,és a katonák elmondása szerint, a csecsemőt lefektetteegy szikla mögé, majd rájuk rontott. Fegyvertelen volt, mígellenségei kardot forgattak. De Bress letört egy ágat, ésrájuk vetette magát. Kettőt gyorsan leterített, mire a többiekmegfordultak, és elmenekültek. Tudom, hogy ez a történetigaz, Druss, mert az egyik katona a fivérem volt. A

következő évben megölték a sathuli hadjáratban. Aztmondta, Bardan fia egy fekete szakállú óriás volt, akinekereje hat emberével ért fel.

– Egyáltalán nem ismertem őt – suttogta maga eléDruss. – Miért nem beszélt erről soha?

– Szerintem ő sem ismert téged – sóhajtott fel Shadak.– Ez a szülők és gyerekeik átka.

– Vannak fiaid?

– Csak egy. Coriolisban halt meg, egy héttel ezelőtt. Azthitte, hogy halhatatlan.

– Mi történt?

– Nekiment Collannak, és darabokra vágták. – Shadakmegköszörülte a torkát, és felállt. – Ideje aludni.Hamarosan pirkad, és már nem vagyok fiatal.

– Aludj jól.

– Úgy lesz, kölyök. Mindig jól alszom. Menj vissz aszüléidhez, és keress valamit, amit elmondhatsz nekik.

– Várj! – kiáltott utána Druss.

– Igen? – fordult meg a kardforgató az ajtóból.

– Igazad volt abban, amit mondtál. Nem hagynámmagára Rowenát a hegyekben. A szavaim... dühbőlfakadtak.

Shadak bólintott.

– Egy férfi csak annyira erős, mint az, ami feldühíti. Eztne felejtsd el, kölyök.

* * * * *

Shadak nem tudott elaludni. A kandalló melletti, bőrrelletakart pamlagon üldögélt – kinyújtotta a lábát, fejét egypárnára hajtotta, és egész testét ellazította. Gondolataiazonban nem hagyták nyugodni: képek és emlékekvillantak fel előtte.

Újra maga előtt látta a sathuli temetőt, a derékigmeztelenre vetkőzött Jonacint, kezében a széles pengéjűtulvárral, és a baljára csatolt apró vas alkarpajzzsal.

– Érzed a félelmet, drenai? – kérdezte Jonacin.

Shadak nem felelt. Lassan lecsatolta kardhüvelyét, majdlevetette vastag gyapjúingét. A nap melengette a hátát, ahegyi levegő átjárta tüdejét. Most meghalsz – suttogta egyhang a lelkében.

Azután kezdetét vette a párviadal. Jonaciné volt az elsővér: sekély vágást ejtett Shadak mellén. A temető szélén

álldogáló több mint ezer sathuli harcos felujjongott, ahogyvére kiserkent. Shadak hátraugrott.

– Megpróbálkozol a fülemmel is? – kérdezte higgadtan.Jonacin dühödten felmordult, és ismét támadott. Shadakhárított, majd öklével a sathuli arcába csapott. Az ütéselcsúszott a férfi járomcsontján, de a harcos mégismegtántorodott. Shadak döfött, hogy kibelezze ellenfelét,mire a sathuli jobbra szökkent, így a penge csak a derekánhasította fel a bőrt. Ezúttal Jonacinon volt sor, hogyhátraugorjon. Az oldalára kapott jelentéktelen sebből vérszivárgott. Ujjával odanyúlt, majd csodálkozva pillantott le asebre.

– Igen, te is vérzel – mondta Shadak. – Gyere ide! Haddontsam a véred!

Jonacin felrikoltott, és rohamra lendült, de Shadakkilépett oldalra, és szablyájával átmetszette a sathulinyakát. Ahogy a férfi haldokolva a földre rogyott, Shadakonhihetetlen megkönnyebbülés és tomboló felismerés söpörtvégig: élt!

Pályafutásának azonban vége szakadt. A tárgyalásnakezzel befellegezett, megbízatását pedig visszavonták,miután hazatértek Drenaiba.

Shadak ekkor találta meg igazi hivatását. Ő lett Shadak,a Vadász. Nyomkereső Shadak. Törvényen kívüliek,

gyilkosok, renegátok – mindet levadászta, farkaskéntkövetve nyomukat.

A Jonacinnal vívott harc óta eltelt évek során sosemérezte azt a félelmet, mint akkor. Egészen a mai napig,amikor az ifjú csatabárdos kilépett a napsütésbe.

Fiatal még, és képzetlen. Megöltem volna – mondtamagában.

De ekkor ismét maga előtt látta a jégkék szempárt, és acsillogó csatabárdot.

* * * * *

Druss a csillagok alatt üldögélt. Fáradt volt, de nemtudott aludni. A nyílt tisztásra egy róka óvakodott ki, és azegyik tetem felé osont. Druss egy követ hajított felé, mire azállat elsompolygott... de nem ment messzire.

Holnapra a varjak itt fognak lakomázni, és másféledögevők is megjelennek, hogy a holtak húsát szaggassákmajd. Alig néhány órával ezelőtt itt még egy virágzótelepülés állt, teli reményeket és álmokat dédelgetőemberekkel. Druss felállt, és végigsétált a falu főutcáján.Elballagott a pék háza mellett – a tulajdonosnak ésfeleségének teste az ajtóban hevert. A kovácsműhely nyitvavolt, és a parázs még mindig halványan izzott. Három testfeküdt odabent. Tetrin, a kovács két haramiával végzett,nehéz pörölyével sújtotta agyon őket. Maga Tetrin a nagy

üllő mellett feküdt, átvágott torokkal.

Druss hátat fordított a csúf látványnak.

Miért történt ez az egész? Rabszolgákért és aranyért. Amartalócok mit sem törődtek mások álmaival.

– Ezért megfizettek – mondta Druss hangosan, és akovács testére pillantott. – Bosszút állok érted. És afiaidért. Bosszút állok mindegyikőtökért.

Rowenára gondolt, és a torka kiszáradt, szívehevesebben dobogott. Leküzdötte félelmeit, éskörülhordozta tekintetét a településen.

A holdfényben a falu még mindig furcsán élőnek tetszett,az épületek pedig érintetlennek. Druss elmerengett ezen. Aharamiák miért nem gyújtották fel a falut? Azokban atörténetekben, amit efféle fosztogatásokról hallott, amartalócok általában csóvát vetettek a házakra. Ekkorazonban eszébe jutott a vadonban járőröző drenailovasosztag. Ha esetleg a közelben járnak, a füstoszlopriasztotta volna őket.

Druss tudta, mit kell tennie. Tetrin teteméhez lépett,átvonszolta az utcán, berúgta a tanácsterem ajtaját, ésbehúzta középre. Majd visszatért az utcára, és egyenként,egymás után odahordta a többi tetemet is. Fáradtankezdett neki a munkának, de mire végzett, teljesen kimerült.Negyvenkét testet halmozott fel a hosszú teremben,

gondosan ügyelve arra, hogy a feleségek és gyerekek aférjek mellé kerülnek. Nem tudta, miért tesz így, devalahogy helyénvalónak tűnt.

Végül Bress testét is átvitte az épületbe, és lefektettePaticha mellé. Majd letérdelt az asszonyhoz, kezébe fogtaa kezét, és lehajtotta a fejét.

– Köszönöm a törődés éveit, és az apám iránt tápláltszerelmedet – mondta csendesen. – Ennél jobbatérdemeltél, Paticha. – Most, hogy az összes testet egyhelyre hordta, fát hozott a téli raktárból, majd felhalmozta afalak és a tetemek mellett. Végül a fő raktárházból kicipeltegy hatalmas hordó lámpaolajat, és ráöntötte a fára,ráfröcskölte a száraz falakra.

A pirkadat csíkja már megjelent a keleti égen, amikorszikrát csiholt a máglyánál, és addig fújta, amíg az életrenem lobbant. A reggeli szellő belekapott az ajtónál felcsapólángokba, és továbbhajtotta azt a fahasábokra, majd a tűzéhesen végignyalta az első falat.

Druss hátralépett az utcán. A tűznek kezdetben alig voltfüstje, de ahogy a máglya égő pokollá változott, olajos,fekete füstoszlop kígyózott a hajnali égre. A gyenge szélbelekapott, ellapította és szétterítette, mintha csak egyföldről felszálló viharfelleg lenne.

– Keményen dolgoztál – mondta Shadak, és nesztelen

léptekkel az ifjú csatabárdos mellé állt.

Druss bólintott.

– Nem volt idő eltemetni őket. Most talán még a füstöt isészreveszik.

– Talán – biccentett Shadak –, de inkább pihennedkellett volna. Ma éjjel szükség lesz az erődre. – EzzelShadak távozott, Druss pedig utána nézett: a férfinyugodtan, ruganyosan, magabiztosan és erőtől duzzadóléptekkel haladt.

Druss csodálta ezért – mint ahogy csodálta azt is, ahogyShadak megnyugtatta Tailiát az apja házában. Mintha csakaz apja, vagy a fivére lett volna. Druss tudta, hogy a lánynakszüksége van erre a vigaszra, de ő nem tudta megadnineki. Sosem birtokolta Pilan vagy Yorath könnyedségét, ésmindig kényelmetlenül érezte magát lányok vagy nőktársaságában.

De nem Rowenáéban. Eszébe jutott az a nap, amikor alány és az apja megérkeztek a faluba, három évszakkalezelőtt, egy tavaszi napon. Több más családdal együttjöttek, és Rowenát akkor látta először: az egyik szekérrőlsegített leadogatni a bútorokat. A lány légiesentörékenynek tűnt. Druss odasétált a szekérhez.

– Ha akarjátok, segítek – mondta az akkor tizenöt évesDruss, szándékánál jóval nyersebben. A lány megfordult, és

rámosolygott. Milyen csodás volt az a mosoly! Ragyogó ésbarátságos. Druss megfogta a széket, amelyet a lány apjanyújtott le, és bevitte a félig elkészült házba. Azután segítettlepakolni a szekérről, és elrendezni a bútorokat, majdmenni készült. De Rowena egy kupa vízzel a kezébenodalépett hozzá.

– Kedves volt tőled, hogy segítettél. Nagyon erős vagy.

Druss mormolt valami kivehetetlent, meghallgatta a lánynevét, majd távozott, anélkül, hogy elárulta volna a sajátját.Aznap este Rowena meglátta őt a déli patak mellettüldögélve, és letelepedett mellé. Olyan közel, hogy a fiúkényelmetlenül érezte magát.

– Csodálatos ez a vidék, igaz? – kérdezte a lány.

Így is volt. A hegyek hatalmas, hófehér hajú óriásokkénttornyosultak, az ég az olvadt réz színében játszott, alenyugvó nap aranykorongként tündökölt, a dombokatvirágok ezrei lepték el. Druss azonban mit sem látott ebbőla szépségből addig, amíg a lány szóvá nem tette. A fiútbéke töltötte el, olyasféle nyugalom, ami háborgó lelkétmeleg takaróként borította be.

– Druss vagyok.

– Tudom. Megkérdeztem anyádtól, hogy hová mentél.

– Miért?

– Te vagy itt az első barátom.

– Hogyan lehetnénk barátok? Nem is ismersz.

– Dehogynem. Te Druss vagy, Bress fia.

– Ettől még nem ismersz. Én... én nem vagyok népszerű– vallotta be, bár maga sem tudta volna megmondani, hogymiért kellett ezt bevallania. – A többiek utálnak.

– Miért utálnának? – A kérdésből kiérződött azártatlanság, és Druss a lányra nézett. Olyan közel volt azarca, hogy a fiú elvörösödött. Önkéntelenül is odébbmozdult, hogy eltávolodjon Rowenától.

– Felteszem azért, mert durva vagyok. Nem... nemkenyerem a beszéd. És... időnként... dühbe gurulok. Nemértem a tréfáikat, és a játékaikat. Szeretnék... egyedüllenni.

– Szeretnéd, hogy elmenjek?

– Nem! Én csak... nem tudom, hogy mit beszélek. –Vállat vont, és arca vérvörösbe borult.

– Akkor barátok leszünk? – kérdezte a lány, éskinyújtotta a kezét.

– Sosem volt még barátom – vallotta be Druss.

– Akkor fogd meg a kezem, és vegye kezdetét abarátságunk. – A fiú megfogta a kezét, és érezte a kérgestenyeréhez simuló ujjak melegségét. – Barátok? –mosolygott rá a lány.

– Barátok – bólintott a fiú. Rowena úgy tett, minthavissza akarná húzni a kezét, de Druss fogva tartotta mégegy pillanatra. – Köszönöm – mondta halkan, és ujjaielengedték a lány kezét, aki felkacagott.

– Miért köszönöd meg?

A fiú vállat vont.

– Nem tudom. Csak azért... mert olyan ajándékot adtálnekem, amit senki más nem ajánlott fel. És ezt nemveszem félvállról. A barátod leszek, Rowena, amíg acsillagok ki nem hunynak, és meg nem halnak.

– Vigyázz az efféle ígéretekkel, Druss. Nem tudhatod,hogy merre vezérlik lépteidet.

Az egyik tetőgerenda megreccsent, és belerogyott atomboló tűzbe. Shadak kiáltása szállt felé.

– Jobb, ha választasz magadnak egy hátast,csatabárdos! Ideje indulni.

Druss felemelte fegyverét, és dél felé pillantott. Valaholarrafelé volt Rowena.

– Úton vagyok – suttogta maga elé.

És Rowena meghallotta.

3A szekerek megállás nélkül gördültek az első délutánon,

és az azt követő éjszaka folyamán is. Az elfogott nőkkezdetben kábán, hitetlenkedve hallgattak. Majd afájdalmat a döbbenet váltotta fel, és megjelentek az elsőkönnyek. A mellettük lovagló férfiak durván bántak velük –csendet parancsoltak, és amikor a nők nemengedelmeskedtek, leszálltak a lóról, felugráltak aszekerekre, és ütötték-verték, pofozták, ostorral éskorbáccsal fenyegették őket.

A teste előtt összekötözött kezű Rowena a hasonlóanmegbéklyózott Mári mellett ült. Barátnője szeme bedagadt– részben a sírástól, részben az orrnyergére mért ütéstől.

– Hogy érzed magad? – suttogta Rowena.

– Mindenki meghalt – érkezett a válasz. – Mindmeghaltak. – Mári tekintete mit sem látva kúszott végig aszekerek során, ahol a többi fiatal nő ült.

– Mi még élünk – szólt Rowena elfojtott és csitítóhangon. – Ne add fel a reményt, Mári! Druss is életben van.És van vele egy másik férfi is, egy kiváló vadász. Követnek

minket.

– Mindenki meghalt. Mind meghaltak.

– Ó , Mári! – Rowena barátnője felé nyújtottaösszekötözött kezét, de a lány felsikoltott, és elhúzódotttőle.

– Ne érj hozzám! – Dühösen csillogó szemmel meredtRowena arcába. – Ez a büntetés. Miattad. Boszorkányvagy! Az egész a te hibád!

– Nem! Nem csináltam semmit!

– Boszorkány! – süvítette Mári, mire a többi nő rájukmeredt. – Bírja a második látás adományát! Tudta, hogyjönnek a martalócok, de nem figyelmeztetett minket!

– Miért nem mondtad el nekünk?! – ordított fel egy másikasszony. Rowena arra fordult, és látta, hogy Jarin, a péklánya az. – Az apám halott. A fivéreim halottak. Miért nemfigyelmeztettél minket?

– Nem tudtam. Egészen a legutolsó pillanatig!

– Boszorkány! – sikoltotta Mári. – Büdös banya! –Összehurkolt kezét meglendítette, és oldalról fejen találtaRowenát. A lány balra zuhant, rá egy másik nőre. Öklökcsaptak le, ahogy a körülötte ülő nők talpra szökkentek, éskézzel-lábbal nekiestek. Lovasok vágtattak a szekér mellé,

Rowena pedig érezte, hogy felemelik, és a földre lökik.Nagyot esett, még a levegő is kiszökött a tüdejéből.

– Mi folyik itt?! – hallotta meg a kiáltást.

– Boszorkány! Boszorkány! – zengték kórusban a nők.

Rowenát talpra rántották, majd egy mocskos kézbelemarkolt a hajába. A lány kinyitotta szemét, és egyszikár, heges arcot látott maga fölött.

– Boszorkány vagy? – mordult rá a férfi. – Mindjártmeglátjuk! – Kést húzott elő, és hegyét Rowenagyapjúingének szegezte. – Úgy mondják, a boszorkáknakhárom csecse van.

– Hagyd békén! – harsant egy másik hang, és egy lovasvágtatott melléjük. A sebhelyes férfi eltette a kést.

– Nem akarom megvágni, Harib. Akár boszorka, akárnem, csinos summát kapunk érte.

– Ha tényleg boszorkány, még többet is – felelte a lovas.– Ültesd magad mögé!

Rowena felpillantott az újonnan érkezettre. Füstösképében sötét szempár ült, száját félig elfedte sisakjánakbronz arcvédője. A lovas sarkát az állat véknyába vágta, éselvágtatott. A lány haját markoló alak nyeregbe szállt, magamögé rántva Rowenát. A férfi a többnapos izzadság és a

bőrébe ivódott mocsok bűzét árasztotta magából, de a lányszinte észre sem vette. Tekintete a szekeret kereste, aholegykori barátnői már némán ültek, és újra elöntötte aveszteség rettenetes érzete.

Világát tegnap még a remény töltötte ki. Otthonuk mármajdnem elkészült, férje kezdett megbékélni nyughatatlanlelkével, apja megnyugodott, és felszabadult agondoskodás szorongató béklyóiból, Mári pedig egyszenvedélyes éjszakát készült eltölteni Pilannal.

Alig néhány óra leforgása alatt minden megváltozott.Megérintette a mellére tűzött brosst.

Hírtelen meglátta a csatabárdost, akivé férje válni fog. AHaláljárót!

Ekkor kibuggyantak könnyei, és végigfolytak az arcán.

* * * * *

Shadak lovagolt elől, a nyomokat követve, míg Druss ésTailia egymás mellett haladtak – a lány pej kancát, az ifjúgesztenyeszín heréltet ült meg. Tailia az első órákban aligszólt, ami kedvére való volt Drussnak, de amikor elérték ahosszú völgyre néző rézsűt, a lány közelebb hajolt hozzá, ésmegérintette a karját.

– Mi a tervetek? Miért követjük őket?

– Hogy érted ezt? – kérdezett vissza Druss zavartan.

– Nyilvánvaló, hogy nem küzdhettek meg velük:megölnének titeket. Miért nem lovagolunk egyenesen apadiai helyőrségbe? Ők küldenének katonákat, nem? – Azifjú a lány felé fordult, akinek kék szeme kivörösödött a soksírástól.

– Padia négynapi járásra van. Nem tudom, lovon mennyiideig tartana, de szerintem legalább két napba telne. Ha ajárőrt ott találnánk, ami egyáltalán nem biztos, legalábbhárom napba telne, mire utolérnénk a haramiákat. Ők megaddigra vagriai területen lennének, közel a mashrapurihatárhoz. A drenai katonák ott már nem ítélkezhetnekfelettük.

– De hát semmit sem tehettek. Nincs értelme azüldözésnek.

Druss nagy levegőt vett.

– Náluk van Rowena. Shadak pedig kidolgozott egytervet.

– Á, egy tervet! – mondta Tailia lekicsinylően, és telt ajkamegvetően lefittyedt. – Két férfi, meg egy terv. Akkor,gondolom, biztonságban vagyok?

– Élsz... és szabad vagy – felelte Druss. – Ha Padiábaakarsz lovagolni, akkor csak menj.

A lány arca ellágyult, és megfogta Druss alkarját.

– Tudom, hogy bátor vagy, Druss. Láttam, ahogyvégeztél azokkal a martalócokkal, és lenyűgözőenharcoltál. Nem akarom, hogy meghalj egy értelmetlencsatában. Rowena sem akarná másként. Rengetegenvannak, és mindannyian gyilkosok.

– Akárcsak én. De most már kevesebben vannak.

– Mi lesz velem, ha levágnak titeket?! – csattant fel alány. – Milyen esélyem marad?

A férfi fagyos pillantása megállapodott Tailián.

– Semmilyen.

Tailia szeme kerekre tágult.

– Sosem kedveltél engem, igaz? – suttogta. – Sosemkedvelted egyikünket sem.

– Nincs időm ilyen badarságokra – felelte az ifjú, ésmegsarkantyúzta hátasát, előreösztökélve a heréltet. Nemnézett hátra, és meg sem lepődött, amikor meghallotta,hogy Tailia elvágtat észak felé.

Néhány perccel később megérkezett Shadak délről.

– Hol a lány? – kérdezte az embervadász, és elengedte

– Hol a lány? – kérdezte az embervadász, és elengedtea kantárszáron vezetett két lovat. Hagyta, hadd legelésszéka hosszúszárú füvet.

– Ellovagolt Padiába – felelte Druss. Az embervadászegy pillanatig hallgatott, és elnézett észak felé, ahol Tailiamár csak egy aprócska pont volt a távolban. – Nem tudodlebeszélni róla – fűzte hozzá Druss.

– Elküldted?

– Nem. Úgy véli, mindketten halottak vagyunk, és nemakarja azt kockáztatni, hogy a rabszolgavadászok elkapják.

– Ezzel nehéz vitába szállni – bólintott Shadak, majdvállat vont. – Legyen hát: végül is ő választotta ezt az utat.Reméljük, bölcsen döntött!

– Mi hír a haramiákról? – kérdezte Druss, és egy pillanatalatt elfelejtette Tailiát.

– Egész éjszaka lovagoltak, és délnek tartanak.Szerintem Tigrennél táboroznak le, nagyjából harmincmérföldre innen. Ott egy keskeny völgy húzódik, amely egytál alakú szorosba nyílik. A rabszolgakereskedők, a ló- ésmarhatolvajok, meg a szökött katonák éveken áthasználták. Könnyen védhető hely.

– Mikor érjük be őket?

– Valamivel éjfél után. Még két órát lovagolunk, azután

pihenünk és eszünk, majd lovat váltunk.

– Nincs szükségem pihenésre.

– De a lovaknak igen, és nekem is – felelte Shadak. –Légy türelemmel. Hosszú lesz az éjszaka, és roppantveszedelmes. Meg kell mondanom, hogy az esélyeink nemtúl fényesek. Tailia jogosan aggódott saját magaépségéért: több szerencsére lesz szükségünk, mint amitkét embernek joga van kérni az égiektől.

– Akkor miért teszed? – kérdezte Druss. – A nők mitsem számítanak neked. – Shadak nem felelt, és némánlovagoltak, míg a nap már majdnem elérte a zenitet. Azembervadász keleten észrevett egy kisebb ligetet, ésarrafelé fordította lovát. A két férfi leszállt a nyeregből, amintbeértek a sziklás tavacska mellett emelkedő terebélyesszilfák árnyékába.

– Hányat öltél meg közülük? – kérdezte Shadak, ahogyletelepedtek a hűvösben.

– Hatot – felelte a csatabárdos. Előhúzott egy szeletszárított marhahúst övtáskájából, és leharapott belőle egydarabot.

– Öltél már korábban is embert?

– Nem.

– Szóval hatot... ez lenyűgöző. Mit használtál?

Druss rágott még kettőt-hármat, majd lenyelte a falatot.

– Favágó fejszét, meg gallyazófejszét. És... az egyiktőrét – fűzte még hozzá. – Meg a kezemet.

– És soha nem oktattak harcra?

– Nem.

Shadak megcsóválta a fejét.

– Meséld el a harcot: mindent, amire emlékszel! – Drussengedelmeskedett, Shadak pedig némán hallgatta, ésamikor a csatabárdos befejezte, az embervadászelmosolyodott. – Valóságos ritkaság vagy, fiatalember, jólhelyezkedtél, amikor a kidőlt fa mögé álltál. Ügyes húzásvolt... és úgy látom, ez csak az első volt. De alegkáprázatosabbnak az utolsó tűnik. Honnan tudtad, hogya kardforgató neked balra ugrik majd el?

– Látta, hogy fejsze van nálam, és hogy jobbkezesvagyok. Máskor a bal vállam fölé emeltem volna a fejszét,és jobbra sújtottam volna le. Így hát ő jobbra lépett – vagyisnekem balra.

– Ez higgadt gondolkodásra vall csata közben.Szerintem sok van benned a nagyapádból.

– Ne mondd ezt! – mordult rá Druss. – Nagyapámeszelős volt.

– Ragyogó harcos volt. Igaz, a gonoszság uralkodottrajta, de ez nem kisebbíti sem bátorságát, semügyességét.

– Saját magam ura vagyok. Amit birtoklok, az az enyém.

– Nem kétlem. Csakhogy hatalmas erőt birtokolsz, jólidőzítesz, és harcosként gondolkodsz. Ezek az adományokapáról fiúra szállnak, végig az egész vérvonalon. De tuddmeg, kölyök, hogy ezzel olyan felelősség is jár, amit el kellfogadnod.

– Mint például?

– Olyan terhek, amelyek megkülönböztetik a harcost azsiványtól.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Itt térünk vissza ahhoz, amit a nőkről kérdeztél. Az igaziharcos elvek szerint él. Így kell tennie. Minden embermásként látja a dolgokat, de lényegében mindegyiknek vanegy közös magja: Sose tégy erőszakot nőn, sose bántsgyermeket! Ne hazudj, csalj, vagy lopj! Ezek a dolgok agyenge jellemű emberek ismertetőjelei. Védelmezd agyengét az erősek gonoszságától! Sohase engedd, hogy abírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

– Ezek a te elveid? – kérdezte Druss.

– Így van. Van még több is, de nem untatlak velük.

– Nem untatsz. Miért kell ilyen elvek szerint élned?

Shadak felnevetett.

– Majd megérted, Druss, ahogy az évek múlnak feletted.

– Most akarom megérteni – felelte az ifjú.

– Hát persze, hogy ezt akarod. Ez az ifjak átka: mindentmost akarnak tudni. De a válaszom nem. Most pedigpihenj, mert még a te bámulatos erőd is elapad egy időmúltán. Aludj egy keveset, és felfrissülve ébredsz. Hosszúlesz az éjszaka... és véres.

* * * * *

A negyedig telt hold magasan járt a felhőtlen égen. Ezüstfény fürösztötte a hegyeket, amely megtört az olvadtfémként csillogó folyó szalagján. A haramiák három tüzetgyújtottak, és Druss éppen csak ki tudta venni a pislákolófényben a mozgó alakok körvonalát. A nők két szekérközött kuporogtak: tűz nem égett a közelükben, ellenbenőrök járkáltak körülöttük. A szekerektől északra, mintegyharminc lépésre a nőktől, egy nagy sátort állítottak fel.Hatalmas lámpásnak tűnt, ahogy aranysárgán csillogott, és

belülről árnyak vetültek falára: nyilvánvalóan parázstartót éstöbb lámpát helyeztek el odabent. Shadak némán acsatabárdos mellé suhant, és intett, hogy húzódjon vissza.Druss hátraóvakodott a lejtőről, és visszatért a ligetbe, ahola lovakat pányvázták ki.

– Mennyit számoltál? – kérdezte elfojtott hangonShadak.

– Harmincnégyet, de ebben nincsenek benne a sátorlakói.

– Ők ketten vannak: Harib Ká és Collan. Én viszontharminchatot találtam odakint. A folyópartra két őrt küldtek,hogy megakadályozzák, ha valamelyik nő megpróbálnaátjutni a túlsó partra.

– Mikor indulunk? – kérdezte Druss.

– Nagyon türelmetlenül várod a harcot, kölyök. De hidegfejre lesz szükségem, nem pedig nyílt küzdelemre.

– Csak ne aggódj értem, vadász. Én csak afeleségemet akarom visszakapni.

Shadak bólintott.

– Ezt értem, de mást is figyelembe kell vennem! Mi vanakkor, ha megerőszakolták?

Druss szeme megvillant, és ujjai összezárultakcsatabárdja nyelén..

– Miért kérdezed ezt?

– Bizonyos, hogy néhány nőt meggyaláztak. Az effélefickók ily módon szerzik meg ezt az örömöt. Most ishiggadtnak érzed magad?

Druss leküzdötte feltörő haragját.

– Elég higgadtnak. Nem vagyok tomboló őrült, Shadak.Tudom. És a legutolsó részletig követni fogom a tervedet:akár élünk, akár halunk, akár győzünk, akár veszítünk.

– Remek. Két órával pirkadat előtt indulunk. Akkor alegtöbben már mélyen alszanak. Hiszel az istenekben?

– Sosem láttam egyet sem – úgyhogy nem.

Shadak elvigyorodott.

– Én sem. Akkor azt hiszem, hasztalan lenne istenisegítségért imádkozni.

Druss egy pillanatig hallgatott.

– Mondd, miért élsz az elveid alapján? – szólalt megvégül.

Shadak arca kísértetiesen festett a holdfényben, ahogyváratlanul elkomorodott, és vészjóslóvá vált. Majd azembervadász megnyugodott, és visszafordult a haramiáktábora felé.

– Azoknak az embereknek odalent, csak egyetlen elvükvan, és az nagyon egyszerű: Bármit is teszel, az a törvény.Érted ezt?

– Nem – ismerte be Druss.

– Ez azt jelenti, hogy amit erővel meg tudnak szerezni, azsaját törvényük szerint az övék. Ha egy másik emberé az,amit megkívánnak, akkor megölik a tulajdonost. Szerintükez így rendjén van: ez a törvény a világból fakad. Ez afarkasok törvénye. De te, Druss és én különbözünk tőlük.Nekünk is vannak hasonló vágyaink, hasonló igényeink. Havonzónak találunk egy nőt, miért ne szereznénk meg őt,akár akarata ellenére is. Ha valaki más gazdag, miért nevennénk el tőle a vagyonát, ha egyszer erősebbek,halálosabbak vagyunk, mint ő? Ebbe a csapdába könnyűbeleesni. Collan egykor a drenai dárdások tisztjekéntszolgált. Jó családból származott, hozzánk hasonlóan ő isletette az Esküt, és amikor kimondta a szavakat,valószínűleg hitt is bennük. Ám találkozott egy asszonnyalDrenaiban, akire őrülten vágyott, és a nő is viszonoztavonzalmát. Csakhogy a nő férjnél volt, így Collanmeggyilkolta a férjet. Ez volt az első lépése a kárhozathozvezető úton: a többi lépés eztán már könnyen jött. Pénzéből

kifogyva, felcsapott zsoldosnak: aranyért harcolt, akár jó,akár rossz, akár igaz, akár hamis ügyet szolgált. Már csakazt kezdte el látni, hogy mi jó Collannak. A falvak csakfelprédálnivaló településeket jelentettek számára. Harib Káventriai nemes, távoli rokona a királyi háznak. Az őtörténete is hasonló. Egyikük sem bír a Vaselvvel. Nemvagyok jó ember, Druss, de az Elv a Harcosok Útján tartengem.

– Azt értem, hogy az ember megpróbálja megvédeni azt,ami az övé, és nem lop vagy öl mások javaiért. De ez nemmagyarázza meg, hogy miért kockáztatod az életedet maéjjel ezekért a nőkért, akiket nem is ismersz.

– Sose hátrálj meg az ellenséged elöl, Druss! Vagyharcolj vele, vagy add meg magad! Az nem elég, ha csakazt mondod, nem leszel gonosz. Harcolnod kell a gonoszellen, bárhol bukkanj is rá. Én nemcsak azért vadászomCollanra, mert megölte a fiamat, hanem azért is, ami magaCollan. De ha kell, félredobom a vadászatot ma éjszakára,hogy megmentsem ezeket a lányokat: mert ők sokkalfontosabbak.

– Talán – mondta Druss, akit szemmel láthatóan nemsikerült meggyőzni. – Én csak azt akarom, hogyvisszakapjam Rowenát, és legyen egy otthonom a hegyekközött. Nem törődöm a gonosz elleni harccal.

– Remélem, idővel megtanulsz törődni vele!

* * * * *

Harib Ká szemére nem jött álom. A sátorlap alatt a földetkeménynek érezte, és a parázstartóból áradó melegdacára csontig átfagyott. A lány arca újra és újra felrémlettelőtte. Felült, és megmarkolta a boros kancsót. Túl sokatiszol, mondta magában. Kinyújtózott, töltött magának egykupa vörösbort, amelyet azután két hajtásra megivott.Lelökte magáról takaróját, és felállt. A feje csak úgylüktetett. Leült az egyik zsámolyra, és újra megtöltöttekupáját.

Mi lett belőled? – suttogta egy hang a fejében.Megdörzsölte a szemét, gondolatai pedig visszatértek azakadémiára, a Bodasennel, és az ifjú herceggel töltöttnapokra.

– Megváltoztatjuk a világot – jelentette ki a herceg. –Enni adunk a szegényeknek, és munkát mindenkinek.Kiűzzük a haramiákat Ventriából, és békés, virágzókirályságot teremtünk.

Harib Ká szárazon felnevetett, és belekortyolt a borába.Szédítő napok voltak: az ifjúság és a derűlátás ideje,amikor lovagokról, hőstettekről, nagyszerű győzelmekről ésa Fénynek a Sötétség felett aratott diadaláról beszélgettek.

– Nincs Fény és nincs Sötétség – mondta ki hangosan.– Csak a hatalom létezik.

Az első lányra gondolt... hogy is hívták? Márinak? Igen.Készséges volt, engedelmes, meleg, puha. Az érintésétől alány felsikoltott örömében. De nem. Csak tettette, hogyélvezte a durva szeretkezést. „Mindent megteszek neked,csak ne bánts.”

Csak ne bánts!

A fagyos őszi szél megrezegtette a sátor falait. Alignéhány órával Mári után, szüksége volt egy másik nőre is,így kiválasztotta a mogyoróbarna szemű nőt. Hibázott. Aszomorú és tágra nyílt szemű lány felhorzsolt csuklójátsimogatva lépett be a sátrába.

– Meg akarsz erőszakolni? – kérdezte halkan a férfitól.

Harib Ká elmosolyodott.

– Nem biztos. A döntés a tied. Hogy hívnak?

– Rowenának – felelte a lány. – És hogyan dönthetnekén?

– Odaadhatod magad nekem, vagy küzdhetsz ellenem.A végeredmény ugyanaz lesz. Miért nem lelnéd hátörömedet a szerelmeskedésben?

– Miért beszélsz szerelemről?

– Hogy?

– Szó sincs itt semmiféle szerelemről. Meggyilkoltadazokat, akiket szerettem. Most pedig örömet akarsz okoznimagadnak, a bennem megmaradt minden méltóságotfelemésztve.

A férfi odalépett hozzá, és megmarkolta a karját.

– Nem azért vagy itt, hogy vitázz velem, te ribanc! Azértvagy itt, hogy azt tedd, amit mondanak neked.

– Miért hívsz ribancnak? Így könnyebb lesz megtenned?Ó, Harib Ká, mit szólna most Rajica, ha látna?

A férfi úgy hőkölt hátra, mintha pofon vágták volna.

– Mit tudsz Rajicáról?

– Csak azt, hogy szeretted őt... és a karjaidban halt meg.

– Boszorkány vagy!

– Te pedig elveszett ember, Harib Ká. Mindent eladtál,ami valaha kedves volt neked: a büszkeségedet, abecsületedet, az élet szeretetét.

– Nem ítélkezhetsz felettem! – mondta a férfi, de egymozdulatot sem tett, hogy elhallgattassa a nőt.

– Nem ítélkezem – felelte a lány. – Csak szánlak. Éshadd mondjam meg: ha nem engedsz szabadon engem és

a többi asszonyt, meg fogsz halni.

– Szóval látnok is vagy? – próbált meg gúnyolódni HaribKá. – Közei jár a drenai lovasság, boszorka? Egy egészsereg készül arra, hogy rajtunk üssön? Nem. Ne akarjmegfenyegetni engem, asszony! Bármit veszítettem is el,még mindig harcos vagyok, és talán Collant leszámítva, alegremekebb kardforgató, akit valaha is láttál. Nem félek ahaláltól. Nem. Sőt, néha már vágyom rá. – Érezte, ahogyvágya szertefoszlik. – Mondd el hát, boszorka, miféleveszéllyel kell szembenéznem?

– Drussnak hívják, és ő a férjem.

– Minden férfit megöltünk a faluban.

– Nem. Ő az erdőben dolgozott, fát vágott a sánchoz.

– Hat embert küldtem oda.

– De nem jöttek vissza – mutatott rá Rowena.

– Azt mondod, hogy megölte mindet?

– Így van – felelte a lány halkan. – És most érted jön.

– Úgy beszélsz róla, mintha legendás harcos lenne –felelte Harib Ká nyugtalanul. – Küldhetek embereket, hogyöljék meg.

– Remélem, nem teszed.

– Az életét félted?

– Nem. Az övékét gyászolnám meg – mondta Rowena,és felsóhajtott.

– Mesélj róla! Ki ő? Kardforgató? Katona?

– Nem. Egy ács fia. De egyszer álmomban láttam őt egyhegyoldalban. Fekete szakállt viselt, és csatabárdját vérborította. Előtte lelkek százai álltak, és az életüket siratták.A bárdból újabbak rajzottak elő, és jajongtak. Számos népfiai gomolyogtak elő füstként, amíg a szél el nem fújta őket.Mindőjüket Druss ölte meg. Druss, a Hatalmas. ACsatabárdos Kapitány. A Haláljáró.

– Ő a férjed?

– Nem, még nem. De ő lesz, ha nem engedsz szabadon.Ezt az embert ti alkottátok, amikor megöltétek az apját, ésfoglyul ejtettetek. Nem állítod meg őt, Harib Ká.

A ventriai ekkor elküldte a lányt, és utasította az őröket,hogy hagyják békén.

Collan nem sokkal később odament hozzá, és kinevettenyomorúságát.

– Missaelre, Harib, ő csak egy falusi fruska, most pedig

rabszolga. Ő csak egy vagyontárgy. A mi vagyontárgyunk.Adománya pedig tízszer annyi pénzt hoz nekünk, mintamennyit egyébként kapnánk érte. Vonzó és fiatal: ezeraranyra taksalom az árát. Ott van az a ventriai kereskedő,Kabuchek: mindig látnokokat, és jövendőmondókat keres.Lefogadom, hogy megadja érte az ezret.

Harib felsóhajtott.

– Egen, igazad van, barátom. Vidd el! Szükségünk leszpénzre, amikor megérkezünk. De ne nyúlj hozzá, Collan! –figyelmeztette a jóképű kardforgatót. – Tényleg rendelkezikaz Ajándékkal, és a lelkedbe lát.

– Ott nem talál semmit – felelte Collan, és durva,erőltetett mosolyra húzta a száját.

* * * * *

Druss a folyóparton, a bokrok takarásában osont, ésgyakran megtorpant hallgatózni. A feje fölötti ágon növőőszi levelek zörgésén kívül nem hallatszott más zaj, és nemmoccant semmi, csak néha húzott el odafent egy denevér,vagy bagoly. Druss szája kiszáradt ugyan, de nem félt.

A keskeny folyó túloldalán megpillantott egy középenkettéhasadt, a vízből kiugró fehér sziklát. Shadak szerint azegyik őrszem szinte pont a sziklával átellenben őrködött.Druss óvatosan visszasurrant az erdődbe, majd a folyópartfelé kanyarodott – csak akkor mozgott, amikor a feje fölött

a leveleket rezegtető szél feltámadt, így rejtve el lépteineszét.

Az őrszem alig tízlábnyira üldögélt Drusstól jobbra, egysziklán, jobb lábát kinyújtva. Az ifjú baljába fogta Snagát, ésnadrágjába törölte izzadó tenyerét, miközben tekintetevégigpásztázta a bokrokat, a másik őrszem után kutatva.Nyomát sem látta.

Druss hátát egy széles fának vetve várt. Tőle balra durva,gurgulázó hang csapott fel. Az őrszem is meghallotta, ésfelállt.

– Bushin! Mit csinálsz, te bolond?

Druss a férfi mögé lépett.

– Haldoklik.

Az őr megpördült, keze megmarkolta a csípőjén hordottkardot. Snaga keresztbe és felfelé villant – az ezüst pengea fül alatt csapódott a férfi nyakába, átszelve inakat éscsontot egyaránt. A fej jobbra esett, a test balra dőlt.

Shadak lépett ki a bokrok közül.

– Jól csináltad – suttogta. – Amikor megérkeznek a nők,gázolj át velük a szemközti sziklához, majd induljatokészaknak a szorosban, egészen a barlangig.

– Ezt már többször megbeszéltük – jelentette ki Druss.

Shadak ügyet sem vetett a megjegyzésre, ehelyett az ifjúvállára tette a kezét.

– Bármi történjék is, ne gyere vissza a táborba. Maradj anőkkel! A barlanghoz csak egyetlen ösvényen vezet fel, deészak felé számos fut tovább. Az északnyugatin indulj elvelük. És maradj az úton!

Shadak eltűnt a bokrok között, Druss pedig leült, és várt.

* * * * *

Az embervadász éberen közelítette meg a tábor szélét.Az asszonyok zöme aludt, és egy őr ült a közelükben: fejétaz egyik szekérkerékhez támasztotta, és Shadakgyanította, hogy szunyókál. Leoldotta kardövét, és hasoncsúszva, a könyökével lökve magát addig kúszott, amíg elnem érte a szekeret. Előhúzta vadászkését a csípőjénfüggő tokból, és felmagasodott az őrszem mögött – balkezével átnyúlt a kerék küllői között, és ujjai ráfonódtak azőrszem torkára. A kés belecsapódott a férfi hátába: az őrlábával egyszer kirúgott, azután elcsendesedett.

Shadak kilépett a szekér mögül, és odalépett alegközelebbi lányhoz, aki mellett több más nő is aludt. Alányok összebújtak, hogy ne fázzanak. Az embervadász alány szájára tapasztotta kezét, és felrázta. A fogoly riadtanébredt, majd küszködni kezdett.

– Azért vagyok itt, hogy megmentselek titeket! –sziszegte Shadak. – Az egyik falubelid a folyóparton vár, éselvezet titeket a biztonságba. Érted? Amikor leveszem atenyerem a szádról, szép sorban ébreszd fel a többieket.Induljatok délnek, a folyóhoz. Druss ott vár rátok. Bólints, hamegértettél!

Érezte, ahogy a fej megmoccan a szorításában.

– Jó. Ügyelj rá, hogy a többiek se csapjanak zajt. Lassankell mozognotok. Hol van Rowena?

– Nincs velünk – suttogta a lány. – Elvitték.

– Hova?

– Az egyik vezér, a sebhelyes arcú, nem sokkal alkonyatután ellovagolt vele.

Shadak halkan szitkozódott. De már nem maradt időújabb tervre.

– Hogy hívnak?

– Márinak.

– Jól van, Mári, ébreszd fel a többieket, és mondd megDrussnak, hogy kövesse az eredeti tervet.

Shadak otthagyta a lányt, felszedte a kardját, ésfelkötötte a derekára. Majd kilépett a nyílt terepre, ésegykedvű léptekkel megindult a sátor felé. Csak néhányanvoltak ébren, ők pedig kevés figyelmet szenteltek az árnyakközött magabiztosan lépdelő férfinak.

Felhajtotta a sátorlapot, és gyorsan belépett, miközbenjobbjával előhúzta kardját. Harib Ká a zsámolyon üldögélt,baljában boroskupájával, jobbjában szablyájával.

– Üdvözöllek a tüzemnél, Farkasember – mosolyodott el.Felhajtotta a kupa tartalmát, és felállt. A bor végigfolyt sötét,villás szakállán, amitől az felragyogott a lámpafényben,mintha csak olajjal kente volna be. – Megkínálhatlak egyitallal?

– Miért is ne? – felelte Shadak, aki tudta, hogy ha túlkorán kezdenek el harcolni, az acélcsengés felébreszti atöbbi martalócot, és észreveszik a menekülő nőket.

– Messze jutottál otthonodtól – jegyezte meg Harib Ká.

– Mostanában nincs otthonom – válaszolta Shadak.

Harib Ká megtöltött egy másik kupát, és átnyújtotta azembervadásznak.

– Azért vagy itt, hogy megölj?

– Collanért jöttem. Úgy értesültem, hogy elment.

– Miért Collanért? – kérdezte Harib Ká, és sötét szemecsak úgy csillogott az aranyszínű fényben.

– Megölte a fiamat Coriolisban.

– Á, a szőke fiút. Remek kardforgató volt, demeggondolatlan.

– Az ifjúság tévedése. – Shadak belekortyolt a borba,fékezve haragját. Olyan volt, akár a fegyverkovács tüze:izzó, de kordában tartott.

– Ez a tévedés ölte meg őt – mutatott rá Harib Ká. –Collan nagyon ügyes. Na és, hol hagytad azt az ifjú,csatabárdos falusit?

– Milyen jól értesült vagy.

– Alig néhány órával ezelőtt még a felesége állt ott, aholmost te állsz, ő mondta el, hogy jönni fog. Az a lányboszorkány: tudtad ezt?

– Nem. Hol van most?

– Úton Mashrapurba Collannal. Mikor akarsz nekilátni aharcnak?

– Amint... – kezdte Shadak, de alig nyitotta szóra aszáját, amikor Harib máris támadott, és szablyája azembervadász torka felé vágott. A férfi lebukott, balra dőlt,

embervadász torka felé vágott. A férfi lebukott, balra dőlt,és térden rúgta a támadót. A ventriai a földre zuhant, aharcos kardjának hegye pedig megérintette a torkát. –Sose harcolj részegen! – közölte szelíden.

– Ezt nem felejtem el. És most mi lesz?

– Most elmondod, hogy Collan hol száll megMashrapurban.

– A Jegesmedve fogadóban. A nyugati negyedben.

– Ismerem. Mit ér az életed, Harib Ká?

– A drenai hatóságoknak? Olyan ezer aranyat. Nekem?Én semmit sem ajánlhatok... amíg el nem adtam arabszolgáimat.

– Nincsenek rabszolgáid.

– Majd megtalálom őket újra. Harminc nő a hegyekben,gyalogosan: nem okoz gondot.

– Nem könnyű átvágott torokkal vadászni – mutatott ráShadak, és egy picit lökött a kardon, mire az megkarcoltaHarib Ká nyakán a bőrt.

– Igaz – helyeselt a ventriai, és felpillantott. – Akkor mitjavasolsz? – Shadak már válaszra nyitotta a száját, amikorészrevette a diadalittas csillanást Harib szemében, ésmegpördült. De már elkésett.

Valami hideg, fémes és kemény csapódott akoponyájának.

Elsötétült előtte a világ.

* * * * *

Fájdalom ébresztette öntudatra Shadakot: a hatalmaspofonoktól összekoccantak a fogai. Kinyitotta a szemét. Akarjánál fogva két férfi tartotta, akik most térdre rántották.Harib Ká vele szemben guggolt.

– Azt hitted, annyira ostoba vagyok, hogy beengedekegy orgyilkost a sátramba, és nem teszem meg aszükséges óvintézkedéseket? Tudtam, hogy valaki követmiket. És amikor a hágóban hagyott négy ember nem tértvissza, már gyanítottam, hogy te lehetsz az. Kérdéseimvannak hozzád, Shadak. Először is, hol van az acsatabárdos földművesfi, másodszor, hol vannak azasszonyok?

A fogoly hallgatott. A karját fogó egyik férfi öklével fülönvágta: fények villantak Shadak szeme előtt, és a harcosjobbra dőlt. Látta, ahogy Harib Ká feláll, és az alig pislákolóparázstartóhoz megy.

– Vigyétek ki az egyik tűzhöz! – parancsolta a vezér,mire az embervadászt talpra rántották, és félig-meddigkivonszolták, félig-meddig kivezették a sátorból. Az

emberek zöme még mindig aludt. Foglyul ejtői térdre löktéka tábortűz mellett, Harib Ká pedig előhúzta kését, ésbelenyomta a pengét a lángokba. – Elmondod, amit tudniakarok, vagy kiégetem a szemedet, azután pedigszabadon engedlek a hegyekben.

Shadak a vér ízét érezte a nyelvén, gyomrában pedigfélelem robbant. De nem szólt semmit.

Túlvilági sikoly szabdalta szét az éjszaka csendjét, majdpatadobogás hallatszott. Harib megpördült, és látta, hogynegyven megrémült ló vágtat a tábor felé. Az embervadászttartó egyik férfi is megfordult, és szorítása ellazult. Shadaktalpra szökkent, és lefejelte a martalócot, akihátratántorodott. A másik őr, látva a gyorsan közeledő,vágtató ménest elengedte foglyát, és a szekerek nyújtottabiztonság felé rohant. Harib Ká előrántotta szablyáját, ésShadak felé ugrott, de ekkor az első ló nekirohant, ésfelöklelte. A vadász megpördült, hogy szembeforduljon amegriadt állatokkal, és lengetni kezdte a karját. Az eszüketvesztett lovak elkanyarodtak előtte, és végigrobogtak atáboron. A takaróikkal küzdő martalócok közül többetletapostak, míg mások megpróbálták megfékezni amegveszett hátasokat. Shadak visszarohant Harib sátrába,és felkapta kardjait. Majd kilépett az éjszakába, aholelszabadult a káosz.

A dübörgő paták széttaposták a tüzeket, és a földönhalottak hevertek. Vagy húsz lovat sikerült megállítani, és

lecsillapítani: a többiek szétfutottak az erdőben, nyomukbanaz őket üldöző harcosokkal.

Újabb sikoly harsant, és bár Shadak sok csatát megjártmár, és sok háborúban harcolt, mégis lenyűgözte, amimost következett.

Az ifjú favágó egymaga megtámadta a tábort. A rettentőcsatabárd ezüstként csillogott a holdfényben, belehasítvaés belemarva a meglepett harcosokba. Többen felkaptákkardjaikat, és megrohanták a fiút, de pillanatok alattmeghaltak.

Ám nem volt esélye a túlélésre. Shadak látta, hogy amartalócok összegyűlnek, és vagy egy tucatnyian félkörbefogják a feketébe öltözött óriást. Köztük volt Harib Ká is. Azembervadász, kezében két kivont rövidkardjával feléjükrohant, elharsogva a Dárdások csatakiáltást: „Ajíáá! Ajíáá!”Ebben a pillanatban nyilak süvítettek elő az erdőből. Azegyik torkon talált egy haramiát, egy másik pedig lepattantegy sisakról, hogy gazdája védtelen vállába fúródjon. Aváratlan csatakiáltás és a támadás meglepte a haramiákat.Többen megfordultak, és a fák felé pillantottak. Drussekkor megrohanta az ellenséges félkör közepét, jobbra-balra lendítve a bárdot. A haramiák meghátráltak előle –többen a földre zuhantak, ahogy elbotlottak társaikban. Ahatalmas, vérmocskos csatabárd beléjük vágott:könyörtelen ritmusban csapott le, és emelkedett fel.

Mire Shadak odaért, a martalócok ellenállása megtört,és menekülőre fogták a dolgot. Nyilak szálltak utánuk.

Harib Ká odarohant az egyik lóhoz, megragadtasörényét, majd felpattant csupasz hátára. Az állatfelágaskodott, de a ventriai nem esett le. Shadak elhajítottajobbkezes kardját, amely belefúródott Harib vállába. Arabszolgavadász megingott, majd a földre zuhant,miközben a ló elvágtatott.

– Druss! – harsogta Shadak. – Druss! – A csatabárdosa menekülő haramiákat kergette, de az erdő szélénmegtorpant, és visszapördült. Harib Ká eközbenmegpróbálta kihúzni a rézmarkolatú kardot a testéből.

A csatabárdos visszasétált oda, ahol Shadak várt rá.Testét vér borította, szeme csillogott.

– Hol van Rowena? – kérdezte az embervadásztól.

– Collan magával vitte Mashrapurba. Alkonyatkormentek el.

A fák közül két nő lépett elő, íjakkal és vesszővel telitegezzel felfegyverezve.

– Ők meg kik? – érdeklődött Shadak.

– A cserzővarga lányai. Sokat vadásztak a falunak, énmeg odaadtam nekik az őrszemek íjait.

A magasabb nő odalépett Drusshoz.

– Elmenekültek az éjszakába, és nem hiszem, hogyvisszajönnének. Akarod, hogy kövessük őket?

– Nem. Végezzetek a többiekkel, és tereljétek össze alovakat! – A csatabárdos a térdelő Harib Ká felé fordult. –Ez meg ki? – kérdezte Druss Shadaktól.

– Az egyik vezér.

Druss egy szó nélkül lecsapta Harib fejét.

– Többé már nem – jegyezte meg.

– Való igaz – bólintott Shadak, majd odalépett a mégmindig remegő hullához, és kihúzta belőle a kardját.Körbenézett a tisztáson, és összeszámolta a hullákat. –Tizenkilenc. Az istenekre, Druss, nem hiszem el, hogy eztte csináltad!

– Egyeseket a megriasztott lovak tiportak le, másokat alányok öltek meg. – Druss megfordult, és végignézett atáboron. Tőle balra egy férfi felnyögött, mire a magasabblány odafutott hozzá, és torkába döfte a tőrét. Drussvisszafordult Shadakhoz. – Eljuttatod a nőket Pardiába?

– Te Mashrapurba mész?

– Megtalálom őt.

– Megtalálom őt.

Shadak az ifjú vállára tette a kezét.

– Remélem, így lesz, Druss! Keresd a Jegesmedvefogadót, Collan ott száll majd meg. De légy óvatos,barátom: Mashrapurban Rowena az ő tulajdona. Ez azottani törvény.

– Ez pedig az enyém – felelte Druss, és megemeltekétfejű csatabárdját.

Shadak megragadta az ifjú kezét, és visszavezette Haribsátrába, ahol töltött magának egy pohár bort, majdfelhajtotta. Harib egyik vászontunikája az egyik ládikánhevert, Shadak pedig odalökte Drussnak.

– Töröld le magadról á vért! Úgy festesz, akár egydémon.

Druss zordan elmosolyodott, és tisztára törölte arcát,karját, majd megtisztogatta a bárd két fejét.

– Mit tudsz Mashrapurról? – kérdezte Shadak.

A csatabárdos vállat vont.

– Független állam, amelyet egy száműzött ventriaiherceg kormányoz. Ez minden.

– A tolvajok és rabszolgavadászok paradicsoma.

Törvényei egyszerűek: azokat, akiknek elég aranya van,hogy lefizessen másokat, mintapolgárnak tekintik. Az nemszámít, hogy az arany honnan származik. Collant otttisztelik: vagyona van, és együtt ebédel az emírrel.

– Igazán?

– Igazán. Szóval, ha csak úgy bemasírozol, és megölöd,akkor lefognak, és kivégeznek. Ilyen egyszerűen.

– Mit javasolsz?

– Innen délre, vagy húsz mérföldre, találsz egy kisvárost.Ott él egy férfi, egy barátom. Keresd fel, és mondd el neki,hogy én küldtelek. A barátom fiatal, és tehetséges. Nemfog tetszeni neked, Druss: piperkőc egy alak, és hajhásszaaz élvezeteket. Mit sem tud az erkölcsről. De éppen ezekteszik értékessé Mashrapurban.

– Ki ez a fickó?

– Siebennek hívják. Költő, történetmondó, akipalotákban lép fel: ami azt illeti, nagyon jó. Vagyonosember lehetne, de ideje java részét azzal tölti, hogymegpróbál ágyba vinni minden csinos ifjú nőt, akit csakmeglát. A legkevésbé sem érdekli, hogy férjnél vannak-e,vagy sem: így hát számos ellenséget szerzett magának.

– Már most nem kedvelem.

Shadak kuncogott.

– Vannak jó tulajdonságai is. Hűséges barát, éshajmeresztőén vakmerő. Jól bánik a késsel, és ismeriMashrapurt. Megbízhatsz benne.

– Miért segítene nekem?

– Tartozik nekem egy szívességgel. – Shadak öntöttmég egy kupányi vörösbort, és átnyújtotta az ifjúnak.

Druss belekortyolt, majd felhajtotta az egészet.

– Finom. Mi ez?

– Lentriai vörös. Úgy vélem, olyan jó ötéves lehet. Nem alegjobb, de egy ilyen éjszakán megteszi.

– Ha jól sejtem, az ember könnyen rákap az ízére.

4

Sieben remekül érezte magát. Kisebb tömeg gyűlt ahordó köré, és hárman máris komoly összeget vesztettek.A kicsiny zöld kristály könnyen elfért mind a három dióhéjalatt.

– Egy kicsivel lassabban mozgatom most – mondta azifjú költő a magas, szakállas harcosnak, aki épp az iméntvesztett el négy ezüstöt. Karcsú kezével megfogta a sima

hordófedélen nyugvó héjakat, és sorba rendezte őket. –Nos, melyik az? És gondold meg jól, barátom, mert asmaragd húsz arany raqot ér.

A férfi felhorkant, és piszkos ujjával megvakargattaszakállát.

– Ezt – mondta végül, és rámutatott a középső dióra.Sieben egy pöccintessél felfordította a héjat. Nem voltalatta semmi. Keze jobbra mozdult, ráborult az ottani dióra,és ügyesen alálökte a követ, majd megmutatta anézőközönségnek.

– Közel jártál – villantotta fel ragyogó mosolyát. A harcoskáromkodott egyet, majd megfordult, és áttörtetett atömegen. Egy alacsony, füstös képű fickó következett: bűzemég egy ökröt is leterített volna. Sieben hajlott rá, hogyengedje nyerni. A hamis smaragd csak tizedét érte annak,amit eddig kicsalt a játékosoktól. Csakhogy túlságosan jólszórakozott. A füstös képű fickó három ezüstöt vesztett.

A tömeg szétvált, és amikor Sieben felpillantott, egy ifjúharcos állt előtte.

A jövevény feketébe öltözött, és vállvasa ezüstösencsillogott. Sisakjába ezüstkoponyákkal díszített kétélűezüstbárdot marattak. Kezében kétfejű csatabárdotmarkolt.

– Próbát teszel a szerencséddel? – kérdezte Sieben, és

belenézett a fagy kékjét idéző szempárba.

– Miért ne? – felelte a harcos mély és jeges hangon. Egyezüstpénzt rakott a hordóra. A költő keze elképesztőgyorsasággal villant ide-oda, bonyolult nyolcasokat írva le adióhéjakkal. A cikázás végül abbamaradt.

– Remélem, éles a szemed, barátom – mondta Sieben.

– Elég éles – felelte a csatabárdos, és előredőlt,miközben vaskos ujját a középső héjra tette. – Itt van.

– Lássuk. – A költő kinyújtotta a kezét, de a csatabárdosfélrelökte.

– Nos, lássuk csak. – Lassan felfordította a bal és a jobboldali dióhéjat. Mindkettő üres volt.

– Tehát igazam volt – szólt, és fakó tekintetebelemélyedt Sieben szemébe. – Mutasd csak meg! –Felemelte ujját, és rámutatott a költőre.

Sieben kipréselt magából egy mosolyt, és a héj alácsúsztatta a kristályt, mielőtt felpöccintette volna.

– Ügyes voltál, barátom. A szemed tényleg olyan éles,akár egy sasé. – A tömeg tapsolt, és elszéledt.

– Köszönöm, hogy nem lepleztél le – állt fel Sieben, ésösszegyűjtötte az ezüstöket.

– A pénz és a bolondok olyanok, akár a jég és a tűz –idézte az ifjú. – Nem lehetnek meg együtt. Te vagy Sieben?

– Lehet, hogy én vagyok – felelte a másik óvatosan. – Kikérdi?

– Shadak küldött.

– Miért?

– A szívességért, amivel tartozol neki.

– Az csak kettőnkre tartozik. Mi közöd neked ehhez?

A harcos arca elsötétült.

– Az égvilágon semmi. – Megfordult, és elindult az utcatúloldalán álló kocsma felé. Sieben nézte, ahogy távolodik,amikor egy ifjú nő lépett elő az árnyékok közül.

– Eleget kerestél, hogy vegyél nekem egy csodásnyakláncot? – Sieben megpördült, és elmosolyodott. Asudár, formás testű nőnek hollófekete haja, telt ajka,homokbarna szeme és varázslatos mosolya volt. A költőátölelte a nőt, mire az összerezzent.

– Miért hordasz magadnál ennyi kést? – kérdezte, éshátralépett, megütögetve a barna bőr vállszíjat, amelybenégy, rombusz alakú hajítókés volt dugva.

– Színlelésből, szerelmem. Ma éjjel nem fogom őkethordani. Ami viszont a nyakláncodat illeti, nálam lesz. –Megfogta a lány kezét, és megcsókolta. – Most azonbanhív a kötelesség.

– Miféle kötelesség, én költőm? Mit tudsz te akötelességről?

A férfi kuncogott.

– Nagyon keveset, de mindig megfizetem azadósságaimat. Ez az utolsó kapaszkodóm a tisztességszirtfalán. Később találkozunk. – Meghajolt, majd átment azutca túloldalára.

Az ódon, egyemeletes taverna első szintjéről magaskarzat nézett le a hosszú teremre, amelynek mindkét végénkandalló állt. A berendezést vagy egy tucat lóca, asztal, ésszék, valamint egy hatvan láb hosszú, rézveretes söntéspultalkotta – a pult mögött hat felszolgálólány sürgött-forgott,sört, mézsört és forralt bort szolgálva fel. A kocsmaszokatlanul zsúfolt volt – viszont vásárnap lévén a környékösszes földművese és marhatenyésztője a városba tóduljaz árverésre. Sieben megállt a hosszú söntésnél, ahol egymézszín hajú, ifjú szolgálólány rámosolygott, és odalépetthozzá.

– Végre felkerestél! – üdvözölte.

– Ki maradhatna sokáig távol tőled, édes szívem? –

mosolygott vissza Sieben, és azon töprengett, hogy ishívhatják a lányt.

– A második őrségre végzek.

– Hol a söröm? – dörögte egy megtermett földműves,valahonnan balról.

– Előtted voltam itt, te kecskepofájú! – kiáltott rá valaki.A lány szégyenlősen rámosolygott Siebenre, majd távozott,hogy elhárítsa a kitörni készülő verekedést.

– Már itt is vagyok, uraim, de hát csak két kezem van.Tudna várni egy pillanatot, kérem?

Sieben bevetette magát a tömegbe, a csatabárdosfickót keresve, és hamarosan rábukkant: egyedül üldögéltaz egyik nyitott, keskeny ablaknál. A költő letelepedettmellé a lócára.

– Jó ötletnek tűnik elölről kezdeni az egészet – szólaltmeg a költő. – Hadd hívjalak meg egy korsó sörre!

– Ha sör kell, megveszem magam – mordult rá acsatabárdos. – És ne ülj ilyen közel!

Sieben felállt, átment az asztal túloldalára, aholletelepedett, szemközt az ifjú harcossal.

– Így már jobb? – kérdezte gúnytól csöpögő hangon.

– Egen, sokkal. Illatosítod magad?

– Mandulaolajjal kenem a hajam. Tetszik?

A csatabárdos megrázta a fejét, de megtartottamagának a megjegyzését. Halkan megköszörülte a torkát.

– A feleségemet rabszolgavadászok vitték elMashrapurba.

Sieben hátradőlt, és szemügyre vette az ifjút.

– Felteszem, nem voltál otthon, amikor ez történt.

– Nem. Elvitték az összes nőt, de kiszabadítottam őket.Rowena azonban nem volt velük, mivel egy Collan nevezetűalak magával cipelte. Még azelőtt elmentek, hogy utolértemvolna a haramiákat.

– Mielőtt utolérted volna a haramiákat? – ismételteSieben. – Nem történt még valami más is?

– Mi más?

– Hogy szabadítottad ki a többi nőt?

– Mi a poklot számít az?! Megöltem közülük néhányat, atöbbiek meg elrohantak. De ez lényegtelen. Rowena nemvolt ott: Mashrapurba hurcolták.

Sieben felemelte karcsú kezét.

– Kicsit lassabban, cimbora. Először is, mi köze ehhezShadaknak? Másodszor pedig, csak nem azt állítod, hogyegymagad nekirontottál Harib Kának és gyilkosainak?

– Nem voltam egyedül. Shadak is ott volt: éppenkínozták. Valamint két lány is velem tartott: remek íjászok.Bárhogy is, ez már a múlt. Shadak azt mondta, segíthetsznekem megtalálni Rowenát, és kiötleni egy tervet, amivelmegmenthetem őt.

– Collan markából?

– Igen, Collan markából! – dühöngött a csatabárdos. –Süket vagy, vagy netán hülye?

Sieben sötét szeme összeszűkült, és a költő előrehajolt.

– Megnyerő modorban tudsz segítséget kérni, nagy ésrusnya barátom. Sok szerencsét a kutatáshoz! – Ezzelfelállt, és átverekedve magát a tömegen, kilépett a késődélutáni napsütésbe. A bejáratnál két férfi ácsorgott, aharmadik pedig borotvaéles vadászkését élezte egy darabfával.

Egyikük most a költő elé lépett: ez a harcos vesztettelőször a hordónál.

– Visszakaptad a smaragdodat, he?

– Nem – felelte a még mindig fortyogó Sieben. –Micsoda egy felfuvalkodott, öntelt bugris!

– Akkor hát nem a barátod?

– Aligha az. Még csak a nevét sem tudom. És amifontosabb, nem is akarom tudni.

– Azt mondják, értesz a késeidhez – mutatott rá a harcosa költő hajítótőreire. – Ez igaz?

– Miért kérded?

– Mert ha így van, visszakaphatod a smaragdodat.

– Meg akarjátok támadni? Ugyan miért? Amennyire énláttam, nincs nála semmi értékes.

– Nem a pénzről van szó! – csattant fel a második férfi.Sieben hátrahőkölt, ahogy orrát megcsapta az alak bűze. –Ez egy eszelős. Két nappal ezelőtt megtámadta atáborunkat, és megőrjítette a lovakat. Sosem találtam mega szürkémet. És megölte Haribot. Asta csöcseire!Legalább egy tucat embert leterített azzal az átkozottcsatabárddal.

– Ha egy tucattal végzett, miből gondoljátok, hogy tihárman el tudtok bánni vele?

A büdös harcos megütögette az orrát.

A büdös harcos megütögette az orrát.

– Meglepjük. Amint kilép az ivóból, Rafin feltesz neki egykérdést. Amikor megfordul, Zhak és én odaugrunk, éskibelezzük. De segíthetsz nekünk. A szemébe fúródó késlelassítaná valamelyest, nem?

– Valószínűleg – bólintott Sieben, és néhány lépésseleltávolodott, majd leült a veranda korlátjára. Előhúzott egykést a tokjából, és tisztogatni kezdte a körmét.

– Velünk vagy? – sziszegte az első férfi.

– Meglátjuk.

* * * * *

Druss az asztalnál ült, és bárdja két csillogó fejétnézegette. Fagyos szemű, zord arcú tükörképe tisztánlátszott bennük. Nyílt, de mogorva vonásokat látott, és egyvékony, haragos vonallá préselt szájat. Levette feketesisakját, és rátette a bárd fejére, elfedve a pengékbentükröződő önmagát.

Amikor megszólalsz, valaki mindig dühbe gurul. Apjaszavai az emlékezet csarnokából szűrődtek elő, és azigazat mondták. Egyesek remekül tudtak barátkozni,könnyedén csevegtek, és értettek az egyszerű tréfákhoz.Druss irigyelte őket. Amíg Rowena meg nem jelent azéletében, úgy hitte, hogy az efféle képességek teljesenhiányoznak belőle. De amikor a lány társaságában volt,

tudott nevetni, és tréfálkozni – és egy pillanatig annak láttamagát, mint a többiek: hatalmas, medveszerű, hirtelenharagú, rémítő alaknak.

– A gyerekkorod miatt van ez így – mondta neki Rowenaegy délelőtt, amikor a falura néző domboldalbanüldögéltek. – Apád egyik helyről a másikra költözött, ésmindig attól félt, hogy felismerik, így sosem mert közelkerülni a helyiekhez. De neki ez könnyebben ment, mivelfelnőtt férfi volt. Ám nyilván sokkal nehezebb lehetett egyfiúnak, aki sosem tanulta, hogy miként barátkozzon.

– Nincs szükségem barátokra – felelte Druss.

– Szükségem van rád – felelte Rowena.

A három, kedvesen kiejtett szótól a szíve hevesen vernikezdett. Az egyik szolgálólány éppen az asztala melletthaladt el, mire Druss elkapta a karját.

– Van lentriai vörösborotok?

– Hozok egy kupával, uram.

– Legyen egy korsó.

Addig ivott, amíg az érzékei el nem tompultak –gondolatai zavarossá váltak, és összekuszálódtak. Eszébejutott Alarin, és az ütés, amivel eltörte az állát, majd az,amikor a rajtaütés után becipelte Alarin testét a

tanácsterembe. A férfit egy dárdával döfték hátba, de olyanerővel, hogy fegyver kettéroppant. A halott nyitott szemmelfeküdt a földön. A halottak közül nagyon soknak nyitva volt aszeme... és mind őt vádolták.

„Te miért élsz, és mi miért haltunk meg?” – kérdeztéktő le . – „Volt családunk, életünk, voltak emlékeink ésreményeink. Miért éltél túl minket?”

– Bort! – bömbölte, és a mézszőke hajú fruska azasztala fölé hajolt.

– Szerintem már éppen eleget ittál, uram. Már így is többmint egy kancsót nyakaltál be.

– Mindegyik szeme nyitva volt. Öregasszonyoké,gyerekeké. A gyerekeké volt a legborzalmasabb. Miféleember öl meg egy gyermeket?

– Szerintem haza kellene menned, uram. Aludd kimagad!

– Haza? – nevetett fel durván és keserűen. – A holtakotthonába? És mit mondanék nekik? A tűz kialudt akovácsműhelyben. A frissen sült kenyér illata nem érződiktöbbet: a gyerekek sem nevetnek már. Csak a szemekmaradtak. De nem: még szemek sincsenek. Csak hamu.

– Hallottuk, hogy északon haramiák törtek egy falura. Azotthonod volt az?

– Hozz még bort, te lány! Az segít.

– Álságos barát az, uram – suttogta a lány.

– Az egyetlen barátom.

Megtermett, szakállas fickó lépett hozzájuk,bőrkötényben.

– Mit akar? – kérdezte a lányt.

– Bort, uram.

– Akkor hozz neki! Ha ki tudja fizetni.

Druss az oldalán lógó erszénybe nyúlt, és előhúzott egyeta hat ezüstből, amelyet még Shadak adott neki, majdodapöccintette a kocsmárosnak.

– Rendben, szolgáld ki! – utasította a férfi afelszolgálólányt.

A második korsó tartalma az első sorsára jutott. Mikorvégzett, imbolyogva talpra állt. Megpróbálta felvenni asisakját, de az kicsúszott a kezéből, és a földre pottyant.Amikor Druss lehajolt, beverte a homlokát az asztallapba.A lány ott termett mellette.

– Hadd segítsek, uram! – Ezzel felkapta sisakját, ésvigyázva Druss fejére tette.

vigyázva Druss fejére tette.

– Köszönöm – ejtette lassan a szavakat Druss.Belekotort az erszényébe, és átadott a lánynak egy ezüstöt.– A... kedvességedért... – küzdött meg a szavakkal az ifjú.

– Van egy kis szobám hátul, uram. Két ajtóval az istállóután. Nincs bezárva: ott megalhatsz, ha akarsz.

Druss felemelte csatabárdját, de az visszazuhant apadlóra, és a feje beleállt a deszkába.

– Menj, és pihend ki magad, uram. Majd én utánadviszem a... fegyvered.

Az ifjú bólintott, és tántorogva megindult az ajtó felé.

* * * * *

Kitárta az ajtót, majd háborgó gyomorral kilépett a fakulódélutánba. Valaki megszólalt tőle balra, egy kérdést intézvehozzá. Druss megpróbált arra fordulni, de elbotlott aférfiban, és mindketten a földre zuhantak. Ahogy igyekezetttalpra állni, megragadta a férfi vállát, és felfelé lökte magát.A gondolatait borító ködön át hallotta, hogy többenrohannak felé. Az egyikük felsikoltott. Drusshátratántorodott, és látta, hogy egy hosszú pengéjű tőr aföldön csattan. A férfi, akinél még az előbb volt, most ott álltmellette, jobb karját természetellenes szögben emelve amagasba. Druss pislogott. A férfi csuklóját a kocsmaajtajához szögezte egy hajítókés.

Hallotta, ahogy, kardok szisszenek elő tokjukból.

– Védd magad, te bolond! – kiáltotta valaki.

Egy kardot forgató alak rontott neki – ő elélépett,alkarjával hárította a meglendülő pengét, majd egyjobbhorgot mért a harcos állára. A kardforgató úgy dőlt el,mintha letaglózták volna. Druss második támadója felépördült, ám elvesztette az egyensúlyát, és hatalmasat esett,de a kardját lendítő harcos szintén megtántorodott, ésDruss teste alól kiszaladó lába telibe találta a sarkát, amitőlkődarabként hullott a földre. Druss térdre szökkent, hajánálfogva megragadta az elzuhant fickót, odarántotta magához,és lefejelte az orrát. Csont reccsent, és a támadóeszméletlenül rogyott össze, amikor Druss elengedte.

Újabb férfi lépett mellé, és Druss felismerte benne ajóképű fiatal költőt.

– Az istenekre, csak úgy bűzlesz az olcsó bortól! –közölte Sieben.

– Hát... ti kik vagytok? – motyogta Druss, és igyekezettkivenni a karjánál fogva az ajtóhoz szegezett férfi arcát.

– Semmirekellő gazfickók – felelte Sieben, majd asebesülthöz lépett, és kirántotta a kését. A fickó felsikoltottfájdalmában, de Sieben ügyet sem vetett rá, és kilépett azutcára. – Jobb lenne, ha velem jönnél, vén csataló.

Druss nem sokra emlékezett a városban tett sétájáról –csak arra, hogy kétszer megállt hányni, a feje pedigkibírhatatlanul sajgott.

Az éjszaka közepén felriadt, és látta, hogy egy verandánhever a csillagok alatt. Mellette egy vödör állt. Felült... ésfelnyögött, ahogy a rettenetes kopácsolás újrakezdődött afejében. Úgy érezte, mintha egy vaspántot szögeztek volnaa homlokára. A házból neszek ütötték meg a fülét, így felállt,és az ajtóhoz lépett. Ekkor megtorpant: a zajokeltéveszthetetlenek voltak.

– Ó, Sieben... ó... ó...!

Druss káromkodott egyet, és visszatért a tornáclépcsőjére. Lenge szellő simított végig az arcán,kellemetlen szagot sodorva magával, mire az ifjúvégignézett magán. Zekéjét hányás áztatta át, teste pedigaz állott veríték, és az utazás szagát árasztotta. Balrafelfedezett egy kutat. Nagy nehezen talpra kecmergett,odaballagott hozzá, és felemelte a vödröt. Valahol afejében egy démon izzó, vörös kalapáccsal döngetnikezdte a koponyáját. Druss elterelte figyelmét a kínról,deréig levetkőzött, és megmosakodott a hideg vízben.

Hallotta, hogy az ajtó kinyílik, és amikor megfordult, látta,hogy egy sötét hajú ifjú nő lép ki a házból. A lány ránézett,elmosolyodott, majd elsietett a keskeny utcán. Drussfelemelte a vödröt, és a maradék vizet a fejére zúdította.

– Megkockáztatva, hogy megsértődsz, úgy vélem,szükséged lenne egy kis szappanra is – szólalt meg azajtóban álló Sieben. – Gyere be! Begyújtottam akandallóba, és melegítettem egy kis vizet, Az istenekre,meg lehet fagyni idekinn.

Druss összeszedte ruháit, és követte a költőt a házba.Az épület kicsi volt, mindössze háromszobás – volt egykonyha, vastűzhellyel, egy hálószoba, és egy négyszögletesebédlő, amelynek kőkandallójában tűz lobogott. Itt állt azasztal, a négy, fából faragott székkel, és kandalló kétoldalán lószőrrel tömött, kényelmes, bélelt karszékekterpeszkedtek.

Sieben mutatta az utat a mosdóba, ahol megtöltött egytálat forró vízzel. Druss kezébe nyomott egy darab fehérszappant, meg egy törülközőt, majd kinyitotta az egyikszekrényt a konyhában, és elővett egy marhahússal éscipóval megpakolt tányért.

– Ha végeztél, gyere ide és egyél – közölte a költő, majdvisszasétált az ebédlőbe.

Druss bedörzsölte felsőtestét az ibolyaillatú szappannal,majd megtisztogatta zekéjét, és felöltözött. A költőt a tűzmellett találta – hosszú lábait kinyújtva kezében egy kupabort szorongatott. A férfi másik karcsú kezével vállig érőszőke haját fésülte hátra, majd fekete bőr fejpántot illesztett

homlokára: a pánt közepén egy opál csillogott. A költőfelvett egy ovális tükröcskét, és szemügyre vette magát.

– Óh, micsoda átok, ilyen jóképűnek lenni – mondta, ésfélrerakta a tükröt. – Kérsz egy italt? – Druss érezte, hogy agyomra meglódul, így megrázta a fejét. – Egyél hát,nagydarab barátom. Úgy érzed majd, hogy a gyomrodlázadozik, de ez a legjobb gyógymód. Bízz bennem!

Druss letépett egy darab kenyeret, leült, és lassanelrágcsálta. Mintha hamut és fűrészport evett volna, de álltaa sarat, és lenyelte mindet. A költő igazat mondott. A sózottmarhahúst már nehezebben küzdötte le, de amikorleöblítette hideg vízzel, érezte, hogy az ereje kezdvisszatérni.

– Túl sokat ittam.

– Na, ne! Tényleg? Úgy értesültem, hogy két kancsóval.

– Nem emlékszem, hogy mennyit. Volt valamiverekedés?

– Nem túl nagy, legalábbis a te mércéddel mérve.

– Kik voltak azok?

– A haramiák közül néhányan, akiket megtámadtál.

– Meg kellett volna ölnöm őket.

– Talán. De tekintve, hogy milyen állapotban voltál,szerencsésnek mondhatod magad, hogy még élsz.

Druss teletöltötte az agyagkupát vízzel, és felhajtotta.

– Arra emlékszem, hogy segítettél nekem. Miért?

– Múló szeszélyből. Ne is törődj vele. Most viszont meséljújra a feleségedről, és a rajtaütésről.

– Ugyan miért? Ez már a múlt. Én csak azzal törődöm,hogy megtaláljam Rowenát.

– Szükséged lesz a segítségemre, egyébként Shadaknem küldött volna hozzám. És szeretném megismerni aférfit, akivel feltehetően együtt utazom majd. Érted? Szóval,mondd csak el.

– Nem nagyon van erről mit mondani. A haramiák...

– Hányan voltak?

– Nagyjából negyvenen. Megtámadták a falunkat,megölték a férfiakat, az öregasszonyokat, és a gyerekeket.A fiatal nőket magukkal hurcolták. Én éppen az erdőbenvoltam, és fát vágtam, amikor néhány gyilkos az erdőben ismegjelent, én meg végeztem velük. Azután találkoztamShadakkal, aki szintén őket követte, mert az ő faluját ismegtámadták, és megölték a fiát. Kiszabadítottuk a nőket,de Shadakot elfogták. Megriasztottam a lovaikat, és

de Shadakot elfogták. Megriasztottam a lovaikat, ésmegtámadtam a tábort. Ez minden.

Sieben megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.

– Szerintem gyorsabban el tudnád regélni Drenaitörténelmét, mint ahogy megfő egy tojás. Nem születtélregösnek, barátom – ami jól is van így, mivel a főmegélhetési forrásom ebből származik, és utálom aversenytársakat.

Druss megdörgölte a szemét, és hátradőlt székében,fejét a bélelt bőrpamlag magas támláján nyugtatva. Akandallóból áradó meleg lanyhult, testét pedig eddigsosem érzett fáradtság kerítette hatalmába. Az üldözésseltöltött napok most szedték be rajta a vámot. Úgy érezte,mintha meleg tengerben lebegne. A költő mondott nekivalamit, de szavai már nem jutottak el hozzá.

* * * * *

Amikor hajnalban felébredt, a tűzből már csak néhányizzó parázsdarab maradt, a ház pedig üresen állt. Drussásított, nyújtózkodott, majd kiment a konyhába, befalt némikenyeret meg egy szép darab sajtot, és vizet ivott rá.

A bejárati ajtó megnyikordult. Sieben lépett be rajta egyszőke lánnyal. A költő Druss csatabárdját, és kesztyűjéttartotta a kezében.

– Valaki látni szeretne, vén csataló – mondta Sieben, és

a bárdot letámasztotta az ajtó mellé, a kesztyűket pedig azegyik székre lökte. A poéta elmosolyodott, és kisétált anapsütésbe.

A szőke lány közelebb lépett Drusshoz, és szégyenlősenelmosolyodott.

– Nem tudtam, hogy hova lettél. Megőriztem a bárdodat.

– Köszönöm. Te az ivóban dolgozol. – A formás testűlány gyenge minőségű gyapjúruhát viselt: az egykor kékdarab mostanra szürkére fakult. A kedves és bájos arcbólmeleg barna szempár tekintett Drussra.

– Igen. Tegnap beszélgettünk – felelte a lány, és leült azegyik székre, térdén nyugtatva kezét. – Nagyon...szomorúnak tűntél.

– Most már... önmagam vagyok – felelte Drusskedvesen.

– Sieben elmesélte, hogy a feleségedetrabszolgavadászok hurcolták el.

– Megtalálom őt.

– Amikor tizenhat éves voltam, az én falumat is haramiáktámadták meg. Megölték az apámat, és megsebesítették aférjemet. Engem hét lánnyal együtt Mashrapurba vittek,hogy ott eladjanak. Két évet töltöttem a városban. Az egyik

éjjel egy másik lánnyal megszöktünk, és elmenekültünk avadonba. Ő ott is halt meg, amikor széttépte egy medve,de én találkoztam egy csapat zarándokkal, akik Lentriábatartottak. Az éhhalál szélén álltam, de segítettek rajtam, éshazamehettem.

– Miért mondod el ezt nekem?

– A férjem addigra elvett valaki mást. A fivérem, Loric,aki elvesztette az egyik karját a támadás során, közölte,hogy nem látnak többé szívesen. Azt mondta, hogy romlottnő vagyok, és ha lenne bennem büszkeség, eldobnám azéletet magamtól. Így hát eljöttem.

Druss megfogta a lány kezét.

– A férjed egy értéktelen trágyakupac volt, akárcsak afivéred. De ismét megkérdem: miért mondod el eztnekem?

– Amikor Sieben elmondta, hogy a feleséged utánkutatsz... ismét eszembe jutott valami. Gyakran álmodtamarról, hogy Karsk eljön értem. De tudod, Mashrapurban arabszolgáknak nincsenek jogai: az történik, amit az úr akar.Nem ellenkezhetsz. Amikor majd megtalálod... a hitvesed...lehet, hogy már nagyon elbántak vele. – Elhallgatott, és akezét bámulta. – Nem tudom, hogy mondjam el, miről vanszó... Amikor rabszolgaként tengődtem, megvertek, ésmegaláztak. Megerőszakoltak, és meggyaláztak. De ez

semmi volt ahhoz képest, amit a férjem arcán láttam. Sema fivérem hangjából kicsengő undorhoz képest, amikorelzavart.

Druss még mindig fogta a lány kezét, és közelebb hajolthozzá.

– Hogy hívnak?

– Sashannak.

– Ha én lettem volna a férjed, Sashan, követtelek ésmegtaláltalak volna. Azután pedig a karomba vettelek, éshazavittelek volna. Ahogyan Rowenát fogom hazavinni.

– Nem veted meg?

A fiú elmosolyodott.

– Nem jobban, mint ahogy téged, akiről elmondhatom,hogy bátor lány vagy, és bármely férfi, bármely igazi férfi,büszke lenne, ha melletted lépkedhetne.

Sashan elpirult, és felállt.

– Ha a kívánságok lovak lennének, a koldusok is lovonjárnának – mondta, majd megfordult, és az ajtóhoz sétált.Még egyszer visszanézett, de nem mondott semmit, csakelhagyta a házat.

Sieben lépett be.

– Ezt szépen mondtad, vén csataló. Nagyon szépen.Tudod, rettenetes viselkedésed, és beszédképtelenségeddacára, azt hiszem, kedvellek. Induljunk hát Mashrapurba,és találjuk meg hitvesed!

Druss zordan meredt a karcsú ifjúra. Talán egyhüvelykkel lehetett magasabb a csatabárdosnál, és finomruhákat viselt. Hosszú haján látszott, hogy a borbély nyírtameg gondosan, és nem késsel metélték le, de nem isfazekat tettek rá, hogy metszőollóval tessék-lássékkörülszabdalják. Druss a férfi kezére pillantott: bőre puhavolt, akár egy gyereké. Csak a kardtok és a késekárulkodtak arról, hogy Sieben harcos.

– Nos? Átestem a vizsgálódáson, vén csataló?

– Az apám egyszer azt mondta, hogy a sors furcsahálótársakat hoz össze.

– Nézd a kérdést az én szemszögemből – felelteSieben. – Egy olyan emberrel fogsz utazni, aki jártas azirodalomban és a költészetben, és akihez foghatótörténetmondó nincs. Én ellenben egy hányásfoltos zekéjűparasztfiú oldalán lovagolok.

Drussban furcsamód nem gerjedt fel a harag, sem azégető vágy, hogy üssön. Ehelyett felnevetett, és mindenfeszültség kioldódott tagjaiból.

– Kedvellek, kis ember.

* * * * *

Az első napon maguk mögött hagyták a hegyeket, mostpedig völgyeken, vízmosásokon, suhogó hó borítottadombokon és patakok szalagjain keltek át. Az út mellészámos tanya és falu épült – meszelt falú, fa- vagycseréptetős kőházak álltak mindenfelé.

Sieben kecsesen lovagolt, egyenes háttal, könnyedénülte meg hátasát – a napfényben csak úgy csillogotthalványkék lovaglótunikája, és térdig érőlovaglócsizmájának ezüst szegélye. Hosszú szőke hajátlófarokba fogta, és ezüst fejpántot tett a homlokára.

– Hány fejpántod van? – kérdezte Druss, amikorelindultak.

– Szánalmasan kevés. Bájos, nemde? A múlt évbentettem szert rá Drenanban. Mindig is szerettem az ezüstöt.

– Úgy nézel ki, akár egy pojáca.

– Éppen erre van szükségem ma reggel – mosolyodottel Sieben. – Öltözködési tanácsokra egy olyan embertől,akinek a haját a jelek szerint rozsdás fűrésszel nyesték le,és akinek az ingét borfoltok pecsételik, meg... el ne mondd,hogy a többi micsoda!

Druss lenézett az ingére.

– Megalvadt vér. De nem az enyém.

– Hú, micsoda megkönnyebbülés! Sokkal jobban fogokaludni ma éjjel, hogy ezt tudom.

A költő az utazás első órájában hasznos tanácsokkallátta el az ifjú harcost.

– Ne a lábikráddal szorítsd a lovat, hanem csak acombjaiddal! És húzd ki magad! – Végül azonban feladta.– Tudod, kedves Druss, vannak lóra termett emberek. Dete nem tartozol közéjük, sőt egyenest a másik véglet vagy:az, akinek nincs hozzá érzéke. Egy zsák répakecsesebben lovagol, mint te.

A csatabárdos kurtán, és elképesztő rondán fejezte kivéleményét. Sieben jót kuncogott, és felpillantott a felhőtlen,tündöklően kék égre.

– Remek nap, hogy elinduljunk megmenteni egy elrabolthercegnőt!

– Ő nem hercegnő.

– Minden elrabolt asszony hercegnő – válaszoltaSieben. – Hát sosem hallottál meséket? Sudár, aranyhajú,elbűvölően jóképű hősökről? Illedelmes és csodaszép

hercegnőkről, akik azzal töltik az életüket, hogy a csinoshercegre várnak, aki majd megmenti őket? Az istenekre,Druss, senki sem akar meséket hallani az igazságról! Hátel tudod képzelni? Az ifjú hős, aki szívszerelme kereséséreindul, de nem képes megülni a lovat, mert az ülepére nőttnagy pattanás miatt nem lovagolhat? – Sieben hahotájamessze szállt.

Még az általában komor Druss is elmosolyodott, a költőpedig folytatta.

– Tudod, ez a romantika. A mesékben szereplő nő vagyistennő, vagy ribanc. A gyönyörű szűz hercegnő az elsőcsoportba tartozik. A hősnek is erényesnek kell lennie,olyannak, aki arra vár, hogy eljöjjön a sors által kijelöltpillanat, amikor karjába kaphatja a szűzies hercegnőt. Ezcsodaszép... és persze nevetséges. A szeretkezés olyan,akár lanton játszani: rengeteg gyakorlást igényel.Szerencsére a mesék mindig befejeződnek azelőtt, hogyelregélnék, miként ügyetlenkedi végig az ifjú pár az elsőegyütthálást.

– Úgy beszélsz, mint aki még sosem volt szerelmes.

– Badarság. Vagy tucatszor voltam szerelmes! –csattant fel a költő.

Druss megcsóválta a fejét.

– Ha ez igaz lenne, akkor tudnád, hogy... az

ügyetlenkedés milyen édes tud lenni. Milyen mesze vanMashrapur?

– Még két nap. De a rabszolgavásárt mindig Missaelkor,vagy Manienkor tartják, szóval van még időnk. Mesélj ahitvesedről!

– Nem.

– Nem? Nem szeretsz beszélni a feleségedről?

– Idegeneknek nem. Voltál valaha nős?

– Nem. De nem is vágytam rá soha. Nézz körül, Druss!Látod a virágokat a domboldalon? Miért akarna a férfi csakegyetlen virágszálat? Egyetlen illatot? Volt egyszer egylovam: Shadirának hívták. Gyönyörű jószág volt, gyors, akáraz északi szél. A négyrudas kerítést is átugrotta, ha találtelég helyet. Tízéves voltam, amikor apám nekem adta,Shadira pedig tizenöt. Amikor azonban húsz lettem,Shadira már nem futott sebesen, ugrani pedig egyáltalánnem tudott. Így hát kaptam egy új lovat. Érted, mirőlbeszélek?

– Egy szavát sem – dörmögte Druss. – Az asszonyoknem lovak.

– Ez igaz – bólintott Sieben; – A legtöbb lovat egynéltöbbször is meg akarod ülni.

Druss megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hogy mit hívsz te szerelemnek, de nem isakarom tudni.

Az út délre kanyarodott, és a dombok egyrelankásabbak lettek, ahogy a hegylánc lassan a távolbaveszett mögöttük. Megláttak egy öregembert, aki a másikirányból csoszogott feléjük. Kifakult, kék köntöst viselt, ésfáradtan dőlt rá hosszú botjára. Amikor közelebb érthozzájuk, Sieben észrevette, hogy vak. A vénembermegtorpant, amikor a lovasok közelebb értek.

– Segíthetünk, öreg? – kérdezte tőle Sieben.

– Nincs szükségem segítségre – felelte a férfimeglepően erős, és érces hangon. – Drenanba tartok.

– Hosszú séta – felelte Sieben.

– Nem sietek. De ha van ennivalótok, és szívesen láttokegy vendéget az ebédnél, örömmel csatlakozom hozzátok.

– Miért ne? – kérdezte Sieben. – Nem messze tőled,jobb kéz felé van egy patak: ott találkozunk. – Sieben arrafordította hátasát, majd nekieresztette lovát a füves rétnek.Könnyedén leugrott a nyeregből, majd átvetette a kantárt azállat fején, miközben megérkezett Druss is, aki szinténleszállt a nyeregből.

– Miért hívtad meg?

Sieben hátrapillantott. Az öreg még hallótávolságon kívüljárt, és lassan botorkált feléjük.

– Ő látnok. Misztikus. Nem hallottál róluk?

– Nem.

– A Forrás papjai, akik azért vakítják meg magukat,hogy jóslataik annál hatalmasabbak legyenek. Akad köztüknéhány egészen rendkívüli ember is. Egy kevés kásátmegér a dolog.

A költő gyorsan tüzet rakott, fölébe pedig egy vízzel féligmegtöltött rézkondért akasztott. Kölest, és egy kis sót tettbele. Közben az öregember törökülésben letelepedettmelléjük. Druss levette a sisakját, zekéjét, és kinyújtózott anapsütésben. Miután a kása megfőtt, Sieben teletöltött egytálat, és átnyújtott a papnak.

– Van cukrotok? – kérdezte a Látnok.

– Nincs, de akad egy kevés mézünk. Mindjárt hozom.

Az ebéd végeztével az öregember a patakhozcsoszogott, kimosta a tálat, és visszaadta Siebennek.

– Most pedig szeretnéd megismerni a jövendőt? –kérdezte fanyar mosollyal a költőt.

– Érdekes lenne.

– Nem szükségszerűen. Szeretnéd tudni, hogy mikorhalsz meg?

– Értelek, öreg. Akkor mondd el, ki lesz a következőgyönyörű nő, akivel megosztom az ágyamat!

A vénember jót kuncogott.

– Oly nagy az Adomány, ám az embereket mégis csakily végtelenül kicsiny darabkái érdeklik. Beszélhetnék afiaidról, és a veszedelmes pillanatokról. De nem: te csakjelentéktelen dolgokról akarsz hallani. Legyen hát. Nyújtsdide a kezed!

Sieben leült a pappal szemközt, és kinyújtotta a jobbját.A vénember megfogta, majd percekig némán ült. Végülfelsóhajtott.

– Jártam a jövendő útjain, Költő Sieben. Az utad hosszú,Mondaköltő Sieben. A következő nő? Egy mashrapuriszajha, aki hét ezüstdénárt kér tőled. Te pedig kifizetedneki. – Ezzel elengedte Sieben kezét, és vak tekintetétDruss felé fordította.

– Akarod, hogy elmondjam a jövendőd?

– A jövőmet saját magam alakítom – felelte Druss.

– Ah, egy erős, és független akaratú ember. Gyere ide!Legalább hadd nézzem meg, saját kíváncsiságomtólhajtva, hogy mit tartogat számodra a jövő.

– Gyerünk már, cimbora – könyörgött Sieben. – Nyújtsdoda a kezed!

Druss felállt, és odasétált, ahol az öreg ült. Leguggoltvele szemközt, és kinyújtotta a tenyerét. A pap ujjairázárultak a kezére.

– Nagy kéz. Erős... nagyon erős. – Váratlanulösszerezzent, teste megmerevedett. – Fiatal vagy még,Legendás Druss? Álltál már a hágóban?

– Miféle hágóban?

– Hány éves vagy?

– Tizenhét.

– Hát persze. Tizenhét. És Rowenát keresed. Igen...Mashrapurban. Most már látom. Még nem vagy a Haláljáró,az Ezüst Gyilkos, a Csatabárdos Kapitány. De márhatalmas vagy. – Elengedte a kezét, és felsóhajtott. –Igazad volt, Druss: a sorsodat valóban magad alakítod, ésnincs szükséged a mondandómra. – Az öregember felállt,és felvette a botját. Köszönet a vendéglátásért.

Sieben is felállt.

– Legalább azt mondd el, hogy mi vár ránkMashrapurban.

– Egy szajha, és hét ezüstdénár – felelte a pap ridegmosollyal. A vak szempár most Druss felé fordult. – Légyerős, csatabárdos. Az út hosszú, és legendák övezik. Ám aHalál türelmesen vár. Találkozol vele, amikor a kapu alattállsz, a Párduc negyedik évében. – Ezzel megfordult, éstávozott.

– Hihetetlen – suttogta Sieben.

– Ugyan mi? – kérdezte Druss. – Én magam ismegjósolhattam volna, hogy a következő nő, akivelösszeakadsz, egy szajha lesz.

– Tudta a nevünket, Druss: mindent tudott. Mikor is lesza Párduc negyedik éve?

– Semmit sem mondott nekünk. Gyerünk, induljuk!

– Hogy mondhatod, hogy nem mondott semmit?Legendás Drussnak hívott. Vajon miféle legendárólbeszélt? Hogyan teszel szert rá?

Druss oda se hallgatott, hanem lovához sétált, ésnyeregbe szállt.

– Nem szeretem a lovakat – jelentette ki. – Amint elérjük

Mashrapurt, eladom ezt a jószágot. Rowena és én gyalogjövünk vissza.

Sieben a fakó szemű ifjúra nézett.

– Ez semmit sem jelent neked, ugye? Már úgy értem, ajövendölés.

– Ezek csak szavak, költő. Csak levegőben szállóneszek. Induljunk.

Sieben némi hallgatás után ismét megszólalt.

– A Párduc Éve negyvenhárom év múlva lesz. Azistenekre, Druss, akkor már öregember leszel! Már csakazon töprengek, hogy hol lehet az a kapu.

Druss ügyet sem vetett rá, csak lovagolt tovább.

5Bodasen átverekedte magát a mólónál örvénylő

tömegen – elhaladt a rikító ruhákba öltözött, festett arcú ésszínlelt mosolyú nők, az áruikat nagy hangon kínálgatóárusok, a torz végtagú, könyörgő tekintetű koldusok mellett.Bodasen gyűlölte Mashrapurt, utálta az azonnalimeggazdagodás reményében ideáramló, tülekedősokaság bűzét. A szűk utcákban az emberi ürülék szagaterjengett, a magas (két-, három-, négyemeletes)épületeket sikátorok, átjárók, és sötét utcácskák kötötték

össze, ahol a rablók pengéiket gyanútlan áldozataiktestébe márthatták, és elmenekülhettek a szövevényesmellékutcákban, még mielőtt a közel sem elegendővárosőr lefoghatta volna őket.

