E-mail:

Versek • 1001 darab• 65 album• magyar és angol

Regények • 100 vázlat körül• 3 megírt könyv: az öt részes Valóság Széria els

két kötete ( I. ACukorral), illetve a Történetek A Fekete Ruhás Hölgyr

• Változatos stílusok és témákdrámai, komikus, fantasy, krimi, horror, erotikus.

• 2012. május 1posta

• Kiadót keresek! Egyéb érdekességek

• Dalszövegírás• Zeneszerzés• Videókészítés• Forgatókönyvírás• Kreatív szövegek írása• Reklámanyagok készítése

Jó szórakozást és kellemes idRemélem,

A szerzőről

VÁRHIDI GÁBOR mail: gabor.varhidi@hotmail.com

Web: gabcy.blog.hu

1001 darab 65 albumban magyar és angol nyelven

100 vázlat körül járok 3 megírt könyv: az öt részes Valóság Széria elskét kötete ( I. A valóság, amiben élünk, II. Kávé Cukorral), illetve a Történetek A Fekete Ruhás Hölgyről Változatos stílusok és témák: realistadrámai, komikus, fantasy, krimi, horror, erotikus.2012. május 1-e óta 55 magyar postafiókjában A valóság, amiben élünKiadót keresek! Részletek a kisregény végén

Egyéb érdekességek Dalszövegírás Zeneszerzés Videókészítés (Felvétel és vágás) Forgatókönyvírás Kreatív szövegek írása Reklámanyagok készítése

Jó szórakozást és kellemes időtöltést kívánok a könyvhöz! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket!

3 megírt könyv: az öt részes Valóság Széria első valóság, amiben élünk, II. Kávé

Cukorral), illetve a Történetek A Fekete Ruhás

: realista, romantikus, drámai, komikus, fantasy, krimi, horror, erotikus.

magyar könyvkiadó valóság, amiben élünk…

regény végén…

töltést kívánok a könyvhöz!

Történetek A Fekete Ruhás Hölgyről

Tartalom

Naiv fehér márvány 5 Játék 9 Hit és kísértés 11 Izzó szenvedély 13 Ajándékok 17 Az elrejtett kincs 20 Utazások a végtelenbe 24 Ami sosem volt enyém 26 Bárhol 28 Az udvar orchideája 30 Az üdvözülés útja 32 Magányosnak teremtettek 34 Gyónás 38

Naiv fehér márvány

Az eleven kíváncsiság megbolygatja a fantázia nyugodt tükrét. A gyűrűző hullámok hűséget fogadtak az elmerült titkoknak. Izgatottan nyúlok kezeimmel a jeges takaró alá. Végigfut a hideg rajtam, de az elszórt gyöngyöket össze kell szednem. Ezek az ő ékszerei. Az időn átszakadó könnyeim keltették fel több évszázados mély álmából. Örömmel válaszol a hívásra és igent mond a táncra. Feltámadt a szűk sírból, ami csontjait tartotta a néma pusztulás felejtésére ítélve. Emlékekkel teli poharat nyújt felém szomjam enyhülését kívánva. A felfelé igyekvő pezsgőbuborékokban tükröződik a letűnt aranykor hőseinek arca. Ő a Nap uralmának legsötétebb titka. Az árnyék elég mögötte, ahogy előlép a múltból. Azért jött, hogy meghódítsa a szíved. Már nem érhet hozzád, de szelleme megszállja a tested, hogy te is érezd a kiváltságosok lázálmait. Karjaival átöleli az elméd és csókjával felnyitja lelked szemeit. Kék vére merész vállalkozásra csábította a nemes urat. Pénze oly gyorsan fogy, mint ahogy megálmodta a szabályozott vízi utat. Társ egy forradalmi beruházásban, ami kezdetben busásan megtérülő befektetésnek tűnt. Mára inkább rémálomra hasonlít, mivel szinte teljesen felemésztette vagyonát és ebbe a férfi, a férj, sőt még az apa is beleőszült. Mérgében asztalára csap és besározott rangjára gondol. Már tudja a családja is, vagyona a lánya. A lány, akit szintén el fog veszíteni. Éppen azon gondolkozik, hogy kihez kéne hozzáadnia, hogy neve ismét felemelkedjen és régi fényében tündököljön. Egy gazdag férfi kéne, ifjú és meggondolatlan. Valaki, akit irányítani lehet. A környéken kevés ilyet lehet találni. Minél előbb pontot kell tenni ennek az ügynek a végére, nem tűr halasztást. Van is egy kiszemelt áldozat, aki megtöltheti arannyal az üresen kongó kincseskamrát. Mulatságot kell rendezni, vendégségbe kell hívni, mindenáron el kell csábítani, hogy a szerelem mérgező bájitalát kiihassa. Ki tudna nemet mondani egy ilyen meghívásra? Az éjfekete hajzuhatag elfedi a vállat és végigömlik a mélybe ívelő háton. Két ében csillag, ragyogásukban elmerülve a lélek rejtelmei világosodnak meg. Az érzéki vörös ajkak halk sóhajra nyílnak. Sejtelmes mosoly, amely új tavaszt ébreszt. Finom vonások, amiket csak angyalok viselhetnek. Selymes bőr, ami a fehér márványhoz hasonlatos. Test, amit égi szobrászok faragtak. Mámorító illat, ami rabul ejt néma hipnózisban. Íz, ami édesebb, mint bármely ínycsiklandó finomság. Ki képes ellenállni? Az ifjú kalandor nem. Megmentheti a család becsületét. Látogatása napján úgy bánnak vele, mintha a király tenné a lábát a földre. Minden kívánságát lesik, etetik nárcizmusának vércsefiókaként éhező éles csőrét. Az ajánlat előtte hever, látni óhajtja jövendőbeliét. Az eljegyzés szinte megköttetett, bár senki se mondta ki nyíltan. Az inas levegőért kapkod, szalad fel a lépcsőn, mintha az élete múlna rajta. A lány saját sorsát nem irányíthatja. Hozzá kell mennie bárkihez, akit apja érdemesnek talál rá. Szolgálólányok forognak körülötte. Felkészítik a mindent eldöntő találkozásra, nem hibázhatnak, mindennek tökéletesnek kell lennie. A gondosan megkomponált tervnek muszáj sikerülnie, különben összeomlik a múlt és nem lesz jövő. Könnyes szemmel imákat rebeg magában a tündéri báb. „Kérlek istenem, csak csúf ne legyen, hogy szeretni tudjam!” Kopog a fehér kesztyűs kéz, itt az idő, menni kell!

- Ne sírjon kisasszony! Ifjú szíve szerelemre lobban hamarosan! Gyönyörű, akár egy festmény! – nyugtatgatja szobalánya a szomorú szépséget.

- Hogy ne sírnék, amikor szívem oly bánatos? Könnyen áldozom fel magam, hisz szeretem apámat, de a szerelem és vele a boldogság talán sosem fog rám találni. – törölgeti szemeit a nemes asszony.

- Higgyen nekem! Én meglestem, nem fog csalatkozni. – tör fel a vidám lelkesedés. - Komolyan? Hogy néz ki? Fiatal? – csillan fel a remény szikrája. - Szép szál legény, fiatal, erős és pillantásai forróak. – összeszorul a két dolgos kéz. - Elég legyen a fecsegésből! Induljunk kedvesem! – rimánkodik a türelmetlen küldött.

- Megyek! – milyen könnyű kis szó mégis milyen nehéz kimondani. A fűző szoros, a tüdő levegőért kapkod és az ájulás szélére taszítja az elmét. A törékeny test összerogyva hullik a földre. Sápadt arcát a meglazított szalagok töltik el újra színnel, a vörössel. Szégyelli magát, nem akar csalódást okozni, óvatosan kell haladnia lefelé a lépcsőfokokon. Fehér ruhája ártatlanságát tükrözi. Kipirult bőre izgatottságának ad hangot. Már csak pár pillanat és látja a férfit, akivel le kell majd élnie egész életét. Nyílik az ajtó, szemben ül a vőlegénye. Szótlan fagyos csend. Ezt töri meg az apai gondoskodás:

- Most itt hagyom önöket, hagy ismerkedjenek meg egymással! – a mosoly mögött sóvárgás lapul.

A megszeppent ifjú nő alig múlt tizenhat éves és máris férjhez adták. Összezavarodva zuhan bele a székbe karnyújtásnyira jövőbeliétől.

- Tán ábrázatom az ördögéhez hasonlatos? – kérdezi a felkínált áldozatot alaposan szemügyre véve a ravasz úrfi.

- Kérem ne beszéljen sületlenségeket, önnek semmi köze az ördöghöz! Bocsássa meg félénkségem! – mondja tekintetét lesütve vörös megilletődöttséggel a lány.

- Bájos teremtés kegyed. Kár, hogy nem mer rám nézni. – nagyra nyílt szemekkel szövi hálóját a mosolygós pók.

- Bocsásson meg nekem! – a felszínre törő friss források se rejtenek ezekhez a könnyes szemekhez hasonló lélegzetelállító erőt.

- Ne kérjen bocsánatot! Én vagyok zavarban, mikor rám néz. Szépek a szemei. – egy pillanatra hátrál a támadás elképedve, majd újult magabiztossággal ül fel ismét büszke lovára.

- Köszönöm, ön nagyon kedves! – ökölbe szorított kezekkel kapaszkodik szoknyájába a félelem.

- Ne sírjon! Gyönyörű ez a mai nap, mint maga! – hódító útján óvatosan fut végig ujjbegyeivel a szemektől a görcsös kezekig a vágy.

- Hálás vagyok túlzó bókjaiért uram. Örülök, hogy talál ügyetlenkedésemben némi szépséget. – halványan felelevenednek az anyai tanácsok a kötelességtudat parancsára.

- Olyan jó idő van kint! Szívesen meghallgatnám a madarak dalát, bár a magácska hangjánál semelyik énekesmadár szava nem csenghet szebben. – egyszerű gondolatmenet, mégis milyen kitűnő csapda.

- Ugye nem tartja unalmasnak a társaságomat? – ébred rettegés és a szégyen csírája a tragikus végtől tartva.

- Ne beszéljen butaságokat kedvesem! Pompásan érzem magam! Lenyűgöz! – az elfojtott harag türelmetlen, mégis felette tökéletes az álca.

- Nem szeretném elriasztani botladozásommal, nézze el nekem tudatlanságomat! – aggódva tördeli kezeit a kinyíló riadalom.

- Jöjjön! Sétáljunk egyet, megtanítom repülni. – a kedves mosoly és kacér szemek egyre több önbizalmat fakasztanak.

- Úgy gondolom, hogy az ön segítségével tényleg képes lehetek a repülésre. Ne haragudjon, hogy egy félénk kislánynak mutattam magam! Önnek biztos egy igazi nőre van szüksége. – az oldódó kétségek még mindig tömények.

- Szabad a karját? Induljunk! A jó levegőn a téves gondolatok tovaszállnak. Az ártatlansága roppant csábító, nagyon tetszik maga nekem. – a cél lebeg a sietség szemei előtt.

- Szavaival zavarba hoz! – nyúl az elgyengült kar, már ő is vágyik a levegőre, itt bent megfojtják a komor falak.

- Meglátja milyen kellemes az idő. Hagy jegyezzem meg, hogy milyen jól áll önnek ez a ruhaköltemény, kiemeli káprázatos alakját – beteljesedni látszik az elképzelt jövő.

- Köszönöm, ön ismét zavarba hozott! – nesztelen léptekkel követi gazdáját a boldog bárány.

A kert valóban jobb helyszín az első találkozásra. A szabadban merészebben járhat az ember agya. Kötetlenebb a beszélgetés és a kézen sincsen az illem béklyója állandóan. A családtól egyre távolabb és távolabb kerül a pár. A figyelem nem borul rájuk, kibontakozhat kettőjük között valami szorosabb, valami intimebb. Ez az, amire a fiatal férfiszív áhítozik. Sebesebben ver és hajtja a mohó élvezetek iránti függőség. A kert, a madarak, a fény, a levegő mind felesleges kellékek, csak a kevesebbet tapasztaltaknak szólnak. Néhány felhő úszik az égen, messziről is látják, hogy mire készül ez a rabló vendég. Megkéri a pénzének az árát. Újra és újra végigmegy a fejében a fantázia, ami rabul ejtette. Mellette a lány hamarosan nővé válik és fogalma sincs róla, hogy ez milyen fájdalmakkal jár. Nem a vér és nem a testi fájdalom jelenti az igazi kínt, hanem a csalódás. Amikor összedől a világ és a magány oly keserű a szív egy darabja örökké megszűnik dobogni. Elhal egy álom, megszűnik minden más és az űr húz magába, de ne szaladjunk ennyire előre. Most még minden idillikus. Szerelem gyullad és kezd a parázsból tébolyító lángokká növekedni. Nem volt nehéz dolga a tajtékzó szenvedélynek, úgy néz ki tényleg minden neki kedvez ezen a napon. Egy eldugott lugashoz érnek, ez tökéletes lesz. A szavak könnyen jönnek, aki jól használja őket előnyt kovácsolhat magának belőlük. Ez az előny lehet a kulcs a legtitkosabb vágyakhoz. Érzékenyek ezek a titkok, óvatosan kell velük bánni. Simogatni bókokkal, finom érintéssel és melengető öleléssel. A titkok nyelve a legnehezebb, mégis tudni kell beszélni rajta. A lehetetlenről leveheti a szemfedőt, aki a tudást birtokolja. Oly közel a kívánság beteljesülése. A roham csak most kezdődik. A tekinteten kívül más is kalandvágyó. A kezek nem képesek tovább várni, elég volt a határokból. Hiába is ellenkezne a dacos szűz, nem kéretheti sokáig magát. Az ujjakat követi az első csók, ami vadabb érzéseket kelt, mint bármelyik vihar, amely tombolva fákat csavar ki gyökerestül. A szél mégis elül, amikor rájuk talál egy szolgálólány. Hosszú percek óta kereste már őket. Az apa nyugtalan hallani akarja a döntést. Üdítő italokkal és ízletes ételekkel várja vissza az elkóborolt ifjakat. Az igazi csemege így elmarad. A kielégületlen úr csalódottan dobja át vállán köpenyét és indul vissza szentesíteni az alkut. Mögötte értetlenül pislog a vak szerelem alakján merengve.

