Társadalmi konfliktusok – Társadalmi jól-lét és biztonság – Versenyképesség és

társadalmi fejlődés (TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0069)

Kutatásvezető: Prof. Dr. Szirmai Viktória D.Sc.

2. alprojekt: Új komplex megközelítésen alapuló versenyképességi modell kialakítása

Alprojektvezető: Prof. Dr. Szirmai Viktória D.Sc.

A versenyképesség különböző megközelítései a hazai, az angolszász, a német, és a

francia nyelvű nemzetközi szakirodalom feldolgozása alapján, a megközelítések

eltérő és hasonló szempontrendszerei szerint.

Halász Levente

Székesfehérvár, 2013. május 15.

Jelen tanulmány elsődleges célja a részletesen feldolgozott angolszász, francia, német és hazai

társadalmi és gazdasági versenyképesség fogalmának, annak időbeni változásának, a

különböző megközelítések, a versenyképességgel kapcsolatban végbement

hangsúlyeltolódások, mérési módszerek és az ezekkel összefüggő dilemmák, mai relevanciák

bemutatása. Kiemelten fontos a különböző szakirodalmak lényegi elemeinek

összehasonlítása, valamint a bennük levő prioritások felszínre hozatala.

Az összegző tanulmány szerkezete hármas. Egyrészt fogalmi megközelítéseket emel ki,

koncentrálva a gazdasági, a társadalmi és a komplex versenyképességre. Másodsorban

versenyképességi modelleket mutat be, ezzel egyidejűleg a versenyképesség összetevőire is

koncentrálva, harmadrészt számos mérési metodika és az ezzel összefüggő dilemmák, kritikák

kerülnek elemzésre.

Hazai versenyképességi szakirodalom súlypontjai

Az ún. gazdálkodástudományi megközelítésmód Porter nevéhez kapcsolódik, aki azt vallja,

hogy a versenytársakkal szembeni előnyt azok a tényezők határozzák meg, amelyeket tartósan

fenn lehet tartani, és amelyeket a versenytársak nem tudnak ellensúlyozni. A gazdasági

növekedés (amelyet szerine a GDP mértékének növekedése mutat) fenntartása és a

foglalkoztatás lehető legnagyobb arányú növelése van a fogalomhoz fókuszában. Vélekedése

szerint a termelési tényezőket tágabban kell értelmeznünk, a megújítható erőforrások

kulcsfontosságúak, és ebben a tudás és ismeretek alkalmazása minden téren elsődleges (idézi:

Czakó, 2000).

Ebben a versenyképesség-felfogásban fontos elem, hogy a területi dimenziónak is kiemelkedő

szerepet tulajdonít. „…a globális gazdaságban erősen lokálisak a tartós vállalati

versenyelőnyök…” (Porter, 1998)

Az 1990-es évektől kezdve a területi dimenzió figyelembe vétele a versenyképességi

vizsgálatokon belül folyamatosan növekszik. Ezt alátámasztja az OECD 1996-os

versenyképesség megfogalmazása. E szerint „a versenyképesség a vállalatok, iparágak,

régiók, nemzetek vagy nemzetek feletti régiók képessége létrehozni relatíve magas

tényezőjövedelmet és relatíve magas foglalkoztatottsági szintet egy fenntartható bázison,

miközben a nemzetközi versenynek ki vannak téve.” (OECD 1996)

A hazai versenyképesség-kutatások egyik vezéregyénisége, Chikán Attila - aki létrehozott egy

Versenyképesség Kutató Központot - szerint egy nemzetgazdaság versenyképessége a

nemzetgazdaság azon képességét, hogy a nemzetközi kereskedelem támasztotta

követelményeknek megfelelően úgy képes létrehozni, termelni, elosztani és/vagy szolgáltatni

terméket, hogy közben, saját termelési tényezőinek hozadéka növekszik (Chikán-Czakó,

2002), igaz ezen kutatások elsődlegesen makroszinten vizsgálódnak, kevésbé koncentrálnak

alacsonyabb területi szintekre.

Palánkai kétféleképpen értelmezi a versenyképességet. A hagyományos elméletek az áruk

külkereskedelmére összpontosítottak, ezzel szemben a globalizáció nyomán egyre nagyobb

figyelem helyeződik a termelési tényezők országok közötti áramlására, így a területi

szempontokra is. A termelési tényezők tekintetében a komparatív előnyök (versenyképesség)

keletkezésének lehetőségei a mai világgazdaságban azok minőségének függvényében

alakulnak és nagy számban fordulhat elő olyan helyzet, hogy adott országnak valamennyi

termelési tényező vonatkozásában előnye vagy hátránya keletkezik.

Az eddigiekben leírt versenyképességi felfogások, elméletek mind vállalati, mind

nemzetállami szempontokat egységesítenek, egyben ezek jelentik a versenyképességet. Török

Ádám úgy vélekedik, hogy mikroszinten a vállalatok piaci versenyben való pozíciószerzését,

míg makroszinten a nemzetgazdaságok pozicionálását jelenti a versenyképesség.

Szintén erre utal Chikán Attila (1995) megfogalmazása. Ennek értelmében a vállalati

versenyképesség feltétele, hogy a vállalat képes legyen a versenytársaknál kedvezőbb

minőség-, idő- és költségkritériumokat teljesíteni; a nemzetgazdasági versenyképesség

feltétele pedig, hogy olyan környezetet biztosítson, amely segíti a vállalatokat e kritériumok

teljesítésében. Ez a megfogalmazás nagyon hasonlít az OECD legkorábbi versenyképesség

definíciójához és szoros kapcsolatrendszert, függést feltételez a vállalatok és az azok

telephelyéül szolgáló nemzetgazdaságok között.

Összegezve, az eddigi meghatározásokban közös elem, hogy mindegyik olyan gazdasági

kategóriaként határozza meg a versenyképességet, amely a gazdasági hatékonyság

fenntartását és növelését nyitott gazdaságban, az adott nemzetgazdaságban rendelkezésre álló

és megújítható erőforrások felhasználásán keresztül állítja középpontjába. Központi elemük

az alkalmazkodás, az alkalmazkodásra való képesség. A nyitott gazdaság itt annyiban fontos,

hogy a gazdasági szereplők hatékonyságának igazodási pontját nem elsősorban a hazai

nemzetgazdasági elvárások adják, hanem az export és import volumene, valamint a

tőkebefektetések. A gazdasági irányultság ellenére az is jellemzi ezeket az elméleteket, hogy a

versenyképesség bennük nem öncél, hanem eszköz (ezt a francia versenyképességi

megfogalmazások is kiemelik) arra, hogy a nyitott gazdaságban az ott élők életszínvonala

emelkedjen (Czakó 2000).

Horváth Gyula szerint a „versenyképesség nehezen definiálható gyűjtőfogalom, lényegében a

piaci versenyben való pozíciószerzést és tartós helytállást jelenti, a piaci részesedés és a

jövedelmezőség növelését, az üzleti sikerességet. (Horváth, 2001)

Botos József (2000) megfogalmazása szerint a „versenyképesség mind mikro-, mind

makroszinten, azaz a vállalatok, iparágak, régiók és nemzetek feletti régiók szintjén azt

jelenti, hogy az áruk, szolgáltatások értékesítésével, adásvételével tartósan jövedelmet és

nyereséget realizálok, amellyel a gazdasági jólét gyarapszik és nő a foglalkoztatottság”

(Botost idézi Somogyi 2009).

Lengyel úgy fogalmaz, hogy „a versenyképességgel, a versenyben való sikeres részvételt

próbálják leírni mind a vállalatok, mind az országok és régiók esetében” (Lengyel, 2000).

Lengyel Imre értelmezésében is találkozunk gyűjtőfogalom jelleggel: „a versenyképesség egy

gyűjtőfogalom, első megközelítésben a piaci pozíció megszerzésére, megtartására és

javítására való hajlamot, a piaci versenyben való helytállás képességét, az üzleti sikerességet

jelenti” (Lengyel, 2000).

Éltető Andrea véleménye szerint egy ország versenyképessége kifejezetten megfoghatatlan

kategória, valamint nincs általános konszenzus a nemzetközileg is elismert definíció mögött,

ugyanis a versenyképesség a közgazdaságtudomány eredetileg mikorökonómiai fogalma,

emiatt bonyolult makroökonómaiai, nemzetgazdasági szinten értelmezni. (Éltető, 2000, 269.

o.)

A LEADER Observatory’s Innovation Working Group által kidolgozott stratégia elsősorban

vidékfejlesztési céllal készült. A készítők szerint akkor tekinthető versenyképesnek egy

terület, ha „képes helytállni a piaci versenyben és ezzel párhuzamosan biztosítja a környezeti,

társadalmi és kulturális fenntarthatóság lehetőségét”. A szerzők szerint a versenyképességnek

4 dimenziója van: társadalmi, környezeti, gazdasági és globális. Ez a megfogalmazás egyre

közelebb áll a nyugati szakirodalmakban előszeretettel használt komplex versenyképességi

megközelítéshez.

„A különböző szereplők és intézmények képessége a helyi fejlesztések hatékony

megvalósítására. Ez egyfajta kultúrát jelöl, amelynek birtokában az érintettek képesek

összehangolni az egyéni és a közösségi érdekeket”. Hasonló prioritásokkal a francia

vidékfejlesztést támogató LEADER stratégiákban is hangsúlyosan találkozhatunk. (Dumont,

2011) A társadalmi versenyképesség több szempontból lényeges, hiszen ez a gazdasági

versenyképesség alapvető eleme, illetve a döntések legitimációjának alapja. Ebből is látszik,

hogy a társadalmi oldalú megközelítés jelentékenysége egyre hangsúlyosabbá válik.

A komplex versenyképesség, illetve a városi sikeresség társadalmi szempontokat kiemelő

felfogása más művekben is megjelenik (Szirmai et al, 2002). A szerzők szerint ennek feltétele

a lakóhelyi és civil társadalom fejlődése, a társadalmi szempontokat is érvényesítő fejlesztési

politikák megvalósítása, a helyi jólét, az egyenlőtlenségek csökkenése, valamint az

egészséges környezethez való jog biztosítása. Emellett kiemelt szempont a minőségi lakás- és

lakóhelyi körülmények megléte, a társadalmi részvétel intézményesülése, a közösségi

kapcsolatok fejlesztése, illetve a térségi együttműködések megléte. Ezen felül 2005 és 2009

között között folyt egy olyan versenyképességi kutatás, amely keretein belül Magyarországon

először vizsgálták külön a gazdasági és társadalmi megközelítési módokat és a

versenyképesség összetevőit nagyváros-térségeket mintaterületül véve.

A versenyképes térségben társadalmi egyetértés van abban, hogy melyek a problémák, közös

az ezek megoldásáért való felelősségvállalás és az is, hogy ennek érdekében ráfordításokra

van szükség”. A szerző szerint a társadalmi kohézió nem csupán a versenyképesség akadályait

számolja fel, hanem annak feltétele is”. (Balázs, 2009)

Összefoglalva a hazai versenyképességi szakirodalomban található definíciókat, kijelenthető,

hogy a versenyképességnek 3 különböző szintje van. Legalul helyezkedik el a vállalati szint

(mikroszint), amelyekkel a legtöbb szerző részletesen foglalkozik és jelentősége gyakorlatilag

kizárólagosnak számított 1990 előtt. Ezt követi a középső, ún. regionális szint, amely az

országos (nemzetállami) szintnél alacsonyabb területi szintet jelent, pl. tervezési statisztikai

régió, nagyváros-térség, város. E fölött helyezkedik el az országos szint, amely keretein belül

összehasonlíthatóvá, rangsorképzésre alkalmassá válnak egyes nemzetgazdaságok. A

vertikum legmagasabb szintjét a globális szint jelöli.

A társadalmi szempontok elsősorban a területi kutatásokra, területi egységek vizsgálatára

terjednek ki.

Versenyképességi modellek

Az RCC, azaz a Regional Competitiveness Capacity modell a komparatív és a kompetitív

előnyöket, továbbá a hozzájuk kapcsolódó területi szinteket helyezi el egy elméleti keretbe. A

modell szerint a komparatív előnyök inkább nemzetgazdasági, míg a kompetitív előnyök

inkább vállalati szinten léteznek. A különböző területi egységek szerint ez úgy fogalmazható

meg, hogy pl. azoknál a régióknál, térségeknél, melyek nagyvárost is magukban foglalnak és

ezáltal az urbanizációs előnyök kimutathatók, inkább a komparatív előnyök dominálnak, míg

a kisebb városokkal rendelkező térségekben vagy a városhiányos területeken az ún.

lokalizációs előnyökre épülő kompetitív szemlélet dominál. Lukovics (2008) a modell

értékelése kapcsán kiemeli, hogy az egyes régiók gazdasági tömegüktől függően eltérő módon

vesznek részt a nemzetközi munkamegosztásban, továbbá a lokális, azaz a kompetitív

tényezők is versenyhelyzetet teremtenek az egyes régiók között. Lengyel (2003) szerint a

területi verseny, azaz az egyes régiók versenye különbözik a vállalatok versenyétől.

