Szomato-pszichoterápiás

Szemelvények

A Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület szakmai folyóirata

II. évfolyam, 1. szám

2018. április

Tartalom

Szilágyi Veronika: Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia

Dr. Jerome Liss: A szerotonin-noradrenalin polaritás a gondolkodásban, érzel-

mekben és mozdulatokban: egy erőt adó eszköz a szomato-pszicho-terapeuták kezében. I. rész

Dr. Tihanyi Benedek T. – Czinege ÁdámBalázs: Integráljuk Daniel Quinn

civilizációkritikáját és a testpszichoterápiás nézőpontot

Medgyesi Krisztina: Fókuszolás-orientált coaching: szelíd és eredményes út a

változáshoz

Mislai Attila: Az abúzus-teológia veszélyei. Kritikai észrevételek Alice Miller: A

test kiáltása című könyvéhez

Uta Blohm: Interjú Martin Millerrel

2

Kedves Olvasó!

Impresszum

A Szomato-pszichoterápiás Szemelvények a Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület szakmai

folyóirata. A negyedévente megjelenő számokban szomato-pszichoterápiás szakirodalmakat

teszünk közzé: előadásokat, cikkeket, tanulmány- és könyvfejezet fordításokat, recenziókat,

szomato-pszichoterápiás irányzatokat és a szomato-pszichoterápia meghatározó alakjainak

munkásságát összefoglaló írásokat.

A cikkek, könyvfejezetek fordítása, a szerzők beleegyezésével és engedélyével jelenik meg.

Levelezési cím: habp-journal@gmail.com

Szilágyi Veronika:

Bioszisztemikus szomato-

pszichoterápia……………...…..3

Dr. Jerome Liss:

A szerotonin-noradrenalin pola-

ritás a gondolkodásban, érzel-

mekben és mozdulatokban: egy

erőt adó eszköz a szomato-

pszichoterapeuták kezében.

I..rész ……………………………...6

Dr. Tihanyi Benedek T. –

Czinege Ádám Balázs:

Integráljuk Daniel Quinn

civilizációkritikáját és a

testpszichoterápiás

nézőpontot ………………...….16

Medgyesi Krisztina:

Fókuszolás-orientált coaching:

szelíd és eredményes út a

változáshoz ……………..…….19

Mislai Attila:

Az abúzus-teológia veszélyei

Kritikai észrevételek Alice

Miller: A test kiáltása című

könyvéhez ………………….....24

Uta Blohm:

Interjú Martin Millerrel…...…...28

Tartalom

Örömmel nyújtjuk át folyóiratunk tavaszi számát.

Nyitó írásunkban a bioszisztemikus szomato-

pszichoterápia elméletét és gyakorlatát ismerteti

Szilágyi Veronika. A módszer általános bemutatását

Dr. Jerome Liss, a bioszisztemikus szomato-

pszichoterápia kidolgozójának tanulmánya követi,

melyben a tudat monádikus és diádikus állapotait

szabályozó négy fő neuromodulátor (szerotonin,

acetilkolin, dopamin és noradrenalin) test-orientált

pszichoterápia segítségével történő szabályozásának

elméleti alapjait fejti ki a szerző. Dr. Tihanyi

Benedek és Czinege Ádám Balázs egy érdekes

cikkben a civilizáció azon aspektusait mutatják be,

melyek a testtel való kapcsolatra káros hatást fejtenek

ki. Medgyesi Krisztina a Fókuszolás-orientált

Coaching világába kalauzol el bennünket. Alice

Miller: A test kiáltása című könyvéhez Mislai Attila

írt recenziót és kritikai észrevételeket. Végezetül

Miller fiával – a könyv kapcsán – készített interjú

magyar fordítását olvashatják.

Szívesen fogadjuk a megjelent írásokkal kapcsolatos

reflexiókat és kérdéseket, melyeket igény esetén – a

publikációs szabályoknak megfelelően – közlünk a

folyóiratban. Lehetőséget és platformot szeretnénk

biztosítani ez által a szakmai gondolatcseréhez és a

különböző irányzatok közötti párbeszédhez.

Jó olvasást kívánunk az Egyesület Vezetősége

nevében!

Molnár Emese és Juhász Krisztina

szerkesztők

3

Szilágyi Veronika

A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia

A Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia egy integratív terápiás megközelítés, mely az amerikai

pszichoterapeuta Jerome Liss és a francia neurobiológus Henri Laborit érzelmek neurofiziológiáját

kutató munkáján, Ronald Laing fenomenológiai pszichiátriáján, David Boadella embriológiai

modelljén, Ludwig von Bertalanffy, Gregory Bateson és Edgar Morin rendszerszemléletén, és Robert Stolorow és George Atwood interszubjektív megközelítésén alapul. Az érzelmi jelenségek

biológiai gyökereinek magyarázatában a bioszisztemikus modell hivatkozik többek között Ernst

Gellhornnak az autonóm idegrendszerrel - a szimpatikus és a paraszimpatikus rendszerek működésével - kapcsolatos kutatásaira, emellett elméletének alapjait a Wilhelm Reich-féle

karakterpáncél és Alexander Lowen bioenergetikai elképzelésére helyezi.

Boadella modellje, a Bioszintézis szerint, három energiafolyam, vagy alapvető életfolyam áramlik a

testben. Ezek összefüggnek a megtermékenyült petesejtben kialakuló csíralemezekkel, melyek az ektoderma, a mezoderma és az endoderma. A csíralemezekből alakulnak ki a különböző

szervrendszerek Az ektodermához a percepciók, gondolatok és képzetek folyama tartozik, mely a

neuroszenzoros rendszeren keresztül valósul meg; a mezodermához a mozgásáramlat kapcsolódik az izomcsatornákon keresztül; az endodermához pedig az érzelmi élet folyama, a test középpontjában, a

törzs mélyén elhelyezkedő szerveken keresztül.

A születés előtti, a gyerekkori vagy a későbbi feszültségek, traumák meggátolják e három terület; vagyis a légzés és az érzelmek, a cselekvés és mozgás, a gondolatok és az érzékelés tapasztalati

egységekké alakulását. A bioszisztemikus módszer e területek újraintegrálására, egy koherens rendszer

létrehozására törekszik.

A grounding1-gal folytatott szomato-pszichoterápiás munka a szándékos, félig szándékos és nem

szándékos mozgások közötti megfelelő kapcsolat stabilizálását, valamint egy megfelelőbb izomtónus

létrehozását célozza. A munka során figyelmet kell fordítani arra a módra, ahogyan az egyén

megalkotja a saját életterét, ahogyan a stresszhelyzetekben fizikailag, érzelmileg és kognitív szinten reagál. Segíteni kell a klienst a megfelelő, kielégítő és örömteli vertikális (a világban való cselekvés),

horizontális (a pihenés és a mély érzelmekkel való kapcsolatteremtés) és szimbolikus (önmaga és

környezete mentális leképezése) grounding-pozíció megtalálásában. A szimbolikus grounding során különösen fontos a facing terápiás munkája, amely a szemkontaktuson, a hangon keresztüli

kapcsolatot jelenti, valamint a nyelvhasználat, a percepció és az emóciók integrálásán alapul.

A bioszisztemikus grounding a terápiás gyakorlatban elsősorban kapcsolati földeltséget jelent: a

tekintetet, a hangon, szavakon keresztüli kapcsolódást, és a testkontaktust, az érintést egyaránt használja. Fontos eszköz a testhelyzet tudatosítása, a légzés kioldása, az érzelmek átélése, az izmok, a

test optimális tonizáltsága. Egyéni, páros és csoportos mozgásos gyakorlatok segítségével

újratanulható, átírható az a mód, ahogyan saját testünkhöz, a másikhoz, és környezetünkhöz kapcsolódunk.

A bioszisztemikus modell tehát kiemelt figyelmet fordít a kapcsolati aspektusra. Teszi ezt oly módon

is, hogy a testi folyamatokat, a mentális tartalmakat, és a kapcsolati történéseket együtt követi

figyelemmel. A terápia során egy térkép „rajzolódik” ezáltal – egyúttal diagnosztikus eszközként is szolgálva – mely térképen láthatóvá válnak a kliens alul- vagy túlszabályozott területei és annak

módjai. A bioszisztemikus modell szerint a test, a szó és a kapcsolat oly módon fonódnak össze, hogy

az egyik segíti feltárni a másikat, az egyén teljes komplexitásában megjelenő gondolatain, mondatain, mozdulatain, hallgatásán keresztül. A terápiában a test, az elme és a kapcsolat hármasságát összekötve

megjelennek az érzelmek. A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia célja megfogalmazható úgy

is, mint a három terület integrálása egy gestalt létrehozásának érdekében.

1 Eredetileg a fizikában használt fogalom, Lowen és Keleman vezette be a szomato-pszichoterápiás

szóhasználatba, jelentése: a realitásban, a testben, az „itt és most”-ban lenni, Boadella terjeszti ki a kapcsolati

aspektusra

4

A pszichikus és szomatikus zavarok felfoghatóak érzelemszabályozási2 zavarként, vagy az arousal

szabályozás3 zavaraként is. Az egyén érzelmi egyensúlyát a vegetatív idegrendszer két nagy ága, a

szimpatikus és a paraszimpatikus rendszer alakítja. Gellhorn feltevése szerint a szimpatikus és paraszimpatikus részek felváltva működnek, így teszik lehetővé a szervezet autonóm funkcióinak

működését: amikor a szimpatikus ágon növekszik az aktivitás, a paraszimpatikus ág csökkenti receptív

képességét és fordítva. A szimpatikus rendszer vészhelyzet esetén felkészít bennünket a cselekvésre; a támadásra vagy menekülésre, és a düh, valamint a félelem érzéséhez kapcsolódik. A paraszimpatikus

rendszer más érzelmekhez kötődik: a kellemes nyugodtság, a szomorúság és a fájdalom érzéséhez.

Ezek az alrendszerek beidegzik az összes belső szervet.

Stresszhelyzetben a cselekvésgátló rendszer4 lép működésbe, vagyis olyan szervi változások (pl. a

stresszhormonok, mint a noradrenalin és kortikoszteroidok kiválasztása) történnek, amelyek az

autonóm idegrendszer nem megfelelő működéséhez, és idővel pszichoszomatikus megbetegedésekhez

vezetnek. Ilyen esetekben az arousal görbe, vagy másképp fogalmazva a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer működésének váltakozása felborul, és az egyén pszichofizikai

diszkomfortot tapasztal. Ha az arousal szint túl magas, vagy túl alacsony, az egyén „kizuhan” a

tolerancia ablakon5, és vagy szimpatikus túlsúlyba kerülve hipervigil állapotban az üss vagy fuss

megoldást választja, vagy szélsőséges paraszimpatikus válaszként „önmagát érzéstelenítve” dermesztő

mozdulatlanságba fagy.

A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia a vegetatív idegrendszer két ágának egyensúlyba

hozását, a limbikus rendszer és az amygdala újrahuzalozását, a tolerancia-ablak tágítását

célozza.

Liss feltevése szerint az érzések elmélyítésének és kisütésének serkentése újraélesztheti a kapcsolatot

az érzés (limbikus rendszer) ás az autonóm idegrendszer (hipotalamusz) között. Az intenzifikálás - minimalizálás teljes ciklusának terápiás keretek közötti „lefuttatása” az autonóm idegrendszer

szimpatikus és paraszimpatikus részeinek szinkronizált váltakozását indíthatja meg. Ennek egyik

fontos eszköze a légzéssel folytatott terápiás munka az érzelmi egyensúly elérése érdekében, a

légzés harmonikussá tételének segítségével. A légzés lehet a spontaneitás kifejeződése, vagy a személyiség kondicionálásnak tükröződése.

A testtel, és kiváltképp a légzéssel dolgozva szem előtt kell tartani a kora gyerekkori családi

kapcsolatokat, hiszen a személy teste és társas világa is ebben gyökerezik, tehát ahogyan testi szinten blokkok és gátak lehetnek jelen, kapcsolati zavarok is megjelenhetnek, pl. az önmagát másoktól

elkülönítésének nehézsége, a világ megfelelő leképezése és az abban való működés problémái.

A légzéssel végzett munka mellett jellegzetes bioszisztemikus technika – az individuációt segítő - kulcsszó és a kulcsmozdulat

6 technikája. Ezek a kliens diskurzusában megjelenő, oda nem illő,

érzelmi töltettel rendelkező szavak és mozdulatok, melyeket a terapeuta tükröz, ismétel, felerősít. Így

teremti meg annak a lehetőségét, hogy a klienssel összhangban, teherbírását figyelembe véve, határait

tiszteletben tartva rezonáljon, reagáljon rá. Ez azért is fontos, mert ha a fejlődés során a gyerek érzelmi igényei a szülő, vagy a szülök ellentmondásos érzelmi outputjával találkoznak, interferencia

keletkezik; míg egy optimális kapcsolatban a rezonancia gyakoribb.

Gyakran alkalmazott – és eddig nem említett technika még – az azonosulás, a visszhang, a kórus és a dramatikus megjelenítés. Alkalmazhatóak egyéni terápia keretében, egy csoportfolyamatba építve

(pl. pszichodráma), vagy kifejezetten bioszisztemikus szomato-pszichoterápiás csoport keretei között.

2 Marcia Linehan a borderline személyiségzavart az érzelemszabályozás zavaraként definiálja, de ez a

megállapítás minden pszichikus zavarra kiterjeszthető 3 Számos kutató és elméletalkotó (pl. Gray, Csíkszentmihályi, Liotti) hozta összefüggésbe különböző pszichikus

zavarokkal 4 Henri Laborit terminusa 5 Pat Ogden fogalma 6 Erről bővebben Prof. Maurizio Stupiggia: A bántalmazott test című, nemrég magyarul is megjelent könyvében

lehet olvasni

5

Ehhez a munkához elengedhetetlen a kliensnek szentelt mély figyelem. A terapeuta részéről olyan

attitűd szükséges, mely lehetővé teszi a másik személy sokszor extrém megterhelő érzelmi és testi

állapotainak el- és befogadását. E megközelítés szerint az érzelmi szenvedés pszichikus erőt jelző helyzeteket hozhat. Fontos, hogy a kliens együtt lehessen a fájdalmával, fontos, hogy ott tudjuk tartani

a fájdalmánál, segítenünk kell átélni a dühöt, a szorongást, a szégyent, a titkos vágyakat, az örömet, és

segítenünk kell azok lehető legteljesebb kifejezésében. Segítenünk kell, hogy megtalálja a megkönnyebbülést hozó szavakat, mozdulatokat.

Az empatikus odafordulásnak, az áttételi-viszontáttételi folyamatok értő és megértő (nem pedig

értelmező) elemzésének kereteit tágítja ki a szomatikus rezonancia. A szomato-pszichoterápia során

alapvető jelentőségű, hogy megértsük, hogyan keletkezik és marad fenn a feszültségi állapot egészen a krónikus szintig, egészen addig, mikor már nehezen leállítható állapottá válik. A szomatikus rezonálás

a megértésnek olyan szintje, mely alapvetően a terapeuta személyes tapasztalataiból származik, s a

pszichikus zavarok bármilyen formája feletti ítéletet elsöpri. Ugyanakkor ezek az érzelmileg megterhelő helyzetek a terapeuta számára is nagy megterhelést jelentenek. Így az önmagunknak szánt

és szentelt, értő és megértő mély figyelem alapvető szükséglet számunkra is. Önmagunkat megtartani,

megvédeni, figyelemmel követni, meghallgatni, tisztelni, biztosítani a lehetőséget érzelmeink kifejezésére és a kontroll elengedésére lehetőséget nyújt arra, hogy klienseink számára is meg tudjuk

mindezt adni. Dr. Stupiggia képzése7 segít közelebb kerülni ehhez.