- Ugye megmondtam, hogy szerencsés lesz ez a találkozás. – lép nevetve a bambuló szépséghez szobalánya.

- Mi történt velem? – a váratlan kábulat még nem ereszt. - Megmentett minket! – rendezi el a ruhákat a gondos kéz. - Mi ez, amit érzek? – néz az előtte szorgoskodó szolgára sóhajtozva az összezavarodott

hölgy. - Ez a szerelem! - széles mosoly ül az ajkakon. - Csodálatos! Tényleg tudok repülni! – hasít át a levegőn a vidám felkiáltás. - Azért legyen óvatos! – int józanságra a megtépázott ruha foltozója. - Lenn tartanál a földön, amikor az én hazám ott fenn van a magasban? – ugrál ujjongva

az öröm. - Bolond mind, akit egyszer megrészegített az íze! – rázza fejét a tapasztaltabbik. - El se hiszem, hogy ez velem történik! – a történteket fel se fogja a vak ész, mikor az

érzelmek elhomályosítják. Közben a két férfi egymás markába csap. Ahogy kezet fognak, a házasság megköttetett. Ilyen egyszerű ez az egész. A messziből előtűnik a négy igyekvő láb. Egyik se akar lemaradni a másik mögött. Elégedettség sugárzik mindenki arcáról. A család megmenekült, sikerült hát véghezvinni a kockázatos kísérletet. Nem kell már a szegénység lidérces rémétől tartania a gondoskodó családfőnek. A háta mögött az anya vasszigora inti lányát illő viselkedésre. Ez nem vásártér, egy kisasszonynak nem szabad ilyen szertelenül viselkednie. Akkor sem, ha ennyire szép. A lényeg, hogy sikerült elcsábítania ezt a bájgúnárt, aki amennyire jó kiállású,

annyira kiszámítható. A ház úrnőjének nem volt könnyű végignéznie férje tékozlását. Egyetlen gyermekét kellett feláldoznia miatta, de nem volt más választása. Keserves megalkuvás ez a sorssal, de a kényelem és a hatalom alattomos barátok. Távozik a hálás idegen, még visszatér. Most kezet csókol, de megvető pillantása a sírig elkísér. Több ez, mint megalázó. A nélkülözésnél azért sokkal jobb. A büszke apa megöleli lányát, ma nyugodtan aludhat oly sok kínkeserves éjszaka után. Az ara körül nagyot fordult a világ. Úgy érzi halálraítéltből mesebeli hősnővé lépett elő. Felfoghatatlan, amin átmegy, mintha valaki más bőrében lenne. Nem is érti, hogy miért izgult annyira. Nevetséges az a tétova bizonytalanság, ami eddig jellemezte. Ilyen sármos férfival még nem találkozott soha. Szinte megbénította valamilyen láthatatlan erő és engedelmességre kényszerítette. Nem volt hová menekülnie, de nem is akart. Azok a kedves szavak elhitették vele, hogy különleges. Végre beismerte magának, hogy ő a legfontosabb a világon. Feltűnő ez a boldogság. Mások is felkapták a fejüket erre a változásra. A ház megtelt a kacagással. Elképzelte milyen lesz az élete ezután. Vakmerően részletezte magában a házasság mindennapjait. A kívülállóknak érthetetlen ez az óriási extázis. Teljes átéléssel játszik az érzéki csalódással az idő síkjából kiszakadva. Komótosan jött az este, sötét borult a tájra. Ásítozó gyertyafény világítja meg az éjszaka ellen küzdő buzgó lelkesedés arcát. Az éber álmokat az ablak zörgése zavarja meg. Biztosan a szél halk fuvallatta talált fénylő pontra az ablakon. Akár egy apró pillangó esti röpte, csendben száll a tükröződő holdvilághoz vezető úton a hölgy testén a puha kelme. Egy kő süvít el feje fölött. Szellemjárás ez vagy bolond üzenet? Félelem futkos libabőrös talajon, a válasz az ablak alatt lapul. Túl korán van még a rémálmokhoz, türelmetlen kérőt rejt a mélyég.

- Jó estét szépségem! Úgy éreztem nem nyughatok míg újra nem látom. – a mánia, a függőség és az őrület uralma a testen többre képes, mint azt hinné a gyarló ember.

- Miattam kár volt életét kockára tennie az éjszaka közepén. Örüljön, hogy nem érte semmi baj ebben a veszedelmes sötétségben! Térjen haza és aludja ki magát! – kedves a léleknek a váratlan meglepetés, hiába az ijedelem ösztönös támadása.

- Minden veszélyt vállalok, hogy magával lehessek! Bemehetek? Legalább egy csókot hagy csenjek el. – a szemek néma csillogása lángoló máglyákat rejt.

- Jobban tenné, ha menne, észrevehetik. – az aggodalom gátat szab az imádatnak. - Addig el nem mozdulok innen, amíg le nem jön! – a taktika változik, a háborút meg

kell nyerni. - Nem megyek én sehová! Legédesebb álmomból keltett fel és még van képe

parancsolgatni? Sajnálom, de maradok. – az ingerült büszkeség nem ismeri el mások igazát.

- Azt akarja, hogy én menjek fel? Isten szent nevére mondom olyan mennydörgő léptekkel rázom meg a házat, hogy mindenki felébred! – dühös fenyegetés feszíti a húrt, ami ha enged vidám dallamot fog játszani.

- Az kéne még! Nem bánom lemegyek, de aztán csendben legyen! – a titkos kívánságok teljesültek hát.

Óvatlan gyermek, fenevadnak ajánlja nyakát! Gyertyafény rezdülése teremt világosságot a síri sötétségben. Elfojtott sikoltás nesze válaszol az idétlen tréfának, ijedt kezek tárják fel e világ legédesebb édenét. Egy csók, egy ölelés, néhány szó, ennyi elég, hogy a hódító beléphessen. Vakmerő rohanás, kergetőző madárkák. Egyiknek lelke, másiknak teste lel könnyű eleségre az éj karmai közt. A viasz elfolyik, sír a láng, gyászos fény lesi, ahogy a fülledt pára ellepi a szobát. Elhatalmasodik a láz, ami felemészti a józanságot. A kisasszony most érzi először a forróság ízét. Nem számít, hogy mit vesz el tőle ez a férfi, az sem, hogy már most egymáséi lettek. Ezután örökké együtt lesznek, hiszen összeforrt a sorsuk. A hajnal ébreszt, feloldódik az ölelés, egy délutáni találka ígérete a búcsú. A felkelő Napba robogó lovas mögött porzik az út ismeretlen monogramot hagyva egy rejtélyes kendőn. A takarón a távolodó este, a közeli öröm, de a legkábítóbb illatot is megszokja az orr és egy idő után már nem érez semmit.

Játék

falevelekkel borított sétányon őszi fuvallat szalad végig mámorító parfümje elárulja és felemeli a füstös égig

a remény zászlói lengenek a bizonytalanságnak feszülve egymagában várakozva a szerelem díszes oltárán ülve

ahogy a kemény lécekhez ér törékeny háta gyengéd kezeit kulcsolja remegő pogány imára

csillogó harmatos rózsák bontják vörös szirmaikat, amint izgatott szíve suttogja az aggódó szavakat

hol vagy most drágám, amikor a kavargó érzelem

kételye szédít és nehezíti kapkodó lélegzetem? tán valami baj ért? azt nem élném túl!

zaklatott lelkem fájdalmas sikolya nem némul

jeges villám fut végig precíz vágyak alkotta testén borzongva egy közeledő ismerőst keresvén

a rémes magány borzalmai lépnek elé utat törve maguknak mély dekoltázsa felé vérző virágok könnyei törnek fel belőle a keserű mérget gyorsan felissza a bőre

borús felhők rémálmokban fürdetve homályosítják gyöngyszemeinek egykor élénken lélegző világát

díszes ékszerdoboza szürke kővé változik az elme csupaszon a megtisztulásban ázik

harag feszegeti börtöne kinőtt rácsait és mormolja a bosszú sötét átkait

a tél könyörtelen királynője trónol a fagyos vidéken

a kihűlt élet utolsó párás lehelete rejtőzik fehér leplében gyilkos akaratnak engedelmeskednek a zord darabok

fojtogató drámába fakuló elhaló apró pillanatok jégvirágból nyíló kristálypoharát szenvedő áldozatok töltik meg

kéjjel telt mosolyán a megbocsájtó feledés didereg recsegő zajlással vonulnak belső folyói

süllyednek a tiszta erkölcs léket kapott hajói

így táplálja a benne élő ürességet erőszak festi új színnel a szépséget

szívtelen játék az éltető eleme torz örömtől növekszik ereje

a holtan virradó ígéret hazug illúzióként kísért

a vak szenvedély a józan valóság éles pengéihez ért a gúnyos pokol nevető lángjai a véletlen rabló arcán

új préda az új Nap alatt, a könnyű szavak azonosak talán csillapíthatatlan éhsége sejtelmes csipke buja rejtekén kutat

torkán selymes ölelés, mellkasában mély döfés az enyhítő falat

vörös forrás csobogása táplálja a felszabadulás extázisát fúria szeretők vágják el a csalódás feslő életfonalát

a melengető sugarakat madárének hívja tavasz ébred álmos takarójából kibújva

a perzselő nyár sincs már messze simogat óvatos vetkőztető keze

934.

Hit és kísértés

Kényelmes bársonyszék és növekvő vagyon, elégedettség pompázik a püspöki arcon. Istene jó volt hozzá, megáldotta ésszel és tehetséggel. Hűen szolgálja urát, életét is feláldozná hálája jeléül. Alig múlt harminc, krisztusi korban van. Pályája szépen ível felfelé, egy nap bíboros válhat belőle. Végigjárta a ranglétrát, nem a szerencse ültette ebbe a pozícióba. Ő erre született. Sorsa különös erőpróba. Fiatal kora ellenére üstökösként hasít végig a hierarchia lépcsőin, pártfogója a mindenható, de átka ördögi és velőig maró. A megye kezei alatt virágzik, soha nem volt ilyen gazdag. A városok és falvak hite erős az egyetlen istenben, akit a földi hatalom is támogat. Az új templom avatására még a király is ellátogat. Látszólag mesébe illő helyzetben van a tisztelendő atya, gondolatait mégis egy kísértő hang uralja. A lélek egy magasabb szinten fürdik a fényben, a test viszont a csábító bűnök között ragadt. A nők szépségének megszállott imádata belülről feszíti és tartja nyomás alatt. Egyszer vétkezett már korábban, megszegte fogadalmát. Pedáns pap volt a pulpituson, zengte a Biblia szavát és egy nővér benne találta meg Krisztus testét, Jézust magát. Mit tehet a gyarló ember, aki kiűzetett a paradicsomból? Nem tagadhatja meg magát, újra és újra leszakítja a tiltott almát. A bűntudat rosszabb, mint ezer év rabság. A rózsafüzér és az imádság elhozta végül a megnyugvást. A vezeklés folytatódik és egyre nehezebb az ellenállás. Akkor jön a vihar, amikor a szél is elcsendesült. Váratlan fordulat ez előzmény nélkül. Folynak az előkészületek az egyház újabb bástyájának felszentelése előtt. Ez isten háza, a vallás palotája, megóvja a nyájat a farkasoktól. Ki óvja meg a pásztort, akinek testében farkas szunnyad? Hamarosan az éhség felébreszti és elindul a vér szagán. A Holdra üvölt, de a fagyos földön jár. Le kell hoznia a mennyek világosságát erre a világra. Egy hiba és élete lesz a vita tárgya, nem végzett még itt, nem mehet a halálba. A halál ma eljön mégis hozzája. Zokogó nemes fájdalmától hangos szobája.

- Kérem, segítsen rajtam! Szóljon érdekemben a királynál, én nem merek szemei elé járulni! – a sebzett kétségbeesés megmentő után kutat.

- Lehetetlent kér tőlem, félek nem tudok eleget tenni kérésének! – az elfoglalt érdektelenség számára minden perc vagyon.

- Kerülnöm kell őfelségét a szabályozás megakadása miatt, lehet, hogy az egész vállalkozás csődbe fullad. Közös érdekünk, hogy közbelépjen. Az adókból az egyház is részesülne, vagy nem emlékszik tán nagylelkűségemre? – fenyegető végzet szít indulatot.

- Az ön adományai segítették az egyházat, az Úr gondoskodó, lánya megbocsátásra talál nála. – a türelem erény, de fogytán és a múlt túl kevés.

- Nem érti?! Nélküle mindennek vége! – tenyereibe temeti az apa keserves arcát az asztalra rogyva.

- A gyilkosság súlyos bűn, én csupán lelkét oldozhatom fel. – vigasznak is kevés ez a pár szó az együttérzés pislákoló fellobbanásában.

- Elég! Velem jön és kihozza abból a lukból a lányomat! – kivont kard és erős marok szorítja a püspök nyakát.

- Megölhet, de úgy nem nyer semmit! Rendben, elmegyek önnel a börtönbe. – időt kell nyernie a levegőért az agynak.

- Helyes! Látom megjött az esze. Tudtam én, hogy megért majd engem. – az erőszak győzelme fölényeskedő.

Nem úri hölgynek való hely a börtön. Még akkor se, ha tettestársával osztozik cellája nyomorán. Ennyit már sikerült elérnie apjának, de a szabadulás messzi ábránd, elérhetetlennek tűnik. Két nő, egy menyasszony és egy szerető. Orrukat facsarja haramiák és félkegyelműek bűze. Egy gyilkosság, két tettes, a csalfa udvarló rossz emlék. Reszketve,

sírva, egymás kezét fogva várják a hóhért. Fejüket lehajtva, vakon, némán és süket fülekkel gyászolják magukat. Nem is sejtik, hogy milyen rangos látogató érkezik hozzájuk. Az apostolok utódja tanácstalanul ereszkedik le a mélybe hátán a penge élét félve. A lépcsők nyirkosak, sötét van, előtte az őr arannyal és fáklyával. Nyílik az ajtó, enged a rács. A szalmán két bukott angyal siratja elvesztett glóriáját. A félhomály körvonalaikat engedi csak a szemnek. Közelebb löki a mecénás az egyház hű szolgáját a kölcsönt visszakérve. A szent ember maga se érti az álruha alatt, hogy ebbe a helyzetbe mi keverte. A vétkezőkhöz hajol és kérdőn néz vissza elrablójára.