Micsoda város! – gondolta Bodasen. – A bűz és afestett nők fészke, tolvajok, csempészek, rabszolga-kereskedők és renegátok menedéke.

Egy nő lépett oda hozzá.

– Magányosnak látszol, szerelmem – villantotta rá aranyfogsorát. A férfi rámeredt, mire a nő mosolya azonnallehervadt. Gyorsan elhátrált, Bodasen pedig haladt tovább.

Keskeny sikátorhoz ért, és csak annyi időre állt meg,hogy fekete köpenyét a bal válla mögé lökje. Szablyájamarkolata megcsillant a fakuló napsütésben. Bodasen újraelindult, és észrevette az árnyékban álldogáló három férfit.Érezte, hogy őt nézik, így kihívó pillantást vetett rájuk, mire aférfiak félrenéztek, Bodasen pedig ment tovább, amíg asikátor ki nem ért egy apró térre, amelynek közepéndelfinháton lovagló fiút ábrázoló szökőkút köpte a vizet. Akút mellett szajhák ácsorogtak és csevegtek. Észrevettékőt, mire testtartásuk azonnal megváltozott: hátradőltek,kinyomták mellüket, és felöltötték szokásos mosolyukat.Amikor maga mögött hagyta őket, hallotta, hogy ismétvisszatérnek a beszélgetéshez.

A fogadó szinte teljesen kihalt volt. A söntéspultnál egyöregember ült, söröskorsóját dajkálva, két szolgálólány azasztalokat takarította, a harmadik pedig a tüzet élesztgettea kőkandallóban, készülve az estére. Bodasen az ablakmelletti asztalhoz sétált, és leült az ajtóval szemközt. Azegyik lány odalépett hozzá.

– Jó estét, nagyuram! A szokásos vacsorádat kéred?

– Nem. Hozz egy kupa finom vörösbort, és egy kancsófriss vizet!

– Igen, nagyuram. – A lány bájosan meghajolt, éselsietett. A szívélyes üdvözlés enyhített Bodaseningerültségén. Még ebben az undorító városban is akadtaknéhányan, akik megadták a tiszteletet a nemességnek. Abor közepesnek bizonyult: nem lehetett régibb négyévesnél, és csípte a nyelvét, így a férfi mértékkel ivottbelőle.

A fogadó ajtaja feltárult, és két alak lépett be. Bodasenhátradőlt, és figyelte, ahogy elindulnak felé. Az elsőkéntbelépő jóképű, magas, széles vállú fickó volt:karmazsinszínű köpenyt viselt vörös tunikája fölött,csípőjéről szablya függött alá. A másik hatalmas termetű,kopasz harcos volt, elképesztő izmokkal, és zordarcvonásokkal.

Az első férfi helyet foglalt Bodasennel szemközt, a

második megállt az asztal mellett.

– Hol van Harib Ká? – kérdezte Bodasen.

– A földid nem csatlakozik hozzánk – felelte Collan.

– Azt mondta, hogy itt lesz. Ezért egyeztem bele ebbe atalálkozóba.

Collan vállat vont.

– Másfelé akadt sürgős dolga.

– Erről egy szót sem szólt nekem.

– Szerintem ő sem számított rá. Akarsz üzletelni, vagysem?

– Én nem üzletelek, Collan. Szerződést kívánok kötni aVentriai-tenger... szabadkereskedőivel. Úgy értesültem,hogy neked... mondjuk úgy, akadnak kapcsolataid köztük.

Collan jót kuncogott.

– Ez érdekes. Képtelen vagy kimondani, hogy kalózok,igaz-e? Nem: ez már túl sok lenne egy ventriainemesembernek. No, gondoljuk csak végig a helyzetet. Aventriai flotta hajóit szétszórták, vagy elsüllyesztették.Szárazföldi seregeiteket szétzúzták, a császárt megölték.Így reményeiteket a kalózok flottájába vetitek: csak ők

tudják meggátolni a naashani sereget, hogy az ne vonuljonbe egyenesen a fővárosotokba. Téves lenne bármelyikállításom?

Bodasen megköszörülte a torkát.

– A császárság barátokat keres. A szabadkereskedőksegíthetik harcunkat a gonoszság erői ellen. És abarátainkkal szemben mindig bőkezűek vagyunk.

– Tudom – felelte Collan, és a szeme gúnyosanfelszikrázott. – Most már a gonoszság erői ellen harcolunk?Eddig azt hittem, hogy Naashan és Ventria csupán két,egymással háborúzó birodalom. Ó, milyen naiv voltam!Bárhogy legyen is, bőkezűségről beszéltél? Mennyirebőkezű a herceg?

– A császár közismert nagyvonalúságáról.

Collan elmosolyodott.

– Tizenkilenc évesen császár: ez aztán a gyorsemelkedés a hatalmi ranglétrán. Csakhogy tizenegy városa támadók kezére került, a kincstár pedig erősenmegcsappant. Össze tud szedni kétszázezer arany raqot?

– Két... csak tréfálsz, ugye?

– A szabadkereskedők ötven hadihajóval bírnak. Ezzelmeg tudjuk védeni a partvidéket, és meggátolhatjuk a

tengeri támadást, egyben elkísérhetjük a ventriai selymetDrenaiba, a lentriaiakhoz, és számtalan más országbaszállító hajókaravánokat. Nélkülünk nektek befellegzett,Bodasen. Kétszázezer aprópénz ehhez képest.

– Ötvenre hatalmaztak fel. Nem többre.

– A naashaniak százat ajánlottak.

Bodasen hallgatott: kiszáradt a szája.

– A különbözetet fizethetnénk esetleg selyemben ésegyéb javakban? – nyögte ki végül.

– Csak aranyban – felelte Collan. – Semmi más nemérdekel minket. Nem vagyunk kereskedők.

Valóban nem – gondolta Bodasen keserűen. – Tolvajokés gyilkosok vagytok, és a velőmet is égeti, hogy egyhelyiségben vagyok veletek.

– Tanácsot kell kérnem a nagykövettől – szólalt meg. –Ő majd továbbítja kéréseteket a császárhoz. Öt napra vanszükségem.

– Ez megoldható – állt fel Collan. – Tudod, hol találszmeg?

Egy lapos szikla alatt, csúszómászók és tetvektársaságában – gondolta Bodasen.

– Igen – mondta halkan. – Tudom, hol talállak. Monddcsak, mikor jön vissza Harib Mashrapurba?

– Nem jön vissza.

– És merrefelé akadt sürgős dolga?

– A pokolban.

* * * * *

– Türelmesnek kell lenned – mondta Sieben a Csontfafogadó felső szintjének kicsiny szobájában körbe-körbejáró Drussnak. A költő hosszú, szikár alakja elnyúlt az egyikkeskeny ágyon, míg Druss ismét az ablakhoz lépett, éskinézett a hajójavító sólyákra meg a kikötő mögött elterülőnyílt tengerre.

– Türelmesnek?! – háborgott a csatabárdos. – De hát ittvan valahol, talán egész közel!

– Meg is találjuk – ígérte meg Sieben. – De beletelik egykis időbe. Először is, ott vannak az ismert rabszolga-kereskedők. Ma este körbekérdezősködöm, ésmegtudom, Collan hol helyezte el. Utána meg kiterveljük,miként mentsük meg.

Druss megpördült.

– Miért nem megyünk a Jegesmedve fogadóba, és

keressük meg Collant? Ő tudja.

– Felteszem, tudja, vén csataló. – Sieben átlendítettelábát az ágy fölött, és felállt. – És rengeteg gazfickója állkészen, hogy tőrt mártson a hátunkba. Először is ott vanBorha. Képzelj magad elé egy férfit, aki úgy néz ki, minthagránitból faragták volna, és olyan izmai vannak, hogymellette még a tieid is eltörpülnek. Borha képzett gyilkos.Vert már halálra embereket ökölharcban, tört el nyakakatbirkózásban: nincs szüksége fegyverre. Láttam, amikor félkézzel összeroppantott egy ónserleget, meg a feje föléemelt egy söröshordót; és ő csak Collan egyik embere.

– Megijedtél, költő?

– Hát persze, hogy megijedtem, te bolond! A félelemfelfogható. Soha ne kövesd el azt a hibát, hogyösszetéveszted a gyávasággal! Értelmetlen lenne Collanután eredni: ismerik itt, és nagyon magas helyeken is ülnekbarátai. Támadj csak rá, és akkor letartóztatnak, perbefognak, és elítélnek. Akkor pedig senki sem menti megRowenát.

Druss válla megroskadt, és megtámasztotta könyökét ahepehupás asztalon.

– Gyűlölök itt ücsörögni, miközben nem csinálok semmit.

– Akkor járjunk egyet a városban – javasolta Sieben. –Szert tehetünk némi értesülésre. Mennyit kaptál a lovadért?

– Húsz ezüstöt.

– Egész tisztességes summa. Ügyesen csináltad.Gyerünk, megmutatom neked a látnivalókat. – Druss felállt,és felmarkolta csatabárdját. – Szerintem nem lesz rászükséged. Egy dolog kardot kötni, vagy kést viselni, de avárosi őrség nem lesz barátságos ennek az szörnyűségneka láttán. Véletlenül még levágnád valakinek a karját azsúfolt utcán. Tessék, kölcsönadom az egyik késemet.

– Nincs rá szükségem – felelte Druss. Letette a bárdotaz asztalra, és kiballagott a szobából.

Lesétáltak a fogadó nagytermébe, majd kiléptek a szűkutcára. Druss beleszagolt a levegőbe.

– Ez a város bűzlik.

– Mint ahogy a legtöbb város: legalábbis alegszegényebb részeken. Nincsenek csatornák, aszemetet az utcára szórják, úgyhogy óvatosan lépkedj.

Elindultak a dokkok felé, ahol ventriai, naashani ésegyéb keleti országokból származó selyembálákat,fűszereket, szárított gyümölcsöt, boroshordókat rakodtak kia hajókból. A kikötő csak úgy nyüzsgött az élettől.

– Sosem láttam még ennyi embert egyszerre egy helyen– mondta Druss.

– És még csak nincs is nagy forgalom – magyaráztaSieben. Megkerülték a kikötőgátat, elsétáltak többtemplom és hivatal mellett, majd betértek egy kis parkba,ahol szobrokkal szegélyezett sétány vezetett a központiszökőkúthoz. Fiatal párok andalogtak kéz a kézben, és azúttól balra egy szónok intézett beszédet hallgatóságához.Az önzetlenségben megbúvó alapvető önzésről beszélt.Sieben megállt, hallgatta néhány percig, majd tovább indult.

– Érdekes, nem? – kérdezte társát. – Arra utal, hogy ajócselekedet végső soron önző dolog, mivel a cselekvőt jóérzéssel tölti el. Tehát ő egyáltalán nem önzetlenülcselekszik, hanem saját örömére.

Druss megcsóválta a fejét, és mogorván rámeredt aköltőre.

– Az anyja megmondhatta volna neki, hogy a szája nemszellentésre való.

– Ezt értsem úgy, hogy most finoman arra célzol, nemértesz egyet a mondandójával?! – csattant fel Sieben.

– Ez az ember bolond.

– Hogyan bizonyítanád ezt be?

– Nem kell bebizonyítanom. Ha valaki tehénlepénytszolgál fel, nem kell megkóstolnom ahhoz, hogy tudjam,

nem marhasülttel állok szemben.

– Magyarázd meg – nógatta Sieben. – Oszd meg velema méltán híres határvidéki filozófia gyöngyszemeit.

– Nem – felelte Druss, és ment tovább.

– Miért nem? – kérdezte Sieben, és felzárkózott mellé.

– Favágó vagyok. Ismerem a fákat. Egyszer dolgoztamegy gyümölcsösben. Tudtad azt, hogy bármelyik fajtájú fátmegmetszheted, és beojthatsz vele egy almafát? Egyetlenfának húsz fajtája is lehet. A körtével ugyanez a helyzet. Azapám mindig azt mondta, hogy az emberek is éppen ígyállnak a tudással. Sok mindennel beojthatod őket, de csakaz illik hozzájuk, amit a szívükben éreznek. Nem ojthatod bea körtét az almával. Ez időpazarlás – én pedig nemszeretem pazarolni az időt.

– Szerinted nem fogtam fel az érveidet? – mosolygottgúnyosan Sieben.

– Vannak dolgok, amiket ismersz, és vannak, amiketnem, és ezt a tudást nem olthatom beléd. A hegyek közöttláttam a mezőkön fasort ültető gazdákat: azért csinálták,hogy a szél ne fújja le a talaj felső rétegét. De a fáknak százévbe telik, mire valódi szélfogóvá válnak: ezek a gazdáktehát a jövőnek ültetnek. Másoknak, akiket sosemismernek meg. Azért tesznek így, mert ez így helyes: deegyikük sem tudna vitába szállni azzal a fennhéjázó

szélkeleppel. Vagy veled. De nincs is rá szükség, hogy ígytegyenek.

– Az a fennhéjázó szélkelep Mashrapur első minisztere,ragyogó politikus, és hírneves költő. Biztosra veszem, hogyhalálosan megsértődne, ha megtudná, hogy egyhatárvidéki tanulatlan parasztfiú nem ért egyet afilozófiájával.

– Akkor ne mondd el neki – javasolta Druss. – Haddszolgálja csak fel a tehéntrágyát azoknak, aki azt akarjákhinni, hogy marhasült. Megszomjaztam, költő. Ismerszerrefelé egy valamirevaló kocsmát?

– Ez attól függ, hogy mit keresel. A kikötői kocsmákdurva helyek, teli tolvajokkal és szajhákkal. Ha megyünkmég egy fél mérföldet, civilizáltabb környékre érünk. Ottnyugodtan felhajthatunk néhány kupával.

– És mi a helyzet azokkal ott? – mutatott rá Druss amólók mellett sorakozó épületekre.

– Tévedhetetlenül tudsz dönteni, Druss. Az ott a Keleti-móló, vagy ahogy az itt lakók nevezik, a Tolvajsor.Éjjelenként legalább tucatnyi verekedésre kerül itt sor... éslegalább ennyi gyilkosságra. Jobb emberek szinte sohanem keresik fel... Így viszont tökéletesen megfelel neked.Menj csak. Addig én meglátogatom néhány régi barátomat,akik talán tudnak hírekkel szolgálni a rabszolgapiacról.

– Veled tartok.

– Nem, nem teszed. Csak kirínál onnan. Tudod, alegtöbb barátom fennhéjázó szélkelep. Éjfélkor találkozunka Csontfában. – Druss csak kuncogott, amitől Sieben csakmég bosszúsabb lett, majd a költő sarkon fordult, ésnekivágott a parknak.

* * * * *

A szobában szaténlepedős ágy, két, lószőrrel bélelt,bársonyhuzatú kényelmes szék, valamint egy asztal állt – azutóbbira vizeskorsó, és két ezüstserleg került. A padlótnagy gonddal szőtt, puha szőnyegek fedték. Rowena azágy szélén ült, jobb kezével a melltűt babrálta, amelyetDruss készített neki. Látta őt, Sieben oldalán. Aszomorúság átsöpört felette, és ölébe ejtette a kezét. HaribKá meghalt – tudta, hogy így lesz –, és Druss egy lépésselközelebb került rettegett sorsához.

Gyengének és magányosnak érezte magát Collanházában. Az ajtót nem védték zárak, de a kinti folyósonőrök strázsáltak. Nem menekülhetett.

Azon az első éjszakán, amikor Collan magával vitte atáborból, a férfi kétszer tett rajta erőszakot. A lány amásodik alkalommal megpróbálta kiüríteni az elméjét, éselmerülni a múlt álmaiban. Ezzel önkéntelenül kitárta azAdottságát rejtő ajtót. Rowena kiszállt megkínzott testéből,

és zuhant; át sötétségen és időn. Hatalmas városokat,irdatlan seregeket, a felhőkig tornyosuló hegyeket látott.Eltévedt, és Drusst kereste, de nem találta sehol.

Ekkor egy hang szólította meg őt: egy kedves, meleg,megnyugtató hang.

– Csillapodj, nővérem! Segítek neked.

Rowena repülése lassúdott, majd megállt, és lebegnikezdett az éjsötét óceán felett. Egy karcsú és ifjú férfi tűntfel mellette – talán ha húszéves lehetett. Sötét szempármeredt a lányra, és az ismeretlen barátságosanelmosolyodott.

– Ki vagy te? – kérdezte Rowena.

– Vintar vagyok, a Harmincak közül.

– Eltévedtem.

– Nyújtsd a kezed!

Engedelmeskedett, és megérezte az ifjú szellemujjait,majd a férfi gondolatai átsöpörtek az övé felett. A pánikhatárára jutott Rowena érezte, hogy a másik emlékeirázúdulnak: szürke kőtemplomot látott, ahol fehérbe öltözöttszerzetesek laktak. Az ifjú emlékei éppen olyan gyorsanhúzódtak vissza, ahogy elárasztották.

– Megpróbáltatásodnak vége. Befejezte, és mostmelletted alszik. Hazaviszlek.

– Nem bírom tovább, annyira visszataszító egy alak.

– Túl fogod élni, Rowena.

– Miért akarnám túlélni? – kérdezte a lány. – A férjemmegváltozik, és egyre inkább olyan elvetemült lesz, mintazok, akik elraboltak. Miféle élet vár rám?

– Erre nem felelek, bár valószínűleg meg tudnámmondani. Még nagyon fiatal vagy, és hatalmas kínt éltél át.De élsz, és amíg élsz, nagyszerű dolgokat tehetsz.Birtoklod az Adottságot, és nemcsak a Repülését, hanema Gyógyításét, és a Tudásét is. Keveseknek adatik meg ezaz ajándék. Ne törődj Collannal: csak azért erőszakolt meg,mert Harib Ká azt mondta neki, hogy ne tegye. Többet nemfog hozzád nyúlni.

– Bemocskolt.

– Nem – felelte Vintar szigorúan. – Csak magátmocskolta be. Fontos, hogy ezt megértsd.

– Druss szégyenkezne miattam. Még csak nem isküzdöttem.

– A magad módján harcoltál ellene, Rowena. Nemszereztél neki örömet. Ha megpróbálsz ellenállni, azzal

csak fokozod a vágyát és a kielégülését. Tudd meg, hogymost üresnek érzi magát, és hatalmába kerítette abúskomorság. Ismered a sorsát.

– Nem akarom, hogy még többen haljanak meg!

– Mindannyian meghalunk. Te... én... Druss.Mindannyiunk mércéje az, hogy miként éltünk.

Az ifjú visszavitte Rowenát a testébe, gondosanelmagyarázva, hogy lelke miként utazhat, és hogy ajövőben milyen utakon térhet vissza egyedül.

– Látlak még? – kérdezte a lány.

– Elképzelhető – felelte az ifjú.

Rowena most ott ült a szaténlepedős ágyon, és aztkívánta, bárcsak újra beszélhetne Vintarral.

Az ajtó kinyílt, és egy hatalmas termetű harcos lépett be.A kopasz fickó izmai szinte szétdurrantak az erőtől. Szemekörül hegek sorakoztak, orrát pedig valamikor betörhették.A férfi az ágyhoz lépett, de a lány tudta, hogy nem kellfélnie. A harcos némán leterítette a fehér selyemruhát azágyra.

– Collan arra kér téged, hogy ezt viseld Kabucheknél.

– Ki az a Kabuchek?

– Ventriai kereskedő. Ha jól szerepelsz, megvásárol.Nem lesz rossz sorod, te lány. Számos palotája van, ésmegbecsüli a rabszolgáit.

– Miért szolgálod Collant? – kérdezte Rowena.

A férfi szeme összeszűkült.

– Nem szolgálok senkit. Ő a barátom, és időnkéntsegítek neki.

– Jobb ember vagy nála.

– Lehetséges. De évekkel ezelőtt, amikor először lettembajnok, a legyőzött bajnok hívei rám támadtak az egyiksikátorban. Kardokkal és késekkel estek nekem, Collanpedig a segítségemre sietett. Életben maradtunk, és énmindig megfizetem az adósságomat. Most pedig vedd fela ruhát, és szedd össze magad! Le kell nyűgöznöd aventriait.

– És ha megtagadom?

– Collan nem fog örülni, és szerintem azt te semszeretnéd. Bízz bennem, hölgyem! Szerepelj a legjobban,és kikerülsz ebből a házból.

– A férjem eljön értem – mondta szelíden –, és amikorideér, megöl mindenkit, aki ártott nekem.

– Miért mondod el ezt nekem?

– Ne legyél itt, amikor megérkezik, Borha.

Az óriás vállat vont.

– Sorsunkat a Párkák szövik.

* * * * *

Druss a mólóknál felhúzott épületek mellett ballagott. Akocsmasort elhagyott, vén raktárházakból alakították ki, ésmindenfelé sikátorok, falfülkék látszottak. Rikítóan öltözöttnők ácsorogtak a falak mellett, a közelükben pedig rongyosférfiak ültek, játszócsontocskákat dobálva, vagy kisebbcsoportokban beszélgetve.

Az egyik nő odalépett hozzá.

– Minden örömet, amit csak ki tudsz gondolni,megkaphatsz mindössze egy ezüstdénárért.

– Köszönöm, de nem.

– Tudok szerezni ópiumot, ha akarod.

– Nem – felelte, ezúttal zordabban, és ment tovább.Három szakállas alak talpra kászálódott, és elállta az útját.

– Egy kis adományt a szegényeknek, nagyuram? –

szólalt meg az első.

Druss már válaszra nyitotta a száját, amikor észrevette,hogy a tőle balra álló férfi óvatosan mocskos ingénekráncai közé dugja a kezét. Jóízűt kuncogott.

– Ha előhúzod a kezed, és kés lesz benne, akkormegetettem veled, kis ember. – A koldus mozdulatafélbeszakadt.

– Nem kellene fenyegetőznöd – mondta az első férfi. –Legalábbis fegyvertelenül nem. Nem bölcs dolog,nagyuram. – A háta mögé kapta kezét, és előrántottahosszúpengéjű tőrét.

Alig került elő a fegyver, Druss már előre is lépett, éskönnyedén lekent egy visszakezes pofont a férfinak. Aszájon kapott rabló elbucskázott balra, szétszórva egycsapat utcalányt, majd egy téglafalnál fejezte be útját.Egyszer felnyögött, majd elcsendesedett. Druss nemtörődött a másik két koldussal, ehelyett elindult alegközelebbi kocsma felé, és belépett.

Az ablaktalan helyiséget a magas mennyezetenvégigfutó gerendákról lelógó lámpások világították meg. Akocsma az égő olaj és a pállott veríték bűzét árasztotta.Druss megindult a zsúfolásig megtelt tavernában – egyhosszú, kecskelábú asztal felé indult, amelyre többsöröshordót pakoltak. Zsíros kötényt viselő öregember

fordult felé.

– Hidd el, hogy nem akarsz inni a küzdelem előtt. Telelennél széllel.

– Miféle küzdelem?

A férfi méricskélő pillantást vetett rá, de csillogószemében nyoma, sem volt melegségnek.

– Nem akarod átverni Vén Thomot, ugye?

– Idegen vagyok itt – felelte Druss. – Na, miféleküzdelemről van szó?

– Kövess hát, kölyök! – mondta Thom, és átnyomakodotta tömegen a kocsma hátsó része felé, majd belépett egyszűk ajtónyíláson. Druss követte, és egy téglalap alakúraktárházba jutott, ahol középre széles körben homokotszórtak a földre, majd kötéllel körbevették. A távolabbifalnál atlétatermetű alakok álltak, és mindenfélegyakorlatokat végeztek, hogy ellazítsák váll- és hátizmaikat.

– Verekedtél valaha?

– Pénzért nem.

Thom bólintott, majd megemelte Druss öklét.

– Jó nagyok és laposak a bütykeid. De gyors is vagy,

fiú?

– Mi a díj? – kérdezett vissza az ifjú.

– Ez nem így megy: nálad legalábbis nem. Ez egyrendszeres versengés, és az összes induló jó előre nevez,hogy a sportszerető úriembereknek legyen módjuk felmérnia harcosok képességeit. Viszont a verseny kezdete előttfelajánlják a közönség tagjainak, hogy kereshetnek néhánydénárt, ha kihívják valamelyik bajnokot. Például egy aranyraq jár annak, aki talpon tud maradni addig, amíg ahomokóra egyet fordul. Így a harcosok is bemelegíthetnekegy gyengébb képességű ellenféllel.

– Mennyi ideig tart egy forduló?

– Nagyjából addig, amennyi idő azóta eltelt, hogybeléptél a Vak Kalózba.

– És mi van, ha ez a fickó nyer?

– Ilyen nem fordul elő, kölyök. De ha mégis, akkorátveheti a vesztes helyét a nagy versenyben. A nagy pénz atömeg által kötött fogadásokban rejlik. Mennyi pénz vannálad?

– Túl sokat kérdezel, öreg.

– Bah! Nem vagyok rabló, kölyök. Régebben az voltam,de megöregedtem, és lelassultam. Ma már az eszemből

élek. Olyan fickónak tűnsz, aki ki tud állni önmagáért. Elsőpillantásra össze is tévesztettelek Lentriai Grassinnal:látod, ott áll a másik ajtónál. – Druss pillantása követte azöregember kinyújtott ujját, és megpillantotta a hatalmasizomzatú, rövidre nyírt fekete hajú ifjút, aki egy szőke hajú,konya bajszú, hasonlóan izmos harcossal beszélgetett. – Amásik férfi Scatha, egy naashani matróz. Az meg ott, hátul,az a nagydarab: ő Borha. Ma éjjel ő fog győzni, ehhezkétség sem fér. Halálos fickó. Valószínűleg nyomorékkáver valakit, még mielőtt véget érne az este.

Druss a férfira nézett, és érezte, hogy tarkóján feláll aszőr. Borha irdatlan termetű alak volt – jó hat láb hét hüvelykmagas lehetett. Kopasz feje kissé megnyúlt, mintha csakegy vagriai sisakra feszítették volna rá a fejbőrét. Vállainelképesztő izmok dagadoztak, óriási nyakán kötélvastaginak feszültek.

– Nem okos dolog így méregetni őt, fiú. Túl jó ő hozzád,hidd el nekem. Képzett verekedő, és nagyon gyors. Még abemelegítő verekedésben sem fog fellépni. Senki semállna ki ellene, még húsz aranyraqért sem. De szerintemGrassinnal szemben kibírnál egy homokóra-lepergésnyifordulót. És ha van pénzed, hogy fogadj, találok olyanokat,akik ellene tesznek.

– Mennyi a te részed, öreg?

– A fele annak, amennyit nyerünk.

– Milyenek az esélyek?

– Kettő az egyhez. Talán három az egyhez.

– És ha Borha ellen állok ki?

– Verd ki a fejedből, fiú! Pénzt akarunk keresni, és nemkoporsótölteléket gyártani.

– Mennyi? – erősködött Druss.

– Tíz az egyhez... húsz az egyhez. Egyedül az istenektudják!

Druss kinyitotta az övén viselt erszényt, és kivett belőletíz ezüstöt, majd hanyag mozdulattal az öreg kinyújtottmarkába ejtette őket.

– Tudasd, hogy ki akarok állni Borha ellen, egy menetre!

– Asta csöcseire mondom, meg fog ölni!

– Ha nem teszi, akár száz ezüstöt is kereshetsz. Talánmég többet is.

– Hát persze – felelte Vén Thom, és alattomosanelvigyorodott.

* * * * *

A tömeg lassan kezdte megtölteni a raktárházbólkialakított arénát. Finom selyem- és bőrruhákba öltözöttgazdag nemesek, kart karba öltve csipkét és szatént viselőhölgyeikkel helyet foglaltak a homokkörre néző legfelsőpadsorban. Az alsóbb sorokban kereskedők és kalmároktelepedtek le, jellegzetes csúcsos kalapjukban, és hosszúköpenyükben. Druss kényelmetlenül érezte magát:feszélyezte a tömeg. A levegő egyre büdösebb ésmelegebb lett, ahogy egyre több és több ember sorjázottbefelé.

Rowena utálná ezt a helyet – a zajt, és a lökdösődőtömeget. Druss hangulata egyre komorabb lett, ahogyhitvesére gondolt, aki itt raboskodik valahol, Collanszeszélyeinek és vágyainak rabszolgájaként. Fejébőlkisöpörte ezeket a gondolatokat, és a költővel folytatottbeszélgetésére összpontosított. Élvezettel bosszantotta amásikat: ez lecsillapította haragját, amelyet az szított fel,hogy kénytelen-kelletlen, de be kellett ismernie, a parkbanhallott szónok részben igazat mondott. Teljes szívéből éslelkéből szerette Rowenát. De egyben szüksége is volt rá,és gyakran eltöprengett azon, vajon melyik az erősebb: aszerelem vagy a szükség? Vajon azért igyekszikmegmenteni őt, mert szereti, vagy azért, mert elvesznenélküle? Ez a kérdés folyamatosan gyötörte őt.

Rowena úgy tudta lecsillapítani háborgó lelkét, ahogyarra senki más nem volt képes. Segített neki, hogy avilágra ne mint ellenségére tekintsen. Ez ritka és gyönyörű

szép élményt jelentett. Druss arra gondolt, hogy ha most afelesége vele lenne, őt magát is undor töltené el a vérre ésfájdalomra szomjazó izzadó sokaság láttán. Ehelyett atömeg által közrefogott ifjú csak azt érezte, hogy a szíveszaporán ver, és egyre izgatottabban várja az összecsapáskezdetét.

Fakó tekintete végigsiklott a tömegen, és kiszúrta ahájas Vén Thomot, aki egy vörös köpenyes alakkalbeszélgetett. A férfi mosolygott, otthagyta Thomot, ésodasétált a kolosszusnak tűnő Borhához. Druss látta, hogya harcos szeme kerekre tágul, majd a fickó felnevet. Drussnem hallotta a hangot, mivel a tömeg zsivaja elnyomta, dedühe egyből felhorgadt. Ez a Borha Collan egyik embere –talán azok között is ott volt, akik elragadták Rowenát.

Vén Thom átnyomakodott a tömegen, és egy viszonylagnyugodt sarokba vezette Drusst.

– Mozgásba lendítettem a dolgokat. Most pedig figyeljrám: a fejével ne is próbálkozz! Sokan eltörték már akezüket a koponyáján. Mindig úgy hajol bele az ütésekbe,hogy ellenfelének bütykei csontot érjenek. Teste alsórészére támadj! És vigyázz a lábaira: kiválóan rúg velük,kölyök... mellesleg, hogy hívnak?

– Drussnak.

– No, Druss, ezúttal a golyóinál fogva ragadtad meg a

medvét. Ha megsebesít, ne is próbálj a közelébenmaradni: le akar majd fejelni, hogy szétzúzza azarccsontjaidat. Próbálj meg elhátrálni, és védeni magad.

– Próbáljon csak meg ő elhátrálni – acsarogta Druss.

– Hát, hetyke egy kölyök vagy, az már igaz. De mégsosem álltál szemben Borhához foghatóval. Olyan, akáregy élő pöröly.

Druss kuncogott.

– Te aztán tudod, miként deríts valakit jókedvre. Mik azesélyek?

– Tizenöt az egyhez. Ha talpon maradsz, hetvenötezüstöt kapsz – az eredeti tízen felül.

– Ez elég egy rabszolga megvásárlásához?

– Miért akarnál rabszolgát venni?

– Elég?

– Az a rabszolgától függ. Egyes lányokért akár százat iselkérhetnek. Már tudod is, hogy kit akarsz?

Druss megrázta erszényét, amelyből kihullott megmaradtnégy ezüstje.

– Ezt is tedd fel!

A vénember átvette a pénzt.

– Felteszem, ez az összes vagyonod.

– Igen.

– Nagyon különleges ez a rabszolga?

– A feleségem. Collan rabolta el.

– Collan rengeteg nőt elrabolt már. A feleséged nemboszorkány, ugye?

– Mi? – förmedt rá Druss.

– Ne sértődj meg, kölyök. De Collan ma eladott egyboszorkányt Ventriai Kabucheknek. Ötezer ezüstöt kapottérte.

– Nem, nem boszorkány. Csak egy aranyos és kedveslány a hegyekből.

– Akkor jó: száznak elégnek kell lennie. De előbb megkell nyerned. Megütöttek már valaha?

– Nem. De egyszer rám zuhant egy fa.

– Kiütött?

– Nem, de kicsit elszédültem.

– Borha ütéseit olyannak fogod érezni, mintha egy hegyzuhant volna rád. Remélem, elég erős vagy, hogy kibírd!

– Meglátjuk, öreg.

– Ha a földre küldd, gurulj a kötél alá! Különben letipor.

Druss elmosolyodott.

– Kedvellek, öreg. Nem édesíted meg a keserűorvosságot, igaz?

– Nincs semmi értelme, ha az íze förtelmes marad –felelte Thom, és csúfondárosan elvigyorodott.

* * * * *

Borha fürdött a tömegből felé áradó bámuló pillantásoközönében – a férfiak félelemmel, és tisztelettel, a nőkvággyal telve néztek rá. Úgy érezte, hogy az elmúlt öt évbenkiérdemelte ezt a néma jutalmat. Kék szemevégigpásztázta a sorokat, és észrevette Mapeket,Mashrapur első miniszterét, Bodasent, mellette a ventriaikövetet, és még egy tucatnyi notabilitást az emír udvarából.Arca közönyös maradt, ahogy tekintete végigsiklott azátalakított raktárházon. Köztudott volt, hogy sosemmosolyog, csak akkor, amikor az ellenfele meginog ahomokkörben vasökle csapásai alatt.

Grassinra pillantott, és nézte, ahogy a férfi izomlazítógyakorlatok sorát mutatja be. Vissza kellett fojtaniamosolyát. Mások talán azt hiszik, hogy Grassin csupánmerev izmait nyújtóztatja, de Borha ki tudta olvasni afélelmet a fickó mozdulataiból. Tekintete továbbvándorolt,és végigmérte a harcosokat. Csak kevesen néztek felé, ésakik futó pillantást vetettek rá, azok is gyorsan félrenéztek.

Mindmegannyi vesztes – gondolta Borha.

Nagy lélegzetet vett, megtöltve hatalmas tüdejét. Alevegő szinte forrt, és állott szagot árasztott. Borha jelzettegyik segédjének, hogy nyissa ki a raktárház két végénsorakozó széles ablakokat. Másik segédje odalépetthozzá.

– Akadt egy bugris, aki ki akar állni veled egy fordulóra,Borha.

A harcost elöntötte az ingerültség, és lopva végigmérte aközönséget. Minden tekintet rászegeződött. Tehát máriselterjedt a hír! Hátravetette a fejét, és kipréselt magábólegy nevetést.

– Ki ez a fickó?

– Valami jövevény a hegyekből. Ifjonc még – szerintemolyan húsz körül járhat.

– Ez megmagyarázza ostobaságát – sziszegte Borha.Aki valaha is látta harcolni, azok között nem akadt olyan,akit örömmel töltött el a gondolat, hogy egy fordulón átviaskodhat a homokkörben Mashrapur bajnokával. De ettőlmég a férfi ugyanolyan bosszús maradt.

Tudta, hogy a győzelemhez sokkal többre van szükségöklöknél és lábaknál. A bátorság, és a helytállás összetettkeveréke kellett hozzá, amihez társult még a kételymagvainak elvetése az ellenfél fejében. Az az ember, akiazt hiszi, hogy ellenfele legyőzhetetlen, máris vesztett, ésBorha éveken át építgette hírnevét.

Két éve nem akadt senki, aki meg merte kockáztatni,hogy kiáll egy homokórányi fordulóra a bajnok ellen.

Mostanáig. Ami viszont felvetett egy másik kérdést. Azarénaharc szabályok nélkül folyt: a harcosok nyugodtankitolhatták ellenfelük szemét, vagy rátiporhattak a nyakára,ha az a földre került. Halálesetek ritkán ugyan, deelőfordultak, és számos arénaharcos nyomorodott meg egyéletre. Borha azonban nem használhatja a halálosabbfogásokat egy ismeretlen ifjonc ellen. Ez azt sugallná, hogyfél a fiútól.

– Tizenöt az egyhez, ha kibírja – suttogta oda segédje.

– Ki alkudott érte?

– Vén Thom.

– Mennyit tett fel?

– Megtudom. – A férfi beleveszett a tömegbe.

A torna szervezője, egy Bilse nevezetű, irdatlanul hájaskereskedő lépett a homokkörbe.

– Barátaim, köszöntelek titeket a Vak Kalózban! –harsogta, és kövér tokái csak úgy rengtek. – Ma éjjelabban a kiváltságban lesz részetek, hogymegcsodálhatjátok Mashrapur legkiválóbb ökölharcosait.

Borha elzárta gondolatait a férfi zsongó hangja elől. Máréppen eleget hallotta korábban. Öt évvel ezelőtt még máshangulatban állt itt. Felesége és fia a tüdővésztőllegyengülten feküdt odahaza, az ifjú Borha pedig rohant aKalózba, hogy nyerjen tíz ezüstöt a bemelegítő versenyen,miután véget ért munkája a dokkoknál. Sajátmeglepetésére legyőzte ellenfelét, és elfoglalta helyét aversenyben. Aznap éjjel hat harcost vert össze, és hatvanaranyraqot nyert. Diadalittasan érkezett haza, ahol fiáthalva, feleségét pedig eszméletlenül találta. Mashrapurlegjobb orvosát hívatta hitveséhez. Az orvos közölte, hogyCariát a gazdag északi negyedben álló ispotályba kellvitetni – de ehhez Borhának meg kellett válnia összesnehezen megszerzett aranyától. Caria az ispotályban egyidőre magához tért, de ekkor a tüdővész ismét ledöntötte alábáról.

A kezelés két éven át tartott, és háromszáz raqba került.

Caria végül mégis meghalt, testét felemésztette a kór.

Borha elmondhatatlan keserűséget érzett, és mindenverekedésben ez hajtotta – gyűlöletét és dühét ellenfelérehárította.

Hallotta, hogy a nevét kiáltják, és felemelte jobb kezét. Atömeg ujjongott és tapsolt.

Ma már az északi negyedben állt márványból és alegremekebb fából épült háza, terrakotta tetővel. Húszrabszolga leste minden óhaját, és a rabszolgákból megselyemből befolyó jövedelme vetekedett a legnagyobbkereskedők hasznával. De még mindig harcolt, mivel múltjadémonai erre kényszerítették.

Bilse bejelentette, hogy kezdődik az összecsapás, ésBorha Grassint nézte, aki belépett a körbe, hogymegmérkőzzön egy tagbaszakadt dokkmunkással. Aküzdelem alig néhány másodpercig tartott: Grassin egy jólirányzott horoggal leterítette a fickót. Borha segédjeodalépett a bajnokhoz.

– Nagyjából kilenc ezüstöt tettek fel. Számít ez valamit?

Borha megrázta a fejét. Ha jelentős summáról lett volnaszó, valamiféle trükkre gyanakodott volna – mondjuk, hogyegy külhonit állítanak ki ellene, egy kemény fickót egy

másik városból, egy Mashrapurban ismeretlenbérverekedőt. De nem. Itt csupán az önteltség és azostobaság keverékéről volt szó.

Bilse elkiáltotta a nevét, Borha pedig belépett a körbe.Lábával kitapogatta a homokot. Ha túl vastag, lelassítja amozgást, ha túl vékony, a verekedők megcsúszhatnak éselveszíthetik egyensúlyukat. Most jól gereblyézték el, ígyBorha elégedetten emelte fel pillantását, és vetteszemügyre a körbe átellenben belépő férfit.

Fiatal volt még, és több hüvelykkel alacsonyabb nála,ellenben irdatlanul széles vállakkal büszkélkedhetett.Végigmérte a vaskos mellkast, a kidolgozott mellizmokat, ahatalmas karizmot. Borha a másik mozgását figyelte, éslátta, hogy ruganyos léptekkel, szinte könnyedén halad.Vastag derekát kevés háj övezte, vaskos nyakát pedighatalmas, kidagadó izmok óvták. Borha tekintete ellenfelearcára vándorolt. Erős járomcsontokat, jókora állat, széles,lapos orrot és erős homlokot látott. A bajnok kihívójaszemébe nézett: a fakó szempárban nyoma sem voltfélelemnek. Úgy tűnik, mintha gyűlölne – gondolta Borha.

Bilse az ifjút úgy jelentette be, mint a „Drenai földjérőlérkezett Drusst”. A két harcos közelebb lépett egymáshoz.Borha Druss fölé tornyosult, és kinyújtotta mindkét kezét, deDruss csak elmosolyodott, és visszasétált a kötélhez, várvaa küzdelemre hívó jelet.

A bajnok fel sem vette a sértést. Kezét a bevett ökölvívóalapállásba emelte – bal karját kinyújtotta, míg jobb öklét azarcához emelte, majd megindult az ifjú felé. Druss márelőre is robbant, kis híján meglepve Borhát. A bajnokazonban gyors volt, és megeresztett egy irdatlan balost azifjú arcába, amit egy jobb keresztütés követett, amely Drussállán csattant. Borha hátralépett, hogy Drussnak legyenelég helye elvágódni, de ekkor valami robbant azoldalában. Egy pillanatra azt hitte, hogy valaki egy követvágott hozzá a tömegből, de azután rájött, hogy ellenfeleökle sújtott le. Az eleséstől igen messze álló ifjú kapott kétütést, amire a sajátjával felelt. Borha megingott acsapástól, de máris ellentámadásba lendült:ütéskombinációitól Druss feje hátranyaklott, de ez nemállította meg őt. Borha úgy tett, mintha egyenes ütéstakarna mérni ellenfele fejére, majd egy horoggal gyomronvágta az ifjút, mire Druss felmordult, és megeresztett egyirdatlan jobbost. Borha lebukott az ütés elől, épp időben,hogy lássa a felfelé lendülő bal öklöt. Sikerült oldalrakapnia a fejét, így Druss keze csak az arcán találta el.Felegyenesedett, és alulról felfelé sújtott Druss arcába,amitől a férfi bal szeme felett felnyílt a bőr. Borhamegkínálta egy jobbossal is.

Az egyensúlyát vesztett Druss hátratántorodott, Borhapedig már mozdult is, hogy végezzen vele, de ekkor egykalapácsütés zúdult a szíve alá, és hallotta, hogymegroppan az egyik bordája. Felhorgadt benne a harag,és ütések záporát zúdította az ifjonc arcára, és testére – a

brutális, erős csapások a kötél felé terelték ellenfelét.Újabb horog következett, ezúttal Druss jobb szeme fölé. Azifjonc lebukott, és jobbra-balra kígyózott, de egyre több éstöbb pusztító erejű csapás ért célba. A győzelmet szimatolóBorha fokozta támadásainak vadságát és gyorsaságát.Druss azonban csak nem zuhant a földre, hanem leszegettfejjel megrohanta Borhát. A bajnok ellépett oldalra, ésmegeresztett egy balost, amely lepattant az ifjú válláról.Druss visszanyerte egyensúlyát, Borha pedig közelebblépett hozzá. Druss kitörölte a vért a szeméből, ésmegindult a bajnok felé. Borha ballal cselezett, de az ifjúnem törődött vele, és meglendítette a jobbját – az ökleátjutott ellenfele védelmén, és nekicsapódott a sérültbordának. A bajnok összerezzent, ahogy fájdalom robbantaz oldalában. Hatalmas ököl csattant az állán, és érezte,hogy az egyik foga kitörik: felütéssel felelt, amelylábujjhegyre emelte Drusst, majd következett egyjobbhorog, amely majdnem ledöntötte lábáról az ifjoncot. Adrenai jobbja ismét nekicsattant a bordájának, mire Borhaelhátrált. A két férfi körözni kezdett, és Borha csak mosthallotta meg a tömeg őrjöngését. Drusst biztatták, éppenúgy, ahogy öt évvel ezelőtt Borhának szurkoltak.

Druss támadott. Borha lecsapott ballal, de elhibázta,viszont lesújtott jobbal, ami célba ért. Druss megingott, dejött tovább. A bajnok háromszor csapott le rá, még jobbanfelszakítva a sebeket, amelyekből vér szivárgott az ifjúarcán. A szinte semmit sem látó Druss ütött – az egyikcsapás Borha jobb vállát érte, elzsibbasztva karját, a másik

a homlokán csattant. Most már a bajnok arcából is vérszivárgott, és a tömeg fülsiketítőén bömbölt.

A morajjal mit sem törődő Borha ellentámadásba lendült,és visszaszorította Drusst a körben – újra és újra eltaláltabrutális horgaival, és egyeneseivel.

Ekkor felzúgott a kürt: a homokórában lepergett ahomok. Borha hátralépett, de Druss támadott tovább. Abajnok megragadta, derekához szorította karjait, ésközelebb rántotta magához.

– Vége van, fiú – sziszegte. – Megnyerted a fogadást.

Druss kitépte magát a szorításból, és megrázta a fejét,amitől vér fröccsent a homokra. Majd felemelte kezét, ésBorhára mutatott.

– Menj el Collanhoz – vicsorogta –, és mond meg neki,hogy ha bárki bántja a feleségemet, letépem a fejét anyakáról!

Ezzel sarkon fordult, és kilépett a körből.

Borha is megfordult, és látta, hogy a többi arénaharcosőt nézi.

Most már mindegyikük bele mert nézni a szemébe...Grassin pedig mosolygott.

* * * * *

Sieben nem sokkal éjfél után érkezett a Csontfába.Odabent akadt még néhány harcedzett vedelő, és aszolgálólányok fáradtan sétálgattak közöttük. Siebennekiindult a karzatra vezető lépcsőnek, és Druss-szalközös szobájuk ajtajához lépett. Már majdnem kinyitotta,amikor hangokat hallott odabentről. Előrántotta egyik kését,belökte az ajtót, és beugrott a helyiségbe. Druss az egyikágyon ült feldagadt és összevert arccal – szeme fölöttdurva öltések húzódtak. Sieben ágyán egy mocskos éshájas férfi ücsörgött, míg az ablaknál egy háromágú szakálltviselő, fekete köpenyes nemesember állt. A költő aligugrott be, a nemes máris megpördült, és ragyogó szablyájasuhogva tört elő tokjából. A hájas fickó felordított, éslevetette magát az ágyról, tompa puffanással érkezveDruss mögé.

– Nem sietted el, költő – szólalt meg a csatabárdos.

Sieben rámeredt a torkától alig kéthüvelyknyiremegállapodott szablya hegyére.

– Nem telt sok időbe, hogy új barátokra tegyél szert –mosolyodott el erőltetetten. Nagyon óvatosanvisszacsúsztatta kését a tokjába, és megkönnyebbültenlátta, hogy a nemes is elteszi szablyáját.

– Ő Bodasen, Ventriából – mondta Druss. – A

mögöttem térdelő ember pedig Thom.

A hájas férfi feltápászkodott, és szégyenkezveelmosolyodott.

– Örülök, hogy találkoztunk, nagyuram – hajolt meg.

– Ki az ördög ajándékozott meg ezekkel avéraláfutásokkal? – kérdezte Sieben, és közelebb ment,hogy megvizsgálja Druss sebeit.

– Senki nem ajándékozott meg velük. Meg kellettharcolnom értük.

– Megverekedett Borhával – szólalt meg Bodasen,akinek beszédén leheletnyi keleti akcentus érződött. –Remek küzdelem volt: egy teljes homoklepergésig tartott.

– Egen, azt látni kellett volna – fűzte hozzá Thom. –Borha egyáltalán nem tűnt boldognak: főleg akkor nem,amikor Druss eltörte a bordáját! Mindannyian hallottuk areccsenést. Egyszerűen csodálatos volt.

– Megverekedtél Borhával? – suttogta Sieben.

– Egy teljes fordulónyit bokszolt – mondta a ventriai. –Mivel kirurgusok nem voltak a közelben, én segédkeztem asebek összeöltésénél. Te Sieben vagy, a költő, nem igaz?

– Igen. Ismerlek téged, barátom?

– Láttalak egyszer Drenanban előadni, és olvastam azÁrnyjáróról írt históriádat. Lenyűgözően ötletesnek találtam.

– Köszönöm. Szükség is volt az ötletességre, mivelnagyon keveset tudunk róla. Nem is tudtam, hogy a művemilyen messzire jutott. Csak ötven példányban adták ki.

– A császárom egyik útja során szert egy bőrkötéses,aranylevelekkel dombornyomott példányra. Nagyon szépkézírással készült.

– Ezekből csak öt készült – felelte Sieben. – Húsz raqbakerült egy, és gyönyörű darabok voltak.

Bodasen kuncogott.

– Császárom hatszázat fizetett érte.

Sieben felsóhajtott, és leült az ágy szélére.

– Hát, a hírnév többet ér, mint az arany, mi? Mondd csakDruss, mi vett rá arra, hogy megverekedj Borhával?

– Száz ezüstöt kerestem. Most már megvehetemRowenát. Megtudtad, hogy hol őrzik?

– Nem, barátom. Collan mostanában csak egy nőt adottel. Egy látnokot. Rowenát nyilván megtartotta magának.

– Akkor megölöm őt, és elviszem a feleségem. A

pokolba Mashrapur törvényeivel!

– Ha megengeditek, azt hiszem segíthetek – szólalt megBodasen. – Értesíthetem Collant. Talán még azt iselérhetem, hogy szabadon engedje hitvesedet... vérontásnélkül.

Sieben egy szót sem szólt, de észrevette a ventriai sötétszemébe gyűlő aggodalmat.

– Már nem várok sokáig – mondta Druss. – Fel tudodkeresni őt holnap?

– Hát persze. Te itt maradsz?

– Itt várok az üzenetedre – ígérte meg Druss.

– Remek. Most pedig mindnyájatoknak jó éjt kívánok –mondta Bodasen, és kurtán meghajolt.

Miután távozott, Vén Thom is az ajtóhoz lépett.

– No, kölyök, micsoda egy éjszaka volt! Ha úgy döntesz,hogy ismét verekedni akarsz, megtisztelsz azzal, ha engemkérsz fel lebonyolítónak.

– Ennyi elég volt – válaszolta Druss. – Előbb döntökmagamra egy fát, minthogy újra megküzdjek azzal azemberrel.

Thom megcsóválta a fejét.

– Bárcsak jobban bíztam volna benned! Én csak egyezüstöt tettem rád. – Kuncogott, és széttárta a kezét. – Bárazt hiszem, az élet már csak ilyen. – Mosolya megfakult. –Hadd figyelmeztesselek, Druss: Collannak sok barátjaakad errefelé. És találsz itt olyanokat is, akik egy korsósörért átvágják a másik torkát. Légy óvatos! – Ezzelmegfordult, és elhagyta a szobát.

A asztalon egy korsó bor állt, amelyből Siebenmegtöltötte agyagkupáját, és leült.

– Furcsa egy fickó vagy, annyi biztos – vigyorodott el. –De legalább Borha javított az ábrázatodon. Szerintem eltörtaz orrod.

– Igazad lehet, de most meséld el, mivel töltötted anapod!

– Négy közismert rabszolga-kereskedőt látogattammeg. Collan nem vitt magával nőket a rabszolgapiacra,viszont a Harib Ká elleni támadásodról mindenhol tudnakmár. A túlélők közül egyesek visszatértek Collanhoz, és úgybeszélnek rólad, akár egy démonról. De van itt egy talány,Druss. Nem tudom, hogy hol lehet a lány... hacsak nemCollan házában.

A Druss jobb szeme fölötti seb vérezni kezdett. Siebenkeresett egy rongyot, és átnyújtotta a csatabárdosnak.

Druss intett, hogy nem kell.

– Majd összeforr. Felejtsd el!

– Az istenekre, Druss, pokoli fájdalmaid lehetnek! Azarcod feldagadt, a szemed környéke tiszta fekete.

– A kín arra emlékeztet, hogy még élsz. Ráköltötted azezüstdénárokat a szajhára?

Sieben jót kacagott.

– Igen. Nagyon jó volt: azt mondta, hogy én vagyok alegjobb szerető, akivel valaha is találkozott.

– Ez meglepő – mondta Druss, mire Sieben felnevetett.

– Igaz... de jó volt hallani. – A költő belekortyolt a borába,majd felállt, és felnyalábolta a holmiját.

– Hova mész? – kérdezte Druss.

– Nem megyek... hanem megyünk. Szobát cserélünk.

– Nekem tetszik itt.

– Igen, lakályos. De aludnunk kell, és bármennyirekellemes emberek voltak is a vendégeid, nem látom okát,hogy megbízzam vadidegenekben. Collan gyilkosokat uszítmajd rád, Druss. Bodasen akár az ő zsoldjában is állhat, és

az imént távozó mozgó tetűfészek szerintem egyrézgarasért még a saját anyját is eladná. Úgyhogy bízzbennem, és költözzünk!

Sieben kiment, magához szólította az egyikszolgálólányt, a kezébe csúsztatott egy ezüstöt, majd arrakérte, hogy tartsa titokban költözésüket – még a fogadóselőtt is. A lány bőrkötényének zsebébe csúsztatta a pénzt,és a karzat távolabbi végéhez vezette a két férfit. Az újszoba tágasabbnak bizonyult az előzőnél – három ággyal,és két lámpással büszkélkedhetett. A kandallóba márbekészítették a fát, de még nem gyújtottak be, így aszobában hideg uralkodott.

Amikor a lány távozott, Sieben begyújtott, és leült akandalló mellé, a hasábokat nyaldosó lángokat figyelve.Druss levetette a csizmáját, zekéjét, majd elnyúlt aszélesebb ágyon. Pillanatok alatt elaludt – csatabárdja azágy mellett, a padlón hevert.

Sieben kibújt késekkel teli vállszíjából, és ráakasztotta aszék támlájára. A tűz erőre kapott, a költő pedig még többvaskos hasábot dobott a kandallóba a fáskosárból. Ahogytelt-múlt az idő, a lenti fogadóból kiszűrődő neszekelhalkultak, és csak az égő fa ropogása törte meg acsendet. Sieben elfáradt, de nem aludt el.

Majd meghallotta a lépcsőn felfelé osonó férfiaklépteinek neszét. Előhúzta egyik kését, az ajtóhoz lépett,

résnyire kinyitotta, és kikukucskált. A karzat másik végénhét ember gyűlt korábbi szobájuk ajtajához – velük volt afogadós is. Az ajtót feltépték, a férfiak pedig berontottak,de kisvártatva ismét megjelentek. Az egyik alakmegragadta a fogadós ingét, és a falnak lökte. A rémültférfi megemelte hangját, így Sieben ki tudott venni néhányszót: „Itt voltak... esküszöm... a gyerekeim életére... Ők...fizetés nélkül...” Sieben látta, hogy a férfit a földre lökik. Azorgyilkos-jelöltek ledobogtak a lépcsőn, és eltűntek azéjszakában.

Sieben bezárta az ajtót, visszatért a tűz mellé, majdelaludt.

6Borha némán ült, mialatt Collan a Druss felkutatására

küldött embereket szidta. Azok szégyenkezve, lehajtottfejjel álltak előtte.

– Mióta dolgozol nekem, Kotis? – kérdezte a drenaiegyiküket. Halk hangjából kiérződött a fenyegetés.

– Hat éve – felelte a sor közepén álló magas, szélesvállú, szakállas ökölharcos. Borha emlékezett rá, hogymiként győzte le ezt az embert: nem tartott tovább hetvenszívdobbanásnál.

– Hat éve – ismételte Collan. – És ezalatt találkoztál

másokkal, akik összeütközésbe kerültek velem?

– Egen, hogyne. De az értesülés Vén Thomtólszármazott. Esküdözött, hogy a Csontfában szálltak meg...és így is volt. Csakhogy elbújtak a Borhával folytatottverekedés után. Az embereink még mindig keresik őket:nem lesz nehéz holnap rájuk bukkanni.

– Igazad van – felelte Collan. – Nem lesz nehéz rájukbukkanni, mivel idejönnek!

– Visszaadhatnád a feleségét – javasolta Bodasen, akia szoba másik felében álló díványon heverészett.

– Nem adok vissza asszonyokat. Én megszerzem őket!Bárhogy legyen is, fogalmam sincs, hogy melyik tanyasinémberről beszél! Azok közül, akiket elkaptunk, alegtöbben elmenekültek, amikor az az eszelősmegtámadta a tábort. Szerintem a felesége örömmel vettea lehetőséget, hogy megszabadulhatott a karmai közül.

– Ő nem az a férfi, akinek örülnék, ha a nyomombaszegődne – szólalt meg Borha. – Még sosem ütöttem megsenkit ilyen keményen... és senkit nem láttam, aki talponmaradt volna utána.

– Mindannyian térjetek vissza az utcára! Fésüljétek át adokkok közelében a fogadókat, és a kocsmákat! Nemlehetnek messze. Kotis, te pedig fogd fel, hogy ha holnapbesétál az otthonomba, végzek veled!

A férfiak kicsörtettek, Borha pedig hátradőlt székében,elnyomva egy nyögést, amikor sérült bordája fájdalomnyilatküldött az oldalába. Vissza kellett lépnie a tornától, amisértette büszkeségét. Ennek ellenére kelletlen csodálatotérzett az ifjú harcos iránt: Cariáért ő is megküzdött volnaannak idején bárkivel, még egy sereggel is.

– Tudod, hogy mit gondolok?

– Na mit?! – csattant fel Collan.

– Szerintem az ő felesége az a boszorkány, akit eladtálKabucheknek. Hogy is hívták?

– Rowenának.

– Megerőszakoltad?

– Hozzá sem értem – hazudta Collan. – De bárhogy is,már eladtam Kabucheknek, aki ötezer ezüstöt adott érte.Mindössze ennyit! Tízet kellett volna kérnem.

– Szerintem fel kellene keresned az Öregasszonyt –javasolta Borha.

– Nincs szükségem prófétára ahhoz, hogy megtudjam,miként bánjak el egy csatabárdos falusi bugrissal. És mosttérjünk rá az üzletre! – Bodasenhez fordult. – Még túl kevésidő telt el, így nem kaphattál választ a követelésünkre.

Tehát mit keresel itt ma éjjel?

A ventriai elmosolyodott, és fehér fogai csak úgyvillogtak sötét, háromágú szakállában.

– Azért jöttem ide, mert azt mondtam az ifjú harcosnak,hogy találkozunk. Azt is mondtam, hogy talán el tudom érni,engedd szabadon a hitvesét. De ha már eladtad őt, akkorcsak az időmet pocsékolom.

– Mi közöd neked ehhez?

Bodasen felállt, és válla mögé lendítette fekete köpenyét.

– Katona vagyok Collan, mint ahogy egykor te is azvoltál. Ismerem az embereket. Látnod kellett volna azt aharcot Borhával. Nem volt szép: brutális volt, és már-márrémisztő. Nem egy falusi bugrissal állsz szemben, hanemegy rémítő gyilkossal. Nem hiszem, hogy bármelyikembered meg tudná állítani.

– Mit törődsz vele?

– Ventriának szüksége van a szabadkereskedőkre, éste vagy a kapocs, ami hozzájuk fűz. Még nem akarlakholtan látni.

– Én is harcos vagyok, Bodasen.

– Való igaz, drenai. De vegyük csak át, hogy mit tudunk.

A portyát túlélt emberek beszámolója szerint Harib Ká hatembert küldött az erdőbe. Nem tértek vissza. Ma éjjelbeszéltem Druss-szal, és elmondta, hogy ő végzett velük,és én hiszek neki. Azután megrohanta a tábort, aholnegyven fegyveres pihent. Az emberek szétfutottak. Mostpedig megverekedett Borhával, akiről a legtöbben, köztükén is, azt gondolták, hogy legyőzhetetlen. Az imént elküldöttcsőcseléknek esélye sincs ellene.

– Ez igaz – ismerte be Collan. – Csakhogy, amint végezvelük, a városi őrség lefogja. És én már csak négy napotmaradok a városban, azután elhajózom aszabadkereskedők kikötőjébe. Viszont felteszem, vanszámomra egy jó tanácsod?

– Eltaláltad. Szerezd vissza a nőt Kabuchektől, és add átDrussnak! Vedd meg, vagy lopd el: akárhogy is, tedd meg,Collan!

A ventriai tiszt kurtán, unottan bólintott, majd elhagyta aszobát.

– Én hallgatnék rá, ha a helyedben lennék – javasoltaBorha.

– Ne kezd már te is! – tombolt Collan. – Az istenekre,hát a te agyadat is összezavarta ez a fickó ma éjjel?Mindketten tudjuk, hogy mi tart minket ennek atrágyadombnak a tetején. A félelem. Az áhítat. Időnként a

tömény rettegés. Hova lenne a hírnevem, ha visszaadnámaz elorzott nőt?

– Valahol igazad van – állt fel Borha –, de a hírnévhelyreállítható. Az élet már más dolog. Azt mondta, hogyletépi a fejed, és ő az a fickó, aki ezt meg is teszi.

– Sosem gondoltam, hogy látlak rettegve elfutni,barátom. Azt hittem, hogy hírből sem ismered a félelmet.

Borha elmosolyodott.

– Erős vagyok, Collan. A hírnevemet felhasználom, mertmegkönnyíti a győzelmet, de nem élek belőle. Ha arohamozó bika útjában állok, félreugrom, vagymegfordulok, és elfutok, vagy felmászok egy fára. Az erősembernek mindig tisztában kell lennie a korlátaival.

– Nos, hát ő segített neked meglelni a sajátodat –gúnyolódott Collan.

Borha elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. KilépettCollan házából, és nekiindult az észak felé vezetőutcáknak. A szélesebb és fákkal szegett úton haladt,amikor az őrség egyik őrjárata elmasírozott mellette. Akapitány tisztelgett, amikor felismerte a bajnokot.

Az egykori bajnokot – gondolta Borha. EzutánGrassinnak jár majd a tisztelet.

A jövő esztendőig.

– Visszajövök – suttogta. – Vissza kell jönnöm, mert márcsak ez maradt nekem.

* * * * *

Sieben lassan a tudattalanság állapotába sodródott,átjutva az álom rétegein. Kék tavon ringatózott, de testemégis száraz maradt; virágokkal teli szigeten állt, demégsem érezte a földet a talpa alatt; szaténágyban hevertegy márványszobor mellett. Érintésére a szobor hús-vérlénnyé változott, de fagyos maradt.

Kinyitotta a szemét, és az álom elszivárgottemlékezetéből. Druss még mindig mélyen aludt. Siebenfelállt székéből, kinyújtózott, majd lepillantott az alvóharcosra. Annak homlokán az öltések megfeszültek, ésráncba gyűrődtek, mindkét szemhéját alvadt vér borította,orra pedig megdagadt, és elszíneződött. Sebei ellenére azarca mégis erőt sugárzott,. Sieben pedig megborzongottaz ifjúból áradó szinte nem emberi hatalom láttán.

Druss felnyögött, és kinyitotta a szemét.

– Hogy érzed magad ma reggel? – kérdezte a költő.

– Mintha egy ló vágtázott volna át az arcomon – felelteDruss. Kigördült az ágyból, és töltött magának egy kupavizet. Ekkor valaki kopogott az ajtón.

Sieben az ajtóhoz lépett, és előhúzta egyik kését.

– Ki az?

– Én vagyok, uram – hallatszott a szolgálólány hangja. –Egy ember akar látni: lent van a földszinten.

Sieben kinyitotta az ajtót, mire a lány kecsesenmeghajolt.

– Ismered őt? – kérdezte Sieben.

– Ő az a ventriai úriember, aki múlt éjjel itt járt, uram.

– Egyedül jött?

– Igen, uram.

– Küldd fel! – utasította Sieben. Amíg vártak, a költőbeszámolt Drussnak azokról a férfiakról, akik múlt éjjel őketkeresték.

– Fel kellett volna ébresztened.

– Úgy véltem, hogy mészárlás nélkül is megoldható adolog – felelte Sieben.

Bodasen lépett be az ajtón, és azonnal az ablaknál állóDrusshoz sietett. Előrehajolt, és megvizsgálta acsatabárdos szemöldökén a varratokat.

– Jól tartanak – mosolyodott el Bodasen.

– Mi hír? – kérdezte Druss.

A ventriai levetette fekete köpenyét, és ráterítette a széktámlájára.

– A múlt éjjel Collan embereket küldött szét a városban afelkutatásodra: orgyilkosokat. De ma reggel megjött ajózan esze, és egyik emberével üzent nekem. Úgyhatározott, hogy visszaadja a hitvesedet.

– Jó. Hol és mikor?

– Fél mérföldre innen nyugatra, a rakparton. Ma este otttalálkozunk, egy órával alkonyat után. Ott kapod megRowenát. Csakhogy Collan aggódó típus: nem akarmeghalni.

– Nem ölöm meg – ígérte meg Druss.

– Azt akarja, hogy egyedül menj... és fegyvertelenül.

– Őrület! – tombolt Sieben. – Azt hiszi, hogy bolondokkalakadt dolga?

– Bármi is, attól még drenai nemes maradt – mondtaBodasen. – Lehet adni a szavára.

– Én ugyan nem adok – sziszegte a költő. – Collangyilkos renegát, aki mások nyomorúsága árángazdagodott meg. Valódi drenai nemes!

– Én ott leszek – közölte Druss. – Van másválasztásunk?

– Ez csapda, Druss. A Collan-féle emberek hírből semismerik a becsületet. Annyi biztos, hogy ő ott lesz –legalább egy tucat gyilkossal együtt.

– Nem fognak megállítani – makacskodott acsatabárdos, és fakó szeme megvillant.

– A torokba döfött kés mindenkit megállít.

Bodasen Drusshoz lépett, és rátette kezét az ifjú vállára.

– Collan megnyugtatott, hogy becsületes ügyletről vanszó. Nem hoztam volna el ezt az üzenetet, ha úgy vélném,hogy hazudik.

Druss bólintott, és elmosolyodott.

– Hiszek neked.

– Hogyan találtál meg minket? – érdeklődött Sieben.

– Azt mondtátok, hogy itt lesztek – felelte Bodasen.

– Pontosan hol lesz a találkozó? – kérdezte Druss.Bodasen elmondta a szükséges tudnivalókat, majdelköszönt.

Amikor elment, Sieben az ifjú csatabárdoshoz fordult.

– Tényleg hiszel neki?

– Hát persze. Hiszen ő egy ventriai úriember. Az apámazt mondta, hogy ők a világ legrosszabb kalmárai, mivelgyűlölik a hazugságot, és a csalást. Így nevelték őket.

– Collan nem ventriai – mutatott rá Sieben.

– Nem – bólintott Druss zord arccal. – Nem, ő nemventriai. Pontosan olyan, amilyennek lefestetted. És bizony,igazad van, költő. Csapdába sétálok.

– És mégis menni akarsz?

– Ahogy már mondtam, nincs más választásunk. Deneked nem kell ott lenned. Shadaknak tartozol, és nemnekem.

Sieben elmosolyodott.

– Bizony igazad van, vén csataló. Na, hogyan játsszuk elezt a kisded játékot?

* * * * *

Egy órával alkonyat előtt Collan a rakpartra néző emeletiszoba ablakánál ült. Mellette a szakállas Kotis állt.

– Mindenki a helyén? – kérdezte a drenai kardforgató.

– Egen. Két számszeríjász, és hat késelő. Borha eljön?

Collan jóképű arca elsötétült.

– Nem.

– Sokat számítana – jegyezte meg Kotis.

– Ugyan miért?! – csattant fel a drenai. – Már kapott egyverést a paraszttól!

– Szerinted tényleg egyedül és fegyvertelenül jön majd?

– Bodasen úgy véli, igen.

– Az istenekre, micsoda egy bolond!

Collan felröhögött.

– A világ teli van bolondokkal, Kotis. Így leszünk migazdagok. – Kihajolt az ablakon, és lenézett a rakpartra. Azajtók előtt szajhák lebzseltek, két koldus meg a járókelőketszólította le. Az egyik kocsmából egy részegrakodómunkás tántorgott ki, nekiütközött a falnak, majd egyleengedett horgony kecsességével a földre roskadt.

Megpróbált felállni, de amikor megpróbálta felemelnitengerészzsákját, visszazuhant. Ekkor összegömbölyödötta kövön, és elaludt. Micsoda város! – gondolta Collan.Micsoda gyönyörű város! Az alvó férfihoz egy lotyó lépett,és szakértő módon kotorászni kezdett a férfi erszényében.

Collan ellépett az ablaktól, és előhúzta szablyáját. Felvettegy fenőkövet, és megélezte fegyverét. Bár nem álltszándékában megküzdeni a paraszttal, de az embersosem lehet elég óvatos.

Kotis töltött magának egy kupa lőrét.

– Ne igyál túl sokat! – figyelmeztette Collan. – Az a fickómég fegyvertelenül is tud harcolni.

– Majd nem harcol olyan jól, ha egy számszeríjvessző ütiát a szívét.

Collan leült a bélelt bőrpamlagra, és kinyújtotta hosszúlábát.

– Néhány nap múlva gazdagok leszünk, Kotis. Annyiventriai aranyunk lesz, hogy megtölthetjük vele ezt anyomorúságos szobát. Azután elhajózunk Naashanba, ésveszünk egy palotát. Talán nem is csak egyet.

– Szerinted a kalózok segítenek Ventriának? – kérdezteKotis.

– Nem. Már elfogadták a naashaniak aranyát.Ventriának befellegezett.

– Akkor hát megtartjuk Bodasen pénzét?

– Hát persze. Ahogy azt mondtam, a világ teli vanbolondokkal. Tudod, én is közéjük tartoztam egykor.Álmokat szőttem, és elpazaroltam rájuk az életem felét.Lovagiasság, udvariasság: az apám addig etetett ezekkelaz elvekkel, amíg a gondolataimat már csak a lovagokrólszóló álmok töltötték ki. És valóban hittem bennük. – Collanfelkacagott. – Hihetetlen! De tanultam a hibáimból.Bölcsességre tettem szert a világot illetően.

– Jókedvedben vagy ma – mondta Kotis. – ViszontBodasent is meg kell ölnöd. Nem fog örülni, ha megtudja,hogy becsapták.

– Vele magam küzdök meg. Ventriaiak! A ragya verje kiőket! Azt hiszik, mindenki másnál többek. Bodasen pedigmég a többieknél is nagyképűbb: azt képzeli, hogy ért akardforgatáshoz. Na, majd meglátjuk. Apró sebeket ejtekrajta: itt egy szúrást, ott egy vágást. Kutyául fog szenvedni,és mielőtt megölöm, megtöröm a büszkeségét.

– Lehet, hogy jobb nálad – kockáztatta meg Kotis.

– Senki sem jobb nálam szablyával, vagy rövidkarddal.

– Azt mondják, Shadak az egyik legjobb, aki valaha is

élt.

– Shadak vénember! – őrjöngött Collan, és talpraszökkent. – Még fénykorában sem állhatott volna megelőttem!

Kotis elsápadt, és valami bocsánatkérést dadogott.

– Hallgass! – förmedt rá Collan. – Indulj, és nézd meg,hogy az emberek a helyükön vannak-e.

Ahogy Kotis kihátrált a szobából, Collan töltött magánakegy kupa bort, és visszaült az ablak mellé. Shadak! MindigShadak! Mi van abban az emberben, ami mindenkibentiszteletet ébreszt? Mi olyat tett valaha is? Shemakgolyóira, én kétszer annyi kardforgatót öltem meg, mint avénember! És énekel bárki is dalokat Collanról? Nem.

Egy napon levadászom – fogadkozott magában. Anyilvánosság előtt teszem mindezt, hogy az emberekláthassák, amint a nagy Shadak megszégyenül. Collankinézett az ablakon. A nap lenyugvóban volt, és fényelángokká változtatta a tengert.

A paraszt hamarosan megérkezik. És akkor igazánkezdetét veszi a móka.

* * * * *

Druss közeledett a rakparthoz. A távolabbi végén egy

hajó horgonyzott: a rakodómunkások már a tartóköteleketoldozták el, és hajították fel a fedélzetre, míg a magasbanmatrózok bontották ki a főárboc vitorláját. Sirályoksuhantak el a hajó felett – szárnyuk ezüstként csillant aholdfényben.

Az ifjú harcos körülnézett a szinte teljesen kihaltrakparton: mindössze két szajhát, és egy alvó férfit látott.Szemügyre vette az épületeket, de az összes ablak zárvavolt.

Érezte saját félelmét: de nem magáért aggódott, azizgatta, mi történik Rowenával, ha Collan megöli őt. Akkorfeleségére a rabszolgák élete vár, és Druss ezt nem tudtaelviselni.

Szeme felett a sebek még mindig sajogtak, és tompa,lüktető fejfájás emlékeztette a Borhával vívott küzdelemre.Harákolt egyet, és kiköpött, majd elindult a rakparton. Jobbkéz felől, az árnyékok közül egy férfi lépett elő.

– Druss! – szólította meg a férfi fojtott hangon. Az ifjúmegállt, és a beszélő felé fordította fejét: Vén Thom állt ott,az egyik sötét sikátor szájában.

– Mi akarsz? – kérdezte Druss.

– Várnak rád, kölyök. Kilencen vannak. Tűnj el innen!

– Nem tehetem. Náluk van a feleségem.

– A fenébe is, fiú, meg fogsz halni!

– Majd meglátjuk.

– Hallgass ide! Kettőnél számszeríj is van. Maradj a jobboldali fal közelében! A lövészek az emeleten vannak: haközel maradsz a falhoz, nem tudnak megcélozni.

– Így teszek, és köszönöm, öreg.

Thom visszahátrált az árnyékba, és eltűnt. Druss nagylevegőt vett, és tovább ment a rakparton. Látta, hogyvalamivel előtte, és fölötte kinyílik egy ablak. Iránytváltoztatott, és a holdfényben fürdő épületek felé indult.

– Hol vagy, Collan? – kiáltotta.

Fegyveres férfiak léptek ki az árnyékból, és Drussészrevette köztük a sudár, jóképű Collant. Az ifjú favágóment tovább.

– Hol a feleségem? – kiáltott oda.

– Éppen ez benne a szép – felelte Collan, és rámutatotta hajóra. – A fedélzeten van: eladtam Kabucheknek, akalmárnak, aki éppen most indul ventriai otthona felé. Talánmég az asszonyod is látni fogja halálodat!

– Álmodozz csak! – mordult rá Druss, és megrohamozta

a férfiakat. Collan emberei mögött a részeg rakodómunkásváratlanul felpattant, kezében két késsel. Az egyik elsüvítettCollan feje mellett, és maroklatig fúródott Kotis nyakába.

Tőr villant Druss hasa felé, de ő félresöpörte a támadókarját, és csonttörő ütést mért a férfi állára, amitől az atámadásra lendülő harcosok útjába zuhant. Druss hátábaegy kés fúródott. Hátrafordult, torkánál fogva elkapta akéselőt, és a többiekre hajította. Sieben előhúzta Snagát atengerészzsákból, és eldobta. Druss könnyed mozdulattalkapta el a fegyvert. A rémítő pengéken megcsillant aholdsugár, mire támadói szétrebbentek, és menekülnikezdtek.

Druss rohanni kezdett a rakparttól lassan távolodó hajófelé.

– Rowena! – kiáltotta. Valami a hátába csapódott,amitől megtántorodott, és térdre zuhant. Látta, hogy Siebenelőreugrik, és karja előbb felfelé lendül, azután lefelécsapódik. Druss kicsavarta testét, és félig megfordult.Észrevette az ablakkeretben álló számszeríjászt: a férfielejtette nyílpuskáját, és lebucskázott az ablakból.Szeméből egy tőr markolata kandikált ki.

Sieben letérdelt Druss mellé.

– Maradj fekve! Egy vessző fúródott a hátadba!

– Hagyj békén! – bömbölte Druss, és talpra kecmergett.

– Rowena!

Botorkálva futni kezdett, de a hajó most már gyorsabbansiklott, ahogy a szél belekapott vitorlájába. Druss érezte,hogy vér csorog hátsebeiből, és az öve fölött összegyűlikaz ingében. Rettentő fásultság hullott rá, és ismét elesett.

Sieben máris mellette termett.

– Kirurgushoz kell vinnünk – hallotta Druss a költőszavait. Majd Sieben hangja egyre halkabb lett, éshatalmas morajlás vette át a helyét. A szemét erőltetve mégki tudta venni a kelet felé kanyarodó, duzzadó vitorlázatúhajót.

– Rowena! – bömbölte. – Rowena! – A rakpart kövezetehidegen tapadt az arcához, és a távolban rikoltozó sirályokmintha csak a kínjain gúnyolódtak volna. Fájdalom öntötteel testét, ahogy megpróbált felállni...

És ekkor lezuhant a világ pereméről.

* * * * *

Collan végigrohant a rakparton, majd hátrapillantott.Látta, hogy az óriás a földön hever, és a társa mellettetérdel. Megtorpant, és leroskadt az egyik kikötőbakra, hogykifújja magát. Ez hihetetlen! A fegyvertelen óriás rátámadtaz embereire, és szétkergette őket! Borha nem tévedett: arohamozó bika hasonlata igencsak szemléletesnek

bizonyult. Holnap Collan elrejtőzik a város déli felébentalálható búvóhelyén, majd ahogy Borha javasolta, felkeresia vénasszonyt. Ez a megoldás. Fizet a banyának, hogymondjon el egy varázslatot, küldjön egy démont, vagymérgezze meg ezt a fickót. Végül is mindegy.

Collan felállt – és ekkor észrevette a falnál, a holdfényvetette árnyékban álló embert, aki őt figyelte.

– Ki vagy te, és mit bámulsz? – kérdezte a drenai.

Az árnyékba burkolózó alak elindult felé, és a holdfénymegvilágította arcát. A férfi puha, fekete bőringet, csípőjénpedig két, tokban hordott rövidkardot viselt. Hosszú, feketehaját lófarokba kötötte.

– Ismerlek? – kérdezte Collan.

– Majd megismersz, renegát – felelte a férfi, és előhúztajobbkezes kardját.

– Rossz embert akarsz kirabolni – mondta a drenai, éskirántotta szablyáját, majd jobbra és balra suhintott vele,hogy ellazítsa csuklóját.

– Nem azért vagyok itt, hogy kiraboljalak, Collan –mondta az ember, és rendületlenül jött tovább. – Azértjöttem, hogy megöljelek.

A drenai megvárta, míg ellenfele néhány lépésnyire ér –

akkor előreugrott, szablyájával a férfi mellkasa felé vágott.Acél csattant, ahogy a két penge találkozott. Collancsapását hárították, és villámgyors riposztvágás suhant akardforgató torka felé. A drenai hátraugrott, és a kardhegyalig egy hüvelykkel vétette el a szemét.

– Gyors vagy, barátom. Alábecsültelek.

– Megesik olykor.

Collan ismét támadott, ezúttal a nyakat és a hasat célzóvágások és döfések sorozatával. A pengék csillogtak aholdfényben, és mindenfelé ablakok nyíltak, ahogy adisszonáns acélcsengés visszhangot vert a rakparton.Szajhák könyököltek ki az ablakpárkányokra, a feleketbuzdítva; koldusok bukkantak elő a sikátorokból; az egyikkocsmából kiözönlöttek az emberek, és széles körtformáltak a párbajozok körül. Collan remekül érezte magát.Támadásai visszaszorították ellenfelét, és most már feltudta mérni a férfit. Az idegen gyorsan, ruganyosanmozgott, és végig higgadtan vívott, de már nem volt fiatal,és Collan érezte, hogy kezd fáradni. Kezdetben mégvezetett ellentámadásokat, de ezek egyre ritkábbak lettek,ahogy egyre kétségbeesettebben hárította a fiatalabb férficsapásait. Collan vágást mímelt, majd megpördítettecsuklóját, és hirtelen előreszúrt jobbra. Az idegen túl későnhárított, és a szablya hegye beledöfött a bal vállába. Collanhátraugrott, kirántva pengéjét a sebből.

– Már közel a halál, öreg.

– Igen. Milyen érzés?

Collan felnevetett.

– Mondhatom, te aztán nem vagy ideges alkat! Mielőttmegöllek, elmondanád, miért vadászol rám? Egymegrontott feleség miatt? Vagy talán egy bemocskoltlányért? Netán bérgyilkos lennél?

– Shadak vagyok.

Collan elvigyorodott.

– Szóval mégsem megy pocsékba ez az éjszaka. –Tekintetét a tömegre emelte. – A nagy Shadak! – kiáltotta,és megemelte hangját. – Ez hát a híres vadász, a remekkardforgató. Látjátok, hogy vérzik? Nos hát, barátaim, mostmajd elmondhatjátok gyermekeiteknek, hogy láttátokmeghalni őt! Hogy Collan megölte az élő legendát!

Előrelépett a várakozó Shadak felé, és gúnyosantisztelgett szablyájával.

– Élveztem a párbajt, öreg, de ideje véget vetni neki. –Még be sem fejezte, máris ugrott, gyors visszakezesvágást mérve Shadak jobb oldalára. Ellenfele hárításraemelte fegyverét, de Collan fogást váltott, és a szablyaátsuhant a védekező penge fölött, Shadak védtelen nyaka

felé. Ez a manőver a klasszikus gyilkos csapások közétartozott, és Collan számos alkalommal használta már, deShadak elhajolt balra, és a drenai pengéje csak a jobbvállába vágott. Collan perzselő fájdalmat érzett a hasában,és lepillantott. Rémülten látta, hogy az embervadász kardjaáll ki belőle.

– Lassan égj a pokolban! – sziszegte Shadak, éskitépte a pengét. Collan felsikoltott, és térdre zuhant.Szablyája a rakpart szürke kövezetén csattant. A drenaiérezte, hogy szíve vadul dübörög, és iszonytató kín,izzóvörös maró kín vágott végig rajta.

– Segítsetek! – kiáltotta Collan. A tömeg mostanraelnémult. A drenai arcra zuhant a kövezeten.

Nem halhatok meg – gondolta magában. – Én nem.Collan nem.

A fájdalom enyhült, és nyugtató melegség váltotta fel,amely ráterült elkínzott elméjére. Kinyitotta a szemét, éslátta, hogy a kövezeten fekvő szablyája ott csillog előtte.Érte nyúlt, és ujjai összezárultak a markolaton.

Még nyerhetek! – villant belé. – Még...

Shadak a tokjába csúsztatta kardját, és rámeredt ahalottra. A koldusok máris köré gyűltek, lehúzták csizmáját,és letépték övét. Shadak megfordult, és áttört a tömegen.

Meglátta a Druss mozdulatlan alakja mellett térdelőSiebent, és elfogta a szomorúság. Sietősre fogta a lépteit,és ott termett a fiú mellett, majd letérdelt ő is.

– Meghalt – mondta Sieben.

– Álmodozz... csak – sziszegte Druss. – Segítsetektalpra!

Shadak megkönnyebbülten kuncogott.

– Mindig akadnak olyanok, akik fittyet hánynak a halálra– közölte a költővel. A két férfi feltámogatta Drusst.

– Ott van – szólt az ifjú, és a távoli láthatáron egyrekisebbedő hajó után bámult.

– Tudom, barátom – mondta Shadak szelíden. – Demegtaláljuk. Most viszont irány a kirurgus.

MÁSODIK KÖNYV

Démon csatabárdban

Előhang

A hajó eltávolodott a kikötőtől, ahogy a kora esti dagálymegemelte törzsét. Rowena a tatfedélzeten állt, oldalán azapró termetű Pudrival. Felettük, észrevétlenül a megemeltkormányfedélzeten, a korlátra támaszkodott Kabuchek, a

ventriai kereskedő. A magas és hullaszerűen szikár férfi arakpartot bámulta. Látta, hogy Collant levágja egyismeretlen kardforgató, korábban pedig szemtanúja voltannak, ahogy az óriás termetű drenai harcos rendet vágCollan emberei között. Érdekes, hogy az ember mit megnem tesz a szerelméért – morfondírozott magában.

Gondolatai visszatértek Varsipisben töltött ifjúságaéveihez, és az ifjú Harenini iránt érzett szenvedélyéhez.Vajon szerettem őt? – kérdezte magától. – Vagy csak azidő színezi ki ifjúságom egyébként szürke napjait?

A hajót megemelte a dagály, ahogy egyre közelebb ért akikötő torkolatához és a nyílt tenger robajló hullámaihoz.Kabuchek lepillantott a lányra: Collan olcsón vált meg tőle.Ötezer ezüst egy ilyen ragyogó tehetségért? Nevetséges.Egy sarlatánra, vagy egy agyafúrt szélhámosra számított.De a lány csak megfogta a kezét, belenézett a szemébe,és mindössze annyit mondott: Harenini. Kabuchek aligtudta megállni, hogy a döbbenet ki ne üljön az arcára.Huszonöt éve nem hallotta ezt a nevet, és a kalóz Collansemmit sem tudhatott ifjúkori rajongásának tárgyáról.Habár Kabucheket már ez meggyőzte, még számoskérdést tett fel, míg végül Collanhoz fordult:

– Csekély tehetséggel bír. Mennyit kérsz érte?

– Ötezret.

Kabuchek a szolgájához, Pudrihoz, az eunuchhoz fordult.

– Fizesd ki! – mondta, és elrejtette diadalittas mosolyát.Jóleső érzés töltötte el, látva Collan megnyúlt arcát. –Magam kísérem fel a hajómra.

Most, hogy látta, a csatabárdos fickó milyen közel jutott,gratulált önnön előrelátásához. Fülét ekkor megütötte Pudrinyájas hangja, amint a lányhoz beszél.

– Imádkozom, hogy férjed ne haljon meg – mondta azeunuch. Kabuchek ismét a part felé nézett, és látta, hogykét drenai harcos térdel a csatabárdos mozdulatlan testemellett.

– Életben marad – felelte Rowena, és szemét elfutottáka könnyek. – És követni fog.

Ha így tesz, akkor meg fogom öletni – gondoltaKabuchek.

– Nagyon szeret téged, Pahtai – nyugtatgatta PudriRowenát. – Ahogy annak lennie is kellene férj és feleségközött. Mégis ritkán történik így. Jómagamnak háromfeleségem is volt, mégsem szeretett egyikük sem. De hátegy eunuch nem a legjobb társ.

A lány addig nézte a rakparton az apró alakokat, amíg ahajó ki nem siklott a kikötőből, és Mashrapur fényei atávolban pislogó gyertyákká nem váltak. Rowena

felsóhajtott, lerogyott a korlát melletti székre, és csak úgyömlöttek a könnyei.

Pudri leült mellé, karcsú kezét a lány vállára téve.

– Igen, a könnyek fontosak – suttogta. – Nagyonfontosak. – Megpaskolta a hátát, mintha csak egykisgyerek lenne, és ott maradt vele, semmitmondóközhelyeket pufogtatva.

Kabuchek lemászott a fedélzetbe vágott lépcsőkön, ésodalépett hozzájuk.

– Vidd a kabinomba! – utasította Pudrit.

Rowena felpillantott új gazdája durva arcába. A hosszúés kampós orr egy sas csőrét idézte, bőre pedig sötétebbvolt bárkiénél, akivel eddig a lány találkozott – már-márfekete. A sűrű szemöldök alatt azonban világoskékszempár tekintett a világba. Pudri felállt, talpra segítetteRowenát, és mindketten követték a tatkabinba vezetőlépcsőhöz induló ventriai kalmárt. A szobában lámpásokfüggtek az alacsony tölgygerendákba vert bronzkampókról.

Kabuchek letelepedett csiszolt mahagóni íróasztalamögé.

– Rajzolj rúnákat, és beszélj az útról! – parancsolta megRowenának.

– Nem tudok rúnákat rajzolni. Nem tudom, hogyan kell.

A férfi elutasítóan intett.

– Tőlem azt csinálsz, amit akarsz, asszony. A tengerfondorlatos hely, és nekem tudnom kell, milyen lesz azutunk.

Rowena leült vele szemben.

– Add a kezed! – A kalmár előrehajolt, és tenyerévelarcul csapta a lányt. Nem volt erős ütés, de égette a bőrét.

– Mindig gazdádnak szólítasz – közölte, mindenfélelátható harag nélkül. A férfi, halványkék szeme Rowenaarcát fürkészte, düh vagy dac jeleit keresve, de csak apillantását viszonzó, nyugodt, mogyoróbarna szempártlátta, amely úgy tűnt, őt méricskéli. Furcsamód, késztetéstérzett rá, hogy bocsánatot kérjen a pofonért, aminevetséges gondolatnak tetszett. Nem állt szándékábanfájdalmat okozni, csupán gyorsan meg akarta alapozni abirtokos jogán nyugvó tekintélyét. Megköszörülte a torkát. –Elvárom, hogy gyorsan sajátítsd el a ventriai háztartásokszokásait. Törődnek majd veled, és jól táplálnak;kényelmes szállást kapsz, amely télen meleg, nyáronhűvös. De meg kell értened, hogy rabszolga vagy. Tetulajdon vagy, én pedig a tulajdonos. Világos?

– Világos... gazdám. – A titulust kissé hangsúlyosanejtette, de mindenféle pimaszság nélkül.

– Remek. Akkor térjünk rá a lényegesebb dolgokra! –Kinyújtotta a kezét.

Rowena kezébe megfogta a kalmár tenyerét. Előszörcsak a közelmúltból látott képeket: a kalmár egyezségét aventriai császárt meggyilkoló árulókkal, akik között akadtegy sólyomarcú férfi. Kabuchek előtte térdelt, és a férfiingujját vér mocskolta. A lány gondolatai között egyelsuttogott nevet hallott: Shabag.

– Mi mondtál? – sziszegte Kabuchek.

Rowena pislogott, majd ráeszmélt, hogy kimondta anevet.

– Egy magas férfit látok, akinek ingujját vér borítja. Előttetérdelsz...

– A jövőt mondd, te lány! Ne a múltat. – A felettük húzódófedélzetről hangos suhogás szűrődött le, mintha éppenakkor ereszkedett volna alá az égből egy hatalmas repülőszörnyeteg. – Ez csak a fővitorla. Összpontosíts, te lány!

Rowena lehunyta a szemét, és gondolatai kilebegtekelméjéből. Immár felülről látta a ragyogó kék ég alatt azáttetsző vízen sikló hajót. Azután újabb hajót vett észre, egyháromevezősoros gályát – a három lapátsor fehér permetetszórt a levegőben, ahogy a hullámokat hasította. Rowenaközelebb lebegett... még közelebb. A gálya fedélzetén

fegyveresek álltak.

A gálya körül ezüstszürke árnyak úsztak – húsz lábhosszú hatalmas halak, handzsárszerű hátuszonyuk csakúgy szelte a vizet. Rowena látta, ahogy a két hajóegymásba robban, látta, hogy emberek zuhannak a vízbe,és a karcsú szürke halak feléjük lendülnek. Vér gomolygotta tengerben, és Rowena látta a halak szájában a fórészesfogakat, látta, amint szaggatnak, tépnek és megcsonkítjáka vízben tehetetlenül csapkodó matrózokat.

A hajó fedélzetén zajló csata rövid és véres volt. Láttamagát, Pudrit és Kabuchek szikár alakját, amint átmásznaka tatkorláton, és belevetik magukat a vízbe.

A gyilkos halak ott köröztek körülöttük... majdmegindultak feléjük.

Rowena nem bírta tovább nézni, és visszarántottagondolatait a jelenbe, majd kinyitotta a szemét.

– No, mit láttál? – kérdezte Kabuchek.

– Egy fekete vitorlájú háromevezősoros gályát.

– Earin Shad – suttogta Pudri, aki elsápadt, és szemébefélelem költözött.

– Elmenekülünk előle? – tette fel a kérdést Kabuchek.

– Igen – felelte Rowena tompa hangon, és gondolatait acsüggedés öntötte el. – Elmenekülünk Earin Shad elől.

– Jó. Elégedett vagyok – közölte Kabuchek, és Pudriranézett. – Vidd őt a kabinjába, és adj neki enni! Sápadtnaklátszik.

Pudri kivezette Rowenát a szűk folyosóra, majd egy kisajtóhoz értek. Az eunuch belökte, és belépett.

– Az ágy nagyon kicsi, de te sem vagy túl nagy.Szerintem megfelelő lesz, Pahtai. – Rowena fásultanbólintott, és lerogyott az ágyra. – Többet láttál annál, mintamit a gazdának elmondtál.

– Igen. Halakat láttam, nagy halakat, sötét halakatrettentő fogakkal.

– Cápákat – ült le mellé Pudri.

– Ez a hajó el fog süllyedni. Te, én és Kabuchekbeugrunk a tengerbe, ahol a cápák már várnak ránk.

1Sieben a külső szobában ült, és a bezsaluzott ablakon

beszűrődő napsütés a hátát melengette. A másik szobábólhangokat hallott: egy férfi mély, kérdő hangját, és azÖregasszony nyers válaszait. A vastag kőfal és a tölgyfaajtó eltompította a zajokat és szavakat nem lehetett kivenni

– ami rendjén is volt, mivel Sieben nem akarta hallani abeszélgetést. Az Öregasszonynak számos ügyfele akadt: alegtöbben vetélytársaik halálát akarták – legalábbis asuttogva terjengő szóbeszéd szerint.

Elzárta fülét a hangok elől, és inkább a fénynyalábokra,meg a bennük táncoló, csillogó porszemcsékreösszpontosított. A szobában semmi díszítés nem akadt,leszámítva három egyszerű, megmunkálatlan faülőalkalmatosságot. Nem voltak éppen sikerült darabok, ésSieben gyanította, hogy a déli negyedben vették őket, ahola szegények költötték el kevéske pénzüket.

Oda sem figyelt, és beletette kezét a fénypászmába. Aporszemcsék szétszóródtak, és örvényleni kezdtek.

A tölgyfaajtó kinyílt, és egy középkorú férfi, lépett ki rajta.Amint észrevette Siebent, sietve elfordította az arcát, ésszinte kirohant a házból. A költő felállt, és a nyitott ajtóhozlépett. A benti szoba sem volt sokkal jobban bebútorozva,mint a kinti. Jól-rosszul összeillesztett széles asztalt, kétkeményfa széket, meg egy behúzott zsalujú ablakot látottodabent. Az ablaktábla rései között nem szűrődött át fény,és Sieben látta, hogy régi rongyokat dugdostak beléjük.

– Egy függöny is megtette volna – jegyezte meg, ésolyan könnyedséget csempészett a hangjába, amit nemérzett.

Az Öregasszony el sem mosolyodott. Közönyös arcátmegvilágította az előtte álló asztal piros burájú lámpásánakfénye.

– Ülj le! – szólalt meg a nő.

A költő engedelmeskedett, és megpróbálta megállni,hogy nyíltan ne bámulja meg az előtte ülő rettenetescsúfságot. A fogai elszíneződtek – a rothadó növényekzöldjében, szürkéjében és barnájában játszottak. A nőcsipás szemmel meredt a világba, a bal oldalin szürkehályog képződött. Bő, kifakult piros ruhát viselt, ésaranytalizmánját részben elrejtették nyakának ráncai.

– Tedd az aranyat az asztalra! – mondta a vénasszony.Sieben kiemelt egy aranyraqot az erszényből, és a nő felécsúsztatta. A banya nem nyúlt érte, ehelyett a férfi arcábanézett. – Mit kívánsz tőlem?

– Az egyik barátom haldoklik.

– Az ifjú csatabárdos.

– Igen. A kirurgusok minden tőlük telhetőt megtettek, deméreg került a tüdejébe, és a hátába kapott késszúrás nemakar begyógyulni.

– Van nálad valami, ami az övé?

Sieben bólintott, és előhúzta az ezüstbütykös kesztyűt. A

nő kivette a kezéből, és jó darabig némán ült, miközbenkérges hüvelykujjával végigsimított a fémen, és a bőrön.

– Calvar Syn a kirurgus – mondta végül. – Mit mondottpontosan?

– Csak azt, hogy Drussnak mostanra már halottnakkellene lennie. A testébe került méreg egyre terjed:folyadékokat erőltetnek bele, de egyre fogy, és már négynapja nem nyitotta ki a szemét.

– Mit akarsz tőlem?

Sieben megvonta a vállát.

– Az a hír járja, hogy kiválóan értesz a gyógyfüvekhez.Arra gondoltam, hogy te talán meg tudod menteni.

A nő száraz, reszelős hangon váratlanul felnevetett.

– A füveim általában nem hosszabbítják meg az életet,Sieben. – Letette a kesztyűt az asztalra, és hátradőlt. –Szenved. Elvesztette hitvesét, és élni akarása egyregyengül. Akarat nélkül pedig nincs remény.

– Semmit nem tehetsz?

– Az akaratával? Nem. A hitvese azon a hajón van,amelyik Ventria felé tart. Biztonságban van, legalábbisegyelőre. De a háború egyre terjed, és ki mondhatná meg,

hogy mi lesz egy rabszolgalányból, ha eléri a csatáktépázta kontinenst? Térj vissza az ispotályba! A barátodatvidd el abba a házba, amelyet Shadak készített elő nektek.

– Akkor hát meg fog halni?

A vénasszony elmosolyodott, Sieben pedig elszakítottatekintetét a hirtelen feltáruló rothadó fogsor látványától.

– Talán... Helyezzétek őt egy olyan szobába, ahovareggel besüt a nap, csatabárdját fektessétek mellé, azágyba, és ujjait helyezzétek a fegyver markolatára. – A nőkeze végigcsúszott az asztalon, és az aranyraq eltűnt amarkában.

– Mindössze ennyit tudsz mondani az aranyamért?

– Ez minden, amit tudnod kell. Tegyétek a kezét amarkolatra!

Sieben felállt.

– Többet vártam.

– Az élet teli van csalódással, Sieben.

A férfi az ajtóhoz lépett, de a nő hangja megállásrakésztette.

– Ne érjetek a pengékhez – figyelmeztette az

Öregasszony.

