NICOLAS BARREAUNICOLAS BARREAU

A szerelmes levelek titkaA szerelmes levelek titka

A világ végén A világ végén megtalálszmegtalálsz

PA R K KÖN Y V K I A DÓPA R K KÖN Y V K I A DÓ

„– Halvány fogalmam sincs, ki írhatta a levelet. Szerinted válaszoljak? – kérdez-tem, és tulajdonképpen egy »igen«-t szerettem volna hallani.

Ehelyett azonban Bruno a homlokát ráncolta, és valami konteós fejtegetésbe kezdett. Aggályos és rendkívül gyanús, hogy a levélíró nem fedi fel a kilétét, vélte. Név-telen levelekre az ember ne válaszoljon, azon nincs áldás.

– Ki tudja, miféle pszichopata az illető.Összeesküvő pillantással előrehajolt.– Ismered Audrey Tautounak azt a fi lm-

jét, amelyben megzakkant nőt játszik, aki a szerelmével üldöz egy rokonszenves nős hapsit, akinek a felesége gyereket vár, és a férfi a végén kerekes székben köt ki, mert Audrey, miután a pasas visszautasítja, fejbe vágja egy súlyos vázával?

Döbbenten megráztam a fejem. Ilyesmi eszembe se jutott.

– Nem – feleltem dermedten. – Én csak az Amélie csodálatos életét ismerem tőle, és az valahogy jól végződik.

Bruno elégedetten hátradőlt.– Szegény barátom, én ismerem a nő-

ket, és annyit mondok: vigyázat!”

NICOLAS BARREAU (1980) Párizsban szüle-tett, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. Ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján, de távolról sem életidegen könyvmoly. A Thiele Kiadónál megjelent, Párizsban játszódó, nagy sikerű regényeivel lelkes olvasók tömegeit hódította meg. A nő mosolya című – és rögtön a sikerlisták élére ugró – könyve magyarul 2013-ban, az Álmaim asszonya 2014-ben jelent meg.

A szerzőtől már megjelent:

„Van úgy, hogy az ember százszor, „Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először ezerszer lát valamit, mielőtt először

valóban meglátja.”valóban meglátja.”

Jean-Luc Champollion, akinek egy kis galériája van Jean-Luc Champollion, akinek egy kis galériája van Párizs szívében, egy reggel különös levelet talál a posta-Párizs szívében, egy reggel különös levelet talál a posta-ládájában. Egy gyönyörű szerelmes levelet egy ismeret-ládájában. Egy gyönyörű szerelmes levelet egy ismeret-len nőtől. De ki lehet ő? Jean-Luc nem sejti, hogy ettől len nőtől. De ki lehet ő? Jean-Luc nem sejti, hogy ettől a naptól nyugodt, kiegyensúlyozott élete egy csapásra a a naptól nyugodt, kiegyensúlyozott élete egy csapásra a feje tetejére áll: már-már a rögeszméjévé válik, hogy nyo-feje tetejére áll: már-már a rögeszméjévé válik, hogy nyo-mára bukkanjon a titokzatos idegennek, aki újabb meg mára bukkanjon a titokzatos idegennek, aki újabb meg újabb elbűvölő leveleit újabb elbűvölő leveleit PrincipessaPrincipessaként írja alá. És a jelek ként írja alá. És a jelek szerint szinte mindent tud róla, mintha árnyékként követ-szerint szinte mindent tud róla, mintha árnyékként követ-né. Talán nincs is olyan messze? Bárhogy legyen is, Jean- né. Talán nincs is olyan messze? Bárhogy legyen is, Jean- Luc egy dologban biztos: a világ végére is elmenne érte.Luc egy dologban biztos: a világ végére is elmenne érte.

parkkiado.huparkkiado.hufacebook.com/parkkiadofacebook.com/parkkiado

© P

riva

te

g jgj

NIC

OL

AS

NIC

OL

AS

BA

RR

EA

UB

AR

RE

AU

A v

ilág

végé

n A

vilá

g vé

gén

meg

talá

lsz

meg

talá

lsz

9 789633 551868

ISBN 978-963-355-186-8

2900

Ft

A nő mosolyaA nő mosolya és az és az

Álmaim asszonyaÁlmaim asszonya szerzőjétőlszerzőjétől

Barreau_AVilagVegen_borito-ny.indd 1Barreau_AVilagVegen_borito-ny.indd 1 25/01/16 08:3325/01/16 08:33

19

2

Az órámra néztem. Még egy óra. Marion, mint mindig, most is késett.

Ellenőrzésképpen végigjártam a mozgatható falakat, megigazítottam a Le Grand Rouge-t – egy hatalmas vörös kompozíciót –, a fél nyolckor kezdődő verniszázs legfon-tosabb darabját.

Julien egy pohár vörösborral a kezében bekucorodott az egyik fehér kanapé sarkába, és már a tizenegyedik ciga-rettáját szívta.

Odaültem mellé. – Mi van, izgulsz?Kockás vászoncipőbe bújtatott jobb lábát hintáztatta.

– Még szép, öregem, miért, mit vártál? – Mélyet szippan-tott a cigarettájából, szép, fi atal arca füstbe burkolózott.

– Mégiscsak az első igazi kiállításom!Őszintesége, mint mindig, most is lefegyverző volt.

Ahogy kevéssé látványos fehér pólójában és farmerjében, rövidre nyírt szőke hajával belesüppedt a párnákba, az ifjú Blinky Palermóra emlékeztetett.

– Katasztrófa lesz – nyugtatgattam. – Pedig sokkal sza-rabb képeket is láttam már.

