Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve · fogalmak összefoglalása, hanem az is, hogy segítséget nyújtson a szépirodalmi művek stílusának

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Stilisztikai lexikon

Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve

Szathmári, István

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Stilisztikai lexikon: Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve Szathmári, István

Publication date 2004

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Stilisztikai lexikon ................................................................................................................. 1

2. ........................................................................................................................................................ 2 1. Előszó az első kiadáshoz ....................................................................................................... 2

3. ........................................................................................................................................................ 3 1. Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshoz ............................................................ 3

4. ........................................................................................................................................................ 4 1. A, Á ....................................................................................................................................... 4

5. ...................................................................................................................................................... 14 1. B .......................................................................................................................................... 14

6. ...................................................................................................................................................... 17 1. C .......................................................................................................................................... 17

7. ...................................................................................................................................................... 18 1. Cs ........................................................................................................................................ 18

8. ...................................................................................................................................................... 19 1. D .......................................................................................................................................... 19

9. ...................................................................................................................................................... 21 1. E, É ...................................................................................................................................... 21

10. .................................................................................................................................................... 40 1. F .......................................................................................................................................... 40

11. .................................................................................................................................................... 44 1. G .......................................................................................................................................... 44

12. .................................................................................................................................................... 51 1. Gy ........................................................................................................................................ 51

13. .................................................................................................................................................... 53 1. H .......................................................................................................................................... 53

14. .................................................................................................................................................... 62 1. I, Í ........................................................................................................................................ 62

15. .................................................................................................................................................... 78 1. J ........................................................................................................................................... 78

16. .................................................................................................................................................... 84 1. K .......................................................................................................................................... 84

17. .................................................................................................................................................. 109 1. L ........................................................................................................................................ 109

18. .................................................................................................................................................. 128 1. M ....................................................................................................................................... 128

19. .................................................................................................................................................. 139 1. N ........................................................................................................................................ 139

20. .................................................................................................................................................. 153 1. Ny ...................................................................................................................................... 153

21. .................................................................................................................................................. 155 1. O, Ö ................................................................................................................................... 155

22. .................................................................................................................................................. 157 1. P ........................................................................................................................................ 157

23. .................................................................................................................................................. 162 1. R ........................................................................................................................................ 162

24. .................................................................................................................................................. 173 1. S ........................................................................................................................................ 173

25. .................................................................................................................................................. 179 1. Sz ...................................................................................................................................... 179

26. .................................................................................................................................................. 216 1. T ........................................................................................................................................ 216

27. .................................................................................................................................................. 220 1. U ........................................................................................................................................ 220

28. .................................................................................................................................................. 221 1. V ........................................................................................................................................ 221

Stilisztikai lexikon

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

29. .................................................................................................................................................. 223 1. Z, Zs .................................................................................................................................. 223

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet -

1. Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve

A magyar nyelv kézikönyvei VII.

Sorozatszerkesztő

Kiss Gábor

A „… »stílus« eleven energia, amely a szavak médiumán át érzékiesen, lüktető érveléssel továbbít egy

személyiséget”

(Márai Sándor)

TINTA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2004

Lektor

Fábián Pál

ISSN 1589-4371

ISBN 963 9372 80 3

© Szathmári István, 2004

© TINTA Könyvkiadó, 2004

Kiadja a TINTA Könyvkiadó, Budapest

A kiadásért felel

a TINTA Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Hidalmási Anna

Borítóterv és tipográfia: Temesi Viola

Műszaki szerkesztő: Bagu László


2. fejezet -

1. Előszó az első kiadáshoz

A stilisztikai lexikon felöleli a fontos stilisztikai fogalmakat, de nemcsak ún. irodalmi, hanem széles értelemben

vett nyelvi stilisztikát ad. Ennek megfelelően a régi stilisztikában szereplő fogalmakon kívül tárgyalja – a

funkcionális stilisztikai felfogás értelmében – valamennyi nyelvi-nyelvtani jelenség stiláris vonatkozásait és

általában a nyelvhasználat (fogalmazás, előadás, nyelvhelyesség stb.) minden lényeges kérdését. Ilyenformán a

lexikonból kikerekedik az egész magyar stílusrendszer a fontosabb határterületekkel (irodalomtudomány és

stilisztika, esztétika és stilisztika, névtudomány és stilisztika stb.) együtt. Célja tehát nem csupán a stilisztikai

fogalmak összefoglalása, hanem az is, hogy segítséget nyújtson a szépirodalmi művek stílusának helyes

értékeléséhez, továbbá a helyes fogalmazás, a hatásos és szép stílus elsajátításához.

Az egyes szócikkek tartalmazzák az illető stilisztikai jelenség idegen nevének eredetét és – ha a magyar

elnevezéssel nem egyezik – a jelentését, továbbá a jelenség meghatározását (a nyelvtani fogalmak

meghatározásától eltekintettünk), megjelenési formáit, fajait, nyelvi-stiláris eszközeit, a stílushatását, illetőleg

lehetőség szerint annak lélektani s egyéb okát. A jelenségeket s azok fajait a magyar irodalomból vett költői és

prózai példák illusztrálják (ez utóbbiak esetében a forrás említése nélkül csak az író, költő nevét és a mű címét

közöljük). Az idézetekben a megfelelő jelenségeket kurziváltuk, kivéve ha az idézet egészében szolgál

példaként valamire.

A stilisztikai fogalmakat általában a ma szokásosabb magyar nevük alatt tárgyaljuk, de a lexikon

használhatóságát azzal is igyekeztünk biztosítani, hogy minden fogalom szerepel – utalás formájában – az

idegen nevén is, illetőleg – ha több neve van – mindegyik nevén, a megfelelő betűrendi helyén (pl. Vízió l.

Látomás). Azokat az idegen eredetű neveket, amelyek a magyarban általánosan használatosak, magyarosan

írtuk, a ritkán vagy egyáltalán nem használtakat pedig az idegen írásmód szerint. Ezenkívül az összefoglaló

címszavak esetében – mivel célszerűbbnek látszott ilyenek alatt tárgyalni egyes jelenségeket (pl. Névszó, Ige,

Csoportnyelv stb.) – mindig utalunk a megfelelő betűrendi helyen arra, hogy a részjelenségek milyen címszó

alatt találhatók (pl. Igeidők l. Ige alatt). A szócikkek végén megemlítjük azokat a rokon stb. jelenségeket,

amelyek a tárgyalt fogalmakra utalásokat tartalmaznak.

Itt jegyezzük meg, hogy – a dolog természeténél fogva – szócikkeink között számos olyan akad, amely nem

tekinthető lezártnak, csupán a jelenleg kialakult álláspontokat tükrözi, illetve rögzíti.


3. fejezet -

1. Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshoz

A Stilisztikai lexikon eredetileg része volt A magyar stilisztika útja című 1961-es munkámnak (Gondolat

Kiadó), amely a magyar stilisztika rövid történetét bemutató bevezetés (I–XVL) után Sylvester Jánostól

Zlinszky Aladárral bezárólag a magyar stilisztika alakítóinak a műveiből közölt részleteket (1–361). Ezt

követték a Mellékletek keretében a közölt művekkel kapcsolatos Jegyzetek (363–416), majd A stilisztikai

fogalmak lexikona (417–544), ezt követte a Stilisztikai bibliográfia (545–626), illetve a magyar írók, költők

stílusával foglalkozó írások bibliográfiája (626–681), aztán a feldolgozott folyóiratok jegyzéke (683–684), a

rövidítésjegyzék (685–686), végül a név- és tárgymutató (687–699).

A példányok hamar elfogytak. Leginkább a Stilisztikai lexikon részt keresték. Ezért a Tinta Kiadó ennek a

megjelentetésére vállalkozott. Ezúttal tehát átdolgozott és bővített kiadást vehet kezébe az olvasó. Ennek

megfelelően néhány olyan címszót elhagytam, amely felett eljárt az idő, illetve egynéhány új címszót felvettem,

továbbá ugyancsak néhánynak a bemutatásán valamelyest módosítottam. Ennél lényegesebb azonban, hogy

megnöveltem az illusztráló példák számát. A felhasználást könnyíti meg továbbá az, hogy a verseket és a

prózarészleteket középre, illetve beljebb helyezve tördeltük, és a szöveg zsúfoltságán is enyhítettünk,

ilyenformán levegősebb lett az egész lexikon.

Egyébként azért nem kellett sokat változtatnom az eredeti szövegen, mert az 1961-es kiadás is a funkcionális

stilisztika alapján készült, és ez az irányzat ma is él, sokan követik, jóllehet a stilisztika nagyot fejlődött éppen a

szövegtan, a szemiotika, a pragmatika, a kognitív szemlélet hatására is. (Annyit azért legalább zárójelben

megjegyzek, hogy a „Nemzeti nyelv, irodalmi nyelv, köznyelv” szócikken nem változtattam, bár vannak más

elfogadott rendszerek is. Azért nem változtattam, mert az több részrendszer módosítását vonta volna maga után.)

Ennek a lexikonnak feltétlen előnye, hogy gyorsan lehet benne tájékozódni stilisztikai jelenségek, fogalmak

kérdésében. A lényeget jelentő meghatározás ugyanis ott található, úgyszintén az illető jelenség rendszere,

stílusértéke, felhasználhatósága. És mindezt számos példa illusztrálja. Elgondolásunk szerint a lexikont jól

hasznosíthatják elsősorban az egyetemista, főiskolai és középiskolai diákok, a tanárok és mindenki, akit

anyanyelvünk stilisztikai jelenségei és egyáltalán a célszerű és hatásos kifejezés lehetőségei érdekelnek.