A szerzőről: Szilágyi Veronika, klinikai szakpszichológus, www.szilagyivera.hu

Források:

Prof. Maurizio Stupiggia előadásai (2014 szeptember – 2016 december) http://www.giorgiogualazzi.it/Public/Product/La%20psicoterapia%20biosistemica_130608204007.pdf

7 http://www.szomato.org/category/bioszisztemikus_szomato_pszichoterapia/

6

Dr. Jerome Liss:

A szerotonin-noradrenalin polaritás a gondolkodásban, érzelmekben és

mozdulatokban: egy erőt adó8 eszköz a szomato-pszichoterapeuták kezében

I. rész

Bevezetés

A tudat monádikus (egyedüli vezérlésű) és diádikus (kombinált, kettős vezérlésű) állapotait négy fő

neuromodulátor9 szabályozza. E neuromodulátorok jelenléte jelentősen csökken vagy működésük

szabályozatlanná válik, amikor a csalódás, a szeparáció vagy a kudarc érzését éljük át. Mindezen

újkeletű okok mögött ott vannak a már meglévő mindennapi szokások, az érzelmi attitűdök, egy

támogató kapcsolat jelenléte vagy hiánya, a kora gyermekkortól jelentős emberek introjekciója,

valamint a kapcsolatokra és a stresszre adott válaszok „szimpatikus dominanciája”, vagy

„paraszimpatikus dominanciája”, ami genetikai tendencián alapul (Gellhorn, 1967). A

neuromodulátorok felfedezése tovább lendít a korábbi elemzéseken, amelyek a vegetatív idegrendszer

szimpatikus és paraszimpatikus polaritását vették alapul. A noradrenalin (magas energiaszinttel járó

mozgatóerő) és a szerotonin (meleg és befogadó energia) polaritása részben átfedésben van a

szimpatikus-paraszimpatikus paradigmával, de következményei ennél sokkal kiterjedtebbek.

A neuromodulátorok elhelyezkedése az agy alsó területein

A négy fő neuromodulátor az agy alsó területein termelődik: a szerotonin a Raphe-magban (Azmitia,

2007), a dopamin a ventrális tegmentumban és a feketeállományban (Nieoullon, 2003), a noradrenalin

a locus coeruleusban (Berridge, 2003), és az acetilkolin a pendulo-pontin-magban (Hassemo, 2007).

Ezeken kívül van még acetilkolin termelés a előagy területén található magnocelluláris (nagysejtes)

magokban és a szeptumban is (Hasselmo, 2011); ezek kiegészítik a pendulo-pontin-magok

tevékenységét azzal, hogy specifikusabb hatást gyakorolnak az agykéregre és a tudatra. Az acetilkolin

előállítás e másodlagos forrásai a szubkortex (kéreg alatti rész) felső részén találhatóak és nem az alsó

területeken. Ezek az állati evolúció későbbi szakaszában alakultak ki, míg az agytörzsben termelődő

neuromodulátorok már a legprimitívebb állati létezésnél is megjelentek, még mielőtt kialakult volna a

kortex (agykéreg) és a kortikális tudat. Valóban a szerotonin egy 5-karbon indol gyűrű mutációja,

mely az élet kezdetén a fotoszintézist tette lehetővé (Azmitia, 2007).

Észben kell tartanunk e fejtegetés során, hogy amikor egy neuromodulátor szintje megemelkedik,

akkor a többi is előbb-utóbb változik intenzitásában, megújul és szabályozódik; ezért egy

szisztematikus interakcióról beszélhetünk (Cleare, 1997). Később látni fogjuk, hogy működését

tekintve a szerotonin és noradrenalin inkább szemben áll egymással, mintsem kiegészítené a másik

hatását; de most egy kicsit túl előre mentünk a történetben.

8 Az eredetiben szereplő empowerment szó további jelentései: ’feljogosítás’, ’felhatalmazás’, ’képessé tevés’ (A

ford.) 9 „A neuromodulátorok nem tévesztendők össze a neurotranszmitterekkel, azaz az idegi ingerületátvivő

anyagokkal. Utóbbiak a szinapszisokban szabadulnak fel, hogy gerjesszék vagy gátolják az idegsejteket, a

neuromodulátorok viszont a szinaptikus kapcsolatok általános hatékonyságát fokozzák vagy csökkentik, és

tartós változást idéznek elő.” Doidge, Norman (2007) A változó agy. Budapest, Park Kiadó.153.p.

7

A klinikai megértéshez szükséges alapelemek

Melyek az alapfunkciói az agy legalsó területében termelődő neuromodulátoroknak? A szerotonin

(Azmitia, 2007) adja az energiát, hogy bizalmat érezzünk egy pozitív kapcsolódásban, és erősíti az

önbizalmat és az önbecsülést bennünk. Az acetilkolin (Hasselmo, 2006) elengedhetetlen a figyelem

összpontosításában és a hosszú távú emléknyomok létrehozásában. A dopamin (Meyer,2009, 135-

158.o.) adja az energiát a kifejező gesztusok és mozdulatok megtevéséhez. A noradrenalin működteti

és irányítja azokat az erőinket, melyek a fókuszált, célzott cselekvéseket és a lineáris gondolatsorokat

hozzák létre (Charney, 1998).

Neuromodulátor: Amit aktivál:

Szerotonin Kapcsolat

Acetlikolin Figyelem

Dopamin Általános cselekvés

Noradrenalin Cselekvés és fókuszált

gondolat

Amikor ezek az energetizáló neuromodulátorok működése jelentősen csökken, egy sor tünetet érzünk:

a szerotonin vesztesége miatt a bizalom, a kontaktus és az önbecsülés hiányát érezzük. Majd a

mélységes magány érzése uralkodik el bennünk és elhagyatottnak, akár elárultnak érezzük magunkat.

Az egykor bizalommal teli kapcsolat most elveszett, és egy mély verembe, valamiféle „pokolba” taszít

bennünket (Liss, 2008). Az öngyilkosság hátterében mindig szélsőséges mértékű szerotonin hiány is

van (De Filippo, 2011). Amikor az acetilkolin nem termelődik kellőképpen, elveszítjük a tiszta

gondolkodásunkat, a gondolatok megszűnnek vagy körbe-körbe forognak rögeszmésen. A „keresés”

frenetikus időszakát követően, melyet a kapcsolódás elvesztése okozott (Bowlby, 1973), a két másik

cselekvést elősegítő neuromodulátor – a dopamin és a noradrenalin – amely szükséges az arousal

rendszer működéséhez, szintén drasztikusan lecsökken. Ez azért történik, mert az elvesztés és

„keresés” periódusa után haszontalanság és passzivitás érzése uralkodhat el rajtunk, ez idővel

állandósulhat, és ennek következményeként elcsigázottnak, kimerültnek és reményvesztettnek

érezhetjük magunkat. Ez a depresszió.

Összefoglalva, úgy érezhetjük, hogy a „fekete-lyuk” beszippant, főleg, amikor egyedül vagyunk. Ami

a szorongást és a félelmet illeti, az elménk egy közelgő és láthatatlan fenyegettetés körül forog (Liss,

2010). Ha poszttraumás élményről van szó, akkor flashbackek, testi tünetek, kényszeres ismétlődések

is megjelennek, továbbá a szociális kapcsolatoktól való eltávolodást is eredményez (Van der Kolk,

1996). Az a hipotézésünk, hogy a tudat ördögi körei összefüggésbe hozhatók a magasabb szintű kérgi

területeken zajló acetilkolin termelés változásával. Konkrétabban megfogalmazva, a „nappali tudat”

jellemzőit befolyásolja a szeptum-hippokampusz interakciója egy egymást támogató kapcsolatban a

thalamikus-kortikális „magtudattal” (Edelman, 1989), míg az „éjszakai tudat” patológiás változásait a

nagysejtes magok befolyásolják, melyeket a limbikus rendszerből származó érzelmek árasztanak el. A

problemát az okozhatja, hogy ez az előagyi működés lehetővé teszi, hogy a „nem tartalmazott”

érzelmek és gondolatok előjöjjenek, mert a szeptális- hippokampális „nappali tudat” folyamatainak

befolyása megszűnik (Hasselmo, 2011). Más szóval a monádikus éjjeli tudatosság nagyon különbözik

a diádikus nappali tudatosságtól (Liss, 2007).

8

Egy új tudományos felfedezés és egy kiegészítés: meg kell említeni, hogy a Edelman sokak által

elfogadott „magtudat” fogalmát mostanra már kiszorította „a tudat háromszöge” koncepció, mely

Stanislas Dehaene és Jean-Pierre Changeaux újabb kutatásán alapszik, és egyik fontos cikkükben, a

Neural Mechanism for Access to Consciousness (Idegi mechanizmusok a tudat hozzáférésehez)

fejtenek ki (Dehaene, 2003). Összefoglalva a tudat a kortex hosszú axonokkal összekötött három

területének, hármas összekapcsolódásának az eredménye. Ezek a frontális lebeny, a fali lebeny és a

cinguláris lebeny. Ez magyarázatot ad Bernard Baars elképzelésére, amely szerint az agy kortikális

tudatközpontja „közvetít” a kortex minden más területe felé; továbbá segít megérteni B. Baddeley

elgondolását egy komplex, integrált tudatról, amely az úgy nevezett „munkamemórián” alapul. (Baars,

1988, 2003; Baddeley, 2003; Liss, 2011)

Az összetettség növekszik

A fenti okfejtés példa egy egyoldalú okozati gondolkodásra, amely nagyon leegyszerűsített és

felvetései még mindig ellentmondásosak. Például a gyógyszeres kezeléseket nézve: a szerotonin

szintet antidepresszánsokkal lehet növelni, bár néhány kutató úgy hiszi, hogy mindez egy másodlagos

reakció eredménye. Bármely neuromodulátor szintjének megemelése egy másodlagos emelkedést

eredményezhet a többinél. Ez megtörténhet a belső agyi dinamikák miatt, és/vagy az agy és test

együttműködése és a „napi létezési módok” javulása folytán.

Mindemellett, a valós élet megfigyelése során gyakran polaritás hatást találunk a szerotonin és

noradrenalin interakciójában; előfordul, hogy az interakciójuk inkább kölcsönösen gátló, mint

együttműködő. Például, amikor egy páciens lassú, fokozatos javulást mutat hetek és hónapok alatt a

pszichoterápiának vagy más személyes fejlődésnek köszönhetően, olyankor a neuromodulátorok egy

általános növekedése figyelhető meg; ugyanakkor „paradox” változások is megjelenhetnek, mint

például a „kedves szerotonergikus személy” gorombává, türelmetlenné, intoleránssá válik, ahogy

elkezdi jobban érezni magát, mivel a noradrenalin a személyes erőt erősíti; ezzel ellentétben az

agresszív és intoleráns magas noradrenalin szinttel rendelkező személy nyugodtabbá, nyitottabbá és

befogadóbbá válik, ahogy a szerotonin szintje és az azzal összefüggő kapcsolódási kapacitása megnő.

(Az érvelés tudományos alapja a cikk végén olvasható. De mi is a lényege ennek a vitának? Egy

leegyszerűsítés az „alapelemekre” – a noradrenalinra és a szerotoninra – egy leíró nyelvezetet, egy

vizsgálati és értelmezési szűrőt, valamint általános alapelveket kínál, melyek idővel a komplex

klinikai fejlődés megértésében vezetőink lesznek.)

Az acetilkolin a „tudatot” sokkal inkább befolyásolja, mint kapcsolódásainakat és cselekedeteinket. A

legnyilvánvalóbb hatás a tudatunkra az acetilkolin eloszlásának van, mely egy komplex, rendszerezett

gondolkodás felé vezet, vagy leegyszerűsített obszesszív gondolkodáshoz. Mindkét esetben az

acetilkolin-függő gondolkodási forma különbözik szerveződés és ismétlődés tekintetében, ám az

acetilkolin kiválasztás általános intenzitása változatlan marad. A genetikai adottság is fontos szerepet

játszhat abban, hogy az acetilkolin intenzitása viszonylagos állandóságot mutasson, ahogy ez látható

egy személy állandó általános intelligenciája esetében, miközben maga az intellektuális kapacitás igen

eltérő lehet egyénenként. (El tudok képzelni itt egy megjegyzést, hogy általánosíthatunk abban, hogy

minden neuromodulator termelődést születéstől kezdve befolyásolja a genetikai adottság, és azokat

csak a „tolerancia ablakon” belül lehet megváltoztatni, amely minden egyénnél különböző. Ezzel

kapcsolatban ld. Cozolino, 2006)

Folytatva az értekezést: Az acetilkolin összefüggésbe hozható a tudat különböző folyamatainak

„intenzitásával”: tiszta tudat, „prediktív” gondolkodás a jövő felé, egyensúlyban a „retrospektív”

9

gondolkodással a múlt irányába, a mindennapi életben a mentális egyensúly fenntartása, amikor aztán

egy hosszabb magányos időszakot élünk át stb.

Összefoglalva, az acetilkolin az időben különböző módokon oszlik el a mentális szerveződésben,

ugyanakkor intenzitását tekintve megfigyelhető egy általános stabilitás.

A gyakorlat szempontjából e tanulmány mondanivalója az, hogy a test-orientált pszichoterápia

természetes módszerrel képes serkenteni és szabályozni ezt a négy neuromodulátort.

Orvosi intervenciók

Az elhagyatottság érzésének első fázisában egy orvos, vagy egy gyógyszer-orientált pszichiáter

gyakran Prozacot fog felírni, hogy a szerotonin szint emelkedjen. A második fázisban, amikor a

depresszió érzése is megjelenik, mely nem más, mint a noradrenalin szint csökkenése, a gyógyszeres

kezelés fő eszköze gyakran a triciklikus antidepresszáns (Charney, 1998). Ezen neuromodulátorok

termelődésének serkentésére a világon a legismertebb és legszélesebb körben elterjedt gyógyszereket

használják: a Prozac (fluoxetin) emeli a szerotonin szintet a szelektív szerotoninvisszavétel gátlók

(SSRI) által, míg más különböző típusú antidepresszánsok, mint amilyenek a triciklikusok is, a

dopamin és noradrenalin szint növekedését okozzák. Az a tény, hogy az SSRI-t is gyakran

antidepresszánsként alkalmazzák, amely két hét alatt fejti ki klinikai hatását, újabb bizonyíték arra,

hogy létezik egy szisztematikus interakció a neuromodulátorok között (Maric, 2012).

Visszatérve a szimpatikus és paraszimpatikus működéshez, a szerotonin szint úgy tűnik a

veszteséggel zuhan (ami a paraszimpatikus „jól érzem magam” telítettségének elvesztése), míg a

dopamin és noradrenalin a cselekvés elvesztésével zuhan (ami a szimpatikus erő elvesztése). A

gyógyszerezés az egyik kezelési stratégia, amelyet hatékonyan lehet pszichoterápiával kombinálni,

ahogy ezt Maximum Biondi megállapította a Római Egyetemen (1995, 2003).

Neuromodulátor csökkenés és a tudat zavarai

Ha elegendő mértékben magunkba tudunk tekinteni, amikor hirtelen csalódást, veszteséget vagy

kudarcot élünk át (azonnali szerotonin szint esés), belső világunkban, és főleg a magány pillanataiban,

lassanként észlelni fogjuk a tudat geometrikus struktúrájának egyfajta „összeomlását”; azt állítjuk,

hogy ez a cselekvést elindító neuromodulátorok, nevesítve a dopamin és a noradrenalin hiánya miatt

van. Továbbá, az agykéreg területét is figyelembe véve valószínűsíthető, hogy ez az összeomlás a

szenzoros és motoros ingerek hiányát is magába foglalja a térbeli tájékozódáshoz szükséges fali

lebeny neuronális köreiben (Damasio,1995; Liss, 2007). A belső összeomlás érzése azt jelenti, hogy a

belső térbeli geometriánkat, főleg, amikor egyedül vagyunk, már nem támogatják az autonóm

idegrendszer paraszimpatikus vagy szimpatikus működéséhez köthető energiafolyamatai.

(A személy belső terében megfigyelhető geometrikus deformálódások grafikus ábrázolásához ld.

Escher and the Stream of Consciousness, Liss, 2009)

Szomato-pszichoterápia

A terápiás ülés gyakran egy meleg üdvözléssel indul (szerotonin), melyet megosztás és a probléma

feltárása követ (acetilkolin). A következő lépés, amely kifejezetten a szomato-pszichoterápiára

jellemző, hogy létrehozunk egy általános testi aktivitást (dopamin), és utána egy erőteljes energia-

levezetéssel zárjuk le a folyamatot, ami fókuszált cselekvést is magába foglal, és gyakran része a

10

tisztán vokalizált ellenállás, felháborodás és önmegerősítés (noradrenalin). A szomato-

pszichoterápiában legalább három a négy alapvető neuromodulátor közül, – az a három, amely a test

dinamikájától függ –, felerősíthető. Érintés és fizikai gyengédség a szerotoninért, általános testi

aktivizálás a dopaminért, és határozott kézmozdulatok erőteljes verbális kifejezéssel a

noradrenaliért. Az ülés minden fázisa serkenti egy vagy több neuromodulátor termelődését; egy adott

ülés folyamán a sorrend eltérhet a fent leírttól. Idővel az összes neuromodulátort meg kell újítani, hogy

az egyensúly visszaálljon és jobban érezzük magunkat.

A négy neuromodulator és a szomato-pszichoterápiás ülés

Élénkség!