20

Julien elnevette magát.– Öregem, te aztán tudod tartani a lelket az emberben!Elnyomta a cigarettáját a kanapé mellett álló asztalkán

a súlyos üveg hamutartóban, és felpattant. Tigrisléptekkel végigjárta a galéria termeit, előbb a falak mentén, aztán a mozgatható falak körül, és szemügyre vette nagy formátu-mú, színpompás képeit.

– Na, annyira azért nem rosszak – mondta végül ajkát csücsörítve. Hátrált néhány lépést. – Csak több helyre lett volna szükségünk, akkor jobban érvényesülne minden. – Teátrálisan gesztikulált a levegőben. – Hely… felület… tér.

Ittam egy korty vörösbort, és hátradőltem.– Jó, jó, legközelebb kibéreljük a Pompidou Központot –

mondtam, és eszembe jutott, milyen volt, amikor Julien néhány hónappal ezelőtt először toppant be a galériámba. A karácsony előtti utolsó szombaton történt, egész Párizs ezüstben és fehérben tündökölt, a múzeumok előtt kivéte-lesen nem kígyóztak hosszú sorok, tout le monde* ajándé-kok után kajtatott, nálam is álló nap csilingelt a bejárati ajtó feletti csengettyű.

Eladtam három – viszonylag drága – képet, még csak nem is törzsvevőknek, nyilván a küszöbönálló ünnep pisz-kálta fel a párizsi polgárokban a művészet szeretetét. Min-denesetre már épp le akartam húzni a rolót, amikor Julien megállt a Galerie du Sud ajtajában – így kereszteltem el a művészet Seine utcai kis templomát.

Éppenséggel nem örültem, elhihetik. Egy galeristának nincs idegesítőbb annál, mint amikor mindenféle mázo-

* Mindenki.

21

lók előzetes bejelentés nélkül betámítanak, kinyitják nagy mappájukat, és meg akarják mutatni azt, amit kortárs mű-vészetnek tartanak. És mind, kevés kivétellel mind (!) leg-alábbis a következő Lucian Freudnak képzeli magát.

Tulajdonképpen Cézanne-nak köszönhetem, hogy még-is beszédbe elegyedtem ezzel a fi atalemberrel, aki sapkáját mélyen a szemébe húzta, és akihez azóta nagy reményeket fűzök.

Cézanne, mint már említettem, a kutyám, egy három-éves, rendkívül eleven dalmata, és, mint azt könnyen ki-találhatják – noha szívesen bajmolódom a kortárs művé-szettel –, titkos szenvedély fűz az azonos nevű francia festőhöz, a modern művészet zseniális úttörőjéhez. Tájké-peit felülmúlhatatlanul tökéletesnek látom, számomra az lenne a boldogság csimborasszója, ha lenne egy valódi, akármilyen kicsi Cézanne-om.

Szóval éppen le akartam rázni az ajtóban álló Julient, amikor Cézanne csaholva és mancsával a sima parkettán csúszkálva előrontott a hátsó helyiségből, felugrált az ano-rákot viselő fi atalemberre, aztán halk nyüszögéssel oda-adóan megnyalta a kezét.

– Cézanne, nyughass! – sziszegtem, de az eb szokása sze-rint nem fogadott szót. Sajnos nagyon neveletlen.

Talán lányos zavarom késztetett arra, hogy végül meg-hallgassam a közben a kutyámmal társalgó fi atalembert.

– A kültelken kezdtem, graffi tivel. – Elvigyorodott. – Tök jó volt, éjszakánként nekiindultunk és festékszóróval graf-fi tiztünk. Autópályahidakat, régi gyártelepeket, iskolaépü-leteket dekoráltunk ki, egyszer még egy vonatot is. De nyugi, azóta már vászonra festek!

22

Te jó ég, már csak egy festékszórós csávó hiányzott! Nagyot sóhajtva kinyitottam az elém tartott mappát. Át-lapoztam a vázlatok, rajzolt graffi tik, és a képeiről készült fényképek tarka összevisszaságát. Sajnos egyáltalán nem rajzolt rosszul.

– Na? – kérdezte izgatottan, Cézanne nyakát vakargat-va. – Mi a véleménye? A valóságban persze sokkal jobban mutatnak – de csak nagyméretű képeket festek.

Bólintottam, aztán tekintetem megakadt egy Eperszív című képen. Egy elnyújtott szívet ábrázolt, a közepén alig látható mélyedéssel, a felszínén olyan volt, mint egy eper. A kicsi, sötétzöld levelek hátterébe beágyazott Eperszív a vörös legalább harminc különböző árnyalatában pom-pázott. Bruno barátomnál, aki orvos és bevallottan hi-pochonder, láttam egyszer a szíve digitális felvételét, egy diagnosztikai klinikán készült fi lmet. (A szívének egyéb-ként kutyabaja!) Ez a létfontosságú izom valóban inkább egy eperszerű gyümölcsre hasonlít, mint azokra a festett szívekre és szívecskékre, amelyekkel lépten-nyomon talál-kozhatunk.

Az ifjú művész képén látható szív mindenesetre annyi-ra szervesen gyümölcsös hatású volt, hogy az ember nem is tudta, az eper szívdobogását hallja-e vagy inkább bele-harapna. A kép élt, és minél tovább néztem, annál job-ban tetszett.

– Ez itt nagyon érdekes. – A fényképre böktem. – Szíve-sen megnézném eredetiben.

– Jó, gond egy szál se. Csak kétszer három méteres. A mű-termemben lóg. Bármikor feljöhet. Vagy hozzam be? Az se gond. Elhozhatom, akár még ma is!