Wass Albert - Karácsonyi üzenetek

Kráter Műhely Egyesület Wass Albert Életműve

32. kötet kemény kötésben 32. kötet

Pomáz, 2003

Az A Temető megindul című írás a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1933-as, az Ötven erdélyi gyermek levele a Jézuskához című kórusjáték a Szolnok–Doboka vármegye Közjóléti

Szövetkezete 1938-as kiadása alapján készült

©Szász Lóránt és örökösei, 2003 ©Kráter Műhely Egyesület, 2003

Felelős kiadó és sorozatszerkesztő Turcsány Péter

Sorozat- és borítótervező Kováts Kristóf

A borítókon Váradi Péter Pál és Fülemile Ágnes fotója

Illusztrációkat készítette Mészáros Erzsébet és Ternovszky Béla

ISBN 963 9195 38 3 Wass Albert Életműve ISBN 963 9472 69 7 kartonkötés

ISBN 963 9472 70 0 keménytáblás

Kiadja a Kráter Műhely Egyesület 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. Tel./fax: 06-26-328-491

E-mail: [email protected] www.krater.hu

Szöveggondozó Krauter András

Műszaki szerkesztő Várvédy Zsuzsa

Tipográfia Kotsis Sándor (Dertako Bt.)

Nyomás Aduprint Kft.

Felelős vezető Tóth Béláné

Wass Albert Karácsonyi üzenetek • A Temető megindul

Karácsonyos lélekkel Karácsonyos szemmel, karácsonyos lélekkel tallóztam a fekete karácsonyokat

igen sokszor megélő, de a betlehemi csillag reményét soha szeme elől nem tévesztő író gondolatai, írásai között.

Az elvált szülők gyermekeként korán anya nélkül felnövekedő Kicsigróf legkoraibb és talán legszebb karácsonyi emlékét az anyjával ünnepelve, idegen távolban, idegen városban élte meg. És aztán Vele már soha többé.

„Emlékszem, azon a karácsonyon becsaptam anyámat. Már ünnep előtt

titokzatos dolgok történtek, angyalhaj hevert a szőnyegen, fenyőszag volt, de én tudtam, hogy mindez csak érettem van. Tudtam, hogy nem angyal hozza a karácsonyfákat, s a játékokat sem ő, hanem boltokban árulják, s pénzért veszik. Láttam otthon, mikor a cselédek a karácsonyfával bajlódtak, apám vadászni volt, s estére készen kellett legyenek vele. Én is segítettem nekik olyankor a díszítésnél. Nem kívánta senki, hogy higgyek az angyalban.

De éreztem, hogy anyám nem tudja ezt, s szeretné, ha hinnék benne. És hittem. Színészkedtem neki s szaladtam az ablakhoz, ahol éppen akkor röpült át az angyal. Örvendtem a fenyőszagnak, s megtaláltam az elhullatott aranyhajszálakat. Itt járt az angyal – súgtam titkolódzva, s anyám örült neki, mint egy gyerek.”

(Elindul egy élet) A csodálatos apai nagyszülők gazdag hagyomány- és mesevilággal bűvölték

el a természettel már korán meghittséggel azonosuló gyermeket, majd ifjú embert. A nagypama és nagymama meséi az elpusztíthatatlan szeretet magányos, de hódító pillanataival gazdagítják a gyermek ábrándvilágát.

„Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket

arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.”

(Karácsonyi mese)

– 5–


Az I. világháború utáni román megszállás gyásza ráborult a családi hagyományokra is Csak lopva, még a szülői házban is lázadva, magányosan tartotta meg a kamaszodó fiúcska a karácsony ünnepét. A gyász, a tragédia még ezt a legszentebb estét is maga alá gyűrte, némává tette nem egy erdélyi család életében A „maga teremtette” Ünnep mégis feledhetetlen, s egy életre Istennel eljegyzetté, meggyűrűzötté tette a majdani írót:

„Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem

mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak s most már nem csak románok ünnepeltek ebben a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.”

(Az én titok-karácsonyom) A felnőttkor embert próbáló sodrában Wass Albert – miközben feleségétől hat

gyermeke látta meg a napvilágot – soha nem feledkezett meg a gyermekek karácsonyáról, a szegénységben is lelki gazdagságot árasztó Jézuska hatalmáról, a kérő hit világot változtató erejéről Egy páratlan közösségi alkotás születik meg a II világháború kirobbanása előtti szorongó élethelyzetben Az író a gyerekekkel közösen írja meg és állítja össze a szeretet új, gyermekien naiv és felemelő himnuszait az Ötven erdélyi gyermek levele a Jézuskához című füzetben (Az írást becses kortörténeti ritkasága miatt a gyerekek javítatlan írásmódjában tesszük mi is közzé, a szerk.)

„A szeretet nevében nyitok ma be Hozzád, Ismeretlen Olvasó A szeretet

nevében állok meg párnázott ajtódon belül, sürgős ügyek, fontos tanácskozások, alázatos kérések és nagyra törő célok nyomán, melyek egy küzdelmes és nehéz esztendő belső szobádat annyiszor megjárták

Én csak most jövök. Most is csak azért, mert küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül.

– 6–


Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen Háromszázhatvannégy nap a szereteté s egyetlen csak a többi dolgoké s még annak is elég az estéje Hidd el, kérlek, nem olyan ez a világ már régen, mint amilyennek Isten teremtette volt Új teremtés játékát űztük benne mi, emberek s a játék veszedelmesen jól sikerült Úgy elrontottuk ezt a világot, hogy néha már magunk sem ismerünk reá, s zagyva célvesztettségében tétovázva állunk, mint ijedt gyermekek”

(Wass Albert előszava) A XX. század középső harmadának rettenetes korszakát félelmetes előérzetek

készítik elő, főként Európa művészei alkotnak felrázoan maradandó műveket ebben az időben Képzőművészek, szobrászok, színházi- és filmrendezők, látomásos költők Kötetünkben először lát napvilágot az l világháború halottaira emlékező A temető megindul című kórusmű, amely tekinthető egyben a Nagy világégések, Hirosima és Szeptember 11. előérzetének (A kis füzetkében megőrzött művet nem tárolták a könyvtárak ezertonnányi archívumai, egy Wass Albert emlékéhez hű család őrizte csupán meg az utókornak az 1933-ban kiadott alkotást.) Az emberiséget ért későbbi döbbenet és sokk utólag teszi igazolttá az erdélyi költő vízióját.

„EMBERISÉG HANGJA (Kitörve) Itt vagyok! (Sötét kórus) Itt vagyok, fekete bányamélyben! (Vegyes kar) Itt vagyok: a lappangó veszélyben! (Sötét kórus) Itt vagyok koromban, szennyben, porban! (Világos kórus) Itt vagyok: a mámoros pokolban! (Női kar) Itt vagyok a lázban és a vágyban! (Sötét kórus) Itt vagyok: minden haláltusában! (Női kar) Itt vagyok a kínban és a jajban! Panaszban, könnyben, csókban, diadalban! Zúgó iramban! Felcsattanó szóban! (Szoprán szóló) Itt vagyok a kitépett sikolyban! (Sötét kórus) Gyilokban, pénzben, gépfegyverzenében! (Sötét szóló) A gyűlöletben! (Szoprán szóló) Es a szenvedélyben! (Mind, fokozódó tempóval, egyre hangosabban) Örült iramban kavarogva, forrva: itt vagyok! ha még nem tudtad volna! Pénz csörög és ágyú dübörög! Vér csöpög és máglya füstölög! (Női kar) Kiáltás csattan és sikoly hasít! (Világos kar) Acél sziszeg és villámfény vakít. (Mind) És vér… és vér… és mindenütt a vér…”

– 7–


És természetesen ismét a gyermek szeretet- és Isten-kereső hangja mutatja

meg a gyászból is kiláboló lelki csillagok ragyogását. Az apját elvesztett, a mindörökre szeretet-éhes és nyugodt életre éhező gyermeknek szól az angyalok kórusa:

„Hozsanna néked, szárnyas büszke szó: emberszavak legtisztábbika! Hozsanna néked, tavaszi vihar! Szívtetőről-szívtetőre dobbanj új álmodások jelszavaival! A szeretet van homlokodra vésve, áldott vagy te a szavak között: Béke! Béke!”

Wass Albert hazája – Erdély és Magyarország – kényszerű elhagyása után elsőnek a szeretet verseivel szól szeretteihez, sorstársaihoz (Karácsonyi mese, Karácsonyi vers). Később a menekült-lét, majd az emigráció politikai hitvallásaiban is Krisztust és Nemzetét vallja irányelvei fundamentumának.

„Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel.

S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan. Mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet.

Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten.”

(Karácsonyi levél) Íme összeállt végre Wass Albert karácsonyainak könyve. A teljességhez hozzá

tartoznak szeretett honfitársaihoz írott körlevelei a tengerentúlról. Szüntelen szeretetre és békére buzdítás, nemegyszer imaszavak szólítják meg ma már nemcsak kortársait, hanem bennünket, gyermekeinket, sőt az utánuk következő nemzedékeket is. Tanúságtétel részünkről, a könyvet kiadók és összeállítók részéről is ez a gyűjtemény, a keresztény magyarság több mint ezer éve virágzó hitének tanúsága. Karácsonyos lélekkel nyissa fel, ki benne lapozni kíván.

Turcsány Péter

– 8–


Karácsonyi mese

Elindul újra a mese! Fényt porzik gyémánt szekere! Minden csillag egy kereke! Ezeregy angyal száll vele! Jön, emberek, jön, jön az égből Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek újra gyermekek hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese már nem is egészen mese. Belőle az Isten szeme tekint a földre lefele. Vigyázzatok hát, emberek, Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni, s angyalt lesve a csillagok közt Isten szekerét megkeresni. Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megferedni, s mesék tavában mélyen, mélyen ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete, Vak gyűlölettől fekete. Vak, mint az emberek szeme: az égig sem látnak vele. Pedig az égből lefele porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke, ezeregy angyal száll vele, az Isten maga száll vele, és csillagtükröt nyújt felénk, mesetükröt, a keze.

– 9–


Szent tükrébe végre egyszer pillantsatok tiszta szemmel, tiszta szemmel, Istenszemmel milyen szép is minden ember! Minden ember szépségtenger s mint a tenger csillagszemmel telve vagyok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…? Elfordulnak fejeitek…? Megvakultak szemeitek…? Szépségteket, jóságtokat nem érzitek, nem hiszitek…? Csillaggyertyák fénye mellett Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok, szegények és vakok vagytok, ha szépek lenni nem akartok. De még így is, szegényen is, rútan, vakon, mégis, mégis Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét, elindítja fényszekerét, jó emberek játékszerét. Milyen kár, hogy áldó kezét nem érzitek, nem nézitek s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van, minden embernek gondja van, a sok angyalnak mind gondja van, s az Istennek is gondja van, mert mindenekre gondja van. S így múlik el a szép s a jó az ember mellől, nyomtalan.

(1946)

– 10–


Ötven erdélyi gyermek levele a Jézuskához WASS ALBERT ELŐSZAVÁVAL

A szeretet nevében nyitok ma be Hozzád, Ismeretlen Olvasó. A szeretet nevében állok meg párnázott ajtódon belül, sürgős ügyek, fontos tanácskozások, alázatos kérések és nagyratörő célok nyomán, melyek egy küzdelmes és nehéz esztendő alatt belső szobádat annyiszor megjárták.

Én csak most jövök. Most is csak azért, mert küszöbön áll a nap, az az egyetlenegy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé és a szereteté csupán egyetlenegy s annak is az estéje egyedül.

Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté s egyetlen csak a többi dolgoké s még annak is elég az estéje. Hidd el, kérlek, nem olyan ez a világ már régen, mint amilyennek Isten teremtette volt. Új teremtés játékát űztük benne mi, emberek, s a játék veszedelmesen jól sikerült. Úgy elrontottuk ezt a világot, hogy néha már magunk sem ismerünk reá, s zagyva célvesztettségében tétovázva állunk, mint ijedt gyermekek.

Ó, ne rázzuk a fejünket gőgös fölényességgel, s ne rángassuk közömbösen a vállainkat, hogy az önbírálat kellemetlen terhét lerázzuk: mi magunk is felelősek vagyunk ezért a világért, mint ahogy apáink s nagyapáink is felelősek voltak. A felelősség tükrét ott hozzák már a hátunk megett szapora léptű fiatalok, s ha visszanézünk rájuk, megláthatjuk való arcunkat abban a tükörben. A valóság egy kicsit mindig szomorú s bocsáss meg, Ismeretlen Olvasó, ha szomorúságot okozok Neked.

Ne haragudj, hogy belső szobádba én is béhatoltam, de annyian tették ezt már Veled úgyis mások, gonoszabbak és kellemetlenebbek, annyian törleszkedtek már Hozzád, annyian igyekeztek már változtatni a hangulatodon, annyian nyúltak bele az életedbe, annyian irányították már a sorsodat, annyi mindennek és mindenkinek a nevében kopogtattak már emberi szuverénitásod zárt ajtaján, hogy tudom, nem neheztelsz, ha ezen az egyetlenegy napon, ami erre a célra még megmaradt, a szeretet nevében én is fölkereslek.

Egy könyvet teszek az asztalodra, ötven erdélyi gyermek levelét. Jézuskához szólnak ezek a levelek s az Angyalhoz, s kérlek, ne csodálkozz, nem tévedés, hogy Hozzád küldöttem őket. Nem tévedés. Tudnod kell: a postaforgalom köztünk s a mennyország között már jó ideje megszakadt. Nem mondhatom meg a gyermekeknek: nézzétek, bűneink és gonoszságaink sorompót emeltek közétek és az angyalok közé, falat emeltek ég és föld közé, s nézzétek, lusták voltunk és

– 11–


gonoszak, semmit sem tettünk még, hogy kinyíljon a sorompó s ledűljön a fal, semmit sem tettünk. Nincs postaforgalom köztünk s az ég között, de ők ezt nem tudják még, s kérlek, ne áruld el nekik. Szégyen ez, s a szégyenünket megtudni ráérnek még, ha majd emberré nőnek.

Köztünk s az ég között megszakadt az összeköttetés, s a Jézuska leveleit ma már nem az angyal gyűjti össze, hanem a Közjóléti Szövetkezet gondozó kisasszonyai, s ők igazítják tovább ezt a romantikus s szép játékot is, mely emberi mivoltunkat szelíd szárnyaival ünnepi magasságba emeli, s mely nem egyéb, mint visszaálmodása annak a zavartalan és egyszerű világnak, amit Isten számunkra teremtett, s amit mi felfuvalkodott önhittségünkben tökéletes sikerrel elrontottunk.

Segíts, kérlek, nekik. Jusson eszedbe, hogy gondok, bajok, céltalanságba fulladt tervek és kimúlt akarások mögött valahol a múltban Te is gyermek voltál. S ha ez eszedbe jut, s már látod szép gyermekarcodat a múltból tisztán visszatükröződni, vizsgáld meg magadat és ezt a világot igaz szemmel és becsületesen. Jó ez a világ így, ahogyan van gyönge palántáknak, gyermeki lelkeknek?

Mikor pedig a vizsgálattal készen vagy már, s bent magadban ítéletet mondtál: ülj le szobád egy csöndes szögletébe, hova nem ér az utcai zsivaj, s vedd kezedbe ezt a parányi könyvet. Gyújts be a kályhába, hogy ha a sorok közül érzed majd a valóság hidegét magadra áradni, ne fázz meg nagyon. S lámpát ne gyújts, csak egyet. Fejed fölött, hogy fényét lágy kévében a lapokra vesse, a szoba maradjon homályos és sötét. Homályában majd megnőnek az árnyak, rettentően és földöntúlian, és eszedbe juttatják az életet. Gúnyos arccal majd melléd telepszik egy ifjú lelkesedés, amit valamikor megtagadtál, nehány gyermekkori emlék, szép, kedves, múlttá sápadó. S a lelkiismeret fehér angyala beröppen valahol a kulcslyukon.

Sok száz szegény erdélyi gyermek levele közül ötvenet teszek az asztalodra. Ezek a gyermekek még hisznek abban, hogy van a világon szeretet, egy nagy, embereket összefogó szeretet, mely nem hagyja elveszni azt, aki árva és szegény. Ezek a gyermekek még hisznek Benned. Nem fehérszárnyú angyalban, aki az égből száll alá ajándékokkal megrakódva, abban már ők sem hisznek talán. De hisznek Benned és a Társadalomban, hisznek a szívedben, hogy jóságot őriz, s hitük apró virágait ma mind Feléd fordították, mint éltető nap felé, ki megvédi őket a fagytól.

Hozzád írták leveleiket is, melyeknek címzése a mennyországba szól, Hozzád, Ismeretlen Olvasó, s jól vigyázz, mert hitet s bizodalmat írtak a levélbe. Jól vigyázz, mert aki közülök angyalban csalódik, az Benned csalódott s a Társadalomban, melyet képviselsz.

Ismeretlen Olvasó, tisztelettel adom kezedbe ezt a könyvet, ötven erdélyi gyermek levelét a szeretethez. Ezek a gyermekek szegények, elhagyottak, mesére s játékra vágyó lelküket nyomorúság csigázza, s csodálkozó szemük elé a világ

– 12–


kirakata naponta új förtelmeket szolgál. S ők mégis hisznek Benned és a mindenható szeretetben.

Hitüket teszem a kezedbe ezzel a könyvvel, kérlek, nagyon kérlek, vigyázz reá. Jobban, mint ahogy arra a mienkre vigyáztak. Mert a mienk, bizony, elkallódott.

Olvasd végig a leveleket, a Rózsikák, Pistikák, Évikék leveleit, s együgyű kis soraikon át meglátod őket magukat, ahogy vékony ruhácskáikban, rongyos cipőcskéikben naponta az iskolába mennek, dideregve, de mégis jókedvűen és színültig tele bizakodással. Szemük már látja az életet, s ezért a fénye néha zavaros, de nézd őket, ahogy fázósan lépkednek az utcán, s megbámulják vágytól szédülten a csillogó kirakatokat: homlokuk tiszta boltozatán a jövendőt hordozzák magukkal, a jövendőt, mely egyetlen értelme még ennek a világnak.

S míg olvasod, ott áll szobádban a jövendő, a szeretet nevében jött, és válaszodat várja.

Hull a hó… Hull a hó! Jön a Jézuska! A varázsszó, ami lélegzetet fojt, ami ragyogó

boldoggá tesz… Aminek említésétől órákig angyali jó leszek… Dobogó szívvel görcsösen tartom a ceruzát… Írok a Jézuskának! A tanító néni nem mond semmit, csak azt, hogy írjak… Mit is írjak? Most lehet kérni, de nem jut eszembe semmi… És szépen írni a Jézuskának… de a helyesírás! Még ebben nem vagyok biztos. Vajon mit szól hozzá a Jézuska, meg az Angyal?…

De hátha nem is hoz majd semmit?… talán mégis…, mert tudja, hogy én szegény erdélyi gyermek vagyok. Talán ruhát és cipőt hoz, mert arra van a legnagyobb szükségem. Hátha hoz nekem, amit nagyon szeretnék… Amim még nem volt soha… Amit Bandikánál, a tanító bácsi fiánál láttam… Meg a kirakatban… Hátha hoz valamit, hátha meglátná, hogy nekem nagy-nagy boldogság lenne, ha akármit, akármilyen picike holmit, csak valamit hozna mégis.

Írok és kérek úgy ahogy tudok. Helyesírási hibával, lélegzetet visszafojtva, s boldogan…

Boróczy Márta (Lejegyezte: vármegyei szociális gondozó)

Őfelsége Jézuskához a Menyországba. Drága Jézuskám! Mivel a szent karácsony ünnepe közeledik levelet írok mert tudom, hogy

ilyenkor szoktad elküldeni a jó gyermekekhez a te angyalkáidat. Én bizony nagyon sokszor voltam rosz nem éppen úgy ahogy mondják mások de azért sokszor bizony szófogadatlan és rosz de igérem, hogy ha lehet akkor nem leszek többet hogy ne mondhassa senki. Édes Jézuskám te azért csak bocsáss meg nekem és küldjed el

– 13–


hozzám is az angyalkáidat. Neked megírom azt is Jézuskám, hogy olyan régen vágyom egy iskolai aktatásáka után, amilyen van a többieknek de nekem nincsen mert azt pénz nélkül nem adják a boltból. Ha lenne neked egy pár korcsolya Jézuska ami másnak már nem kell én annak nagyon örülnék és egy pár meleg harisnya mert az sincs úgy szeretném ha ezeket elküldenéd. Az én apukámék szegények nem tudják azt megvenni nekem azért nagyon szépen kérlek teljesisd ha teheted az én kivánságomat s még cipőt anyukának mert neki nincs jó és amikor a pénzit kapja az mindig egyébre kell hiába mondja Annuska néni hogy cipő is kell. Küld el kérlek a te angyalkáidat karácsonykor hozzánk, ha igazán megkapod ezt a levelet, ahogy a tanítónéni mondja de apuka nem hiszi és anyuka se és Annuska néni se de én hiszem és kérlek igazán kapjad meg és küldjed. Ha nem tudod mind küldeni, mert ott is háboru van az nem baj csak az aktatáskát s a cipőt anyukának s a harisnyát legalább hogy lássam hogy megkaptad és lássa mindenki aki nevet és nem hisz neked. De a korcsolya is jó volna akármilyen régi és én igyekezni fogok jó és szófogadó gyermek lenni hogy mindenki szeressen engem. Eztet kéri tőled édes Jézuska

Kántor Irén V. o. t. Désen.

Drága jó Jézuska! Te, aki meglátogatsz minden jó gyermeket, ne felejtkezzél meg rólam sem.

Nagyon szépen kérem tőled, hogy add vissza egész Erdélyt a magyaroknak, és adj jó egészséget a szülejimnek és a testvéreimnek. És még kérek szépen egy babát, egy ridikült, mesés könyvet, kis kocsit, cukrot és a szegényeknek ruhát. Hallgazsd meg hálás kislányod kérését.

Földi Gizella I. Polg. Címem ahol karácsonykor megtalálhatsz édesapámnál van Létka állomás,

Szolnok-Doboka vm, 36-os őrház.

Drága Angyal! Most nézd meg Erzsike már kért tőled Annuska is kért csak én nem kértem.

És Gyurikának nem is monta senki hogy kérjen valamit. Na nézd meg én már első osztályos vagyok. Küldjél nekem ha szerecc egy cipőt és egy harisnyát külgyél egy kabátot mert nagyon fázik a hátom. Aztán külgyél még nekem valamit. Gyurikának a mienknek aki jár a fiuiskolába. Küldgyél neki egy kabátott egy cipőt egy harisnyát bugyigója van. Igen és egy inget. Aztán külgyed nekem és én neki adom.

Vajda Évike I. o. t.

Levél az angyalkának.

– 14–


Drága angyalkám elig várom hogy a karácsony fa alat játszhasak hoz egy kis lovat és egy huszárt meg katonákat hoz kis motor biciglit autot ágyut tankot és gépfegyvert hoz festéke és rajz füzetet ceruzát és egy kardot puskát és szuronyt képes mesés könyvet és tötöt tolat.

Nekem töb nem kel. Füstös József

Kedves angyalkám… Kedves angyalkám kivánok egy korcsolyát és, hogy hozzál karácsony fát és

egy ötözet ruhát. Édes anyámnak ruhát, édesapámnak cipőt és sok egéséget és egy meséskönyvet.

Bodrogi Lajos

Kedves Angyalka! Azt sem tudom hogy hol kezdjem a levélírást. Hiszen már egy párszor irtam

ugyanezt a dolgot neked de szegény voltál te is mint mink és nem tudtál hozni soha. Most megpróbálom hátha meghallgatod kérésemet és neked is jobban lesz hogy már Istennek hála magyarország lettünk. Még leirni is nehéz: egy pár korcsolyát és egy cvettert kérnék. Hiszen tanulni szeretek de télen hideg van és oztán mikor az osztájtársaim elmennek korcsolyázni akkor én könnyes és fájó szívvel végignézzem hogy összefogozva nagyvigan siklanak végig a jégen. És ha ezt megkapnám olyan hálás, jó és szófogadó lennék. Eddig is szófogadó voltam de most még inkább amint állitom. És most levélben befejezem, ha ezt megkapom az angyalkától hálás szivvel megköszönöm és ha nem ugy is jó. Kedves Angyalka úgy csináljad, ahogy te jobbnak látod s ahogy tudod. Mert mindenki azt mondja hogy ma olyan világ van és ezt én is tudom hogy olyan van mert látom.

Kezeit csókolja Székely Ilonka VI. o. t. Ref. Dési ellemi leányiskola.

Drága jó Angyalka! A tanító néni azt a tanácsot adta hogy ha szegények vagyunk hát írjunk egy

kérő levelet az angyalnak. Hát drága angyalka nekem nagy kérésem volna előszőr is azért imádkozom minden nap hogy a Jóisten adja meg apuka besorozását, mert itt a tél és mink négyen vagyunk testvérek és bizony sok minden hiányzik mert az angyal aki eddig volt minden évben nagyon szegény volt. Most is nekem nincs téli kabátom, harisnyám, meleg ruhám szóval sok minden. De ha a jó Isten meghallgatja az imádságomat akkor én nem sokat fogok kérni mert apuka azt

– 15–


mondja ha besoroznák akkor kapnánk pénzet viszont ha sokáig késik amit várunk nehéz tél lesz még iskolába is nehezen fogok tudni járni téli ruha nélkül mert messzire lakunk. Azért igen hálás volnék egy jó meleg szvetterért vagy harisnyáért. És imába foglalva köszönöm meg minden szegény gyermek angyalának jóságát.

Kezeit csókolja Roska Ilonka VI. o. tanuló Ref. ellemi leányiskola.

Jézuskának Menyországba! Aranyos kis Jézuskám! Ebben az évben is látogassál meg minket hozzál egy Karácsonyfát és alatta

egy magyar babát a kisévának és a testvérkémnek egy ceruzát és a szüleimnek boldogságot. Akármilyen olcsót. Jóságodat én nagyon köszönöm.

Kókái Márta II. oszt.

Kedves Angyalka! Közeledik a karácsony. Nagy örömmel és gonddal kezdek a levélíráshoz. Egy

kéréssel fordulok Te hozzád. Nagyon szépen megkérlek jó Angyalka, hogy ha teheted légy szíves és hozz

nekem egy pár bakancsot. Mert kilenc kilómétert teszek meg mindennap és télen a félcipőben mikor nagy a hó rosz. Ha pedig nem lehet egy bibliát mert azt is szeretnék csak a bakancs mégis jobban kell. Ezért ne haragudgyál. Nagyon örvendenék ha megkapnám valamelyiket. Ha ezt sem lehet, akkor amit te akarsz.

Bezárom levelem hálás köszönettel: Vargha Piroska.

Az Angyalkának! Kedves angyalka hozzál nekem karácsonyfát és cipőt még hozá nekem

cukorkát és még Szebb jővőt. Nagy Sándor

Kedves Angyalka! Kedves Angyalka nagyon szépen kérlek ha teheted légy szives hozzál egy

kabátot, bugyigót és egy inget ha nem tudc adni akkor egy cvettert és egy ruhát. Kedves Angyalka ha ezeket sem tudod adni akkor agyál amit akarsz.

Isten áldjon jó Angyalka. Kezedet csókólja Kocsis Anna ellemi leányiskola Dés.

– 16–


Kedves Angyalka! Nekem sók a kivánságom de fogok örvendezni ha megkapom. Én kérek egy

körzőtt egy szögmérőtt és egy derékszög egyébb kivánságom nincsen csak azt szeretném hogy tessék teljesiteni amit irtam.