- Melyikőjük az? – szemében szomorú láng tükörképe táncol. - Jobbra, a fekete hajú. – suttogja elcsukló hangon a szégyen. - Mutasd az arcod gyermekem! – óvatos kéz emeli fel a patakzó szemek otthonát.

A lélegzet eláll, a hang elakad, amikor találkozik tekintetük. A szépségnek millió árnyalata van, ez a pillanat azon kevesek egyike, amelyek meghatározóak és kitörölhetetlenek egy életre. Isten küldötte számára most vált világossá küldetése. Meg kell mentenie ezt a lányt. Ő gyilkos? Az nem lehet, valami tévedés történt, a bűnös szabadlábon van. A szerelem megszépíti a valóságot és kegyes hazugságokkal áltatja a megvakított racionalitást. Ez a frigy az égben köttetett! A hit és a kísértés kéz a kézben járnak, melyik az erősebb, a hűség csak találgat. Gyémántot, egy megbotlott szentet rejt ez a sötét verem. Angyal ő, nem lehet más! Feláll a püspök és egy lépést hátralép, áhítattal nézi a fiatal hölgyet, aki a koszban még fényesebben tündököl. Majd megfordul és a megcsillanó pengét látja.

- Miért csinálja ezt velem barátom? – kínok közt hánykódik a döntés. - Segítenie kell, nincs más választása! – az acél mindig jó érv. - Hogy engedhette, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Egy ilyen ártatlan lányt kitenni

ekkora borzalmaknak, kész szentségtörés! – mutat lefelé az elérzékenyült szánalom. - Nem tudtam, hogy az a szégyentelen másnál is keresi a boldogságot. Pedig mindent

elterveztem már… - gyalázkodva elevenedik meg a dicső célok bosszús hiánya. - Csak erre nem gondolt egyedül. – a bölcsesség milyen semmitmondó tud lenni. - Ne jártassa a száját! Fogytán az időnk! Cselekednie kell! – fenyegető tőrsuhintások

vágják rövidre a mellébeszélést. - Úgy látom nincs más választásom, de felfogta mekkora kockázattal jár mindez? – a

hátrányból előny kovácsolódik. - Ez az egyetlen esélyünk! – mi maradt a nemesi tartásból? Szinte könyörög, hogy ne

kelljen neki is vérpadra jutnia. - A másikról sem feledkezhetünk meg! Ő is isten báránya. – szól az összeroskadt női

alakot bámulva az igazságosság igénye. - A lányom a legfontosabb, rá gondoljon! Ha tudja mentse meg a másikat is, de az én

lányomnak élnie kell holnap, vagy ön is vele megy! – hízeleg a halál. - Könnyen ön is elvesztheti az életét, ha ilyen utakat választ. – küzd az életösztön. - Csak mentse meg és mindannyian élhetünk tovább! – minden önbecsülés elszállt. - Kár lenne érte, igazán bájos teremtés. Magamat hibáztatnám haláláért, ha nem

próbálnék tenni érdekében, de semmit sem ígérhetek. – hangzik a lelkiismeret vallomása.

- Köszönöm! Köszönöm! – hálálkodik térdre rogyva az egyházi méltóság lábaihoz zuhanva a megtört ember.

- Isten hatalma végtelen, az ő nevét dicsérje imáiban! – a hit ereje mellett eltörpül a világi méltóság.

Izzó szenvedély

Az aranyló pompa súlya alatt roskadozik a hintó, ami az érinthetetlen fenséget szállítja. Nevetséges divat a paróka, gesztenyebarna tincsei a tökély vállait borítják. Egyedül azok kísérhetik útján, akik a legfontosabbak. A testőrök, az orvos, a bizalmasai és a szolgák hada. A fél udvar követi minden mozdulatát. Sosincs nyugta, az állam nem hagyja pihenni. Hatalma végtelen, szava törvény, a történelem nagyjaihoz öltözik. Első és legfontosabb az élők között. Sürgős döntések születnek az utazás órái alatt, repül az idő, ha egy ország van az uralmad alatt. Hálás föld ez itt, jól fizetnek, a kincstár nem véletlenül áldozott erre az új templomra. Örömteli nap ez, újabb győzelem az ellenállók fölött. Beláthatnák, hogy feleslegesen küzdenek, nincs esélyük. Éltessétek vezetőtök, szóljon az ünnepi muzsika, megérkezett a király! Szédítő felhajtással vonul be a városba. Közben ismeretlen érzés lengi be a börtönből távozó püspökurat. Nem képes elfelejteni a nőt, akivel a véletlen összekötötte. A nőt, akiért meg tudna halni, lehet, hogy meg is kell érte halnia. Inkább a túlvilág, mint ez siváran nélküle. Futva igyekszik az egyetlen halandóhoz, aki megakadályozhatja a borzalmat. Már vár rá és nem is tart soká, mire elé járulhat.

- Isten hozott, óh, nagy királyom! – fújtat a zakatoló szív. - Üdvözlöm! Mi történt magával, hogy tüdejét majd kiköpi? – kérdezi nevetve a

meglepődöttség. - Velem? Semmi! Jól vagyok! Elnézését kérem felség! – ijedten próbál parancsolni

levegőért kapkodó tüdejének az alázat. - Ennyi lenne a gond ezzel a fránya templommal? Saját kezűleg kellett most befejeznie?

– hangosan harsog a hahotázás. - A templom kész van, hála az ön kegyes bizalmának. – hízelgően szól a dicséret. - Tudja, hogy szívemen viselem alattvalóim lelkének ügyét. – mozgolódik a nárcizmus. - Az ön jósága mérhetetlen és látása is éles. Észrevette nyugtalanságomat is, amit nem

tudok tovább leplezni. – az esélyt látva egyből feltör az érzelmi vihar. - Mondja el mi bántja! – parancsol a kíváncsiság, több nyájasságot nem tűrve. - Az ön bölcsességére most nagy szüksége van két hölgynek! – remegő hangon szól a

vágy. - Miről beszél? Ilyen kérdésekben nem illetékes. – röhögve a térdét csapkodja a humor. - Félreért felség! Történt egy gyilkosság a minap és ezt a két törékeny lányt gyanúsítják

az elkövetésével. – válaszol a komor egyhangúság. - Vagy úgy! Hozassák elém őket a mise után. Kiderül, hogy tényleg ártatlanok-e, de ha

nincs más, akkor kezdődjön a ceremónia, hosszú utat jártam be érte! – türelmetlenkedik a fellobbanó láng.

- Igenis felség! Minden készen áll, csak az érkezésére vártunk. – ujjong korán a siker érzete.

- Kezdődjék hát az avatás! – vezényel a rang. - Áldott az ön neve királyom! – lekendezik az öröm.

Óriási oszlopok és mesésen díszített falak. Majdhogynem lélegeznek a szobrok, az ablakok üvegén át színes fény árad befelé. A padsorok tele egyházi és világi vezetőkkel. A pápa is áldását küldi levelében. A mennyek dallamai járják át a teret. Köszöntők és szent beszédek követik egymást. Dicsőítik istent, a vallást és természetesen a leghatalmasabb földi uralkodót. Harangjáték varázsa cseng a fülekben. Minden bűntől megszabadít ez az áldás, ez a süketítő zaj. Nehezen telnek a percek a megbúvó kísértetnek. A jelenlévők nem látják, csak a püspök, aki int neki és csitítja, az ügy megoldódni látszik. Az őrült csend nem ismeri csak a saját hangját. Bámul maga elé üres tekintettel felkészülve az ítéletre. Bármi lesz ő nem lehet a régi önmaga. Ahogy az istentisztelet a végéhez közeledik eléri a belső megnyugvást. Nyakán érzi

a kötelet, fojtogatóan szoros a hurok. Indulni készül a gyülekezet, neki is mennie kell. A lakoma és a mulatság előtt még akad egy komoly dolog.

- Szép szertartás volt! – elismerés egy fukar hívőtől. - Köszönöm felséges úr! Reménykedek benne, hogy másik ügyünket se feledte. –

követeli pimaszul játékát a gyermek. - Nem, de miért olyan fontos ez az ügy? Feltűnően ragaszkodik hozzá. – fürkészik a

gyanakvás. - Féltem a nyáj tagjait, főleg, ha ennyire törékenyek. Ez jó keresztény szokás. – próbál

elrejtőzni az igazság. - Jól van, meglátjuk mi is ez valójában! Hozzák őket elém! – túl lenne már az egészen

az unatkozó félisten. Katonák jönnek, hogy elszállítsák a két gyilkos fúriát. Egyik fojtott, másik szúrt, megismerték a pokol tornácát. Egy lépés választja el őket a máglyától. Testüket egykor izzó szenvedéllyel a szerelem tüze fűtötte, most a bűnhődés lángjai nyaldoshatják őket. Hogy kerülhettek ide? Hogy juthattak ilyen messzire. A harag és a csalódás keverte őket a bajba. Nincs visszaút, valószínűleg ez utolsó útjuk, amit saját lábaikon tesznek meg. Szorítják egymás kezét, hogy erőt adjanak ehhez megrendítő menethez. A többi rab a rácsot markolva saját jövőét látja. A láncok csörögve nyomják a keskeny csuklókat. A kocsi, ami szállítja őket akár sírjuk hordozza életük történetét. Nem túl hosszú egyiké sem. A fiatalok halála mindig tragikusabb, mert a vég idő előtti elérkezése ellene van az emberi természetnek. Nem ez a dolgok rendje. Mégis megtörténik, a háborúkat se matuzsálemek vívják és az Újvilágból is származnak kegyetlen történetek. A király már ezreket küldött jobb létre. Ez a kettő nem számít igazán. Karjuknál fogva ragadják meg az egyenruhások a tehetetlen sebzett madárkákat. Lábuk sem éri a földet úgy viszik őket a márvány fölött egy titánokhoz méretezett ajtóhoz. Az őrség megkapja a jelentést és a bebocsátás néhány pillanat múlva meg is érkezik. A trónszék elé vetik őket, összerogyva, erőtlenül várják a bárdot.

- Óvatosabban! Nem látja, hogy ezek finom nők? Micsoda modor! tudják miért vannak itt hölgyeim – pattan fel székéből és járja körbe a szépségeket méregetve a király.

- Kivégzés? – kérdi alig érhetően a nemes leány. - Bűnösnek érzi magát? Nézzen a szemembe és valljon! – förmed rá a bizonytalanságra

a megvetés. - Az a férfi szerelmet ígért, én hűséget fogadtam. Mindenemet elvette, nem vagyok

bűnösebb nála. – gyűlik harag a gyöngyszemekben. - Mily harcias kegyed és mily ellenállhatatlan ez a temperamentum! – élénkül az

érdeklődés. - Köszönöm a bókját, bár félek semmit sem érek már vele. – a könnyek elöntik a

selymes bőrt. - Tudja kivel beszél kedvesem? – szokatlanul jókedvű ma az amúgy gondterheltség.

Ujjaival végigsimít egy tincset a rab hajából. - A halállal? – kérdezi a vakmerő érdektelenség. - Ennyire rémisztő lennék? – kigúvadó szemekkel mosolyog a vonzalom. - Nincs sok időm a bámészkodásra. – habozás nélkül jön a válasz. - Tetszik nekem magácska! Gyönyörű, van esze, tüzes és felvágták a nyelvét. Ha

megbocsát iszom egyet erre a meglepetésre. Nem számítottam magára. – Ül vissza trónjára az éhség.

Magához inti a csendesen szemlélődő püspököt az uralkodó, hogy őt is kikérdezze. - Már értem mi fogta meg ebben az ügyben atyámat. – hörpint poharából a gúny. - Engem az igazság tisztázása és a jó szándék vezetett, amikor szóltam felségednek, -

védekezik a rettegés.

- Mit ér meg önnek a lány élete? – kérdezi ki alattvalóját a hatalom. - Bármit, mindent! – habozás nélkül vágja rá a szerelem. - Mi van kettejük közt? – gyűlik a harag. - Csak ártatlan csodálat. – szégyenkezik a kötelességtudat. - És tényleg kész áldozatot hozni érte? – kezd élvezetes lenni a játék. - Igen. – velős megfogalmazás. - Ez esetben életben hagyom. – készül az alku. - Hálásan köszönöm királyom! Mindent megteszek, amit csak kér! – fogadkozik a

tudatlan. - A nő életben marad és a pártfogoltam lesz. Itt marad, viszont ön velem jön és elveszti

minden rangját. – kegyetlen feltételek. - Nem láthatom soha többé? – éri végzetes csapás a püspököt. - Soha, de egyházfiként újra az Úr szolgálatába állhat. Látja, én végzem a munkáját!

Visszaterelem a nyájhoz az eltévedt bárányokat, vagy nem ezt akarta? – cinikus kínzás.

- A nagylelkűsége határtalan. – szakad meg a szív. - És a másik? – elkerülhetetlen a kérdés. - Mi van vele? – mérges mogorvaság vág vissza. - Őt is áhítattal csodálja? – még egy döfés. - Hugenotta. – amint kimondta meg is bánta, ez volt a halálos ítélet. - Önfeláldozása remélhetőleg megtisztítja lelkét és elnyeri érte az üdvösséget. –

irgalmat nem ismer ez a fohász. A király ismét feláll, hogy kihirdesse ítéletét.

- Nos édesem, féli a halált? – egyből a közepébe talál. - Nem érzek én már semmit se! – maga elé bámul az érzékeny búcsú. - Szerencséje van, új életében talán önre mosolyog a boldogság. – törli le a könnyeket új

játékszerén az izgalom. - Mégsem kell meghalnom? – váratlan fordulat okoz meglepetést. - Magának nem, de a barátnőjének nincs ekkora szerencséje. – közli a szívszaggató

híreket a ridegség. - Ezt nem teheti! – támad fékevesztett harag a gyenge testben. - Én megtehetem. – sajnálkozik a szigor és a tekintély. - Gyűlölöm! – zokog társát ölelve a bánat. - Hálás lesz ezért nekem meglátja! – jövendöl az előrelátó jós.