Noradrenalin fókuszált

aktivizálás

Dopamin általános

aktivizálás

Acetilkolin elaborálás

Szerotonin üdvözlés

Bizalom

Az érzelmi munka egyik célja, hogy felkészítse az egyént a jövőre. A páciensnek szembe kell néznie a

diádikus kapcsolódásokkal mindennapi életében és alkalmazkodnia kell hozzájuk, csakúgy, mint

elkerülnie az „összeomlás” érzését, amikor egyedül van. Az idő múlásával bekövetkező fejlődés azt

jelenti, hogy e négy neuromodulátor szintjének növekedése és szabályozása lehetővé teszi a

személynek, hogy újra érezze a lehetséges bizalmat egy másik személyben, a pozitív önbecsülést

(szerotonin), a tiszta elmeállapotot és a pozitív gondolkodást (acetilkolin), a cselekvési készséget

(dopamin) és erőt a kezdeményezésre, hogy az önmaga számára kijelölt célokat elérje (noradrenalin)

(Meyer, 2009).

A hullám és a nyíl: A szerotonin és a noradrenalin használata a szomato-pszichoterápiában

Egyszerűsítsük le a gondolatmenetet: azt állítjuk, hogy a szerotonin és noradrenalin két formát, vagy

mintázatot képes létrehozni a gondolatokban, érzelmekben, nonverbális kifejezésben, kapcsolati

kapacitásban, a múltra vonatkozó emlékezésben, a jövőhöz való hozzáállásban és még sok másban. Ez

óriási potenciát jelent a szomato-pszichoterápia alkalmazásában. Mi támasztja alá e felvetést, hogy a

funkciók egész sora csupán energia mintázatok változatai volnának, amelyeket két neuromodulátor

révén különböztethetünk meg? Ha felidézzük, hogy a neuromodulátorok az agy alsó területe, valamint

a szubkortex és a kortex különböző részei között kerülnek kiválasztásra, és hogy minden pillanatban

van szekréció, éppen most is, valamint, hogy minden egyes kiválasztási folyamat magasan

differenciált a tekintetben, illetve, hogy mi váltotta ki a termelődést és milyen célzattal, akkor kapunk

11

egy kombinált neuro-kémiai és anatómiai térképet, mely elméletben igazolhatja ezt az ambiciózus

hipotézist.

A klinikai kutató nem tud elektródákat elhelyezni az agyban, vagy közvetlenül szemügyre venni a

neuro-kémiai kiválasztás folyamatait; mindez a laboratóriumi tudomány feladata. A klinikai kutató

viszont meg tudja figyelni saját interakcióit a pácienssel, jegyezetek készíthet, hanganyagot vehet fel,

megfigyelőktől visszajelzést kaphat, kérheti a pácienst, hogy rajzolja le belső állapotát, és ami a

legfontosabb napjainkban, filmeket készíthet, melyeket tanulmányozni lehet, kommentálhatja a

páciens, vagy akár kollégák is véleményezhetik egy kiemelt helyzetben. (Ld. Liss, J. „Carla” c. film

prezentációját a European Association of Body Psychotherapy 12. kongresszusán).

A következő rész a szerző következtetéseinek egyfajta szintézisét kínálja a szerotonin és

noradrenalin közötti polaritásról az elme-agy-percepció-érzelem-kapcsolat-cselekvés mintázatok

mentén. Most a geometrikus mintázatok polaritására fogunk összpontosítani, amelyek legelemibb

formáikra bomlanak le.

A hullám és a nyíl: a látható mozdulatok a szomato-pszichoterápiában

A szintézisben felvetésünk a következő: a szerotonin egy íves formát hoz létre, míg a noradrenalin

egy egyenes vonalat.

Az íves forma és az egyenes vonal

Képként nézve a szerotonin mintázat egy körkörös hullámhoz hasonlítható, míg a noradrenalin egy

repülő nyílhoz.

A hullám és a nyíl

Ez nagyon hasznos a szomato-pszichoterapeutának, aki expresszív nonverbális mozdulatokat használ,

hogy jobban megértse páciensét és képes legyen ráhangolódni (Heller, 2008, 496-508 o.; Stern, 1985,

6-7 f.; Tronick, 2005). Amikor körkörös kézmozdulatot látunk, a személy gyakran kölcsönös bizalmi

kapcsolatról beszél. Ez a szerotonin effektus. Másrészről, amikor a személy erőteljes tiltakozást fejez

Szerotonin Noradrenalin

Szerotonin Noradrenalin

12

ki egy másik személlyel kapcsolatban, vagy egy dühítő szituációval összefüggésben, éles vágó

mozdulatokat látunk a levegőt szeletelve. Ez a noradrenalin hatása. Egy másik esetben is gyakran

láthatunk levegőt szeletelő kézmozdulatokat: amikor az egyén kifejezi vágyát az önmegvalósításra,

mint amilyen egy új cselekedet kezdeményezése; a határozott, felfelé és lefelé irányuló éles

mozdulatok sorozatban is láthatók, amikor a személy határozottságot mutat egy olyan új projekt

megvalósításában, amihez cselekvések sorára lesz szükség; jellemző még az akaraterő növekedése, az

akaratlagos viselkedés, a rugalmasság és a kitartás, de előfordulhat az mások iránti agresszió

növekedése is, ill. a rugalmasság csökkenése. Ezen felül szintén nagyon hasonló erőteljes szeletelő

mozdulatokat fogunk látni, ha az egyén azon dolgozik, hogy egyértelmű határokat húzzon meg egy

másik személlyel kapcsolatban, vagy egy elfogadhatatlan külső szituációval szemben, vagyis amikor

az egyén helye és a másik személy, vagy szituáció helye egymással ellentétben definiálhatók – „Ez

nem én vagyok!”. Ezért a szerotonin alapú íves mintázatok nagyon eltérőek és könnyen

megkülönböztethetők a noradrenalin határozott, egyenes és szögletes mozdulataitól.

Egy másik bizonyíték a szerotonin vs. noradrenalin mozdulatokra: Pat Ogden, korunk egyik

legmeghatározóbb szomato-pszichoterápeutája, egyik mostani filmjében látható, ahogy felfelé és lefelé

irányuló mozgást végez, majd oldal irányban, hogy bemutasson kétféle kifejezési formát. Ez pontosan

ugyanaz, amiről ebben a cikkben beszélünk. (Ld. filmes prezentáció, Linkedin, 2012.05.28, Stephen

Buehler beszélgetése az energia csoportokról; mindez a Somatic Perspectives in Psychotherapy nevű

szomato-pszichoterápiás párbeszédet folytató csoporton belül; az oldalt a magas noradrenalin szinttel

rendelkező korábbi EABP vezető Courtenay Young indította el.) Pat Ogden azt mondja, hogy a

horizontális mozdulatok nyílt, exploráló viselkedést, míg a vertikális mozdulatok a központosítást,

az önmagunk és mások megkülönböztetését és a kezdeményezést reprezentálják. Adhatunk különböző

értelmezéseket ezeknek a mozdulatoknak a pszichoterapeuta megérzéseitől és tapasztalatától függően,

valamint a mozdulat sajátos minősége szerint is. De az alapelv megerősítést nyer: A noradrenalin

felfelé és lefelé irányuló függőleges mozdulatai szemben a szerotonin vízszintes és körkörös

mozdulataival olyan polaritást alkotnak, amely minden önkifejező gesztusunk alapja.

Fordította: Kovács Claudia és Szemerey Márton

Bibliográfia

Azmitia, E. C, Whitaker-Azmitia, P. M (1991) Awakening the sleeping giant: anatomy and plasticity of the

brain serotonergic systems, The Journal of clinical psychiatry 52 (DEC), 4-16164.

Azmitia, E. C. Jacobs, B. L. (1992) Structure and function of the brain serotonin system, Physiological

Reviews 72 (1), 165-229.

Azmitia, E. C. (2007) Serotonin and Brain: Evolution, Neuroplasticity and Homeostasis, Department of

Biology and Psychiatry, Center for Neural Science, New York University, New York 10003, USA.

Baars, B. (1988) A cognitive theory of consciousness, New York, NY: Cambridge University Press.Baars,

B. (2003) “The global brainweb: An Update on Global Workspace Theory” Science and Consciousness

Review, 2: 15-31.

Baddeley, Alan, (2003). ”Working Memory”, Current Biology, Vol 20, N°4, 8-14.

Berridge, C. & Waterhouse, B. (2003) The Locus Coeruleus-Noradrenergic System: Modulation of

Behavior State and State-Dependent Cognitive Processes, Brain Research Reviews, 42, 33-84.

13

Biondi M, (1995) “Beyond the Brain-Mind Dichotomy and toward a Comman Organizing Principle of

Pharmacological and Psychological Treatments”, Psychotherapy Psychosomatic, 64 (1):1-8.

Biondi M. et al (2005) “Increased maintenance of obsessive-compulsive disorder remission after integrated

serofonergie treatment and cognitive psychotherapy compared with medication alone”, Psychotherapy

Psychosomatic, 74 (2): 123-8.

Bowlby J (1973). Separation: Anger and Anxiety. Attachment and loss. Vol. 2. London: Hogarth.

Changeaux, Jean-Pierre, Hans, C. Lou (2007) Emergent pharmacology of conscious experience: new

perspectives in substance addiction, Biol Psychiatry. October 15; 62(8): 847–855.

Charney DS (1998) Monoamine dysfunction and the pathophysiology and treatment of depression, J Clin

Psychiatry; 59 Suppl 14:11-4.

Cleare AJ, Murra, RM, O'Keane V (1997) Do noradrenergic reuptake inhibitors affect serotonergic

function in depression? Psychopharmacology 1997 Dec; 134(4):406-10.

Cosgrove, Kelly P., Carolyn M. (2007) Evolving Knowledge of Sex Differences in Brain 20

Structure, Function and Chemistry, Bio Psychiatry, 10.1016, pag. 36-42. Cozolino, L. (2006), The

Neuroscience of Human Relationships, Attachment and the Developing Social Brain, New York, W. W.

Norton & Co.Damasio, Antonio (1995) L'errore di Cartesio. Emozioni, ragione e cervello umano,

Milano, Adelphi ed.

De Filippo A. & Formella Z. (2011) Il suicidio in adolescenza, quando una vita deraglia, modelli

interpretativi, fattori di rischio e strategie di prevenzione, Ed. Alpes Italia, Esp. cap.1 Il suicidio

adolescenziale tra disagio e amicizia, by Z. Formella, pp.3-14.

Dehaene, Stanisla and Changeux, Jean-Pierre, (2003) “Neural Mechanisms for Access to Consciousness”,

in Gazzaniga et al, The Cognitive Neurosciences, 3rd

edition.

Downing, George, Il Corpo e la Parola, Roma, Ed. Astrolabio; 1997.Edelman, G. (1989). Remembered

Present: A Biological Theory of Consciousness. New York, Basic Books.

Gellhorn, Ernst (1967) Principles of Autonomic-Somatic Integration: Physiological Basis and

Psychological and Clinical Implication, Minneapolis, University of Minnesota Free Press.

Hasselmo, Michael, The role of acetylcholine in learning and memory, Center for Memory and Brain,

Boston University, 2 Cummington Street, Boston, MA 02215, USA.

Hasselmo, Michael, Acetylcholine and Learning in a Cortical Associative Memory, Department of

Psychology, Harvard University, Cambridge, MA 02138 USA.

Hasselmo, M.E. Bradlay P. Wyble and Wallenstein G. (1997) Encoding and Retrieval of Episodic

Memories: Role of Cholinergic and GABA energic Modulation in the Hippocampus.

Hasselmo, M.E. Giocomo, L.M. (2006) Cholinergic Modulation of Cortical Function, Journal of Molecular

Neuroscience, volume 30 pp. 133-135.

Hasselmo, M.E. Sarter, M. (2011) Modes and Models of Forebrain Cholinergic Neuromodulation of

14

Cognition, Center of memory and Brain, University of Michigan, MI, USA.

Hawking, Stephen (1988) A Brief History of Time, New York, Bantam Books. Heller, Michel (2008)

Psychotherapies Corporelles Fondements et Methodes, Bruxelles, De Boeck. 21

Heller, Michel (2008) Psychotherapies Corporelles Fondements et Methodes, Bruxelles, De Boeck.

Hempel, Carl (1952) Fundamentals of Concept Formation in Empirical Science, International

Encyclopedia of Unified Sciences, Vol. II, No. 7, Chicago, University of Chicago Press, p.21.

Kaplan-Solms, Karen, and Solms Mark (2000) Clinical studies in neuro- psychoanalysis, Londra, Karnac

Books.

Kuhn, T. (1962) The Structure of Scientific Revolutions, Chicago University of Chicago Press.

James, William (1892) The Stream of Consciousness, First published in Psychology, Chapter XI.

(Cleveland & New York, World

Laing, R.D. (1969) The Politics of Experience, London, Penguin Books.

Liss, Jerome, (1983) "La Filosofia della Scienza e la Ricerca Clinica: Una Proposta Per una Psicologia

Scientifica Nuova," in Psicologia Clinica (ed. Prof. Mario Bertini), Vol. 2, No. 2, May-August, pp. 143-

163.Liss, Jerome, (2004) L'Ascolto Profondo, Molfetta, La Meridiana Pub.

Liss, Jerome, (2006) “Psychoanalysis and Neurophysiology”, Ricerca Psicoanalitica, VIII, No.3.

Liss, Jerome, (2007 b) Stream II, “The Stream of Consciousness in the Impasse: The Impact of the Positive

Relationship Against Prolunged Isolation,” (website: biosistemica.org).

Liss, Jerome, (2008) Stream III, “The Stream of Consciousness Imprisoned in the Impasse” (website:

biosistemica.org).

Liss, Jerome, (2009) Stream VI, “Escher and the Stream of Consciousness”, (website: biosistemica.org).

Liss, Jerome (2009) Manuale di Couseling Biosistemico, a cura di Dott. Roberto Giommi e Dott. Stefano

Cristofori. Capitolo I: I Tre Livelli dell'Approfondimento delle Emozioni, ed. La Meridiana, Molfetta, 2009.

Liss, Jerome (2009) Capitolo II: Il Counselor che affronta il Flusso di Coscienza Intrappolato nell'Impasse,

ed. La Meridiana, Molfetta.

Liss, Jerome, (2010) Stream V, “A Tank in the Garden of the Mind, The Subcortical Power that Drives the

Stream of Consciousness”, (website: biosistemica.org).

Liss, Jerome, (2010) The Impact of the Positive Relationship in Contrast to Prolonged Isolation, USA

Journal of Body Psychotherapy, March, 2010. 22

Liss, Jerome, (2011) Cortical and Subcortical Mecchanisms that Underly Consciousness (Part I: A Single

Moment of Consciousness, Part II: How Stimuli Enter the Field of Consciousness, Part III: Brain

Mechanisms of the Stream of Consciousness), (website: biosistemica.org).

Liss, Jerome (2011) cap. 3: Depressione e suicidio negli adolescenti. I quattro neuromodulatori nella

prevenzione e nel trattamento, in De Filippo A. & Formella Z.(2011) Il suicidio in adolescenza, quando

15

una vita deraglia, modelli interpretativi, fattori di rischio e strategie di prevenzione, Rome, Ed. Alpes

Italia.

Manning, Aubry, (2011) The story of earth, BBC Documentary.

Maric NP, Stojiljkovic DJ, Pavlovic Z, Jasovic-Gamsic M. (2012) Factors influencing the choice of

antidepressants: a study of antidepressant prescribing practice at University Psychiatric Clinic in Belgrade,

Vojnosanit Pregl. Apr;69(4):308-13.

Mehta, M. R. & Kumar A. (2011) 'Frequency-dependent changes in NMDAR-dependent synaptic

plasticity'. Frontiers in Computational Neuroscience, 5:38

Meyer, J.S. & Quenzer L.F. (2009) Psicofarmacologia: Farmaci, Cervello e Comportamento, Milano Ed.

Ermes.

Nieoullon A, & Coquerel A. (2003) Dopamine: a key regulator to adapt action, emotion, motivation and

cognition, Neurobiology Unit, CNRS, University De La Mediterranee, Marseille, France.

Ogden, P., Minton, K. and Pain, C. (2006) Trauma and the Body, New York, Norton & Co. pag 85.

Ogden, Pat (2012) Film presentation on Linkedin, May 28, 2012, on Stephen Buehler's discussion

regarding energy groups within the body psychotherapy discussion group called Somatic Perspectives in

Psychotherapy, site initiated by Courtenay Young.