Szebbjövőtt. Bagaméri Irén V. oszt.

Édes angyalka! Reggel mikor felmentem az iskolában, a tanitónéni azt mondta hogy irjunk

egy levelet az angyalnak. Én nagy örömmel neki fogtam a levélirásnak. Én nagyon szeretném ha a kívánságom teljesedni fog, én csak keveset kérek mert ha sokat kérek tudom ugy sem kapom meg. Igyhát én csak azt szeretném és nagyon örvendenék ha egy stucnit kapnék. Én nekem még csak az az egy kívánságom van hogy a szüleim egéségesek legyenek más egyébb kivánságom nincs.

Egyebet nem irok kezét csokolom. Bagaméri Anna VI. oszt.

Kedves Angyal… Kedves Angyal én azt kívánom karácsonyra, hogy hozzál nekem jó értesítött,

egy pár korcsoját és egy pár sijjet. Karácsonyi ajándékba még szeretném ha hozna 1 szánkát. Az Angyalka ha hozzál nekem egy rend ruhát és egy sijj bakkancsot amivel mehetnék sijjelni. Nyárira egy fuúdbalt, egy aktatáskát, tölltöttólat és elem lámpát. A szöleinknek jó egéséget és a hazáért küzdő honvédeinknek.

Nagy Béla. VIII. o.

Kedves Jézuska! Nagyon szépen kérek tőled meleg fehérnemüt és harisnyát S még kérlek

kedves Jézuska hogy agyjál nekem jobb eszet és több szorgalmat, hogy tanulhassak ahogy anyuka szeretné s hogy agyjál nekik egézséget, mert apuka beteg, de te azt tudod, mert te mindent tudc.

Szeretettel maradok Szabó Gizella V. o. t.

Én azt várom… Én azt várom az angyaltól hogy hozón nekem szép sapkát és még szeretném

egy rend ruhát kapjak, de ha ezt nem kapom meg akkor igazán nem kell semmi,

– 17–


mert a karácsonyt azért ünnepeljük mert akor születet Jézus. És, hogyha meghozná amit kivánok nagyon jó leszek és ha lehet egy pár korcsolyát.

Martonos István.

Édes segitő angyalom! Margit néni azt mondta, hogy kérjek tőled egy Bibliát mert neked van. De ne

haragudgy én kérek még valamit. Külgyél nekem egy téli ruhát, nézd meg a kabátomat most az sem jó még nem is veszi el a zsidó hogy agyon érte valami tángyérokat. Na most nézd meg te a ruhámat. Ezt a mult karácsonykor kaptam. a cipőmbe megy bele a sár harisnyám nincs és mikor megyek reggel iskolába ugy fázik a lábom hogy mind rezketek és egy kicsit sokat kértem de ezekre mind szükség van. Ne haragudgyál kérlek külgyél nekem osztán én is szót fogadok neked.

Vajna Anna

Iskolai feladat, Levél a Jézuskához!

I. Nagyon várom már hogy itt legyen a karácsony. II. Édes Jézuskám nagyon szépen kérlek hozzál nekem és a testvéremnek egy

szép karácsonyfát, mesekönyvet, sitalpat és és jó meleg jégzoknit. III. Édes Jézuskám nagyon megköszönném ha mindezt elhoznád. Szeretettel csókol:

Sófalvy Tibor IV. oszt. tan. H: K: T:

Drága Angyalka! Kérlek küldjél nekem is valamiket, de mit is tudjak kérni? A sok közül mire

szüksédem van, különösképpen a ruházatban. Te akit Isten felruházott értelemmel és oly lélekkel hogy lázsd és érezd hogy mire van szüksége egy ilyen tanuló gyermeknek akinek még van négytestvére Az édesapának majdnem egy éve katona és mink azaz öt gyermek és az édesanyánk megkel éljünk egy holnap alatt 70 pengőből. Te látod azzal a lélekkel amit adot az Isten hogy milyen milyen ruhába vagyok felöltözve. Azt is tudod hogy melyik ruhadarab hány évvel ezzelőtt készült. Te mindent tudc én miért is irjak. Várom segitségedet s hogy maradj velünk továbbra is.

– 18–


Vajda Erzsébet VI. o. t.

Jézuskám a Menyországba! Hozzál nekem egy táncos babát meg egy karácsonyfát és egy alvós babát mert

nekem még soha nem volt. Látogass meg látogass meg! Jóságodat előre is megköszöni

Menyhárt Rózsika II. o. t.

Kedves Angyalka… Kedves Angyalka én néha rosz voltam de kérlek bocsásmeg. Kedves

Angyalka én ebben a levélben kérek ajándékot töld amit nagyon szeretnék nem kérek én nagy dolgot mert olyant ma nem lehet kérni: még tőled sem nem aszt mondják akik tudják. Hanem ha tuc hozzál nekem egy doboz vizfestéket hanem tuc hozni festéket akkor hozzál egy atlaszt amejékbe meg legyen minden világrész. De kérlek kedves angyalka hogy hozd nekem az atlaszt karácsonyra mert szükségeseb mint a festék. Kedves angyalka kérlek ne csak nekem szerezzél örömöt hanem minden szegény gyermeknek és árvának.

László Mária

Édes kis Jézuska! Én ebben a levélben megirom hogy mit szeretnék kapni. Kedves kis angyalka

én bevallom hogy nemvoltam jó mint ahogy egy jó gyermeknek kel leni de megigérem hogy jó leszek. Én nem kivánok egyebet csak egy táskát akár milyen ocska islegyen mert bizony a táskába tehetem a könyvem ceruzám minden ami az én iskola eszközöm szeretném hogy a táskámnak kulcsa is legyen hogy bezárhasam enyi az első kivánságom volt.

Második kivánságom azhogy szeretném hogy vége legyen a csatának mert akor a jézuska is töbmindent hozna nekünk akor még aszegényből is gazdag lene a szegények sem kelene sohajtozni hogy vajon milesz az ebéd a szegény ember télen nyáron mindig küszködni kel a gyermekeik hogy meg ne hajanak és hogy meg ne fagyanak ruhát vesz nekik jaj anak aki árva nincsen holmeghajtsa a fejét nincs ki meleg ágyba fektese, nincs ki mogya szeretlek gyermekem. eben az évben nagyon sok a szegény nyomorult árva. Én mindig azon gondolkodom milyen jó annak akinek van hol meg hajtsa a fejét én a Jó Isten csak arra kérem hogy segidsen meg mindenkit a ruhátlanokat fel ruházz az árváknak meleg ágyat ád kis Jézuska ara kérlek mindenkinek teljesidhesed a kivánságát.

Kántor Anna.

– 19–


T„Jó Isten csak arra kérem hogy segidsen meg mindenkit a ruhátlanokat fel

ruházz az árváknak meleg ágyat ád…”

Kedves Jézuska! Kedves Jézuska nagyon szépen kérlek hogy hozzál nekem ruhát és cipőt és

egy pár harisnyát búgyigot mert nincs. Nagyon szépen köszönöm. Vojth Irénke III. o. t.

Őfelség názáreti Jézuskának Menyország Drága jó Jézuskám!

Nagy kéréssel fordulok hozzád! Egy óhajom hogy az én drága szüleimnek az egészségét őrizd meg. Nekem pedig az érdemem szerint. Hogyha megérdemlem, akkor nagyon szépen kérlek, adj nekem egy bocskai ruhát, meg egy karórát. És a testvéreimnek is egészségét.

Kezeit csokólja Koós Éva I. Polgári.

– 20–


Drága Jézuska! szépen kérlek, olvasd el az én levélkémet is, a mult évben megigérted hogy,

vissza jösz hozzám, ha jó leszek, te, tudód Jézuskám, hogy én, nagyon szeretlek, és szertnék is nagyon jó lenni, oh Jézuska tudom, hogy te nagyon szereted a gyermekeket nagyon szépen kérlek, küld el hozzám ez angyalkát, egy szép mesés könyvel, mert én már iskolába járok, és tudok egy kicsit olvasni és tanitónénitől még jobban megtanulok, és akkor, mind elolvasom, a szép meséket, még úgy szeretném ha hozna az angyal valami szép játékot, vagy egy babát, de annyi szegény gyermeknek nincs meleg ruhája, czipője kérlek Jézuskám, külgyél a szegény gyermekeknek meleg ruhácskát és czipőcskét, hogy jöhessenek iskolába.

szeretettel nagyon várlak és várunk medgyesi amália

az egy pengőt küldöm Jézuskám, hogy pótold, a szegény gyermek czipőcskéjéhez.

Édes angyalka. Én az engyalkától kérek szépen egy ruhát és egy pár cipőt és még cukrot és

egyebet nem enyit kérek csak. Füleki Katalin. I. o. t.

Nagyon szépen megköszönöm az angyalnak

Jézuskának Menyország. Édes jó Jézuskám! Közeledik a karácsony. Egy kéréssel fordulok hozzád. Szeretnék egy könyvet

amelyet már rég kiválasztottam a cime: Kalotay Margit vagy mivel jövöre tanuljuk Toldit Arany Jánostól azt szeretném megkapni. Édes Jézuskám ha lehet add meg nekem mert nagyon szeretek olvasni. Szeretettel várlak a karácsonyi szent áldozásnál és sok jó cselekedetet küldök hozzád a Menyországba.

Papp Margit Ha küldöd küldjed Papp Ferenc édesapám cimére Petőfi u. 18 sz. Dés.

Az Angyalnak! Kedves Angyalka közeledik a Karácsony, szeretném ha hozná egy

Karácsonyfát és a Karácsony fának az ágát le húzná egy pár korcsolya. Kedves Angyalka én mást nem kivánok amit hozna még nekem azt vid el helyettem a szegényeknek. Én mást nem tudok irni, a jó Isten adigis legyen velünk.

– 21–


Marosi József. V. oszt. tan.

Kedves Angyalkám! Légyszives hozzál egy lombfürész felszerelést. Pici-pici olomkatonákat és

egy pici-pici ágyut hogy löjön. És valami kicsi vontatót. Egy ceruzát és egy hegyezőt. De ne haragudj hogy csunyán irtam mert az ágyban irtam.

Csokol Csaba

Édes Angyalka! Édes Angyalka. Én téged arra kérlek hogy ha rosz voltam akor bocsás meg.

Mertezután jó leszek. És most én egy kérésel fordulok hozád. Hogy, amit kérek töled ad meg nekem. Én Tőled előbb szöris a aszt kérek. Hogy hozál nekem egy Kici Bibliát és egy valás könyvet. Mert az én nagy néném nek nincs pénze. Hogy vegyen nekem. Én egyebet nem kérek. És meg Igérem neked hogy jó gyermeked leszek.

Maradok szeretettel Oláh Julika.

Tegnap délelőtt… Tegnap délelőtt amikor az iskolábol, haza mentem az utcán betévetem egy

szabohoz. Szétnéztem és látam egy rend szép ruhát és gondoltam magamban de jólene ha karácsonyra hozna nekem az angyal. Ez az én kivánságom karácsonyra. Ez az én karácsonyi nagy kivánságom.

Kiss György.

Édes angyalka! Szépen kérlek hozzál nekem egy nagy kabátot is egy pár bakancsot. Jön a tél

és nincs mibe járjak az iskolába. Köszönöm előre is az ajándékot. Molnár Éva

Kedves angyalka! Én a karácsony alig várom akor jó kedve van minden gyereknek. Én az

angyalkától azt hogy hozon egy pár korcsoját, egy biciklit, és egy pakk curot. Jánossy István.

– 22–


Kedves kicsi Jézuskám, Kérek egy karácsonyfát. A fa alá jászolkát benne kicsi Jézuskát.

Testvéremnek egy lovacskát. Jóságodat előre is köszöni. Demeter Ilonka II. o. t.

Aranyos kis Jézuskám! Karácsonyfát hozzál egy kis magyar babát és egy korcsoját édes kis

Jézuskám! És kérek egy szép hajas babát és köszönöm szépen és hozzál egy doboz cukrot és egy cipőt és harisnyát és korcsoját.

Szász Kató II. oszt.

Kedves Angyalka! Nagyon szépen kérlek hozzál nekem egy ruhát harisnyát egy doboz festéket

egy bugyit egy kötényt és egy szép babát drága jó Angyalka még kérnék tőlled sok mindent mert nagyon sok mindenem hiányzik de nem merek mert ugy érzem, hogy rosz vagyok és nem kapom meg.

Kedves jó Angyalka kérlek ha lehet teljesisd kérésemet. Márkus Erzsike.

Karácsonyi Angyalkának küldi: Balogh Irén I. oszt. tan.

Alig várom a karácsonyünnepét mert tudom hogy a jó gyermekeknek ajándékot hozol.

Én is a jó gyermekek közé szeretnék tartozni, ezért igérem hogy jó és engedelmes gyermek leszek.

Édes Angyalka hozál Annyukának Egy melegruhát Ésegy Cipőt Ésnekem Egy Kabétot Ésegy

Cipőt Ésegy pakcukrot Ésegy táblacsokoládét. Kaproncai Erzsike II. oszt. tan.

Kedves Jézuska! Kedves Jézuska. Csakara kérlek téged. Hogy tarcs meg, drága szülejimet

hogy sok esztendeig tarcsa meg az Isten és hogy, az elveszet testvéreimet téritcse

– 23–


visza a Szülejimhez. Jézuska még arra kérlek hogy buzgon imatkozak és hogy szeresem szülejimet és hozál játékot és egy szép szép karácsony fát.

Csokol Julcsa.

Edes kis Jézuskám! Ha szerec engem megkérlek nagyon szépen, hogy a boldog karácsonyi

ünnepek alkalmával ne felejtkezél meg rolam sem aki nagyon szeret téged hozál nekem 1 meleg téli cipőt, a kisbabát kiskocsival és kis melegruhácskát. Fogadom, hogy jó kislány leszek jól fogok tanulni és szot fogadok a szüleimnek és Bözsike néninek. Ne felejkezél meg rolam édes kis Jézuskám.

Pap Juliska. I. oszt. tan.

Édes Angyalka! Hozál Anyukának Egy melegruhát mer sir és Egy Cipőt ésnekem egy Kabátot

És egy Cipőt Ésegy pakcukrot Ésegy tablacsokoládét mer azt ugy szeretem s itt nincs.

Kaproncai Erzsi Ref. el. isk. II. oszt.

Édes jó Jézuskám! Közeledik a te várva-várt születés napod. Ezen az áldott szent nap váltottad

meg ezt a bünös világot. Milyen boldogok is ilyenkor az emberek. Hát még a gyerekek?! Hogy szövig a a boldog álmokat! Folyton Édesanyjuk nyakán csüngnek, ezekkel a kérdésekkel. Mit hoz a Jézuska? Ugye valami szépet hoz anyukám? Bizony hoz. Hogyne hozna. Látod édes Jézuskám, ezért várjuk ugy a szent estét. Aranyos Jézuskám, kérlek szépen, küldj nekem is egy Rajztömböt és egy skatuja vizfestéket. Ha lehet még egy tolszárat, de csak ugy ha ki nem fogyott a raktáradból. Édes jó Jézuskám ezekre a tárgyakra nagy szükségem van. Máris nagyon szépen köszönöm jó Jézuskám, mert tudom, hogy amit lehet elküldesz nekem.

A te kis híved Fehér Margit.

Édes Jézuskám! Közeledik a születésed szent napja. Már majdnem 2000 év óta téged

szeretünk. Tehozzád fordulok mindig ha bajba vagyok. De akkor is ha reggel iskolába megyek. Te vagy a főpapom amelyet ugy szeretek mint az atyámat. Édes

– 24–


Jézusom te a születésedel váltotad meg a világot. Mivel, hogy jó hived akarok lenni ajándékoz meg menyei ajándékal mert annál szebb ajándék nincs e földön. Olyan nagy örömet szereznél nekem ha azn kívűl egy rózsafüzért egy körzöt meg egy ceruza festéket küldenél a posta angyalkádal. Én öröké hálás leszek érte hüséges apostolod.

Anna.

Kedves Jézuska! Kedves Jézuska Karácsonyra nagyon szeretném ha hoznál nekem egy

karácsonyfát és a karácsonyfa tetején egy hajas babát és a babának a karácsonyfa alatt az ágyát és az ágyában a ruháit és a párnát és Kedves Jézuska nagyon szépen kérlek a karácsonyfát feldiszitve küldjed el és a karácsonyfa alatt legyen egy kis láda olyan kocsi forma és abban legyen a baba ruhái és a karácsony fán legyen cukor üdvözöl

Márton Piroska III. oszt. tan.

Kedves Angyalka! Azt sem tudom, hogy hogyan kezdjem a levelem melyet hozzád szeretnék

eljuttatni. Lehet hogy egy kicsit megsokkalnád amit kérek, de mivelnincs édesanyám nagyon szépen kérlek teljesisd kérésem. Egy egyszerü kis ruhát, egy pár cipőt és egy harisnyát kérnék. És most miután neked leirtam mindezeket, egészen megkönnyebbült a szivem. Kedves Angyalka ha mindezeket teljesited nagyon szépen megköszönöm. Adig is számtalanszor csokolja a kezed a Te árva gyermeked.

Szabó Ibolya.

Kedves Angyalkám! Kedves Angyalkám. Nagyon szépen kérlek hogy hozál Nekem karácsony fát

és cukro. És azokon is kondos kodjanak akik árvák és szegények és akiknek nincs seanyjuk se apjuk azokon is kondos kodjál.

Nagy Erzsébet irta szeretettel.

Kedves Angyalkám… Kedves Angyalkám ezt kivánom ajándékul hozzon nékem egy karácsonyfát

tele cukorkával és sok mingen jóval. Kivánok egy motort egy szánat lóval egy

– 25–


biciglit labdát rodlit korcsolyát elemlámpát, kardot könyvet szuronyt, nyulat bárányt kecskét katonákat olombol, szép képeket hajót és egy pakk.

Kiss Mihály III. oszt.

Jézuskának a menyországba. Drága jó Jézuska! Már régen vágytam egy korcsolyára Szeretnék én is korcsolyázni. Mikor

látom, hogy korcsolyáznak mindig ara vágyok. Még vágyok egy szép meséskönyvre.

Kezét sokszor csokolja Erzsike

– 26–


Kedves Jézuskám! Nagyon szépen kérlek hozal nékem egy meséskönyvet. Ha tuc küldeni egy kis

cukorkát És ha tuc hozni egy kis magyarruhás baba. Szivböl üdvözölek drága jó Jézuska.

– 27–


Moricz Magdolna

Édes Angyalkám! tudatom veled hogy mit kivánnék karácsonyra. Leg elöbször egy szép mesés

könyvet meg egy doboz színes festéket és egy kis játék autot. Tisztelettel:

Konrád Károly IV. oszt.

Testvérem, Ismeretlen Olvasó… Testvérem, Ismeretlen Olvasó, tudom, hogy szegény vagy Te is. Üzleteid

rosszul haladnak, s megdrágult az életszínvonal, amit annyi nehézség árán igyekszel görcsösen fönntartani. De feledd el, kérlek, egy percre fáradságodat, keserű közönyödet tedd félre, s ott bent, szobád langyos magányában gondolj vissza Jézuskás és angyalos régi időkre. Idézd föl emlékezetedben régi karácsonyfák ünnepi fényét s a hangulatot, mely békésen és szépen ráterítette lelkedre az örömöt, mint meleg, pihés, puha takarót, mely alatt mesébe öltözve húzódott meg gyermekéleted. Vagy gondolj a levelekre vissza, amiket írtál Angyalhoz, Jézuskához: volt-e azokban szó cipőkről, ruháról? Hát mondd, nem borzalmas az, midőn egy gyermek lovacska helyett bakancsot kíván, mert fázik a lába, s baba helyett meleg alsóruhát?

Nehéz ebben a világban élni, tudom, Neked is. De mielőtt elindulnál este a színházba, vagy megszokott vendéglődbe, gondolj arra, kérlek, hogy ha egy színházi estéről kimaradnál – amikor úgyis valami felületes és léha darabot adnak, nem a mai világba illőt –, annak az estének az árából már jutna meleg ruhára egy szegény erdélyi gyermeknek. Ha egy liter borral kevesebbet innál valamelyik este, abból már egy elhagyott lakásba karácsonyfa jutna, s örömtől megkönnyesedő gyermekszemeknek meleg fényű kicsike gyertyák hirdetnék a szeretetet, mely él még Benned s nem veszett el a tülekedésben.

Tudom, ma olyan a világ, hogy legyinteni szokás, ha Jézuskáról s angyalkáról van szó. Pedig látod, ma repülőgépeink és szikratávíróink vannak és van rádiónk, és a föld egyik végétől a másikig szempillantás alatt fut el a hangja. S mégis az a sokezer levél, amit a gyermekek írnak, elkallódik a hosszú úton, és nem jut el soha az égbe. Mit ér hát akkor a repülőgép, mit ér a rádió, mit ér az emberi ész sok lázas találmánya, ha nincs gépünk és nincs hatalmunk és nincsen semmiféle szervezetünk, mely ezeket a fehér kis levélkéket továbbíthatná a mennyországba?

Bizony, Ismeretlen Testvérem, jobb volna s szebb volna, ha nem mosolyognánk fölényesen ezen a divatjamúlt és elakadt angyalpostán, hanem leülnénk mi is levelet írni, valahogy ilyenformán:

– 28–


– Jézuska, Angyal, vagy minek is mondjuk már elfelejtett nevedet, Te emberi lelkekben rejtőzködő titkos hatalom, kérünk alázattal, vedd föl ismét az összeköttetést velünk s küldd el postásaidat a gyermekek leveléért. Nézd, közeledik a karácsony és annyi szepegő gyermekszív várja a csodát, és annyi ablak marad mégis sötéten, és olyan kevés már a csoda, hogy a világnak szüksége van Reád. Annyi a gyermek, aki benned bízik, ne hagyd hogy elvesszenek hitükkel együtt az élet szennyes zűrzavarában. Segíts, hogy legyen egyetlenegy nap ezen a földön, egyetlenegy este legalább, amikor minden gyermek örvend és mosolyog, amikor minden gyermek elfelejti a felnőttek csúnya játékait, hogy hideg van s hogy kevés a kenyér: adj a kevés kenyér mellé egy szál rózsát nekik.

Nehéz gondok fellegei alatt élünk, de kérünk, jusson eszedbe, hogy a Jó Mariska elsőosztályos kisleánynak nincsen cipője és Szabó Gizellának meleg ruhája és Vajda Évikének harisnyája sincs, és hogy sokan, sokan, nagyon sokan vannak még Jó Mariskák, Szabó Gizellák és Vajda Évikék. És kérünk nagyon szépen, hogy a cipő mellé táncos babát is adj, a ruha mellé apró szemű cukrot fényes papirosban és Menyhárt Rózsikának külön alvós babát, mert olyan neki még nem volt soha sem. Ne haragudj, hogy nehéz napok előestéjén ilyeneket kérünk, de jó-e nekünk, ha a gyermekek elfelejtenek mosolyogni és elfelejtenek játszani és elfelejtenek örvendeni?

Tedd, ha akarod, hogy kevesebb legyen szánkban a kenyér. Tedd, ha akarod, hogy kevesebb legyen a zsír, a cukor, kevesebb legyen a szórakozás és legyen, ha kell, eggyel még súlyosabb a gond, ami vállunkat nyomja. De tedd, hogy minden gyermeknek karácsonya legyen.

Így valahogy kellene írni, Testvérem. És aztán megcímezni a levelet: „Őfelsége a Szeretethez!

Emberi Lélek utolsó posta: Lelkiismeret”

– 29–


A Temető megindul KÓRUSJÁTÉK

Wass Albert versét kórusra feldolgozta Z. Szentgyörgyi Mária

Első bemutató: Marosvásárhely, 1933. november 15-én

SZEREPLŐK

(HANGOK) A CSEND HANGJA EGY ÁRVA LÉLEK HANGJA EGY MÁSIK LÉLEK HANGJA HARANGSZÓ VISSZHANG AZ ANGYAL HANGJA ANGYALOK KARA A TEMETŐ HANGJA ANYÁK HANGJA FÉRFIAK HANGJA EMBERISÉG HANGJA SÁTÁN GYERMEK

– 30–


ANYA ANYÁK HANGJA GYERMEKKÓRUS ÚRISTEN HANGJA AZ APA, derengő látomás… A JÓISTENKE KISFIA, derengő látomás… Téli éjszaka. Havas temető. Lent messze talán nehány kicsi lámpafény. (Csend. Hull a hó. A sírkeresztek – árnyképek – csak félig látszanak. Minden

mozdulatlan. A mélyített kórusból szélzúgás, mely többször ismétlődik. Nagy szünet. A jobb és bal kulissza mögött elhelyezett világos kórusok szólalnak meg először. Halkan, nyújtottan. Néha lentről belezúg a szél.)

A CSEND HANGJA (jobb és baloldali világos kórus): Sápad a csend,

úgy sápad a csend, dermed a csend, úgy dermed a csend… Fehér fátylakban temetget a csend… Temetget a csend… temetget a csend…

(Zúgás) Surran a szél… surran a szél… hegyről-hegyre görgedezve, csörgedezve, pörgedezve, súgva, búgva, sustorogva, megtorpanva, meg-megállva, megindulva, tovaszállva

(Fokozódó zúgás) hegyek között, erdők, között

házak között, sírok között surran a szél, surran a szél…

(Nagy szünet) Fehér mezőkön nóta se száll…

fehér mezőkön senki se jár… (Zúgás crescendo) Csak az éjj… csak a szél… csak a tél… (Zúgás decrescendo) Sápad a csend…

– 31–


(Nagy szünet) Úgy sápad a csend…

Dermed a csend… úgy dermed a csend… Fehér fátylakban temetget a csend… temetget a csend…

(Elhalóan) Temetget a csend… Temetget a csend…

(Élesen, nyújtottan, panaszosan. A mélyített kórusból megszólal egy világos szóló. Zúgás most két oldalról jön.) EGY ÁRVA LÉLEK HANGJA: Hahó… hahó… hallod, hogy sír a szél… (Oldalt zúgás) A hó alatt feljajdul az avar…

hahó… hahó… elárvult lelkek lettünk… mi lesz velünk, a nagy hó eltakar…

(Nagy szünet, zúgás) Fekete sors után fehér halál…

ez a feledés éjtszakája már… (Nagy szünet) Hahó… hahó… mind jobban hull a hó…

Lélektestvér, itt nincs feltámadás… csak hó és semmi más…

(Nagy szünet, fokozódó zúgás) Ember, míg él, bús álmokért csatázik,

s meghal a test, ha sorsát betetőzi… az árvult lélek is csak addig él, míg csendesen a feledés legyőzi, s a sírt a hó befújja… Csak a kereszt marad fekete jel: mutatja, hogy mind erre mentek el, mert ez az ember útja…

(Nagy szünet, erősödő zúgás) (Második világos szóló) EGY MÁSIK LÉLEK HANGJA: Hahó… hahó… lélektestvér, felelj… (Harmadik világos szóló, zúgás) HARMADIK LÉLEK HANGJA: Hahó… hahó… már ellepett a hó…

Áve halál… (Fentről halkan, négy hangon harangszó. Két tenor és két alt hang.) HARANGSZÓ: (Mind) Mi templomok vagyunk…

– 32–


(I. alt) mi csak harangozunk… (II. alt) mi csak imádkozunk… (mind) és nem tehetünk róla, (I. tenor) hogy hidegek vagyunk, (II. tenor) hogy sötétek vagyunk, (mind) hogy üresek vagyunk…

s hogy nincs bennünk az Isten… (Nagy erős zúgás) (Második kulissza mögött jobb és bal oldalt elhelyezett sötét kórusok hangja.) VISSZHANG: (Halkan, nyújtottan, zúgás most a sötét kórusokból szól) (Mind halkan) Mi a hegyek vagyunk, (I. szoprán szóló) mi nem harangozunk, (II. szorpán szóló) mi nem imádkozunk, (mind) mi mindig hallgatunk,

míg ott lent zúg a lárma, és zúg a könnyek árja,

(I. szoprán szóló) és zúg a bűnök árja, (II. szoprán szóló) és zúg az átkok árja, (mind) mi nem tehetünk róla,

hogy szentebbek vagyunk, amért jobbak vagyunk, amért szebbek vagyunk, s mert itt lakik az Isten…

(Fent bal sarokban megjelenik az első sziluett, világos fények között, fehér fátylak között, valószínűtlenül.) AZ ANGYAL HANGJA (nyújtott szoprán szóló): Ma szent karácsony éjtszakája van!