A másik nő szótlanul bámul maga elé, semmi élet nincs már benne, birkózik tettük következményének súlyával. Szörnyen nehéz, de mostanra már megbarátkozott a gondolattal.

- Mondd el nekik, hogy ártatlan vagy, hogy én tettem egyedül! – könyörög a kegyelt. - Semmi baj drágám, tudtuk, hogy nem maradhat futhatunk el. – veszi le igaz barátjáról

a terhet a halálraítélt. - Az én hibám, nem kellett volna megkeresnem téged! – vagdalkozik az önvád. - Mindketten bolondok voltunk, hogy hittünk egy szavahihetetlen ócska szerető csábító

szavának! – ez az élet bevégeztetett. - Miért kellett így történnie? – értetlenkedik a bosszússág. - Kár a múlton rágódnod, előtted az élet! – a szeretet nem hazudtolja meg önmagát. - Te se mehetsz el ilyen korán! – nem ereszt a ragaszkodás. - Az én időm eljött, gondolj majd néha rám! – így könnyebb elmenni. - Sosem foglak elfelejteni! – mélyebb a seb, mint amit a hajdani vőlegénye okozott a

lelkén.

- Viszlát egyetlen barátnőm! – ragadják el az udvarias gyilkost. - Viszlát! Találkozunk még! – marad magára a padlón a hölgy.

Egy megy, egy marad. Mindketten nyúlnak a másik keze után, de már soha nem érik el egymást.

- Küldött volna inkább engem is a halálba! – gyötrődik a düh. - Az élet véget nem érő háborúk sora. Higgye el, én tudom! Ajándéka és egyben

bűnhődése az élet lesz, de ne aggódjon, én vigyázok majd kényelmére és szívére. – suttogja kedvese vállára téve kezét a jéghideg pártfogás.

Szolgákért küld a király, rendbe kell hozni, amit a balsors bemocskolt. Megtisztulás vagyonnal, birtokkal és ranggal, megváltás bénító teherrel. Apja örülhet, nem apad el a forrása, anyja megtagadta, szégyen a családra. Szerelme és kecses segédje hallgat bűneiről. Az uralkodó kegyeltje, a hatalom ágyasa, ez lett belőle. Igazi megmentője, a püspök, akit csodál, mégis gyűlöl legbelül. Fekete ruhát ölt a gyász és magányos lidércként bolyong kastélya falai között. A püspökúr számára minden elveszett. Élete céltalan, jövője reménytelen és szerelme tiltott. Úgy érzi cserbenhagyta istene, pedig ő mindent elkövetett, hogy megfeleljen neki. Az ördög segít felejteni, a fényes város árnyékaiba burkolódzva követi az élvezetek urát. Mindegy, hogy ital vagy nő, csak enyhítse baját. Haraggal telve nem látja önpusztítása nyomát. Szemébe nevet az elmúlásnak és hajszolja a mámort. A király udvara előtt titkolja ezt az apró esetet. Elönti a forróság, ha rá gondol, különös szenvedély ez. Izgalommal éli át képzeletben újra azt az éjszakát. Ritkán van alkalma személyesen is letépni az érzékek virágát, ezért emlékeiben gondozza és más nőkkel csillapítja lázát. Az egyedüllét őrületbe és tébolyba fulladna, ha a fekete ruhás hölgy nem keresné a mennyek felé vezető ösvényt. Nem egy elérhetetlen ideált, csupán társaságot szeretne. Gyarló mesterei megtanították a kéj praktikáira. Unalmában gyakorolja a leckét, hogy elcsendesítse a káoszt fejében. A zűrzavarból egy férfi lép elő álmában. Gyötrelmes este, felajzott hullámok dobálják a hajótörött érzéseket. A biztonságot két erős kar ölelése jelenti, az örvény nem éri el. A gyűlölt végzet szent arcán pofon ég, de a csók hálás. Csodálatos jelenés, kiút a mindennapok kínzó egyhangúságából. Verejtékező ébredés, izzadt ágy engedi a reggel hidegébe összezavarodott utasát. Tinta kell és papír, a hánykódó lélek kiereszti fájdalmát. Lejegyzi felforgatott életét és fohászkodik egy látogatás reményében. Forró a vörös viasz a grófi pecsét alatt. Dolgos szolga indul, célba ér egy héten belül. Bizalmas küldetés e szerelmes vallomás. Meghívó a tiltott Kánaánba, ahol az anyagi javak és a testi örömök keveréke egy csinos festő palettája. A kép, amit ez a tüneményes szépség tár fel eszményi vonásokkal éppen eléggé mond ellent a józan észnek ahhoz, hogy beleélje magát a szomjazó rebellis. Súlyos csínytevés, egy újabb fogalom megszegése, de nem számít már igazán, hogy egyel több-e vagy kevesebb az elkárhozott vétke. A nyilvánvaló harag és megtorlás ellenére is igen a válasz. Remek mókának ígérkezik, ez a bál lesz a züllöttség fénylő gyémántja. A legédesebb bosszú mérge csepeg a kárörvendés nyomán. A fantázia elmereng a bőrgőz ködjébe veszve. Rózsák nyílnak a szégyenlős arcon, megkezdődhetnek hát az előkészületek. Minden kelléket be kell szerezni ehhez a felejthetetlen estéhez. A tiszta extázis forrása csobog nesztelen medrét keresve. Pucér kebleit sötét selyem fedi, szemeit holló tolla. A tükör előtt áll a gyönyör fekete kormányosa. Türelmetlenül várja a percet, amikor megszerzi magának az eget rázó kielégülést. Kutat a megfelelő illat után, ami elveszi az eszét és megvadítja keserves vasláncra verve kiszemeltjét. Ajkai akár a lédús, érett meggyek, harapásra várnak. Nyelvével végigsimítja őket, édeset kívánva mosolyra zárul a szája.

Ajándékok

repülök a kíváncsiság fürkésző szárnyaival, karmai mélyen bennem a város kilök magából, az utolsót, aki hisz az igaz szerelemben

misztikus ködben fürdök, a boldogság tengerében, a napsugarak tükrében előkelő lovaskocsi robog loholó patkók után titkos szeretők szemében a világító kavalkád pislákoló szelleme árnyékként fekszik mögöttem

a pompa túl büszke a túlvilági élvezetek hajszolásához velem a király a csillogás kényelmének foglya, a Napot is a földre hozta, nincs időm

a hazugságok birodalmának szaga keserű dohányfüstként telíti tüdőm

megmentőm egyedül a sötét grófnő lehet, az éjszaka nemes őre mennyei birtokán álló csodás kastélya kényes titkok néma börtöne, övé a fényárban úszó éden csicsergő lugasokkal szegélyezett kertje

benne a fiatalság forrása, az élet vizével telt márvány medence

meghívása izgatott, feszült várakozással csábít víg mulatságba, ahol minden őrült vágy beteljesül, minden illúzió-ittas prófécia

a türelmetlen sietségben kezdem elveszíteni az uralmat magam felett értem a gonosz szavát, ismerem tudását és motivációit, már ő vezet

amint belépek a bujaság kertjébe magányom rögvest oldódik a társasággal meztelen gyertyafényben felsíró hangszerek vérét isszák tékozló mohósággal

remegő testtel vergődve könyörögnek isteneiknek a felszabadulásért vajon melyikőjük akar a gyönyör létráján felmászni az égbe a szabadságért?

kínzó, gyötrő láz ez, amit ha megkapsz csak egyféleképpen győzhetsz le ez hatalmasodik el itt mindenkin, ez ránt magával a tajtékzó örvénybe

keverednek illatok, ízek, hangok és egzotikumok, bor és por arany tálcákon gyönyörű fiatal testek tekergő kígyótánca étek a szemeknek, koldus lennék vakon ismerős arcot pillantok meg, miközben fagyosan bámul mérgét csepegtetni készen

emlékszem rá, én voltam valaha álmainak kormányosa, de már elveszett régen azt mondja örül, hogy megint lát, hiányoztam, fogva tartom a csókokkal és az öleléssel

megvetően vágom hozzá, hogy nem a szolgám, felszabadítom láncaiból a felejtéssel

nem elégszik meg a búcsút intő szavakkal, engem szeret, csak a testét másoknak adja valami hiányzik belőle, érzem a lelkén tátongó űrt, a betegséget, ami felfalja vannak emberek, akiket nem lehet megmenteni, most is színleli a tisztaságot

próbál megvágni a gyötrelmeivel, ahogy a káoszban keresi a biztonságot kétségbeesett vad ketrecbe zárva félelemmel teli bús szemekkel

hogy tetszik a játékod? nem unod még, hogy önző kényszered emészt fel? ha nem ismerném a mellékhatást talán újra használnálak téged

sokasodik a tömeg, bosszúálló hárpiákban húsom iránti éhség ébred

botrány kerekedne, ha nem jönne ő és jelenlétével nem követelne tiszteletet még a kábult álmok vándorai is felismerik rejtett látomásaikból a tekintetet

út nyílik előtte egészen az ajkamig, halkan a fülembe súgja, hogy neki a szívem kell édes fájdalomcsillapító, az én grófnőm, ruháit leveti és katarzisba emel

zivatar és hóesés, kikelet, az örök nyár, ezt hordozza szobrokat idéző alakja a precízió teremtő kezei által született, lehet, hogy nem is ember alkotta

gondosan ügyel szépségére, tudja, hogy fegyver minden apró vonala a nyakamra fonja sima karjait, elragadtatásom az ő kegyes bizalma

követem az egymást üldöző lépcsőfokok szerpentin versenyén nem engedi a kezeimet megkötő belső gát, hogy nyom essen a testén

kerek feneke megbabonázott képzeletemben írja fenséges ódáit gondolataim hódító útja széttárja megfontolt léptekkel haladó lábait sokak látták már az ő álmait, még többen vannak, akik tudni akarják, de fekete, tollakkal díszített maszkja alatt a múltat rejtélyek takarják formás keblein meredeznek az érzékiség virágainak huncut bimbói csengő kacaját jól ismerik mindennemű élvezetek kábító hírhozói

az igazságot érzéseiről szemérmes álarca soha nem fogja megmutatni szobájában bársonyos leplek mögött a kíváncsiság örökké ott fog lakni

éhes szemeim követik hatalmas ágyán magányos kéjjel forgó táncát a ritmust hangos nyögései adják, ahogy sóhajra nyitja a száját íves hátán lágyan végigömlik az üvöltő Hold tükröződő habja

hullámokat vet az ágyra gesztenye színű óceán haja vékony ujjai köröket róva simítják nedves, bizsergő ágyékát

ahogy a sötétből előlépve eloltom az utolsó égő gyertyát forró, szaladó viaszcseppek szilárdulnak meg kipiruló bőrén az extázis ösztöne gyullad halványodó körvonalai mentén

mint tikkasztó nyári napon a kisasszonyok, legyezővel hűtöm testét amelyből szilaj forrásokként törnek fel a sós izzadságcseppek, ezt az estét

soha nem fogom elfelejteni, leveszem maszkját és a tollakkal csiklandozom eljuttatom oda, ahova még senki se tudta, megmutatom neki az otthonom

könnyű csókjaim borítják a szenvedély elragadtatott takarójaként érzékszervei árbocán igyekezetem feszül szelet fogó vitorlaként

szorítja a kezem és lenge hálóingjében a nyugovóra tért fák közé vezet arra kíváncsi, hogy szaporán verő szívének hangja számomra mit jelent száguldást a szeretőnek szánt golyón együtt vele az ég testébe fúródva

mi vagyunk a gondos szikra, ami az eget lángra lobbantja csillaggá válva

a vidám élet vágyaként áradok szét benne, de meg tudna halni a karjaimban a férje romlott kincsekkel teli ládákba zárta, most gazdagon díszített porcelánban van

törékeny a boldogság biztosnak tűnő védelme, az illata olyan, mint a temetők virágaié, könnyek áztatták, áldozatnak nevelte a megemlékezés, lemondóan hajlik az elmúlás fölé

végső nyughelye álmatlan szellem lakta kripta idővel dacoló sírjának különös alakja mintha a halandó élet utolsó morzsája világát vesztő szemeiben örökké tartana

a koporsó fedele alatt porladó elmúlás sikoltó fogja a hátramaradt test egykori lakója sóvárogva hallgatja vakon, tehetetlenül féktelen rablók csörtető zaját a sötétben

fényben eszmélő horizont sebes felderítői nyaldossák az üde harmatot rideg testéről láncra vert lelke ekkor pillantja meg ásítva igazi harcomat kijózanodva az ébredéstől

kétkedő, nehéz reggel ez a mai, a nyaldosó fájdalom félelmétől nem sikerül eldöntenie, hogy tökéletes álom volt vagy valós emlék és tényleg megtörtént-e vele a tegnap este

szeretem az életem, élem az életem

az időm nem vesztegethetem arra, hogy azon tűnődjek mások hol rontják el, de az ajándékaikat örömmel elveszem

piruló selymes bőr, finom hús, fülledt mosoly, de van, aki csak könnyeket ajánl fel én pedig egyszerűen csak élvezem,

ahogy az illatos olajoktól, amiket a tüzemre csepegtetnek a láng a magasba csap fel

szeretem az életem, élem az életem az időm nem vesztegethetem arra, hogy azon tűnődjek mások hol rontják el

931.

Az elrejtett kincs Megint egyedül. Jó most a magány. Nyugodt és békés. Végre eljött a felismerés, hogy a harc mindvégig belül tombolt. Elvett, de épített is, nem volt hiábavaló. A harmónia hajtása kezd előbújni. Mélybe nyúlnak a gyökerei, kemény talajt kellett áttörnie, de a felszínre jutva mohón kapkodja a levegőt és élvezi, ahogy a Nap melengeti. Távol mindentől a gyümölcs lassan beérik. Nem volt sok szerencséje a nemesasszonynak a szerelemben, bár minden férfi csodálja szépségét. Nem bízhat bennük, ígéreteik üres szavak. Egy másfajta szerelem érzése lengi be most őt. A szabadság! Most a maga ura, nincs parancsolója. Kedve szerint választhat elfoglaltságot. Ha úgy tartja kedve, akkor egész nap hálóingben sétálgat a lakásban és nem csinál semmi megterhelőt. Gyakran kalandozik a könyvek lapjain, hogy szórakozzon és a tudását gyarapítsa. Új ételeket kóstol meg és édes nedűvel öblíti le őket. Finom kelméket próbál, de csakis fekete színben. Egy életen át gyászolja elveszett fiatalságát. Elég a dohos, komor hangulatból. Lovait egyenesen imádja, velük vágtató ideje reményt ad számára. Ezekben az érzékeny jószágokban még él az őszinteség és a szeretet. Lenyűgöző lények, elegánsak, erősek és gyorsak. A természetben sem csalódott soha. Rengeteg időt tölt a friss levegőn. Ifjú bizalmasaival most is a szobrok őrizte ligetek lombjai alatt sétálgat.