Budapest, 2003. szeptember 12.

Szathmári István


4. fejezet -

1. A, Á

Absurditas l. Pongyolaság alatt.

Alakzat (lat. figura) – a stílus élénkítésének, fordulatossá tételének eszköze, olyan nyelvi fordulat,

kifejezésmód, amely azzal, hogy a szokásostól eltér, hatással van az olvasó, hallgató érzelmeire, indulataira,

akaratára. A régebbi, hagyományos stilisztikákban, amelyek szinte csak a szépirodalmi stílus kérdéseivel

foglalkoztak, az alakzatok központi helyet foglaltak el. Megkülönböztettek szó- és gondolatalakzatokat. A

szóalakzatok esetében a szóhasználat tér el a megszokottól. Ide tartozik: a szóismétlés (l. Erősítés alatt), a

kötőszóhalmozás (l. Kötőszóelhagyás alatt), a szóhalmozás, a fokozás, az összerakás (l. Gondolatpárhuzam

alatt), a szókihagyás, a szórend megváltoztatása (l. Szórend alatt) (a többieket l. a megfelelő címszók alatt). A

gondolatalakzatok olyan sajátos szócsoportok és mondatformák, amelyek elsősorban tartalmi, gondolati

oldalukkal hatnak. Ide tartozik: a felkiáltás, a megszólítás, a kérdés, a gondolatpárhuzam, az ellentét, a nagyítás,

a látomás, az irónia (l. Gúny alatt), a szójáték (l. ezeket a megfelelő címszók alatt). Mind a szó-, mind a

gondolatalakzatok tárgyai a modern stilisztikának is, de a mai stilisztika már nemcsak a művészi stílusban,

hanem valamennyi stílusrétegben betöltött szerepüket vizsgálja. Ezek nem alakzat címen, hanem a nyelvtani

kategóriáiknak megfelelő helyen kerülnek tárgyalásra.

Lásd még: Élénkség, Szépség.

Alany – Minthogy a mondatban megnevező szerepe van, általában meghatározott személy vagy dolog szokott

lenni. Ezért jár már eleve bizonyos stílushatással az ún. határozatlan és az általános alany.

A határozatlan alanyt (amelyet akkor használunk, ha az alanyt nem ismerjük vagy valamilyen okból nem tartjuk

szükségesnek megnevezni) kifejezhetjük:

1. Az igei állítmány többes szám harmadik személyű alakjával; ez a leggyakoribb, pl.: harangoznak; „Megint

jőnek, kopogtatnak…” (Petőfi: Falu végén kurta kocsma);

2. Határozatlan névmással (valaki, valami), pl. „valaki kopogtat”; esetleg határozatlan számnévvel (sokan,

kevesen), ez utóbbi viszonylag ritkább;

Valaki, valaki most emleget,

Most nagyon könnyező vagyok

S előttem párisi utca-ormok

Hasogatják az eget,

(Ady: Valaki, valaki emleget)

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;

Vagyon a nap épen lemenőben.

(Petőfi: Járnak, kelnek sokan zöld erdőben)

3. -ódik, -ődik képzős szenvedő-visszaható igealakkal; ez a legritkább;

Ha volt vón szükség emberre, magyarra,

Lett volna, aki másképpen akarja.

Nem akaródott, hát nem akaródott.

(Ady: Két kuruc beszélget)


Az első kettő között lényeges stiláris különbség nincs. Talán annyi, hogy az első esetben a cselekvésre, a

második esetben az ismeretlenre vagy közölni nem kívánt személyre, dologra is esik hangsúly. Az -ódik, -ődik

képzős forma viszont tájnyelvi, népies és egyben archaikus színezetű.

Az általános alany (amikor az állítmány mindenkire vagy legalábbis a szóban forgó személyek mindegyikére

vonatkozik) többféle, különböző stílusértékű nyelvi eszközzel fejezhető ki:

1. A legáltalánosabban, legelmosódottabban az ember, világ, nép stb. általános jelentésű köznevekkel: „A világ

könnyen ítél.” „Azt hinné az ember: élő tilalomfa…” (Arany: Toldi I.) Hasonló, de az irodalmi és a

köznyelvben ma már választékosabbnak számító kifejezésmód a főnévi igenévnek (különösen az érzékelést

jelentő igék főnévi igenevének) állítmányi használata: „Megismerni a kanászt cifra járásáról…” (népdal). Igen

magyaros (bizonyos fokig népies hangulatú) a ható igék főnévi igeneve ilyen szerepben; pl. „Azt mondhatni rá,

kiváló ember.”

2. Az igei állítmány többes harmadik személyével: „Nem bízzák ebre a hájat” (közmondás). Néha a velünk

szemben állókra utalunk ezzel a formával: „Megvallattak, hogy vérzett a húsunk…” (József Attila: Lebukott)

3. Erőteljesebben érzékeltethetjük az általános érvényt a megfelelő névmásokkal: „Mindenki lásson

munkához!”, „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, … (Petőfi: A XIX. század költői)

4. A mindnyájan névmással, illetve az igei állítmány többes szám első személyével az összetartozás vagy a

közös felelősség érzését hangsúlyozzuk: „Mindnyájan ott leszünk.”

5. Szorosabb kapcsolatra, közvetlenségre utal az egyes és többes szám második személyű igei állítmány.

Előfordul közmondásainkban: „Lassan járj, tovább érsz!”, és a költői stílusban (itt igen hatásos, expresszív

kifejező eszköz lehet):

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

(Petőfi Sándor: A nép nevében)

A határozott alanynak mint mondatrésznek külön stílusértéke nincs, stílushatása az alkalmazott szó szófajától,

jelentésétől, hangulatától stb. függ.

Alárendelés l. Összetett mondat alatt.

Alárendelő összetétel l. Szóösszetétel alatt.

Állandó jelző l. Jelző alatt.

Állandósult szókapcsolat l. Szókapcsolat alatt.

Allegória (gör. ’másként [= a szokottól eltérő módon] való’, azaz képletes beszéd) – a metafora származéka, a

megszemélyesítéssel is rokon stílusjelenség: egy erkölcsi eszmének, elvont fogalomnak egyszerű

megszemélyesítése vagy érzékelhető képben való ábrázolása. Ilyenek pl. a régi erkölcsi célzatú

iskoladrámákban az emberi formában megjelenő erkölcsi fogalmak: Szeret, Hűség, Irigység stb.; l. továbbá a

Zalán futásában: Ármány, Átok, Rém stb. Szokottabb formája azonban a hosszabb gondolatsoron, esetleg egész

művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés. Pl. Petőfi a

Föltámadott a tenger… c. versét metaforával kezdi: „Föltámadott a tenger, A népek tengere.” Majd ezt részletezi

úgy, hogy bemutatja a tenger háborgását, de oly módon, hogy mindig érezzük: a nép erejéről van szó (a második

versszakban egyébként ki is mondja: „Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép”). Ezt csak megerősíti –

továbbra is allegorikusan – az utolsó versszak. Lássuk az egész verset:

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,


Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Az allegória tehát logikai, értelmi indíttatású, jellegű és hatású szókép, illetve kép. Célja az elvont gondolat

közvetítése. Ezért a két elem: a gondolat és a részletesen kidolgozott kép megtartja benne önállóságát. A kép

minden egyes mozzanatának az ábrázolt gondolat egy-egy határozott mozzanata felel meg.

Az allegória stílushatása abban rejlik, hogy a kifejezendő gondolat, fogalom nem saját alakjában lép elénk,

hanem két képsorozat formájában, s ez bizonyos feszültséget teremt az olvasóban. A költő sokszor maga

megadja a kulcsot a két képsorozat megfejtéséhez, pl.: Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához, Arany János: A

gyermek és szivárvány, Petőfi. Három madár, Kosztolányi: Zászló stb. Az allegóriát kettős értelme arra is

alkalmassá teszi, hogy a költők elnyomás idején vele fejezzék ki a nemzet, a nép számára mondanivalójukat.

Ilyen jellegű pl. Vajda Jánosnak A virrasztók, Arany Jánosnak A rab gólya c. verse, a leghíresebbek azonban

Tompa Mihály allegóriái: A madár, fiaihoz, A sebzett szarvas, Új Simeon stb. Olvassuk el A madár, fiaihoz

címűt:

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!


Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinkben

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben másképp szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek’…

Puszta bár, az otthonos vidéknek,


Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesitvén:


A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyű szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt jártatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte,

Úgy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve…?

– Fiaim, csak énekeljetek!

Lásd még: Metafora, Megszemélyesítés, Szimbolizmus, Szókép.

Alliteráció l. Betűrím.

Állítmány – Az állítmány körében különösen a névszói és az igei állítmány stilisztikai értékének különbsége

érdemel említést.


A névszói állítmány, nyelvünknek ez az ősi öröksége és jellemző sajátsága állapotot, minőséget fejez ki, s

elsősorban a leírásokban és a lassított menetű elbeszélésekben gyakori. Állóvá, mozdulatlanná merevíti,

nyugalmassá teszi ugyanis az ábrázolt jelenségeket, eseményeket, egyszer az állandóság, a megmásíthatatlanság

érzését keltve az olvasóban, máskor meg éppen jellemző tulajdonságokra, helyzetekre mutatva rá.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

(Babits Mihály: Messze… messze…)

Magyar Alföld – gond a dombja;

temploma cövek;

talaja mély aludttej, de benne

hánykolódnak szögletes kövek.