1. ábra: Az RCC modell logikai összefüggései

Forrás: Budd-Hirmis (2004, 1020 o.) alapján Lukovics 2008

Versenyképességi cilinder

Megmutatja azon tényezőket, tényezőcsoportokat, amelyek erőteljesen befolyásolják a

regionális versenyképességet, illetve azt komplex módon közelíti meg, kiemelve a társadalmi

faktorok fontosságát. (Martin et al., 2005)

2. ábra: Versenyképességi cilinder

Forrás: Martin et al. (2005, 2-36. o.) alapján Lukovics, 2008

A regionális eredmény a modell szerint nem más, mint az egy főre jutó GDP, a regionális

kibocsátás pedig, mely a cilinder második szintje a bérek és profitok kombinációjaként kerül

definiálásra a modellben. A regionális kibocsátás fontos mérőszámának tekinthető a

termelékenység, a munkaerő költsége, a jövedelmezőség, továbbá a piaci részesedés.

A cilinder legalsó szintje, karimája foglalja magában a regionális versenyképesség faktorait,

így a termelési tényezőket (munka, tőke, föld) és a regionális tőkebefektetési viszonyok

tényezőit (produktív környzet, humánerőforrás, alapinfrastruktúra és elérhetőség), valamint az

ezeket meghatározó ún. másodlagos tényezőket. Találunk ezek között szigorú értelemben vett

gazdasági és társadalmi tényezőket, az infrastuktúrára, technológiára és az innovativitásra

vonatkozó tényezőket is. Közös elem, hogy csak közvetett hatást gyakorolnak a regionális

kibocsátásra és eredményre (Lukovics, 2008).

Versenyképességi fa

A modell célja az egyes térségek versenyképességét alakító tényezők közötti kapcsolatok

megértésének javítása. A modellalkotók szerint a fa modell kifejezi egyrészt a különböző

szinteket, úgymint gyökér, törzs, lombozat, gyümölcs, másrészt kifejezi a versenyképesség

ciklikusságát és dinamikus változását (Jan Maarten de Vet 2004). A modell tehát a

versenyképességet nem mint egy állapotot, hanem sokkal inkább mint egy térben és időben

zajló folyamatot szemlélteti. Komplex megközelítésmód jellemzi, ugyanis a gazdasági

stabilitás mellett a szociális biztonság és társadalmi jól-lét is megjelenik.

3. ábra: Versenyképességi fa

Forrás: de Vet al (2004, 12. o.) alapján Lukovics 2008

A versenyképességet meghatározó és a versenyképességet befolyásoló tényezők egymásra

épülnek. A modell három szintből áll. A legalsó szinten vannak a „gyökerek”, ezek a

versenyképesség input tényezői, azaz a tehetség, az innováció, a kapcsolódás és a vállalkozó

készség. A kidolgozók szerint ezek a tényezők azok, melyeket a legkönnyebben lehet

befolyásolni a versenyképesség javítása érdekében. és már ezen input tényezők körében is

látható, hogy a hagyományos vagy szűkebb értelemben vett gazdasági tényezők mellett

megtalálhatók az oktatáshoz, kutatás-fejlesztéshez, oktatási és kutatóhelyi intézményi

struktúrához, továbbá az adott hely minőségéhez kapcsolódó tényezők köre.

A fa ága és törzse adja a modell szerint a versenyképesség alapját. Az ide sorolható tényezők:

az ipari szerkezet és a termelékenység. A fa ágai pedig az outputokat jelölik, úgymint

foglalkoztatottság, profit és adók.

A versenyképességi modell gyümölcse, a versenyképesség eredménye, amely értelmezés

szerint a versenyképesség nem más, mint a jólét, a fenntarthatóság és a szociális biztonság,

melyeknek további összetevője, hogy az embereknek van mit ennie, azaz a szegénységi ráta

alacsony, az egészségi állapot jó, a környezeti és lakóhelyi tényezők kedvezőek.

Versenyképességi piramis

A piramis talapzatát Enyedi György városokra meghatározott sikerfaktorai adják (Enyedi

1996, 1997), úgymint gazdasági szerkezet, innovációs kultúra, regionális elérhetőség,

munkaerő felkészültsége, társadalmi szerkezet, döntési központok megléte, a környezet

minősége és a régió társadalmi kohéziója.

4. ábra: Versenyképességi piramis

Forrás: Lengyel 2003, 292. o.

A sikerfaktorokra épülnek a versenyképességi modell alaptényezői, melyek a modell szerint a

versenyképességet javító stratégiai fejlesztések, ezek közvetlenül, rövid időtávon belül hatnak

(Lukovics, 2008). Ezekre a tényezőkre épülnek a modellben az egységes versenyképességi

definícióhoz kapcsolódó mérhető alapkategóriák, a jövedelem, a munkatermelékenység és a

foglalkoztatás, és a piramis csúcsán kap helyet az elérendő cél, vagyis a az életminőség és az

életszínvonal. E tekintetben a modell sok hasonlóságot hordoz a versenyképességi fa

modellel.

Versenyképesség mérése

1. Lengyel (2004) szerint a regionális versenyképesség nem jellemezhető egyetlen kiemelt

tényezővel, hanem egymáshoz szorosan kapcsolódó, viszonylag jól mérhető és egyértelmű

közgazdasági kategóriák együttesét jelenti, melyek az alábbiak:

a regionális GDP egy lakosra jutó nagyságát

a régióban a munkatermelékenységet

a régióban a foglalkoztatottsági rátát

a régió gazdaságának nyitottságát

2. A versenyképesség, illetve egy térség versenypozíciójának minősítésére alkalmas tényezők

Palkovits (2000, 127-128.o.) szerint az alábbiak:

„a régió nyitottsága, a gazdasági szereplők nemzetközi piacokon való

megmérettetése, azok kedvező versenypozíciójának (nem pusztán az

exportvolumen, hanem a nehezen másolható magas szintű általános termelési

képesség, az ennek alárendelt termelékenység, szervezeti tanulási képesség,

piaci részesedés, rugalmasság, innovációs készség, új termék piacraviteli

gyorsasága) tartóssága, megalapozottsága;

a tudásintenzív tevékenységek nagy súlya, ezzel összefüggésben a régióbeli

lakosság jövedelmeinek magas általános szintje;

a gazdasági szereplők stratégiai érdekeltsége a helyben maradásra, vagyis azok

regionális/lokális beágyazottsága”.

3. A városok versenyképességére vonatkozó hazai kutatások is egyre jelentősebbé váltak. Az

egyik meghatározó vizsgálat Lengyel – Rechnitzer (2000) szerzőpáros vizsgálata, akik a

megyei jogú városok esetében kombinált rangmódszer alkalmazásával az alábbi dinamikus

mutatók elemzésével alakították ki városkategóriáikat:

kiskereskedelmi forgalom növekedésének üteme (1998/1990)

az iparban képződött hozzáadott érték növekedésének üteme (1998/1995)

a szolgáltatásokban képződött hozzáadott érték növekedésének üteme

(1998/1995)

az iparűzési adó változásának üteme (1998/1995)

az adóköteles személyi jövedelem változásának üteme (1998/1995)

A dinamikus mutatók mellett a kutatók fajlagos mutatókat is használtak a városok

versenyképességének meghatározására:

kiskereskedelmi vállalatok egy lakosra jutó nettó árbevétele (1998)

a feldolgozóipari (kettős könyvelésű) vállalatok egy foglalkoztatottra jutó

társasági adóalapja (1998)

az üzleti szolgáltatást végző (kettős könyvelésű) vállalatok egy

foglalkoztatottra jutó nettó árbevétele (1998)

az egy lakosra jutó iparűzési adó (1998)

az egy lakosra jutó adóköteles személyi jövedelem (1998)

A dinamikus és fajlagos mutatók együttesen mutatják a vizsgált városok versenyképességét

(Lengyel-Rechnitzer, 2000).

4. Lukovics Miklós (2008) a regionális versenyképesség méréséhez az alábbi mutatókat

használta:

Alapkategóriák: Jövedelmek, munkatermelékenység, foglalkoztatottság, globális integráltság,

nyitottság, K+F, technológia, innovációs kapacitás, KKV-k, vállalati szektor, külföldi

működő tőke, humán tőke és infrastruktúra, társadalmi tőke és intézmények.

Sikerességi faktorok: gazdasági szerkezet, innovációs kultúra és kapacitás, regionális

elérhetőség, a munkaerő felkészültsége, társadalmi szerkezet, döntési központok, környezet

minősége, régió társadalmi kohéziója.

A Versenyképességi Kutató Központ megpróbálkozott egy versenyképességi index

kidolgozásával;

5. ábra: A vállalati versenyképességi index szerkezete

Forrás: Chikán, 2006

A vállalati versenyképesség index a fenti mutatók figyelembe vételével az alábbi egyenlettel

számítható ki:

C = (M+V) T

C – versenyképesség; M – működőképesség; V – változásképesség; T - teljesítmény

A versenyképesség hazai szakirodalmának feldolgozása alapján állítható, hogy egyelőre nincs

konkrét, tudományos konszenzussal – akár hazai, akár nemzetközi téren – elfogadott definíció

a versenyképességre vonatkozóan, ennek ellenére a fogalom a versenyképesség összetevői,

meghatározó fókuszai gyakorlatilag kivétel nélkül hasonlóképpen jelennek meg a különböző

szerzőknél. Jelentős különbség figyelhető meg a gazdasági és társadalmi (illetve komplex)

megközelítésmódok között, valamint ezek eltérő hangsúllyal szerepelnek a

megfogalmazásokban. Bizonyosasággal állítható, hogy a társadalmi szemlélet a

posztindusztriális periódus kezdete óta folyamatosan teret nyer, igaz, elsősorban azon

kutatásokban, amelyek területi koncentrációval rendelkeznek. Alapjában véve a

versenyképesség fogalmának ökonómiai profilja vitathatatlan.

A szakirodalmak rámutatnak a különböző versenyképességi szintekre (vállalati, mezoszint

(réió, város, térség, nagyváros-térség), ország, országok feletti szupranacionális szint).

A versenyképességi modellek látványosan bemutatják a meghatározó tényezőket és

mechanizmusokat, ezen felül rámutatnak, hogy alapjaiban véve gazdasági faktorok mellet

nagy arányban megjelennek társadalmi, életszínvonalbeli, jóléti indikátorok is.

Angolszász szakirodalom-feldolgozás

A versenyképesség mikro-, mezo- és makroszinten is értelmezhető, így beszélhetünk

mikrogazdasági (vállalati) versenyképességről, regionális versenyképességről és országos,

nemzeti vagy makrogazdasági versenyképességről egyaránt.

Krugman tagadja a területi verseny létét, s így a versenyképesség területi szintre való

kiterjesztését, mondván, az csak a vállalatok egyik jellemző vonása. Többrétű indoklása

szerint egyrészt a nemzetgazdaságok nem hasonlítanak a vállalatokhoz, hiszen a sikertelen

országokat nem lehet bezárni, másrészt az országok közötti kereskedelem nem zérus összegű,

azaz a komparatív előnyök alapján megvalósuló specializálódás eredményezheti azt, hogy

minden ország nyertessé váljon, harmadrészt pedig a vállalatokkal szemben az országok nem

versenyeznek, hanem rivalizálnak egymással (Krugman, 1994).

Porter is amellett érvelt, hogy a versenyképesség nem értelmezhető nemzetgazdasági szinten.

A termelékenységet középpontba helyező elmélet, az ún. gyémánt-modell szerint a

versenyképesség nem a gazdaság egészében, hanem csak az egyes iparágakban mérhető,

méghozzá a tényezőellátottság (pl. munkaerő, infrastruktúra), a keresleti viszonyok, a

kapcsolódó és beszállító iparágak (háttéripar) és a vállalati stratégia, szerkezet és verseny

kategóriái mentén. Szerinte a versenyképesség nem statikus, hanem időben változó,

dinamikus fogalom.

A kompetitív előnyök elmélete szerint a nemzet jóléte az ország gazdaságpolitikájától és a

vállalati versenystratégiáktól függ, s nem a komparatív előnyök elméletének alapját adó

termelési tényezők meglététől (Porter, 2001). Ez az első megfogalmazás, amelyben a

területiség szignifikánsan megjelenik.