Porges, Stephen W. (2003) “The Polyvagal Theory: phylogenetic contributions to social behavior”,

Physiology & Behavior 79 503– 513.

Rohricht, F. et al (2011) Therapeutic processes and clinical outcomes of body psychotherapy in chronic

schizophrenia, The Arts in Psychotherapy, 38, 197-203.

Stern, Daniel (2011) Le Forme Vitali. L'Esperienza Dinamica in Psicologia, nell'Arte, in Psicoterapia e

nello Sviluppo, Milan, Raffaello Cortina Editore.

Stupiggia, Maurizio (2007) Il Corpo Violato, un approccio psicocorporeo al trauma dell'abuso, Molfetta,

La Meridiana. 23

Stupiggia, Maurizio (2009) “Emotional Regulation,” Chapter 4 in Il Benessere nelle Emozioni, Manuale di

Counseling Biosistemico, (a cura di Roberto Giommi e Stefano Cristofori), Molfetta, La Meridiana, pp.62-

72.

Tan, S. Hermann, B. Borelli, E. (2003) Investigating the roles of the different dopamine receptor subtypes

and the dopamine transportor, International Review Neurobiology,54, pp. 145-197

Tronick, Edward (2005) “Why is connection with others so critical? The formation of dyadic states of

consciousness”, from Nadel , J. & Muir, D., (eds) , Emotional Development, Oxford University Press.

Van der Kolk, Bessel A. (1996) Traumatic Stress, The Guilford Press. Whitaker-Azmitia, P.M. (2001)

Serotonin dysfunction and human developmental disorders. Brain Res. Bull. 56: 479-486.Whitaker-

Azmitia, P. M., & Peroutka, S. J., editors (1990) The Neuropharmacology of Serotonin, New York, The

New York Academy of Sciences.

16

Dr Tihanyi Benedek T. és Czinege Ádám Balázs:

Integráljuk Daniel Quinn civilizációkritikáját

és a testpszichoterápiás nézőpontot

Az International Body Psychotherapy Journal-ben 2017-ben megjelent cikkünk átdolgozott fordítása.17

A civilizációhoz az egészség és életminőség javulását, az élethossz megnyúlását szokás kötni.

Cikkünkben mégis a civilizáció olyan aspektusait mutatjuk be, melyek a testtel való kapcsolatra káros

hatást fejtenek ki, és felvázoljuk, ezen információk relevanciáját és felhasználási lehetőségét egy

(testközpontú) terápiás folyamatban.

Mit jelent jól bánni a testtel? A testtel dolgozó szakemberek körében sokan osztják a nézetet, mely

szerint a saját test felé való attitűdök, a testtel való kapcsolat minősége a jóllét, az egészség

meghatározói: egy adaptív kapcsolat a testtel a jóllét megőrzését és helyreállítását is segíti, míg egy

maladaptív kapcsolat a jóllétet fenyegeti, és hátráltatja a gyógyulást. A testtel való kapcsolat adaptív

jellemzőiként azonosították: a testhez való elfogadó és felelősségteljes odafordulást, a testi élmények

és szükségletek integrálását a viselkedésbe, a test és elme közti szoros kapcsolat (vagy egység)

megélését. Ezzel szemben, a test és elme szétválasztása és a test alárendelése, elnyomása,

túlszabályozása, tárgyiasítása, a test erőforrásainak kizsákmányolása, a testi érzetek elkerülése vagy

figyelmen kívül hagyása a testtel való maladaptív kapcsolat jellemzői.

Hogyan hat a társas környezet a testtel való bánásmódra? A testközpontú terápiás gyakorlatban a

fókusz leggyakrabban a kliens személyes lehetőségeire, felelősségére, történetére kerül: mit gondol a

saját testéről, hogyan érez iránta, hogyan viselkedik vele, mindez milyen párhuzamban van a lelki

fejlődésének történetével, a fontos másokkal való kapcsolatával, mire volna szüksége a testtel való

kapcsolat változásához, hogyan tudná jobban szeretni a testét, és gondoskodni róla a hétköznapokban

is... A személyes felelősség mellett azonban a (szomatikus) pszichológiai irodalomban többen is

vizsgálták a szociális környezet, a kultúra, és az életmód meghatározó szerepét a testünkkel való

kapcsolatban. A leggyakrabban a kultúra negatív szereplőként tűnik fel, ami akadályozza a testtel való

adaptív kapcsolódást, és a test elnyomására kényszerít. Ám hogy a kultúrának pontosan mely

jellemzői maladaptívak, és hogy az emberiség történelmében mikor jelentek meg ezek a jellemzők,

nos, erről erősen eltérő vélemények születtek. Okként vélték azonosítani pl.: a modern nyugati kultúrát

és felgyorsult életvitelét, a fogyasztói társadalmat, a globalizációt, az ipari forradalmat, a vallástól való

elszakadást vagy épp az egyházak megjelenését, a dualisztikus világképet (egészen az ókortól

eredeztetve). Mások szerint a test elnyomása az emberi evolúció folyamatának elengedhetetlen része, a

prefrontális ellenőrző rendszerek „kamaszkori” túlműködéséből fakad. Mindezekkel szemben, néhány

testközpontú terapeuta, mint pl. Nick Totton és Alan Fogel, a maladaptív testtel való kapcsolatot a

kőkorszaki mezőgazdasági forradalomig, vagyis a civilizáció kezdetéig vezette vissza.

Milyen hatást gyakorol a civilizált életmód a testi egészségre? A civilizáció jellemzőinek leírásakor

Daniel Quinn, a civilizáció kritika nevű interdiszciplináris, nem-akadémikus diskurzus elindítójának

írásaira támaszkodunk. Quinn nyomán a civilizáció definiálható egy komplex szocioökonómiai

17 A teljes eredeti cikk itt elérhető: http://www.ibpj.org/issues/articles/Integrating Daniel

Quinn's cultural criticism – Tihanyi & Balazs Czinege.pdf

17

rendszerként, amelyet egy, az újkőkorszak óta alkalmazott sajátságos mezőgazdasági mód (totalitárius

mezőgazdaság), állandó népességnövekedés, tömeg-méretű (vagy akár globális) populációk, a

társadalom hierarchikus rétegződése, területi terjeszkedés (amíg van hová), letelepedés és városiasodás

jellemez. A definícióban szereplő totalitárius mezőgazdaság kifejezéssel Quinn a következő attitűdöt

kívánta megragadni: bármely földterületet teljesen az ellenőrzésünk alá vonhatunk, meghatározva,

hogy mely élőlények élhetnek rajta, és melyek nem (a táplálékért velünk vetekedő fajoktól

megtagadva az élelmet, vagy célzottan irtva őket). E definíció szerint a Földön ma található legtöbb

populáció a civilizált kultúra része, függetlenül attól, mennyire sokszínűen különböznek bizonyos

kulturális elemekben (pl. nyelv, vallás, öltözködés), leszámítva néhány túlélő törzsi társadalmat.

Mikor a civilizálódó népek kb. tízezer éve leváltották korábbi, kőkorszaki törzsi életmódjukat, akkor a

szociomemetikai készletük és biogenetikai készletük addig példátlan mértékű távolodása is kezdetét

vette. A kultúrájuk – vagyis világ- és emberképük, hiedelmeik – fenntartásához egy olyan új

viselkedéskészletre, szokásrendre, életmódra (pl. tápanyag és otthon teremtése, és társas szerveződés)

volt szükségük, amely több elemében is maladaptív az adott genetikai örökségük szempontjából.

(1) A totalitárius mezőgazdaság a legidőigényesebb ismert tápanyag-előállítási mód, így a törzsi

életmódban a nap nagy részét kitevő tevékenységekre, mint rekreáció (pihenés, társas kapcsolódás)

kevesebb idő jut.

(2) A rétegződő társadalomban az alsóbb szocioökonómiai csoportok megterhelő fizikai munkát, a

felsőbb osztálybeliek fizikailag inaktív, ülő munkát végeznek, mindkettő ergonómiai szempontból is

elmarad a törzsi, pl. vadászó-gyűjtögető tevékenységtől.

(3) A totalitárius mezőgazdálkodással előállított élelmiszerek alacsonyabb tápértéke a szállítás, tárolás

és feldolgozás során tovább csökken, vitamin- rost-, és nyomelemhiányt, minőségi éhezést okozva

minden társadalmi rétegben, amit súlyosbít a mennyiségi éhezés az alsó osztályokban, és a

túltápláltság és a böjti időszakok eltűnése a felső osztályokban.

(4) A civilizáció tette lehetővé a nagyméretű járványok kialakulását. A városiasodással és technikai

fejlődéssel a különféle szennyezések (zaj, bűz, kémiai, sugár) dózisa is megnövekedett. A

megnövekedett munkaidő a világítástechnika fejlődésével a bioritmus tömeges felborulásához

vezetett.

(5) A 18. századtól a járványokra megoldásként érkező higiéniai forradalom viszont az egészségünk

szempontjából fontos fajokat pusztított ki a bélflóránkból.

Mindezek a civilizációs jellemzők eltérnek attól a biogenetikai örökségtől, amire az évmilliók során

evolválódtunk. Az evolúciós medicina nevű tudományág szerint a fejlett országokban a civilizált

életmód felelős a gyakori szubklinikai testi diszkomfortok (nem-specifikus egészségproblémák) nagy

részéért, valamint a bekövetkezett halálozások háromnegyedéért, többek közt krónikus gyulladásos

folyamatokon, krónikus betegségeken (depresszió, érelmeszesedés, esszenciális hipertónia, elhízás,

cukorbetegség, többféle daganatos megbetegedés) keresztül. Azzal együtt is, hogy megfigyeltek

csekély genetikai és epigenetikai adaptálódást a civilizált életmódhoz (pl. tejcukor felnőttkori

emésztése, tápanyagbőségben a raktározó folyamatok gyengülése), ill. azonosítottak a civilizációs

kihívások elleni védőfaktorokat (pl. magasabb intelligencia).

Hogyan hat a civilizált életmód a szociális egészségre és a testtel való bánásmódra? A törzsi

társadalmat felváltó tömegméretű és hierarchikus közösségekben a személyes, egyenrangú,

együttműködésen alapuló, bensőséges és gondoskodó emberi kapcsolatok aránya lecsökken, a

magányosodás, illetve a szabályokon, dominancián alapuló kapcsolatok aránya pedig megnő. A

hierarchikus társas működésmód a szabadidő csökkenésével együtt a társas kapcsolatok minőségét és

egészségvédő hatását gyengíthetik. Mindez megjelenhet, a szülő-gyermek kapcsolatokat is, a gondozó

18

és a gyerek közti gyengébb kapcsolat önmagában okozhat fejlődési traumát, ill. valószínűsítheti a

gyereket ért abúzust (fizikai, lelki és szexuális), traumatizáló történeteket. A testünkkel való bánásmód

nagyban visszatükrözi azt, ahogyan felnövésünk során bántak velünk a gondozóink. A testünkkel

kialakított alá-fölé rendelt viszony párosítva a civilizált életmóddal együtt járó egészségproblémákkal

magyarázhatja a test elnyomásának gyakoriságát kultúránkban, és a testről való gondoskodás és

egészségmagatartás propagálásának nehézségét.

A civilizációkritika üzenete a testközpontú szakembereknek: Az affirmatív terápiás megközelítést

kisebbségi kliensekkel való munka kapcsán fejlesztették ki. Arra emlékezteti a terapeutákat, hogy a

kliensek problémáinak egy része nem a személyes diszfunkcionális működéseiből, hanem

szociológiai, vagy politikai hatásokból származik. A korábbiak mentén, az affirmatív megközelítés

hasznos lehet olyan kliensek esetében is, akik a többségi társadalomhoz tartoznak, „egyszerűen csak” a

civilizációba születtek:

(1) a terapeuta feltérképezheti és elfogadást adhat azoknak a civilizációs tényezőknek, ami a

kliens számára problémát jelentenek (pl. életmódból fakadó diszkomfort, magányosság).

(2) A test elnyomása egy megküzdési stratégia is lehet olyan fájdalmak, diszkomfortok

csökkentésére, amiket a jelenlegi kulturális-környezeti faktorok okoztak. A terapeuta

felkészülhet rá, hogy egy testtudatot növelő folyamat során ezek felerősödhetnek.

(3) Empátiát adhat ezen érzetek és faktorok számára, és annak a nehézségére (vagy

reménytelenségére), hogy egy elfogadóbb és fenntarthatóbb kultúrába kerüljön a kliens

Néhány testközpontú terapeuta továbblép ezeken, a klasszikus terápiás téren megfogadható

tanácsokon: kísérleteket tesznek arra, hogy testi-lelki és gazdasági szinten fenntartható közösségeket,

pl. ökofalvakat hozzon létre (ld. Orosz Katalin részvételét a nyimi ökoközösségben, vagy Nick Totton

wild therapy mozgalmát). A civilizáció testtudatra gyakorolt hatását figyelmen kívül hagyó, az

affirmatív megközelítést mellőző terápiás folyamatban a kliensben megjelenhet vagy felerősödhet az

önhibáztatás, hogy nehéz érzeteinek oka egyedül az ő defektusa.

Összefoglalás: A civilizált életmód több jellemzője is eltér a biogenetikai programunktól (testmozgás,

táplálkozás, bioritmus, munkateher, higiénia, szennyezés), és a szociomemetikus adaptivitása is

megkérdőjelezhető (hierarchikus társas szerveződés, erőszakos kommunikáció, gyereknevelési

stratégiák megváltozása). Ezek a civilizált társadalmakban kulturálisan kódolt tényezők csökkenthetik

a testi tudatosságot, és az egészségmagatartást is, ill. az emberi szervezet számára maladaptív

pszichobiológiai válaszokat (stresszválasz, immunválasz) aktiválhatnak, melyek együttesen és

hosszútávon betegségekhez vezethetnek.

A testtel való bánásmód, testtudatosság helyreállítását célzó önismereti folyamatokban épp ezért

fontos lehet, hogy a terapeuta rendelkezzen tudással a testtudatosságot befolyásoló civilizációs

hatásokról, képes legyen affirmatív módon feltérképezni és kezelni azokat.

A szerzőkről:

dr. Tihanyi Benedek T., orvos, jógaoktató, pszichobiológiai kutató, önismereti tréner, relaxációs

kórusvezető. Kutatóként és segítőként is az energiaszint és fáradtság szabályozásával, a harmonikus

test-tudat kapcsolattal foglalkozik, azzal, „hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben?”. Az ELTE

Ádám György laborjában végez pszicho-biológiai kutatásokat, és stúdiójában, az Odúban tart test-

tudat foglalkozásokat.

Czinege Ádám Balázs: alapszakos bölcsész, okleveles zeneszerző, zenekar- és kórusvezető

előadóművész, személyes segítő a Háttér Társaságban. Kutatási érdeklődés: ökológia és

szociálpszichológia a civilizált és törzsi társadalmakban.

19

Medgyesi Krisztina:

Fókuszolás-orientált coaching: szelíd és eredményes út a változáshoz18

Bevezetés

Az előző évtizedekben nem csak a coaching ismertsége és népszerűsége nőtt, hanem a coaching

módszerek palettája is további színekkel bővült. A coachok eszköztárának egy része (pl. Gestalt,

dramatikus elemek, solution focus, stb.) a terápiás módszertanban gyökerezik. Más modellek és módszerek eleve a coaching keretrendszerében jöttek létre (pl. GROW modell (Alexander, Renshaw

2005), Vogelauer-modell, (Vogelauer 2008)), vagy éppen a tréningek és a közgazdaságtan

határterületéről kerültek át a coaching szakirodalomba (pl. Johari ablak, SWOT, BCG mátrix, (Komócsin, 2009)). Van azonban egy olyan módszer, amely minden, valódi változással járó

eszköz / folyamat mögött jelen van. Ez a fókuszolás, mely összhangba hozza egy adott téma

kognitív, érzelmi és testi vetületét, és érzelmi belátással járó változást eredményez. A fókuszolás alapkönyve 1978-ban, éppen 40 éve jelent meg először (Gendlin, 1978), a terápiás szakirodalomban

pedig 1996 óta van jelen (Gendlin, 1996).

A fókuszolás nevű módszer trénereként az első coaching ülésem megtartásakor már több száz óra

fókuszkísérés tapasztalattal rendelkeztem. Sokszor jöttek hozzám olyan ügyfelek, akik rendkívül okosak, már sokat gondolkodtak a témájukon, viszont nem voltak kapcsolatban a vágyaikkal,

igényeikkel, érzésvilágukkal. A fókuszolás eszköztárát tudatosan használtam velük, ezáltal teljesebb,

gazdagabb, és sikeres változást hozó coaching folyamatok jöttek létre. Csak később tudatosult bennem, hogy ezt fókuszolás-orientált coachingnak hívják, és európai szinten a coach képzések között

is jelen van (pl. EFA, https://efa-focusing.eu/) A cikkben a fókuszolást, a fókuszolás-orientált

coachingot (FOC), és alkalmazási lehetőségeit mutatom be, gyakorlati példákkal.