Nem látjátok a fényes égi lángot? Ez az éj megváltja a világot…!

(Mély sóhaj a sírok között. Mélyített kórusból erős zúgás, mint egy sóhajtás. A sírkeresztek megmozdulnak, emelkedő és visszaeső mozdulat.) Ki vagy, ki sóhajtozni tudsz,

amikor ünnepel a szeretet? Ki vagy? Mi a neved?

(A mélyített sötét kórus szólal meg. Morajjal kezdi, azután mélyen, tagoltan.)

– 33–


A TEMETŐ HANGJA:

Nem tudom. Csak azt tudom: ki voltam. Erő voltam… vágy voltam… élet voltam…! Most nem tudom igazán, ki vagyok… talán a temető hangja vagyok… ne haragudj: sóhajtozni csak szabad annak, aki halott…?

ANGYAL: A hallgatás a halottak joga s az álmodozás. Miért nem álmodtok inkább?

TEMETŐ (Mélyen, fájdalmasan, zúgva): Mi nem tanultunk álmodni soha. ANGYAL: Aki elfárad, megtanulja azt TEMETŐ (Tompa, nyújtott hangon): Mi fáradtak se voltunk,

csak mentünk és daloltunk, aztán meghaltunk… ennyi az egész…

ANGYAL: Hová mentetek olyan jókedvűen? TEMETŐ (mint előbb): Ki tudta azt…

Báltermekből vérgőzös mezőkre, tömegsírba, folyóba, temetőbe… mentünk, mindegy hová…! Halál felé mentünk mindannyian, halál felé, az életünkön át…

(Erősödő zúgás) ANGYAL: Ma szent karácsony éjtszakája van… (Szélzúgás, crescendo) TEMETŐ: Gránát bömbölte át az éjtszakákat!

Halálorkán volt, tűztől záporos, (decrescendo) a búcsúcsók még ott égett a szánkon…

csak gondolkoztunk az édesanyánkon… és aztán nem volt többé semmi sem

ANGYAL: Szomorú volt… és fájt… én elhiszem… de… TEMETŐ (Nagyon fájó, mély hangon, mint a cselló): Nem fájt. Nem fájt, és nem volt szomorú…!

Most fáj csupán… most fáj, hogy az embert kiömlő vérünk nem mosdatta szebbre, és nem törölte lelkét fényesebbre a jajszó és a hörgés és az átok…

(Nagy szünet)

– 34–


ANGYAL: De ma karácsony éjtszakája van… TEMETŐ (előbbi hangon): Nem válthattuk meg mégsem a világot!

Az ő keresztje is hiába állt ott, s mi is hiába jártunk golgotát, hát mondd, karácsony ez…?

(Újra szólni kezdenek a harangok, majd morajlás kél lentről, mely lassan elnyomja a harangszót és az erősödő morajból tisztán, élesen kiharsan az ANYÁK HANGJA, mélyített női alt kórus): Mosolyt adjatok a gyermekeknek!

Kacagó szemet és derűs szívet! Házunk előtt zúg a megáradt élet, és minden éjjel egy csúf hullát kivet, borzalmas, torzult arcú idegent… Tíz körömmel ások sírt neki a súlyosodó hajnal-köd alatt, hogy mire a gyermek játszani a folyópartra reggel leszalad, jaj, meg ne lássa…! De éjjel a folyó megint kiássa s mi lesz, ha majd egy hajnalon, míg temetem, a gyermek kitekint a páraverte üvegablakon hajnalfényváró ősi gyermekhittel, s arcába néz a halott szörnyű arca…! S míg rémülettől dérperzselte szívvel a holt merev szemére visszaborzad: mi lesz, mi lesz, ha az apjára ismer…?

TEMETŐ (Erős zúgás. Fájdalmasan): Jaj mit tegyek, ha ily csúf az arcom…

Mivel takarjam el…? (I. szóló) Vérrel takartam: nem akarta fedni! (II. szóló) Könnyel takartam: nem akarta fedni! (III. szóló) Földdel takartam: nem akarta fedni! (Mind) Az elfelejtés nem akarta fedni,

a megbocsájtás sem akarta fedni! (Kitörve hangosan) Isten, hát mivel takarjam el?

Hogy csúnya arcomat, bús halott arcomat

– 35–


(Fájdalmasan) a gyermekem ne lássa!

Mivel takarjam el…? ANGYAL: A csillagok sugára eltakarja…

Az erdők suttogása eltakarja… Eltakarja a csend és az álom, hogy senkinek a más arca ne fájjon…

(Mélyített vegyeskórusból megszólal a gyermekkar.) GYERMEKEK: Azt mondják, karácsony napja van…

mi nem tudjuk, ez a szó mit jelent… TEMETŐ (Visszhangszerűen, mind fokozódó erővel.): Ők nem tudják ez a szó mit jelent…!

Meghalt… karácsony… minden hiába volt… Krisztus… te is… és mi, kiket a hold bűvös fonálon vitt a föld felett, hogy ünnepnappá álmodjuk a sorsot Mely ránk írta: bevégeztetett…

GYERMEKEK: Hogyha igazán ünnep ez a nap,

hát adjatok egy darab kenyeret… TEMETŐ (lassan erősödik): Kenyeret kérnek… kenyeret karácsonyra…!

és nem babát, vagy aranytrombitát… ANYÁK: Ha még igazán élsz valahol, Isten:

meleg ruhát adjál és kenyeret, (I. szóló) és add vissza a gyermekálmukat… (II. szóló) a vágyaikat, (III. szóló) a mosolyukat, (mind) meg a hitüket

ami elveszett… TEMETŐ (folyton fokozódó): Elveszett… igen a csatatéren…

mi vesztettük el… Ott maradt a füstben és a vérben, talán éppen Doberdó alatt, Verdunnél vagy a Mazuri-tavaknál…

(I. szóló) mindegy… én láttam (mind) ott maradt… NŐK HANGJA (Mélyített női szoprán kórus. Kérőn, csendesen.):

– 36–


Nézzétek én igényes nem vagyok… csak egy kis szeretetet adjatok… kell, kell, mint a mindennapi kenyér…

(I. szóló) Hagyjátok meg a hitemet magamban (II. szóló) hogy valakit magamnak megkeressek, (III. szóló) kinek meleggé tegyem a világot (IV. szóló) és hogy szeressek… (Mind, elhalóan) Szeressek… szeressek… (Alt és szoprán kórus együtt. Kitörve.) Hát nincsen Isten…? Nincsen…? ANGYAL: Van! (Alt és szoprán) MIND: Nincsen! (Alt kórus) Nincsen szeretet és nincs gyermeki mosoly!

Csak pénz van és mámor és szenvedély…! (Szoprán kórus) Nincs múlt és jövő! Nincs csak a jelen!

A perc szerelme csak a szerelem! Tűz, mely eléget! Ár, mely elsodor! Ha vér pezseg, a gyönyörtől forr a bor – nem kell langyos tavaszi meleg!

(Alt) Nem kell gügyögő gyermeki mosoly! (Szoprán) Ábrándos éjtszakák nászágyait (Alt) A szú kirágta, megette a moly… (Szoprán. Hisztérikusan sikoltva.) Itt a szám! Csókra készült! Csókra!

Nem imára! Nem dalra! Nem mosolyra! Jöjj, harapj bele, élet! Jöjj, még csak egy éjre add nekem

minden mámoros, drága kéjed! Aztán nem baj, ha jön is a halál… Azután már nem baj, hogy mi lesz…

(Mind kitörve) Legalább élet volt…

s hogy vége volt, nem kár…

(Mélyített sötét kórus) FÉRFIAK HANGJA (erősen, követelően): Ide hallgass, ha élsz valahol, Isten!

Aranyat adj! és vért! és kenyeret!

– 37–


És csináld meg, hogy én legyek az úr a világ minden dolgai felett!

(I. szóló) Kegyelmet nem akartál adni! (Mind. Dübörögve) Nem kell! (II. szóló) Boldogságot nem akartál adni! (Mind) Nem kell! (III. szóló) Üdvösséget nem akartál adni! (Mind) Nem kell! (IV. szóló) Békességet nem akartál adni! (Mind) Nem kell! (V. szóló) Ide nézz: a barrikádokon

zúgó zsivajjal harsonáz a vér! (VI. szóló) Nem álmosító zsolozsmát dalol,

és nem kegyosztó üdvösségre kér! (Mind. Dübörögve) Életet és jogot követel!

Különb jogot és különb életet! Évezredes elszámolni valók töltögetik a bosszú serlegét, és nem elég és soha sem elég a pénzből és a vérből és a jajból!

(I. szóló) Kiharcolom és kikövetelem jussomat az elorozott diadalból!

(II. szóló) Aranyat adj! (III. szóló) Vért adj! (IV: szóló) Kenyeret adj! (V. szóló) Igazságot! (VI. szóló) Jogot! (I. szóló) Diadalt! (II. szóló) Győzelmet! (III. szóló) És örök életet! (IV: szóló) Pénzt! (Mind) Pénzt! Pénzt! Pénzt! (V. szóló) Amíg minden a kezemben nincsen,

nem kell a béke! (Mind) És nem kell az Isten! ANGYAL (Ijedten, halkan. Messziről harangzúgás.): Bűnös lelkek, karácsony éje van… (Harangszó) HARANGOK:

– 38–


Mi templomok vagyunk, mi csak harangozunk, mi csak imádkozunk, és nem tehetünk róla, hogy hidegek vagyunk, hogy sötétek vagyunk, hogy üresek vagyunk, s hogy nincs bennünk az Isten!

VISSZHANG (Előbbi beosztással): Mi a hegyek vagyunk,

mi nem harangozunk, mi nem imádkozunk, mi mindig hallgatunk, míg ott lent zúg a lárma, és zúg a könnyek árja, és zúg a bűnök árja, és zúg az átkok árja, mi nem tehetünk róla, hogy szentebbek vagyunk, amért jobbak vagyunk, amért szebbek vagyunk, s mert itt lakik az Isten…!

ANGYAL: Nem halljátok… karácsony éje van… s a bűn, mint egy megáradt szörnyű tenger a bölcsőig s keresztfáig ér…! Hát hol vagy, ember…?!

(Óriási moraj. Majd minden oldalról hirtelen egyszerre felcsattan az…) EMBERISÉG HANGJA: (Kitörve) Itt vagyok! (sötét kórus) Itt vagyok, fekete bányamélyben! (vegyes kar) Itt vagyok: a lappangó veszélyben! (sötét kórus) Itt vagyok koromban, szennyben, porban! (világos kórus) Itt vagyok: a mámoros pokolban! (női kar) Itt vagyok a lázban és a vágyban! (sötét kórus) Itt vagyok: minden haláltusában! (női kar) Itt vagyok a kínban és a jajban!

Panaszban, könnyben, csókban, diadalban! Zúgó iramban! Felcsattanó szóban!

(Szoprán szóló) Itt vagyok a kitépett sikolyban!

– 39–


(sötét kórus) Gyilokban, pénzben, gépfegyverzenében! (szoprán szóló) A gyűlöletben! (Szoprán szóló) És a szenvedélyben! (Mind, fokozódó tempóval, egyre hangosabban) Örült iramban kavarogva, forrva:

itt vagyok! ha még nem tudtad volna! Pénz csörög, és ágyú dübörög! Vér csöpög, és máglya füstölög!

(Női kar) Kiáltás csattan, és sikoly hasít! (világos kórus) Acél sziszeg és villámfény vakít. (Mind) És vér… és vér… és mindenütt a vér… VISSZHANG (Halkan vontatottan, mindkét oldalról, sötét kórusok): És vér és vér… és mindenütt a vér… EMBERISÉG HANGJA: (Női kar) Itt vagyok: elcsukló zokogásban! (Alt kórus.) Itt vagyok az anyák fájdalmában! (Világos kórus) Itt vagyok a bús, kiömlő vérben! (Világos kórus) Itt vagyok bánatban, szenvedélyben (Gyermekkórus sikoltva) Itt vagyok! (Szoprán kórus) Riadt gyermekszemekben! (sötét kórus) Ökölbe szoruló férfikezekben! (Világos kórus) A pusztulók lihegő fájdalmában!

Az éhezők utolsó imájában! (Mind) A keresztfán! S a Júdás aranyában!

És a halálban… a halálban… a halálban… VISSZHANG (Minden oldalról nyújtottan): A halálban… a halálban… a halálban… ANGYAL: Mennyi vér… és mennyi bánat…

mennyi bűn… és mennyi fájdalom… mennyi vágy… és mennyi kín… és mennyi félelem… És hogy rohannak, rohannak vakon át sorson, életen…

– 40–


TEMETŐ (lent, mint először): Hátuk mögött ott áll a sátán,

ott áll és kacag! Roppant edényben gyűjti meg a vért, s készít belőle csengő aranyat, mit marokkal szór közéjük újra… s ők nem látják, hogy túl minden csatán, vértől a vérig: ez az ember útja…

ANGYAL: Vértől a vérig… ez az ember útja… és mennek és járják a Golgotákat jelszavak színes zászlai alatt, amíg a Golgota is belefárad és Golgota maradni nem akar…

TEMETŐ (mint előbb): Nem látják, hogy a jelszavak mögött

ólálkodó árnyéksereg oson és bűnbe öltözik a gondolat és ronggyá tépődik az eszme is, ha ott hordják a barikádokon…!

ANGYAL: Már nem is látnak mást: csak vért és vért és vért… és mennyi szépség pusztul el… és mennyi jóság pusztul el… és mennyi minden pusztul el… semmiért…

TEMETŐ (Sötét kórusból mindig három hang beszél egyszerre, váltakozva, a többi morajlással kíséri): (I. három) Az embert újra felfeszíteni,

kereszt épül minden útszéli fából, (II. három) és messiásnak hirdeti magát

minden kontár, aki keresztet ácsol… (III. három) A tudományok szent mágus-talárja

bűvészek olcsó köpenyévé vedlett, mely a halált és a bűnt fabrikálja embersebek gyógyító írja helyett…

(I. három) Minden találmány új keresztté válik s minden keresztnek új fájdalma van…

(II. három) minden fájdalom új vért harmatoz, és minden új vér, új Judás-arany…

(Nagy, erős morajlás) (Szoprán kórus

– 41–


együtt) Gépfegyver, tank, gáz: mind-mind új keresztek!

s alattuk zeng a féktelen tivornya, csókosan és kéjesen, borgőzösen, aranymámorosan a bűnök bábeltornya!

(Sötét kórus együtt, mind fokozódó, erős tempóban) Bábelvilág örvénylő, szörnyű sodrán

sötét, halálos nagy felleg terül… az embert lázzal kergeti a vére

(I. szoprán) sötétre, mélyre… (Sötét kórus) míg egyszer elmerül…

Orkánerővel rádöbben a sors, s akkor hörögve felsikolt az égre a borzalom magára-ismerése:

(Teljes hanggal) Bábeltorony! VISSZHANG (minden oldalról, hosszan elnyújtva): Bábeltorony…! Bábeltorony…! Bábeltorony…! EMBERISÉG HANGJA (minden szó külön szóló, kurtán csattan): (I. tenor) Jajszó! (II. alt) Sikoly! (I. szoprán) Sikoly! (I. bariton) Kiáltás! (I. basszus) Kiáltás! (II. tenor) Hörgés! (II. bariton) Üvöltve csattanó emberi szó! (Egész vegyes kórus) Halál…! halál…! halál…! (II. alt) Rémek az éjszakában! (II. szoprán) Mérges kígyók a csókban! (III. szoprán) Eszelős sikoly a kacagásban! (Nők és tenor) A zenében elnyúló üvöltés! (III. tenor) Félelem! (Tenor, bariton) Vacogó fogak! (egész vegyes kórus) Életet…! életet…! életet…! (Összes hangok legerősebben) Bábeltorony…! Bábeltorony…! Bábeltorony…! (Minden hang előbb gyengén könyörögve, követelve, crescendóban, mindig

– 42–


jobban csattan, utoljára a legerősebben) Bábeltorony…! (hosszú, nagy szünet)

ANGYAL (egész halkan, elnyújtva): És Isten sír a Bábeltornya mellett… (Nagy szünet) VISSZHANG (mélyített sötét kórus halkan, visszhangszerűen, tagoltan): Isten sír a Bábeltornya mellett…

Isten sír a szíveinkben, testvér, síratja bús, nagy bábelségeinket… hogy égbe menni tornyot építünk, mikor az ég önmagunkban van, csak megtalálni gyönge a szemünk, csak építeni durva a kezünk törékeny, karcsú, kis toronycsodákat békességből, jóságból, szeretetből…

ANGYAL (panaszosan, az utolsó sort fenyegető hangon): Isten sír a Bábeltornya mellett…

a könnyeiktől felsóhajt a föld… a könnyeiktől zúgnak a vizek…

TEMETŐ (mélyen, fojtottan, morajlón, majd felcsattanva. Az utolsó előtti két sort erősen. Aztán szünet és megint tompán az utolsót): De több aranykémény hiába épül,

ágyú, gépfegyver hiába készül, hiába minden tank és gáz és bomba, hiába ez a nagy, veszett tivornya: a vér…! a vér…! mert újonnan jött milliók ledöntik Bábeltornyát a régi millióknak.

(Nagy szünet) És Isten sír a Bábeltornya mellett… ANGYAL (fájdalmasan): A könnyeitől felsóhajt a föld…

a könnyeitől zúgnak a vizek… könnyeitől a csillagok is fájnak, meg a szívek…

TEMETŐ (Tompán, mélyen, morajlóan, majd mind erősödik a hang és „hát itt van az erő” után nagy megmozdulás, árnyak és keresztek mennek lassan, mindig többen és gyorsabban, folyton nőnek és terjednek,

– 43–


elborítják az egész színt. A két oldalkulissza mögött elhelyezett kórusokból erős zúgás, csattanás, morajlás). A ciklon, mely e vad Bábelt ledönti,

halottak pompás forradalma lesz! Ha nincs erő: hát itt van az erő! Megrázkódik s indul a temető! Rozzant fejfánkat két marokra fogjuk, vállunkra vetjük a sírköveket, és nincs erő, mely megállásra bírja ezt a hadsereget!

(Erősödő zúgás) Megyünk s előttünk fergeteg szalad!

megyünk s a tornyok porba omlanak, megyünk, s ettől a föld is megremeg, összevacognak a gépfegyverek, az ágyúkon vad rémület fut át, és belesápad a tankok serege, és lesz ennek a pokolnak melege, ha mi megindulunk!

(I. bariton szóló) Megszálljuk a lelkek végvárait, (I. basszus szóló) s rendet teszünk! (Mind) És nem kegyelmezünk (II. bariton szóló) bűnnek, (II. basszus szóló) fegyvernek, (I. tenor szóló) aranynak! (III. basszus szóló) Vihartestvér! (I. tenor szóló) Fújd meg a riadót! (Mind, legerősebben) Hajrá! (A földről hirtelen felpattan a többinél magasabban álló árnyalak, kiterjesztett karokkal a bal kijárat elé áll) A SÁTÁN (basszus szóló): Megálljatok! Még én is itt vagyok!

Én a gonoszság szelleme vagyok!

– 44–


Én vagyok a nagy „visszafelé”! S itt én vagyok az úr!

TEMETŐ (három sötét hang): Nekünk csak egy urunk volt, s az is elment!

sírni ment a Bábeltornya mellé… SÁTÁN: Megálljatok! TEMETŐ (mind, erősebben): Nem! SÁTÁN: Életet adok! TEMETŐ (mind): Nem kell! SÁTÁN: Vért! TEMETŐ (mind): Nem! SÁTÁN: Aranyat, amennyi csak kell!

Hogy arany legyen a síron a kereszt is! A koporsó is színarannyá váljon! Még a temető is aranyban álljon, akárcsak ősszel az útszéli fák! Ha kell, a hegyet is aranyba vonom

TEMETŐ (I. basszus. Lágyan, szeretettel): A bükk aranyruhája többet ér,

amit egy éjjel rácsókol a dér, mert alatta már új tavasz álmodik.

(II. basszus) Elég volt már a sok aranykereszt, amit az életen keresztül vinni kellett, nehéz volt… szörnyűségesen nehéz…

(Mind. Dörögve) Nem kell arany! (Nagy szünet) Megtisztult, ősi szabadság-jogon

belőlünk ma az új ember kiált: nem kell arany!

SÁTÁN: Értsétek meg: arany az úr a földön! TEMETŐ: (Mind. Fojtva. Erősen.) Nem félünk tőle már! Nem kell arany! (Vágyva, lágyan három basszus, mint a cselló) Virágoskertté lesz a csatatér,

s az ágyúcsőből konduló harang, mely zengjen, zengjen messze, mint a szív:

(Mind) nem kell arany!

– 45–


(Messziről gyenge harangzúgás, melyre a sátán meginog, majd összeomlik, mint egy fekete fátyol. A szín balra világosodik. Világosszürke és rózsaszínes árnyalatok vonultak. Majd vakító fehér fényben, fent a bal sarokban megjelenik az ANGYAL.) TEMETŐ (közben folytatólagosan): Zúgni mi a tengertől tanultunk,

üvölteni a megvadult vihartól! Hangjukban hegyek visszhangja zeng: nem kell arany! Elég volt már a vérből és a jajból, elég volt már szélvészből, zivatarból, elég volt már, Lucifer, nagyúr! Elég volt az aranyból erősen! Elég volt a sok hördülő sikolyt naphosszat hallgatni a temetőben! Virág kell és mosoly kell és meleg! Szeretet kell! és béke kell! és álom! Nem kell arany! sem fegyver a világon! Nem kell arany!

(Nagy szünet. Harangzúgás.) ANGYAL: Nem kell arany! Az Isten jár a bércen,

és csillagok susugják boldogan: nem kell arany!

(Hosszú nagy szünet, melybe még néhányszor halkan belemondja a visszhang vontatottan: „nem kell arany.” A szín üres, egy pillanatig teljes sötétség. Lassan világosodik, sziluett-kép: egyszerű szoba, asztal, szék, kályha. Az asztalon lámpa. Kályhában kicsi piros fény. A széken ül az anya. Karjában ringat egy gyermeket. Jobb sarokban jön a nagyobb gyermek. Fiú, 5-6 éves. A második számú kulisszák mögött 5-6 tagból álló vegyes gyermekkórus. Láthatatlan.) GYERMEK (lelkendezve, csodálkozva): Anyám! Anyám! csodaszépet láttam!

Egy fa volt, s rajta gyertyák égtek, és csillag ragyogott a tetején és angyalocskák, tiszta hófehérek! És volt rajta aranydió, meg trombita, csupa ezüst, alatta egy faló

– 46–


nyereg is volt rajta, meg kicsi kantár! ANYA (alt szóló, fájdalmas, vontatott hang): Ne gondolj rá, szívem…

Nem kellett volna ilyen hidegben kint járnod az utcán, ugye fázol, szegénykém…?

GYERMEK (oda sem figyel, lelkendezve): Jaj, olyan fényesen égtek a gyertyák,

s alattuk három gyermek kacagott…! Mondd, Anyukám, te miért nem kacagsz…?

ANYA: Hagyd el, szívem… én majd mesélek inkább… Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy ember…, aki bennünket nagyon szeretett… s fájt, hogy nem volt karácsonyfánk soha, és elindult, és ment… és keresett… megkereste a mi karácsonyfánkat… úgy csillogott… olyan szép volt, kisfiam… egy arany csillag volt a tetején… oly fényes, mint egy karácsonyi álom… és dalolva ment érte az az ember, a te apád… kicsi árva virágom…

GYERMEK: Jaj, Anyám, édes, hol van az a fa, aminek csillag volt a tetején? ugye, azután elhozta Apa…?

ANYA (nagyon fájdalmasan): Nem hozhatta el, szegény kicsikém…!

egy nagy vihar jött… megdördült az ég… zúgott a szél… s jaj, letörte a fákat… Az angyalcsillag darabokra tört… A szörnyű szélvész mindent elsöpört… sötét lett minden, meghalt a karácsony… soha sem láttuk többé az apádat…

GYERMEK: Mondd, Anyukám, most hol van az a fa…? ANYA: Az égben van fiam, az Istenkénél… GYERMEK: S ha imádkozunk, nem hallszik oda…?

Hát azt nem hallják meg az angyalok, s karácsonyfát nem hoznak soha…?

(Második kulissza mögötti alt kórus, halkan lágyan.) ANYÁK HANGJA: Csilingelnék, ha én volnék az angyal,

s karácsonyfát hoznék, tetőig érőt,

– 47–


fényben ragyogót, pompában égőt, és mindent, amiért imádkozik… én adnék, ha már nem ad az Isten…! De angyal nem vagyok, és pénzem nincsen.

VISSZHANG (nyújtottan, összes nők, fájdalmasan) Nincsen… TEMETŐ (sötét kórus fájdalmasan, mint a visszhang). Mosoly kell! Virág kell! Szeretet kell! (Összes női és férfikórusok, könyörögve) Szeretet… GYERMEKKÓRUS (baloldalról, fiúk, türelmetlenül) Anyám… nekünk soha se lesz már

kenyerünk, amennyi kell? (Egy leány) Anyám, mi az, hogy virág…?

Az is az égben van csak, Istenkénél, (Egész világos kórus) mint a mosoly, a hús meg a cipő…?

Sohasem volt melegebb a világ…? Mikor mindenkinek volt meleg ruhája…? És kenyér és meleg annyi volt, hogy jutott mindenkinek…?

GYERMEK: Mondd, anyukám, mi az a mosoly? ANYA: Virág fiam, az égben… GYERMEK: És ha szépen megkérem:

a Jóisten nem ad ilyen virágot…? ANYA: Jaj, fiam, a Jóisten nagy úr,

ő kormányozza az egész világot! A földet és eget!

(Alt kórus második kulissza mögött) ANYÁK HANGJA (mint a visszhang): Jaj fiam, egy olyan nagy úr

kis bajainkat meg se látja! Világok sorsait vigyázza, csillagocskák nyáját őrzi… hogyan figyelhetne hát terád meg az anyádra…

(morajló zúgás, nagy szünet) TEMETŐ (sötét kórus mélyén zengve): Isten sír a Bábeltornya mellett…!

– 48–


Istennek mindenkire gondja van… Isten a messiások millióit várja, kiknek a lelkük virágból legyen, s ne jussanak többet a golgotára, de legyen hitük, bátor, szertelen, felülemelkedni az emberen és hirdetni, hogy nem kell az arany!