Magyar ember – rongya zászló;

étele a tál;

dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk

mezítláb jön foltozott halál!…

(József Attila: Magyar Alföld)

Ezzel szemben az igei állítmány a változást, a mozgást érzékelteti, ezért élénkké teszi a stílust. Zrínyi pl. így

mutatja be a török elleni harc hevességét:

Félholtan némelyik marja ellenségét;

Amaz mint vérszopó szomjuhozza vérét;

Ki sebeken által bocsátja ki lelkét;

Ki szorosságtúl fúlt, ott hagyja életét.

(Zrínyi: Szigeti veszedelem XV. 75)

Áprily meg így jellemzi a tavasz közeledését:

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hőkken a hó a hideg havason.

(Ápriliy Lajos: Március)

Lásd még: Ige, Névszó, Nominális stílus.


Allúzió (lat. ’célzás’) – rejtett célzás valamely fogalomra vagy eseményre, amelyet az író bizonyos okokból nem

nevez meg. Különösen gyakori a balladákban – ezekben ugyanis fokozza a balladai homályt – és az olyan

allegóriákban, amelyek – elsősorban politikai elnyomás idején – tiltott mondanivalót fejeznek ki. Stílushatása

abból adódik, hogy mintegy ki kell találni a célzás tartalmát.

Ciprus ködében a daliák

A dalnok énekét nem hallják

– Nem értik – zöngeni! [= a halálban]

(Arany: A dalnok búja)

Itt a kehely, igyál,

Uram, László király!

Enyhít… miképp a sír! [= a husziták méregpohara]

(Arany: V. László)

Ambiguitas l. Pongyolaság alatt.

Amelioratív (lat. ’jobbító, javító’) – jelenségről akkor beszélünk, ha valamely szó jelentése vagy érzelmi-

hangulati velejárója ünnepélyesebb, emelkedettebb, választékosabb stb. egy másikénál. Sokszor amelioratív

hangulatú pl. az idegen szó a megfelelő magyar szóhoz képest: szerenád – éjjelizene, géniusz – lángész, szerviz

– készlet. Az amelioratív jelleg azonban igen gyakran ilyen irányú jelentés- és hangulatváltozás eredménye.

Szerencse szavunk pl. régebben a sors megfelelője volt, később szívta magába a jó jelző jelentését.

Igen erős stílushatású valamely amelioratív jelentésű szónak pejoratív értelemben való használata és fordítva.

„Az ő furkálódásai mindig a tisztulást szolgálták.” „A Marshall-terv áldásai.”

Lásd még: Pejoratív.

Anafora l. Gondolatpárhuzam alatt.

Anakoluthia l. A zárt mondatszerkezet felbomlása.

Anakronizmus (gör. ’kortévesztés, korszerűtlenség’) – olyan fogalmaknak az említése, olyan szavaknak,

szerkezeteknek a használata, amelyek az ábrázolt korban még nem voltak ismeretesek. Ilyen pl. a tengeri

emlegetése a Toldiban, minthogy ez az elnevezés jóval Nagy Lajos kora után vált nálunk ismertté:

Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!

Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.

Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,

Ítéletnapig is elhallgattam volna. (IV.)

Bár a billikom (ivóedény) fogalma meglehetett, mégis anakronizmusnak számíthatjuk e szó használatát a Buda

halálában:

Mi haszna ezentúl billikomok, tálak,

Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak? (XI.),

mert a billikom csak XVI. századi átvétele az osztrák-bajor willkom ’istenhozott; üdvözlő ivás; serlegfajta’

szónak. Ez az anakronizmus egyébként igen expresszív hatású; az ódon hangulatú, balladás lovagtermek

lakomáit idézi.

Annomináció l. Paronomázia.


Anticlimax (gör.) – a fokozás ellentéte: olyan szavakat teszünk egymás után, amelyek – értelmileg vagy

érzelmileg – mindig kevesebbet, gyakran meglepően keveset mondanak. Stílushatása a fokozáséval azonos. Pl.:

„Nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb.” (Jókai)

Nyugodt már kebelem. Fájdalmam szélvésze

Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

(Petőfi: Messze vándoroltam)

Lásd még: Fokozás.

Antithesis l. Ellentét.

Antonímia l. Ellentétes értelmű szavak.

Antonomázia (gör. ’másként való megnevezés’) – a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Azt jelenti, hogy

valamely személyt vagy dolgot általánosan ismert tulajdonságával jelölünk meg, vagyis a neve helyett –

rendszerint – a szokásos jelzőt vagy körülírást használjuk. Pl.: a törökverő (= Hunyadi János), a legnagyobb

magyar (= Széchenyi), a „Sirámok” költője (= Vajda János).

Lásd még: Körülírás.

Aposiopesis l. Elhallgatás.

Apostrophé l. Megszólítás.

Appositio l. Értelmező.

Arányosság l. Jóhangzás alatt.

Archaizmus (gör. ’régiesség’) – az olyan elavult vagy elavulóban levő szó, szerkezet, illetve nyelvtani elem,

amely régebbi korok nyelvállapotának a jellemzője, s így a mai nyelv egyáltalán nem, illetve csupán

meghatározott stilisztikai célból használja.

Három csoportját különböztetjük meg:

1. A fogalmi archaizmusok olyan szavak és szókapcsolatok, amelyek az általuk jelölt fogalommal együtt

kikoptak a használatból. Pl.: dénár, kelevéz, tárnokmester, tanácselnök, illetve: széket ül ’ítélkezik’ stb.

2. Jelentésbeli archaizmusokról akkor beszélünk, ha egy szót mai jelentésétől eltérően, régi értelemben

használunk.

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat

[= kincset, vagyontárgyat]

(Arany: Szondi két apródja)

És a brigadéros

Zászlót hurcol értünk

S az urak majd kockát dobnak,

Hulljon-e vagy ne hulljon már

A mi dühödt vérünk.

(Ady: Két kuruc beszélget)


3. A formai archaizmusok olyan szavak és szerkezetek, amelyek egyrészt a hangtani fejlődés, másrészt a

végükön álló alaktani elem elavultsága folytán alakilag régiessé váltak. Pl.: mondá, lőn, elhulltanak, szűm

’szívem’ stb. A régies helyesírási forma, az elavult íráskép is eszköze lehet az archaizálásnak; L. pl. Csokonai

Dorottyájában, illetve Jókai Rab Rábyjában az egyes részek, illetve fejezetek előtti summázásokat.

Alkalmazásukat tekintve beszélünk:

1. természetes archaizmusokról, ilyenek pl. történelmi tárgyú tudományos munkákban a tárgyalt korban

használatos eszközök, fogalmak megnevezései, és

2. stilisztikai vagy művészi archaizmusokról, ha az író korfestésre, elmúlt idők hangulatának felkeltésére, a

korhűség megteremtésére (események, személyek, környezet reális ábrázolására), esetleg jellemzésre használja

fel az archaizmusokat.

Súlyos inségimben

Se Bécsben Úristen,

Se Krisztus Pozsonyban,

Se Szentlélek Tordán

Igazán nem hittenek…

(Ady: Az utolsó kuruc)

„Turi Dani hajnalban ment el hazulról, most délére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább

szót vetni neki.” (Móricz: Sárarany) L. továbbá Móricz Erdély c. trilógiáját, Illyés Gyula Dózsa c. drámáját stb.,

s a fejlődéstől elmaradt szereplők régies nyelvének bemutatására: Csokonai Tempefőijében a ferences gvárdián

nyelvét, szemben a Tempefőiével. Egy kis részlet az Erdély-trilógiából:

Ma a tárházak tömve vannak, a kincstárak rakva, a családok mint egy-egy méhköpű, mézzel [ti. Bethlen Gábor

Erdélyében].

És ezt mind annak köszönheti, hogy úr a portán és hat év óta török ló a határt át nem hágta, hacsak nem azért,

hogy kaftánt és ajándékot hozzon neki.

Milyen szépen megbír a törökkel és mért? Úrrá teszik aranyai és úrrá a szép ígéretek. Most vannak az élen az ő

ifjúkori barátai. Egyik kajmekám, a másik defterdár, a külömbek mind basák és dívánülő vezirek. Azok, akikkel

valaha Tömösvárában együtt diskurált és ábrándozott, akikkel olyan jól meghányták-vetették a török birodalom

sorsát; akik őróla jól tudják, hogy hívebb a császárhoz, mint az igazhívők. Azok, akikre tízezer aranyakat költött

és ajándékoknak elmondhatatlan seregét, esztendőről esztendőre.

De úr is velük és általuk és rajtuk. Az történik, amit ő kíván és ahogy ő elgondolja.

Most lehetne, most, most valamit kezdeni az egész keresztyénségért, mert a portán nagy bajok vannak. A

szultán tehetetlen gyermek. A szultánokkal baj van ez öt évben. Egyiket elcsapják, másikat megölik és a

birodalom mégis megvan. Mikor az első szultángyilkosság történt, azt hitte, megrendült a föld a lábuk alatt,

magától összedől az agyagbálvány.

Nem úgy történt. Kisült, hogy nem az uralkodó cselekszik. Még vezér se kell az éhes fenevadaknak, ez a

fejveszett förgeteg minden pillanatban kész rá, hogy ellepje Európát.