A fókuszolás háttere

A fókuszolás Eugene T. Gendlin pszichológustól, filozófustól származik. Gendlin Carl Rogers

kollégája és barátja volt a Chicago-i Egyetemen. Ő volt az, aki kollégáival feltette a kérdést: miért nem sikeres gyakrabban a terápia? Mitől van az, hogy egyes terápiás folyamatok működnek, a kliens

változik, más folyamatokban pedig nem jön létre változás? (Gendlin, 1978) Kollégáival egy 15 éves

kutatás során több ezer órányi terápiás ülés magnófelvételét elemezték, hasonlóságokat keresve a változással járó, illetve változást nem hozó folyamatokban. A válasz eltért az előzetes elvárásaiktól.

Azt találták ugyanis, hogy

- a terápiás folyamatok sikere független a terapeuta személyétől és a terápiás módszertől

- azok a kliensek, akik változnak majd a terápia hatására, már az első terápiás ülések

felvételeiről is kiszűrhetőek, statisztikailag szignifikáns módon

- azok a kliensek, akik változnak majd, már az első terápiás alkalomra is úgy érkeznek, hogy egy bizonyos módon reflektálnak a saját tapasztalásaikra, képesek kapcsolódni saját

magukhoz, belső állapotaikhoz

- ez a bizonyos mód pedig bárki által megtanulható.

Ennek a lépéseit dolgozta ki, és nevezte el Gendlin Fókuszolásnak.

A fenti állításoknak külön-külön is erőteljes hatása lehet a coaching tevékenységünkre és

megközelítésünkre. Ha tudjuk, hogy mi az a folyamat, ami a sikeresen változó ügyfelekben

lejátszódik, és van lehetőség ennek beemelésére a coaching ülések szemléletébe és

18 A cikk eredeti megjelenése: Magyar Coachszemle, 2018/1., 22. oldal

20

módszertanába, miért ne használjuk ezt tudatosan az üléseken, illetve a saját önismereti és

szupervíziós munkánkban? Erről szól a fókuszolás-orientált coaching megközelítés.

A fókuszolás és a coaching találkozása

A fókuszolás folyamata azon alapul, hogy mindennek, ami velünk történik, akivel találkozunk, vagy

amire gondolunk, van egy komplex testi leképeződése, ún. átélt érzete („felt sense”). Ez több mint egy testi jelzés (pl. viszketés) vagy egy érzés: a témára gondolva egy minden mögött meghúzódó,

sokszor elmosódott vagy homályos érzet jelenik meg a testünkben. Coaching esetében lehet átélt

érzete pl. az ügyfél által behozott témának, gondolatoknak; a coach és az ügyfél közti kapcsolatnak; és

a coach-ban is megjelenhet az ügyfél által hozott téma átélt érzete. Ha sikerül ehhez az átélt érzethez

kapcsolódni, és megtalálni azt a valamit, ami a legjobban kifejezi ennek a minőségét (lehet pl.

szó, kép, illat, szín, íz, szimbólum, érzés, mozdulat), akkor az átélt érzet megérthetővé válik. A test

el tudta mondani, amit akar. Energia szabadul fel, és létrejön az adott téma érzelmi megértése, az átélt érzet megváltozik, az ügyfél pedig új perspektívából tekint az általa behozott témára. Ezt a

folyamatot újrakezdve akár az adott témán, újabb információkra derülhet fény, amíg az eredeti téma

végképp feldolgozásra nem kerül.

A gyakorlatban a fókuszolás folyamata (téma - átélt érzet – kifejeződés megtalálása – megértés és

változás) sokszor magától értetődően, és nagyon gyorsan megtörténik. Nehéz témáknál azonban

sokszor kihívás megőrizni a magunkra figyelésnek ezt a módját. Coach-ként célzottan tudjuk

támogatni az ügyfelet a folyamat egyes lépéseinél tükrözéssel, kérdésekkel, az odafigyelés módjával, és a fókuszolás-orientált coaching módszertani palettájával. Így a témafelvetés

kognitív, érzelmi és testi vetületei egymással összhangba tudnak kerülni, és az összhang

eredményeképpen testi váltás jöhet létre, szelíden, mégis eredményesen támogatva az ügyfelet a kitűzött célok elérésében.

A fókuszolás Rogers-i szemléleten alapul: az embert önmagában kompetensnek tekinti, aki képes

saját életproblémáit önerőből megoldani. A megoldás folyamata során mind a fókuszoló, mind a

fókuszkísérő megengedő, elfogadó, kíváncsi attitűddel van jelen, egyenrangú, partneri kapcsolatban. Cél, hogy az ügyfél a számára fontos témákon dolgozhasson, a saját tempójában. A fókuszolás

szemléletének is része, hogy ami fontos egy téma kapcsán, az megmutatja magát, érdemes bízni a

folyamatban. A fókuszolás és a coaching szemlélete és emberképe ilyen szempontból összhangban

vannak.

Ugyanakkor a fókuszolás és a coaching eltérő mértékű szabadságot ad a folyamatnak. Míg a

fókuszolót segítő „fókuszkísérő” nem irányítja, hanem kísérőként támogatja a folyamatot, és egy adott téma kapcsán akár terápiás mélységek is előjöhetnek, addig a coach-ok felé elvárás a szerződött cél

szem előtt tartása, a kereteknek pedig része, hogy a coaching ülés nem terápia. Így a fókuszolás

eszközrendszerét nem egy az egyben, hanem célzottan, célra, ügyfélre és a coaching műfajra

szabottan tudjuk használni az ülések során. A fókuszolás-orientált coaching tehát a fókuszolás

szemléletének és eszköztárának alkalmazása a coaching folyamat során, figyelembe véve a

folyamat céljait, az ügyfél igényeit, és a coaching szerződés kompetencia-határait.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

PÉLDA 1.

40-es férfi ügyfél, nagyon sikeres szakmailag. Percek óta beszél arról, milyen büszke a munkájára,

milyen sok sikerélmény éri. Közben lassan, ritmikusan, nem túl erősen ököllel ütögeti a falat. Megkérem, hogy maradjon együtt a mozdulattal, hátha a keze is hoz valamilyen üzenetet a témához,

amiről beszélünk. Pici hallgatás és befelé figyelés után ezt mondja: „Miért? Miért csinálom így, mikor

olyan sok, és igazából nem jó nekem!?” A fókuszolás folyamata itt gyorsan végigment: a

kézmozdulatra figyelve az ügyfél kapcsolódni tudott „azzal, amit a mozdulat hozott”, az átélt érzethez tartozó üzenettel, azzal, hogy „Miért?”. A fókusz pillanat új információval gazdagította azt a képet,

amit kognitív szinten a munkájáról vallott.

21

PÉLDA 2.

Az ügyfél maga is végzett coach. Vágya, hogy főállásban is coach-ként dolgozzon, de valami

visszatartja. Nem indul el cégek felé, nem hirdeti magát, pedig mindig is emberekkel akart foglalkozni.

„Coach: - milyen volt ezt kimondani? Ha erre gondolsz, megjelenik ez a téma valahogy a testedben is?

Ügyfél: - szorító érzést érzek, a mellkasomnál.

Coach: - lehet, hogy tartozik valami ehhez a szorító érzéshez: egy szó, gondolat, szimbólum, kép…

Ügyfél: (kis hallgatás után) - Úgy érzem, nem szabad coachként dolgoznom.

Coach: - úgy érzed, nem szabad coachként dolgoznod.

Ügyfél: - úgy érzem, nem vagyok elég jó ebben. (…) nem is, inkább úgy van, hogy nem szabad másoknak segítenem, amíg nem vagyok tökéletes.”

A témának tehát volt egy átélt érzete, ezt pedig legteljesebben a „nem szabad, mert nem vagyok

tökéletes” gondolat fejezte ki. A kimondás után könnyek jöttek, és megkönnyebbülés: az ügyfél másképp látott rá a helyzetére. Innentől tudtunk arról beszélni (átkeretezés), hogy tökéletesnek kell-e

lenni segítőként, vagy hitelesnek, és miből tudná, hogy neki már szabad másoknak segítenie (solution

focus eszköztár).

A fókuszolás-orientált coaching eszköztára

A fenti példákból is látható, hogy a fókuszolást többféleképpen használhatjuk a coaching üléseken. A

négy fő irányt mutatom be röviden a cikk most következő részében.

1. Ügyfél fókusz pillanata. Segíthetjük az ügyfelet abban, hogy egy-egy lépéssor erejéig „fókuszosan” figyeljen befelé, ezt az úgynevezett fókusz pillanat. El tudunk indulni az ügyfél

testbeszédéből (pl. kézmozdulat, arckifejezés, levegő kifújása, valamilyen látható változás

tudatosítása.) Ezek kimondása, vagy az ügyfél által kimondott gondolatok tükrözése ráirányítja a figyelmet arra, mi történik a testében, miközben a témával dolgozunk. Ide

tartozik, direktívebb, de még mindig fókuszos lépésként a téma, vagy kimondott állítás

„megéreztetése” az ügyféllel, pl. „Milyen volt ezt kimondani?”. Ekkor is el tud indulni a

kapcsolódás az érzelmi és testi szinttel.

2. Coach fókusz pillanata. Az ülés során a coach is tud fókuszolni, és használni azokat a testi

érzeteket, szimbólumokat, stb. amiket a saját fókuszos jelenléte során megtapasztal. Egy ügyfélnél például az első néhány alkalom után közösen értékeltük az eddig megtett utat és azt,

ahogyan együtt dolgoztunk. Elmondtam neki, hogy az a megélésem, mintha egy gyönyörű,

nyíló rózsa lenne a kezemben, és nem tudom, mit vár tőlem: csak öntözzem, gondozzam, és gyönyörködjek benne, vagy metsszem is – milyen mértékben várja tőlem az elfogadó

jelenlétet és biztatást, és milyen mértékben a konfrontációt. A kép abból jött, hogy én

fókuszoltam a köztünk lévő kapcsolatra. Segítségével könnyebben tudtuk tisztázni a

szerződésünk kereteit.

A coach-nak van lehetősége figyelni az energiaszint változását is az ülés során, és ebből

(vagy a hiányából) is tovább lehet lépni fókuszosan az ülésen. Egy megoldásközpontú beszélgetés során például visszajeleztem az ügyfélnek, hogy percek óta beszél a csoda utáni

állapotról, de nem érzem, hogy nőtt volna az energiaszint a szobában, vagy benne. Innen el

tudtunk kezdeni beszélni arról, milyen veszélyes hinni a vágyaiban, és előjött az a feltevése, hogy ha kiáll az álmai mellett, akkor biztosan megbánt másokat. Ebből aztán garancia-

kérdéssel ismét tovább tudtunk menni megoldásközpontúan: „ha nem tudnád megbántani a

többieket, bármire is vágynál, akkor mire vágynál?”. Rövid idő múlva megfogalmazta álmai

karriercélját. Ezt még fókusz pillanatban megéreztük, és csillogó szemmel azt mondta az új céljára: „ez a szerelem!”. Ha nem tükrözöm az energiaszint változás hiányát, valószínűleg

nem jön elő az ülés során az, ami visszatartotta a vágyaitól.

22

3. A FOC harmadik útja a coach eszköztárában már meglévő módszertanok tudatosan

„fókuszos” használata a coaching ülés során (pl. dramatikus elemek fókuszosan, brief

coaching fókuszosan, stb.)

A „kifejezős” eszközök (pl. rajzolás, írás, rendszerállítás) közös eleme, hogy valamilyen külső

felületen, vagy a térben megjelenítik az ügyfél belső valóságát. Ezáltal lehetőséget adnak arra,

hogy az ügyfél kívülről is megnézhesse és „megérezhesse” azt a témát, amin dolgozik. Arra is lehetőség van, hogy az ügyfél valamilyen érzetet képviselő „részeivel” dolgozzunk, pl. aki

volt, és akivé válni akar, és ezeknek keressük meg a testi érzetét, vagy térben jelenítsük meg

őket. A dramatikus elemek is valamilyen személyhez fűződő testi érzeteket erősítenek fel, és

az érzetből származnak aztán mondatok, üzenetek, amelyek hasznos új meglátásokkal gazdagíthatják a kiindulási helyzetet. Ezeknek a módszereknek a használata során a fókuszolás

sokszor implicit módon van jelen. Mivel a rajzolás, rendszerállítás, stb. önmagukban is hatásos

módszertanok, a segítségükkel a fókuszolás sokszor automatikusan megtörténik (hiszen ettől működnek). Ugyanakkor van lehetőség ezeket tudatosan „fókuszosan” használni, amit például

a fókuszolás-orientált művészetterápia (Rappaport, 2009) vagy a fókuszolás-orientált brief

terápia (Jaison, in Madison, 2014, 69. o.) meg is tesz. Módszertanukból, megközelítésükből coach-ként a keretek betartása mellett mi is profitálhatunk. A tükrözés, mint alapvető coaching

eszköz fókuszos használatáról pedig már volt szó a cikkben.

A FOC használatának nem csak módszerek, hanem konkrét témák, illetve a coaching folyamat

egyes részeinek használata során is van relevanciája. A szerződéskötés, témaválasztás, célmeghatározás „megéreztetése”, a döntési pontoknál az egyes irányokra behozott fókusz

pillanat, a komplex témák megérzése és érzések, képek stb. hozzá kapcsolása mind hasznos

részei lehetnek a coaching üléseknek.

4. A negyedik lehetőség pedig a fókuszolás használata a coach szupervíziós és önismereti

munkája során, a saját témáinak mélyebb megértéséhez, elakadásainak feloldásához. Talán

ez adhatja a legtöbbet a coach működéséhez. Hiszem, hogy coach-ként elsősorban nem az eszközeinkkel, hanem a személyiségünkkel dolgozunk. A fókuszolás használata remekül

használható saját témáink és elakadásaink átdolgozásához, gyógyításához. A fókuszos

önismereti munka egyik hozadéka az elfogadó attitűd és szeretetteljes jelenlét, ami a fókusz folyamatokat jellemzi (Rappaport, 2009, 26. o.). A fókuszolással végzett belső munka előre

haladásával coach-ként nő a megtartó képességünk, érzelmileg megterhelőbb témák, helyzetek

előkerülésekor mi is jobban jelen tudunk lenni annak, ami ott van. Ez növelheti az ügyfél biztonságát ahhoz, hogy a nehéz témáival ő is találkozzon, és elbírja azokat. Végső soron

egyre inkább harmóniába kerülünk autentikus énünkkel (Rappaport, 2009, 26. o), ami a hiteles

segítői működés egyik alapfeltétele.

Konklúzió

Az elme és a test összetartoznak, együtt egy egység. Az érzelmi megértés a testben történik; a változások létrejöttéhez az adott témához kognitív és testi szinten is szükséges kapcsolódni. A

fókuszolás-orientált coaching a fókuszolás szemléletét és eszköztárát úgy emeli be a coaching

folyamatokba, hogy tiszteletben tartja coaching célrendszerét és kereteit. Finom, mégis hatékony eszközt nyújt ahhoz, hogy egy téma kapcsán a kognitív szinten túl a testi és érzelmi vetületek is

hozzáférhetőbbé váljanak. Segítségével a cél eléréséhez szükséges változások komplex módon,

mindhárom szinten létrejöhetnek, és az ügyfelet a céljai elérésén túl is segíthetik az önazonos működés

felé. A fókuszolás megismerése és használata nem csak coaching módszereinket gazdagítja: az önismereti és szupervíziós munkához, coach személyiségünk és jelenlétünk formálásánál is szelíd,

mégis nagyon hatékony támogatást nyújthat.

Köszönöm Kántor Árpád, Molnár Emese, Pólya Judit és Szobonya László támogatását a cikk megírásában!

23

A szerzőről: Medgyesi Krisztina, ACC. Coach, action learning team coach, fókusz tréner,

szervezetfejlesztő. 13 éve támogat egyéneket, csoportokat és szervezeteket céljaik elérésében. 2012-

ben végezte el a New York-i Fókusz Intézet által is elfogadott fókusz tréner képzést, azóta kísér

folyamatosan egyéneket, illetve adja át a módszert csoportoknak. A fókuszolás-orientált coaching

elkötelezett híve. 6 évig volt a coaching szakmai felelőse a Magyar Telekomnál, ez alatt több mint 150

egyéni és csoportos coaching folyamatot támogatott. Küldetésének tekinti, hogy Magyarországon

minél többen megismerhessék a coachingot, és jó tapasztalatokat szerezzenek vele. Minősített

ARPe©, GPOP™, Hogan és SHL visszajelző. Előadó a BME munka- és szervezetpszichológus

képzésén.