A GYERMEK: Anyám, anyám, ez az apa hangja! ANYA: Dehogy fiacskám… csak a téli szél… (nagy zúgás) TEMETŐ: Mosoly kell és virág és szeretet! GYERMEK: Anyám, anyám, mégis az apa hangja!

Jaj, miért nem kér inkább kenyeret… ANYA: Aludj fiam, lázas vagy egy kicsit…

a te apád már többet nem beszél, ólomkenyeret etettek vele, s azóta nem kell neki több kenyér…

TEMETŐ: Szeretet a titka a kenyérnek…! Jóság kell annak, aki fáj, mosoly és öröm a szegénynek… s nem kell arany!

(zúgás ismétlődik) Nem kell arany! GYEMEK: Hallod, Anyám, azt mondja Apa:

nem kell arany. Hát mi az az arany? ANYA: Én nem tudom. De nagyon rossz lehet,

ha Apának se kell. Őt nem kényeztette el sem élet, sem halál.

GYERMEK: Anyám mi az: halál? ANYA: Amikor nem fázol és nem vagy éhes. GYERMEK: És ebből jut mindenkinek? ANYA: Jut, kisfiam, azt az angyalok adják. GYERMEK: És lehet hinni az angyalok szavában…?

Hogy amit ígér, meg is adja…? TEMETŐ: (I. bariton) Fiam, fiam, ha hiszel még apádban,

az elesettben, a szomorúban, kiáltsd:

(egész sötét kórus) nem kell arany! (nyújtottan) GYERMEK: (felsikoltva):

– 49–


Apa! Apa! (szünet) Én nem tudom, mi az, rég elmentél, meg se tanítottál, hogy miért nem kell, ha van… amikor annyi minden kéne, ami nincs… Anyám azt mondta, hogy az arany kincs: még kenyeret is lehet kapni érte…!

TEMETŐ: (I. bariton, nyújtottan, tompán) Nem kincs, fiam, csak bedobták a vérbe

a kenyeret, és arannyá változott! (egész sötét kórus zúgva) Aki hozzáér: elkárhozott!

Egyetlen kincs, fiam: a szeretet! GYERMEK: Az aranyat megenni nem lehet? TEMETŐ: (I. bariton) Én abból ettem tüzes vacsorát… (Egész sötét kórus) ágyúk bömbölték át az éjszakát,

világok és életek felett fekete fellegfogaton rohant a gyűlölet! A hegyek derékig vérben álltak és megcsodáltak, ahogy ott maradtunk rémületre nyitott szemmel, szótlan… kiáltsd: nem kell arany!

GYERMEK (sikoltva):

Nem kell arany! Nem kell! GYERMEKKÓRUS: Nem kell! Nem kell arany! TEMETŐ: (I. bariton halkan) Nem kell csak a virág! GYERMEKKÓRUS: Virág! Virág! TEMETŐ: (sötét kórus) Meleg kell! És szeretet kell! És béke! GYERMEKKÓRUS: Béke! Béke! ANYÁK:

– 50–


Béke! Béke! EGÉSZ KÓRUS (minden hang): Béke! Béke! (Harangzúgás. A szín egyre világosodik, a sziluettkép elmosódik. Semmi sem látható már, csak a gyermek. Fent a bal sarokban vakító fehér fényből kibontakozik az angyal megvilágított alakja. Állandó harangzúgás között hallatszik az ANGYALOK KARA.) ANGYALOK KARA (szoprán kórus fent): Hozsánna néked, szárnyas büszke szó:

emberszavak legtisztábbika! Hozsánna néked, tavaszi vihar! Szívtetőről-szívtetőre dobbanj új álmodások jelszavaival! A szeretet van homlokodra vésve, áldott vagy te a szavak között: Béke! Béke!

(Erősödő harangzúgás, folytatólagosan) (Basszus szóló, egész magasról, tagoltan, állandó harangzúgás között az angyalok meghajolnak. A szín közepén vakító fehér fény. Semmi más sem látszik, csak ez a fény és alul a térdelő gyermek.) ÚRISTEN HANGJA: Parancsolom, hogy mind kikeljetek!

Tavaszi szélvészbe öltözzetek! Napfényből legyen a fegyveretek! A zászlótok fehér virág legyen, és úgy zúgjatok át a lelkeken fergeteges nagy virágcsatával, én szent hadseregem!

ANGYALOK KARA (halkan, elhalóan, láthatatlanul): Karácsony éjjelén

támadjatok fel, halott messiások, ha akkor nem is sikerült: így meg lehet váltani a világot! Amerre elhaladtok, zsolozsmát zúgjanak a vadvizek, a hegyek díszruhába bújjanak, a halott erdők feltámadjanak, kacagás osonjon a völgyeken át, és díszbe öltözzön a gondolat,

– 51–


és díszbe öltözzön az Ember is! Utatokra az áldott kezű nap kacagó rózsatengert hintsen, és daloljon, daloljon minden, mert felébredt, és lenézett, és mosolyog, mosolyog az Isten!

(Erős harangzúgás, majd) A GYERMEK: Anyám, anyám! Látod-e az angyalt?

Ott áll az ég szélén és mosolyog! Alatta felhő gomolyog, mögötte Apa áll és sokan még, kiket nem ismerek, és felettük egy kisgyerek: a Jóistenke kisfia mosolyog szépen…! Látod, anyám, látod…?

(Alt kórus, láthatatlanul, nagy szünet után): Nem látom… én már megvakultam régen…

de ha te látod, akkor igazán ott vannak az égen…

(Harangzúgás. Teljes sötétség.)

Függöny

– 52–


– 53–


– 54–


Karácsonyi üzenetek Válogatás Wass Albert karácsonyi írásaiból

Szerkesztette Turcsány Péter

„… és én fenyőtől fenyőhöz megyek, és minden fenyőt megsimogatok. És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok? És azután feltűzöm a szívemet a legmagosabb fenyő tetejére s imába kezdek: Magány, Mi Anyánk… Néked ajánlom égő szívemet… Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.”

Reményik Sándor

(Karácsony Bécsben, anyámmal) A ház, ahol anyám lakott volt akkor, egy hegynek szaladó utca tetején

fészkelt, s az utca tele volt mindig varjúval és otromba nagy szenes szekerekkel. Ordítoztak mindig a fuvarosok, s ostornyéllel verték a lovakat, azok pedig kapaszkodtak szegények, csúsztak, botorkáltak, nyögtek és néha összeestek. A varjú s a kínlódó lovak maradtak meg emlékezetemben abból az utcából, s azóta is felködlik képe sokszor, ha vert lovat, vagy háztetőn gunnyasztó varjakat látok.

Emlékszem a karácsonyra is, amit ott éltem meg, anyámmal. Emlékszem egy szép karácsonyi boltra is, belül emeletes volt és tele csodálatosan szép holmival. Az utca nevét is tudom, ahol a bolt volt: Kärtner-strassénak hívták. Emlékszem a karácsonyfára is. A zongora mellett állt, és éppen a mennyezetet érte. Sok-sok játék volt körülötte, vár és katonák, ágyuk és lovak, fák és sövények, minden, ami ahhoz a háborús világhoz kellett. De könyveket is kaptam, s azoknak jobban örvendtem, mint a katonáknak.

Emlékszem, azon a karácsonyon becsaptam anyámat. Már ünnep előtt titokzatos dolgok történtek, angyalhaj hevert a szőnyegen, fenyőszag volt, de én tudtam, hogy mindez csak érettem van. Tudtam, hogy nem angyal hozza a karácsonyfákat, s a játékokat sem ő, hanem boltokban árulják, s pénzért veszik. Láttam otthon, mikor a cselédek a karácsonyfával bajlódtak, apám vadászni volt, s estére készen kellett legyenek vele. Én is segítettem nekik olyankor a díszítésnél. Nem kívánta senki, hogy higgyek az angyalban.

De éreztem, hogy anyám nem tudja ezt, s szeretné, ha hinnék benne. És hittem. Színészkedtem neki, s szaladtam az ablakhoz, ahol éppen akkor röpült át az

– 55–


angyal. Örvendtem a fenyőszagnak, s megtaláltam az elhullatott aranyhajszálakat. Itt járt az angyal – súgtam titkolódva, s anyám örült neki, mint egy gyerek.

(A titokzatos őzbak, Elindul egy élet)

Karácsonyi mese Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy

bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.

Mi, gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján:

– Aztán tudjátok-é – kérdezte –, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

– Akkor született a Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan, új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

– Ez igaz – mondta –, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

– Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából –, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.

A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás

– 56–


következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjtszaka, olyan. Az emberek tapogatódzva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.

Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.”

„Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. – Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

„Édesanyám, éhes vagyok…” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony –, csak legyen, mit egyék a kicsi fiam.” S

– 57–


az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.

– Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén –, én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

(A költő és a macska)

Karácsonyi mese A csodálatos balzsam meg a likas zsák

Hallottam volt annak idején, egy messzi múltba vezetett régi karácsonyestén, a kandalló előtt. Az ablakon kívül sűrűsödött már a szürkület, s lassanként elvesztek benne a hólepte erdélyi hegyek. A kandallóban pattogott a száraz bükkfa. Nagyanyánk birsalmasajt szagú szobájának öreg bútoraira sárga fénypászmákat vetettek a táncoló lángok. Mi, gyerekek ott hevertünk a szőnyegen, s fojtott

– 58–


izgalommal vártuk, hogy megszólaljon odaát a nappali szobában a kicsi ezüstcsengő, s meghirdesse a karácsonyfával érkező angyalt.

Nagyanyánk ott ült a hintaszékben, közel a kandallóhoz. Fején fekete csipke főkötő, térdein a vedlett bársonytakaró, s vékony ujjai fürgén billegették a csillogó kötőtűket.

– Hol volt, hol nem volt – kezdte el nagyanyánk a mesét, hogy gyorsabban teljék az idő –, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren túl ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény favágó ember. Feleségével s hét neveletlen gyermekével élt ott a falu közepén, egy szép nagy nádfödeles házban, s vágta, vágta fönt az erdőben a fát, napkeltétől napnyugtáig. De hiába dolgozott akármilyen sokat, hiába vitte haza minden keresetét, mégsem volt öröm és boldogság az otthonában. Egyéb se volt ott, csak panaszkodás. Panaszkodott a feleség folytonosan, hogy ez rossz, az rossz, hogy lám, az egyik gonosz szomszéd így, a másik gonosz szomszéd úgy, s még a gyermekek is savanyú képpel jártak-keltek egész nap, panaszkodtak azok is, hol a tanítóra, hol a szomszéd gyerekekre, s annyit panaszkodtak, hogy mindenki messzire elkerülte őket, mintha csak ragályos betegek lettek volna.

Nagy szomorúságot okozott ez a szegény favágó embernek, s így igyekezett még több fát vágni, hogy több pénzt vihessen haza, hátha attól elmúlik otthonában a keserűség. Még télidőben is vágta a fát fönt a hegyen, látástól vakulásig, derékig érő hóban, de mind nem használt semmit. A keserűség továbbra is csak megülte a családját, akár az átok.

Karácsony estéjén is ott érte a szürkület fönt az erdőben. Még a karácsonyról is megfeledkezett szegény, annyira nyomta lelkét a búbánat. Mikor aztán besetétedett annyira, hogy a baltája végit is alig látta, nagyot sóhajtott s elindult hazafele. S hát ahogy ott haladt lefele a hólepte sötét ösvényen, egyszerre csak megpillantott egy kis töpörödött anyókát, aki egy irdatlan nagy köteg rőzse alatt görnyedezett.

– Hova viszi azt a sok rőzsét, öreganyám? – kérdezte meg jó szívvel a favágóember.

– Haza, édes fiam – felelte nyögve a kicsi öregasszony –, hogy legyen tüzelőm karácsony napjára.

– Aztán miért nem küldi a fiát, vagy valamelyik fiú-unokáját fáért? – kérdezte a favágóember –, nem való magának az ilyen terüt cipelni s méghozzá éccaka!

– Nincs nekem senkim a világon, édes fiam, azért – sóhajtott a kicsi öregasszony –, magam viselem a gondot, nincs kivel megosszam.

Megesett rajta a szegény favágóember szíve. – Adja csak ide azt a terüt – mondotta jó szívvel –, majd én lecipelem a

házához, maga csak mutassa az utat. – Jaj, áldjon meg a Jóisten érte – hálálkodott az anyóka –, csak kövess engem,

nem kell messzire menned.

– 59–


A favágóember hátára vette a rőzseköteget, s aztán csak mentek szótlanul a havas estében lefele a hegyről, elől a töpörödött öregasszony s mögötte a favágóember a rőzsével. De nem a falu irányába mentek, nem ám, hanem hamarosan letértek a járt ösvényről s bé egyenesen a sötét, ember-nem-járta szálerdőbe. Csudálkozott ezen a favágóember, de nem szólott semmit, csak cipelte a nehéz rőzseköteget a vénasszony nyomában. Bent aztán, a legsötétebb szálerdő közepén, egyszerre csak kicsike kis tisztásra értek, s a kicsike tisztás közepén ott állt egy kicsike ház, olyan kicsi, hogy majdnem a tetejéig belepte a hó.

– Tán nem itt él? – ijedt meg a favágóember, mert még medvének is rossz lett volna ott egymagában, olyan elhagyatott hely volt az a nagy erdőség közepén.

– Én biz’a itt – felelte a kicsi öregasszony, s már nyitotta is a szűk kicsi ajtót –, hozd be, lelkem, egyenest a házba, ha nem restelled, hadd gyújtsak magamnak egy kis tüzet idebent a tél hidege ellen.

A szegény favágóember becipelte a rőzsét a kicsi házba, letette a kemence sarkába, baltájával ügyesen fölaprózta, s még a tüzet is fölszította a kemencében.

– Fizesse meg a Jóisten, amit értem cselekedtél – hálálkodott az anyóka –, de azt mondd meg nekem, édes fiam, hogyan van az, hogy te is itt töltöd a karácsonyestét kint az erdőn? Nincsen családod?

A szegény favágóember sóhajtott erre egy nagyot, s elpanaszolta a maga baját. Hogy biz’a van neki családja, van szép otthona is, de egyéb sincs benne, csak panasz, meg keserűség, mert hiába próbál akármit, a felesége meg a gyermekei egyebet se látnak maguk körül, csak rosszat.

Csóválta a töpörödött kis öregasszony a fejét azon, amit hallott. Aztán csak azt mondta:

– Jót tettél velem, favágóember, s jótét helyébe jót várj. Adok én is neked valamit, aminek hasznát veszed.

Azzal fölnyúlt a polcra, s levett onnan egy kicsi nyírfakéregből készült tégelykét, meg egy nagy likas zsákot. Odanyújtotta őket a favágóembernek.

– Vidd ezeket haza magaddal, édes fiam, s mihelyt hazaértél, kend meg ezzel a balzsammal, amit a nyírfakéregben találsz, a feleséged szemét s a gyermekeid szemét is sorba. S ha megkented vele a magad szemét is végül, akkor kioldozhatod ezt a zsákot is, s a többit majd meglátod. Eridj hát Isten hírével.

A szegény favágóember zsebre dugta a nyírfakéregből készült kicsi tégelykét, s még a likas zsákot is a vállára vette, csak hogy kedvében járjon az öregasszonynak. Aztán illedelmesen elköszönt, kilépett az ajtón, s elindult a hólepte setét erdőn keresztül hazafele.

Fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság erősen, hogy mi is lehet abban a nyírfakéregben. S mikor beért a fák közé, hát csak megállott, fölnyitotta a tégelyke födelét, belenyúlt az ujjával, s megkente mindkét szemét az öreg anyóka balzsamával.

– 60–


S hát csudák-csudája! Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt! Mert a kicsi tisztás helyén nagy széles tisztást látott, s annak közepén nem egy kicsike fakunyhót, de nem ám, hanem egy gyönyörűségesen szép kacsalábon forgó tündérpalotát! S a tündérpalota aranyos kapujában nem egy töpörödött anyóka állt, hanem egy szépséges-szép angyal, maga az Úrjézus karácsonyi angyala.

Ki tudja, meddig állt volna ott bámészkodva, ha eszébe nem jut a vállán csüngő likas zsák. S hát ahogy odanéz, nem likas zsák volt az sem, hanem tiszta aranyfonálból szőtt gyönyörűséges karácsonyi zsák, színültig tele almával, dióval, karácsonyi mézeskaláccsal, selyem fejkendővel, patkós csizmácskákkal! Olyan nehéz volt a sok szép karácsonyi ajándék a vállán, hogy meggörbedt alatta.

Futott is haza nagy örömében, ahogy a lába bírta. Még a tündérpalotáról is megfeledkezett.

– Hé, asszony! Aprócselédek! – esett be ajtóstul a házba. – Ide nézzetek! Azok néztek is reá nagy savanyúan, az asszony meg a gyerekek, de nem

vidult föl az ábrázatuk. – Mit nézzünk? Likas zsákot? – dohogott az asszony –, van abból itthon is

elég. Bezzeg a szomszédok karácsonyt ünnepelnek, de nekünk még a morzsából se adnak.

Megijedt az ember, nézett hátra a vállán a csüngő zsákra, de bizony aranyból volt az s tele ajándékkal. De eszébe jutott hirtelen a balzsam, s kapta elő a kicsi nyírfakérget, bekente az asszony szemét nagy gyorsan, be a gyerekek szemét is sorra, s hát egyszeribe olyan nagy világosság támadt a házban, mintha ezer gyertyát is meggyújtottak volna. Mosolygott az asszony, kacagtak a gyerekek is, és körülugrándozták nagy örömmel.

– Jaj, de szép aranyzsák! – kiabálták. – Oldja már ki, édesapám, hadd lássuk, mi van benne!

Az ember pedig letette a nagy aranyzsákot a padlóra, megoldotta a száját, s szedte ki belőle egymás után a sok gyönyörűséges holmit. Piros szattyánbőr csizmát, selyemkendőt az asszonynak, birkabőr ködmönkét, patkós csizmácskát mind a hét gyereknek, kosárra való aranyos kalácsot, piros almát, ezüst diót. Volt is akkora öröm a házban, hogy még a cirmos cica is táncra kerekedett.

– Annyi sok jó van itt, hadd osszuk meg a szomszédokkal – mondta hirtelen az asszony. Azzal megrakott egy kosarat kaláccsal, karjára vette, s vitte át a szomszédokhoz. Az ember meg csak ámult, mert ilyesmi még nem esett meg soha.

De ámult a falu is, biz’a. Mert attól a naptól kezdve nagyon megváltozott ám az élet a favágóember háza táján. Nevetés és nótaszó hallatszott onnan reggeltől estig, öröm és vidámság töltötte meg pincétől a padlásig a házat, s aki csak bevetődött a kapuján, nem győzte dicsérni a szíves vendéglátást. Úgy megkedvelte őket mindenki a faluban, hogy hamarosan bírónak is megválasztották a

– 61–


favágóembert, s azóta is boldogan élnek, hacsak meg nem hóttak. Az ám. Itt a mese, fuss el véle.

Nagyanyánk elhallgatott, s néhány pillanatig csönd volt a szobában, csak a tűz pattogott szelíden a kandallóban. Aztán Margit húgom, aki még csak négyéves volt akkor, vágyakozva fölsóhajtott nagyanyánk lába előtt a szőnyegen.

– Én is szeretnék ebből a balzsamból, nagymama… – Semmise könnyebb annál, lelkecském – felelte nagyanyánk, huncutkás

mosollyal a kötőtűi mögött –, adott a jó angyal minden emberfiának egy csipetnyit belőle, mindjárt a születése napján. Oda rejtette el a fületek mögé, oda hát. Keressétek csak meg az ujjatokkal. Ott, ott. Kicsikét fentebb. Érzed az ujjad bögyével? Nocsak, dörzsöljétek meg a szemeteket vele szaporán. Úgy ni. Dörzsöljétek csak.

Dörzsöltük, dörzsöltük ujjunk begyivel a szemünket, hogy a könnyünk is majd kicsordult tőle. S egyszer csak, mintha varázslat történt volna, megszólalt a szomszéd szobában a kicsi ezüst csöngettyű. Akkorát dobbant tőle a szívem, hogy még ma is emlékszem reá. Felszöktünk a szőnyegről ahányan voltunk, szaladtunk az ajtóhoz s kitártuk szélesre. A nappali szoba kellős közepén, száz fehér gyertya fényében csillogva, sziporkázva, ott állt a legszebb karácsonyfa, amit valaha is láttam.

Fél évszázad eltelt azóta. S ahogy visszagondolok most nagyanyánk meséjére, úgy érzem, hogy bizony jól tennénk, ha mindannyian, akik még itt élünk a földön, megkeresnénk végre a fülünk mögött azt a csipetnyi balzsamot, amit az Úrjézus angyala eldugott volt oda, s ledörzsölnénk vele szemünkről a rosszak látásának csúnya hályogát.

(Zsoltár és trombitaszó)

Ólomöntés A vénülő karácsonyfán valaki sorra meggyújtotta a gyertyacsonkokat.

Közeledett az éjfél. Fehér fején fekete csipkefőkötővel ott ült nagymama a kandalló melletti karosszékben, térdén a bolyhos takaró, lába alatt a zsámoly, s a nagy bükkfahasábok halkan pattogtak a tűzben. A dédunokákat rendre ágyba tették, s már csak mi voltunk nagymama körül, az unokák. Tizenhatan.

– Kezdhetitek az ólomöntést – adta ki nagymama a parancsot. – Hadd lássuk hát, kinek mit hoz az új esztendő!

Valaki kivitte a szobából a petróleumlámpát, és csak a karácsonyfa világított, meg a tűz. A bútorok mögött megnőttek az árnyékok, babonás, furcsa várakozás feszült a levegőben, s a fejek összehajoltak a vizesvödör fölött.

Sorra mindenki kezébe vette a hosszú nyelű olvasztókanalat, beletett egy darab törött ólmot, s a láng fölé tartotta, míg a kanál lassan megtelt folyékony ezüsttel. Akkor egy gyors mozdulattal beleöntötte a megolvadt ólmot a nagymama

– 62–


lábainál lévő, vízzel telt vödörbe, s a forró érc sisteregve merült alá benne, csipkézett szélű, fantasztikus alakzattá fagyva. Ebből olvasta ki nagymama a jövendőt.

Júliának, aki a legfiatalabb volt közöttünk – tizennyolc éves és menyasszony –, reszketett a keze, s az ólom szétfröccsent a vízben, darabokra szakadt, s olyan volt, mint egy tépett ezüstruha. Sokáig nézte Júlia, s az arca sápadt volt.

– Ronggyá szakadt menyasszonyi ruha… – suttogta végül is, és félelem reszketett a szemeiben.

Csönd volt a szobában, senki se mert szólni. Csak egy tövig égett gyertya sercegett a karácsonyfa tetején, s a falióra mély, tompa kongással számolta a másodperceket. Aztán nagymama a vödör fölé hajlott, belenézett, s szelíd mosollyal mondta:

– Attól függ, hogyan nézed, lelkem. Nézd csak meg még egyszer! Én egy virágoskertet látok benne. Azok a nagyok ott a rózsák, azok a kicsik a tulipánok, azok a csipkés szélűek dáliák lehetnek, meg szegfűk…

Újra belenéztünk valamennyien a vízbe. És nagymamának igaza volt, most már mi is láttuk. Virágoskertet öntött magának jövendőül Júlia, ott voltak a rózsák, a tulipánok, a szegfűk és a dáliák, úgy éppen, ahogy nagymama mondta.

– Minden attól függ, hogyan nézitek, lelkem – mosolygott nagymama. – Ez az élet titka. Majd mondok nektek erről egy mesét.

Nagymama öntött utolsónak. Biztos, nyugodt kézzel fogta a kanalat, s az ólom egy darabban maradt a vödör fenekén. Amikor kivettük a vízből, én egy koporsót láttam benne. Ezt látták a többiek is, és egyikünk se szólt. Nagymama átvette a furcsa, formátlan ólomdarabot, forgatta egy ideig sovány, fehér kezében, aztán elmosolyodott megint.

– Repülőgép! – mondta vidáman. – Meglássátok, vén fejemre még repülni is fogok!

Rámeredtünk az ólomdarabra, s valóban, ahogy nagymama tartotta, tisztán láthattuk a kis ezüstszínű repülőgépet, ahogy már-már elveszőben volt gomolygó ezüstfelhők között.

Nagymama pedig félretette a jövendőmondó ólomdarabkát, és belekezdett a mesébe:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három királyfi – mesélte nagymama a tűz melletti karosszékben –, s ez a három királyfi elment az öreg varázslóhoz, hogy megtudják tőle a jövendőt. Az öreg varázsló elővett egy kicsi kerek tükröt, és azt mondta: „Fogjátok ezt a tükröt, és tartsátok olyan közel a szemetekhez, amíg csak a szemeteket látjátok benne, mást semmit. És mondjátok meg sorra, hogy mit láttok!”

Fogta a legidősebbik a tükröcskét, és belenézett. – Harcoló lovasokat látok – mondta. Fogta a középső is a tükröcskét, belenézett és mondta:

– 63–


– Magányos vándort látok bottal a kezében. Végül a legkisebbik fogta a tükröt, odatartotta a szeméhez, és sokáig nézett

bele. – Először azt hittem, hogy romokat látok – mondta –, de aztán jobban

megnéztem, és nem romok voltak, hanem épülő házak. Az öreg varázsló bólintott. – Amit láttatok, az lesz a jövendőtök. Mert minden emberfia önmagában

hordozza a jövendőjét, s ki amilyennek látja azt, olyanná lesz. S úgy is lett – mesélte tovább nagymama. – Ellenség tört rá az országra,

földúlt és fölégetett mindent. A legidősebb királyfi csatában esett el, a középső királyfi elbujdosott idegen földre, s a legkisebbik otthon maradt. Rabláncokat tettek kezére-lábára, nehéz rabmunkában sanyargatták, de a láncokat lassan-lassan lemarta róla a rozsda, s végül is a királyfi hozzáfogott, és fölépítette újra az országot. S bizony még sokkal szebbet és jobbat épített, mint amilyen a régi volt, s békességben élt benne száz évig és egy napig, amíg csak meg nem hótt…

Ebben a pillanatban megkondult az öreg falióra, s lassan, méltóságteljesen elütötte az éjfélt.

– Adjon Isten mindenkinek boldog új esztendőt! – mondta nagymama, és mi sorra odamentünk hozzá, és megcsókoltuk a kezét, és ő sorra homlokon csókolt mindannyinkat.

Bizony, sok esztendő telt el azóta. Nagymama is régen fölrepült az égbe, rommá lett a ház is, ahol annak idején ólmot öntöttünk, s a tizenhat unokát szétszórta az élet meg a történelem.

Sokan közülünk úgy jártak, mint a legidősebb királyfi, és jeltelen sírjaik fölött kinőtt a fű, továbblépett az élet. Másokat a középső királyfi sorsa érte: vándorbottal a kezünkben járjuk az idegen világot, s nem lelünk benne otthonra sehol.

S Júliával mi lett? Menyasszonyi ruháját valóban ronggyá tépte a háború, és sokáig, sokáig nem tudtam róla semmit. De nemrégen hír jött: ott él még mindig az alföldi városkában, ahol otthona volt, s kétholdnyi virágoskertjében dolgozgatva építgeti újra az életét. Ott él szerényen, meghúzódva rózsák, tulipánok, dáliák és szegfűk között, mint ahogy azt nagymama szeme annak idején az ólomban meglátta, s még arra is telik, hogy virágaiból megajándékozza a szegényeket, szenvedőket, elcsüggedteket, s becsempésszen egy kis örömöt a szomorú világba.