Alapvetően fontos megfogalmazást ad Garelli (2006), miszerint „a nemzetek

versenyképessége a közgazdaságtannak azon tényezők és politikák vizsgálatával foglalkozó

része, amely meghatározza egy nemzet képességét a vállalkozások nagyobb értékteremtését és

az állampolgárok nagyobb jólétét létrehozó és megőrző környezet fenntartására” (Garelli,

2006, 2.o.). Ez is alátámasztja a tényt, hogy az országos, nemzetek közötti verseny egyre

elfogadottabb, ennek alátámasztásául számos versenyképességi rangsor készült országok

közötti összehasonlítás céljából, de pl. német városokat, francia régiókat összehasonlító

rangsorokat is előszeretettel készítenek, sőt felhasználják a kapott eredményeket a politikai

retorikában.

Az OECD meghatározása szerint a versenyképesség „annak a fokmérője, hogy szabadpiaci

körülmények között mennyire képes egy ország nemzetközi piacokra eladható árukat és

szolgáltatásokat termelni, miközben hosszabb távon fenntartja és növeli lakossága

életszínvonalát” (OECD, 1992). A fenti definíciókból is kitűnik, hogy a vállalati és a területi

versenyképesség jellemzői között jelentős különbségek vannak; a területi versenyképesség

magában foglalja azt a tudatos magatartást is, amely a sikeres vállalatok letelepedésének,

megmaradásának érdekében tett lépéseket, a megfelelő háttértényezők – intézményrendszer,

infrastruktúra, oktatás – biztosítását.

Trabold a versenyképesség négy fontos elemét határolta körül – az eladás képessége (export),

vonzóképesség (helyszín), alkalmazkodóképesség, kereseti képesség –, amelyek egy olyan

hierarchiába, piramisba rendeződnek, ahol a kereset képessége a másik három pilléren alapul.

Az elmélet szerint egy ország versenyképességének legalapvetőbb indikátora a kereseti szint,

míg a másik három mutató csak ezt meghatározó faktorként jelentkezik.

A mikrogazdasági koncepció szerint a regionális – illetve minden területi – versenyképesség a

termelékenységgel egyenlő (Porter, 2002). A régió termelékenysége a vállalatok

termelékenysége által meghatározott, ami egyrészt a megtermelt áruk és szolgáltatások

minőségétől, versenyelőnyeiktől, másrészt az üzleti környezet minőségétől függ. Porter

összességében arra a következtetésre jutott, hogy a regionális versenyképességet a

klasztertevékenységek jelenléte és dinamikája határozza meg. (Porter, 2003)

A következő megközelítésben alapvető szegmensként jelenik meg a társadalmi faktor; Storper

megfogalmazásában a regionális versenyképesség „egy régió azon képessége, hogy

odavonzza és megtartsa bizonyos tevékenységekben stabil vagy növekvő piaci részesedésű

cégeket, miközben fenntartja vagy növeli azok életszínvonalát, akik ebben részt vesznek”

(Storper, 1997, 264.o.).

A versenyképesség komplex megközelítései a gazdasági és a társadalmi (s olykor a

környezeti) szempontok figyelembevételével készültek el.

A nemzetek közötti verseny az emberi fejlődés egyes elemeiben, így a gazdasági jólétben, a

képzettségi szintben, az egészségügyi állapotban vagy az egyenlő jogokban és a

demokráciában egyaránt megnyilvánul.

6. ábra: Az országos társadalmi-gazdasági versenyképesség hierarchiája

Forrás: Reiljan – Hinrikus – Ivanov, 2000, 24. o.

Egy részletesen kidolgozott meghatározás szerint a versenyképességnek tizenkét pillére van

(intézmények, infrastruktúra, makrogazdasági stabilitás, egészségügy és alapfokú oktatás,

felsőfokú oktatás és képzés, termékpiaci hatékonyság, munkaerő-piaci hatékonyság, pénzpiaci

kifinomultság, technológiai felkészültség, piaci méret, üzleti kifinomultság, innováció), ezek

határozzák meg a termelékenység szintjét. (Sala-i Martin et al., 2008).

A regionális versenyképesség endogén fejlődés (termelő tőke, humán tőke, társadalmi-

intézményi tőke, kulturális tőke, infrastrukturális tőke, tudás- és kreatív tőke) eredménye,

állítja munkájában Kitson, Martin és Tyler. (Kitson – Martin – Tyler, 2004)

A komplex versenyképességi megközelítések további példáit adják a városok

versenyképességének mérésével foglalkozó tanulmányok. Az OECD két dimenzióban

értelmezi a városok versenyképességét. Az egyik dimenziót az üzleti szektor

termelékenységének fejlődése, a másik dimenziót pedig a város humán tőkéjének fejlődése

adja (OECD, 2006). A városok versenyképességére a komplex megközelítést alkalmazók

szerint a gazdasági teljesítmény, a társadalmi fejlődés, a környezet állapota és a hatékony

városi kormányzás egyaránt hatással van.

A versenyképesség az Európai Unió stratégiai dokumentumaiban is növekvő hangsúlyt kap.

Az Unió által elfogadott egységes versenyképesség definíció a következő „a versenyképesség

képesség olyan termékek és szolgáltatások előállítására, amelyek megfelelnek a nemzetközi

piac követelményeinek, illetve magas és fenntartható mértékű bevételeket (GDP)

eredményeznek”, de általánosabb megfogalmazást is alkalmaznak, miszerint „a vállalatok,

régiók, országok és országcsoportok képessége a magas bevételek és foglalkoztatási szint

megteremtésére”.

7. ábra: A versenyképesség logikai szerkezete az EU-ban

Forrás: EC (1996) alapján Lengyel, 2003, 234.

1994-ben megjelent az Európa Tanács „Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás” című

Fehér Könyve, ebben kizárólag iparfejlesztéssel kívánták elérni a versenyképesség növelését.

A Fehér Könyv tehát nem definiálja pontosan, hogy mit ért versenyképesség alatt, a gazdasági

növekedéből indul ki és megfogalmazza a társadalmi elvárásokat, a növekvő életszínvonalat

és a kis jövedelmi különbségeket (Lengyel, 2003).

Az 1994-es Kohéziós Jelentés (címe: Versenyképesség és kohézió) négy olyan tényezőt emel

ki, amelyek meghatározóak a versenyképesség szempontjából. Ezek a tényezők az alábbiak:

az infrastruktúra és a humán erőforrás;

a régiókba kívülről jövő új befektetések (külföldi működő tőke, azaz régión kívüli

tőke);

a kutatási és a technológiai fejlesztés szerepe;

a perifériális (földrajzi) helyzet (határ menti térségek) (Lengyel, 2003).

1994-ben létrehozták a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot, amely fő feladata a

versenyképesség mérési módszertanának kidolgozása.

1996 óta kötelező Európai Uniós szinten évente jelentést készíteni a versenyképességről, sőt

az 1997-es Amszerdami Szerződésben a kifejezést kulcsfogalomként használták a kohézió

terminológiájával egyetemben.

Az Európai Bizottság 2004-es definíciója szerint „a versenyképesség egy globalizált világban

elhelyezkedő gazdaság termelékenységét méri azzal a céllal, hogy fokozza az életszínvonalat

és a munkahelyteremtést” (EC, 2006).

Versenyképesség mérése

Sarkalatos pont a versenyképesség mérése az angolszász tudományos irodalmon belül is.

A mérési módszerek mind puha, mind kemény statisztikai adatokon alapulnak, valamint

alkalmaznak a gazdaság teljesítményét mérő ex post és a gazdaság teljesítményének növelését

elősegítő ex ante mutatókat is.

Az itt felsorolt mutatók, mérési módszerek gazdasági indikátorokra, tényezőkre és

tényezőcsoportokra koncentrálnak;

1. International Institute for Management and Development, Lausanne: IMD World

Competitiveness Yearbook

1. táblázat: A versenyképességre ható tényezők, IMD

Gazdasági

teljesítmény (79

adat)

Kormányzat

hatékonysága (72

adat)

Üzleti szféra

hatékonysága (71

adat)

Infrastruktúra

(101 adat)

1. belföldi gazdaság

2. nemzetközi

kereskedelem

3. külföldi

befektetések

4. foglalkoztatottság

5. árak

1. közpénzügyek

2. költségvetési

politika

3. intézményrendszer

4. gazdasági

törvénykezés

5. társadalmi

szerkezet

1. termelékenység

2. munkaerő-piac

3. pénzügyek

4. vállalatvezetési

gyakorlat

5. attitűdök és

értékek

1. alapinfrastruktúra

2. technológiai

infrastruktúra

3. tudományos

infrastruktúra

4. egészségügyi

infrastruktúra és

környezet

5. oktatás

Forrás: McCauley, 2007

2. Világgazdasági Fórum: Globális Versenyképességi Index (GCI)

A Globális Versenyképességi Index meghatározása 12 pillér vizsgálatán alapul, amelyek

három alindexbe csoportosíthatók, s összesen 113 változót tartalmaznak. A vizsgált

országokat – a versenyképességi rangsor felállításán túl – a szervezet tényezővezérelt,

hatékonyságvezérelt és innovációvezérelt versenyképességi csoportokba sorolja.

3. Világgazdasági Fórum: Üzleti Versenyképesség Index (BCI)

A Világgazdasági Fórum másik versenyképességi indexe, az Üzleti versenyképesség index azt

a Porter-féle szemléletet alkalmazza, amely a versenyképességet a termelékenységgel

azonosítja, tehát egy ország is akkor lehet versenyképes, ha magas a termelékenységi indexe.

2. táblázat: A versenyképesség mérése, WEF

Alapkövetelmények Hatékonyságfokozók Innováció és

kifinomultság

1. Intézmények

2. Infrastruktúra

3.Makroökonómiai

1. Felsőoktatás és képzés

2.Termékpiaci

hatékonyság

1. Üzleti kifinomultság

2. Innováció

stabilitás

4.Egészségügy és

alapoktatás

3.Munkaerő-piaci

hatékonyság

4.Pénzpiac

kifinomultsága

5.Technológiai

felkészültség

piacméret

szerk: Baráth Gabriella

A magas termelékenység hozzájárul a magas bérekhez, az erős árfolyamhoz, a kedvező

befektetői környezethet, s a magas életszínvonalhoz. A versenyképesség elindítói és

indikátorai, azaz a versenyképes környezet hozzájárul a hazai befektetések, export, import,

külföldről jövő közvetlen befektetések, külföldre irányuló közvetlen befektetések, nemzeti

innováció növeléséhez, ezek pedig biztosítják a termelékenység növekedését. A

versenyképesség determinánsai közé a makrogazdasági, politikai, jogi és szociális környezet,

mikrogazdasági versenyképesség, s az adottságok (természeti kincsek, földrajzi fekvés)

tartoznak.

4. Az Egyesült Királyság versenyképességi mérései (DTI)

1. Eredménymutatók: GDP/fő, foglalkoztatottsági ráta, GDP/foglalkoztatott,

GDP/ledolgozott munkaóra;

2. Beruházási mutatók: a GDP növekedésének volatilitása, a rövid távú kamatlábak

volatilitása, üzleti beruházások a GDP %-ában, kormányzati beruházások a GDP %-

ában;

3. Innovációs mutatók: publikációk egy lakosra jutó száma, hivatkozások egy lakosra

jutó száma, teljes K+F kiadások a GDP %-ában, üzleti K+F kiadások a GDP %-ában,

megadott szabadalmak száma az USA-ban / 1 000 000 lakos, az innovációban aktív

vállalkozások azon aránya, amely technológiai innovációs kooperációban vesz részt, a

bevétel termékfejlesztésre fordított része;

4. Képességre vonatkozó mutatók: a 25-64 éves népesség legmagasabb iskolai

végzettsége, a gazdaságilag aktív népesség képzettségi szintje, menedzsment

képességek;

5. Vállalkozásokra vonatkozó mutatók: vállalkozói kultúra indexe, a vállalkozásindítás

költsége, a vállalkozásindítás időszükséglete, kockázati tőkebefektetések a korai

szakaszokban, kockázati tőkebefektetések a felfutási és későbbi szakaszokban, teljes

vállalkozási aktivitási index, nemek szerinti vállalkozásalapítás, a termelékenység

növekedése a vállalkozások nagysága szerint;

6. A versenypiaci környezetre vonatkozó mutatók: gazdasági nyitottság a termékek és a

szolgáltatások piacán, termékpiaci korlátozások, a verseny indexe.

Az elkövetkező mérési módszerek alapján nem csupán gazdasági, hanem társadalmi faktorok

is determinálják.