Irodalomjegyzék:

Alexander, G. és Renshaw, B: Super Coaching, London, Random House Business Books, 2005.

Gendlin, Eugene T.: Focusing, New York, Everest House, 1978

Gendlin, Eugene T.: Focusing-oriented psychotherapy: a manual of the experiential method. New

York: Guilford Press, 1996.

Komócsin, L.: Módszertani kézikönyv coachoknak és coachingszemléletű vezetőknek I. Budapest,

Manager Könyvkiadó, 2009.

Madison, Greg (editor): Focusing-Oriented Psychotherapy – Beyond the Talking Cure. London, Jessica Kingsley Publishers, 2014.

Jaison, Bala: Focusing with Solutions: How to Do Brief Therapy Deeply. In Madison, Greg (editor):

Focusing-Oriented Psychotherapy – Beyond the Talking Cure. London, Jessica Kingsley

Publishers, 2014., 69. o.

Madison, Greg (editor): Focusing-Oriented Psychotherapy – Innovative Theory and Applications.

Jessica Kingsley Publishers, 2014.

Rappaport, L.: Fókuszolás-orientált művészetterápia, 2009, 26. o

Vogelauer, W.: A coaching módszertani ABC-je, Budapest, Beehive Consulting, 2008.

Az Európai Fókuszolás Szövetség (European Focusing Association, EFA) hivatalos honlapja

https://efa-focusing.eu/efa-task-group-focusing-oriented-coaching-meeting/

24

Mislai Attila:

Az abúzus-teológia veszélyei Kritikai észrevételek Alice Miller: A test kiáltása című

könyvéhez

A tehetséges gyermek drámája, vagy a Kezdetben volt a nevelés régi lelkes olvasójaként örömmel vettem kezembe, hogy annál

nagyobb csalódással tegyem le végül a könyvet. Miller újabb

kötetével nem csupán az a baj, hogy a romantikus mítoszképzés elfogultságainak, csúsztatásainak és végletes

leegyszerűsítéseinek tárháza, hanem hogy mindez olyan

megfellebbezhetetlen, militáns hangütés mellett jelenik meg,

ami az érintett fontos kérdések kibontására és megértésére irányuló minden párbeszédet, ab ovo, lehetetlenné tesz.

Miller kendőzetlen, önmagától megittasult, nyers indulata, mely egyszerűen saját intenzitását, projekciói káprázatát teszi meg prófétikus szentenciái egyetlen igazságkritériumának, komplett

abúzus-teológiát hoz létre, szakralizált bűnnel, bűnösökkel, összeesküvés-elmélettel,

exkommunikációval, katekizmussal, átkokkal, megtisztulással, rituális hitvallással, megváltás-elmélettel és megtérés-fenomenológiával, ahol az üdvözülés egyetlen keskeny ösvénye felett

engesztelhetetlen apostoli tekintete őrködik. Így facsarul ki a legnemesebb szándék, s válik maga a

szerző, ironikus módon, az általa sokféleképp leleplezett mechanizmus, az elfojtott visszatérésének

ingerlő példájává.

A recenzens két ok miatt van igazán nehéz helyzetben. Egyrészt Millernek kritikai értelemben olyan

mélyen és átfogóan igaza van (a téma jelentőségét, a gyermekkori szenvedés trivializálásának és elhallgatásának veszélyeit, a szülő elfojtott gyűlöletének patogén szerepét, a terápiás és társadalmi

intézmények vakfoltjait és képmutatását, a dogmatikus gondolkodás kontraproduktív következményeit

stb. illetően), hogy az könnyen elfedi, mennyire nincs igaza a részletekben, az érvelés logikájának

felépítésében, s így végső következtetései érvényességi körének kijelölésében sem. A dogmatikus gondolkodás felszámolásában nem jutunk előre úgy, ha dogmát cserélünk.

Másrészt azzal, hogy a terápiás diskurzust feltétel nélkül és mindenestől morális háborúja stratáriális nézőpontja alá rendeli (az ő szavaival élve „a terápia az erkölcs diktátuma alá kerül”), s az így

létrehozott végletekig polarizált térben semmiféle objektivitásra törekvő, istenments, kritikai

észrevételnek helye nem marad. Megkülönböztetést bevezetni, kétséggel élni, historizálni és kontextualizálni a szent háborúban eretnekséggel ér fel. Aki nincs velünk, az ellenünk van.

(Nem véletlen, hogy az önreflexióból építkező, perspektívák játékából táplálkozó irónia puszta

irodalmi létezése, szakmunkában teljességgel szokatlan módon, újra és újra, hevesen utálkozó

prédikátori kirohanásokra készteti.)

„Nincs szükségünk bonyolult lélektani elméletekre”, „a felnőttnek óvakodnia kell az objektív

értékeléstől, mert csak zavart okoz”, hirdeti büszkén, s ebben legalább mindvégig következetes marad: nyoma sincs könyvében az emberi életvilág történelmi korokon átívelő, folyamatosan változó

jelenségeinek bonyolult természetére és összetett determinációjára vonatkozó belátásnak. Legyen elég

itt arra utalni, ahogyan egyetlen mondattal félresöpri a társadalmi feszültségek, a munkanélküliség, a szegénység, a házastársi konfliktusok, és általában bármiféle nehéz élethelyzet szerepét az erőszak

kialakulásának magyarázatában.

A distinkciókra érzékeny, történetileg iskolázott kritikai gondolkodás demokratikus berendezkedése helyébe Millernél az érzelmek totalitarianizmusa lép: az érzelmek (szubjektív) igazságok, a felnőtt

aktuális érzései „kulcsok a gyermek hajdanvolt erős, egyszerű és vitathatatlan érzéseihez”, a test

25

(„true self”) üzenetei egzegetikai erőfeszítés nélkül, közvetlenül olvashatók, s az így megmutatkozó

„igazság” történeti valóságként kezelendő. Amit érzek, igaz, a végső bizonyíték: „az álmaim, a

festményeim, s nem utolsósorban a testem jelzései”/„my dreams, my painting, and not the least the message of my own body”. Mármost, „a test sosem hazudik”, „az igazság szabaddá tesz”, s a próféta

ismételt ígérete szerint küszöbön az üdvözülés: a megtéréssel minden tünet „azonnal feloldódik”. Az

olvasóban pedig lassan feldereng, hogy a hitvallás, amire itt fenyegetésektől övezve felszólíttatik („egy nap mindenki kénytelen szembesülni a saját igazságával”) nem egyéb, mint az emocionalitására

csupaszított, testébe zárt, magányos szubjektum minden transzcendens vonatkozástól megfosztott,

heroikus önfelmagasztosítása.

Érthető, miért lesz az eretnekség végső, elfogadhatatlan formája a gondolat, hogy igazi szelf talán nem

is létezik, vagy „nem egészen úgy” létezik, ahogy Miller állítani szeretné. Egy szerzőtől, aki magát a

fogalmat ártatlanul „félrevezetőnek” merészelte nevezni, nem átall azonnal és habozás nélkül minden erkölcsi integritást és terápiás felhatalmazást megvonni: „Milyen eséllyel találhat rá a felnőtt páciens

gyermekkora elfeledett valóságára ilyen terápiás beállítódás mellett? Hogyan ébredhet gyermekkori

hatalomfosztottsága tudatára?”/„With therapeutic care based on such an attitude, what chance would adult clients have of identifying their childhood reality? How could they gain awareness of the

powerlessness they experienced as children?”

A fékezetlen harag homályos közegében minden magyarázó struktúra összeomlik, s az egynemű masszában elvész az igazságosságra, mint a kapcsolatok szabályozását vezérlő konszenzuális

princípiumra, a hatalomgyakorlás társadalmi praxisának sokarcú és változó formáira, vagy az igazi

szelf (a valóság) metafizikai természetére vonatkozó tradicionális kérdezés minden belátása. Az indignáció mámorában nem bajlódunk holmi ontológiai, episztemológiai, vagy morális nézőpontok

síkjaival. Ne feledjük, a megkülönböztetés árulás.

Elég az érzés, hogy igazam van, s az igazság nevében azután minden eszköz igazolhatónak tűnik. Kérdéses állítások („az emberiség 90%-át verik gyermekkorában”/„about 90% of the population of the

world are beaten in childhood”) és leplezetlen csúsztatások követik egymást, kulcsfogalmak

tartalmának az értelmezhetetlenségig való felhígításával találkozunk („a szülői kegyetlenség nem mindig fizikai …. leginkább a kommunikáció és a kedvesség hiányaként jelentkezik, amikor

elfeledkeznek a gyermek szükségleteiről”/„parental cruelty doesn’t always take a physical form ….. It

can manifest itself above all in the absence of kindness and communication (kiemelés tőlem), in oblivion to the needs of the child”, ahol elindulunk a kegyetlenségtől, kínzástól és bántalmazástól,

majd szinte magától értetődően egyre nagyobb és egyre áttételesebb területei kerülnek elő a

szenvedésnek, mígnem egyetlen mondaton belül elvész az eredendően erős értelem, s végül már nem

tudható, mire vonatkoznak pontosan a szigorú passzusok. Végtére is, kínzástól a „nem kedvességig” hosszú út vezet az élmény fenomenológiája, és valószínűsíthető felnőttkori következményei

tekintetében egyaránt).

Nincs hiány naiv tézisekből (az igazság természetéről, a test romantikus, az idealizált gyermek

fejlődés-lélektanilag tarthatatlan képére támaszkodó megszemélyesítéséről), ex katedra

kinyilatkoztatásokból (gyermekkor, betegség és halál közötti, az abszurditásig menően direkt összefüggésekről, vagy az emlékezet működéséről: „a test sejtjeiben tárolja az egész élettörténetet”),

szimpla etiológiai elméletekből („Nincs olyan tömeggyilkos, vagy sorozatgyilkos, aki gyermekként ne

esett volna mindenféle megalázás és pszichés gyilkosság áldozatává”/„There is not one single

(kiemelés tőlem) mass murderer or serial killer who as a child was not the victim of all kinds of humiliations and psychic murder.”), önellentmondásokból (a „szadistákat szadisták nevelnek” tétel

igazolásakor Auschwitzra, Ruandára és az emberi kegyetlenség más, történelmi léptékű példájára

hivatkozni saját logikája mentén bizonyul tarthatatlannak: „Abszurd úgy értelmezni a népirtások és általában véve az erőszak elszaporodását, amire a közelmúltban mondjuk Irak szolgáltatott példát,

mintha destruktív gének következménye lenne. Miért született volna egyszerre oly sok ember ilyen

genetikai örökséggel Hitler, vagy Milosevics korában?”/„It’s absurd to interpret genocide or the

increase of violence, say in present-day Iraq, as a consequence of destructive genes. Why should so many people with destructive genes have suddenly been born in the era of Hitler or Milosevic?”

26

Millernek igaza van, a történelem nem magyarázható semmiféle „genetic fallacy”-val /ugyan miért

szaporodnának fel hirtelen a szadista gének?/, de ugyanez áll az alternatívaként felkínált milleri

„abúzus-fallacy”-ra is /ugyan miért szaporodnának fel hirtelen a gyermekkori bántalmazás esetei kontinentális méretekben?/), de nem riad vissza a hamisítással határos bornírt leegyszerűsítéstől sem.

Mi másként értelmezhetnénk diadalmas megállapítását, miszerint a pszichodinamikus terápiákat

általában jellemző neutralitás egyetlen oka a páciens szüleinek felmentésére irányuló, kényszerű szándék („a kényszer, hogy felmenthessék a páciens szüleit bármiféle felelősség alól”/„the

compulsion to protect the patient’s parents from any kind of blame”.)

Elegendő annyit megjegyezni, hogy a semlegesség sohasem jelentett a páciens szenvedéstörténete, átélt és átélésre váró érzelmei iránti közömbösséget, vagy teljes értéksemlegességet. Sokkal inkább az

episztemológiai epoché fenomenológiai elvéhez hasonló „önmegtartóztatásról”, a terapeuta személyes

intencióinak tudatos felfüggesztéséről van szó annak érdekében, hogy a páciens sokrétű „igazsága” szabadon megmutatkozhasson. Úgy, amiként a maga rejtelmességében van, vagy lenni tud. Millernél

nincs rejtelem („a rejtély megoldva”/„the mystery is solved” – hirdeti fennen), így nincs feltárulás

sem. Az igazság előre tudottan a szenvedő, elbitangolt lélek megtérésére vár.

Nem elég, hogy az abúzus lesz minden képzelhető szomatopszichés és pszichoszomatikus állapot

végső és egyetlen etiológiai faktora, az abúzus kvázi morálteológiai paradigmája bekebelezi magát a

gyógyítást is (az analitikus iskolák mellett a kognitív-viselkedésterápiák és a spirituális-transzperszonális irányzatok is megkapják a magukét).

A milleri szép új világban a terápiát kiemelik abból a nehezen kiküzdött (posztmodern) térből, amit Bion híres instrukciója, vagy a művészetekkel való metaforikus rokonság fémjelez, s ami a kreativitás,

az együttes teremtés, a polifonikusság, a dinamikus jelentéstranszformációk, a reflektivitás, a

kontextuális érzékenység és az irónia potenciális tere, s autonómiájától megfosztva, teljesen a

térítésnek rendelik alá. A megértés és átdolgozás eszköztárának helyébe az emocionalitás „helyes formáinak” elsajátítása lép: neutralitás helyett „ellenérzés”, „felháborodás”, „lázadás”/„revulson”,

„indignation”, „rebellion” a gyógyítás/gyógyulás új modelljének vezényszavai („a terápia

hordozói”/„ vehicle of therapy”).

Miller ezzel a pszichoterápia gyakorlatát a posztmodern felől a modern (egyetlen igazság), sőt a

premodern irányába (exorcizmus) mozdítaná vissza. Ami önmagában nem lenne probléma, a posztmodern paradigmáinak értéke nem posztmodernségükben, hanem használhatóságukban rejlik.

Egy diskurzust azonban nem csak az határoz meg, amit feltár, hanem az is, amit lehetetlenné tesz.

Talán itt érhető legkönnyebben tetten Miller okfejtéseinek gyenge pontja: érzések és élmények autentikussága felől eleve elrendelt módon, ám önkényesen határozva, alábecsüli a lélek defenzív

manővereinek leleményességét. Nem tudja elképzelni, hogy ami egyszer infantilis kötődésként jelenik

meg, máskor autentikus szeretet lehet, míg a „revulson”, „indignation”, „rebellion” köré szerveződő affektív spektrum elemei ugyanolyan könnyű szerrel állhatnak valamely ijesztő érzelmi igazság

elhárításának szolgálatában. (S lehetnek inautentikus minőségükben azután tökéletesen autentikusak.

És fordítva. A lélek dolgai nem ritkán ilyen zavarba ejtően incselkedő természetűek.)

Ezért nem tud érzékeny lenni a saját modellje szempontjából vett „inverz történetre”, amikor a kötődés

élményköre nem ellentétpárja az igazságnak, hanem maga az igazság. (lásd Klára történetét a

könyvben). Miller polarizál (kötődés vs. igazság), hierarchizál (az igazság a kötődés felett áll) és abszolutizál (viszonyuk rendje feltétlen és változhatatlan). Ebben a keretben jól értelmezhető minden

történet, ahol a kötődés nevében traumás igazságok elhárításra kerülnek. Fogalmi eszközei és érzelmi

beállítottsága azonban alkalmatlanná teszik arra, hogy igazság, kötődés, élvezet és szenvedés bonyolult viszonyának eltérő mintáit megragadja. S ez egyúttal empátiája és terápiás potenciálja

határait is szűkebbre vonja. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy az abúzus világába lépve, éleslátása

és megszenvedett bölcsessége megkerülhetetlen.

27

„Talán nem pótolhatunk mindent, ami gyermekként hiányzott, de felnőttként megtanulhatjuk tisztelni

önmagunkat, ahogyan szüleinknek kellett volna. Ez az út vezet önmagunk jobb megértéséhez. Ezzel a

tisztelettel kezdődik a bántalmazás következményeinek helyrehozása.”/„We may not always be able to give ourselves everything we have missed as children, but as adults we can certainly learn to give

ourselves the respect, which our parents should have given us. Thus we can learn to understand

ourselves better. With respecting ourselves starts the repair of the consequences of mistreatment.”