- Kellemes az idő, öröm ilyenkor a séta! – ujjong a fiatal hevesség. - Szeretem az eső után felmelegedő erdőt. Ahogy megszárítkozik a melegben és lerázza

magáról nedves köpenyét, mint egy elázott kismadár, aki újra szállna már. – ragadja el a környezet varázsa vidám hívét.

- Csak ne lenne a föld ennyire sáros! – kényeskedik egy másik társalgónő. - A talaj hamar elnyeli a vizet, ne aggódjon, nem koszolja nagyon össze magát! –

nyugtat a csipkelődés. - Nekem kéne aggódnom, én mosom a legtöbbet! Ez a kettő csak félmunkát végez

asszonyom! – nevet a rutinos szolga. - Ezt kikérem magamnak! Szívd vissza, különben találok itt valahol egy nehéz ágat,

amivel elverlek! – kiáltja a sértődős. - Nem igaz! Én igenis szorgalmas vagyok. – duzzog a legkisebb. - Elég legyen lányok! Ne veszekedjetek! – tesz rendet az úrnő. - Meséljen nekem a szerelemről nagyságos asszony! – kérlel a szeplőtlen szűzi

kíváncsiság. - Ne zaklasd a grófnőt! Amúgy is túl fiatal vagy te még ehhez! – szól a tapintat. - Semmi baj! Hagyd csak! Szívesen mesélek róla, ma semmi nem ronthatja el a

kedvemet! – csitít a gyengéd hang. - Tényleg olyan mindent elsöprő érzés, mint amilyennek mondják? – ugrál önfeledten a

gyermek. - Igen, az! Van tán valaki, aki tetszik neked? – keresi a lányka szemében az igazat a

szúrós válasz. - Nincs, csak szerettem volna tudni, hogy milyen lehet valójában. – szeppen meg a letört

lelkesedés. - Ne hazudj, az a barna fiú egyfolytában körülötted legyeskedik! - eszmél a

féltékenység. - Te nem a szerelemre vagy kíváncsi. – vág közbe a tapasztalt nő. - Akkor mire? – kérdi a bamba. - Nem lehetsz ennyire buta! Ez a kis zöldfülű még nem volt férfival. Akkor szerinted mi

érdekelheti?! – oktat a lenéző megvetés. - Ja, már értem! – csillan kacér mosoly. - Az, ami téged érdekel túl veszélyes és gyarló, nem hozzád való. – hűl ki a derű.

- Ne haragudjon! – esedezik a tanácstalanság. - Még nem vagy elég nagy! – mocorog a gonosz. - Még nőnöd kell! – ismétlődik a piszkálódás. - Utállak titeket! – pirul el szégyenében a megsértődés. - Hagyjátok már abba! – förmed három civakodó kísérőjére a csendességre vágyó

hölgy. - Bocsánat! – mondják egyszerre a szolgálók. - Inkább próbáljuk meg élvezni ezt a kis sétát. – javasolja a barát. - Szedhetnénk virágot és feldíszíthetnénk a haját! – villan be egy remek ötlet. - Én kötök egy szép csokrot! – színesedik a kiengesztelés. - Én meg virágszirmokat szórok lábai elé. – készül az erdei koronázás. - Bolondok! – boldogság árad szét a grófnő testében. - Jaj! – sikít a megrémült kislány! - Szarvas! – kiáltja a mozdulatlanság. - Ez egy őz volt! – gúnyosan emelkedik a szemöldök. - És milyen szép kecses! Biztos a cserjék alatt pihent, amikor felzavartad. – logikus a

következtetés. - Remélem, hogy medvét nem találsz! – nevettet a humor. - Azt én is! – helyesel a frászból felocsúdó röhögés.

Szalad az idő is, beesteledik lassan. Közben hosszú kilométerekkel arrébb a király jó éjt kívánságait közölni szándékozik feleségének.

- Jó éjszakát szerelmem! – suttogja az óvatosság. - Megint a szajháihoz megy? – fordítja el orcáját a sértettség. - Ne aggódjon királynőm, szívem a hazáé és az öné! – int csendre a sietség. - Ebben az országban sok örömet lelhet! – engesztelhetetlen a dáma. - Zárjuk le ezt az ügyet! Szeretem és ezen nem változtat semmi! Fogadja el csókom és

pihenje ki magát! – erősködik a szapora pulzus. - A kezemet megcsókolhatja, aztán hagyjon magamra, fontos vendéget várok! – sürget

az arrogancia. - Ön? Ne vicceljen kérem! Kicsodát? – mulat a fenség. - Az álmot! Na, elmehet, ne zavarja nyugalmam! – kifelé tessékel az akaratos női

szeszély. - Önbe meg mi ütött? Hívassam az orvost? – vígad a jókedv. - Menjen szépen a dolgára! Aludni próbálok! Önnek kéne az orvos, adhatna valamit az

álmatlanságára! – vág vissza a reváns. - Megyek, ha ad egy csókot durcás kis angyalom! – próbálkozik a makacs szeretet. - Dehogy adok! Ki tudja kit csókolt előttem, még elkapok valami nyavalyát és tényleg

orvost kell hívnia. Ahogy elnézem már készült is erre és alig várja, hogy kimúljak! – sajnáltatja magát a képzelt beteg.

- Meddig akarja cibálni az oroszlán bajszát? – elégeli meg a játékot a tekintély vesztését féltő hatalom.

- Ön űz velem kegyetlen játékot! Nincs több mondandóm! – függeszti fel a beszélgetést a leragadó szempár.

- Ne próbálja elhitetni velem, hogy alszik! – emeli fel hangját az ideg. Nem érkezik válasz, a királyné alvást színlelve, mozdulatlanul fekszik az ágyán. A férj ölelése és csiklandozása kelti fel a neje kuncogását.

- Adok én önnek alvást mindjárt! – veti rá magát hitvesére a tréfa. - Ne bántson, megadom magam, itt a csókja! – kegyelemért könyörög a vihogás.

Mégsem teljesen idegen az urának, elégedetten hunyja le szemeit a fáradt hitves. Amíg él biztos helye van az udvarban. Saját kis sziget, amit nem háborgat a szemérmetlen etikátlanság. Anyanyelvét megőrizve örök kívülálló a hagyományok tisztelete. Nem vonz másokat számkivetett barátain kívül. Külseje kopott, unalmas szépsége csupán tiszteletteljes gyermeki lelkület. Szava nem nyom sokat a latba, eltörpül a kiváltságosok mellett. Ők a kihűlt házasság dögevő hiénái, a húscafaton marakodó rikácsoló hárpiák. Vérszomjuk izgalmat és kielégülést jelent a köztük lavírozó áramlatnak. Vajon kihez sodorja kedve ma este a női testek vándorát, hogy kalóz módra elvegye az érzékiség minden vagyonát? Ármánykodás otthona, pajzán sóhajok csalóka birodalma ad melegséget a csillapíthatatlan vágyaknak.

- Mi a kívánsága? Mit tehetek önért nagy és erős királyom? – sziszeg kiszemeltje mozdulatait fürkészve az éles nyelvű vipera.

- Töltse velem az estét, legyen partnerem a csillagberakásos éj paplanja alatt! – közli óhaját az éhség.

- Milyen gáláns ajánlat, elfogadom! Nagyon egyedül érzem magamat mostanában, hogy nem látogat meg szerény hajlékomban. – a nagyravágyás ékes szavai zengnek.

- Itt vagyok és ez a lényeg! Most csak az öné vagyok! – indul bevenni kapituláló várát a túlzás.

- Hízelgő, megígérhetem, hogy figyelmét nem hagyom lankadni! – ízlelgeti urát az erotikus ígéret.

- Jöjjön közelebb, hagy oldjam ki a ruháit! – vetkőztetnek őrült sebességgel a függőség szemei.

- Még mit nem?! Tönkreteszi őket, mint a múltkor és dobhatom ki a szétszaggatott kelméket. – ódzkodik az elővigyázatosság.

- Kap tőlem másikat. – hessegeti el az aggályokat egy legyintés. - Másra vágyom. – húzza az időt a kapzsiság. - Bökje már ki, hogy mit szeretne! – ingerült a visszautasított férfi. - Óh, az én vágyaim jelentéktelenek, nem méltóak arra, hogy felséged elé tárja őket. –

húzgálja az oroszlán bajszát eleven tápláléka. - Akkor hallgasson róluk és üljön ide mellém! – huppan az ágyra a mulatságos szívtipró. - Mégis van valami! – pironkodva emelkedik a szoknya. - Azt akarja, hogy megőrüljek? Sikerülni fog, ha így folytatja, mert hamarosan

elvesztem az eszemet. - fut végig a nyelv az ajkakon szavakban az előtte álló testet ízlelgetve.

- Azt is… - esik vissza a combokra a szemfedő anyag. - Mit még? Megkaphat tőlem bármit, ha jó lesz hozzám. – ágaskodik a felajánlás. - Hagy súgjam a fülébe! – hajol közel az édes száj. - Az öné, de most már elég a fecsegésből! – gyűri maga alá a letepert zsákmányt a

perzselő kényszer. - Tegyen velem, amit akar, hű szolgája leszek! – fogadkozik az aranyláz.

Friss hús bizsergeti az ízlelőbimbókat, megtelik a gyomor az ínyencséggel. A nő már alszik, mögötte a szeretője viszont még mindig simogatja. Távoli kedvesére gondol, akinek hiánya rettenetesen nyugtalanítja. Ő az egyetlen, aki sosem akart semmit. Megtehette volna, ahogy a többi dáma és kihasználja, de ő más! Talán ezért szereti, ő nem kapaszkodik hatalmába. Üresség rágja a palást belsejét, óriási titok. Fel kell fednie! Megújulás, förtelmes az udvar nélküle. Az érintés nehézzé válik, a kéz elhagyja menedékét. Hátára fordul a megfutamodott undor. Egy nőre tud csak gondolni a kifulladt vezér. Matt és egyszerű ez a szoba, nincs benne maradása. Felkelne, ha bírna, de reggelig várnia kell a futásra. Szemeit elnyomja az álom, akaratát legyőzték emberi korlátai. Fáradt a láng is, nagyokat ásít a fények városa. Az utcák koszát a szél egy helyre fújta. A hajnalt mulatva köszönti a gondűzők ricsaja. Áldomásokkal

és szidalmakkal koccannak a korsók. A kancsókból bódító merészség folyik, mérték nélkül nyelik el a kortyok.

- Még egy üveggel! – az újjászületett misszionárius hirdeti új hitét. - Igyál öcsém! – a bánat ül le mellé társául szegődve. - Köszönöm testvérem! Az isten fizesse vissza! Miket beszélek?! Nem vagyok

magamnál, hiszen nincs is! – keveredik az itallal a harag. - Ne törődj semmivel, csak húzd meg és minden bajod a múlté! A pohár mélyén az

igazság! Én mondom gyógyír ez az összes kínra. – adja át élete tapasztalatát a megcsömörlött balsors.

- Elhagyott az úr, pedig dicsőségét zengtem és követtem tanításait. – öklével az asztalra csap a tehetetlenség.

- Én is hívő voltam. – ereszkednek le félig a szemhéjak. - Valóban? – talál célba a részvét. - Igen! – csuklik a megerősítés. - És most mi? - élénkül fel az érdeklődés. - Részeg! – vigyorog a beismerés. - Nekem is be kéne rúgnom. – néz maga elé szomorúan a depresszió. - Igyál még, hamarosan jól érzed majd magad! – veri hátba a kedélyes idegen a

kegyvesztett püspököt. - Ön egy igazbarát! – köhögi fel a köszönet. - Ott segítek, ahol csak tudok. Nekem ilyen a neveltetésem. – dőlöngél a fontoskodás. - Honnan származik? – kerekednek ki a rajongás szemei. - A szomszéd utcából, de van itt ész kérem tisztelettel! – kapaszkodik az asztal sarkaiba

az egyensúlyát vesztett magabiztosság. - Ön egy próféta! – példaképére talál az elveszettség. - Olyasmi, de azért nem vagyok szent! – hízik a máj. - Önzetlensége párját ritkítja! – folytatódik az méltatás. - Igen, ebben lehet valami. – bólogat a ráaggatott címek hallatán a helyeselés. - Lenne egy bizalmas kérdésem, hátha ön tudja rá a választ. – tördeli kezeit a

bizonytalanság. - Kérdezz bátran cimborám, nincs olyan e világon, amiről én ne tudnék! – válik

emberfelettivé a bor tudása. - Mi az élet értelme? – érthetetlen a motyogás. - Csak a mai nap számít! – tökéletes a szájról olvasás. - És mi lesz holnap? – keserű a jajgatás. - Egy új nap. – szürke a hangsúlytalanság. - És a szerelem? – a távolba mered a tekintet. - Nem érdemes kergetni elérhetetlen ábrándokat. – húzza ölébe a kocsmáros lányát a

vén kecske. - Ez biztos fájhatott. – gondol a barátja arcán virító kéznyomra a megkésett reakció. - Kéreti magát, de meg fogom hágni, ha addig élek is! – pattan fel újult erővel a

büszkeség. - Áldásom az ifjú párra! – emeli poharát a szentesítő pecsét.

Utazások a végtelenbe Poharát ürítve az asztalra zuhan az öntudatlanság. A katarzis mélységeit járja meg a megbénított szervezet. Közelébe férkőzik egy lopakodó alak. A hanyatlás felráz, de a visszaesés elkerülhetetlen.