De ő nem azért építette fel a maga Erdélyét, hogy a vadak zsákmányává essen. Etette hát őket, amit csak el bírt

szakítani a maga szájától, azt mind vesztegetésre küldte Szófiába.

A megfelelő hatást természetesen csak a régi nyelv törvényeit tiszteletben tartó, továbbá az ízléssel és mértékkel

alkalmazott archaizálás érheti el. Semmiképpen sem lehet tehát szó egy-egy kor nyelvének valamiféle

rekonstruálásáról vagy utánzásáról, hanem csupán arról, hogy az író, költő érzékeltesse a régiség hangulatát,

főként olyan archaizmusokkal, amelyek a kor nyelvi tudatában még élnek, bár a nyelvhasználatból már

kiavultak. Fontos követelmény az is, hogy a régiesség hangulatát egészen új szavak és kifejezések ne zavarják.


Az archaizmusok néha nem a régiesítés céljait szolgálják, hanem csupán ünnepélyessé, választékossá teszik a

stílust. Egyébként az írott nyelvben a már avulóban levő formák mindig tovább megmaradnak. Például a mai

írott nyelvben is használatos még a ki, mi az aki, ami helyett, továbbá a várnók forma a várnánk helyett, a

teljesebb ikes ragozás stb.

Lásd még: Neologizmus, Szókincs, Látható nyelv.

Argó l. Rétegnyelv alatt.

Aszindeton l. Kötőszóelhagyás.

Átvitt jelentés l. Szójelentés alatt.

Auxesis l. Nagyítás.

Azonos alakú szavak vagy homonimák (gör. homonímia ’azonos alakúság’) – az olyan szavak, amelyeknek a

hangalakja megegyezik, de jelentése teljesen eltér egymástól. Alaki szempontból vannak:

1. szótári homonimák (ha a szótárban megadott szóalakok egyeznek): ár ’cipészszerszám’, ’érték’, ’vízár’ és

’területmérték’; mer ’bátorkodik’ és ’merít’, hat (számnév és ige) stb.;

2. nyelvtani homonimák (a különböző nyelvtani: ragos, ragozott és képzett alakoknak az egyezése): fogat (a fog

főnév tárgyesete, a fog ige műveltető alakja, illetve -at képzős főnévi származékának alanyesete [ebben az

esetben az -at maga is homonim, azaz azonos alakú formáns]); férj (a férj főnév alanyesete,, illetve a fér ige

felszólító módjának egyes szám második személye) stb.;

3. kiejtési homonimák (ha a kiejtés, a beszéd során jön létre az egyezés): szablya (főnév) – szabja (igealak);

háncs (főnév) – hánts (igealak). Továbbá: „Láttál-e már ólon verebet?” A kérdező kiejtésében: ólom verebet.

Hangsúlyeltolódáson alapulnak az ilyenek: „Amit ő ír, az nem irodalom, csak afféle iroda-lom.” Vagy nyaralók

ilyen feliratai: Megkoplaltalak; Loptalak.

A szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet a legtöbb esetben kétséget kizáróan biztosítja az egyértelműséget.

Ilyenkor a szónak mint homonimának külön stílushatása nincs. Pl.: „A fogyasztói ár emelkedik.” „Az ár

elsodorta” stb. Ha azonban a szövegösszefüggésbe értelmileg mindkét homonima beleillik, vagy gyors

egymásutánban szerepelnek, illetve hirtelen, váratlanul kell az egyik jelentésről a másikra átugranunk, akkor

már nagy lesz az ingadozás, a feszültség tudatunkban, s ez stílushatással jár. Pl.: „Gyáva és fél ember az, aki

mindenkitől fél.” Még teljesebb a stílushatás a következő népi szójátékban: „Várj csak sorodra. A budai vár is

vár, pedig már mióta vár.” Illetőleg Hamlet síri monológjában, ahogyan Arany János művészien lefordította:

Hm! – ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett: csupa telektörvény, nyugta, százalék,

kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya

százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mesgyéről

tanúskodnak?…

Tréfás és meglepő nyelvi fordulatokon, szójátékokon kívül a homonimák stílushatását még a rímelés

kiemelésére is felhasználja a népköltészet és a szépirodalom. A költők a homonimák körét különálló szavak

egybeolvasásával is gyarapíthatják.

Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.

Ezeken nem segít ima.

Gondolkodva ülnek im a

sötétben.

(József Attila: Holt vidék)

Ebből immár alig lesz édes ének,

Üdvözletűl a költő édesének…


(Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé)

A homonimák mindennapi használatával kapcsolatban a következőket jegyezhetjük meg:

1. Azonos alakú szó lehetőleg ne álljon egymagában, csak megfelelő szövegösszefüggésben; ügyeljünk továbbá

a stílus világossága érdekében arra, hogy a homonimák körül a szövegösszefüggés világos legyen.

2. A homonimák – külön stilisztikai cél nélküli – sűrű szerepeltetése nem kívánatos, mert beszédünket, írásunkat

mesterkéltté, s nemritkán egyhangúvá teszi.

3. Külön körültekintést kíván a homonimák fordítása, mert ezen a téren a hanyagság az ún. leiterjakabokhoz,

félreértésekhez vezet.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak, Leiterjakab, Rím, Szójáték.


5. fejezet -

1. B

Barbarizmus l. Idegenszerűség.

Barokk (portugál barocco ’szabálytalan alakú gyöngy’) – a XVII. és XVIII. században uralkodó, a reneszánszt

felváltó művészeti – elsősorban képzőművészeti – korstílus. Az addigi, klasszikusan kiegyensúlyozott és

harmonikus kifejezésmódot a szenvedélyesség, a pátosz váltja fel. A reneszánsz monumentalitása megmarad, de

a nagy méretek és arányok nyugalma, áttekinthetősége helyébe mozgalmasság, bonyolultság lép. A barokk

stílust a képzeletnek és a formáknak a változatos gazdagsága, a vonalak mozgalmas lendülete, a díszítőelemek

halmozása, sőt túlburjánzása, bizonyos festőiség, továbbá a formai elemeknek a tartalmi mondanivaló fölé

emelése, bizonyos színpadiasság, gyakran mesterkéltség jellemzi.

Az irodalmi barokkban a monumentalitás a nagyszabású szerkezetekben (hatalmas eposzok és drámák íródnak

ebben a stílusban), a részletesen megrajzolt képekben, továbbá a hosszú, művészien megszerkesztett

körmondatokban stb. jelentkezik. A barokk irodalmi alkotásokra is jellemző a pátosz, a festői erejű stíluselemek

(szavak, szóképek, jelzők stb.), az allegorikus ábrázolásmód kedvelése, valamint – különösen a késői barokkra –

az öncélú díszítőelemek halmozása (cikornyás címek, üres, mesterkélt kifejezésmód), általában a dagályos

stílus.

A barokk fő képviselői a világirodalomban: Milton, Klopstock, Tasso stb., a magyar irodalomban: Zrínyi,

Pázmány, Gyöngyösi.

Gondold meg az nagy álló fáknak sok ágbogu gyökerének erős fondamentomát, melyek az szelek és égiháborúk

ellen helységben tartják az nagy fát, azmelyet sok száz ember sem tarthatna egyenesen; jusson eszedben,

mimódon zöldül meg kikeletkor, miképpen szíják fel az ő ágai titkos és megfoghatatlan csatornákon az

nedvességet, és ebből vesszőket, leveleket és gyümölcsöket nevelnek. (Pázmány: Isteni igazságra vezérlő

kalauz)

Így írja le Zrínyi Delimán harcát a „Szigeti vesztedelem”-ben:

Így monda s kezével megrázá, nagy dárdát,

Neveli magában hatalmas haragját

Amfiteátrumban így láthattál bikát,

Az ki a fövényben köszörüli szarvát,

Mely kapál csarnokon, s fúja az fövenyet

Látván maga előtt kevély ellenséget,

És előbb próbálja fában nagy erejét

Hogysem ellenségre kivigye fegyverét.

(XV. 83–84)

Márssal társalkodó Murányi Venus avagy annak emlékezete, miképpen az Méltóságos Gróf hadádi Wesselényi

Ferenc, Magyarország palatinussa, akkor füleki főkapitány, az tekéntetes és nagyságos Gróf rimaszécsi Szécsi

Mária asszonnyal, jövendőbeli házasságokrul való titkos végezése által csudálatosképpen megvette az híres

Murány várát. Iratott ugyan az ő nagyságok komornyokja, Gyöngyösi István által.

Lásd még: Korstílus, Rokokó.

Beszédhelyzet l. Szójelentés alatt.

Beszélő nevek l. Szóhangulat alatt.


Beszélt nyelvi stílus l. Írott és beszélt nyelvi stílus alatt.

Betűrím – vagy alliteráció (lat.) – két vagy több egymást követő szó kezdő mássalhangzójának – ritkábban

magánhangzójának – az ismétlődése, összecsengése. Gyakori a népdalokban, a közmondásokban és a

műköltészetben is. Pl.: „Bagoly is bíró barlangjában.” (Közmondás)

Csalogatja csemegével

Muci paripáját;

Lebke szellő lebegteti

Tengerzöld ruháját.