De ne feledjük, hogy ami mindenhol visszaköszön, ami mindenhová elkísér bennünket, az

valószínűleg az árnyékunk. Ezért, mielőtt az elfojtott vadászatát sürgető térítő düh hullámainak

átengednénk magunkat, jusson eszünkbe Alice Miller fiának az igazsága is. „Ami fontos, hogy nézzük a történetünket, ahogyan megéltük, törődjünk ennek valóságával. Hogy legyen bátorságunk látni. Nem

a bosszúról van itt szó, hanem arról, hogy elkezdjük megérteni, amit nem lehetett, mert nem volt

szabad. Én ezt teszem.” („The point is to look at one’s story, how one has experienced it, to deal with that kind of reality. To look, to have the courage to look. That’s not about revenge. It is about

beginning to understand things which used to be forbidden, which were impossible to understand. And

I have.”)

Alice Millernek nem volt bátorsága saját élete igazságához. Fia megküzdött érte helyette is. Mélyen

ironikus, hogy anyja nélkül nem sikerülhetett volna.

(Akit érdekel Alice Miller tragikus életútja és destruktív személyisége, olvassa el Martin Miller

könyvét, Das wahre „Drama des begabten Kindes”: Die Tragödie Alice Millers (Freiburg: Kreuz-

Verlag, 2013), vagy a vele készült interjúk egyikét.

A dőlt betűvel kiemelt szövegrészek az alábbi munkákra utalnak:

Alice Miller: A test kiáltása: A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris, 2017.

The Intended Profile (www.alice-miller.com) The Body Never Lies: A Challenge (www.alice-

miller.com) Taking It Personally: Indignation as a Vehicle of Therapy (www.alice- miller.com)

Body and Ethics, Monday December 01, 2003 (www.alice-miller.com)

Martin Miller Talks About His Mother, Alice Miller (Contemporary Psychotherapy, Vol. 7., No. 1.,

Summer 2015)

A szerzőről: Mislai Attila filozófus, klinikai szakpszichológus

28

Uta Blohm19

Interjú Martin Millerrel

Martin Miller pszichoterapeuta, Zürichben született, ma is ott él. Anyjáról, Alice Millerről, írott

életrajza A tehetséges gyermek igazi drámája címmel 2013-ban jelent meg német nyelven. Az interjú

eredetileg a könyv tartalmát kívánta hozzáférhetővé tenni az angol nyelvű olvasóközönség számára.

Az alábbiakban a szerző által rövidített angol változat fordítását közöljük

Uta Blohm: Köszönöm, hogy válaszol a kérdésekre. 2013-ban jelent meg a könyv. Mi késztette írásra?

Martin Miller: Amikor anyám könyve, A tehetséges gyermek drámája megjelent, sokan idealizálták

őt. Az olvasóktól egyre azt hallottam, „Az anyja biztosan együttérző, nagyszerű ember volt. Önnek csodálatos gyermekkora lehetett.” Akkoriban nem voltam képes ezt helyre tenni. Valósággal sokkolt,

hogyan látja őt könyve tükrében a világ és az, hogy a világ szemében olyannak mutatkozik,

amilyennek sohasem láttam. Első ízben ébredtem fájdalmasan tudatára a benne rejlő hasadásnak: a

nyilvánosság számára fenntartott kép távol esett a valóságtól. A könyvem abból a vágyból született, hogy előbújjak végre az árnyékból, az árnyékából, ahol mindig is éltem és megmutassam magam.

Ezért kell nem csak az olvasó, hanem a magam számára is tisztáznom, ki volt Alice Miller valójában?

Ráadásul, pont az ő szellemisége jegyében, meg is van minden jogom, hogy képviseljem a saját nézőpontomat. Ez az egyik legfontosabb ok, hogy a könyvvel helyre tegyek néhány dolgot.

Másodszor, az írással engedélyt adtam magamnak arra, hogy elmeséljem, mit tettek velem, hogy

igazságot szolgáltassak. Mert a külvilág úgy hiszi, a mi családunk példás volt, én pedig véget akarok vetni a látszatnak, eloszlatni végre a hazugságot.

A harmadik ok, hogy meg akarom mutatni, mit tesz a háború az emberekkel. Hogy a háborús szülők

gyermekei maguk is traumáktól szenvednek, s elmesélni mindenekelőtt azt, milyen destruktív erők

jöhetnek létre magukban a túlélőkben, ha saját múltjuk feldolgozatlan marad. Fontos üzenet ez mindannyiunk számára a traumatizált menekültek tömegével szembesülni kénytelen Európában.

Tudnunk kell, milyen kihívásokat rejt a helyzet, mert ezeknek az embereknek nem csupán némi

támogatásra és integrációra van szükségük. Menedéket kínálunk, de válaszolnunk kell arra a kérdésre is, hogyan kezeljük majd az erőszak elkerülhetetlen megnyilvánulásait.

Sokat foglalkozom Németország helyzetével és látom, mennyi pusztító indulat, düh, kétségbeesés,

szomorúság, bánat és fájdalom örökítődik át generációról generációra. Projekciók születnek, arra kényszerítve a gyerekeket, hogy sajátjuk helyett szüleik identitását valósítsák meg. Ugyanez a

személyes élményem is, s a könyvemmel megpróbáltam elmondani, mit jelent mindez. És persze

megmutatni, hogy lehetséges ezzel terápiában dolgozni, lehetséges magunk mögött hagyni a múltat.

UB: Elmagyarázná, mit ért pontosabban az áldozati identitás fogalma alatt?

MM: Amit megéltem és amit terapeutaként tapasztaltam az az, hogy az áldozat gyakran lehasítja

áldozatisága élménykörét, s helyette inkább az elkövetővel azonosul.

Anyám az elnyomás és kiszolgáltatottság élményvilágát folytatta az apámmal való kapcsolatában, míg apám bennem gyűlölte a zsidókat tovább. Anyám szemében én is náci elnyomónak számítottam, holott

a valóságban apám üldözte őt. Apám számára meg csak egy zsidó voltam, egyike azoknak, akiket a

háborús években feljelentett, és akiket mélységesen, egész lelkével gyűlölt. Tehettem bármit, olyasmit

vetítettek rám, olyan szerepbe kényszerítettek, amihez nem sok közöm volt. Háborús helyzetbe születtem, s túszként tartottak fogva benne. Egyetlen esélyem a túlélésre, anyám nyomán, nekem is a

19 Uta Blohm integratív pszichoterapeuta. Hannoverben él.

29

rejtőzködés volt. Könyvem a rejtőzködés végét jelenti, azt hogy immár Martin Millerként élem a saját

életemet, félelem nélkül.

UB: Több dologra is utalt anyja élettörténetéből. Hogy érthetőbb legyen, mesélne egy kicsit többet róla?

MM: Ortodox zsidó családból származik. Nagyapja, a családfő, rabbi és sikeres üzletember. Apja

szintén ortodox volt, de ő nem vitte sokra. Anyámat a szüleivel, a nagyszüleivel és a húgával együtt a petrikói (Pietkrów) gettóba deportálták (….. néhányukat agyonlőtték ….). Ahogy a Jad Vashemnél

20

megtudtam, a nagyapát, Abraham Englarde-t, nem sokkal később Treblinkába került és gázkamrába

küldték. Anyám azonnal elrejtőzött, s amint szerzett egy hamis útlevelet, elhagyta a gettót. Varsóba

ment (…) a város árja részében húzódott meg. El kellett hagynia az apját, akinek ortodox zsidóként, a gettón kívül, nem lett volna esélye a túlélésre. Csak jiddisül tudott, lengyelül nem, azonnal agyonlőtték

volna. Megromlott egészsége miatt nem sokára meghalt.

Anyám lengyelül beszélt, lengyelnek látszott, ismerte a lengyel szokásokat, de elkapta egy gestapós, amikor lakást keresett magának. Ettől kezdve egészen a háború végéig, amikor sikerül testvérével a

város orosz felügyelet alatti részébe szöknie, a férfi kezei között élt. Jószerével sosem említette a

háborút, titokként kezelte, aztán egyszer annyit mondott, hogy ennek a férfinek a neve, Andreas Miller, megegyezik az apám nevével. Annyira sokkolt a dolog, hogy képtelen voltam bármit is

reagálni. Soha, még csak rá sem kérdeztem. Csak a könyvhöz végzett kutatómunka során, ahogy

kezdtem módszeresebben végiggondolni a dolgokat, csak akkor tudatosult bennem, hogy az az

Andreas Miller, az tényleg az én apám. Gyermekkori emlékeimből és az anyámmal szerzett későbbi tapasztalatokból összerakva túlélése történetét, úgy hiszem, hogy afféle kápóként működött együtt

vele. Apám volt a gestapós főnök, ő vadászott a zsidókra, anyám pedig hitvesként élt vele azért, hogy

életben maradhasson. Együttműködött és figyelt. Így tudom rekonstruálni.

Valahányszor apám, antiszemita gyűlölettől hajtva rám vetette magát, azzá a zsidóvá lettem számára,

akit üldözhetett. Brutálisan bántalmazott és megalázott egész életemben, csaknem halálra vert, anyám

pedig nézte. Sosem szólt, soha nem próbált mellém állni. Ezért volt olyan elképesztő számomra, hogy

nyilvánosan elítélte a gyermekek elleni erőszakot és kegyetlenséget. Gyakran neki szegeztem a kérdést: „Miért nem védtél meg soha ettől a seggfejtől?” Ugyanazt tette, mint a háborúban, soha nem

próbált segíteni senkin. Néma maradt, figyelt. Szóval, egy igazi Holokauszthelyzetbe születtem bele.

Hogy ne érthessem, mi zajlik körülöttem, a szüleim egymás között lengyelül beszéltek, amit nekem nem volt szabad megtanulnom. Úgyhogy sosem tudtam, miről beszélnek éppen. Kizártak mindenből.

Nem tanultam sem a zsidó, sem a lengyel kultúráról, csak a magam mesterkélt és erőltetett

„svájcisága” maradt. Idegen voltam a saját családomban, anélkül, hogy legalább az okát megérthettem volna. Azt mondták, nem könnyű Svájcban emigránsnak lenni, de persze nem ez volt az igazság.

Apám élete végéig kegyetlen volt velem. Valamiféle undorral kezelt. Úgyhogy, amikor a zsidó

örökségem felől kérdeznek, nem mondhatok mást, minthogy nem ismerek olyat. Valahányszor

hallgatom a nekem címzett jó kívánságokat a zsidó újév alkalmából21

, elcsodálkozom, miről is szól ez az egész. Amikor azt hallom, hogy zsidókat üldöznek és gyilkolnak meg Franciaországban, az

személyesen érint. Mert itt van nekünk Svájcban az aranykészlet egész problematikus valósága, s ez,

az újjáéledő antiszemitizmussal együtt, most már engem is megrémít. Én is üldözve érzem magam. Az ünnepeken és a fesztiválokon túl, a zsidó kultúra idegen marad a számomra. Még ha a kutatómunkám

során, az unokatestvéremmel beszélgetve ráeszméltem is, hogy van zsidó kulturális örökségem. Hiába,

megsemmisült a háború során.

20

A Holokauszt áldozatainak és hőseinek jeruzsálemi emlékhelye 21 Rós Hásána, a zsidó újév kezdete

30

Elszomorít, mi mindent pusztítottak el a nácik. De aztán olvasni kezdem Charles Lewinsky nagyszerű

regényét22

, ami bemutatja a svájci zsidóság kultúráját generációkon keresztül, és mélyen megérint.

Valahogy zsidónak kezdem érezni magamat tőle. Életemben először köteléket érzek a zsidó életvilággal. Hogy élünk, miként működünk? Közöm lett hozzá. De nem tudok zsidóvá válni, vallási

előírások szellemében élni, ez már nem lehetséges számomra. A hiánynak ezzel a tudatával kell élni,

amit nem tudok meg nem történtté tenni. De fontos, hogy legalább tudjak róla.

Meg kellett tanulnom túlélni, ahogy anyám is tette. A legszörnyűbb az marad, ahogy a szüleim minden

lehetséges eszközzel titkolni próbálták előlem a valóságot. Az egész dolog erről szól, az igazság

felkutatásáról, a saját életrajzomért folytatott küzdelemről, s az enyhülésről, amit e fájdalmas és

szomorú folyamat kínál. Mindez megerősít a terapeutaként több mint három évtized alatt szerzett tapasztalataim érvényességében. Megmutatja, milyen fontos is a gyógyítómunka. Az igazság segít

eligazodni, tudni, ki vagy, s hányadán állsz. Tengernyi régóta cipelt kérdés találhat válaszra. Ennek a

felszabadító élményét szeretném továbbadni terapeutaként, előadóként, interjú alanyként egyaránt. Azt szeretném tanítani, hogy ne félj megérteni az élettörténeted, ne félj az igazságodtól. Ez a legfontosabb.

UB: De Ön kutatásai során, nem pedig terápiában jutott el élettörténete megismeréséhez, nem?

MM: Az elmúlt negyven évben tizennégyszer fogtam terápiába. Kudarcba fulladt valamennyi, mert

egyetlen terapeutának sem volt az igazságomhoz elég bátorsága. Anyám árnyéka mindenhová elkísért.

Évtizedekig fontos, befolyásossal bíró alakja volt a terápia világának, tartottak tőle, hogy kiderül, kezelőként az én oldalamon állnak. Az egzisztenciájukat féltették valamennyien. Féltek, hogy anyám

célba veszi és meghurcolja őket, nyilvánosan megszégyenülhetnek, vagy bíróság előtt találják

magukat.

UB: A német vagy a svájci terápiás közegre utal?

MM: Mindkettőre. Anyám engem is azzal fenyegetett, hogy ismertségét és befolyását mozgósítja

ellenem. A zsarolása nélkül sosem próbáltam volna meg a Stettbacher-féle terápiát. Kezdettől

tiltakoztam, nem akartam menni. Elleneztem.

UB: Elmondaná, ki volt ez a Stettbacher?

MM: (…) Ha olvasta anyám könyveit, észrevehette, hogy az első kettőben a „trauma” szó elő sem fordul. Amikor terapeutaként kezdtem dolgozni, képzésben voltam Jan Bastiaans-sal, akivel anyámtól

függetlenül találkoztam. Ő volt az első trauma-terapeuta a világon. Koncentrációs táborok túlélőivel

foglalkozott, időnként LSD-ét is használva. Dolgoztam vele és beszámoltam róla anyámnak. Nagyon érdekelt a traumatizált emberek viselkedése. Úgyhogy mesélni kezdtem neki, miként lehetséges az

élettörténet hordozta nyomokból rekonstruálni a gyermekkori traumát, a szülők bánásmódját.

Megosztottam vele és már meg is voltam fosztva. Több mint harminc éve történt, s akkoriban észre sem vettem. Ő, noha voltak terápiás tapasztalatai, nem terapeutaként dolgozott. Én voltam a terapeuta.

Én beszéltem neki arról, hogyan dolgozom. Ő pedig fogta az egészet, részletesen leírta és sajátjaként

adta el a Thou Shalt Not Remember című könyvében. Sosem bátorított, hogy publikáljak, és soha nem

ismerte el, honnan vette az egészet. Előttem sem. Kisajátította, nekem pedig harcolnom kellett, hogy a saját utamon járjak.

Ebben a küzdelmes időszakban ismerkedett meg anyám Stettbacherral, s ahogy közel kerültek egymáshoz, hirtelen kísértetiesen hasonló helyzetben találtam magam, mint annak idején apámmal.

Anyám félt, hogy rájövök, miket követett el. Ismeri a trükköt, amikor kirabolnak valakit, de elhitetik

vele, hogy valójában semmi sem történt? Na, így váltam én is egyszerre áldozatból elkövetővé. Hirtelen képzetlen amatőr lettem, akinek fogalma sincs a dolgokról, s ezért terápiába kell járnia. Egyre

csak kérdezgetett: „Hogy dolgozhatsz így, megfelelő képzettség nélkül?” És így tovább, megállás

nélkül. Így kezdődött.

22 Melnitz (London, Atlantic Books 2015)

31

1983-ban váratlanul levelet kaptam Stettbachertől. Közölte velem, hogy anyám foglalt nála egy helyet

a nevemben. „Nem szóltál”, vontam kérdőre anyámat, „én pedig nem emlékszem, hogy kértelek

volna”, ő erre azt felelte, hogy „végre tehetek valamit szeretetből érted, tudom, hogy kisgyermekként sokat szenvedtél, de most segíthetek orvosolni”. „Csakhogy én ezt nem akarom”, feleltem, és ezt

közöltem Stettbacherrel is telefonon. Megmondtam anyámnak, hogy nem megyek ehhez a

szélhámoshoz terápiába. Harcolni kezdtünk. Azzal vádolt, hogy én vagyok szélhámos és megszakította velem a kapcsolatot.

