x. piusz pápa„pascendi dominici

gregis”kezdetű enciklikája

a modernizmus ellen

1907. szeptember 8.

x. piusz pápa„pascendi dominici gregis”

kezdetű enciklikája

a modernizmus ellen

x. piusz pápa„pascendi dominici

gregis”kezdetű enciklikája

a modernizmus ellen

1907. szeptember 8.

Kapisztrán Szent János Kiadó

Budapest, 2016.

Az enciklika eredetileg az Egyházi Közlöny(a magyar katolikus papság hivatalos lapja)

1907-es évfolyamában jelent meg, folytatásokban.Az ott megjelent szöveget szerkesztettük egybe.

Jelen kiadásban a bekezdéseket a Vatikán honlapjánmegtalálható angol változatnak megfelelő módon tagoltuk és

számoztuk, a szöveget pedig az aktuális helyesírásiszabályoknak megfelelően felfrissítettük. A régies

szóhasználaton nem változtattunk, csak a helyesíráson és avesszőhasználaton.

A szöveg folyamatos gondozás alatt áll.(Utolsó módosítás: 2019.03.12. 15:36) A mindenkori legfrissebb

változat itt érhető el: figyelji.de/a/pascendire

Minden jog fenntartva.© Kapisztrán Szent János Kiadó, 2016.

kapisztrankiado.hu

ISBN: 978-615-80385-3-9

Tartalomjegyzék

.Bevezetés 8

.A modernista tévtanok fontossága . . . . . . . . . . . 9

.Első rész: a modernista tanok elemzése 12

.1. A bölcselő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12

.2. A hívő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

.3. A teológus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29

.4. A történelmi és kritikai modernizmus . . . . . . . . 43

.5. A modernista apologéta . . . . . . . . . . . . . . . . 50

.6. A reformátor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55

.Az első rész záradéka: a modernizmus foglalata min-

den eretnekségnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56

.Második rész: a modernizmus okai 61

.Erkölcsi okok: kíváncsiság, kevélység . . . . . . . . . 61

.Értelmi okok: járatlanság a skolasztikus bölcseletben . 63

.A modernizmus terjesztése . . . . . . . . . . . . . . . 63

.Harmadik rész: gyógyszerek 68

5

.I. A skolasztikus bölcselet, mint a szent tudományuk

alapja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68

.II. E szabályok végrehajtása . . . . . . . . . . . . . . . 71

.III. A püspökök kötelessége: a könyvek, lapok, gyűlé-

sek fölötti őrködés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72

.IV. Cenzúra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74

.V. Kongresszusok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77

.VI. Egyházmegyei megfigyelő tanácsok . . . . . . . . 77

.VII. Háromévenkénti visszatérés . . . . . . . . . . . . 81

.Az egyház és a tudományos haladás . . . . . . . . . . 81

.Kiadói utószó: a modernizmus utóéletéről (1907 –

2016) 83

6

Bevezetés

AZ ÖSSZES PÁTRIÁRKÁKHOZ, PRÍMÁSOKHOZ, ÉRSEKEK-HEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS MÁS ORDINÁRIUSOKHOZ, AKIKBÉKÉBEN ÉS KÖZÖSSÉGBEN VANNAK AZ APOSTOLISZENTSZÉKKEL.

Tisztelendő Testvérek!Üdv és apostoli áldás!1.Abban a küldetésben,mely amennyből bízatott Ránk, hogy

legeltessük az Úr nyáját, Jézus Krisztus első kötelességül jelöl-te ki azt, hogy féltékeny gonddal őrizzük a hit hagyományosletéteményét, a nyelv profán újdonságaival, miként a hamis tu-domány ellenmondásaival szemben. Kétségkívül nem volt kor,amelyben erre az éberségre ne lett volna szüksége a kereszténynépnek: mert sohasem volt hiány az emberi nem ellenségétőltámasztott hamisan szóló férfiakban,1 hasztalan beszédűek és hi-tegetőkben,2 tévelygőkben és tévelyítőkben.3 De azt is el kell is-merni, hogy az utóbbi időben különösenmegnőtt Jézus Krisztuskeresztje ellenségeinek a száma, akik merőben új és fölöttébbálnok módon megsemmisíteni iparkodnak az egyház életerejét,sőt ha tudnák, fenekestül fölforgatni Jézus Krisztus országát.Most már nem illik tovább hallgatnunk, ha nem akarunk hűt-lennek látszani legszentebb kötelességünk iránt és ha azt nem

1ApCsel 20,302Tit 1,1032Tim 3,13

8

akarjuk, hogy azt a jóságot, amellyel eddig éltünk a megjavulásreményében, ne tekintsék feledékenységnek a mi részünkről.

A modernista tévtanok fontossága

2. Ami legkivált sürgeti, hogy haladék nélkül szóljunk, az, hogyma már a tévelyek mestereit nem a bevallott ellenségek közöttkell keresnünk. Elrejtőznek – és ez igen élénk félelem és aggo-dalom oka – magának az egyháznak kebelében és szívében sannál félelmetesebb ellenségek, minél kevésbé nyíltak azok. Mi,Tisztelendő Testvérek, világi katolikusok és – ami meg elszomo-rítóbb – papok nagy számáról beszélünk, akik az egyház irántiszeretet színe alatt, teljes híjával a komoly filozófiának és teoló-giának, ellenben a velőkig áthatva a katolikus hit ellenfeleinélfölszedett tévtan mérgével, megvetve minden szerénységet, azegyház megújítóiként tolják föl magukat, akik zárt falanxokban,merészen támadást intéznek mindaz ellen, ami a legszentebb Jé-zus Krisztus művében, nem tisztelve saját személyét sem, ame-lyet szentségtörő vakmerőséggel lealacsonyítanak az egyszerűés tiszta emberségig.