– Hogy?

– Óvatosan bánjatok a fegyverrel.

A költő megcsóválta a fejét, és elhagyta a házat. A napsötét fellegek mögé bújt, és esni kezdett az eső.

* * * * *

Druss egyedül és kimerülten ült a komor hegyoldalban.Az ég csüggetegszürkén borult föléje, a föld sívó és kiaszottvolt. Felpillantott a fölébe toronyló csúcsokra, és talprakászálódott. Lábai rogyadoztak, és már olyan hosszú idejemászott, hogy az időnek semmi jelentősége nem maradt.Mindössze annyit tudott, hogy Rowena a legmagasabbcsúcson vár rá, neki pedig meg kell találnia őt. Húszlépéssel odébb egy sziklakiszögellés húzódott, és Drusselindult felé, sajgó lábai egyre feljebb és feljebb vittéktörődött testét. Vér csorgott a hátán lévő sebeiből, amitőliszamóssá vált talpa alatt a föld. Elesett. Ekkor négykézlábkúszott tovább.

Úgy tűnt, órák teltek el.

Felpillantott. A sziklakiszögellés most márnegyvenlépésnyire volt.

A csüggedés egy pillanatra megérintette, de szinte

azonnal elmosta a harag áradata. Mászott tovább. Egyrecsak tovább.

– Nem adom fel! – sziszegte. – Soha.

Valami hideg ért a kezéhez, ujjai egy acéltárgy köréfonódtak. A fülét egy hang ütötte meg:

– Visszajöttem, fivérem.

Volt valami a szavakban, amitől megborzongott.Lepillantott az ezüstös csatabárdra – és érezte, hogy sebeibegyógyulnak, ereje visszafolyik a testébe.

Könnyedén talpra állt, és felnézett a hegyre.

Az már csak egy domb volt.

Gyors léptekkel megindult a csúcs felé. És ekkorfelébredt.

* * * * *

Calvar Syn megpaskolta Druss hátát.

– Vedd fel az ingedet, fiatalember! A sebeid végrebegyógyultak. Maradt még vissza egy kevés genny, de avéred friss, és a varban nincs fertőzés. Gratulálok azerődhöz.

Druss bólintott, de nem felelt. Lassan, óvatosan felhúztaszürke gyapjúingét, majd kimerülten hátrahanyatlott azágyon. Calvar Syn mutatóujjával gyengéden kitapintotta azütőeret az ifjú nyakán. Gyors és szabálytalan volt a pulzusa,de erre számítani is lehetett ilyen hosszú eszméletvesztésután.

– Végy egy mély levegőt! – parancsolta a kirurgus, ésDruss engedelmeskedett. – A jobb tüdőd még mindig nemaz igazi, de ez csak idő kérdése. Szeretném, ha kimennéla kertbe. Élvezd a napsütést, és a tengeri levegőt.

A kirurgus felállt, és elhagyta a szobát. Végigsétált ahosszú folyosón, és kilépett a kertbe. Ott találta Siebent, aköltőt egy terebélyes szilfa alatt ülve, amint köveket dobálta mesterséges tavacskába. Calvar Syn odaballagott amedencéhez.

– A barátod állapota javul, de korántsem olyan gyorsan,ahogy reméltem.

– Eret vágtál rajta?

– Nem. Már nincs láza, de nagyon hallgatag... zárkózott.

Sieben bólintott.

– Elrabolták a feleségét.

– Szomorú egy história, biztosra veszem. De vannak

más asszonyok is a világon – állapította meg a kirurgus.

– De nem neki. Szereti a lányt, és utána megy.

– Elvesztegeti az életét. Van egyáltalán fogalma arról,hogy mekkora a ventriai földrész? Ezer és ezer kisváros,falu, és több mint háromszáz nagyváros található rajta. Ésmég ott a háború is. Minden hajózás szünetel. Hogyan fogeljutni oda?

– Tisztában van mindezzel. Csakhogy ő Druss, és ő nemolyan, mint te vagy én, kirurgus. – A költő felkacagott, ésújabb kavicsot hajított a vízbe. – Ő igazi, régi vágású hős.Mostanában már nem sok ilyen akad. Megleli a módját.

Calvar megköszörülte a torkát.

– Hmmm. Nos, a te régi vágású hősöd jelenleg olyangyenge, akár egy háromnapos barika. Búskomorsággyötri, és amíg fel nem gyógyul belőle, nem valószínű, hogyjavulni fog az állapota. Félig átsült marhahúst észöldségeket adjatok neki! Ennie kell, hogy a vérekitisztuljon. – Ismét megköszörülte a torkát, és némán felállt.

– Van még valami? – kérdezte a költő.

Calvar halkan szitkozódott magában. Az emberek olyanegyformák: ahogy megbetegszenek, sietve az orvosértküldenek, de amikor eljön az ideje, hogy rendezzék aszámlát... Senki sem várja el a péktől, hogy ingyen váljon

meg a kenyerétől. A kirurgus sem kivétel ez alól.

– Már csak a fizetségem kérdése van hátra – közöltefagyosan.

– Ó, igen. Mennyi is az?

– Harminc raq.

– Shemak golyóira! Nem csoda, hogy ti, kirurgusokpalotákban éltek.

Calvar felsóhajtott, de higgadt maradt.

– Nem élek palotában: szerény otthonom van az északinegyedben. És a kirurgusoknak azért kell ilyen összegeketkérniük, mivel rengeteg beteg nem fizet. A barátod közelkét hónapja beteg. Ezalatt több mint harmincszor kerestemfel ezt a házat, és számos költséges gyógyfüvet kellettvennem. Eddig háromszor ígérted meg, hogy rendezed aszámlát. Minden alkalommal megkérdezted, hogy mennyilesz az. Megvan tehát a pénz?

– Nincs.

– Mennyid van?

– Öt raq.

Calvar kinyújtotta a tenyerét, Sieben pedig beletette a

pénzt.

– Jövő héten ilyenkor legyen meg a pénz többi része is!Ha nem lesz meg, értesítem az őrséget. Mashrapurtörvénye egyszerű: ha nem törleszted az adósságodat,elkobozzák a vagyonodat. Mivel ez a ház nem tiétek, ésamennyire én tudom, nincs semmifélejövedelemforrásotok, valószínűleg börtönbe csuknakbenneteket, majd eladnak rabszolgának. Jövő hétentalálkozunk.

Calvar megfordult, és dühös léptekkel átvágott a kerten.

Újabb behajtatlan adósság.

Egy napon tényleg felkeresem az őrséget – fogadkozottmagában. Nekiindult a szűk utcáknak, keskeny vállán otthimbálózott orvosságos zsákja.

– Uram! Kirurgus uram! – csendült fel egy női hang, ésamikor Calvar arrafelé fordult, látta, hogy egy fiatal nő rohanfelé. Nagyot sóhajtott, és megállt. – Velem tudnál jönni? Afiam lázas. – Calvar végigmérte a nőt. Gyenge minőségű,elnyűtt ruhát viselt. A lábán nem volt cipő.

– És hogyan fizetsz ki? – pattant ki a kérdés haragjamaradékától hajtva.

A nő némán állt egy pillanatra.

– Elvehetsz tőlem mindent, ami az enyém – közölte.

A kirurgus megrázta a fejét, és ingerültsége teljeseneloszlott.

– Erre nem lesz szükség – villantotta fel a hivatásávaljáró mosolyt.

Nem sokkal éjfél után ért haza. A szolgája hagyott azasztalon némi hideg vacsorát: húst és sajtot. Calvar elterültbőrhuzatú pamlagán, és belekortyolt boroskupájába.

Kibontotta erszényét, és tartalmát az asztalra öntötte.Három raq gurult szét a falapon.

– Sosem gazdagodsz meg, Calvar – mosolyodott elfanyarul.

A fiú mellett maradt, amíg az anyja elment ennivalótvenni. Tojást, húst, tejet, és kenyeret hozott – a nő arcacsak úgy ragyogott. Calvar arra gondolt, hogy ez a látványbőségesen megért két raqot.

* * * * *

Druss kiballagott a kertbe. A hold magasan járt, acsillagok fényesen ragyogtak. Eszébe ötlött Sieben egyikverse: Por csillan az éjtanyán. A csillagok éppen ilyennektűntek ma. Mire elérte a szilfa törzse köré kanyarított padot,már kapkodta a levegőt. Mélyet lélegzett, ahogy a kirurgus

parancsolta. Mélyet? Úgy érezte, mintha egy kődarabszorult volna a tüdejébe, útját állva a levegőnek.

A számszeríjvessző szépen, gond nélkül átfúrta a tüdejét,de inge egy darabkája belekerült a sebbe, és ez okozta azerejét elszívó mérgezést.

Hűs szél fújt, denevérek keringtek a fa fölött. Erő. Drusscsak most ismerte fel, hogy mennyire túlbecsülte testierejét. Egyetlen kicsiny vessző, és egy elkapkodottkésszúrás botorkáló, nyamvadt kísértetté alázta. Ebben azállapotban miként menthetné meg Rowenát?

A csüggedés olyan erővel sújtott le rá, mintha csakszívgödrön vágták volna. Megmenteni őt? Még csak aztsem tudta, hogy hol van: annyit tudott csak, hogy mérföldekezrei választják el tőle. Egyetlen ventriai hajó sem bontottvitorlát – de ha még akadt is volna ilyen, akkor sem lettvolna aranya, hogy megfizesse az utazást.

Visszanézett a házra, ahonnan aranyfény szűrődött kiSieben ablakából. Pazar egy ház volt, szebb mindegyiknél,amit Druss valaha is látott. Shadak elrendezte, hogy bérbevegyék a házat, mivel a tulajdonos Ventriában rekedt. De abérleti idő lejárt.

A kirurgus azt mondta, hogy még két hónapba telik, mireelkezdi visszanyerni erejét.

Akkor hát éhezni fogunk – gondolta Druss. Talpra

kászálódott, és elsétált a kert hátsó falához. Mire odaért,minden erő kifutott a lábából, és zihálva, nagy kortyokbanszedte a levegőt. A ház végtelen messze került tőle. Drusselindult vissza, de a medencénél meg kellett állnia, és leülta víz szélére. Megmosta az arcát, majd addig várt, amígharmatos ereje visszatért: ekkor felállt, és eltámolygott ahátsó ajtóig. A kert túlfelén álló vaskaput már elrejtették azárnyékok. Szeretett volna még egyszer elsétálni oda, deakaratereje cserbenhagyta.

Alig lépett be az épületbe, amikor a szeme sarkábólmozgást vett észre. Esetlenül arra pördült, és látta, hogyegy férfi lép ki az árnyékok közül.

– Örülök, hogy élsz, kölyök – szólalt meg Vén Thom.

Druss elmosolyodott.

– A bejárati ajtón találsz egy díszes kopogtatót.

– Nem tudtam, hogy szívesen látnak-e – felelte azöregember.

Druss mutatta az utat, és balra fordult – egy tágasnappaliba jutottak, ahol négy pamlag, és hat párnázott székállt. Thom a kandallóhoz lépett, és a haldokló tűz lángjávalmeggyújtott egy viaszgyertyát, amivel életet lehelt a falraszerelt lámpásokba.

– Tölts magadnak egy italt – kínálta meg Druss

vendégét.

Vén Thom öntött magának egy kupa vörösbort, majd egymásikat az ifjúnak.

– Rengeteget vesztettél a súlyodból, és úgy nézel ki,akár egy vénember – közölte Thom derűsen.

– Éreztem már magam jobban is.

– Tudom, hogy Shadak szólt az érdeketekben amagisztrátusoknál. A kikötői csetepaténak nem lesznekkövetkezményei. Jó az, ha vannak barátaid, mi? És neaggódj Calvar Syn miatt sem.

– Miért kellene aggódnom?

– A kifizetetlen adósság okán. Eladhatna titeketrabszolgának... de nem teszi meg. Puhány ahhoz.

– Azt hittem, Sieben kifizette. Nem leszek lekötelezettjesenkinek.

– Szép szavak, kölyök. Szép szavakért és egyrézgarasért akár még egy cipót is vehetsz.

– Megszerzem a pénzt, hogy kifizessem – fogadkozottDruss.

– Hát persze, hogy megszerzed, kölyök. A legjobb mód

erre a homokkörben adódik. De előbb vissza kell nyernedaz erődet. Dolgoznod kell – bár a nyelvem száradna le,hogy ki kellett mondanom.

– Időre van szükségem.

– Kevés időd van, kölyök. Borha téged keres. Eloroztadtőle a hírnevét, és azt mondja, hogy halálra ver, ha rádbukkan.

– Tényleg képes rá? – sziszegte Druss, és fakó szememegvillant.

– Ez már jobban tetszik, kölyök! Haragra van szükséged,jóképű barátom! No, most magadra hagylak. Mindamelletta várostól nyugatra fákat vágnak ki, hogy megtisztítsák aterületet az új házaknak. Munkásokat keresnek, és kétezüstdénárt fizetnek egy napra. Nem túl sok, de mégismunka.

– Gondolkodom rajta.

– Hagylak pihenni, kölyök. Úgy tűnik, szükséged van rá.

Druss a távozó öregember után nézett, majd ismétkisétált a kertbe. Izmai sajogtak, és a szíve szaggatottütemet vert. Lelki szeme előtt azonban felderengett Borhaarca, és fogcsikorgatva elsétált a kapuig, meg vissza.

Háromszor.

* * * * *

Vintar felkelt az ágyából, de halkan mozgott, hogy neébressze fel azt a négy papot, akivel megosztozott a déliszárnyban található kis szobán. Felöltötte nyersgyapjúbólszőtt hosszú fehér ruháját, majd mezítláb kilépett a folyosóhideg kövére, és felcaplatott az ősrégi mellvédre vezetőcsigalépcsőn.

Innen ellátott a Lentriát Drenaitól elválasztó hegyláncig. Afélig telt hold magasan járt a felhőtlen égbolton. A templommögött az erdő fái szinte csillogtak a kísérteties fényben.

– Az éjszaka remek időpont a meditálásra, fiam – szólaltmeg az árnyékok közül előlépő apát –, hiszen napközbenszükséged lesz az erődre. Kezdesz lemaradni akardforgatás terén. – A széles vállú, hatalmas termetű apátegykor zsoldosként szolgált. Jobb oldali járomcsontjátólcakkos szélű seb futott széles álláig.

– Nem meditálok, atyám. Képtelen vagyok nem gondolniarra a nőre.

– Arra, akit rabszolgavadászok ragadtak el?

– Igen. Állandóan kísért.

– Azért vagy itt, mivel szüleid az én gondjaimra bíztak, deaz akaratod szabad maradt. Ha annyira kívánod, és

szeretnél elmenni, hogy megtaláld ezt a lányt, hát rajta. AHarmincak kibírják, Vintar.

Az ifjú felsóhajtott.

– Nem akarok elmenni, atyám. És nem kívánom őt. –Szomorkásán elmosolyodott. – Sosem kívántam egyetlennőt sem. De volt benne valami, és emiatt nem tudomkiverni a fejemből.

– Gyere velem, fiam! Idekint hideg van, nálam megropog a tűz. Odabent beszélünk.

Vintar követte a tagbaszakadt apátot a nyugati szárnyba,és a két férfi leült a dolgozószobában. Odakint lassanpirkadni kezdett.

– Időnként – kezdte az apát, és rézkannát akasztott alángok fölé –, nehéz megállapítani, hogy mi a Forrásszándéka. Ismertem embereket, akik messzi földekrevágytak, és útmutatásért imádkoztak. Csodálatos módon aForrás oda irányította őket, ahova menni szerettek volna.Azért mondom, hogy csodálatos módon, miveltapasztalatom szerint a Forrás ritkán küldi oda az embert,ahova az menni szeretne. Ez az áldozat része, amit az Őszolgálatában hozunk. Hogy értsd, nem azt mondom, hogysoha nem történik ilyesmi, mert önteltség lenne ilyet állítani.Nem. De amikor valaki útmutatásért fohászkodik hozzá, aztnyitott elmével kell tennie, és félre kell dobnia saját vágyait.

A kanna sisteregni kezdett, görbe csőréből gőzfelhőktörtek elő. Az apát rongyot tekert a kezére, és a vizet egykorsóba töltötte, amelybe már korábban szárított leveleketszórt. A kannát rátette a kandallóra, ő maga pedig visszaültaz öreg bőrfotelbe.

– A Forrás nagyon ritkán szól hozzánk közvetlenül, és akérdés az, hogy honnan tudjuk, mit kíván? Ezek nagyonösszetett dolgok. Úgy döntesz, hogy abbahagyod atanulást, és inkább repülsz egyet az égbolton. Eközbenmegmented egy lány lelkét, és visszajuttattadmegbecstelenített testéhez. Véletlen? Nem hiszek avéletlenekben. Ezért azt gondolom, hogy a Forrás vezetettel hozzá, de persze tévedhetek is. Ezért nem hagy nyugtotneked ez a lány. A kettőtök története még nem zárult le.

– Szerinted fel kellene kutatnom őt?

– Igen. Menj el a déli szárnyban álló könyvtárba! Mögöttetalálsz egy kis cellát. Holnaptól felmentelek mindentanulmányod alól.

– De hogyan találjam meg őt újra, apát úr? Rabszolgavolt. Bárhol lehet.

– Kezdd azzal a férfival, aki megbecstelenítette. Tudod anevét: Collannak hívják. Tudod, hogy hova akarta hurcolni alányt: Mashrapurba. Szellemed ott kezdje a keresést.

Az apát két agyagcsuporba töltötte a teát. Édes és

mámorító volt az íze.

– Én vagyok a legtehetségtelenebb a papok között –mondta Vintar kesernyésen. – Biztos, hogy nem lenne jobb,ha azért imádkoznék a Forráshoz, hogy küldjön valakit, akierősebb nálam?

Az apát kuncogott.

– Olyan furcsa ez, fiam. Sokan mondják azt, hogyszolgálni akarják Minden Béke Urát. De mindenki csaktanácsadói szerepben tenné: „Ó, Istenem, te vagy alegcsodálatosabb, mivel te teremtetted az összes bolygót,és csillagot. Ám nagyot tévedtél, amikor engemválasztottál. Én tudom ezt, mivel én Vintar vagyok, akigyenge.”

– Gúnyolódsz velem, atyám.

– Hát persze, hogy gúnyolódom. De ezt úgy teszem,hogy a szívemben akad legalább egy parányi szeretet is.Katona voltam, gyilkos, részeges, szoknyabolond. Mitgondolsz, mit éreztem, amikor Ő a Harmincak közéválasztott?, És amikor pap testvéreim a halállal néztekszembe, el tudod képzelni azt a csüggedést, ami akkoröntött el, amikor azt mondták, hogy nekem életben kellmaradnom, és hogy én leszek az új apát? Nekem kellösszegyűjtenem újra a Harmincakat. Ó, Vintar sokat kellmég tanulnod. Találd meg ezt a lányt! Úgy hiszem, hogy ha

sikerrel jársz, saját magadról is megtudsz valamit.

Az ifjú pap felhörpintette teáját, és felállt.

– Köszönet atyám a kedvességedért.

– Azt mondtad, hogy van egy férje, aki őt kutatja –mondta az apát.

– Igen. Egy Druss nevezetű ember.

– Talán ő is ott lesz Mashrapurban.

Egy órával később az ifjú pap szelleme a ragyogó égenlebegett, a város fölött. A távolság dacára is, amely aházakat és a palotákat piciny pontokká változtatta, érezteaz ébredező bestia, Mashrapur lüktető szívét. Kapzsiságés bujaság töltötte el a vén ragadozót. A város sötétérzelmeket sugárzott magából, beterítve gondolatait, ésbemocskolva a tisztaságot, amelynek megőrzéséértküzdenie kellett. Lejjebb ereszkedett, majd még lejjebb.

Most már látta a munkába induló rakodómunkásokat, akora reggeli vendégekre vadászó szajhákat, és a boltokat,meg bódékat nyitó kereskedőket.

Hol kezdje? Fogalma sem volt róla.

Órákon át repkedett céltalanul, időnként meg-megérintveegy-egy elmét, Collanról, Rowenáról vagy Drussról szóló

gondolatokat keresve. De nem talált semmit, csakkapzsiságot, nyomort, éhséget, züllöttséget, bujaságot,vagy nagy ritkán, szerelmet.

Fáradtan és beletörődve a vereségbe, már arra készült,hogy visszatérjen a templomba, amikor hirtelen valamimegrántotta a lelkét, mintha csak egy kötelet hurkoltakvolna köré. Pánikba esve próbált meg elhúzódni onnan, dehiába vetette be minden erejét, egyre közelebb vonszoltákahhoz a szobához, ahol minden ablakot zsalugáterekfedtek. Egy öregasszony ült piros lámpása mögött. A nőfelnézett, amikor Vintar előbukkant a mennyezetből.

– Ó, micsoda felüdülést jelent vén szememnek, hogylátlak, aranyom – szólalt meg. Vintar hirtelen rádöbbent,hogy jelen alakjában meztelen, így egy szempillantás alattfehér köntöst teremtett magára. A nő szárazon felkacagott.– És még szégyenlős is. – A mosoly elhalványult, ésmagával vitte az asszony jókedvét is. – Mit csinálsz itt?Hmmm? Ez az én városom, gyermek.

– Pap vagyok, hölgyem. Egy Rowena nevezetű asszonytkeresek: Druss feleségét, Collan rabszolgáját.

– Miért?

– Az apátom azt az utasítást adta, hogy találjam meg őt.Szerinte a Forrás azt akarja, hogy megvédjék.

– És te védenéd meg? – tért vissza az asszony jókedve.

– Fiú, te még egy vén boszorkánytól sem tudod magadmegvédeni. Ha úgy akarnám, lángoló lelkedet a pokolbataszíthatnám.

– Miért akarnál ilyen szörnyűséges dolgot cselekedni?

A nő hallgatott egy darabig.

– Szeszélyből, vagy mert úgy tartja kedvem. Mit adsz azéletedért cserébe?

– Nincs semmi, amit adhatnék.

– Dehogy nincs. – Lehunyta vén szemét, és Vintar látta,hogy az asszony lelke kiemelkedik a testéből. Gyönyörű,fiatal, formás nő alakját öltötte, aranyszínű hajjal, éshatalmas kék szempárral. – Ez az alak tetszik neked?

– Hát persze, hiszen hibátlan. Fiatal korodban így néztélki?

– Nem. Mindig is ronda voltam. De te most ezt azalakomat látod, mert így döntöttem. – Közelebb siklotthozzá, és végigsimította az arcát. Az érintése meleg volt,és felkorbácsolta a fiú vágyát.

– Kérlek, ne folytasd! – mondta Vintar.

– Miért? Talán nem kellemes? – A nő keze megérintettea köntösét, mire az eltűnt.

– De az. Nagyon is az. De a fogadalmam... nem engedi,hogy hódoljak a testi élvezeteknek.

– Buta fiú – suttogta a nő a fülébe. – Ez nem a testünk,csupán a szellemünk.

– Nem! – felelte Vintar komoran, és egy pillanat alattátalakult az asztalnál ülő vénasszonnyá.

– Okos fiú – mondta a gyönyörű jelenés. – Igen, nagyonokos. És erényes. Nem tudom, hogy tetszik-e majd nekem,de van valami csábító az újszerűségben. Rendben van:segítek neked.

A pap érezte, hogy a láthatatlan láncok leoldódnak róla,és a jelenés is eltűnt. A vénasszony kinyitotta a szemét.

– A tengeren hajózott Ventria felé, amikor megtámadtákőket. Beleugrott a vízbe, és a cápák felfalták.

Vintar hátrahőkölt, és felkiáltott:

– Az én hibám! Hamarabb kellett volna a kereséséreindulnom.

– Térj vissza a templomodba, fiú! Az időm drága, és avendégeim már várnak.

Felzengett a nevetése, és az asszony elbocsátóan intetta kezével. Vintar ismét érezte, hogy valami megrántja a

testét. Ezúttal kifelé vonszolta az épületből, és magasanfelhajította az égre, Mashrapur fölé.

* * * * *

Vintar visszatért templombéli kicsiny cellájába, és ismétbelebújt a testébe. Mint mindig, most is hányingere támadt,és szédült. Néhány másodpercig mozdulatlanul hevert,amíg ismét megszokta teste súlyát, a bőréhez dörzsölődődurva takarót. Hatalmas szomorúság kerítette hatalmába.Adottságai messze felülmúlták a halandó emberekéit,mégsem okoztak neki örömet. Szülei fagyosmegbecsüléssel bántak vele, mivel fiuk páratlanképességei megrémítették őket. Egyszerre örültek, éskönnyebbültek meg, amikor az apát egy őszi esténfelkereste őket, majd felajánlotta, hogy szárnyai alá veszi afiút. Mit sem számított nekik, hogy az apát a HarmincakTemplomát képviselte, ahol az elképesztő képességekkelbíró férfiakat egyetlen dolog miatt képezték, és okították:hogy meghaljanak egy távoli csatában, egy messziháborúban, és így egyesüljenek a Forrással. Fiuk halálánaklehetősége nem töltötte el őket szomorúsággal, mivelsosem bántak vele úgy, mint emberi lénnyel, aki vér avérükből, hús a húsukból. Cseregyereknek tekintették,valamiféle démoni jelenésnek.

Nem voltak barátai. Ki akar olyan fiúval barátkozni, akiolvas a gondolatokban, aki be tud kukucskálni lelkedlegsötétebb szegletébe is, és ismeri minden titkodat? Még

a templomban is egyedül volt, és képtelen volt osztozni abajtársiasságban, amely a hozzá hasonló képességekkelbírók között kialakult.

Most pedig elszalasztotta a lehetőséget, hogy segítsenegy fiatal nőn, és megmentse az életét.

Felült és sóhajtott egyet. A vénasszony boszorkány volt,és érezte a belőle áradó rosszindulatot. Az általa teremtettjelenés mégis felkorbácsolta vágyait. Még ennek azaprócska gonosznak sem tudott ellenállni.

Ekkor egy gondolat villant belé, mintha csak valaki aszeme közé mért volna egy jókora ütést. Gonoszság! Arosszindulat és az álnokság kéz a kézben járnak agonoszság sötétjébe burkolózva. Lehet, hogy hazudott abanya!

Visszafeküdt, és elcsitította elméjét, ismét szabadjáraengedve lelkét. Kirepült a templomból, az óceán fölésuhant, keresve a hajót, miközben azért fohászkodott, hogymég ne legyen késő.

Keleten felhők gyülekeztek, hirdetve a készülő vihart.Vintar lebukott a víz színe fölé, szellemtekintetévelvégigpásztázva a láthatárt. Ventria partjaitólnegyvenmérföldnyire megpillantotta a két hajót: a hatalmasfekete vitorlájú háromevezősorost, és a menekülni igyekvőkarcsú kereskedőhajót.

A kereskedőhajó elkanyarodott, de a gálya nekiment, ésbronzzal borított döfőorra a középfedélzet magasságábanfúródott zsákmányába, szétforgácsolta a fát, majdbelehasított a jármű szívébe. A háromevezősoros orrárólfegyveresek zúdultak át. Vintar megpillantott egy fehérruhás nőt a tatfedélzeten, oldalán két férfival – az egyikmagas és sötét bőrű, a másik alacsony, és vékonytestfelépítésű volt. Mindhárman beugrottak a hullámokközé, mire cápák kanyarodtak feléjük.

Vintar odarepült Rowenához, és szellemkezévelmegérintette a vállát, ahogy a fadarabba kapaszkodó lánytide-oda hintáztatták a hullámok. A két férfi Druss hitvesemellett szorongatta a deszkát.

– Nyugodj meg, Rowena – lüktette Vintar.

Egy cápa szelte a vizet a hármas felé, Vintar pedigbelépett az állat elméjébe, megízlelve a gondolattalanságsivárságát, a fagyott érzelmeket, a mindent felemésztőéhséget. Érezte milyen cápának lenni, milyen a világotfekete, soha nem pislogó szemeken át látni, és milyen atengert az emberénél százszor, talán ezerszer erősebbszaglással feltérképezni. Egy másik cápa is a háromember felé siklott, és kitátotta pofáját.

Vintar egy farokcsapással belerobbant az állatba, mireaz felé fordult, és belemart az oldalába, éppen csak elvétvehátuszonyát.

Ekkor édes és csábító illat kezdett terjengeni a vízben –végtelen örömöt, és az éhség csillapultát ígérve. Vintarszinte gondolkodás nélkül úszott felé, érezve és látva aszintén arra száguldó többi cápát.

Ekkor megértette, mi az, és feléledő vágya éppen olyangyorsan kialudt, ahogy életre kelt.

Vér! A kalózok áldozataikat a vízbe dobálták acápáknak.

Elengedte az irányítást a tengeri bestia felett, ésvisszarepült oda, ahol Rowena és a többek kapaszkodtaka palánkdarabba.

– Mondd meg a barátaidnak, hogy tapossák a vizet! Elkell tűnnötök innen! – közölte a lánnyal. Hallotta, amintRowena továbbítja az üzenetet a többieknek, és lassanmindhárman eltávolodtak az öldöklés színhelyé tői.

Vintar felröppent az égre, jó magasra, és végigpásztáztaa láthatárt. Észrevett egy másik hajót, egy kereskedelmivitorlást, és arrafelé suhant. A kapitány a kormánynál állt,Vintar pedig belépett az elméjébe, átpásztázva afeleségéről, családjáról, kalózokról és kedvezőtlenszelekről szóló gondolatait. A hajón kétszáz evezős ésharminc matróz szolgált: bort szállított Lentriából a naashaniVirinisbe.

Vintar beleröppent a kapitány testébe, megpróbálvaátvenni az irányítást. A tüdejében apró, rosszindulatú rákosdaganatra bukkant. Vintar gyorsan semlegesítette,felgyorsítva a test öngyógyító mechanizmusát, hogyeltávolítsa a beteg sejteket. Ismét visszatért az agyba, és akapitány északnyugat felé fordította hajóját.

A kapitány kedves ember volt, derűs gondolatokkal. Hétgyermeke született, és egyikük, a legkisebb lány,sárgalázzal ágynak esett, még mielőtt vitorlát bontott volna.A férfi a felgyógyulásáért fohászkodott.

Vintar beleégette az új irányt a mit sem sejtő kapitányagyába, majd visszarepült Rowenához, és elmondta neki,hogy a hajó hamarosan megérkezik. Ezután átsuhant akalózgályához. A tengeri rablók már végeztek akereskedőhajó kifosztásával, és ismét kidugták azevezőket, kihúzták a döfőorrt a vitorlás testéből, ahullámsírba küldve azt.

Vintar behatolt a kalózkapitány gondolatai közé – éshátrahőkölt iszonyatos elmeszüleményei láttán. Gyorsanelrendezte, hogy a férfi észrevegye a távolban a másikkereskedőhajót, majd megmagyarázhatatlan félelemmeltöltötte el elméjét. A kapitány azt hitte, hogy a közeledőgálya tömve van katonákkal. Ez rosszat sejtetett, és a halálelőszelét hirdette. Vintar ekkor magára hagyta őt, éselégedetten hallotta, ahogy Earin Shad parancsokat ordítembereinek, északnyugat felé fordítva a hajót.

Vintar Rowenáék fölött lebegett, amíg a kereskedőgályameg nem érkezett, és a fedélzetre nem segítették őket.Azután elszállt a lentriai Chupianinba, ahol meggyógyítottaa kapitány lányát.

Csák ekkor tért vissza a Templomba, ahol az apátottalálta az ágya szélén ülve.

– Hogy érzed magad, fiam?

– Jobban, mint évek óta bármikor, atyám. A lánybiztonságban van. És meghosszabbítottam két másikéletet.

– Hármat – felelte az apát. – A sajátodat ismeghosszabbítottad.

– Így igaz – ismerte el Vintar –, és jó újra itthon lenni.

* * * * *

Druss elképedt az irtáson uralkodó káosz láttán.Emberek százai lófráltak fel-alá, láthatóan mindenféle célnélkül; döntötték a fákat, ásták ki a gyökereket, irtották abozótost és a túlburjánzó növényzetet. A pusztításmindenféle terv nélkül zajlott. A kivágott fák gyakran azokraaz ösvényekre zuhantak rá, amelyeken a törmelékettalicskákon elszállító emberek közlekedtek. Miközben afelügyelőre várt, tanúja volt, ahogy egy magas fenyő

rázuhan egy csapat férfira, akik éppen egy gyökeret ástakki. Senki sem halt meg, de az egyik munkásnak eltört akarja, és többen véres sebeket kaptak az arcukra vagy akarjukra.

A vékony, de pókhasú felügyelő odakiáltott neki.

– No, mihez értesz?

– Favágó vagyok – felelte Druss.

– Itt mindenki azt állítja magáról, hogy favágó – felelte aférfi törődötten. – Én hozzáértő embereket keresek.

– Annyi biztos, hogy szükséged is van rájuk – jegyeztemeg Druss.

– Húsz nap alatt meg kell tisztítanom a terepet, majdújabb húsz napom van az új épületek alapjainaklefektetésére. Két ezüstdénár a fizetség egy napra. – A férfirámutatott egy tagbaszakadt, szakállas alakra, aki egyfatönkön üldögélt. – Ő Togrin, a felügyelőhelyettes. Őszervezi meg a munkásokat, és fizeti ki az embereket.

– Ez egy bolond, és a végén még megöl valakit.

– Lehet, hogy bolond – ismerte el a felügyelő –, deugyanakkor nagyon kemény fickó. Senki sem mer lazsálni,ha ő a közelben van.

Druss körülnézett az irtáson.

– Lehet, hogy ez igaz, de nem leszel készen időre. Énnem dolgozom olyan embernek, aki nem tudja, mit művel.

– Kicsit fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen nagyképűmegjegyzéseket tegyél – jelentette ki a felügyelő. – Deazért mondd csak el, te hogy szerveznéd át a munkát.

– A favágókat nyugatabbra helyezném el, így a többiekmegtisztíthatnák mögöttük a terepet. Ha a dogok ígymennek tovább, hamarosan nem lehet majd közlekedni.Nézz csak oda! – mutatott Druss jobbra. A fákat nagyjábólkörben döntötték ki, és a kör közepén álló férfiak hatalmasgyökereket ástak ki. – Hova viszik majd a gyökereket? –kérdezte a csatabárdos. – Nem maradt ösvény. Meg kellvárniuk, amíg a fákat elcipelik. És hogyan mennek el oda alovak, és miként kapcsolod a gyökerekre az istrángláncot?

A felügyelő elmosolyodott.

– Ez talált, fiatalember. Remek. A felügyelőhelyettesnégy dénárt kap naponta. Vedd át a helyét, mutasd meg,mit tudsz!

Druss nagy levegőt vett. Izmai már az irtáshoz vezetőhosszú úttól elfáradtak, és a hátán levő sebek is sajognikezdtek. Nem volt olyan állapotban, hogy verekedjen, ésremélte, hogy kivonhatja magát a munka alól.

– Miként jelzitek a pihenőt? – kérdezte.

– Délben megkondítjuk a harangot. De addig méghárom óra.

– Kongasd meg most! A felügyelő kuncogott.

– A pihenő megtöri az egyhangúságot. Akarod, hogy énmondjam meg Togrinnak, miszerint elvesztette a munkáját?

Druss a férfi barna szemébe nézett.

– Nem. Majd én megmondom.

– Jó. Addig én gondoskodom a kongatásról.

A felügyelő távozott, Druss pedig átgázolt a káoszon,amíg oda nem ért a tönkön ülő Togrinhoz. A férfifelpillantott. A nagy termetű, széles vállú fickó hatalmaskarral és robusztus állal büszkélkedhetett. Sűrűszemöldöke alól barna, már-már fekete szempár meredtDrussra. – Munkát keresel? – kérdezte.

– Nem.

– Akkor tűnj el az irtásról! Nem szeretem a lebzselőket.

A harangkongás tisztán hallatszott az egész erdőben.Togrin káromkodott egyet, majd felpattant, ahogy azemberek mindenütt abbahagyták a munkát.

– Mi a...? – Megpördült. – Ki kondította meg a harangot?Emberek gyűltek a felügyelőhelyettes köré, és Druss isközelebb lépett a férfihoz.

– Én rendeltem el, hogy kondítsák meg a harangot.

Togrin szeme összeszűkült.

– És te ki vagy?

– Az új felügyelőhelyettes – felelte Druss.

– Nocsak, nocsak – vigyorgott szélesen Togrin. – Mostakkor két felügyelőhelyettes van, de szerintem egy is túlsok.

– Egyetértek – bólintott Druss. Előreszökkent, éshatalmas ütést mért a férfi hasára. Togrin tüdejéből alevegő hangos hörgés kíséretében távozott, és afelügyelőhelyettes kétrét görnyedt, leszegve fejét. Druss balökle lecsapott a fickó állára, mire Togrin arccal előre aföldre zuhant. A felügyelőhelyettes megrándult, majdelcsendesedett.

Druss mélyen beszívta a levegőt. Úgy érezte, mindjártelesik, és a szeme előtt fehér fények ugráltak, ahogyvégignézett a várakozó embereken.

– Most pedig sor kerül néhány változtatásra.

* * * * *

Druss ereje napról napra tért vissza, ahogy mindenegyes süvítő baltacsapástól kidagadtak kar- és vállizmai.De a kemény agyagot megforgató ásás, és a földbemakacsul kapaszkodó gyökerek kiszakítása is hasonlóhatással járt. Druss az első öt napon az irtáson aludt,abban a kis vászonsátorban, amelyet a felügyelő állíttatottfel. Arra már nem maradt ereje, hogy a munka végeztévelmegtegye a három mérföldet bérelt házukig. Minden egyesmagányos éjszakán két arc töltötte ki gondolatait, mielőttelaludt volna: Rowenáé, akit az életénél is jobban szeretett,és Borháé, az ökölvívóé, akiről tudta, hogy szembe kellnéznie vele.

A sátor csendjében számos gondolat rohanta meg. Mostmár másként tekintett Bressre, és azt kívánta, bárcsakjobban ismerte volna. Bátorság kellett ahhoz, hogy valakielviseljen egy olyan apát, mint amilyen Gyilkos Bardan volt,felneveljen egy gyereket, és életét a határvidéken élje.Eszébe jutott a nap, amikor a kóbor zsoldos megszállt afalujukban. Drusst lenyűgözte a férfi fegyverzete: kése,rövidkardja, szekercéje, valamint viharvert mellvértje éssisakja.

– Az ő élete a valódi bátorságról szól – mondta apjának,kihangsúlyozva a valódi szót. Bress erre csak bólintott.Napokkal később átsétáltak a felső kaszálón, és ekkorBress rámutatott Egan, a földműves házára.

– Ha bátorságot akarsz látni, fiú, nézd meg a mezőndolgozó Egant. Tíz évvel ezelőtt volt egy tanyája a Sentrai-síkságon, de egy éjszaka sathuli portyázok jöttek, és porigégették. Azután elköltözött a ventriai határra, ahol a sáskákhárom éven át pusztították a termését. Pénzt kért kölcsön,hogy megvehesse tanyáját, és elveszítette mindenét. Mostismét visszatért szülőföldjére, és a nappal első fényétől azutolsóig dolgozik. Ez a valódi bátorság. Nem kerül sokba,hogy valaki kardra cserélje a munkaeszközét. Az igazihősök azok, akik tovább vívják a csatát.

Bress fia persze mindent jobban tudott. Az ember nemlehet egyszerre hős, és földműves.

– Ha olyan bátor, miért nem győzte le a sathulikat?

– Meg kellett védenie feleségét és három gyermekét.

– Szóval elfutott?

– Elfutott – bólintott Bress.

– Én sosem futamodom meg a harcból.

– Akkor fiatalon fogsz meghalni – felelte Bress.

Druss felült, és eszébe ötlött a rajtaütés. Mit tett volna, hamódjában áll megverekedni a rabszolgavadászokkal?Talán elfutott volna Rowenával?

Azon az éjszakán nyugtalanul aludt.

Amikor hatodik este maga mögött hagyta az irtást, egymagas, tagbaszakadt alak állta az útját. Togrin volt az, akorábbi felügyelőhelyettes. Druss a verekedés óta színétsem látta. Az ifjú harcos a sötétséget fürkészte, csahosokután kutatva, de egyet sem látott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte Togrin.

– Miért is ne? – kérdezett vissza Druss.

A férfi nagy levegőt vett.

– Szükségem van munkára. A feleségem beteg, és agyerekeim két napja nem ettek semmit.

Druss szúrós tekintettel vette szemügyre a férfi arcát:látta rajta a sértett büszkeséget, és hogy milyen nehezenvette rá magát, hogy segítséget kérjen.

– Pirkadatkor legyél az irtáson! – mondta, és menttovább. Furcsamód kényelmetlenül érezte magát, ahogyhazafelé tartott, és egyfolytában azt mondogatta magában,hogy ő sosem fogja így elveszíteni a méltóságát. Dealighogy megfogalmazta a szavakat, a kétely márisfelütötte a fejét. Mashrapur kemény és kegyetlen város volt.Az embernek csak addig volt értéke, amíg hozzájárult aközösség általános jólétéhez; és milyen rettenetes dologlehet azt látni, hogy a gyerekeid éheznek – gondolta

magában.

Már lement a nap, mire hazaért. Fáradt volt, de az eddigérzett halálos törődöttség megszűnt. Sieben nemtartózkodott otthon. Druss meggyújtott egy lámpást, majdkinyitotta a kertbe vezető hátsó ajtót, hogy a hűs tengeriszellő átjárhassa a házat.

Letette erszényét, és megszámolta eddigi keresményét,a huszonnégy ezüstdénárt. Húsz felelt meg egy raqnak, éspont ennyibe került a ház bérleti díja egy hónapra. Ezzel atempóval sosem fog eleget keresni, hogy rendezzeadósságát. Vén Thomnak igaza volt: sokkal többre vinné ahomokkörben.

Eszébe ötlött a Borhával folytatott verekedés, arettenetes ütlegek, amelyeket kapott. A kapott ütésekemléke még élénken élt benne – de azoknak az emléke is,amelyeket ő zúdított ellenfelére.

Hallotta, hogy a vaskapu megnyikordul a kert túlsó felén,és látta, hogy az árnyékok takarásában egy alak tart a házfelé. A holdfény megcsillant a férfi kopasz fején – minthaegy életre kelt kőkolosszus lépkedett volna a fákárnyékában. Druss felállt, és fakó szeme összeszűkült.

Borha megtorpant az ajtó előtt.

– Nos, behívnál?

Druss kilépett a kertbe.

– A verést odakinn is megkaphatod – sziszegte. – Nincspénzem, hogy kifizessem az összetört bútorokat.

– Hetyke egy kölyök vagy – mondta Borhabarátságosan, és belépett a házba, majd zöld köpenyétráterítette az egyik székre. Az összezavarodott Drusskövette. A nagydarab férfi elnyúlt az egyik párnázottszéken, egyik lábát keresztbevetette a másikon, fejét pedigmegtámasztotta a magas háttámlán. – Jó kis szék. Mitszólnál egy italhoz?

– Mit akarsz itt? – dörögte Druss, nagy nehezenleküzdve előtörő haragját.

– Egy kevés vendégbarátságot, földművesfi. Nemtudom, ki vagy, de ahonnan én jövök, ott a vendégetszívesen megkínálják egy kupa borral, ha már vette afáradtságot, hogy látogatóba jött.

– Ahonnan én jövök, ott a hívatlan vendéget ritkán látjákszívesen – felelte Druss.

– Miért vagy ilyen ellenséges? Megnyerted a fogadásod,és jól harcoltál. Collan nem fogadta meg a tanácsomat, ésnem adta vissza neked a feleséged, amiért az életévellakolt. A portyában pedig nem vettem részt.

– Gondolom, nem is kutattál utánam, és nem is akarsz

bosszút állni?

Borha felnevetett.

– Bosszút? Ugyan miért? Semmit sem loptál el tőlem. Azbizonyos, hogy nem győztél le – mert nem tudtál. Megvanhozzá az erőd, de nem vagy elég képzett. Ha igaziküzdelem lett volna, végül úgyis megtörlek, fiú. Azonbanmégis igazad van: téged kereslek.

Druss leült szemközt az óriással.

– Vén Thom azt mondta nekem, hogy el akarszpusztítani.

Borha megrázta a fejét, és elvigyorodott.

– A részeges bolond félreértett. Most pedig mondd meg,szerinted milyen idős vagyok?

– Mi? Honnan a pokolból kellene ezt nekem tudnom?

– Harmincnyolc vagyok, két hónap múlva pedigharminckilenc, és még mindig le tudom győzni Grassint.Valószínűleg a többieket is. De te megmutattad nekem amúló időt, Druss. Senki sem él örökké – főleg nem ahomokkörben. Az én időm lejárt, és te ezt néhány minutumalatt megtanítottad nekem. A te időd viszont még csakmost kezdődik. De nem tart majd soká, hacsak nemtanulsz meg verekedni.

– Nincs szükségem útmutatásra.

– Szerinted nincs? Valahányszor jobbal ütsz, mindigleejted a bal válladat. Minden ütésed görbe. A legerősebbvédelmed az állad, amely úgy tűnik ugyan, hogy gránitbólvan, de valójában csak csont. A lábmunkád nem rossz, demég csiszolható, ellenben számos egyéb fogyatékosságodvan. Grassin pedig kihasználja őket, és leterít.

– Ez a te véleményed – vitatkozott Druss.

– Ne érts félre, kölyök. Jó vagy. Van hozzá szíved, éshatalmas erővel bírsz. De azt is tudod, hogy mit éreztél,miután egy fordulót végigbokszoltál velem. A legtöbbküzdelem tízszer ennyi ideig tart.

– Az enyémek nem fognak.

Borha jóízűt kacagott.

– Grassinnal igen. Ne engedd, hogy az önhittségedeltakarja a nyilvánvalót, Druss. Azt mondják, hogy favágóvoltál. Amikor először vettél a kezedbe fejszét, mindencsapásod talált?

– Nem – ismerte el az ifjú.

– A harccal is ez a helyzet. Számos ütésfajtáramegtaníthatlak, és még ennél is több védekezési formára.

Megmutathatom, hogy miként cselezz, és miként csaldellenfeledet az ütéseidbe.

– Talán meg tudod csinálni – de miért tennéd?

– Büszkeségből.

– Nem értelek.

– Elmagyarázom – amint legyőzted Grassint.

– Nem maradok itt sokáig – felelte Druss. – Amintelindul egy hajó Mashrapurból Ventriába, én rajta leszek.

– A háború előtt egy ilyen utazás tíz raqba került. Most...Ki tudja? De egy hónap múlva lesz egy kisebb tornaVishnában, ahol az első díj száz raq. A gazdagoknakvannak palotái Vishnában, és a fogadásokon rengetegpénzt lehet keresni. Grassin is részt vesz a versenyen,valamint több más híres öklöző. Egyezz bele, hogy éneddzelek, és akkor a te neved kerül az én helyemre.

Druss felállt, töltött egy kupa bort, és átnyújtotta a kopaszharcosnak.

– Már van munkám, és megígértem a felügyelőnek, hogyelvégzem a dolgomat. Egy teljes hónapig fog tartani.

– Akkor majd este edzünk.

– Egy feltétellel.

– Nevezd meg!

– Ez ugyanaz, amit a felügyelőnek is mondtam. Aminthajó indul Ventria felé, és felvesz engem, csomagolok ésmegyek.

– Megegyeztünk – nyújtotta a kezét Borha. Drussmegszorította, a tar öklöző pedig felállt. – Hagylak pihenni.Emellett figyelmeztesd költő barátodat, hogy rossz fánaktépkedi a termését.

– Szabad ember – felelte Druss.

Borha vállat vont.

– Mindenestre figyelmeztesd. Holnap találkozunk.

2Sieben nem aludt, hanem a díszes mennyezetet

bámulta. A nő elszunnyadt mellette, és a költő érezte azoldalának és lábának simuló teste melegét. A mennyezetetegy festmény töltötte ki: vadászatot ábrázolt, ahollándzsával és íjjal felfegyverzett férfiak üldöztek egy vörössörényű oroszlánt. Miféle ember kér ilyesfajta képet anászágya fölé? – töprengett magában. Siebenelmosolyodott. Mashrapur első miniszterének nyilvánhatalmas az önbecsülése, mert amikor ő és a felesége

szeretkeznek, az asszony felpillantva egy csomó olyan férfitlát, aki jóképűbb a férjénél.

Az oldalára gördült, és lepillantott az alvó nőre, aki háttalfeküdt neki, karját a párna alá dugva, felhúzott lábakkal.Sötét haja szinte feketének tűnt a tejfehér párnán. Nem láttaugyan az arcát, de maga elé képzelte a telt ajkat, és ahosszú, gyönyörű nyakat. Amikor először pillantotta meg anőt, ő éppen Mapek mellett állt a piacon. A miniszterttalpnyalók és csatlósok vették körül, Evejorda pedigszemmel láthatóan unatkozott.

Sieben néma csendben állt, arra várva, hogy a nő felénézzen. Amikor erre sor került, rámosolygott. Az egyiklegszebb mosolya volt ez – gyors, felvillanó vigyor, amelyazt mondta: „Én is unatkozom, és megértelek. Rokonlelkekvagyunk.” A nő felhúzta szemöldökét, jelezve, hogymennyire taszítja őt a költő pimaszsága, és elfordult.Sieben várt, hisz tudta, hogy úgyis visszanéz még. Azasszony az egyik árushoz lépett, és vizsgálgatni kezdettegy pár kerámiatálat. Sieben áttört a tömegen, és amikor anő felnézett, láthatóan meglepődött, hogy a férfi ilyen közelkerült hozzá.

– Jó reggelt, hölgyem – köszönt rá a költő, de a nő ügyetsem vetett rá. – Ön lenyűgözően szép.

– Maga pedig szemtelen, uram. – Hangjában érződött azészakiak raccsolása, ami általában bosszantotta a költőt,

most azonban korántsem.

– A szépség szemtelenséget szül, és egyben hódolatotis.

– Nagyon bízik magában – felelte az asszony, ésközelebb lépett, hogy zavarba hozza Siebent.

Egyszerű, élénkkék ruhát, és fehér lentriai selyemkendőtviselt. Parfümjének illata betöltötte a költő mindenérzékszervét – az erős, illatos pézsmában a moserche-reismert, amelyet Ventriából hozattak, és amelynek unciája ötraqba került.

– Boldog? – kérdezte Sieben.

– Milyen nevetséges kérdés! Ki tudna válaszolni rá?

– Olyasvalaki, aki boldog.

A nő elmosolyodott.

– És maga, uram, boldog?

– Most igen.

– Szerintem maga egy megrögzött szoknyavadász,akinek egy szavát sem lehet hinni.

– Akkor ítélj a tetteim után, hölgyem. A nevem Sieben. –

Majd elsuttogta a házuk címét, amelyet Druss-szal osztottmeg, és azután kezet csókolt neki.

Az asszony küldönce két nappal később érkezett.

A nő megmoccant álmában. Sieben kezei aszaténtakaró alá siklottak, és ráborultak a kebleire.Evejorda először meg se rezzent, de a költő gyengédensimogatni kezdte a bőrét, és addig masszírozta amellbimbóját, amíg az meg nem keményedett. A nő ekkorfelnyögött, és nyújtózkodni kezdett.

– Hát te soha nem alszol? – kérdezte a költőt.

Sieben nem felelt.

Evejorda később ismét elaludt, a férfi pedig némánfeküdt mellette. Szenvedélye csillapultával gondolataitszomorúság töltötte el. Minden kétséget kizáróan ez azasszony volt a leggyönyörűbb nő, akivel valaha is együtthált. Okos volt, értelmes, erős, és eltöltötte a szenvedély.

Sieben mégis unatkozott...

Költőként a szerelemről dalolt, de sosem ismerte azt, ésirigyelte a legendák szerelmespárjait, akik egymásszemébe nézve az örökké tartó csáberőt látták.Felsóhajtott, kisurrant az ágyból, gyorsan felöltözött, éselhagyta a szobát. Puha léptekkel lement a kertbe vezetőhátsó lépcsőn, majd amikor leért, felhúzta a csizmáját. A

szolgák még aludtak, és a hajnalpír még éppen csakmegjelent az ég keleti szegélyén. A távolban egy kakaskukorékolt.

Sieben átsétált a kerten, és kilépett a széles útra. Orrátmegcsapta a frissen sült kenyér illata, és megállt apékségnél, hogy vegyen néhány sajtos cipót, amelyetútközben elmajszolt.

Druss nem volt otthon, és ekkor eszébe jutott a munka,amelyet az ifjú elvállalt. Az istenekre, hogyan tölthet el azember egy egész napot azzal, hogy földet hány? –töprengett el magában. Átvágott a konyhán, begyújtotta avastűzhelyt, és vízzel megtöltött kis rézlábast tett fel rá.

Mentából és gyógynövényekből teát főzött, majdmegkavarta a főzetet, és átvitte a nappaliba, ahol az egyikpamlagon az alvó Shadakra bukkant. Az embervadászfekete zekéjét, és nadrágját az út pora lepte, csizmáirapedig sár tapadt. Amint Sieben belépett, felébredt, éshosszú lábait meglendítve hirtelen fölült.

– Azon morfondíroztam, hogy merre járhatsz – ásítottShadak. – Éjjel érkeztem.

– Egy barátomnál jártam – felelte Sieben, és leültszemközt az embervadásszal, majd kortyolgatni kezdtegyógyteáját.

Shadak bólintott.

– Mapek ma ér vissza Mashrapurba. Lerövidíti Vagriábatett utazását.

– Mi közöm nekem ehhez?

– Biztosra veszem, hogy semmi. De most már úgyistudod.

– Azért jöttél, hogy prédikálj nekem, Shadak?

– Úgy nézek ki, mint egy pap? Azért jöttem, hogy Druss-szal találkozzam. De amikor megérkeztem, éppen egykopasz óriással gyakorolt. A mozgásából ítélve arrakövetkeztettem, hogy a sebei begyógyultak.

– Csak a testén ejtett sebek.

– Tudom – felelte a vadász. – Beszéltem vele, és mégmindig Ventriába akar hajózni. Vele tartasz?

Sieben felnevetett.

– Miért mennék? Nem ismerem a feleségét. Azistenekre, őt is alig ismerem!

– Még jót is tehet neked, költő.

– Úgy érted a tengeri levegő?

– Tudod, hogy értem – felelte Shadak komolyan. –

– Tudod, hogy értem – felelte Shadak komolyan. –Mashrapur egyik leghatalmasabb emberét választottadellenségedül. Az ő ellenségei pedig meghalnak, Sieben.Méreg, penge vagy az álmodban a nyakad köré tekert kötélvégez majd veled.

– Az egész város tud róla?

– Hát persze. Harminc szolga él abban a házban.Szerinted titokban tudod tartani előlük a dolgot, amikor anő eksztatikus sikolyai végigvisszhangoznak az épületen adélután közepén, vagy reggel vagy az éjszaka sötétjében?

– Igazából mind a háromszor – mosolyodott el Sieben.

– Én nem látok ebben semmi tréfásat! – csattant felShadak. – Nem vagy több egy üzekedő ebnél, és mindenkétséget kizáróan tönkre fogod tenni az életedet, mintahogy tönkreteszed másokét is. Én mégis jobb szeretnélekélve látni, mint halva, habár csak az istenek tudják, hogymiért!

– Én csak egy kevés örömet csempésztem az életébe.Ami több annál, mint amit egy férj száraz vesszeje nyújtanitud. De megfontolom a tanácsodat.

– Ne fontolgass sokáig. Amikor Mapek visszatér, hamara fülébe jut a felesége életébe csempészett... kevés öröm.Ne lepődj meg, ha Mapek őt is megöleti.

Sieben elsápadt.

– Nem tenné

– Ő büszke ember, poéta. Hatalmas hibát követtél el.

– Ha hozzáér, megölöm...

– Ó, micsoda nemeslelkűség! A kutya kivicsorítja fogait.Nem kellett volna elcsábítanod, és még csak a szerelemsem hozható fel védelmedre: egyszerűen csak megakartad farkalni.

– Hát nem ez a szerelem? – kérdezett vissza Sieben.

– A te esetedben igen. – Shadak megcsóválta a fejét. –Nem hiszem, hogy valaha is megérted, Sieben. A szerelemarról szól, hogy adunk, és nem arról, hogy kapunk. Arról,hogy megosztod a lelked valaki mással. De csak az időmetpocsékolom, mert úgyis annyit fogsz fel belőle, mint csirkeaz históriából.

– Ó, kérlek, ne akarj megkímélni kedves szavakkal!Rajta, térj azonnal a tárgyra!

Shadak felállt.

– Bodasen harcosokat, zsoldosokat bérel fel a ventriaiháborúra. Kibérelt egy hajót, amely tizenkét nap múlvavitorlát bont. Addig lapulj meg, és ne keresd fel újraEvejordát... már ha azt akarod, hogy ő életben maradjon.

Az embervadász az ajtóhoz lépett, de Sieben utánakiáltott.

– Nem becsülsz valami sokra, igaz?

Shadak félig hátrafordult.

– Többre tartalak, mint amennyire te taksálod magad.

– Túl fáradt vagyok talányokhoz.

– Nem tudod feledni Gulgothirt.

Sieben úgy rándult meg, mintha pofon ütötték volna, éstalpra ugrott.

– Ez már a múlt. Semmit sem jelent nekem. Érted?Semmit!

– Ha te mondod. Tizenkét nap múlva találkozunk. A hajótVihargyermeknek hívják, és a tizenkettes mólóról indul.

– Lehet, hogy ott leszek. Lehet, hogy nem.

– Az embernek mindig két választása van, barátom.

* * * * *

– Nem, nem, nem! – bömbölt Borha. – Még mindigkitolod az álladat, és a fejed vezeti a tested. – Ellépett

ellenfelétől, felkapott egy törülközőt, és letörölte azizzadságot az arcáról és a feje búbjáról. – Próbáldmegérteni, Druss, hogy ha Grassinnak lehetősége lesz rá,megpróbálja kinyomni egyik vagy mindkét szemedet. Közellép hozzád, és amikor rárontasz, hüvelykujját hirtelenmozdulattal előrelöki, mintha csak tőr lenne.

– Vegyük újra.

– Nem. Túl dühös vagy, és ez eltompítja agondolkodásod. Gyere, ülj le egy kicsit.

– Sötétedik – közölte Druss.

– Hadd sötétedjen. Még négy nap van hátra a versenyig.Négy nap, Druss. Ez alatt az idő alatt meg kell tanulnoduralkodni a dühödön. A győzelem mindent jelent. Azsemmit sem számít, ha az ellenfeled ócsárol, vagygúnyolódik rajtad, vagy azt mondja, hogy az anyádmatrózokkal hál. Érted? Ezek a sértések csupán fegyvereka harcos fegyvertárában. Lépre csalnak, mivel mindenharcos tudja, hogy ellensége dühe egyben annaklegnagyobb gyengéje is.

– Kordában tudom tartani! – fortyant fel Druss.

– Nem sokkal ezelőtt jól harcoltál: megfelelő volt azegyensúlyod, az ütéseid pedig erőteljesek voltak. Azutáneltaláltalak egy balegyenessel... majd még eggyel. Azütések túl gyorsan jöttek, hogy védeni tudd őket, és ez

elkezdett bosszantani. Azután ütéseid ismét görbék lettek,és szabadon hagytad az álladat és az arcodat.

Druss leült az ökölharcos mellé, és bólintott.

– Igazad van. De nem szeretem ezt a gyakorlást, avisszafogott ütéseket. Nem tűnik valóságosnak.

– Nem valóságos, barátom, de felkészíti a testedet azigazi küzdelemre. – Vállon veregette a fiatalabb férfit. – Necsüggedj: már majdnem készen állsz. Szerintem a földásásvisszaadta az erődet. Hogy halad a munka az irtáson?

– Ma befejeztük. Holnap megjönnek a kőművesek, és azépítőmunkások.

– Épp időben. A felügyelő nyilván elégedett... énmindenesetre az vagyok.

– Miért tölt el ez téged örömmel?

– Enyém a terület egyharmada. Az értéke meredekenemelkedni fog, amint a házak elkészülnek. – A kopaszharcos felkacagott. – Elégedett vagy a jutalmaddal?

– A te kezed van benne? – kérdezte Druss gyanakvóan.

– Ez bevett gyakorlat, Druss. A felügyelő ötven raqotkapott, mivel a kijelölt időre elkészült a munka. Afelügyelőhelyettesnek általában az összeg tizedét juttatja.

– Tíz raqot adott – aranyban.

– Nocsak, nocsak. Nyilván elkápráztattad.

– Arra kért, hogy maradjak, és felügyeljem az alapokkiásását.

– De nem fogadtad el?

– Nem. Hamarosan hajó indul Ventriába. Megmondtamneki, hogy a segédem, Togrin, átvehetné a helyemet.Beleegyezett.

Borha hallgatott egy darabig. Tudott arról, hogy Druss azelső napon megverekedett Togrinnal, majd miként fogadtavissza a legyőzött felügyelőhelyettest, miként tanította, éslátta el felelősségteljes feladatokkal. És a felügyelő amunkálatok előrehaladtáról szóló találkozásaik alkalmávalbeszámolt Borhának arról is, hogy az emberek mikéntviszonyulnak Drusshoz.

– Természeténél fogva vezetésre született, aki példákútján ösztönzi a többieket. Nincs számára sem túl piszkos,sem túl nehéz munka. Valódi kincs, Borha: szándékombanáll előléptetni. Északon új irtást akarnak létrehozni, egynehéz terepen. Kinevezem oda felügyelőnek.

– Nem fogja elvállalni.

– Dehogynem. Meggazdagszik belőle.

Borha gondolatai visszatértek a jelenbe.

– Tudod, hogy soha nem találod meg őt – mondtaszelíden.

Druss megrázta a fejét.

– Megtalálom őt, Borha: még ha egész Ventriát be kell isjárnom, és át is kell kutatnom minden házat.

– Favágó vagy, Druss, szóval válaszolj nekem: hamegjelölök egy levelet az erdőben, hol kezdenéd elkeresni?

– Értelek, de a dolog nem ilyen bonyolult. Tudom, ki vettemeg őt: Kabuchek, aki gazdag és fontos ember.Megtalálom Kabucheket. – Druss a lóca alá nyúlt, éselőhúzta Snagát. – Ez a nagyapám csatabárdja. Aztmondják, hogy a nagyapám gonosz ember volt. Defiatalkorában egy hatalmas sereg érkezett északról, egyPasia nevezetű gothir király vezetésével. Mindenütt kitört apánik. Hogyan állíthatnának meg a drenaiak ilyen hatalmassereget? A városok kiürültek, az emberek ingóságaikatkordékra, szekerekre, hintókra, lovak és pónik hátárapakolták. Nagyapám, Bardan, egy kicsiny csapattalportyára indult mélyen a hegyek közé, ahol az ellenségfelverte táborát. Éjszaka huszadmagával besétált atáborba, megkereste a király sátrát, és megölte az

uralkodót. Másnap egy lándzsára tűzve találták meg Pasiafejét, a sereg pedig hazavonult.

– Érdekes, bár már hallottam. Szerinted ebből mi atanulság?

– Nincs semmi, amit egy ember ne érhetne el, hamegvan hozzá az akarata, az ereje és a bátorsága, hogymegpróbálja – felelte Druss.

Borha felállt, és kinyújtóztatta hatalmas váll- és hátizmait.

– Akkor lássuk, hogy igaz-e – mosolyodott el. – Lássuk,megvan-e benned az akarat, az erő és a bátorság ahhoz,hogy behúzd az állad.

Druss kuncogott, és letámasztotta a csatabárdot alócának.

– Kedvellek, Borha, A Káosz nevére, mikéntszolgálhattál egy olyan embert, mint Collan?

– Volt jó oldala is, Druss.

– Volt?

– Na, ja: jól fizetett. – Beszéd közben a tenyeremeglendült, és nagyot csattant Druss arcán. Az ifjúfelhorkant, és rávetette magát, de Borha elhajolt balra, öklepedig súrolta Druss járomcsontját.

– Az állad, te ökör! Ne told ki!

* * * * *

– Értékesebb emberekben reménykedtem – mondtaBodasen, ahogy szemügyre vette a Szertartásmezőntolongó tömeget.

Borha felkacagott.

– Ne tévesszen meg a külsejük: akadnak köztük valóbanértékesek. A kérdés csak az, mit keresel?

Bodasen rosszkedvűen bámulta a csürhét – egyesekrongyokban érkeztek, a legtöbben büdösek voltak. Eddigtöbb mint kétszázan jöttek, és a kapu felé vetett gyorspillantás elárulta, hogy a bevezető úton hamarosan újabbakérkeznek.

– Azt hiszem, eltérően vélekedünk arról, hogy mit jelentaz érték – közölte lehangoltan.

– Nézz csak oda – mutatott rá Borha egy férfira, aki akerítésen ült. – Ő Eskodas, az íjász. Ötven lépésről képeseltalálni egy akkora célpontot, mint a hüvelykujjad. Ahogy ahazámban mondják, ő az az ember, akivel nyugodtan útnakindulhatsz a hegyekbe. Ott pedig Kelva, a kardforgató áll:nem ismeri a félelmet, és kiváló képzést kapott. Születettgyilkos.

– De van bármi fogalmuk a becsületről?

Borha hatalmasat nevetett.

– Túl sok mesét hallgattál a dicsőségről, és a csodákról,barátom. Ezek az emberek harcosok: ők pénzértküzdenek.

Bodasen felsóhajtott.

– Csapdába estem... ez a város összemocskolt. Acsászáromat minden oldalról rettenetes ellenség fenyegeti,én pedig nem csatlakozhatom hozzá. Egyetlen hajó sembont vitorlát, csak akkor, ha harcedzett katonák vannak afedélzetén, nekem pedig Mashrapur csatornatöltelékeiközül kell kiválogatnom őket. Többet reméltem.

– Válassz bölcsen, és meglepetéssel szolgálnak majd –tanácsolta Borha.

– Lássuk először az íjászokat! – adott parancsotBodasen.

A ventriai több mint egy órán át figyelte, ahogy az íjászokegyik vesszőt a másik után küldik a szalmával kitömöttbálákba. Amikor végeztek, kiválasztott közülük ötöt – ezekegyike volt az ifjú Eskodas is. Minden ember kapott egyaranyraqot, és közölték velük, hogy a Vihargyermekfedélzetén kell jelentkezniük az indulás hajnalán.

A kardforgatókat már nehezebb volt elbírálni. Bodasenelőször azt parancsolta nekik, hogy egymással vívjanak, dea harcosok olyan eszetlen vadsággal tettek eleget akérésnek, hogy hamarosan többen a földre kerültek,vágásokkal és sebekkel borítva – egyiküknek még akulcscsontja is eltört. Bodasen gyorsan leállította acsetepatét, és Borha segítségével kiválasztott közülük tízet.A sebesültek fejenként öt ezüstöt kaptak.

A nap lassan vánszorgott, és délre Bodasennek márharminc embere volt a Vihargyermekre szánt ötvenből. Atöbbi zsoldosjelöltet elbocsátotta, és Borhával az oldalánnekiindult a mezőnek,

– Hagysz egy üres helyet Drussnak? – kérdezte azökölharcos.

– Nem. Csak azok számára van hely, akik Ventriáértharcolnak majd. Az ő kutatása személyes jellegű.

– Shadak szerint ő a legjobb harcos a városban.

– Nem vagyok éppen oda Shadakért. Ha ő nincs, akkora kalózok most Ventria ügyéért harcolnának.

– Magasságos Egek! – horkant fel Borha. – Hogyhihetted el ezt? Collan egyszerűen elvette volna apénzedet, és nem adott volna cserébe semmit.

– Megesküdött rá.

– Hogyan volt képes Ventria létrehozni egy birodalmat?– nézett az égre Borha. – Collan hazug volt, tolvaj ésharamia. Miért hittél volna neki? Nem azt mondta neked,hogy visszaadja Drussnak a feleségét? Nem hazudottneked, csak azért, hogy Drusst lépre csalja? Mit gondoltál,milyen emberrel kötsz üzletet?

– Egy nemesemberrel! – csattant fel Bodasen. – Bárnyilvánvalóan tévedtem.

– Való igaz. Éppen az imént fizettél ki egy aranyraqotEskodasnak, egy kecsketenyésztő, és egy lentriai szajhafiának. Az apját felakasztották, mert ellopott két lovat, azanyja pedig elhagyta a fiút. Egy árvaházban nőtt fel,amelyet két Forrás-pap vezetett.

– Van valami tanúsága ennek a csúf mesének? –érdeklődött a ventriai.

– Egen, van. Eskodas haláláig harcolni fog érted, ésnem menekül el. Kérd ki a véleményét, és őszinte választkapsz tőle. Bízz rá egy zsák gyémántot, és utasítsd, hogyadja át azt egy ezer mérföldre található embernek, és őmegteszi. Közben pedig egyszer sem ötlik fel benne, hogyellopjon egyetlen drágakövet is.

– Éppen ezt remélem – jelentette ki Bodasen. – Ennélkevesebbet nem is várok el a szolgálatomban állóventriaiaktól sem. Miért tekinted a becsületességet ilyen

különleges erénynek?

– Ismertem sziklákat, amelyekbe több józan ész szorult,mint beléd – felelte Borha, és csak nehezen fojtotta el arátörő ingerültséget.

Bodasen kuncogott.

– Ó, ti barbárok, és az a rejtélyes gondolkodásmódotok!De Druss-szal kapcsolatban lényegében igazad van:közrejátszottam abban, hogy olyan súlyos sebeket kapott.Ezért fenntartok számára egy helyet a Vihargyermeken.Most pedig keressünk egy helyet, ahol finom ételt, éstűrhető bort szolgálnak fel.

* * * * *

Shadak, Sieben, Borha és Druss a rakparton állt,miközben rakodómunkások haladtak el mellettük, ésfordultak rá a beszállópallóra, az utolsó készleteket cipelvefel a hajó fedélzetére. A Vihargyermek mélyre merült avízben, ahogy zsúfolásig megtöltötték a korlátnaktámaszkodó, a rakparton tolongó nőknek búcsút intőzsoldosok. A legtöbben szajhák voltak, de akadt néhányfeleség is, kisgyerekekkel. Sokuk szeméből ömlött akönny.

Shadak megragadta Druss kezét.

– Jó szelet kívánok, kölyök – mondta az embervadász. –

Remélem, a Forrás elvezet Rowenádhoz!

– Úgy lesz – felelte Druss. A csatabárdos szemefeldagadt, ajka elszíneződött (a halványsárga és avilágoslila keverékét idézte), a bal szeme alatt pedigcsinos pukli éktelenkedett, ahol a bőr felszakadt, majdügyetlenül összevarrták.

Shadak elvigyorodott.

– Remek küzdelem volt. Grassin sokáig fog emlékeznirá.

– Én is – mordult fel Druss.

Shadak bólintott, és mosolya elhalványult.

– Ritka ember vagy, Druss. Próbálj meg ilyen maradni.Ne feledd az elveket!

– Úgy lesz – ígérte a drenai. A két férfi kezet rázott, majdaz embervadász távozott.

– Miféle elveket? – kérdezte Sieben.

Druss a fekete ruhás harcos után nézett, aki mostanraeltűnt a tömegben.

– Egyszer azt mondta nekem, hogy minden igazi harcoselvek szerint él: Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts

gyermeket! Ne hazudj, csalj vagy lopj! Ezek a dolgok agyenge jellemű emberek ismertetőjelei. Védelmezd agyengét az erősek gonoszságától, és sose engedd, hogy abírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

– Biztosra veszem, hogy mindez nagyon igaz – kacagottfel Sieben szárazon, gúnyosan. – Ó, Druss, már hallom ahúsosfazekak és a kocsmák hívását. A pénzből pedig,amelyet rajtad nyertem, hónapokon át nagyúrként élhetek. –Kinyújtotta karcsú kezét, Druss pedig megragadta.

– Bölcsen költsd el a pénzedet! – tanácsolta.

– Úgy lesz... nőkre, borra, és szerencsejátékra. –Nevetve sarkon pördült, és elment. Druss Borhához fordult.

– Köszönöm a képzést, és a kedvességedet.

– Az idő hasznosan telt, és elégtételt jelentett, hogyGrassin megalázkodott. De így is majdnem kitolta aszemedet. Nem hiszem, hogy valaha is megtanulod, mikéntvédd meg az álladat.

– Hé, Druss! Már a fedélzeten vagy? – kiáltott le hozzáBodasen a hajóról.

– Úton vagyok! – bömbölt vissza. A két férfi a harcosokmódján szorított kezet, megragadva egymás csuklóját.

– Remélem, találkozunk még! – mondta Druss.

– Ki mondhatja meg, hogy a Párkák miként döntenek?

Druss felkapta csatabárdját, és a feljárópalló felé fordult.

– Elmondod, miért segítettél nekem? – kérdezte hirtelen.

Borha vállat vont.

– Megrémisztettél, Druss. Látni akartam, hogy milyen jólehetsz. Most már tudom: a legjobb lehet belőled. Ezelfogadhatóbbá teszi a veled vívott küzdelmemeredményét. De most te mondd meg, milyen érzésbajnokként távozni?

Druss felkacagott.

– Fájdalmas – dörzsölte meg feldagadt állát.

– Mozogj már, kutyaképű! – kiáltott rá a korláton kihajolóegyik harcos.

A csatabárdos felpillantott rá, majd visszafordultBorhához.

– Járj szerencsével, barátom! – mondta, és felballagott apallón.

A köteleket eloldották, a Vihargyermek pedigeltávolodott a rakparttól.

A harcosok a fedélzeten ácsorogtak, vagy áthajoltak akorláton, búcsút intve barátaiknak és szeretteiknek. Drusstalált egy szabad helyet a bal oldali korlátnál, és magamellé, a fedélzetre fektette bárdját. Bodasen a kormánynálállt az első tiszttel: odaintett a csatabárdosnak, éselmosolyodott.

Druss hátradőlt, és furcsamód nyugodtnak érezte magát.A Mashrapur csapdájában töltött hónapok súlyos nyomothagytak rajta, de most felidézte magában Rowena arcát.

– Már jövök – suttogta maga elé.

* * * * *

Sieben maga mögött hagyta a rakpartot, és elindult azegyik park felé vezető sikátorok labirintusán át. Ügyet semvetett a közelebb nyomakodó szajhákra, annyira lefoglaltákzsibongó gondolatai. Szomorúság öntötte el Drusstávozásával. Kezdte megkedvelni az ifjú csatabárdost: nemrejtegetett előle semmit, nem volt benne sem hamisság,sem kétszínűség. Bármennyire jót nevetett is Druss mereverkölcsein, titokban csodálta azt az erőt, amiből ez fakadt.Druss még Calvar Synt, a kirurgust is felkereste, ésrendezte adósságát. Sieben elkísérte, és még sokáig fogemlékezni az ifjú orvos arcára kiülő megdöbbenésre.

Na de Ventria? Sieben nem akart olyan országbalátogatni, ahol háború dúlt.

Evejordára gondolt, és belehasított a sajnálat. Szerettevolna még egyszer látni őt, érezni a csípője köré fonódókarcsú combokat. De Shadak igazat mondott: túl veszélyeslett volna mindkettőjüknek.

Sieben balra fordult, és nekivágott a park kapujáhozvezető Száz lépcsőnek. Viszont Shadak tévedettGulgothirral kapcsolatban. Eszébe jutottak a mocskosutcák, a csonka koldusok, és a kiraboltak kiáltásai. Dekeserűség nélkül gondolt vissza minderre. Talán az őhibája volt, hogy apja bolondot csinált magából a hercegnőmiatt? Egy kurta pillanatra feltámadt a haragja. Ostoba ésbolond volt – gondolta Sieben. A nő előbb agazdagságától, azután a méltóságától, végül pedig aférfiasságától fosztotta meg. Vámpír királynőnek hívták,méghozzá jó okkal, bár vért nem ivott. Nem: ő a férfiakéleterejét itta, szárazra szívta őket, miközben azok mégmeg is köszönték neki, és könyörögtek, hogy tegye megújra és újra.

Sieben apját is eldobta – amikor már csakhasznavehetetlen burok maradt, egy ember üres, levetetthéja. Mialatt Sieben és anyja szinte az éhhalállal küzdött,apja koldusként üldögélt a hercegnő háza előtt. Egyhónapig folyt ez így, míg végül átvágta a saját torkát egyrozsdás pengével.

Ostoba, ostoba ember!

De én nem vagyok ostoba – gondolta Sieben, miközbena lépcsőket rótta. Nem vagyok olyan, mint az apám.

Felpillantott, és látta, hogy két ember jön vele szemben,lefelé. Testük köré szorosan hosszú köpenyt csavartak.Sieben megtorpant. Forró délelőtt volt, vajon miért öltöztekfel ennyire? Zajt hallott, és amikor megfordult, látta, hogymögötte egy másik férfi halad felfelé. Ő is hosszú köpenytviselt.

A költő szívébe hirtelen félelem nyilallt, és sarkon pördült,majd megindult a magányos férfi felé. Már a közelében járt,amikor a hosszú köpeny hátralendült, és egy hosszú késjelent meg az ember kezében. Sieben előrenyújtott lábbalugrott, és jobb csizmájának orra állon találta a köpenyest,aki legurult a lépcsőkőn. Sieben nagyot esett, de talpraszökkent, és rohanni kezdett, hármasával véve a fokokat.Hallotta, hogy mögötte a másik két férfi is rohanni kezd.

A lépcsősort elhagyva, bevetette magát az egyiksikátorba. Vadászkürt zengett fel, és egy magas harcosugrott elé, karddal a kezében. A viharsebesen száguldóSieben vállát előrelökve nekirohant a férfinak, félrelökve azútjából. Jobbra, majd balra kanyarodott. Egy kés süvített ela feje mellett, és csendült az egyik falon.

Még sebesebben futott, átrohant egy terecskén, majdbeszaladt az egyik mellékutcába. Előtte feltűnt a rakpart. Ittmár nagyobb volt a forgalom, így Sieben lökdösődve haladt

tovább. Többen sértéseket kiabáltak neki, és egy fiatal nőel is esett mögötte. Hátrapillantott – legalább egy fél tucatalak üldözte.

A pánik szélére sodródva érte el a rakpartot. Balról egycsapat férfi bukkant fel az egyik mellékutcából: mindegyikfegyvert szorongatott, mire Sieben elkáromkodta magát.

A Vihargyermek éppen akkor távolodott el a rakparttól,amikor a költő átrobogott a kockaköveken, és a levegőbevetette magát, kezét kinyújtva az egyik felé kígyózó kötélután. Ujjai rázárultak, teste pedig a hajópalánknak csattant.Ettől majdnem elengedte kötelet, de még mindigbelecsimpaszkodott, amikor egy kés fúródott a fába a fejemellett. A félelem erőt adott neki, és mászni kezdett felfelé.

Ismerős arc hajolt fölé – Druss kihajolt, megragadta azingét, és felrántotta a fedélzetre.

– Látom, meggondoltad magad – mondta acsatabárdos. Sieben halványan elmosolyodott, ésvisszapillantott a rakpartra. Legalább egy tucat fegyveresnyüzsgött már ott.

– Úgy gondolom, hogy a tengeri levegő jót tenne nekem– felelte a poéta.

Az ötvenes éveiben járó szakállas kapitány nyomakodottát a tömegen.

– Mi folyik itt? – dörögte. – Csak ötven embert szállítok.Ez a véghatár.

– Nem nyom túl sokat – közölte Druss kedélyesen.

Ekkor egy másik férfi lépett közelebb. A magas, szélesvállú alak horpadt mellvértet, két rövidkardot, és egyvállszíjat viselt, amelybe négy kést tűztek.

– Először megváratsz minket, kutyaképű, most meg akis barátodat is a fedélzetre hozod. Kardforgató Kelva nemhajózik együtt a hozzátok hasonlókkal.

– Akkor ne tegye! – Druss bal keze megvillant, ujjaielkapták a férfi torkát, jobbja pedig belecsapódott a harcoságyékába. A csatabárdos egyetlen hatalmas rántással alevegőbe emelte a vergődő férfit, és áthajította a hajóoldalán. Kelva hatalmas loccsanással ért vizet, és ahogypáncélja súlya lefelé húzta, csapkodni kezdett.

A Vihargyermek eltávolodott a parttól, Druss pedig akapitányhoz fordult.

– Most már ismét ötvenen vagyunk – mosolygott rá.

– Ezt nem vitatom – bólintott a férfi, és az árbocnálvárakozó matrózok felé fordult. – Fővitorlát kibontani! –bömbölte.

Sieben a korláthoz lépett, és látta, hogy a rakparton állók

kötelet vetnek a vízben vergődő harcosnak.

– Lehetnek barátai a hajón levők közt – jegyezte meg.

– Szívesen utána küldöm őket is.

3Eskodas minden reggel végigsétált a fedélzeten a bal

oldali korlát mellett, egészen az orrig, majd visszasétált ajobb oldali palánknál a tatig, és megmászta akormányfedélzetre vezető hat lépcsőt. A kormánynáláltalában ott állt a kapitány vagy az első tiszt a hajlott tölgykormánykar mellett.

Az íjász félt a tengertől, és leplezetlen rettegéssel nézte agördülő hullámokat, átérezve azt a rettentő erőt, amely ahajót uszadékfaként emelte fel, vagy ejtette le. Az indulásdélelőttjén Eskodas felkapaszkodott a kormányfedélzetre,és odalépett Milus Bar kapitányhoz.

– Ide nem jöhetnek utasok – közölte a kapitány zordarccal.

– Lenne néhány kérdésem, uram – szólalt meg Eskodasudvariasan.

Milus Bar háncskötelet tekert a kormánykar köré,rögzítve azt.

– Miről?

– A csónakról.

– A hajóról! – csattant fel Milus.

– Igen, a hajóról. Bocsáss meg, uram, de nem vagyokjáratos a tengerészeti kifejezésekben.

– Tengerbíró a kicsike. Háromszázötvenöt lábnyi remekfaanyag. Nem ereszt be több vizet, mint amennyit egy férfikiizzad, és meglovagol minden vihart, amit csak az istenekkavarni tudnak. Karcsú és gyors a kis drága. Mi mást kellmég tudnod?

– Úgy beszél a hajóról... mintha... egy nő lenne.

– Jobb bármelyik nőnél, akit valaha is ismertem –vigyorodott el Milus. – Soha nem csap be.

– Olyan aprónak tűnik az irdatlan vízen – jegyezte megEskodas.

– Mindannyian aprók vagyunk a tengerhez képest,kölyök. De az évnek ebben a szakában kevés a vihar. Aveszélyt a kalózok jelentik, és ti ezért vagytok itt. –Rámeredt az ifjú íjászra, és szürke szemét összehúzta sűrűszemöldöke alatt. – Ha nem haragszol meg, kimondom,hogy egy kissé elütsz ezektől a gyilkosoktól, meg a többigazfickótól.

– Nem tiltakozom a szavaid miatt, de ha ők hallanának,lehet, hogy kifogást emelnének. Köszönet az idődért és aszívélyességedért.

Az íjász lemászott a főfedélzetre. Mindenütt férfiakácsorogtak – egyesek kockáztak, mások beszélgettek. Abal oldali korlátnál néhányan karlenyomóversenytrendeztek. Eskodas átnyomakodott köztük, az orr felétartva.

A nap fényesen ragyogott a kék égen, és jó hátszelükvolt. Magasan a hajó felett sirályok köröztek, és északonEskodas ki tudta venni Lentria partjait. Ebből a távolságbóla vidék ködösnek és valótlannak tűnt, szellemek éslegendák földjének.

Az orrban két ember ült. Egyikük az a karcsú fiatalembervolt, aki olyan látványosan szállt fel a hajóra. A jóképű férfi,hosszú szőke haját ezüstpánttal fogta hátra. Drága ruhákatviselt – finom selyemből szőtt halványkék inget, és puhabőrrel szegett báránygyapjúból készült sötétkék nadrágot.A másik alak hatalmas teremtű volt: úgy emelte fel Kelvát,mintha a harcos csak néhány unciát nyomott volna, éslándzsaként hajította a tengerbe. Eskodas közelebb lépetthozzájuk. Az óriás fiatalabb volt, mint ahogy előszörgondolta, csak a kiütköző szakállkezdemény mutattaidősebbnek. Eskodas belenézett a szemébe. Fagyos kékszempár nézett vissza rá – kemény volt, akár a kovakő, éslegalább olyan barátságtalan. Az íjász elmosolyodott.

– Jó reggelt, – Az óriás erre morgott valamit, de a szőkepiperkőc felállt, és kezet nyújtott.

– Üdv. A nevem Sieben. Ő Druss.

– Á, igen. Ő győzte le Grassint a viadalon... azt hiszemeltörte az állát.

– Több helyen is – felelte Sieben.

– Eskodas vagyok. – Az íjász leült egy összetekertkötélcsomóra, és nekitámaszkodott az egyikszövetbálának. Lehunyta szemét, és élvezte az arcátmelengető napsütést. Egy darabig csend honok, majd akét férfi ismét visszatért a beszélgetéshez.

Eskodas nem nagyon figyelt oda... valami nőről ésorgyilkosokról esett szó.

Az előtte álló utazáson töprengett. Még sosem játVentriában, amely a históriás könyvek szerint elképesztőgazdagságáról, sárkányairól, kentaurjairól, és mindenféleegyéb fajzatáról híres. Eskodas hajlott rá, hogy asárkányokról szóló résznek ne adjon hitelt: sok vidéketbejárt már, és minden országban szóltak róluk mesék, deEskodas még egyet sem látott. Csiatcében állt egymúzeum, ahol összerakták egy sárkány csontjait. Acsontváz hatalmas volt, de szárnyak nélküli, a nyaka pediglegalább nyolc láb hosszúra nyúlt. Ilyen torokból sehogy

sem lehet tüzet fújni – gondolta akkor.

De akár lesznek sárkányok, akár nem, Eskodas nagyizgalommal várta, hogy megérkezzenek Ventriába.

– Nem beszélsz valami sokat, nem igaz? – szólt odaSieben.

Eskodas kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

– Majd ha lesz valami mondandóm, beszélek.

– Esélyed sem lesz rá – mordult fel Druss. – Sieben tízember helyett is beszél.

Eskodas udvariasan mosolyra húzta a száját.

– Te a mondaköltő vagy.

– Igen. Megtisztelő, hogy felismersz.

– Láttalak Corteswainban, ahol Karnak dalát adtad elő.Nagyon jó volt: főleg Dros Purdol ostromát élveztem.Ellenben a hadistenek érkezése, és a villámokat hajigálótitokzatos hercegnő már kevésbé nyűgözött le.

– Ez a drámai túlzás – mosolyodott el Siebenerőltetetten.

– Az emberi bátorságnak nincs szüksége túlzásokra –

felelte Eskodas. – Ez csökkenti a védők hősiességét, mertazt sugallja, az istenek segítettek nekik.

– Ez nem történelemlecke volt – magyarázta Sieben,immár mosolytalanul –, hanem egy költemény... egy dal. Azistenek érkezése csupán annak az ötletnek a művészikifejezése, hogy a bátorság időnként szerencsével párosul.

– Hmmm – dünnyögte Eskodas, aki hátradőlt, ésbehunyta a szemét.

– Mit jelent ez? – dörögte Sieben. – Nem értesz egyet?

Eskodas felsóhajtott.

– Nem kívánok vitát provokálni, poéta úr, de szerintemez elég szegényes kifejezési eszköz. Te azt állítod, hogy adrámai hatás kedvéért került a darabba. A továbbibeszélgetésnek tehát nincs értelme: nem akarlakfelmérgesíteni.

– Nem vagyok mérges! – dühöngött Sieben.

– Nem viseli túl jól a bírálatot – közölte Druss.

– Nagyon tréfás – csattant fel Sieben –, ezt hallani attólaz embertől, aki egyetlen rossz szó hallatán áthajítjautastársait a korláton! No, miért is volt ez gyenge kifejezésieszköz?

Eskodas előrehajolt.

– Számos ostromban vettem részt. A legnagyobbbátorságra mindig a végén van szükség, amikor már úgytűnik, hogy minden elveszett: a gyengék ilyenkormegtörnek, és elfutnak vagy az életükért könyörögnek.Nálad az istenek éppen ebben a pillanatban érkeznek, éssegítséget ajánlanak a vagriaiak elűzésére, így az igazicsúcspont elvész, mert amint megjelennek az istenek, mitudjuk, hogy a győzelem biztos.

– Akkor elvesznének a legszebb soraim. Főleg a végén,mikor a harcosok azon töprengenek, hogy viszontlátják-evalaha az isteneket.

– Igen, emlékszem... a varázsrímek, a varázslatok, acsengő tünde harangok. Ez az.

– Pontosan.

– Én jobban kedvelem a korábbi versszakokharciasságát és valóságosságát.

„Eljön a nap, mikor az ifjú meghal

és egykor tűz-acélnak vélt erő

röpke és múló pillanat

a múló évek súlya alatt.

Nagyot tévednek az ifjak,

kik a titokban s varázsbanhisznek.”

Eskodas elhallgatott.

– Az összes művemet ismered? – kérdezte a láthatóanmegdöbbent Sieben.

Eskodas elmosolyodott.

– A corteswaini előadásod után keresni kezdtem aversesköteteidet. Azt hiszem, ötöt találtam. Kettő mégmindig megvan: a legkorábbi műveid.

– Szóhoz sem jutok.

– Ez lesz aztán a nap – dörmögte Druss.

– Ó, hallgass már! Végre találtam egy épelméjű embertegy olyan hajón, amely csirkefogókkal van tele. Talán nemis lesz olyan rettenetes ez az utazás. Mondd csak Eskodas,mi vett rá, hogy Ventria felé indulj?

– Szeretek embereket ölni – felelte az íjász.

Druss hahotája az egekig csapott.

* * * * *

Az első néhány napban a tengeri utazás újdonságalekötötte a legtöbb zsoldost.

Nappal a fedélzeten üldögéltek, kockáztak vagytörténeteket meséltek. Éjszakánként a bal és jobb oldalikorlátok köré hurkolt és kifeszített ponyva alatt aludtak.

Drusst lenyűgözte a tenger és a végtelen láthatár. AMashrapurban horgonyzó Vihargyermek gigantikusnak,legyőzhetetlennek tetszett, a nyílt tengeren azonban olyantörékenynek látszott, mint egy virágszál a folyó sodrában.Sieben nagyon gyorsan ráunt az utazásra. Nem úgy Druss.A sóhajtozó szél, a hajó ringása, a felettük szárnyalósirályok rikoltása mind-mind felpezsdítette az ifjú harcosvérét.

Egy délelőtt felkapaszkodott a fővitorlát tartó hatalmaskeresztrúdra. Ott letelepedett, hátha valahol földet pillantmeg, de csak a tenger végtelen kékje tárult a szeme elé. Avitorlarúdon egy matróz indult meg felé mezítláb, anélkül,hogy bármibe is kapaszkodott volna. Csípőre tett kézzeltartotta meg egyensúlyát, miután megállt, és lenézettDrussra.

– Utasoknak tilos ide felmászniuk – közölte.

Druss elvigyorodott.

– Hogyan tudsz itt úgy állni, mintha csak egy széles úton

tennéd? Egyetlen szélroham elfújhat.

– Mint például ez? – kérdezte a tengerész, és lelépett arúdról. Testét megcsavarta a levegőben, és kezemegragadta az egyik vitorlakötelet. Egy pillanatig ottfüggött, majd egy mozdulattal fellendült a csatabárdosmellé.

– Nagyon ügyes – gratulált Druss. Odalent a vízbenészrevette egy ezüstös-kékes villanást, mire a matrózfelkuncogott.

– A tenger istenei – magyarázta az utasnak. – Delfinek.Ha jókedvük van, csodálatos látványban lehet részed. –Csillogó test tört elő a víz alól, megpördült a levegőben,majd ismét visszahullt a vízbe, szinte csobbanás nélkül.Druss lekecmergett a kötélzeten, mert elszánta magát,hogy közelebbről is szemügyre veszi a vízben úszógyönyörű állatokat. Éles füttyögés hasított a levegőbe,amikor a delfinek kidugták a fejüket a vízfelszín fölé.

Ekkor egy nyílvessző röppent ki a hajóról, és belefúródottaz egyik levegőbe ugró delfinbe.

Az állatok egy szemvillanás alatt eltűntek.

Druss az íjászra meredt, miközben mások ráüvöltöttek afickóra – a vidámság eloszlott, és harag vette át a helyét.

– Csak egy hal volt! – kiáltotta az íjász.

Milus Bar nyomakodott át a tömegen.

– Te bolond! – bődült el, és arca szinte szürkére váltottszakálla alatt. – Ők a tenger istenei: azért keresnek felminket, hogy hódoljunk előttük. Időnként még a veszélyesvizeken is segítenek átjutni. Miért lőttél rá?

– Jó célpontot nyújtott. Miért ne tettem volna? Én ígydöntöttem.

– Egen, te döntöttél, cimbora, de ha a szerencsénkrosszra fordul, akkor én úgy döntök, hogy kiontom a beled,és a cápáknak vetem – közölte Milus. Ezzel atagbaszakadt hajóskapitány visszacsörtetett akormányfedélzetre. A korábbi jó hangulat mostanramegsavanyodott, és az emberek mogorván tértek visszakorábbi elfoglaltságaikhoz.

Sieben lépett oda Drusshoz.

– Az istenekre, gyönyörűek voltak! – áradozott. – Alegenda szerint Asta szekerét hat fehér delfin húzza.

Druss felsóhajtott.

– Ki gondolta volna, hogy bárkinek is eszébe jutnamegölni közülük egyet? Talán jó az ízük?

– Nem – felelte Sieben. – Északon időnként

belegabalyodnak a hálókba, és megfulladnak. Találkoztamemberekkel, akik megfőzték őket: rettenetes volt az ízük, ésehetetlennek bizonyultak.

– Annál rosszabb – dörmögte Druss.

– Ez semmiben sem különbözik a szórakozásbólfolytatott vadászattól, Druss. Egy őzsuta nem ugyanolyangyönyörű, mint egy delfin?

– Egy őzet megehetsz. Az őzhús nagyon finom.

– De a legtöbben nem a húsáért vadásszák, ugyetudod? A nemesek aztán nem. Ők élvezetből teszik. Élvezika hajszát, a zsákmány rettegését, az ölés végső pillanatát.Ne egyedül ezt az embert hibáztasd az ostobaságáért. Egykegyetlen világból jött, ahogy mi mindannyian.

Eskodas lépett hozzájuk.

– Nem túl biztató a fickó, igaz? – kérdezte az íjász.

– Kicsoda?

– Az ember, aki meglőtte a halat.

– Éppen erről beszélgettünk.

– Nem is tudtam, hogy értetek az íjászat tudományához –hökkent meg Eskodas.

– Az íjászathoz? Miről beszélsz?

– Az íjászról. Egyetlen mozdulattal feszítette meg, ésengedte el a húrt. Habozás nélkül. Életbevágó, hogyszünetet tarts, és célba vedd a célpontodat: ő viszont aligvárta már, hogy ölhessen.

– Akárhogy legyen is – mondta az egyre bosszúsabbSieben –, mi a vadászat erkölcsiségéről beszélgettünk.

– Az ember természeténél fogva gyilkos – közölteEskodas barátságosan. – Született vadász. Mint az ott –Sieben és Druss megfordultak, és észrevették ahullámokat hasító ezüstfehér uszonyt. – Az egy cápa.Megérezte a sebesült delfin vérének szagát. Most anyomába ered, és akár a sathulik partvidékéig is követi.

Druss áthajolt a korláton, és úgy nézte a hajó mellettelsuhanó csillogó testet.

– Szép nagy.

– Ennél nagyobbra is megnőnek – mondta Eskodas. –Rajta voltam egy hajón, amely viharba került, és a lentriaipartok mellett elsüllyedt. Negyvenen éltük túl a hajtótörést,és kezdtünk kifelé úszni. Azután megjöttek a cápák. Csakhárman jutottunk ki, és az egyiknek leharapták a lábát.Három nappal később meg is halt.

– Azt mondtad, vihar tört ki? – kérdezte Druss.

– Azt mondtad, vihar tört ki? – kérdezte Druss.

– Egen.

– Olyan, mint az? – kérdezte Druss, és kelet felémutatott, ahol ormótlan fekete fellegek torlódtak össze.Villám hasította át az eget, amelyet elsöprő erejű dörgéskövetett.

– Igen, olyasmi. Reméljük, hogy nem kerülünk az útjába!

Az ég percek alatt beborult, a tenger felkorbácsolódott,és nagy hullámokat vetett. A Vihargyermek holfelemelkedett, hol áttörtetett az óriás hullámokon, hogyazután lecsússzon a még nagyobb hullámvölgyekbe. Majdaz eső is rákezdett, egyre szaporábban és szaporábbanvert, jeges tűszúrásai mintha az égből kilőtt nyilak lettekvolna.

A bal oldali korlátnál kuporgó Sieben odapillantott, ahola balszerencsés íjász kucorgott. A férfi, aki rálőtt a delfinre,egyedül volt, és erősen markolt egy kötelet.

– Szerintem megfordult a szerencsénk – jegyezte meg apoéta.

Csakhogy sem Druss, sem Eskodas nem hallotta őt azüvöltő szélben.