Az országosnál alacsonyabb területi szintek esetében – a versenyképesség definíciói közötti

különbségekkel megegyezően – a vizsgálatba bevont változók, indikátorok köre, s az egyes

faktorok is gyakrabban alapulnak olyan társadalmi adatokon, mutatókon, amelyek nem

választhatók el élesen a gazdasági teljesítménytől, sokkal inkább annak alapjául, meghatározó

háttértényezőjeként szolgálnak. A regionális versenyképesség vizsgálata eleve kizárja a

vizsgálható elemek köréből azokat a makroökonómiai mutatókat, amelyeket csak nemzeti

szinten lehet értelmezni, megragadni

1. Az Egyesült Királyság versenyképességi mérései (DTI)

1. Átfogó versenyképesség: egy főre jutó bruttó hozzáadott érték és a háztartások egy

főre jutó nettó jövedelme, munkatermelékenység a feldolgozóiparban,

szolgáltatásokban és a többi ágazatban, hazai és külföldi tulajdonú feldolgozóipari

cégek kibocsátásai és befektetései, termékek és szolgáltatások exportja;

2. Munkaerőpiac: bruttó átlagbérek, foglalkoztatottság, munkanélküliség, munkanélküli

segély, oktatás és szakképzés;

3. Hátrányos társadalmi helyzet: jövedelem-kiegészítések, támogatások, jövedelem-

egyenlőtlenségek;

4. Üzleti fejlődés: cégalapítás és túlélési ráta, teljes vállalkozói aktivitás, K+F és

csúcstechnológiai, valamint technológia-igényes iparágakban való foglalkoztatottság;

5. Föld és infrastruktúra: közlekedés, telephely-vásárlás és ingatlan bérleti költségek,

üresen álló és gazdátlan földek újrahasznosítása.

2. Lettország regionális versenyképességi mérése

A regionális versenyképesség a szerző által használt definíció szerint „az a képesség, hogy

régió lakosság igényeinek megfelelően biztosítsák a meglévő erőforrások leghatékonyabb

felhasználásával és a szükséges források bevonzásával a lehető legmagasabb életszínvonalat”

(Judrupa, 2011, 17). A versenyképesség vizsgálatát 10 elkülönített faktor segítségével

folytatták le; humán erőforrások, szociális szféra, oktatás, kultúra, egészség, elérhetőség,

innováció és kutatás, gazdaság és termelés, természeti erőforrások, ökológia és természet.

Végül fontos megemlíteni komplex megközelítésmódokat, ugyanis a versenyképesség területi

dimenzióiban nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi és az ökológiai rendszerek vizsgálata

és értékelése is szükséges.

1. A Washington állambeli Puget Sound Regionális Versenyképességi Indikátorok 2007-2008

című tanulmányban – a statisztikai adatokon alapuló indikátorokat külön-külön is elemzik, s a

metropolisztérségek összehasonlítása során alkalmazzák – az alábbi hat tényezőcsoportot,

illetve azokon belüli indikátorokat különítették el:

Oktatás és munkaerő: előmenetel a matematika és az olvasás terén a negyedik

osztályban, érettségizettek aránya, kiadott diplomák, tudományos és mérnöki

diplomák, dolgozói termelékenység;

Technológia és innováció: K+F ráfordítások, kibocsátott szabadalmak, SBER-díjak1;

Vállalat és befektetés: kockázati tőke, kisvállalkozási hitelek, kisebbségi tulajdonú

vállalkozási tanúsítványok, gazdasági fejlesztési testületek tevékenysége;

Üzleti környezet: vállalkozásnyitások és -zárások, adómegoszlás;

Közlekedés és infrastruktúra: utazási órák indexe, közlekedési kiadások;

Életminőség és társadalmi tőke: jótékonysági adományok, lakáshoz jutási lehetőség,

művészeti szervezetek, légszennyezettség; bűncselekmények (Puget Sound, 2008).

1 A U.S. Small Business Administration által kiadott Small Business Innovation Research díj.

2. A helyi térségek fejlesztése érdekében Cecilia Wong (Egyesült Királyság) egy tizenegy

faktorból álló versenyképességi indexet dolgozott ki főkomponens-analízis eszközén

keresztül: elhelyezkedés, fizikai mutatók, infrastruktúra, humán erőforrás, pénzügy és tőke,

tudás és technológia, ipari szerkezet, vállalkozási szerkezet, közösségi identitás, életminőség.

3. A litván városokra alkalmazott versenyképességi index (LUCI) a fentieknek megfelelően a

versenyképességet három szintre – gazdaság, társadalom, környezet – bontja, amelyek

összesen hét faktorcsoportból, 22 faktorból és 30 statisztikai indikátorból állnak (Bruneckiene

– Guzavicius – Cincikaite, 2010). Gazdasági versenyképesség (gazdasági teljesítmény,

gazdasági teljesítmény növekedése), társadalmi versenyképesség (humán erőforrás, társadalmi

jól-lét, életkörülmények, kormányzati hatékonyság), környezeti versenyképesség

(környezetminőség)

5. Webster és Muller a városok versenyképességének – amely definíciójuk szerint egy

urbánus térség azon képessége, hogy előállítani és forgalmazni tudjon egy sor terméket,

amelyek más régiók termékeivel való összevetésben jó minőséget képviselnek (Webster –

Muller, 2000, 2) – mérése érdekében a vizsgált faktorokat négy elkülönített csoportba

(gazdasági struktúra, területi ellátottság, humán erőforrások, intézményi környezet) sorolta.

Begg (1999) szerint a városi teljesítmény, városi versenyképesség négy fő tényező mentén

értelmezhető;

1. Ágazati trendek: a gazdasági tevékenységre gyakorolt fő hatások

2. Vállalati jellemzők: a helyi vállalatok jellegzetes vonásai

3. Üzleti környezet: a cégek közvetlen ellenőrzésén kívül eső tényezők

4. Innováció és tanulás: a cégek új eljárások és termékek fejlesztését gátló vagy ösztönző

tényezők

A társadalmi versenyképesség önálló – azaz a klasszikus, gazdasági versenyképességtől

független – mérésére ma már léteznek kísérletek, bár ezek még csak elméleti szinten

jelentkeztek, konkrét vizsgálatra eddig nem került sor. A Világgazdasági Fórum Globális

Újratervezési Kezdeményezésének égisze alatt a Társadalmi Versenyképességi Index

kialakítására tettek javaslatot. Az értékelés alapját a jogi, fiskális, kormányzati és kulturális

teljesítmény hatékonysága adja.

Összegezve az angolszász versenyképességi irodalom-feldolgozás tanúságait, elmondható,

hogy;

a versenyképesség értelmezésének egymástól jól elkülönült szintjei vannak:

vállalati szint, országos szint, regionális szint, városi szint, s hogy a definíciók

is e szintek mentén differenciálódnak.

A versenyképesség fő mutatói továbbra is alapvetően gazdasági

irányultságúak. A társadalmi szempontok a meghatározások többségében

közvetett módon jelennek meg, illetve a versenyképesség céljaként,

eredményeként.

Az elemzés arra is rámutatott, hogy a társadalmi (és környezeti) szempontok

(közvetett vagy közvetlen módon) elsősorban a területi versenyképességi

kutatásokban jelennek meg, s hogy minél alacsonyabb szintet vizsgálnak, annál

hangsúlyosabbá válik a gazdasági szempontokon túli indikátorok szerepe.

Francia szakirodalom-feldolgozás

A versenyképesség napjaink az egyik leggyakrabban használt közgazdasági szakkifejezés. Ma

már nem csak a ökonómiai fogalomtárban, hanem a társadalmi és gazdasági élet számos

területein használják, az Európai Unió „kulcsfogalmává” vált. Egyszersmind a

versenyképesség az egyik legtöbb szakmai vitát kiváltó fogalom is, jelentése és mérése körül

a különböző szakmai csoportok máig élénk vitát folytatnak (Cornilleau, 2006).

Franciaországban, az Európai Unió egyik legerősebb gazdaságával rendelkező tagállamában,

a versenyképesség kérdése folyamatosan jelen van mind a szakmai, mind pedig a

stratégiaalkotás körüli vitákban, a versenyképességgel foglalkozó szakirodalom ennek

következtében jelentős (Beaujolin-Bellet et al 2002; Hamme-Criekingen 2012; Hamme et al

2011; Kerviller et al 2011; Debonneuil-Fontagné, 2003; Clerval, 2012).

A legtöbb francia nyelvű hagyományos közgazdaságtani tudományos irodalom a

versenyképességet az alábbiak szerint definiálja; „egy vállalat vagy vállalatcsoport, illetőleg

akár egy nemzetgazdaság képessége arra, hogy eleget tegyen a piaci versenytársak által

támasztott követelményeknek és egyre magasabb színvonalon és jövedelmezőbben szolgálja

ki a fizetőképes keresletet” Eszerint a megközelítés szerint a versenyképesség nem más, mint

eszköz a gazdaság teljesítőképességének mérésére és ez által összehasonlíthatóvá tételére. Ez

a látásmód változni látszik, ugyanis egyre több gazdasági szakember vallja azt

Franciaországban is, hogy a gazdasági teljesítőképesség így a versenyképesség nem

vonatkoztatható el a társadalmi folyamatoktól. Azt láthatjuk, hogy a szigorúan közgazdasági

értelemben használt versenyképességet a gazdasági folyamatok elemzése mellett a kétezres

évektől kezdődően egyre inkább használják a társadalmi folyamatok jellemzése kapcsán is

(Debonneuil-Fontagné, 2003). Úgy vélekednek, hogy abban az esetben, ha a társadalom (vagy

akár egy vállalat szintjén a munkaközösség) egésze nem „működik jól”, ha nagyok benne az

egyenlőtlenségek, ha jelen van a társadalmi kirekesztés, ha a társadalmi kohézió nem valósul

meg, akkor a gazdaság sem tud hatékonyan működni.

A versenyképességnek három megközelítését különböztethetjük meg; gazdasági

(középpontjában a termelékenység, vagyis a gazdaság jövedelemtermelő képessége, illetve

annak javítása áll) társadalmi (gazdasági teljesítőképesség növelése és a társadalmi jól-lét

közötti egyensúly megteremtését tartja szem előtt) és komplex (ebben az esetben a térbeni-

társadalmi sajátosságok is középpontba kerülnek)

A versenyképesség hagyományos megközelítése alapjául az OECD definícióját vette a francia

szakirodalom egy része; „összehasonlíthatóvá tegye a vállalkozásoknak, vagy vállalkozások

csoportjainak, illetőleg nemzetgazdaságoknak azt a képességét, hogy egy adott piacon

termékeket, vagy szolgáltatásokat értékesítsenek” (OECD, 1996).

Ezeknek a munkáknak jelentős része a francia gazdaság teljesítőképességét vizsgálja meg

különböző szempontokból (foglalkoztatottság, munkanélküliség különböző gazdasági

ágazatok jövedelemtermelő képesség, stb.) és hasonlítja őket össze egyrészt az Európai Unió

többi, fejlett gazdaságú országának (Anglia, Hollandia, Olaszország) hasonló mutatóival,

legfőképpen pedig a legfontosabb külgazdasági partner és versenytárs, Németország

mutatóival. A Németországgal (mint fő versenytárssal) való minden területen történő

összehasonlítás sarkalatos pontja a francia versenyképességi megközelítéseknek. Egyfajta

tükörként jelenik meg a német gazdaság, amely kiváló fokmérője, összehasonlítási alapja a

francia gazdasági fejlődésnek.

A 2012-ben publikált „Gallois-jelentés szerint Franciaország gazdasági térvesztése

különösképpen Németországhoz viszonyítva az 1970-es évektől kezdődően egy felgyorsuló és

romló tendenciát mutat. Különösen tetten érhető ez a folyamat az ipar GDP-hez hozzáadott

értékének a visszaeséséből.

A versenyképesség mind gazdasági, mind társadalmi megközelítése egyre fontosabbá válik

Franciaországban és szerte az Európai Unió országaiban is, elsősorban a válság

kirobbanásától kezdődően.

2006-ban az OECD versenyképesség definíciójában már megfogalmazódik a versenyképesség

társadalmi szempontú megközelítés és a fenntarthatóság kérdése is: „a vállalkozások, az ipari

ágazatok, a régiók, nemzetek, vagy akár nemzetek feletti szövetségek képessége arra, hogy

fenntartható módon termeljen jövedelmet, úgy hogy közben növeli a foglalkoztatás szintjét és

új munkahelyeket teremt, a jövedelmi és életszínvonal pedig nem romlik.” (OECD, 2006).

2007-ben a Lisszaboni Stratégia már egyértelműen megfogalmazza a gazdasági növekedés

mellett a társadalmi haladás fontosságát is, amikor így fogalmaz: „a fő cél az, hogy az Európai

Uniónak legyen a legversenyképesebb és legdinamikusabban fejlődő tudás alapú gazdasága a

világon, úgy hogy közben fenntartható módon növekszik a gazdaság teljesítőképessége, több

és jobb munkahely teremtődik meg és nagyobb lesz a szociális kohézió (Lisszaboni Stratégia,

2007).