3. Ezek a férfiak csodálkozhatnak azon, hogy mi őket az egy-ház ellenségei közé sorozzuk. De valami alapon senki sem fogezen csodálkozni, aki – mellőzve szándékait, amelyekről az ítél-kezés Istennek van fenntartva – hajlandó megvizsgálni tanai-kat és emezekhez mérten beszéd- és cselekvésmódjukat. Ellen-ségei az egyháznak, bizonyára azok, és ha azt mondjuk, hogyrosszabb ellenségei nincsenek, nem távolodunk el az igazságtól.Valóban nem kívülről, mint már megjegyeztük, hanem belülrőldolgoznak a romlásán: ma a veszély szinte az egyház belsejébenés ereiben van: csapásaik annál biztosabbak, minél jobban tud-ják, hová kell sújtani. Vegyük hozzá, hogy nem az ágakra vagy a

9

csemetékre tették a fejszét, hanemmagára a gyökérre, azaz a hit-re és legmélyebb rostjaira. És ha egyszer elvágták a halhatatlanéletnek ezt a gyökerét, igyekezni fognak a fertőző mérget beol-tani az egész fába: nem lesz a katolikus hitnek egyetlen részesem, mely megmeneküljön kezüktől, egyetlen sem, ahol el nekövessenek mindent a rombolásra. És amíg ezer meg ezer útonfolytatják végzetes szándékukat, nincs semmi olyan alattomos,olyan álnok, mint taktikájuk: összeolvasztva magukban a raci-onalistát meg a katolikust, oly rafinált ügyességgel teszik ezt,hogy könnyen megtévesztik a rosszul értesült szellemeket. Kü-lönben, vakmerőségüktől elkapatva, nincs az a következmény,amitől meghátrálnának, vagy éppen amit ne védelmeznénekhangosan és makacsul. Ezzel jár – s e körülmény igen alkalmasa megtévesztésre – olyan élet, mely csupa tevékenység, különöskitartás és hév minden tanulmánynemben s oly erkölcsök, me-lyek általában ajánlhatók szigorúságukmiatt. Végül – és az, úgylátszik, a gyógyulás minden reményét elveszi – tanaik annyiramegmételyezték lelküket, hogy emiatt megvetői lettek mindentekintélynek, türelmetlenek minden fék iránt: hamis lelkiisme-rettel dolgozva mindent elkövetnek, hogy az igazság iránti tisz-ta buzgalomnak tulajdonítsák azt, ami egyedül a makacsság és akevélység munkája. Igaz, mi valamikor azt reméltük, hogy egynapon észre térnek; és ezért Mi először szelíden bántunk velük,mint fiainkkal, majd szigorúan, végül – és igazán nehéz szív-vel – nyilvánosan megdorgáltuk őket. Nem ismeretlen előtte-tek, Tisztelendő Testvérek, igyekezeteink meddősége: egy perc-re meghajtják fejüket, hogy tüstént annál gőgösebben emeljékföl. Ó! Hogyha csak róluk volna szó, Mi talán hallgathatnánk:de a katolikus vallás, annak biztonsága forog kockán. Törjükmeg hát a csendet, mely immár vétek volna. Itt az idő, hogy le-

10

tépjük ezeknek az embereknek álarcát és a maguk mivoltábanmutassuk meg őket az egész egyháznak.

Felosztás

4. És mivel a modernistáknak – általában így nevezik őket éssok joggal – egyik és valóban igen álnok taktikája az, hogy so-hasem fejtik ki tanaikat módszeresen és a maguk egészében, ha-nem azokat némi tekintetben szétforgácsolják és itt-ott elszór-ják, ami miatt őket ingatagoknak és határozatlanoknak lehetneítélni, mikor eszméik éppen ellenkezőleg teljesen megállapodot-tak s állandók, fontos, hogy itt ésmindenekelőtt bemutassukma-gukat e tanokat egy szempont alatt és megmutassuk azt a logikaikapcsot, mely azokat egymással összeköti. Fönntartjuk magunk-nak azt, hogy azutánmegjelöljük a tévelyek okait és előírjuk azongyógyszereket, melyek alkalmasak a baj megszüntetésére.

11

Első rész: a modernista tanok elemzése

5. És hogy rendszeresen járjunk el ebben a valóban bonyolultdologban, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a moder-nisták mindegyike magában mintegy több személyt egyesít éskever össze: tudniillik a bölcselőt, a hívőt, a teológust, a törté-nészt, a kritikust, az apologétát, a reformátort; és fontos e szemé-lyeket jól szétválasztani, ha alaposanmeg akarjuk ismerni rend-szerüket és számot akarunk magunknak adni tanaiknak előfel-tételeiről és következményeiről.

1. A bölcselő

Az agnoszticizmus

6. Már most, hogy a bölcselővel kezdjük, a modernisták vallás-bölcseletüket arra a tanra építik, amelyet közönségesen agnosz-ticizmusnak nevezünk. Eszerint az emberi ész teljesen a tüne-mények korlátai között mozog; tünemények alatt értve a tár-gyakat, mint jelenségeket, s azt a módot, ahogyan megjelen-nek – és nincs sem képessége, sem joga arra, hogy túlmenjenazok határán. Nem képes tehát fölemelkedni Istenig, de még ar-ra sem, hogy a látható dolgokból megismerje Isten létezését. Eb-ből pedig azt vonják le, hogy Isten semmiképpen sem közvetlentárgya a tudománynak és hogy történeti szempontból – Istennem tekinthető történeti alanynak. Ilyen előzmények után bár-ki könnyen megértheti, hogy mivé lesz a természetes teológia(theologia naturalis), a hit indokai (motiva credibilitatis), a kül-

12

ső kinyilatkoztatás (revelatio externa). Ezeket ugyanis a moder-nisták teljesen elmellőzik és átutalják az intellektualizmushoz,ehhez a – mint mondják – nevetséges és elhalt rendszerhez. Ésegyáltalában nem tartóztatja vissza őket még az sem, hogy azilyen szörnyű tévedéseket az egyház egészen világosan kárhoz-tatta. Mert hiszen a vatikáni zsinat határozata szerint:

”Aki azt mondaná, hogy az emberi ész természetesvilágossága képtelen megismerni bizonyossággal ateremtett dolgok útján az egy és igaz Istent, a miTeremtőnket és Urunkat, átok alatt legyen.1„

Továbbá:

”Ha valaki azt mondaná, hogy nem lehetséges vagynincs mód rá, hogy az ember isteni kinyilatkoztatásáltal kioktattassék az Istenről és az iránta tanúsítan-dó tiszteletről, átok alatt legyen.2„

Végül:

”Ha valaki azt mondaná, hogy az isteni kinyilatkoz-tatás nem lehet hihetővé külső jelek által és így azembereket csakis az egyéni tapasztalás, avagy a ma-gánsugallat van hivatva hitre indítani, átok alatt le-gyen.3„

1De Revel. Can. I.2Ibid. Can. II.3De Fide Can. III.

13

Már most hogy az agnoszticizmustól, mely nem egyéb nemis-merésnél, miként térnek át a modernisták a tudományos és tör-ténelmi ateizmusra, mely viszont tisztán tagadásból áll; és ab-ból, hogy nem tudják, vajon Isten beavatkozott-e az emberi nemtörténetébe vagy sem, miféle okoskodással jutnak el arra, hogymegmagyarázzák ugyanezt a történetet Istennek teljes mellőzé-sével, mint aki abban semmi részt nem vett, értse meg, aki tudja.Annyi tény, hogy egy dolog előttük teljesen meg van állapítvaés el van határozva: az, hogy a tudomány, valamint a történelemistentelen legyen és olyan, amelyben Istennek és minden isteni-nek teljes száműzésével nincsen helye másnak, mint a tünemé-nyeknek. Hogy mily következmények folynak ebből a lehetet-len tanból Krisztus legszentebb személyére, életének és halálá-nak titkaira, föltámadására és dicsőséges mennybemenetelérevonatkozólag, azt csakhamar meg fogjuk látni.

Az immanentizmus

7. Az agnoszticizmus azonban a modernisták tanának csak a ne-gatív oldala; a pozitív oldalt az alkotja, amit vitális immanenciá-nak neveznek. Az egyiktől a másikhoz a következő módon men-nek át. A vallás, legyen az akár természetes, akár természetfölöt-ti – kell, hogy mint bármely más tény, valamely magyarázatotmegengedjen. A természetes teológiának kikapcsolása után a ki-nyilatkoztatáshoz vezető útnak, a hit indokainak visszautasítá-sa által történt elzárása után, sőt egyáltalában bármiféle külsőkinyilatkoztatásnak teljes elvitatása után azonban az emberenkívül hiába keresünk magyarázatot. Magában az emberben kelltehát azt keresnünk: és mivel a vallás az életnek valamely for-mája – teljesen az ember életében kell azt megtalálnunk. Innétfolyik tehát a vallási immanenciának elve. Minthogy továbbábármely vitális jelenségnek – minőnek a vallást is tekintik – el-

14

ső kiindulópontja valamely szükségletben vagy ösztönszerű ér-zésben keresendő: a kezdet gyanánt tehát, szorosan az életrőllévén szó, a szívnek valamely mozgalmat, azaz érzelmét kell föl-venni. Ugyanazért, Isten lévén tárgya a vallásnak, mindebből azkövetkezik, hogy a hit, mely a kezdete és alapja bármely vallás-nak, valamely benső érzésbe helyezendő, amely az isteni utánvaló szükségérzetből fakad. Minthogy továbbá ez az isteni utánvaló szükségérzet csakis bizonyos és alkalmas körülmények kö-zött jelentkezik, nem tartozhatik magától az öntudat keretébe –hanem kezdetben az öntudat alatt rejtőzik, vagyis a modern filo-zófiától kölcsönzött szóval: a tudat alattiságban (subconscientia),hol a gyökere továbbra is rejtve marad és megközelíthetetlen. –Azt kérdezheti mármost valaki: miféle úton-módon válik ez aszükségérzet az isteni után, melyet az ember magában észlel –vallássá? Erre a modernisták így felelnek: A tudás és a történetkét határvonal között mozog: az egyik külső, t. i. a látható világ,a másik belső, azaz az öntudat. Mihelyt valamelyikhez elértek,nincsen tovább hova menniök, mert a határokon túl már ameg-ismerhetetlen van. Ez előtt a megismerhetetlen előtt – legyenaz akár az emberen kívül a látható természet rendjén túl, akármagában az emberben a tudat alattiság mélyén – az isteni utánvaló szükségérzet a vallásra hajló lélekben – a fideizmus tantéte-le szerint az észnek minden előzetes ítélkezése nélkül – valamisajátos érzést indít föl; és ebből bontakozik az isteni valóság,úgyis mint önmagának belső oka és az embert valamiképpenösszeköti Istennel. Ebben az értelemben veszik a modernisták ahitet és ebben keresik a vallás kiinduló pontját.

8. Itt meg nem áll meg bölcseletük, vagy jobban mondva őr-jöngésük. Ebben az érzelemben találják tehát a hitet; de a hit-tel együtt és a hitben – amint a hitet értik – a kinyilatkozta-tást is. És csakugyan ki kívánhat többet a kinyilatkoztatásról?