Eskodas karjait a bal oldali korlát köré fonta, és úgycsimpaszkodott, miközben a vihar rázendített. Hatalmas

hullám vágódott a hajó oldalának, több embert elhajítva,hiába kapaszkodtak kétségbeesetten a kötelekbe és abálákba. A férfiak végigcsúsztak a fedélzeten, ésnekicsattantak a megdőlő jobb oldali palánknak. Az egyiktartóoszlop megreccsent, de az éjsötétre váló ég baljósdörgése minden más hangot elnyomott. A V ihargyermekfelfutott egy gigantikus hullámtaréjra, majd lecsúszott adühöngő tenger teremtette völgybe. Az egyik matrózösszetekercselt kötéllel a kezében végigrohant afedélzeten, és megpróbált eljutni a jobb oldali palánkhozszorult harcosokhoz. A következő hullám telibe találta, és aküszködő férfiak csoportjába röpítette. A jobb oldali palánkengedett, és egy szívdobbanás alatt vagy húsz emberzuhant a vízbe a fedélzetről. A hajó rémült lókéntágaskodott fel. Eskodas érezte, hogy szorításameggyengül a tartóoszlopon, és igyekezett fogást váltani,de a hajó ismét meglódult. Ez kitépte viszonylagbiztonságos helyéről, és fejjel előre csúszni kezdett aszéttört palánkon tátongó rés felé.

Egy hatalmas kéz fonódott a bokája köré, és rántottavissza. A csatabárdos rávigyorgott, majd a kezébe nyomottegy darab kötelet. Eskodas gyorsan a dereka köré kötötte,másik végét pedig az árbochoz hurkolta. Azután Drussranézett. A nagydarab fickó élvezte a vihart. Az immárbiztonságba került Eskodas végigpásztázta a fedélzetet. Aköltő a jobb oldali korlát egyik nem túl erősnek tűnődarabjába csimpaszkodott, a kormányfedélzeten pedigMilus Bar birkózott a kormányrúddal, igyekezve a

Vihargyermeket a fergeteg előtt tartani.

Újabb irdatlan hullám söpört végig a fedélzeten. A jobboldali palánkozat megreccsent, Sieben pedig átcsúszott ahajó oldalán. Druss kioldotta saját kötelét, és felállt.Eskodas ráordított, de a csatabárdos vagy nem hallotta,vagy nem törődött vele, mert átrohant a megdőlő fedélzeten– egyszer elvágódott, de sikerült elvergődnie a kiszakadtkorlátig. Térdre rogyott, kihajolt, majd visszarántottaSiebent a fedélzetre.

Mögöttük az a férfi, aki meglőtte a delfint, a kötél utánnyúlt, amellyel hozzá akarta kötni magát a fedélzetpadlózatába vert vontatógyűrűsor egyik szeméhez. A hajóismét felágaskodott. A férfi a fedélzetre zuhant, majdcsúszni kezdett a hátán, és belerobbant Drussba, akihatalmasat esett. Az egyik kezével még mindig Siebenttartó csatabárdos megpróbálta elkapni a balsorsú íjászt, dea férfi már el is tűnt a dühöngő tengerben.

Kisvártatva a nap áttűzött a felszakadó felhőzeten, azeső lecsillapodott, a tenger elcsitult. Eskodas kioldotta azárbochoz csomózott kötelet, és rogyadozó lábakkal felállt.Odasétált, ahol Druss állt Siebennel.

A költő arca fehérre sápadt a megrendüléstől.

– Soha többé nem szállok hajóra. Soha!

Eskodas kinyújtotta a kezét.

– Köszönöm, Druss. Megmentetted az életemet.

A csatabárdos kuncogott.

– Meg kellett tennem, cimbora. Ezen a lélekvesztőn tevagy az egyetlen, aki képes elnémítani mondaköltőnket.

Bodasen mászott le a kormányfedélzetről.

– Meggondolatlan tett volt, barátom – mondta Drussnak–, de remekül csináltad. Értékelem a mellettem harcolókbátorságát.

A ventriai otthagyta őket, hogy megszámolja amegmaradtakat. Eskodas megborzongott.

– Szerintem közel harminc embert vesztettünk.

– Huszonhetet – közölte Druss.

Sieben odamászott a hajó oldalához, és beleokádott atengerbe.

– Vele együtt huszonhét és felet – fűzte hozzá Eskodas.

4Az ifjú császár elhagyta a mellvédet, és végigsétált a

rakparton. Mögötte főtisztjei, mellette segédtisztje,

Nebuchad lépkedett.

– Hónapokig kitarthatunk, nagyúr – mondta Nebuchad,és hunyorgott a császár aranyozott mellvértjén megcsillanónapfénytői. – A falak vastagok és magasak, a katapultokpedig meggátolnak minden betörési kísérletet a tengerfelől.

Gorben megcsóválta a fejét.

– A falak nem védenek meg minket – mondta az ifjúnak.– Kevesebb mint háromezer emberünk van. A naashaniakhúszszor ennyit számlálnak. Láttad, milyen az, amikor atigrishangyák megtámadnak egy skorpiót?

– Igen, nagyúr.

– Elözönlik őt – az ellenség éppen így fogja lerohanniCapalist.

– Halálig harcolunk – fogadkozott az egyik tiszt.

Gorben megtorpant, és megfordult.

– Tudom – mondta, és sötét szemébe harag költözött. –De a halál nem hoz győzelmet, igaz, Jasua?

– Igaz, nagyúr.

Gorben továbbindult a szinte teljesen kihalt utcákon, a

bedeszkázott, elhagyott üzletek és üres kocsmák mellett.Végül elérte a Magisztrátusok Csarnokának bejáratát. Avárosi elöljárók már régen elmentek, és az ősi építménybőla capalisi polgárőrség főhadiszállása lett. Gorben belépetta folyosóra, és a lakosztályába ment. Elbocsátotta tisztjeit,és az elé siető két szolgát – egyikük bort hozottaranykupában, a másik pedig meleg, illatosított vízbeáztatott törülközőt.

Az ifjú császár lakosztályába érve lerúgta csizmáját,fehér köpenyét pedig az egyik székre hajította. Hatalmasablak nézett keletre, előtte pedig tölgyfa asztal állt, amelyenszámos térkép, valamint a felderítők és kémek jelentéseihevertek. Gorben leült, és a legnagyobb térképre nézett: aVentriai Császárságot ábrázolta, és hat évvel ezelőtt apjamegrendelésére készítették.

Lesimította a bőrlapot, és leplezetlen dühvel meredt aföldabroszra. A birodalom kétharmada elveszett. Hátradőltszékében, és felidézte nusai palotáját, ahol megszületett,és ahol nevelkedett. A zöldellő völgyre és a csillogó fehérmárványvárosra néző dombon álló palota építése tizenkétévig tartott, és egy időben több mint nyolcezer munkásdolgozott rajta, gránit- és márványtömböket, hatalmascédrus-, tölgy- és szilfarönköket cipelve fel, amelyeket akirályi kőművesek, és ácsok munkáltak meg.

Nusa az első városok között esett el.

– A pokol isteneire, átok reád, apám! – sziszegteGorben. Apja csökkentette az ország seregének létszámát,a szatrapák gazdagságára és hatalmára bízva az egyestartományok védelmét. De a kilenc szatrapából négyelárulta, és átengedték a támadó naashaniakat. Apjaösszegyűjtött egy sereget, és szembeszállt velük, dekatonai képességei a nullával voltak egyenlők. Gorben úgytudta, hogy bátran harcolt: de rögvest ezután közölték vele,ő az új császár.

Az új császár! Gorben felállt, és a távolabbi falon lógóezüsttükörhöz sétált. Egy fiatal, jóképű férfit látott benne,akinek fekete haja csillogott az illatos olajtól. Az erősarcban mélyen ülő szempár foglalt helyet – vajon egycsászár arca volt ez? Az uralkodó némán azt kérdeztemagától, hogy felül tud-e kerekedni az ellenségen.Tisztában volt vele, hogy a szolgák minden szavátkihallgathatják, és továbbadhatják. Az aranyozott harcimellvértet a császárok kétszáz éve viselték, míg abíborköpeny a legfőbb királyi méltóságot jelképezte. Deezek csupán külsőségek voltak. Az számított, hogy milyen aférfi, aki viseli őket. Eléggé férfi vagy ehhez? Szúrósanrámeredt tükörképére, végigmérve a széles vállat, a karcsúderekat, az izmos lábakat és erős karokat. De tudta, hogyezek is csupán külsőségek. Nem más, mint a lelket fedőköpeny ráncai.

Eléggé férfi vagy ehhez? – kérdezte magától.

A gondolat újra és újra visszatért hozzá, miközbendolgozószobájába tartott. Gorben könyökével az asztalratámaszkodott, előrehajolt, és ismét rámeredt a térképre.Szénkrétával rárajzolták az új védelmi vonalat: nyugaton álltCapalis, keleten pedig Larian és Ectanis. Hirtelenfélrelökte a földabroszt. Alatta egy másik térkép feküdt:Capalis kikötővárosát ábrázolta. A délen fekvő tengertől azészakon magasodó szirtig egyetlen fal húzódott félkörben,rajta négy kapu és tizenhat torony. A két mérföld hosszú,negyven láb magas falat háromezer katona védte – köztükszámos újonc, pajzs, és mellvért nélkül.

Gorben felállt, az ablakhoz ment, majd kilépett azerkélyre. Tekintete a kikötőre és a nyílt tengerre esett.

– Ó, Bodasen, fivérem, merre jársz? – suttogta. A tengerbékésnek tetszett a tiszta kék ég alatt, az ifjú császár pedigbelerogyott párnázott székébe, és lábát feltette az erkélykorlátjára.

Ezen a meleg, nyugodt napon elképzelhetetlennek tűntaz a rengeteg halál és pusztulás, ami oly rövid idő alattszakadt a császárságra. Gorben behunyta szemét, ésfelidézte az előző évi Nyári Lakomát Nusában. Apjanegyvennegyedik születésnapját, és trónra lépténektizenhetedik évfordulóját ünnepelte. A lakoma nyolc napigtartott, és sor került cirkuszi játékokra, színdarabokra,lovagi viadalokra, íjász-, futó-, birkózó- éslovaglóversenyekre. Mind a kilenc szatrapa jelen volt –

mosolyogtak, és pohárköszöntőket mondtak a császárra.Ott volt a magas, karcsú, sólyomszemű, kegyetlen szájúShabag. Gorben felidézte alakját: mindig fekete kesztyűtviselt, még a legforróbb nyárban is, és nyakig begomboltselyemtunikát. Ott volt a hájas és kapzsi Berish, akiremekül tudott anekdotázni orgiáiról, és tréfás kalandjairól,jelen volt Darishan, Észak Rókája, a Lovas vagy Dárdás,ahogy nevezték, asszonyok módjára befont hosszú ezüsthajával. És Páva Ashac, a gyíktekintetű, aki a fiúkatszerette. Abban a megtiszteltetésben lehetett részük, hogya császár oldalán ülhettek, míg az uralkodó legidősebb fiaaz alsó asztalhoz kényszerült, hogy onnan nézzen fel ezekrea nagy emberekre!

Shabag, Berish, Darishan és Ashac! A nevek és arcokemlékére Gorben szíve és lelke lángra gyúlt. Árulók!Férfiak, akik hűséget esküdtek apjának, azután pedigeltűrték, hogy kardélre hányják, földjét meghódítsák, népétlemészárolják.

Gorben kinyitotta a szemét, és nagy levegőt vett.

– Felkereslek benneteket... mindegyikőtöket, és akkormegfizettek az árulásért – fogadkozott.

A fenyegetés persze olyan üres volt, akár a kincstár, ésGorben ezt nagyon is jól tudta.

Valaki halkan kopogott a külső ajtón.

– Szabad! – kiáltott ki.

Nebuchad lépett be, és mélyen meghajolt.

– A felderítők megérkeztek, nagyúr. Az ellenség alig kétnapi járóföldre van a falaktól.

– Mi hír keleten?

– Semmi, nagyúr. Talán a lovasaink nem jutottak át.

– Mi a helyzet a készletekkel?

Nebuchad tunikájába nyúlt, és előhúzott egypergamentekercset, amelyet kigöngyölt.

– Tizenhatezer kovásztalan kenyerünk, ezer hordólisztünk, hatszáz vágómarhánk, és száznegyven kecskénkvan. A juhokat még nem számolták össze. Maradt még egykevés sajt is, valamint nagy mennyiségű köles és szárítottgyümölcs.

– Mi a helyzet a sóval?

– A sóval, nagyúr?

– Ha levágjuk a marhákat, hogyan fogjuk frissen tartani ahúst?

– Csak akkor vágjuk le őket, ha szükség lesz rá –

javasolta Nebuchad, és elvörösödött.

– Ha életben tartjuk a marhákat, akkor etetnünk is kellőket, márpedig takarmányunk az nincs. Ezért le kell őketvágnunk, és a húst be kell sózni. Fésültesd át a várost! Mégegy szóra, Nebuchad!

– Nagyúr?

– Még nem tettél említést a vízről.

– De nagyúr, a folyó átfolyik a városon.

– Való igaz. De mit iszunk, ha az ellenség eltorlaszolja,vagy megmérgezi?

– Azt hiszem, vannak fúrt kutak is.

– Kutasd fel őket!

Az ifjú feje lekókadt.

– Attól tartok, nagyúr, hogy nem szolgállak jól. Előrekellett volna látnom ezeket a dolgokat.

Gorben elmosolyodott.

– Sok mindenre kell gondolnod, és én elégedett vagyokveled. De segítségre lesz szükséged. Vedd magad melléJasuát!.

– Ahogy parancsolod, nagyúr – nyögte ki Nebuchadkényszeredetten.

– Nem kedveled őt?

Nebuchad nagyot nyelt.

– Nem arról van szó, hogy kedvelem-e, nagyúr. Őegyszerűen... megvet.

Gorben szeme összeszűkült, de hangjában egy cseppharag sem érződött.

– Közöld vele, hogy az én parancsomra segít neked!Most pedig távozz.

Ahogy az ajtó becsukódott, Gorben lerogyottszaténhuzatú foteljébe.

– A Mennyek Áldott Uraira, a jövőm ilyen súlytalanemberektől függ? – suttogta maga elé. Felsóhajtott, éstekintete ismét a tengert pásztázta. – Szükségem van rád,Bodasen. Mindenre, ami szent, szükségem van rád!

* * * * *

Bodasen a kormányfedélzeten állt, jobb kezévelleárnyékolta szemét, és a távoli láthatárt fürkészte. Afőfedélzeten a matrózok serényen dolgoztak a palánkpótlásán, míg a többiek a kötélzetén munkálkodtak, vagy a

vihar alatt meglazult bálákat erősítették ismét a helyükre.

– Elég kalózt láthatsz még, ha közel érnek – jegyeztemeg Milus.

Bodasen bólintott, és a hajóskapitányhoz fordult.

– Huszonnégy harcossal a fedélzeten, remélem eggyelsem futunk össze – jegyezte meg halkan.

A kapitány kuncogott.

– Az életben nem mindig azt kapjuk, amit akarunk,ventriai barátom. Én nem vágytam a viharra. Nem akartam,hogy az első feleségem elhagyjon... sem arra, hogy amásodik maradjon. – Megvonta a vállát. – De az élet márcsak ilyen, nem?

– Láthatóan nem aggódsz különösebben.

– Fatalista vagyok, Bodasen. Ami lesz, az lesz.

– Le tudnánk hagyni őket?

Milus Bar ismét megvonta a vállát.

– Ez attól függ, hogy merről jönnek. – Felemelte a kezét.– A szél a hátunk mögül fúj? Igen. Akkor a tengeren nincsgyorsabb hajó a Vihargyermeknél. Szembeszéllel nyugatfelé: valószínűleg megcsinálnánk. Szembeszéllel kelet felé:

nem. Meglékelnének minket. Van egy nagy előnyük: mivelszámos hajójuk triemisz, három sor evező hajtja őket.Elcsodálkoznál barátom, hogy milyen gyorsan tudnakfordulni és öklelni.

– Milyen messze van még Capalis?

– Még két nap... talán három, ha a szél gyengül.

Bodasen átment a kormányfedélzeten, és lelépdelt afőfedélzetre vezető hat lépcsőn. Az orrban észrevetteDrusst, Siebent és Eskodast, így feléjük indult. Drussészrevette őt, és odafordult.

– Az ember, akire éppen szükségünk van – mondta acsatabárdos. – Éppen Ventriáról beszélgetünk. Siebenszerint akadnak hegyei, amelyek a holdat súrolják. Így van?

– Nem láttam az egész császárságot – felelte Bodasen.– De csillagászaink szerint a hold több mint negyedmilliómérföldre van a földfelszíntől. Szóval, kétlem, hogy igazlenne.

– Micsoda keleti badarság – gúnyoldódott Sieben. – Éltegyszer egy drenai íjász, aki vesszőt lőtt a holdba. Volt egyhatalmas íja, amelyet Akasinnak hívtak: tizenkét láb hosszú,varázslattal átszőtt fegyver. Kilőtt belőle egy fekete nyilat,amelyet Pakának nevezett el. De előtte még ezüstzsinegeterősített hozzá, és ezen mászott fel aztán a holdba. Majdráült, és ezen utazta körül a hatalmas és lapos földet.

– Ez csak mese – ellenkezett Bodasen.

– A drenani könyvtárban elolvashatod – a Történelemrészlegnél.

– Mindez csak arról árulkodik, hogy mennyire kevesettudtok a világegyetemről – közölte Bodasen. – Talán mégmindig azt hiszitek, hogy a nap egy aranyszekér, amelyethat fehér, szárnyas ló húz? – Leült egy köteg összetekertkötélre. – Vagy hogy a föld talán egy elefánt vagy valamihasonló állat hátán nyugszik?

Sieben elmosolyodott.

– Nem, nem hisszük. De nem lenne jobb, ha azthinnénk? Nincs talán valami szépség ebben a mesében?Egy napon készítek egy íjat, és fellövök a holdba.

– Ne törődj a holddal – szólt közbe Druss. – ÉnVentriáról akarok tudni.

– A cenzus szerint, amelyet a császár tizenöt évvelezelőtt rendelt el, és csak a múlt évben fejeződött be, aNagy Ventriai Császárság 214 969 négyzetmérföld.Becsült népessége tizenöt és fél millió ember. Váltott,gyors lovakkal haladó lovas, ha körül akarná járni ahatárait, valamivel kevesebb, mint négy év alatt érne visszaaz indulás helyére.

Druss elcsüggedt, és nyelt egy nagyot.

– Ilyen hatalmas?

– Ilyen hatalmas – bólintott Bodasen.

Druss szeme összeszűkült.

– Meg fogom találni – mondta ki végül.

– Hát persze – felelte Bodasen. – A feleségedKabuchekkel tartott, márpedig ő hazafelé indult, ectanisiotthonába, ami azt jelenti, hogy ki kellett kötnie Capalisban.Kabuchek híres ember, és Shabag szatrapa főtanácsosa.Nem lesz nehéz megtalálni. Hacsak...

– Hacsak mi? – kérdezte Druss.

– Hacsak Ectanis el nem esett mostanra.

– Vitorla! Vitorla! – kiáltott le valaki a kötélzetről.Bodasen felpattant, és tekintete végigsiklott a csillogóvízfelszínen. Azután keleten észrevette a kibontott vitorlájúhajót, és a pillangószárnyakként tündöklő három sor evezőt.Visszafordult a főfedélzet felé, és előhúzta szablyáját.

– Készítsétek a fegyvereiteket! – harsogta.

Druss felöltötte zekéjét, sisakját, és leült az orrba, afeléjük sikló háromsorevezős gályát figyelve. Még ebből a

távolságból is ki tudta venni a fedélzeten nyüzsgőfegyvereseket.

– Gyönyörű hajó – jelentette ki.

Sieben bólintott.

– A legjobb. Kétszáznegyven evező. Nézd az orrát!

Druss a közeledő hajóra meredt, és megpillantott avízvonalon az arany csillanást.

– Látom.

– Az a döfőorr. A hajógerinc meghosszabbítása, amelyetbronzzal erősítettek meg. Ha teljes erővel húzzák a háromsor evezőt, a döfőorr a legerősebb hajó törzsét is át tudjaszakítani!

– Ez a tervük? – kérdezte Druss.

Sieben megrázta a fejét.

– Kétlem. A miénk kereskedőhajó, tele zsákmánnyal.Közel jönnek, bevonják az evezőket, és megpróbálnakminket megcsáklyázni.

Druss felkapta Snagát, és hátrapillantott a fedélzetre. Amegmaradt drenai harcosok mostanra felfegyverkeztek, észord arccal várakoztak. Az íjászok, köztük Eskodas,

felkapaszkodtak a kötélzetre, jóval a fedélzet fölé, készenarra, hogy nyilakkal árasszák el az ellenséget. Bodasen akormányfedélzeten állt, és éppen fekete mellvértéjétcsatolta fel.

A Vihargyermek nyugat felé kanyarodott, azután visszakeletnek. A távolban két másik vitorla tűnt fel, mire Siebenelkáromkodta magát.

– Nem harcolhatunk meg az összessel – közölte. Drussa duzzadó vitorlára nézett, majd tekintete ismét visszatértaz újonnan felbukkant hajókra.

– Úgy tűnik, nem egyformák. Ezek ormótlanabbak ésnincs evezőjük. Ráadásul szél ellen haladnak. Ha el tudunkbánni a triemisszel, azok nem kapnak el.

Sieben felkacagott.

– Értettem, kapitány! Fejet hajtok a nagyobbtengerismerő előtt.

– Sosem hallgatsz rám. Már rég nem számolom, hogyhányszor aludtál el a beszélgetéseink alatt ezen az úton.

A Vihargyermek ismét fordult, és elkanyarodott aháromsorevezős gályától. Druss szitkozódott, éshátrarohant, át a fedélzeten, és gyorsan felkapaszkodott akormányrúdnál álló Bodasenhez és Milus Barhoz.

– Mit csinálsz? – ordított rá a hajóskapitányra.

– Le innen! – bömbölte Milus.

– Ha tartod ezt az irányt, három hajóval kell harcolnunk –mordult fel Druss.

– Milyen más választásunk van? – kérdezte Bodasen. –Nem győzhetünk le egy triemiszt.

– Miért ne? – kérdezett vissza Druss. – Ők is csakemberek.

– Közel száz harcosuk van... és az evezősök. Mihuszonnégyen vagyunk, meg még néhány tengerész. Azesélyek önmagukért beszélnek.

Druss a nyugat felől közeledő vitorlásokra pillantott.

– Mennyi ember van rajtuk?

Bodasen széttárta a kezét, és Milus Barra nézett. Akapitány egy pillanatig hallgatott. – Több mint kétszázember egy-egy hajón.

– Le tudjuk hagyni őket?

– Ha köd kerekedik, vagy ha alkonyatig távol tudjuk őkettartani, akkor igen.

– Mennyi esély van bármelyikre? – kérdezte acsatabárdos.

– Módfelett kevés – felelte Milus.

– Akkor legalább adjuk meg nekik a harcot, amirevágynak.

– Mit javasolsz, hogyan tegyük ezt, fiatalember?

Druss elmosolyodott.

– Én nem vagyok tengerész, de úgy tűnik, hogy alegnagyobb előnyt az evezőik jelentik. Megpróbálhatjukszétzúzni őket?

– Meg, de ekkor elég közel kerülünk hozzájuk, hogymegcsáklyázzanak minket. És akkor végünk: lerohannakminket.

– Vagy mi rohanjuk le őket! – fortyant fel Druss.

Milus hangosan felnevetett.

– Te eszelős vagy!

– Eszelős, de igaza van – szólalt meg Bodasen. –Különben becserkésznek minket, ahogy a farkasok teszik aszarvassal. Gyerünk, Milus, rajta!

A kapitány egy pillanatig csak állt, és a két harcosrabámult, majd elkáromkodta magát, és nekidőlt akormányrúdnak. A Vihargyermek pedig a közeledőháromsorevezős felé fordult.

* * * * *

Earin Shadnak hívták, bár a legénység sosem szólítottaígy. Szemtől szembe a Tengerek Urának, vagy NagyságosÚrnak nevezték, míg a háta mögött a naashani elnevezéséthasználták rá: ő volt Bojeeba, vagyis a Cápa.

Earin Shad magas és karcsú férfi volt, széles vállú,hosszú nyakú, gyöngyszürke szeme kidülledt, ajaktalanszája pedig sosem húzódott mosolyra. A Sötét Szélfedélzetén senki sem tudta, hogy honnan jött, de már többmint két évtizede volt kalózvezér. A tengert uralóhatalmasságok, a kalózhercegek közé tartozott, és aztrebesgették róla, hogy több palotája van azEzerszigeteken, és éppen olyan gazdag, akár egy keletikirály. A megjelenése ezt nem tükrözte. Egyszerű, bronzmellvértet viselt, fejére pedig szárnyas sisakot tett, amelyettizenkét évvel korábban zsákmányolt egy kereskedőhajóról.Csípőjén csiszolt fából készült egyszerű hüvelyben hordtadísztelen bronz markolatvédős szablyáját. Earin Shad nemkedvelte a különcködést.

A hajó tatján állt, miközben a dobok egyenletes, ritmikusdübörgése még nagyobb erőkifejtésre sarkallta az

evezősöket, és időnként fel-felhangzott az ostorcsattanása, ahogy végigvert egyik-másik lazsáló evezőshátán. A kapitány fakó szeme összeszűkült, ahogy akereskedőhajó a Sötét Szél felé kanyarodott.

– Mit csinál ez? – kérdezte az óriás termetű Patek.

Earin Shad felpillantott a férfira.

– Meglátta Reda hajóját, és megpróbál átvágni köztünk,de nem fog sikerülni. – A kormányos, egy alacsony,fogatlan vénember, bizonyos Luba felé fordult, de látta,hogy a tengerész máris irányt vált. – Ennyi elég lesz. Nemmeglékelni akarjuk.

– Értettem, Tengerek Ura!

– Készítsétek a csáklyákat! – harsogta Patek. Az óriáslátta, hogy az emberek nekilátnak kibontani azösszetekercselt köteleket, és rákapcsolják azokat aháromkarmú hajítókampókra. Patek tekintete ekkor ismét aközeledő hajóra rebbent. – Ezt nézd, Tengerek Ura! –mutatott rá a Vihargyermekre. Ott egy feketébe öltözött férfiállt: kétfejű csatabárdját magasan a feje fölé emelte,mintegy dacos gesztusként.

– A z összes kötelet úgysem tudják elvágni – mondtaPatek, Earin Shad nem felelt: az ellenséges hajó fedélzetétkémlelte, női utasok után kutatva. Egyet sem látott, és ettőlrossz hangulata támadt. Csalódottságát palástolandó,

eszébe idézte a három héttel ezelőtt elfogott hajót, amelyena szatrapa lánya utazott. Az emlék hatására megnyalta azajkát. Büszke volt, dacos és bájos – sem az ostor, sem anyaklevesek nem törték meg. A szeme még azután isgyilkos tűzben égett, hogy többször megerőszakolta. Hátigen, csinos volt, efelől semmi kétség. De meglelte agyengéjét: éppen úgy, ahogy mindig, és amikor megtörtént,elöntötte a diadalérzet és a csalódottság, mint mindig,. Ahódítás pillanata eksztatikus volt: amikor a lány azértkönyörgött, hogy vigye el onnan, és megígérte, hogy örökkészolgálni fogja, ahogy csak akarja. De a szomorúság márishatalmába kerítette, amit a harag követett. Gyorsan öltemeg, ami elkedvetlenítette embereit. De kiérdemelte –gondolta akkor magában. Öt napig bírta a hajófenéksötétjében, a fekete patkányok társaságában.

Earin Shad horkantott egyet, majd megköszörülte atorkát. Most nincs idő a kellemes emlékek felidézésére.

Mögötte kinyílt az egyik kabinajtó, és az ifjú bűvmesterpuha lépteit hallotta közeledni.

– Jó napot, Tengerek Ura! – köszöntötte Gamara. Patekodébb lépett, gondosan kerülve a bűvmester tekintetét.

Earin Shad bólintással köszöntötte a karcsú csiatcét.

– Felteszem, az előjelek kedvezőek?

Gamara elegáns mozdulattal tárta szét a kezét.

– Erőpazarlás lenne kivetnem a köveket, Tengerek Ura.A viharban az embereik fele odaveszett.

– Biztos vagy benne, hogy aranyat visznek?

A csiatce elvigyorodott, feltárva tökéletesen fehérfogsorát. Olyan, akár egy gyereké – gondolta Earin Shad,és belenézett a sötét, vágott szempárba.

– Mennyit visznek?

– Kétszázhatvanezer aranyat. Bodasen gyűjtötte összeMashrapur ventriai kalmáraitól.

– Ki kellett volna vetned a köveket.

– Sok vért fogunk látni – felelte Gamara. – Aha! Nézdcsak, nagyuram: a cápák, mint mindig, most is anyomodban járnak. Olyanok, akár az ölebek, nem igaz?

Earin Shad oda sem pillantott a vizet könnyedén hasítószürke testekre, amelyek hátuszonya felemeltkardpengeként meredt ki a tengerből.

– Ők a tenger keselyűi, és egyáltalán nem kedvelemőket.

A szél fordult, és a Vihargyermek táncosként suhant afehértarajú hullámokon. A Sötét Szél fedélzetén a harcosok

tucatjával kuporodtak le a jobb oldali palánk mellett, ahogya két hajó egyre közelebb ért. Közel jönnek – gondoltamagéban Earin Shad –, majd ismét elkanyarodnak, ésmegpróbálnak eltávolodni. A manőverre számítvaodaordított Pateknak, aki mostanra a főfedélzeten állt azemberek között. Az óriás áthajolt a palánkon, éstovábbította a parancsot az evezősök parancsnokának. Ajobb oldali evezők azonnal kiemelkedtek a vízből, míg a baloldalon a százhúsz evezős tovább húzott. A Sötét Széljobbra kanyarodott. A Vihargyermek csak száguldotttovább, majd a közeledő gálya felé fordult. A hajó orrában afekete szakállú harcos még mindig lengette csillogócsatabárdját – és Earin Shad ebben a pillanatban értettemeg, hogy elszámította magát.

– Evezőket behúzni! – ordította.

Patek döbbenten meredt rá.

– Hogyan, nagyúr?

– Az evezőket, ember! Ők támadnak meg minket!

De már túl késő volt. Patek alig hajolt állt a palánkon,hogy továbbítsa a parancsot, amikor a Vihargyermektámadásra lendült, és egy vad kanyart leírva a Sötét Szélfelé lódult, orra pedig beleszántott az első evezősorba. Azevezők hangos reccsenésekkel engedtek, amibebelevegyült a rabszolgák sikolya, ahogy a súlyos lapátok

szétzúzták karjukat, koponyájukat, vállukat vagy bordáikat.

Csáklyák repültek, vaskampók martak a fába, vagyakadtak a Vihargyermek kötélzetébe. Az egyik kalózmellébe nyílvessző vágódott: a férfi elzuhant, majdmegpróbált felállni, de ismét összerogyott. A tengeriharamiák megrántották a csáklyák köteleit, és a két hajóegyre közelebb került egymáshoz.

Earin Shad dühöngött. A jobb oldalon az evezők feleodalett, és csak az istenek tudják, hogy mennyi rabszolganyomorodott meg. Így kénytelen lesz a bal oldalt ismegkurtítani.

– Átszállásra készülj! – harsogta.

A két hajó összecsattant. A kalózok felugráltak apalánkra.

Ebben a pillanatban az ellenséges hajó orrában állófekete szakállú harcos ellendült helyéről, és a várakozókalózok sűrűjébe vetette magát. Earin Shad szinte hinnisem akart a szemének. A fekete ruhás csatabárdosérkezése több embert a földre taszított, miközben ő magais majdnem elesett, de azután meglendítette fegyverét. Egyember felsikoltott, ahogy vér fröccsent elő a mellén tátongórettenetes sebből. A bárd felemelkedett és lehullott, akalózok pedig elhátráltak a láthatóan eszét vesztettharcostól.

A férfi megrohanta őket, és fegyvere rendet vágottköztük. A tengeri rablók a fedélzet más pontjairól ismegpróbáltak átszállni a kereskedőhajóra, ahol a drenaiharcosok vad ellenállásába ütköztek – de a főfedélzetközepén maga a káosz tombolt. Hátulról egy kalóz rontott acsatabárdosra, és görbe kését a magasba emelte, hogyledöfje. Ekkor egy nyílvessző fúrta át a fickó torkát, mire azmegtántorodott, és elzuhant.

Újabb drenai harcosok ugráltak át, hogy csatlakozzanaka csatabárdoshoz. Earin Shad káromkodott egyet,előrántotta szablyáját, átlendült a korláton, és könnyedén értföldet a fedélzeten. Amikor egy kardos fickó rohanta meg,hárította a szúrást, majd máris riposztozott, ami elkerülteugyan a nyakat, de járomcsonttól állig felhasította a férfiarcát. A harcos hátratántorodott, Earin Shad pedig a férfiszáján keresztül az agyába döfte a kardját.

Egy fekete mellvértet és sisakot viselő, ruganyos alaklevágott egy kalózt, és Earin Shad felé lépett. Akalózkapitány hárított egy vad döfést, majd riposzttalpróbálkozott, de hátra kellett ugrania, ahogy ellenfelepengéje az arca felé suhant. A sötét arcú, sötét szemű férfimesteri kardforgatónak bizonyult.

Earin Shad még egyet lépett hátra, és előhúzta tőrét.

– Ventriai vagy? – kérdezte.

A férfi elmosolyodott.

– Így igaz. – Egy kalóz vetette rá magát hátulról. A férfimegpördült, és kibelezte támadóját, majd éppen időbenpördült vissza, hogy hárítsa Earin Shad szúrását. – Anevem Bodasen.

* * * * *

A kalózok kemény, szívós emberek voltak, akik márrégen hozzáedződtek a csatákhoz, és a halálkockázatához. De még sosem láttak a csatabárdosharcoshoz foghatót. A Vihargyermek kormányfedélzeténálló Sieben látta, amint Druss őrjöngő, fáradhatatlantámadásai újra és újra és újra visszavetik őket. Habármeleg nap volt, Sieben mégis úgy érezte, hogy megfagy avére, amint a szinte védtelennek tűnő haramiák közé sújtócsatabárdot nézte. Druss megállíthatatlannak tűnt – ésSieben tudta is, hogy miért. A kardvívásnál a végeredményaz ügyességen alapult, de a rettenetes kétfejű bárddalfelfegyverkezett embernek nem volt szükség ügyességre,csak erőre és harci kedvre – és ez a harci lázcsillapíthatatlannak tetszett. Senki sem tudott megállnielőtte, mivel csak úgy győzhették volna le, ha belépnek ahalálos ikerfej csapástávolságán belülre. A halál azonbannem egyszerűen kockázat volt többé, hanem bizonyosság.Emellett úgy látszott, hogy Druss rendelkezik valamifélehatodik érzékkel is. Mögötte félkörben kalózok sorakoztakfel, de amikor megrohanták, feléjük pördült, és a bárd

pengéi bőrt, húst és csontot hasítottak szét. A tengerirablók közül többen elhajigálták fegyvereiket, éselmenekültek a hatalmas termetű, vérborította harcos elől.Druss nem is törődött velük.

Sieben tekintete odébb rebbent, és az ellenséges gályakapitányával vívó Bodasent figyelte. A napfényben csillogókardok szinte törékenynek és anyagtalannak tetszettekDruss és csatabárdja nyers erejéhez viszonyítva.

Egy vaspörölyt lengető óriási alak vetette magát adrenaira – éppen akkor, amikor Snaga belemélyedt egyrohamozó kalóz mellébe. Druss lebukott a süvítve érkezőfegyver elől, és balhorgot mért a férfi állára. Az óriás eldőlt,Druss pedig máris kitépte csatabárdját, és szinte lefejezteazt a másik kalózt, aki vakmerően megrohanta. Drenaiharcosok futottak mellé, a rémült és csüggedt kalózokpedig hátrálni kezdtek.

– Dobjátok el a fegyvereiteket, és élni fogtok! –bömbölte Druss.

Rövid habozás után kardok, szablyák, rövidkardok éskések hullottak a fedélzetre. Druss Bodasen felé nézett, akiéppen hárított egy szúrást, majd villámgyors visszavágásafeltépte az ellenséges hajó kapitányának torkát. A sebbőlvér fröccsent. A kapitány fél térdre rogyott, ésmegpróbálkozott még egy végső döféssel, de az ereje márcserbenhagyta, és arccal előre a fedélzetre zuhant.

A kormányfedélzet korlátjánál lobogó zöld köntöst viselőalak bukkant fel. A karcsú, magas, haját viasszal lesimítóférfi felemelte mindkét kezét. Sieben pislogott. Úgy tűnt,mintha a jövevény két izzó rézgömböt tartana a kezében –de a költő rádöbbent, hogy a gömbök nem rézből, hanemtűzből vannak!

– Druss, vigyázz! – ordította.

A bűvmester előrelökte mindkét kezét, és lángnyelvvágódott ki belőle, a csatabárdos felé. Snaga felvillant, ésa lángok ezüst fejének csapódtak.

A költőnek úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Egyszívdobbanás tört része alatt olyan jelenet szemtanúja volt,amelyet sosem felejtett el. Abban a pillanatban, amikor alángok belecsapódtak a csatabárdba, egy démoni jelenéstűnt fel Druss fölött – vasszürke, pikkelyes teste volt, erőskezei pedig karmos ujjakban végződtek. A lángoklepattantak a lényről, és visszacsapódtak a bűvmesterre. Aférfi köntöse fellobbant, mellkasa pedig szétrobbant –tátongó lyuk jelent meg a törzsén, amelyen át Siebentisztán látta az eget. A bűvmester a fedélzetre omlott, adémon pedig eltűnt.

– Cires édesanyukájára! – suttogta Sieben, és MilusBarhoz fordult.

– Láttad?

– Még szép! A csatabárd megmentette az életét.

– A csatabárd? Nem láttad a lényt?

– Miről beszélsz, ember?

Sieben érezte, hogy a szíve dübörögve ver. Észrevette akötélzetről lemászó Eskodast, és odarohant hozzá.

– Mit láttál, amikor a lángok elérték Drusst? – ragadtameg az íjász karját.

– Láttam, hogy a bárdjával üti vissza a lángokat. Mi vanveled?

– Semmi. Egyáltalán semmi.

– Jobb, ha elvágjuk ezeket a köteleket. A másik két hajóközeledik.

A Sötét Szél fedélzetén álló drenai harcosok szinténészrevették, hogy a két hadihajó egyre közelebb ér. Alegyőzött kalózok félreálltak, ők pedig elnyesték aköteleket, majd visszaugráltak a Vihargyermekre. Druss ésBodasen érkezett utolsónak. Senki sem próbáltamegállítani őket.

Az óriás, akit Druss terített le, rogyadozó lábakkal felállt,majd a korláthoz rohant, és átvetődött rajta: a drenaiharcosok között ért földet, és szétszórta őket.

– Még nincs vége! – rikoltott rá a csatabárdosra. – Állj kivelem!

A Vihargyermek elkanyarodott a kalózhajótól, és a szélismét belekapott vitorlájába, miközben Druss a fedélzetredobta Snagát, és odalépett az óriáshoz. A vérborítottacsatabárdosnál majdnem egy fejjel magasabb óriás mérteaz első ütést, egy lecsúszó jobbost, ami így is feltépte abőrt Druss bal szeme fölött. A drenai a találat dacáraelőretört, és egy horogütést mért a másik bordáira. A kalózfelmordult, és balhorga Druss állán csattant, amitől acsatabárdos megingott, mire az óriás megsorozta jobbalés ballal. Druss megrázta magát, és alulról felfelé lendítettjobbját – az iszonytató ütéstől ellenfele félig megpördült. Adrenai utánalépett, és többször térden rúgta a fickót. Drussekkor hátralépett, és irdatlan rúgásától a kalóz szinteelemelkedett a fedélzetről. A férfi a deszkákra rogyott, majdmegpróbált felállni, de visszazuhant.

– Druss! Druss! Druss! – kiabálták az életben maradtdrenai harcosok. A Vihargyermek gyorsult, és magamögött hagyta üldözőit.

Sieben leült, és barátjára meredt.

Nem csoda, hogy olyan halálos vagy – gondoltamagában. – Hiszen egy démon szállt meg!

* * * * *

Druss fáradtan ballagott oda a jobb oldali korláthoz, ésmég csak egy pillantást sem vetett a Vihargyermek mögöttegyre jobban lemaradó üldözőkre. Arcára vér tapadt, ésmegdörgölte bal szemét, amelynek szempillája tisztaragacs volt. A fedélzetre lökte Snagát, és kibújt zekéjéből,hogy a tengeri szél lehűtse bőrét.

Eskodas jelent meg mellette, egy vödör vízzel akezében.

– Ebből mennyi a te véred? – kérdezte az íjász.

Druss közönyösen vállat vont. Levetette kesztyűjét, kezéta vödörbe dugta, majd vizet fröcskölt arcára és szakállára.Azután felemelte a csöbröt, és fejére zúdította tartalmát.

Eskodas szemügyre vette testét.

– Akadnak kisebb sebeid – mutatott rá a Druss vállánhúzódó nem túl mély vágásra, és az oldalára kapott sebre.– Egyik sem mély. Hozok tűt és cérnát.

Druss hallgatott. Hatalmas fáradtság telepedett rá, lelkeeltompult, ami minden energiáját kiszívta. Rowenáragondolt, a lány kedvességére, nyugalmára és az oldalánmegismert békére. Felemelte fejét, és hatalmas kezét akorlátra tette. Mögötte nevetés harsant, és amikormegfordult, látta, hogy néhány harcos az óriás kalózzalheccelődik. Hátrakötötték a kezét, és késekkel döfködték,

arra kényszerítve, hogy ugrándozzon, és táncoljon.

Bodasen mászott le a kormányfedélzetről.

– Elég legyen ebből! – förmedt rájuk.

– Csak egy kicsit megtornáztatjuk, mielőtt a cápáknakvetnénk – felelte egy fekete-ezüst szakállas, inas harcos.

– Senkit sem vetünk a cápák elé! – csattant felBodasen. – Most pedig oldozzátok el!

Az emberek morogtak, de engedelmeskedtek aparancsnak, az óriás pedig talpra állt, felhorzsolt csuklójátdörzsölgetve. Tekintete Druss szemébe mélyedt, dearcáról semmit nem lehetett leolvasni. Bodasen akormányállás alatti kis szobába vezette a férfit.

Eskodas érkezett, majd összevarrta a csatabárdosvállán és oldalán a sebeket. Gyorsan és ügyesen dolgozott.

– Az istenek nyilván veled voltak, és gondoskodtak arról,hogy szerencséd legyen.

– Az ember saját szerencséjének kovácsa.

Eskodas kuncogott.

– Egen. Egykori tanárom gyakran mondogatta, hogybízzunk a Forrásban... de azért tartsuk készen a tartalék

íjhúrt.

Druss felidézte a háromevezősoros gályán történeteket.

– Segítettél nekem – mondta, ahogy eszébe jutott anyílvessző, amely megölte a hátulról rárontó férfit.

– Jó lövés volt – bólintott rá Eskodas. – Hogy érzedmagad?

Druss vállat vont.

– Egy hétig tudnék aludni.

– Ez teljesen természetes, barátom. A harci kedvfelforralja az ember vérét, de utána elviselhetetlenlehangoltság telepszik a harcosra. Nem sok poéta énekliezt meg. – Eskodas felkapott egy rongyot, és ledörgölte avért Druss zekéjéről, majd a csatabárdos kezébe nyomta. –Nagyszerű harcos vagy Druss... talán a legjobb, akit valahais láttam.

Druss belebújt zekéjébe, felkapta Snagát, és az orrbasétált, ahol elnyúlt két bála között. Kevesebb, mint egy órátaludt, amikor Bodasen felébresztette: a csatabárdoskinyitotta szemét, és látta, hogy a lenyugvó nap fényében aventriai hajol fölé.

– Beszélnünk kell, barátom – mondta Bodasen, mireDruss felült. Az oldalán az öltések megfeszültek, ahogy

kinyújtózott, mire halkan elkáromkodta magát.

– Fáradt vagyok – közölte a drenai. – Szóval fogdrövidre.

– Beszéltem a kalózzal. Pateknak hívják...

– Nem érdekel, hogy hívják.

Bodasen felsóhajtott.

– A kalózhajókról átadott értesülésekért cserébemegígértem, hogy szabadon engedem, amint elérjükCapalist. A szavamat adtam neki.

– Mi közöm van hozzá?

– Szeretném, ha te is a szavadat adnád, hogy nem ölödmeg.

– Nem akarom megölni. Egyáltalán nem érdekel.

– Akkor add a szavad, barátom!

Druss a ventriai sötét szemébe nézett.

– Van itt valami... valami, amit nem mondasz el.

– Való igaz – bólintott Bodasen. – Mondd, hogytiszteletben tartod Pateknek adott ígéretemet, és akkorelmondom, mi az.

– Legyen hát. Nem ölöm meg. Most pedig mond, amitmondanod kell... és azután hagyj aludni.

Bodasen nagyon nagy levegőt vett.

– A kalózgályát Sötét Szélnek hívták. Earin Shad volt akapitánya, a főkalózok... ha úgy tetszik, a kalózkirályokegyike. Hónapok óta járják ezeket a vizeket. Az egyikhajó... amit kifosztottak... – Bodasen elhallgatott, majdnyelvével benedvesítette kiszáradt ajkát. – Druss, sajnálom.Kabuchek hajóját elfogták, elsüllyesztették, az utasokat, ésa legénységet pedig a cápáknak vetették. Senki sem éltetúl.

Druss néma csendben ült. Minden harag elpárolgottbelőle.

– Bárcsak mondhatnék valamit, vagy enyhíthetném afájdalmadat. Tudom, hogy mennyire szeretted őt.

– Hagyj békén... – suttogta Druss. – Egyszerűen csakhagyj békén...

5A hatalmas csatabárdost ért tragédia híre gyorsan

terjedt a harcosok és a legénység között. Sokan nemértették fájdalma mélységét, mert semmit nem tudtak aszerelemről, de mindannyian látták a benne zajló változást.

szerelemről, de mindannyian látták a benne zajló változást.A hajó orrában ült, kezében irdatlan csatabárdjával, és atengert bámulta. Egyedül Sieben ment oda hozzá, de méga költő sem maradt vele sokáig.

Az utazás maradék három napjában ritkán csendültnevetés, és úgy tűnt, hogy Druss borongós kedve az egészhajóra rátelepedett. Patek, az óriás termetű kalóz olyanmessze maradt a harcostól, amennyire csak lehetett, éscsak ritkán hagyta el a tatfedélzetet.

A negyedik nap reggelén feltűntek a távolban Capalisnapfényben tündöklő fehér márványtornyai.

Sieben lépett oda Drusshoz.

– Milus Bar fel akar pakolni egy szállítmány fűszert, ésmegkockáztatná a visszautat. A hajón maradunk?

– Én nem megyek vissza.

– Nincs itt semmi keresnivalónk – jelentette ki a poéta.

– Ott van az ellenség – mordult fel Druss.

– Miféle ellenség?

– A naashaniak.

Sieben megcsóválta a fejét.

– Nem értelek. Hiszen egyetlen naashanit semismerünk!

– Ők ölték meg Rowenámat; és ezért megfizetnek.

Sieben már majdnem vitába szállt az állítással, de mégidőben észbe kapott. A naashaniak vásárolták meg akalózok szolgálatait, és Druss szemében ez bűnössé tetteőket. Sieben vitatkozni akart, emlékeztetni akarta Drusst,hogy a valódi gazember Earin Shad volt, aki már halott. Demi értelme lett volna? A bánatába temetkezett Druss nemhallgatta volna meg. Fagyos, szinte élettelen tekintettelmeredt előre, és úgy kapaszkodott a csatabárdjába,mintha az lenne az egyetlen barátja.

– Nagyon különleges nő lehetett – jegyezte megEskodas, miközben Siebennel az oldalán a korlátnál állt. AVihargyermek éppen ekkor hajózott be a kikötőbe.

– Sosem találkoztam vele. De mindig hódolattal beszéltróla.

Eskodas bólintott, majd a rakpartra mutatott.

– Nincsenek rakodómunkások, csak katonák. A városnyilván ostrom alatt áll.

Sieben mozgást vett észre a rakpart másik végén:ezüsttel díszített fekete mellvértet viselő katonák oszlopamasírozott elő egy széles vállú, magas nemes nyomában.

– Ő lesz Gorben. Úgy lépked, mintha övé lenne a világ.

Eskodas kuncogott.

– Többé már nincs így, de abban egyetértek, hogyfigyelemreméltóan jóképű fickó.

A császár egyszerű fekete köpenyt viselt dísztelenmellvértje fölött, de a legendák hőseihez hasonlóan mégiskivívta a figyelmet. Az emberek abbahagyták a munkát,amikor a közelükbe ért, és Bodasen még azelőtt leugrott ahajóról, hogy a hajóköteleket rögzítették volna. A ventriaikönnyedén ért földet, és átölelte a másikat. A császárhátba veregette, és megcsókolta Bodasen mindkét orcáját.

– Úgy tűnik, barátok – jegyezte meg Eskodas szárazon.

– Furcsa szokások uralkodnak idegen országokban –vigyorodott el Sieben.

A pallót leeresztették, és egy osztag katona masírozottfel a fedélzetre, majd tűnt el a raktérben, hogy kisvártatvarézzel pántolt, súlyos tölgyfa ládákat cipelve tűnjenek felismét.

– Szerintem arany – suttogta Eskodas, mire Siebenbólintott. Mind a húsz ládát partra vitték, még mielőtt adrenai harcosok kiszállhattak. Sieben az íjász mögöttballagott le a pallón. Alig lépett partra, úgy érezte, mintha a

föld megindulna alatta, és majdnem elesett, de azutánösszeszedte magát.

– Földrengés van? – kérdezte Eskodastól.

– Nem, barátom: csupán annyira megszoktad már a hajóringását, és imbolygását, hogy lábaid teljesen elszoktak aszilárd talajtól. Nagyon gyorsan elmúlik, meglásd.

Druss is csatlakozott hozzájuk, Bodasen pedig közelebblépett, oldalán a császárral.

– Ez itt az a harcos, nagyuram, akiről beszéltem:Csatabárdos Druss. Szinte egymaga végzett a kalózokkal.

– Bárcsak láthattam volna – közölte Gorben. – De leszmég idő, hogy megcsodáljuk hősiességedet. Az ellenségletáborozott a város előtt, és hamarosan támadni fog.

Druss hallgatott, de a császárt ez látszólag nem zavarta.

– Megnézhetem a csatabárdodat? – Druss bólintott, ésátadta a fegyvert az uralkodónak. Gorben átvette, és azarca elé emelte a pengét. – Figyelemreméltó alkotás.Sehol egy csorbulás vagy rozsdafolt: a felszíne makulátlanultiszta. Ritka acélból készült. – Megvizsgálta a fekete nyeletés az ezüstrúnákat is. – Ősrégi fegyver, és rengeteg haláltlátott már.

– És még többet fog – felelte Druss mély, dörgő hangon.

Ennek hallatán Sieben megborzongott.

Gorben elmosolyodott, visszaadta a csatabárdot, majdBodasenhez fordult.

– Ha elhelyezted az embereidet a szállásukon, aMagisztrátusok Csarnokában megtalálsz. – Majd szó nélkültávozott.

Bodasen arca fehérre sápadt haragjában.

– A császár jelenlétében illik mélyen meghajolni, mivel őtiszteletreméltó személyiség.

– Mi, drenaiak nem vagyunk túl járatosak amegalázkodásban – közölte Sieben.

– Ventriában az efféle tiszteletlenséget kibelezésselbüntetik – felelte Bodasen.

– Szerintem meg tudjuk tanulni – vágta rá kedélyesenSieben.

Bodasen elmosolyodott.

– Gondoskodj róla, hogy úgy legyen, barátom. Ezek nemdrenai földek, itt más szokások dívnak. A császár jó ember,sőt remek ember. De fenn kell tartania a fegyelmet, mertlegközelebb már nem fogja eltűrni ezt a neveletlenséget.

* * * * *

A drenai harcosokat a város közepén szállásolták el,Druss és Sieben kivételével, akik nem írtak alá semmit, ésígy nem kellett a ventriaiakért harcolniuk. Őket kettejüketBodasen egy elhagyott fogadóhoz vezette, ahol kedvükreválogathattak a szobák közül. A ventriai közölte velük, hogyételt a két nagy barakkban kaphatnak, bár a város közepénmég működött néhány bodega és bolt.

– Meg akarod nézni a várost? – kérdezte Sieben, miutána ventriai hadvezér távozott. Druss az egyik keskeny ágyonült, és a kezét bámulta. Láthatóan nem is hallotta a kérdést.A költő letelepedett mellé. – Hogy érzed magad?

– Mintha kiürültem volna.

– Mindenki meghal, Druss. Még te is. Nem a te hibádvolt.

– Nem érdekelnek a hibák. Csak a hegyekben együtttöltött időre tudok gondolni. Még mindig érzem... azérintését. Még mindig hallom... – hirtelen elhallgatott, arcaelvörösödött, álla megfeszült- – Mit akartál a várossal? –mordult fel.

– Gondoltam, kicsit szétnézhetnénk.

– Gyerünk! – Druss felállt, felkapta csatabárdját, éskisétált az ajtón. A fogadó a Szőlő utcában állt. Bodasen

elmagyarázta nekik, mi merre található a városban, ígykönnyen eligazodtak a széles utcákon; ráadásul többnyelvűútjelzőket is felállítottak (többek között a nyugatiak nyelvénis). Az épületeket fehér vagy szürke kőből emelték, ésakadtak háromemeletesnél magasabbak is. Láttak csillogótornyokat, kupolás palotákat, kerteket, és fákkalszegélyezett sugárutakat. Mindenfelé jázmin és rózsa illataérződött.

– Ez gyönyörű – áradozott Sieben. Elhaladtak a szinteteljesen üres barakkok mellett, majd a keleti fal feléindultak. Már ebből a távolságból is hallották apengecsattogást, a sebesültek tompa kiáltásait. – Azthiszem, én eleget láttam – jelentette ki Sieben, ésmegtorpant.

Druss fagyosan rámosolygott.

– Ahogy gondolod.

– Van itt egy templom, amelyet szeretnék jobbanmegnézni. Tudod azt, ahol a fehér lovak vannak.

– Emlékszem – felelte Druss. A két férfi visszaindult,amíg egy hatalmas térre nem értek. A kupolás templomottizenkét művészien kifaragott, az életnagyságúnálháromszor nagyobb, ágaskodó lószobor vette körbe. Azirdatlan, boltíves kapunyílásban a csiszolt réz és ezüstkapuszárnyak nyitva álltak, arra csábítva az arra vetődőket,

hogy lépjenek beljebb. A kupolára hét színes üvegablakkerült, és a megemelt oltárra fénynyalábok hulltak. Siebenúgy számolta, hogy a padokban akár ezer ember iselférhet. Az oltáron egy asztal állt, amelyre ékkövekkelkirakott, arany vadászkürtöt fektettek. A költő kiballagott azoldalhajóból, és felsétált az oltárhoz.

– Valóságos vagyont érhet – mondta ki hangosan.

– Éppen ellenkezőleg – zendült egy mély hang. – Az áramegfizethetetlen. – Sieben megfordult, és megpillantott egyezüstszállal átszőtt, szürke gyapjúköntöst viselő papot. Amagas férfi kopaszra borotválta a fejét, hosszú orra pedigmadárszerű kifejezést kölcsönzött arcának. – Üdvözöllekbenneteket Pashtar Sen szentélyében.

– Az itteni városlakók hatalmas bizalmat élvezhetnek –mondta Sieben. – Ennek a tárgynak a birtokosa elképesztőgazdagságra tehet szert.

A pap halványan elmosolyodott.

– Nem igazán. Emeld fel!

Sieben kinyújtotta a kezét, de ujjai csak a levegőtmarkolták. Az annyira valóságosnak tűnő aranykürt csupánegy képmás volt.

– Hihetetlen! – suttogta a költő. – Ez hogy lehet?

A pap vállat vont, és széttárta sovány karját.

– Pashtar Sen ezer évvel ezelőtt hajtotta végre ezt acsodát. Poéta volt, és tudós, de egyben harcos is. A mítoszszerint találkozott Cires istennővel, aki ezt a vadászkürtötajándékozta neki bátorságáért. Pashtar Sen itt helyezte ela kürtöt, és abban a pillanatban, amint elengeded,ugyanolyan lesz, mint amilyennek először láttad.

– Mire használható? – kérdezte Sieben.

– Gyógyításra. Azt mondják, hogy a meddő nőktermékenyek lesznek, ha ráfekszenek az oltárra, ésletakarják a kürtöt. Bizonyíték is van rá, hogy ez igaz. Azt isregélik, hogy tízévenként egyszer a kürt ismét tömörré válik,és akkor vissza lehet vele hozni egy embert a halálcsarnokából, vagy el lehet juttatni a lelkét a csillagokba –nekünk legalábbis így mondták.

– Láttad, hogy valaha is megszilárdult?

– Nem. Pedig harminchét éve szolgálok itt.

– Érdekes. És mi történt Pashtar Sennel?

– Nem volt hajlandó harcolni a császárért, ezért egyvaskaróval felnyársalták.

– Nem valami szép vég.

– Valóban nem, de ő az elvek embere volt, és úgy vélte,a császár téved. Azért vagytok itt, hogy Ventriáértharcoljatok?

– Nem. Csupán látogatóba érkeztünk.

A pap bólintott, és Drusshoz fordult.

– A gondolataid máshol járnak, fiam. Gondokgyötörnek?

– Hatalmas veszteség érte – mondta Sieben gyorsan.

– A szerelmét vesztette el? Ó, már értem. Kívánod, hogyösszeolvadjak vele, fiam?

– Hogy érted ezt? – mordult rá Druss.

– Megidézhetem a szellemét, ami békét adhat neked.

Druss előrelépett.

– Meg tudod tenni?

– Megpróbálhatom. Kövess. – A pap elvezette őket atemplom hátsó részének egyik árnyékos alkóvjába,ahonnan egy keskeny folyosón kicsi, ablaktalan szobábajutottak. – A fegyvereiteket kinn kell hagynotok – mondta apap. Druss a falnak támasztotta Snagát, Sieben pedigráakasztotta késes vállszíját a nyelére. A szobában két

szék állt, egymással szemben: a pap leült az egyikbe, ésintett Drussnak, hogy foglaljon helyet a másikban. – Ez aszoba a harmónia lakhelye, és trágár szavakat még sosemhallott. Ez az imádkozás és a gyengéd gondolatok szobája.Ezer év óta áll itt. Bármi történik is, kérlek, emlékezzetekerre! Most pedig nyújtsd ide a kezed!

Druss kinyújtotta a kezét, a pap pedig megfogta, ésmegkérdezte, hogy mi a kívánsága. Druss elmondta.

– Hogy hívnak, fiam?

– Drussnak.

A férfi megnyalta ajkát, és csukott szemmel, hosszúperceken át ült némán. Majd szóra nyitotta száját.

– Szólítlak téged, Rowena, hegyeknek lánya! Drussnevében szólítlak. Kiáltásom átszáll a Mennynek síkságán,szavam ott visszhangzik a Földnek völgyeiben. Kezemkinyúlik éretted még a világ óceánjai alatti sötét zugokba,és a Pokol terméketlen sivatagaiba is. – Egy pillanatigsemmi sem történt, majd a pap megmerevedett ültében, ésfelkiáltott. Azután összecsuklott, és feje a mellére bukott.

Szája kinyílt és egyetlen szó tört elő belőle:

– Druss! – De a hang nem a pap hangja, hanem egy nőévolt. Sieben döbbenten nézett, és amikor tekintete acsatabárdosra rebbent, látta, hogy a férfi arcából minden

szín kifut.

– Rowena!

– Szeretlek, Druss. Merre vagy?

– Ventriában. Érted jöttem.

– Itt várok rád, Druss. Ó, ne! Minden elhalványul. Druss,hallod...?

– Rowena! – bömbölte a drenai, és talpra szökkent. Apap megrándult, és felébredt.

– Sajnálom. Nem találtam meg őt.

– Beszéltem vele – rántotta talpra Druss a férfit. – Hozdvissza!

– Nem tudom. Nem volt ott senki. Nem történt semmi!

– Druss! Engedd el! – kiáltotta Sieben, és megragadtaa drenai karját. A csatabárdos elengedte a pap köntösét,és kirohant.

– Nem értem – suttogta a pap. – Semmi nem történt!

– Női hangon beszéltél – közölte vele Sieben. – Drussfelismerte a hangot.

– Ez nagyon furcsa, fiam. Amikor eggyéolvadok a

holtakkal, értem minden szavukat. De most olyan volt,mintha aludtam volna.

– Ne törődj ezzel! – halászott elő Sieben egy ezüstpénztaz erszényéből.

– Nem fogadok el pénzt – mosolygott szégyenlősen apap. – Összezavarodtam, de gondolkodni fogok atörténteken.

– Biztosra veszem, hogy ő is ezt fogja tenni – fűzte hozzáSieben.

* * * * *

Drussra az oltárnál akadt rá – a drenai a csillogóaranykürtöt próbálta megfogni, hatalmas ujjait köré fonva. Acsatabárdos arca összpontosításról árulkodott: sötétszakállán átsejlettek az állán megfeszülő izmok.

– Mit csinálsz? – kérdezte szelíden Sieben.

– Azt mondta, hogy ez visszahozza a holtakat.

– Nem, barátom: azt mondta, hogy így szól a legenda.Van egy kis különbség. Most pedig gyere: keresünk egytavernát a városban, és inni fogunk.

Druss ökle nagyot csattant az oltáron, amitől úgy tűnt,mintha az aranykürt a kezéből nőne ki.

– Nem kell ital! Az istenekre mondom, harcolnom kell! –Felkapta csatabárdját, és kiviharzott a templomból.

A pap lépett oda Sieben mellé.

– Jószándékom dacára attól tartok, hogy munkámeredménye nem a kívánt hatást érte el.

– Túl fogja élni, atyám – fordult felé a költő. – Monddcsak, tudsz valamit a démoni megszállottságról?

– Túl sokat... és túl keveset. Azt hiszed, hogy megszállttéged egy démon?

– Nem, nem engem. Hanem Drusst.

A pap megrázta a fejét.

– Mivel a barátod annyira... szomorú... ha így lenne,éreztem volna, amikor megfogtam a kezét. Nem: a barátodsaját maga ura.

Sieben leült az egyik padba, és elmesélte a papnak,hogy mit látott a kalózgálya fedélzetén. A férfi némánhallgatta végig.

– Hogyan került hozzá a csatabárd?

– Úgy értesültem, hogy családi örökség.

– Ha valóban démoni jelenlétről van szó, akkor aztszerintem a fegyverben találod meg, fiam. Számos ősipengét varázslattal készítettek, hogy forgatójukat nagyobberővel vagy több ravaszsággal ruházzák fel. Egyesek mégarra is képesek, hogy sebeket gyógyítsanak... legalábbisígy regélik. Nézd majd meg a csatabárdot!

– Mi van, ha tényleg a bárdban van? Segíteni fogja őt aharcban?

– Bárcsak így lenne! – csóválta a fejét a pap. – De agonosz nem azért létezik, hogy szolgáljon, hanem azért,hogy uralkodjon. Ha a csatabárdot megszállták, akkorannak története is van... méghozzá sötét története. Kérdezdmeg Drusst a fegyver múltjáról. Amikor elmondja neked, ésmesél majd a forgatóiról, megérted a szavaimat.

Sieben megköszönte a tanácsot, és elhagyta atemplomot. Drusst semerre sem látta, de esze ágábansem volt túl közel merészkedni a falakhoz. Nekiindult aszinte teljesen üres városnak, mígnem egy közeli udvarbólzeneszó ütötte meg a fülét. Odalépett a kovácsoltvaskapuhoz, és három nőt pillantott meg a kertben. Egyiküklanton játszott, a másik kettő pedig szívhez szóló szerelmesdalt énekelt, amikor Sieben belépett a kapun.

– Jó napot, hölgyeim – villantotta fel legszédítőbbmosolyát. A zene elhallgatott, és mindhárom nő felpillantott.Mindhárom fiatal volt, és csinos: Sieben a legidősebbet, a

sötét hajú, sötét szemű, telt ajkú és karcsú lányt tizenhétévesnek becsülte. A másik kettő alacsonyabb volt, szőkehajjal és kék szemmel. Mindannyian csillogó selyemruhátviseltek: a sötét hajú szépség kéket, társnői fehéret.

– A fivérünkhöz jöttél, uram? – kérdezte a sötét hajú lány,és felállt székéből, letéve a lantot.

– Nem. Engem játékod, és az azt kísérő édes hangokszépsége csalt ide. Idegen vagyok itt, aki szereti agyönyörű dolgokat, és csak köszönetet mondhatok aPárkáknak a szemem elé táruló látványért. – A fiatalabblányok felnevettek, de az idősebb csak elmosolyodott.

– Szép szavak, uram, ügyesen megfogalmazva, ésgyanítom, nem most először mondtad el őket. Láthatólagremekül forgatott fegyverek sima élét rejtik magukban.

Sieben meghajolt.

– Való igaz, hölgyem: az én örömem és kiváltságom,hogy a világban fellelt szépségben gyönyörködjek, nekihódoljak, és előtte hajtsak térdet. De ettől szavaim mégnem lesznek kevésbé őszinték.

A lány szélesen elmosolyodott, majd felnevetett.

– Azt hiszem, uram, hogy te egy csirkefogó vagy, éskicsapongó életet élsz: érdekesebb időkben hívatnék egyszolgát, hogy tegye ki a szűrödet. De mivel háborúban

állunk, ami a legunalmasabb szórakozások egyike,üdvözöllek körünkben, de csak addig, amígszórakoztatónak bizonyulsz.

– Édes hölgyem, azt hiszem bátran ígérhetem, hogymind szavakkal, mind tettekkel elszórakoztatlak majd. –Örült, hogy a lány nem pirult el, bár a két fiatalabbelvörösödött.

– Milyen hangzatos ígéretek, uram! De talán kevésbélennél ilyen hencegő, ha tudnád, hogy milyen remekmulatságoknak hódoltam a múltban.

Most Siebenen volt a sor, hogy felnevessen.

– Ha azt mondanád, hogy Azhral, a mennyei hercegkereste fel szobáidat, és röpített el a VégtelenVáltozatosság Palotájába, akkor kissé aggódnék.

– Efféle könyvről nem illendő beszélni társaságban –csipkelődött a lány.

A férfi közelebb lépett, megfogta a kezét, az ajkáhozemelte, és belecsókolt a tenyerébe.

– Ez nem így van – mondta kedvesen. – Ez a könyvhatalmas érdemmel bír, hiszen lámpásként világítja be arejtett zugokat. Széthúzza a fátyolt, és az öröm ösvényeirevezérli lépteinket. Minden új szerelmesnek csak ajánlanitudom a tizenhatodik fejezetet.

– A nevem Asha, és tetteidnek éppen olyan csodásnakkell lenniük, mint szavaidnak: ugyanis rosszul viselem acsalódásokat.

* * * * *

– Álmodtál, Pahtai – szólalt meg Pudri, amint Rowenakinyitotta a szemét, és látta, hogy még mindig a tó partjánül a napsütésben.

– Nem tudom, mi történt – mondta a kis eunuchnak. –Mintha a testemből kitépték volna a lelkemet. Egy szobábakerültem, Druss pedig ott ült velem szemben.

– A szomorúság a remény számos virágának ad életet –citálta Pudri.

– Nem, ez valóság volt. De a szorítás meglazult, és énvisszatértem, még mielőtt megmondhattam volna neki,hogy hol vagyok.

Az eunuch megpaskolta a kezét.

– Talán újra megtörténik majd – nyugtatgatta a lányt –,de most össze kell szedned magad. Gazdám a nagyszatrapát, Shabagot szórakoztatja. A Capalis környékierők parancsnokává fogják kinevezni, ezért nagyon fontos,hogy jó előjelekről beszélj neki.

– Én csak az igazságot mondhatom.

– Számos igazság létezik, Pahtai. Mondjuk, van egyember, akinek már csak pár nap van hátra az életéből, deezalatt rátalál a nagy szerelemre. Az a látnoknő, aki aztmondja neki, hogy meg fog halni, elszomorítja őt – de azigazságot mondja. Az a próféta, aki arról szól, hogy aszerelemtől már csak néhány óra választja el, szintén igazatmond, de hatalmas örömet szerez a megpecsételt sorsúférfinak.

Rowena elmosolyodott.

– Nagyon bölcs vagy, Pudri.

Az eunuch vállat vont, és elmosolyodott.

– Öreg vagyok, Rowena.

– Először mondtad ki a nevemet.

A férfi kuncogott.

– Szép név, akárcsak a Pahtai, ami szelíd galambotjelent. Most viszont indulnunk kell a szentélybe. Mondjakvalamit Shabagról? Segítené ez a képességedet?

A lány felsóhajtott.

– Nem. Ne mondj semmit. Látni fogom, amit látni kell...

és nem felejtem el a tanácsod.

Kart karba öltve sétáltak vissza a palotába,végighaladtak a drága szőnyegekkel borított folyosókon,maguk mögött hagyták a felső lakosztályokba vezetőgyönyörű, faragott lépcsősort. A folyosó mindkét oldalán,tízlábnyira egymástól márványbüsztöket helyeztek el a falbeugróiban, a mennyezetét a ventriai irodalmi alkotásokbólvett jelenetek díszítették az architrávokat pedigaranylevelek fonták be.

A szentély felé haladtukban egyszer csak egy sudártermetű harcos lépett elébük az egyik oldalajtóból. Rowenalevegőért kapott, mert egy pillanatra azt hitte, hogy a férfiDruss. Ugyanolyan széles válla, előreugró álla volt, és asűrű szemöldök alatt megdöbbentően kék szempár ült.Amint a férfi meglátta, elmosolyodott, és meghajolt.

– Ő Michanek, Pahtai. A naashani császár bajnoka:nagyszerű kardvívó, és hírneves tiszt. – Pudri is meghajolt aharcos felé. – Ő Rowena úrhölgy, Kabuchek nagyúrvendége.

– Hallottam már rólad, hölgyem – szólalt meg Michanek,és ajkához emelte a lány kezét. A férfi mély, zengő hangonbeszélt. – Megmentetted a kereskedőt a cápáktól, aminem csekély tett. De most, hogy láttalak, már értem: mégegy cápa sem lenne képes elcsúfítani ezt a szépséget. –Nem engedte el Rowena kezét, hanem elmosolyodott, és

közelebb lépett. – Meg tudod mondani, hogy mi lesz asorsom?

Rowena torka kiszáradt, de belenézett a férfi, szemébe.

– Eléred... eléred, amire a legjobban vágysz, éslegnagyobb reményed valóra válik.

A férfi tekintetébe cinizmus költözött.

– Ez minden, hölgyem? Ennyit bármelyik utcai sarlatánfel tudna mutatni. Hogy halok meg?

– Ahol most állsz, onnan alig ötven lábra ér a vég.Odakint az udvaron. Fekete köpenyes és sisakoskatonákat látok, amint megrohamozzák a falat. Embereidetmagad köré gyűjtőd, hogy a végsőkig védjétek a palotát.Melletted áll majd... legerősebb fivéred és másod-unokatestvéred.

– És mikor következik ez be?

– Egy évvel azután, hogy megházasodsz. Naprapontosan.

– Hogy hívják a hölgyet, akit feleségül veszek?

– Ezt nem mondom meg.

– Mennünk kell, nagyuram – szólt közbe Pudri. –

Kabuchek és Shabag nagyúr már vár.

– Rendben. Öröm volt találkozni veled, Rowena.Remélem, látlak még!

A lány nem felelt: némán követte Pudrit a szentélybe.

* * * * *

Alkonyatkor az ellenség visszavonult, Druss pedigmeghökkenve látta, hogy a ventriaiak otthagyják a falakat,és elindulnak befelé a városba.

– Hova megy mindenki? – kérdezte a mellette állóharcost. A férfi levette sisakját, és egy ronggyal megtörölteverejtéktől csatakos arcát.

– Enni és pihenni.

Druss szemügyre vette a falakat. Csak egy maroknyianmaradtak, és ők is letelepedtek a földre, hátukat amellvédnek vetve.

– Mit tesztek, ha újra támadnak? – érdeklődött acsatabárdos.

– Nem fognak. Ez volt a negyedik.

– Negyedik? – lepődött meg Druss.

A kerek arcú, szúrós kék szemű, középkorú harcosrávigyorgott Drussra.

– Felteszem, nem vagy a stratégia tudora. Ez az elsőostromod? – A csatabárdos bólintott. – Nos, azostromlásnak pontos szabályai vannak. Huszonnégy óraleforgása alatt legfeljebb négy támadásra kerülhet sor.

– Miért csak négyre?

A férfi megvonta a vállát.

– Elég régen olvasgattam utoljára a kézikönyvet, de hajól emlékszem, akkor a harci kedv miatt. Amikor Zsan-cümegírta A háború művészetét, abban ezt úgy magyarázta,hogy négy roham elteltével a támadók szívében felüti fejét acsüggedés.

– Nem nagyon ülne szívükben csüggedés, ha mosttámadnának... vagy akkor, ha leszáll az éj – mutatott ráDruss.

– Nem... fognak... támadni – mondta bajtársa tagoltan,mintha csak egy gyerekhez beszélne. – Ha éjszakairohamot fontolgatnának, akkor csak háromszortámadhattak volna napközben.

Druss elképedt.

– És ezeket a szabályokat leírták egy könyvben?

– Igen, egy csiatce hadvezér remekművében.

– És ezeket a falakat egész éjszakára azért hagyjátoklényegében védtelenül, mert egy könyv ezt írja?

A férfi felnevetett.

– Nem a könyv, hanem az ostromlás szabályai miatt.Kísérj el a barakkba, és akkor több magyarázattalszolgálok.

Menet közben az Oliquar nevezetű harcos elmesélteDrussnak, hogy több mint húsz éve szolgál a ventriaiseregben.

– Még tiszt is voltam egyszer, az Opál hadjáratban.Átkozottul kevés kellett ahhoz, hogy elsöpörjenek minket:így lettem én negyven ember parancsnoka. De nem tartottsokáig. A hadvezér felajánlotta a tiszti kinevezést, de nemengedhettem meg magamnak egy páncélt, így ennyibenmaradt a dolog. Visszakerültem a közkatonák soraiba, deott sem rossz az élet. Vannak jó bajtársak, és napontakétszer finom ételt kapunk.

– Hogyhogy nem engedhettél meg magadnak egypáncélt? A tiszteket nem fizetik?

– Dehogynem. De a tisztek csak napi egy dishátkapnak: én most ennek a kétszeresét keresem.

– A tisztek kevesebbet kapnak, mint a közemberek? Ezostobaság.

Oliquar a fejét csóválta.

– Naná, hogy nem az. Így csak a gazdagokból lehetnektisztek, vagyis csak a nemesekből és a nemesi címrevágyó kereskedők fiaiból. A nemesi családok ily módonőrzik meg hatalmukat. Honnan jöttél, ifjú barátom?

– Drenaiból.

– Ó, igen. Természetesen még sosem jártam ott, de azthallottam, hogy a Skeln-hegység gyönyörű szép. Zöld ésbuja, akár a Saurab. Hiányoznak a hegyek.

Druss leült Oliquarral a nyugati barakkban, aholhagymás marhasültet ettek, majd felkerestek egy üreskocsmát. Felhőtlen, nyugodt éjszaka volt, és a holdfény afehér, szellemszerű épületeket tompaezüstre színezte.

Sieben nem volt a szobájukban, Druss pedig leült azablak mellé, és a kikötőt nézte, a holdfényben fürdőhullámokat, s az olvasztott vasnak látszó vizet. Aznap anégy rohamból háromban részt vett: a vörös köpenyes,fehér lószőrforgós sisakot viselő ellenség létrákat cipelvetört elő mindahányszor, a lajtorjákat a falnak támasztva. Avédők sziklákat hajigáltak rájuk, és nyilakkal szórták megőket, de azok csak jöttek. A falat elsőként elérőket

lándzsával fogadták, vagy karddal vágták le, de néhányszívós harcosnak mégis sikerül feljutnia a mellvédekre, aholazután a védők végeztek velük. A második támadásközepén tompa, döngő hang hallatszott, mintha csak atávolban vihar dühöngene.

– Faltörő kos – mondta Drussnak a mellette harcolókatona. – Sokra nem mennek vele, mivel a kaput vassal ésrézzel erősítették meg.

Druss hátradőlt székében, és rámeredt Snagára. Acsatabárdot főként a létrák ellökésére használta, amelyek afalak mentén dőltek fel, a rajta kapaszkodókat a lentisziklákra szórva. Fegyvere csak kétszer ontott vért.Hálásan végigsimított a fekete nyélen, és eszébe jutottakaz áldozatai: a csupasz állú, magas harcos, és a füstösképű, pókhasú, vassisakos férfi. Az első akkor halt meg,amikor Snaga szétzúzta fa mellvértjét, a második pedigakkor, amikor az ezüst bárdfej kettészelte vassisakját.Lassan végighúzta hüvelykjét a penge élén: sehol egykarcolás, vagy csorbulás.

Sieben nem sokkal éjfél előtt érkezett. A szeme karikásvolt, és gyakran ásítozott.

– Mi történt veled? – érdeklődött Druss.

A költő elmosolyodott.

– Új barátokra tettem szert. – Lehúzta csizmáját, és

elnyúlt az egyik keskeny ágyon.

Druss beleszimatolt a levegőbe.

– Olyan szagod van, mintha rózsaágyásban hemperegtélvolna.

– Virágágyásban – mosolyodott el Sieben. – Igen, én ismajdnem ezeket a szavakat használtam volna.

Druss összevonta szemöldökét.

– Jó, hagyjuk. Viszont tudsz bármit is az ostromlásszabályairól?

– Mindent tudok az én ostromlásom szabályairól, defelteszem, te a ventriai hadviselésről beszélsz. – Felült azágyon, és lábát letette a földre. – Fáradt vagyok Druss,szóval szabjuk rövidre ezt a beszélgetést. Holnap délelőtttalálkám lesz, és erőt kell gyűjtenem.

Druss ügyet sem vetett a Sieben szavait kísérő eltúlzottásításra.

– Ma százakat láttam megsebesülni, és több tucatotmeghalni. Most azonban alig néhány ember van a falakon,miközben az ellenség csak ül odakint, és a napkeltére vár.Miért? Senki nem akar győzni?

– Valaki győzni fog – felelte Sieben. – De ez egy

civilizált ország. Évezredek óta foglalkoznak hadviseléssel.Az ostrom eltart néhány hétig, netán néhány hónapig, és aküzdő felek minden nap számba veszik a veszteséget. Hanem sikerül áttörést elérni, egy idő múlva egyik vagy másikoldal döntésre jut.

– Mit értesz döntés alatt?

– Ha az ostromlók úgy határoznak, hogy nemgyőzhetnek, visszavonulnak. Ha a védők úgy vélik, hogyminden elveszett, átpártolnak az ellenséghez.

– Akkor mi lesz Gorbennel?

Sieben vállat vont.

– Vagy saját katonái ölik meg, vagy átadják anaashaniaknak.

– Az istenekre, hát a ventriaiak nem ismerik abecsületet?

– Dehogynem ismerik. De a legtöbb itt szolgáló katonazsoldos, akik a keleti törzsekből származnak. Ahhozhűségesek, aki többet fizet nekik.

– Ha a háború szabályai itt olyan civilizáltak, akkor avároslakók miért menekültek el? Miért nem várják meg,amíg a harc véget ér, és miért nem szegődnek utána agyőztes szolgálatába?

– A legjobb esetben rabszolgák lesznek, a legrosszabbesetben pedig leöldösik őket. Lehet, hogy civilizált ország,de attól még kemények a törvényei, Druss.

– Győzhet Gorben?

– A dolgok nem úgy állnak, de szerencséje is lehet.Ventriában az ostromokat gyakran a bajnokok köztiküzdelem dönti el, bár ilyen eseményre csak akkor kerülnesor, ha mindkét fél egyforma erős lenne, és mindkétoldalon lennének önmagukat legyőzhetetlennek tartóbajnokok. Ez nem következik be, mivel Gorben nyomasztótúlerővel néz szembe. Most azonban, hogy Bodasen ennyiaranyat hozott, kémeket fog küldeni az ellenséges táborba,hogy lefizesse a katonákat, átállítva őket a saját oldalára.Valószínűtlen, hogy sikerrel járna, de lehet, hogy tévedek.Ki tudja?

– Honnan tudtad meg mindezt? – kérdezte Druss.

– Eltöltöttem egy érdekes délutánt Asha hercegnővel,Gorben húgával.

– Micsoda?! – robbant ki Drussból. – Mi van veled? Hátsemmit nem tanultál a Mashrapurban történtekből?Egyetlen nap telt el, és te máris üzekedsz!

– Én nem üzekedem! – csattant fel Sieben. – Énszeretkezem, és hogy mit csinálok, ahhoz semmi közöd.

– Ez igaz – ismerte el Druss. – Majd amikor elvisznekkibelezni, vagy karóba húzni, emlékeztetni foglak erre.

– Ó, Druss! – dőlt hátra Sieben az ágyon. – Vannakdolgok, amikért érdemes meghalni. Ő pedig gyönyörű. Azistenekre, egy férfi nem is tehetne rosszabbat vele,minthogy feleségül veszi!

Druss felállt, és elfordult az ablaktól. Sieben azonnalmegbánta szavait.

– Sajnálom, nem gondolkoztam. – Odalépett Drusshoz,és a vállára tette a kezét. – Sajnálom, ami a papnál történt.

– Az ő hangja volt – nyelt nagyot Druss, és erőt vettérzelmein. – Azt mondta, vár rám. Arra gondoltam, hogy hafelmegyek a falra, talán megölnek, és akkor ismét velelehetek. De senkinek nem volt hozzá elég tudománya vagybátorsága, hogy megöljön. Soha nem is lesz senkinek...ahhoz pedig nincs bátorságom, hogy magam tegyem meg.

– Ez nem bátorság lenne, Druss, és Rowena semakarná. Azt akarja, hogy boldog légy, és nősülj meg ismét.

– Soha!

– Még húsz sem vagy, barátom. Léteznek más nők is.

– Hozzá fogható nincs. De ő eltávozott, én pedig nem

beszélek róla többet. Itt fogom hordozni – megérintette amellét –, és sosem feledem el. De most térjünk vissza arra,amit a keleti hadviselésről mondtál..

Sieben felemelte az ablakpárkányon álló agyagkupát,lefújta róla a port, megtöltötte vízzel, amit azonnal fel ishajtott.

– Az istenekre, ennek ocsmány az íze! Rendben...beszéljünk a keleti hadviselésről. Mit akarsz pontosantudni?

– Nos – kezdte Druss lassan –, tudom, hogy az ellenségnaponta négyszer támad. De miért csak az egyik falattámadják? Elegen vannak ahhoz, hogy bekerítsék a várost,és egyszerre több helyen támadhatnának.

– Meg fogják tenni, Druss, de nem az első hónapban. Ezmég csak a kóstolgatás ideje. A gyakorlatlan újoncok azelső néhány héten próbára teszik bátorságukat, majdfelvonulnak az ostromgépek. Erre a második hónapbanszokott sor kerülni. Ezt követően valószínűleg a ballisztákhatalmas sziklákat hajigálnak majd a falakra. Ha a hónapvégére nem járnak sikerrel, hívatják a hadmérnököket, ésalagutat ásnak a falak alá, megpróbálva beomlasztaniőket.

– És milyen szabályok vonatkoznak a védőkre? –kérdezte a csatabárdos.

– Nem értelek.

– Nos, tegyük fel, hogy mi támadunk rájuk. Csaknégyszer ronthatunk ki? Támadhatunk éjjel? Mik aszabályok?

– Ez nem a szabályokról szól, Druss, hanem a józanészről. Gorben nagyjából hússzoros túlerővel néz szemben:ha ő támad, elsöprik.

Druss bólintott, és csend telepedett rájuk. Végül a drenaiismét megszólalt.

– Elkérem Oliquartól a könyvet. Te elolvasod nekem, ésakkor már érteni fogok mindent.

– Aludhatnánk már? – érdeklődött Sieben.

Druss igent intett, és felemelte csatabárdját. Nem vetettele sem a csizmáját, sem a zekéjét, és kezében Snagávalvégignyúlt a másik ágyon.

– Nincs szükséged fegyverre ahhoz, hogy ágyban aludj.

– Megnyugtat – felelte Druss, és lehunyta a szemét.

– Honnan került hozzád?

– A nagyapámé volt.

– Nagy hős volt az öreg? – kérdezte Siebenreménykedve.

– Nem, eszelős volt, és rettenetes gyilkos.

– Hát ez remek – mondta Sieben, és leült a saját ágyára.– jó tudni, hogy van egy családi örökséged, amihezvisszatérhetsz, ha nehéz idők járnak.

6Gorben hátradőlt székében, szolgája, Mushran pedig

gondosan leborotválta ura álláról a borostát. Az ifjúfelpillantott a vénemberre.

– Mit bámulsz?

– Fáradt vagy, fiam. A szemed vörös, és lila karikákhúzódnak alatta.

Gorben elmosolyodott.

– Egy nap majd hatalmas nagyúrnak vagycsászáromnak szólítasz. Ezért a napért élek, Mushran.

A vénember kuncogott.

– Mások felruházhatnak ezekkel a címekkel, és hasravethetik magukat előtted, homlokukat a földhöz ütögetve.De amikor rád nézek, fiam, én azt a gyermeket látom, aki a

férfi előtt volt, és azt a kisdedet, aki a gyermek előtt volt.Ételt készítettem neked, és kitöröltem az ülepedet. Én mártúl öreg vagyok ahhoz, hogy vén fejemet szétzúzzam akövön, valahányszor besétálsz a szobába. Emellett eltértéla témától: több pihenésre van szükséged.

– Talán elkerülte a figyelmedet, hogy egy hónapjaostrom alatt állunk? Meg kell jelennem az emberek előtt,látniuk kell, hogy harcolok, különben elcsüggednek. Megkell szervezni az utánpótlást, el kell rendezni afejadagokat... százféle feladat vár rám. Keress nekemnéhány szabad órát a napban, akkor ígérem, pihenni fogok.

– Nincs szükséged időre! – fortyant fel az öreg.Felemelte borotváját, és letörölte róla az olajat, meg aszőrszálakat. – Jobb emberekre viszont igen. Nebuchad jófiú, de buta. És Jasua... – Mushran az égre emeltetekintetét. – Káprázatos gyilkos, de az agya ott helyezkedikel közvetlenül a...

– Elég ebből! – vágott közbe Gorben kedélyesen. – Haa tisztjeim tudnák, miként beszélsz róluk, elkapnának egysikátorban, és halálra vernének. Na mindegy; és mi ahelyzet Bodasennel?

– Ő a legjobb. De legyünk őszinték: ezzel nem mondtamsokat.

Gorben válasza elakadt, amikor megérezte, hogy a

borotva a torkához él, majd az éles penge felfelé csusszantaz állán, egészen a szája sarkáig.

– Na! – jelentette ki Mushran büszkén. – Legalább mostmár császárnak tűnsz.

Gorben felállt, és az ablakhoz ballagott. Éppen anegyedik támadás zajlott: tudta, hogy visszaverik, de mégebből a távolságból is látta a holnapi támadáshoz közelebbhúzott ostromtornyokat. Elképzelte a több száz embert,amint húzzák és vonják őket, lelki szemei előtt felderengett,amint a hatalmas támadóhidak csattanva zuhannak rá amellvédekre, és hallotta a belső lépcsőkön felfelé törtető, arohampallóra lépő és védőkre zúduló naashani katonákcsatakiáltását. Naashaniak? Keserűen felkacagott. Azellenséges csapatok kétharmadát ventriaiak alkották, azegyik áruló szatrapa, Shabag hívei. Ventriaiak ölnekventriaiakat! Undorító ez az egész. És miért folyik mindez?Hogy Shabag még gazdagabb legyen? Hány palotábanlakhat egyszerre az ember? Gorben atyja gyenge volt, ésrosszul ítélte meg az embereket, de minden ízében olyancsászár volt, aki törődött népével. Minden városegyetemmel büszkélkedhetett, amelyeknek építését akirályi kincstár pénzalapja tette lehetővé. Léteztekkollégiumok, ahol a legragyogóbb tanítványok azorvostudományt sajátíthatták el Ventria legkiválóbbherbalistáinak óráin. Voltak iskolák, ispotályok, és Ventriaa kontinensen egyedülálló úthálózatot tudhatott magáénak.De apja legnagyobb eredménye a Királyi Lovasok

intézményének felállítása volt: a Lovasok a birodalom egyikvégétől a másikig kevesebb mint tizenkét hét alatt tettékmeg az utat. Ez a gyors érintkezési forma azteredményezte, hogy ha bármelyik tartományban természetikatasztrófa következett be – járvány, éhínség, áradás –, asegítség szinte azonnal útnak indulhatott.

Mostanra majdnem az összes város elesett, vagy ostromalatt állt, a halálozások száma meredeken ívelt felfelé, azegyetemeket bezárták, és a háború káosza mindentelpusztított, amit apja felépített. Gorben nagy erőfeszítésárán elfojtotta kilobbanni készülő haragját, és azokra agondokra összpontosított, amelyek Capalisban vártak rá.

A holnapi nap döntő jelentőségű lesz. Ha a harcosokkitartanak, csüggedés ütheti fel a fejét az ellenségsoraiban. Ha nem... – zordan elmosolyodott. – Ha nem,akkor végünk. Shabag a naashani császár elé vonszolmajd. – Gorben erre felsóhajtott.

– Sose engedj a csüggedésnek – mondta Mushran. –Semmi haszon nem származik belőle.

– Jobban olvasol a gondolatokban, mint bármelyiklátnok.

– Nem a gondolatokban, hanem az arcokban. Szóvaltöröld le róla ezt a kifejezést, én meg idehozom Bodasent.

– Mikor jött meg?

– Egy órája. Mondtam neki, hogy várjon. Szükséged voltegy borotválásra... és egy kis szusszanásra.

– Előző életedben csodás anya lehettél – szólt erreGorben, mire Mushran felnevetett, és elment. Hamarosanvisszatért, maga előtt terelve Bodasen generálist, ésmeghajolt.

– Itt van Bodasen generális, hatalmas nagyúr,császárom – mondta, majd kihátrált, és behúzta az ajtót.

– Nem tudom, hogy miért tűröd meg ezt az embert,nagyúr! – csattant fel Bodasen. – Állandóan pimaszkodik.

– Látni kívántál, generális?

Bodasen vigyázzállásba merevedett.

– Igen, uram. Csatabárdos Druss felkeresett múlt éjjel:van egy terve az ostromtornyokkal kapcsolatban.

– Tovább.

Bodasen megköszörülte a torkát.

– Meg akarja támadni őket.

Gorben szúrósan meredt a hadvezérre, látva a harcosarcára telepedő pírt.

– Megtámadni őket?

– Igen, nagyúr. Ma éjjel, a sötétség leple alatt –megtámadná az ellenséges tábort, és felgyújtaná atornyokat.

– Szerinted ez kivitelezhető?

– Nem, nagyuram... nos... talán. Láttam, ahogy ez azember rárontott a kalózgályára, és arra kényszerítettnegyven embert, hogy letegye a fegyvert. Nem tudom, hogyezúttal sikerrel jár-e, de...

– Hallgatlak.

– Nincs választásunk. Harminc ostromtornyuk van,nagyúr. Elfoglalják a falakat: nem tudjuk tartani őket.

Gorben odalépett az egyik székhez, és leült.

– Hogyan akar tüzet gyújtani? És mit gondol, mit csinálaz ellenség eközben? A faanyag mellesleg vaskos, régi, ésviharvert rönkökből áll. Hatalmas tűz kell ahhoz, hogy akárcsak egy is leégjen.

– Én is így vélem, nagyúr. De azt mondja, hogy anaashaniak túlságosan el lesznek foglalva mással, hogy atornyokkal törődjenek. – Megköszörülte a torkát. – Be akartörni a tábor közepébe, hogy megölje Shabagot és a többihadvezért, s ezzel elég nagy felfordulást okozzon. Eközben

egy csapat ember kioson Capalisból, és tüzet gyújt atornyok alatt.

– Hány embert kért?

– Kétszázat. Azt mondja, már ki is választotta őket.

– Ő választotta ki őket?

Bodasen tekintete a padlót fürkészte.

– Ő nagyon... népszerű ember, nagyúr. Minden napharcol, és az emberek jó részét ismeri. Ők pedig tisztelik.

– A tisztek közül választott valakit?

– Csak egyet... nagyúr.

– Hadd találgassak. Téged?

– Igen, nagyúr.

– Megtiltom. Viszont megmondhatod Drussnak, hogyjóváhagyom a tervét, de én választom ki a tisztet, aki veletart majd.

Bodasenen látszott, hogy legszívesebben tiltakozna, defékezte a nyelvét, és mélyen meghajolt, majd az ajtó feléhátrált.

– Generális! – kiáltott utána Gorben.

– Igen, nagyúr?

– Módfelett elégedett vagyok veled – közölte Gorben, denem nézett a férfira. Majd kisétált az erkélyre, és mélyetkortyok az esti levegőből. Hűs volt, és a tengerről érkezett.

* * * * *

Shabag a lenyugvó napot figyelte, amely tűzbe borítottaa hegyeket – az ég úgy lángolt, akár Hadész barlangjai,mélyvörösét csak itt-ott törte meg a felvillanó narancsszín. Aférfi megborzongott. Sosem kedvelte a naplementét: azmindig a végről, a változásról szólt. A nappal haláláról.

Az ostromtornyok zord sora Capalis felé nézett – aszörnyűséges gigászok diadalt ígértek. Felpillantott azelsőre. Holnap majd a falakhoz vonszolják, és ekkor azóriás szája kinyílik, a rohamrámpák pedig merevnyelvekként csapódnak rá a mellvédre. Eltöprengett, vajonhogyan lehetne folytatni a hasonlatot. Elképzelte aszörnyeteg gyomrából előmászó harcosokat, amint azellenségre vetik magukat. Ekkor felkuncogott. Olyan lesz,akár a halál lehelete, akár a sárkány tüze? Nem: sokkalinkább olyan, mint a savat felbüfögő démon. Igen, ez tetszik– gondolta Shabag.

A tornyokat darabokban, hatalmas szekerekenszállították ide az északi Reshából, hogy azutánösszeállítsák őket. Húszezer aranyba kerültek, és Shabag

összeállítsák őket. Húszezer aranyba kerültek, és Shabagmég mindig mérges volt, amiért elvárták, hogy egyedül őfizesse ki ezt az összeget. A naashani császár fösvény egyfickó volt.

– Holnap elkapjuk őt, uram? – kérdezte egyiksegédtisztje. Shabag gondolatai visszakanyarodtak ajelenhez, tekintete pedig főtisztjei felé fordult. Az őGorbenre vonatkozott. Shabag megnyalta vékony ajkait.

– Élve akarom! – mondta, és hangjában nem érződöttfortyogó gyűlölete. Ó, pedig mennyire utálta Gorbent!Mennyire megvetette őt és visszataszító gőgjét! A sorsszeszélye folytán neki jutott a trón, amely jogosan Shabagotillette. Ugyanazok voltak az őseik: dicső királyok, akik atörténelemben páratlan birodalmat emeltek. És Shabagnagyapja még ült is ezen a trónon. De amikor egy csatábanmeghalt, csak lányok maradtak utána. Így hát Gorben apjalépkedett fel az aranylépcsőkön, és az ő fejére került arubinos korona.

Majd mi történt ezután a birodalommal? Hanyatláskövetkezett be. Seregek, hódítás, és dicsőség helyettiskolák, csodás utak és ispotályok. És mi végre? Agyengéket életben tartották, hogy még több puhánytnemzzenek. A parasztok megtanulták a betűvetést, ésrögeszméjükké vált a feltörekvés gondolata. Olyankérdésekről vitáztak nyíltan a városok terein, amelyekneksosem lett volna szabad felmerülniük: A nemesi családokmilyen jogon uralkodnak rajtunk? Szabadok vagyunk, vagy

sem? Hogyhogy milyen jogon? A vér jogán – gondoltaShabag. – Az acél és a tűz jogán!

Nagy élvezettel gondolt vissza arra a napra, amikorfegyveresekkel vétette körül a reshai egyetemet, mivel adiákok tiltakozni merészeltek a háború ellen. Előszólítottavezérüket, aki nem karddal, hanem egy tekerccsel érkezett.Az ősi írás Pashtar Sen egyik műve volt, és a fiú hangosanfelolvasta. Remek hangja volt! Pashtar Sen kiváló munkátvégzett, írása hemzsegett a becsületről, a hazafiságról és atestvériségről szóló gondolatoktól. De amikor Pashtar Senmegírta, a jobbágyok még tudták, hogy hol a helyük, aparasztok pedig a fellettük állókra hódolattal tekintettek. Aérzelgősség ideje lejárt.

Hagyta, hogy a fiú befejezze a felolvasást, mert ha nemígy tesz, az modortalanság lett volna, és nem illő egynemesemberhez. Azután kibelezte, akár egy a halat. Ó,hogy rohantak el a bátor diákok! Persze nem volt hovafutniuk, így százával vesztek oda, éppen úgy, mint amikor aférgeket kimossák a gennyedző sebből. A VentriaiCsászárság a rothadás útjára lépett az agg császár uralmaalatt, és fenségének megújítására csak egyetlen esélymaradt: a háború. Igen, a naashaniak azt hiszik, hogy őkgyőznek, én pedig a bábkirályuk leszek – gondoltaShabag. – De nem sokáig.