(Arany: Rozgonyiné)

Stílushatását a vele járó zeneiség (hangok összecsengése, továbbá sokszor hangfestés), a szokatlanság és az adja,

hogy szorosabban összeköti, s így jobban kiemeli az illető szavakat, és a szövegkörnyezettől függően erősíti a

mondanivaló hangulati hatását. Pl. ijesztő hatású a következő sorokban:

Tüske tövis tépi, vad venyige vérzi,

Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;

(Arany: Az első lopás)

És összeköti a szavakat formailag, jelentésileg a következő versrészletben:

Mennyi minden van,

Mennyi szép minden,

Mennyi szent minden,

És mind a másé.

(Ady: Sóhajtás a hajnalban)

Lásd még: Erősítés alatt: Ismétlés, Rím, Jóhangzás alatt: Zeneiség.

Betűszó, szóösszevonás, szórövidítés – A betűszó intézmények, vállalatok, politikai és egyéb szervezetek több

szóból álló nevének kezdőbetűiből alakul, pl.: MÁV, HM, OTP, áfa, tv, bt stb. A szóösszevonás az előbbihez

hasonló nevek tagjainak egy-egy (rendszerint első) szótagjából vagy betűcsoportjából keletkezik, pl.: KÖZÉRT,

KERAVILL stb. A betűszó és a szóösszevonás abban az esetben helyes, ha egyrészt szükség van rá (azaz

gyakran és széles körben használatos az illető név), és a kapott forma megfelel a magyar nyelv hangtani

arculatának, másrészt, ha esetleges jelentésénél vagy vonatkozásainál fogva nem válik nevetségessé. Egyébként

a nyelvérzéket sérti a betűszók és szóösszevonások szertelen használata, ezért időnként éljünk a teljes névvel,

vagy használjuk a teljes név egyik tagját, amelyhez az egész név jelentése hozzátapadt, pl.: Nemzeti Színház

helyett: Nemzeti, Magyar Tudományos Akadémia helyett: Akadémia stb. A köznyelvivé vált és nyelvileg

helyesnek mondható betűszóknak és szóösszevonásoknak is van – éppen a megszokottól való eltérés

következtében – valamilyen sajátos hangulatuk, s mindig tapad hozzájuk valami hivatalosság, valamilyen

papirosíz. A szokatlan hangzású és erőltetett formák gyakran komikusak, ennélfogva a humoros stílus szívesen

felhasználja őket, pl. korábbról: SERNEVÁL, FÜRFA stb.

A rövidségre való törekvés szükséglete hozza létre a megrövidített szavakat, az ún. szórövidítéseket, csonkított

formákat is, pl.: prof(esszor), labor(atórium), továbbá diri, repcsi, fincsi, ovi (ez utóbbiak kicsinyítő képzővel is

el vannak látva). A szórövidítések a diáknyelvnek jellegzetes elemei, és mint ilyenek, jellemzésként fordulnak

elő a szépirodalomban.

Lásd még: Diáknyelv, Nagyvárosi nyelv, Szókincs.

Biedermeier (két XIX. századi német költő Biedermaier álnevéből) – a francia forradalom után, a XIX. század

első felében kialakult művészeti irányzat. A klasszikus formáktól és a romantikus pátosztól való visszahúzódás,


továbbá a polgári nyugalom felé való menekülés és a kisigényűség hozza létre. Ilyenformán a kispolgári

ízlésnek megfelelően kényelmi szempontok érvényesítése, családias hangulat, bizonyos egyszerűségre való

törekvés jellemzi. A biedermeier elsősorban képző- és iparművészeti stílust jelent. Az irodalomban nem is

tekinthető tudatos irányzatnak, nem lehet tehát biedermeier költőkről és írókról beszélni, csupán a műveikben

jelentkező biedermeier vonásokról. Ilyeneket találunk pl. a német Chamisso dalaiban, az angol Dickens

regényeiben stb., nálunk Kisfaludy Sándor Himfy dalaiban, Kisfaludy Károly vígjátékaiban, Petőfinek a

Szerelem gyöngyei c. versciklusában stb., de főként a korabeli irodalmi folyóiratoknak ma már szinte ismeretlen

költőktől származó írásaiban. A biedermeier stílusra mind a témaválasztást, mind az alkalmazott stíluselemeket

(szavakat, szóképeket stb.) illetően az említett családias hangulat, egyszerűség a jellemző.

Hölgyek! a ti szivetekhez

Rossz kebelnek nincsen út,

Ti adtok a hű polgárnak

Legszebb pályakoszorut.

Városunknak gyöngyvirági

Honleányok legyetek…

A polgárnak legszebb éke,

Jog, szabadság és a béke.

(Honderű. 1843. I. 422. l.)

És ideillik Kisfaludy Károly „Pipadal”-a 1827-ből:

Gyűlöljön bár sok finnyás orr,

Édes pipám! tégedet,

Hű vitézed én mindenkor

Pártul fogom ügyedet.

Te vagy éltem kísérője,

Egészségem hévmérője,

S játszi bodor füstöddel

Búmat vígan űzöd el.

Vagy Császár Ferencnek „Tihany ostroma” című operájából (1845) a következő hősszerelmesi áradozás:

Olyan ő, mint rózsabimbó,

Melyet esti szél füröszt…

Mint havasló liliom

Felközelgő hajnalon.

Lásd még: Korstílus.

Bőbeszédűség l. Pongyolaság alatt.


6. fejezet -

1. C

Chiazmus (gör.-lat. ’kereszt alakú szerkezet’) – két-két azonos szerepű mondatrésznek (esetleg mondattagnak)

vagy két, szószerkezetet alkotó szónak – az egymást követő mondatokban – ellentétes sorrendű, de akusztikailag

szimmetrikus elhelyezése. Stílushatását az ellentét és a szimmetrikus elhelyezés, ill. a kereszteződés

mozgásélménye adja. A régebbi emelkedettebb költői és szónoki stílusban volt gyakori. Pl.: „Ragyogott a

szeme, az orcája égett.” (Arany: Toldi szerelme), de ismét sokszor találkozunk vele a modern lírában és

prózában.

Dermedett álom minden tettünk

S minden álmunk egy dermedett tett:

(Ady: Mai próféta átka)

Fény a lámpában, lámpa a fényben.

(Weöres Sándor: Egysoros versek)

…az életnek, bármilyen gyászos és fájdalmas is, van értelme. Egyetlen értelme van: az emberi értelem. (Márai

Sándor)

Lásd még: Ellentét.

Climax l. Fokozás.


7. fejezet -

1. Cs

Csoportnyelv, szakszó, műszó, műkifejezés –Valamely nyelvnek egyes társadalmi csoportokon, továbbá

foglalkozási és tudományágakon belül kialakult és a köznyelvtől jobbára csak szókincsének egy részében eltérő

változatát nevezzük csoportnyelvnek. Beszélhetünk diáknyelvről, katonanyelvről, bányásznyelvről stb., továbbá

a nyomdászok, orvosok stb. nyelvéről. Pl.: diáknyelv: puska, ballagás, bifláz, lyukasóra stb.; nyomdászat:

korrektúra, petit, kurzív stb. A csoportnyelvek – egy felfogás szerint – a népnyelv altípusát alkotják a

nyelvjárással és a rétegnyelvekkel együtt (l. Népnyelv, Rétegnyelv). A csoportnyelv legjellemzőbb sajátsága,

hogy kifejleszt egy viszonylag kisméretű különleges szókincset azoknak a tárgyaknak (valamint részeiknek, a

velük végzett cselekvéseknek stb.) a megnevezésére, amelyekkel az illető csoportban dolgoznak. Egy-egy

szakma eltérő szóanyagát, azaz szakszavait összefoglalóan szakszókincsnek, s a szakmai nyelvet szaknyelvnek

nevezzük. A szakszó a szakmai nyelvben betöltött szerepe szerint lehet műszó (terminus technicus), azaz

valamely szakma vagy tudomány pontosan meghatározott sajátos fogalmainak, tárgyainak, szerszámainak,

cselekvéseinek stb. az egyértelmű s állandó jellegű megnevezése. Pl.: vágat, akna, jövesztés stb.; jelző, tárgy,

képző stb.; szellőző akna, főnévi igenév stb. (e két utóbbi már nem műszó, hanem műkifejezés). A szakszók

között vannak olyan köznyelvi szavak is, amelyek a szakmai nyelvben – sajátos jelentéssel – ugyanazt a

szerepet töltik be, mint a műszó, pl.: ablak ’szabadon hagyott nyílás a kötésen’, váltó (az atlétikában), szöglet (a

labdarúgásban) stb. Ha a szakszavak szakszövegben fordulnak elő, stilisztikailag rendszerint közömbösek. Ha

ellenben más szövegbe kerülnek, akkor már hangulattal-érzelemmel telítődnek. A szépirodalmi stílus

felhasználhatja a csoportnyelvi szavakat az illető környezet hangulatának felidézésére:

Diligenter frequentáltam

Iskoláim egykoron,

Secundába ponált mégis

Sok szamár professorom.