Jegyezzétek meg, ólomöntők: nagymamának igaza volt. Minden azon múlik, hogyan nézzük azt az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek nevezünk.

(Magyar örökségünk; Új hídfő, 1989., november)

Emlékezés egy régi karácsonyra

– 64–


Tízéves voltam, majdnem tizenegy, amikor mások szerint véget ért a háború. Az enyém csak akkor kezdődött.

Már ősszel megzavarodott a világ. A szokásos fácán- és nyúlvadászaton sok volt az egyenruhás vendég. A park alatti országúton katonai teherkocsik dübörögtek át, és a konyhában lehalkított hangon beszéltek a cselédek a szavai jegyző fiáról, Kun Béláról, aki forradalmat akar csinálni orosz mintára. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet egy orosz mintára készülő forradalom, Szava viszont csak odaát volt, a legelők gerincén túl, s félakkora se volt, mint a mi falunk. Nagy veszedelem nem jöhetett onnan.

Apám, aki huszártiszt volt, és sebesülten tért haza muszkaföldről, fölfegyverezte a cselédeket vadászpuskával, s mostohaanyám piros-fehér-zöld karszalagot készített mindegyiknek, amire rá volt nyomtatva nagy fekete betűkkel: NEMZETŐR. Én is kaptam egy ilyen karszalagot, amit büszkén viseltem éjjel-nappal… még az ágyban is. Az én fegyverem az apámtól két évvel azelőtt kapott húszas volt, amihez még két doboz töltényt is kaptam a karszalag mellé. Egyikben pósta-sörét volt, a másikban vaddisznóra való brenecke-golyó.

„Amikor szolgálatban vagy” oktatott apám, „a jobb csövet golyóra töltöd, a bal csövet póstára.”

Szolgálatba azonban csak egyszer kellett mennem, Soós Bélával, a nevelőmmel, aki papnak készült. Sötét este volt már, s egyszerre csak tűz gyúlt ki odalent, az első magtárak táján. Apám nem volt odahaza, Böjthe úr, az intéző ágyban feküdt törött bordákkal, mert rádőlt egy fa az erdőn, és Soós Béla volt a parancsnok.

„Mehetek én is?” kérdeztem mohón, izgalmas veszedelmet szagolva. „Jöhetsz, de húzz csizmát” felelte, „nagy a sár odalent a sok eső után.” Csizmát húztam gyorsan s mentünk. Sötét volt, mint a medve farka alatt,

ahogy Táti, a vadőrünk szokta mondani. Öten voltunk csak, nemzetőrök. A többi, Isten tudja, merre volt. Sándor, az inas, Jánoska, a kisinas, Márton, a kertészlegény, Soós Béla meg én. Mikor kiléptem a házból, csőre töltöttem, ahogy apám tanított volt: jobb csőbe vaddisznó golyó, bal csőbe pósta. Aztán mentünk lefelé, a szutykos fekete éjszakában.

Az alsó magtárak jó kilométernyire voltak lent a falu alsó sarkában. Mikor kiértünk a parkból a domboldalba, láttuk, hogy a tűz nem a magtáraknál van, hanem valamivel odébb, az országút szélén.

„Megjöttek a bolsevikek” suttogta Jánoska, a kisinas, „rájok megyünk, s lelőjük őket mind, tanár úr! Igaz?”

Soós Béla volt a „tanár úr”, aki abban az évben végezte a teológiát, és így a békesség embere volt.

„Ne beszélj bolondot” torkolta le Jánoskát, „emberre nem lövünk!” „Akkor minek cipeljük a puskát?” kíváncsiskodott a kisinas. „Hogy védelmezhessük magunkat…”

– 65–


Erre azonban, nagy csalódásomra, nem került sor. Kiderült, hogy mindössze sátoros cigányok táboroztak ott a szekereikkel az útkanyar feletti kicsi dombon. Így aztán ez volt az egyetlen alkalom, amikor nemzetőri mivoltomban megtölthettem a puskámat.

Három héttel későbben, december közepén, megjött apám. Nagyanyámat hozta magával.

„Nagyapám hol van?” kérdeztem, mert nagyon, nagyon szerettem nagyapámat.

„Otthon maradt a bolondja Mező-Záhon” felelte nagyanyám. Nem is láttam őt többé, csak két esztendő múlva, amikor az oláhok hazaengedték. Amikor a cikudi oláhok rabolni kezdték az istállóit, hármat lőtt le közülük ló hátáról, ezért haragudtak reá.

Néhány nap múlva csomagolásba kezdtünk. Készültünk be Kolozsvárra. Az oláhok bent voltak Erdélyben, mondta apám, biztosabb, ha az asszonynépet városba visszük. Az a távoli dörgés, amit hallani lehetett, ágyúszó volt. Három napra rá útra keltünk. Két igás szekér rakva volt zsákokkal, hordókkal, bödönökkel, ládákkal. Ködös, esőre álló idő volt. Ahogy Gyekén áthaladtunk, mi elől a fekete hintóban a két lipiczaival, megettünk az igás szekerek, az oláhok temploma előtt emberek álltak, s néztek bennünket. Apám a bakon ült a kocsis mellett, övén katona-pisztoly, mellette a Mauser-puska, nagyanyám és mostohaanyám bebugyolálva a hátsó ülésen és én, térdemen keresztbe fektetett húszas puskámmal szemben velök a kis ülésen. Az egyik igás szekér bakján Soós Béla ült a kocsis mellett, a másikon Terka, a szobalány, és Mári néni, a szakácsnő úgy gunnyasztott hátul pokrócok és zsákok között, mint kotló a fészkén.

Sötét este érkeztünk be Kolozsvárra. Házunk a Deák Ferenc utcában volt, az ötös szám alatt. Az utcára nyíló emeleti ablakokból látni lehetett bal kéz felől a minoriták templomát, jobb kéz felől a főtér sarkában álló városházát. Két nappal későbben nagynéném is oda menekült föl Déva mellől a családjával, s úgy megtöltöttük a házat, hogy mozogni is nehéz volt benne. Nagynénémmel jött kis unokahúgom, Margit és unokabátyám, István. Apám másik nővérének árvái, az Atzél-gyerekek is velök voltak, a nálam két évvel idősebb Édi és hat évvel idősebb Dia, aki nyomban átvette fölöttünk az uralmat, mint rangidős. Úgy osztogatta a parancsokat, mint egy huszárőrmester. Na meg aztán velök Drili, a francia kisasszony, egy száraz, csontos nőszemély valahonnan Elzászból, akinek a jelenlétében csak franciául volt szabad beszélni, mivel a szerencsétlen – ahogy Margit mondta – olyan buta volt, hogy hat év alatt se tudott megtanulni magyarul.

Valamikor december derekán érkezhettünk Kolozsvárra. A város tele volt faluról bemenekedett „úri néppel”, s még egyre jöttek a Bethlenek, Telekiek, Bánffyak, Hallerek, Ugronok, Mikesek. Haller Jenő házába, aki Kolozsvár utolsó magyar polgármestere volt, „gyermekdélutánra” gyűjtöttek bennünket össze egy nap. Lehettünk harmincan is, s az egyik Degenfeld leány birkózásra hívta ki a

– 66–


fiúkat, s ebből aztán olyan felfordulás lett, hogy az Egyetem utcai vén Haller-ház olyant még nem látott. Csak arra emlékszem, hogy engem jól a falhoz vágott a harcias leányzó, mire unokabátyám, Atzél Édi bosszúból úgy eldöngölte szerencsétlent, hogy a felnőttek kellett kiszabadítsák a kezéből, s utána hamarosan hazavittek minket.

A Deák Ferenc utcai ház földszintje, ahol a konyha meg a cselédszobák voltak, tele volt fojtott hangú suttogásokkal azokban a napokban. Itt ez történt, ott az. A szilvási intézőt elevenen nyúzták meg az oláhok, a tancsi kastélyt kirabolták, Bethlen Pált fához kötözve ostorozták. Hogy mi volt igaz mindebből, mi nem, sohase tudtam meg.

Aztán megjött karácsony estéjének a napja. Hideg szél fújt, esett a havas eső már második napja. Dél fele lövéseket lehetett hallani, ágyúlövéseket, Apahida felől. Délután lovas szekér zakatolt végig az utcán, csendőrök kapaszkodtak rajta, sisakjukon vadul tépte a szél a kakastollat. A lovak vágtatva rohantak a szekérrel, a csendőrök meg rikoltoztak:

„Jönnek az oláhok! Be a házakba, mindenki! Itt vannak már a Honvéd utca végén! Zárják be a kapukat!”

Tovazörögtek. Olyan csönd lett utánuk, mintha az egész város visszafojtotta volna a lélegzetét. Az utcára néző emeleti ablakoknál tömöttödtünk mindannyian, csak apám és nagyanyám nem. Ők ketten a nappaliban ültek. Apám olvasott, nagyanyám rakta a kártyákat, mint mindég a kis asztalon.

„Jönnek az oláhok!” kiáltottam be hozzájuk, a nappaliba, de apám föl se nézett a könyvéből, úgy mondta:

„Ha jönnek, elmennek.” Drága jó apám, valóban hitte is, amit mondott. Mi pedig szorongtunk az

ablakoknál, és lestük az utcát. A havas eső elállt, de az ég felhős maradt. Alacsonyak voltak a felhők, hasukkal a háztetőket súrolták. Korán volt még, de máris sötétedett.

Aztán megjelentek az utcán az első oláhok. Gyalogosan jöttek. Nem is léptek egyszerre, ahogy katonákhoz illett volna. Gyűröttek voltak és rendetlenek. Soknak bakancs se volt a lábán, bocskorban csoszogtak.

„Itt vannak” szólt be nagynéném a nappaliba. Apám letette a könyvet, fölkelt a karosszékből s odajött az ablakhoz. Aztán csak ennyit mondott: „Csürhe ez, nem hadsereg. Úgy kisöpörjük ezt a szemetet innen, hogy lábuk se éri a földet. Csak térjen magához az ország.” Azzal visszatért a nappaliba és olvasott tovább.

Az oláhok pedig jöttek, jöttek, rendetlen sorokban, megtöltötték az utca mindkét oldalát, még a középső piacot is, ahol reggelenként a kofák szoktak ülni, ernyőik alatt. Jöttek, jöttek, megállás nélkül. Lassan, piszkosan, rendetlenül, csak jöttek. Be a főtérre, át a főtéren s tovább az Unió utcán, Monostor felé. Mint egy nagy, szennyes árvíz, csak jöttek.

– 67–


Sötétedett. A lámpagyújtó ember, aki az utcai gázlámpákat szokta volt sorra gyújtani, nem volt sehol. Talán nem engedték ki az oláhok az utcára? Talán megkötözték? Meg is ölték talán, s ezentúl sötétben leszünk odakint? Ezek a gondolatok ránehezedtek a lelkemre s összeszorították a torkomat. Ott álltam nagynéném és mostohaanyám között, orrommal az ablaküvegen, s ahogy fölnéztem rájok, hogy megkérdezzem, mi lesz ezentúl lámpagyújtó ember nélkül, döbbenve láttam, hogy könnyek gördülnek alá mindkettejük arcán. Sírtak. Megijedtem ettől. Tudtam, hogy amikor felnőttek sírnak, akkor nagy baj kell legyen. Valaki meghalt, vagy még annál is rosszabb. Ekkor kicsi Margit hirtelen megszólalt a másik ablaknál, a maga cérnavékony hangján:

„Mamika… mikor lesz karácsony?” Átfutott a mi ablakunkhoz, és meglátta édesanyja arcán a könnyeket. Síróra állt a szája egyszeribe.

„Nem hoz többé karácsonyfát az angyal?” kérdezte pityeregve. Nagynéném magához ölelte. „Az angyalnak ma más dolga van, lelkecském” mondta könnyeit nyeldesve,

„ma nem ér rá velünk törődni. Ma az egész ország gyászban van…” Mély csönd támadt a szavai után. Senki se mert szólni. Csak álltunk ott az

ablaknál, s én nem mertem egyikre se nézni, mert féltem, hogy én is elsírom magam. Márpedig egy nemzetőrnek, aki ott viseli karján a nemzeti színű szalagot, nem szabad sírnia. Odaléptem Margithoz. „Ne félj” mondtam, s vállára tettem a kezemet, „ha csak egy is ezekből be mer jönni ebbe a házba, lelövöm. Ott van a puska az ágyam mellett, és töltve van!”

A nappali szoba ajtaja nyitva volt. Apám fölemelte a fejét és odaszólt hozzám a könyve mellől: „Ha ott van még, akkor jobb lesz, ha bedugod a matrac alá, mert elébb-utóbb házkutatást tartanak itt ezek a vankujok. De elébb vedd ki belőle a töltést” tette hozzá, „s dugd el azokat is valahol.”

A nappaliban már égett a mennyezetről alácsüngő villany csillár. „Gyújtsd föl itt is a villanyt”, szólt rá Istvánra a nagynéném, „kezd sötét lenni.”

Sötétedett odakint is gyorsan. Az oláhok még egyre jöttek, mintha el akarták volna árasztani a fény nélküli várost. Dia volt az, aki elsőnek látta meg a csodát és felkiáltott az ablaknál: „Nézzétek!”

A főtér felé fordulva állt ott nagyra nyílt szemekkel. Arra néztünk mi is. A lélegzetem elakadt.

A nagytemplom felől egy fehérbe öltözött csoport közeledett. Fiúk és leányok, fehérbe öltözve, magosra emelt égő gyertyákkal vezették a menetet. Megettük, kis szekérben, széna között, kicsi Jézus. Két szárnyas angyal húzta a kis szekeret, s a szekér megett ott jött József és Mária, a királyok meg a pásztorok s hosszú sorban emberek, asszonyok, égő gyertyákkal a kezükben. A járdán jöttek. A lassú menet éle elérte az utcát, s az oláh katonák megtorpantak előttük. A gyertyás gyermekek, a kis Jézus szekerét húzó angyalok, megettük József és Mária, a királyok meg a pásztorok s a gyertyás emberek és asszonyok hosszú sora lelépett

– 68–


rendre a járdáról az utca közepibe, s jöttek, lassan és méltóságosan a bámészkodó oláhok néma sorfala között. Néhányan levették fejükről a katonasipkát és keresztet vetettek. A gyertyás betlehemi menet pedig ment tovább, egyenesen a Kárpátok Őrének szuronyos puskára támaszkodó szobra felé. Megálltak ott, kicsi Jézussal a honvédszobor előtt, körülvették s egyszerre csak felhangzott odalent a betlehemes ének: „Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok…”

De akkor már apám ott állt mellettünk, s nyitotta ki az ablakot. „Énekeljetek ti is” mordult reánk, s az ő arcán is láttam legördülni egy csillogó könnycseppet. A hideg decemberi levegő arcunkba csapott. Énekeltünk mi is, együtt énekeltünk azokkal odalent. A szemben lévő házak ablakai is megnyíltak rendre, a mellettünk lévő házak ablakai is megteltek emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel, s mindenki énekelt. Az oláh katonák pedig álltak odalent bambán, s bámultak.

Az ének után egy pap lépett elő, megáldotta a tömeget és megáldotta a szobrot. Átellenben velünk, a túlsó járdán, egy tisztforma ember kiabálni kezdett, de nem értettem meg a szavát. Alighanem románul kiabált, és én csak oláhul értettem, úgy ahogy. A katonák megmozdultak, s lökdösni kezdték odalent az embereket. „Dutye, dutye, dutye!” kiabálták s volt olyan is, aki puskatussal taszigálta a betlehemeseket. Valahol eldördült egy lövés, egy második, egy harmadik. A katonák ég felé tartott puskával lövöldöztek mindkét oldalon. A betlehemes tömeg meglódult s futni kezdett vissza, a templom irányába. Apám betette az ablakot.

„Tegyétek be mind az ablakokat és húzzátok össze a függönyöket” parancsolta. Ekkor már nagyanyám is ott volt mellettünk. „Közel ne menjetek az ablakokhoz” mondta, „még meglőnek ezek a bolondok.”

„Nem emberekre lőnek” csillapította apám, „tömeget oszlatnak csak.” Álltunk a lefüggönyzött szobában, megzavarodva. Aztán Jánoska jelentette,

hogy a vacsora tálalva van. Átmentünk az ebédlőbe. „Senki se ül le” mondotta apám, s a hangja fátylas volt, különös,

„imádkozunk… Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy… tartsd védő kezedet nemzetünk, országunk felett… s őrizz meg bennünket a gonosztól… ámen…”

Már a gyümölcsnél tartottunk, amikor egyszerre csak rettenetes nagyot dördült valami odakint az utcán. A képek is megmozdultak a falon, s hallottuk csörömpölni a nappali szoba ablakait. Apám lábra szökött.

„Mindenki itt marad!” parancsolta. Átment a nappaliba és behúzta maga megett az ajtót. Ültünk, fagyottan. Senki se mert szólni. Mikor apám visszajött, arca sápadt volt és szürke.

„Felrobbantották a gazok a Kárpátok Őrét” mondotta tompán. Olyan mélységes harag volt a hangjában, hogy úgy éreztem, mintha levegő is megfagyott volna körülöttünk.

(A titokzatos őzbak)

– 69–


Az én titok-karácsonyom Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a

többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.

Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.

Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.

Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak. Románok ünnepelnek. Mindig csak a románok.

– 70–


Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsonyeste van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?

S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én, magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senkise lássa!

Volt a fenyves szélén nehány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.

Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végiben. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, nehány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!

Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.

Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.

– 71–


Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.

Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.

Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.

Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már, hívtak vacsorázni.

Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.

Mit csináltál? – Semmit – feleltem. Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel

foglakozott abban az időben. Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy

nekem karácsonyom volt mégis. Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem

fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk.

(A titokzatos őzbak)

Romantikát tessék… Hiszen csak egy pengő az ára. Minden üzletben kapható, minden kirakatban

látható, olcsó, hatásos; arasznyi kis karácsonyfácska. Első minőségű papírmaséból készült, fenyőfa kinézése van, rajta gyertya, műhó, csengettyű, angyal, minden, és csak egy pengő az ára.

Ha megveszed, szegény szomorú embertársam, kinek ez a nagyvilági blazírtság, sokgyűrűs, vastag kérget vont a szíved köré már, és hazaviszed kis gondtanyádba, mégis-mégis nagy vásárt csinálsz!

– 72–


Mert karácsony este lesz, mikor egyedül ülsz a szabadban… letörve életed súlyos keresztjei alatt…

Nem gyújtod fel a villanyt, csak a kályhád tüze világítja gyéren a szobát… magad elé veszed a kis karácsonyfát és elgondolkodol.

Először arra gondolsz, hogy mennyi ilyen álkarácsonyfát láttál a kirakatban, és a kirakatok előtt nagyra nyílt szemű gyermekek álltak, és néztek, néztek valamit, ijedt, kereső szemekkel. Az álmaikat keresték, amiket elrabolt tőlük a világkáosz, vágyva nézték gyermekfantáziájuk kis papírmasé romantikáit: az álkarácsonyfákat.

Arra gondolsz, hogy mennyi gyermek nő fel, aki nem lát karácsonyfát soha, akinek a lelkét nem szépítik be puha csodák, akinek szívében nem csilingel angyal, hanem a gond szövi át sok szürke pókháló szállal, s az elrabolt mesék helyén keserű életbölcsességek torz mosolya ül meg gyermek-aggastyánok szája szögletében.

Könnyes lesz a szemed, amikor arra gondolsz, hogy gyermek-álmaid legszentebb szimbólumát papírmaséból dobják a piacra, s úgy űznek gúnyt drága romantikádból… és szinte belekiabálják a szívedbe, a más szívébe, koravén gyermekek szívébe: – „cigarettát… cukorkát… karácsonyfát tessék…”

Könnyes lesz a szemed, szomorú ember… és mégis… felcsillanó könnycseppen keresztül, amint nézed, nézed a kis karácsonyfa-imitációt: lassan komoly, nagy fa lesz belőle… sok-sok igazi gyertyával… igazi csengettyűvel… régi karácsonyfák drága illatát érzed… áhítatos nagy csend terül szívedre…

Koporsók födele nyílik, meghallod régi emberek hangját… szomorú kis szobádat régi gyermekszobákká színesítik babonás csodák, és minden szobában óriási karácsonyfa ég, s a szívedben is karácsonyfa ég: egy régi angyal romantikát csilingel neked.

Ezért mondom, ezért mondom mindig: Tessék, hölgyeim és uraim, tessék, papírmasé romantikát tessék, olcsó, jól, megbízható, visszavarázsolja a régi álmokat, mosolyt csal a szánkra, könnyet a szemünkbe… és az egésznek csak egy pengő az ára…

(Debreceni Újság, 1930. december 21.)

Mezőségi karácsony Bölényesen… (Részlet a Kard és kasza című regényből) Karácsony előtti napon érkezett haza Bölényesre, minden értesítés nélkül,

egylovas kétkerekű taligán, amit ott lelt a záhi kocsiszín mélyén. Kocsist nem hozott magával. Szürkék voltak a fagyott mezők, kopaszak a fák, árvult, gazdátlan a kert. De a hűvös északi szélnek már hószaga volt, s délután táján szinte észrevétlenül gyűlni kezdtek a szürke, alacsony felhők. Mire a bölényesi istálló előtt megállította a záhi sárga kancát, már szemerkézett is a hó.

– 73–


A kastély sötét volt és komor az alacsony felhők szürke fátyla alatt. Miklós rábízta lovát a kocsisokra, s kezében kézitáskájával lement a kastély hátsó bejáratához. A lovászgyerek hozta mögötte a másik bőröndöt. Mikor Néni meglátta a konyhaajtóból, összecsapta a kezét.

– Jesszusmáriám, a kicsigróf! Honnan jön, egyem a lelkét? Jánoska, Jánoska! Tégy tüzet a kicsigróf szobájában, hallod-e? Mondtam neked eleget, hogy karácsonyra hazatér, mindegy, hogy mit mond a mi grófnénk odafent…

Szegény jó Néni, mintha semmit se változott volna a múló esztendők során. Ugyanazt a kopott szürke szvettert hordta, ugyanazt a hosszú, sötét szoknyát, talán még a csizma is ugyanaz volt a lábán. Arca ráncos volt és öreg, mint mindég, haja egérszürke… Miklós odament hozzá és megölelte.

– Rendben van minden itthon? – kérdezte. Néni megrándította a vállát az ócska szvetterben. – Hát… ha annak nevezzük azt, hogy minden úgy van, ahogy eddig is, akkor

ejszen rendben van. Se jó szó, se vidámság… istenverése, na! Az ember el se hinné, hogy karácsonyestéje van.

Attól a fekete karácsonytól kezdve, amikor a román katonák átvonultak a falun, a bölényesi kastélyban nem volt igazi, szép, vidám karácsony. Karácsonyfa is csak azért, mert Miklós maga gondoskodott arról, hogy legyen, gyermekkora óta. Még Devecseri Péter, a nevelője szoktatta rá annak idején, hogy ne nyugodjon bele, ha mások nem kívánják a szépet, hanem szépítse meg a világot maga körül saját erejéből, amennyire csak lehet. És kis fenyőcskét találni akár a régi temető ültetvényében, akár a felső fenyves mögött mindég lehetett. Díszítésre aztán elegendő volt nehány színes papírszalag, ezüstre festett dió és mézes-sütemény, amit Néni készített volt erre a célra.

Most is, mielőtt fölengedte volna kicsi gazdáját a hátsó lépcsőn, odasúgta neki:

– Aztán sütöttem újra egy dobozra való mézes süteményt… madzagot is kötöttem mindegyikre, mert aggódtam ám, hogy nem ér haza idejében… Jánoska meg gondoskodott fenyőfáról is. Ott dugta el lent a cselédszobában, majd fölvitetem vele az ebédlőbe. Csak szóljon, lelkem, amikor kívánja…

(…) Miklós fölállította Jánoska segítségével az ebédlő sarkába a kicsi

karácsonyfát. Fel is díszítette a múlt évről maradt, boltban vásárolt ezüst cicomákkal, angyalhajjal, s az ágak végére feltűzte a gyertyákat is. Aztán behozta nagy bőröndjét, és rendre kiszedte belőle a magával hozott ajándékokat, amiket még Kolozsvárt vásárolt volt össze. Apjának meleg papucs, mostohaanyjának selyemsál, Néninek flanell háziköntös, Jánoskának meleg kesztyű, Mányinak, a szobalánynak szvetter. De volt ott valami a konyhacseléd számára is, meg a kocsisoknak s a többi udvari cselédnek, ahogy az még az öregek idejében lenni szokott, s amit az új grófné felesleges kényeztetésnek nevezett, és a birtok

– 74–


felosztása óta makacsul küzdött „eme ósdi szokás” ellen. Házasságuk elején András gróf úgy oldotta meg ezt a kérdést, mivel alapjában véve nagyon is jószívű ember volt, hogy minden évben titokban kijelölt a vásárra menő hízók közül egyet „karácsonyi disznónak” s az érte kapott pénzen karácsonyi ajándékokat kellett vásároljon a cselédségnek a mindenkori ispán. Később Miklóst bízta meg a „karácsonyi disznó” értékesítésével és az ajándékok vásárlásával. Az utóbbi két évben azonban mostohaanyja vette át a disznó árát, és az ajándékozás ugyancsak megsoványodott. Nem csoda tehát, hogy a segédkező Jánoskának kerekre nyílt a szeme ennyi sok szép ajándék láttára.

– Tán nem ölt meg egy gazdag zsidót Miklóska gróf ott messzi Bukurestben? – tréfálkozott fiatal gazdájával.

Közben besötétedett egészen. Mányi odakint a folyosó végiben meggyújtotta egyenként a petróleumlámpákat, egyet bevitt a „grófnénak” a hálószobába, egyet a kisszalonba, Jánoska pedig meggyújtotta az ebédlő mennyezetéről alácsüngő, nagy, kék-fehér porcelán-lámpát, amit annak idején még a híres meisseni porcelángyár készített volt megrendelésre Erőss Béla gróf országgyűlési képviselő bölényesi kastélyának díszítésére.

Mire a lámpagyújtással is elkészültek, odalent a konyhaépületnél megjelent sánta Mihályka is a „kántálókkal”, az udvari cselédség karácsonyi énekeseivel. Egyenként feltopogtak a hátsó lépcsőn a folyosóra, ahol Jánoska gondosan lerázatta velök a condra-ujjasokra, bakancsokra, sipkákra tapadó havat, hogy kárt ne tegyenek vele odabent a parkettán, s aztán beengedte őket a nagy ebédlőbe, melynek sarkában Miklós és Néni már gyújtogatták a karácsonyfa gyertyáit. Mihályka intésére a cselédek belekezdtek a „Mennyből az angyal”-ba, rekedten, bömbölve, ki ahogy bírta. Jánoska pedig bement a kisszalonba, és bekopogott a hálószoba ajtaján.

– Itt van a karácsony, instálom! – jelentette be az eseményt. Kis idő múlva az ebédlő átellenben lévő ajtajában, szemben a kántálókkal és a

karácsonyfával, megjelent András gróf, ráncolt homlokkal, komoly ábrázattal, s mögötte a grófné, egyenesen, mintha csak nyársat nyelt volna. Megálltak a nyitott ajtóban, s nézték a karácsonyfát meg az embereket.

A kántálók hamarosan befejezték az éneket, és előlépett közülök sánta Mihályka, vizes sipkájával a kezében, s nagy hangon ráköszönt a gazdáira.

– Adjon a fölséges Jóisten boldog karácsonyi ünnepeket a méltóságos gróf úrnak, a méltóságos grófnénak, a méltóságos Miklóska grófnak és az egész grófi udvarnak!