Nem sokáig...

– Bocsáss meg, uram – szólalt meg egyik tisztje, mireShabag felé fordult.

– Igen?

– Egy hajó hagyta el Capalist, és észak felé tart, a partmentén. Számos embert láttak a fedélzetén.

Shabag káromkodott egyet.

– Gorben elmenekült – jelentette ki. – Meglátta azóriásainkat, és rájött, hogy nem győzhet. – A csalódottságkeserűsége telepedett rá, mivel a holnapi napnak nagyvárakozásokkal nézett elébe. Tekintete a távoli falakrarévedt, és félig-meddig azt várta, hogy megpillantja aMegadás Hírnökét. – A sátramban leszek. Amikor előállnaka feltételeikkel, küldessetek értem!

– Igen, uram.

Belépett a sátrába, és haragja egyre csak gyúlt. Mostlehet, hogy valami ribanc szülte kalóz fogja majd elGorbent, és esetleg végez is vele. Shabag felpillantott azegyre sötétebb égre, és így szólt:

– A lelkemet is odaadnám érte, ha Gorben előttem állna!

* * * * *

De nem jött álom a szemére, és Shabag azt kívánta,

bárcsak magával hozta volna azt a datiai rabszolgalányt. Afiatal, ártatlan, végsőkig engedelmes lány álomba ringatná,édes álmokat hozva.

Felkelt, és meggyújtott két lámpást. Gorben szökése –már ha sikerül kijátszania a kalózokat – elnyújtja a háborút.De csak néhány hónappal – vélekedett Shabag. – Capalisholnapra az övé lesz, majd Ectanis is elesik. Gorbenvisszakényszerül a hegyek közé, ahol ki lesz szolgáltatva azott élő vad törzsek kénye-kedvének. Időbe telik majd, miremegtalálják, de nem túl sok időbe. És a vadászat legalábbegy kis szórakozást hoz majd a sivár téli hónapok idejére.

Gondolatai visszaszálltak reshai palotájához, éselhatározta, hogy miután elrendezte Capalis megadását,hazatér megérdemelt pihenőre. Shabag maga elé képzeltepalotája kényelmét, a reshai színházakat, az arénát, akerteket. Mostanra a cseresznyefák már virágzanak a tómellett, szirmaik a kristálytiszta vízbe hullnak, és édes illattölti meg a levegőt.

Valóban csak egy hónap telt el azóta, hogy a tó partjánült, Darishannal az oldalán, akinek befont ezüstös hajánmegcsillant a napfény?

– Miért viselsz kesztyűt, kuzin? – kérdezte Darishan, ésegy kavicsot dobott a tóba. A váratlanul felkavarodó vízbenaz egyik nagy aranyhal ijedtében csapott egyet a farkával,majd eltűnt a mélyben.

– Jóleső érzés – felelte Shabag bosszúsan. – De nemazért jöttem ide, hogy az öltözködésről beszélgessek.

Darishan kuncogott.

– Mindig ilyen komoly vagy? A diadal már csakkarnyújtásnyira van.

– Fél évvel ezelőtt is ezt mondtad – közölte Shabag.

– És akkor is igazam volt. Ez olyan, akár azoroszlánvadászat, kuzin. Amíg a sűrű bokrok között kushad,van esélye, de ha a nyílt mezőre tereled, és a hegyek feléűzöd, már csak idő kérdése, mikor merül ki. Gorbennekfogyóban van az ereje, és az aranya is.

– Még mindig három sereggel bír.

– És héttel kezdte. Ebből kettő mostanra az énparancsnokságom alatt áll, egy a tiéd alatt, egyet pedigszétvertek. Ugyan, kuzin, miért vagy hát ily borúlátó?

Shabag vállat vont.

– Szeretném már látni a háború végét, hogynekiláthassak az újjáépítésnek

– Nekifoghassak? Úgy érted, hogy mi nekifoghassunk,ugye?

– Csupán nyelvbotlás volt, kuzin – mondta Shabagsietve, és kipréselt egy mosolyt. Darishan hátradőlt amárványpadon, és babrálni kezdte egyik hajfonatát. Bármég nem volt negyven, haja meglepően fakó volt (fehér ésezüst), amelyet arany- és rézszálakkal font be.

– Ne árulj el, Shabag! – figyelmeztette a szatrapát. –Egyedül nem tudod legyőzni a naashaniakat.

– Nevetséges gondolat, Darishan. Egy vérből valókvagyunk... ezenfelül barátok is.

Darishan hideg tekintete összekapcsolódottShabagéval, majd a férfi elmosolyodott.

– Igen – suttogta –, barátok és rokonok vagyunk. Azonmerengek, hogy vajon hol rejtőzik éppen kuzinunk... ésegykori barátunk: Gorben.

Shabag elvörösödött.

– Sosem volt a barátom. Én nem árulom el a barátaimat.Az efféle gondolatok méltatlanok a részedről.

– Valóban, igazad van – állt fel Darishan. – Indulnom kellEctanisba. Nyélbe ütünk egy kis fogadást, hogy melyikünkdiadalmaskodik hamarabb?

– Miért is ne? Ezer arany arra, hogy Capalis hamarabbesik el, mint Ectanis.

– Ezer... és a datiai rabszolgalány?

– Áll az alku – rejtette el bosszúságát Shabag. – Légyóvatos, kuzin! – Ezzel a két férfi kezet rázott.

– Az leszek. – Az ezüsthajú Darishan megfordult, majdhátrapillantott a válla felett. – Mellesleg, találkoztál azzal anővel?

– Igen, de csak kevés használható dolgot mondott.Szerintem Kabucheket felültették.

– Lehet, hogy igazad van, de mégis megmentette őt acápáktól, és előre megjósolta, hogy egy hajó jön értük. Aztis elmondta, hogy hol találom meg a három éve elvesztettopálos bogláromat. Neked mit jövendölt?

Shabag vállat vont.

– Beszélt a múltamról, ami érdekes ugyan, de hátKabuchek könnyedén kitaníthatta. Amikor a közelgőhadjáratról kérdeztem lehunyta a szemét, és megfogta akezemet. Talán három szívdobbanásig tartotta, majdelhátrált, és nem tudott semmit mondani.

– Egyáltalán semmit?

– Semmi értelmeset. Azt mondta... közeleg! Előszörszinte ujjongott, de egy pillanattal később már rémültnek

tűnt. Azután még azt mondta, hogy ne menjek Capalisba.Ennyi volt.

Darishan bólintott, és szóra nyitotta száját. De végülcsak elmosolyodott, és távozott.

Shabag gondolatai elszakadtak Darishantól, a szatrapapedig a sátor bejáratához lépett. A táborban csend honolt.Lassan lehúzta kesztyűjét bal kezéről. Bőre viszketett, éspiros, nyílt kelések tátongtak rajta, mint kamaszkora ótamindig. Gyógyfüves főzetek, és puhító krémek enyhítették atüneteket, de semmi sem tudta begyógyítani a kelésesbőrt, sem teljesen eltávolítani a hátán, a mellén, a combjainés a lábikráján tenyésző fekélyes sebeket.

Majd lassan levette kesztyűjét a jobb kezéről is. Bőre ittsima és hibátlan volt. Ezt a kezét fogta meg a lány.

Hatvanezer aranyat kínált érte Kabucheknek, de akalmár udvariasan visszautasította. Amikor az ostrom végetér, elhurcoltatom tőle – gondolta Shabag.

Már majdnem visszafordult, hogy bemenjen a sátrába,amikor egy csapat katonát vett észre, akik lassan vonultaka tábor felé: páncéljukon megcsillant a holdfény. Kétsorososzlopban haladtak, élükön egy tiszttel, aki halványanismerősnek tűnt, de tollas sisakjának vastag orrvédőjekettéosztotta arcát. Shabag megdörgölte fáradt szemét,hogy alaposabban szemügyre vehesse a férfit: nem az

arca, hanem a járása tűnt ismerősnek. Darishan egyiktisztje lenne? – morfondírozott magában. – Hol láttam márkorábban?

Bah, hát nem mindegy? – gondolta, és behúzta asátorlapot maga mögött. Éppen elfújta az első lámpást,amikor sikoly hasított az éjszakába. Majd egy újabb.Shabag a bejárathoz futott, és feltépte a lapot.

Harcosok rohantak át a táboron, öldökölve. Valakifelkapott egy égő fahasábot, és a sátrak felé hajította. Acsontszáraz ponyvákba lángnyelvek martak, a szél pedig atöbbi sátor felé sodorta a tüzet.

A küzdelem sűrűjében Shabag tekintete megakadt egyfeketébe öltözött hatalmas harcoson, aki egy kétfejűcsatabárdot lengetett. Hárman rontottak rá, és haltak megpillanatok alatt. Shabag ekkor ismét megpillantotta a tisztet– és a felismerés villámcsapásként lobbant emlékezeténekcsarnokában.

* * * * *

Gorben katonái körülvették a tábor közepén álló Shabagsátrát, amelyet harminc lépés sugarú körben elgereblyézettföldsáv vett körül, elkülönítve a szatrapát a többiostromlótól. Most fegyveresek nyüzsögtek ezen a területen.

Shabagot megrémítette a gyorsaság, amivel az ellenséglecsapott, de biztosra vette, hogy ezzel az égvilágon

semmit sem nyernek. Huszonötezer ember táborozott azostromlott kikötőváros falai alatt. Mennyi ellenség lehetmost a táborban? Kétszáz? Háromszáz? Vajon mibenreménykednek, vajon mit remélnek elérni ettől, leszámítvaazt, hogy végeznek vele? És mi hasznuk van ebből, ha azéletükkel fizetnek érte?

Elképedve állt – csendesen és némán szemlélte adühöngő csatát és az elharapózó tüzet. Képtelen voltlevenni tekintetét a zord, vérmocskos csatabárdosról, akihalálos hatékonysággal ölt, a legcsekélyebb erőkifejtésnélkül. Ekkor felrivallt egy kürt, és a magas, éles dallamokelnyomták a csata zaját. Shabag megriadt. A kürtös afegyverszünet dallamát fújta, és az egy pillanatramegzavarodott katonák elhátráltak. Shabag rájuk akartordítani, hogy „Harcoljatok! Harcoljatok!”, de egy hang semjött ki a száján. A félelem megbénította. A körülötte állókatonák némán, harcra készen álltak, pengéjük csillogott aholdfényben. Úgy érezte, ha csak egy mozdulatot is tesz,azok úgy vetnék rá magukat, mint vadászkopó a szarvasra.A szája kiszáradt, a keze remegett.

Két férfi egy hordót görgetett elő, a talpára állították, ésmegnézték, tart-e a teteje. Azután az ellenséges tisztelőlépett, felkapaszkodott a hordóra, majd Shabagembereinek összetömörült sora felé fordult. A szatrapaérezte, hogy epe gyűlik a torkába.

A tiszt hátravetette a köpenyét. Aranypáncél csillant a

mellén, és levette sisakját.

– Ismertek – bömbölte ércesen zengő, parancsoláshozszokott hangján. – Gorben vagyok, az Istenkirály fia, azIstenkirály örököse. Ereimben Pashtar Sennek, és aCsaták Urának, Cyriosnak, meg a Halálhidat megjártMeshan Sennek a vére folyik. Én vagyok Gorben! – A névdübörögve tört elő, és az emberek némán, megigézveálltak. Még Shabag is érezte, hogy libabőrös lesz.

Druss visszasétált a körbe, és rámeredt azösszetömörült ellenséges katonákra. A jelenetet belengteegyfajta isteni őrület, amit a drenai hihetetlenül élvezett.Mérges volt, amikor Gorben személyesen jelent meg akikötőben, hogy átvegye a csapat vezetését, és haragjakétszeresére nőtt, amikor a császár mintegy félvállrólközölte vele, hogy a terv megváltozott.

– Mi baj van a tervünkkel? – kérdezte Druss.

A császár jót kacagott, megfogta Druss karját, és atöbbiektől hallótávolságon kívülre húzta.

– Semmi baj nincs vele, csatabárdos... kivéve a célját.Te a tornyokat akarod elpusztítani. Ez dicséretes.Csakhogy nem a tornyok döntik el az ostrom sikerét vagykudarcát: az embereken áll vagy bukik minden. Ma éjjelnem hátráltatni akarjuk őket, hanem megpróbálunkvereséget mérni rájuk.

Ezúttal Druss kuncogott.

– Kétszázan huszonötezer ellen?

– Nem. Egy az egy ellen. – Felvázolta elképzelését,Druss pedig áhítatos, néma csendben hallgatta végig. Aterv merész volt, és roppant kockázatos, de Druss imádta.

Az első szakaszt megcsinálták: Shabagot elcsípték, ésaz ellenség hajlandó volt meghallgatni Gorbent. De mostjött el a próbatétel ideje. Siker és dicsőség, vagy kudarc éshalál? Druss nem tudta, mi következik, de érezte, hogymost minden borotvaélen táncol. Elég egyetlen rossz szóGorbentől, és az egész horda rájuk zúdul.

– Én vagyok Gorben! – bömbölte a császár ismét. – Ésközületek erre az árulásra nem más vett rá mindenkit, mintez a... ez a nyomorult gazfickó, aki itt áll mögöttem. –Megvető mozdulattal Shabag felé intett. – Nézzetek rá! Úgyáll ott, akár egy megrettent nyúl. Ezt az embert akarnátoktrónra ültetni? Tudjátok, nem lenne könnyű feladat aszámára. Fel kellene lépkednie a királyi lépcsőkön.Márpedig hogy sikerülhetne ez, ha nyelve egy naashaniseggét nyalja?

A katonák összetömörült soraiból ideges nevetéscsapott fel.

– Bizony, mulatságos egy gondolat – bólintott Gorben –,még ha nem is lenne olyan tragikus. Nézzetek rá! Miféle

harcos tudna követni egy ilyen embert? Az apám emeltemagas posztra, aki megbízott benne, ő pedig elárulta azt,aki saját fiaként szerette. De nem elégedett meg apámhalálával, hanem mindent megtett, ami csak hatalmábanállt, hogy romlásba döntse Ventriát. A városaink égnek. Anépünk rabláncra fűzve. És miért? Azért, hogy ez areszkető patkánykirály lehessen, így hát négykézlábcsúszik, hogy leboruljon egy naashani kecskepásztor lábaielőtt.

Gorben tekintete végigsöpört a sorokon.

– Hol vannak a naashaniak?! – kiáltotta. – Hátulról morajcsapott fel. – Ó, igen, mindig leghátul! – A naashaniakkiáltozni kezdtek, de kiabálásukat elnyomta Shabaghíveinek felcsapó röhögése. Gorben felemelte kezét,csendet parancsolva. – Nem! – bömbölte. – Haddbeszéljenek! Udvariatlanság kinevetni, vagy kigúnyolnimásokat, csak mert nem bírnak a ti tudásotokkal, abecsületről alkotott felfogásotokkal, atörténelemszemléletetekkel. Egyszer volt egy naashanirabszolgám, aki apám egyik kecskéjével kezdett ki. Aztviszont be kell vallanom... hogy csinosát választott! – Anevetés hangorkánná erősödött, és Gorben megvárta,amíg elül. – Ó, cimborák – sóhajtott fel végül. – Mit teszünkaz országgal, amelyet szeretünk? Hogy engedhettük, hogya naashaniak meggyalázzák húgainkat és lányainkat? –Hátborzongató csend ereszkedett a táborra. – Majd énelmondom, hogyan. A Shabaghoz hasonló emberek

nyitották ki a kaput nekik. „Gyertek ide, és tegyétek, amitakartok!” – kiabálta Shabag. „A kutyátok leszek. De kérvekérlek benneteket, hadd ehessem meg az asztalotokróllehullott morzsákat. Hadd nyaljam ki a tányérotokból azételmaradékot!” – Gorben előrántotta a kardját, és amagasba emelte, miközben dörgő hangon kiáltotta: – Énebből nem kérek! Én vagyok a császár, akit az istenekkentek fel, és a halálomig harcolok, hogy megmentsemnépemet!

– Mi pedig melletted állunk! – harsant egy hang jobbról.Druss felismerte a tulajdonosát. Bodasen volt az, akimögött Capalis háromezer védője sorakozott fel.Csendben elosontak az ostromtornyok mellett, amíg acsetepaté tartott, és elrendeződtek az ellenség soraimögött, miközben azok Gorben szónoklatát hallgatták.

Shabag hívei idegesen mocorogni kezdtek, a császárpedig ismét beszélni kezdett.

– Az itt jelenlevők közül Shabag minden követőjebocsánatot nyer, kivéve a naashanikat! Sőt, megengedem,hogy engem szolgáljatok, ezzel jóvá tegyétek bűneiteket ésfelszabadítsátok Ventriát. Ezenkívül mindegyikőtökmegkapja fizetségét, ami jár neki... és tíz arany jár azoknak,akik megesküsznek, hogy harcolnak országukért, népükért,és császárukért. – A hátul álló, egyre idegesebbnaashaniak eltávolodtak az összetömörült soroktól, és nemsokkal odébb négyszögbe rendeződtek.

– Nézzétek, hogy reszketnek! – ordította Gorben. – Eljöttaz idő, hogy kiérdemeljétek az aranyat. Hozzátok el nekemaz ellenség fejét!

Bodasen áttört a tömegen.

– Kövessetek! – dörögte. – Halál a naashaniakra! – Akiáltást mások is átvették, és hamarosan közelharmincezer ember vetette magát a néhány száznaashanira.

Gorben leugrott a hordóról, és odasétált, ahol Shabagvárt.

– Nos, kuzin – kérdezte nyájasan, bár hangja szinte mart–, tetszett az én kis beszédem?

– Mindig is mesterien bántál a szavakkal – felelteShabag, és keserűen felkacagott.

– Bizony, mint ahogy tudok énekelni, lanton játszani, ésel tudom olvasni a legkiválóbb tudósok műveit is. Ezek adolgok kedvesek számomra, és bizton tudom, hogyszámodra is, kuzin. Ó, micsoda iszonyú sors vakonszületni, vagy elveszíteni a beszéd képességét, netán azérintés adományát.

– Nemesenszületett vagyok – mondta Shabag, ésizzadtság gyöngyözött a homlokán. – Nem csonkíttathatsz

meg.

– Én vagyok a császár – sziszegte Gorben. – Azakaratom a törvény!

Shabag térdre rogyott.

– Könyörgöm, könnyű halált adj nekem... kuzin!

Gorben előhúzta tőrét a csípőjén viselt ékkőberakásostokból, és a földre dobta, Shabag mellé. A szatrapa nagyotnyelt, miközben megmarkolta a fegyvert, és zord tekintettelmeredt gyötrőjére.

– Magad választhatod meg elmúlásod módját – közölteGorben.

Shabag megnyalta az ajkát, majd a tőr hegyét melléheznyomta.

– Megátkozlak, Gorben! – sikoltotta, majd mindkétkezével ráfogott a markolatra, és keresztvasig döftemagába a pengét. Felnyögött, és elzuhant. Testemegrándult, záróizmai elernyedtek.

– Távolítsátok el... ezt! – utasította Gorben a közelébenálló katonákat. – Keressetek egy árkot, és temessétekoda. – Druss felé pördült, és vidáman felnevetett. – Nos,Csatabárdos, bevégeztetett.

– Való igaz, nagyuram – felelte Druss.

– Nagyuram? Hát ez valóban a csodák éje!

A tábor szélén az utolsó, életéért könyörgő naashanit islevágták, és komor némaság ereszkedett a környékre.Bodasen érkezett, és mélyen meghajolt a császár előtt.

– A parancsodat teljesítettük, fenség.

Gorben bólintott.

– Bizony, jó munkát végeztél, Bodasen. Most fogdJasuát, Nebuchadot, és fogdossátok össze Shabagtisztjeit. – ígérjetek nekik bármit, de vigyétek be őket avárosba, távol a többiektől! Faggassátok ki őket, és öljétekmeg azokat, akiket gyanúsnak találtok!

– Úgy lesz, ahogy parancsolod.

* * * * *

Michanek kiemelte Rowenát a hintóból. A lány feje a férfivállára bukott, és a naashani érezte édes leheletét. Pudri afékkarhoz kötötte a kantárt, lekászálódott a bakról, ésaggódó pillantást vetett az alvó nőre.

– Nincs vele semmi baj – mondta Michanek. – Elviszema szobájába. Te hozd a szolgákat, és pakoltasd le aládákat! – A sudár harcos megindult Rowenával a ház felé.

Egy rabszolgalány kinyitotta a kaput, és a férfi belépett,majd felkapaszkodott a keleti szárny napsütötte szobájáhozvezető lépcsőn. A szobába érve gyengéden lefektette,szaténtakaróval, és báránygyapjúból szőtt vékonypokróccal betakarta. Leült mellé, és felemelte a kezét: bőrea láztól volt forró. Rowena felnyögött, de nem rezzent fel.

Egy másik rabszolgalány jelent meg az ajtóban, ésmeghajolt. A harcos felállt.

– Maradj mellette! – utasította a lányt.

Pudrira a ház kapujában bukkant. A kis emberszomorúnak és elveszettnek tűnt, sötét szemében félelemült. Michanek a hatalmas, ovális könyvtárba invitálta, ésmegkérte, hogy foglaljon helyet. Pudri a kezét tördelverogyott le az egyik székre.

– Most pedig kezdjük az elejétől! – rendelkezettMichanek. – Mindent hallani akarok!

Az eunuch felpillantott az erős harcosra.

– Nem tudom, mi történt, nagyúr. Először csupánzárkózottnak tűnt, de Kabuchek nagyúr minél többszörmondatott vele jövendőt, ő annál furcsább lett. Leültemmellé, és ő azt mondta, hogy az Adottság egyrehatalmasabb lesz benne. Kezdetben összpontosítaniakellett az adott személyre, és akkor jöttek a látomások...rövid, összefüggéstelen képek villantak fel. Egy idő után

azonban már nem kellett összpontosítania. A látomásokazonban nem szűntek meg azután sem, miután elengedteKabuchek nagyúr... vendégeinek kezét. Azután jöttek azálmok. Úgy beszélt, mintha megöregedett volna, majdmások hangján szólalt meg. Nem evett, és úgy mozgott,mintha transzban lenne. Majd három nappal ezelőttösszeesett. Kirurgusokat hívattak, akik megköpölyözték, deeredmény nélkül. – Az eunuch ajka megremegett, éskönnyek folytak végig sovány arcán. – Haldoklik, nagyúr?

Michanek felsóhajtott.

– Nem tudom, Pudri. Él itt egy orvos, akinek adok avéleményére. Azt mondják róla, hogy misztikus útongyógyít: egy órán belül itt lesz. – A harcos is leült, szemközta kis emberrel. Szinte olvasni tudott az eunuch szemébentükröződő félelemben. – Nem számít, mi történt, Pudri,neked helyed lesz a házamban. Azért vettelek megKabuchek nagyúrtól, mert olyan közel állsz Rowenához. Haő... nem épül fel, akkor sem küldelek el.

Pudri bólintott, de arckifejezése nem változott. Michanekezen meglepődött.

– Ó, te is szereted őt, éppen úgy, ahogy én – mondtaszelíden.

– Nem úgy, mint te, nagyúr. Olyan ő nekem, mintha alányom lenne. Olyan aranyos, és még egy tollpihényi

rosszindulat sincs benne. De az Adottságot nem lett volnaszabad ilyen meggondolatlanul használnia. Még nemkészült fel, nem állt készen. – Az eunuch felállt. – Ott lehetekmellette, nagyúr?

– Hát persze.

Az eunuch kisietett a teremből, Michanek pedig felállt, éskinyitotta a kertbe vezető ajtót, majd kilépett a napfénybe.Az ösvényeket virágzó fák szegélyezték, és a levegőtjázmin-, ibolya-, és rózsaillat lengte be. Három kertészszorgoskodott odakint – locsoltak és gyomláltak. Amint aharcos megjelent, rögvest abbahagyták a munkát, térdrehulltak, homlokukat a földhöz érintették.

– Folytassátok – mondta nekik, miközben elsétáltmellettük, és belépett a sövénylabirintusba. Gyors léptekkelhaladt, míg el nem érte az útvesztő közepén állómárványpadot, ahol egy kör alakú tavacskaközéppontjában az Istennő szobra magasodott. A fehérmárványból faragott alkotás egy gyönyörű, meztelen ifjú nőtábrázolt, aki széttárta a kezét, fejét pedig hátrahajtotta,hogy az eget nézhesse. Tenyerén kitárt szárnyú, repülnikészülő sast tartott.

Michanek leült, és kinyújtóztatta hosszú lábát.Hamarosan az egész városban híre megy a történteknek. Acsászár bajnoka kétezer ezüstöt fizetett egy haldoklóvarázslónőért. Micsoda ostobaság! Azonban képtelen volt

kiverni őt a gondolatai közül azóta, hogy először meglátta.Még a hadjáraton is, amikor Gorben katonáival küzdött,még akkor is csak rajta járt az esze. Ismert sokkalgyönyörűbb nőket is, de huszonöt évesen még mindig nemtalált senkire, akivel megosztotta volna az életét.

Egészen mostanáig. A gondolatra, hogy a lány haldoklik,elfogta a remegés. Eszébe jutott az első találkozásuk, ésfelidézte Rowena jóslatát, miszerint ebben a városban halmeg, a végsőkig küzdve a fekete köpenyes katonákkal.

Gorben Halhatatlanjaival. A ventriai császár ismétfelállította a híres ezredet, amelyet a legkiválóbb harcosokalkottak. Eddig hét várost foglaltak vissza – ebből kettőtegyetlen összecsapás után, amely Gorben új bajnoka, aHaláljárónak nevezett drenai csatabárdos, és két naashaniharcos között zajlott. Michanek ismerte mindkettőt: jóemberek voltak, erősek, bátrak, és olyan képzettek, amirőla legtöbb katona csak álmodhat. Mégis meghaltak.

Michanek engedélyt kért, hogy csatlakozhasson asereghez, és kihívhassa ezt a csatabárdost. De a császármegtagadta kérését.

– Túlságosan becsüllek ehhez – mondta az uralkodó.

– De nagyuram, hát nem ez az én feladatom? Nem énvagyok a bajnokod?

– A látnokaim azt mondják, hogy ezt a férfit te nem

ölheted meg, Michanek. Azt állítják, hogy a bárdjátdémonok áldották meg. Nem lesz több párviadal:seregeink erejével zúzzuk szét Gorbent.

De a férfit nem sikerült szétzúzni. Az utolsó csata egyvéres döntetlennél nem hozott többet, amelyben ezrekhaltak meg mindkét oldalon. Michanek vezette a rohamot,ami majdnem megfordította a csata sorsát, de Gorbenvisszavonult a hegyek közé. Igaz, két tisztjét Michaneklevágta.

Nebuchadot és Jasuát. Az első nem volt valami nagyügy: fehér lován ülve megrohamozta a naashani bajnokot,és Michanek dárdájával a torkában halt meg. A másodikmár agyafúrt és gyors harcos volt, aki nem ismerte afélelmet: de nem volt elég gyors, és képtelen voltbeismerni, hogy nálánál jobb vívóval hozta össze a sors.Szitkokkal az ajkán végezte be életét.

– A háború nem áll győzelemre – mondta Michanek amárvány istennőnek. – Lassan, napról napra egyreközelebb kerülünk a vereséghez. – Gorben eddig háromrenegát szatrapával végzett: Shabaggal Capalisnál; ahájas és kapzsi talpnyalóval, Berishsel Ectanisnál, akitfelakasztatott; valamint a délnyugati szatrapia urával,Ashackal, akit a gurunuri vereség után karóba húzatott.Csak Darishan, Észak ezüsthajú rókája maradt életben.Michanek kedvelte a férfit. A többieket alig leplezettmegvetéssel kezelte, de Darishan született harcos volt.

Erkölcstelen, elvek nélküli, de bátor harcos.

Gondolatait megzavarta az útvesztőbe lépő férfi.

– Hol a pokolban van ez az átkozott kölyök? – zúgott felegy mély hang.

– Azt hittem, misztikus vagy, Shalatar! – kiáltott oda.

A válasz egyszerre volt ocsmány, és fogalmazott megegy tanácsot.

– Ha ezt meg tudnám csinálni – kuncogott Michanek –egy vagyont kereshetnék nyilvános fellépéseken.

Hosszú, fehér tunikát viselő potrohos, kopasz férfibukkant fel, és ült le Michanek mellé. Kerek és vörös arcavolt, füle pedig elállt, akár a denevéré.

– Utálom az útvesztőket. Egyáltalán, mi értelmük van? Azember háromszor annyit gyalogol, hogy elérje a célját, ésamikor megérkezik, nincs ott semmi. Hiábavalóság azegész!

– Megnézted őt? – kérdezte Michanek.

Shalatar arckifejezése megváltozott, és tekintete aharcoséba mélyedt.

– Igen. Érdekes eset. Miért vetted meg őt?

– Ez nem lényeges. Mit jósolsz?

– Ő a legtehetségesebb látnok, akivel valaha istalálkoztam... de az Adottság lehengerelte őt. El tudodképzelni, hogy milyen lehet mindent tudni mindenkiről,akivel csak összefutsz? Ismerni a múltjukat, és a jövőjüket?Minden kéz, amit megérintesz, egy egész életet és az illetőhalálát égeti az elmédbe. Az ily gyorsan szerzett tudásáradata borzalmas hatással járt. Ő nem csak látja azokataz életeket, de át is éli, meg is tapasztalja azokat. NemRowena lesz belőle, hanem száz különféle ember...hozzáteszem, köztük te is.

– Én?

– Igen. Csak futólag érintettem meg az elméjét, de a teképmásodat is láttam.

– Életben marad?

Shalatar megrázta a fejét.

– Misztikus vagyok, barátom, és nem próféta. Aztmondanám, hogy csak egy esélye van: be kell zárnunkTehetsége kapuját.

– Meg tudod ezt tenni?

– Egyedül nem, de összegyűjtöm azokat a társaimat,akik jártasak az efféle dolgokban. Az eljárás nem sokban

különbözik a démonok elűzésétől Le kell zárnunk a hatalmaforrásához vezető folyosókat az elméjében. És ez sokbafog kerülni, Michanek.

– Gazdag vagyok.

– Szükséged is lesz a pénzedre. Az egyik ember, akireszükségem lesz, egy egykori Forrás-pap; ő legalábbtízezer ezüstöt kér a szolgálataiért.

– Megkapja.

Shalatar barátja vállára tette a kezét.

– Hát ennyire szereted őt?

– Az életemnél is jobban.

– Viszonozza az érzelmeidet?

– Nem.

– Akkor még van esélyed, hogy újrakezdhesd. Miutánvégeztünk, nem lesznek emlékei. Mit mondasz neki akkor?

– Nem tudom. De a szerelmem az övé.

– El akarod venni?

Michaneknek eszébe jutott Rowena jóslata.

– Nem, barátom. Úgy döntöttem, sosem házasodommeg.

* * * * *

Druss az újonnan elfoglalt város sötét utcáit rótta,szédelgő fejjel, komor hangulatban. A csata véres volt, detúlságosan kurta, és most a hatalmas csalódás furcsaérzése telepedett rá. Érezte a belsejében végbemenőkellemetlen, de mégis sürgető változást: a harc vágyát, azérzést, amint csatabárdja csontba és húsba vág. Látniakarta, amint az élet fénye elhalványul ellenségeszemében.

Szülőföldje hegyei mintha egy örökkévalóságratávolodtak volna tőle, elveszve egy másik időben.

Hány embert ölt meg azóta, hogy Rowena kereséséreindult? Már nem tudta, de nem is érdekelte. A bárdotkönnyűnek érezte kezében – meleget sugárzott, és jól esettkézbe venni. A szája kiszáradt, és hideg vízre vágyott.Felpillantott, és tekintete az utcatáblára esett: „Fűszer utca”hirdette a felirat. Békésebb időkben a kereskedők innenindították el a bálákba csomagolt fűszernövényeket nyugatfelé. Még most is érződött a bors halvány illata. Az utcamásik végén, ahol a piactér kezdődött, szökőkút állt,mellette pedig egy hosszú, görbe karú rézkút, valamint egyvasgyűrűhöz vékony lánccal kapcsolt rézkupa. Drussteletöltötte a kupát, majd a szökőkút oldalának támasztotta

bárdját, ő pedig leült, és nyugodt kortyokkal ivott. Időrőlidőre megérintette Snaga fekete nyelét.

Amikor Gorben parancsot adott a megpecsételődöttsorsú naashaniak elleni támadásra, Druss alig már bírtakivárni, hogy az ellenségre vethesse magát, és érezze avér hívását, a gyilkolás szükségét. Minden erejét latbakellett vetnie, hogy ellen tudjon állni háborgó lelkekövetelőzésének. A várban rekedt ellenség esdekelvekérte, hogy megadhassa magát, és Druss teljesbizonyossággal tudta, hogy a leölésük gonosztett lenne.Shadak szavai ötlöttek fel benne:

„Az igazi harcos elvek szerint él. Így kell tennie. Mindenember másként látja a dolgokat, de lényegébenmindegyiknek van egy közös magja: Sose tégy erőszakotnőn, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj, vagy lopj!Ezek a dolgok a gyenge jellemű emberek ismertetőjelei.Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától! És soseengedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszoknyomába eredsz!”

Az alig néhány száz főt számláló naashaniaknak semmiesélyük nem maradt. De Druss valahogy úgy érezte, minthabecsapták volna, főleg amikor felidézte magában a lelkételöntő meleg, megnyugtató, diadalittas érzést, ami a HaribKá táborában lezajlott harc alatt tört rá. Vagy amikorátugrott a kalózgálya fedélzetére, és megkezdődött avérontás. Levetette sisakját, fejét a szökőút medencéjébe

nyomta, majd felállt, levette zekéjét és megmostafelsőtestét. Balról mozgást vett észre a szeme sarkából –szürke gyapjúköntöst viselő, magas, kopasz férfi sétált be atérre.

– Jó estét, fiam – köszöntötte a capalisi templom papja.Druss kurtán bólintott, majd felöltötte zekéjét, és leült. A paplátszólag nem szándékozott továbbmenni, és egy darabignémán nézte a csatabárdost. – Hónapok óta kereslek.

– Megtaláltál – közölte Druss higgadtan.

– Zavarhatlak néhány percre?

– Miért is ne? – felelte Druss, és odébb csúszott amedence peremén, helyet adva a papnak, aki letelepedetta fekete ruhás harcos mellé

– Az utolsó találkozásunk alaposan felkavart, fiam.Számos estét töltöttem azóta imádkozással ésmeditálással: végül ráléptem a Köd Ösvényére, hogymegkeressem szerelmed, Rowena lelkét. De hiába. Olyansötét utakon jártam az Ürességben, amiről jobb nembeszélni. De nem találtam sehol, mint ahogy egyetlen olyanlelket sem, aki tudott volna a haláláról. Azután rábukkantamegy szellemre, egy hihetetlenül gonosz lényre, aki életébenaz Earin Shad nevet viselte. A Bojeebának, azaz Cápánakis hívott kalózkapitány tudott a feleségedről, mivel az őgályája fosztotta ki azt a hajót, amelyiken asszonyod

utazott. Elmondta nekem, hogy amikor az embereimegcsáklyázták a vitorlást, a Kabuchek nevezetűkereskedő, egy másik férfi, és egy fiatal nő a vízbe vetettemagát. Mindenütt cápák nyüzsögtek, és rengeteg vér kerülta vízbe, ahogy a mészárlás kezdetét vette a fedélzeten.

– Nem akarom tudni, hogy halt meg! – fortyant fel Druss.

– Ó, éppen ez a lényeg – mondta a pap. – Earin Shadazt hiszi, hogy a lány és Kabuchek meghalt. Csakhogytéved.

– Hogy?

– Kabuchek Reshában van, és a vagyonát halmozza.Van vele egy látnoknő, akit Pahtainak, vagyis kisgalambnak hívnak. Láttam őt, legalábbis a lelkét: őRowena, a te Rowenád.

– Életben van?

– Igen – felélte a pap szelíden.

– Magasságos Egek! – Druss felnevetett, és karját apap keszeg vállai köré fonta. – Az istenekre, hatalmasszolgálatot tettél nekem! Nem felejtem el. Ha valaha isszükséged lenne bármire, csak kérned kell.

– Köszönöm, fiam, és minden jót kívánok akutatásodhoz. De van még valami, amiről beszélnünk kell:

a csatabárdodról.

– Mi van vele? – kérdezte Druss, és hirtelen éberré vált,keze pedig ráfonódott a nyélre.

– Ősrégi fegyver, és szerintem varázslatokat szőttek akettős fejbe. A távoli múltban valaki, akinek nagy hatalmavolt, varázslattal erősítette meg a fegyvert.

– Hogyan?

– Többféle módszer, is létezett. Egyes esetekben avarázslathoz a fegyverkovács vérét kellett ráfröcskölni apengére. Máskor megkötő mágiát kellett alkalmazni. Apenge éle így sosem tompult el, és jobban vágott. Ezekaprócska varázslatok, Druss. Időnként azonban a misztikusművészetek mestere arra használta tudását, hogy azt egyfegyverbe öntse... olyan fegyverbe, amelyet általában egykirály vagy nagyúr forgatott. Egyes pengék sebeket tudtakgyógyítani, mások még a legkiválóbb páncélt is átvágták.

– Akárcsak Snaga – ragadta fel Druss a csatabárdot. Apengéken megcsillant a holdfény, mire a pap elhátrált. – Neijedezz. Nem bántalak, ember.

– Nem tőled félek, fiam – felelte a pap. – Hanem attól,ami a kettős fejben lakozik.

Druss felnevetett.

– Szóval valaki ezer évvel ezelőtt varázslatot mondott rá?Attól még csak egy csatabárd marad.

– Igen, egy csatabárd. Csakhogy ezekbe a pengékbe alegnagyobb varázslatokat szőtték, Druss. Döbbeneteserejű bűvigéket alkalmaztak. Barátod, Sieben elmondtanekem, hogy amikor megtámadtad a kalózhajót, egybűvmester tűzvarázslatot használt ellened. Amikorfelemelted a bárdot, Sieben egy pikkelyes, szarvas démontlátott: ő fordította vissza a varázsló tüzét.

– Ez badarság: a kettős fejről pattant vissza. Tudod,atyám, nem kellene túl nagy figyelmet szentelned annak,amit Sieben mond. Ő egy igric. Remekül mond meséket,de kiszínezi és megtoldja őket. Még hogy egy démon!

– Nem kellett semmit hozzátoldania, Druss. IsmeremSnagát, a Küldőt. Miközben feleséged után kutattam,megtudtam valamit rólad is és a fegyverről is. Bardanfegyveréről. Gyilkos Bardanról, a kisdedek mészárosáról, anők meggyalázójáról, a vérengzőről. Egykor hős volt, nemigaz? Csakhogy megrontották. A gonoszság utat fúrtmagának a lelkébe, és a rossz ebből jött! – mutatott rá acsatabárdra.

– Ezt nem hiszem. Én nem vagyok gonosz, pedig mármajdnem egy éve forgatom a fegyvert.

– És nem vetted észre a lezajlott változást? Nem

vágyódsz vér és halál után? Nem érzed szükségét, hogykézbe fogd a csatabárdot, még akkor is, ha nincs csata?Nem alszol mellette?

– Nem szállta meg semmi! – bömbölte Druss. – Ez egyremek fegyver. Ő az én... – váratlanul elhallgatott.

– Az én barátom? Ezt akartad mondani?

– És akkor mi van? Harcos vagyok, és a háborúbancsak ez a bárd tart életben. Jobb bármely barátnál, nem? –Miközben beszélt, felemelte a fegyvert... amely kicsúszott amarkából. A pap az égnek lökte kezét, amikor Snaga atorka felé zuhant, de Druss balja egy pillanat alatt rácsapotta nyélre, pont akkor, amikor a pap is félrelökte a csillogókettős fejet. A csatabárd a kövezeten csattant,szikrazuhatagot csiholva a kockakövek réseibe illesztettkovából.

– Az istenekre! Sajnálom, de kicsúszott a kezemből! –mondta Druss. – Megsérültél?

A pap felállt.

– Nem, nem vágott meg. Te viszont tévedsz, fiatalember.Nem csúszott ki a kezedből: a halálomat akarta, és ha nemlettél volna olyan fürge, el is éri célját.

– Biztosíthatlak, atyám, hogy baleset volt.

A pap szomorkásán rámosolygott.

– Láttad, hogy félrelöktem a pengéket?

– Ühüm – felelte Druss zavartan.

– Akkor nézz ide! – nyújtotta ki a pap a kezét, tenyérrelelőre. Húsa megégett, elfeketedett, a sebből vér megnedvek patakzottak. – Vigyázz, Druss, mert a bárdbanlakozó fenevad meg akar majd ölni mindenkit, aki őtfenyegeti.

Druss felkapta a csatabárdot, és elhátrált a paptól.

– Lásd el a sebed! – mondta kurtán, majd megfordult, éselment.

Megdöbbentette, amit látott. Ami keveset tudott adémonokról, és a varázslatokról, azt a falusi mesemondókdalaiból tudta. De ismerte a Snagához hasonló fegyverekértékét: főleg ezen az idegen, háború tépázta országban.Druss megtorpant, felemelte a fegyvert, és megnézteönnön tükörképét a kettős pengében.

– Szükségem van rád – mondta szelíden –, hogymegtaláljam Rowenát, és hazavigyem. – A nyél melegetsugárzott, a fegyver könnyűnek tűnt kezében. – Nemmondok le rólad. Nem tudok. De bárhogy legyen is, azenyém vagy, a fene beléd!

Az enyém vagy! – zendült egy távoli visszhang a fejében.– Az enyém!

HARMADIK KÖNYV

A Káoszharcos

1Varsava éppen csak belekortyolt második kupa borába,

amikor a test az asztalra csapódott. Fejjel előre érkezett,szétzúzva a kecskelábú asztal közepét, szanaszét szórta atányérokat, és egyenesen Varsava felé csúszott. Apengeforgató nagy lélekjelenlétről téve tanúságot, magasraemelte kupáját, és hátradőlt székében, miközben a testelzúgott mellette, és fejjel előre nekicsapódott a falnak.Olyan erővel érkezett, hogy a fehér vakolaton repedés futottvégig – okozója azonban egy szót sem szólt, csakcsendesen lehanyatlott az asztalról, és tompa puffanássalért földet.

Varsava jobbra pillantott, és bár a fogadó zsúfolásigmegtelt, a mulatózok mind elhátráltak, kört formálva a kiscsoport körül, amely megpróbálta leteríteni a feketeszakállú óriást. Az egyik harcos – Varsava egy kisstílűtolvajra és zsebmetszőre ismert benne – az óriás válláncsimpaszkodott, karját a férfi torka köré fonva. Egy másik akolosszus rekeszizmát püfölte, míg a harmadik éppen tőrtrántott, és rohamra lendült. Varsava belekortyolt a borba:

legalább tízéves lehetett, száraz és testes.

Az óriás egyik kezét válla fölé lendítette, és megragadtaaz ott kapaszkodó harcos zekéjét. Megpördült, és a férfit aközeledő késes fickó útjába hajította, aki elbotlott benne, ésegyenesen az óriás felemelkedő csizmája elé zuhant.Émelyítő reccsenés hallatszott, és a késelő a padlórarogyott – vagy a nyaka vagy az állkapcsa tört el.

Az óriás utolsó ellenfele kétségbeesetten vette célba afekete szakállú alak állát, és talált is – de semmi semtörtént. A kolosszus megragadta a harcost, és maga felérántotta, lefejelve a fickót. Ettől a hangtól még Varsava isösszerezzent. A harcos két tántorgó lépést tett hátrafelé,majd elvágódott, tökéletesen utánozva egy kidöntött fát.

– Még valaki? – kérdezte az óriás mély és fagyoshangon. A tömeg eloszlott, a férfi pedig megindult azivóban, egyenesen Varsava asztala felé.

– Foglak ez a hely? – kérdezte, és leroskadt, szemközt akardforgatóval.

– Most már az – felelte Varsava. Felemelte kezét, ésintett az egyik szolgálólánynak, majd amikor észrevették,rámutatott a kupájára. A lány elmosolyodott, és hamarosanegy újabb kancsó bor érkezett az asztalhoz. Mivel a gyalultasztal középen beszakadt, a kancsó megdőlve állt csakmeg a két férfi között.

– Megkínálhatlak borral? – kérdezte Varsava.

– Miért is ne? – kérdezett vissza az óriás, és megtöltötteaz agyagkupát. Az asztal alól elfojtott nyögés hallatszott.

– Kemény feje lehet – jegyezte meg Varsava. – Azthittem meghalt.

– Ha újra a közelembe téved, így is lesz – fogadkozott afeketeszakállas. – Mi ez a hely?

– Az a neve, hogy Egy Híján.

– Furcsa név egy fogadónak.

Varsava a férfi fakó szemébe nézett.

– Nem igazán. Egy ventriai pohárköszöntőről kapta anevét: Váljon valóra minden álmod – egy híján.

– Mit jelent ez?

– Egyszerűen csak azt, hogy az embernek mindig legyenbeteljesítetlen álma. Mi lehet annál rosszabb, mintha elérszmindent, amiről csak álmodtál? Akkor mihez kezdesz?

– Újabb álmot keresek – felelte az óriás.

– Úgy beszélsz, mint aki semmit sem tud az álmokról.

Az óriás szeme összeszűkült.

Az óriás szeme összeszűkült.

– Sértegetsz?

– Csak megjegyeztem valamit. Mi szél hozott Laniába?

– Átutazóban vagyok – felelte a férfi. Mögötte a kétsebesült talpra kászálódott: mindketten tőrt húztak, ésmegindultak felé, de Varsava keze elővillant az asztal alól,és egy hatalmas vadászkés csillogott benne. A fegyvertbelevágta az asztalba, és az remegve állapodott meg afában.

– Elég legyen! – közölte a támadni készülőkkel: hangjanyájasan csengett, arcán mosoly ült. – Kapjátok fel abarátotokat, és keressetek másik ivót!

– Nem hagyjuk, hogy megússza! – kiáltott az egyik fickó,akinek a szeme szinte teljesen bedagadt, körülötte pedigfekete karika éktelenkedett.

– Márpedig megússza, barátaim. És ha ragaszkodtokehhez az ostobasághoz, szerintem végez veletek. Mostpedig tűnjetek el: beszélgetni szeretnék. – A két férfizsörtölődve tokjába csúsztatta tőrét, és eltűntek atömegben. – Tehát átutazóban vagy. És merrefelé? –kérdezte az óriást, aki láthatóan jól mulatott.

– Ezt ügyesen elintézted. A barátaid?

– Ismernek – felelte a pengeforgató, és kezet nyújtott az

asztal fölött. – Varsava vagyok.

– Druss.

– Hallottam már ezt a nevet. Capalis ostrománál harcoltez a csatabárdos. Úgy emlékszem, még egy dal is szólróla.

– Dal! – horkant fel Druss. – Egen, tényleg van ilyen dal,de semmi közöm a születéséhez. Az az átkozott poéta,akivel együtt utaztam, ő ötlötte ki az egészet. Badarság,úgy ahogy van.

Varsava elmosolyodott.

– Suttognak Drussról és a csatabárdról, a démonok isszétfutnak, mikor táncol.

Az óriás elvörösödött.

– Asta csöcseire! Tudod, hogy több száz soros a vers?– Megcsóválta a fejét. – Hihetetlen ez az egész!

– Rosszabb sors is adódik az életben annál, minthogyhalhatatlanná tegyen egy dal. Nincs benne szó egyelvesztett feleségről? Vagy talán ez is kitaláció?

– Nem, ez tényleg igaz – vallotta be Druss, ésarckifejezése megváltozott, miközben kiitta borát, és töltöttmég egy kupával. Az ezt követő csendben Varsava

hátradőlt, és a szemközt ülő férfit tanulmányozta. Azóriásnak hatalmas vállai voltak, nyaka pedig egy bikáétidézte. De Varsava ráébredt, hogy a férfit nem a termetemiatt látta óriásnak, hanem a belőle áradó kisugárzásmiatt. A verekedés alatt hét láb magasnak tűnt, és atöbbiek szinte eltörpültek mellette. Ahogy azonban Druss ittült, és némán iszogatott, nem tűnt többnek egy megtermett,erős izomzatú ifjúnál. Érdekes – gondolta Varsava.

– Ha jól emlékszem, ott voltál Ectanis, és négy másikdéli város felmentésénél is – faggatta tovább, mire a férfibólintott, de hallgatott. Varsava egy harmadik kancsó bortis rendelt, és megpróbált felidézni mindent, amit csakhallott az ifjú csatabárdosról. Azt mesélték, hogy Ectanisnálmegküzdött a naashaniak bajnokával, Cuerllel, és az elsőkközött hágott a falra. Két évvel később pedig ötvenemberrel megtartotta a Kishtay-hágót a naashaniak teljeslégiójával szemben, amíg Gorben meg nem érkezett azerősítéssel.

– Mi történt a költővel? – kérdezte Varsava, ésbiztonságos útvonalat keresett, hogy kielégítsekíváncsiságát.

Druss felkacagott

– Találkozott egy nővel... pontosabban több nővel.Amikor utoljára hallottam róla, Pushában élt egy ifjú tisztözvegyével. – Felnevetett és megcsóválta a fejét. –

Hiányzik: vidám társaság volt. – A mosoly lassan leolvadtDruss arcáról. – Sokat kérdezősködsz.

Varsava vállat vont.

– Érdekes ember vagy, és mostanában nem sokizgalom adódik Laniában. A háború unalmassá teszi azéletet. Megtaláltad a feleségedet?

– Nem, de meg fogom. Mi vagy te? És miért vagy itt?

– Fizetnek azért, hogy itt legyek. Még egy kancsóval?

– Jöhet, de én fizetem – közölte Druss, majdmegragadta és könnyedén kihúzta az asztallapba vágottkést. – Remek fegyver: nehéz, de jó az egyensúlya. Kiválóacélból készült.

– Lentriai. Tíz évvel ezelőtt csináltattam, és még sosemköltöttem el ilyen hasznosan a pénzemet. Neked egycsatabárdod van, nemde?

Druss megcsóválta a fejét.

– Egykor az volt, de elveszett.

– Hogyan veszíthet el valaki egy csatabárdot?

Druss elmosolyodott.

– Mondjuk úgy, hogy valaki leejti azt egy szikláról atomboló folyóba.

– Igen, most már magam elé tudom képzelni – felelteVarsava. – És most mit forgatsz?

– Semmit.

– Egyáltalán semmit?! Hogyan keltél át a hegyekenLaniába, fegyver nélkül?

– Gyalogoltam.

– És a rablók nem zaklattak? Talán egy nagyobbcsapattal utaztál?

– Elég kérdésre feleltem, most rajtad a sor. Ki fizetneked azért, hogy itt üldögélj és iszogass?

– Egy reshai nemes, akinek birtokai vannak a közelben.Amíg ő Gorben oldalán harcolt, haramiák törtek elő ahegyekből, és kifosztották a palotáját. A feleségét, és a fiátelhurcolták, a szolgái pedig vagy meghaltak, vagyelmenekültek. Azért bérelt fel, hogy találjam meg a fiát – hamég él.

– Csak a fiát?

– Miért akarná visszakapni a feleségét, nem igaz?

Druss arca elkomorodott.

– Akarná, ha szerette volna őt.

Varsava bólintott.

– Hát persze, te drenai vagy. Itt a gazdagok nemszerelemből házasodnak, Druss, hanem szövetségekértvagy vagyonért, netán a családi vérvonaltovábbörökítéséért. Nem ritkaság, hogy a férfi beleszeret anőbe, akivel össze kell házasodnia, de nem is gyakori. Egyventriai nemes köznevetség tárgya lenne, ha visszavenné afeleségét, akit – mondjuk úgy – megbecstelenítettek. Nem,ő már el is vált a nőtől, és csak a fia számít. Hamegtalálom, száz arany üti a markomat. Ha megmentem, ajutalom eléri az ezret is.

Újabb kancsó bor érkezett. Druss megtöltötte kupáját, ésborral kínálta Varsavát, aki elhárította.

– Már így is kezdek elszédülni, barátom. A te lábaidnyilván üregesek.

– Hány embered van? – kérdezte Druss.

– Egy sincs. Egyedül dolgozom.

– És tudod, hogy hol a fiú?

– Igen. Mélyen a hegyek között áll egy Valia nevezetű

erőd, ahol tolvajok, gyilkosok, törvényenkívüliek, ésrenegátok élnek. Cajivak uralkodik ott. Hallottál már róla? –Druss megrázta a fejét. – Az az ember minden ízében egyszörnyeteg. Nagyobb még nálad is, és rettenetes acsatában. Ugyanakkor ő is csatabárdot forgat, és emelletteszelős.

A drenai megitta borát, böffentett egyet, majd előrehajolt.

– Számos kiváló harcost tartanak őrültnek.

– Tudom, de Cajivak más. Az elmúlt évben vezetettportyáin olyan esztelen mészárlást vitt végbe, amit el sehinnél. Áldozatait karóba húzatta, vagy elevenenmegnyúzatta. Találkoztam egy férfival, aki öt éven átszolgálta: így jöttem rá a fiú hollétére is. Azt mesélte, hogyCajivak időnként nem a saját hangján szól, hanem mély ésvérfagyasztó hangon, és ilyenkor furcsán csillog szeme. Svalahányszor rátör ez az őrület, gyilkol. Lehet az egy szolga,vagy felszolgálólány, vagy éppen az, aki felpillant, ésCajivak szemébe néz. Nem, Druss... itt mi egy őrülttel állunkszembe... vagy egy megszállottal.

– Hogyan akarod megmenti a fiút?

Varsava széttárta a kezét.

– Éppen ezen töprengtem, amikor megérkeztél. Eddigmég nem jöttem rá a megoldásra.

– Segítek neked – közölte Druss.

Varsava szeme összeszűkült.

– Mennyiért?

– A pénz a tiéd lehet.

– Akkor miért? – kérdezte a harcos értetlenül.

De Druss csak elmosolyodott, és újra megtöltöttekupáját.

* * * * *

Druss kellemes társnak bizonyult. A magas harcoskeveset beszélt, miközben átvágtak a hegyeken, és egyrefeljebb hágtak a síkság fölött emelkedő hegységben.Mindkét férfi málhát cipelt, Varsava pedig széles karimájúbőrkalapot tett a fejére, amelybe sastollat tűzött. A kalaprégi és megviselt darab volt, a toll pedig tépett, színtelen.Druss kinevette, amikor először meglátta, mivel Varsavaegyébként elegánsan öltözött – ruhái finom zöld szövetbőlkészültek, csizmáját puha báránybőrből varrták.

– Elvesztettél egy fogadást? – kérdezte Druss.

– Fogadást? – kérdezett vissza Varsava.

– Aha. Máskülönben miért viselne bárki is ilyen kalapot?

– Á! Azt hiszem, ez az, amit ti, barbárok tréfánakneveztek. Ezúton közlöm veled, hogy ez a kalap az apámévolt. – Elvigyorodott. – Ez egy varázsfejfedő, ésnemegyszer megmentette már az életemet,

– Azt hittem, a ventriaiak sosem hazudnak.

– Csak a nemesek – mutatott rá Varsava. – Ez esetbenazonban az igazat mondom. Ez a kalap segített megszökniegy tömlöcből. – Levette a fejfedőt, és odalökte Drussnak.– Nézd meg a belső szalagot!

Druss így is tett, és észrevette a jobb oldalon elhelyezettvékony, fűrészes pengét, a bal oldalon pedig a görbeacéltűt. Elöl három pénzdarabot tapintott ki, és az egyiketelőhúzta: arany volt.

– Mindent visszavonok – közölte Druss. – Ez egy remekkalap!

A friss és hűvös levegőn Druss szabadnak éreztemagát. Közel négy év telt el azóta, hogy elvált SiebentőlEctanisban, és egyedül utazott az elfoglalt Reshába, hogyfelkutassa Kabucheket, a kalmárt, és rajta keresztülRowenát. Rábukkant a házra, ahol megtudta, hogy akereskedő egy hónappal korábban elutazott, meglátogatnia barátait Naashanban. Követte hát Pieropoliszba, aholminden nyom elveszett.

Ismét visszatért Reshába, ahol arról értesült, hogyKabuchek eladta palotáját, és senki sem tudja, hova ment.A pénzből és ennivalóból is kifogyott Druss munkát vállaltegy gazdag kőfaragónál a fővárosban, akit azzal bíztakmeg, hogy építse újjá a város lerombolt falait. Négyhónapon át robotolt minden egyes nap, míg elég pénzt nemgyűjtött ahhoz, hogy visszatérjen délre.

A capalisi és ectanisi győzelmet követő öt esztendőbenGorben, a ventriai császár nyolc nagy csatát vívott anaashaniak és ventriai szövetségeseik ellen. Az elsőkettőben egyértelmű diadalt aratott, mint ahogy azutolsóban is. A többi azonban csak döntetlent hozott,amelyekben mindkét fél hatalmas veszteségeketszenvedett. Ötévnyi véres háborúskodás után egyik fél semkerült a háború megnyerésének még csak a közelébe sem.

– Erre – szólalt meg Varsava. – Van valami, amitszeretném, ha látnál.

A pengeforgató letért az ösvényről, és felkapaszkodottegy rövid lejtőn oda, ahol egy rozsdás vasketrecet állítottaka földbe. A kupolás ketrecben mohlepte csontok hevertek,és egy koponya, amelyre még mindig bőrfoszlányok, éshajmaradványok tapadtak.

Varsava letérdelt a ketrec mellé.

– Ő volt Vashad, a békéltető. Megvakították, és kivágták

a nyelvét. Majd ide láncolták, ahol éhen halt.

– Mi volt a bűne? – kérdezte Druss.

– Már mondtam: békéltető volt. A háború éskegyetlenkedések korában nincs helyük olyanembereknek, mint Vashad. – Varsava leült, és levetteszéles karimájú bőrkalapját.

Druss lecsúsztatta válláról a zsákját, és letelepedett újtársa, a pengeforgató mellé.

– De miért ölték meg így?

Varsava elmosolyodott, de vidámság nem csillant aszemében.

– Olyan sokat láttál, és mégis oly keveset tudsz, Druss?A harcos a dicsőségért és a csatáért él, összeméri magáta hasonszőrűekkel, és halált oszt. Szívesen tekint úgymagára, mint nemesemberre, mi pedig elfogadjuk ezt ahiúságot, mivel csodáljuk őt. Dalokat szerzünk róla, ésmeséket mondunk a nagyságáról. Gondolj csak a drenailegendákra. Hány foglalkozik poétákkal vagybékéltetőkkel? Ezek a mesék hősökről szólnak: a vérontásés az öldöklés mestereiről. Vashad filozófus volt, aki hittabban, amit ő csak az ember nemességének hívott. Olyanvolt, akár egy tükör, és amikor a háborúk kirobbantóibelenéztek a szemébe, önmaguk valódi énjét látták otttükröződni. A sötétséget, a kegyetlenséget, a bujaságot és

hihetetlenül ostoba életüket látták meg benne. Nem tudtakellenállni a késztetésnek, hogy megöljék őt, és szét kellettzúzniuk ezt a tükröt is, így hát kinyomták a szemét, éskitépték a nyelvét. Azután itt hagyták... Így most már ittnyugszik.

– El akarod temetni? Segítek sírt ásni.

– Nem – felelte Varsava szomorúan. – Hadd lássákcsak mások is őt, és tudják meg, milyen ostobaságmegpróbálni megváltoztatni a világot.

– A naashaniak ölték meg?

– Nem. Jóval a háború előtt végezték vele.

– Ő volt az apád?

Varsava megrázta a fejét, és arcvonásaimegkeményedtek.

– Ismeretségünk csak addig tartott, amíg kitoltam aszemét. – Szúrósan Druss szemébe nézett, megpróbálvakiolvasni a másik reakcióját, majd folytatta. – Katonavoltam. Micsoda szempár volt az, Druss! Hatalmas,csillogó és kék, akár a nyári ég. Utoljára az én arcomatlátta, meg a lángoló vasat, amivel kiégettem.

– Még kísért az emléke?

Varsava felállt.

– Bizony, kísért. Gonoszságot cselekedtem, Druss. Deparancsot kaptam, és végrehajtottam, ahogy azt egyventriainak tennie kellett. Rögvest ezután visszaadtam akinevezésemet, és kiléptem a seregből. – Drussra nézett. –Te mit tettél volna a helyemben?

– Nem lettem volna a helyedben – lódította fel Druss avállára zsákját.

– Képzeljük el, hogy így történt. Mit tettél volna?

– Megtagadtam volna a parancsot.

– Bárcsak én is így cselekedtem volna – vallotta beVarsava, és visszatértek az ösvényre. Vagy egy mérföldönát némán lépkedtek, majd a pengeforgató leült az útszélére. A hatalmas hegyek toronyszerűén magasodtak felkörülöttük, és csípős szél fütyült a csúcsok között. Amagasban két sas körözött. – Megvetsz, Druss?

– Igen – ismerte be a drenai –, de kedvellek is.

Varsava vállat vont.

– Nagyra becsülöm az őszinteséget. Időnként én ismegvetem magam. Tettél valaha olyasmit, amit szégyellsz?

– Még nem, de Ectanisban közel kerültem hozzá.

– Mi történt? – kérdezte Varsava.

– A város hetekkel korábban elesett, és amikor a seregelérte a falakat, már rés tátongott rajtuk. Az első rohamotvezettem, és sokakat megöltem. Miközben a vérszomjtombolt bennem, a barakkok felé vettem utamat. Egygyerek rohant rám, kezében lándzsával, és még mielőttmeggondolhattam volna, hogy mit teszek, lesújtottam rá acsatabárdommal. A gyerek megcsúszott, így a penge csaklapjával érte, és elájult. De megpróbáltam megölni őt. Hasikerül, az fájdalommal töltött volna el.

– Ez minden?

– Éppen elég.

– Sosem erőszakoltál meg nőt? Vagy öltél megfegyvertelent? Sosem loptál?

– Nem, és sosem fogok.

Varsava felállt.

– Furcsa ember vagy, Druss. Azt hiszem, ez a világ vagygyűlölni, vagy bálványozni fog.

– Nem nagyon érdekel, hogy melyikre kerül sor. Milyenmessze van még az a hegyi város?

– Még két nap. A magas fenyők között ütünk tábort, ahol

ugyan hideg van, de a levegő csodálatosan friss. Emellettmég nem mondtad el, hogy miért ajánlottad fel asegítségedet.

– Ez igaz – vigyorodott el Druss –, de most pedigkeressünk táborhelyet.

Továbbindultak, keresztül egy hosszú hágón, amely egyfenyőligethez vezetett, amely mögött széles, körte formájúvölgy nyújtózott. A völgyben házak álltak, főként a keskenyfolyó két partján összezsúfolódva. Druss végignézett atájon.

– Legalább ötven ház lehet itt.

– Így van – bólintott Varsava. – Főleg földművesek élnekott. Cajivak békén hagyja őket, mivel a téli hónapokbangabonával és hússal látják el őt. De az lesz a legjobb, hatábort verünk a fenyvesben, mivel Cajivaknak kémeivannak a faluban, és nem akarom világgá kürtölniérkezésünket.

A két férfi eltávolodott az úttól, és bevette magát afenyvesbe. A szél itt már nem fújt olyan erősen, éskisvártatva megfelelő táborhelyre bukkantak. A vidékemlékeztette Drusst szülőföldjének hegyeire, és hirtelenazon kapta magát, hogy ismét a Rowenával töltött boldognapokra gondol. Amikor útnak indult Shadakkal, hogyfelkutassa, meg volt róla győződve, hogy csak néhány

napig lesznek távol egymástól. Még a hajó fedélzetén isúgy gondolta, kutatása hamarosan véget ér. De ahónapokon, éveken át tartó hiábavaló üldözés kikezdtemagabiztosságát. Tudta, hogy sosem adja fel a hajszát, demi értelme lesz? Mi lesz, ha már férjhez ment, és gyerekeiszülettek? Mi lesz, ha már megtalálta a boldogságotnélküle is? És mi lesz, ha ő ismét besétál az életébe?

Merengését a fák között felcsapó nevetés szakítottaszét. Varsava megállt, és halkan leóvakodott az ösvényről,nyomában Druss-szal. Előttük, balra egy horpadáshúzódott, amelyen át egy patak szalagja futott, ésközéptájon egy csapat férfi éppen késeket dobált egyfatönkbe. A tönkhöz széttárt karral egy vénembert kötöztek.Az egyik penge megkarcolta az arcát, és sebek látszottakmindkét karján, combjából pedig egy kés állt ki. Drussrögtön megértette, hogy ezek a férfiak játszanak azöreggel, igyekezve minél közelebb dobni hozzá a késeiket.A késdobálóktól balra egy fiatal lány küszködött háromfickóval – a lány felsikoltott, amikor letépték ruháját, és aföldre lökték. Druss levette zsákját, és elindult lefelé alejtőn, amikor Varsava megragadta a karját.

– Mit csinálsz? Tízen vannak!

Druss azonban már le is rázta magáról, és a fák között ahét késhajigáló mögé került. Azokat annyira lekötötteáldozatuk, hogy észre sem vették közeledését. Drussmegragadta a két legközelebbi késes fejét, és

összecsapta őket: émelyítő roppanás hallatszott, és a kétférfi nyikkanás nélkül rogyott a földre. Egy harmadik embermegpördült a zajra, de még csak meglepődni sem maradtideje, mert egy ezüstös kesztyű csapódott a szájába,szilánkokra törve a fogait. Az eszméletlen férfiágyúgolyóként zuhant neki egyik bajtársának. Egy harcosugrott Drussra, pengéjével a hasa felé döfött, de a drenaifélrecsapta a kést, és egy balegyenest mért a támadójaállára. A még talpon maradt harcosok megrohanták, és azegyik késpenge felhasította zekéjét, sekély vágást ejtve acsípőjén. Druss elkapta legközelebbi ellenfelét, és magafelé rántva, iszonyatos erővel lefejelte, majd megpördült, ésvisszakézből arcon csapta másik támadóját. A férfihátrabukfencezett a horpadásban, és megpróbált felállni,de végül feladta: lerogyott a földre, hátát egy fánaktámasztotta, és minden érdeklődését elvesztette a harciránt.

A megmaradt két férfival viaskodó Druss vérfagyasztósikolyt hallott, támadói pedig megdermedtek. Ő kitéptekarját a szorításukból, és rettenetes csapás mért egyiküknyakára. A másik elengedte a Csatabárdost, és elrohant.Druss fakó tekintete végigkúszott a tájon, újabb ellenfeleketkeresve, de csak Varsavát látta, aki távolabb állt, éshatalmas vadászkéséről vér csepegett. Mellette két hullahevert. Azok közül, akiket Druss leterített, hárman mégmindig a földön hevertek, és a visszakezes pofont kapottférfi továbbra is a fának vetett háttal üldögélt. Drussodaballagott hozzá, és talpra rántotta.

– Ideje menni, kölyök! – közölte vele.

– Ne ölj meg! – könyörgött a férfi.

– Ki beszél itt gyilkolásról? Tűnj el!

A férfi rogyadozó léptekkel, tántorogva távozott, Drusspedig odament a fához kötözött öregemberhez, akinekcsak az egyik sebe volt mély. A drenai kioldozta aköteleket, és lassan a földre eresztette az öreget. Egygyors mozdulattal kirántotta a kést a férfi combjából,miközben Varsava is odaballagott hozzá.

– Össze kell varrni. Hozom a zsákomat – mondta apengeforgató.

Az öreg kipréselt magából egy mosolyt.

– Köszönöm, barátaim. Már felkészültem a halálra. Holvan Dulina?

Druss körülpillantott, de sehol sem látta a lányt.

– Nem lett semmi baja – mondta. – Szerintem elrohant,amint megkezdődött a harc. – Druss érszorító kötést tett acombsebre, majd felállt, és körbejárt, megnézve a testeket.Varsava mindkét áldozata meghalt, akárcsak egy másik,akinek a nyaka tört el. Ketten csupán az eszméletüketvesztették el. Druss a hátukra gördítette, felrázta, majd

talpra rángatta őket. Az egyik férfi azonnal összeesett.

– Ki vagy? – kérdezte a talpon maradt harcos.

– Drussnak hívnak.

– Cajivak ezért megöl téged. Ha a helyedben volnék, itthagynám a hegyeket.

– Nem vagy a helyemben, kölyök. Oda megyek, ahovanekem tetszik. Most pedig kapd fel a cimborádat, és viddhaza!

Druss ismét talpra rántotta az ájuldozó harcost, éstekintetével követte a horpadást elhagyó két férfit. AmikorVarsava visszatért zsákjával, egy fiatal lány lépkedettmellette, aki megtépázott ruháját a testéhez szorította.

– Nézd csak, mit találtam – mondta Varsava. – A bokrokközött rejtőzött. – Druss még csak oda sem pillantott alányra, csak felmordult, a patakhoz ment, ahol letérdelt ésivott.

Ha Snaga vele lett volna, a horpadásban most testekhevernének, és vér borítana mindent. Leült a patak mellett,és a fodrozódó vizet nézte.

Amikor a csatabárd elveszett, Druss úgy érezte, minthaegy szikla gördült volna le a szívéről. A capalisi papnakigaza volt: démoni fegyvert birtokolt. Érezte, ahogy ereje

egyre nő a csaták őrületében, és egyre jobban élvezte aztaz elsöprő, mindent elárasztó vérszomjat, amelyszökőárként borította be. A csaták után azonban ürességés kiábrándultság kerítette hatalmába, Még alegfűszeresebb étel is íztelennek tűnt, a nyári napok pedigmegszürkültek, és színüket vesztették.

Majd eljött az a nap, ott a hegyek között, amikor anaashaniak rajtaütöttek. Ötöt megölt közülük, de több mintötven ember eredt a nyomába a fák között. Megpróbáltmegmászni egy szirtet, de a csatabárd lelassította, ésakadályozta a mozgásban. Azután a párkány leszakadt, őpedig lezuhant, zuhanás közben többször megpördülve.Még esés közben elhajította a fegyvert, és megpróbált fejjelelőre leérni, de már elkésett: hatalmas csobbanással értvizet a hátán, és minden levegő kiszaladt a tüdejéből. Afolyó éppen áradt, és több mint két mérföldön át sodortamagával, mielőtt sikerült megkapaszkodnia egy, afolyópartról kinyúló gyökérben. Kikászálódott a partra, majdleroskadt, és csak nézte a vizet.

Snaga eltűnt.

Druss pedig szabadnak érezte magát.

– Köszönöm, hogy segítettél a nagyapámnak – mondtaekkor egy kedves hang, mire megfordult, és elmosolyodott.

– Bántottak?

– Csak egy kicsit – felelte Dulina. – Ököllel arcbavágtak.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő... majdnem tizenhárom. – A bájosgyermeknek nagy, mogyoróbarna szeme, és világosbarnahaja volt.

– Most már elmentek. A faluban éltek?

– Nem. A nagyapám üstfoltozó, és városról városrajárunk: késeket élez, és megfoltozza, amit kell. Nagyonügyes.

– Hol vannak a szüleid?

A lány megvonta a vállát.

– Sosem voltak: nekem csak a nagyapám van. Te nagyerővel bírsz... de vérzel!

Druss felkacagott.

– Gyorsan gyógyulok, kicsim. – Levette zekéjét, ésszemügyre vette a csípőjére kapott sebet. A kés felhasítottaa bőrt, de nem ejtett mély vágást.

Varsava lépett oda hozzájuk.

– Ezt is össze kellene varrni, hatalmas hős – közöltebosszús hangon.

A vér még mindig folyt a sebből, így Druss lefeküdt aföldre, és némán tűrte, amíg a pengeforgató nem éppengyengéden összehúzta a szétnyílt bőrt, majd görbe tűvelösszeöltötte azokat. Amikor végzett, Varsava felállt.

– Azt javaslom, menjünk innen, és térjünk visszaLaniába! Úgy vélem, barátaink hamarosan visszatérnek.

Druss felvette zekéjét.

– És mi lesz a várossal, meg az ezer arannyal?

Varsava lemondóan csóválta a fejét.

– Ez a te kis... virtuskodásod... tönkretette mindentervemet. Visszatérek Laniába, és bezsebelem a fiúmegtalálásért járó száz aranyat. Ami téged illett, te odamész, ahova csak akarsz.

– Nagyon könnyen feladod, pengeforgató. Betörtünknéhány fejet, és mit számít az? Cajivaknak több százembere van, és nem törődik minden egyes verekedéssel.

– Nem Cajivak miatt aggódom, Druss. Hanem miattad.Nem azért vagyok itt, hogy hajadonokat mentsek, vagysárkányokat öljek, vagy olyasmiket tegyek, mint a mesékhősei. Mi történik akkor, ha besétálsz a városba, és

meglátsz néhány... szerencsétlen áldozatot? Elsétálszmellettük? Ki tudsz tartani egy olyan terv mellett, ami a sikeresélyével kecsegtet? Druss egy pillanatig töprengett csak.

– Nem – felelte. – Nem. Sosem fogok elsétálni mellettük.

– Gondoltam, hogy nem, a fene essen beléd! Mitpróbálsz meg bebizonyítani, Druss? Még több dalt akarszmagadról? Vagy csak fiatalon akarsz meghalni?

– Semmit sem akarok bebizonyítani, Varsava. És lehet,hogy fiatalon halok meg, de sosem fogok úgy belenézni atükörbe, hogy szégyenkeznem kelljen, mert hagytammegkínozni egy öregembert, vagy megerőszakolni egygyermeket. És engem sosem fog kísérteni egy igaztalanulmegölt békéltető emléke. Oda mész, ahova akarsz,Varsava. Vidd vissza őket Laniába. Én a városba tartok.

– Meg fognak ölni.

Druss megvonta a vállát.

– Mindenki meghal. Én sem vagyok halhatatlan.

– Valóban nem: csak hülye! – csattant fel Varsava, majdsarkon pördült, és elballagott.

* * * * *

Michanek a mellvédnek támasztotta véres kardját,

kioldotta bronzsisakjának álladzóját, levette sisakját, ésélvezte a verítékben ázó fejét hűsítő, heves szélrohamokat.A ventriai sereg rendezetlenül vonult vissza, hátrahagyva akapu előtt a hatalmas faltörő kost, amely körül tetemekhevertek. Michanek a belső mellvédhez lépett, ésparancsokat kiáltott a lent álló egyik osztagnak.

– Nyissátok ki a kaput, és vonszoljátok be azt az átkozottkost! – dörögte. Az övéből előhúzott egy rongydarabot,letörölte kardjáról a vért, majd tokjába csúsztatta a fegyvert.

A negyedik támadást is visszaverték, így újabb rohamramár nem kerül sor. Azonban csak kevesen siettek mielőbbelhagyni a falat, a városban ugyanis a pestis tizedelte alakosságot.

Nem – gondolta Michanek. – Nem tizedelte. Sokkaltöbben estek áldozatul a járványnak, mint a lakosságegytizede.

Gorben nem torlaszolta el a folyót. Ehelyett mindenfélerothadó anyagot dobatott bele – állattetemeket, felfúvódott,féregrágta, romlott ételt és tizenegyezer fős seregénekürülékét. Nem csoda, hogy a járvány felütötte a fejét.

A vizet mostanra a fúrt kutakból nyerték, de senki nemtudta, hogy milyen mélyre nyúlnak, és meddig lesz mégfriss vizük. Michanek felpillantott a tiszta, kék égre: egyetlenfelhőt sem lehetett látni, és eső sem esett közel egy

hónapja.

Egy ifjú tiszt lépett oda hozzá.

– Kétszázan kaptak kisebb sebeket, hatvananmeghaltak, és harminchármán váltak harcképtelenné –jelentette.

Michanek bólintott, de gondolatai máshol jártak.

– Mi hír a városból, öcsém?

– A pestis alábbhagyott. Tegnap csak hetvenen haltakmeg: többségük gyerek és öreg.

Michanek felállt, és rámosolygott az ifjúra.

– A te falszakaszod ma jól harcolt – ragadta meg öccsevállát. – Gondoskodom róla, hogy erről a császár isértesüljön, amint visszatérünk Naashanba. – Fivére nemszólt egy szót sem, de amikor tekintetük találkozott,mindketten tudták, mire gondol a másik: ha ugyanvisszatérnek egyáltalán Naashanba. – Pihenj le, Narin.Kimerültnek tűnsz.

– Akárcsak te, Michi. Én csak az utolsó két roham soránvoltam itt – te pedig már hajnal óta a falakon vagy.

– Igen, fáradt vagyok. Majd Pahtai feléleszt, ahogymindig.

Narin kuncogott.

– Sosem gondoltam volna, hogy a szerelem ilyen sokáigeltarthat nálad. Miért nem veszed el a lányt? Soha nemtalálsz nála jobb feleséget. A városban is tiszteletnekörvend mert tegnap felkereste a legszegényebb negyedet,hogy a betegeket gyógyítsa. Egyszerűen csodálatos:nagyobb tudással bír, mint bármelyik kirurgus. Úgy tűnik,csak rá kell tennie a kezét a haldoklóra, és annak fekélyeimáris eltűnnek.

– Úgy hangzik, mintha te is szerelmes lennél belé –mondta Michanek.

– Szerintem az is vagyok... egy kicsit – vörösödött elNarin. – Még mindig kísértik azok az álmok?

– Nem – hazudta Michanek. – Este találkozunk. –Lement a mellvéd lépcsőm, és elindult hazafelé. Úgy tűnt,mintha minden második házon krétával húzott fehér keresztéktelenkedne, a pestist jelölve. A piactér elhagyatott volt, azasztalok üresen álltak. Mostanra mindenki fejadagot kapott,az ételt (négy uncia lisztet, és egy font szárított gyümölcsöt)a nyugati és keleti raktárházakban porciózták minden nap.

Miért nem veszed el?

Két olyan okból, amit nem oszthatott meg mással.Először: Rowena már valaki más felesége volt, bár ezt még

ő maga sem tudta. Másodszor pedig ez olyan lett volna,mintha Michanek saját halálos ítéletét írná alá. Rowenamegjósolta, hogy itt fog meghalni, oldalán Narinnal, naprapontosan egy évvel azután, hogy feleségül veszi őt.

A lány azonban már nem emlékezett a jóslatra, mivel avarázslók jó munkát végeztek. Adottsága elveszett, mintahogy a Drenaiban leélt ifjúságának emlékei is. Michaneknem érzett emiatt bűntudatot. Rowenát Adottsága ízekretépte volna, így meg legalább boldog volt, és mosolygott.Csak Pudri ismerte a teljes igazságot, ő pedig elég bölcsvolt ahhoz, hogy mélyen hallgasson.

Michanek ráfordult a Babér fasorra, és hamarosanbelökte házának kapuját. A kertészek nem művelték már akertet, a virágágyásokat ellepte a gaz. A szökőkút semcsobogott többé, a halakkal teli medence is kiszáradt, ésaz alja megrepedezett. A ház felé tartott, amikor Pudrirohant elé lélekszakadva.

– Gazdám, siessen! A Pahtai...

– Mi történt? – kiáltotta Michanek, és tunikájánál fogvamegragadta a kis embert.

– A pestis, gazdám – suttogta az eunuch, és sötétszemébe könnyek gyűltek. – A pestis.

* * * * *

Varsava északabbra talált egy barlangszerűbemélyedést a sziklafalban: mély volt, keskeny, éskanyarokat írt le, a hatos számra emlékeztetve. A hátsó faltövében kis tüzet rakott, közvetlenül egy sziklahasadék alá,amely természetes kéményként működött. Az öregember,akit Druss cipelt a barlangig, hamar gyógyító álombamerült, a gyermekkel, Dulinával együtt. Varsava kisétált ahasadékból, hogy megnézze, kintről látszik-e a tűz izzása,majd letelepedett a bejárat elé, és az éj sötétjébeburkolózó erdőt nézte.

Druss csatlakozott hozzá.

– Miért vagy olyan mérges, pengeforgató? – kérdezte. –Nem tölt el némi elégedettséggel, hogy megmentettedőket?

– Egyáltalán nem – feleit Varsava. – És legalább senkinem költ rólam dalokat. Mellesleg csak magammaltörődöm.

– Ez nem magyarázza haragodat.

– Mint ahogy én sem tudom elmagyarázni úgy, hogy a teegyszerű elméd is megértse. Borza Vérére! – förmedt ráDrussra. – A világ elmezsibbasztóan egyszerű helynektűnik a számodra, Druss. Vannak jók, és vannak gonoszak.Felmerült benned valaha is, hogy létezik egy hatalmastömeg, amely se nem kristálytisztán jó, se nem

egyértelműen rosszindulatú? Hát persze hogy nem! Vegyükcsak például a mai napot. Az öregember lehetett volna egyaljas varázsló is, aki ártatlan kisdedek vérét itta; az őtkínzók pedig a csecsemők apái. Te nem tudtad, mi ahelyzet, csak berontottál, és leverted őket. – Varsavamegcsóválta a fejét, és nagy levegőt vett.

– Tévedsz – felelte Druss higgadtan. – Hallottam márhasonló érveket korábban is, Siebentől és Bodasentől,meg másoktól. Azzal egyetértek, hogy egyszerű embervagyok. A nevemet is alig bírom elolvasni, és nem értem abonyolult érveket. De nem vagyok vak. A fához kötözött férfiházilag szőtt, régi ruhákat viselt, és a gyermek hasonlóanöltözött. Nem voltak gazdagok, mint ahogy egy varázsló lettvolna. És hallottad a késdobálók röhögését? Kegyetlenvolt, és durva. Nem földművelőktől eredt: mellesleg piaconvett ruhákat hordtak, és finom bőrcsizmát viseltek. Látszottrajtuk, hogy gazfickók.

– Talán azok voltak – bólintott Varsava –, de mi közödvolt hozzájuk? Ide-oda szaladgálsz a világban, azt kutatva,hogy miként tehetsz jót, és miként védheted meg azártatlanokat? Erre sarkall a becsvágyad?

– Nem – felelte Druss –, bár nem lenne rosszelhivatottság. – Hosszú perceken át hallgatott, elveszvegondolataiban. Shadak megmutatta neki az alapelveket, ésmeggyőzte arról, hogy a vasfegyelem nélkül éppen olyangonosszá válna, mint akármelyik martalóc. Ehhez adódott

még apja, Bress, aki egész életében hordozta azt arettenetes terhet, hogy ő Bardan fia. Végül ott volt magaBardan, akit egy démon arra sarkallt, hogy a történelemegyik leggyűlöltebb gonosztevője váljék belőle. Ennek ahárom embernek az élete, szavai és tettei teremtették megazt a harcost, aki most ott ült Varsava mellett. De Druss eztnem tudta elmagyarázni, és meglepte, hogy szerette volnaelmondani: sosem érezte szükségét annak, hogy elmondjaSiebennek vagy Bodasennek. – Nem volt választásom –bökte ki végül.

– Nem volt választásod? – ismételte Varsava. –Hogyhogy?

– Mert itt voltam, és nem volt itt senki más.

Megérezte, hogy Varsava őt nézi, és amikor ránézett,csak teljes értetlenséget látott a másik szemében. Drusselfordult, és az éjszakai eget kémlelte. Tudta, hogybadarság volt, de jó érzéssel töltötte el a lány és az öregmegmentése. Lehet, hogy badarság volt, de akkor ishelyesen cselekedett.

Varsava felállt, és bement a barlangba, magára hagyvaDrusst. Hideg szél söpört végig a hegyoldalon, és Drussmegérezte a közelgő eső illatát. Eszébe jutott egy sok-sokévvel ezelőtti hideg éjszaka, amikor Bress és ő Lentriahegyei között táborozott. Druss még gyermek volt, hét-vagy nyolcéves, és rettentően boldogtalan. Korábban

emberek kiabáltak az apjával, és körülvették azt a műhelyt,amelyet ő épített fel egy kis faluban. A fiú arra számított,hogy apja kiront, és szétüt közöttük, de amikor az éj leszállt,Bress összeszedte kevéske motyójukat, és fiávalnekivágott a hegyeknek.

– Miért futunk el? – kérdezte Bresstől.

– Mert most összegyűlnek, azután pedig eljönnek, hogymegégessenek.

– Meg kellett volna ölnöd őket.

– Ez nem lett volna megoldás! – csattan fel Bress. – Alegtöbbjük jó ember, de most rémültek. Olyan helyet kellkeresnünk, ahol senki nem ismeri Bardan nevét.

– Én nem futok el, soha – jelentette ki a fiú, mire Bressfelsóhajtott. Ekkor észrevettek egy férfit, aki a tábortüzükfelé tartott. Öreg volt és kopasz, rongyos ruhát viselt, deszeme metszőn csillogott.

– Csatlakozhatok hozzátok? – kérdezte a férfi, Bresspedig hellyel, szárított hússal és gyógyteával kínálta, amit azöregember hálásan fogadott. Druss elszunnyadt, miközbena két férfi beszélgetésbe merült, de néhány órával későbbfelébredt. Apja már elaludt, de az öreg még ott ült a tűznél,gallyakkal táplálva a lángokat. Druss ledobta takaróit, ésleült mellé.

– Megrémít a sötétség, fiú?

– Nem rémít meg semmi – felelte Druss.

– Az jó – felelte az öreg –, mert engem igen. Megrémít asötétség, megrémít az éhínség, megrémít a halál. Egészéletemben csak rémüldöztem, hol ettől, hol attól.

– Miért? – kérdezte a fiú érdeklődve.

Az öreg felnevetett.

– Micsoda kérdés! Bárcsak meg tudnám válaszolni. –Felkapott egy maroknyi gallyat, és a halódó lángokra szórtaőket. Druss észrevette, hogy a jobb karját hegek karcoljákösszevissza.

– Hogy szerezted őket? – kérdezte.

– Életem javarészében katona voltam, fiú. Harcoltamnadírok, vagriaiak, sathulik, kalózok, brigantik ellen. Mondjegy ellenséget, és biztos, hogy összemértem a kardomvelük.

– De azt mondtad, hogy gyáva voltál.

– Nem mondtam ilyet, kölyök. Azt mondtam, hogyrémüldöztem. Van különbség. A gyáva az, aki tudja, mi ahelyes, de nem meri megtenni: rengeteg ilyen ember van.De a legrosszabbakat könnyű észrevenni: hangoskodnak,

nagyokat mondanak, és ha esélyük van rá, olyankegyetlenek, akár maga a bűn.

– Az apám gyáva – mondta a fiú szomorúan.

Az öregember vállat vont.

– Ha az, fiú, akkor hosszú-hosszú idő óta ő az első, akibolondot csinált belőlem. És ha ezt abból gondolod, hogyelfutott a faluból, akkor tudd meg, vannak alkalmak, mikor afutás a legbátrabb dolog, amit csak ember tehet. Ismertemegyszer egy katonát. Úgy ivott, akár a gödény, úgyüzekedett, akár a macskák a sikátorban és megküzdöttvolna mindennel, ami járt, kúszott, vagy úszott. De azutánmegtért, és a Forrás papja lett belőle. Amikor egy férfi, akitvalamikor ismert, és ökölharcban legyőzte őt, meglátta apapot Drenan egyik utcáján, odament hozzá és ököllel azarcába vágott, a földre küldve őt. Én magam is jelenvoltam. A pap talpra szökkent – harcra vágyott. Mindenporcikája harcolni akart. De azután eszébe jutott, hogy mivélett, és visszafogta magát. Olyan nagy lelki tusát vívottmagával, hogy könnyekben tört ki. Azután fogta magát, éselment. Az istenekre mondom, fiú, ez aztán a bátorság!

– Szerintem ez nem bátorság – közölte Druss.

– Az összes bámészkodó is ugyanígy gondolta. De vanvalami, amit remélem, hogy megtanulsz majd. Hiábahisznek millióan egy ostobaságban, attól az még

ostobaság marad.

Druss gondolatai visszaröppentek a jelenbe. Nem tudta,miért jutott most az eszébe ez a találkozás, de az emlékhatására elöntötte a szomorúság, és a csüggedés.

2Kitört a vihar a hegyek felett, és a hatalmas

mennydörgésekbe bele-belerezdült a barlang fala. Druss isbeljebb lépett, amikor az eső ostorozni kezdte a barlangszáját. A tájat cakkos villámlándzsák fénye világította meg,ami mintha magát a völgyet is átformálta volna – a kedvesfenyő- és szilfák árnyékba borult barlangokká lettek, abarátságos otthonok pedig a Pokol folyosójáról nyílókriptákká változtak.

Vad szélrohamok cibálták a fákat, és Druss látott egycsapat őzet, amint kimenekültek az erdőből: a felizzóvillámcsapások fényében mozgásuk szaggatottnak ésimbolygónak tűnt. A villám belecsapott az egyik fába, amelyúgy tűnt, mintha belülről robbant volna szét, és kétfeléhasadt. A szétzúzódott fatörzs egy darabig lángolt, de azuhogó eső perceken belül eloltotta a tüzet.

Dulina kúszott a drenai mellé, szorosanhozzápréselődve. A férfi érezte, hogy oldalán a varrásmeghúzódik, amikor a lány befészkelte magát mellé, deennek ellenére karját Dulina válla köré fonta.

– Ez csak egy vihar, gyermek – mondta. – Nem árthatnekünk. – A lány nem szólt semmit, mire Druss közelebbhúzta magához, és szorosan átölelte. Dulina teste meleget,szinte lázas meleget áraszt – gondolta a csatabárdos.

Druss nagyot sóhajtott, ahogy a veszteség érzete ismétrátelepedett, és azon töprengett, vajon hol lehet Rowenaezen a sötét és félelmetes éjszakán. Vajon ott is vihartombol? Vagy csendes az éj? Érzi-e ő is a veszteséget,vagy Druss csupán egy halvány emlék egy másik életből, ahegyek közül? Lepillantott, és látta, hogy a gyermek elaludt,fejét könyökhajlatába dugva.

Druss határozottan, de mégis gyengéden karjába vette,és visszavitte a tűz mellé, ahol lefektette a takarójára, majda maradék gallyat a tűzre szórta.

– Jó ember vagy – mondta egy szelíd hang. Drussfelnézett, és látta, hogy az agg üstfoltozó sem alszik

– Hogy van a lábad?

– Fáj még, de meg fog gyógyulni. Szomorúnak tűnsz,barátom.

Druss vállat vont.

– Szomorú idők járnak.

– Hallottam, miről beszélgettél a barátoddal. Sajnálom,

hogy elvesztettétek a lehetőséget mások megmentésére,azáltal, hogy segítettetek rajtam. – Elmosolyodott. – Nemmintha bármit is megváltoztatnék, ugye, megérted?

Druss kuncogott.

– Én sem tenném.

– Üstfoltozó Ruwaq vagyok – nyújtotta az öregembercsontos kezét.

Druss megrázta, és leült a férfi mellé.

– Honnan jössz?

– Eredetileg? Matapesh földjéről: messze keletreNaashantól, és északra az Opál-dzsungeltól. De mindigolyan ember voltam, aki új hegyeket akart látni. Az emberekazt hiszik, hogy minden hegy egyforma, de ez nem így van.Akadnak dúsak, zöldek, míg másokat szikrázó jég és hóborít. Egyesek hegyesek, akár a kard, mások vének éskerekdedek; s az örökkévalóság nyugalmát árasztják.Szeretem a hegyeket.

– Mi történt a gyermekeiddel?

– A gyermekeimmel? Ó, sosem voltak gyermekeim.Sosem házasodtam meg.

– Azt hittem, hogy a lány az unokád.

– Nem. Resha közelében bukkantam rá. Egyedül volt, éséhezett. Jó kislány, és én imádom. Sosem tudom leróni azadósságot, amivel azért tartozom, hogy megmentettétek őt.

– Nincs adósságod.

Az öreg felemelte kezét, és nemet intett az ujjával.

– Ezt nem fogadom el, barátom. Neki... és nekem... azélet ajándékát adtátok. Nem szeretem a viharokat, de mostezt a legnagyobb örömmel szemlélem. Ha nem érkeztekmeg a horpadásba, mostanra halott lennék, Dulinát pedigmegbecstelenítették, és valószínűleg meggyilkolták volna.Ez a vihar gyönyörűséges látvány. Még soha senki nemadott ennél nagyobb ajándékot nekem. – Az öreg szemébekönnyek gyűltek, Druss pedig egyre kényelmetlenebbülérezte magát. – Ahelyett, hogy fellelkesült volna avénember hálájától, elöntötte a szégyenérzet. Úgy vélte,egy igazi hős igazságérzetétől hajtva, meggyőződésbőlsiet az emberek segítségére. Druss tudta, hogy nem ezértmentette meg őket.

Még csak véletlenül sem. A helyes tettet... rossz indokszülte. Vállon veregette a vénembert, és visszatért abarlang szájához. Látta, hogy a vihar kelet felé mozog, azeső pedig alábbhagy. Druss egyre rosszabb hangulatbakerült, és azt kívánta, bárcsak vele lenne Sieben.Bármennyire bosszantó is tudott lenni a költő, tehetségevolt hozzá, hogy miként javítson a csatabárdos hangulatán.

De Sieben nem volt hajlandó vele tartani: többrebecsülte a város örömeit, mint a fáradságos utazást ahegyeken át Reshába. Nem – gondolta Druss –, nem azutazás volt az ok: ez csak a kibúvót jelentette.

– Hajlandó vagyok megalkudni veled, vén csataló –mondta Sieben az utolsó napon. – Hagyd itt a bárdot, ésmeggondolom magam. Ásd el, hajítsd a tengerbe: nemérdekel, milyen módot választasz.

– Nehogy azt mondd, hogy elhiszed azt a badarságot?

– Láttam őt, Druss. Tényleg. És a halálodat okozza...vagy legalábbis annak az embernek a halálát, akit ismerek.

Így most nem volt sem csatabárdja, sem barátja, semRowenája. A csüggedéshez nem szokott Drusselveszettnek érezte magát, és ezen ereje sem tudottsegíteni.

Már pirkadt, és láthatóvá vált az esőtől felfrissült éscsillogó talaj, amikor Dulina lépett mellé.

– Csodásat álmodtam – jelentette ki ragyogva. – Egyfehér lovagot láttam, aki egy hatalmas lovon ült.Odalovagolt, ahol én és nagyapa vártunk, előrehajolt anyeregben, és maga elé ültetett engem. Azután levetettearanysisakját és így szólt: „Én vagyok az apád.” Majd elvittengem a várába. Még sosem álmodtam ilyesmit. Szerinted

valóra válik?

Druss nem felelt. Az erdőt nézte, ahonnan fegyveresektartottak a barlang felé.

* * * * *

A világ mostanra a kínok és a sötétség parányi zugávázsugorodott. Druss nem érzett mást, csak fájdalmat, ahogyott hevert az ablaktalan tömlöcben, és hallgatta a testénmászkáló, láthatatlan patkányok neszezését. Fénysehonnan sem jutott a cellába, csak a nap végén, amikor afoglár végigballagott a börtön folyosóján, és apró, imbolygófénysugár szökött be egy pillanatra a kőajtó keskenykémlelőnyílásán. Druss csak ezekben a pillanatokban láttakörnyezetét. A mennyezet alig négy lábra volt a földtől, deha magasabbra építik sem lehetett volna két lépésnéltöbbet megtenni a levegőtlen kis lyukban. A falakról vízcsepegett, és hideg volt odabenn.

Druss lesöpört egy patkányt a lábáról, mire a sebeibőlújabb fájdalomhullám tört rá. Alig tudta mozgatni a nyakát,jobb válla feldagadt, és tüzelt. Azon töprengett, hogy vajoneltört-e a csontja, miközben rátört a reszketés.

Hány napja már? Hatvanháromig számolta, de azutánegy darab elveszett az életéből. Sejtése szerint ahetvenedik napon kezdte az újraszámlálást. Csakhogygondolatai el-elkószáltak. Időnként hegyek között álló

otthonáról álmodott, a kék égről és a homlokát hűsítő frissészaki szélről. Máskor megpróbálta felidézni életénekegyes eseményeit.

– Megtörlek, és azután a halálért fogsz könyörögni –közölte vele Cajivak azon a napon, amikor Drusst váránakcsarnokába hurcolták.

– Álmodozz csak, te ronda kurafi!

Cajivak akkor megverte, hatalmas ütéseket mérvearcára, és testére. Mivel kezét hátrakötötték, és szoroshurkot vetettek a nyaka köré, Druss nem tehetett mást,csak tűrte az ütlegeket.

Az első két hétben nagyobb zárkában tartották fogva.Valahányszor elaludt, keskeny ágya mellett botokkal éshusángokkal felfegyverzett férfiak tűntek fel, és nekiestek.Először még küzdött ellenük. Egyiküket torkon ragadta, éskoponyáját széttörte zárkája falán. De amikor napokon átsem ételt, sem vizet nem kapott, és ereje cserbenhagyta,már csak szorosan összegömbölyödött, és úgy tűrte akönyörtelen csapásokat.

Azután belökték ebbe a kicsiny tömlöcbe, ő pedigrémülten nézte, amint a kőajtó a helyére csúszik.Kétnaponta egyszer az őrök száraz kenyeret és egy kupavizet toltak be a keskeny kémlelőnyíláson. Kétszer kapott elegy-egy patkányt, és falta fel nyersen, megvágva ajkát a

kicsiny csontokkal.

Most már csak azért a néhány pillanatnyi fénysugárértélt, amikor az őrök visszatértek a külvilágba.