- Ébredj gyermekem! – rázza fel álmából a kidőlt férfit a világosság. - Mi az? Mi történt? Tán ég a ház? – kapkodja fejét a kikelet. - Nagyobb a baj, mint az hinnéd. – járkál körbe a hang. - Te vagy az barátom? – dörzsöli szemeit a zsibbadt kéz. - Én. – velős válasz érkezik. - Milyen volt a kicsike? Elkaptad? – áldozná fel szegény lányt egy gusztustalan poén. - Téged ragadott el valami. – aggódik az ismeretlen. - Ez az ital, amivel kínáltál nagyon erős, teljesen kiütött. – szédül a gyengeség. - Minek ittál annyit? – nem szünetel a felelősségre vonás. - Te mondtad, hogy igyak. – hárít az emberi természet. - Én nem mondtam neked semmi ilyesmit. – áll értetlenül az eset előtt a még mindig

láthatatlan férfi. - Ki vagy te? – néz körül az egyházfi. - Egy vendég. akárcsak te. – kirajzolódnak a körvonalak. - Mit akarsz tőlem? – szegeződik a kérdés a szemben ülőhöz. - Fel szeretnélek segíteni. – nyúl előre a csontos, öreg kar. - Jól ülök itt, nem megyek sehova. – dől hátra, a kéz elől kitérve a félelem. - Ez lenne a végcél? – rendeli vissza karját az ősz apó. - Ez bizony! – makacsul ragaszkodik elképzeléséhez a fellélegzés. - Nem vágysz többre? – az aggastyán összekulcsolja karjait magát óvva a csalódástól. - Korábban hittem, hogy az életem sokat ér majd. – magyarázza döntését a tévút. - Most is ugyanannyit ér. – fordítja el tekintetét a szakállas arc. - Reménytelen a sorsom. – fogja fejét a kilátástalanság. - Semmi sem lehetetlen. – harag gyullad. - Oda a rangom, elveszett mindenem. – zokog a rimánkodás. - A rangod tényleg annyira fontos volt neked? – mosolyodik el a ráncos matuzsálem. - Igen, a szent ige terjesztése volt küldetésem. – szikráznak az indulatok. - A legfontosabb ez volt? – kerekedik el még jobban a száj. - Ő volt a legfontosabb. – omlik össze a kártyavár. - Akkor miért nem vagy most vele? – merül fel a ráció hiánya. - Nem lehet. – zár ki minden lehetőséget a görcsös fájdalom. - Miért nem? – hajol közelebb az érdeklődés. - Ő a tiltott gyümölcs. – esik a vérnyomás. - A tudás már a tiéd. – triviális megállapítás. - Mit érek vele, ha ő másé. – lemondó a pesszimizmus. - Neked sem ő volt az egyetlen. – erősíti a szégyenérzetet ez az apróság. - Már mondtam, hogy csak ő számított. – harcol a dac. - Akkor miért szakítottál magadnak még több almát? – kétség vetődik az előző

kijelentésre. - Nem tudom. – értelmetlen már a megbánás. - Te választottad a gyötrelmeket. – kínos az emlékeztetés.

- Ha képes lennék rá, akkor visszatekerném az idő kerekét. – a képtelenséget elismeri a józanész is.

- Azt sajnos nem lehet, de ha lehetne is ugyanígy cselekednél. Nézd meg hová jutottál! – szilárd a meggyőződés.

- Feláldoztam mindenem érte, mégsem lehet enyém. – igazságtalanságot kiált a mártír. - Nem panaszkodhatsz, számtalan dolog megadatott neked. – int nyugalomra a

cáfolhatatlan tény. - Bárcsak tudhatnám, hogy hoz-e glóriát az új nap! – álmodozik az elégedetlenség. - Tudni akarod, hogy mit hoz a jövő? Lásd, hogy kivel van dolgod! Legyen hát tiszta

tudatod ege, ne zavarja felhő! – nyújtja át adományát a végtelen erő. - Névtelen, romos kripta ajtaja tárul, feltépi a rideg ágy pókháló fátyolát a becstelen

tolvaj, aki a por alatt kincsek után kutat. – örült fájdalommal hasad szét az idő burka. - Hogy tetszik a prófécia? – teszi fel a kérdést az öregúr. - Zavaros és homályos. – feszülnek meg az izmok a szörnyű kíntól. - Kedvez neked az idő vasfoga? – ironikusan gyűrődik fel a homlok. - Rabló vési ki ékköveimet a megkövült múltból. – évszázadokkal jár a jelen előtt a

szempár. - Mit tehet a magányos költő az ideák világában?! Írja szakadatlan rímeit és bízik

igazában. – az idős tenyér megragadja a fiatal lelket, hogy erővel töltse meg. - Nem értem. – tér vissza a kocsmába a mozdulatlan utazó. - Majd megvilágosodsz. – szól a jövendölés. - Félek, hogy már a következő reggelt se érem el. – erőtlen a siránkozás. - Az nincs messze. – enged a marok, ökölbe szorul a kéz, majd kiengednek a fagyos

ujjak. - Nekem igen. – lusta a szenvedés. - Vegyél erőt magadon és kelj fel! – összehúzott szemöldök dirigál. - Nem megy! – fagyos a remegés - Dehogynem! – rúgja hátra székét a vén türelmetlenség. - Tényleg nem! – nem enged a rettegés. - Ne bosszants! – cibálja barátja ingjét a jó szándék. - Eressz! – harcias próba a szabadulásra. - Kelj fel! – húzza az ajtó felé a kábult ifjat a forradalmat leverő erő. - Ez fáj! – nem késlekedik a behódolás. - Ébredj! – csattan a pofon.

… - Mocskos disznó! Most végre ott vagy, ahová tartozol! – porolja le magát az elégtételt

vett kocsmáros. Arccal a sárban elfogy a levegő. Kapkodja fejét a lecsúszott püspök. Így múlik el egy perc alatt a világ dicsősége. Kényelmesebb volt az apostolok nyomában, mint a pocsolyában, mégis szinte melengető az álom, ami ledönti lábáról.

Ami sosem volt enyém

A vörös karéjú pirkadat ásítozva hajtja el a sötétség hadait. Harmatcseppek ülnek ki az apró virágszirmokra. A fekete ruhás hölgy már korán könyvei társaságában száll mesebeli történetek felé. Éhsége szakítja csak félbe délidő tájt az olvasás szépségét. Ebéd után egyedül indul könnyű sétára birtokát számba véve. A lovardánál szerelmesek enyelgésének észrevétlen tanúja. Fiatal bizalmasa az egyik lovászlegénnyel csókolózik. Az istállóba mennek és a szénába heverednek. Heves érzéseik tettet öltenek és beteljesítik szívük óhaját. A néma tanú szeméből egy könnycsepp ered útjára. Az igaz szerelem, ami sosem volt az övé most előtte hever. Futva lohol kifelé összeroppanva a fájdalomtól. Szúrós cserjék közé bújik elsiratni magányát, ahol kedves pillangó száll rá és színes szárnyai ellegyezi bánatát.

gyere szerelmem édes nektár az életem

táplálkozz velem és éltess engem

ragyogott a Nap azon a délután,

amikor létemen landoltál pillangók szárnyán éreztél repülés közben a levegőben

kábulatba estél az illatfelhőben követted a feromonjaimat

hallottad a hívásomat és most érzem, ahogy csiklandoz,

ahogy hozzáérsz a gondolataimhoz

a bőrömön óvatosan jársz majd körülöttem szállsz

és újra hozzám érsz menedék, szeretet, amit kérsz

gyere szerelmem

édes nektár az életem táplálkozz velem és éltess engem

megremeg a lábad, ahogy pihenteted a szárnyad

káprázatosak a színeid maradj velem, hisz az élet rövid

ízlelj meg pödörnyelveddel

barátkozz édes szerelmemmel érett gyümölcs vagyok, ami kínálja zamatát

kóstold meg lelkem friss harmatát a kicsorduló cseppek felüdülést jelentenek

ez szívem ambrózia nedve minden könnyem igazgyöngy lenne

csókjaidért nyílnak a virágok

bennem, minden szépséget kitárok ízleni fognak a hamvas gyönyörök,

amiket neked őrzök

gyere szerelmem édes nektár az életem

táplálkozz velem és éltess engem

megremeg a lábad, ahogy pihenteted a szárnyad

káprázatosak a színeid maradj velem, hisz az élet rövid

szépségem gyere és ünnepelj velem

mit? azt hogy itt vagy nekem hogy élünk, hogy együtt lehetünk

hogy holnap együtt ébredünk, mert ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk,

mert megadatott ez nekünk legyen minden pillanat ilyen tökéletes

legyen minden mozdulat ilyen szenvedélyes

teljessé teszel a részemmé leszel

örökké hálás leszek neked, hogy nekem adod szerelmed

gyere szerelmem

édes nektár az életem táplálkozz velem és éltess engem

megremeg a lábad, ahogy pihenteted a szárnyad

káprázatosak a színeid maradj velem, hisz az élet rövid

megtöltöttél szerelemmel

mesés érzésekkel nem kaphatok ennél jobbat nem találhatok nálad jobbat

gyere szerelmem

édes nektár az életem táplálkozz velem és éltess engem

megremeg a lábad, ahogy pihenteted a szárnyad

káprázatosak a színeid maradj velem, hisz az élet rövid

827.

Bárhol

lépteid nyomán megszakad a lélegzet érted kelt életre a természet miattad nyílnak a virágok

veled indulnak útjukra az álmok

óvó karok alatt a napfény a levelekre ragad a tudás árnyékában az élet értelme elszalad világos benyomások írják rémséges meséjét nem is sejti még, hogy nem éli meg a végét ül a fehér vásznon az egyenes fűszálakon ő is egy dőlöngélő virág, nektárja vagyon

könnyű uzsonnáját fogyasztja a lombok alatt regény ül ölében, tekintete a kosáron maradt

érezni kacagó szemein át dacának maró füstjét

veszni látja az egykor biztosnak tűnő ügyét az ura hívja, őt is tündöklő udvarához kötné suttogó szél ömlik lábai elé vihart hozva fölé

az üvöltő ég bánata áztatja dühével fenyegetve

szalad jajgatva, nevetve, száraz menedéket keresve vissza a kastély aranyozott börtön-falai közé ez az otthona és a koporsója, de legalább övé nem tudná feldolgozni soha, ha elveszítené ez is csak ajándék, az érdem az elismerésé

a félelem kiszolgáltatott gyönyöre nyalogatja fülledt, reszkető alakja társaságát óhajtja

kitikkadt ópiátok simogatják kívül és belül

az önkívületlenség védelmét kutatva menekül talán a teste feladja és ezen az estén kihűl

a megszeppent boldogság a fakó arcára kiül tovább kell folytatódnia a hangos karneválnak

még nem lehet vége az életre szóló mulatságnak sosem elég, elég erős! sokkal több kell belőle az unott féltékenység kielégületlenségének őre

csalfa érzései irányítják a tébolyult örömök útvesztőjében

elveszik az értelem és homályos kéj gyűlik fennakadó szemében

a bolond mohóság feledékeny áldozatává válik kábulat használja ki nyugalmát és vérében ázik csapdájában vergődő sebzett kis énekesmadár felettébb különös színfolt a drága kelmén a sár

a pillanat sokkal többet vesz el belőle, mint előtte bármi

groteszk szépség születik kinyílva a burokból, de képtelen járni

hogy lehetne hazug, ha érezte minden szavát? gyors és végzetes üldözője halálos izgalmát

fekete szakadék nyílik tétova lábai alatt szenvedéllyel húzza le ruháit a hőség miatt a sötét éj szeme a hold, arca fagyos tükör

gyilkos tekintete a sötétben magának utat tör bárhol utolér a csábítás, nem lehetsz elég távol belefulladsz a hidegbe, az utolsóba, aki gyászol

a világ megállt egy pillanatra,

de a zsongást visszakapta és az élet szívébe visszatéved, ahogy a villanásból felébred

979.

Az udvar orchideája

Az örömteli vakációnak vége, ideje megfizetni a gondtalanság árát. Az udvar rohanó nyüzsgése a király hatalmának alapköve. A fekete ruhás nő bársonyos üléseken közeledik és szörnyű terhet érez magán. Lelkében üresség, szívében kínzó vágy, kezében a pecsétes levél. A kövön élesen kopognak a patkók, a kocsi üvegén keresztül a világ legfényűzőbb épületegyüttese magasodik komor pompájával az aggodalmas gondolatok fölé. Ez lenne a földi paradicsom? Nincs olyan gyönyör, nincs akkora erő, amit ne láttak volna ezek a falak. Az emberi elme nem alkothat mesésebb helyet a szárnyaló képzelet semelyik szegletében. És a szív? A szívnek ki parancsol? Itt minden az uralkodó dicsőségét és nagyságát hirdeti, de mi van a szerelemmel? Ez a nagyág csak üres kőhalom, ha elhagyja az élet. A kert is elvadul, ha nem gondozzák. Az állatok sem ismernek gazdájukra, ha csak az ostorütések maradnak. Óh, szív minek korbácsolsz fékezhetetlen érzéseket? A lovak megálltak, a lépcsőn szolgasereg fut lefelé nyájasan köszöntve az ismerős vendéget. Kell még néhány perc, amíg kilép a kocsiajtón a szépséges grófnő. A hőségre hivatkozik, gyenge bőre nem bírja ezt a szokatlan meleget. Kegyes hazugság, időre van szüksége, amíg felkészül a találkozásra. Most tényleg sápadtnak tűnik, ahogy a bizonytalanság elszédíti. A félelem lidérc-karjai szorongatják, teste beleremeg a hideg érintések maratoninak tűnő futkosásába. A feje hasogat, a gyomra összeszorul, a levegő nehezen talál utat magának szomjazó tüdeje felé. Végül az akarat felülkerekedik a szeszélyes érzéseken és az ajtó nyílik. Éjfekete csipkés kesztyűjével kapaszkodik az ajtóba és próbál erőt sugározni tétova lépteivel. A gyengeség jelét a palota ablakaiból éles szemű keselyűk lesik. Különös ez a sasfészek. A hivatalnokok serege irigyen kémlel és revánsról álmodozik. Türelmük fogytán és készek mindenre, hogy ők is lopjanak valamit az isteni nagyság kincsei közül, hogy ők is érezzék az erő mámorító magasságának gyönyöreit. Az áldozatnak azonban van tartása, kecsesen megy felfelé, már beletörődött sorsába. Tudja mi vár rá, ha ezen lépcsők tetejére ér. Valakit kábít, neki már teljesen közömbös a gazdagság. A véget várja, túl akar lenni az egészen. Az életből kifogytak a színek, már nem csillognak a szemei. A sorozatos csalódások tanították keserű ürességre, eleget tesz kötelességének. Darázsfészek ez! Körülötte duruzsoló zsongás. Elfeledett arcok súgnak fülébe poros hazugságokat, szúrós tekintetek szegeződnek rá. Megbomlott a rend, felpezsdült az udvar a jövevény láttán. Izgalmas új szórakozás, bizsergető impulzus. Ez ő, semmi más. Az egzotikumokhoz szokott réteg új játékszert talált. Először a királyt illeti, hacsak valaki meg nem előzi, de a hírek nagyon gyorsan terjednek itt. Máris a lakosztályába vezetik a szolgák a zsákmányt, a lányt, aki már nő, sőt asszony. Férje nem az uralkodó, hanem a rendszer. Szobájában különleges kívánságok és beteges vágyak fogadják. Messzi földről származó kelmék, ékszerek, italok és soha nem kóstolt ételek fekszenek előtte az asztalon. Felesleges képmutatás. Ragaszkodik a feketéhez, valami mégis hívogatja. Egy illat, egy üvegcse a sok másik között teli édes hipnózissal. Megszagolja és magára fúj belőle, mégis van egy kis öröm még számára a földön. Körbenéz, csak most veszi észre, hogy ágyán mások már álomra hajtották fejüket. Az aranyfonalú takarón fenséges virágok nyújtózkodnak. Újra kislány az asszony, lenyűgözi a természet ezen apró varázsa. Az ágy szélére ül, felemel egyet és csodálattal forgatja.