(Petőfi: Deákpályám)

Élhet velük továbbá személyek, munkakörülmények reális ábrázolására. Különösen ez utóbbi esetben kell az

írónak ügyelnie arra, hgoy a szakszók lehetőleg ne maradjanak érthetetlenek az olvasó előtt. Az író leírással, a

szövegösszefüggés segítségével stb. teheti érthetővé a szűkebb szakma szavait, kifejezéseit. Pl.: „Na gyerünk

heppányra. A vasalt végű emelőrúddal aztán megemeltük…” (Veres Péter: Pályamunkások)

A szakszókincs – különösen legújabban – fontos forrásává vált a köznyelvi szókincsnek is, főként a társalgási

nyelven és a sajtón keresztül. Például ma már szinte köznyelvinek számítanak a következő szavak: gyorsvágás,

frontfejtés, siló, tarlóhántás stb. (eredeti jelentésükkel kerültek át a köznyelvbe, jobbára megtartva csoportnyelvi

hangulatukat is); lehengerel (valakit), kiaknázza (a sikert), a kulisszák mögött (átvitt értelemmel váltak a

köznyelv szavaivá, de hangulatukba belejátszik az eredeti jelentés, illetve a csoportnyelvhez való tartozás);

behúz a csőbe, elkapja a gépszíj (hangulati velejárójuknál fogva egyelőre csak a lazább társalgási stílusban

használatosak).

Lásd még: Nemzeti nyelv, Népnyelv, Szóhangulat, Szókincs.


8. fejezet -

1. D

Dadaizmus (talán a fr. dada ’falovacska’ szóból) – a tízes évek közepe táján létrejött szélsőséges – jobbára

képzőművészeti – irányzat, amely – az első világháború szenvedései és céltalansága közepette – hirdette a

mindenből való kiábrándulást, minden elv, rend és szabály értelmetlenségét, a teljes nihilizmust, formában,

tartalomban egyaránt, s feladatul tűzte ki a régi művészeti ideáloknak, sőt az egész civilizációnak a

kigúnyolását. A dadaisták a világban uralkodó zűrzavart az értelmetlen kompozíciókkal akarták kifejezni. A

képzőművészetben a színek, vonalak kuszaságával, az irodalomban a primitív, sokszor logikai kapocs nélküli

asszociációkkal, értelmetlen, csak hanghatásokra támaszkodó szavak felsorakoztatásával. A költészet

kizárólagos alkotóelemeinek a betűket, szótagokat, szavakat tartották, s ezekből rakták össze verseiket, csupán a

ritmusra és a hangzásra ügyelve. A dadaista mozgalom nagy jelentőségre nem tudott szert tenni, 1922 után

egyre jobban háttérbe szorult. Fő képviselői: Tristan Tzara, Hans Arp, Jean Cocteau stb. A magyar irodalomban

a dadaizmus nemigen talált követőkre, mindamellett Kassák képeiben, képverseiben ott a hatása, és a Ma c.

folyóiratban találhatók rá példák.

Lásd még: Korstílus.

Dagály vagy szóvirág (lat. magniloquentia, grandiloquentia ’nagyhangú, pompázó beszéd, előadásmód’) –

túlzó, erőltetett, mondvacsinált és szükségtelen szókép, díszes kifejezés. A Honderü komáromi báli tudósítója

például így számol be 1846-ban a „védegyleti táncvigalom”-ról:

… lehetetlen, hogy méltánynyal s meleg köszönettel ne emlékezzem azon lelkesebbjeiről hölgyeinknek, kik a …

védegyleti bálnak olly kitünően szép koszoruját tevék. Gyöngyei voltak azok a városi s megyei szépeinknek;

gyöngyei, mellyeket a közügy s nemzetiség forró szerelme fűzött gyémánt kapcsolatba. Jelen volt, mint a

társaság által megkért házinő, ifj. Pázmándy alispánné asszonyság, az ép olly lelkes, mint bájosszép honleány, ki

pallérozott lelkének eszmedus s valóban népszerü társalgásával mindig a legkedvesb emlék nyomait hagyja

fönn. Itt voltak a divat legelengansabb műizlésével öltözködni szokott Domonkos testvérpár, a bájos kelemü

özvegy s ifjuszép testvére, Riza; … s a kellemdus s cédernövésü Csuzy Irén, kinek öltözékén az egyszerüség

divatos választékossággal szokott párosulni; a légies alaku Ferber Lina, teljes fenségében arc- és termetbájainak,

kinek karcsuságán magyaros szabásu s izletes öltözék remekelt…

Továbbá a korabeli irodalomnak, az ún. almanach-lírának a dagályosságát meg így gúnyolja ki Petőfi „A

helység kalapácsá”-ban:

E látványra szivét,

A tiszta szerelmü szivet,

Pokolbeli kínnak

Százharminchatezer bicskája

Hasitotta keresztűl

S fölgyujtá agyvelejét

A haragnak cintmasinája legott.

A szóvirág, dagály egy fajtájának tekinthetők a frázisok (l. ott is).

Diáknyelv – a diákok beszédmódja, csoportnyelve, amely a köznyelvtől az iskolai és általában a diákélet

fogalmainak sajátos elnevezésében különbözik. Kedveli a tréfás, ún. játszi szóképzést és szórövidítést, a

humoros szóképeket, bizonyos idegen nyelvi (főleg latin, német) és argó elemeket stb., de köznyelvi szavak is

gyakran kapnak benne sajátos – gyakran metaforikus – csoportnyelvi jelentést. Pl.: suli, diri, szekunda, daci,

bizti (biztosan), bliccel, luftol, gólya, bagoly (első éves teológus), okosulda (iskola), kóter (kollégium),

elnyomók (tanárok), rabvallatás (felelés), libatórium (leányiskola), lógyilkos (logikus), omnibusz

(mindenesfüzet) stb.


A diáknyelvi szavak stílushatását gyakran tréfás létrejöttükön, alakjukon kívül környezetfelidéző erejük adja.

Jóllehet akad közöttük nyelvhelyességi tekintetben kifogásolható, a – főként ifjúsági – szépirodalom szívesen

használja fel a reális ábrázolás eszközeként.

Móricz Zsigmond „Forr a bor” c., diákokról szóló regényében az egyik tanuló így meséli el, hogyan fogadta a

püspök, amikor kicsapatásának a visszavonását kérte tőle.

– Na mit mondott a püspök úr? Gondos Márk fekete ruhában volt és cigarettáját éppen csonkig szívta. Már a

körmén volt a cigaretta s úgy dobta el, mert megégette az ujjait, amelyek olyan sárgák voltak, mint a spórolós

öreg irodatiszteké. – Nagyszerű volt. – Hajjuk. – Mondd el megint, – kiabáltak a fiúk. – Hát az csak úgy volt,

hogy bementem az öreg méltóságoshoz, barátom oly kis házban lakik, mint ez, amibe vagyunk. A Nagytemplom

mellett van egy rettenetes öreg ház, annak az ablakába van az a háromszázéves liceumfa, az nagyszerű, azt

megbámultam, egész beleforrott a vasrostélyba, úgyhogy a vasat egész megette, olyan sűrű lombja van, mint

egy baldachin. Úgy lóg lefelé, hogy alá lehet állani. Még most is tele van lila virágokkal. – Beszélj mán te

marha. – Mikor bementem az öreg püspök elébe, egy szörnyű vastag kispap vitt be, de már egész öreg kispap

volt, a bajusza egész deres, nagy fene vastag ember. A fiúk röhögtek a zsidó fiún, aki ahányszor elmondta a

dolgot, mindig annyi új színt kevert az előadásába, hogy valósággal mindig újrateremtette a dolgot. – No, mi az

fiam? – kérdezte a püspök. – A rohadt kövér titkár elmondta, hogy ez az a fiú, akit hazafias tüntetés miatt tegnap

kicsaptak. – A püspöknek fájt a lába, vagy mi a fene, valami pléddel takargatta, talán köszvénye van, vagy

megsiklott éccaka, mert azt mondják, egy disznótorról se marad el Debrecenben, hát csak rám néz. Nagyon szép

tiszta arca van, olyan gyönyörű, gömbölyű feje, hogy szerettem volna megkopogtatni, mint a dinnyét, kong-e? A

fiúk röhögtek, nem a viccnek, hanem a hang profánságának.

És Salinger „Zabhegyező”-jéből egy részlet Gyepes Judit fordításában. A főhős az első fejezetben így kezdi

bemutatkozását:

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az

én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval

hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a

témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az

ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse

lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján,

amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.

Lásd még: Csoportnyelv.

Díszítő jelző l. Jelző alatt.

Divatos szó l. Pongyolaság alatt.

Dubitatio l. Kételkedés


9. fejezet -

1. E, É

Egybefonódás l. Gondolatpárhuzam alatt.

Egyéni nyelv és stílus – egyrészt azoknak a nyelvi-stilisztikai eszközöknek a rendszere, amelyeket az író a

közös nemzeti nyelvből kiválaszt, és egyéniségének, valamint művészi céljának megfelelően felhasznál,

másrészt amelyeket a maga nyelvteremtő erejével létrehoz. Az írók, költők is a közös nemzeti nyelv eszközeiből

válogatnak, s az így kapott anyagot használják fel, illetve alakítják – az adott stílusréteg és stílusárnyalat

keretein belül – hagyományos vagy újszerű módon. Viszont a kiváló tudósokkal és publicistákkal együtt

kiemelkedő szerepet játszanak a nemzeti nyelv, valamint a stílusrétegek és stílusárnyalatok kifejezéskészletének

a fejlesztésében és gazdagításában.

Az egyéni stílus körébe tartoznak pl. Ady szimbólumai. Lássuk a „Kocsi-út az éjszakában” c. versét:

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jaj-szó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

Az egyéni stílus eszköze Juhász Gyula nyelvében a „tikkatag kövéren” típusú szerkezet:

S a végtelen mezőkön szőke fényben

Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

(Magyar nyár 1918)

Hasonló szerkezetek: bölcs derűsen, pajkos játékosan, édes vadul.