A fentiek alapján a társadalmi versenyképesség fogalma alatt „a társadalmi szereplők azon

képességét értjük, amikor érdekeiket összehangolva, hatékonyan képesek fellépni egy-egy

közös projekt sikeres megvalósítása érdekében.” ( La competitivité sociale…, 2000, 6. o.)

Ennek a hipotézisnek kritikája szerint a gazdasági fejlődést fékezik a társadalmi jól-lét

megteremtésére irányuló központi beavatkozások. A társadalmi dimenzió a versenyképesség

tárgyalása során gyakran úgy merül fel, mint egy teher, amely ránehezedik a gazdasági

fejlődésre, anélkül, hogy abból a gazdaság profitálna. A másik tábor viszont azzal érvel, hogy

azok az országok, amelyek többet költenek a szociális intézményrendszerük, vagy a szociális

ellátórendszerük fenntartására, bővítésére, vagy jobbítására, azzal együtt, hogy a társadalmi

mutatóik is jobbak, a gazdasági teljesítményük tekintetében sincsenek rossz helyzetben.

(Beaujolin-Bellet, 2002)

2008-ban Joseph Stiglitz közgazdász kiemelkedően fontos jelentésével bebizonyította az ún.

Easterlin Paradoxont, tehát a GDP növekedése és a társadalmi jól-lét közötti összefüggés nem

automatikus, a GDP növekedéséből nem következik egyértelműen a társadalmi fejlődés. A

jelentés szerint a GDP nem alkalmas arra, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából fontos, de

a makrogazdasági folyamatokon kívüli- folyamatokat is kimutasson, mint például az

életminőség, az egészségi állapot, az elégedettség, az otthon végzett munka, vagy akár a

természeti környezet állapota is.

Már gyakorlatilag két évtizede problematikus a GDP, mint fejlettségi indikátor alkalmazása,

ugyanis csak és kizárólag gazdasági faktorokat vesz alapul. Épp ezért az ENSZ 1993-ra

kidolgoztatta a HDI (Human Development Index) indikátort, amely a születéskor várható

élettartalmat, az oktatást, az írástudást és az életszínvonalat jelző mutatókból számítható ki.

A társadalmi versenyképesség megvalósulásának legfontosabb területeit a francia

szakirodalom az oktatási rendszerben, a társadalmi tőkében, a munkavégzés feltételeinek a

színvonalában, illetve a vállalatok társadalmi felelősségvállalása és társadalmi

érzékenységében látja.

A Versenyképesség Kutató Központ (L’Observatoire de la Competitivité) által kidolgozott

társadalmi versenyképességi index összesen hat fő társadalmi kategóriát és azon belül további

alkategóriákat tartalmaz; munkanélküliség, egészségügyi helyzet, általános

munkakörülmények, egyenlőtlenségek, környezet állapota, oktatás.

A területi versenyképességgel foglalkozó szakirodalom egy-egy gazdasági régió, vagy akár

város esetében értelmezi a versenyképességet. A szakirodalom alapján: „a területi

versenyképesség egy adott régió vagy város azon képessége, hogy a gazdasága képes legyen

ellenállni és megfelelni a piaci verseny kihívásainak.” A területi versenyképesség megkívánja

a komplex szemléletmódot. (Farrel-Thirion, 2000)

Az „Innováció a francia agrártérségekben” címmel készült LEADER dokumentumban

olvashatjuk, hogy a francia vidéki régiók versenyképességét leginkább a helyi társadalom

szervezetlensége és az egymás, illetve a helyi közintézményekkel szemben érzett bizalom

hiánya rontja. A helyi társadalom és a régió versenyképességét rontja, hogy felbomlottak a

tradicionális helyi közösségek. A közösségi kapcsolatok tartalmatlanná váltak, vagy teljesen

megszűntek (La Competitivité Sociale…. 2000, 9 old). Éppen ezért a mezőgazdasági régiók

gazdasági versenyképessége helyreállításához (ami nem megy a helyi társdalom

versenyképességének helyreállítása nélkül) szükség van a helyiek aktív részvételére,

egymással való együttműködésére, a gyakori egyeztetésre és a folyamatosan változó

környezethez való gyors és hatékony alkalmazkodásra.

2004-ben a francia kormány egy újgazdaság (elsősorban ipar) fejlesztési stratégiát dolgozott

ki, amelynek a lényege, hogy úgynevezett versenyképességi pólusok (ma Franciaországban

71 fejlesztési pólus létezik) kialakítását tűzte ki célul. A versenyképességi pólusokat

létrehozó okirat szerint, ugyanis a francia kormány a versenyképes ipari ágazatok

(informatika, biotechnológia, orvosi műszerek gyártása stb.) támogatásában látja a francia

gazdasági fejlődés motorját. Az együttműködések átfogó célja, hogy elősegítse azokat a

kutatásokat vagy fejlesztéseket, amelyek innovatívak és magas hozzáadott értéket

képviselnek.

Egy 2000-es LEADER program keretén belül elkészült dokumentumban azt olvashatjuk, mint

stratégiai célkitűzést, hogy „erősíteni kell a vidéki térségek népességmegtartó erejét, növelni

kell a beköltözések számát, azáltal, hogy vonzóbb tegyék a vidéki életet és életformát a

fiatalok számára, valamint megakadályozzák a nagyvárosok felé irányuló elvándorlást.”

A társadalmi jól-létet Amartya Sen munkái alapján három alapindikátoron keresztül elemzi:

életkörülmények (pl. lakásviszonyok), lehetőségek (pl. oktatásban való részvétel), a választás

szabadsága (vagyis az egyén szabadsága hogy úgy és olyan körülmények között és anyagi

színvonalon éljen, ami neki megfelel). (Beaurdieau-Lepage-Tovar, 2011)

Összegezve az itt felsorakoztatott munkáknak közös jellemzője, hogy a francia gazdaság

teljesítményét állítják a középpontba, ennek keretén belül a GDP-t, illetve az egyes gazdasági

ágazatok GDP-ből való részesedésének alakulását elemzik és vetik össze a szomszédos

országok, illetve legfőképpen a fő kereskedelmi partner, Németország hasonló gazdasági

folyamataival. A kétezres évektől kezdődően találkozhatunk a francia szakirodalomban a

társadalmi versenyképesség fogalmával. A kutatások a társadalmi versenyképesség kapcsán

kiemelik a gazdasági fejlődés és a társadalmi jól-lét közötti ellentmondást, hiszen a térbeni-

társadalmi egyenlőtlenségek és kirekesztés mértékének a növekedését mutatják ki a

legdinamikusabban fejlődő francia nagyvárosi régiókban, kiemelten a párizsi

metropolisztérségben. A harmadik versenyképességi típus a versenyképességet egy területi

egység, vagy egy gazdasági régió, vagy pedig egy város esetében értelmezi. A területi

versenyképesség megkívánja a komplex, vagyis a társadalmi, a gazdasági, sőt a földrajzi és

környezeti adottságok és folyamatok figyelembevételét is. A területi versenyképesség

fogalma a francia szakirodalomban jellemzően az elnéptelenedő és elöregedő agrárrégiók

problémájának kezelése kapcsán vetődik fel.

Német szakirodalom-feldolgozás

A versenyképesség fogalma nemcsak a közgazdaságtudomány, hanem a mindennapi ember

szótárában is fontos helyet foglal el, sőt a politikai retorika is használja, amely értelmezésében

a versenyképességet az országimázs természetes szegmensének tekinti. A 2012-es svájci IMD

World Competitiveness Center (WCC) által végzett felmérésben Németország az egyetlen

olyan európai uniós ország, amely bekerült az első tíz helyezett közé (kilencedikként). Ezen

tények is alátámasztják, hogy a német szakirodalom versenyképességi felfogása, a

megközelítésekben végbement változások elsőrendűek a kutatás tekintetében.

A versenyképesség gazdasági szempontból mikro-, makro- és mezoökonómia megközelítésre

bontható.

Makroökonómiai megközelítés

A német szerzők alapvetően az 1970-es évektől bekövetkező gazdasági, politikai változásokat

tekintik a felélénkülő versenyképesség-diskurzus kiindulópontjának.

Különösen az erőteljesen külkereskedelmi irányultságú nemzetek esetében – mint amilyen a

német – erősödött föl a nemzetgazdaságok nemzetközi versenyképességének vitatása, annak

firtatása, hogy mitől függ az egyes nemzetek nemzetközi versenyképessége, illetve ez hogyan

mérhető.

Gyakoriak a viták a definiálással kapcsolatosan, ugyanis a nemzetgazdaságok esetében a

nemzetközi versenyképesség fogalma többértelmű. Míg a vállalatok esetében az

üzemgazdaságtan pontosan meg tudja határozni a vállalatok versenyképességét, addig a

nemzetgazdaság szintjén nem olyan egyértelmű a helyzet. (Gries-Hentschel, 1994).

Egy 1960-as években született tanulmány szerint a nemzetgazdaság versenyképességét az

ország összes vállalata versenyképességének összességeként határozzák meg (Bofinger, 1995)

Ezzel szemben létrejönnek olyan elméletek is, amelyek a külkereskedelmi nézőponttól

függetlenül próbálják meg az összgazdaságot vizsgálni. Ezek a versenyképességet a

nemzetgazdaság alkalmazkodóképességén, illetve a magas reáljövedelem elérésének

lehetőségén keresztül definiálják. Mutatókként az alkalmazkodási gyorsaságot, az egy főre

jutó jövedelmet, a termelékenységet, a munkatermelékenységet adják meg. (Trabold, 1995)

Más szerzők a nemzetközi versenyképességet a gazdasági telephelyek attraktivitásától teszik

függővé. (Balzer, 1991)

Léteznek olyan kritikusok is, akik teljes egészében használhatatlannak tartják és elutasítják a

„nemzetközi versenyképesség” fogalmát. Leglátványosabb érvük szerint egy ország nem lehet

– szemben mondjuk egy vállalattal – teljes egészében „versenyképtelen”. Ez a felfogás

Krugman versenyképesség megközelítésével összhangban áll.

A külkereskedelmi irányultságú megközelítések Balassa „ability to sell” koncepciójára

épülnek. Balassa 3 fontos elemet feltételez:

1, egy nemzet versenyképessége egyenlő az ország összes vállalatának,

vállalkozásának a versenyképességével,

2, a nemzet versenyképessége egyenlő a termékeknek a külföldi piacon való

értékesítésének a képességével,

3, a versenyben elfoglalt pozíció nem egy adott időpontbeli állapotot tükröz, hanem a

versenyképesség egy adott időtartamon belüli változásainak kiegyenlítődése.

Az összgazdaságot tekintik kiindulópontjuknak és a nemzetközi versenyképesség alatt a

nemzeteknek egy magas reáljövedelem megteremtésére vonatkozó képességét értik,

mondván, a nemzetek versenyképessége arra kell, hogy irányuljon, hogy egyre növekvő

életminőség teremtődjön meg általa a lakosság számára. (Gries, 1994)

Technológiai versenyképesség: Szűkebb értelmezése szerint a technológiai versenyképesség a

műszaki tudás termelésére és az ún. csúcstechnológiákra terjed ki. A méréshez bemeneti (pl. a

kutatásra és fejlesztésre fordított beruházások) és kimeneti indikátorokat (pl. szabadalmak és

licencek), illetve piaci tényezőket (világkereskedelmi részesedés a csúcstechnológiában)

alkalmaznak. (Schumacher, 1995).

A tágabb megközelítés már nem a műszaki tudást és a csúcstechnológiát hangsúlyozza,

hanem általában annak a legkülönbözőbb típusú tudásnak a jelenlétére utal, amelyet egy adott

nemzetgazdaság biztosít a vállalatai számára.

Nemzetközi versenyképesség és alkalmazkodóképesség elmélet szerint egy nemzet

versenyképességének a fokmérői a magas reáljövedelem és a magas életszínvonal, állítja az a

megközelítés is, amely a versenyképességet a nemzetgazdaságok alkalmazkodóképességén

keresztül határozza meg. E koncepcióban különleges hangsúlyt kap a nemzetgazdaságok

dinamikája, tehát minél gyorsabban és hatékonyabban fejlődik egy ország a konkurens

országokkal szemben, illetve minél gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott gazdasági

feltételekhez, annál versenyképesebb. (Horn, 1982, 1985) De nem az ország egésze az, ami

versenyképes, vagy sem, hanem a vállalatai, vállalkozásai. A vállalatok versenyképességét

pedig a környezetük befolyásolja, ezek;

1, az adott nemzetgazdaság vállalkozói rétege,

2, gazdasági-politikai keretfeltételek,

3, a termelésszerkezet fejlődése. (Straubhaar, 1994).