– Köszönöm – biccentette meg András gróf a fejét –, adjon az Isten nektek is békés karácsonyt! Jánoska majd gondotokat viseli.

Azzal sarkon fordult, s nyomában az aggodalmas képű grófnéval visszalépett a perzsaszőnyeges, antik bútoros kisszalonba, s az ajtó becsukódott mögöttük.

– 75–


A külső cselédek már topogva mozdulni is kezdtek a kifele vezető ajtó irányba, mert tapasztalatból tudták, hogy a „Jánoska majd gondotokat viseli” azt jelentette, hogy karácsonyi ajándékra nem telik ebben az évben, azonban mindegyiküknek kijár a kántálásért egy pohár jó kastélybeli bor. Miklós hangja azonban megállította őket.

– Ide gyertek előbb! – szólott reájok a karácsonyfa mellől, s előbb egy pár vadonatúj barna bőrből készült vadászbakancsot ragadott föl az odakészített asztalról. – Mihályka!

A kurta kis botos ispán odasántikált félszegen, kigyúlt ábrázattal, s még a szeme is megkönnyesedett, amikor átvette a pompás bakancsokat.

– Köszönöm alázattal – morogta, és elkapva Miklós kezét cuppanós csókot nyomott reá.

– Zsigmond! – szólította Miklós rangsor szerint másodiknak a parádés kocsist, majd a két vincellért, a két igáskocsist, a tehenészt, a négy bérest, a juhászt, a kondást, a kertészlegényt, a négy „kerülőt”, ahogy az erdőpásztorokat régi szóval nevezték, s végül a lovászgyereket. Mikor a külső cselédséggel végzett, a belsőkre került a sor. Néni sírt, Jánoska elveresedve köszörülgette a torkát, Mányi háromszor is megcsókolta a kezét, s úgy nézett föl reá szép nagy barna tehénszemeivel, mint szentképre szokás az oláhok templomában. Mindenki számára jutott ajándék, igazi szép ajándék, amilyent esztendők óta nem láttak a bölényesiek.

Végül mindenki kitopogott rendre a nagy ebédlőből, s csak az ázott condraszag maradt ott utánok. Jánoska kinyitotta a verandára nyíló üvegajtót, hogy szellőzzék a szoba, aztán elment hátra ő is, hogy kimérje a kántálóknak a bort. Mányi lekucorodott az ebédlő végében lévő csempézett cserépkályha mellé, kinyitotta a vasajtócskát, és fát tett a tűzre a nagy vesszőkosárból. Majd elmenőben Miklósra villantotta szép szemét.

– Miklóska gróf szobájában is teszek a tűzre, s megnézem későbben is, hogy ki ne aludjék…! – mondta jelentősen, hamiskás kuncogással.

– Jól van, jól – szólt rá türelmetlenül Néni –, eridj a dolgodra.

Egyszerű, békés karácsonyunk volt… (Részlet a Kard és kasza című regényből) Egyszerű, békés karácsonyuk volt Bölényesen. Szép szál karácsonyfával az

ebédlő sarkában, ajándékokkal szép sorjában a székekre kirakva mindenki számára, a ház asszonyától le a kondás feleségéig. Gyertyagyújtáskor a kék-fehér egyenruhás ápolókisasszony betolta kocsin az apróságokat is a gyerekek számára berendezett vendégszobából, s azok kerekre nyílt szemekkel bámulták a karácsonyfa csillogó fényeit. Csőrgőt, gumicicát, gumikutyust adtak a kezükbe, gügyögtették őket egy darabig, s mulattak azon, hogy Béla, az idősebbik már tudott

– 76–


is nehány fölismerhető szót, mint „mamma”, „kuttya”, „néni” és egyéb hasonlót. De aztán Andráska minden áron meg akarta fogni a gyertya lángját, s amikor nem engedték, dühében bőgni kezdett. Erre aztán mindkét csemetét visszaadták a mosolygó kisasszonynak, aki vitte őket magával a gyerekszobába.

Később megjöttek a kántálók, elébb a cselédek, majd később a feketelaki magyarok, s András gróf és a fia szokás szerint lementek hozzájok a behavazott udvarra, míg a két grófné a nyitott ablakba könyökölve, bundákba bónyálva hallgatták végig a karácsonyi énekeket, az ékes hangon elmondott köszöntőket, melyek után Jánoska intett a kántálóknak, s vitte őket le a borospincébe.

Karácsony a Komárnyikon (Részlet A funtineli boszorkány című regényből) Valahogy már az egész nap olyan furcsa volt. Mintha valami feszült

várakozás előzte volna meg az estét. Amikor reggel kinyitotta az ajtót, mintha a tisztás tágabb lett volna valamiképpen. A nap fényesebb. A hónak szaga volt, valami tavaszra emlékeztető, furcsa lágy szaga. Később a pajta eresze csöpögni kezdett, és nemsokára rá, úgy dél felé, egy dolmányos varjú szállt át lassú szárnyakkal a ház fölött, s fölült az egyik bükkfa tetejére. Ült kövéren, nyugalmasan, mellét nekifeszítve a napsugaraknak, aztán egyszerre csak kinyújtotta a nyakát, furcsán, hosszúra kinyújtotta, és megszólalt: „Kro… kro… kro…” A hangja végigszállt az erdők fölött, és egyszerre, mintha fölfigyelt volna rá minden. A Sestina valamelyik üverében visítozni kezdett egy harkály. Valami különös, langyos szellő jött lentről, és egy-egy fa alig észrevehetően megrázta magát, s ágairól nagy, puha cafatokban hullt alá suppanva a hó.

Délutánra már barna volt a bükkös. A forrás körül megolvadt a jég, s a hó tetején ezernyi apró hóbolha nyüzsgött. Később párák futottak össze az égen, s valami rakoncátlan déli szél kezdte cibálni a fenyőket odafönt. Valami volt a levegőben, érezte jól. Valami változás. Valami, ami megérkezett. Nem a tavasz volt ez, ezt tudta jól. De valami, ami összefüggésben van vele, ami olyan, mint egy biztatás, mint egy erős kéz, amelyik kinyúlik a semmiből, és azt mondja: ne félj. Nem tudta, hogy mi az, de érezte, hogy ott van valahol, és közeledik, és jön.

Ott lézengett a ház körül, és várt. Később bement, magára vette az ünneplő ruhát, a piros csizmácskát és a tulipános bundikót, és úgy támaszkodott neki a ház falának. És várt.

Aztán lement a nap, és nem történt semmi. A szél megfordult, és az eget felhők lepték el. Gyorsan lett sötét. Nem volt hideg, a forrás csöngetése fölhallatszott a hóból.

Csalódottan ment be a házba. Meggyújtotta a mécsest, leült a kemence sarkára, és várt. Aztán egyszerre csak ugatni kezdett a pajtában a kutya.

– 77–


Földobbanó szívvel egyenesedett ki. Figyelt. Csak a kutya ugatott, más nem hallatszott semmi. Pattogott a tűz.

Később, mintha a pajta ajtaja csikordult volna. De a kutya nem ugatott már. A padláson fölsivított a szél. Furcsán sivított, más nem hallatszott semmi.

Léptek? A kemencében fölnyögött a tűz. Füstszag. Szél nyomta le a lángot, a mécses meglebbent, s a padláson fölsóhajtott egy gerenda.

Aztán hirtelen szélesre kitárult az ajtó. Mintha nem is emberi kéz nyitotta volna ki. És a küszöbön ott állt behavazott szakállal, behavazott kucsmában két öregember. És mögöttük a mécs gyönge fényében látszott a fekete éjtszaka, és a fekete éjtszakában nagy, puha pelyhekkel hullott a hó.

– Megszületett a Jézus Krisztus. – Mindörökre, ámen. A két öregember belépett. Volt bennük valami méltóságosan ünnepélyes,

ahogy beléptek. Az asszony szíve a torkában vert. Fölállt, meghajtotta a fejét, nem szólt. Szeme mögött könnyeket érzett, és a szíve mintha föl akart volna jönni a torkán. Érezte, hogy szép és komoly pillanat ez, méltóságos pillanat. Emlékezett, hogy valamikor régen hallotta már ezeket a szavakat, falubeli gyermekektől, de nem tudta, hogy mit jelentenek. Állt, két kezét összetette, és várt.

A két öreg belépett, betették maguk mögött az ajtót, kucsmájukat levették, lerázták róla a havat, aztán megálltak egymás mellett ünnepélyesen. És Birtalan elkezdte:

– Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk Róla, aki megszületék barmoknak jászlában, Úr Jézus Krisztusrul, mi Idvezítőnkrül, aki megszabadít minket bűneinktül.

És Iván folytatta: – Ki magára vevé a szegények terhét, árvák árvaságát, özvegyek keservét, hogy mind vele menvén, eljuthassunk végre mennyei országba, örök idvességbe!

Majd újra Birtalan: – Legyen hát e házon s benne lakó népen békesség és áldás Úr Jézus nevében. Jól elljék a jószág, gyarapodjék minden, apraját és nagyját áldja meg az Isten!

És újra Iván: – S kik jövénk e hírrel, szegény pásztornépek, messzi Betlehembül, ha nem is hinnétek, lássatok vendégül, tisztességgel kérünk,

– 78–


hadd légyen e háznál békés pihenésünk! Ámen.

– No – mozdult meg Birtalan –, vessük csak le az ujjast, mert beléolvad a hó. Úgy, ni. Akaszd oda, lányom, arra a szögre! Te is, Iván! Ne csöpögtessük össze a házat szent karácsony östéjén. Úgy, na. Ha innep van, akkor innep van.

Az asszony szinte alázatosan vette át tőlük az ázott szagú condraruhákat, és akasztotta föl a kemence fölé.

– Üljenek le, pásztorok, ha már olyan messziről jöttek! Komoly volt a hangja, az arca, a szeme. Komoly volt a két öregember is. Nem

volt ez tréfa, nem. Komoly dolog volt ez, szép, komoly dolog. Az asszony tányért rakott elébük az asztalra, kenyeret, szalonnát, kolbászt.

– Lássanak hozzá! – Várj! – mondotta Birtalan, és kotorni kezdett a tarisznyájában. Egy kis

kopott, fekete könyvecskét vett elő. Lapozgatta. Iván meghajtott fővel, komolyan, mozdulatlanul ült mellette. Aztán Birtalan akadozva, lassan olvasni kezdett. Csontos, sárga ujjával sorra kísérte a szavakat, válla meghajolt, szinte rágörnyedt a könyv fölé. A mécses sárga fényében olyan volt az arca, mint kopott templomi képeké. Ősz szakállában egy-egy szál megcsillant ezüstösen. Árnyéka elnyúlt mögötte a padlón, végig, a fal szögletéig egészen. És olvasott.

– Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn, a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjtszakán az ő nyájok mellett. És íme, az Úrnak angyala hozzájok jöve. És az Úrnak dicsősége körülvevé őket. És nagy félelemmel megfélemlének. És mondá az angyal nékik: ne féljetek, mert íme, hirdetek néktek nagy örömet. Mely az egész népnek öröme lészen. Mert született néktek ma a Megváltó. Ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik, és ezt mondják vala: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat…

– Vagyis: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Ámen.

Birtalan lassú mozdulatokkal eltette a könyvet, aztán a könyökével oldalba bökte Ivánt.

– Most pedig béhozhatjuk azt is, ami kint maradott. Azzal fölkeltek és kitopogtak a házból. Az asszony egyedül maradt. Ült

mozdulatlanul a kemence sarkán, és fejében zsongtak a furcsa szavak, és az egész olyan volt, mintha álom lenne. Krisztus, Isten, béke, jóakarat… szavak, szavak, ismerősen ismeretlenek, méltóságosan titkos jelentésűek, melyek mögött valahol, a láthatatlan hátterében ennek az életnek, méltóságos nagy titkok súlyosodnak, mint a hegyek, mint a nagy hegyek, úgy… Valahogy mindezt érezte, anélkül, hogy értette volna a szavakat, a szavak jelentését. Érezte, hogy ezek a szavak csak

– 79–


függönyök, kissé zavaros szövésű függönyök, amelyek takarnak valamit, valami nagyon szépet és nagyon hatalmasat, valamit, ami még nem való az ember szemének, hogy lássa. Ült, és a szavak zsongtak a fülében, és olyan volt az egész, mint egy szép és mélységesen titkos értelmű álom.

Aztán nyílt megint az ajtó. Betopogott rajta a két bozontos ember, s görnyedten cipeltek valamit. Valami vastagot, nagyot. Egyik jobbról fogta, másik balról. Letették a szoba padlójára. Egy nagy, festett láda volt.

– Ezt pedig magunk csináltuk néked, magunk kezével – mondotta Birtalan lassú, rekedt hangon, és lesöpört valami szemetet a láda födeléről –, hogy megtartsál bennünket jó emlékezetben.

Az asszony odalépett hozzájuk. – Istenem – suttogta. Két kezét a szívére szorította, és állt a láda előtt és a két bozontos, vén plájász

előtt, állt, és a szemét lassan ellepték a könnyek, maga sem tudta, miért. – Köszönöm, Birtalan bácsi. Köszönöm, Iván bácsi. Maguk olyan jók. Nem mondott többet. A szeméből kihullott egy könnycsepp, és végigfolyt az

arcán. Lehajolt gyorsan a ládához, nézte, simogatta. Súlyos, nagy tölgyfaláda volt, sötétkék alapon piros tulipánokkal kereken föstve, zöld fákkal, fehér virágokkal, vörös őzekkel, medvékkel, szarvasokkal.

– Én ácsoltam össze, Iván föstötte ki – jelentette be Birtalan tárgyilagosan, és megköszörülte hozzá a torkát, hogy lenyelje a meghatottságot, ami rájuk szállt hirtelen.

– Istenem, milyen szép… – Hogy legyen, hol tartsd a holmit – magyarázta Iván. – Jaj, Iván bácsi… – Most pedig lássuk a falni valókat! – váltott egyet Birtalan a beszéden, s

leheppent nagy legényesen az asztal melletti székre. – Gyere, Iván! Szép menyecske vendégei vagyunk, vagy mi a fene!

– Jaj, lássanak hozzá, lássanak hozzá! – sirült az asszony is asztalhoz. – Mit hozzak még? Forraljak tejet? Főzzek túrós puliszkát?

De még az első falatot is alig nyelték le, egyszerre csak megszólalt valami hang odakint, az ajtó előtt. Tiszta, csengő, fiatal énekhang:

– Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok! Pásztóóóórok! Hogy Betlehembe sietve menve lássátok. Lássátok.

– Mi ez…? – suttogta az asszony megnyílt szemekkel.

– 80–


Az asztalon koppantak a bicskák. A két öreg fölállt. Aztán Birtalan lassan, ünnepélyesen az ajtóhoz ment, és szélesre kitárta. Három gyermek állt kint a havazásban, nagyság szerint sorban, és fújták:

– Született néktek Idvezitőtök jászolban! Jászolban! Pajtában fekszik, barmok közt nyugszik, valóban! Valóban…

– Gyertek bé! – szólt rá Birtalan a gyermekekre. Azok bejöttek. Félszegen álltak egymás mellett, és az asszonyt bámulták. – Hogy találtatok ide, mi? A legidősebbik felelt. Olyan tizennégy éves lehetett. – Kántálni mentünk magikhoz, mint mindég. Osztán a szálláson nem vót

senki. Osztán láttuk a nyomokat, osztán gyüttünk. – Jól tettétek – bólintott az öreg –, üljetek le oda a padra szépen, s ami jár

nektek, azt megkapjátok. A gyermekek illedelmesen leültek a padra, egymás mellé szorosan.

Bocskorukon olvadni kezdett a hó. Az öreg fölvette a bicskát, s az asztalon lévő szalonnából leszelt három szeletet. Majd három kenyeret is hozzá. A gyermekek még mindég az asszonyt nézték, kerekre nyílt szemmel.

– Nesztek – mondotta az öreg –, egyetek! – Köszönjük szépen – állt föl a legnagyobbik, és átvette a három szelet

kenyeret és három szelet szalonnát, és szétosztotta az öccsei közt. Birtalan kotorászni kezdett a tarisznyájában, és előszedett három piculát.

– Ez is a tietek, ni. Erre Iván is vallatni kezdte a maga tarisznyáját, és onnan is előkerült három

piculás. – Ez is hozzá – mondta –, szépen énekeltetek. – Jaj, nagyon szépen – szólalt meg az asszony is a kemence mellett –,

sohasem hallottam még ilyen szépen énekelni. Elénekelnétek még egyszer? Kaptok hegyes cukrot. Jó lesz?

– Magának elénekeljük ingyen is – felelte a legkisebbik fiúcska, egy alig hétéves kis tömzsi, és már le is tette a szalonnát a padra, és fölállt.

– Nekem mért? – csudálkozott az asszony. – Mer olyan szép, mint egy igazi angyal! – Hallj te oda! – csapott a térdére Birtalan. Iván is nevetett. Az asszony

elpirult, és mosolyogva lépett a gyermekhez. – Mi olyan szép rajtam, te? – A gúnyája! – jelentette ki a fiúcska bátran.

– 81–


– Höhö! – tört ki Birtalanból a jókedv. Iván a térdét csapkodta. Az asszony is nevetett. Leemelt a falról egy cseréptányért, és átment a másik szobába.

– Gyertek, na – biztatta a gyermek a bátyjait –, énekeljük el neki. Azok felálltak, lenyelték a falatot, és elkezdték.

– Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztóóórok! Pásztóóórok!

Mind a két versszakot végig. Az asszony ott állt az ajtóban a tányérral. – Nagyon szép – mondotta halkan, kissé meghatottan –, igazán nagyon szép.

Köszönöm nektek, gyermekek. Aztán odavitte nekik a tányért, melyen három nagy cukordarab fehérlett. – Igazi édescukor! – lelkendezett föl a kicsi, és kikapta a tányérból az egyik

darabot. Aztán ültek mind szótlanul, és ettek. Csak a fogak őrlése, az állkapcsok

mozgása hallatszott, és a tűz. Az asszony behúzódott a kemence mögé, és nézte őket. Valami furcsát érzett abban a percben. Valami szépet és meleget. Mintha ezek itt mind hozzá tartoznának valamiképpen.

– Ilyen a család – gondolta –, ez az, amit úgy mondanak: család. És reá gondolt, aki valahol messze van. Pedig itt lenne a helye, ezek között.

Itt mellette. Itt. Elszomorodott. Szeretett volna sírni. Jó lett volna sírni. – Úgy – mondotta hirtelen Birtalan, és nadrágjához törölte a bicskát –, ez is

megvan. És mostantól kezdve nőnek a napok. – Mi van? – kapta föl a fejét az asszony a kemence mellett. – Nőnek a napok. Átfordul a tél. Mától kezdve minden reggel egy

jóakaratnyit hamarabb kél a nap, s öste későbben nyugoszik. Egy jóakaratnyit, mindennap.

Iván bólintott szótlanul. A gyermekek majszolták a cukrot, és nézték az idegen házat, a falakat, az edényeket s a nagy tulipános ládát a szoba közepén. Az asszony szívében megbizsergett hirtelen az öröm. Hosszabbodnak a napok! Egy jóakaratnyit, így mondta az öreg! Ettől a mai estétől kezdve. Naponta egy jóakaratnyit. Naponta egy jóakaratnyival közelebb jön a tavasz. Ó, áldja meg az Isten azt, aki a jászolban született ezen az estén…

Nem imádkozott még soha, nem is tudta, mi az. De most, ahogy hirtelen arra a titokzatos gyermekre gondolt, akiért mindez van, s aki jászolban született, s akinek emlékét a templomok őrzik: valami furcsa, boldog meghatottság fogta el, valami alázatos hála azért a kis jóakaratért, ami végre megjött a hatalmas és ismeretlen idő mélyében, és minden reggel és minden este feszít majd egy keveset a nappalok zárján, egy jóakaratnyit, éppen csak egy jóakaratnyit… ameddig kitágul és megnő ez a jóakarat lassan, és kibomlik belőle a tavasz! Megdobbant a szíve az örömtől és a hálától, mert úgy érezte, hogy megnyílt előtte hirtelen valami titok, mintha fátyol hullott volna le valamiről, ami eddig ismeretlen volt, és félelmetes.

– 82–


– Hála legyen a Krisztus Jézusnak a jóakaratért… – mondotta halkan, és a szeme megtelt könnyel.

A gyermekek rábámultak, és nem értették a szavakat. Iván lehajtotta a fejét. Birtalan gondolkozott egy keveset, aztán ezt mondta:

– Igazad van, menyecske. Ennél nagyobb dolog nincsen a világon. Még ültek egy keveset, de egyikük se szólt többet. A gyerekek némán

majszolták a cukrot, a tűz duruzsolt. Aztán fölálltak, előbb Birtalan, majd Iván, és a kucsmáik után nyúltak. Ujjasaikat leakasztották a szegről.

– Már elmennek? – kérdezte az asszony szomorúan. – Mindennek megvagyon a maga ideje és rendje – mondotta Birtalan

ünnepélyesen –, és mi a karácsonyt most béfejeztük. Mikor az ajtón kiléptek, a havazásban egy ember alakja látszott, ahogy furcsa,

bukdácsoló járással az erdő felé sietett. – Hé, Dumitru! – kiáltott utána Birtalan. Az ember nem válaszolt. Bukdácsoló alakját elnyelte az éjtszaka és a havazás.

Birtalan és Iván összenéztek. Mögöttük tátott szájjal álltak a gyermekek, és a kiáltásra az asszony is kilépett a hóba.

– Van itt még valaki? – kérdezte, és előrehajolt, hogy jobban lásson. – Azt hittük az elébb… – morogta Birtalan, és föltűrte nyakán a gallért. – Az ember szeme csal ebben a hóban… – dünnyögte Iván. Az asszony szeme nyugtalanul szökött egyikről a másikra. – Ki az a Dumitru…? – kérdezte. – Plájász, mint mi – felelte Birtalan, és indult –, ott lakik velünk a szálláson.

Isten áldjon! – Nyomorúságot látott ember az is – tette hozzá Iván nyomottan, és sóhajtott

–, sok nyomorúság van ezen a földön, asszony. Isten megáldjon! És mentek. Elöl a két öreg, egymás nyomában. Mögöttük a gyermekek.

Elnyelte őket a havazás hamar. Az asszony még állt az ajtóban egy ideig. Puhán, nesz nélkül hullt a hó.

Sűrűn, nagy pelyhekben. Egyszer úgy rémlett, mintha túl, az erdő szélén, valami mozdult volna. Egy ember. De aztán nem volt több mozgás, nem volt semmi. Önkéntelenül arra az emberre kellett gondoljon, akinek Dumitru a neve. Milyen ember lehet? Mi van mögötte, miféle titok?

Később, ahogy körüljárta a házat, az ablak alatt a hóban valami megfogta a szemét. Közelebb ment. Egy ormótlan, nagy bocskor nyoma volt, friss nyom, alig behavazott. S mellette egy furcsa, kerek süppedés. Mind a két nyom mélyen bent a hóban, mintha valaki hosszasan állt volna az ablak előtt. Valaki, aki az egyik lábán bocskort viselt, a másikon valami furcsa, kerek dolgot.

Itt állt, és benézett a szobába. Miért? Miért nem jött be? Miért? Kérdések, csupa kérdések.

– 83–


Nehány percig állt még ott az ablak előtt a havazásban, és az erdő felé nézett. De nem mozdult semmi.

– Dumitru – gondolta –, Dumitru… Kereste az ismeretlen név ízét. De nem volt benne semmi nyugtalanító.

Szomorúság volt a névben, gyász. Nagy-nagy elesett gyász, más semmi. Állt még ott egy darabig, aztán lassan bement a házba. Betette az ajtót. Fát

rakott a tűzre, elrendezte az edényt, evett. Majd leült a kemence mellé, megszokott helyére, és elgondolkozott mindazokon, amik ezen az estén történtek. Látott egy kisgyermeket egy jászolban feküdni, akinek Jézus a neve, és mégis jászolban fekszik. Látta a pásztorokat és az angyalokat, és fülében ott zsongott az ének, csengő gyermekhangon: mennyből az angyal… Próbálta elénekelni, de nem emlékezett tovább a szavakra. Aztán eszébe jutott a jóakarat, amit a kis Krisztus Jézus hozott le a földre valahonnan, és amelyik ettől az estétől kezdve minden reggel és minden este nyújt egyet a napon. Egy egészen keveset, egy jóakaratnyit csupán, de tágít rajta mégis valamit. És ennek a sok kis jóakaratnak a végén ott jön a tavasz…

Valami boldog melegséget érzett ettől, és csöndesen elmosolyodott. Aztán meglátta a szoba közepén a szép nagy tulipántos ládát. Odament hozzá, lehajolt, megsimogatta. Majd behúzta a szoba sarkába, helyet keresett neki, elrendezte. Mikor ezzel megvolt, vetkőzni kezdett. Levetette elébb a selyem fejkendőt, gondosan összehajtogatta, kisimította, és ügyelve betette a ládába. Kigombolta a díszes kis pruszlikot, s hozzá fektette azt is. Lehúzta a piros csizmákat. Leeresztette a bő tarka szoknyát. Rendre mindent elnyelt a láda. Már csak a csipkés ujjú, díszes mintákkal kivarrt vászoning volt rajta. Térdéig ért. Lassú ujjakkal fejtette föl egyenként a gombokat a nyakán. Régi érintések emléke bizsergett végig a bőrén, és forró teste szinte fölsírt az egyedülléttől.

Keze már lenyúlt az ingért, már a térde fölé emelte, mikor szeme rátévedt a sötét ablakra. Eszébe jutott a bocskor nyoma a hóban. Mintha tüzes ostorral vágtak volna végig rajta, arca vörösre gyúlt, keze elengedte a gyolcsot, egy heverő vásznat lekapott a polcról, és az ablakhoz szaladt vele. A hideg, fekete ablakszemet lefödte gondosan. Aztán lefödte a másik ablakot is. A meleg kis ház kizárta magából a világot, s kaput tárt álmok és emlékek felé.

Karácsonyi levél Testvér, ki ott messze a Donnál hóban és fagyban őrséget állasz: midőn

idehaza kigyúlnak szerte a karácsonyfák: gondolatok szárnyán fölkereslek Téged. Röstellem a meleg szobát, az ünnepi asztalt, a családi kör biztonságos melegét, szeretnék odaállni melléd a hóviharba, a fagyos, szeles idegen éjszakába, szeretném kivenni dermedt kezedből a fegyvert, hogy legalább ezen az egy estén békében megpihenhess.

– 84–


Hiába csillog szemembe a karácsonyfa fénye, Téged látlak állani mozdulatlanul a messzi nagy folyónál. Karmos szél vágja orcádba az orosz puszták havát, körülötted köd és kietlen idegen vidék, s míg minden idegszálad feszülten figyel az ellenség felé, érzem, hazagondolsz. Tieidet látod meghitt otthoni körben, idős szüleidet, feleségedet, kis gyermekeidet látod, ahogy az apró karácsonyfa gyertyáit meggyújtják, füledben fölzsong a betlehemes ének, s a szíved egy pillanatra, tudom, megnehezül.