Lásd még: Stílusárnyalat, Stílusréteg.

Egyhangúság l. Jóhangzás alatt.

Egyszerű mondat – az egyszerűbb, kevésbé bonyolult tudattartalom, lelkiállapot kifejezője, szemben az

összetettebb tudattartalom kifejezésére szolgáló összetett mondattal.

Az egyszerű mondat stílushatása, hangulata különböző lehet a kifejezett gondolati tartalomtól és az e tartalom

kifejezésére használt szavak jelentésétől, érzelmi hatásától függően. A rövid egyszerű mondatok fokozhatják a

drámaiság érzését. Például Fazekas Mihály Lúdas Matyijának a második levonásában:


Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák

Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni,

Sőt tán egy úttal vágatni is. – Egybe az ispánt

Szóllítsák! – két száz fejszést rendeljen az erdő-

Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó

Ott terem. – Egy pillanat alatt kin vagynak az erdőn.

A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral

A roppant tölgyest Matyi, és vágatja ha szép fát

Sejt meg.

Kifejezhetik pillanatnyi, tűnő benyomások egymásutánját:

Látom Etelka nénit. Hallom. A

hangja mint üvegharang. Nagy haja

ábrándosan koszorúzta fejét.

Még lány volt, s talán a költőiség

az apai családban…

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 57)

Megéreztethetnek bizonyos kedélyállapotot, pl. izgatottságot:

Ezzel eltávozott. Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jönnie a friss levegőre. Valami agyon akarta

fojtani odabent, oly nyomasztó volt a lég vagy talán a lélek? Kijött a tornácra… (Jókai: Erdély aranykora)

Érzékeltethetik továbbá érzéseink határozottságát, véleményünk megmásíthatatlan voltát, jó példa erre József

Attila „Komor búcsúzás” c. verse:

Gőgösen, egymagamba jöttem.

Nagy úr vagyok. Nem is köszöntem.

Láttam két nagy szemet, bogárzót:

A szép leányhoz szóltam pár szót.

Tán szóltam néki. Meg se bántam.

Aztán ha bántam. Magam bántam.

Nincs tartozásom: Mind adó volt

Mivel az Élet szűken hódolt,

Szűken fizet a Messiásnak.

S panasz se kell. Azt adja másnak.

Ha panaszkodtam néha mégis:

Hát szennyes néha még az ég is.


Átéltem majd tizennyolc évet.

Tudom, mit ér az emberélet.

Nem tarthat mások akaratja:

Én elmegyek, ha kedvem tartja.

Jó volna tán egy Asszonyt vinnem.

Csak szólnom kell. S megyek már innen.

Nem nélkülözheti az egyszerű mondatot az epikus előadásmód sem, különösen a nyugodtabb, tárgyilagos

leírásban:

Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki… Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél

óta állott a lakodalom. Idő se volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz. (Móricz: Tragédia)

Természetesen, mind az egyszerű, mind az összetett mondatnak megvan a maga sajátos grammatikai és

stilisztikai funkciója. Helytelen ezért az a nézet, amely szerint a magyar nyelv jobban szereti az egyszerű

mondatot, mint az összetettet. Hiszen az egyszerű mondat erőszakolása zsúfolttá, mesterkéltté tenné a stílust. Itt

említjük meg a rövidmondatúság kérdését is. Az előbbi nézetet vallók az egyszerű mondaton belül a rövid

mondatok használatát tartják a magyar stíluseszménynek. A helyes elv itt is az, hogy a mondanivaló tartalma,

célja, a közlés körülményei – s részben a közlő egyéni stílusa – szabják meg, hogy rövid vagy nagymértékben

bővített, hosszú mondat-e helyénvaló. Ez egyébként vonatkozik az összetett mondatokra is, mert azok

tagmondatai is lehetnek rövidek, kevés szószerkezetet tartalmazók és hosszúak. Különösen hatásos a rövid

mondat, ha bonyolultabb mondatszerkezetek lezárásaként szerepel. Rendkívül gyakori ez a szerkesztéstípus az

ún. verista stílusban (a lat. verus ’igaz, való’ szóból: naturalisztikus stílusirányzat), amely szereti rideg

tárgyilagossággal ábrázolni az eseményeket. Például Bródy Sándornak egy párbajleírása így végződik:

Az orvosok kivették órájukat, úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos

mondta a terminus technikust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt: »Biz ez meghalt.«

Kihúzott derékkal, komoran, villogó szemmel, gúnyos felsőbbséggel állott, s amint megrázta a fejét, s a haja

belehullott a homlokába, mindennel leszámolt, csak a bosszúját, a bosszúját, csak rettenetesen felingerült vérét

akarta megitatni a szenvedély italával. A leányért! (Móricz: Kerek Ferkó)

… Édes szédület

volt a reménység, megkönnyebbedett

benne egy percre szorongó szivem,

de utána titkon keservesen

káromkodtam: az istenit, ezek,

ezek is hozzá kényszerítenek,

az egyetlenhez! Babits s a Nyugat!

Adtam volna bár alább néhanap,

szívem csak hozzá húzott. Hetekig

lestem az iroda ablakait:

százszor indultam, és … Én? Oda? Föl? –

Százszor menekűltem a cél elől.

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 233)


Lásd még: Összetett mondat.

Élénkség – a régi stilisztikában a szép stílusnak (a személetességen és a jóhangzáson kívül) a harmadik kelléke.

Eszközei az ún. alakzatok, a szokásostól eltérő olyan nyelvi fordulatok, amelyek elsősorban az olvasó és

hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára hatnak, s ezáltal teszik élénkebbé a stílust.

A fokozás teszi – többek között – rendkívül élénkké, hatásossá a következő Ady-verset:

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,

Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,

Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

(Fölszállott a páva)

Lásd még: Alakzat, Szépség.

Elhallgatás, félbeszakítás (gör. aposiopesis, lat. reticentia ’hallgatás, elhallgatás’) – A mondatok szándékos

félbeszakítása, a mondanivaló egy részének elhallgatása hatásos stiláris eszköz. Vagy azt érzékelteti, hogy nem

akarjuk folytatni mondanivalónkat, mert az elhallgatott rész úgyis világos a hallgató, az olvasó előtt, esetleg

éppen rájuk bízza a gondolat folytatását, vagy pedig azt, hogy valaminek az elmondása kellemetlen, nem illik,

vagy egyszerűen valamilyen oknál fogva szavainkat nem tudjuk folytatni. Az elhallgatásnak van olyan

változata, amikor a beszélő elharapja a (gyakran illetlen) szót, s hogy szépítse a dolgot, mással folytatja. Végül

elhallgatás az olyan betűszó is, amely eufemisztikus céllal jött létre: A félbeszakítás vagy elhallgatás stílushatása

az általa okozott lelki feszültséggel magyarázható, s ezt csak fokozza tömörítő jellege. Eszköze rendszerint

grafikai (…) vagy verbális (azaz a beszélő szavakkal kijelenti: „nem mondom ki”).

Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a…

(Arany: A fülemile)


Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,

Valami – nem tudom én azt kimondani.

(Arany: Toldi II.)

Beste kura fi…zetésért látni a vendéget

Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

(Arany: Pázmán lovag)

Nem mondta: »A tenger olyan volt mint…« (…) csak ennyit mondott utalásszerűen: »A tenger« A többit az

olvasóra bízta. (Márai Sándor)

Lásd még: Eufemizmus, Hiányos mondat.

Ellentét, ellentétes szerkesztésmód (gör. antithesis) – ellentétes jelentésű szavak, kifejezések vagy éppen

mondatok egymással való szembeállítása, a mondanivaló kiemelése céljából. Stílushatásukat az adja, hogy

tudatunknak gyorsan kell egyik végletből a másikba átváltania.

Csontom ős csont, de vérem új nedv,

Az tanít sírni és nevetni.

(Babits: Éhszomj)

Az ellentét kiélezésének igen hatásos módja az, ha a két szembeállított fogalom kölcsönösen kizárja egymást.

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

(Kölcsey: Vanitatum vanitas)

Rabok legyünk, vagy szabadok?

(Petőfi: Nemzeti dal)

Kiemelés a célja az ellentétes mondatok alkalmazásának, az ún. ellentétes szerkesztésmódnak is.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,

Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság

S mégis lám, ti vagytok a fiatalok

S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:

(Ady: A Tűz márciusa)

Gyakran megtörténik, hogy a költők ellentétre építik fel egész mondanivalójukat. Különösen jellemző ez – már

egyéniségüknél fogva is – Petőfire (Palota és kunyhó, A kutyák dala, A farkasok dala, Homér és Oszián, Két

vándor stb.) és Adyra (Havasok és Riviéra, Fölszállott a páva stb.). Korábban, különösen a romantikus kor

lelkesült törekvéseinek a megéreztetésében, elsősorban Kölcsey és Vörösmarty stílusában jutott az ellentét, az

ellentétes szerkesztésmód nagy szerephez.

Lássuk példaként Petőfinek „Palota és kunyhó” c. versét:

Mért vagy oly kevély, te palota?

Uradnak fényében kevélykedel?…

Azért van rajta gyémánt, hogy szive


Mezítelenségét takarja el.

Szakítsd le a cafrangokat,

Mit rá szolgája aggatott,

S nem ismersz isten munkájára,

Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket,

Mik semmiből őt mindenné teszik?