– Elkaptuk a többieket – vetette oda neki egyik nap afoglár, miközben betolta a kenyeret a kémlelőnyíláson. DeDruss nem hitt neki. Ismerte már Cajivakot: a férfi volt olyankegyetlen, hogy kicipeltette volna Drusst, hadd lássa, amintmeghalnak.

Maga előtt látta, amint Varsava felfelé tolja a gyermeketa barlang kürtőjében, és sürgeti, hogy másszon. Eszébejutott, amint felemeli Ruwaqot, olyan magasra, hogyVarsava már felhúzhassa oda, ahonnan lentről nem lehetlátni. Druss is mászni készült, amikor meghallotta abarlanghoz érő harcosok lépteit. Megfordult.

És megrohanta őket...

De túl sokan jöttek, és a legtöbben husángot forgattak,így végül kisöpörték alóla a lábát. Csizmák rúgtak bele, ésöklök ütötték, majd arra eszmélt, hogy kötelet vetetteknyaka köré, kezét pedig megkötözték. Egy lovas mögöttkellett lépkednie, és jó néhányszor elesett, ilyenkor a kötélmindig belevágott nyakába.

Varsava szörnyetegnek festette le Cajivakot, éstökéletesen igaza volt. A férfi majdnem hét láb magasranőtt – irdatlan széles vállakkal dicsekedhetett, karja pedig

olyan vaskos volt, akár más embernek a combja. Sötét,szinte fekete szempár ült arcában; feje jobb oldalán nemnőtt haj: itt a bőre fehér és pikkelyes volt, és olyan hegekfedték, amelyek csak súlyos égési sebektől eredhettek.Őrület csillogott a szemében, és amikor Druss balrapillantott, észrevette a magas támlájú trónnak támasztottfegyvert.

Snaga volt az!

Druss lerázta magáról az emléket, és kinyújtózott. Azízületei megreccsentek, és keze reszketett a nedvesfalakból áradó hidegtői. Ne gondolj rá! – buzdította magát.– Összpontosíts valami másra! Megpróbálta maga eléképzelni Rowenát, de ehelyett az a nap ötlött az eszébe,amikor Pashtar Sen papja rátalált a Laniától négynapijárásra fekvő kis faluban. Druss a fogadó kertjébenüldögélt, hagymás sült húsból és korsó sörből álló ebédjétélvezve. A pap meghajolt, és letelepedett a csatabárdossalszemközt. Kopasz feje rózsaszínben tündökölt, és hámlott,ott, ahol a nap megégette.

– Örülök, hogy jó egészségben talállak, Druss. Hathónapja kutatok utánad.

– Megtaláltál.

– A csatabárdról van szó.

– Ne törődj vele, atyám, mert odaveszett. Igazad volt:

valóban gonosz fegyver, és örülök, hogy megszabadultamtőle.

A pap megcsóválta a fejét.

– Előkerült. Jelenleg egy Cajivak nevezetű rablóbirtokában van. Mivel világéletében gyilkos volt, a fegyversokkal gyorsabban felemésztette, mint egy hozzád hasonlóerős embert. Jelenleg a Lania környéki területekengarázdálkodik: embereket kínoz, öl és csonkít meg. Mivel aháború miatt katonáink mással vannak elfoglalva, nemsokat lehet tenni a megfékezésére.

– Miért mondod el ezt nekem?

A pap egy pillanatig hallgatott, és lesütötte szemét Drussfürkésző pillantása elől.

– Figyeltelek – mondta végül. – Nemcsak a jelenben, dea múltban is: születésedtől gyerekkorodon át, amikorösszeházasodtál Rowenával, majd amikor nekiláttál, hogyfelkutasd őt. Ritka ember vagy, Druss. Vaskézzelkormányzod lelked azon zugait, ahol a gonosz tanyátverhetne. És rettegsz attól, hogy Bardan váljon belőled.Nos, Cajivak az újjászületett Bardan. Ki más tudnámegállítani őt, ha nem te?

– Nincs vesztegetnivaló időm, pap. A feleségem ebbenaz országban él valahol.

A pap elvörösödött, és lehajtotta a fejét. Csak suttognibírt, és kiérződött hangjából a szégyenkezés.

– Szerezd vissza a bárdot, és én megmondom, hol van.

Druss hátradőlt, majd sokáig és szúrósan meredt azelőtte ülő vékony alakra.

– Ez méltatlan hozzád.

A pap felnézett.

– Tudom. – Széttárta a karját. – Nincs más...fizetségem... amit felajánlhatnék.

– Megragadhatnám azt a ványadt nyakadat, éskifacsarhatnám belőled az igazat – közölte drenai.

– De tudom, hogy nem teszed meg, Druss.

A harcos felállt.

– Megtalálom a csatabárdot – tett ígéretet. – Hol fogunktalálkozni?

– Te csak leld meg a bárdot – én pedig meglellek téged.

A sötétben egyedül kuporgó Drusst keserűség öntötteel, amikor felidézte magában korábbi magabiztosságát.Megtalálja Cajivakot, visszaszerzi a csatabárdot, és

rábukkan Rowenára. Olyan egyszerű ez!

Mekkora bolond vagy – gondolta magában. Az arcaviszketett, és amikor megvakarta, mocskos ujja lehántottegy darab vart az arcáról. A lábán patkány szaladt végig,mire Druss utánakapott, de elhibázta. Térdre küzdöttemagát, és érezte, hogy feje a mennyezet kövét súrolja.

Fáklyafény villant, ahogy az őr végigment a folyosón.Druss a kémlelőlyukhoz mászott, bár fény égette a szemét.A foglár, akinek arcát a drenai nem látta, lehajolt, és egyagyagedényt lökött be a kőajtós zárkába. Kenyeret mostnem kapott. Druss felvette a csuprot, és felhajtotta a vizet.

– Látom, még élsz – mondta a foglár mély és fagyoshangon. – Szerintem Cajivak nagyúr már megfeledkezettrólad.. Az istenekre, szerencsés vagy! Életed végéigelélhetsz idelent a patkányokkal. – Druss hallgatott, de ahang folytatta. – Az utolsó ember, akit ebbe a zárkábadugtak, öt évet töltött benne. Amikor kivonszoltuk, mármegőszült, és minden foga elrohadt. Megvakult, és kétrétgörnyedve járt, akár egy vénember. Rád is ez a sors vár.

Druss a fényt figyelte, a sötét falon játszó árnyékokat. Afoglár felállt, és a fény lassan kihunyt. A drenai ismét leült.Nincs kenyér...

Életed végéig elélhetsz idelent a patkányokkal... Akétségbeesés pörölycsapásként zúdult rá.

* * * * *

Pahtai érezte, hogy a kín alábbhagy, ahogy kirepült apestis szaggatta testből. Haldoklom – ötlött az eszébe –,de nem érzett félelmet, pánik sem tört rá, csupán aharmónia békéje öntötte el, ahogy felemelkedett alevegőbe.

Éjszaka volt, és a lámpások égtek. A mennyezet alattlebegve lepillantott Michanekre, ahogy az ágyban fekvőtörékeny nő mellett ül, fogja a kezét, és meg-megsimogatjaa láztól kiszáradt bőrt, miközben szerelmes szavakatsugdos. – Ez én vagyok – gondolta Pahtai, ahogy a nőtnézte.

– Szeretlek, szeretlek – suttogta Michanek. – Kérlek, nehalj meg!

A férfi nagyon fáradtnak tűnt, és Pahtai meg akartaérinteni őt. A naashani jelentette mindazt a biztonságot ésszerelmet, amit valaha is kapott, és eszébe jutott az elsőreggel, amikor felébredt Michanek rashai otthonában.Emlékezett a ragyogó napsütésre, a kertből beáradójázminillatra, és tudta, hogy a mellette ülő szakállas férfitismernie kellene. De amikor a saját gondolatai közé túrt,semmit sem talált róla. Nagyon kínosan érezte magát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi. A hangjaismerősnek tűnt, de képtelen volt emlékezetéből előcsalni a

nevét. Megpróbált arra gondolni, hogy hol találkozhattak.Ekkor érte a második megdöbbenés, amely jóval erősebbvolt az elsőnél.

Nem voltak emlékei! Semmi! Az arca nyilván tükröztedöbbenetét, mivel a férfi közelebb hajolt, és megfogta akezét.

– Ne aggódj emiatt, Pahtai. Beteg voltál, nagyon beteg,de most már javulsz. Tudom, hogy nem emlékszel rám, deaz idő múlásával emlékezni fogsz. – Elfordította a fejét, ésodakiáltott egy másik férfinak. Az utóbbi alacsony volt,karcsú és sötét bőrű. – Nézd csak, itt van Pudri – mondtaMichanek. – Aggódott miattad.

Ekkor ő felült, és könnyeket látott a kis emberszemében.

– Te vagy az apám?

A férfi megrázta a fejét.

– A szolgád és a barátod vagyok, Pahtai.

– És te, uram? – nézett Michanekre. – Te vagy az én...fivérem?

A férfi elmosolyodott.

– Ha ezt kívánod, az leszek. De valójában nem vagyok a

fivéred. Mint ahogy a gazdád sem vagyok. Szabad vagy,Pahtai. – Megfogta a kezét, megcsókolta a tenyerét: puhaszakálla végigcirógatta bórét.

– Akkor hát a férjem vagy?

– Nem. Csupán egy férfi vagyok, aki szeret téged. Fogdmeg a kezem, és mondd el, mit érzel?

Engedelmeskedett.

– Jó kezed van: erős és meleg.

– Nem látsz semmit? Nem látsz... látomásokat?

– Nem. Kellene?

A férfi megrázta a fejét.

– Persze, hogy nem. Csak... képzelődtél, amikor magaslázzal feküdtél. Ez is csak azt jelzi, hogy mennyivel jobbanvagy már. – A férfi ismét megcsókolta a kezét.

Éppen úgy, ahogy most is tette.

– Szeretlek – gondolta a lány, és hirtelen szomorúságöntötte el, hogy haldoklik. Átrepült a mennyezeten, ki azéjszakába, és a csillagokra meredt. Szellemszeme többénem pislákoló foltoknak látta őket, hanem az éj roppanttáljában ülő tökéletes és kerek testeknek. A városban béke

honolt, és még a Resha körüli ellenséges tábortüzek iscsupán izzó nyakláncnak tűntek

Sosem fedezte fel teljesen múltja titkait. Úgy tűnt,valamiféle próféta volt, és egy Kabuchek nevezetű kalmárbirtokolta, aki azonban jóval az ostrom kezdete előttelmenekült a városból. Pahtainak eszébe jutott, hogyegyszer elsétált a házához, abban reménykedve, hogyannak látványa előcsalja emlékeit. Ehelyett azonban csakegy feketébe öltözött, kétfejű csatabárdot markoló erősférfit látott, aki az egyik szolgával beszélgetett. A lányösztönösen, és kalapáló szívvel osont vissza a sikátorba. Aférfi olyan volt, mint Michanek, csak keményebbnek éshalálosabbnak tűnt. Képtelen volt levenni róla a szemét: azeddigi legfurcsább érzések kavarogtak benne.

Gyorsan megfordult, és visszarohant arra, amerről jött.

Azóta nem próbálta meg felkutatni a múltját. De amikorMichanekkel szeretkezett, általában a kertben a virágzó fákalatt, időnként váratlanul felmerült előtte a csatabárdos férfiképe, amit félelem, és az árulás érzete követett. Michanekszerette őt, és Pahtainak úgy tűnt, mintha hűtlen lennehozzá, amikor a másik férfi képe – akit még csak nem isismert –, időnként betolakodott a gondolatai közé.

A lány feljebb szállt, lelke átsuhant a háború szaggattaországon, át a kizsigerelt házak, romba dőlt falvak, és akísérteties, elhagyatott városok fölött. Azon töprengett, hogy

vajon a Paradicsom felé tart-e. Hegyláncokhoz ért, aholcsúf, szürke kőerőd terpeszkedett. Ismét a csatabárdosférfira gondolt, és valami húzni kezdte a vár felé. Egycsarnokba ért, ahol egy sebhelyes arcú, gonosz tekintetű,hatalmas termetű férfi ült. Mellette volt a bárd, amelyetkorábban a feketébe öltözött férfinál látott.

Utazása lefelé folytatódott, a mély, sötét, fagyos ésbűzös tömlöcbe, ahol hemzsegtek a patkányok és a tetvek.A csatabárdos ott hevert, bőrét ellepték a tályogok. Aludt,és szelleme messze járt testétől. Pahtai megpróbáltamegérinteni az arcát, de szellemkeze becsusszant a bőrealá. Ebben a pillanatban vette észre a vékony, lüktető ésfénylő fonalat, amely a testből áradt. Keze végigsimítottafényt, és azonnal megtalálta a férfit.

Egyedül volt, és rettentő csüggedés kerítette hatalmába.A lány szólt hozzá, megpróbálva erőt adni neki, de a férfikinyúlt felé, és amit mondott, az megdöbbentette, ésfélelemmel töltötte el. Majd eltűnt, Pahtai pedig gyanította,hogy felébredt álmából.

Átrepült a fellegváron, végig a folyosókon, a termeken,az előszobákon és a csarnokokon. Az üresen tátongókonyhában egy öregember üldögélt. Ő is álmodott, és ez azálom vonzotta magához a lányt. Ő is ugyanabban atömlöcben raboskodott: éveket töltött el ott. Pahtai behatolta gondolatai közé, és szólott az álomlélekkel, majdvisszarebbent az éjszakai égre.

Nem haldoklom – gondolta. – Csupán szabad vagyok.

Egy pillanat alatt visszatért Reshába, és a testébe.Elárasztotta a kín, húsának súlya pedig lehúzta, minthacsak lelke börtönébe tért volna vissza. Érezte Michanekkezének érintését, és a csatabárdosról szóló mindengondolata szertefoszlott, akár a köd a napsütésben. Akínok dacára hirtelen boldogság árasztotta el.. A férfi olyanjó volt hozzá, és mégis...

– Ébren vagy? – kérdezte Michanek mély hangja.

A lány kinyitotta a szemét.

– Igen. És szeretlek.

– Én is téged. Az életemnél is jobban.

– Miért nem házasodtunk össze soha? – kérdeztekiszáradt torokkal. A szavak reszelősen törtek elő szájából.Látta, hogy a férfi elsápad.

– Erre vágysz? Szeretnéd?

– Ez... boldoggá... tenne – felelte a lány.

– Elküldetek a papért.

* * * * *

A lány a komor hegyoldalban talált rá, ahol a téli szeleküvöltöttek a csúcsok között. Druss átfagyott, gyenge volt,végtagjai remegtek, tekintete tompán meredt a világba.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a lány.

– Várom a halált – felelte.

– Nem viselkedhetsz így. Te harcos vagy, és egy harcossosem adja fel.

– Nem maradt erőm.

Rowena leült mellé, és a férfi érezte, hogy meleg karja aválla köré fonódik, érezte édes leheletét.

– Légy erős – simogatta meg a haját a lány. – Acsüggedés csak vereséget hoz.

– Nem tudom legyűrni a hideg követ. Nem tudokfényként ragyogni a sötétségben. A végtagjaim elrohadnak,a fogaim meglazulnak az ínyemben.

– Nincs semmi, amiért élhetnél?

– De igen – nyúlt felé a férfi. – Érted élek! Mindig isérted éltem. De sehol nem talállak.

* * * * *

A sötétségben ébredt, a tömlöc bűzében. Odamászott akőajtó kémlelőréséhez, amelyet kezével tapogatott ki. Afolyosón hűvös levegő suhant végig, amit mélyen beszívott.Fáklyafény villant, ami égette a szemét. Hunyorított, és látta,hogy a foglár végigtrappol a folyosón, majd a sötétségvisszatért. Druss gyomra összeszorult, mire felnyögött.Szédülni kezdett, és hányinger tört fel a torkában.

Halvány fény derengett fel – nagy kínnal térdre gördült, ésarcát a keskeny nyíláshoz nyomta. Gyér fehér szakállúöregember térdelt le odakint a folyosó kövezetére. A picinyagyaglámpásból kínzóan erős fény áradt, ami könnyet csaltDruss szemébe.

– Ó, szóval élsz! Remek – suttogta a vénember. – Ezt alámpát, és a régi tűzszerszámot neked hoztam. Óvatosanhasználd. Segít megszokni a fényt. És hoztam egy kisennivalót is. – Vászoncsomagot dugott be a kőajtó résénát, Druss pedig szó nélkül átvette. Szája túlságosankiszáradt ahhoz, hogy szólni tudjon. – Visszajövök, aminttudok – folytatta az öreg. – Ne feledd: csak akkor gyújtsfényt, ha a foglár elment.

Druss hallotta, ahogy a férfi lassan elindul a folyosón.Mintha ajtócsapódást is hallott volna, de ezt nem tudtabiztosan megmondani. Remegő kézzel behúzta a lámpásta tömlöcébe, és letette a földre maga mellé. Majdmegragadta a csomagot, és az apró tűzszerszámot is.

A fénytől nedvedző szemmel kibontotta a batyut,amelyben két almát, egy darab sajtot és szárított húst talált.Amikor beleharapott az egyik almába, elviselhetetlenülízletesnek érezte, bár a leve szúrta vérző ínyét. A nyelésmár-már a fájdalom határát súrolta, de a kisebbkellemetlenséget elnyomta a hűs íz. Majdnem kiokádta azegészet, de visszafojtotta hányingerét, és lassan befalta agyümölcsöt. Összeszorult gyomra a második alma utánlázadt fel; utána már csak ült sötétben, a drágakőnél ésaranynál is értékesebb kincsként szorongatva a sajtot és ahúst.

Miközben arra várt, hogy gyomra elcsituljon, körülnézettkicsiny cellájában, és most először vette észre a bennuralkodó mocskot és rothadást. A kezére meredt, és látta,hogy bőre felrepedt, csuklóját és karját pedig kelésekcsúfítják el. Bőrzekéjét elvették tőle, gyapjúingében pedigcsak úgy hemzsegtek a tetvek. Az egyik fal sarkábanészrevett egy apró lyukat: ezen át közlekedtek a patkányok.

A csüggedést a harag váltotta fel.

A fénytől elszokott szeme folyamatosan könnyezett.Levette ingét, és lepillantott csont és bőr testére. Karjai márnem duzzadtak az erőtől, csuklója és könyöke szinteátdöfték borét. De élek – mondta magában. – És túlélemezt is.

Megette a sajtot és a hús felét. Bármennyire be akarta

falni az egészet, nem tudhatta, hogy visszajön-e az öreg,így visszacsomagolta a húst, és az övébe gyömöszölte.

Szemügyre vette a tűzszerszámot, és látta rajta, hogyrégies megmunkálású: egy éles kovadarabot kellettnekiütni a dobozka fűrészes belsejének, ami lángralobbantotta a szerszám alján elhelyezett porított taplót.Elégedetten állapította meg, hogy a sötétben is tudja majdhasználni, de azért habozva fújta el a lámpást.

Az öregember visszatért – de csak két nap múlva.Ezúttal szárított barackot hozott, egy darab sonkát, valamintegy szütyőben taplót.

– Fontos, hogy ruganyos maradj – mondta Drussnak. –Nyújtózz ki a padlón, és tornázz!

– Miért teszed ezt értem?

– Évekig ültem ebben a cellában, szóval tudom, hogymilyen. Erőt kell gyűjtened, és erre két mód is van:legalábbis én kettőt fedeztem fel. Feküdj hasra, kezedettedd a padlóra a vállad alá, és egyenesen tartott lábballökd magad felfelé, csak a karodat használva. Eztannyiszor ismételd meg, ahányszor csak bírod. És számolj!Mindennap próbálj meg eggyel többet csinálni. A másikmód: feküdj a hátadra, és emeld fel a lábadat, egyenesentartva! Ez megerősíti a hasizmokat.

– Mennyi ideig voltál itt? – kérdezte Druss.

– A legjobb nem gondolni erre – tanácsolta az öreg. – Atestedre összpontosíts. Legközelebb hozok kenőcsöt afekélyeidre, és tetűirtó port is.

– Hogy hívnak?

– Az a legjobb, ha nem ismersz. Tudod, ara az esetre,ha esetleg megtalálnák a lámpát.

– Az adósod vagyok, barátom, és én mindig megfizetemaz adósságomat.

– Erre nem lesz lehetőséged – csak akkor, ha ismétmegerősödsz.

– Úgy lesz – fogadkozott Druss.

Amikor az öregember távozott, a drenai meggyújtotta alámpást, és lefeküdt a hasára. A válla alá nyomta kezét, ésfelfelé tolta testét. Nyolcig jutott, mielőtt a mocskos padlórarogyott volna.

Egy héttel később már harmincat tudott csinálni. Ahónap végére pedig százat.

3A főkapunál álló őr összehúzta szemét, ahogy a három

lovasra meredt. Egyiket sem ismerte, de azok hányaveti

magabiztossággal közeledtek, fecserészve és nevetgélve.Az őr eléjük lépett, hogy megállítsa őket.

– Kik vagytok?

Az első férfi, egy szőke hajú, karcsú harcos, akinekvállszíjából négy kés meredt elő, leszállt a pej kancáról.

– Éjszakai szállást kereső utazók vagyunk. Van valamigond? Csak nem dühöng pestis a városban?

– Pestis? Persze, hogy nem dühöng a pestis – felelte azőr, és sietve felrajzolta a levegőbe az óvó szarv jelét. –Honnan jöttetek?

– Laniából lovagoltunk, és Capalisba, meg a tengerpartfelé tartunk. Nem vágyunk másra, csak egy fogadóra.

– Itt nincsenek fogadók. Ez Cajivak nagyúr erődje.

A másik két lovas nem szállt le hátasáról. Az őrfelpillantott rájuk: egyikük karcsú és sötét hajú volt, válláníjat vetett át keresztbe, nyeregkápájáról pedig tegez lógottalá. A másik széles karimájú bőrkalapot viselt, ésfegyvertelen volt, leszámítva irdatlan vadászkését, amelymár-már rövidkardnak is beillett.

– Tudunk fizetni a szállásért – mosolyodott el fesztelenüla szőke férfi. Az őr megnyalta az ajkát. A jövevény kezeeltűnt az övén viselt erszényben, és egy vaskos ezüstöt

húzott elő, amelyet az őr tenyerébe ejtett.

– Nos... faragatlanság lenne elzavarni benneteket –vágta zsebre a pénzt a kapuálló. – Rendben van.Lovagoljatok egészen a főtérig, és ott forduljatok balra! Egykupolás épületet fogtok majd látni, amelynek keleti oldalánkeskeny köz fut. Ott áll egy taverna. Ügyeljetek, mertkemény hely, és sok a verekedés. De Ackae-nak, atulajnak vannak hátul szobái. Mondjátok meg neki, hogyRatsin küldött titeket.

– Ez roppant kedves a részedről – mondta a szőke férfi,és nyeregbe szállt.

Ahogy belovagoltak a városba, az őr megcsóválta afejét. Valószínűtlen, hogy újra látom őket – gondoltamagában. – Valószínűtlen, ennyi arannyal a zsebükben, ésegyetlen kard nélkül.

* * * * *

Az öreg szinte minden nap eljött, és Druss egyrebecsesebbnek tekintette ezeket a látogatásokat. Avénember sosem maradt sokáig, de amit mondott, aztvelősen, okosan és lényegretörően tette.

– Amikor kijutsz, a legnagyobb veszély a szemedreleselkedik. Túlságosan hozzászokott már a sötétséghez, ésa nap megvakíthat – akár örökre is. Én majdnem egyhónapig nem láttam azután, hogy kivonszoltak innen.

Bámulj bele a lámpa fényébe, hajolj olyan közel, ahogycsak tudsz, és kényszerítsd a szembogaradat, hogyösszehúzódjon!

Druss mostanra olyan erős lett, amilyen erős csaklehetett ezen a helyen, így az utolsó éjjel így szólt azöreghez:

– Se holnap, se azután ne gyere!

– Miért?

– A távozást fontolgatom – felelte a drenai, mire az öregfelnevetett. – Komolyan beszélek, barátom. Két napig negyere!

– Innen nincs kiút. A kőajtót csak két ember tudjamegmozdítani, és két csap tartja a helyén.

– Ha igazad van, akkor három nap múlva itt találkozunk.

Most pedig némán üldögélt a sötétben. A balzsam, amitbarátja hozott, a legtöbb fekélyt begyógyította, a tetűirtó porpedig a legszívósabb élősködők kivételével mindegyiküketmeggyőzte, hogy máshol keressenek szállást – bár a portólúgy viszketett, mintha maga az ördög vakargatná a hátát.Az eltelt hónapokban kapott étel visszaadta Druss erejét,és a fogai többé már nem lötyögtek az ínyében. Eljött azidő – gondolta magában. – Ennél jobb alkalmam úgysemadódik.

Némán várta, míg véget ér a nap.

Végül meghallotta a foglár lépteit odakint. Az őragyagcsuprot lökött be a nyíláson, majd egy darab szárazkenyeret. Druss moccanás nélkül ült a sötétben.

– Itt az étel, fekete szakállú patkányom! – kiáltotta afoglár.

Néma csend honolt.

– Jól van, ahogy tetszik. Nemsokára másként gondolodmajd.

Teltek-múltak az órák. Fáklyafény lobbant a folyosóban,és hallotta, hogy a foglár megáll cellája előtt, majdtovábbindul. Druss még egy órát várt, azután meggyújtottalámpását, és befalta az utolsó darab húst, amelyet még azöreg hagyott nála az előző éjszakán. Az arcához emelte alámpást, és összehúzott szemmel rámeredt a piciny lángra,amelyet ide-oda mozgatott. A fénye nem szúrt már annyira,mint korábban. Elfújta a lámpást, a hasára fordult, ésszázötven fekvőtámaszt csinált.

Majd elaludt...

Arra ébredt, hogy megérkezik a foglár. A férfi letérdelt akeskeny nyílásnál, de Druss tudta, hogy alig néhányhüvelykre lát csak be a sötétbe. Az étel és a víz érintetlen

volt. Az egyetlen kérdést azt jelentette, hogy a foglártörődik-e azzal, hogy foglya él-e, hal-e. Cajivak azzalfenyegetőzött, hogy amikor Drusst ismét a színe elévonszolják, a drenai a megváltó haláért fog könyörögni.Vajon örülni fog a nagyúr, ha megtudja, hogy a foglármegfosztotta ettől az örömtől?

Hallotta, amint a férfi szitkozódik, majd elindul arra,ahonnan jött. Druss szája kiszáradt, szíve hevesen vert.Teltek a percek – a hosszú, végtelennek tűnő percek. Majda foglár visszatért, és éppen valakihez beszélt.

– Nem az én hibám. Maga a nagyúr rendelkezett afejadagjáról.

– Szóval az ő hibája. Ezt akarod mondani?

– Nem! Nem! Senki nem hibás! Talán gyenge volt aszíve, vagy ilyesmi. Talán csak megbetegedett. Igen,valószínűleg csak beteg. Egy időre nagyobb zárkábavisszük.

– Remélem igazad van! – mondta egy hang higgadtan. –Egyébként saját beleid szolgálnak majd nyakláncodul.

Valami megcsikordult, majd ismét, és Druss gyanította,hogy a reteszcsapokat húzták félre.

– Rendben, és most egyszerre! – kiáltotta az előbbihang. – Húzd! – A kő felnyögött, ahogy a férfiak kifelé

rántották az ajtót.

– Az istenekre, micsoda bűz! – zsörtölődött az egyik őr,ahogy bedugta fáklyáját a cellába. Druss torkon ragadta afickót, berántotta, majd kivetődött a résen, és vetett egybukfencet. Felállt, de a rátörő szédüléstől megtántorodott,mire az egyik őr felnevetett.

– Itt van hát a hullád – közölte a foglárral, és Drusshallotta a tokjából előhúzott kard csikordulását. Alig látott:három fáklya égett vakító fénnyel. Egy alak lépett felé.

– Vissza a lyukba, te patkány! – kiáltotta az őr, ám afogoly előrevetette magát, és arcon vágta a férfit. Avassisak lerepült a fickó fejéről, ahogy testehátracsapódott, feje pedig hatalmasat koppant a tömlöcfalán.

De máris jött a következő. Druss szeme azonban márhozzászokott a fényhez, így látta, hogy a férfi a fejét veszicélba. Lebukott, belépett az ütés mögé, és öklévelbelecsapott az őr hasába. A katona azonnal kétrétgörnyedt, és a levegő hangos süvítessél távozott tüdejéből.A rab ökölbe szorított keze lesújtott a férfi nyakára: émelyítőreccsenés hallatszott, az őr pedig arccal előre a földrezuhant.

A foglár éppen megpróbált kikecmeregni a zárkanyílásán át, amikor Druss felé fordult. A férfi rémülten

felvisított, és visszaaraszolt a cellába. Druss a bejárathozrántotta az első őrt, és belökte az eszméletlen alakot. Amásik fickó halott volt, de teteme követte az elsőt. Alevegőért kapkodó Druss a kőajtóra meredt. A haragváratlanul, lángnyelvként lobbant fel benne. Leguggolt,mindkét kezével megragadta az ajtót, és befelé lökte.Ezután leült, és lábával teljesen benyomta. Perceken áthevert kimerülten a kövön, majd odamászott a reteszekhez,és a helyükre tolta őket.

Druss szeme előtt fények táncoltak, szíve pedig olyangyorsan vert, hogy nem is tudta számolni a dobbanásokat.Mégis talpra kászálódott, és óvatosan a résnyire nyitottajtóhoz lépett, majd kikukucskált a folyosóra. Az ablakon átnapfény ömlött be, és a fénysugárban porszemcséktáncoltak a levegőben. Leírhatatlanul gyönyörű látvány volt.

A folyosó üresen tátongott. Két széket látott, meg egyasztalt, rajta két kupával. Elindult a folyosón, megállt azasztalnál, belenézett a kupákba, és mindkettőből kiitta avizezett bort. A fa lak mentén zárkák sorakoztak, demindegyiket vasrácsos ajtó zárta le. Elért egy újabbfaajtóhoz, amely mögött sötét, megvilágítatlan lépcsősorhúzódott.

Ahogy lassan felfelé lépdelt, ereje egyre fogyott, de düheegyre csak űzte felfelé.

* * * * *

Sieben leplezetlen rémülettel meredt a kézfején mászóapró fekete rovarra.

– Ez elviselhetetlen – jelentette ki.

– Hogyan? – kérdezte a keskeny ágyán heverő Varsava.

– A szobában hemzsegnek a bolhák – felelte Sieben,nagy-és mutatóujja közé csippentve és szétmorzsolva arovart.

– Úgy tűnik, kedvelnek téged, költő – vetette közbeEskodas, és kisfiúsán elvigyorodott.

– A halált kockáztatni egy dolog – felelte Siebenfagyosan. – A bolhák meg egy másik. Még meg semnéztem az ágyat, de gyanítom, hogy csak úgy nyüzsögnekbenne az állatvilág jeles tagjai. Szerintem azonnal nekikellene látnunk a mentésnek.

Varsava felkacagott.

– Valószínűleg sötétedés után lenne a legjobb – közölte.– Három hónappal ezelőtt jártam itt, amikor a gyermeketvisszavittem az apjának. Így tudtam meg, hogy Druss is ittraboskodik. A tömlöcök, ahogy az várható volt, a legalsószinten vannak. Fölöttük húzódnak a konyhák, afölött pediga nagy csarnok. A tömlöcökből csak a csarnokon át lehetkijutni, ami azt jelenti, hogy az alkony leszálltával be kelljutnunk a vártoronyba. A foglárok éjszaka nem dolgoznak,

vagyis ha el tudunk bújni a várban, és kivárjuk az éjfélt,rábukkanhatunk Drussra, és kimenekíthetjük. Azerődítmény elhagyása már más kérdés. Ahogy ti is láttátok,nappal mindkét kaput őrzik, éjszakára pedig bezárják őket.Őrszemek állnak a falakon, és a tornyokban is.

– Mennyien vannak? – kérdezte Eskodas.

– Amikor utoljára itt jártam, öten tartózkodtak a főkapuközelében.

– Hogy jutottál ki a gyerekkel?

– Mivel még csak egy kisfiú volt, zsákba dugtam, és nemsokkal pirkadat után távoztam, a nyereg mögé kötözve azsákot.

– Nem hiszem, hogy Druss beleférne egy zsákba –jegyezte meg Sieben.

Varsava felkelt, és leült a poéta mellé.

– Ne úgy gondolj rá, ahogy egykor megismerted őt,költő. Több mint egy évet töltött el egy kicsiny, ablaktalancellában. Aligha kaphatott több ételt annál, mint ami éppencsak életben tartotta. Már nem az az óriás, akinekmegismertük. És valószínűleg megvakult... vagy megőrült.Talán mindkettő.

Csend telepedett a szobára, ahogy mindannyian

felidézték magukban a csatabárdost, akivel egykor együttharcoltak.

– Bárcsak hamarabb tudomást szereztem volna róla –dünnyögte Sieben.

– Magam sem tudtam – mondta Varsava. – Azt hittem,megölték.

– Ez furcsa – szólalt meg Eskodas. – Sosem hittem,hogy bárki is legyőzheti Drusst... még egy sereg sem.Mindig olyan... lebírhatatlannak látszott.

Varsava kuncogott.

– Tudom. Néztem őt, ahogy fegyvertelenül besétál ahorpadásba, ahol vagy egy tucat férfi kínzott egyöregembert. Úgy tört át rajtuk, ahogy a kasza hasítja afüvet. Lenyűgöző volt.

– No, és hogyan tovább? – kérdezte Sieben.

– Felkeressük a nagycsarnokot, hogy lerójuktiszteletünket Cajivak nagyúr előtt. Már ha nem végezvelünk azonnal!

– Ó, ez remek terv – jelentette ki Sieben, és hangja csakúgy csöpögött a gúnytól.

– Akad jobb?

– Szerintem igen. El lehet képzelni, hogy az effélemocskos helyen milyen kevés szórakozási lehetőségadódik. Egyedül megyek, és bejelentem magam, majdfelajánlom, hogy a vacsorámért elszórakoztatom őket.

– Megkockáztatom, hogy udvariatlannak tűnjek, de nemhiszem, hogy hőskölteményeidet olyan jól fogadnák, ahogyazt te gondolod – közölte Eskodas.

– Kedves fiam, én énekművész vagyok. Olyan daltzengek, amely bármely hallgatóságot kielégít.

– Nos, ez a hallgatóság Ventria, Naashan, valamint keletés nyugat söpredékéből áll. Akadnak köztük drenairenegátok, vagriai zsoldosok, és ventriai zsiványok.

– Elkápráztatom őket – fogadkozott Sieben. – Adjatokegy fél órát, hogy bemutatkozhassam, majd induljatok acsarnokba! Fogadom, hogy senki sem fogja észrevenni,amikor beléptek.

– Honnan fakad ez a szerénység? – érdeklődöttEskodas.

– Ez egy olyan ajándék, amire nagyon büszke vagyok.

* * * * *

Druss elérte a második szintet, és megállt a lépcsőtetején. Hallotta, hogy nem messze tőle csomó ember jön-

tetején. Hallotta, hogy nem messze tőle csomó ember jön-megy, hallotta a tisztogatott edények és az előszedettevőeszközök csörömpölését. Érezte a frissen sütött kenyérillatát, amibe a roston sült hús nyálcsordító szagakeveredett. Nekidőlt a falnak, és megpróbált gondolkodni.Itt nem juthat át észrevétlenül. A lába sajgott, ezértleguggolt.

Mihez kezdjen?

Közeledő léptek zaját hallotta, és talpra lökte magát. Egyiszonyatosan hajlott hátú, karikalábú vénember jött,kezében egy vizes vödörrel. Felemelte fejét, ahogy Drussközelébe ért, és orrlyukai kitágultak. Druss látta, hogyszemét hályog borítja, és átlátszatlan hártya fedi. Az öregletette a vödröt, és felé nyúlt.

– Te vagy az? – suttogta.

– Vak vagy?

– Majdnem teljesen. Mondtam, hogy öt évet töltöttem azárkában. Gyere utánam. – Az öreg a földön hagyta avödröt, és elindult visszafelé, befordult egy tekergőzőfolyosóra, majd egy keskeny lépcsőn lefelé indult. Belököttegy ajtót, és bevezette Drusst. A kicsiny szobába egyablaknyíláson át tűzött be a napsugár. – Itt várj! Hozokneked enni- és innivalót.

Rövid időn belül visszatért, egy frissen sütött fél cipóval,

egy darab sajttal és egy korsó vízzel. Druss befalta az ételt,és nagyot kortyolt a vízből, majd letelepedett a priccsre.

– Köszönöm a kedvességedet. Nélküled rosszabb sorsvárt volna rám még a halálnál is: mindörökre elvesztemvolna.

– Csak egy adósságot róttam le – felelte a megrokkantférfi. – Egy ember táplált engem is, éppen úgy, ahogy éntéged. Őt ezért megölték: Cajivak karóba húzatta. Denekem sose lett volna ehhez bátorságom, ha egy istennőnem keres fel álmomban. Ő hozott ki a tömlöcből?

– Istennő?

– Beszélt rólad, a szenvedésedről, és engem elöntött aszégyen gyávaságom miatt. Megesküdtem neki: mindentmegteszek, ami csak az erőmből telik, hogy segítsekra j ta d . Ő megérintette a kezemet, amikor pedigfelébredtem, elmúlt a hátfájásom. Ő tüntette el a követ?

– Nem. Átvertem a foglárt. – Elmesélte, hogy mikéntcsapta be a férfit, majd harcát az őrökkel.

– Késő éjjelig nem bukkannak rájuk – mondta anyomorék.

– Ó, de szeretném hallani a sikolyaikat, amikor apatkányok rájuk másznak a sötétben!

– Miért mondtad, hogy az álmodban látott asszonyistennő volt? – kérdezte Druss.

– Elárulta a nevét: Pahtainak hívták, aki a földanya lánya.És álmomban azon a zöldellő dombvidéken sétált velem,ahol a fiatalságomat töltöttem. Sosem feledem el őt.

– Pahtai – suttogta maga elé Druss. – Engem isfelkeresett a zárkámban, és erőt öntött belém. – Felállt, ésrátette kezét a vénember hátára. – Sokat kockáztattál, hogymegments, és én nem töltök annyi időt ebben a világban,hogy vissza tudjam fizetni ezt.

– Hogyhogy nem töltesz? – ismételte az öreg. –Elrejtőzhetsz itt, és sötétedés után elmenekülhetsz. Kerítekegy kötelet, amelyen leereszkedhetsz a fal mentén.

– Nem. Meg kell találnom Cajivakot, és végeznem kellvele.

– Jó – felelte az Öreg. – Az istennő felruház ahatalmával, ugye? Ő tölt el majd erővel?

– Attól tartok, nem. Csak egymagam leszek.

– Meg fogsz halni! Ne próbáld meg – könyörgött azöreg, és könnyek csorogtak hártyás szeméből. – Kérvekérlek. Szét fog zúzni, hiszen Cajivak egy szörnyeteg, aki tízember erejével bír. Nézz magadra! Én nem látlak tisztán,de tudom, hogy milyen gyenge lehetsz. Van esélyed, hogy

élj, hogy szabad legyél, hogy a nap süsse arcodat. Mégfiatal vagy: mit érsz el azzal, ha megpróbálkozol ezzel abolondsággal? Szét fog zúzni, és vagy megöl, vagyvisszaküld a föld alatti lyukba

– Nem arra születtem, hogy elfussak – mondta Druss –,bízz bennem: nem vagyok olyan gyenge, ahogy azt hiszed.Amúgy te is láttad. Most mesélj a lakótoronyról, és arról,hogy hova vezet a lépcső.

* * * * *

Eskodas nem érzett halálfélelmet, mivel az életet semszerette – ezt a tényt már évek óta beismerte önmaga előtt.Amióta apját kivonszolták otthonukból, és felakasztották,igazi örömet sosem érzett. A veszteség rátelepedett, denyugodtan és hűvösen fogadta. A hajón azt mondtaSiebennek, hogy szeret embereket ölni, de ez nem voltigaz. Nem érzett semmit, amikor nyila célba talált,leszámítva a pillanatnyi elégedettséget, ha különösen jólcélzott.

Miközben Varsava oldalán a szürke és vészjóslócsarnok felé lépdelt, azon merengett, hogy meg fog-e halni.Drussra gondolt, aki odalent raboskodott az öregtoronyalatt egy sötét, büdös tömlöcben, és azon kezdetttöprengeni, vajon mit tenne vele egy ilyen rabság. Nem leltekülönösebb örömét a világban: sem a hegyekben, sem atavakban, sem az óceánokban, sem a völgyekben.

Hiányoznának vajon? Kételkedett benne.

Varsavára pillantott, és látta, hogy a harcos feszült éséber. Eskodas elmosolyodott. Nem kell félnem – gondoltamagában.

Hiszen csak a halál az.

A két férfi megmászta a lakótorony nyitott és őrizetlenkapujához vezető kőlépcsőket. Eskodas belépett, éshatalmas nevetést hallott a csarnok felől. Odamentek afőbejárathoz, és benéztek. Vagy kétszázan ülték körül ahárom hatalmas asztalt, és a terem túlsó felén, egynagyjából hat láb magas emelvényen, ott trónolt magaCajivak. A férfi egy díszesen faragott, óriási ébenfa székenfoglalt helyet, és mosolygott. Előtte, az egyik asztalon álltSieben.

A költő rázendített. Olyan obszcén, vérforraló történetetadott elő, hogy Eskodasnak tátva maradt a szája. Hallottamár Siebent, amint eposzokat mond, ősi költeményeketcitál, vagy a filozófiáról értekezik, de még sosem hallotta apoétát szajhákról és szamarakról verselni. Varsavahangosan nevetett, amikor Sieben egy vulgáris, kétértelműkifejezéssel zárta le a történetet.

Eskodas körbenézett a csarnokban. Fölöttük karzathúzódott, és meglátta az oda vezető mélyített lépcsősort. Jórejtekhelynek tűnt, így oldalba bökte Varsavát.

– Körülnézek odafent – súgta oda. A pengeművészbólintott, Eskodas pedig észrevétlenül átballagott atömegen, és elindult felfelé. A keskeny karzat körbefutott acsarnokban. Ajtók nem nyíltak rá, és ha valaki leült, akkorodalentről senki nem vehette észre.

Sieben éppen egy történet adott elő a hősről, akit agonosz ellenség elfogott. Eskodas megállt, hogy hallgassa.

– A vezér elé hurcolták, aki azt mondta, hogy kap egylehetőséget az életben maradásra, ehhez négy próbát kellkiállnia. Először mezítláb kell végigsétálnia egy forróparázzsal teli árkon. Másodszor meg kell innia egy iccényita legerősebb pálinkából. Harmadszor be kell mennie egybarlangba egy fogóval, és ki kell húznia a fogát egyemberevő oroszlánnak. Végül szeretkeznie kell a falulegrondább banyájával.

– Hősünk tehát lehúzta csizmáját, és rálépett a forróparázsra. Férfiasan áthaladt az árkon, a másik oldalonfelkapta a literes butykost, és felhajtotta a pálinkát, majdelhajította az edényt. Ezután betámolygott a barlangba,ahonnan kisvártatva rettenetes zajok szűrődtek ki:szitkozódás, morgás, sikoltozás és dörömbölés. Ahallgatózóknak mind jéggé fagyott a vére. Végül a harcoskibotorkált a napfénybe. „Na, ez megvolt – mondta. – Ésmost lássuk azt a fogfájós nőszemélyt!”

A felcsapó röhögés még a gerendákat is megrázta,

Eskodas pedig ámultan csóválta a fejét. Látta SiebentCapalisban, amint a költő a tréfákat és adomákat mesélőharcosokat hallgatta. A poéta egyszer sem nevetett, demég csak nem is szórakozott jól ezeken a történeteken.Most viszont itt állt, és láthatóan nagy élvezettel adta előőket.

Az íjász tekintete Cajivakra esett, és látta, hogy a vezérmár nem nevet, hanem hátradől trónján, és ujjaival a karfándobol. Eskodas számtalan gonosz embert ismert, és jóltudta, hogy egyesek olyan szépek, akár az angyalok:jóképűek, tiszta tekintetlek, aranyhajúak. De Cajivak annaktűnt, ami valójában volt: sötétnek és rosszindulatúnak.Druss fekete bőrzekéjét viselte, az ezüst vállvérttel, ésEskodas észrevette, hogy időnként végigsimít a trónhoztámasztott csatabárd fekete nyelén. Snaga volt az.

A gigászi harcos hirtelen felemelkedett ültéből.

– Elég ebből! – bömbölte, mire Sieben elhallgatott. –Nem tetszik az előadásod, bárd, úgyhogy karóba húzatlak.– A csarnokra néma csend telepedett. Eskodas előhúzottegy nyilat a tegezből, és az íjhúrra illesztette. – No? Vanmég tréfád, mielőtt meghalsz?

– Már csak egy – felelte Sieben, és farkasszemet nézettaz eszelőssel. – A múlt éjjel álmodtam, méghozzárettenetes álmot. Azt álmodtam, hogy beléptem a Pokolkapuján: odabent tűz és gyötrelem lakozott, rettentő

kísérteties volt minden. Én borzasztóan megrémültem, deekkor megpillantottam egy őrálló démont. „Van innen kiút?”– kérdeztem tőle, mire azt felelte, hogy csak egyetlen ilyenút létezik, és eddig még senki sem jutott ki rajta. Elvezetettegy tömlöchöz, amelynek keskeny kémlelőnyílásánbenézve a legborzalmasabb nőt pillantottam meg, akit csakvalaha is láttam. Leprás volt, szivárgó tályogok borítottáktestét, nem volt foga, és vénebb volt magánál az időnél is.Maradék hajában férgek másztak. Az őr így szólt: „Haegész éjjel tudsz vele szeretkezni, elmehetsz.” És tudod,nekikészültem, hogy megpróbáljam. De amikorelőreléptem, megpillantottam egy másik ajtót, és benéztemoda. Tudod, mit láttam odabent, nagyúr? Téged láttalak. Aleggyönyörűbb nővel szeretkeztél, akit valaha is láttam. Ésén így szóltam az őrhöz: „Miért kell nekem ezzel a banyávalösszefeküdnöm, amikor Cajivak ilyen szépséget kap?” Éső így felelt: „Nos, úgy tisztességes, hogy a nőknek is legyenesélyük a kijutásra.”

Eskodas még a karzatról is látta, hogy Cajivak arcábólminden szín kifut. Amikor megszólalt, hangja durván, dereszketegen tört elő.

– Az örökkévalóságig nyújtom haláltusád – fogadkozott.

Eskodas megfeszítette az íjhúrt... és megtorpant. Azemelvény mögött egy férfi tűnt fel: csimbókos és mocskosszakállt viselt, arca feketére színeződött a beleivódottkosztól. A férfi rohanni kezdett, vállával nekiszaladt a trón

magas háttámlájának, amitől a hadúr lerepült azemelvényről, Cajivak fejjel zuhant neki az asztalnak,amelyen Sieben állt.

A tetőtől talpig mocskos harcos meglendítette a csillogócsatabárdot, és hangja átzúgott a csarnokon.

– No, akarsz könyörögni, te nyomorult kurafi?

Eskodas felkacagott, és rádöbbent, hogy mégismaradtak az életben olyan pillanatok, amelyeket élveznitud.

* * * * *

Ahogy meglendítette a csatabárdot, és megéreztemarkában a hűvös, fekete nyelet, új erő töltötte el. Minthatűz dübörgött volna végig erein, elárasztva minden izmát ésporcikáját. Druss ebben a pillanatban úgy érezte magát,mintha megújult és újjászületett volna. Még sosem volt olyanpompásan, mint most. Könnyűnek érezte magát, életteltelinek – mintha egy béna ismét használni tudná avégtagjait.

Nevetése betöltötte a csarnokot, és lepillantottCajivakra, aki most kászálódott talpra a tányérok és kupákhalma alól. A hadúr arca szinte ellilult, szája eltorzult.

– Az az enyém! – bömbölte Cajivak. – Add vissza!

A körülötte állók meglepődve néztek rá ennek hallatán.Dühöt és erőszakot vártak, ehelyett azt látták, hogy arettegett nagyúr szinte könyörögve nyújtja ki a kezét.

– Gyere és vedd el! – hívta Druss.

Cajivak habozott, és megnyalta a száját.

– Öljétek meg! – rikoltotta váratlanul A harcosok erretalpra ugrottak, és a legközelebb álló férfi kardot rántott,majd az emelvény felé rohant. Nyílvessző fúródott atorkába, ledöntve a lábáról. Minden mozgás megszűnt ateremben, ahogy a több tucatnyi fegyveres a csarnokotpásztázta, a rejtőzködő íjászt keresve.

– Miféle embert választottatok vezéreteknek! – törte megváratlanul Druss dörgő hangja a csendet. – Lába alevesetekben ázik, mert túl rémült ahhoz, hogyszembenézzen azzal az emberei, akit tömlöcbe dugott, ésmaradékkal etetett. A csatabárdot akarod? – kérdezteCajivaktól. – Ismét csak azt mondom: gyere és vedd el. –Megpörgette a fegyvert, és lecsapott a trónra. A fegyverremegve állt meg a fában, pillangószárny formájú pengéjemélyen belefúródott a deszkázatba. Druss ellépett abárdtól, a harcosok pedig várták, hogy mi lesz.

Cajivak hirtelen megmozdult, két gyors lépést tett, és azemelvény felé vetődött. A hatalmas teremtű ember irdatlanvállakkal és óriási karokkal dicsekedhetett, de most

Mashrapur egykori bajnokának balegyenesébe ugrott,amitől szája rálapult fogaira, azt ezt követő jobbhorogpedig telibe találta az állát. A rablóvezér az emelvényrezuhant, ahonnan leesett a padlóra, és a hátára érkezett. Demáris felpattant, és ezúttal lassan indult felfelé az emelvénylépcsőin.

– Összetörlek, te fattyú! Kitépem a beleidet, ésmegetetem veled!

– Álmodozz csak! – gúnyolódott Druss. Amikor Cajivakrárontott, a drenai elélépett, hogy fogadja, és egybalegyenest mért a hadúr szívgödrére. A nagyobb termetűférfi felmordult, de alulról indított jobbkezese Drusshomlokán csattant, hátralökve a csatabárdost. Cajivakbalja máris villant, és kinyújtott ujjai ellenfele szeme felékaptak. Druss leszegte a fejét, így az ujjak a homlokábadöftek, és a hosszú körmök felhasították bőrét. Cajivakmegragadta őt, de marka alig zárult össze Druss ingén, azelrohadt anyag máris szétszakadt. A hadúr egyensúlyátvesztve hátratántorodott, a drenai pedig lépett egyet előre,és két irtózatos ütést mért a férfi hasára, amitől rögtönolyan érzése támadt, mintha ujjai kőfalba csapódtak volna.A gigászi teremtű alak felröhögött, és felütése majdnem alevegőbe emelte Drusst. Az orra eltört, és vér csorgottbelőle, de amikor Cajivak ráugrott, hogy végezzen vele, acsatabárdos ellépett oldalra, és elgáncsolta a nagyobbfickót, aki hatalmasat esett, de vetett egy bukfencet, ésrögvest talpra szökkent.

Druss kezdett fáradni, ahogy a csatabárdból áradó erőelszivárgóit izmaiból. Cajivak ismét rávetette magát, de adrenai balra cselezett, mire ellenfele kissé elfordult tőle –és egyenesen belevetődött a száján csattanó jobbhorogba,amitől alsó ajka felnyársalódott a fogaira. Druss ballalcsapott, majd megint jobbal. Cajivak jobb szeme felettfelhasadt a bőr, vér csorgott végig az arcán, és a férfihátratántorodott. Majd elhúzta átszúrt ajkát a fogairól – ésvéres vigyort villantott a drenaira. Druss egy pillanatramegzavarodott, Cajivak pedig előrehajolt, és kitépteSnagát a fából.

A csatabárd vörösen csillant a lámpások fényében.

– Most megdöglesz, kis ember! – acsarogta Cajivak.

Felemelte a fegyvert, Druss pedig meglódult, lépettegyet, majd felugrott a levegőbe, jobb lábával telibe találvaa hadúr térdét. Az ízület robbanásszerű reccsenést hallatott,az óriás pedig sikoltozva a földre zuhant, elejtve a bárdot. Afegyver megpördült a levegőben – majd aláhullt, és a fej kétfelső csúcsa pontosan a hadúr lapockája alatt fúródott atestbe, átütve a bőrzekét, és az alatta levő húst. Cajivakrántott egyet a testén, mire a fegyver kiszakadt belőle, mireDruss letérdelt, és ismét kézbe vette a csatabárdot.

A fájdalomtól eltorzult arcú sebesült ülő helyzetbetornászta magát, és leplezetlen gyűlölettel meredt adrenaira.

– Tiszta vágás legyen! – kérte higgadtan.

A még mindig térdelő Druss bólintott, majd vízszintesívben megsuhintotta Snagát. A bárd éle belevágott Cajivakbikanyakába, átmetszve izmot, inat, és csontot. A testjobbra dőlt, a fej balra gurult, ahol egyet pattant azemelvényen, majd lebucskázott a csarnok padlatára. Drussfelállt, és szembefordult a döbbent harcosokkal. Hirtelenfáradtság tört rá, így lerogyott Cajivak trónjára.

– Valaki hozzon egy kupa bort! – parancsolta.

Sieben felkapott egy flaskát, és lassan odaballagott azülő csatabárdoshoz. Druss rámeredt.

– A fenébe is, nem kapkodtad el az érkezésed!

4A csarnok túlsó végében álló Varsava gyönyörködött a

látványban. Cajivak teste a emelvényen hevert, és vérebemocskolta a fapadlózatot. A teremben harcosok álltak, lenem véve szemüket a Cajivak trónján ücsörgő férfiról.Varsava felpillantott a karzatra, ahol Eskodas várt, mégmindig húrra tett vesszővel.

És most mi lesz? – gondolta Varsava, és körülnézett acsarnokban. Több mint száz gyilkos tartózkodott idebent. Apengeforgató szája kiszáradt: a természetellenes

csendnek bármely pillanatban vége szakadhatott. Mi leszhát? Megrohanják vajon az emelvényt? És mit tesz Druss?Felkapja a bárdját, és rájuk támad?

Nem akarok itt meghalni – gondolta, miközben azontöprengett, hogy mit tenne, ha a haramiák megtámadnákDrusst. Közel állt a hátsó kijárathoz – senki nem vennéészre, ha kisurranna az éjszakába. Végtére is semmivelsem tartozott ennek az embernek. Már eddig is többet tett,mint ami ráhárult: megtalálta Siebent, és kitervelte aszabadítást. Badarság lenne meghalni itt, egy jelentéktelencsetepatéban.

Mégsem mozdult, csak állt némán, és várt, akárcsak atöbbiek: Drusst nézte, aki az imént hajtotta fel a harmadikkupa bort, majd lassan felállt, és elindult a teremben, azemelvényen hagyva fegyverét. Odament a legközelebbiasztalhoz, és kitépett egy darabot az egyik frissen sütöttcipóból.

– Egyikőtök sem éhes? – kérdezte a többiektől.

Egy karmazsinpiros inget viselő délceg, karcsú férfilépett közelebb hozzá.

– Mik a terveid? – kérdezte.

– Enni fogok – felelte Druss. – Majd megfürdöm. Azutánazt hiszem egy hétig alszom.

– És utána? – A csarnok elnémult, és a harcosokközelebb léptek, hogy hallják a győztes válaszát.

– Egyszerre csak egyet, cimbora. Amikor egy tömlöcbenüldögélsz a sötétben, és csak a patkányok adják azegyetlen társaságot, megtanulod, hogy sose kovácsolj túlsok tervet.

– El akarod foglalni a helyét? – makacskodott a harcos,és a levágott fejre mutatott.

Druss felnevetett.

– Az istenekre, nézzetek rá! Te el akarnád foglalni ahelyét? – A drenai a kenyeret rágcsálva visszatért azemelvényre, és leült. Majd előrehajolt és beszélni kezdett. –Drussnak hívnak. Akadnak köztetek olyanok, akikemlékeznek arra, amikor idehurcoltak. Mások talán tudják,hogy a császárt szolgálom. Nem viseltetek haraggal azirányotokba... de ha bárki meg akar halni, akkor kapja fel afegyverét, és jöjjön ide. Szívesen segítek. – Felállt, ésmegmarkolta csatabárdját. – Van valaki? – kiáltotta. Senkisem mozdult, mire Druss bólintott. – Mindannyian harcosokvagytok, de pénzért harcoltok, ami érthető. A vezéretekhalott... úgyhogy legjobb, ha befejezitek az evést, ésválasztotok egy másikat.

– Jelölöd magadat? – kérdezte a karmazsinpiros ingesfickó.

– Elegem van ebből az erődből, cimbora. Amúgy másterveim vannak.

Druss Siebenhez fordult, de Varsava nem hallotta, mirőlbeszélnek. A harcosok kisebb csoportokba gyűltek,megvitatva Cajivak alvezéreinek erényeit ésfogyatékosságait, a pengeforgató pedig átsétált a termen,zavartan a látottaktól. A termen túl egy tágas előcsarnoknyílt, ahol a férfi leült egy hosszú padra – érzelmeikavarogtak, szívét ólomsúly húzta lefelé. Eskodas lépetthozzá.

– Hogy csinálta? – kérdezte Varsava. – Száznyi gyilkos,és egyszerűen csak tudomásul veszik vezérükmeggyilkolását. Hihetetlen!

Eskodas vállat vont, és elmosolyodott.

– Ez Druss.

Varsava halkan szitkozódott.

– És ezt válasznak nevezed?

– Ez attól függ, hogy mit keresel – felelte az íjász. – Talánmagadtól kellene megkérdezned, hogy miért vagy mérges.Azért jöttél ide, hogy megments egy barátot, aki mostszabad. Mi többet akartál még?

Varsava felnevetett, de hangja szárazon és nyersen

csengett.

– Az igazat akarod hallani? Félig-meddig azt kívántam,hogy lássam a megtört Drusst. Megerősítésre vágytam azostobaságát illetően! A hatalmas hős! Megmentett egyöregembert, meg egy gyereket, és ezért több mint egy évettöltött el egy pöcegödörben. Érted? Ennek semmi értelme.Semmi értelme!

– Druss másként gondolja.

– Mi olyan különleges benne? – dühöngött Varsava. –Nem áldották meg ravasz elmével, nem bír említésre méltóésszel. Ha bárki más tette volna azt, amit ő tett az imént,darabokra szaggatta volna ez a rühes csőcselék. De nemDrusst! Ó, nem! Miért? Lehetett volna a vezérük is... ennyierővel! Elfogadták volna.

– Nem tudok határozott választ adni. Láttam őt, amintráront egy hajóra, amelyen csak úgy nyüzsögtek avérszomjas kalózok, akik megjuhászodva letették afegyvert. Úgy vélem, ez a dolog természetéből fakad. Voltegyszer egy tanárom, egy kiváló íjász, aki azt mondta, hogyha meglát egy embert, azt ösztönösen is prédának vagyfenyegetésnek sorolja be. Azért, mert vadászó, gyilkolóállatok vagyunk. Ragadozók. Halálos fajzatok vagyunk,Varsava. Amikor Drussra nézünk, a legnagyobbfenyegetést látjuk benne – az embert, aki nem bocsátkozikalkuba. Áthágja a szabályokat. De nem is, szerintem ennél

többet tesz. Számára nincsenek szabályok. Vegyük azt,ami itt történt. Egy hétköznapi ember talán megölhettevolna Cajivakot... bár kétlem. De ő nem lökte volna félre acsatabárdot, és küzdött volna meg puszta kézzel azzal aszörnyeteggel. Majd amikor megölte a vezért, végignézettvolna a gyilkosokon, és a szíve mélyén felkészült volna ahalálra. Azok pedig megérezték volna... és megölik. DeDruss nem érzett semmi ilyesmit, nem érdekelte a dolog.Egyszerre csak egyet, vagy egyszerre mindet. Mindükkelmegküzdött volna.

– És a végén meghal – szólt közbe Varsava.

– Valószínűleg, de nem ez a lényeg. Miután megölteCajivakot, leült, és inni kért. Ilyet nem tesz az ember, haharcra számít. Ez összezavarta, elbizonytalanította őket.Tudod, nincsenek szabályok. És amikor lesétált közéjük,hátrahagyta csatabárdját. Ő tudta, hogy nem lesz rászüksége... és ők is tudták. Úgy játszott rajtuk, mint alanton. De nem tudatosan tette mindezt: egyszerűen ilyen atermészete.

– Képtelen vagyok kedvelni – mondta Varsavaszomorúan, mert eszébe jutott a békéltető, és annakrettenetes halála.

– Kevesen képesek rá – bólintott Eskodas. – Ezért leszbelőle legenda.

Nevetés csapott fel a csarnokban.

– Sieben ismét szórakoztatja őket – mondta az íjász. –Gyerünk, hallgassunk bele. Most már nyugodtanberúghatunk.

– Nem akarok berúgni. Ismét fiatal akarok lenni. Megakarom változtatni a múltamat, nedves szivaccsal akaromletörölni a mocskos palatáblát.

– Holnap új nap kezdődik – közölte Eskodas szelíden.

– Hogy érted ezt?

– A múlt halott, pengeforgató, míg a jövő jobbáramegíratlan. Egyszer egy hajón utaztam egy gazdagemberrel, amikor vihar tört ki, és a hajó elsüllyedt. Agazdag ember annyi aranyat szedett össze, amennyit csakel bírt vinni, majd belefulladt a vízbe. Én hátrahagytammindenemet, és túléltem.

– Szerinted a bűntudatom súlyosabb az ő aranyánál?

– Szerintem hátra kellene hagynod – állt fel Eskodas. –Most pedig gyere, és nézzük meg Drusst... aztán rúgjunkbe!

– Nem – mondta Varsava szomorúan. – Nem akaromlátni őt. – Felállt, és fejére tette széles karimájú bőrkalapját.– Add át neki jókívánságaimat, és mondd meg neki...

mondd meg neki... – A hangja elhalt.

– Mit mondjak meg neki?

Varsava megcsóválta a fejét, és kesernyésenelmosolyodott.

– Mondd meg neki, hogy ég vele.

* * * * *

Michanek követte a fiatal tisztet a fal tövéhez, majdmindketten leguggoltak, és fülüket a kőhöz tapasztották.Michanek először nem hallott semmit, majd megütötte füléta kaparászás hangja, mintha csak óriási patkányokfurkálnának a föld alatt. Elkáromkodta magát.

– Okosan cselekedtél, Cicharin; a falak alá ásnak. Akérdés csak az, merről? És most kövess! – Az ifjú követtea hatalmas teremtű bajnokot, fel a mellvédre vezetőlépcsőkön, ahol kihajoltak a fal fölé. Előttük táborozott aventriai fősereg, a város előtti síkon verve tábort. Balraalacsony dombsor húzódott, amögött a folyó kígyózott.Jobbra magasabb dombok emelkedtek, sűrű erdővelborítva. – Gyanítom, hogy annak a dombnak a túloldalánkezdték a munkát, nagyjából félúton. Mostanra betájoltákmagukat, és tudják, hogy ha tartják a magasságot,nagyjából két lábbal a falak alatt lyukadnak ki.

– Mennyire komoly az ügy, uram? – kérdezte Cicharin

idegesen.

Michanek rámosolygott az ifjúra.

– Elég komoly. Voltál már alagútban?

– Nem, uram.

Michanek felkacagott. Hát persze, hogy nem volt. Ő volta naashani szatrapa legidősebb fia, akit szolgák,borbélyok, inasok és vadászok sereglettek körül egészenaz ostromig. Ruháit minden reggel kikészítették, reggelijétezüsttálcán vitték az ágyába, ahol szaténlepedőn pihent.

– A katonáskodásnak számos területe létezik. Aventriaiak aláássák a falainkat, és eltávolítják az alapzatot.Miközben ásnak, a falakat és a mennyezetet nagyon szárazfarönkökkel dúcolják alá. A városfal vonaláig ásnak, majdtovább fúrnak a folyómenti dombokig, és nagyjából... ottbukkannak ki. – Az alacsony dombsor legmagasabbpontjára mutatott.

– Nem értem – közölte Cicharin. – Ha aládúcolják azalagutat, mi kárt okozhatnak?

– Erre a kérdésre könnyű válaszolni. Amint két kijáratalesz a folyosónak, léghuzat támad benne: ekkor olajjalmeglocsolják a farönköket, és amikor megfelelő a szél,felgyújtják az alagutat. A szél továbbfújja a lángokat, amennyezet beomlik, és ha jó munkát végeztek, a városfal

ledől.

– Semmit nem tehetünk, hogy megállítsuk őket?

– Semmi érdemlegeset. Kiküldhetnénk egy csapatot,hogy támadják meg a munkásokat, és esetlegvégezhetnének néhány árkásszal, de csak még többethoznának Nem, nem tudunk lépéseket tenni, tehátellenlépéseket kell tennünk. – Elfordult a mellvédtől, és a falmögötti házak sorát vette szemügyre. A városba többsikátor és két nagyobb út vezetett. – Fogj ötven embert, éstorlaszoljátok el a sikátorokat, meg az utakat! És töltsétekfel földdel a házakat a földszintig. Szükségünk lesz egymásodik védelmi vonalra.

– Igen, uram – mondta az ifjú, és lesütötte a szemét.

– Légy bizakodóbb, fiú! – tanácsolta Michanek. – Mégnem haltunk meg.

– Nem, uram. De az emberek nyíltan beszélnek afelmentő seregről: azt mondják, hogy nem jön. Azt mondják,hogy a sorsunkra hagytak minket.

– Bármi legyen is a császár döntése, elviseljük – közölteMichanek zordan. Az ifjú elvörösödött, majd tisztelgett, éstávozott. Michanek nézte, ahogy elmegy, majd visszatért amellvédre.

Nem lesz felmentő sereg. A naashani sereg két

csatában hatalmas vereséget szenvedett, és most a határfelé menekült. Resha volt az utolsó megszállt város. Ventriameghódítása irtózatos katasztrófával zárult.

De Michanek parancsot kapott. Neki, és a renegátventriainak, Darishannak, addig kellett tartania a várost,ameddig csak lehetséges, hogy ezzel lekösse a ventriaicsapatokat, amíg a császár vissza nem jut a biztonságosnaashani hegyek közé.

Michanek beletúrt az övén viselt erszénybe, és előhúztaazt a kicsiny pergamendarabot, amelyen az üzenetérkezett. Lepillantott a sietve odafirkált mondatra.

Tarts ki minden áron, amíg más parancs nem érkezik!Ne add meg magad!

A harcos lassan darabokra szaggatta az üzenetet.Semmi búcsúzás, semmi tiszteletadás, sem sajnálkozószavak. Ilyen hát a fejedelmek hálája – gondolta.Lejegyezte saját válaszát, gondosan összehajtogatta, majdegy apró fémcsőbe tuszkolta, amelyet azután egy galamblábára erősített. A madár szárnyra kelt, és elrepült keletre,elszállítva a császárnak az uralkodót kisfiú kora ótaszolgáló Michanek utolsó üzenetét:

Úgy lesz, ahogy parancsolod.

Oldalán az összevarrt seb viszketni kezdett, ami biztos

jele volt a gyógyulásnak. Oda se figyelve megvakarta aheget. Szerencsés voltál – gondolta magában. Bodasenmajdnem elkapott.

Már a nyugati kapunál járt, amikor észrevette a ventriaitáboron átkígyózó élelmiszerszállítmány elejét, és kisétált aszekerek elé. Az első hajtó odaintett neki, amikorészrevette: az unokatestvére, Shurpac volt az. A férfileugrott a kocsibakról, a kantárt a mellette ülő hájas férfinakdobva.

– Örülök, hogy találkozunk – köszöntötte Shurpac, majdátölelte Michaneket, és kétfelől megcsókolta a férfiszakállas arcát. Michanek megdermedt, és borzongatófélelem kúszott végig a testén, ahogy eszébe jutott Rowenafigyelmeztetése: „Fekete köpenyes és sisakos katonákatlátok, amint megrohamozzák a falat. Embereidet magadköré gyűjtőd, hogy a végsőkig védjétek a palotát. Mellettedáll majd... legerősebb fivéred és másod-unokatestvéred.”

– Mi a baj, Michi? Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttálvolna.

Michanek kipréselt magából egy mosolyt. – Nemszámítottam arra, hogy itt látlak. Azt hallottam, a császárraltartasz.

– Úgy is volt. Szomorú idők járnak, kuzin, az uralkodómegtört ember lett. Hallottam, hogy itt vagy, és

megpróbáltam eljutni hozzád. Azután értesültem apárviadalról. Csodálatos lehetett! Legendába illő! Miértnem ölted meg őt?

Michanek megvonta a vállát.

– Jól és bátran harcolt. De átszúrtam a tüdejét, mireelesett. Ezután már nem jelentett fenyegetést rám, ígysemmi szükség nem volt a végső döfésre.

– Szívesen megnéztem volna Gorben arcát. Aztmondják, úgy hitte, Bodasent senki sem győzheti lepengével a kezében.

– Senki sem legyőzhetetlen, kuzin. Senki.

– Badarság – tiltakozott Shurpac. – Te legyőzhetetlenvagy. Ezért akartam itt lenni, hogy melletted harcolhassak-Azt hiszem, mutatunk egy-két dolgot ezeknek aventriaiaknak. Hol van Narin?

– A barakkban, az élelmet várja. A ventriai foglyokkapnak belőle először.

– Szerinted Gorben megmérgeztette?

Michanek vállat vont.

– Nem tudom... talán. Gyerünk, hajtsuk be őket.

Shurpac visszamászott a bakra, felemelte ostorát, éskönnyedén megcsördítette azt a négy öszvér feje fölött. Ahámba fogott állatok megindultak, és a szekér megindult.Michanek kiballagott a kapun, és számolni kezdte akocsikat. Ötvenet vett számba: mind teli volt liszttel, szárítottgyümölccsel, kölessel, takarmánnyal és kukoricával.Gorben kétszáz szekeret ígért. Vajon megtartja a szavát? –morfondírozott magában Michanek.

Mintha csak válaszolni akarna, egy magányos lovasbukkant fel az ellenség táborából. A jó tizenhét markosmagas fehér csődört gyorsasága és ereje miatttenyésztették ki – csodálatos paripa volt. A lovas Michanekfelé vágtatott, aki karba font kézzel várta be, mozdulatlanul.A ventriai az utolsó pillanatban rántotta meg a kantárt. A lófelágaskodott, lovasa pedig lepattant róla. Michanekmeghajolt, amikor felismerte a ventriai császárt.

– Hogy van Bodasen? – érdeklődött a naashani bajnok.

– Él. Köszönöm, hogy nem vitted be a végső szúrást.Bodasen sokat jelent nekem.

– Jó ember.

– Akárcsak te – felelte Gorben. – Túl jó, hogy itt halj megegy uralkodóért, aki cserbenhagyott.

Michanek felnevetett.

– Amikor hűségesküt tettem, tudtommal nem volt benneolyan záradék, ami arról szólt, mikor szeghetem meg. A tehűségesküd tartalmaz ilyen záradékot?

Gorben elmosolyodott.

– Nem. A népem arra esküdött, hogy halálig szolgálengem.

Michanek széttárta a karját.

– Nos hát, nagyuram, akkor mi mást várnál ettől aszegény naashanitól?

Gorben mosolya elhalványult, és a császár közelebblépett.

– Reméltem, hogy megadod magad, Michanek. Nemvágyom a halálodra – tartozom neked egy élettel. Tudnodkell, hogy még ezekkel a készletekkel sem tarthatsz kisokáig. Miért kell beküldenem a Halhatatlanokat, akikdarabokra vágnak? Miért nem vonultok el békében, éstértek haza? Szabad átvonulást kaptok, a szavamat adom.

– Ez ellentétes lenne a parancsommal, nagyuram.

– Megkérdezhetem, hogy mi az?

– Kitartás addig, amíg más parancs nem jön.

– Az urad fejvesztve menekül. Elfogtam a holmiját, köztehárom feleségét, és a lányait. Egyik hírnöke még most is asátramban tartózkodik, és a szabadon bocsátásukrólalkudozik. De semmit nem kérdezett felőled, én hűségeskatonám. Nem találod ezt sértőnek?

– Dehogynem – bólintott Michanek –, de ez semminnem változat.

Gorben megcsóválta a fejét, és visszafordult a paripájafelé. Megragadta a kantárt, és egy mozdulattal nyeregbeszállt.

– Remek ember vagy, Michanek. Bárcsak engemszolgálnál.

– Te pedig, uram, tehetséges hadvezér vagy, akit örömvolt ilyen sokáig feltartani. Add át üdvözletemetBodasennek, és ha egy újabb párviadalon mindentkockára akarsz tenni, kiállok bárkivel, akit küldesz.

– Ha a bajnokom itt lenne, a szavadon fognálak –vigyorodott el szélesen Gorben. – Szívesen megnézném,miként boldogulsz Druss-szal és a csatabárdjával. Égveled, Michanek. Az istenek adjanak neked csodás létet atúlvilágon!

A ventriai császár vágtába ugratta lovát, ésvisszarobogott a táborba.

* * * * *

Pahtai a kertben ült, amikor az első látomás rátört. Egyméhet nézett, amely éppen egy lila virágba próbált bejutni,amikor hirtelen megjelent előtte a csatabárdos férfi képe –csak ezúttal nem volt nála fegyver, és nem viselt szakálltsem. A hegyoldalban üldögélt, alatta egy félig elkészültsánccal övezett kis falu terült el. A kép olyan gyorsan tűnt el,ahogy felbukkant. A látomás összezavarta, de a Reshafalain vívott állandó összecsapások, és a Michanekbiztonsága miatt érzett félelem hamar félresöpörte rosszérzéseit.

De a második látomás jóval erősebb volt, mint az első.Egy hajót látott, azon pedig egy magas, sovány férfit.Gondolatainak fodrai közül egy név bukkant elő.

Kabuchek.

Egykor a férfi tulajdona volt, réges-régen, még akkor,amikor Pudri azt mondta neki, hogy ritka adottságbirtokosa, egy olyan adományé, amellyel látja a jövőt, ésolvas a múltban. A Tehetsége mostanra elveszett, de nemsajnálta. Egy rettentő polgárháború közepén talán áldásosvolt nem tudni, hogy milyen veszélyeket tartogat a jövő.

Mesélt Michaneknek a látomásairól, és látta, hogy a férfijóképű arcára a szomorúság árnya vetül. A naashanikarjaiba vette, szorosan magához ölelte, éppen úgy, mint

amikor beteg volt. Michanek akkor azt kockáztatta, hogyelkapja a pestist, de a lány még láztól gyötört álmában ishatalmas erőt merített a férfi jelenlétéből, éseltökéltségéből. Így életben maradt, bár minden kirurgus ahalálát jósolta. Igaz, azt mondták, hogy szíve meggyengült,és minden erőfeszítés kimerítette. Ám hónapról hónapraegyre erősebb lett.

A nap magasan ragyogott a kert fölött, és Pahtai kisétált,hogy virágokat gyűjtsön a nagyszoba feldíszítéséhez.Felkapott egy lapos fonott kosarat, amelybe beletettevirágmetsző kését. Amikor a napfény végigsimított arcán,hátrahajtotta fejét, és élvezte a bőrét cirógató meleget. Atávolban felhangzó éles hangú sikolyra felkapta a fejét, ésarrafelé pillantott. Halványan hallotta az összecsattanóacélpengék keltette csengést, és a kétségbeesetten küzdőharcosok ordításait és kiáltásait.

Hát már sosem lesz vége? – kérdezte magától.

Árnyék vetült rá, és amikor megfordult, két férfit látottbelépni a kertbe. Soványak voltak, és rongyos, koszosruhát viseltek.

– Adj ételt! – dörrent rá az egyik, miközben a két alakegyre közeledett.

– A raktárakhoz kell mennetek – felelte, leküzdvefélelmét.

– Te nem fejadagon élsz, te, te naashani ribanc! –kiáltotta a második férfi, és még közelebb jött. Az állottizzadtság és az olcsó sör szagát árasztotta, és Pahtai látta,hogy a férfi fakó tekintete a mellére tapad. Aznap vékonykék selyemtunikáját viselte, amely fedetlenül hagyta lábait.Az első férfi megragadta a karját, és maga felé rántotta. Alány arra gondolt, hogy a virágmetsző késért nyúl, de ebbena pillanatban egy kicsiny szobában találta magát, egykeskeny ágy mellett. Az ágyban egy asszony, és egy beteggyermek feküdt: nevük felvillant emlékezetében.

– És mi lesz Katinával? – kérdezte hirtelen. A férfifelnyögött, hátratántorodott, és elengedte a karját. Szemetágra nyílt, és jól látszott benne a feltámadó bűntudat. –Csecsemő fiad haldoklik – mondta a lány szelíden. –Haldoklik, miközben te iszol, és nőket támadsz meg.Mindketten menjetek a konyhába. Keressétek Pudrit, ésmondjátok meg neki... – folytatta pillanatnyi szünetetkövetően –, hogy Pahtai azt üzeni, adjon nektek ennivalót.Akad még néhány tojás, és némi kovásztalan kenyér. Mostmenjetek!

A férfiak elhátráltak, majd megfordultak, és elrohantak aház felé. A döbbentettő l remegő Pahtai lerogyott amárványpadra.

Pahtai? Rowena... A név emlékezete legmélyebbbugyrából merült fel, ő pedig úgy üdvözölte, ahogy aviharos éjszaka után a hajnalt dicsőítő éneket szokás.

Rowena. Rowena vagyok.

Egy férfi jelent meg a kerti ösvényen, és azonnalmeghajolt, amint észrevette a lányt. Ezüstös haját befonvaviselte, és fiatal arcát szinte egyetlen ránc sem szabdalta.A férfi ismét meghajolt.

– Üdvözöllek, Pahtai. Jól vagy?

– Jól vagyok, Darishan. De te fáradtnak tűnsz.

– Az biztos, hogy belefáradtam az ostromokba.Leülhetek melléd?

– Hát persze. Michanek ugyan nincs itt, de örömmelveszem, ha megvárod.

A férfi hátradőlt, és beleszimatolt a levegőbe.

– Imádom a rózsákat. Pompás az illatuk, és agyerekkoromra emlékeztetnek. Tudod, hogy régen együttjátszottam Gorbennel? Barátok voltunk. Ehhez hasonlóbokrokban bujkáltunk, és úgy tettünk, mintha orgyilkosokelől rejtőzködnénk. Most ismét bujkálok, de már nincs olyannagy rózsabokor, amiben elrejtőzhetnék.

Rowena hallgatott, de a jóképű arcra nézett, és látta amélyben megbújó félelmet.

– A rossz lovat nyergeltem fel, kedvesem – tettetett derűt

a férfi. – Azt hittem, hogy a naashaniak szívesenvégignéznék amint Gorben apja szétrombolja a birodalmat.De csak annyit értem el, hogy a fiatalabb oroszlánnakmegtanítottam a háborúskodás és a hódítás módozatait.Gondolod, hogy meg tudnám győzni Gorbent arról,valójában szívességet tettem neki? – Belenézett a lányarcába. – Nem, felteszem, nem tudnám. Csak annyimaradt, hogy szembenézzek a halállal, ahogy az egyventriaihoz illik.

– Ne beszélj a halálról! – rótta meg a lány. – A falak mégállnak, és most ennivalónk is van.

Darishan elmosolyodott.

– Igaz. Remek volt a párviadal, de nem szégyellembevallani, hogy a szívem végig a torkomban dobogott. Eléglett volna, ha Michanek megcsúszik, és akkor hol lennék én,amikor megnyílnak a kapuk Gorben előtt?

– Nincs élő ember, aki le tudná győzni Michaneket.

– Eddig. De Gorbennek egykor volt egy másik bajnoka...Azt hiszem, Drussnak hívták. Egy csatabárdos. Úgyemlékszem, rémisztően halálos volt.

Rowena megborzongott.

– Fázol? – kérdezte Darishan hirtelen támadtaggodalommal. – Ugye nem kaptad el a lázat? – Tenyerét

a lány homlokára tette. Amint megérintette, Pahtai megláttaa férfi halálát: a mellvéden harcolt, és fekete köpenyesharcosok vették körül, kardjaik és késeik a húsába vágtak.

Lehunyta szemét, és elnyomta magában a képeket.

– Nem vagy jól – hallotta Darishan szavait, de azokmintha nagyon messziről jöttek volna.

Rowena nagy levegőt vett.

– Kicsit gyenge vagyok – ismerte be.

– Pedig erősnek kell lenned az ünnepségre. Michanektalált három énekest és egy lantost: nyilván remek mulatságlesz. Nekem meg van egy egész hordó lentriai vörösborom,amelyet majd átküldetek.

Az évforduló említésére Rowena felderült. Majdnem egyév telt el azóta, hogy felépült a pestisből... Egy év telt elazóta, hogy Michanek teljessé tette boldogságát.Rámosolygott Darishanra.

– Tehát csatlakozol hozzánk holnap? Remek lenne:tudom, hogy Michanek nagyra becsüli a barátságodat.

– És én is az övét – állt fel Darishan. – Tudod, ő jóember; sokkal jobb, mint a többségünk. Büszke vagyok rá,hogy ismerhetem őt.

– Holnap találkozunk – mondta a lány.

– Holnap – bólintott a férfi.

* * * * *

– Be kell vallanom, vén csataló, hogy unalmas lennenélküled az élet – közölte Sieben. Druss hallgatott, de azaprócska tűzbe bámult, a táncoló és pislákoló lángokatfigyelve. Snaga mellette állt, fejjel felfelé nekitámasztva egyfiatal tölgynek, nyele a kiálló gyökerek közé dugva. A tűzmásik oldalán Eskodas éppen két nyulat húzott nyársra. –Amikor megvacsoráztunk – folytatta Sieben –,elszórakoztatlak benneteket Legendás Druss újabbkalandjaival.

– Nem, a fenébe is, nem! – morrant rá Druss.

Eskodas felnevetett.

– Tényleg hallanod kellene, Druss. Leküldött a Pokolba,hogy megmentsd egy hercegnő lelkét.

Druss megcsóválta a fejét, de a fekete szakállbólkivillanó röpke mosoly láttán Sieben kicsit felvidult. Egyhónap telt el azóta, hogy Druss megölte Cajivakot, és acsatabárdos csak ritkán beszélt. Két hét alatt eljutottakLaniába, majd keletnek indultak, át a hegyeken. Most márcsak két napra jártak Reshától, és egy kis falura nézőerdős domboldalban táboroztak. Druss korábbi súlyának

javát visszanyerte, és válla már majdnem kitöltötte azezüstgombos zekét, amelyet Cajivaktól szerzett vissza.

Eskodas a tűz fölé tette a nyársra húzott nyulakat, ésleült, letörölve a zsírt és a vért az ujjairól.

– Az ember éhen halhat, ha nyulat eszik – közölte. –Nem sok falnivaló akad rajtuk. Le kellett volna mennünk afalba.

– Jobb szeretek idekint lenni – felelte Druss.

– Ha tudtam volna, hamarabb jövök – mondta Siebenhalkan, mire a csatabárdos bólintott.

– Tudom, poéta. De ez már a múlt. Csak az számít, hogymegtaláljam Rowenát. Felkeresett álmomban, amikor atömlöcben raboskodtam, és erőt adott nekem. Megtalálomőt. – Felsóhajtott. – Valamikor.

– A háborúnak már majdnem vége – szólt Eskodas. –Miután megnyertük, szerintem hamarosan rábukkansz.Gorben lovasokat küldhet minden faluba és városba.Bárkinek a tulajdonában van is a feleséged, meg fogjatudni, hogy a császár visszaköveteli őt.

– Ez igaz – derült fel Druss –, és Gorben megígérte,hogy segít. Máris jobban érzem magam. A csillagokragyognak, az éj hűs. Ó, de jó is élni! Rendben, poéta,mondd el, miként mentettem meg a hercegnőt a Pokolból.

És legyen benne egy-két sárkány isi

– Nem – nevetett fel Sieben –, ehhez túl jó hangulatbanvagy. Ez csak akkor szórakoztató, ha az arcod elsötétül,mintha vihar lenne, és bütykeid kifehérednek az öklödön.

– Van benne igazság – dünnyögte Druss. – Szerintemcsak azért találod ki ezeket a meséket, hogy engembosszants.

Eskodas megfogta a nyársát, és megfordította a sülőhúst.

– Nekem kifejezetten tetszett a mese, Druss. Van benneigazság. Ha a Káoszszellem lerántotta volna a lelkedet aPokolba, biztosra veszem, hogy letépted volna a farkát.

A beszélgetésnek vége szakadt, amikor az erdőbőlmozgást hallottak: Sieben előhúzta egyik kését, Eskodasfelkapta íját, és vesszőt illesztett a húrra, de Druss csaknémán, várakozva üldögélt. Egy férfibukkant fel a fák közül.Portól szürke, hosszú, lebegő köntöst viselt, bár öltözékeezüstösen csillogott a holdfényben.

– A faluban vártam rád – mondta Pashtar Sen papja, ésleült a csatabárdos mellé.

– Jobban érzem magam itt – felelte Druss fagyos ésbarátságtalan hangon.

– Sajnálom a szenvedéseidet, fiam, és a szégyen súlyatelepszik rám, amiért arra kértelek, hogy vedd magadra acsatabárd terhét. De Cajivak elpusztította a vidéket, és ahatalma egyre növekedett. Mit tettél...

– Azt tettem, amit kellett – vicsorogta Druss. – Mostpedig teljesítsd az alku rád eső részét.

– Rowena Reshában van. Ő... egy Michanek nevezetűkatonával... él. A férfi naashani hadvezér, és a császárbajnoka.

– Vele él?

A pap habozott.

– Összeházasodott vele – mondta ki gyorsan.

Druss összehúzta a szemét.

– Ez hazugság. Sok mindenre rákényszeríthetik, de arrasoha, hogy férjhez menjen valakihez.

– Hadd mondjam el, hogy mi történt! – könyörgött a pap.– Amint tudod, sokáig és szívósan kerestem őt, de seholnem találtam. Mintha megszűnt volna létezni. Végülvéletlenül bukkantam rá: nem sokkal az ostrom kezdeteelőtt láttam meg Reshában, és megérintettem az elméjét.Nem voltak emlékei Drenairól; egyáltalán semmi. Követtemőt haza, és láttam, hogy Michanek köszönti őt. Akkor

beléptem a férfi, gondolatai közé. A naashaninak volt egybarátja, egy misztikus, akit arra bérelt fel, hogy elzárjaRowena látnoki adottságát. Eközben azonbanmegfosztották az emlékeitől is. Most már csak Michaneketismeri.

– Varázslattal csapták hát be. Az istenekre, ezértmegfizetnek! Szóval Resha? – Druss csatabárdja nyeleköré fonta ujjait, és magához rántotta a fegyvert.

– Nem, még nem érted – mondta a pap. – Michanekremek ember. Amit ő...

– Elég! – dörögte Druss. – Miattad több mint egy évettöltöttem egy földbe vájt lyukban, ahol a patkányokjelentették az egyetlen társaságot. Most pedig tűnj aszemem elől! És soha, de soha ne kerülj ismét az utamba!

A pap feltápászkodott, és elhátrált a csatabárdostól.Látszott, hogy szólni akar, de Druss fakó szeme rámeredt,mire a férfi elbotorkált a sötétbe.

Sieben és Eskodas némán hallgatott.

* * * * *

Messze keleten, a magas hegyek között ült a naashanicsászár, gyapjúköpenyét szorosan maga köré csavarva.Ötvennegyedik esztendejét taposta, de hetvennek nézett kigyér fehér hajával és beesett szemével. Mellette foglalt

helyet egyik főtisztje, Anindais: a borotválatlan férfi arcábaszinte bevésődött a vereség fájdalma.

Mögöttük, odalent a hosszú szorosban a hátvédmegállította az előnyomuló ventriaiakat. Biztonságbanvoltak... egy időre.

Nazhreen Connitopa, a Bércek Ura, a FelföldekFejedelme, Naashan császára úgy érezte, mintha epetolulna a szájába, és szíve elfacsarodott a csalódottságtól.Közel tizenegy éven át tervezte a Ventria elleni támadást,és a császárság már a markában volt. Gorbent legyőzték –ezt mindenki tudta, a legutolsó paraszttól a leghatalmasabbszatrapáig. Mindenki, kivéve Gorbent.

Nazhreen magában megátkozta az isteneket, amiértelorozták tőle a diadalt. Azért volt még életben, mertMichanek tartotta Reshát, és két ventriai sereget is lekötött.Nazhreen megdörzsölte arcát, és a tűz fényében látta, hogya keze milyen koszos, körmein a festék megrepedezett,lepattogzott.

– Meg kell ölnünk Gorbent – szólalt meg Anindaisváratlanul. Hangja nyers volt, és fagyos, akár a csúcsokközött jajongó szél.

Nazhreen komoran pillantott unokafivérére.

– És hogy csináljuk? – kérdezte. – A seregei elsöpörtéka mieinket. Halhatatlanjai máris a hátvédünkkel csatáznak.

– Most kellene megtennünk, amit már két évvel ezelőtt isjavasoltam, rokon. Használjuk a Sötétfényt. Küldess azÖregasszonyért!

– Nem! Nem használok boszorkányságot!

– Ó, ilyen sok választásod van, kuzin? – A lekicsinylőhangnem és a gúnyolódás hallatán Nazhreen nagyot nyelt.Anindais veszélyes ember volt, és Nazhreen a vesztescsászár helyzetében ki volt szolgáltatva neki.

– A boszorkányság visszaüt azokra, akik használják –mondta higgadtan. – Ha démonokat idézel, vérrel kellfizetned nekik.

Anindais előrehajolt, fakó szeme csak úgy csillogott a tűzfényében.

– Amint Resha elesik, számíthatsz rá, hogy Gorbenbenyomul Naashanba. És akkor bőven fog folyni a vér. Kifog megvédeni téged, Nazhreen? A katonáinkat darabokravágják, legjobb embereink pedig beszorultak Reshába,ahol leöldösik őket. Csak abban reménykedhetünk, hogyGorben meghal: a ventriaiak ekkor egymás között fognakharcolni, hogy megválasszák az utódát, ami időt ad nekünkaz újjászerveződésre, a tárgyalásokra. Ki másszavatolhatná a halálát? Azt mondják, az Öregasszony mégsosem hibázott.

– Azt mondják – gúnyolódott a császár. – Talán temagad is igénybe vetted a szolgálatát? Ezért halt meg afivéred éppen kellő időben? – Alighogy kimondta aszavakat, máris megbánta őket, mivel Anindais nem vettefélvállról sértéseket, még a legjobb időkben sem. Márpedigmost határozottan nem a legjobb idők jártak.

Nazhreen megkönnyebbült, mikor látta, hogyunokatestvére szélesen elmosolyodik, miközben előrehajol,és kezét a vállára teszi.

– Ó, kuzin, olyan közel kerültél a diadalhoz. Merészhazárdjátékot űztél, és én ezért becsüllek. De az időkváltoznak, és változást követelnek.

Nazhreen válaszolni akart, de ekkor meglátta a tűzfényében megcsillanó tőrpengét. Nem maradt ideje semellenállni, sem sikoltani, ahogy a fegyver beledöfött bordáiközé, felnyársalva szívét.

Nem érzett fájdalmat, csak megkönnyebbülést, ahogyoldalra esett, és feje ráhanyatlott Anindais vállára. Utoljáramég azt érezte, hogy unokafivére végigsimít a haján.

Olyan megnyugtató volt...

Anindais ellökte magától a testet, és felállt. Az árnyékbólegy alak csoszogott elő, egy farkasbőr köpenybe burkolózóasszony. Letérdelt a tetem mellé, csontvázszerű ujjaitbelemártotta a vérbe, majd lenyalta őket.

– Ó, a királyok vére édesebb a bornál.

– Ez elég lesz az áldozáshoz?

– Nem, de kezdetnek megteszi. – A nő megborzongott.– Hideg van itt, nem úgy, mint Mashrapurban. Azt hiszem,visszatérek, amint vége ennek az egésznek. Hiányzik aházam. – Hogyan fogod megölni őt? – kérdezte Anindais.

A nő felpillantott a hadvezérre.

– Legyünk költőiek, mivel Gorben ventriai nemes, ésházának jelvénye a medve, elküldöm hozzá Kalithot.

Anindais megnyalta kiszáradt ajkát.

– De hát Kalith csak egy sötét legenda, nem?

– Ha magad is akarod látni, elintézhetem – sziszegte azÖregasszony.

Anindais hátrahőkölt.

– Ne! Hiszek neked.

– Kedvellek, Anindais – mondta a nő nyájasan. –Egyetlen erényed sincs, és ez ritkaság. Úgyhogy kapsztőlem egy ajándékot, amiért nem kérek cserébe semmit.Maradj mellettem, és végignézheted, ahogy Kalith végez a

ventriaival. – Az asszony felállt, és odasétált a szirtfalhoz. –Gyere – intett, és Anindais követte. Az Öregasszonyrámutatott a szürke kőre, mire az füstté olvadt. Megfogta ahadvezér kezét, és beléptek.

Hosszú, sötét alagút tárult elébük, mire Anindaisvisszariadt.

– Egyetlen erényed sincs – ismételte a vénasszony –,sem bátorságod. Maradj mellettem, hadvezér, és nem esikbajod.

Nem mentek messzire, de Anindaisnak úgy tűnt, egyörökkévalóságig tart az út. Tudta, hogy olyan világbalépnek, amely nem az övé, és a távolból nem emberisikolyokat és kiáltásokat hallott. Hatalmas denevérekszárnyaltak a sötét hamuszín égen, és egyetlen élő növénytsem látott. Az Öregasszony követte a keskeny csapást,amely egy irdatlan szakadékot átívelő keskeny hídhoz vitt.Átkeltek rajta, majd elérkeztek egy útelágazáshoz, és balramentek tovább, egy kicsiny barlangig. A bejáratot egyháromfejű kutya őrizte, de az állat a vénasszony láttánelhátrált, és utat engedett nekik. A kör alakú szobazsúfolásig telve volt kódexekkel és tekercsekkel. Amennyezetről két csontváz lógott kampókra akasztva:csontjaikat aranydrótok tartották egyben. A hosszú asztalonegy hulla hevert, felhasított mellkassal és hassal, a testmellett fekvő szív pedig úgy nézett ki, akár egy ökölnyiszürke kő.

Az Öregasszony felemelte a szívet, és megmutattaAnindaisnak.

– Ez itt az élet titka. Négy kamra és számos billentyű,artéria és véna. Olyan, mint egy fújtató. Nincsenekérzelmei, nincs rejtett raktára a léleknek. – A banyacsalódottnak tűnt, Anindais pedig hallgatott. – A vért atüdőbe juttatja, hogy ott levegővel feldúsuljon, amit azutánkamrákon és pitvarokon át eljuttat mindenhova. Olyan, akáregy fújtató. Na, miért is vagyunk itt? Ja igen: Kalith miatt.

Hangosan szipákolt, a szívet pedig visszadobta azasztalra: az a hullára esett, onnan pedig a poros padlóra. Avénasszony gyorsan átnézte a felső polcon álló könyveket,majd az egyiket kihúzta, és lapozgatni kezdte a megsárgultoldalakat. Majd leült egy másik asztalhoz, és rátette akönyvet az asztallapra. A bal oldali lapon apró betűs,takaros kézírás látszott. Anindais nem tudta elolvasni, deekkor a jobb oldalon meglátta a képet. Egy acélkarmú,tűzben izzó szemű gigászi medvét ábrázolt, amelynekfogairól méreg csöpögött.

– Ez a föld és a tűz lénye, rengeteg erőt igényel amegidézése – közölte az Öregasszony. – Ezért vanszükségem a te segítségedre.

– Nem értek a boszorkánysághoz – felelte Anindais.

– Nem is kell, hogy érts! – csattant fel a nő. – Én

mondom a szavakat, te pedig ismétled! És most kövess!

Beljebb vezette a barlangba, egy oltárkőhöz, amelyetsztalagmitokhoz erősített aranydrótok vettek körül. A kő azaranyszálak közepén foglalt helyet, az öregasszony pedigarra kérte Anindaist, hogy lépje át a drótokat, és menjen azoltárhoz, amelyen egy vízzel teli ezüsttál állt.

– Nézz a vízbe, és ismételd a szavakat, amelyeketmondok!

– Te miért maradsz a drótokon kívül?

– Van itt egy szék, és vénséges lábaim már fáradtak.Most pedig kezdjük.

5Oliquar volt az első Halhatatlan, aki észrevette a

domboldalon lefelé tartó Drusst. A katona egy felfordítotthordón ücsörgött, és nadrágját foltozta, amikor acsatabárdos feltűnt. Oliquar letette a megviseltruhadarabot, majd felállt, és elkiáltotta Druss nevét. Aközelben üldögélők közül többen felkapták a fejüket,miközben Oliquar az érkező elé rohant, izmos karját adrenai nyaka köré fonva.

Több száz harcos gyűlt köréjük, alig várva, hogyláthassák a császár bajnokát, a nevezetes csatabárdost,

aki úgy harcolt, akár tíz tigris. Druss rá vigyorgott régibajtársára.

– A szakálladban több az ősz szál, mint amennyireemlékeztem.

Oliquar nagyot nevetett.

– Mindegyiket kiérdemeltem. A Szentséges Kezekremondom, jó újra látni, barátom!

– Unalmas volt az élet nélkülem?