Érezned kell, Testvér, ott messze idegenben, hogy ma minden kis karácsonyfa mellől imádság és aggódó szeretet száll Feléd, egy nemzet imája és szeretete. Reád gondol ma minden magyar ember, férfi és asszony, szülő és gyermek. Reád, ki messze idegen földön érettünk markolod a fegyvert, érettünk állsz, tűrsz, szenvedsz és harcolsz, szélben, hóban, fagyban, megtorpanás nélkül. Te őrzöd ott messze a Don mellett a mi karácsonyunkat, Testvér, s mi valamennyien, mikor meggyújtottuk a gyertyákat, áhítatos és mély ünnepi csöndben elküldjük Hozzád imádság szárnyán a hálát, mely lelkünkből könnyesen kicsordul.

Köszönjük Neked a karácsonyeste ünnepi békességét. Otthonunk melegét, a mindennapi kenyér megszokott ízét, a munkát és az életet. Mert mindezt Te őrzöd ott messze idegen földön, hóban és fagyban, tűzben, veszedelemben, kemény vállalással. S ha már nem oszthatjuk meg Veled a hóvihart, az ellenség golyóját: ígérjük Neked ezen az estén, hogy kétszer annyit dolgozunk, mint eddig, türelemmel és magyar öntudattal vállaljuk az életnek minden ránk háruló terhét, hogy könnyebb legyen a Te szolgálatod. Szívesen mondunk le kenyerünk feléről, mert tudjuk, hogy azáltal számodra jut szélesebb karéj.

Ezen a karácsonyestén egy kicsit úgy érezzük magunkat meleg otthonunkban, mintha elárultunk volna Téged. Magadban állasz, irdatlan távol tőlünk. Ismeretlen hólepte pusztaságban. Szorítod a fegyvert pihenés nélkül. Érettünk. Percenként farkasszemet nézel a halállal. Mindég, mindég mindent érettünk.

Testvér, szeretném, ha ez a lélek szárnyán induló levél csillagnyitáskor még ma este eljutna Hozzád. Szeretném, ha ezen az estén megéreznéd, hogy Neked gyúl ki minden karácsonyfa, s idehaza minden szív ma teéretted fáj, aggódik és Téged ünnepel. Érezned kell, Testvér, ahogy ottan állasz idegen földön, hogy egy nemzet szeretete áll őrséget melletted, érezned kell, ha rohamra indulsz, hogy láthatatlanul ott megyünk valamennyien Veled, s érezned kell, érezned kell, hogy nem lehet számodra más út, csak a győzelem és a diadalmas hazatérés útja, mert egy nép lelke küzd az oldaladon s a lélek, ugye tudod, Testvér, legyőzhetetlen.

Szeretném, ha ma megéreznéd mindazt, ami sóhajban és gondolatban Feléd indul ebből az országból. Faluról, városból, kunyhóból, palotából, gyermeki szívből, szülői szívből, testvéri, bajtársi érzésből. Ezer és ezer kilométerek feszülnek közöttünk, s Te ott a távoli havas pusztaságban bizonyára megkeresel egy csillagot, mely hazafelé mutat. Fényére rákötöd vágyaid forró terhét, hogy valahol egy ablakon beejtse azokhoz, akik ma nélküled ünnepelnek.

– 85–


Mi pedig, itthon maradottak, ma megterítjük helyedet az asztalnál, aztán a karácsonyfa gyertyáit meggyújtjuk s állunk előtte szótlanul. Meggyújtjuk lelkünkben is a hűség és a szeretet gyertyáját, s fényét elküldjük Hozzád, végtelen orosz pusztákon keresztül, hogy melegedjen mellette a szíved. Őrségben álló mozdulatlan alakod felködlik előttünk a távolságon át, s míg gyerekek száján felcsendül a betlehemes ének: ahányan vagyunk, mind, az egész nemzet, megindultan tisztelgünk, Testvér, előtted.

(Magyar örökségünk)

Angyalka Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a

kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.

A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.

Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.

– Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – Ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?

A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött föl a székéről. – Semmi fontos, főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett… A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a

mennydörgés. – És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele!

Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?

– Igenis – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából. Az ajtót döngve csapta be maga után.

Kint esett, esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s a vállait valami nyomta láthatatlanul.

Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tízesztendősnél. Nagy volt számára a fenyő

– 86–


és nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán nagy, elnyűtt munkásbakancsokat viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit a szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.

– Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan. A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok. – Haza, nagyapóhoz – rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén

vágtam. Nem szabad? – Miért ne lenne szabad… – morogta a főnök bosszúsan. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék

szemekbe nézett. – Hol laktok? – A Rigó utcában. A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca és félig már sötét. Hirtelen

lehajolt és megmarkolta a fát. – Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában. –

Nehéz neked. A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott. – Milyen jó ember maga! – Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt. – Itt lakunk – mondta –, hátul… A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva.

Szótlanul nézték egymást egy pillanatig. – Köszönöm, hogy olyan jó volt… – kezdte a leányka bizonytalanul, de a

rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta: – Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is

volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te… A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy,

erős emberre. – Hol van most? – Meghalt. Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd, csak az esőt lehetett hallani, ahogy

alácsorgott a háztetőről. – Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan. – Ott van az én

apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és a maga kislánya az ő kislányuk ott fönt… Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – Nagyapó örvendene, s én is… Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát… Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás…

A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből. Aztán lehajolt a fenyőfáért.

– 87–


– Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk és egészen más, mint azelőtt…

A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat. – Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a

hátsó ajtóhoz értek. – Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre. – Így

szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik…

Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett. – Valami baj van? Beteg talán?

A rendőrfőnök halálosan sápadt volt, és reszketett. S a szeme… a szeme olyan volt, mint azé, aki kísértetet lát.

– Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával.

A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva. A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fel mellé.

– Nincs tűzrevalótok? – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló kis pléhkályha felé bökött.

A leányka betette az ajtót. – Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól

előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette. – Ide tesszük a karácsonyfát, jó?

A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.

– Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne.

A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak, és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön, és nem mozdultak többet.

– Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve –, ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén… Ugye, jól tettem, nagyapó?

– Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. – Tessék leülni, rendőrfőnök úr…

Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés. A rendőrfőnök nehány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.

– Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost? A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.

– 88–


– Kár nekem az orvos – hörögte –, tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. Ebben az egyben nincs különbség közöttünk…

A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre, és arcát a tenyerébe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.

– Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést. – Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán karácsony lesz, és énekelünk!

Alig csukódott be mögötte az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:

– Meghalni… nem rossz… az olyannak, mint én vagyok… csak… azt tudnám… Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában… rendőrfőnök úr?… Az Angyalkákból?…

A rendőrfőnök nehány percig hallgatott. Amikor megszólalt, a hangja komoly volt és szelíd:

– Nekem is volt egy leánykám – mondta. – Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor… amikor meghalt. A háború vitte el…

– Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg. – A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt. – Az enyémet is… csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a

kérdést zihálva. – Nekem, aki elmegyek?… Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek

árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz.

Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.

– Miatta ne aggódjék, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott –, Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom…

Az ajtó megnyílt. – Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány. – Most meggyújtom a

gyertyákat, nézzék! A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan

megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép. – Ez volt az apja – motyogta halkan. – A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán

lehajtotta a fejét. – Magának ellensége volt… – suttogta a beteg lázas szája. A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. Félénk,

szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis. – Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett. A rendőrfőnök fölállt.

– 89–


– Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden. Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant

meg a küszöbön. A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.

– Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – Nem látjátok, hogy karácsony van? – Aztán intett. – Énekeljetek!

Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s nehány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben.

A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit. – Valami mégis megmaradt – suttogta halkan –, az emberi szív. Köszönöm,

Isten… (A költő és a macska)

Karácsonyi vers

Bajorerdő. Zimankós fenyvesekből előoson a téli szürkület. Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol. Fulladtan vész el a fák között a hang. Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi: olyan a színe, nyirkos ködszaga. Pedig valahol szent titokpalástban csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött. Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke! Megszületett az Igazság, a Jóság, akit úgy vártunk: megszületett végre!

– 90–


Keresik régen bölcsek és királyok, papok, költők és koldusok. Világmegváltó konferenciák várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel barmok, cselédek, pásztorok. Talán van olyan is, aki letérdel s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag, nehány angyal és gyermek énekel… Szelíden száll az ének és a pára szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják. A hajnal megnyergeli rőt lovát és robotos nyomán a szürke élet megy úgy, mint eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem. Meresztgetik szemeiket a kandik: királyok, bölcsek, költők, hadvezérek… amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből előoson a téli virradat. Ködrongyokban gunnyasztanak a házak s vacognak vedlő gondjaik alatt…

(Planhof, 1945. karácsony)

Karácsonyi fohász, 1945 (Weihnachtsgebet, 1945)

Kedves jó Megváltó Atyánk! Szépen kérlek, nézz le miránk. Hallgasd meg a kicsi Hubát, ki tiszta szívvel kéri Urát!

Ó add, hogy e nagyvilágon az emberre béke szálljon. Óvón terítsd széjjel kezed messzi szülőhazánk felett.

– 91–


Térden állva esedezem: hazánk megint otthonunk legyen, s fáradozást feledve mind hadd lássuk meg szeretteink.

Kérlek, Uram, add áldásod, és óvjad a Raab családot. Áhítattal kérlellek én szent karácsony éjjelén!

(Billinger Edit fordítása)

Első karácsonyunk az idegenben… Nem, nem, én nem siratlak. Csak éppen képeket látok. Apró karácsonyfa

körül állunk. Két magyar család az idegenben. Első karácsonyunk az idegenben, egy földúlt, megcsúfolt világ közepén. Némán állunk s nézzük a gyertyák lángját. Valami tétova, Istenkereső imába kezdek, s utána zokogva a vállamra borulsz, s együtt siratunk el régi karácsonyokat.

(Józan magyar szemmel I., Kendőt lengetek egy kismadár után)

Magyar karácsony Bajorföldön A piszkos kis bajor város utcáit északi szél söpörte. Fölkavarta a szemetet, a

romházak törmelékét, és sercegve szórta rá a vakolatlan házfalakra. Alacsony, rosszkedvű felhők húztak el a szélben a város felett. Aprószemű eső hullt belőlük, fagyott eső. Mintha gonosz kis gombostűkkel szúrkálta volna tele a nyirkos levegőt a szél.

Az ócska iskolaépület kéménye kísértetiesen süvöltött. A papírral leragasztott ablakok mögött lomposan és vontatottan kínlódott a menekültek élete, ez a monoton, örökösen hétköznapi élet a maga sivárságával, ahogy azt immár negyedik éve hurcolták ebben az idegen és ellenséges világban. A földszint konyhájában három asszony hámozta sóhajtozva a krumplit. Ott kuporogtak a repedezett kemence körül színét vesztett szvetterekben, és fázós lábuk sűrűn verdeste lyukas cipőiket a konyha rücskös kőpadlójához. A kemencéből időnként csípős füstöt vert ki a szél, s a füst ellepte a nagy üres konyhát. Az őszülő hajú zongoratanárnő néha belekezdett valami történetbe, de a másik kettő mintha nem is hallotta volna a szavait s így ő is abbahagyta egy idő múlva. A kegyelmes asszony néha letette a rozsdás krumplihámozó kést, és odatartotta meggémberedett öreg ujjait a tűzhöz. A jegyzőné nagyokat szipogott, és nem lehetett tudni, hogy a gondolatok hatására érzékenyült-e el, vagy egyszerűen csak nem volt zsebkendője.

– 92–


Kint a folyosón néha léptek kongtak. Valaki csikorgó fülű vederrel szaladt ki a kúthoz, valaki fát cipelt föl a korhadt falépcsőkön és a lépcsők nyikorgásain számolni lehetett, hogy mikor ér föl az emeletre. Mindezek a zajok olyan elhagyottak és kietlenek voltak, hogy a három asszony ott a konyhában csak kuporgott lehajtott fejjel a krumplistál körül, és egy idő múlva már a zongoratanárnő sem merte megtörni a csöndet, amely úgy borult reájuk a keserű füsttel együtt, mint maga az elhagyatottság.

Az emeleti tanteremben ugyanez a homályos, szomorú csönd volt. A pokrócfüggönyökkel szétosztott rekeszekben lompos szalmazsákok áporodott levegője ült, mint egy nehéz, fekete hangulat. A papírral beragasztott ablakok alig adtak valami világosságot és a dísztelen falak szögleteiben árnyak lapultak ugrásra készen. Tengelic, a szabó néha megcsattogtatta odabent az ollóját, és ez az ollócsattogás színte valószínűtlenül hangosan nyílalt ilyenkor keresztül a termen. A volt vármegyei főjegyző, az aznapi kályhaügyeletes néha megmozdult a rekeszében, óriási rongypapucsaiban kicsoszogott a terem végiben álló hasas pléhkályhához és gondos lassúsággal megtömte örökké éhes száját. Hallani lehetett, ahogy a vasajtó kinyílt, és egy idő múlva becsapódott megint. Aztán a főjegyző visszacsoszogott az odújába, és egy ideig újra nem mozdult semmi. Pedig legalább húsz ember volt a teremben. Minden rekeszben matatott valaki. De a négy év óta egymáshoz préselt élet kiölte belőlük a szót, és a mozdulataikat is lefékezte, mintha féltek volna a hangoktól. De mit is mondhattak volna még egymásnak? Tudtak egymásról mindent, a legapróbb részletekig. Ismerték a szavak hangsúlyát, a mozdulatok legintimebb ferdeségeit. Szinte irtóztak már egymástól, a megszokott szavaktól és mozdulatoktól, a zajoktól, melyeket egy-egy rejtett mozdulat, egy-egy fölsercenő szalmazsák okoz. Szerettek volna hang nélkül élni, mint az árnyék, és irtóztak önmaguk testiségétől, mely képtelen arra, hogy árnyékká váljék.

Valahol papír zizegett időnként, és mindenki tudta, hogy az állomásfőnök spanyolul tanul. Odébb mintha egér kapirgált volna: a tábornok faragta a meggyfaszipkákat, amiket szép időben árulgatott a vendéglő előtt. Tengelic egy bajor fűszeressegéd télikabátját fordította át három kiló zabpehelyért, és azt is tudta már mindenki, hogy abban a kabátban egy budapesti cég címkéje volt valamikor. A főjegyzőéknél halkan nyöszörgött a dohányvágó gép, és hallani lehetett azt a semmitmondó kis neszt is, ahogy az asszony az eladásra kerülő cigarettákat töltötte. Az eltaposott élet vonaglott mindenütt a rekeszekben, mélyen a nyomorúság alatt, de vergődve, kínlódva, próbálkozva még mindig. És erre a vonaglásra úgy súlyosodott a csönd, mint egy roppant, szürke malomkő, és a szél süvöltött kint az idegen romutcán és a felhők súrolták a didergő ablakokat.

Aztán nyílott az ajtó, és valaki végigment a függönyök közötti folyosón, és betért az egyik rekeszbe. Hideg levegőt, északi szél szagát hozta magával és nyers erdőszagot. Cseke Márton volt, a csíki főszolgabíró. Mintha fenyőillat jött volna

– 93–


vele. De csak egy pillanatig lehetett érezni a levegőben, aztán elnyelte azt is a terem.

Később gyermekek jöttek be nagy zajjal és szétoszlottak a rekeszekben. Hallani lehetett, ahogy az egyik hangosan mondta: – Anyu! Tudod mit láttam? Egy gyönyörűszép karácsonyfát és mellette egy gyönyörűszép angyalkát és a karácsonyfa alatt annyi gyönyörűszép mindent! És volt ott egy baba, anyu, akinek kék volt a szeme és egy picike ágyban feküdt…!

Néhány pillanatra megdermedt a csönd a szobában. Mintha még Tengelic kezében is megállt volna az olló. A dohányvágó sustorgása sem hallatszott, a bicskafaricskálás sem, semmi. Csak a lelkes leánykahang csilingelt a terem kopár falai között, aztán elhallgatott az is. Valahol sóhajtott valaki, és nem lehetett tudni, hogy ki volt az. Talán a terem maga. Talán valamennyiök gondolata sóhajtott föl abban a percben. A kéményben felnyögött a szél. A főjegyző ócska papucsa csoszogva megindult át a termen, a kályha felé. Aztán a folyósón hirtelen felhangzott a jól ismert kiáltás: „ebédosztás!”

A terem megmozdult, mint egy álmából riadó százlábú. Edények csörömpöltek. Lábak dobogtak. Csapódott az ajtó. Az emberek szaladva mentek egymás mellett lefele a lépcsőn, de nem mertek egymásra nézni, valahol ott csengett még a fülükben a leányhang, valahol ott volt közöttük és égetett a szemeik mögött.

Aztán kiki felhozta ünnepélyesen a maga krumplilevesét. A terem megtelt az evés hangjaival. Majd lassan elült az is. Egymásután hordták ki innen is, onnan is a megürült edényt, majd hozták vissza kimosva, vizesen a kútról. A főjegyző gondtelten állt a kályha mellett, és a maradék fát nézte a kosárban. A sok ajtónyitástól lehűlt a konyha levegője. Valaki azt mondta: lopni kell estére még egy kosárral. A zaj rendre elült. Itt-ott sercegett a szalmazsák., ahogy valaki végighevert rajta Az ablakokra lassan homály ereszkedett. Csak a szél kavarta odakint tovább a város szemetjét, és leheletét érezni lehetett az ablakok közelében.

Senki sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el. A mennyezet homályos sarkaiból lompos sötétség ereszkedett alá, mint egy nagy poros pókháló. Valaki felkattantotta a villanyt. A terem mennyezetén kigyúlt a magányos árva égő, és üres, hideg fényt hintett a rekeszek közé. Este lett. Két férfi elment fát lopni az üres kosárral. Sokára tértek vissza. Valaki közülök káromkodott, és szidta a szelet, meg a bajorokat. Azután újra csönd lett, és a csöndben megszólalt váratlanul egy gyermekhang:

– Apuka… odahaza ma van karácsony…? Egy morgó hang felelt rá: – Ne úgy tartsd a ceruzát, fiam. Úgy sohasem tanulsz meg szépen írni.

Mutattam már. A terem lehunyta a szemét, és érezni lehetett, hogy könnyek sajognak a

szemhéjak alatt.

– 94–


Aztán egyszerre csak a Cseke Márton rekeszében valami megmozdult. Mintha valaki egyhelyben topogott volna. Majd meglebbent a pokrócfüggöny és Cseke Márton kilépett a kuckójából. A terem közepéig ment, a lámpa alá. Valamit letett a földre, valami súlyosat, ami koppant. Mintha egy szék lett volna. Aztán gyufa sercent. A fülkék visszafojtott lélegzettel figyeltek, mint akik remegve félnek valami váratlantól. Aztán egyszerre csak egy rekedt, magányos férfihang énekelni kezdte ott a terem közepén a „Mennyből az angyal”-t.

Döbbenve figyeltek a falak. A magányos hang árván, szomorúan és rekedten bolyongott közöttük, mint aki keres valamit, ami nincsen. Azután fölcsapódtak a pokrócok, és sápadt arcok bámultak elő riadtan. A terem közepén, a lámpa alatt, kopott székre téve egy kis karácsonyfa állott. Tetején ezüstpapírból hajtogatott csillag, ágain néhány árva dísz és két kis égő gyertyavég. És a szomorú kis karácsonyfa előtt ott állott Cseke Márton, frissen borotvált arccal, kopott ünneplő ruhájában, és fájdalmasan csillogó szemekkel nézett föl a csillagra, és énekelte a „Mennyből az angyal”-t. Az emberek ott álltak, mindenki a maga rekeszének a nyílásában, és szinte ijedten nézték Cseke Mártont és az árva kis fenyőfát, tetejében a csillaggal. Kezük lassan összekulcsolódott, és a szemük megtelt könnyel.

– Né, karácsonyfa! sikította el magát egy gyermekhang, és ez a sikítás úgy vágott bele a szívekbe, mint egy éles, kegyetlen penge. Az egyik rekeszben valaki felnyögött:

– Jaj… És hallani lehetett egy megreccsenő szalmazsákot és egy fojtottan feltörő zokogást. De akkor már nem egyedül énekelt Cseke Márton. Néhány fojtott hang vele zümmögte a dalt, és a lehajló arcok árnyékbarázdáiban gördülő könnycseppek izzottak.

Mire a dal véget ért, a terem gyermekei ott állottak már Cseke Márton mellett, és csillogó szemmel néztek föl a csillagra, mely úgy szikrázott a szegényes kis karácsonyfa tetején, mintha nem is erről a földről lett volna. A csönd bezárult az ének mögött, mint egy nagy fekete seb. És akkor megszólalt Cseke Márton mély rekedt hangja:

– Imádkozzunk, magyarok… A vállak megtörtek, a fejek mélyen aláhajoltak, és az összetett kezek ujjai úgy

kulcsolódtak egymásba, mint valami tépett, görcsös, vén gyökerek, melyek a földöntúliba szeretnének megkapaszkodni, mivel ezen a földön már nem jut számukra hely. És Cseke Márton mondta:

– Uramisten, itt állunk, látod, bujdosó magyarok, Te előtted a szeretet ünnepén. Karácsonyfát gyújtottunk münk is, a Te tiszteletedre, Uram, s emlékezésül arra az időre, amikor még otthonunkban éltünk. A szeretet győzelmét kellene jelentse az a mai nap, a szeretet győzelmét e világon. De bizony Uram, ez a világ ma nem a karácsonyfák világa, nem a csillagok s nem a gyertyák világa, fekete világ ez, Uram, melyikben élünk. De lásd, münk már nem lázadozunk többé,

– 95–


s nem keressük többé azt sem, hogy ki volt a hibás mindabban, ami történt. Mert megismertük magunkat a Te kezed súlya alatt, s megtanultuk, hogy a nagy dolgok nem országok s népek vezetőin múlnak, hanem az egyes embereken külön-külön, mind valamennyin. Mindnyájunkon ott volt a hiba, Uram, s Te ítéltél fölöttünk. S tudjuk már azt is, hogy ez a Te legfelsőbb ítéleted addig szól, ameddig lélekben megtisztulván méltóak leszünk arra, hogy megkönyörülj rajtunk. S ezért Uram, a mai napon csak arra kérünk Téged: siettesd e világnak népeit, hogy fölismerjék hamar mindannyian a Te törvényedet, mely szerint a békességnek dolgát nem tárgyalótermekben, hanem külön-külön minden ember a maga lelkében kell elrendezze, kipusztítván onnan az irigysége, a gyűlöletet, az önzést, és megnyitván azt a szeretet számára. Mert nem az az igazi békesség, amit zöld asztalok mellett papírosra írnak, hanem ami az emberiség lelkéből árad, külön-külön minden ember lelkéből a maga békessége s ez a sok kis békesség összeforrván meghozza az áldást a világra. De siess, Uram, az emberek megjavításával, mert lásd, őszbe vegyül már lassan a hajunk, s gyermekeink mellől otthontalanul múlik el a gyermekség ideje, s mi lesz az olyan lélekből, amelyiket már bimbó korában befagyasztott az élet sivársága, s mely örömtelenül sorvad e kietlen emberi sivatagban, aminek hontalanság a neve…

Cseke Márton hangja betöltötte a termet, és olyan volt, mintha nekifeszült volna a pókhálós homálynak, mely a falakat lepte. Mind süvített az idegen szél, de azt már nem hallotta senki. Az arcok fölemelkedtek, s a könnytől csillogó fáradt szemek könyörögve nézték a csillagot, amelyik úgy ragyogott ott fent a szegényes kis fenyőcske csúcsán, mint ami már nem is erről a földről való.

(Valaki tévedett)

Magyar karácsony az égben Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön

megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni, s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s kiki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban alá indulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha sem

– 96–


hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt, amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet, s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt, s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek ősz István király lépett a fához, s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a Nagyságos Fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendre kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak.

– 97–


Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett, s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kicsi angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” kérdezte tőle, mosolyogva. „Restellem magamat,” vallotta be a szeplős, „Elejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem,” felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, „November negyedikén, Uram.”

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. „Isten hozott, Katika,” mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, „aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram,” felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” kíváncsiskodott az Úr Jézus, „szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem,” vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret,” felelte szepegve Katika, „szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is,” tette hozzá bizalmasan, „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

– 98–


Aztán az Úr Jézus lehajolt, s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika,” mondta halkan, s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz, és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama,” kiáltotta hangos, csengő angyalkahangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, „apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

(Valaki tévedett)

(Az elfeledett karácsony szellemében…) Ideje, hogy emlékezzünk: Karácsony nem Santa Claus, nem színes papírba

csomagolt ajándék, cicomás bolti kirakat, arany, ezüst és gyémánt csillogását utánzó olcsó festék és üveg. Karácsony még csak nem is a karácsonyfa, a maga plasztikfenyőivel, sziporkázó villanygyertyáival, aranyzsinóron csüngő angyalaival. Mindez a valóságban nem egyéb mint egy emlékezés, amit aprópénzre váltott föl idő során az emberiség kalmárszellemének mindenben hasznot kereső praktikuma.

Karácsony az Úr Jézus születésének napja. Egy új világnézet, egy új filozófia elindulásának napja, mely a múlt tanaival szemben meghirdette a szeretetet mint gyógyító, jóvá tevő sikerre vezető és boldogságot biztosító isteni erőt.

Szinte kétezer esztendő eltelt azóta, de az emberiség állásfoglalása a szeretet tanával szemben vajmi keveset változott. Templomok épültek ugyan a szeretet vallásának tiszteletére, s a civilizált világ urai illedelemből el-eljárnak ezekbe a templomokba. De tetteik fölött továbbra is a gyűlölet uralkodik, akárcsak a kőkorszak idején. Gyűlölet irányítja országok és nemzetek politikáját. Gyűlölet melléktermékei: félelem, irigység, bizalmatlanság, elfogultság, káröröm, önzés, gonoszság kötözik gúzsba az emberiség lelkét, bénítják tehetetlenné a jószándékok csíráját, s kényszerítik rabszolgaságba az emberek millióit.

Addig nem lesz békesség ezen a földön, amíg a szeretet uralma el nem érkezik. Addig nem lesz igazság, boldogság, megelégedés ezen a földön, amíg az emberi cselekvés legfőbb mozgatóereje nem a szeretet. Mert a szeretet az egyetlen pozitív energiaforrás ezen a világon, mely jóvá tudja változtatni a rosszat, igazsággá az igazságtalanságot, békességgé a háborúságot és szabadsággá a rabságot. S a karácsony célja az, hogy erre emlékeztessen.

– 99–


Mi, egyébként, a magunk kis erejéből nem sokat tehetünk a világ megváltoztatására, ez igaz. De meggyújthatunk egy kicsi gyertyalángocskát, a magunk emberségének lángját a gyűlöletnek, elfogultságnak, irigységnek, közömbösségnek ebben a szénfekete éjszakájában. Kicsike tért világít meg csupán egyetlen pislogó lángocska ebben a szörnyűségesen nagy sötétségben. De itt egy fénypont és amott egy fénypont s oda túl egy harmadik meg egy negyedik: mégis csak jelt ad arról, hogy emberek vagyunk, hogy a sötétség mélyén emberek is élnek, s hogy nincs veszve még minden. Hogy rajtunk, embereken múlik csupán: meggyújtjuk-e valamennyien a lelkünkben várakozó szeretet lángját vagy nem. Hogy a sötétség, mely körülvesz, az embertelen hideg, mely lefagyasztja gyermekeink arcáról a mosolyt, nem emberfeletti titokzatos hatalom reánk erőszakolt büntetése, hanem mindössze az emberi lélek fényének hiánya. A Te hiányosságod, az én hiányosságom, valamennyiünk hiányossága.