15

Avagy nem mondhatjuk kinyilatkoztatásnak vagy a kinyilat-koztatás kezdetének azt a lélekben nyilvánuló vallásos érzést– nemmondhatjuk-e, hogy ebben a vallásos érzésben, habár ho-mályosan, ismét maga Isten nyilatkozik meg a léleknek? Hoz-záteszik még azt is, hogy amint Isten egyszerre tárgya és okaa hitnek, azonképpen az a kinyilatkoztatás Istenről szól és Is-tentől ered, vagyis Isten abban egyszerre kinyilatkoztató és ki-nyilatkoztatott. Innen származik, Tisztelendő Testvérek, a mo-dernistáknak az a legvisszásabb állítása, hogy bármily vallást, akülönféle szempontok szerint, természetesnek vagy természet-fölöttinek is lehet mondani. Innen származik az öntudatnak éskinyilatkoztatásnak vegyes jelentése. Innen származik az a tör-vény, mely a vallásos öntudatot egyetemes szabálynak fogja föl,teljesen egyértelműnek a kinyilatkoztatással, amely szabálynakköteles meghódolni mindenki, még a legtöbb egyházi hatalomis, akár tanít, akár az istentiszteletről vagy a fegyelemről rendel-kezik.

Következmény: a vallástörténelem kiforgatása

9. Hanem ebben az egész folyamatban, amelyből a modernis-ták állítása szerint a hit és a kinyilatkoztatás erednek, egy pon-tot kell legkivált figyelembe venni, azon történelmi és kritikaikövetkeztetések miatt, amelyeket belőle levonnak. – Nem kellugyanis azt hinni, hogy az a megismerhetetlen, amelyről beszél-nek, pusztán és elszigetelten jelentkezik a hit előtt, hanem ellen-kezőleg, szorosan egybefügg egy-egy tüneménnyel, amely, no-ha a tudomány vagy a történelem területére tartozik, bizonyosmódon mégis átlépi ennek határait; ez a jelenség akár természe-ti tény, mely valami titkot rejt magában, akár valamely ember,akinek jellemét, tetteit és beszédeit látszólag nem lehet össze-egyeztetni a történelem közös törvényeivel. És akkor a hit, a tü-

16

neményhez csatlakozó megismerhetetlen-től vonzatva, kiterjedmagára az egész tüneményre és azt bizonyos módon áthatja asaját életével. Ebből pedig két dolog következik. Először a tüne-ménynek valamiféle átalakulása, minthogy azt a hit valódi föl-tételei fölé emeli, hogy így mint anyag alkalmasabb legyen arraa formára, melyet a hit akar ráruházni. Másodszor a tünemény-nek valamiféle eltorzítása (ha szabad ezt a szót használnunk) s ezonnan származik, hogy a hit, kivonván azt a tér és idő föltételeialól, oly dolgokat tulajdonít neki, amelyekkel valójában nem bír.Ez kivált olyankor történik, mikor a múlt valamely jelenségei-ről van szó s annál könnyebben, minél távolibb ez a múlt. Ebbőla kettős műveletből a modernisták ismét két törvényt vonnakle, amelyek egy – már az agnoszticizmustól szolgáltatott – har-madik törvényhez járulva alapját adják történelmi bírálatuknak.Egy példa meg fogja világítani tárgyunkat. Vegyük ezt a példáta Krisztus személyéről. Krisztus személyében – mondják – se atudomány, se a történelem nem találnak egyebet embernél. En-nélfogva az ö történetéből – az agnoszticizmuson alapuló elsőtörvény értelmében – törlendő mindaz, ami isteni jellegű. To-vábbá a második törvény értelmében Krisztus történeti szemé-lyét átalakította a hit: tehát kiküszöbölendő abból mindaz, amiazt a történelmi föltételek fölé emeli. Végül, a harmadik törvényértelmében, ugyancsak Krisztus személyét eltorzította a hit: te-hát kihagyandók történetéből beszédei, tettei, mindaz egyszó-val, ami nem felel meg jellemének, helyzetének, neveltetésének,annak a helynek, ahol s annak a kornak, amelyben élt. Kétségkí-vül furcsa egy okoskodásmód, pedig ez a modernisták kritikája.

10. A vallásos érzelem tehát, mely a vitális immanencia általa tudatalattiság (subconscientia)mélyéből fakad, csírája mindenvallásnak, aminthogy oka mindannak, ami bármely vallásbanvalaha volt vagy lesz. Ez az érzelem, kezdetben bár homályos,

17

szinte alaktalan, fokozatosan fejlődött azon elv titkos befolyásaalatt, mely neki létet adott, és együtt az emberi élet fejlődésé-vel, amelynek, mint mondtuk, egyik formája. Így keletkeztek azösszes vallások, még a természetfölötti vallások is: mert egyiksem egyéb, mint annak a vallásos érzelemnek kialakulása. És negondolja valaki, hogy a katolikus vallással kivételt tesznek: egyszínvonalra állítják ezt is a többivel. Mert ez is a Krisztus öntuda-tában – aki rendkívüli természetű férfiú volt, amilyen nem volts nem is lesz soha – a vitális immanencia elvéből született, nemmásképpen. Elámulnak valóban, akik ezt hallják, ilyen merészállítással, ilyen szentségtöréssel szemben! És, Tisztelendő Test-vérek, nem csupán a hitetlenek azok, akik ilyen vakmerőségekethangoztatnak: katolikus férfiak, sőt papok is számosan, akik eztnyilvánosan tanítják s még azzal dicsekednek, hogy ilyen őrült-ségekkel megreformáljak az egyházat. Itt már nem arról a régitévelyről van szó, mely az emberi természetet mintegy joggalruházta fel a természetfölötti rendhez. Ez túlhaladott álláspont,mert ma azt tanítják, Krisztusbanmint emberben, csakúgy,mintmibennünk, a mi szent vallásunk nem egyéb, mint a természet-nek saját és önkéntes gyümölcse. Ennél pedig valóban semmisem alkalmasabb minden természetfölötti rend eltörlésére. Mi-ért is a Vatikáni zsinat teljes joggal szentesítette a következőket:

”Aki azt mondja, hogy az ember isteni segítséggelnem emelkedhetik oly ismeretre és oly tökéletesség-re, melyekmeghaladják a természetet, hanemképesés köteles is folytonos fejlődéssel eljutni végre ma-gától minden igaz és minden jó birtokába, átok alattlegyen.4„

4De Revel. Can. III.