– Nem igazán – felelte Oliquar, és Resha falai felé intett.– Ezek a naashaniak jól küzdenek. És van egy bajnokuk is:Michanek, aki nagy harcos.

Druss arcáról lefagyott a mosoly.

– Majd meglátjuk, mennyire nagy.

Oliquar Siebenhez és Eskodashoz fordult.

– Hallottuk, hogy nem kellett megmentenetek abarátunkat. Azt regélik, hogy végzett a rettentő gyilkossal,Cajivakkal, és az erődjében élők felével. Igaz ez?

– Várj addig, amíg meghallgatod a dalt – javasoltaSieben.

– Egen, még sárkányok is vannak benne – szólt közbeEskodas.

Oliquar a három jövevényt a harcosok néma sorai közötta folyó partján felvert sátrához vezette. Előszedett egykorsó bort, és több agyagkupát, majd leült, és barátjáranézett.

– Kicsit lefogytál, és a szemedben fáradság ül.

– Tölts egy italt, és a szemem ismét csillogni fog! Mikezek a fekete köpenyek és sisakok?

– Mi vagyunk az új Halhatatlanok, Druss.

– Amit az illeti, egyáltalán nem tűnsz halhatatlannak –mutatott rá a drenai az Oliquar jobb karjára tekert vérfoltoskötésre.

– Ez egy cím... komoly cím. A Halhatatlanok kétévszázadon át adták a császár által személyesenkiválogatott testőrséget. Ők a legkiválóbb katonák, Druss:ők az elit. De vagy húsz évvel ezelőtt a Halhatatlanokhadvezére, Vuspash, felkelést robbantott ki, és az ezredetfeloszlatták. A Császár most ismét megalakította őket:belőlünk! Hatalmas megtiszteltetés Halhatatlannak lenni. –Előredőlt, és kacsintott egyet. – És a fizetség is jobb:kétszer annyi!

Megtöltötte a kupákat, majd átnyújtotta őket a frissen

érkezetteknek. Druss egy hajtásra kiitta a magáét, Oliquarpedig azonnal újra töltötte.

– Hogy halad az ostrom? – kérdezte a csatabárdos.

Oliquar vállat vont.

– Ez a Michanek tartja bennük a lelket. Olyan akár azoroszlán, Druss: fáradhatatlan és halálos. Kiállt párviadalraBodasennel. Mi azt hittük, vége a háborúnak. A császárkétszáz szekér élelmet ajánlott fel, mivel a város éhezik. Afogadás szerint, ha Bodasen veszít, a védők megkapják azételt, de ha nyer, a város megnyitja kapuját, a naashaniakpedig szabadon elvonulhatnak.

– Megölte Bodasent? – kérdezett közbe Eskodas. –Pedig kiváló kardforgató volt.

– Nem ölte meg: sebet ejtett a mellén, amivel leterítette,majd hátralépett. Az első ötven szekér alig egy órávalezelőtt érkezett meg a városba, a többi pedig az éjleszálltával követi. Úgyhogy egy darabig fogytán lesz azennivalónk.

– Miért nem vitte be a gyilkost csapást? – kérdezteSieben. – Gorben megtagadhatta volna a díj átadását. Úgytudom, hogy a párviadalok halálig tartanak, nem?

– Egen, addig. De ahogy mondtam, ez a Michanekkülönleges ember.

– Úgy tűnik, mintha kedvelnéd! – csattant fel Druss, ésvégzett a második kupával.

– Az istenekre, Druss, nehéz nem kedvelni őt!Reménylem, megadja magát, mert nem tölt el örömmel agondolat, hogy lemészárolnak egy ilyen jó kiállású harcost.Úgy értem, a háborúnak vége: ez az utolsó csetepaté. Miértelme a további öldöklésnek és halálnak?

– Michaneknél van a feleségem – közölte Druss mély ésfagyos hangon. – Becsapta őt, hogy feleségül menjenhozzá, és ellopta az emlékeit. A hitvesem egyáltalán nemfog megismerni.

– Nehezemre esik elhinni – mondta Oliquar.

– Hazugnak nevezel? – sziszegte Druss, és kezeráfonódott a csatabárd nyelére.

– Ezt is nehezemre esik elhinni – felelte Oliquar. – Miütött beléd, barátom?

Druss keze remegett a nyélen, majd szinte letépteonnan, és megdörgölte a szemét. Nagy levegőt vett, majdkipréselt egy mosolyt.

– Ó, Oliquar! Fáradt vagyok, és a bor megbolondít. Deamit mondtam, az igaz: Pashtar Sen papja mondta elnekem. Holnap felhágok a falra, és megtalálom

Michaneket. Azután majd meglátjuk, mennyire különleges.

Azzal talpra lökte magát, és bement a sátorba. A háromférfi egy darabig némán üldögélt, majd Oliquar szólalt meg,elfojtott hangon.

– Michanek feleségét Pahtainak hívják. Az egyik városimenekült beszélt róla. Kedves teremtés, és amikor kitört apestis a városban, felkereste a haldoklók és a betegekházát, megnyugtatta őket, és orvosságot vitt nekik.Michanek bálványozza, és az asszony is őt: ez köztudott.Ismét csak azt mondom, hogy nem olyan ember, akicsalással szerez magának asszonyt.

– Ez nem számít – mondta Eskodas. – Mintha csak asors véste volna kőbe: két férfi és egy asszony. Itt vérnekkell folynia. Nem igaz, poéta?

– Sajnos igazad van – bólintott Sieben. – De képtelenvagyok nem gondolni arra, hogy mit fog érezni a lány,amikor Druss annak a férfinak a vérében úszva sétál odahozzá, akit szeretett. Mi lesz akkor?

A sátorban, a takarón fekvő Druss minden szót hallott. Aszavak mintha tüzes késsel szabdalták volna a lelkét.

* * * * *

Michanek kezével árnyékolta le szemét a lenyugvó napsugarai elől, és a ventriai tábor felé ballagó csatabárdos

apró alakját figyelte. Látta, hogy harcosok gyűlnek köré, éshallotta ujjongásukat.

– Mit gondolsz, ki lehet ez? – kérdezte unokafivére,Shurpac.

Michanek nagy levegőt vett.

– Szerintem a császár bajnoka, Druss.

– Megküzdesz vele?

– Nem hiszem, hogy Gorben megadja nekünk ezt azesélyt – felelte Michanek. – Nincs rá szüksége: már nemtarthatunk ki sokáig.

– Ahhoz elég sokáig, hogy Narin visszaérkezzen azerősítéssel – vágott közbe Shurpac, de Michanek nemfelelt. Segélykérő levéllel küldte el Narint a városból, bártudta, hogy Naashanból nem jöhet segítség. Csupán az volta célja, hogy megmentse öccsét.

És magadat. A gondolat kéretlenül ugrott elő elméjerejtett zugából. Holnap lesz az első házassági évfordulója,amelyről Rowena azt jósolta, hogy aznap hal meg, egyikoldalán Narinnal, a másikon pedig Shurpackal. Mivel Narinelment, talán a prófécia sem teljesül. Michanekösszeszorította fáradt szemhéjait. Úgy érezte, minthahomok szorult volna a szemhéjai alá.

A falak alatti alagútásás mostanra befejeződött, éshamarosan, amint kedvező lesz a széljárás, a ventriaiakmeggyújtják a dúcokat. Michanek a ventriai tábor fel nézett.Mostanra legalább tizenegyezer harcos gyűlt Resha elé, avédők pedig csak nyolcszázán maradtak. Jobbra és balrapillantott, és látta, hogy a naashani katonák megroskadvaülnek a mellvédeknél. Kevesen beszélgettek, és az imént avárosba hozott étel javarésze érintetlenül állt.

Michanek odalépett a legközelebbi katonához, egyifjúhoz, aki fejét a térdére hajtotta. A sisakja a földön hevert:a tetején széthasadt, amitől meglazult a fehér lószőr forgó.

– Nem vagy éhes, kölyök? – kérdezte a hadvezér.

A fiú felnézett. Sötétbarna szempár ült a szakálltalan,nőies arcban.

– Túl fáradt vagyok, hogy egyek, uram.

– Higgy nekem, az étel erőt ad.

A fiú felemelt egy darab sózott húst, és rámeredt.

– Meg fogok halni – mondta, és Michanek látta, hogykönnycsepp gördül le porlepte arcán.

A hadvezér a fiú vállára tette a kezét.

– A halál csupán egy újabb utazás, fiú. De nem mész

majd egyedül ezen az úton, én veled leszek. És ki tudja,milyen kalandok várnak ránk?

– Régebben én is ezt hittem – felelte a katonaszomorúan –, de olyan sok halált láttam már. Tegnap láttammeghalni a fivéremet. Kiontották a beleit, és retteneteshangon sikoltozott. Megrémít a halál, uram.

– Hát persze. De mi a császár katonái vagyunk.Tudtuk,.mit kockáztatunk, amikor először felöltöttük a mell-és a lábvértet. És mi a jobb kölyök: addig élni, amígkihullanak a fogaink, s már csak nyöszörögni tudunk, ésizmaink rothadó zsinórokká válnak, vagy ha erőnk teljébennézünk szembe ellenségeinkkel? Mindannyiunknak az asorsa, hogy egy napon meghaljunk.

– Nem akarok meghalni! Ki akarok jutni innen! Megakarok nősülni, és gyerekeket akarok nemzeni! Látniakarom, amint felnőnek! – A fiú most már nyíltan sírt,Michanek pedig leült mellé, megfogta a kezét, ésmegsimogatta a haját.

– Akárcsak én – suttogta alig hallhatóan.

Egy idő múlva a zokogás alábbhagyott, és a fiúösszeszedte magát.

– Sajnálom, generális. Tudd meg, hogy nem fogokcsalódást okozni neked.

– Ezt amúgy is tudtam. Figyeltelek, és tudom, hogy bátorkölyök vagy: egyike a legjobbaknak. Most edd meg azételt, és aludj egy kicsit!

Michanek felállt, és visszasétált Shurpachoz. – Menjünkhaza. Szeretnék kiülni a kertbe Pahtaival, és gyönyörködnia csillagokban.

* * * * *

Druss némán feküdt, lehunyt szemmel, és már nemfigyelt a duruzsoló beszélgetésre. Nem emlékezett rá,mikor volt utoljára ilyen rosszkedvű – még akkor sem voltilyen, amikor Rowenát elrabolták. Azon a rettenetes naponharagja mindent felemésztett, és azóta csak az a vágytüzelte lelkét, hogy megtalálja őt, ez a cél adott neki erőt,amivel acélláncok módjára megköthette érzelmeit. Még atömlöcben is talált rá módot, hogy a csüggedésnek gátatvessen. De most a gyomra összeszorult, érzelmei pedigösszegabalyodtak.

Rowena egy másik férfit szeret. A szavak a fejébenszülettek meg, de úgy beékelődtek szívébe, ahogy azüvegszilánk a sebbe.

Megpróbálta gyűlölni Michaneket, de még ebben iskudarcot vallott. Rowena sosem szeretne egy értéktelenvagy gonosz embert. Druss felült, és rámeredt a kezére.Azért kelt át a tengeren, hogy megtalálja a feleségét, és ez

kéz csak gyilkolt, gyilkolt és gyilkolt, hogy Rowena ismét azövé lehessen.

Lehunyta a szemét. Hol kellene lennem? – kérdeztemagától. – Az első sorokban, rohamozva a falat? Vagy afalakon, védelmezve Rowena városát? Vagy egyszerűen elkellene mennem innen?

Elmenni.

A sátorlap felcsapódott, ahogy Sieben dugta be a fejét.

– Hogy érzed magad, vén csataló? – kérdezte a költő.

– Szereti őt – mondta Druss kásás hangon, ahogy aszavak fojtogatták.

Sieben leült barátja mellé, és nagy levegőt vett.

– Ha az emlékeit elvették, akkor az nem árulás, amit tett.Nem ismer téged.

– Értem én. Nem viseltetem rosszindulattal irányába...hogy is tehetném? Ő a... leggyönyörűbb... nem tudomelmagyarázni, költő. Nem ismeri a gyűlöletet, akapzsiságot, az irigységet. Puha, de nem gyenge,gondoskodó, de nem ostoba. – Káromkodott egyet, ésmegrázta a fejét. – Ahogy mondtam, nem tudomelmagyarázni.

– Remekül csinálod – mondta Sieben szelíden.

– Amikor vele vagyok, nincs... nincs tűz a fejemben.Nincs harag. Amikor gyerek voltam, utáltam nevetni.Nagydarab és esetlen voltam. Feldöntöttem a fazekakat,elbotlottam saját irdatlan lábamban. De amikor az emberekkinevették az ügyetlenségemet, azt akartam... nem istudom... össze akartam zúzni őket. De egy naponRowenával voltam a hegyoldalban, és esett az eső.Kicsúszott alólam a lábam, és fejjel előre egy saraspocsolyába zuhantam. A nevetése derűs és üde volt.Felültem, és vele együtt nevettem. És jó érzés volt, poéta:nagyon jó.

– Még mindig ott van, Druss. A fal túloldalán.

A csatabárdos bólintott.

– Tudom. Mit tehetek? Megmászom a falat, megölöm aférfit, akit szeret, majd besétálok, és azt mondom neki:„Emlékszel rám?” Nem győzhetek.

– Egyszerre csak egyet lépj, barátom. Resha el fog esni.Az alapján, amit Oliquartól megtudtam, Michanek avégsőkig, a halálig fog küzdeni. Nem kell megölnöd őt, asorsa már úgyis megpecsételődött. Rowenának utánaszüksége lesz valakire. Nem adhatok tanácsot, Druss, mertsosem voltam szerelmes, és ezért irigyellek. De nézzükmeg előbb, hogy mit hoz a holnap. Mit szólsz?

Druss bólintott, és nagy levegőt vett.

– Holnap – suttogta.

– Gorben magához hívatott téged, Druss. Miért nemennénk együtt? Bodasen is ott van – valamint lesznekfinom falatok és jó borok.

Druss felállt, és felszedte Snagát. A sátor közepén állóparázstartóból áradó fény megcsillant a pengéken.

– Azt mondják, hogy az ember legjobb barátja a kutya –mondta Sieben, aki hátralépett, amikor a drenai felemeltefegyverét.

Csatabárdos ügyet sem vetett rá, és kilépett azéjszakába.

* * * * *

Rowena hosszú köntöst tartott a kezében, amikorMichanek kilépett a fürdőből. A lány mosolyogva lesöpörtkét rózsaszirmot férje válláról, és felemelte a köntöst. Anaashani belebújt, majd megkötötte a szaténövet, ésfeleségéhez fordult. Megfogta kezét, és a kertbe vezette.Rowena nekidőlt, Michanek pedig megállt, és átölelte,csókkal illetve feje búbját. A férfi teste a rózsaolaj sűrűillatát árasztotta magából, a lány pedig férje köré fonta akarjait, és a puha köntöshöz törleszkedett. Hátravetettefejét, és felnézett a férfi sötétbarna szemébe.

– Szeretlek.

A naashani kezébe fogta a lány állát, és hosszanmegcsókolta. Szája átvette a fürdőben elfogyasztott barackízét, de a csókban nem érződött szenvedély, és Michanekelhúzódott Rowenától.

– Mi a baj? – kérdezte a nő.

A férfi vállat vont, és kipréselt egy mosolyt.

– Semmi.

– Miért mondod ezt? – szidta meg játékosan Rowena. –Utálom, amikor hazudsz nekem.

– Az ostromnak hamarosan vége – felelte Michanek, ésfeleségét az egyik, virágba borult fa alatt álló félkör alakúlócához vezette.

– Mikor adod meg magad?

Férje ismét vállat vont.

– Amikor parancsot kapok rá.

– De semmi szükség erre az ütközetre, hiszen aháborúnak vége. Ha megalkuszol Gorbennel, ő szabadelvonulást ad nekünk, és te megmutathatod nekem

naashani otthonodat. Mindig azt ígérted, hogy elviszelbirtokodra, a Tavakhoz; azt is mondtad, hogy az ottanikertek elbűvölnek majd szépségükkel.

– Így is lesz – felelte Michanek, és a lány dereka körécsúsztatta kezét, majd gyorsan felkapta, és futó csókotlehelt az ajkára.

– Tegyél le. Felszakadnak a varratok... tudod, mitmondott a kirurgus.

A férfi, jót kuncogott.

– Bizony, hallgattam is rá. De a seb már majdnembegyógyult. – Még kétszer megcsókolta feleségét, majdleengedte a földre, és sétáltak tovább. – Bizonyosdolgokról beszélnünk kell – szólalt meg egy idő után, deamikor Rowena ránézett, várva, hogy folytassa, a férfifelpillantott a csillagokra, és a csend sziruppá sűrűsödött.

– Miféle dolgokról?

– Rólad – nyögte ki végül. – Az életedről. – Rowenaránézett, és meglátta a feszültség ráncait a holdfénybenfürdő arcon, és az áll megmerevedő izmait.

– Az életem hozzád kötődik. Ez minden, amire vágyom.

– Néha többre vágyunk, mint amink van.

– Ne mondd ezt!

– Régebben látnok voltál – méghozzá remek látnok.Kabuchek kétszáz ezüstöt kapott egyetlen jövendölésedért,mert sosem tévedtél.

– Mindezt jól tudom, hiszen elmondtad már korábban.Miféle jelentősége van most ennek?

– A világon a legnagyobb. Drenaiban születtél, ahonnanrabszolgavadászok hurcoltak el. De élt ott egy férfi...

– Nem akarom hallani – húzódott el tőle a lány, és atavacska partjához sétált. A férfi nem követte, de a szavaiigen.

– Ez a férfi volt a férjed. – Rowena leült a víz szélére,ujjait végighúzta a felszínén, amitől a hold tükörképefodrozódni kezdett.

– A csatabárdos férfi – mondta tompán.

– Emlékszel rá? – kérdezte Michanek, aki odasétált,majd leült mellé.

– Nem. De egyszer láttam Kabuchek házánál. Ésálmomban is, amikor egy tömlöcben hevert.

– Nos, most már nincs tömlöcben, Pahtai. A város falaielőtt jár. Ő Csatabárdos Druss, Gorben bajnoka.

– Miért mondod el ezt nekem? – fordította Rowenaholdfényben tündöklő arcát a férfi felé.

Michanek fehér köntöse csillogott, és a naashanikísértetiesnek, már-már éterinek tűnt.

– Gondolod én szívesen teszem? – kérdezett vissza. –Előbb küzdenek meg puszta kézzel egy oroszlánnal, minthogy folytassam ezt a beszélgetést. De szeretlek, Pahtai.Már első találkozásunkkor beléd szerettem. Pudrival azoldaladon álltál Kabuchek házának folyosóján, ésmegjósoltad a jövőmet.

– Mit mondtam?

– Azt mondtad, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek.De ez most nem fontos. Azt hiszem hamarosan találkoznifogsz... az első... férjeddel.

– Nem akarok. – Rowena szíve hevesen vert, és úgyérezte, mindjárt elájul. Michanek átölelte.

– Nem sokat tudok róla, de téged ismerlek. Drenai vagy,és a szokásaitok mások, mint a mieink. Nem születtélelőkelőnek, tehát valószínűleg szerelemből mentél hozzá.És gondolj csak bele: Druss átkelt a fél világon, és hét évenát követett. Nyilván nagyon-nagyon szeret.

– Nem akarok erről beszélni! – kiáltotta a nő, és hangja

felerősödött, ahogy rátört a pánik. Megpróbált felállni, deférje még jobban magához szorította.

– Mint ahogy én sem – suttogta rekedten Michanek. –Szerettem volna egyszerűen itt üldögélni veled, és bámulnia csillagokat. Meg akartalak csókolni, és arra vágytam,hogy szerelmeskedjünk.

A férfi lehajtotta a fejét, és Rowena könnyeket látottmegcsillanni a szemében.

A pánik tovatűnt, és a félelem jeges érintése simítottvégig a lelkén. Felnézett férje arcába.

– Úgy beszélsz, mintha közel lenne a halálod.

– Ó, egy napon engem is utolér – mosolyodott elMichanek. – De most mennem kell. Darishannal, és a többitiszttel lesz találkozóm, amelyen a holnapi stratégiát vitatjukmeg. Hamarosan megérkeznek a házba.

– Ne menj! – könyörgött Rowena. – Maradnál még egykicsit... csak egy kicsit?

– Mindig veled leszek – felelte a férfi, szelíden.

– Darishan holnap meghal. A falon éri a vég: egylátomás mutatta meg nekem. Ma itt volt, és láttammeghalni. Az adottságom visszatérőben van. Add ide akezed! Hadd nézzem meg a jövőnket!

– Nem! – pattant fel a férfi, és elhátrált Rowenától. – Egyférfi saját sorsának kovácsa. Egyszer már kiolvastadjövőmet, és egyszer éppen elég volt, Pahtai.

– Megjósoltam a halálodat, igaz? – mondta, és nemkérdezte, mivel a választ már azelőtt tudta, hogy megszólaltvolna.

– Meséltél az álmaimról, és említetted a fivéremet,Narint. Már nem sokra emlékszem belőle. Később mégbeszélünk.

– Miért tettél említést Drussról? Azt hiszed, ha meghalsz,én egyszerűen odamegyek hozzá, és felvállalok egy olyanéletet, amiről mit sem tudok? Ha meghalsz, nem leszsemmi, amiért élhetnék. – Tekintete a férfiét kereste. – Ésnem fogok élni.

Az árnyékok közül egy alak lépett elő.

– Michi, miért váratsz minket? – Rowena látta, hogy férjeösszerezzen, és amikor felpillantott, a közeledő Narintpillantotta meg.

– Elküldtelek – mondta Michanek. – Mit keresel itt?

– Egészen a dombokig jutottam, de a ventriaiak ottnyüzsögnek mindenhol. A csatornákon át jöttem vissza:hála az égieknek, az őrök felismertek. Mi ütött beléd? Nem

örülsz, hogy látsz?

Michanek nem felelt. Rowenához fordult, éselmosolyodott, de felesége látta a félelmet a szemében.

– Nem leszek sokáig távol, szerelmem. Később mégbeszélünk.

Rowena ülve maradt, miközben a két férfi elballagott.Lehunyta szemét, és a csatabárdosra gondolt, maga eléképzelve a fakó szempárt, és a széles, lapos arcot. De aliggondolt rá, máris egy újabb kép rohanta meg.

Egy iszonyatos fenevad képe – egy acélkarmú, tűzbenizzó szemű fenevadé.

* * * * *

Gorben hátradőlt a heverőn, és elismeréssel nézte ahatalmas tűz előtt mozgó kardzsonglőröket: az öt,borotvaéles penge pörögve szelte a levegőt a két férfiközött. Különleges ügyességre vallott, ahogy a zsonglőrökelkapták a kardokat, majd máris repítették vissza azokat. Akét férfi csak ágyékkötőt viselt, bőrük vörösben-aranybancsillant a tűzfényben. Körülöttük több mint ötszázHalhatatlan foglalt helyet, élvezve a harci bemutatót.

Gorben a tábortűz táncoló lángjain túl ki tudta venniResha falait, és a maroknyi védőt. Már majdnem vége volt.Minden eséllyel dacolva, ő győzött.

Mégsem költözött öröm a szívébe. A csatákkal,félelmekkel és szorongásokkal töltött évek súlyos vámotszedtek az ifjú császáron. Minden győzelmekor gyerekkoribarátait kellett látnia elhullani: Nebuchadot Ectanisnál,Jasuát a Porchia feletti hegyekben, Bodasent Resha kapuielőtt. Jobbra pillantott, ahol Bodasen feküdt a megemeltágyon, sápadt arccal. A kirurgusok azt mondták, életbenmarad, és sikerült levegőt juttatniuk összeomlott tüdejébe.Olyan vagy, akár a császárság – gondolta Gorben. – Szintehalálra sebeztek. Mennyi ideig fog tartani Ventriaújjáépítése? Évekig? Évtizedekig?

Hatalmas ujjongás csapott fel a nézősereg soraiból,amikor a kardzsonglőrök befejezték előadásukat. A kétférfi meghajolt a császár felé, Gorben pedig felállt, ésarannyal degeszre tömött erszényt dobott oda nekik.Hatalmas nevetés tört ki, amikor az egyik zsonglőrnek nemsikerült elkapnia az erszényt.

– A pengékkel jobban bánsz, mint a pénzzel – mondtaGorben.

– A pénz mindig kifolyik az ujjai közül, nagyúr – felelte azsonglőr társa.

Gorben visszaült, és rámosolygott Bodasenre.

– Hogy érzed magad, barátom?

– Az erőm visszatérőben van, nagyúr. – Elhaló hangonbeszélt, és akadozva lélegzett. Gorben vállon veregette, deaz ujjai alatt érzett forró bőr és kiálló csontok érintésekormajdnem visszahőkölt. Bodasen a szemébe nézett. – Neaggódj miattam, nagyúr. Nem hagylak cserben. – Akardforgató tekintete balra villant, és szélesenelmosolyodott. – Az istenekre, ez aztán üdítő látvány!

Gorben arra fordult, és észrevette a feléjük tartó Drusst,és Siebent. A költő fél térdre rogyott, és meghajtotta fejét,Druss pedig kurtán bólintott.

– Üdvözöllek, Csatabárdos – lépett hozzá Gorben, majdátölelte. Megfordult, megfogta Sieben karját, és talprahúzta. – Hiányoltam a tehetségedet, mondaköltő. Gyertek,csatlakozzatok hozzánk.

A szolgák két heverőt hoztak a császár vendégeinek, ésremek borral töltötték meg az aranyserlegeket. DrussBodasenhez lépett.

– Olyan gyengének tűnsz, akár egy háromnaposkölyökmacska. Életben maradsz?

– Megteszem, ami tőlem telik, Csatabárdos.

– Kétszáz szekér ennivalóba került – mondta Gorben. –Csak magamat hibáztathatom azért, hogy azt hittem,legyőzhetetlen.

– Milyen jó ez a Michanek? – kérdezte Druss.

– Elég jó ahhoz, hogy elintézzen, és most alig kapjaklevegőt – felelte Bodasen. – Gyors, és nem ismeri afélelmet. A legjobb, akivel valaha is találkoztam.Megmondom őszintén: nem állnék ki vele még egyszer.

Druss Gorbenre nézett.

– Akarod, hogy megmérkőzzem vele?

– Nem – felelte Gorben. – A város egy-két napon belülelesik: nincs szükség párviadalra ahhoz, hogy eldöntsük akérdést. A falak alá alagutat fúrunk. Holnap, ha kedvező aszéljárás, lángra lobbantjuk. A város a miénk lesz, és ez aziszonyú háború véget ér. Most pedig mesélj a kalandjaidról.Jól hallottam, hogy fogságba kerültél?

– Elmenekültem – felelte Druss, majd kiitta serlegét. Azegyik szolga odarohant, hogy újratöltse.

Sieben felnevetett.

– Majd én elmesélem, nagyuram – és belekezdettDrussnak Cajivak tömlöcében töltött gazdagon kiszínezetttörténetébe.

A hatalmas tábortűz mostanra lelohadt, és többen iselindultak, hogy fát dobjanak rá. Egyikük alatt a földváratlanul felpúposodott, ledöntve lábáról a férfit. Gorben

felpillantott, és nézte, ahogy az ember megpróbál talprakászálódni. A tűz körül ülők mind hátrébb csúsztak.

– Mi történik itt? – kérdezte a császár, és felállt, majdközelebb ment. A föld megremegett alatta.

– Csak nem földrengés? – hallotta meg Gorben akérdést, amelyet Sieben Drusshoz intézett.

A császár némán állt, és lepillantott. A föld rángatózott,és a tábortűz hirtelen fellobbant, fénylő szikrákat lőve azéjszakai égre. Hihetetlen hőség támadt, Gorben pedigelhátrált tőle, miközben a lángokba meredt. A tűzbőlhasábok robbantak ki, és egy irdatlan alak jelent meg alángok között: egy kinyújtott karú bestia. A lángok elhalták,Gorben pedig ott állt, és farkasszemet nézett egy több minttizenkét láb magas szörnyeteggel.

Többen megrohanták a teremtményt, lándzsával akezükben, és célba vették hatalmas hasát. Az első lándzsakettétört az ütközés erejétől. A bestia fülsüketítőenfelbömbölt – mintha csak egy elfogott mennydörgéstengedtek volna szabadon. Az egyik irdatlan kar félkört írt lea levegőben, és az acélkarmok beletéptek az elsőkatonába, derékban kettészakítva azt.

A fenevad kirontott a lelohadó tűzből – és Gorbenrevetette magát.

* * * * *

Ahogy felbukkant a tűzlény, a Bodasen mellett üldögélőSieben úgy érezte, mintha idő- és valóságérzékecserbenhagyta volna. Tekintetét a fenevadra szegezte, ésemlékezete tárházából egy kép villant az agyába,összekapcsolva a való életben látott iszonyatot azzal ahárom évvel ezelőtti röpke emlékkel, amit a drenanikönyvtárban élt át. Egy eposzhoz keresett forrásokat, és alevéltárban egy ősrégi bőrkötéses könyvet lapozgatott. Alapok megsárgultak, és kiszáradtak, a tinta és a festékmegfakult, de az egyik oldal még mindig élénk, vadszínekben pompázott – izzó aranyban, tüzes karmazsinban,fénylő sárgában. A megfestett alak gigantikus volt, ésszeméből lángok bomlottak ki, megannyi virágsziromként.Sieben még most is maga előtt látta a festmény fölé írtbetűket:

A numari Kalith

A fejléc alatt a következő szavak sorakoztak:

A Káoszbestia, a Cserkelő, a Legyőzhetetlen Véreb,akinek bőrét ember alkotta penge nem döfheti át. Amerreő jár, követi a halál.

A mi ko r Sieben később visszaemlékezett arra azéjszakára, újra és újra elcsodálkozott azon, hogy nem érzettmég csak fikarcnyi félelmet sem. Látott embereket iszonyúmódon meghalni, látta, ahogy a Pokol bugyrából jött

fenevad emberi végtagokat szaggat szét, harcosokat belezki, és kitépi belőlük az életet. Hallotta rémisztő üvöltését, ésaz éjszakai szellő a halál bűzét csapta az orrába. Mégsemfélt.

Egy baljós legenda kelt életre, és ő, a mondaköltő, jelenvolt.

Gorben még mindig szélütötten állt, földbe gyökerezettlábbal. Egy katona vetette magát a fenevadra – Siebenfelismerte Oliquart –, és rácsapott a szablyájával, de apenge nekicsattant a teremtmény oldalának, amit olyanhang követett, mintha a távolban egy harang, kondult volnameg tompán. Meglendült egy karmos mancs, Oliquar arcaés feje pedig szétzúzott csontok véres permetfelhőjévérobbant. Néhány íjász nyilakat lőtt ki, de ezek vagyszétzúzódtak a becsapódástól, vagy lepattantak aszörnyetegről. A teremtmény ekkor megindult Gorben felé.

Sieben látta, hogy a császár összerezzen, majd jobbraveti magát, és könnyedén talpra gördül. Az irdatlan fenevadesetlenül fordult utána, és az izzó parázsszemek Gorbentkeresték.

A hűséges katonák hihetetlen bátorságról tettektanúbizonyságot, és a szörnyeteg útjába vetődtek, dehatástalanul döfködtek kardjaikkal. Valahányszor amancsok lecsaptak, vér fröccsent a földre. Alig néhányszívdobbanás alatt legalább húsz halott vagy megcsonkított

katona hevert szanaszét. A Káoszbestia karmai beletéptekegy harcos mellébe, felemelték a férfit a földről ésáthajították a halódó tűz fölött. Sieben hallotta, ahogy akatona bordái elroppannak, és látta, amint belei kiömlenek,és megtépázott zászlóként lobognak, ahogy a tetemelrepül.

Druss, csatabárdjával a kezében, a teremtmény elélépett. A katonák elhátráltak a szörnyeteg elől, de továbbrais falat alkottak a bestia és a császár között. A gigásziKalithhoz képest kicsinek és jelentéktelennek tűnő Drussútját állta a fenevadnak. A hold fényesen ragyogott azéjszakai égen, a fény megcsillant a drenai vállvértjén, ésmegvillant Snaga rémítő pengéin.

A Káoszbestia megtorpant, és mintha lebámult volna azelőtte álló apró alakra. Sieben szája kiszáradt, és érezte,hogy szíve őrülten ver.

És akkor a Kalith megszólalt, mély, dörgő hangon, és aszavak egymásba folyva gördültek elő szájából. A lénynyelve legalább egy láb hosszú volt.

– Állj félre, fivérem! – zúgta a szörnyeteg. – Nem értedjöttem.

A csatabárd olyan vörösen kezdett csillogni, mintha vérborította volna. Druss nem mozdult, és mindkét kezévelmegragadta Snagát.

– Állj félre – ismételte a Kalith. – Mert ha nem, akkormeg kell ölnöm téged!

– Álmodozz csak – felelte erre Druss.

A lény meglódult, és egyik irdatlan mancsa acsatabárdos felé lendült. Druss fél térdre rogyott, ésmeglendítette a vérvörös bárdot – a penge belevájt abestia csuklójába, s átmetszette. Ahogy a karmos mancs aföldre hullt a csatabárdos mellett, a Kalith visszahőkölt. Asebből nem vér folyt, hanem olajos füst gomolygott elő,egyre sűrűbben. A lény szájából tűz csapott ki, és a bestiaismét a halandóra vetette magát. De Druss, ahelyett hogyhátraugrott volna, előreszökkent, magasan a feje felettmeglendítette Snagát, és halálos ívben lecsapott a Kalithmellére, szétzúzva annak szegycsontját, és torkától azágyékáig húzódó sebet ejtett.

A szörnyetegből lángok robbantak ki, és beburkolták aharcost. Druss megtántorodott – a Kalith pedighátrazuhant, és ahogy a gigászi test a földbe csapódott,még a harminclábnyira ülő Sieben is érezte, ahogy a földmegremeg. Szélroham támadt, mire a füst eloszlott.

És a Kalithnak már nyoma sem volt.

Sieben felpattant, és odarohant, ahol Druss állt. Acsatabárdos szemöldöke és szakálla megperzselődött, deégési sebeket nem szenvedett.

– Az istenekre, Druss! – kiáltotta a poéta, és hátbaveregette barátját. – Ezek után olyan dalt írok, amimindkettőnknek gazdagságot és hírnevet hoz!

– Megölte Oliquart – rázta le magáról a drenai Siebent,és elejtette csatabárdját.

Gorben lépett oda hozzájuk.

– Nemesen cselekedtél, barátom. Nem feledem el:adósod vagyok az életemmel. – Lehajolt, és felvette aföldről a bárdot, amely ismét feketében és ezüstbenpompázott. – Ez varázslatos fegyver – suttogta a császár. –Húszezer aranyat adok érte.

– Nem eladó, nagyuram – felelte a drenai.

– Ó, Druss, azt hittem, kedvelsz.

– Így is van, cimbora. Ezért nem eladó.

* * * * *

Fagyos szél örvénylett a barlangban. Anindaismegérezte a hideget, és elpördült az oltártól. Látta, hogy azÖregasszony feláll székéből, az aranyszálak körén túl.

– Mi történik? – kérdezte. – A csatabárdos megölte afenevadat. Küldhetünk másikat?

– Nem. De nem ölte meg, csupán visszaküldte aVerembe.

– No, és most mi lesz?

– Most megfizetünk Kalith szolgálataiért.

– Azt mondtad, hogy a fizetség Gorben vére lesz.

– Gorben nem halt meg.

– Akkor nem értem. És miért van itt ilyen hideg?

Árnyék vetült a naashanira, aki sarkon pördült, és látta,hogy egy hatalmas alak magasodik fel mögötte. Karmokvillantak, és hasították fel a mellét.

– Még csak esze sincs – mondta az Öregasszony, éshátat fordított a sikolyoknak. Visszatért lakrészébe, majdleült egy ódon fonott karosszékbe.

– Ó, Druss – suttogta maga elé. – Talán jobb lett volna,ha hagylak meghalni Mashrapurban.

6Rowena kinyitotta a szemét, és látta, hogy Michanek ül

az ágya szélén. Bronz és arany díszpáncélját viselte, avörös forgós, lakkozott arcvédős sisakot, az ábrákkal ésmotívumokkal díszített öntött mellvértet.

– Nagyon fess vagy – mondta a lány álmosan.

– Te pedig gyönyörű.

Rowena megdörgölte a szemét, és felült.

– Miért viseled ezt ma? Nem olyan erős, mint a régi,acélból kovácsolt mellpáncélod.

– Növeli az emberek harci kedvét. – Michanek megfogtaa kezét, megcsókolta a tenyerét, majd felállt, és az ajtó feléindult. Ott megállt, és anélkül, hogy visszanézett volna, ígyszólt: – Hagytam valamit a számodra adolgozószobámban, bársonyba csomagolva.

Ezzel távozott.

Pudri néhány perc múlva érkezett egy tálcával, amelyetaz ágy szélére tett. Három mézes sütemény és kupa almalévolt rajta.

– A nagyúr ma káprázatosan néz ki – mondta a kisember, és Rowena látta, hogy szomorúság ül az arcán.

– Mi a baj, Pudri?

– Nem kedvelem a csatákat. Olyan sok a vér és afájdalom, de még rosszabb, ha az okot, amiért a csatátvívják, már régen túlhaladták az események. Maértelmetlenül fognak emberek meghalni. Életük kialszik,

értelmetlenül fognak emberek meghalni. Életük kialszik,akár az éjfélkor kilobbanó gyertyák. És ugyan miért? Talánezzel vége lesz? Ó, nem. Mert amikor Gorben eléggémegerősödik, bosszúhadjáratot vezet majd a naashani népellen. Hiábavalóság és ostobaság az egész! – Megvonta avállát. – Talán azért nem értem az efféle dolgokat, merteunuch vagyok.

– Nagyon is jól érted őket. Mondd csak, jó látnokvoltam?

– Ó, nem szabad ilyesmit kérdezned, hölgyem. Ez már ategnap, és emléke a múltba vész.

– Michanek nagyúr kért arra, hogy ne áruld el nekem amúltamat?

Az eunuch komoran bólintott.

– Szerelemből kért erre. Az adottságod majdnemmegölt, és ő nem akarta, hogy ismét szenvedj. Bárhogy is,a fürdőd készen áll. Forrón gőzölög, és sikerült némirózsaolajat találnom, amit beleöntöttem.

Rowena egy órával később a kertben sétált, amikorészrevette, hogy Michanek dolgozószobájának ablakanyitva áll. Ez különös volt, mivel számos papír volt odabenn,és a nyári szellők könnyen szanaszét szórhatták őket. Alány bement a házba, kinyitotta az ajtót, és becsukta a kisablakot. Majd észrevette a tölgyasztalon heverő csomagot.

Kicsi volt, és ahogy Michanek mondta, bíbor bársonybagöngyölték.

Lassan kitekerte a bársonyt, és egy dísztelen, zsanérosfaládikát talált benne. Felhajtotta a fedelet. Benne egyegyszerű, már-már durván megmunkált melltű hevert,amelyben puha rézszálak fontak körül egy holdkövet.Rowena szája hirtelen kiszáradt. Elméje egy része aztsúgta neki, hogy sosem látta még ezt a brosst, de lelkelegmélyebb zugában egy piciny harangocska riadót vert.

Ez az enyém!

Jobb keze lassan a melltű felé mozdult, majd megállt, ésujjai kis híján megérintették a holdkövet. Rowena ekkorhátralépett, és leült. Hallotta, hogy Pudri lép a szobába.

– Ezt viselted, amikor először találkoztunk – mondta azeunuch szelíden. A lány bólintott, de nem felelt. Az aprótermetű ventriai közelebb lépett, és átnyújtott egy pirospecsétes levelet.

– A nagyúr arra kért, hogy adjam át, amikor észreveszedezt a kis... ajándékot.

Rowena feltörte a pecsétet, és kinyitotta a levelet, amelyMichanek merész, szép kézírásával íródott.

Kedvesem!

Én a kardhoz értek, de ebben a pillanatban odaadnáma lelkemet is, hogy legalább olyan jól értsek a szavakhoz.Réges-régen, amikor haldokolva feküdtél, háromvarázslót béreltem fel arra, hogy lepecsételjék a bennedrejtőző Adottságot. Ezzel egyben lezárták emlékezetedkapuit is.

Úgy mondták nekem, hogy a melltűt szerelmi zálogulkaptad. Ez a múltadhoz vezető kulcs, és egyben ajándéka jövőre. Az összes kín közül, amelyet megismertem,egyik sem nagyobb a tudatnál, hogy ebben a jövőbenmár nem lesz részem. De még mindig szeretlek, és egynap alatt ez nem múlik el. Ha valami csoda folytánvisszatérhetnék a múltba, és ismét udvarolhatnék neked,ugyanígy tennék, hiába ismerném az eseményekvégkimenetelét.

Te vagy az életemet beragyogó fénysugár, ésszívemnek szerelme.

Ég veled, Pahtai. Legyen utad könnyű, és lelkedismerjen meg számos örömet.

A levél kihullott a lány kezéből, és szinte lebegve földetért. Pudri gyorsan előrelépett, és karcsú kezét Rowenavállára tette.

– Vedd el a melltűt, hölgyem!

Rowena megrázta a fejét.

– Meg fog halni.

– Igen – ismerte be a ventriai. – De arra kért, hogyvegyelek rá, vedd el a melltűt. Ez volt az utolsó kívánsága.Kérlek, ne tagadd meg tőle.

– Elveszem a melltűt – mondta a lány ünnepélyesen –,de ha meghal, én is vele halok.

* * * * *

Druss leült a szinte teljesen kiürült táborban, és a falakelleni támadást figyelte. A távolból a rohamozókhangyáknak tűntek, akik piciny létráikon sereglenek felfelé.Látta a magasban megingó és alázuhanó testeket, hallottaa harci kürtök rivallását és a szél neszezését időnkénttúlharsogó, magas hangú sikolyokat. Sieben ott ült mellette.

– Első ízben látom, hogy kihagysz egy csatát, Druss.Öregkorodra elpuhultál?

Druss nem felelt. Fakó szeme a harcot figyelte, és látta,ahogy füst szivárog fel a városfal alól. – Az alagútban adúcok és a felhalmozott faanyag mostanra tüzet fogott, ésfal alapzata hamarosan összeomlik. Ahogy a füst egyresűrűbb lett, a támadók visszahúzódtak, és vártak.

Az idő lassan telt a síkságra szakadt csendben. A füst

előbb sűrűn gomolygott, majd ritkulni kezdett. Semmi semtörtént. Druss felkapta csatabárdját, és felállt. Siebenkövette példáját.

– Nem működött – mondta a költő.

– Adjunk még egy kis időt – mordult fel Druss, ésmegindult. Sieben követte, és a faltól harmincyardnyiramegálltak. Gorben is ott várt, tisztjeivel együtt. Mindenkihallgatott.

Póklábhoz hasonló, fekete, cakkos vonal jelent meg afalon, amelyet magas hangú recsegés követett. A rés egyreszélesebb lett, majd az egyik toronyból hatalmas kőtömbzuhant le, és iszonyatos robajjal szakadt rá az alatta húzódófalra. Druss látta, hogy a védők elhátrálnak. Újabb repedésjelent meg... majd egy harmadik. Óriási faldarab omlott le,a magas torony jobbra billent, és rádőlt a megrongálódottfalra, mire irdatlan porfelhő csapott fel. Gorben szája eléemelte köpenyét, és megvárta, amíg a por eloszlik.

Ahol pillanatokkal azelőtt még egy kőfal állt, most márcsak fűrészes romok meredeztek – olyan volt, akár egyóriás megviselt fogsora.

A harci kürtök felzengtek, és a Halhatatlanok fekete sorameglódult.

Gorben Drusshoz fordult.

– Csatlakozol hozzájuk?

Druss megcsóválta a fejét.

– Nincs gyomrom az öldökléshez.

* * * * *

Az udvaron tetemek hevertek, és vértócsák borították aföldet. Michanek jobbra pillantott, ahol fivére, Narin feküdt ahátán – melléből egy dárda állt ki, és mit sem látótekintettel meredt a karmazsinvörös árnyalatú égre.

Közel az alkony – gondolta Michanek. Vér csorgott ahalántékára kapott sebből, és érezte, ahogy lefolyik anyakán. A háta sajgott, és amikor megmozdult, érezte a ballapockája fölött a testébe fúródott nyílvesszőt, amelyátütötte a húst, és az izmokat. Emiatt a súlyos pajzsmegtarthatatlanná vált, és Michanek már régen eldobta.Kardja markolata iszamós volt a vértől. Balra felnyögöttvalaki: unokafivére, Shurpac volt az. Iszonyatos sebhúzódott a hasán, és a férfi megpróbálta a kezévelvisszatartani kiomlani készülő beleit.

Michanek tekintete a körülötte álló ellenséges katonákrarebbent. Most éppen hátrahúzódtak, és fenyegető gyűrűbefogták. Michanek lassan megfordult. Már csak ő volt azegyetlen, állva maradt naashani. Rámeredt aHalhatatlanokra, és odakiáltott nekik:

– Mi van veletek? Berezeltetek a naashani acéltól?

A ventriaiak nem mozdultak. Michanek megtántorodott,és majdnem elesett, de azonnal összeszedte magát.

Mostanra minden fájdalom tovatűnt.

Micsoda egy nap volt! Az aláásott fal összeomlott, többtucat embert temetve maga alá, de a többiek ügyesenújrarendeződtek, és Michaneket büszkeség öntötte elennek láttán. Senki sem kért kegyelmet. Visszavonultak amásodik védelmi vonalba, és nyilakkal, lándzsákkal, demég kövekkel is fogadták a ventriaiakat. Azok viszont túlsokan voltak, és a vonalat nem lehetett többé tartani.

Michanek a megmaradt ötven harcost a belső vár felévezette, de elvágták őket, és egy mellékútra terelték, amelyKabuchek régi házának udvarára vezetett.

Mire vártok még?

A válasz szinte azonnal meg is érkezett: A halálodra.

A kör szélén mozgásra lett figyelmes: az emberekfélreálltak, ahogy Gorben közeledett. Most aranyszínűköpenyt viselt, fejére pedig hétágú koronát tett. Mindenízében császárnak tetszett. Mellette állt a csatabárdos,Pahtai férje.

– Készen állsz egy újabb párviadalra... nagyuram?! –

kiáltotta oda Michanek. Reszelős köhögés tört előtüdejéből, és szavai nyomán vért köpött.

– Tedd le a kardod, ember. Vége! – mondta Gorben.

– Vegyem ezt úgy, hogy megadod magad? – kérdezteMichanek. – Ha nem, akkor hadd küzdjek meg abajnokoddal!

Gorben a csatabárdoshoz fordult, aki bólintott éselőrelépett. A naashani felkészült, de gondolatai másholjártak. Eszébe jutott az a nap, amit a vízesésénél töltöttPahtai-jal. A lány fehér vízililiomból font koszorút helyezett ahomlokára. A virágok még nedvesek voltak, és hűvösentapadtak a bőrére: még most is érezte őket...

Nem! Harcolj! Győzz!

Felpillantott. A csatabárdos most már valóságoskolosszusnak tűnt, ahogy fölétornyosult, és Michanek rájött,hogy térdre zuhant.

– Nem. Nem halok meg térdre rogyva – mondta, deszavai már összefolytak. Előredőlt, és megpróbált felállni,de ismét elesett. Két erős kéz ragadta meg a vállánálfogva, felfelé rántotta, és egyszer csak Csatabárdos Drussfakó szemébe nézett.

– Tudta... hogy... eljössz. – Druss odacipelte a haldoklóharcost az udvar falánál álló márványpadhoz, és

gyengéden lefektette a hűvös kőre. Az egyik Halhatatlanlevetette a köpenyét, és párnaként a naashani hadvezérfeje alá gyűrte.

Michanek felpillantott a sötétedő égre, majd elfordította afejét. Druss letérdelt mellé – a csatabárdos mögött aHalhatatlanok némán álltak, és vártak. Gorben parancsárakardot húztak, és a magasba lendítették őket, tisztelegveMichanek előtt.

– Druss! Druss!

– Itt vagyok.

– Bánj... vele... gyengéden!

Michanek már nem hallotta a választ.

A fűben ült, a vízesés mellett, és a vízililiom-koszorúhűvösen tapadt a homlokára.

* * * * *

Fosztogatásra nem került sor Reshában, és alakosságot sem mészárolták le. A Halhatatlanok járőrözteka városban, és elsőként masíroztak be a város központjábaa tömeg ujjongása közepette. Az emberek zászlókatlengettek, és virágszirmokat szórtak a katonák lábai elé. Azelső néhány órában elszigetelt összecsapásokra került sor,amikor a dühös polgárokból álló csőcselék nekiindult

levadászni azokat ventriaiakat, akiket a naashanihódítókkal való összejátszással vádoltak.

Gorben elrendelte a csőcselék feloszlatását, és bíróieljárást ígért azoknak, akiket árulással vádoltak. A hullákatkét tömegsírba temették a városfalon túl: a császárparancsára a ventriai halottak fölé emlékművet állítottak,egy hatalmas kőoroszlánt, amelynek talapzatába azelesettek nevét vésték. A naashaniak sírja jelöletlenmaradt. Michaneket azonban a Resha központját koronázódombon álló Nagy Palota alá épült Elesettek Csarnokábanhelyezték örök nyugalomra.

Élelmet hoztak a városba, hogy ellássák a lakosságot,és az építőmunkások máris munkához láttak: lebontották aváros folyóját eltorlaszoló gátat, újjáépítették a falakat,kijavították az elmúlt három hónapban a városfalon átlőttballisztalövedékek által megrongált házakat és boltokat.

Druss nem törődött a várossal. Minden nap Rowenaágya mellett találta – ott ült, és fogta a lány hideg, sápadtkezét.

Miután Michanek meghalt, Druss megkereste ahadvezér házát, egy, az utolsó rohamot túlélt naashanikatona útmutatásai alapján. Siebennel és Eskodasszal aváros utcáin rohantak, míg el nem érték a dombon állóházat, majd beléptek a csodaszép kertbe. A mesterségestó mellett egy apró termetű, sírdogáló férfit találtak. Druss

megragadta az alak gyapjútunikáját, és talpra rántotta.

– Hol van?! – dörögte.

– Meghalt! – sikoltotta a férfi, és csak úgy ömlöttek akönnyei. – Megmérgezte magát. Egy pap van a testemellett. – A ház felé mutatott, majd ismét sírni kezdett.Druss elengedte, berohant a házba, fel a kanyarodólépcsőn. Az első három szoba üresen állt, de anegyedikben rábukkant az ágy szélén ülő Pashtar Senpapjára.

– Az istenekre, ne! – kiáltotta Druss, ahogymegpillantotta Rowena mozdulatlan alakját. A nő szürkearccal, lehunyt szemmel hevert az ágyon. A pap fáradttekintettel pillantott fel.

– Semmit ne szólj! – mondta a pap elhaló hangon,mintha valahol messze, nagyon messze járna. –Elküldettem egy... barátomért, mert minden erőmreszükségem van, hogy életben tartsam őt. – A férfi lehunytaszemét. Druss tanácstalanul az ágy túloldalára ment, éslepillantott a nőre, akit oly régóta szeretett. Hét éve nemlátta, és felesége szépsége most acélkaromként tépettbele. Nagyot nyelt, és leült az ágy szélére. A pap Rowenakezét fogta, és izzadság folyt végig az arcán, szürkecsíkokat húzva maga után. A férfi halálosan kimerültnektűnt, és amikor Sieben Eskodasszal belépett a szobába,Druss intett nekik, hogy maradjanak csendben, mire azok

is leültek, és némán vártak.

Közel egy óra telt el, mielőtt egy újabb ember lépett be:kopasz, potrohos férfi, kerekded, pirospozsgás arccal éskomikusan elálló fülekkel. Hosszú fehér tunikát viselt, és aválláról aranyszállal hímzett, hosszú vállszíjon egy zsáklógott alá. Egy szót sem szólt a három harcoshoz, hanemazonnal az ágy széléhez sietett, és egyik ujjávalmegérintette Rowena nyakát.

Pashtar Sen papja kinyitotta a szemét.

– Yasrootot vett be, Shalatar – mondta a pocakosnak.

A kopasz férfi bólintott.

– Mikor?

– Három órája. Bár megakadályoztam, hogy alegnagyobb része szétterjedjen a vérében, ám egycsekélyke mennyiség így is elérte a nyirokrendszert.

Shalatar összecsattintotta fogait, majd belekotort abőrzsákjába.

– Egyikőtök hozzon vizet! – nézett a harcosokra.Eskodas felállt, és kiment, majd kisvártatva egyezüstkancsóval tért vissza. Shalatar utasította, hogy álljonaz ágy fejéhez, majd a zsákból előszedett egy kiscsomagot, és a benne levő port az ezüstkancsóba öntötte.

A víz habzott egy darabig, majd felszíne ismét kisimult. Aférfi ismét belekotort a zsákba, előhúzott egy hosszú,szürke csövet, és egy tölcsért. Ezután szétfeszítetteRowena száját.

– Mit csinálsz?! – ragadta meg Druss Shalatar karját.

A kirurgus nem zavartatta magát.

– A mérget a gyomrába kell juttatnunk. Amint te is látod,nincs olyan állapotban, hogy igyon, így hát ledugom ezt acsövet a torkán, és a gyógyitalt a tölcsér segítségévelbeletöltöm. Finoman kell eljárni, nehogy víz kerüljön atüdejébe. Márpedig az nehéz lesz törött karral.

Druss elengedte, és némán gyötrődve nézte, ahogy acső becsusszan felesége torkába. Shalatar a helyéreillesztette a tölcsért, és utasította Eskodast, hogy öntsebele az italt. Amikor a kancsó félig kiürült, Shalatar hüvelyk-és mutatóujja közé csippentette a csövet, és kihúzta.Letérdelt az ágy mellé, és fülét Rowena mellére nyomta.

– Nagyon lassú és gyenge a szívverése. Egy évvelezelőtt én kezeltem őt, amikor elkapta a pestist: majdnembelehalt, és a betegség rajtahagyta a kézjegyét. Nem elégerős a szíve. – A férfiakhoz fordult. – Most menjetek!Mozgásban kell tartanom a vérkeringését, ehhez pedigolajat kell dörzsölnöm a kezére, a lábára és a hátára.

– Én nem megyek – közölte Druss.

– Uram, ez a hölgy Michanek nagyúr özvegye. Nagyonszereti őt mindenki, annak dacára, hogy egy naashanihozment feleségül. Nem illendő, hogy férfiak meztelenül lássák:és az, aki ilyen szégyent hoz rá, nem éli meg a holnapot.

– A férje vagyok – sziszegte Druss. – A többiekmehetnek. Én maradok.

Shalatar megdörgölte az állát, de látszott rajta, hogy nemakar tovább vitázni. Pashtar Sen papja megérintette akarját.

– Ez egy hosszú történet, barátom, de az igazat mondja.Most pedig tegyél meg minden tőled telhetőt!

– Lehet, hogy az nem lesz elég – mormolta alighallhatóan Shalatar.

* * * * *

Három nap telt el. Druss keveset evett, és az ágy mellettaludt. Rowena állapota nem változott, és Shalatar egyrelevertebb lett. Pashtar Sen papja a negyedik nap reggelénérkezett vissza.

– A méreg eltávozott a testéből, de mégsem ébred fel –közölte vele a kirurgus.

A pap értően bólintott.

– Amikor először jöttem ide, és éppen kómába esett,megérintettem a lelkét. Elmenekült az élettől: nem akarttovább élni.

– Miért? – kérdezte Druss. – Miért akarna meghalni?

A férfi vállat vont.

– Rowena gyengéd teremtés. Először téged szeretett,saját hazátokban, és ezt a tiszta szerelmet magával hoztaerre a bemocskolt földre is. Tudta, hogy eljössz érte, és vártrád. Adottsága azonban riasztóan gyorsan fejlődött, és ezmaga alá gyűrte. Shalatar és a többiek megmentették azéletét, amikor elzárták az Adottságához vezető ösvényeket,de eközben elvették tőle az emlékezetét. Itt ébredt fel,Michanek házában. Michanek jó ember volt, Druss, ésszerette a lányt... éppen úgy, ahogy te szereted őt. Ápolta,amíg fel nem gyógyult, és elnyerte Rowena szívét. De nemmondta el neki a lány legnagyobb titkát... hogy ő, a látnoknőmegjósolta szerelme halálát... ami egy évvel azutánkövetkezik be, hogy összeházasodtak. Éveken át éltekegyütt, és akkor Rowenát megfertőzte a pestis. Nekem úgymondták, hogy betegsége alatt megkérdezte Michaneket,miért nem házasodtak össze; nem tudhatta a választ,hiszen nem emlékezett arra, hogy ő valaha látnoknő voltMivel a hadvezér féltette kedvesét, úgy gondolta, aházasság megmentheti. Talán igaza is volt. Most értünk elResha bevételéhez: Michanek hátrahagyott neki egyajándékot... ezt – nyújtotta át a melltűt Drussnak.

Druss hatalmas markába vette a kicsiny brosst, ésösszezárta az ujjait.

– Én csináltam. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történtvolna.

– Ez volt a kulcs, amelyről Michanek tudta, hogyvisszaadja majd az emlékezetét. Úgy hitte – ahogy attóltartok, a férfiak általában gondolják –, hogy a lányemlékezetének visszatérése segít enyhíteni az ő eltávozásamiatt érzett gyászt. Azt gondolta, ha Rowena emlékezni fográd, és arra, hogy te még mindig szereted őt, akkor hitvesejövője biztosítva van. De rosszul okoskodott, mert amikor alány megérintette a melltűt, a lehető legszörnyűbb bűntudattört rá. Ő kérte Michaneket arra, hogy vegye feleségül,amivel biztossá tette a férfi halálát – legalábbis ő így látta.Ő látott téged, Druss, Kabuchek házánál, és elrohant, mertfélt múltjának felderítésétől, és megrémítette, hogy azelpusztíthatja frissen meglelt boldogságát. Amegvilágosodás pillanatában árulónak, szajhának – ésattól tartok –, gyilkosnak tartotta magát.

– Egyik sem az ő hibája volt – felelte Druss. – Mikéntgondolhatta így?

A pap elmosolyodott, de ezúttal Shalatar szólalt meg.

– Minden halál bűntudatot szül, Druss. Ha egy fiú meghalpestisben, az anyja magát okolja, amiért nem vitte el a

gyermeket biztonságos helyre, még azelőtt, hogy a járványkitört volna. Ha egy férfi lezuhan, és halálra zúzza magát, afelesége azt gondolja majd: „Bárcsak arra kértem volna,hogy maradjon ma itthon.” A jó emberek sajátja az, hogymagukra veszik mások terhét. Minden tragédia elkerülhetőlenne, ha tudnánk róla; így amikor lesújt, magunkathibáztatjuk. De Rowena esetében a bűntudat súlya legyűrteőt.

– Mit tehetek? – kérdezte a csatabárdos.

– Semmit. Reménykednünk kell, hogy visszatér.

A pap szóra nyitotta a száját, de végül csak felállt, és azablakhoz sétált. Druss észrevette, hogy mi történt.

– Beszélj. Mit akartál mondani?

– Nem számít – felelte a pap halkan.

– Ha Rowenával kapcsolatos, hadd döntsem el ezt én.

A pap leült, és megdörzsölte fáradt szemét.

– Élet és halál között lebeg – mondta végül –, és lelke aHoltak Völgyében bolyong. Talán, ha találunk egy varázslót,utána küldhetjük a szellemét, hogy hazahozza Rowenát. –Széttárta a kezét. – De nem tudom, hol találunk egy ilyenférfit... vagy nőt. És nem hiszem, hogy van időnk keresgélni.

– Mi a helyzet a te Adottságoddal? – kérdezte Druss. –Úgy tűnik, ismered azt a helyet.

A férfi elkapta pillantását.

– Én... én valóban birtoklom az Adományt, de abátorságot nem. És a Holtak Völgye iszonyatos hely! –Kipréselt egy mosolyt. – Gyáva vagyok, Druss, ésmeghalnék ott. Az nem való gyenge lelkű embereknek.

– Akkor küldj oda engem! Én megtalálom őt.

– Nem lenne esélyed. Amiről beszélünk az nem más,mint... a sötét mágia és a démonok földje. Védtelen lennélvelük szemben, Druss: lebírnának.

– De oda tudsz küldeni?

– Nincs értelme. Őrültség lenne.

Druss Shalatarhoz fordult.

– Mi történik vele, ha semmit nem teszünk?

– Talán egy napja van hátra... esetleg kettő. Már most isromlik az állapota.

– Akkor nincs más választásunk, pap – mondta Druss,majd felállt, és odalépett a férfihoz. – Mondd meg, hogyanjutok el a Völgybe!

A pap hangja nem volt több egy suttogásánál:

– Ahhoz meg kell halnod.

* * * * *

Szürke köd gomolygott, bár szellő sem rezdült, ésmindenfelől hátborzongató és furcsa hangokhallatszottak.

A pap már eltűnt, Druss pedig egyedül maradt.

Egyedül?

Körülötte alakok mozogtak a ködben – akadtakhatalmas árnyak, és lent, a földön kúszó-mászó formákmocorogtak.

– Maradj az ösvényen – tanácsolta a pap. – Kövesd azutat a ködön át. Semmilyen körülmények között ne térj leaz útról.

Druss lepillantott. A szürke úton nem látszott illesztés –mintha csak lávából formálták volna. Sima, laposfelszínén megült a köd, amely lebegett, és gomolygott,fagyos csápjait a csatabárdos lábai és teste alsó részeköré fonva.

Az út széléről egy női hang kiáltott. A férfi megállt, és

jobbra pillantott. Az egyik sziklán egy sötét hajú nő – aligtöbb egy kislánynál – ült szétvetett lábakkal, és jobbkezével combját simogatta. Megnyalta ajkát, éshátrahajtotta a fejét.

– Gyere ide! – kiáltotta. – Gyere ide!

Druss megrázta a fejét.

– Más dolgom van.

A nő felnevetett.

– Itt? Más dolgod van itt? – Gyöngyözve kacagott, ésközelebb lépett a drenaihoz, aki észrevette, hogy lábanem érinti a földet. Az asszonynak nagy és aranyszínszeme volt, de szembogár nélkül: csupán fekete csík ültaz aranyló szempárban. Amikor kinyitotta a száját, villásnyelv cikázott az ajkai között, amelyek szürkéskékbenjátszottak, ezt Druss azonnal megfigyelte, amint közelebbért. A nőnek apró és hegyes fogai voltak.

A csatabárdos ügyet se vetett rá, hanem ment tovább.Az út közepén egy megroskadt vállú vénember ült. Drussmegállt.

– Merrefelé, testvér? – kérdezte az öreg. – Merrefelémenjek? Oly sok ösvény nyílik.

– Csak egyetlenegy van – felelte Druss.

– Oly sok az ösvény – ismételte a másik. Acsatabárdos ismét továbbindult, és maga mögülmeghallotta, ahogy a nő odakiált az öregnek: „Gyere ide!Gyere ide!” A drenai nem nézett vissza, de kisvártatvarettentő sikoly csapott fel.

Az út egy pillanatra sem bukkant ki a ködből –egyenletesen és egyenesen húzódott, akár egy lándzsa.Mások is jártak az úton: egyesek kihúzott derékkalhaladtak, mások csoszogva. Egyikük sem beszélt. Drussnémán haladt el közöttük, és belenézett mindegyikükarcába, Rowenát keresve.

Egy fiatal nő letámolygott az útról, és térdre esett.Abban a pillanatban egy pikkelyes kéz megragadta aköpenyét, és berántotta a ködbe. Druss túl messze volt,hogy segíthessen, így káromkodott egyet, és menttovább.

Számos ösvény csatlakozott az úthoz, és Druss azonkapta magát, hogy a némán ballagó emberek közötthalad – látott ott öreget és ifjat egyaránt. Arcukon ürességhonolt, láthatóan gondolataikba merültek. Sokan letértekaz útról, és nekiindultak a ködnek.

A csatabárdos úgy érezte, már napok óta megy.

Elvesztette az időérzékét, de nem érzett sem fáradtságot,sem éhséget. Amikor maga elé nézett, rengeteg lelketlátott a ködbe burkolózó úton haladni.

Csüggedés tört rá. Hogyan találja meg hitvesét ilyensok ember között? A félelmet azonban kérlelhetetlenülkisöpörte gondolatai közül, és csak arra összpontosított,hogy szemügyre vegye azok arcát, aki mellett elhaladt.Arra gondolt, hogy az emberek soha semmit nemérnének el, ha hagynák, hogy az előttük tornyosulógondok eltérítsék őket céljaiktól.

Druss egy idő után észrevette, hogy az út emelkedik.Immár messzebb látott, ahogy a köd is gyérült. Azoldalösvények eltűntek, és az út több mint százlábnyiraszélesedett ki.

Ő pedig csak ment és ment tovább, átnyomakodva anéma tömegen. Az út hamarosan ismét szétvált, többtucatnyi leágazás vezetett a sötét és vészjósló boltívesalagutakhoz.

A lelkek tömegével szemben egy barna, durvagyapjúköntöst viselő emberke haladt. Észrevette Drusst,és elmosolyodott.

– Menj tovább, fiam – veregette vállon a csatabárdost.

– Várj! – kiáltott rá a drenai, ahogy a férfi elhaladtmellette. Barnaköntös meglepve pördült hátra. OdalépettDrusshoz, és intett neki, hogy ballagjanak az út szélére.

– Hadd nézzem a kezed, fivérem! – szólt.

– Hogyan?

– A kezed, a jobb kezed. Mutasd a tenyered! –erősködött a kis ember. Druss kinyújtotta a kezét,Barnaköntös pedig megragadta, és tanulmányozni kezdtea kérges tenyeret. – Még nem állsz készen azáthaladásra, fivérem. Akkor miért vagy itt?

– Keresek valakit.

– Ó! – sóhajtotta a férfi láthatóan megkönnyebbülve. –A te szívedet is kétségbeesés környékezi. Sokanpróbáltak meg átjutni közületek. Meghalt a kedvesed?Durván bánt veled a világ, igaz? Bármi is válasz, fivérem,vissza kell térned oda, ahonnan jöttél. Itt nincs semmiszámodra... hacsak le nem térsz az ösvényről. Ott pedigcsak az örökkévaló szenvedés vár rád. Menj vissza!

– Nem tehetem: itt van a feleségem. És ő is él –akárcsak én.

– Ha életben van, fivérem, akkor nem fog átlépnielőtted a kapun. Egyetlen élő lélek sem léphet be oda. És

nincs érméd – mondta, majd kinyújtotta a kezét. Atenyerén egy fekete és alaktalan árnyékfolt sötétlett. – ARévésznek, a Paradicsomhoz vezető útra.

– De ha még nem léphetett be az alagutakba, akkorhol lehet? – kérdezte Druss.

– Nem tudom, fivérem. Én sosem hagytam még el azösvényt, és nem tudom, azon túl mi található, leszámítvaaz elátkozott lelkeket. Menj a Négyes Kapuhoz, éskérdezd Dormitori testvért. Ő az Őrző.

Barnaköntös elmosolyodott, majd továbbment, és atömeg pillanatok alatt magába nyelte. Druss is visszatérta lelkek sodrába, és a Negyedik Kapu felé nyomakodott,ahol megpillantott egy másik, kámzsás barna köntöstviselő férfit, aki némán állt a boltív mellett. Magas, szélesvállú alak volt – szeme szomorúságot és komolyságotsugárzott.

– Te vagy Dormitori testvér? – kérdezte Druss.

A férfi bólintott, de hallgatott.

– A feleségemet keresem.

– Haladj tovább, fivérem. Ha a lelke él, megtalálod.

– Nincs érméje. – Dormitori erre bólintott, és egy

keskeny, tekergőző ösvényre mutatott, amely felkúszottegy alacsony dombra, majd az oldalában kígyózotttovább.

– Sokan vannak ilyenek a domb mögött – mondta akámzsás férfi. – Hol felvillannak, hol elenyésznek,egészen addig, amíg készen nem állnak az útra: amikortestük feladja a harcot, és szívük megszűnik dobogni.

Druss megfordult, de Dormitori utána kiabált.

– A domb mögött nincs többé út! Az ott már a HoltakVölgyei Az a legjobb, ha felfegyverzed magad.

– Nincsenek fegyvereim.

Dormitori felemelte a kezét, mire a lelkek áramlásamegszűnt. A férfi Drusshoz lépett.

– Bronznak és acélnak nincs itt helye, bár kardokat ésdárdákat fogsz majd látni. Ez a Lelkek helye, és az emberlelke lehet acél vagy víz, fa vagy tűz. Ahhoz, hogy átkelj adombon és visszatérj, bátorságra és sok minden másralesz szükséged. Hiszel?

– Miben?

A férfi nagyot sóhajtott.

– A Forrásban? Magadban? Mi számodra alegdrágább?

– Rowena – a hitvesem.

– Akkor kapaszkodj szorosan a szerelmedbe, barátom.Ne számítson, hogy mi támad rád. Mitől félsz alegjobban?

– Attól, hogy elveszítem őt.

– És még?

– Nem félek semmi mástól.

– Minden ember fél valamitől. Ez a gyengétek. Ez azElátkozottak nyughelye, és a Holtak páratlan adottsággaltudják szembesíteni az embert azzal, amitől fél.Imádkozom, hogy a Forrás vezesse lépteidet. Béke veled,fivérem.

Visszatért a Kapuhoz, ismét felemelte kezét, és abejárat megnyílt, a lelkek komor, néma folyama pedigmegállás nélkül hömpölygött tovább.

* * * * *

– Te gyáva kurafi! – dühöngött Sieben. – Meg kelleneöljelek!

Shalatar, a kirurgus Sieben és Pashtar Sen papja közélépett.

– Nyugodj meg – csitította a költőt. – Beismerte, hogynem bátor ember, és nem kell bocsánatot kérnie érte.Vannak magasak és alacsonyak, bátrak és nem annyirabátrak.

– Lehet, hogy így van – engedett Sieben –, de milyenesélye van Drussnak a varázslatok és boszorkányságvilágában? Ezt mondd meg nekem!

– Nem tudom – ismerte be Shalatar.

– Valóban nem, de ő tudja – felelte a költő. – Olvastamaz Ürességről: rengeteg mesém játszódik ott. Beszéltemolyan látnokokkal és misztikusokkal, akik átkeltek a Ködön.Egy kérdésben mindannyian egyetértettek: aki nemrendelkezik varázserővel, annak vége. Nem igaz, te pap?

A férfi bólintott, de nem nézett fel. A széles ágy szélénüldögélt, amelyen ott hevert Druss és Rowena mozdulatlanalakja. A csatabárdos arca sápadt volt, és láthatóan nemlélegzett.

– Mivel kerül majd szembe? – kérdezte Sieben. – Nyögdmár ki, emberi

– Múltjának rémeivel – felelte a pap alig hallhatóan.

– Az istenekre, te pap, jól figyelj rám! Ha meghal, követnifogod.

* * * * *

Druss elérte a dombtetőt, és lepillantott a kiszáradtvölgyre. Fekete és halott fák álltak odalent, körvonalaikkirajzolódtak a palaszürke földön, mintha csak faszénnelpingálták volna fel őket. Szellő sem rezdült, és semmisem mozdult, leszámítva azt a néhány lelket, akicéltalanul bolyongott fel s alá a völgyben. A csatabárdosnem sokkal odébb, a dombról levezető úton megpillantottegy öregasszonyt, aki lehajtott fejjel, és megroggyantvállakkal ült a földön. Druss elindult felé.

– A feleségemet keresem – közölte.

– Ennél több után kutatsz – válaszolta az asszony. Adrenai leguggolt, szemközt vele.

– Nem. Csak a feleségem érdekel. Tudsz segíteni?

A nő felemelte fejét, és a csatabárdos rosszindulattólcsillogó, mélyen ülő szempárt pillantott meg.

– Mit tudsz adni nekem, Druss?

– Hogyhogy ismersz? – kérdezett vissza a férfi.

– A Csatabárdos, az Ezüst Gyilkos, a férfi, akimegküzdött a Káoszbestiával. Miért ne ismernélek? No,mit tudsz adni nekem?

– Mit akarsz?

– Ígérj meg valamit.

– Mit ígérjek meg?

– Azt, hogy nekem adod a bárdodat.

– Nincs nálam.

– Tudom! – csattant fel a nő. – De a felvilágban nekemadod a csatabárdodat.

– Miért kell az neked?

– Ez a magyarázat nem része az alkunak. Viszont nézzcsak körül, Druss: hogyan látsz neki, hogy megtaláld őt azalatt az idő alatt, ami még hátravan az életéből?

– Megkapod a bárdot. Merre van Rowena?

– Át kell kelned a hídon, és ott megtalálod. De a hidategy rettentő harcos őrzi, Druss.

– Csak azt mondd, merre kell mennem.

Az öregasszony mellett egy bot hevert, és a nő mostennek segítségével kászálódott talpra.

– Gyere – indult meg lefelé a dombról. Drussmenetközben látta, hogy számos új lélek érkezik avölgybe.

– Miért jönnek ide? – kérdezte.

– Mert gyengék. Áldozatul estek a csüggedésnek, abűntudatnak, a sóvárgásnak. Főként öngyilkosok jönnekide. Amíg itt bolyonganak, testük haldoklik – akárcsakRowenáé.

– Ő nem gyenge.

– Hát persze, hogy az. Ő a szerelem áldozata –akárcsak te. És a szerelem az Ember végső bukása. Aszerelem nem tartós, Druss. Lerombolja az emberveleszületett erejét, megrontja a vadász szívét.

– Nem hiszek neked.

A nő felkacagott – száraz nevetése olyan volt, akár acsontcsörgés.

– De igen, hiszel. Nem vagy szerelmes fajta, Druss.Vagy talán a szerelem vezetett, amikor átugrottal akalózhajó fedélzetére, hogy ott ölj és pusztíts? A szerelem

vezérelt Ectanis falaira? A szerelem segített, hogy túléld amashrapuri homokkörben vívott verekedéseket? – A nőmegállt, és szembefordult a csatabárdossal. – Így volt?

– Igen, így volt. Minden Rowenáért történt – azért, hogymegtaláljam. Szeretem őt.

– Ez nem szerelem, Druss: ez csak a jól felfogott igény.Nem bírod elviselni azt, ami nélküle vagy: egy vadember,egy gyilkos, egy brutális ember. De ha vele vagy, mindenmegváltozik. Piócaként szívod magadba tisztaságát;magadba döntöd, mintha csak egy remek bort innál. Mertekkor észreveszed a virágok szépségét, és érzed a nyáriszellőben megbúvó életet. Nélküle értéktelennek tartodmagad. És mondd meg nekem, Csatabárdos: ha ténylegszeretnéd, nem azt akarnád-e mindennél jobban, hogyboldog legyen?

– Igen, azt akarnám. És azt is akarom!

– Tényleg? És amikor megtaláltad, s boldogan élt aférfival, akit szeretett, gazdagságban és biztonságban,ugyan mit tettél? Talán meggyőzted Gorbent, hogykímélje meg Michanek életét!

– Hol az a híd? – kérdezte Druss.

– Nem könnyű szembenézni ezzel, mi?

– Nem értek a vitákhoz, asszony. Én csak azt tudom,hogy Rowenáért odaadnám az életem.

– Igen, igen. Jellemzően férfi: mindig a könnyűmegoldást keresi, az egyszerű válaszokat. – Mentektovább, megmásztak egy újabb dombot, és ekkor avénasszony megállt, botjára támaszkodva. Drusslepillantott az alant tátongó szakadékba. Messze, nagyonmessze odalent a fekete szurdokban tűzfolyó hömpölygött– innen keskeny lángszalagnak tűnt csupán. Ahasadékon fekete kötélből, és szürke fából készült hídívelt át. A közepén pedig egy feketébe és ezüstbe öltözöttharcos állt, hatalmas csatabárddal a kezében.

– Hitvesed a túlparton van – mondta az öregasszony. –De hogy eljuss hozzá, át kell jutnod az őrzőn. Felismered,ki az?

– Nem.

– Majd fel fogod.

A hidat két kőtömbhöz erősített fekete kötelek tartottáka levegőben. Az építmény legnagyobb részét kitevőfalécek Druss becslése szerint három láb hosszúak, ésegy hüvelyk vastagok voltak. A drenai rálépett a hídra,amely azonnal himbálózni kezdett. Fogódzókötelek nemvoltak, és amikor a csatabárdos lenézett, rátört a

tériszony, és émelyegni kezdett.

Lassan elindult a szakadék felett, tekintetét adeszkákra szögezve. Már a fele utat megtette a fekete-ezüst harcosig, amikor felpillantott. A döbbenetpörölycsapásként zúdult rá.

A férfi elmosolyodott, és csillogó fogak villantakfehéren a fekete-ezüst szakállban.

– Én nem te vagyok – közölte. – De én vagyok mindaz,amivé lehettél volna.

Druss szúrósan meredt rá. A férfi éppen úgy nézett ki,mint a drenai, csak öregebb volt, és a fagyos, fakószempár mintha számos titkot rejtett volna.

– Te Bardan vagy – mondta Druss.

– És büszkén vállalom is. Kihasználtam az erőmet,elértem, hogy az emberek remegjenek a félelemtől,amikor meglátnak. Akkor töltöttem a kedvemet, amikorakartam. Nem olyan vagyok, mint te: testileg erős, deszívében gyenge. Bressre ütöttél.

– Ezt bóknak tekintem. Sosem akartam olyan lenni,mint te: kisdedek gyilkosa, nők megbecstelenítője. Eznem hordoz magában semmiféle erőt.

– Férfiakkal küzdöttem meg. Senki sem vádolhatjaBardant gyávasággal. Shemak golyóira, te fiú, seregekkelcsaptam össze!

– Mégis azt mondom, gyáva voltál – felelte Druss. –Ráadásul a legrosszabb fajtából való. Az összes erődebből származott – bökött rá a csatabárdra. – Nélkülesemmi voltál. Nélküle semmi vagy.

Bardan elvörösödött, majd elsápadt.

– Nincs szükségem erre, hogy elbánjak veled, tereszkető lábú kurafi. Puszta kézzel el tudnálak intézni.

– Álmodozz csak! – gúnyolódott Druss.

Bardan úgy tett, mint aki le akarja tenni a bárdot, deazután meggondolta magát.

– Nem tudod megtenni, igaz? – kötekedett Druss. – Ahatalmas Bardan! Az istenekre mondom, köpök rád!

Bardan kihúzta magát, de a csatabárd még mindig ottvolt a kezében.

– Miért kellene eldobnom magamtól egyetlenbarátomat? Senki más nem állt mellettem a magány éveialatt. És itt... még itt is állandóan segít.

– Segít? – kérdezte Druss. – Elpusztított téged, ahogyelpusztította Cajivakot, és mindazokat, akik a szívükbeemelték. De nem kell, hogy meggyőzzelek, nagyapa. Teis tudod, csak túl gyenge vagy, hogy beismerd.

– Majd megmutatom, ki a gyenge! – bömbölte Bardan,és felemelt csatabárddal a kezében előreszökkent. A hídveszedelmesen megingott, de Druss a lendülő fegyveralá ugrott, és iszonyatos erejű ütést mért Bardan állára.Ahogy a másik férfi hátratántorodott, Druss lépett egyhatalmasat, majd a levegőbe vetette magát, és csizmájanagyapja mellén csattant, hátrataszítva a férfit. Ellenfeleelejtette csatabárdját, és a híd szélére tántorodott.

Druss talpra gördült, és rávette magát nagyapjára.Bardan visszanyerte egyensúlyát, felmordult, és fogadtaunokája rohamát. Druss bevitt egy ütést a másik férfiállára, de a harcos együtt pördült az ütéssel, és felütésenyomán a fiatalabb drenai feje hátracsapódott. Az ütésletaglózó erejű volt, és Druss megszédült. A következőütés a füle fölött érte, amitől a deszkákra zuhant. Odébbgörgött, és egy csizmás láb süvített el a feje mellett.Megragadta Bardan lábát, és megrántotta, mire a harcoshatalmasat esett. Druss talpra szökkent, de nagyapja mártalpon volt, és rávetette magát, kezét torka köré fonva. Ahíd vadul kilengett, mire mindketten elestek, és a peremfelé gördültek. Druss beakasztotta a lábát két deszkaközé, de most már mindketten kilógtak a rettentő mélység

fölé.

A fiatalabb drenai kitépte magát Bardan szorításából,és hatalmas ütést mért a férfi állára. A harcos felmordult,és lezuhant a hídról. Karja azonban kicsapott, ésmegragadta unokája karját – a hatalmas rántástól Drussis majdnem átbucskázott a peremen.

Bardan most a tűzfolyó felett lógott, és fakó szeme amásik tekintetébe fúródott.

– Pazar harcos vagy, kölyök – közölte higgadtan. Drussmegragadta nagyapja zekéjét, és megpróbáltavisszahúzni a hídra.

– Ideje meghalni végre – mondta Bardan. – Igazadvolt: a csatabárd volt az, mindig a csatabárd. – Elengedteunokája karját – Hadd menjek, fiú! Vége van.

– Ne! A fene beléd, fogd meg a kezem!

– Az istenek mosolyogjanak rád, Druss! – Bardancsavart egyet a testén, és rávágott unokája karjára, amitőlannak szorítása elernyedt. A híd ismét megingott, afekete-ezüst harcos pedig aláhullt a mélybe. Druss nézte,ahogy pörögve zuhan, lefelé, egyre lefelé, amíg a feketepöttyöt el nem nyelte a tűzfolyó.

Térdre lökte magát, és a csatabárdra pillantott. A

fegyverből vörös köd örvénylett elő, amely karmazsinszínalakká állt össze, pikkelyes bőrrel, homlokból előugrószarvakkal. Orra nem volt, csupán két rés a cápát idézőszáj fölött.

– Igazad volt, Druss – mondta a démon nyájasan. –Gyenge volt. Akárcsak Cajivak, és az összes többi. Csakte bírsz elég erővel ahhoz, hogy forgass.

– Egyetlen porcikám sem kíván.

A démon hátravetette a fejét, úgy nevetett.

– Könnyű ezt mondani, Halandó. De nézz csak oda!

A híd másik végén ott állt a hatalmas és toronyszerűKáoszbestia, csillogó karmokkal és parázsló szemmel.

Druss érezte, hogy elönti a csüggedés, éskétségbeesés kerítette hatalmába. A bárd démonaközelebb lépett hozzá, és duruzsoló, baráti hangon ígyszólt:

– Miért habozol, Ember? Mikor vallottam én kudarcot?Earin Shad hajóján talán nem mentettelek meg a tűztől?Nem csúsztam talán ki Cajivak markából? A barátodvagyok, Halandó. Mindig is a barátod voltam. És ezekalatt a hosszú és magányos évszázadok alatt mindig isolyan emberre vártam, aki a te erőddel és

olyan emberre vártam, aki a te erőddel éselszántságoddal bír. Velem meg tudod hódítani a világot.Nélkülem soha nem hagyod el ezt a helyet, soha nemérzed az arcodat melengető napsugarakat. Bízz bennem,Druss! Öld meg a fenevadat – és utána hazamehetünk.

A démon ismét füstté állt össze, és visszaáramlott afegyver fekete nyelébe.

Druss felpillantott, és látta, hogy a Káoszbestia a hídtúlsó végén várakozik. Most még szörnyűbbnek tűnt:fekete szőre alatt irdatlan vállak domborodtak, hatalmaspofájából nyál csöpögött. A harcos előrelépett,megragadta Snaga nyelét, és meglengette a feje fölött afegyvert.

Ereje abban a pillanatban visszatért, és vele érkezett agyűlölet szárnyaló érzése, és a gyilkolás, az öldöklésvágya. Szája kiszáradt, annyira vágyott már a harcra, ésmegindult a lángoló szemű medve felé.

Druss úgy látta, hogy a világ összes gonoszsága agigászi lényben összpontosul – az élet mindencsalódása, az összes harag, féltékenység, aljasság.Mindent, amit csak el kellett szenvednie, most aKáoszbestia fekete lelkébe vetítette át. A dühtől és azőrülettől tagjai remegni kezdtek, és érezte, hogy ajkavicsorra húzódik, amint magasra emelt csatabárddalmegrohanta a lényt.

A fenevad nem moccant. Teste mellett lógó karral,lehajtott fejjel állt tovább.

Druss lassított. Öld meg! Öld meg! Öld meg!Megszédült a pusztítás vágyának hevességétől, majdlepillantott saját kezére.

– Nem! – ordította, és hatalmas lendülettel elhajítottamagától a bárdot, ki a szakadék fölé. A fegyver meg-megcsillanva pörgött a tűzszalag felé, és a drenai látta,hogy a démon kiröppen belőle: fekete árny az ezüstbárdfejek előtt. Majd a csatabárd belecsapódott atűzfolyóba. Druss kimerülten fordult szembe afenevaddal.

De ott csak Rowena állt meztelenül, szelíd tekintetétférjére szegezve.

A férfi felnyögött, és felé lépett.

– Hol a fenevad? – kérdezte a drenai.

– Nincs bestia, Druss, csak én. Miért gondoltad megmagad? Miért nem öltél meg?

– Téged? Sosem bántanálak! Te jóságos ég, hogygondolhatsz ilyet?

– Gyűlölködve néztél rám, majd megrohantál, acsatabárddal a kezedben.

– Ó, Rowena, én csak egy démont láttam!Megbabonáztak! Bocsáss meg, kérlek! – Közelebb lépetta lányhoz, hogy átölelje, de az elhátrált előle.

– Szerettem Michaneket.

A férfi felsóhajtott, és bólintott.

– Tudom. Jó ember volt – talán nagy ember is. Avégén ott álltam mellette, és ő arra kért... arra buzdított,hogy gondoskodjak rólad. De nem kellett volna kérnie.Mindig is te jelentettél nekem mindent. Nélküled azéletem fénytelenné válik. És oly régóta várok erre apillanatra: gyere vissza hozzám, Rowena! Élj!

– Őt kerestem – felelte a lány, és könnyek gyűltek aszemébe –, de nem találtam meg.

– Odament, ahova nem követheted. Gyere haza!

– Egyszerre vagyok feleség és özvegy. Hol azotthonom, Druss? Hol? – A lány lehajtotta fejét, és fénylőkönnyek húztak csíkot az arcára. Druss átölelte, ésmagához húzta.

– Bárhol akarsz is otthont magadnak, én megépítem

neked – suttogta. – De ott kellene felépíteni, ahol süt anap, ahol hallod a madárdalt, érzed a virágok illatát. Ez ahely nem neked való: Michanek sem akarna itt látni.Szeretlek, Rowena, de ha nélkülem akarsz élni, én azt iselviselem; addig, amíg élsz. Gyere vissza, és beszéljünkerről a fényben.

– Nem akarok itt maradni – csimpaszkodott bele alány. – De annyira hiányzik ő.

A szavak belemartak Drussba, de még szorosabbanölelte Rowenát, és belecsókolt a hajába.

– Hazamegyünk. Fogd meg a kezem!

* * * * *

Druss kinyitotta szemét, és hatalmasat kortyolt alevegőből. Rowena ott feküdt mellette, és aludt. Pánik tört aférfira, de ekkor egy hang így szólt.

– Életben van. – Druss felült, és az ágy mellett, egyszékben ülve az Öregasszonyt pillantotta meg.

– A csatabárdért jöttél? Vidd!

A nő fagyos és száraz hangon felkuncogott.

– Elsöprő a hálád, csatabárdos. De nem: nincsszükségem Snagára. Kiűzted a démont a fegyverből, és így

szükségem Snagára. Kiűzted a démont a fegyverből, és ígyeltűnt, de majd megtalálom. Jó munkát végeztél, fiú.Micsoda gyűlölet, és halálvágy! Te mégis felülkerekedtélrajta. Milyen bonyolult teremtmény is az ember!

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Druss.

A nő megmarkolta botját, és segítségével talpra állt.

– A barátaid alszanak. Kimerültek, és nem került sokbaelaltatni őket. Sok szerencsét neked, Druss. Neked éshitvesednek csupa jót kívánok. Vidd vissza őt Drenaihegyei közé, és élvezd a társaságát, amíg teheted. A szívegyenge, és soha nem látja meg az emberek telét. De teigen, Druss.

A nő szipogott egyet, és kinyújtózott – csontjai csak úgyrecsegtek.

– Mit akarsz a démontól? – kérdezte Druss, amikor avénasszony az ajtó felé indult.

A nő megfordult.

– Gorben egy kardot kovácsoltat – egy pallost. Fizetnifog nekem, hogy készítsek neki egy varázslatos fegyvert.És én megteszem, Druss – meg én.

Ezzel eltűnt.

Rowena megmoccant, és felébredt.

A felhőkön áttört a nap, és sugaraival elárasztotta aszobát.

NEGYEDIK KÖNYV

Legendás Druss

Druss visszavitte Rowenát Drenaiba, és a hálásGorbentől kapott aranyból vett egy tanyát, fenn a hegyekközött. A férfi két éven át csendesen éldegélt, küszködveigyekezett szerető férj és békés ember lenni. Siebeneközben beutazta az országot, hercegek udvarában adtaelő dalait és meséit, Druss legendája pedig bejárta azegész kontinenst.

Két hadjárat között Csatabárdos visszatért tanyájára, deújra és újra hallotta a csaták hívó szavát, Rowena pedig újraés újra búcsút intett neki, amikor ismét harcba szállt, amirőlmindig megígérte, hogy az lesz az utolsó.

A hűséges Pudri mindvégig Rowena mellett maradt.Sieben továbbra is botrányokat kavart, és Druss-szalközös utazásai általában a felbőszült férjek bosszúja elölimenekülésbe torkollottak.

Keleten Gorben, a ventriai császár meghódította összesellensége birodalmát, és figyelmét a függetlenségéhezgörcsösen ragaszkodó Drenai felé fordította.

Druss negyvenöt éves lett, és ismét megígérteRowenának, hogy többé nem megy el távoli háborúkba.

Csak azt nem tudta, hogy ezúttal a háború jön el hozzá.

Druss a napsütésben üldögélt, a hegyek felett lassansodródó felhőket nézte, és az életére gondolt. A szerelemés a barátság mindig kísérői voltak – az előbbinRowenával, az utóbbin Siebennel, Eskodasszal ésBodasennel osztozott. De negyvennégy événeklegnagyobb részét vér és halál, valamint a sebesültek éshaldoklók sikolyai töltötték ki.

Felsóhajtott. Az embernek többet kell hátrahagynia, minthullákat – döntötte el magában. A felhők összesűrűsödtek,és árnyék hullott a földre: a füves domboldal nem csillogottmár az élettől, és a virágok sem tündököltek már pazarszínekben. Druss megborzongott. Közeledett az eső –köszvényes válla tompán, lágyan lüktetni kezdett.

– Öregszel – mondta hangosan.

– Kihez beszélsz, szerelmem? – Druss megfordult, éselvigyorodott. Rowena ült le mellé a falócára, karját adereka köré fonta, fejét a vállára hajtotta. A férfi hatalmaskeze megsimogatta haját, és elidőzött őszülő halántékánál.

– Magamban beszélek. Ez előfordul időnként, haöregszel.

Felesége ránézett a zord vonású arcra, éselmosolyodott.

– Sosem öregszel meg. Te vagy a legerősebb ember avilágon.

– Egykor az voltam, hercegnő. Egykor.

– Badarság. A faluban azt a homokkal teli hordótkönnyedén a fejed fölé lendítetted. Senki más nem tudtautánad csinálni.

– Ettől még csak a falu legerősebb embere leszek.

Rowena elhúzódott tőle, és megcsóválta a fejét, de arca,mint mindig, most is szelíd maradt.

– Hiányoznak a háborúk, és a csaták?

– Nem. Én... én boldog vagyok itt. Veled. Te adsz békéta lelkemnek.

– Akkor mi az, ami zavar?

– A fellegek. A nap előtt haladnak el, és árnyékot vetnek,majd eltűnnek. Én is ilyen vagyok, Rowena? Én semhagyok hátra semmit?

– Mit szeretnél magad mögött hagyni?

– Nem tudom – felelte, és félrenézett.

– Szerettél volna egy fiút – monda Rowena halkan. –Akárcsak én, de nem lehetett. Engem hibáztatsz érte?

– Nem, nem! Soha! – Átölelte, és magához húztafelségét. – Szeretlek. Ahogy mindig is szerettelek, ésmindig is szeretni foglak. A feleségem vagy!

– Szerettelek volna fiúval megörvendeztetni – suttogtaRowena.

– Nem számít.

Némán ültek, amíg a felhők feketébe nem öltöztek, és azelső esőcseppek a földre nem hullottak.

Druss felállt, karjába emelte Rowenát, és nekivágott akőházhoz vezető hosszú sétának.

– Tegyél le! – parancsolt rá felesége. – Megfájdul ahátad.

– Badarság. Olyan könnyű vagy, akár egy veréb szárnya.És talán nem én vagyok a világ legerősebb embere?

A kandallóban tűz lobogott, és Pudri, a ventriai szolgaforralt bort készített nekik. Druss letette Rowenát a széleshátú bőrszékbe.

– Teljesen kipirultál az erőlködéstől – rótta meg férjét anő.

A férfi elmosolyodott, és nem vitatkozott. A válla lüktetett,háta alsó része pedig pokolian sajgott. A sovány Pudrirávigyorgott mindkettőjükre.

– Milyen gyermetegek vagytok – jegyezte meg, majdelcsoszogott a konyhába.

– Igaza van – mondta Druss. – Veled még mindig aztanyasi fiú vagyok, aki ott állt a Nagy Tölgy alatt egészDrenai legszebb lányával.

– Sosem voltam szép, de örülök, hogy ezt mondod –felelte Rowena.

– Tévedsz: az voltál... és most is az vagy – biztosítottaférje.

A tűz fénye táncoló árnyékokat vetített a szoba falára,ahogy odakint gyérülni kezdett a fény. Rowena elaludt,Druss pedig némán ült, és figyelte őt. Felesége az elmúltnégy évben háromszor esett össze, és a kirurgusokmindannyiszor figyelmeztették a harcost, hogy hitvesénekgyenge a szíve. Az öregedő harcos megjegyzés nélkülhallgatta meg őket, és jégkék szeme semmiféle érzelmetnem tükrözött. De bensőjében rettentő félelem vertgyökeret. Felhagyott a csatákkal, és letelepedett, hogy ahegyek között éljen, azt remélve, hogy jelenléte életben

tartja Rowenát.

Folyamatosan szemmel tartotta hitvesét, sosemengedte, hogy túlságosan kifárassza magát, pörlekedettvele, mert nem eszik rendesen, és amikor éjszakánkéntfelriadt, megnézte szívverését, de azután képtelen voltelaludni.

– Nélküle semmi vagyok – vallotta meg barátjának,Poéta Siebennek, aki alig egy mérföldre építette felotthonát az övétől. – Ha ő meghal, egy részem is vele hal.

– Tudom, vén csataló – felelte Sieben. – De biztosraveszem, hogy a hercegnőnek nem lesz semmi baja.

Druss elmosolyodott.

– Miért csináltál belőle hercegnőt? Ti, költők, képtelenekvagytok igazat mondani?

Sieben széttárta kezét, és felkacagott.

– Az embereket szórakoztatni kell. Legendás Drussmondájához pedig szükség van egy hercegnőre. Ki akarnámeghallgatni annak a férfinak a meséjét, aki birodalmakonverekedte át magát, hogy megmentsen egy tanyasifruskát?

– Legendás Druss? Bah! Nincsenek többé igazi hősök.Az Egelhez, Karnakhoz és Árnyjáróhoz hasonlóak réges-

rég eltűntek. Ők hősök voltak – hatalmas emberek, tűzbenégő szemmel.

Sieben hangosan felnevetett.

– Ezt csak azért mondod, mert hallottad a dalokat.Néhány év múlva az emberek ugyanígy fognak beszélnirólad is. Rólad és arról az átkozott csatabárdról.

Az az átkozott csatabárd.

Druss felpillantott a falra akasztott fegyverre: a kettősacélfej ezüstösen csillogott a tűz fényében. Snaga, a Küldő,a soha vissza nem térés ikerpengéje. Felállt, és halkanátsétált a szobán, leemelve a bárdot a tartókarokról. Afekete nyél melegen simult tenyerébe, és mint mindig, mostis érezte a csaták borzongását, ahogy kézbe vette afegyvert. Majd némi habozás után visszaakasztotta acsatabárdot a helyére.

– Hívnak téged – szólalt meg Rowena. Férje megpördült,és látta, hogy asszonya felébredt, és őt nézi.

– Kik hívnak engem?

– A háború kutyái. Hallom a csaholásukat.

Druss megborzongott, de kipréselt egy mosolyt.

– Senki sem hív engem – felelte, de hangjában nem

csendült meggyőződés. Rowena misztikus képességeisoha nem halványultak el.

– Gorben közeledik, Druss. Hajói máris a tengerthasítják.

– Ez nem az én háborúm. A hűségem megoszlana.

Rowena egy darabig hallgatott, de végül így szólt:

– Kedvelted őt, igaz?

– Jó császár... vagy az volt. Fiatal, büszke és rettentőenbátor.

– Túl nagy súlyt fektetsz a bátorságra. Olyan őrület izzottbenne, amit te sosem vettél észre. Remélem, hogy nem isfogsz.

– Ahogy azt mondtam, ez nem az én háborúm.Negyvenöt éves vagyok, a szakállam őszül, az ízületeimmerevek. Drenai ifjainak nélkülem kell elbánniuk vele.