1995-ben aztán megtudtam, hogy Stettbacher valójában lámpakereskedő volt, nem terapeuta. Szóval

egy bűnöző. Anyám támogatta, olyannyira, hogy még négerként is dolgozott neki. Stettbacher nem tudott írni. Kiadott egy könyvet a szenvedésben fellelhető jelentésről. Biztos vagyok benne, hogy

anyám írta a férfi neve alatt. Ő ebben nagyon jó volt.

Képzelje csak el a helyzetet. Stettbacher ellenem van. Aztán amikor 1995-ben elváltam, a gödör

fenekére zuhantam, anyám előállt vele: „Látod, azért vagy ilyen rosszul, mert elutasítod ezt a terápiát.”

Én meg újra: „Akkor sem akarok hozzá járni.” Végül azt mondta: „Ha tovább makacskodsz, nyilvánosan megszégyenítelek, lehetetlenné teszlek, soha többé nem dolgozhatsz. Csaló vagy.”

Megzsarolt. Egy időre abba kellett hagynom a munkát, legalábbis hivatalosan. Illegálisan dolgoztam,

titokban, mert pénzt kellett keresnem. Állandó félelemben éltem.

Mindennek tetejében volt egy terapeutám, aki Stettbacher tanítványa volt. Magnóra vette az

üléseinket. Én is meghallgattam, de arról nem tudtam, hogy minden ülésről másolatot készít és elküldi

Stettbachernek, aki azután továbbítja anyámnak. Így próbáltak kontrollálni. Akkor jöttem rá, amikor anyám egyszer megkérdezte: „Mit gondolsz, mit művelsz? Barátnőd van? Ki ez a nő?” El tudja

képzelni? Elmúltam negyven. Olyan volt, mint valami szekta. Meg akartak semmisíteni. Rákérdeztem,

„Honnan tudod? Honnan tudod, mi hangzik el az üléseken?” Így derült ki az egész. Durván támadtak, én pedig csapdába estem. Csak 95-ben tudtam kitörni belőle. Anyám ellen fordultam és Stettbachernek

nem maradt esélye.

Lelepleztem anyámat, s egyúttal kértem, hogy kárpótoljon. Csaknem megöltem magam. Fizess vagy

tedd jóvá a kárt, amit okoztál. Mintha egy szekta áldozata lettem volna. Nem is nehéz ma már

megértenem őket. A szégyen a lényeg. Évekbe telik feldolgozni a traumát. Annyira durva. Úgyhogy

amikor hallom a kelet-német híreket arról, hogyan figyeltek meg, hogyan árultak el embereket, együtt tudok érezni velük. Anyám minden szabályt megszegett, amihez egy valamire való terapeutának

tartania kell magát. Meg is ölhettem volna magam. Mégis, ma azt mondom, ha nem tanított volna meg

arra, miként foglalkozzunk ezekkel a dolgokkal, nem tudtam volna túlélni. Szóval, miközben kis híján megölt, elméleteinek köszönhetően ugyanakkor megmentette az életemet. Én lettem az erősebb, mert

javamra tudtam fordítani a tudását. Anyám mindenfajta párbeszédet elutasított. Igazán sosem kért

bocsánatot. Fel sem fogta, mit tett. Hazudott, mikor azt mondta nekem: „Sajnálom.” Másoktól tudtam

meg, hogy még 15 évvel a Stettbacher- epizód után is igyekezett befeketíteni a hátam mögött.

UB: Mások előtt?

MM: Mindenki előtt.

UB: Mindenki előtt?

MM: Igen (…) megpróbáltak kicsinálni a neurózisommal. Ez történt Stettbacherrel, s ez szerintem

újrajátszása, ismétlése mindannak, amit otthon éltem meg. Stettbacher nem sokban különbözött zsidógyűlölő apámtól. Attól való félelmében, hogy lebuktatom, minden eszközzel támadott, hogy

anyámat ellenem fordítsa. Sikerült neki.

UB: Mégis azt mondja, hogy anyja, elméletein keresztül, akaratlanul a segítségére volt.

MM: Gondolhatja, milyen figyelmesen tanulmányoztam az első könyveit. És sikerült megértenem.

Érdekes, ahogy mindvégig azt tanácsolja mindenkinek, hogy a szüleivel való kapcsolatban szálljon síkra ellenük, a saját fia kivételével. Nekem tilos volt élnem ezzel a tudással. Úgy éreztem magam,

32

mint Éva a Paradicsomban, akinek a kígyó felkínálja a tudás almáját. Érti, mire gondolok? Istennek

hála, beleharaptam az almába. Számomra a könyvek jelentik a tudás almáját, Goethe Mefisztójának

jelképes megfelelői, belőlük merítettem a tudást, amivel azután kiboríthattam mindezt a szemetet. A valósággal való szembenézés olyan, mint a kiűzetés. Hát én azt mondom, nem bánom, hogy hátra

kellett hagynom az édenkertet. Szembesítettem anyámat ezzel a tudással. A könyvem tulajdonképpen

ezt viszi tovább. Nem a bosszú jegyében áll. Mindig hangsúlyozom, hogy csupán alkalmazom az elméleteit. Ezért játszik szerepet a csend falának ledöntésében

23. Tabu volt a fiú számára anyja

elméleteinek személyes alkalmazása. Ennek terhétől szabadulok meg a könyvvel. Segít rátalálni a

szabadságra. Olyanná lettem általa, mint bárki más, akinek szabad saját akaratát akarnia, mi több,

beszélhet is róla.

UB: Végre.

MM: Pontosan. Így azután tiszta lelkiismerettel tarthatok igényt anyám szellemi örökségére. Az

enyém, mert ismerem, mert elképzeléseiről pontosan tudom, mit jelentenek. De sok olvasót zavarba

hozok ezzel, nem tudnak az én nézőpontommal mit kezdeni. „Ha nem áll bosszút, akkor most mi van? Megbocsátott talán? Miről beszél ez?” Nem értik a lényeget. Az a fontos, hogy vizsgáljuk meg a

történetünket, ahogyan megéltük, törődjünk ennek valóságával. Hogy legyen bátorságunk látni. Nem a

bosszúról van szó, hanem arról, hogy elkezdjük megérteni, amit nem lehetett, mert nem volt szabad.

Én ezt teszem. Persze, haragszom a szüleimre. Meg vagyok bántva. Duzzogok. Mittudomén. Fáj, hogy így bántak velem, hiszen én erre semmivel nem szolgáltam rá.

UB: Persze, hogy nem.

MM: Mindig is szerettem őket. Láthatja, nem vagyok gyűlölettel teli, vagy agresszív irántuk.

Egyszerűen csak érintett vagyok, aki annál közelebb jut az optimális érzelmi távolság megtalálásához, minél többet foglalkozik a történtekkel. Mióta ráébredtem, hogyan fosztott meg anyám a saját

tudásomtól, ezt a felismerést alkalmazom a terápiás munkám során, ami sosem volt eredményesebb.

Megszabadultam az örökös lelkifurdalástól, már nem rettegek, hogy rossz színben tüntethetnek fel. Tudom, mire vagyok képes, tisztában vagyok, mit hoztam létre, és látom, hogy működik.

UB: Könyvében beszél arról, mit jelent a szülőfigurákkal dolgozni odabent. Ez messze esik a szülők

támadásától.

MM: Így van. Nem hiszem, hogy a szülők ellen fordulni önmagában bárkin segítene. Meg sem értik,

vagy kereken visszautasítják a vádakat. Végtére is, nekem kell úgy megszervezni a belső világomat, hogy képes legyek a jelen valóságában a szüleimtől függetlenül létezni. Ez a legfontosabb. A saját

világomban önállóan kell tudnom cselekedni. Nincs szükségem dependens kapcsolati minták

beépítésére, de még mennyire, hogy nincs. Az önállóság pedig mindenekelőtt a szülőfiguráktól való függetlenséget jelenti. Amikor kapiskálni kezdjük, mennyire rabja maradhat valaki felnőttként is

gyermeki függőségei világának, akkor az is feldereng, hogy nem vagyunk a szabad akarat bajnokai.

Amikor saját, egykori nyomorúságos szülő-gyerek kapcsolati mintáimat elkezdem másokra vetíteni, s

úgy viselkedem mint egy kisgyerek, annak nem nehéz elképzelni a következményeit. Ezt látjuk mindenfelé, ha körülnézünk.

UB: Újrajátszuk a múltat.

MM: Naná. UB: Ön tulajdonképpen azt állítja, hogy későbbi életében az anyja is a saját háborús

élményeit játszotta újra. MM: Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem megismételte, hanem újrateremtette, folytatta őket. Számukra én képviseltem mindazokat, akiket apámmal közösen

elárultak. Én letten az az elárult zsidó. Zsidó családban nőttem fel, de a zsidóság számára elborzasztó

történelmi körülmények között. Közel jártunk a teljes megsemmisüléshez. Azzal, hogy nyíltan merek

szólni arról, milyen destruktívan bánhatnak a Holokauszt túlélői a saját gyerekeikkel, s hogyan éltem át magam is, akkor megtörök egy tabut, áthágok egy erős tilalmat. Mert erről nem szabad beszélni.

23 Alice Miller egyik könyvének címére tett, alighanem erősen ironikus, utalás.

33

UB: Túl nehéz.

(…)

UB: Tervezi a könyv angol kiadását?

MM: Igen. Ha elkészül a fordítás, kijöhet Angliában és talán Amerikában is, a kiadók érdeklődésétől

függően. A német kiadómmal kell megegyezniük.

UB: Még egy kérdés, hogy egy dologban világosan lássunk. Említette (…)

MM: Megpróbáltam eltitkolni a halálát, igen. Várni akartam vele egy hetet. De megtudtam a barátjától, hogy a Spiegel készül interjút készíteni vele április 16-án. Anyám 14-én halt meg. Végül

felhívtam őket a hírrel. Kétségbeestek, „az istenért, mit fogunk most csinálni!” Nagyon kellett nekik az

anyag. Úgyhogy azt mondtam nekik, gyerünk, én is meg tudom csinálni.

UB: Értem.

MM: Mondtam, hogy úgyis beszéltünk volna. „Oké, tényleg menni fog?” „Persze”, mondtam, „60 éves vagyok, harminc éve dolgozom terapeutaként. Számos könyv írásánál bábáskodtam. Értem a

dolgomat.” „Rendben, az újságíró keresni fogja”, mondták, de azért meglehetősen szkeptikusak

voltak. Eljöttek a rendelőmbe, belevágtunk. Negyedóra múlva kereken közölték, hogy ezer éve nem csináltak ilyen jó interjút. Kezdett leesni nekem a dolog. Mit hordhatott anyám össze nekik rólam?

Valószínűleg annyi képtelenséget, hogy teljesen idiótának hittek. Világossá vált, mennyit hazudott a

hátam mögött.

UB: Tisztázzunk még valamit. Azt állítja, hogy az anyja sosem volt terapeuta?

MM: Nem, nem. 1979-ig pszichoanalitikusként működött. Ami annyit tesz, hogy 25 év alatt volt öt páciense. Ez aztán eredményesség! Aztán tartott szupervíziót is. De ez sem lehetett sokkal jobb abból

kiindulva, hogy a keze alól kerültek ki Zürich legrosszabb analitikusai.

UB: Merész állítás. Milyen értelemben?

MM: Borzasztó rugalmatlanok voltak. Hallott valaha Lacanról?

UB: Igen, de csak …

MM: Lacan és követői! A pszichoanalízis legmerevebb bagázsa. Mi sem lehetne rosszabb. Számukra

nem létezett Winnicott, Bowlby, Kohut, senki más a világon. Gondolom, olvasott valamennyit

Lacantól.

UB: Nem túl olvasmányos.

MM: Akkor hát ismeri. Aki két oldalnál tovább bírja, jobb, ha sürgősen felkeres egy terapeutát. Nevetséges az egész. (…)

Valaki elmesélte egyszer, milyen volt szupervízióban anyámnál. „Rengeteget tanultam tőle. Az édesanyja olyan kreatív. Csodálatos.” „Mi benne a csodálatos?” „Mások nem értik, miről szól ez az

egész. De ő…. a mondandóm feléig sem jutottam, már bele is kezdett.” „Mibe?” „Megosztotta a

fantáziáit, s amit ezen keresztül meg tudott ragadni, az nagyszerű volt. Felszabadító.” „Elemezte az

eseteket?” „Azt nem. Az életrajzi adatokkal és a fantáziáival dolgozott.” Szóval az egész csak nárcisztikus alkalom volt számára. Ezt pedig ismertem a saját tapasztalataimból.

(…)

Úgyhogy két lehetőségem maradt. Jóvátehetetlenül megkeseredem, vagy dolgozni kezdek rajta. Mert

amikor eltölt a keserű gyűlölet, elvesztegetem az életemet. De ha beszélek róla, ahogyan most is teszem, elevenebbnek érzem magam, tudom, mi az igazság, tudom, ki vagyok. Ilyenkor érzem

34

magamban az erőt, hogy megküzdjek a valósággal, hogy a jelenben úgy élhetek, ahogy akarok. És ez

nagyon jó. Ezt szeretném továbbadni másoknak. Hogy az ember, ha foglalkozik vele, képes lehet

lerázni és maga mögött hagyni a legszörnyűbb rabság béklyóját is. Anyám első könyve Amerikában A gyermekkor börtöne címmel jelent meg. Nem tetszett neki.

UB: A gyermekkor börtöne?

MM: Egyáltalán nem tetszett neki. Sértette, de nagy sikert aratott vele.

UB: Az jutott eszembe, hogy az Ön gyermekkora börtön volt.

MM: Ő börtönzött be. Jó oka volt annak, hogy telibe találta a cím.

UB: Milyen lehetett az ő gyermekkora? Aligha lehet kideríteni.

MM: Kié?

UB: Alice Milleré.

MM: Anyámnak nagyon nehéz gyermekkora volt, de birkózott vele. Az ortodox Judaizmus világát

fojtogatónak érezte. Kisgyermekként megküzdött önmagáért, képes volt megrajzolni és őrizni a

határait. A háború alatt aztán mindent meg kellett tagadnia. Ez az ő tragédiája. Hogy nem lehetett zsidó. Sosem láttam annak.

UB: Ő annak tartotta magát?

MM: Az ő traumája a háborúból fakadt, hogy csak mert zsidó, fel kellett adnia mindent, ami

gyermekként az önazonosságot jelentette számára. Nyilvánvaló, hogy a háború nélkül a mi

kapcsolatunk is teljesen máshogy alakul. Akkor képes lett volna támogatni lázadásaimban. Nem lett volna egy náci felesége. De nem tehetett mást. Az a férfi üldözte őt. Aztán beleszeretett, és nem

engedte futni. Sosem tudott megszabadulni tőle. Folyton az én fejemhez vágta: „Te nem foglalkoztál

az apáddal. Olyan vagy, mint ő.” Az apámat látta bennem, a nácit. Úgyhogy az utolsó 15 évben igazi nácivá lettem. Vagy, mint Stettbacherrel is, anyám volt a kápó. A náci apámnak meg egyszerűen én

voltam a házi zsidó.

Ilyen volt az életem. Csoda, hogy nem váltam mazochistává, akit mindenki gyötörhet, se nácivá vagy

tömeggyilkossá, aki másokkal kegyetlenkedik. Azt gondolom, hogy könyvem nem kezdet,

ellenkezőleg, egy hosszú folyamat eredménye. Arról tanúskodik, hogy nem lettem üldöző, se áldozat.

Könyvem annak elbeszélése, miként szabadultam meg a felkínált szerepek csapdájából. Én írtam a könyvet, Martin Miller, aki nem „náci”, nem „zsidó”. Erre büszke vagyok. Ez a fontos ebben az egész

történetben, hogy lerázhatjuk magunkról a címkéket, a kényszerű szerepeket és eljuthatunk

önmagunkhoz. Ezzel visszakanyarodtunk Alice Miller tanításához, amely szerint a hamis szelf az igazi kolonializálásával jön létre. Hát én kiűztem a megszállókat.

UB: Sikerrel járt. Köszönöm a hosszú beszélgetést.

Fordította: Mislai Attila

Contemporary Psychotherapy Volume 7 no 1 Summer 2015.

http://www.contemporarypsychotherapy.org/volume-7-no-1-summer-2015/interview-martin-miller/