18

Hogyan keletkeznek a dogmák

11. Mi eddig, Tisztelendő Testvérek, nem láttuk, hogy az érte-lemnek is helyet adtak volna. Pedig ennek is megvan a magarésze, a modernisták tana szerint, a hit tevékenységében. Ér-demes megismernünk, hogyan. Abban az érzelemben, amelyrőlbeszéltünk – éppen mivel érzelem és nem ismeret – Isten ma-ga jelentkezik az embernek, de még oly zavarosan és homályo-san, hogy a hívő alanytól semmiben sem, vagy alig különbözik.Azért szükséges, hogy valami fény világítsa meg ezt az érzel-met, hogy Isten belőle teljesen kiváljon és elkülönződjék. Ez pe-dig az értelem feladata, amelynek működése gondolkodásbanés elemzésben áll s amelynek segélyével az ember a benne tá-madó életjelenségeket először fajokra osztja, azután szavakkaljelöli. Innen ered a modernistáknak az a közkeletű szólama: avallásos ember gondolja el a hitét. – Az ész tehát segítségre siet-vén annak az érzésnek, leereszkedik hozzá, s ott úgy jár el, mintegy festő, aki egy ócska vásznon föltalálja és fölélénkíti a rajz el-mosódott vonalait: körülbelül így magyarázza a dolgot a moder-nisták egyik mestere. Ebben az eljárásban kettős tevékenységetvégez az ész: először természetes és önkéntes működéssel, vala-mi egyszerű, közönséges ítéletet mond a tárgyról, másodszor amegfontolás és az elmélyedés szerepe következik, az ész, mintmondják, átdolgozza gondolatait, vagyis amit elgondolt, azt kife-jezimásodlagos ítéletekkel, amelyeket az első egyszerű ítéletbőlvezetett le, de amelyek határozottabbak és szabatosabbak. Ezeka másodlagos ítéletek, ha végül a legfőbb egyházi tanító hivatal-tól szentesíttettek, alkotják a dogmát.

12. Tehát így a modernisták tanában eljutottunk a főponthoz:a dogma eredetéhez és a dogma természetéhez. A dogma erede-tét ugyanis azokban a kezdetleges, egyszerű formulákban kere-

19

sik, amelyek bizonyos tekintetben szükségesek a hithez; merta kinyilatkoztatás, hogy igaz legyen, megkívánja Isten tiszta fo-galmát az öntudatban. Maga a dogma szerintük tulajdonképpenbenne van azokban a másodlagos formulákban.

Hogy most természetét felfogjuk, mindenekelőtt azt kell vizs-gálni, miféle viszony van a vallásos formulák és a lélek vallásosérzése közt. Ezt pedig könnyen megérti az, aki szem előtt tartja,hogy a formuláknak nincs egyéb célja, mint módot nyújtani ahívőknek arra, hogy számot adjanak maguknak a saját hitükről.Tehát a közvetítő kapcsot alkotják a hívő és hite közt: és pedig ahitre nézve a hit tárgyának csak tökéletlen (inadæquatæ) jegyei,köznyelven jelképek (symbola); a hívőre nézve puszta eszközök.

13. Nincs eszerint semmi ok azt állítani, hogy ezek az abszo-lút igazságot tartalmazzák: mertmint szimbólumok csak az igaz-ságnak képei, tehát alkalmazkodniuk kell a vallásos érzülethezaz emberre való vonatkozásában; mint eszközök, hordozói azigazságnak, s ezért megint csak az emberre alkalmazandók avallásos érzülethez való vonatkozásában. A vallásos érzület tár-gya pedig, amennyiben az absolutumban foglaltatik, végtelensok szempontból tekinthető s ezek közül majd ez, majd amazérvényesülhet. Hasonlóképpen a hívő ember más és más fölté-telek közé kerülhet. Tehát azok a vallásos formulák is. melyeketdogmának nevezünk, alá vannak vetve ezeknek a viszontagsá-goknak és így változásoknak vannak kitéve. Így tehát nyitva azút a dogma belső fejlődéséhez. Valóban végtelen tömege a tévesokoskodásnak, amely minden vallást tönkretesz és eltörül.

A dogmának azonban nemcsak lehet, hanem kell is fejlőd-nie és változnia: ezt maguk a modernisták merészen hangoz-tatják és tételeikből nyíltan következik is. Mert tanaik főtételeiközt van egy, amelyet a vitális immanencia elvéből vezetnek le:a vallásos formuláknak, hogy igazán vallásosak legyenek, nem

20

csupán az értelem üres spekulációi, életrevalóknak kell lenni-ük, a vallásos érzelem életét kell élniük. Ezt nem úgy kell érteni,mintha ezeket a formulákat – kivált ha pusztán imaginatívek –a vallásos érzés számára találták volna ki: mert eredetük, szá-muk, minőségük vajmi keveset jelent: hanem úgy, hogy azokata vallásos érzület, szükség esetén némi változtatással, vitálisanmagához köti. Más szóval szükséges, hogy a kezdetleges formátelfogadja és szentesítse a szív; és hogy ugyancsak a szív vezesseazt a munkát, amelyből a másodlagos formák képződnek. Eb-ből következik, hogy e formuláknak, hogy vitálisak legyenek, ahithez és a hívőhöz egyaránt és maradandóan kell alkalmazkod-niuk. És ha bármi okból megszűnik ez az alkalmazkodás, e for-mulák elvesztik ősi jegyeiket és szükségük van a változásra. Adogmatikus formulák ezen ingatag és állhatatlan jellege mellettnem csoda, ha a modernisták azokat oly csekélyre becsülik, sőtnyíltan megvetik, holott másfelől oly buzgón emlegetik és ma-gasztalják a vallásos érzést meg a vallásos életet. Ezért az egyhá-zat is a legmerészebben megróják, mintha az rossz útra tévedtvolna, mintha nem különböztetné meg a formulák külső jelenté-sétől vallásos és erkölcsi értelmüket ésminthameddőmunkávals makacsul ragaszkodva a jelentés nélküli formulákhoz, veszen-dőbe hagyná menni magát a vallást. – Vakok és vakvezetők azok,akik fölfuvalkodva a tudomány gőgös nevében, addig mennekdühöngésükben, hogy eltorzítják az örök igazság fogalmát és avallás eredeti értelmét. Oly rendszert találnak ki,