A versenyképességet az alkalmazkodóképességgel magyarázó modellek az alkalmazkodás

gyorsaságát, dinamikáját vagy hatékonyságát kellene, hogy mérjék, azonban még nincsenek

erre alkalmas indikátorok (Trabold, 1995)

Gazdasági telephelyek attraktivitása és versenyképesség: A világgazdaság globalizálódása

nyomán egy másik meghatározó termelési tényező, a tőke válik egyre rugalmasabbá, aminek

következtében a vállalatok, vállalkozások számára megnyílt annak a lehetősége, hogy relatíve

szabadon válasszák ki telephelyeiket. A gazdasági régiókon belül ezért kiéleződött a

vállalkozásokért folyó verseny.

A nemzetközi versenyerősség fokát vagy a külföldi tőkések belföldi befektetései, vagy a hazai

vállalkozások külföldi befektetési hajlandósága, vagy az országon belüli munkanélküliség

alapján ítélik meg, amely a telephelyminőség fokát mutatja. A negatív mérleg arra utal, hogy

a befektetők nem találják tőkeberuházásra alkalmas terepnek az adott országot, ugyanakkor az

empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy egyes országok a direkt beruházási hiányok ellenére

magas reáljövedelemmel és kiemelkedő exportaránnyal rendelkeznek. (Trabold, 1995)

A nemzetközi versenyképesség fokozása attól függ, hogy az adott helyen letelepedett

vállalkozások az adottságokat mennyiben tudják versenyelőnnyé alakítani. A telephelyeket

egyedileg elemzik, tehát nem az a megközelítés lényege, hogy az egyes telephelyeket

egymással összehasonlíthatóvá tegyék, hanem, hogy egy adott telephely előnyeit és hátrányait

meghatározzák. Indikátorként mennyiségi (kemény), illetve minőségi (puha) faktorok

szolgálnak. A mennyiségi faktorok közé tartoznak a bérköltségek és az adóterhek. A puha

faktorok közé pedig a képzés, a társadalmi béke, az egészségügyi ellátás és a politikai

stabilitás. (Amling, 1992)

A fogalom kritikusai értelmetlennek, sőt kifejezetten károsnak tartja a nemzetközi

versenyképesség fogalmát. Több okot is tetten lehet érni. Az egyik legfontosabb ellenérv

egyrészt a fogalom meghatároz(hat)atlanságára, ellentmondásosságára, definiálatlanságára

utal. Másrészt sokan kifogásolják a mérésekre szolgáló indikátorok bizonyító erejét. Továbbá

megfogalmazódik az a vád is, hogy a bizonytalan lábakon álló indikátor-elemzések alapján

ugyancsak rizikós gazdaságpolitikai ajánlásokat körvonalazni, hiszen ezek akár hibás

döntéseket is előidézhetnek. (van Suntum, 1986) Kifogásolják a nemzetközi versenyképesség

azon modelljeit is, amelyek az üzemgazdaságtani szempontokat ültetik át egész

nemzetgazdaságokra. A vállalatok illetve nemzetgazdaságok között ugyanis olyan lényegi

különbségek vannak, amelyek ezt az analógiát lehetetlenné teszik. A nemzetgazdaságok nem

tudnak csődbe menni és megszűnni. (Borner, 1995) Szintén dilemmára ad okot, hogy

mennyiben lehet egy sokféle érdekből és csoportból álló nemzetgazdaságot homogénnek

tekinteni (Straubhaar, 1994).

A versenyképesség mezoökonómiai megközelítései

A különböző elméleti irányzatok keresztmetszetét a német szerzők abban látják, hogy

mindegyik a „hálózatokat”, „kooperációkat” veszi szemügyre. Legyen szó a hierarchikusan

működő vállalati struktúrák fellazulásáról és „elhálózatiasodásáról”, vagy a kis- és

középvállalatok kooperációjáról, vagy éppen a politika közegében megvalósuló „policy”-

hálózatokról, ezeknek fokozódó jelentőségük van.

A versenyképesség rendszerszerű elméletének kiindulópontjai;

1, A tartós ipari versenyképesség nem kizárólag a makrogazdasági feltételek

stabilizálásával érhető el. Fontos a gazdasági makropolitika, de nem elégséges.

2, A sikeres versenyképesség egy olyan környezet megteremtésén nyugszik, amely

támogatja az egyes vállalatokat, vagy azok csoportjait (klasztereket).

3, A versenyképes környezet (Standort) megteremtése nem csak az állam feladata, a

gazdaság egyéb szereplői (vállalatok, szakszervezetek, infószektor, stb.) is fontos, sőt

időközben vezető szerepet játszanak ezekben a folyamatokban.

A versenyképesség azért „rendszerszerű”, mert meghatározó tényezői összekapcsolódnak,

egymást kölcsönösen is befolyásolják. Ezek a faktorok négy szinten helyezkednek el.

A rendszerszerű versenyképesség determinánsai:

1, Metaszint: társadalmi, kulturális faktorok, értékrendszerek, a politikai-jogi-

gazdasági szerveződés alapmintázata, stratégia- és politikaképesség;

2, Makroszint: költségvetési politika, pénzpolitika, adópolitika, versenypolitika,

valuta- és kereskedelmi politika;

3, Mezoszint: infrastruktúra-politika, oktatáspolitika, technológia-politika,

iparszerkezet-politika, környezetvédelmi politika, regionális politika, export-import-politika;

4, Mikroszint: management-kompetencia, vállalati stratégiák, innovációs management,

best practice (jó gyakorlatok) a termelés egész folyamatában (fejlesztés, gyártás, értékesítés),

technológiai hálózatokba integrálódás, üzemek, vállalatok közti logisztika, beszállítók,

gyártók és vevők közti interakciók .

A kelet-ázsiai vagy latin-amerikai példák mellett németországi törekvések is igazolják a

koncepciót. Egyes német tartományokban, alapvetően úgynevezett krízisterületeken, ahol

átfogó strukturális átszervezések játszódtak le, így Észak-Rajna Vesztfáliában is regionális

konferenciákat szerveztek, hogy a különböző érintett érdekcsoportok a fejlődés esélyeit

vitassák. Azaz a mezoszint lényegében a régiókat is jelenti. A régiókban jöhetnek létre azok a

komplex hálózatok, amelyek integrálják a vállalatokat, a szakszervezeteket, az egyetemeket, a

helyi önkormányzatokat, a technológiai intézményeket, civil szerveződéseket. Ezek a

hálózatok „az állam és a piac közé ékelődve a regionális fejlődés vízióit, forgatókönyveit

dolgozzák ki, stratégiai alapdöntéseket készítenek elő, lehetővé teszik a gazdasági reformok

nem-etatisztikus politikai irányítását, valamint a helyi és regionális telephely-szintek aktív

alakítását.” (Eßer, Hillebrand, Messner, Meyer-Stammer, 2001)

A globálisnak nevezhető verseny miatt egyre különböző, nagyon sajátos, az egyes

nemzeteken belül is eltérő regionális verseny-mintázatok jönnek létre. Azaz, ma már nem

nemzetek, hanem régiók felemelkedésében, vagy lesüllyedésében kell gondolkozni – ennek

példáit látjuk magunk előtt Magyarországon is! „A rendszerszerű versenyképesség tehát nem

nemzet és világgazdaság, hanem a globális és a lokális erőterében keletkezik.” (Eßer,

Hillebrand, Messner, Meyer-Stammer, 2001)

„A versenyképesség diskurzusa” – A versenyképesség, mint metafora és retorika

Egy 2005-ös tanulmány egyfajta diskurzuselemzést hajt végre, amikor rávilágít arra, hogy

versenyképesség fogalma egyike azon nagy fogalmaknak, amelyek meghatározzák az európai

politikát, de a közgondolkodást is. (Spindler, 2005)

A versenyképesség fogalmának jelentésrétegeiben kutatva azt látjuk, hogy az először a

kapitalista gazdaság (vállalatok közti versengés), majd a nyugati ipari országok közti

(nemzetgazdaságok szintjén zajló) verseny után a globális színterekre kiterjesztett fogalom,

különböző politikai projektek megalapozására szolgál és a modernitás „fejlődés”-narratíváját

támogatja. A globális versenyképesség fogalma lesz az egyik hajtóereje az európai

integrációnak, ez a fogalom alapozza meg az EU legújabb inter- és transzregionális

kezdeményezéseit.

Versenyképes városok – versenyképes régiók

(A telephely-verseny, területek közti verseny, melynek „német” jelentése: a jóllétet fokozó

tényezők (elsősorban a vállalatoknak, tőkének, humán erőforrásoknak, lakosságnak) az egy

helyhez való kötése.

Erősödött, illetve strukturális értelemben megváltozott a versengés a lokális és regionális

egységek között. Rosenfeld szerint a változások 3 szinten következtek be. Az első szint a

vállalatok közötti verseny megváltozását takarja, amely viszont a termék- és pénzpiacok

strukturális átalakulására vezethető vissza. A vállalatok telephely-igényei új feltételeket

teremtenek a városok és a régiók versenyében – a piacokon érvényesülő erőteljesebb

versenyhelyzet áttevődik a vállalatokért küzdő városok és régiók közegébe (Rosenfeld idézi

Portert, aki szerint vállalatok és nem nemzetek versengenek egymással a nemzetközi

piacokon. Rosenfeld szerint ez ugyanúgy érvényes a városokra és régiókra is – azaz ezek

versenyeznek és nem országok) (Rosenfeld, 2012)

A tudás és a humántőke szerepe egyre fokozódik a termelésben. A telephelyek egyre inkább

specializálódnak – létrejönnek az úgynevezett „headquarter”-ok (azok a központok, amelyek a

termelés helyszíneitől térben függetlenedve látják el az irányítás szerepkörét, ami összefügg a

hálózati kommunikáció nyújtotta lehetőségekkel).

Új faktorok jelenléte és minősége fogja eldönteni a versenyt;

a) magasan képzett munkaerő,

b) szolgáltatások,

c) jó közlekedés, könnyű elérhetőség,

d) helyi életet komfortosabbá, kellemesebbé tevő szolgáltatások, körülmények,

erőforrások, amibe beletartozik:

e) egy város vagy régió imázsa, amivel oda lehet vonzani a vállalatokat (a város

imázsa a vállalkozás identitására, imázsára is kihat – marketing, branding) és a

szakembereket.

f) Ráadásul fontos kiemelni, hogy nem az egyes faktorok önmagukban döntőek,

hanem együttes jelenlétük teremthet előnyöket az egyes városok, régiók számára. (Azaz a

város, mint egy „csomag”, egészében „értékesíthető”, s egészében fejt ki vonzerőt, vagy

éppen nem.)

Németországban - ugyanúgy, mint Franciaországban - egyre nagyobb közkedveltségnek

örvend az ún. város és régióranking, ami ma már nemcsak az egyre növekvő lélekszám,

hanem más mutatók alapján is rangsorokat állít föl a városok és régiók között.

A második szintje a változásoknak: általános keretfeltételek átalakulása a Vasfüggöny

megszűnésével, a rendszerváltozással, új, keleti piacok megnyílásával, a termelésnek a

kiterjeszthetőségével – ez érinti Kelet-Németországot, de általában a közép-kelet-európai

városokat, akiknek újra kell pozícionálniuk magukat.

A területek között folyó verseny kiéleződését támogató változások harmadik szintjéhez azok a

politikai kezdeményezések és állami beavatkozások sorolandók, amelyek a közpénzek és

támogatások hatékonyabb elosztását célozzák meg.

Hátrányos lehet, ha a városok és régiók közti verseny nem az összjólétet fokozza, hanem

csupán csak a források térbeni átcsoportosításával jár. Negatívan hathat a verseny akkor is, ha

általa egy szükségleteken felüli, túlzott ellátottság teremtődik meg. Előnyökkel akkor jár a

verseny, ha az általa kiemelt városok, régiók a nemzetgazdaságnak a nemzetközi

versenyképességét fokozzák.

A metropolrégió-koncepció és a stratégiai régióteremtés (A hasonló szerepköröket betöltő

100-300 ezer lakosú nagyvárosokat régiópoliszoknak nevezik, a körülöttük lévő régiót

régiópolrégióknak hívjuk.)

Ezeknek a régióknak a „társadalmi, gazdasági, szociális és kulturális fejlődés motorjainak

kell, hogy legyenek, s meg kell őrizniük Németország és Európa teljesítő és

versenyképességét, továbbá hozzá kell járulniuk az európai integráció felgyorsításához.”