- Orchidea! – hangzik az ajtóból a boldog felkiáltás. A király az, korona helyett jellegzetes rizsporos parókája világít.

- Szép! – és egy csüggedt mosollyal minden érzés elhagyja a nő arcát. - Egy virág se lehet olyan szép, mint te kedvesem! – a világ leghatalmasabb férfija most

olyan alacsonynak tűnik, szinte rohanva siet oda az ágyhoz. - Köszönöm! – kelletlenül fogadja parancsolója ölelését és csókját a gyönyörűséges rab. - Csak nincs valami baj? Rosszul vagy? Az út? – kerekednek ki a váratlan elutasítástól őfelsége szemei.

- Nem, jól vagyok! Örülök, hogy újra látlak! – mézédes hazugságot még finomabb csók követ.

- Én is! – és elveszi az isteni ember, ami az övé… Néhány hónap és unalmas lesz ő is, de addig minden követelést teljesítenie kell. A rosszullétek állandósulnak, a drogok egyre csábítóbbak. Az aranyéletnek is van árnyoldala. A fekete ruháját is le kell vennie, meztelen. Királyának mindenét odaadja, kivéve a szívét, amit már darabonként szétloptak régi szeretői. A báb, akit ide-oda rakosgatnak. Rejtsétek el a mérgeket és az éles tárgyakat! Szökni akar! Nem vidítja fel a csengő muzsika, a mulatságok, de még a tánc se. Szerencse, hogy az idő kegyes néha. Elszakítja a párokat. Egy birodalmat bajos dolog egyben tartani. Az úrnak sajnos más vidékeket is meg kell látogatnia. Hegyek és völgyek, szántóföldek, gazdag a termés és a kedv is változó. Egy viszont változatlan: az ízlése. Az ízlése az kiváló, mindenből a legjobbat és a legtöbbet. A színes fűzők után végre a fekete is visszajöhet. Az első napok szinte felszabadítóan csendesek. Végre a nyugodt alvásra és az evésre is van ereje a szegény szárnyaszegett madárkának. Most kezdi igazán élvezni a helyzetét. Rátalált a magány és elragadja az élet szépsége. Értékkel telítődnek a javai és a környezete. A szolgálólányaiból bizalmasai és társai lesznek a nagy kalandra. Felfedezi a palotát és a kertet. Minden más, minden szebb hirtelen, de az idill se örök. Hamar szertefoszlik, amikor az éhező udvari hivatalnokok gazdájuk távollétében bátorságot nyerve kapzsin zaklatni kezdik az újra repülni tanuló énekesmadarat. Levelek, kizsarolt együttlétek, vádaskodó látogatók, eszetlen mohóság. Az önkívületlenségbe kergetik szegényt. Egyre többet kérnek, az orgiák egyre vadabbak. Ki állítja meg a fékevesztett önpusztítást? Az őrjítő zúgást ki kell szellőztetnie a fejéből a drága madame-nak. Füstös barlangjából kiszökik egy szabad estére. Ennyi neki is jár. Csak sétálgat a városban. Először a piac zsúfolt tömegében keveredik el az emberek sodrásával. Majd mikor feszélyezi a sokadalom a folyóhoz menekül. Nyugodtan hömpölyög a víz, lágy hullámok fodrozzák a víztükröt. Az éjszaka királynéját a sötétben a lámpasor vezeti a parton, gondolatait pedig a csillagok az égen. Azon tűnődik, hogy vajon a habok merre visznek és hol végződnek. Milyen mesebeli világok létezhetnek és honnan származnak azok az ajándékok, amivel őt elhalmozzák hódolói?

- Mit keres egyedül ebben a sötétben hölgyem? – törik meg a csend. Ki lehet az? Honnan szólt, hol a rejteke? Tolvaj? Mit akarhat? Hamarosan kiderül, amikor az árnyékok mögül előlép.

- Megijedt?! Ne butáskodjon! Nem állnak jól a könnyek egy ilyen szép nőnek. – mondja mosolyogva az ismerős hang.

- Talán te nem ismersz fel, de én nem felejtettelek el! Emlékszem a hangodra! – szakad fel az indulat a törékeny testből.

- Találkoztunk hát régebben? Fordulj meg aranyom, mutasd arcocskádat, hagy csókoljalak meg! – az öröm kíváncsisággá változik.

- Azt hittem egy rabló az, de már tudom, hogy csak egy gyáva féreg! – a dacosság és a kipirult bőr előnyös megvilágítást kap.

- Te itt? Bocsáss meg édesem! – nem csak a Nap visel álruhát éjjel… - Nekem kéne meglepődnöm, de nincs min, te bármire képes vagy... – hátrál a híd felé a

dühös asszony. - Érted tényleg bármire képes lennék! – a tébolyult függőség egyértelműen kiült a

hősnek semmiképpen nem nevezhető szerelmes arcára. Egy esernyő repül, de célt téveszt és a földön landol. Hangos segélykiáltások és kétségbeesett rohanás, de hiába. A híd alatt a vadász utoléri a vadat. A szenvedélyes érzéseknek nem parancsolhat senki, talán ma éjjel utoljára, de beteljesül az örök szerelem a hideg kőhöz nyomva.

Az üdvözülés útja

- Nekem nem jó, hogy a féktelen őszi szélben jöttél, fáj a magány! – igazgatja megtépázott méltóságát a megerőszakolt akarat.

- Bocsáss meg, nem tehetek róla! Hatalmába kerített a szépséged. – igyekszik kibúvót találni a menthetetlen visszaeső.

- Én nem haragszom rád. – összezuhan a szánalomtól a tartás. - Akkor szeretsz? – lehet, hogy megint az ital teszi ilyen vakká. - Volt idő, amikor azt hittem, de mi sosem illettünk össze. – csípőre tett kézzel,

fejcsóválva tántorítja el rajongóját a visszautasítás. - Ne mondd ezt kérlek! – rogy térdre az esdeklés. - Ez az igazság! – hajthatatlan a megalázott nő. - Szeretnélek boldoggá tenni! – nem ismer határt az önzés. - Azt látom… - fanyalog egy lenéző pillantás. - Megváltozom! – ragaszkodó ölelés a combok körül. - Felesleges, amúgy is a királyhoz tartozom. – határozott lökés és gyomorszorító szavak. - Szökj meg velem! – új élet lehetősége rajzolódik ki. - Nem lehet és örülj, hogy ezt a kis incidenst nem árulom el neki! Most pedig kotródj

előlem, látni se bírlak! – nem vonzó a pofátlanság és a szökevénylét sem. - Értem már atyám szavát! – ijesztő ábrázat riogat csillogó szempárjával. - Mit beszélsz? – különös érzés fogja el a fekete ruhás hölgyet és menekülésre készteti. - A megvilágosodás… - összekulcsolt kezek éltetik az eget. - Te tényleg őrült vagy! – érkezik az utolsó döfés.

A grófnő megállás nélkül rohan, hátra se néz, amíg szobája ajtaját maga mögött be nem csukja. Nekidől háttal, fejét nekitámasztja és hangosan nevet. Megmenekült! Meg is ölhette volna az a megtébolyult elme. Szerencséje volt, hogy megúszta egy kis kellemetlenséggel, mert azt nem lehet másnak nevezni. Fájni nem fájt, élvezni nem élvezte. Legfőbb vágya, hogy ledőlhessen ágyába és elfelejtse ezt az egészet. Útban az ágyhoz szép fokozatosan válik meg a testét takaró ruhadaraboktól. Franc essen belé ebbe a fránya püspökbe! Miért kellett neki pont ma este arra leselkednie? Kapca lett a pompás anyagból. Ez volt a szépség kedvenc fekete ruhája. A kalapját meg majdnem elhagyta, micsoda este! Már csak a fűző szorítja, mikor ágyához ér.

- Hiányoztam? – bálnaként terül el a király az ágyon. - Mit keres itt? – kapja fel földre dobott göncét fedezékként a kegyenc. - Azt hittem jobban fog örülni, hogy újra láthat engem. – kelleti magát a partra vetett

nagyhal. - Örülök is, csak nem számítottam rá, hogy ilyen hatalmas meglepetés vár. – húzza

száját a undor. - Ne féljen! Bátran üljön ide mellém az ágy szélére. – hívogat a visszataszító látvány. - Máris, csak visszaveszem a ruháimat, nem akarok tiszteletlen lenni felségedhez. –

magyarázkodik a túlzás. - Nem kell, így is jó! Nekem éppen ilyennek tetszik a legjobban. Nagyon gusztusos

meztelenül. – harapdálja ajkát a cet. - Köszönöm a bókot! Ön is felejthetetlen látványt nyújt, de fázom, muszáj felöltöznöm!

– dermed kővé a meghökkenés. - Majd én felmelegítem! – simogatja maga előtt a lepedőt tenyerével a felszított

forróság. - Nem lehet! – gondolkodik valami gyors kifogáson a kedvtelenség.

- Miért nem?! – szokatlan ez az ellenkezés. - Terhes vagyok… öntől! – elképesztő feltevés. - Valóban? Mutassa a hasát! – bizonyíték kell. - Még nem látszik, hiszen oly rövid ideje történt. Pontosan akkor mielőtt elutazott

volna. – aljas hazugság. - Miért nem értesített erről? – virul ki az apai büszkeség. - Gondoltam én is meglepem valamivel. – nyel egy nagyot a megkönnyebbülés. - Öleljen meg! – várakoznak a tárt karok - Fáj a fejem, pihennem kell! – masszírozza halántékát a nő, micsoda alakítás. - Megértem, vigyáznia kell az én utódomra, zsenialitásom tökéletes mására. – bevette a

mesét az önimádat. Anya lesz a fekete ruhás hölgy, ráhibázott. Pechére nem az uralkodótól, hanem isten szolgájától. Püspök vagy király, mit számít, ha már megtörtént? Így legalább fényűző élete lesz a csöppségnek. Fogadott apja majdhogynem hercegi rangra emeli, de jogos trónörökös sosem válhat belőle. A törvényen kívüli ivadék, a fattyú megtűrt mellékterméke az éjszakázó, hűtlen hatalomnak. Hamarosan nőni fog a has, ami a magzatot hordja. Az egyházfinak is megvan a saját keresztje. A mennybemenetelért vezekelnie kell, de a legfényesebb emberhez bebocsátást nyer.

- Üdvözlöm felség! Köszönöm, hogy fogadott! – hajol meghunyászkodva az alattvaló. - Röviden, ha kérhetném, sok a dolgom. – sürget a felsőbbrendű lény. - Jelentéktelen porszem vagyok birodalmában. Kérem alásan, szánjon rám pár percet

értékes idejéből! – nyájas a könyörgés. - Mondja mi a baja! – pillant le az arrogancia. - Szeretnék hitemben elmélyülni. – elefántnak érzi bolhányi baját a lehajtott, csüggedő

tekintet. - Örömmel hallom, hogy ilyen buzgó. – gúny sebzi gyenge áldozatát. - Köszönöm kegyességét! – néz az ajtó felé a megtört férfi. - Várjon, gyanús ez nekem... – kezdi játékát a macska. - Én ártatlan vagyok! – cincog a kisegér. - Nagyon sápadt. – vizsgál a finomsághoz szokott mérce. - Szerény az én életem. – görbül lefelé a száj. - Szóval találkoztak ígérete és az egyezségünk ellenére. – emeli magasra orrát a

sértődöttség. - Honnan tudja? – jön a könnyen kicsikart beismerés - Én mindent tudok. – pöffeszkedik a domináns hím. - Esküszöm, hogy nem… - megrogynak az elgyengült lábak. - Nem érdekes, hiszen szíve alatt az én gyermekemet hordja. – súlyt le az elégtétel. - Micsoda?! – dől össze a világ. - Jól hallotta! – szúr még egyet az erőfitogtatás. - Gratulálok! – sivár minden. - Köszönöm! – teljes a győzelem. - Akkor mi lesz most velem? – viharban hánykódik a bizonytalanság. - Semmi… vagyis menjen csak amerre lát, a szánalmas rongy életét meghagyom. Elég

lesz önnek haláláig a gyötrelmes tudat, hogy a szerelme az enyém! – az ítélet kemény és megalázó.

- Az én szerelmem az Úr! – gyúl fény a sötétségben. - Persze, persze! Eredjen dolgára, fontosabb dolgaim is akadnak önnél! – zavarja el

gondolatai közül a légyként keringő eset emlékét a felejtés.