”amelyben az újdonság vak és féktelen szeretetétőlelkapatva nem ott keresik az igazságot, ahol bizto-san megvan, hanem megvetve a szent és apostolihagyományokat, más, hívságos, mulandó, ingatags az egyháztól kárhoztatott tanokat követnek, ame-

21

lyekre e hiú, önhitt emberek alapítani és fölépíteniakarnák az igazságot.5„

2. A hívő

Az egyéni tapasztalás, mint a vallási bizonyosság forrása

14. Ilyen, Tisztelendő Testvérek, a modernista mint bölcselő. Hamost áttérve a hívőre, valaki tudni akarja, miben különbözik eza modernistáknál a bölcselőtől, meg kell jegyeznünk, hogy ám-bár a bölcselő megengedi az isteni valóságot, mint a hit tárgyát,ezt a valóságot szerinte nem lehet másutt föltalálni, csak a hí-vő lelkében, mint érzelmének és érzékletének tárgyát, tehát ezsem lépi át a tünemények határát: hogy aztán az létezik-e ezenérzelmen vagy érzékleten kívül, azt a bölcselő elhallgatja és elis hanyagolja. Viszont a modernista hívőre nézve biztos és két-ségtelen, hogy az isteni valóság csakugyan önmagában létezikés egyáltalán nem függ a hívőtől. Ha most megkérdezzük, minalapszik végelemzésben a hívőnek ez a bizonyossága, azt fele-lik: minden embernek egyéni tapasztalásán. Ebben a tételbentehát eltérnek a racionalistáktól, de viszont megegyeznek a pro-testánsok és pszeudo-misztikusok nézetével. A tárgyat ugyanisígy fogják föl: a vallásos érzületben el kell ismerni a szívnek bi-zonyos intuícióját, amely az embert közvetlen kapcsolatba hoz-za Isten valóságával s amelyből az ember akkora meggyőződéstmerít Isten létéről és Istennek az emberben és az emberen kívülvégzett működéséről, hogy ez messze fölülmúl minden, a tudo-mányból szerezhető meggyőződést. Azt mondják tehát, hogy ez

5Gregor. XVI. Ep. Encycl. Singulari Nos. 7. Kal. Iul. 1834.

22

a tapasztalás igaz és bármely észbeli tapasztalásnál többet ér;s hogy ezt némelyek, mint a racionalisták, tagadják, azzal ma-gyarázzák, hogy azok nem hajlandók azon erkölcsi feltételeketelfogadni, amelyek szükségesek a tapasztalás megszerzésére. Eszerint ez a tapasztalás, amennyiben azt valaki követi, alkotjatulajdonképpen és igazán a hívőt.

Milyen messze jutottunk ezzel a katolikus tanítástól! Láttukmár, miként ítélte el a vatikáni zsinat az ily fajta magyarázato-kat. Ha ezt megengedjük, a már említett többi tévellyel együttnyitva az út az ateizmushoz, amint majd alább kifejtjük. E he-lyütt elég lesz annyit megjegyeznünk, hogy a tapasztalásról szó-ló tan szerint, hozzávéve azt a másik tant a szimbolizmusról, bár-mely vallást, a pogányokét sem véve ki, igaznak kellene elfogad-nunk. Mert nem találhatók-e bármely vallásban ilyen tapasz-talatok? És többen állítják, hogy tényleg találhatók. Mi jogontagadnák meg a modernisták azon tapasztalás igazságát, ame-lyet az iszlám felmutat s miért foglalnák le az igazi tapasztala-tokat csakis a katolikusok számára? Csakugyan nem is tagad-ják ezt a modernisták, sőt – kik félig bevallottan, kik egészennyíltan – minden vallást igaznak hirdetnek. Nyilvánvaló, hogynem érezhetnek másként. Mert szabályaik szerint mi címen le-hetne valamely vallást hamisnak nyilvánítani? Bízvást vagy avallásos érzés hiánya miatt, vagy azért, mert hamis az értelem-től adott formula. Ámde a vallásos érzés mindig egy és ugyan-az, legföljebb olykor tökéletlenebb; ahhoz pedig, hogy az érte-lem formulája igaz legyen, elég, ha megfelel a vallásos érzés-nek és a hívőnek, bármilyen is ennek értelmi fejlettsége. Mind-össze egyet ismerhetnek el a modernisták a különféle vallásoktusájában: hogy a katolikus vallásban, mert életrevalóbb, többaz igazság, meg hogy több jogcíme van a keresztény jelzőre is,mivel jobban megfelel a kereszténység eredetének. Senki sem

23

találhatja visszásnak, hogy az adott előzményekből e következ-mények folynak. De azon legjobban lehet megdöbbenni, hogyvannak katolikus férfiak. mégpedig papok, akikről örömestebb6

tennénk föl azt. hogy irtóznak ily szörnyűségektől, mégis úgyviselkednek, mintha mindezt teljesen helyeselnék. Mert e téve-lyek mestereit úgy földicsérik s oly nyilvános tiszteletben része-sítik, hogy bárki könnyen beláthatja, hogy e tiszteletadás nemaz embereknek szól, akiknek talán lehetnek valami érdemeik,hanem inkább a távtartóknak. amelyeket nyíltan vallanak és tel-jes erejükből törekednek a nép közt terjeszteni.