A metropolrégió az egymáshoz térben közel elhelyezkedő, városias jellegű területek sűrű

szövete, ami nemcsak a térbeli közelség okán szerveződik, hanem mint gazdasági, társadalmi

és kulturális egység működik, s mint ilyen nemzetközi „kisugárzással” (jelentéstöbbletekkel)

is rendelkezik. Németországban a 11 EMR közül Berlin/Brandenburg, Hamburg, München,

Rajna-Majna, Rajna-Ruhr és Stuttgart metropolrégiók részint már globális kisugárzással

rendelkező megavárosoknak is tekinthetők.

Az EMR-koncepció egyik igen erőteljes hatása, hogy megindult a versengés a régiók között,

hogy magukat EMR-ként definiálhassák, s ezzel részesülhessenek a szövetségi kormányzati

szintről érkező támogatásokból.

A stratégiai régióképzés egy sajátos kooperációs forma, amelynek célja az egyes városok és

azok erőforrásainak a territorialitásból fakadó szűkösségén túllépni. Mäding a regionális

kooperációt a versenyképesség egyik döntő faktorának tekinti.

Összefoglalva a német versenyképességi szakirodalom tanulságait megállapítható, hogy nincs

általánosan elfogadott megfogalmazás a versenyképesség definíciójával kapcsolatban. A

gazdasági megközelítés mai napig dominál, igaz a társadalmi faktorok jelentékenysége

folyamatosan nő. A német szakirodalomban találkozhatunk a versenyképesség mérésének,

fogalmi korlátainak legkomolyabb és legsokrétűbb kritikáival.

A versenyképességet leginkább vállalatok, vállalatcsoportok szintjén mérik, viszont előtérbe

kerül a különböző területi szinteken való versenyképesség mérése. Ennek alapjául

előszeretettel nemzetgazdaságok helyett régiók, nagyváros-térségek, esetlegesen városok

szolgálnak, ezek kerülnek összehasonlításra, versenyeznek egymással.

Kiemelkedően fontos szegmense a német versenyképességi felfogásoknak az összjólét

elérése, a szubjektív jólét-érzet javítása.

Bibliográfia

Beaujolin-Bellett, A et al. ( 2002): Cohésion sociale, competitivité et emploi In: Documents

d’études de la DARES 01/08/2002

Bourdieau-Lepage-Tovar, E (2011): Bien-étre en Ile de France: Derriére une hausse générale,

des disparités territoriales croissantes In: Métropolitique 2, Mai, 2011 URL:

Cornilleau, G.(2006): Croissance économique et bien étre In: Revue de l’OFCE 2006/1

numero96 pp. 11-34. http://www.cairn.info/revue-de-l-ofce-2006-1-page-11.htm

Clerval, A.(2012): Les dynamiques spatiales de la gentrification á Paris In: Cybergeo

http://cybergeo.revues.org/23231

Fleury, A-Jean Christophé, F-Mathian, H-Ribardiére,A-Saint Julien, T (2012): Les inégalités

socio-spatiales progressent-elles en Ile de France? In: Métropolitique p.6

http://www.metropolitique.eu Letöltve: 2013.04.15

Dumont G.-F.(2011): le peuplement de la France: des inégalités régionales croissantes? In:

Population et Avenir, 2011/1. numero 701 http://www.cairn.info/revue-population-et-avenir-

2011-1-page-3.htm

Gallois, L. (2012): Pactes pour la competitivité de l’industrie francais par Commisaire

Général á l’investissment p. 79.

Michel Debonneuil-Lionel Fontagné (2003): La, France est-elle competitive?

Stieglitz, J-Amartya, S.-Fitoussi J.-P.(2008): Report by the commission ont he Measurement

of Economic Performence and Social Progress http://www.stiglitz-sen-

fitoussi.fr/documents/rapport_anglais.pdf Letöltve: 2013.05.06

La competitivité sociales „Construire une strategie de développement territoriales á la lumiére

de l’expérience LEADER In: Innovation en milieu rural Cahier de l’innovation numero 6

Fascicule 2 Observatoire Européen LEADER Juin 2000 Letöltve: 2013

Van Hamme-Wertz, I-Biot, V.(2011): La croissance économique sans le progrés social: l’état

des lieu á Bruxelles In: Brussels studies, numero 48, 2011 ISSN 2031-0293 p.20

www.brusselstudies.be

Van Hamme, G- Van Criekingen M. (2012): Compétitivité économique et question sociale:

les illusions des politiques de développement à Bruxelles In: Métropoles [En ligne], 11 | 2012,

mis en ligne le 12 décembre 2012, http://metropoles.revues.org/4550

Virot, P.-Augustine, N.(2012): Les migrations résidentielles s’accentuent dans le centre, de

l’agglomerations parisienne Juin, 2012 p.9 http://www.apur.org

OCDE, (2012) Promouvoir la croissance et la cohésion sociales, Juin, 2012 pp.42, Paris,

OCDE Publishing

A határmenti térségek adottságainak felmérése. Készült a HURO/0901/227/2.2.2 regisztrációs

számú, „Clusters without borders – surveying the clustering opportunities of SMEs in the

Hungarian-Romanian cross border region” című projekt keretében.

Balázs Éva (2009): A versenyképesség területi és társadalmi összefüggései.

http://www.ofi.hu/tudastar/plenaris-ulesen/versenykepesseg

Baranyai, N. – Baráth, G. (2009): A várostérségek gazdasági és társadalmi versenyképességi

rangsora. In: Szirmai, V. (szerk.) (2009): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői.

Hogyan lehetnek a magyar nagyvárostérségek versenyképesebbek? Dialóg-Campus Kiadó.

Budapest-Pécs. 191-203. pp.

Botos, J. (2000): Versenyképesség elemzés: fogalmi körüljárás, hazai esélyek. In: Farka, B. –

Lengyel, I. (szerk.) (2000): Versenyképesség – regionális versenyképesség, SZTE

Gazdaságtudományi Kar. Közlemények, JATEPress, Szeged. 218-234. pp.

Budd, L. – Hirmis, A. K. (2004): Conceptual Framework for Regional Competitiveness.

Regional Studies. 9, 1015-1028. pp.

Chikán, A. - Czakó E. (2002): Kis nemzetgazdaságok versenyképessége a globális

gazdaságban. In: Chikán A. – Czakó E. – Zoltayné P.Z. (szerk.): Vállalati versenyképesség a

globalizálódó magyar gazdaságban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 27-40.o.

Chikán, A. (1995): A versenyképesség fogalmáról. Kézirat. Versenyben a világgal kutatási

program, kézirat, BKE Vállalatgazdaságtan tanszék, Budapest, július

Chikán, A. (2006): A vállalati versenyképesség mérése – Egy versenyképességi index és

alkalmazása. Pénzügyi Szemle. 2006/1. 42-56. pp.

Czakó, E. (2000): Versenyképesség iparágak szintjén – a globalizáció tükrében. BKÁE, PhD

dolgozat. Kézirat. 202 o.

Éltető, A. (2003): Versenyképesség a közép-kelet-európai külkereskedelemben. In:

Közgazdasági Szemle. L. évf. március 269-281. pp.

Enyedi, Gy. (1996): Regionális folyamatok Magyarországon az átmenet időszakában.

Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület. Ember-település

Enyedi, Gy. (1997): A sikeres város. In: Tér és Társadalom. 4. 1-7. o.

Fleischer, T. (2003): Az infrastruktúra hálózatok és a gazdaság versenyképessége, a

„Gazdasági versenyképesség: helyzetkép és az állami beavatkozás lehetőségei” című kutatás

résztanulmánya, Pénzügyminisztérium, augusztus.

Horváth, Gy. (2001): A magyar régiók és települések versenyképessége az európai gazdasági

térben. Tér és Társadalom, XV. évf. 2001/2. 203-231. pp.

Kozma, F. (1995): Gondolatok a versenyképességről. Ipar-gazdaság, március-április, 1-8. pp.

Krugman, P.R. (1994): Competitiveness: A Dangeres Obsession, Foreign Afairs, Vol. 73.,

No. 2, March/April, 28-45.

LEADER European Observatory (2000): Social competitiveness – Creating a territorial

development strategy in the light of the LEADER experience. Part 2.

Lengyel, I. (2004): A magyar régiók és települések versenyképessége az európai gazdasági

térben. NKFP részösszefoglaló. www.rkk.hu

Lengyel, I.- Rechnitzer, J. (2000): A városok versenyképességéről. Horváth-Rechnitzer

(szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón, MTA RKK pp.

130-152

Lengyel, I. (2000): Porter-rombusz: a regionális gazdaságfejlesztési stratégiák alapmodellje.

In: Tér és Társadalom, XVI: évf. 2000/4. 39-86. pp.

Lengyel, I. (2003): Verseny és területi fejlődés: térségek versenyképessége Magyarországon.

JATEPress Szeged.

Lukovics, M. (2008): Térségek versenyképességének mérése. JATE Press, Szeged.

Marteen de Vet, J. et al (2004): The Competitiveness of Places and Spaces. A Position Paper.

ECORYS, Rotterdam/Leeds/Birmingham/Brussels.

Martin, R.L. et al (2005): A Study ont he Factors of Regional Competitiveness. A final report

for The European Commission DG Regional Policy. University of Cambridge, Cambridge.

OECD (1996): The Knowledge-Based Economy. Organisation for Economic Co-operation

and Development, Paris.

Palánkai, T. (1999): Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó, Budapest

Palkovits, I. (2000): Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez. Tér és

Társadalom 2-3. pp. 119-128

Porter, M. (1998): On Competition. The Free press, New York.

Samuelson, P.A. – Nordhaus, W.D. (2000): Közgazdaságtan. KJK Kerszöv, Budapest.

Somogyi, M. (2009): A vállalati versenyképesség modellje (VVM) mint a vállalati

versenyképesség mérésének új módszere. PhD értekezés. Miskolc.

Szirmai V. – A. Gergely A. – Baráth G. – Molnár B. – Szépvölgyi Á. (2002): Verseny és/vagy

együttműködés (A város és környék kapcsolatai). MTA Szociológiai Kutatóintézet, MTA

RKK NYUTI Közép-dunántúli Kutatócsoport. Budapest-Székesfehérvár.

Szirmai, V. (szerk.) (2009): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői. Hogyan

lehetnek a magyar nagyvárostérségek versenyképesebbek? Dialóg-Campus Kiadó. Budapest-

Pécs.

Begg, I. (1999): Cities and Competitiveness. Urban Studies 56. pp. 795-809.

Borozan, Đ. (2008): Regional Competitiveness: Some Conceptual Issues and Policy

Implications. Interdisciplinary Management Research, Faculty of Economics in Osijek,

Croatia, vol. 4, pp. 50-63.

Bruneckiene, J. – Guzavicius, A. – Cincikaite, R. (2010): Measurement of Urban

Competitiveness in Lithuania. Inzinerine Ekonomika-Engineering Economics 21. pp. 493-

508.

Dollar, D. – Wolff, E. (1993): Competitiveness, Convergence and International Spetialisation.

The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.

European Comission (1996): European Community competition policy 1996. European

Comission, Brüsszel.

European Comission: A pro-active competiton policy for a competitive Europe. COM 293

final. Brussels.

Fagerberg, J. (1996): Technology and Competitiveness. Oxford Review of Economic Policy,

Vol. 12. No. 3. pp. 39-51.

Forfás (2006): Annual Competitiveness Report 2006. Forfás National Competitiveness

Council, Dublin.

Garelli, S. (2003): Competitiveness and Nations: the fundamentals. IMD Competitiveness

Yearbook 2003. IMD, Lausanne, pp. 702–713.

Hughes, K. (1993): The Role of Technology, Competition and Skill in European

Competitiveness. In

Hughes, K. (szerk.): European Competitiveness. pp. 133-157.

Jiang, Y. – Shen, J. (2010): Measuring the Urban Competitiveness of Chinese Cities in 2000.

Cities, 27. pp. 307-314.

Jiang, Y. – Shen, J. (2013): Weighting for what? A comparison of two weighting methods for

measuring urban competitiveness. Habitat International 38. pp. 167-174.

Judrupa, I. (2011):Evaluation of Competitiveness of Regions in Latvia. Riga Technical

University, Riga.

Kitson, M. – Martin, R. – Tyler, P. (2004): Regional Competitiveness: An elusive yet key

concept? Regional Studies, 9., pp. 991–999.

Krugman, P. (1994): Competitiveness: A dangerous obsession. Foreign Affairs, 2., pp. 28–44.

Lengyel, I. (2003): Verseny és területi fejlődés: térségek versenyképessége Magyarországon.

JATEPress, Szeged.

McCauley, S. (2007): Methodology and Principles of Analysis.

LEADER Observatory’s Innovation Working Group (2010): Social competitiveness. Creating

a territorial development strategy in the light of the LEADER experience.

OECD (1992): Technology and the Economy: The Key Relationships. OECD, Párizs

OECD (2006): Competitive Cities in Global Economy. OECD Publications. 450.