Ott, hol a héja a kis madarat,

Mit szétszakít, melynek vérén hizik.

A héja vígan lakomáz,

S szomszéd bokornak fészkiben

Madárfiúk zokognak, várván

Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota,

Az orzott kincsek ragyogásait,

Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,

Meg vannak már számlálva napjaid.

S kivánom, hogy minél elébb

Láthassam omladékodat,

S hitvány lakóid összezúzott

Csontját az omladék alatt! –

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában, mért szerénykedel?

Miért bújtál a lombos fák mögé,

Azért-e, hogy inséged födjed el?

Fogadj be, kis sötét szoba;

Nekem nem kell szép öltözet,

De szép szív… s a sötét szobákban

Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én.

Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!

Mert itt születnek a nagyok, az ég


A megváltókat ide küldi be.

Kunyhóból jő mind, aki a

Világnak szenteli magát,

S a nép mégis mindenfelől csak

Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek,

Jön rátok is még boldogabb idő;

Ha mult s jelen nem a tiétek is,

Tiétek lesz a végtelen jövő. –

A földre hajtom térdemet.

E szűk, de szent födél alatt:

Adjátok rám áldástokat, s én

Rátok adom áldásomat!

Az ellentétes szerkesztésmód kiterjedhet a prózában is a mondatok egész sorára: az ilyen megoldás a vitatkozó

célzatú tudományos stílusban, a sajtó nyelvében nélkülözhetetlen, s az oktató célzatú prózának szintén igen

fontos sajátsága.

Lásd még: Chiazmus, Ellentétes értelmű szavak, Látszólagos képtelenség.

Ellentétes értelmű szavak vagy antonímák (gör. antonímia ’ellentétes értelműség’) – azok az alakilag teljesen

különböző szavak, amelyekhez egymással szimmetrikusan szemben álló, ellentétes jelentés kapcsolódik, pl.: jó–

rossz, kövér–sovány, abszolút–relatív, él–hal, jön–megy stb. Egy-egy szónak annyi antonímája van, ahány

jelentése. Az ellentétes értelmű szavak (antonímák) stílushatása a szimmetrikusan ellentétes két jelentés

különbségének hirtelen felfedezéséből adódik. Ezt felhasználja a köznyelv, pl.: „Hosszú haj, rövid ész”

(közmondás) és a költői stílus is, pl.:

Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!

(Vörösmarty: Szózat)

Az antonimákhoz tartoznak még az ún. poláris kifejezések s a fosztó (tagadó)-képzős formák (pl.: dolgos-

dologtalan) is.

Lásd még: Ellentét, Poláris kifejezés.

Ellentétes szerkesztésmód l. Ellentét alatt.

Ellipszis l. Szókihagyás.

Előismétlés l. Gondolatpárhuzam alatt.

Eltolás – olyan versbeli mondatszerkezet, amely az egy szószerkezetbe tartozó szavak külön sorba való

szétválasztását úgy módosítja, hogy a szószerkezet második sorba kerülő részét más szavak közbeiktatásával

elválasztja, eltolja a szorosan hozzátartozótól. Stílushatását a szokványos szórend megváltoztatása adja. Pl.:

Boldog folyó, nevető tengereknek

Víg halállal víg várandósa,


Boldog kis életem:

Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.

(Ady: Köszöntő az Életre)

Lásd még: Enjambement, Közölés, Szórend.

Emfatikum (gör. ’hév, nyomaték’) – az élőbeszéd sajátsága: szavaknak, szókapcsolatoknak nagyobb

nyomatékkal, főként érzelmi hangsúllyal való kiemelése. Az emfatikus érzelemkifejezés leggyakoribb nyelvi

eszközei:

1. a szókezdet erős artikulációja: disznóság, marha;

2. a hangsúlyos, esetleg a hangsúlytalan helyzetbeli magánhangzó artikulációjának lejjebb tolódása alacsonyabb

nyelvállás felé: ëgen ’igen’, barzasztó;

3. a hangsúlyos szótag magán- vagy mássalhangzójának erős nyúlása: naagy, hihhetetlen;

4. a hangsúly vagy hangmagassági pont erejének növekedése: átkozott – igen erős szóeleji hangsúllyal;

5. erős nyomaték valamelyik mellékhangsúlyos szótagon: rette·netes dolog ez;

6. a mondat minden mellékhangsúlyos, azaz páratlan számú szótagjainak hangsúlyozása: ·Mit csi·náljak,

·Uram·isten!

Lásd még: Hangsúly.

Enallagé (gör. ’felcserél’) – jelzőáttolás, az impresszionista stílusban gyakori alakzat: a jelző nem amellett a szó

mellett áll, amelyre logikailag vonatkozik, hanem egy másik szó elé kerül. A költő az összképzetnek mintegy az

analizálhatatlanságát így érzékelteti. Például Szabó Lőrinc „Hajnali himnusz” c. versében ezt írja:

A Nap! A Nap!

– Nézd, emeli már nagyságos homlokát

s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás

zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd

és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

A zöld jelző logikailag nyilván a fenyves szóhoz tartozik, mégis az élet szóhoz kapcsolja, hogy ezáltal szorosabb

kapcsolatot teremtsen az összképzet elemei között.

Egy másik példa József Attila „Nyár” című verséből:

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

Enigma (gör.) vagy rejtvény – a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Arisztotelész a szokatlan metaforát,

Quintilianus a homályos allegóriát nevezi így, valójában megfejtésre váró jóslást, rejtvényt jelent. Leggyakoribb

az eposzokban, de előfordul a lírában is. Ilyen pl. Balassi Bálintnak „Aenigma” c. verse, amelyben

„szeretőjének”, játszótársának váratlan férjhezmenetelét énekli meg allegorikusan.

Bimbóban maradt vers

(Aenigma)


Jelentem versben mesímet,

De elrejtem értelmemet,

Kérem édes szeretűmet,

Fejtse meg nekem ezeket.

Minap én úton jártomba’,

Láték két hattyút egy tóban

Hogy volna csendes úszásban,

Együtt lassú ballagásban.

Gyakran egymásra tekintnek,

Kiről kitetszik szerelmek,

Egymáshoz való jó kedvek:

Hasonlók, mindketten szépek.

Hogy így egyött szerelmesen

Ők úsznának szép csendesen,

Azonközben nagy sebesen

Egy keselő csalárdképen

Rájok menvén, az egyékít

Körme kezött a szebbékét

Elkapá, forgatta szegényt,

Mint szeretőt kedve szerint.

Látván társa bánatjában,

Rén keserves kiáltásban.

Széjjel ballagván az tóban,

Nem tud meggyen nagy búában,

Mert látja társátul váltát;

Látja maga özvegy voltát,

Búában elszánta magát,

Óhajtja már csak halálát.

Enjambement (fr. ’átlépés’) – versmondattani sajátság: nyelvtanilag összetartozó mondattani egységeknek

(szószerkezet, szólam) vagy mondatoknak az áttörése sorvégről a következő sor elejére. Stílushatása a

mondategységeknek és a soregységnek, illetve az értelmi és a ritmusegységnek a megbontásából, s ennek

szokatlanságából adódik. A költők elsősorban kiemelésre (a mondattani egység vagy mondat következő sorba

kerülő első szavának vagy szavainak a kiemelésére), a viharzó érzések ábrázolására, s néha humorkeltésre

használják, bár a modern versnek újabban mintegy tartozéka kezd lenni.

Mint az omladék, úgy állnak


a gyárak

de még

készül bennük a tömörebb sötét,

a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán

kötegbe száll

a holdsugár,

a hold lágy fénye a fonál

a bordás szövőszékeken

s reggelig, míg a munka áll,

a gépek mogorván szövik

szövőnők omló álmait.

(József Attila: Külvárosi éj)

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövűl sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

(Pilinszky: Apokrif)


Lásd még: Eltolás.

Enumeratio l. Felsorolás.

Enyelgés – az irónia ellentéte, amikor rosszat mondunk a jó helyett, kellemetlent a kellemes helyett, de az

ellenkezőjét kell érteni, pl.:

Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorult fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy

silányságát minél jobban felfogjam. (Petőfi levele Aranyhoz. Szatmár, 1847. szept. 9.)

Igen hatásos stíluseszköz; stílushatásának oka megegyezik az iróniáéval.

Lásd még: Gúny alatt: Irónia.

Epifora l. Gondolatpárhuzam alatt.

Epitheton l. Jelző.

Epitheton ornans l. Jelző alatt.

Eredetiség (lat. originalitas) – olyan kifejezések, szókapcsolatok (ritkábban szavak, képzett formák,

összetételek), továbbá szó- és mondatfűzés, amilyenekkel azelőtt nem találkoztunk. Vagyis: a nyelvi és stiláris

eszközöknek egyéni vagy erőteljesen egyéni használata. A régi stilisztikák a stílus, elsősorban a költői stílus

egyik sajátságaként emlegették. A szóalkotás és a szókapcsolatok lehetőségeit nem tekintve, az írónak, költőnek

leginkább a képes beszéd területén van alkalma az eredetiség érvényesítésére, főként két módon: az állandósult

képeknek, átviteleknek a megújításával és teljesen eredeti képek teremtésével. (Példákat l. Szókép, Metafora,

Documents

Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve · fogalmak összefoglalása, hanem az is, hogy segítséget nyújtson a szépirodalmi művek stílusának