– De a Halhatatlanok is vele vannak – vitatkozott továbbRowena. – Egyszer azt mondtad, hogy nincs náluk avilágon jobb harcos.

– Emlékszel minden szavamra?

– Igen – felelte Rowena egyszerűen.

Patadobogást hallatszott az udvarról, mire Druss azajtóhoz lépett, és kiballagott a verandára.

A lovas a drenai tisztek páncélját viselte – hozzá fehértollú sisakot, ezüst mellvértet, hosszú, skarlátszín köpenyt.Leszállt a nyeregből, az állatot kikötötte a kerítéscövekhez,és elindult a ház felé.

– Jó estét! Csatabárdos Drusst keresem. – A férfilevette fejéről a sisakot, és beletúrt izzadságtól csatakosüstökébe.

– Megtaláltad.

– Én is úgy gondoltam. Certak dun vagyok, és üzenetethoztam Abalayn nagyúrtól. Azt szeretné tudni, hogy nemlovagolnál-e el skelni táborunkba.

– Miért?

– A harci kedv miatt, uram. Egy legenda vagy. ALegenda. Javítanál az emberek hangulatán avégeérhetetlennek tűnő várakozás alatt.

– A válaszom nem. Már visszavonultam.

– Hova tetted a modorodat, Druss?! – kiáltott ráRowena. – Kérd meg a fiatalembert, hogy fáradjon be.

– Örülök, hogy találkoztunk, hölgyem. Már sokat

hallottam rólad.

– Mekkora csalódást okozhatok neked – felelte Rowena,és barátságosan rámosolygott. – Egy hercegnőről hallottál,és ehelyett egy kövérkés háziasszonyt találsz.

– Azt akarja, hogy utazzam Skelnbe – mondta Druss.

– Hallottam. Szerintem menned kellene.

– Nem vagyok szónok – morogta Druss.

– Akkor vidd magaddal Siebent. Ő jó hatással lesz rád.Fogalmad sincs róla, mennyire bosszantó, hogy egész napláb alatt vagy. Légy őszinte: te magad is rettentően fogodélvezni.

– Nős vagy? – kérdezte a csatabárdos Certakot, bárhangja alig volt több egy mordulásnál.

– Nem, uram.

– Nagyon okos. Maradsz éjszakára?

– Nem, uram, de azért köszönöm. Még át kell adnommás üzeneteket is. De Skelnben találkozunk... és már aligvárom. – A tiszt ismét meghajolt, és az ajtó felé hátrált.

– Maradj vacsorára! – rendelkezett Rowena. – Azüzenetek várhatnak még egy órát.

– Sajnálom, hölgyem, de...

– Add fel, Certak! – tanácsolta Druss. – Nem győzhetsz.

A tiszt elmosolyodott, és széttárta a kezét.

– Legyen hát egy óra.

* * * * *

Másnap reggel Druss és Sieben kölcsönkért lovakraszálltak, búcsút intettek, és keletnek indultak. Rowenaaddig integetett, és mosolygott, amíg el nem tűntek szemelől, majd visszatért a házba, ahol Pudri várta.

– Nem kellett volna elküldened, hölgyem – mondta aventriai szomorúan. Rowena nagyot nyelt, és ömlenikezdtek a könnyei. Pudri odalépett hozzá, és vékonykezével átölelte.

– Meg kellett tennem. Nem lehet itt, amikor eljön az idő.

– Itt akarna lenni.

– Sok tekintetben ő a legerősebb férfi, akivel valaha istalálkoztam, de ebben igazam van. Nem szabad, hogy ittlegyen, amikor meghalok.

– Én melletted leszek, hölgyem, és fogom a kezed.

– Elmondod neki, hogy hirtelen jött, és fájdalom nélkül vittel – még akkor is, ha ez hazugság?

– Elmondom, hölgyem.

* * * * *

Hat nappal és egy tucatnyi váltott lóval később Certakbevágtatott a táborba. Négyszáz fehér sátrat vertek felnégyszögbe rendezve a Skeln árnyékában, ésmindegyikben tizenkét embert szállásoltak el. Négyezer lólegelészett a szomszédos mezőn, és hatvan főzőtűz égett avasbográcsok alatt. A ragu szaga a tiszt orrába csapott,miközben kikötözte hátasát a generális és főtisztjei általhasznált vörös csíkos sátor mellett.

Certak átadta a parancsokat, tisztelgett, majdcsatlakozott századához a tábor északi végében.Tajtékverte hátasát egy lovász gondjaira bízta, levettesisakját, majd félrelökte a szállására vezető ponyvát.Odabent bajtársai kockáztak és iszogattak. A játék azonnalfélbeszakadt, ahogy belépett.

– Certak! – vigyorodott el Orases, aki felállt, ésodalépett hozzá. – Na, milyen volt ő?

– Kicsoda?

– Hát Druss, te tökfilkó.

– Nagy – felelte Certak. Ellépett a tagbaszakadt szőketiszt mellett, és sisakját a szűk priccsre dobta. Kioldottamellvértjét, és hagyta, hogy az a földre essen. A súlytólmegszabadulva, nagy levegőt vett, és megvakarta a mellét.

– Ne bosszants már, jó cimbora! – halványult el Orasesmosolya. – Mesélj róla!

– Igen, mesélj róla neki! – nógatta a fekete szeműDiagoras is. – Azóta, hogy elmentél, egyfolytában aCsatabárdosról beszél.

– Ez nem igaz – mormogta Orases elpirulva. – Mind rólabeszéltünk.

Certak vállon veregette a férfit, majd felborzolta a haját.

– Hozz italt, Orases, és akkor mindent elmondok nektek.

Amikor a tiszt visszatért a boroskancsóval, és a négykupával, Diagoras könnyed mozdulattal talpra állt,odahúzott magának egy széket, és leült Certakkalszemben, aki elnyújtózott az ágyán. Archytas, a negyediktiszt is csatlakozott hozzájuk: átvette a könnyű mézbortOrasestól, és gyorsan felhajtotta.

– Ahogy mondtam, nagy – kezdte Certak. – Nem olyanmagas, mint ahogy a mesék mondják, de a felépítéseolyan, akár egy kisebb erődé. Mekkora a karja? Olyanszéles, akár a combod, Diagoras. Szakállas, és a haja

sötét, bár már őszül. A szeme kék, és olyan, minthakeresztüllátna rajtad.

– És Rowena? – kérdezte Orases lelkesen. – Olyanmesésen gyönyörű, ahogy a versek mondják?

– Nem. Elég helyes, olyan asszonyos módon.Felteszem, egykor bájos lehetett, de ezt már nehézmegmondani az idősebb nőknél. A szeme viszonttündöklően szép, és csodás a mosolya.

– Láttad a csatabárdot? – kérdezte Archytas, a lentriaihatárról érkezett karóvékony nemes.

– Nem.

– Kérdezted Drusst a csatáiról? – érdeklődött Diagoras.

– Hát persze, hogy nem, te bolond. Lehet, hogy ma márcsak földműves, de attól még ő Druss. Nem masírozhatszbe csak úgy hozzá, és kérdezheted meg tőle, hogy hánysárkányt terített le.

– Nincsenek sárkányok – közölte Archytasleereszkedően.

Certak megcsóválta a fejét, és összehúzott szemmelmeredt rá a férfira.

– Olyan volt, mint a mondákban. De bárhogy is,

meghívott vacsorára, és lovakról, meg a tanyákrólcsevegtünk. Megkérdezte, hogy mi a véleményem aháborúról, és én elmondtam neki, hogy szerintem Gorben aPenrac-öböl felé veszi az irányt.

– Ez szinte biztosra vehető- mondta Diagoras.

– Nem szükségszerűen. Mert ha biztosra lehet venni,akkor miért rostokolunk itt öt ezreddel?

– Abalayn túlságosan óvatos – vigyorodott el Diagoras.

– Ez a baj veletek, nyugatiakkal – közölte Certak. –Olyan hosszú ideje éltek már együtt a lovaitokkal, hogy ti isúgy kezdtek gondolkodni, mint ők. A Skeln-hágó a Sentrai-síkság kapuja. Ha Gorben elfoglalja, a télen éhen halunk.Ami azt illeti, velünk együtt fél Vagria is.

– Gorben nem bolond – szólalt meg Archytas. – Tudja,hogy kétezer ember az örökkévalóságig tudja védeniSkelnt. A hágó túl szűk ahhoz, hogy az övéhez hasonlósereg számbeli fölényét kamatoztatni tudja. Más út pedignincs. Penracnak már több értelme van. Az csakháromszáz mérföldre található Drenantól, és a vidékarrafelé olyan lapos, akár egy tó felszíne. Serege ottszétbontakozhat, és komoly gondokat okozhat.

– Különösebben nem érdekel, hol száll partra, amíg elégközel vagyok ahhoz, hogy lássam – jelentette ki Orases.

Certak és Diagoras egymásra néztek. Mindkettenharcoltak már a sathulik ellen, ismerték a csaták valódi,véres arcát, és látták, ahogy a hollók kivájják elesettbarátaik szemét. Orases nemrégiben érkezett – miután azhódító flottáról szóló hírek elérték Drenant, addig rágta apjafülét, amíg az meg nem vásárolta kinevezését Abalayndárdásaihoz.

– És mi van a Szarvazó Királlyal? – kérdezte Archytas. –Ő is ott volt?

– Sieben? Igen, vacsorára befutott. Ősöregnek tűnt, ésnem hiszem, hogy a hölgyek elalélnának a láttán. Kopasz,akár egy szikla, és vékony, mint egy pálca.

– Mit gondolsz, Druss mellettünk akar majd harcolni? –érdeklődött Diagoras. – Akkor lenne miről mesélni agyerekeinknek.

– Nem fog harcolni. Már túl van ezen. Elfáradt, de eztmajd ti is meglátjátok rajta. Én viszont megkedveltem: nemhencegő fajta, annyi szent. Sőt, földhözragadt. Sosemhinnétek el, hogy annyi dal és ballada szól róla. Aztmondják, Gorben sosem felejtette el őt.

– Talán csak azért indult útnak flottája élén, hogy isméttalálkozzon barátjával, Druss-szal – vicsorodott el Archytas.– Talán fel kellene vetnetek ezt az ötletet a generálisnak, ésakkor mindannyian hazamehetnénk.

– Remek ötlet – ismerte el Certak, visszafojtvaingerültségét. – De ha az ezredek feloszlanak, akkornélkülöznünk kellene örömteli társaságodat, Archytas. Ésennyit nem ér az egész.

– Én kibírnám – közölte Diagoras.

– Én is meglennék anélkül, hogy egy sátron kellosztoznom rossz alomból való ebekkel – felelte Archytas. –De a szükség nagy úr.

– Na igen, vau-vau – vakkantott Diagoras. – Szerintedmegsértettek minket, Certak?

– Senki olyan, aki említésre érdemes – érkezett a felelet.

– Ez viszont sértés – állt fel Archytas. A kibontakozódrámának a kintről fennhangzó zajongás vetett véget. Asátorlapot félrehúzták, és egy fiatal katona dugta be a fejét.

– A jelzőtüzeket meggyújtották – jelentette. – A ventriaiakpartra szálltak Penracnál.

A négy harcos talpra szökkent, és rohantak felvennipáncélzatukat.

A mellvértjét felszíjazó Archytas megfordult.

– Ez semmit sem változtat meg. Ez becsületbeli ügy.

– Nem – felelte Certak. – Ez a halál ügye. És remek leszgyönyörködni a tiédben, te fennhéjázó disznó.

Archytas örömtelenül rávigyorgott.

– Majd meglátjuk.

Diagoras lehúzta bronzsisakjának fülvédőjét, ésbekapcsolta az álladzót. Majd összeesküvők módjára,közel hajolt Archytashoz.

– Van valami, amit jó ha az eszedbe vésel, kecskeképű.Ha megölöd őt, amit igencsak kétlek, álmodban átvágom atorkodat. – Nyájasan elmosolyodott, és megveregetteArchytas vállát. – Tudod, én nem vagyok úriember.

A táborban hatalmas felfordulás uralkodott. A partmentén jelzőtüzek lobogtak egészen a Skeln csúcsaiig.Gorben a várakozásoknak megfelelően, délen szállt partra.Abalayn húszezer emberrel állomásozott ott, de még így islegalább kétszeres túlerővel áll majd szemben. Penracigötnapi kemény vágta várt a lovasokra, így a parancsokatsietve adták ki, a lovakat felnyergelték, a sátrakatlebontották. A főzőtüzeket eloltották, a szekereketmegpakolták, miközben emberek rohangáltak ide-oda,láthatóan a legteljesebb káoszban.

Reggelre csak hatszáz harcos maradt a Skeln-hágóban– a sereg zöme délnek dübörgött, hogy megsegítseAbalaynt.

Delnar gróf, Észak Őrzője, pirkadat után összehívattaembereit. Archytas állt az oldalán.

– Ahogy azt tudjátok, a ventriaiak partra szálltak –mondta a gróf. – Mi itt maradunk, arra az esetre, ha egykisebb erőt küldenének erre, hogy az északi országrésztháborgassák. Tudom, hogy közületek sokan szerettekvolna délre menni, de ha nem lenne nyilvánvaló, valakinekitt kell maradnia, hogy megvédje a Sentrai-síkságot. Aválasztás ránk esett. Az itteni táborra nincs többészükségünk, úgyhogy beköltözünk a szorosba. Vankérdés?

Nem volt, így Delnar elbocsátotta az embereket, majdArchytashoz fordult.

– Nem tudom, hogy miért hagytak itt téged, deegyáltalán nem kedvellek, cimbora. Bajkeverő vagy, és aztgondolom, hogy ennek a tulajdonságodnak Penracnálhasznát látnák. Mindegy: ha így esett, hát legyen így. Deokozz csak bármi bajt, és nagyon megbánod.

– Megértettem, Lord Delnar – felelte Archytas.

– Akkor értsd meg ezt is: mint a segédtisztemnek,dolgoznod kell, és pontosan úgy kell átadnod azutasításaimat, ahogy azt tőlem hallottad. Nekem aztmondták rólad, hogy hihetetlen önhittség szorult beléd.

– Ez aligha igaz.

– Talán. Nem értem, hogy ez miként lehetséges, mivelnagyapád még szatócs volt, és nemesi címetek alig kétnemzedékre nyúlik vissza. Ahogy öregszel, majdráébredsz, hogy csak az számít, amit az ember tesz, ésnem az, amit az apja tett.

– Köszönet a tanácsodért, nagyuram. Észben fogomtartani – felelte Archytas ridegen.

– Kétlem, hogy így lesz. Nem tudom, mi hajt, de nem isérdekel különösebben. Nagyjából három hétig leszünk itt,és utána megválok tőled.

– Ahogy akarod, nagyuram.

Delnar intett, hogy leléphet, majd a mezőt nyugat felőlhatároló fasor felé nézett. Két férfi tartott abból az iránybólfeléjük. Delnar állkapcsa megfeszült, amikor felismerte aköltőt. Archytas után kiáltott.

– Uram?

– Két ember tart errefelé. Fogadd őket, és kísérd asátramba.

– Igen, uram. Tudod, kik azok?

– A nagydarab Legendás Druss. A másik Sieben, a

mondaköltő.

– Úgy értesültem, hogy őt jól ismered – felelte Archytas,és alig tudta elrejteni rosszindulatú vigyorát.

* * * * *

– Nem úgy néz ki, mint egy sereg – mondta Druss, ésleárnyékolta szemét a Skeln csúcsai fölé emelkedő napsugarai elől.

– Nem lehetnek többen néhány száznál.

Sieben nem felelt: teljesen kimerült. Az előző naponDruss végleg ráunt a Skodában kölcsönkapott nagy paripalovaglására, így hát otthagyta egy lótenyésztőnél, a harmincmérföldre nyugatra fekvő városkában, és elhatározta, hogyelgyalogol Skelnbe. Ekkor a költő úgy határozott, hogy ő isköveti példáját – amire később súlyos, de mulandóostobaságként tekintett. Az ok valószínűleg az volt, hogyúgy emlékezett, a gyaloglás jót tesz neki. Most azonban apoéta fáradtan botorkált a mindkettejük csomagját cipelőDruss mellett – lábai rogyadoztak, elzsibbadtak, bokája,csuklója megdagadt, és reszelősen zihált.

– Tudod, hogy mit gondolok? – kérdezte társa, mire aköltő csak a fejét rázta, és minden erejével a sátrakraösszpontosított.

– Szerintem elkéstünk. Gorben partra szállt Penracnál,

és a sereg elvonult. De az utazás így is kellemesnekbizonyult. Jól vagy, költő?

Sieben szürke arccal bólintott.

– Nem úgy nézel ki. Ha nem állnál itt mellettem, azthinném, már meghaltál. Sőt, már láttam jobb színben levőhullákat is. – A poéta rámeredt. Gyorsan fogyó erejébőlmár csak ennyire futotta. Druss jót kuncogott. – Kifogytál aszavakból, he? Már ezért megérte eljönni.

Egy magas és fiatal tiszt közeledett feléjük, ügyelve arra,hogy kikerülje a sárfoltokat, és az előző éjjel még a mezőnkikötött lovakra utaló egyértelmű jelzéseket.

Megtorpant előttük, és kecsesen meghajolt.

– Legyetek üdvözölve Skelnben. A barátod beteg?

– Dehogy: mindig így néz ki – felelte Druss, és tetőtőltalpig végigmérte a harcost. A férfi harmonikusan ésmagabiztosan mozgott, de a keskeny zöld szempár és azarcvonások valahogy gyanakvással töltötték elCsatabárdost.

– Delnar gróf arra kért, hogy kísérjelek titeket a sátrába.A nevem Archytas. És a tiétek?

– Druss vagyok. Ő meg Sieben. Induljunk!

A tiszt gyors iramot diktált, amit az idős harcos meg sempróbált tartani az utolsó néhány száz, emelkedőn megtettlépés alatt. Ehelyett lassan ballagott Sieben mellett. Azigazat megvallva, maga Druss is elfáradt. Az éjszakanagyobb részét átgyalogolták, és mindketten megpróbáltákbizonyítani, hogy még mindig fiatalok.

Delnar elbocsátotta Archytast, és leült a kicsiny,összehajtható asztalka mellé, amelyen papírok ésnapiparancsok hevertek szanaszét. Sieben, aki nem vetteészre, milyen feszült a férfi, leroskadt a keskeny ágyra.Druss egy kancsó bort emelt az ajkához, és három nagykorttyal eltüntette az egészet.

– Őt nem látjuk itt szívesen... és ennélfogva téged sem –mondta Delnar, amikor Druss letette a kancsót.

A csatabárdos kézfejével megtörölte száját.

– Ha biztosan tudtam volna, hogy itt vagy, nem hoztamvolna magammal. Gondolom, a sereg elvonult.

– Igen. Délnek tartanak, mivel Gorben ott szállt partra.Kaphattok kölcsönbe két lovat, de azt akarom, hogynapnyugtára tűnjetek el innen.

– Azért jöttem ide, hogy adjak az embereknek valamit,amin elgondolkozhatnak a várakozás ideje alatt – felelteDruss. – Erre most már nincs szükségük. Úgyhogy néhánynapot pihenek, és utána visszamegyek Skodába.

– Már mondtam, hogy itt nem látunk benneteketszívesen.

Csatabárdos szeme megfagyott, ahogy a grófra nézett.

– Hallgass ide! – mondta olyan nyájasan, ahogy csaktőle telt. – Tudom, miért érzel úgy, ahogy érzel. A helyedbenén is ugyanúgy éreznék. De nem vagyok a helyedben. ÉnDruss vagyok, és oda megyek, ahova akarok. Ha aztmondom, hogy itt maradok, akkor így lesz. Most mégkedvellek, fiacskám, de állj az utamba, és megöllek.

Delnar bólintott, és megdörgölte az állát. A helyzet elérteazt a pontot, ameddig még elmerészkedhetett. Remélte,hogy Drussék elmennek, de nem kényszeríthette őket. Milenne komikusabb annál, minthogy Észak grófja parancsotad a drenai harcosoknak, támadják meg LegendásDrusst? Főként azok után, hogy a férfit a Seregek Ura hívtameg táborába. Delnar nem félt a harcostól, mivel nem félt ahaláltól sem. Az élete hat évvel ezelőtt ért véget. Felesége,Vashti azóta számos viszonyt folytatott, amivelmegszégyenítette őt. Három évvel ezelőtt egy kislánythozott világra, akit a gróf bálványozott, még ha kételkedettis abban, hogy köze volt a fogantatásához. Vashti nemsokkal ezután a fővárosba utazott, a gyermeketDelnochban hagyva. A gróf úgy hallotta, hogy feleségemost egy ventriai kereskedővel él a gazdag nyugatinegyedben. Mély levegőt vett, hogy lecsillapítsa magát, és

belenézett Druss szemébe.

– Maradjatok hát! De őt nem akarom látni.

Druss bólintott, és lepillantott Siebenre, aki eddigreelszunnyadt.

– Sosem kellett volna ennek megtörténnie – mondtaDelnar.

– Ezek a dolgok megtörténnek – felelte Druss. –Siebennek mindig is a szép nők voltak a gyengéi.

– Nem kellene gyűlölnöm őt, de ő volt az első, akirőltudtam. Ő volt az, aki szétzúzta az álmaimat. Megérted ezt?

– Holnap elmegyünk – közölte Druss törődötten. – Demost tegyünk egy sétát a szorosban. A tüdőmnek frisslevegőre van szüksége.

A gróf felállt, felöltötte sisakját, vörös pelerinjét, és a kétharcos kiballagott a táborból, majd rátértek a hágószájához vezető meredek, sziklás emelkedőre. A szorosközel egy mérföld hosszan nyúlt el, a közepén szélességenem érte el az ötven lépést – itt a talaj enyhe ívben lejtett avölgyet keresztülszelő patakig, amely a három mérföldretalálható tenger felé futott. A hágó szájából látni lehetett afűrészes csúcsok mögött a megtört napsugarak fényébencsillogó, arany-kék tengert. Az üde keleti szél lehűtötteCsatabárdos arcát.

– Jól védhető hely – jegyezte meg Druss, miutántekintete végigpásztázta a szorost. – A közepén a támadókkénytelenek összetömörülni, és számbeli fölényük semmivéfoszlik.

– Amellett dombnak felfelé kell rohamozniuk – mutatottrá Delnar. – Szerintem Abalayn azt remélte, hogy Gorben ittszáll majd partra. Akkor az öbölbe szoríthattuk, és aseregét kiéheztettük volna, miközben flottánk a hajóitzargatja.

– Ehhez túlságosan agyafúrt. Nála fortélyosabb harcostnem találtok.

– Kedvelted?

– Mindig tisztességesen bánt velem – felelte Druss, ésügyelt, hogy kijelentése ne áruljon el semmit.

Delnar bólintott.

– Az a hír járja, hogy zsarnokká vált.

A csatabárdos megvonta a vállát.

– Egyszer azt mondta nekem, hogy ez a királyok átka.

– Igaza volt. Azt tudod, hogy Bodasen barátod mégmindig a legmagasabb rangú generálisok egyike?

– Nem kétlem, hogy így van. Hűséges, és jó érzéke vana stratégiához.

– Szerintem megkönnyebbültél, hogy kihagytad ezt acsatát, barátom – jegyezte meg Delnar.

Druss bólintott.

– Az igaz, hogy a Halhatatlanok szolgálatában töltöttévek boldog évek voltak, és több barátom is akad közöttük.Abban is igazad van, hogy utálnék szembeszállniBodasennel. A csatákban fivérek voltunk, és nagyonszeretem őt.

– Térjünk vissza! Elrendelem, hogy készítsenek ételtnektek.

A gróf tisztelgett a szoros szájánál álló őrszemnek, és akét férfi felkapaszkodott a táborba vezető emelkedőn.Delnar egy négyszögletes fehér sátorhoz vezette Drusst –felemelte előtte a sátorlapot, így a csatabárdos lépett beelsőként. Odabent négyen üldögéltek, akik azonnal talpraszökkentek, amint a férfi nyomában a gróf is megérkezett.

– Pihenj! – mondta Delnar. – Ő itt Druss, régi barátom,és egy darabig velünk marad. Szeretném, ha szívesenlátnátok. – A csatabárdoshoz fordult. – Azt hiszem Certakotés Archytast már ismered. Ez a fekete szakállúsemmirekellő Diagoras. – Drussnak tetszett a fickó: a

felvillanó barátságos mosoly és a csillogó sötét szempár jókedélyről árulkodott. De volt benne valami más is, valami,amit a katonák csak úgy neveznek, hogy „sasszerű”: Drussazonnal tudta, hogy ez a férfi született harcos.

– Örülök, hogy találkoztunk, uram. Már rengetegethallottam rólad.

– Ő pedig Orases – mondta Certak. – Újonnancsatlakozott hozzánk Drenanból.

Druss kezet rázott az ifjúval, és észrevette a másikderekán a hájat, meg puha kézszorítását. Mindentösszevetve tűrhetőnek látszott, de Diagorashoz ésCertakhoz viszonyítva kisfiús, és esetlen benyomást keltett.

– Szeretnél enni valamit? – érdeklődött Diagoras,miután a gróf elment.

– Határozottan – dünnyögte Csatabárdos. – A gyomrommár azt gondolja, hogy a torkomat átvágták.

– Hozom – mondta Orases gyorsan.

– Azt hiszem, egy kicsit bálványoz téged – jegyezte megDiagoras, miután az ifjú kiviharzott a sátorból.

– Előfordul. Miért nem kértek meg, hogy üljek le?

Diagoras kuncogott, és odahúzott egy széket. Druss

megfordította és leült. A többiek követték példáját, és ahangulat máris oldódott. A világ egyre fiatalabb – gondoltaDruss, és azt kívánta, bárcsak ne jött volna el.

– Megnézhetem a csatabárdodat, uram? – kérdezteCertak.

– Nyugodtan – felelte Druss, és könnyed mozdulattalelőhúzta Snagát beolajozott tokjából. Az idős férfi kezébenszinte súlytalannak tetszett a fegyver, de amikor Certakátvette, felnyögött.

– A fegyver, amely lesújtotta a Káoszkopót – suttogta atiszt, és megforgatta, majd visszaadta a csatabárdosnak.

– Te mindent elhiszel, amit hallasz? – kérdezte Archytasvicsorogva.

– Megtörtént, Druss? – érdeklődött Diagoras, mielőttCertak felelhetett volna.

– Igen. Réges-régen. De éppen csak átvágta a bőrét.

– Igaz az is, hogy feláldoztak egy hercegnőt?

– Nem. Két kisgyereket áldoztak fel. De meséljetekinkább magatokról. Akárhova megyek, az emberek mindigugyanazt kérdezik, és én már nagyon ráuntam erre.

– Ha ennyire unod, miért viszed magaddal a költőt

minden kalandodra? – tette fel kérdést Archytas.

– Hogy érted ezt?

– Egyszerűen csak úgy, hogy elég furcsa egy olyanszerénynek tűnő embertől, mint amilyen te vagy, hogymagával visz egy mondaköltőt. Még ha nagyon kényelmesis lehet.

– Kényelmes?

– Nos, hiszen ő teremtett téged, nem? Legendás Drusst.A hírnevest és a szerencsést. Minden vándorló harcosbóllegenda lenne, ha ilyen útitárssal dicsekedhetne?

– Azt hiszem, ez igaz. Rengeteg embert ismerek sajátidőmből, akinek tetteit elfeledték, pedig megérdemeltékvolna, hogy fennmaradjanak egy dalban, vagy mesében.Igazából még sosem gondoltam bele.

– Sieben nagyszerű mondái mennyire túloznak? –érdeklődött Archytas.

– Ó, fogd már be! – csattant fel Diagoras.

– Ne – emelte fel a kezét Druss. – Fogalmatok sincs,hogy milyen jó ezt hallani. Az emberek mindig atörténetekről kérdeznek, és amikor elmondom nekik... hogyúgy mondjam, lekerekítve, nem hiszik el. Pedig ez azigazság. A történetek nem rólam szólnak. Az igazságra

épülnek, de túlnőnek azon. Én voltam a mag, de a mesékfává terebélyesedtek. Még sosem találkoztam példáulhercegnővel. De hogy válaszoljak az első kérdésedre, énsosem vittem magammal Siebent. Egyszerűen csak jött.Szerintem unatkozott, és világot akart látni.

– De a vérvadat azért megölted Pelucid hegyei között? –kérdezte Certak.

– Nem. Én csak egy csomó embert öltem meg egycsomó csatában.

– Akkor miért engeded meg a költőknek, hogy róladénekeljenek? – tette fel a kérdést Archytas.

– Ha le tudnám állítani őket, megtenném. Miutánvisszatértem, az első néhány év olyan volt, akár egylidércnyomás, de mára megszoktam Az emberek azthiszik, amit hinni akarnak, és az igazság csak ritkánlényeges. Az embereknek hősökre van szükségük, és hanincs nekik, kitalálnak egyet.

Orases visszatért egy tál raguval, és egy feketekenyérrel.

– Lemaradtam valamiről? – érdeklődött.

– Nem igazán – felelte Csatabárdos. – Csak fecsegtünk.

– Druss épp most mondta el nekünk, hogy a legendája

csupán hazugság. – közölte Archytas. – Roppanttanulságos volt.

Druss őszinte jókedvvel kuncogott, és megcsóválta afejét.

– Látjátok – fordult Diagorashoz és Certakhoz –, azemberek azt hiszik, amit hinni akarnak, és csak azt halljákmeg, amit meg akarnak hallani. – Vetett egy pillantást azösszeharapott szájjal ülő Archytasra. – Fiú, volt idő, amikorvéred a beszélgetés ezen pontján már rég a sátor falátmocskolta volna. De akkor még fiatalabb voltam, és önfejű.Most már nem lelek élvezetet kutyakölykök legyilkolásában.De még mindig Druss vagyok, úgyhogy mostantóllábujjhegyen közlekedj, ha a közelembe jössz.

Archytas kipréselt magából egy nevetést.

– Nem okozol gondot nekem, öreg. Nem gondolom...

Druss villámgyorsan felpattant, és visszakézből szájonvágta.

Archytas lezuhant a székéről, és nyögve elterült a földön.Az orra betört, és vér csorgott belőle.

– Nem, te nem gondolod. Most pedig add ide azt aragut, Orases. Mostanra biztos kihűlt.

– Üdvözlünk Skelnben, Druss – vigyorodott el Diagoras.

* * * * *

Druss három napon át nem hagyta el a tábort. SiebenDelnar sátrában ébredt, és arról panaszkodott, hogy fáj amellkasa. Az ezredkirurgus megvizsgálta, és pihenőtrendelt neki, majd közölte Druss-szal és Delnarral, hogy aköltőnek komoly szívgörcsei voltak.

– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte Druss.

A kirurgus szeméből semmit nem lehetett kiolvasni.

– Ha egy-két hétig pihen, remekül lesz. A veszélyt aztjelenti, hogy a szíve váratlanul begörcsölhet, ésfelmondhatja a szolgálatot. Már nem fiatal, és az ideútnagyon megviselte.

– Értem, és köszönöm. – Druss Delnarhoz fordult. –Sajnálom, de maradnunk kell.

– Ne izgasd magad emiatt, barátom – legyintett a gróf. –Bármit mondtam is, amikor megérkeztetek, szívesen látlakbenneteket. De mondd csak, mi történt közted és Archytasközött? Úgy néz ki, mintha egy hegy zuhant volna az orrára.

– Az orrával kopogtatott az öklömön – morogta Druss.

Delnar elmosolyodott.

– Van benne valami visszataszító. De jobb, ha vigyázol

– Van benne valami visszataszító. De jobb, ha vigyázolvele. Elég ostoba ahhoz, hogy kihívjon.

– Nem, nem teszi meg. Lehet, hogy ostoba, de nemszerelmes a halálba. Még egy kutyakölyök is tudja, hogy elkell bújnia a farkas elől.

A negyedik nap reggelén, amikor Druss éppen Siebenmellett üldögélt, az egyik őrszem rohant be hanyatt-homloka táborba. Perceken belül felfordulás támadt, és azemberek páncéljaikért rohantak. A hangzavar hallatánDruss kisétált a sátorból. Egy fiatal katona rohant elmellette – a csatabárdos karja kivágódott, megragadta aférfi köpenyét, és egy rántással megállította az ifjút.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

– Itt vannak a ventriaiak! – kiáltotta a katona, majdkitépte magát, és rohant tovább a hágó felé. Drusskáromkodott egyet, és utánaindult. A hágó szájánálmegtorpant, és elnézett a patak felé.

Csillogó lándzsáikkal a kézben, ott sorakoztak Gorbenpáncélos harcosai, egyik sor a másik után, a két hegyközött húzódó völgyet teljesen kitöltve. A sereg közepénmagasodott a császár sátra, körülötte pedig aHalhatatlanok fekete-ezüst tömege komorlott.

Drenai harcosok rohantak el mellette, miközben Drusslassan Delnar mellé ballagott.

– Mondtam, hogy fortélyos – közölte Csatabárdos. –Nyilván jelképes erőt küldött csak Penracba, tudván, hogyaz majd délre csalja seregünket.

– Igen, így történhetett. Most mi lesz?

– Nem maradt sok választásod.

– Ez igaz.

A drenai harcosok három sorban álltak fel a hágókeskeny középső részén. Kerek pajzsaik csillogtak afelkelő nap sugaraiban, sisakjaikon a fehér lószőr forgótmeg-meg lebbentette a szél.

– Hány veteránod van? – kérdezte Druss.

– Nagyjából a csapat fele. Őket rendeltem előre.

– Mennyi idő alatt ér el egy lovas Penracba?

– Már elküldtem egy embert. A seregnek nagyjából tíznapon belül itt kell lennie.

– Szerinted van tíz napunk? – érdeklődött Druss.

– Nincs. De ahogy mondtad, nem maradt túl sokválasztásom. Szerinted Gorben mit fog tenni?

– Először beszélni fog, és arra kér, hogy add meg

magad. Jobb, ha kérsz néhány órát, hogy átgondold adolgot. Azután beküldi a panthiánokat. Fegyelmezetlencsürhe, de úgy verekszenek, akár az ördögök. Őket eltudjuk intézni. Fonott pajzsaik és döfőlándzsáik nem érnekfel a drenai páncélzattal. Azután majd próbára teszi a többicsapatát is...

– A Halhatatlanokat is?

– Csak a legvégén: amikor már fáradtak vagyunk, éserőnk végére járunk.

– Baljós helyzetkép.

– Szar ügy – bólintott Druss.

– Mellettünk fogsz állni, csatabárdos?

– Azt vártad, hogy elmegyek?

Delnar váratlanul felkacagott.

– Miért ne tennéd meg? Bárcsak én is megtehetném.

* * * * *

Az első drenai sorban álló Diagoras tokjába csúsztattakardját, és vörös köpenyébe törölte izzadó tenyerét.

– Elég számosan vannak – jegyezte meg.

Certak bólintott.

– Mesteri szépítés. Úgy tűnik, mintha egyszerűen letudnának gázolni minket.

– Meg kell adnunk magunkat, nem igaz? – suttogtaOrases mögöttük, és kipislogta a verítéket a szeméből.

– Valahogy ezt nem tartom valószínű választásnak –felelte Certak. – Bár elismerem, szívmelengető a gondolat.

Fekete csődört megülő lovas gázolt át a patakon, ésvágtatott a drenaiak felé. Delnar átsétált a sorok között,Druss-szal az oldalán, majd megálltak, és vártak.

A lovas a Halhatatlanok generálisának fekete-ezüstpáncélzatát viselte. A két férfi előtt megzabolázta paripáját,és előrehajolt.

– Druss? – kérdezte. – Te vagy az?

Az idős harcos szemügyre vette a szikár vonásokat, és akét varkocsba fogott ezüstös sötét hajat.

– Köszöntelek Skelnben, Bodasen – mondta a drenai.

– Sajnálom, hogy itt talállak. Szándékomban álltellovagolni Skodába, miután elfoglaltuk Drenait. Rowena jólvan?

– Jól. És te?

– Láthatod. Egészséges és ép vagyok. Na és te?

– Nem panaszkodom.

– Sieben?

– A sátrában alszik.

– Mindig tudta, hogyan kell elkerülni a csatákat –erőltetett magára egy mosolyt Bodasen. – És aminek ez azegész tűnik, teljesen feleslegessé válik, ha a józan észdiadalmaskodik. Te vagy a vezér? – kérdezte Delnart.

– Az vagyok. Milyen üzenetet hoztál?

– Csupán ennyit: császárom holnap reggel átlovagolezen a hágón. Udvariasnak tartana, ha addigraelvonultatnád a csapataidat az útból.

– Megfontoljuk – felelte Delnar.

– Azt tanácsolom, jól fontoljátok meg – fordította visszahátasát Bodasen. – Még találkozunk, Druss. Vigyázzmagadra!

– Te is.

A ventriai generális megsarkantyúzta a csődört, és

elvágtatott a patak felé, át a panthiánok sorain.

Druss félrehívta Delnart, távol az embereitől.

– Értelmetlen egész nap itt álldogálniuk, és bámulniuk azellenséget. Miért nem adod ki a parancsot, hogyoszoljanak, és küldöd vissza az embereid felét, hogytakarókat és tűzifát hozzanak?

– Szerinted ma már nem támadnak?

– Nem. Miért tennék? Tudják, hogy ma éjjel nem kapunkerősítést. Holnap viszont korán fognak jönni. – Drussvisszatrappolt a táborba, és benézett a költőhöz. Siebenmég mindig aludt. A csatabárdos odahozott magának egyszéket, és egy darabig a poéta ráncos arcát nézte, majdtőle szokatlan módon megsimogatta a kopasz fejet. Siebenkinyitotta a szemét.

– Ó, te vagy az! Mi ez a nagy nyüzsgés?

– A ventriaiak becsaptak minket. A hegy túloldalánállnak.

Sieben halkan szitkozódott, Druss meg kuncogott.

– Te csak heverj itt, poéta, én meg mindent elmesélek,amint megfutamítottuk őket.

– A Halhatatlanok is itt vannak?

– Hát persze.

– Csodás. Kellemes kis kirándulást ígértél nekem, megnéhány szónoklatot. Erre mibe csöppentünk? Már megintegy háborúba.

– Találkoztam Bodasennel. Jól néz ki.

– Pazar. Akkor ha végzett velünk, talán leülhetünk inniegyet, és elcseveghetünk a régi szép időkről.

– Túl komolyan veszed a dolgokat, poéta. Most pihenj.Később néhány emberrel felvitetlek a hágóhoz. Nemszívesen hagynád ki a látványosságot, nem igaz?

– Nem tudnád rávenni őket, hogy visszavigyenekSkodába?

– Majd később – vigyorodott el Druss. – Most viszontvissza kell mennem.

A csatabárdos merev léptekkel felsétált az emelkedőn,és leült egy sziklatömbre a szoros szájában. Tekintete azellenséges táborra meredt.

– Mire gondolsz? – kérdezte az odaballagó Delnar.

– Az jár a fejemben, amit egy régi barátomnak mondtamréges-régen.

– Mi volt az?

– Ha győzni akarsz, támadj.

* * * * *

Bodasen leszállt lováról a császár előtt, és letérdelt,homlokát a földhöz nyomva, majd felállt. A távolból aventriai uralkodó, mint mindig, most is erősnek, feketeszakállúnak, éles szeműnek tűnt. De a közelebbivizsgálódás próbáját már nem állta ki. Haja és szakálla avastag, sötét festékréteg egészségtelen fényét tükrözte,festett arca természetellenes színben játszott, szeme pedigminden árnyékfoltban árulást keresett. Hívei – még aBodasenhez hasonlók is, akik már évtizedek óta szolgálták– tudták, hogy soha nem nézhetnek a szemébe, így mindenközlendőjüket a mellvértre kovácsolt aranyozott griffnekcímezték. Senki sem mert a közelébe menni fegyverrel azoldalán, és a császár évek óta nem fogadott senkitmagánkihallgatáson. Mindig páncélt viselt – az a hír járta,még alvás közben sem vetette le. Ételeit rabszolgákkóstolták meg, és az uralkodó puha bőrkesztyűt viselt,nehogy az aranykupákra rákent méreg végezzen vele.

Bodasen türelmesen várt, hogy szólhasson, és gyorsanfelpillantott, hogy leolvassa a császár arckifejezését.Gorben rosszkedvűek tűnt.

– Druss volt az? – kérdezte végül.

– Bizony, nagyuram.

– Szóval ő is ellenem fordult.

– Ő drenai, nagyuram.

– Vitába szállsz velem, Bodasen?

– Nem, fenség. Természetesen nem.

– Jó. Az akarom, hogy hozd elém Drusst. Ítélkezni fogokfelette. Az efféle árulás gyors megtorlást kíván.Megértetted?

– Igen, fenség.

– A drenaiak átengednek?

– Nem hiszem, fenség. De nem tart majd sokáigmegtisztítani a hágót, még ha Druss van is ott. Adjakparancsot az embereknek, hogy oszoljanak és verjenektábort?

– Nem. Egy darabig maradjanak még sorokbarendeződve. Hadd lássák a drenaiak hatalmukat éserejüket.

– Igen, fenség.

Bodasen elhátrált.

– Még hűséges vagy hozzám? – kérdezte hirtelen acsászár.

A generális szája kiszáradt.

– Mindig az voltam, nagyúr.

– De Druss a barátod volt.

– Még ha ez így is van, fenség, akkor is láncra vervehozatom eléd. Vagy átnyújtom a fejét, amennyiben elesne aharcban.

A császár bólintott, majd festett arca a hágó felé fordult.

– Azt akarom, hogy meghaljanak. Haljanak meg mind –suttogta maga elé.

* * * * *

A pirkadatot megelőző hűvös éjszakában sorakoztak fela drenaiak – mindegyik harcos kerek pajzsot, és röviddöfőkardot fogott. A szablyákat félretették, mivel zártalakzatban a hosszú kardok lengetése éppen olyan haláloslehetett a közelben álló bajtársakra, mint a leterítendőellenségre. Az emberek idegesek voltak, újra és újraellenőrizték mellvértjük szíjait, vagy ráébredtek, hogy abronz lábszárvédőket túl szorosan, túl lazán vagy túlakárhogy kötötték meg. A köpenyek lekerültek, és a sorokmögött emelkedő hegyoldalba rakták le a szorosan

összetekert vörös ruhadarabokat. Druss és Delnar tudták,hogy az emberi bátorság ilyenkor van a legnagyobbnyomásnak kitéve. Gorben rengeteg mindent tehetett – alapok az ő kezében voltak. A drenaiak nem tehettek mást,minthogy vártak.

– Szerinted azonnal támadást vezényel, amint felkel anap? – kérdezte Delnar.

Druss megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Hagyja, hogy a félelem egy órán átkifejtse hatását. De ne feledjük, hogy nála sosem lehettudni.

Az első sort alkotó kétszáz embert nagyjából egymáshozhasonló érzelmek árasztották el, eltérő hevességgel,Büszkeség, mert őket válogatták ki az első sorba; félelem,hogy ők fognak elsőként elesni. Egyesek búslakodtak:akadtak, akik már hetek óta nem írtak haza levelet, másokkeserűséggel a szívükben váltak el rokonaiktól vagybarátaiktól. A fejeket sokféle gondolat uralta.

Druss az első vonal közepéig tört előre, Diagorast ésCertakot kérve meg, hogy álljanak a két oldalára.

– Egy kicsivel menjetek távolabb – mondta nekik. –Hadd legyen helyem a lendítésre. – A vonal jobbanszétterült, Druss ellazította vállát, és kinyújtóztatta kar- éshátizmait. Az ég kezdett világosodni, mire a csatabárdos

káromkodott egyet. A védők hátrányára a felkelő nap aszemükbe fog sütni – mintha nem lenne elég az ellenségtúlereje.

A patak túlpartján a fekete bőrű panthiánok lándzsáikatélezték, és nem igazán féltek. A velük szemben állóelefántcsont arcúak kevesen voltak. Úgy fognak majdszétfutni, mint a bozóttűz elől menekülő antilopcsorda.Gorben addig várt, amíg a nap a csúcsok fölé emelkedett,majd parancsot adott a támadásra.

A panthiánok talpra ugrottak, és gyűlölködő ordításszakadt fel torkukból – az üvöltés falként gördült előre ahágóban, és beterítette a védőket.

– Hallgassátok csak ezt! – bömbölte Druss. – Nem azerőt halljátok benne, mivel ez a rettegés ordítása!

Ötezer harcos lódult meg hágóban – lábuk vad ritmustdobolt a sziklás lejtőn, ami egészen a hegyek csúcsáigvisszhangzott.

Druss harákolt egyet, és kiköpött. Majd hahotáznikezdett – a szívből jövő, vaskos nevetésre a körülötte állókkuncogni kezdtek.

– Az istenekre, mennyire hiányzott ez! – harsogta. –Gyertek csak, marhapásztorok! – kiáltott rá a panthiánokra.– Mozogjatok már!

A második sor közepén álló Delnar elmosolyodott, éskivonta kardját.

Amikor az ellenség alig száz lépésre ért, a harmadik soremberei Archytasra néztek. A tiszt felemelte a karját. Adrenaiak ledobták pajzsukat, lehajoltak, majd szakállasgerellyel a kezükben egyenesedtek fel. Mindegyiküklábánál öt gerely hevert.

A panthiánok már majdnem rajtuk voltak.

– Most! – rikoltotta Archytas.

Karok lendültek meg, és kétszáz halálhozó gerelycsapódott a feketék tömegébe.

– Újra! – bömbölte a tiszt.

A rohamozó horda első sora sikoltozva tűnt el, de amögöttük érkezők máris letiporták őket. A roham lendületemegtört, ahogy a vademberek megbotlottak, és rázuhantakelesett bajtársaikra. A homokóraként keskenyedő szorosmég inkább lelassította a rohamot.

Majd a vonalak összecsaptak.

Egy lándzsa lendült Druss felé, aki fegyvere fejévelhárította azt, visszakezes vágása pedig áthasította a fonottpajzsot és a mögötte levő húst. A panthián felmordult,ahogy Snaga belevágott a bordái közé. Druss kitépte a

csatabárdot, hárított egy újabb döfést, majd ellenfelearcába sújtott. A mellette álló Certak a pajzsával védett egyszúrást, és mesterien döfte rövidkardját ellenfele csillogófekete mellébe. Egy lándzsa belehasított a combjába, denem érzett fájdalmat. Riposztszúrása talált, és a panthiánaz első sor előtt egyre gyarapodó hullahalomra hanyatlott.

A vademberek most már bajtársaik tetemeire ugráltakfel, kétségbeesetten próbálva meg áttörni a védelmet. Ahágó talaja iszamóssá vált a vértől, de a drenaiakkitartottak.

Egy sudár termetű harcos félrehajította fonottgyékénypajzsát, és felemelt lándzsával vetette át magát ahullák falán. Egyenesen Druss felé zuhant. Snagabelefúródott a mellébe, de a férfi puszta súlya a földreterítette a csatabárdost, fegyvere pedig kiesett a kezéből.Ebben a pillanatban újabb panthián vetette rá magát. Drusspáncélkesztyűjével ütötte félre a felé lendülő lándzsát, ésirtózatos ütést mért az ember állára. Amikor a harcosösszerogyott, Druss a torkánál és az ágyékánál fogvamegragadta, a feje fölé lendítette, és áthajította ahullahalmon, egyenesen rohamozó társai útjába. Majdmegpördült, és kiszakította a bárdot az előbb megölt férfitestéből.

– Gyerünk, cimborák! – bődült el. – Ideje, hogyhazaküldjük őket!

Ráugrott a tetemekre, jobbra és balra vágott, rést nyitvaa panthiánok sorában. Diagoras nem hitt a szemének:káromkodott egyet, majd Druss után vetette magát.

A drenaiak meglódultak, és vöröslő karddal, zordtekintettel tapostak át a halott panthiánokon.

A vademberek seregének közepén a harcosok előbbazzal küszködtek, hogy legyűrjék az eszelős csatabárdost,majd ahogy a többi drenai is csatlakozott hozzá, elhátráltakelőle.

A félelem ragályként söpört végig soraikon.

Percekkel később már visszafelé özönlöttek a völgyben.

Druss visszavezette a harcosokat az eredeti alakzatba.Zekéjét vér mocskolta össze, szakállában karmazsinszínfoltok virítottak. Szétnyitotta ingét, előhúzott alóla egytörülközőt, és megtörölte verítékes arcát. Lerántotta fekete-ezüst sisakját, és megvakarta üstökét.

– No, legények, milyen érzés tudni, hogy megdolgoztatoka fizetségért? – kiáltotta, és mély hangját a bércek vertékvissza.

– Megint jönnek! – ordította valaki.

Druss hangja az erősödő félelmet kardként vágta szét.

– Hát persze, hogy jönnek! – bömbölte. – Nem tudják,mikor verték meg őket! Első sor hátra, második sor előre!Osztozzon mindenki a dicsőségben!

Druss az első sorban maradt, oldalán Certakkal, ésDiagorasszal.

Alkonyatra négy rohamot vertek vissza, és csak negyvenembert vesztettek – harminc halottat, tíz sebesültet.

A panthiánok közül több mint nyolcszázán maradtak acsatatéren.

Aznap éjjel kísérteties látványban volt részük az aprótábortüzeket körülülő drenaiaknak – a táncoló lángokhátborzongató árnyékokat vetettek a hágóban heverőtetemek falára, amitől úgy tűnt, mintha a hullák a sötétbenvergődnének. Delnar utasítást adott, hogy szedjék össze ahasználható gyékénypajzsokat, valamint minél több gerelytés lándzsát gyűjtsenek össze.

Éjféltájban legtöbb veterán elaludt, de a többieknek mégtúl friss élményt jelentettek az aznapi izgalmak, így kiscsoportokban üldögéltek, és halkan beszélgettek.

Delnar csoportról csoportra járt, leült melléjük,tréfálkozott velük, és javított hangulatukon. Druss Siebensátrában aludt, feljebb, közelebb a hágó szájához. A költőaz aznapi történéseket ágyából figyelte, amíg el nem aludta hosszúra nyúlt délutánban.

Diagoras, Orases és Certak, meg vagy fél tucat emberüldögélt egymás mellett, amikor Delnar lépett oda hozzájuk,és foglalt helyet körükben.

– Hogy érzitek magatokat? – kérdezte a gróf.

A férfiak elmosolyodtak. Ugyan mit lehetett erreválaszolni?

– Kérdezhetek valamit, uram? – érdeklődött Orases.

– Természetesen.

– Hogy maradt Druss életben ilyen sokáig? Úgy értem,nincs is említésre méltó védőfelszerelése.

– Jó meglátás – felelte a gróf, és lecsatolta sisakját,majd beletúrt hajába, élvezve az éj hűvösét. – Az ok ottrejlik a kérdésben. Az a rettenetes csatabárd ritkán sújt leúgy, hogy ne ejtsen halálos sebet. Ahhoz, hogy megöldDrusst, fel kell készülnöd a halálra. Nem is, nemegyszerűen fel kell készülnöd. Amikor megtámadod őt, aztazzal a biztos tudattal teszed, hogy meg fog ölni. Na most,a legtöbb ember élni akar. Érted már?

– Nem igazán, uram – vallotta be Orases.

– Ismered azt a fajta harcost, akivel senki nem akarszembekerülni? – kérdezte Delnar.

– Nem, uram.

– A berszerk, vagy más néven a berzerker olyan ember,aki gyilkos őrjöngésében ügyet sem vet fájdalomra, és nemtörődik az életével. Ledobja páncélját, megtámadja azellenséget, és addig öl és gyilkol, amíg darabokra nemvágják. Egyszer láttam egy olyan berzerkert, akineklevágták a karját. Amíg vér fröcskölt a csonkból, addig azt atámadói arcába fröcskölte, és addig harcolt, amíg összenem esett.

– Senki sem akar megküzdeni az ilyen emberrel. Nos,Druss még félelmetesebb, mint egy berzerker. Rendelkezikannak minden erényével, de gyilkos őrjöngését kordábantudja tartani. Képes hideg fejjel gondolkodni. És ha ehhezhozzáveszed bámulatos erejét, valóságos pusztító gépezetáll előtted.

– De van esély rá, hogy egy szúrás eltalálja a harcban –felelte Diagoras. – Elég váratlanul megcsúszni egyvértócsában, és ő is éppen úgy meghalhatna, mint bárkimás.

– Ez igaz – ismerte el Delnar. – Nem azt mondom, hogynem halhat meg, csak éppen az esélyek mind Druss mellettszólnak. Közületek a legtöbben láttátok ma őt harcolni.Azoknak, akik mellette verekedtek, nem maradt idejüktanulmányozni a technikáját, de a többiek vethettek egypillantást a Legendára. Mindig megtartja egyensúlyát,

mindig mozgásban van. Szeme sosem pihen meg, ésmintha hátul is lenne! Még a legteljesebb káosz közepén ismegérzi a veszélyt. Ma egy roppant bátor panthián harcosrávetette magát a csatabárdra, kitépve azt Druss kezéből.És máris jött a következő harcos. Látta valaki a jelenetet?

– Én igen – felelte Orases.

– De nem tanultál belőle. Az első panthián azért haltmeg, hogy Druss fegyverét semlegesítse. A másodiknakkellett elintéznie a Legendást, hogy azután a többiekáttörhessék a vonalat. Ha átjutnak, azzal erőnketkettévágják, és a hegyek lábához nyomják. Druss ezt egyszemvillanás alatt átlátta. Habár második támadóját csakleütötte, ezért hajította vissza a fickót a résbe, és csakezután szerezte vissza csatabárdját. És most gondoljatokcsak bele: Druss egy pillanat alatt észlelte a veszélyt,kidolgozott egy tervet, majd végrehajtotta. Sőt, ennél többettett. Miután felkapta fegyverét, azonnal nekirontott azellenségnek, és ez törte meg őket. Druss pontosan amegfelelő pillanatot választotta a támadásra. Ez pedig aszületett harcosok ösztöne.

– De honnan tudta, hogy követni fogjuk? – tette fel akérdést Diagoras. – Darabokra vághatták volna.

– Még ekkor is magabiztos volt. Ezért kért téged, ésCertakot, arra, hogy álljatok mellé, és ezt tekintsétekbóknak. Tudta, hogy ti utána mentek, és azok, akik nem

követnék őt, titeket követni fognak.

– Ő mondta ezt neked? – érdeklődött Certak.

A gróf kuncogott.

– Nem. Druss bizonyos értelemben éppen olyanmeglepetten hallaná mindezt, mint ti. A tetteit nem érvekkeltámasztja alá. Ahogy mondtam, az ösztön vezérli őt. Ha ezttúléljük, sokat tanulhattok.

– Szerinted sikerülni fog, uram? – kérdezte Orases,.

– Ha erősek leszünk, igen – hazudta Delnar könnyedén,önmagát is meglepve.

* * * * *

A panthiánok hajnalban ismét jöttek, a hágóbanlopakodtak előre, miközben a drenaiak kivont karddalvártak. De a vagriaiak nem támadtak. A zavartan állóvédők szeme láttára vonszolták el bajtársaik tetemeit.

Bizarr jelenet volt: Delnar húsz lépést hátravezényelte adrenaiakat, hogy az ellenségnek legyen helye amunkálatokhoz. A gróf tokjába csúsztatta kardját, és azelső sorban álló Druss mellé lépett.

– Mit gondolsz?

– Szerintem a harci szekereknek készítik elő a terepet.

– A lovak sosem támadnának tömör alakzatra. Csak arövidebbet húznák – mutatott rá a gróf.

– Akkor vess egy pillantást oda! – dörmögte acsatabárdos.

A patak túlpartján a ventriai sereg szétvált, utat adva atantriaiak csillogó, bronz harci kocsijainak. A hatalmaskerekekre sarlószerű, fűrészes, és halálos pengéketszereltek. Minden szekeret két ló húzott, és egy hajtó, megegy lándzsavető alkotta a személyzetét.

A testek elhordása egy órán át tartott, miközben akocsik odalent a völgyben vonalban felsorakoztak. Amikora panthiánok elvonultak, Delnar előrerendelte azt a harmincembert, aki a tegnapi csatából megmaradtgyékénypajzsokat vitte. A pajzsokat nagyjából egyvonalban szétszórták a hágóban, és lámpaolajjal locsoltákmeg a fonott készségeket.

Delnar Druss vállára tette a kezét.

– Az első sor ötven lépéssel nyomuljon előre, a pajzsokelé. Amikor támadnak, az alakzat térjen ki jobbra és balra,majd húzódjon a sziklák fedezékébe. Amint átjutottak,meggyújtjuk a pajzsokat, és remélhetőleg ez megállítjaőket. A második sor összecsap a szekerekkel, míg a tesorod feltartóztatja a harci kocsikat követő gyalogságot.

– Jól hangzik – mondta Druss.

– Ha nem sikerül, nem próbálkozunk meg vele újra –felelte Delnar.

A csatabárdos elvigyorodott.

A felsorakozott harci kocsik hajtói feltették a selyemszemellenzőket a lovakra. Druss kétszáz embereelőrenyomult, maga mögött hagyva a gyékénypajzsokvonalát. Diagoras, Certak és Archytas is vele tartott.

A völgy alján felhangzó mennydörgő patadobogástvisszaverték a bércek, amint a kétszáz kocsihajtómegcsördítette ostorát, és vágtába ugratta lovait.

Amikor a szekerek már majdnem rajtuk voltak, Drusselordította magát, és az alakzat felbomlott. Miközben azemberek a két hegyoldal biztonságába rohantak, azellenség máris tovadübörgött a második vonal felé.Lángoló fáklyák röppentek az olajjal átitatottgyékénypajzsok felé, mire azonnal fekete füst kezdettgomolyogni, majd a lángok is táncra keltek. A szél keletfelé sodorta a füstöt, ami facsarta a szemellenzős lovaktágra nyílt orrlyukát. Az állatok rémülten nyerítettek, ésmegpróbáltak elfutni, ügyet sem vetve a kocsihajtóklecsapó ostoraira.

Egy pillanat alatt elszabadult a káosz. A szekerek

második sora belerohant az elsőbe: lovak zuhantak el,kocsik fordultak fel, és sikoltozó emberek hullottak afűrészes sziklákra.

És ebbe az óriási felfordulásba gázoltak bele adrenaiak, a lángoló pajzsokat a ventriai lándzsásokrahajítva, akiknek a fegyvere ilyen közelrőlhasznavehetetlennek bizonyult.

Gorben, a fél mérföldre álló magaslatról egy légiónyigyalogost vezényelt a küzdelembe.

Druss és a kétszáz drenai kardforgató újra felvette azalakzatot a hágóban, és pajzsfalat képeztek az új támadókelőtt – az ezüstös páncélzatú gyalogság csillogópengefallal találta magát szemközt.

Druss bezúzott egy koponyát, kibelezett egy ventriait,majd hátralépett, és villámgyors pillantást vetett jobbra ésbalra.

A vonal kitartott.

Ebben a támadásban már több drenai esett el, mintelőző nap, de kevés embert veszítettek a ventriaiak általhozott áldozathoz képest.

Csak egy maroknyi harci kocsi törte át hátulról adrenaiak első vonalát, hogy ott rögtön belerobbanjon asaját gyalogságába, ahol ösvényt vágott köztük, csakhogy

mielőbb kijusson a hágóból.

A véres csata órákon át folytatódott – mindkét oldalvadul verekedett, és senki sem kegyelmezett a másiknak.

Az ezüstvértezetű ventriai gyalogság nyomása nemlankadt, de alkonyatra már meggyőződés és harci kedvnélkül harcoltak.

A dühödt Gorben a hágóba parancsolta generálisukat.

– Indíts elsöprő rohamot, vagy könyörögni fogsz ahalálért! – fenyegette meg.

A generális alig egy óra múlva már halott volt, agyalogság pedig visszabotorkált a patakon át, az alkonyegyre gyérülő fényében.

* * * * *

Gorben ügyet sem vetett az előtte táncoló színtársulatra– elnyúlt selyemhuzatú heverőjén, és halk hangonbeszélgetett Bodasennel. A császár teljes harci díszbenpompázott, mögötte pedig ott magasodott hatalmasizomzatú panthián testőre, aki az elmúlt öt évben azuralkodó hóhéra volt. A férfi puszta kézzel ölt: időnkéntlassan fojtotta meg áldozatait, máskor nagyujját nyomtabele a tehetetlen foglyok szemgödrébe. Minden kivégzésrea császár előtt került sor, és ritkán telt el hét ilyenszörnyűség nélkül.

A panthián egyszer úgy ölt meg valakit, hogy két tenyereközött roppantotta össze a fejét, Gorben és udvaroncaitapsa közepette.

Bodasent émelyítette az egész, de saját cselszövésénekhálójába gabalyodott. Az évek során a puszta becsvágyűzte a hatalom csúcsaira. Mára ő lett a Halhatatlanokparancsnoka, és Gorben után Ventria leghatalmasabbembere. Ám ez egyben veszedelmes helyzetet is teremtett.A császár annyira elveszítette a józan eszét, hogy már nembízott senkiben; csak kevés generális élt sokáig, ésmostanában Bodasen is úgy érezte, hogy az uralkodótekintete egyre gyakrabban időzik el rajta.

Ma éjjel ő hívta meg Gorbent a sátrába, mulatságotígérve, de a császár goromba, vitatkozós kedvében volt,így a hadvezér nagyon meggondolta, mit beszél.

– Sejtetted, hogy a panthiánok és a harci kocsikkudarcot vallanak majd, nem igaz? – kérdezte Gorben. Akérdés komoly veszélyt hordozott magában. Ha igennelfelel, a császár megkérdezi majd, miért nem mondta elvéleményét korábban. Talán nem ő az uralkodó katonaitanácsadója? Mi értelme egy olyan tanácsadónak, aki nemad tanácsot? Ha nemmel felel, akkor viszont a megfelelőítélőképesség hiánya nyer bizonyságot.

– Az évek során számos háborút vívtunk, nagyuram –felelte. – A legtöbb háborúban szenvedtünk el vereségeket.

És te mindig azt mondtad: „Ha nem próbáljuk meg, sosemtudjuk meg, hogy működne-e”.

– Szerinted a Halhatatlanokat kellene küldenünk? –kérdezte Gorben. A császár korábban mindig az őHalhatatlanjainak nevezte őket. Bodasen megnyalta azajkát, és elmosolyodott.

– Nem kétséges, hogy gyorsan meg tudnák tisztítani aszorost. A drenaiak jól harcolnak, és fegyelmezettek, detisztában vannak vele, hogy a Halhatatlanokat nem tudjákmegállítani. Ám a döntés egyedül a tiéd, nagyuram.Egyedül te rendelkezel a hadászat isteni ismeretével. Ahozzám hasonló emberek csupán nagyságod jelentéktelenvisszfényei.

– Akkor hol vannak azok, akik saját maguktól is képesekgondolkodni? – fortyant fel a császár.

– Őszinte leszek hozzád, fenség – felelte Bodasengyorsan. – Nem találsz ilyen embert.

– Miért nem?

– Olyan embereket keresel, akik éppen olyan fürgéngondolkodnak, mint te, akik bírnak a te mindent átlátóbölcsességeddel. Ilyen emberek nem léteznek. Hihetetlenadomány birtokosa vagy, fenség. Az istenek ilyeténbölcsességgel tíz nemzedékenként egyszer ruháznak felvalakit.

valakit.

– Igazat szólsz. De nem sok öröm rejtőzik abban, hamindenkinél különb vagy, ha társaidtól az istenek adtaadományok választanak el. Tudod, gyűlölnek – suttogta,miközben tekintete a sátor bejáratánál álló őrszemekrevillant.

– Mindig lesznek olyanok, aki féltékenyek rád, fenség.

– Te féltékeny vagy rám, Bodasen?

– Igen, fenség.

Az uralkodó az oldalára gördült, és felcsillant a szeme.

– Beszélj!

– A hosszú évek alatt szerettelek, és szolgáltalak,fenség. Mindig azt kívántam, bárcsak jobban hasonlíthatnékhozzád, és bárcsak jobban szolgálhatnálak. Bolond lenneaz az ember, aki nem lenne féltékeny rád. De eszelős, haazért gyűlöl, mert te az vagy, ami ő sosem lehet.

– Jól mondod. Őszinte ember vagy, egyike akeveseknek, akiben megbízom. Nem olyan, mint Druss, akiazt ígérte, hogy engem szolgál, és most gátolja, hogybetöltsem sorsomat. Holtan akarom látni, generális. Aztakarom, hogy hozd elém a fejét.

– Úgy lesz, fenség.

Gorben hátradőlt, és, körülnézett a sátorban.

– A szállásod majdnem olyan fényűző, mint az enyém.

Bodasen sietve felelt:

– Csak azért, mert a te ajándékaid töltik meg.

* * * * *

Olajjal kevert földdel kenték be arcukat és páncéljukat –Druss és az ötven kardforgató halkan gázolt előre akeskeny patak vizében a holdtalan ég alatt.

A drenai azért imádkozott, nehogy a fellegekszétváljanak, miközben egysoros vonalban vezetteembereit a keleti part felé, kezében csatabárdjával,bekoszolt pajzsát maga előtt tartva. Amint kiértek a partra,Druss leguggolt a kicsiny csapat közepén, és a haldoklótűznél szendergő két őrszem felé mutatott. Diagoras ésmég ketten kiváltak a csoportból, majd tőrrel a kezükbennémán odalopóztak az őrökhöz. Az emberek hang nélkülhaltak meg. A panthián harcosok gyékénypajzsaiból sietveösszeeszkábált fáklyákat elvették tőlük, Druss és katonáipedig elindultak az őrtüzek felé.

Csatabárdos átlépett a tetemeken, meggyújtotta afáklyáját, és a legközelebbi sátor felé rohant. Embereikövették példáját, sátorról sátorra rohantak, amíg a lángok

már harminc láb magasra csaptak fel az éjszakai égen.

Hatalmas felfordulás támadt, ahogy sikoltozó férfiakrohantak elő az égő vásznak közül, hogy azután a drenaiakkardélre hányják őket. Druss előretört, vérvörös ösvénytvágva a megzavarodott ventriaiak között. Tekintete azelőtte magasodó sátorra meredt, amelynek falán afelcsapó lángok fényében jól látszott az izzó griffmadár.Szorosan a nyomában rohant Certak, és jó húsz harcos,kezükben fáklyát szorongatva. Druss félrerántotta asátorlapot, és beugrott.

– A fenébe! – mordult fel. – Gorben nincs itt! Átok reá!

Druss a selyemfalra hajította fáklyáját, majd ráordítottembereire, hogy rendeződjenek át, és máris megindultvissza, a patak felé. Összehangolt ellenállással nemtalálkoztak, mivel a ventriaiak még mindig megzavarodvarohangáltak – sokan félmeztelenek voltak, míg mások vízzeltöltötték meg sisakjaikat, és élőláncot formáltak, hogyeloltsák a ventriai táborban dühöngő tüzes poklot, amit afeltámadó szél csak még tovább fokozott.

A patak felé rohanó Druss egy csapat Halhatatlannalfutott össze. Snaga meglendült, és kiloccsantotta az elsőkardos ventriai agyát. A második akkor halt meg, amikorDiagoras visszakezes vágása átmetszette a torkát. Azösszecsapás rövid volt, és véres, de a meglepetés ereje adrenaiakat segítette. Druss áttört a kardforgatók vonalán,

csatabárdjával szétzúzta egyikük bordáit, majd süvítővisszakezes vágása átmetszette egy másik vállát.

Bodasen karddal a kezében rontott elő sátrából.Gyorsan összeszedett egy kis csapat Halhatatlant, ésmáris rohanva indult a csata felé, maga mögött hagyva alángokat. Egy drenai harcos ugrott az útjába – döfése aventriai védtelen testére irányult. Bodasen hárított, éselsöprő riposztja feltépte a férfi torkát. A generális átlépetta tetem fölött, és vezette tovább az embereit.

Druss megölt még két embert, majd ráüvöltött adrenaiakra, hogy vonuljanak vissza. A. mögötte felhangzólábdobogás hallatán megpördült, és szembefordult azellenséggel. Mivel az újonnan jöttek mögött lobogtak atüzek, az arcukat nem tudta kivenni.

Archytas nem messze tőle elintézett egy harcost, majdészrevette, hogy Druss magára maradt.

Gondolkodás nélkül száguldani kezdett a Halhatatlanokfelé, éppen abban a pillanatban, amikor Druss is rohamralendült. A drenai csatabárdja lecsapott, és felemelkedett,vértet és csontot zúzva szét. Diagoras és Certakcsatlakozott hozzá, majd négy másik harcos is. Azösszecsapás hamar véget ért. Csak egy ventriainaksikerült kitörnie – a férfi jobbra vetette magát, és Archytasmögött szökkent talpra. A magas tiszt sarkon pördült, ésrávetette magát. A drenai elvigyorodott, ahogy kardjaik

összecsattantak. A férfi öreg volt már, és bár képzett, nemmérkőzhetett vele. Kardjuk meg-megcsillant a tűz fényében:hárítás, riposzt, visszavágás, szúrás, védekezés. Egyszercsak a ventriai látszólag megbotlott. Archytas előreugrott,de ellenfele lebukott, majd egyetlen könnyed mozdulattalmáris talpra pattant, kardját a drenai ágyékába döfve.

– Élj és tanulj, fiú! – sziszegte Bodasen, és kitéptepengéjét. A generális megfordult, ahogy egyre többHalhatatlan rohant el mellette. Gorben Druss fejét akarja:ma éjjel megadhatja neki.

A csatabárdos kirántotta fegyverét egy testből, majdeliramodott a patak és a hágó viszonylagos biztonságafelé.

Egy harcos vetette magát az útjába. Snaga átzengett alevegőn, szilánkokra törve a férfi kardját. Visszakezesvágása összezúzta a ventriai bordáit. Ahogy Druss elfutottmellette, a férfi utánanyúlt, és vállon ragadta. A tüzekfényében a drenai Bodasent pillantotta meg. AHalhatatlanok haldokló generálisa belekapaszkodott Drusszekéjébe, megpróbálva lelassítani őt. A csatabárdoselrúgta az útból, és rohant tovább.

Bodasen elzuhant, majd az oldalára gördült, és apatakon átgázoló nagydarab drenai és társai után nézett.

A ventriai látása elhomályosult. Lehunyta szemét, és a

fáradtság köpenyként borult rá. Emlékek villantak felgondolatai között. Valami nagyot loccsant, mintha csak atenger hullámai csapdostak volna, és újra maga előtt látta amúltból elősikló, rájuk rontó kalózhajót. Ismét Druss mellettrohant, hogy átugorjon rá, és előretörjön a tatfedélzet felé.

A fenébe! Tudnia kellett volna, hogy Druss sosemváltozik meg.

Támadni. Mindig csak támadni.

Kinyitotta a szemét, és pislogott, hogy kitisztuljon alátása. Druss mostanra biztonságban elérte a pataktúlpartját, és visszavezette harcosait a drenai vonalakhoz.

Bodasen megpróbált megmoccanni, de gyötrő fájdalomhasított belé. Óvatosan megérintette az oldalára kapottsebet – ragacsos ujjai megtapintották törött bordáit, kezétpedig elárasztotta a tátongó sebből fröcskölve ömlő vér.

Vége volt hát.

Nincs több félelem. Nincs több őrület. Nincs többhajlongás és bókolás a festett arcú eszelős előtt.

Bizonyos értelemben megnyugvás töltötte el.

Egész élete egyetlen nagy csalódás volt a Druss-szal akalózok ellen vívott csatát követően. Abban az egyetlen,kiemelkedő pillanatban élt, amikor ott állt Druss-szal a...

A hajnal első fénynél vitték testét a császár színe elé.

Ekkor Gorben sírva fakadt.

A tábor egy merő romhalmazzá vált. A császárhadvezérei nyugtalanul és némán álltak az uralkodó trónusamellett. Gorben saját köpenyével takarta le a halottat, ésfehér vászontörülközővel itatta fel könnyeit. Majd az előttetérdelő férfira meredt, akit a Halhatatlanokból álló őrségfogott közre.

– Bodasen halott, a sátram megsemmisült, a táboromlángokban áll. És te, te szánalmas korcs, te voltál az őrségtisztje. Alig húszan támadtak a táboromra, megöltékszeretett generálisomat, és te még mindig élsz. Erre adjmagyarázatot!

– Nagyuram, veled voltam Bodasen sátrában – a teparancsodra.

– Szóval az én hibám, hogy a tábort megtámadták!

– Nem, fenség...

– Nem, fenség – utánozta Gorben. – Én sem hinném. Azőrszemeid aludtak, és most már halottak. Nem gondolod,hogy illő lenne csatlakozni hozzájuk?

– Fenség?

– Azt mondtam, csatlakozz hozzájuk! Fogd a pengéd, ésnyisd fel az ereid!

A tiszt előhúzta dísztőrét, hegyét maga felé fordította,majd a hasába döfte. Egy pillanatra senki sem mozdult,majd a férfi sikoltozni és vergődni kezdett. Gorben előhúztakardját, és átvágta vele a haldokló torkát. A császár ekkorígy szólt:

– Még ezt a kegyet sem érdemelte ki.

* * * * *

Druss belépett Sieben sátrába, és a földre hajítottacsatabárdját. A költő ébren volt, de az ágyban fekve,némán figyelte a csillagokat, amikor barátja megérkezett. Anagydarab férfi leült a padlóra, busa feje a mellére csuklott,és tekintete a kezét vizsgálgatta – hol ökölbe szorítottakezét, hol szétnyitotta öklét. A poéta szinte tapintani tudtacsüggedését. Erőlködve felült, mire mellének sajgása szúrófájdalommá erősödött. Erre felmordult, Druss pedigfelemelte a fejét, és kihúzta magát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a csatabárdos.

– Remekül. Felteszem, a portya sikertelen volt.

– Gorben nem volt a sátrában.

– Mi a baj, Druss?

Barátja feje lekókadt, és a férfi nem válaszolt. Siebenkimászott az ágyból, és harcoshoz lépett, majd leült mellé.

– Ki vele, vén csataló. Mondd el nekem.

– Megöltem Bodasent. Az árnyak közül támadt rám, ésén levágtam.

Sieben Druss válla köré fonta karját.

– Mit is mondhatnák?

– Elmondhatnád, hogy miért? Miért nekem kellettlennem?

– Nem tudom megmondani. Bárcsak tudnám. De nem tekeltél át az óceánon, hogy megkeresd, és megöld. Ő jöttide – egy sereggel együtt.

– Csak néhány barátom volt az életben – felelte Druss. –Eskodas a házamban halt meg. Én öltem meg Bodasent.És idehoztalak téged, hogy meghalj pár szikláért egyelfeledett hágóban. Olyan fáradt vagyok, költő. Soha nemkellett volna idejönnöm.

A drenai felállt, és elhagyta a sátrat. Beledugta kezét akinti vizes hordóba, és megmosta az arcát. A háta sajgott,különösen a lapockái alatt, ahol sok évvel ezelőtt az alándzsa belefúródott. A jobb lábán megdagadt ér is folyton

gyötörte.

– Nem tudom, hogy hallasz-e, Bodasen – suttogta, ésfelnézett a csillagokra –, de sajnálom, hogy nekem kellettlennem. Jó barát voltál boldogabb időkben, és olyanember, akivel szívesen járnám a hegyeket.

Visszatért sátrába, és Siebent székében alva találta.Druss óvatosan felemelte, és az ágyba fektette, ráterítveegy vastag takarót.

– Elkoptál, poéta – Megtapintotta barátja pulzusát. Azszaggatott volt, de erős. – Maradj velem, Sieben! – kérteaz alvót. – Haza foglak vinni.

Amikor a hegycsúcsok megfürödtek a hajnalsugaraiban, Druss lassan lesétált a sziklás lejtőn, hogyelfoglalja helyét a drenai sorban.

Skeln nyolc nap alatt kriptává változott. Felfúvódotttetemek hevertek mindenfelé, és az oszlás bűze lengett bemindent. Gorben egyik légiót a másik után vezényelte ahágóba, csakhogy lássa őket megverve, és elcsüggedvevisszabotorkálni. A védők egyre apadó csapatát a feketeruhás csatabárdos elképesztő bátorsága tartotta össze,akinek rémisztő harci tudása megfélemlítette a ventriaiakat.Egyesek azt suttogták, hogy démon, mások a háborúistenének nevezték. Régi meséket idéztek fel.

A ventriai tábortüzek körül mondott történetekben a

Káoszharcos alakja újjáéledt.

Csak a Halhatatlanokat nem érintette meg a félelem.Tudták, hogy az ő feladatuk lesz megtisztítani a hágót, éstudták azt is, hogy nem lesz könnyű dolguk.

A nyolcadik éjszakán Gorben végül engedett generálisaiunszolásának. Kezdtek kifogyni az időből. A hágótmásnapra el kellett foglalni, különben a drenai seregcsapdába ejti őket ebben az átkozott öbölben.

A parancsot tehát kiadták, és a Halhatatlanok kifentékkardjukat.

Hajnalban nesztelenül felsorakoztak, fekete-ezüst vonalatképezve a patak mentén, és kőmerev tekintettélméregették a köztük és a Sentrai-síkság közöttfelsorakozott háromszáz embert.

A drenaiak fáradtak voltak: hullafáradt és beesett szeműférfiak várták a ventriaiakat.

Abadai, a Halhatatlanok új generálisa a sorok elélépdelt, és felemelt karddal, némán tisztelgett a drenaiakelőtt, a Halhatatlanok szokása szerint. A penge lefelésuhant, és a sorok megindultak. Hátul három dobos vernikezdte a szomorú menetindulót, a Halhatatlanok kardjaipedig megvillantak.

A ventriai sereg krémjét alkotó férfiak zord arccal, lassan

masíroztak a drenaiak felé.

Az ezúttal pajzsot fogó Druss nézte, ahogy közelednek,és fagyos kék szeme nem árult el semmit érzelmeiből. Államegfeszült, szája vékony vonallá préselődött. Megfeszítettevállizmait, és nagy levegőt vett.

Eljött a próba ideje. Eljött a napok napja.

Gorben sorsának lándzsahegye ma megmérkőzik adrenai elszántsággal.

Tudta, hogy a Halhatatlanok átkozottul jó harcosok, demost egyedül csak a dicsőségért küzdöttek.

A drenaiak viszont büszkék voltak: büszke emberek fiai,egy harcos nép leszármazottai. Otthonukért, feleségükért,fiaikért és még meg nem született fiaikért küzdöttek.Országuk szabadságáért és saját sorsuk irányításértverekedetek – azért, hogy élhessék életüket, hogybetölthessék egy szabad nép sorsát. Egel, Karnak és mégszámosan ezért az álomért harcoltak az évszázadok során.

A csatabárdos mögött Delnar gróf is a közeledőellenséget figyelte. Lenyűgözte őt fegyelmezettségük, ésazon kapta magát, hogy furcsán kívülállónak érzi magát, akicsodálja őket. Tekintete átvándorolt Drussra. Nélküle sohanem tarthattak volna ki ilyen sokáig. Ő volt a hajó horgonyaa viharban, amely az orrot a széllel szemben tartja, amelylehetővé teszi, hogy dacoljanak az elemek hatalmával és

meglovagolják azt, anélkül, hogy a hajó szétzúzódna asziklákon, vagy a tenger ereje felborítaná. Az erősekbátorságot merítettek a jelenlétéből. A folytonosan változóvilágban ő jelentette az állandóságot – ő volt az agigantikus erő, amiben bízni lehetett, hogy mindentátvészel.

Ahogy a Halhatatlanok közelebb értek, Delnar érezte azemberek között elharapózó félelmet. A vonal megmoccant,ahogy a pajzsokat erősebben markolták. A grófelmosolyodott. Ideje megszólalnod, Druss – gondoltamagában.

Egy háborúskodásban leélt élet ösztönének engedve,Druss a magasba emelte csatabárdját, és elbődült,mondandóját a közeledő Halhatatlanoknak címezve.

– Gyertek, és haljatok meg, kurafiak! Én Druss vagyok,és ez itt a halálotok!

* * * * *

Rowena virágokat szedett a ház mögötti kis kertben,amikor rátört a fájdalom, és a bordái alatt belehasított atestébe. A lábai kicsúsztak alóla, ő pedig a virágok közérogyott. Pudri a réti kapuból vette észre, hogy mi történt, ésodarohant hozzá, miközben segítségért kiabált. Siebenfelesége, Niobé futva érkezett a réten át, és ők kettenemelték fel az eszméletlen nőt, majd vitték be a házba.

Pudri egy kevés gyűszűvirág-port kényszerített az ajkaiközé, majd vizet töltött egy agyagkupába. A kupát Rowenaszájához tartotta, összecsippentette orrát, éskényszerítette, hogy nyelje le a vizet, és vele a port.

De a fájdalom nem múlt el, így Rowenát felvitték azemeletre, az ágyába, miközben Niobé ellovagolt a faluba agyógyítóért.

Pudri ott ült úrnője ágya mellett – ráncos, öreg arcabeesett, és aggodalom telepedett rá. Hatalmas szemételfutották a könnyek.

– Kérlek, ne halj meg, hölgyem! – suttogta. – Kérlek!

Rowena kiröppent testéből, kinyitotta szellemszemét, éssajnálkozva pillantott le az ágyban fekvő asszonyi testre.Látta ráncos arcát, és őszülő haját, szeme alatt a sötétkarikákat. Ez volt hát ő? Ez a fáradt, megviselt burok volt aza Rowena, akit évekkel ezelőtt Ventriába hurcoltak?

És szegény Pudri is hogy megöregedett, ésösszetöpörödött. Szegény, hűséges Pudri.

Rowena érezte a Forrás vonzását. Lehunyta szemét, ésDrussra gondolt.

A tegnapi álmok Rowenája a szelek szárnyán a tanyafölé röppent, megízlelte az édes levegőt, és kiélvezte azégen szárnyalók szabadságát. Zöld és termékeny földek

suhantak el alatta, amelyeket aranyló kukoricamezőkpettyeztek. A folyók szatén szalagokká lettek, a tengerekfodrozódó tavakká, a városok céltalanul szaladgáló rovarokfészkévé.

A világ annyira összezsugorodott, hogy már csak egykék és fehér ékkövekkel teleszórt tányérrá lett, majd egytengerek határolta szikladarabbá, végül pedig egy picinydrágakővé. Rowena még egyszer Drussra gondolt.

– Ó, még ne! – könyörgött. – Hadd lássam őt mégegyszer! Csak egyszer...

Színek úsztak el a szeme előtt, ő pedig pörögve ésforogva zuhant keresztül a felhőkön. Zöld és arany föld terültszét alatta – a buja s zöldellő Sentrai-síkság kukoricamezőiés rétjei. Keleten úgy tűnt, mintha csak egy óriás dobtavolna le hanyagul köpenyét a szürke és élettelen földre –Skeln hegyei csupán redők voltak ebben a köpenyben,Rowena közelebb repült, míg végül már ott lebegett aszoros fölött, és lepillantott a csatázó seregekre.

Drusst nem volt nehéz megtalálnia.

Mint mindig most is az öldöklés sűrűjében állt, gyilkoscsatabárdjával ölve-vágva.

Ekkor Rowenán szomorúság simított végig, olyan mélybánat, ami már-már fájdalmat okozott lelkének.

– Ég veled, szerelmem – búcsúzott.

Majd az égbolt felé emelte arcát.

* * * * *

A Halhatatlanok a drenai vonalra vetették magukat, ésaz acélcsengés még a dobok dübörgését is elnyomta.Druss Snagával belevágott egy szakállas arcba, majdellépett egy gyilkos döfés elől, és kibelezte támadóját.Lándzsa sebezte meg arcát, egy kardpenge pedig sekélyvágást ejtett a vállán. Druss egy lépést hátrálni kényszerült,de ott megvetette lábát, és véres csatabárdja belehasítottaz előtte tömörülő fekete-ezüst sorba.

A Halhatatlanok tömege visszaszorította a drenaiakat.

A Druss pajzsára mért hatalmas csapás kettéhasította akészséget. A csatabárdos elhajította a pajzsot, két marokrakapta Snagát, és vérvörös utat vágott az ellenség soraiban.A haragot düh váltotta fel.

Druss szeme lobot vetett, és fáradt, sajgó izmaibanszétáradt az erő.

A drenaiakat majdnem húsz lépéssel vetették vissza.Még tíz, és a hágó kiszélesedik – és azt már nem fogjáktudni tartani.

Druss szája halálfejes vicsorba rándult. A vonal íjként

hajlott meg körülötte mindkét oldalon, de a csatabárdostnem lehetett kimozdítani helyéről. A Halhatatlanok egyrecsak jöttek és jöttek, de a drenai könnyedén vágta le őket.Erő töltötte el minden tagját.

És ekkor nevetni kezdett.

Rémisztő hang volt – az ellenfél vére jéggé fagyott.Druss Snagával belecsapott egy szakállas Halhatatlanarcába, és a férfi nekizuhant társainak. A csatabárdoselőreugrott, és a következő harcos mellébe vágtafegyverét. Majd lesújtott jobbra és balra. Emberek hullottakel az útjából, rést nyitva a sorok között. Druss az égreüvöltötte minden dühét, és, megrohamozta azembermasszát. Certak és Diagoras követték.

Bár öngyilkosság volt, a drenaiak éket formáltak – Drussvolt az ék hegye, amely belehasított a ventriaiak tömegébe.

Az óriási csatabárdos megállíthatatlannak bizonyult.Mindenfelől harcosok vetették rá magukat, de bárdja úgyvillant ide-oda, mint a villám. Egy Eericetes nevű fiatalkatona, aki alig egy hónapja nyert felvételt a Halhatatlanokközé, látta, hogy Druss felé tart, mire a félelem epekéntöntötte el torkát. Eldobta kardját, megfordult, és nekifeszülta mögötte jövőknek.

– Vissza! – ordította. – Gyerünk vissza!

Az emberek utat adtak neki, és kiáltását mások is

átvették, mivel azt hitték, a parancs a tisztektől jön.

– Vissza! Vissza a patakhoz! – A kiáltás végigsöpört asorokon, és a Halhatatlanok megfordultak, majd szaladnikezdtek a ventriai tábor felé.

A trónusán ülő Gorben rémülten nézte, ahogy embereirendezetlenül és megzavarodva belegázolnak a sekélypatakba.

Tekintete a hágó felé villant, ahol ott állt a csatabárdos,Snagát lengetve.

Druss hangja lecsapott rá, ahogy a bércek visszavertékminden szavát.

– Hová lett a legendád, keleti szajhák fia?

Abadai lépett oda császárhoz, térdre ereszkedett, éslehajtotta a fejét. A generális homlokán egy sekélyvágásból vér szivárgott.

– Hogy történhetett ez? – dörögte az uralkodó.

– Nem tudom, fenség. Az egyik pillanatban méghátraszorítottuk őket, de azután a csatabárdos megőrült, ésmegrohamozta a vonalunkat. Pedig már a markunkbanvoltak. Tényleg megvoltak. De ekkor valaki elkiáltottamagát, hogy vonuljunk vissza, és azután minden káoszbafúlt.

A hágóban Druss csatabárdjának eltompult élét fente.

– Legyőztük a Halhatatlanokat – veregette vállonDiagoras a drenait. – Missael összes istenére, legyőztükaz átkozott Halhatatlanokat!

– Visszajönnek, kölyök, méghozzá nagyon hamar. Jobb,ha azért imádkozol, hogy a sereg szélvészgyorsánideérjen.

Amikor Snagát ismét borotvaélesre fente, Drussmegnézte sebeit. Az arcára kapott vágás úgy szúrt, mint afene, de már nem vérzett. A vállsebe már komolyabbgondot jelentett, de amennyire csak lehetett, bekötözte. Hatúlélik ezt a napot, majd éjszaka összevarrja. A lábán és akarján is akadtak kisebb vágások, de a vér itt mármegalvadt, és a sebek maguktól beforrtak.

Árnyék vetült rá, mire felnézett. Sieben állt előtte,mellvértben és sisakban.

– Hogy nézek ki? – kérdezte a költő.

– Nevetségesen. Mit gondolsz, mit csinálsz?

– Belegázolok a sűrűjébe, Druss, te vén csataló. És nehidd, hogy megállíthatsz.

– Nem is álmodnék róla.

– Nem is mondod, hogy ostoba vagyok?

Druss felállt, és megragadta barátja vállát.

– Ezek jó évek voltak, költő. A legjobbak, amiket csakkívánhattam. Az ember életében kevés kincsre tesz szert.Ezek közül az egyik az a tudat, hogy az embernek van egybarátja, aki ott áll az oldalán, amikor minden elsötétül. Éslegyünk őszinték, Sieben... Ennél már nem sokkal lehetnesötétebb, igaz?

– Most, hogy említed, kedves Drussom, valóban egykicsit reménytelennek tetszik a dolog.

– Nos, mindenkinek meg kell halnia valamikor. Amikoreljön érted a halál, köpd szemen, költő.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Mint ahogy mindig megtetted.

A dobok ismét feldübögtek, és a Halhatatlanokfelsorakoztak. A szemükben most már düh izzott, ésvészjósló pillantással méregették a védőket. Most nemfognak megfutni. Még Druss elől sem. Sem attól a kétszázszánalmas embertől, aki még szemben állt velük.

A drenai vonalat már az első összecsapáskorhátranyomták. Még Druss is, akinek hely kellett csatabárdjameglendítéséhez, még ő is csak úgy tudta ezt megtenni, ha

hátrált egy lépést. Majd még egyet. És még egyet.Fáradhatatlanul küzdött, véresen és mocskosan – Snagakarmazsinszínű felhőben emelkedett és hullt alá,könyörtelen hatékonysággal csapva le.

Újra és újra maga köré gyűjtötte a drenaiakat. De aHalhatatlanok csak jöttek és jöttek, rátaposva sajátbajtársaik tetemére – komor tekintettel, megingathatatlanul.

A drenai vonal hirtelen megtört, és a csata pillanatokalatt kisebb összecsapások sorára hullott szét – aharcosok köröket formáltak, egymásnak illesztett pajzzsaldacolva a hágót elözönlő fekete-ezüst tengerrel.

A Sentrai-síkság megnyílt a hódítók előtt.

A csata elveszett.

De a Halhatatlanok kétségbeesetten igyekezték eltörölnivereségüknek még az emlékét is. Elálltak a nyugatnakvezető utat, és elszánták magukat, hogy mind egy száligvégeznek a védőkkel.

A keleti dombtetőn felállított magaslaton Gorbendühében elhajította jogarát, és Abadaihoz fordult.

– Győztek! De miért nem nyomulnak tovább?Vérszomjuk miatt lehetetlen előrejutni a hágóban!

Abadai nem hitt a szemének. Mintha csak arra vártak

volna, hogy a megfelelő időben elárulhassák Ventriát, aHalhatatlanok öntudatlanul is folytatták a védők munkáját. Aszűk hágót ellepték a harcosok, miközben Gorben seregemögöttük toporgott, arra várva, hogy végreszétbontakozhasson a síkságon.

Druss, Delnar, Diagoras és még vagy húszan acélgyűrűtformáltak a földből kiálló sziklák körül. Ötven lábbal arrébb,jobb kéz felé Siebent, Certakot és harminc drenaitkörülzártak, de a védők vadul küzdöttek. A költő arcaelszürkült, és a rettentő fájdalom egyre erősödött amellében. Leejtette kardját, és felkecmergett az egyik sötétsziklára, előrántva hajítókését csuklótokjából.

Certak hárított egy szúrást, de egy lándzsa átdöftemellvértjét, és feltépte tüdejét. Vér öntötte el torkát, ésösszeesett. Egy magas ventriai felugrott a sziklára, Siebenpedig elhajította pengéjét. A kés átütötte a férfi, jobbszemét.

Egy lándzsa suhant át a levegőn, és csapódott Siebenmellébe. Furcsamód egyáltalán nem okozott fájdalmat,ellenben megszabadította a költőt a szívét göcsbe rántókíntól. A poéta lebucskázott a szikláról, és azonnal elnyeltea fekete-ezüst horda.

Druss látta, hogy aláhull – és őrjöngeni kezdett.

Megtörte a pajzsgyűrűt, és hatalmas alakja belegázolt az

előtte tömörülő harcosok sorába – úgy vágta le őket, ahogya kasza aratja le a gabonát. Delnar lépett a helyére –bezárta a gyűrűt, kibelezett egy ventriai dárdást, és pajzsátDiagoraséhoz nyomta.

Druss a Halhatatlanok sűrűjében tört előre. Egy lándzsahátba találta, mire megpördült, és kiloccsantotta támadójaagyát. Kardcsapás csúszott le a sisakjárói, felhasítva arcát.Az oldalába kapott egy lándzsaszúrást, és halántékán egykardlap csattant. Megragadta egyik ellenfelét, és magáhozrántotta, elképesztő erővel fejelve le a ventriait. A férfielernyedt szorításában. Még többen gyűltek a csatabárdosközé. Az eszméletlen ventriait pajzsként tartva maga fölé,Druss a földre vetette magát. Kardok és lándzsák villantakfelé.

És ekkor felbúgtak a kürtök.

Druss megpróbált feltápászkodni, de egy csizmás lábhalántékon rúgta, és ő aláhullt a sötétségbe.

* * * * *

Amikor magához tért, felkiáltott. Az arcát kötésekborították, a testét fájdalom szaggatta. Megpróbált felülni,de egy kéz gyengéden visszanyomta a vállát.

– Pihenj, csatabárdos. Rengeteg vért vesztettél.

– Delnar?

– Igen, én vagyok. Győztünk, Druss. A sereg éppenidőben érkezett, de te most pihenj.

A csata utolsó pillanatai belerobbantak Druss fejébe.

– Sieben!

– Még él. Bár csak alig.

– Vezess hozzá.

– Ne bolondozz. Igazából halottnak kellene lenned: atestedet vagy húsz döfés érte. Ha megmozdulsz, a varratokfelszakadnak, te meg elvérzel.

– Vezess hozzá, a fene beléd!

Delnar káromkodott egyet, és talpra segítette acsatabárdost. Behívott egy ápolót, aki Druss baljára állt, ésközös erővel áttámogatták az óriást a sátor hátuljába, aholMondaköltő Sieben mozdulatlan, alvó alakja pihent.

A csatabárdos letelepedett egy székre az ágy mellé,Delnar és az ápoló pedig visszahúzódtak. Drusselőrehajolt, rámeredt a poéta mellét borító kötésre,amelynek közepén lassan terjedt szét a vérfolt.

– Költő! – szólalt meg szelíden.

Sieben kinyitotta a szemét.

Sieben kinyitotta a szemét.

– Hát semmi nem tud megölni, Csatabárdos? – suttogtaa poéta.

– Úgy tűnik, nem.

– Győztünk. És tudatni akarom veled, hogy nem bújtamel.

– Nem is vártam tőled mást.

– Rettenetesen fáradt vagyok, Druss, vén csataló.

– Ne halj meg! Kérlek, ne halj meg! – könyörgött acsatabárdos, és a szemébe gyűlő könnyek vad pislogásrakésztették.

– Vannak dolgok, amiket még te sem tudsz elérni, véncsataló. A szívem szinte alig ver. Nem tudom, miért éltemilyen sokáig, de igazad volt: jó évek voltak, és én semmiértnem cserélném el őket. Még ezt sem. Gondoskodj Niobérólés a gyerekekről. És intézd el azt is, hogy egy mondaköltőigazságot szolgáltasson nekem. Megteszed?

– Persze, hogy meg.

– Bárcsak ott lehetnék, hogy elmondjam ezt a legendátis. Ez aztán a méltó csúcspont!

– Igen, valóban méltó. Hallgass ide, költő. Nem értek a

szavakhoz, de el akarom mondani neked, hogy... Azakarom, hogy tudd: olyan, mintha a fivérem lettél volna. Tevagy a legjobb barát, akit valaha ismertem. A legeslegjobb.Költő? Sieben?

Sieben szeme mit sem látva meredt a sátormennyezetére. Arcára békesség ült, és mintha ismétmegfiatalodott volna. A ráncok szinte Druss szeme láttáratűntek el. A csatabárdos remegni kezdett, mire Delnarodalépett Siebenhez, lezárta a költő szemét, és egykendővel letakarta az arcát. Majd visszatámogatta az óriástaz ágyába.

– Gorben halott, Druss. Saját emberei ölték megmenekülés közben. A flottánk beszorította a ventriaiakat azöbölbe. Egyik generálisuk jelenleg is a megadásról tárgyalAbalaynnal. Megtettük: megtartottuk a szorost. Diagoraslátni akar – túlélte a csatát. És nem fogod elhinni, de apufók Orases is vetünk van még! Pedig tízet tettem volnaegy ellenében, hogy nem marad életben.

– Adj innom, légy szíves... – suttogta Druss.

Delnar hozott egy kupa hideg vizet, amelyet acsatabárdos lassan kortyolgatott. Diagoras lépett be asátorba, kezében Snagával. A csatabárdról lepucolták avért, és most úgy ragyogott, akár az ezüst.

Druss rápillantott a fegyverre, de nem nyúlt érte. A sötét

szemű ifjú elmosolyodott.

– Megcsináltad! Még sosem láttam ehhez foghatót.Sosem hittem, hogy ez lehetséges.

– Minden lehetséges – felelte Druss. – Ezt soha nefeledd, kölyök.

Könnyek gyűltek a csatabárdos szemébe, és elfordítottaarcát. Egy pillanattal később hallotta, hogy a többiekkimennek. Csak ekkor engedett szabad folyástkönnyeinek.