Philanthrocapitalism (2010): A Social Competitiveness Index?

Porter, M. (1990): The competitive advantage of nations. The Free Press, New York.

Porter, M. (2001): Clusters of Innovation: Regional Foundations of U. S. Competitiveness.

Council of Completitiveness, Washington

Porter, M. (2003): The Economic Performance of Regions. Regional Studies, 37. pp. 549–

678.

Porter, M. – Ketels, C. – Delgado, M. (2007): The microeconomic foundations of prosperity:

Findings from the business competitiveness index, in the global competitiveness report: 2007-

2008. The World Economic Forum.

Puget Sound (2008): Regional Competitiveness Indicators 2008-2009 Update.

Reiljan, J. – Hinrikus, M. – Ivanov, A. (2000): Key issues in defining and analyzing the

competitiveness of a coutry. University of Tartu.

Sala-i Martin, X. et al. (2008): The Global Competitiveness Index: Measuring the Productive

Potential of Nations.

Storper, M. (1997): The regional world. The Guilford Press, New York.

Webster, D.– Muller, L. (2010): Urban Competitiveness Assessment in Developing Country

Urban Regions: The Road Forward.

Wong, C. (2002): Developing Indicators to Inform Local Economic Development in England.

Urban Studies 39. pp. 1833-1863.

Amling, Friedrich J.: Industriestandort Bundesrepublik Deutschland. Europäische

Hochschulschriften. 1411. kötet. Frankfurt/M., Berlin, 1992.

Balzer, Heike: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit von Volkswirtschaften. In:

Hoschschule für Ökonomie Berlin, Wissenschaftliche Zeitschrift. 36. évf. 3-4. füzet (1991).

Bernt, Matthias – Liebmann, Heike (szerk).: Peripherisierung, Stigmatisierung, Abhängigkeit?

Deutsche Mittelstädte und ihr Umgang mit Peripherisierungsprozessen. Springer VS,

Wiesbaden, 2013.

Benz, Arthur: Politik in Mehrebenensystemen. VS Verlag, 2009.

Bofinger, Peter: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit ganzer Volkswirtschaften: Ein

Phänomen auf der Suche nach einer Theorie. In: Ehrlicher, Werner (szerk.): Kredit und

Kapital. 1-4. füzet, 28. évf., Bonn, 1995.

Bogumil, Jörg – Kuhlmann, Sabine (szerk.): Kommunale Aufgabenwahrnehmung im Wandel.

Kommunalisierung, Regionalisierung, und Territorialreform in Deutschland und Europa.

Stadtforschung Aktuell. VS Verlag, Wiesbaden, 2010.

Blattner, Niklaus – Maurer, Martin – Weber, Markus: Voraussetzungen der schweizerischen

Wettbewerbsfähigkeit: Möglischkeiten und Grenzen der empirischen Analyse. In:

Schweizerische Zeitschrift für Volkswirtschaft und Statistik. 123. évf. 3. szám (1987).

Borner, Silvio: Sind unsere Löhne zu hoch? Löhne, Produktivität und Wettbewerbsfähigkeit

der Schweiz. Arbeitskreis Kapital und Wirtschaft, Zürich, 1995.

Empter, Stefan – Vehrkamp, Robert B. (szerk.): Wirtschaftsstandort Deutschland. VS Verlag,

2006.

Eßer, Klaus, Wolfgang Hillebrand, Dirk Messner, Jörg Meyer-Stammer: Systemische

Wettbewerbsfähigkeit und Entwicklung. In: Reinold E. Thiel (szerk.): Neue Ansätze zur

Entwicklungstheorie. Deutsche Stiftung für internationale Entwicklung (DSE).

Informationszentrum Entwicklungspolitik (IZEP), Bonn, 2001, 147-163.

Eßer, Klaus: Globaler Wettbewerb und nationaler Handlungsspielraum. Neue Anforderungen

an Wirtschaft, Staat und Gesellschaft. Köln, Weltforum Verlag, 1996.

Fischer, Norbert: Mikrolandschaft und Metropolregion - Über den räumlichen Wandel im

Hamburger Umland 1950-2000. In: Dirk Brietzke & Norbert Fischer & Arno Herzig (Hg.):

Hamburg und sein norddeutsches Umland. Hamburg 2007

Fischer, Norbert: Vom Hamburger Umland zur Metropolregion. Stormarns Geschichte seit

1980. Hamburg 2008 (DOBU-Verlag)

Flassbeck, Heiner: Theoretische Aspekte der Messung von Wettbewerbsfähigkeit. In:

Deutsches Institut für Wirtschaftsforschung (szerk.): Vierteljahreshefte zur

Wirtschaftsforschung. 1-2 (1992).

Geppert, Kurt – Gornig, Martin: Wettbewerb der Regionen – Berlin auf dem gutem Weg. In:

Kauffmann-Rosenfeld 2012, 142-163.

Gries, Thomas – Hentschel, Claudia: Internationale Wettbewerbsfähigkeit – was ist das? In:

HWWA – Institut für Wirtschaftsforschung (szerk.) Wirtschaftsdienst 74. évf. 8. szám (1994)

Härtel, Hans-Hagen: Standortqualität, Wirtschaftwachstum und internationale

Wettbewerbsfähigkeit. In: Katzenbach, Erhard – Mayer, Otto (szerk.): Deutschland im

internationalen Standortwettbewerb. Baden-Baden, 1995.

Henker, Klaus: Marktanteile im internationalen Handel – Meßprobleme und empirischer

Befund. In: Deutsches Institut für Wirtschaftforschung (szerk.) Vierteljahreshefte zur

Wirtschaftforschung, 1-2. sz. (1992), 49-64.

Horn, Ernst-Jürgen: Bestimmungsgründe der internationalen Wettbewerbsfähigkeit von

Unternehmen und Industrien, Regionen und Volkswirtschaften. In: Beihefte der

Konjunkturpolitik – Die westdeustche Wirtschaft im internationalen Wettbewerb. 29., Berlin,

1982.

Horn, Ernst-Jürgen: Internationale Wettbewerbsfähigkeit von Ländern. In: WiSt, 7., (1985

július).

Kauffmann, Albert – Rosenfeld, Martin T. W. (szerk.) Städte und Regionen im

Standortwettbewerb: Neue Tendenzen, Auswirkungen und Folgen für die Politik. Hannover,

Verlag der ARL, (Akademie für Raumforschung und Landesplanung, Leibniz-Forum für

Raumwissenschaften), 2012.

Katzenbach, Erhard – Mayer, Otto (szerk.): Deutschland im internationalen

Standortwettbewerb. Baden-Baden, 1995.

Katzenbach, Erhard: Der Wirtschaftsstandort Deutschland im internatiolen Wettbewerb. In:

HWWA-Institut für Wirtschaftsforschung (szerk.) Wirtschaftsdienst, XII (1993).

König, Wolfgang: Die Europäische Metropolregion als steuerungstheoretisches Problem.

Politische und gesellschaftliche Initiativen zum Aufbau der Metropolregion Rhein-Neckar.

Marburg 2007.

König, Matthias: Die Europäische Metropolregion: Neuer Vertreter regionaler Interessen /

Politischer Lobbyismus durch die Metropolregion Rhein-Neckar. Marburg 2007

Michel, Joachim: Standort D: Bibliographie zu internationalen Wettbewersfähigkeit der

deutschen Wirtschaft. Kiel, Institut für Weltwirtschaft (Kieler Bibliograpien zu aktuellen

ökonomischen Themen, 12.) 1993.

Mäding, Heinrich: Städte und Regionen im Wettbewerb – ein Problemaufriss. Deutsche

Zeitschrift für Kommunalwissenschaften. 45. évf. (2006)/II, 121-133.

Mäding, Heinrich: Standortprofilierung durch Strategische Regionsbildung. (2008)

http://www.frankfurt.de/sixcms/media.php/678/2008_3_Standortprofilierung_Strategische_Re

gionsbildung.pdf

Mäding, Heinrich: Strategische Regionsbildung – eine neue Form der interkommunalen

Zusammenarbeit. In: Bogumil, Jörg – Kuhlmann, Sabine (szerk.): Kommunale

Aufgabenwahrnehmung im Wandel. Kommunalisierung, Regionalisierung, und

Territorialreform in Deutschland und Europa. Stadtforschung Aktuell. VS Verlag, Wiesbaden,

2010, 205-220.

Mitschke, Claudia: Zur internationalen Wettbewersfähigkeit von Regionen. Strukturpolitische

Analyse und wirtschaftspolitischer Handlungsbedarf. Wirtschaftspolitik in Forschung und

Praxis 44. kötet. Hamburg, 2009.

Müller, Stefan – Kornmeier, Martin: Internationale Wettbewerbsfähigkeit: Irrungen und

Wirrungen der Standort-Diskussion, München 2000.

Niehans, Jürg: Zur Aussagekraft realer, effektiver Wechselkurse. In: Schweizerische

Zeitschrift für Volkswirtschaft und Statistik. 119. évf. (1983).

Orlowski, Dieter: Die internationalen Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschaft. In:

Jürgensen, Harald (szerk.): Weltwirtschaftliche Studien 19., Hamburg, 1982.

Rasmussen, Thomas: Nationale Wirtschaftspolitik und internationale Wettbewerbsfähigkeit.

In: HWWA – Institut für Wirtschaftsfoschung, Wirtschaftsdienst, 55. évf. 9. sz. (1975).

Reichel, Richard: Ökonomische Theorie der internationalen Wettbewerbsfähigkeit von

Volkswirtschaften. Dresdner Beiträge zu Wettbewerb und Unternehmensführung, Deutscher

Universitätsverlag, 2002

Rosenfeld, Martin T. W.: Wie wirkt der verschärfte Standortwettbewerb auf die Stadt- und

Regionalentwicklung? – Einführung in die Thematik und Erläuterungen zum Aufbau des

Sammelbandes. In: Kauffmann-Rosenfeld 2012.

Rosenfeld, Martin T. W. – Kohler, Sebastian: Lokale Wirtschaftsentwicklung zwischen

Systemtransformation und Standortwettbewerb. Das Beispiel der Stadt Leipzig. In:

Kauffmann-Rosenfeld 2012, 181-200.

Schäfer, Wolf: Standortqualität, Wirtschaftswachstum und internationale

Wettbewerbsfähigkeit. In: Katzenbach, Erhard – Mayer, Otto (szerk.): Deutschland im

internationalen Standortwettbewerb. Baden-Baden, 1995.

Schumacher, Dieter: Technologische Wettbewerbsfähigkeit der Bundesrepublik Deutschland.

In: Deutsche Institut für Wirtschaftforschung (szerk.): Beiträge zur Strukturforschung. 155. ,

Berlin, 1995.

Spindler, Manuela: Europa als „Wettbewerbsregion” In: Politische Geographien Europas:

Annäherungen an ein umstrittenes Konstrukt. Szerk. Paul Reuber, Anke Strüver, Günther

Wolkesdorfer, Münster, LIT Verlag, 2005., 117-140.

Straubhaar, Thomas: Internationale Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschft – was ist das?

In: HWWA-Insitut für Wirtschaftsforschung (szerk.): Wirtschaftsdienst, X. füzet (1994).

Stiller, Silvia: Hamburg – Wissensbasierter Strukturwandel beeinflusst die Standortpolitik. In:

Kauffmann – Rosenfeld, 2012, 163-181.

Trabold, Harald: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschaft. In:

Deutsches Institut für Wirtschaftforschung. Viertelsjahreshefte zur Wirtschaftsforschung. 2.

füzet, 64. évf. Berlin, 1995

van Suntum, Ulrich: Internationale Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschaft – Ein

sinnvolles wirtschaftspolitisches Ziel. Zeitschrift für Wirtschafts- und Sozialwissenschaften.

106 (1986), 495-507.

van Suntum, Ulrich: Masterplan Deutschland. Mit dem Prinzip Einfachheit zurück zum

Erfolg. Beck Juristischer Verlag, 2006.

Vollmer, Rainer: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit – Kritische Analyse eines

vielverwendeten Begriffs. In: Kuhn, Helmut: Probleme der Stabilitätspolitik. Göttingen, 1986,

204-211.

Wetter, Wolfgang: Die Wettbewerbsposition der deutschen Wirtschaft. Hamburg, 1984.

Wießmeier, Stefan: Von der "Internationalen Wettbewerbsfähigkeit" zur "Dynamischen

Systemqualität": ein Beitrag zur Rationalisierung der Wettbewerbsfähigkeitsdiskussion.

Kaiserslautern : Univ., 1998. VIII.

Wittenstein, Manfred: Geschäftsmodell Deutschland - Warum die Globalisierung gut für uns

ist, Murmann Verlag 2010.