Magányosnak teremtettek

Gömbölyödik a has, nő az étvágy, a grófnő hízik az örömtől, hogy szabad megint. Szerencse növesztette szárnyaival most újra az eget veszi célba. Az első rosszullétek visszahívják az egyszerű halandók közé. A hívő lélekben is megmozdul valami. Dühös az egész világra. Az istenre, a királyra, magára és a nőre, akit szeretett. Sebzett lelkén tátongó sebek éktelenkednek. Úgy érzi, hogy ő soha nem lehet boldog, de az embereken segíteni akar. Ő is az univerzum szülötte.

emberek, céltalan imákat rebegnek, amik a borgőzben nyomtalanul elvesznek

halld hát most az én történetem utazz velem a végtelenbe kedvesem

engedd, hogy lehámozzam a tested

és magammal vigyem fogoly lelked, hogy igazi szemeiddel lásd a világot, ami nem látott még teljes igazságot

képzelet festette tökéletes vonzalom, amikor a teremtő ecsetet én tarthatom

az elérhetetlen uralkodók pompája csupán egyetlen bohém karnyújtásra

megmenthetem a szépség ártatlanságát megmenthetem a fertőtől tisztaságát

eltörölhetem a szégyent, ami vele történt megteszem érte, tudta nélkül önként,

hogy túléljen, hogy felkeljen

az, ami egykor élt benne, hogy érezze

ember eszik embert és elpusztít mindent

mi értelme a királyságnak, ha vége a világnak?

álomszép nimfák kergetőznek

bájukkal engem is lenyűgöznek, de bennük rothadó vágyak élnek és éhes dögevők belőlük tépnek

menjünk beljebb az álarcok nélküli bálba

mindenki valakinek a szolgája rabja gyönyörnek, pénznek, hírnévnek

hazudnak, csalnak és ölnek

emlékszem az arcokra, az összesre angyalokra, kígyókra, férgekre

az egyensúlyra, a mérlegre és az életemre benne

a mocsár halálosan közel

áldozatokat követel a holnap már ma van

nem alhatok nyugodtan

megmenthetem a szépség ártatlanságát megmenthetem a fertőtől tisztaságát

eltörölhetem a szégyent, ami vele történt megteszem érte, tudta nélkül önként,

hogy túléljen, hogy felkeljen

az, ami egykor élt benne, hogy érezze

emlékszem az arcokra, az összesre

angyalokra, kígyókra, férgekre az egyensúlyra, a mérlegre

és az életemre benne

az életemre benne, az univerzum szülötte…

935. Ahogy a hónapok követik egymást egyre nagyobb lesz a magzat. Már fél év eltelt és egyik apáról sincs semmi hír. Az anya ilyenkor amúgy is mást kíván, az édeset. Hasát simogatja és érzi az apró lábacskák rúgását. Hamarosan megszületik a baba. Hasonlít-e majd nemzőjére? Leveti kinőtt fekete ruháit a kiviruló hattyú. Levelet ír kegyelmes urának, hogy várja gyermekük születése alkalmából, de sem válasz, sem látogató nem érkezik. A kicsi arcocskáról az elveszett szerelem néz vissza. A távolság feneketlen szakadékot hasít a család közé.

részegítő hiány

a fény mámorító utóíze, ahol az örökkévalóság volt az irány

új életnek fakad vize ahol istenek szerelme tombol kínzó sebhelyek az emlékek

amit a ma épít a holnap lerombol és az ég könnyes szemei kísérnek

mentsd, amid maradt

fuss minél messzebbre, mert a romok alatt

sírjából szárnyra kap szívem ereje

a távolság csökken

érted indulok egyetlen kincsem

újra meghalok

távolság

részegítő hiány mintha csak most történne

talán a képzelet játéka a látvány, de minden tükör éles benne a gyönyör párás sóhajként

szakad el vörösen izzó ajkaidtól ismétlődik, ami egykor megtörtént ismerős ősi érzés az új arcaidtól

az álmok birodalma

a te otthonod a széllel utazva

a friss áramlatot hozod

a távolság csökken érzem, hogy közeledsz

ezt az életet is elveszed tőlem útnak indulsz és csak nevetsz

távolság

egy világ darabokra hullik

a források kiapadnak ahogy az idő múlik

lelkem átadom a sivatagnak forró homok és halálos vihar

kopár, fakuló táj nyomaid, átkod, ami eltakar

pusztulást hozó báj

hűvös csend a végtelen éjszaka nem felel

kegyetlen rend és a hajtás, ami bennem indul el

távolság

részegítő hiány

titkaink végzetes útvesztője ahol egykor elrejtőzött a magány,

aminek te vagy a teremtője rögeszméidbe rejtőzve rád várok eltűnik a horizont szemeim elől

egy fordított világot látok

növekedni szemeid mögül 929.

Felsír az újszülött, csúnyán köhög és magas a láza. Hiába az orvosok minden tudása. Túl korán, túl fiatalon távozott ez az ártatlan csoda. Tovább kellett volna élnie, de nem adatott meg neki még az első év sem. Szörnyebb halál nincs is ennél. Fájdalmas sikítás és tébolyult ragaszkodás. Mind hiába. Csöppnyi test ereszkedik le a túlvilágba. Az áramlat sodorja a hajót, ami átviszi fakoporsójában a lelket a túlvilágra. Lebbennek a gyászos kendők, sírnak a néma maradványok. Eltűnt a tűz az aprócska szívből, rab bilincsben hallgat már. Azt hitte, hogy rá itt jobb élet vár. Bőre oly sima és fényes, a sötétség most bekebelezi. A grófnő szemeit könnyek csípik, nincs látszat rangja mögött helye semmi jónak. Ezért minden vagyonát arra költi, hogy párját megtalálja. Ha megleli, akkor fájdalmát neki ajánlja.

Gyónás

a hideg reszkető szelleme költözik lopakodva testembe

a kezeimen folyik a bíbor pompa ez volt a pogány isten bosszúja

ajtónyikorgásra és kopogó léptekre ébred a mécsesek könnyes szeme megszakad a vérző szentek szíve

a nővéreknek párás a lehelete megváltást keres türelmetlenül egy elveszett lélek, nem enyhül a fájdalom megtépázott testén

sikít és kopog a gyóntatófülkén

- atyám, mentsd meg kárhozott életem! bevallom, az összes bűnt elkövettem!

- gyermekem! ez a mindenható úr háza! vendégek vagyunk és más is van nála! - megváltoztál mióta utoljára láttalak!

öregember! múltamnál is jobban sajnállak! - az ördög küldött végső kísértésre?

hitem megóv, esküt tettem a keresztre!

nem kér virágot követeli az erőszakot

a durvaságot, ismétli a parancsot:

add meg nekem, kiáltsd a nevem!

a testi vágy nem ér semmit, ha ahhoz köt, aki nem szeret senkit!

elragadott a mámor! óh, mondd hányszor

adtad oda magad másoknak?! szépségeden vadak csámcsogtak!

- megfojtanak látszat vallásod láncai!

nem vagyunk mások csak disznók szolgái! - menjünk vissza oda, ahol voltunk? játssza a néma zongora újra dalunk?

- ne mondd, hogy nem élvezted a poklot! a szenvedélyt, a száguldást, a lángot... - mindened is túl kevés lenne, éhezek!

a halál mások ereje, elevenen megeszlek!

- szabadítsd meg a húst a bőrtől! a lélegző művészet bennem tündököl

mi lettél? magaddal mit tettél? - ha tudnád még te is meglepődnél, a bosszúvággyal keveredő magány,

mire képes a fájdalom? talány! - és szerinted ez egészséges?

- nem rossz, kezdetnek elégséges

nem kér virágot követeli az erőszakot

a durvaságot, ismétli a parancsot:

add meg nekem, kiáltsd a nevem!

a testi vágy nem ér semmit, ha ahhoz köt, aki nem szeret senkit!

elragadott a mámor! óh, mondd hányszor

adtad oda magad másoknak?! szépségeden vadak csámcsogtak!

mesélj, mondd még!

992.

KIADÁSRA VÁRVA

Várhidi Gábor: A valóság, amiben élünk Kovács Alexandra, Szandi 28 éves, egyedülálló, stylist-ként dolgozik egy kereskedelmi televíziónál. Ahogy azt neve is sugallja csupán egy a sok közül, mégis különleges. Sokszor álmaink és a valóság között óriási a szakadék, ám ha elég erősek vagyunk semmi sem gátolhat meg bennünket, hogy elérjük azt, amit igazán szeretnénk. Egy nő harca a boldogságért: becsapták, megalázták, megsértették, kihasználták, de ő mindig talpra áll! Friss, fiatalos könyv a nőkről, a nőknek. Őszinte és mellbevágóan igaz. A 21. századi tündérmese, érzések kavargó örvénye lapok közé zárva.

A történet: Röviden: egy lány kalandja az illúziók világában a boldogságot kergetve. Helyszín és idő: A mai Magyarország és New York.

Szerkezeti vázlat:

1. Mit látsz a tükörben? 2. Véget nem érő csatározások 3. Fejvesztve 4. Két világ közt 5. Aki kapja marja 6. Szerelemjáték 7. Lehettem volna, HA 8. Kívül tágasabb 9. A beteljesülés Az első, bevezető fejezetben a stressz, a depresszió, a szorongás és a függőségek

kerülnek előtérbe. Ez az önmarcangolás. A másodikban a belső gátak, a visszafojtó erők, a miattuk létrejövő belső szenvedés. A

problémák kivetülés embertársainkra, szerepek, feszültség, ellenséges viselkedés, gyanakvás és pletyka. Kiegészülve az ésszerűtlenséggel és a rossz választásokkal. Itt kerül elő a hazugság, a becsapás, a hűtlen ígéret is. Ez a harc.

A harmadikban a kiútkeresés, a bolyongás, tétlenség és a megoldáskeresés jön elő. Ahol az álmok csak pislákoló villanykörteként mutatják az utat. Azaz a kilátástalanság, ez a menekülés.

A negyedik a generációk közti szakadék. A változó világ, változó értékrend, felgyorsult folyamatok.

Az ötödik a kapzsiság. A kedves és vendégszerető emberek, akik mégsem tudnak együtt élni. Az erkölcsi szint csökkenése. Pozíciók, érdekek, tisztesség, nyílt, maszkok nélküli kommunikáció.

A hatodik fejezetben a kapcsolatok útvesztőjében találjuk magunkat. Kommunikáció leegyszerűsödése, megszűnése. Elhidegülés, a közös élet élvezetének hiánya. Hűtlenség, csalás, ámítás. Érdekkapcsolatok és a szingliélet bemutatása és az ezek köré épülő új iparág, a társkeresés.

7. Miért fordul elő oly sokszor, hogy az adott területen rendkívül tehetséges emberek mégsem tudnak a csúcsra érni? Hol veszik el a szükséges plusz? Miért húzza vissza a szürke massza a belőle kiemelkedő tehetséget? A hírnév, a túl, illetve alulértékelés átka.

8. A körülöttünk lévő világ bemutatása. Miben vagyunk elmaradva, hol kéne fejlődnünk. Másokhoz viszonyítva mi hol állunk a világban. Vissza a gyökerekhez a jövőt építve.

Az utolsó, kilencedik fejezet, a gyógyulás szabályai, esélyei és lehetőségei. Ki akarunk-e kerülni a pokolból? Szeretnénk- e tényleg boldog életet élni, vagy megelégszünk a kevesebbel, ami biztos. A könyv vizuális terve: Címlap:

Gerinc:

Hátlap:

A borító belső feliratai:

elől : az utad megkezdődött…

hátul: rajtad a sor, hogy elérd a céljaid… A címlap és a tartalomjegyzék közé:

Láttam az eget, mint lágy hullámot Rajta lila és rózsaszín felhőhad hánykódott

A szemek meztelenül fürödtek és majdnem belehaltak ebbe a végtelen óceánba Ez egy tökéletes, tiszta érzésként csalt egy másik világba

Az emberek kérdezték: Hová mész? Mit fogsz magaddal kezdeni? Azt mondtam nekik: Bármerre is megyek a dagály át fog ölelni!

Szóval csak egy út van számomra, ami felfelé vezet Nincs egy határ se előttem, a cél csak az égbolt lehet

Az egyes fejezetek címlapjai és a hozzájuk tartozó verses esszenciák: I. Mit látsz a tükörben?

szüntelen rohanás

léted egy szemhunyás ki van veled szemben? mit látsz a tükörben?

II. Véget nem érő csatározások

a fény és csillogás mézédes csábítás

könnyű viasz szárnyak és sötét, bús árnyak

III. Fejvesztve

belül holt szerető kívül viharfelhő

bosszú mérge bénít és fájdalom némít

IV. Két világ közt

évek ellen érvek évek, ellenérvek

évek szembenéznek évek, nem dicsérnek

V. Aki kapja marja

testvér, vér a vérből barát tiszta szívből új család születik új élet kezdődik

VI. Szerelemjáték

szeretlek, kívánlak testedért imádlak

csak egy valami kell és más nem érdekel

VII. Lehettem volna, HA

hol van az izgalom?

rajta a bábúkon furcsa sorstársakon, a néma vágyakon

VIII. Kívül tágasabb

váratlan ajánlat

a szív ellenállhat, de az ész igent mond és szerelem a zsold

IX. A beteljesülés

drágám, bármit kérhetsz

minden a tiéd lesz a felhőkhöz érhetsz, itt álmokban élhetsz

Szeretnék köszönetet mondani a szüleimnek, a családomnak, a szerelmemnek, a barátaimnak, rájuk mindig számíthattam, valamint mindazoknak, akik segítettek utam során. Köszönöm azoknak is, akik érdemesnek találják könyvemet arra, hogy elgondolkodjanak kiadásán. Bízom benne, hogy kellemes, szórakoztató és örömteli lesz mindenki számára! Természetesen köszönet jár a nőknek is, akik mindig inspiráltak. Külön köszönetet szeretnék mondani Kenéz Flórának, aki a könyv esztétikai értékét emeli szépségével. Nélküle és képei nélkül szegényebb lenne a könyv és a világ is.

Várhidi Gábor Sződliget, 2013. január 28.