Ennek a karácsonynak, az igazi, az elfeledett karácsonynak a szellemében mi meg kívánunk gyújtani ma egy kicsike olajmécsest a magunk különösen sötét és különösen hideg magyar éjszakájában. Ennek a kicsi mécsesnek a fényénél keresztszülőket keresünk az éjszaka fekete mélyén született magyar gyermekek számára.

Az első gyermekünk neve Horváth Gyurka. Született Fóton, 1966 november hatodikán. Vallása római katolikus.

(…) Hamarosan lesznek más gyermekeink is, Magyarországról, Erdélyből, a

Felvidékről. Különféle templomokba járók, de mind magyarok, gyermek-magyarok, akik beleszülettek a gyűlölet éjszakájának mélyébe, s keresnek a nagy sötétségben egy fénypontot, melybe lelkük megkapaszkodhasson. Gyújtsuk hát meg a lélek lángjait, magyarok, s ne hagyjuk magukra őket.

Keresztszülőnek lenni szép és nemes hivatás az emberi éjszaka mélyén. Annyit jelent, mint szeretetet adni, ezt a legnagyobb kincset amit az Úristen az embernek adott, ezt a csodálatos kincset mely annál nagyobbra nő bennünk, minél többet adunk másnak, minél bőkezűbben szórjuk magunk köré.

Keresztszülőnek lenni annyit jelent, mint kézen fogni egy tapogatódzó kicsi lelket, s szelíden kivezetni a sötétségből a világosság felé. Annyit jelent, mint fényt és melegséget terjeszteni a fényből és melegből védőfalat építeni a sötétség és a gyűlölet ellen. Annyit jelent, mint betölteni azt a hivatást, amit a karácsony szelleme az ember számára kijelölt.

Legyen ez a szelíd, békés mozgalom, amit ennek a karácsonynak napján mi idekint elindítunk, örök égő mécses az otthoniak számára. Mécses, melyből az olaj nem fogy ki soha, hanem egyre több fényt és több meleget ad, mivel nem földi erőből, hanem a szeretet kimeríthetetlen erejéből táplálkozik. Jöjjenek hát azok, akikben él még ez az isteni erő, sugározzák kincsüket az újszülött kicsi magyarok felé.

– 100–


– Kicsi Horváth Gyurka ott a távoli hazában: áldjon meg Téged az Úr, és őrizzen meg Téged. Legyen kegyelmes Hozzád az ég és türelmes a föld. Legyenek jók Hozzád a szelek és az esők, a változó évszakok és az emberek.

Növekedj és erősödj jó emberré és jó magyarrá. Ne legyen a gyűlöletnek hatalma fölötted, de viseld válladon a szeretet fénypalástját melyről leperegnek a gonoszság nyilai.

S mire emberré növekszel, legyen békesség a földön és jóakarat. (Magyar szemmel I. rész, Kanadai Magyarság, 1966. karácsony)

(A karácsony nem változott…) „A karácsony nem változott. A karácsony ma is ugyanaz, ami volt: a szeretet

ünnepe, az emberség ünnepe, a magunkba szállás, istenkeresés, szívünk kitartásának ünnepe. A szeretet tana ezen a napon indult el, hogy meghódítsa az emberiséget, ezerkilencszázhatvanhét évvel ezelőtt. Hogy ennyi év után még mindég nem uralkodik a világ fölött, az nem a tan hibája, hanem a mienk.

Ideje lenne, hogy legalább mi magyarok fölfigyelnénk erre a karácsony valódi üzenetére, s gondolatainkban fölkeresnénk azokat, akiknek nincsen neonfényes, dollárokkal mért, ajándékoktól terhes karácsonyuk. Akiknek semmiféle karácsonyuk nincs, csupán annyi, amennyi a szívben elfér. Néhány fájdalmas emlék s a lélek keserű sóvárgása békesség után. Gondoljunk a börtönök sötétjében szenvedő magyarokra. A töviskoszorús, golgotát járó magyarokra, akiknek életében a világ forgása egy nagypéntekkel megállt, s azóta napról-napra újra élik az emberfiának minden szenvedését, egyre csüggedtebben, egyre távolodva a feltámadás reménységétől.

S aztán gondoljunk arra, hogy ezen a széles nagy idegen világon senkijük sincs azoknak, akik ott szenvednek, csak mi. Mi vagyunk utolsó reménységük, amiben még itt-ott meg tudnak néha kapaszkodni.

Tartozunk-e nekik valamivel? Ez a zsibvásáros, nyerészkedésre menő idegen álkarácsony azt ordítja a fülünkbe, hogy nem, semmivel sem tartozunk senkinek, csupán önmagunknak. De az a gyakran alig hallható kis hang a szívünk mélyén azt mondja, hogy igen. Az élettel tartozunk nekik. Azzal az élettel, amit magyar voltuk miatt elrabolt tőlük a történelem. Tartozunk nekik, mert testvérek vagyunk, s mert a mi életünk megmaradt, szabad földön lehetőségekhez jutott, mely lehetőségek, okosan fölhasználva, megnyithatják egy szép napon a börtönök kapuit Magyarországon.

Ezen a karácsonyesten tegyük föl magunknak a kérdést, magyarok: mi lenne, ha fogadalmat tennénk, hogy minden hónapban egy napot, karácsony emlékére minden hónap huszonnegyedikét nekik szentelnénk, otthon szenvedő magyar népünknek? Nem csak szóban, hanem valóságban is. Mi lenne, ha minden hónapban annak az egy napnak a keresetét a magyar nemzet jövendőjének

– 101–


megmentésére szentelnénk? Túlságosan nagy áldozat lenne? Ha minden hónapban csak egyetlen napra igazán magyarok lennénk, igazán Krisztus követői, igazán karácsonyos lelkű magyarok?

Annak az egy napnak a keresetét elnevezhetnénk szeretet-adónak. Nem becsületadónak, nem is adománynak, hanem szeretetadónak, szeretetadózásnak nemzetünk megsegítésére, múltunk tiszteletére, apáink örökségének emlékezetére. Lelkiismeretünk kibékítésére. Krisztus és a magyar jövendő dicsőségére.

Ha kezdettől fogva megtettük volna ezt: annyi dollárbankó gyűlt volna már össze, hogy visszavásárolhatnánk ma Magyarországot holdanként is az oroszoktól!

Keressük meg önmagunkban a magyar karácsonyt, emberek, mielőtt végképpen elkárhozik a lelkünk ebben a vásárcsarnokká változott világban.”

(Józan magyar szemmel II., Kanadai Magyarság)

Karácsonyi levél, 1968 A magyar egység megteremtésének munkálkodói ebben az esztendőben

jelentős eredményeket értek el. A csoportok közötti ellentétek nagyjából elsimultak. A személyes villongások éle megcsorbult. Elmondhatjuk általában azt, hogy a magyar ma jobban megérti a magyart, mint egy évvel ezelőtt. Az állásfoglalások főbb pontjaiban mindnyájan egyetértünk: szabad választásokat és a trianoni sebek orvoslását kívánjuk Magyarország és a magyar nemzet számára az emberi világtól.

A célokban megegyeztünk tehát, mindössze a célok eléréséhez vezető út módozataiban vannak eltérő véleményeink. Vagyunk, akik azt hirdetjük, hogy a legrövidebb út a való ismeretek terjesztésében, egy jól megalapozott és tőkeerős idegen nyelvű felvilágosító és közvélemény formáló hadjáratban van. Vannak, akik a nyugati politikusokkal való személyes kapcsolatok kiépítésében látják a legtöbb lehetőséget, s vannak újra, akik a turáni rokonságon keresztül kívánják megépíteni az utat a magyar jövendő felé.

Minden valószínűség szerint az igazság az, hogy valamennyi út jó, hiszen valamennyi egy közös irányba mutat. A nagy titok, amit fel kell ismernünk végre, abban rejlik talán, hogy mindezeknek a különböző irányokból egy cél felé vezető utaknak a célszerű összehangolására van szükség ahhoz, hogy mindnyájunk közös ügye, az egyetemes magyar ügy, megoldást nyerjen. Ha a szabad földön élő magyarság, a nyolcadik törzs, lelkileg, szellemileg és ennél fogva politikailag is érett ahhoz, hogy sorsdöntő befolyása lehessen, akkor ez az összehangolás a kölcsönös jóindulat jegyében magától megvalósul hamarosan.

Az egység megteremtését célzó fárasztó és idegölő munkának volt azonban egy mellékterméke is, egy kissé meglepő, kissé nyugtalanító felismerés, amit azonban figyelmen kívül hagyni többé nem lehet. Az a fogalom, hogy „magyar

– 102–


tömeg” vagy „magyar tömegek”, melyről az utolsó esztendőkben annyi szó esett, egyszerűen nem léteznek.

Ez nem csupán lélektani, de egyben társadalomtudományi és politikai tény. Tömeg nincs, csupán egyének vannak.

Mindez nem csupán dialektika, hanem természetes valóság. Tömeg alatt uniformizált sokaságot értünk, mely mozdulatlanul áll, akár a hegy, avagy egy bizonyos irányba lendül súlyánál fogva, akár a tenger hulláma, vagy a vihar. Ereje inkább negatív, mint pozitív. Megfelelő irányítás alatt falakat dönthet, szögesdrótokat és országokat seperhet el, kormányokat és társadalmakat moshat tova a semmibe. De építeni képtelen.

Az építéshez egyének kellenek. Ebben a törvényben rejlik mind a szabad földön szétszórt magyarság, mind a magyar nemzet eddig még kiaknázatlan hatalmas ereje. Minden vezető, aki valamilyen célból szervezni próbálta a magyarságot, tömeget, keresett a kibontott zászló mögé, elsöprésre, faldöntésre alkalmas tömeget s nem pedig alkotásra képes egyéneket. Ez az oka annak, hogy immár évszázadok óta minden nagyobb magyar kezdeményezés, minden magyar szabadságmozgalom elveszett. A magyar, a maga sajátos egyéniségénél fogva nem tud tömeget alkotni, mint a német, vagy a szláv. Minden magyar egy-egy párviadalra termett végvári legény, magányos farkas, aki zárt sorokban harcolni nem tud, csupán külön-külön, a maga egyéni módján, mint hajdani lovas-nomád őse, akit mind a mai napig hiába próbált tömeggé nevelni Európa.

A magyar alkotva küzd, mint ahogy ezer éven át küzdve alkotott a Duna völgyében. Tömegbe erőszakolva, ha ilyesmi lehetséges, elveszti alkotó kedvét, teremtő képességei elszürkülnek, s közönybe zuhan, mely közöny nem más, mint a lélek halála az élő testben. Ebből a közönyből pedig csak úgy lehet kimenteni, ha tömegsorsából kiemeljük, egyénisége számára teret adunk, és erejét nem zárt sorok önkényesen kitervelt hadműveletei útján próbáljuk érvényesíteni, hanem lovat adunk alája, megmutatjuk neki a célt és az irányt, s reá bízzuk a többit. „Ott a hétfejű sárkány, nosza fiam, végezz vele a magad módján!”

Ha azok, akik a magyar szervezetek élén állanak ma, s akik ennél fogva a vezetők és iránymutatók szerepét töltik be, fölismerik ezt a titkot és hadműveleti módszereiket ennek megfelelően átformálják a jövőben, olyan erőforrásokat szabadítanak föl ezzel, melyek mindezideig kiaknázatlanok voltak. Ha megtanulnák azt, hogy ne magyar tömeget keressenek, hanem egyénenként kössenek új vérszerződést minden egyes magyarral, hogy ne tömegekre próbáljanak építeni, hanem egyénekre, akkor egyik napról a másikra mellénk állana a hadiszerencse is.

Már Berzsenyi fölismerte volt, hogy „nem sokaság hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat”. Eljött az ideje annak, hogy ezt az igazságot újra fölfedezzük a magunk fajtájában, és ahelyett, hogy továbbra is sokaságok statisztikai súlyában

– 103–


keressük a jövendő kulcsát, nyissunk végre utat a csodatettekre alkalmas magyar léleknek.

Ennek a magyar egyéniséghez illő lélekszervezésnek a gyakorlati megoldása a közeljövő legnagyobb feladata kell legyen.

(Józan magyar szemmel II.)

Karácsonyi Körlevél, 1978 Astor Park, Florida Magyar Testvéreim, Hűséges Honfitársaim! Tovadöcögött újra egy esztendő. Ócska saroglyában nem sokat hozott: apró

sikereket, megszokott csalódásokat. Szükséges azonban és nagyon is fontos, hogy amikor eltávozik, ne vigye magával reményeinket, bizodalmunkat és hitünket Isten igazságában. Sikernek mondhatjuk, hogy Ceausescu és pribéktársai többször is panaszkodtak reánk az elmúlt esztendőben, hogy kiadványainkkal „beszennyezzük és meghamisítjuk a dicsőséges román múltat.” Sikernek könyvelhetjük el, hogy nehány könyvünket több helyen is megvitatták az amerikai egyetemek világában. Erdély iránt növekvőben van lassan az érdeklődés, hála legyen az Úristennek. Csalódásainkat nem is lenne szükséges felsorolni, ismerjük azokat mindnyájan. Csalódtunk újra az Egyesült Államok elnökének ígéretében, és tudomásul kellett vegyük megint, hogy az amerikai külpolitika nem kívánja „megbántani” a románokat, nehogy visszaingadozzanak újra az orosz felé. Ha nem lenne annyira tragikus és annyira veszélyes a szabad világ jövendőjére nézve, mosolyogni tudnánk Washington urainak gyermekes naivitásán. Mindezek ellenére azonban csalódásainkat s haragunkat lenyelve haladunk tovább az úton, amit Isten akaratából a magunk számára kijelöltünk. Lankadatlanul rángatjuk továbbra is a vészharang kötelét és újabb kiadványainkon keresztül hűségesen hirdetjük az igazságot ezután is. Imádságos lélekkel hisszük és tudjuk, hogy Isten nem hagyja el azokat, akik Őbenne bíznak, s mint ahogy a Szentírás tanítja: az Úr keze súlyos azokon, akiket szeret. Földrengések és tűzhányók tragédiáin keresztül nemesíti gyémánttá a magyar lelket, hogy beteljesülhessen ezen a nemzeten a táltosi ígéret, mely így szólt valaha: megalázottságodból a magosba emellek mindenek fölé, mihelyt a hűség titkát szívedbe veszed! Ezt az egymás iránt, nemzetünk iránt való hűség titkát szívedbe igyekszünk meghirdetni magyar testvéreinknek, kik bizony-bizony nagy számmal vétkeznek nemzetünkkel szemben, amikor megtagadják a felelősségüket s az elkötelezettség szellemi páncélzatát elvetik maguktól, mint megunt, ócska ruhadarabot. Tusakodásaink közepette is halad azonban az emberi élet a maga medrében s olykor apró örömökkel fűszerezi a küszködő szívet. Erdei magányomban sok kedves magyar látogató keresett föl ebben az évben is tengeren innenről és túlról. Huba fiam megkapta végre az alezredesi rangot, s állomások között két szép hetet tölthetett velünk feleségével s két gyermekével együtt, a

– 104–


hatéves Margittal és a négyéves Mátéval. Dédunokánk, leányunk unokája, Sanborn Jóska alig hároméves, de úszik már akárcsak a vidra, s mert közelben élnek (amerikai értelemben) gyakorta gyönyörködhetünk benne. Kedvenc leányunokánk, Zsuzsa (Susynak ejtik a fanyelvűek) bizony egyetemet jár már s ezen a télen Bécsbe küldtük, magyar szóra, unokabátyám családjához. De hosszúra nyúlna, ha felsorolnák mindent. Karácsonyra megtelik újra az öreg erdei ház. Aki teheti itt lesz. Harmincegynehányra számítunk, s már készítjük is a „táborozó helyeket” fiatalok számára, kik kényelem nélkül is ünnepelni tudnak. Most pedig hadd kívánjak áldott, békés karácsonyt s egy sikerekben gazdagabb szebb Új Esztendőt!

Magyar Szeretettel, 1978. december havában Wass Albert és felesége, Erzsébet

Karácsonyi Körlevél, 1981 Astor Park, Florida Hűséges Honfitársaim! Újra eltelt egy esztendő fölöttünk. Immár a tizennyolcadik, mióta munkámat a

„hűséges ötszáz” támogatásával elkezdhettem. Ahogy azt annak idején, első karácsonyi levelemben megjegyeztem: nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor elhatároztuk, hogy minden erőnket belevetve megpróbálunk fordítani egyet a történelem kerekén. Kigyomláljuk ebből a földből a magyar nemzet ellen beültetett tévtanokat, történelemhamisításokat, felvilágosítjuk a közvéleményt s ezen keresztül ledöntjük a börtönfalakat, mely elzárja népünk elől az éltető napfényt. Kicsi a baltánk s bizony, kemény a fa. De lassacskán, ahogy lehetett, az elmúlt tizennyolc esztendő során apró csapásainkkal jókora csorbát ejtettünk már az átkozott börtönkapukon. Tizennyolc esztendővel ezelőtt csak annyit tudtak rólunk, magyarokról Amerika földjén, hogy valami Ázsiából kisodródott vad nép voltunk, kik évszázadokon át gyötörtük a Duna-völgy népeit, míg végül is sikerült megfékezni bennünket, Európa izgága bajkeverőit. Ma már tantermekben tanítják és könyvekből olvashatják, hogy a Kárpát-medence üres térségébe letelepedett magyar nemzet kultúrát teremtett ott, ezer éven át védőbástyája volt a Nyugatnak, míg lassan elvérzett Európa védelmében. Minden otthont kereső idegent jó szívvel beengedett földjére, kik a szabadságtisztelő és igazságszerető magyar államforma védelmében nemcsak megőrizhették és kifejleszthették a maguk sajátos kultúráját, de elszaporodva a befogadó nemzet ellen támadtak és a magyar vér árán védelmezett Nyugat segítségével végül is szétdarabolták azt a jól bevált gazdasági és politikai egységet, mely annyi évszázadon keresztül egyensúlyban tartotta Közép-Európát. Tizennyolc esztendővel ezelőtt csak annyit tudtak itt Erdélyről, hogy állítólag ott élt valamikor egy Drakula nevezetű szörnyeteg. Ma már tudják, hogy a sok évszázados erdélyi magyar kultúra a nyugati kereszténység keleti bástyáját képezte, hogy a vallásszabadságot ott iktatták törvénybe először s hogy

– 105–


Erdély őslakó magyarjai ma a kommunista román kormány embertelen elnyomása alatt szenvednek. Isten világa, ha lassan is, de Isten világossága felé halad, s ha mi már nem is éljük meg az igazságtétel idejét, azzal a tudattal hajthatjuk fejünket nyugalomra, hogy megtettük a magunkét egy szebb jövendő kivívásában. Ebben a szellemben kívánok újra mindazoknak, akik mellettem állva e küzdelemben hűséggel részt vettek, áldott ünnepeket és egy szebb, igazabb Új Esztendőt!

Wass Albert

Karácsonyi üzenet, 1982 Véreim, magyarok – szerte ezen a búbánatba szakadt világon: álljatok meg

egy percre. Emeljétek föl csüggedt fejetek. Karácsony van újra a csillagporos nyomán új esztendő készül!

Patagóniától föl Alaszkáig, Ausztráliától tova Lapföldig kigyúlnak egymás után a színes villanygyertyák, ahogy a föld türelmes lassúsággal fordul a maga tengelye körül. Valahol a Hargita lábánál, a Tátra alatt, a Bácska hólepte, széljárta síkján itt is, amott is megvilágosodnak a homályos ablakok s száll bentről ég felé a fojtott hangú ének: „Mennyből az angyal…!” S gyermekek, vének sugdossák egymásnak vigyázva, hogy gonoszok füle meg ne hallja: „Megszületett minékünk az Úrjézus, megszületett biza…!

Megszületett. Gonoszok meggyilkolták, de harmadnapra mégis föltámadott s fölment előlük a mennyekbe, mondja a tanítás. Itt hagyta ezt az ember készítette világot, mely nem volt méltó Őhozzá. Odaföntről, az Úristen jobbján ítélkezik eleveneken és holtakon, mondja az írás.

Az igazi nagy titkot azonban maguk az írástudók se tudják: hogy évente egyszer, néhány percre, mégiscsak mindég visszatér azokhoz, kik tiszta szívvel s reménységes szeretettel várják. Nagyvárosok üres csillogásába, hegyi kunyhók tűz világította csöndjébe, börtönök sivár sötétjébe, mindenüvé, ahol csordultig telt emberi szívek megváltásra várnak. Visszatér s a szeretet gazdag áldásával jutalmazza azokat, kik lelkükben minden megpróbáltatáson át is megőrizték a szeretet csíráját.

És még valami történik akkor, valami fontos nagy esemény: egy vesződéssel, bajjal telt esztendő véget ér. Véget ér, lezárul, befejeződik s múlttá változik át. Vadonatúj esztendővel veszi kezdetét az újjákezdés reménységes szép ígéretével – mindazok számára, akiket ezen a titokzatos estén az Úrjézus meglátogat néhány szép, áhítatos percre.

Köröskörül a zűrzavar neonfényében tülekedő, bálványimádó világ semmit sem tud erről. Az írástudók naptára szerint, mely az emberi világrendetlenség munkaütemét igyekszik szabályozni, az úgynevezett „újesztendő” egy teljes héttel később érkezik csupán, hogy lezárja a számlakönyveket.

– 106–


Márpedig az igazság az, hogy valóban új kezdetet csakis az Úrjézus hozhat el erre a világra, azokhoz, akiket karácsony estéjén meglátogat. Mint ahogy Ő veszi le a vállakról a múltak terheit, ő szárítja föl a könnyeket, gyógyítja a sebeket s mossa tisztára lelkünket egy új kezdet elé.

Nincs szükség vakító villanygyertyák sokaságára ahhoz, hogy ránk találjon ebben a vaksötét világban. Még karácsonyfára sincs szükség. Egyetlen kicsi lángocska elegendő, ami a szívünkben kigyúl, s szemünkön át kivilágít az éjbe.

Szétszórt, vihar szaggatta nemzetem: nyissátok meg szíveteket ezen a karácsony estén mindenütt, ahol csak vagytok. Hadd jelezzék a kicsike lángok, hogy hol mindenfelé élnek magyarok ezen a megveszekedett földön. S hadd fonódjanak végre egybe ezek a szétszórt kis lángocskák egyetlen nagy tábortűzzé, melyet lélekben körülállva a távolságon át is meglelhessük egymás kezét, s indulhassunk együtt, egymás szeretetében s az Úrjézus áldásával egy karácsonyos szép újjászületés, egy valóban Új Esztendő felé!

Írtam pedig ezeket a sorokat az Úr 1982-ik esztendejének december havában, bujdosásom harminchetedik évében, Amerika földjén, nemzetem szolgálatában.

(Józan magyar szemmel II.; Tárogató, 1982. december)

Karácsonyi levél, 1985 Honfitársaim! Egyre hosszabbra nyúló hazátlanságunk negyvenedik

esztendejének végén kívánok minden hűséges fegyvertársamnak békés, szép karácsonyt. Boldogulást egy újabb esztendőre, jóra való várakozás türelmes reménységével s töretlen bizodalmat az Úrban ki elébb-utóbb megsokallja a rengeted gonoszságot s kiragadva szegény hazánkat az ördög karmaiból, visszaadja népünk elrabolt szabadságát! Az Amerikai Magyar Szépmíves Céh utolsó két könyve nyomdai nehézségek miatt nem jelenhetett meg idejében. Január végén vagy február elején kerülnek csak szétküldésre. Ezzel a két könyvvel rendszeres évi munkánk lezárul. Tagdíjakra nincsen többé szükség. Ennek az utolsó esztendőnek a címjegyzékét azonban megőrzöm, s időnként értesítést küldök arról, hogy mit művelünk és miféle újabb könyv kiadását tervezzük. Amíg élek a munka megy tovább! Az Úristen áldása és szeretete legyen mindannyiunkkal! Most pedig imádkozzunk: MIATYÁNK, ki vagy a mennyekben… emberfölötti roppant magosságban… szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban! Jöjjön el a Te országod újra magyarok földjén, s legyen meg a Te akaratod mint a mennyekben – úgy odahaza is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram, de ne feledkezz meg éhező véreinkről sem Erdély meggyötört földjén. Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök. De míg népünket kínozzák odahaza, ne kívánd Uram, hogy megbocsássunk a kínzóiknak! Idegen ország jólétében ne vígy bennünket a kísértésbe… se minket, se a gyermekeinket, se az unokáinkat, hogy magyar voltunkról megfeledkezve hűtlenek legyünk a

– 107–


szenvedőkhöz… De szabadíts meg Uram, a gonosztól! Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország, a hatalom, meg a dicsőség, örökkön-örökké… de ha lehet, még holnap, gyöngül már bennünk a honvágyba belefáradt élet, s ha nem igyekszel, Uram, maholnap idegen földbe temetik csontjainkat s bús lelkünknek nehezére lesz majd meglelni a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét, ahova emlékeink sokasága már régen hazavár… Ámen.

Föl-föltekintünk a magosságos égre, Mennyekből az angyal hadd jönne el végre! Árva magyaroknak vigasztalására, Árva magyar hazánk boldogulására!

1985 decemberében, Wass Albert

Karácsonyi üzenet Magyar Véreim! Újra eltelt egy küzdelmes esztendő, s fel kell tennünk a kérdést: az idő

múlásának árán értünk-e el elegendő eredményt a magyarság-mentés néma frontján ahhoz, hogy az elpazarolt időt igazolni tudjuk?

A világ halad előre. Még a legkisebb nemzetek is emelkednek öntudatban, életszínvonalban, emberi és politikai jogaik elnyerésében. Mindössze mi, magyarok topogunk egyhelyben. Az erdélyi végeken pedig továbbra is életteret vesztünk nap nap után.

Mi az oka ennek? Karácsony estéjén, szilveszter éjszakáján nézzünk önmagunkba és tűnődjünk ezen. A hiba bennünk van valahol.

Én úgy látom, hogy most is, mint már annyiszor történelmünk során, a szeretet hiányzik belőlünk. Az igazi szeretet. Az az isteni erőforrás, mely nélkül nincs se élet, se békesség, se szabadság, se igazság, se jólét, se semmi más érdemes emberi megnyilvánulás. Az a szeretet, mely egybeolvaszt testvért a testvérrel, magyart a magyarral. Mely megértést és békességet teremt a civódás helyén, egységet a széthúzók között, építő szándékot a rombolók szívében, és közös nagy emberi mozdulatokhoz erőt ad a leggyöngébbeknek is.

Úgy érzem, hogy ez a valódi szeretet hiányzik belőlünk, mely nem a hibát keresi egymásban, hanem Isten képmását, nem ellenfelet lát, hanem testvért, nem civódásra ösztökél, hanem együttműködésre. Nem gyöngeséget jelent, hanem erőt. Hiányzik belőlünk ez a láthatatlan lelki kötőanyag, mely mint cement a téglát, embert emberhez tapaszt, s alkalmat ad ezzel a jóféle szellemi erőknek, hogy maradandót alkothassanak Isten dicsőségére és az emberiség javára.

Legyen ez a néhány soros írás karácsonyi üzenet hozzátok, magyarok, a világ minden táján. Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az önkeresés során, hogy szíveteknek valamelyik

– 108–


zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet.

Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten. Megmaradásunknak, megmaradástoknak, a magyar sors jobbra fordulásának ez az egyetlen lehetősége.

Adjon az Úristen boldog, áldott karácsonyt és szeretetben gazdag újesztendőt mindnyájatoknak!

(Magyar örökségünk; közzétette Fabó László 2000-ben)

– 109–

Documents

Wass Albert - Karácsonyi üzenetek