A vallásos tapasztalás és a hagyomány

15. A tan e fejezetében van még ezenkívül valami, ami egyálta-lán ellenkezik a katolikus igazsággal. – Mert ezt a tapasztalásrólszóló elvet átviszik arra a hagyományra is, amelyet az egyházmindeddig erősített és azt egyenesen megdöntik. A modernis-ták tudniillik úgy fogják fel a hagyományt, hogy az valamelyeredeti tapasztalásnak másokkal való közlése, prédikáció által,értelmi formula segélyével. Azért ennek a formulának az úgy-nevezett reprezentatív erőn kívül bizonyos szuggesztív erőt tu-lajdonítanak, egyrészt hogy abban, aki hisz, fölélesszék az eset-leg szunnyadó vallásos érzést és fölújítsák a valamikor megszer-zett tapasztalást; másfelől hogy azokban, akik még nem hisznek,először keltsék föl a vallásos érzést és tapasztaláshoz juttassákőket, így pedig a vallásos tapasztalást széltében terjesztik a népközött, nem csupán a most élők közt prédikáció által, hanem azutódok közt is, mind könyvek útján, mind szóbeli ismétlés útjánegyiktől a másikhoz. A tapasztalásnak ez a közlése pedig olykorgyökeret ver és él; olykor meg hirtelen elsorvad és meghal. Ám

6szívesebben (– a kiadó)

24

a modernistáknak az életrevalóság az igazságnak bizonyítéka,mert számukra igazság és élet cserefogalmak. Amiből most márszabad azt következtetni, hogy ahány vallás van, az mind igaz,mert különben nem élnének.

A tudomány száműzi a hitet

16. E levezetések után, Tisztelendő Testvérek, több mint elégadatunk van helyes fogalmat alkotni arról, milyen viszonyt álla-pítanak meg a modernisták hit és tudomány között, amely tudo-mánynak neve alatt ők a történelmet is értik. – Még pedig elsőhelyen meg kell jegyezni, hogy az egyiknek tárgya teljesen kí-vül áll a másiknak tárgyán és el van attól választva. A hit ugyan-is egyedül azzal foglalkozik, amiről a tudomány bevallja, hogyszámára megismerhetetlen. Itt eltér mind a kettőnek feladata: atudomány a tünemények közt mozog, ahol nincs semmi helye ahitnek; viszont a hit az isteniek közt mozog, amelyekről a tudo-mány semmit sem tud. Mindebből végül levonják, hogy a hit és atudomány között soha sem lehet összeütközés: ha ugyanismind-egyik a maga területén marad, egyik sem ütközhetik a másik-ba és nem is lehet ellenmondás közöttük. – Ha pedig némelyekez ellen felhoznák, hogy vannak a látható természetben dolgok,melyek egyúttal a hithez is tartoznak, mint pl. Krisztus emberiélete – tagadni fogják. Mert – bár ezek tényleg a tünemények-hez számíttatnak – őszerintükmégis, amennyiben a hitnek életehatja át őket és a hit, a föntebb vázolt módon, át- és elváltoztat-ja őket – elszakíttatnak a látható világtól és átvitetnek az istenidolgok rendjébe. És így arra a további kérdésre: vajon Krisztusvalóságos csodákat művelt-e és igazán megjövendölte-e a tör-ténendőket, csakugyan föltámadt-e és fölment-e a mennybe –az agnosztikus tudomány elutasítólag, a hit igenlően felel: deazért semmiféle összeütközés nincsen a kettő között. Az egyik

25

ugyanis, mint filozófus tagad, aki filozófusokhoz beszél és akiKrisztust egyedül történeti valósága szerint veszi tekintetbe; amásik pedig mint hívő mond igent, aki a hívőkhöz szól és Krisz-tus életét úgy látja, amint az fölelevenedik a hitben és a hit által.

A hit a tudomány rabszolgája

17. Nagyon csalódnék azonban az, aki mindezek után úgy gon-dolna vélekedhetni, hogy a hit és a tudomány semmiféle szem-pontból sincsenek egymásnak alárendelve. A tudományt illető-leg ugyan helyesen és megfelelően vélekednék: nem így azon-ban a hitről, melyről nem is egy, hanem háromféle szempontbólmondható, hogy alá van vetve a tudománynak. Először ugyanisnem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bármely vallási tény-ből, ha elvonják az isteni valóságot és a hívőnek róla való tapasz-talatát, mindaz, amimegmarad, de különösen a vallási formulák,a jelenségek körén túl semmiképpen sem léphet és ennélfogvaa tudomány alá tartozik. A hívő ugyan, ha akar, túlmehet a vi-lágon; amíg azonban a világon belül marad, a tudománynak ésa történelemnek törvényeit, ellenőrzését, ítéleteit ki nem kerül-heti, akár tetszik neki, akár nem. Azonkívül, bár az mondatott,hogy Isten egyedül a hitnek tárgya, ez az isteni valóságról ér-tendő, nem pedig Istennek eszméjéről. Ez utóbbi ugyanis már atudomány alá tartozik, mely – legalább amikor, mint mondják,logikus rend szerint történik a bölcselkedés – érinti mindazt,ami abszolút és eszmebeli. Minélfogva a bölcselet vagy a tudo-mány jogot formál Isten eszméjének megállapítására, fejlődésé-nek irányítására és – amennyiben valami idegen elem hatolnabele – helyesbítésére. Innét ered a modernisták ama kijelenté-se, hogy a vallási fejlődést össze kell egyeztetni az erkölcsi ésértelmi fejlődéssel; azaz – egyik mesterük szerint – alá kell ren-delni ezeknek. Mindehhez hozzáveendő végül, hogy az ember

26

nem tűri magában a kettősséget s azért a hívőt bizonyos bensőszükség készteti arra, hogy a hitet a tudománnyal akként egyez-tesse össze, hogy az ne különbözzék attól az általános eszmétől,melyet a tudomány alkot az egész világról. Így jutnak tehát ah-hoz, hogy a tudomány teljesen fölszabadul a hit alól, a hit ellen-ben – bár a tudományon kívül állónak hirdetik – alá van vetveennek. Mindezek, Tisztelendő Testvérek, merőben ellenkeznekazokkal, amiket elődünk, IX. Piusz tanított,7 mondván:

”A bölcselet föladata a vallásra tartozó dolgokbannem uralkodni, hanem szolgálni, nem előírni, hogymit kell hinni, hanemértelmes engedelmességgel el-fogadni azt, nem kutatni Isten titkainak mélységét,hanem azt áhítattal és alázattal tisztelni.„

A modernisták azonban teljesen megfordítják a dolgot; s azértalkalmazni lehet rájuk azt. amit egy másik elődünk, IX. Gergelyírt8 némely korabeli teológusról:

”Némelyek közületek a hiúság szellemétől tömlőmódjára fölfuvalkodva az Atyák által vont határo-kat profán újításokkal kitolni törekszenek; az égitudománynak ismeretét... a racionalisták bölcsele-ti tanítása felé hajlítani éspedig nem a hallgatóknakvalamelyes előmenetelére, hanema tudomány fitog-tatására. Ők különféle, jött-ment tanításoktól félre-vezetve az elejét teszik a végére és a királynőt a cse-léd szolgálatára kényszerítik.„

7Brev. ad Ep. Wratislav. 15. Jun. 1857.8Ep. ad Magistros theol. Paris. non Iul. 1223.

27

18. Még nyilvánvalóbbá teszi mindezt a modernisták magatar-tása, mely teljesen megegyezik tanításaikkal. Sok ellentétes dol-got írnak és mondanak ugyanis úgy, hogy könnyen azt vélhet-ne az ember, hogy ingatagok és bizonytalanok. Holott mindezmegfontoltan és meggondoltan történik; abból a véleménybőlkifolyólag tudniillik, melyet a hitnek és a tudománynak kölcsö-nös elválasztottságáról ápolnak. Innét van, hogy könyveikbenmajd olyanokra bukkanunk, amiket a katolikus mindenképpenhelyesel, majd – más lapra fordítva – olyanokat találunk, amika racionalista szája íze szerint vannak. Innét van, hogy amikortörténelmet írnak, Krisztus istenségéről még csak említést semtesznek, mikor pedig a templomokban prédikálnak, ezt a leg-állhatatosabban hirdetik. Mint történetírók a zsinatokra s azAtyákra ügyet sem vetnek; mint vallástanítók ellenben tiszte-lettel hivatkoznak azokra. Így választják el a teológiai és lel-kipásztori írásmagyarázatot a tudományostól és történelmitől.Hasonlóképpen – annak az elvnek alapján, hogy a tudománysemmiképpen sem függ a hittől –mikor bölcseletet, történelmet,kritikát művelnek, nem átallanak Luther nyomdokaiba lépve9 akatolikus tanítók, a szentatyák, az egyetemes zsinatok, az egy-házi tanítóhivatal iránt mindenképpen megvetést tanúsítani hapedig ezért megfeddetnek, arról panaszkodnak, hogy megfoszt-ják őket szabadságuktól. Azt hirdetvén végül, hogy a hitet alákell vetni a tudománynak, nem egyszer nyíltan megvádolják azegyházat, hogy a legmakacsabbul vonakodik dogmáit alávetni abölcseleti véleményeknek s alkalmazkodni hozzájuk; ők maguk

9Prop 29. damn. a Leone X., Bull. Exurge Domine, 16. Maii 1520. Via nobisfacta est enervandi auctoritatem Conciliorum, et libere contra dicendi eorumgestis, et iudicandi eorum, decreta et confidenter confitenti quidquid verum vi-detur, sive probatum fuerit, sive reprobatum a quocunque Concilio.

28

pedig azon vannak, hogy a félrelökött régi teológia helyett újatállítsanak be, amely megfelel a filozófusok csapongásainak.

3. A teológus

A két főelv: immanencia és szimbolizmus

19. Most már, Tisztelendő Testvérek, eljutottunk ahhoz, hogyteológiai szempontból tekintsük a modernistákat. Ez bonyolultmunka, de rövidesen kell végezni vele. Arról van szó ugyanis,hogy a hitet kibékítsék a tudománnyal, mégpedig úgy, hogy azegyiket alávessék a másiknak. E tekintetben a modernista teoló-gus ugyanazon elveket követi, amelyeket a bölcselőnél láttunk sazokat a hívőre alkalmazza: tudniillik az immanencia és szimbo-lizmus elveit. Így pedig a dolog vajmi egyszerű. A filozófus aztmondja, hogy a hit elve immanens; ehhez a hívő hozzáadja, hogyez az elv Isten, ebből a teológus azt következteti, hogy Isten te-hát immanens az emberben. Íme a teológiai immanencia. Hason-lókép: a filozófus úgy van meggyőződve, hogy a hit tárgyánakképzetei csak szimbolikusak; szintúgy a hívő meg van győződve,hogy a hit tárgya Isten mint magánvaló (in se), ezt tehát a teoló-gus így foglalja össze: az isteni valóság képzetei szimbolikusak.Íme a teológiai szimbolizmus. Ezek valóban igen nagy tévelyek shogy mindkettő mily veszélyes, a következőkből ki fog derülni.Mert, hogy a szimbolizmussal kezdjük, miután a szimbólumoka tárgyra vonatkoztatva szimbólumok és a hívőre vonatkoztatvaeszközök, óvakodjék – mondják – a hívő attól, hogy kelleténéljobban ragaszkodjék a formulához, mint olyanhoz, hanem aztcsakis annyiban használja föl, amennyiben az abszolút igazság-hoz csatlakozik, amelyet az a formula egyaránt fedez és lelep-lez és kifejezni törekszik, anélkül, hogy valaha utolérné. Hoz-

29

záteszik még, hogy e formulákat a hívő csak addig alkalmaz-za, amíg segítik őt, mert az ő előnyére, nem pedig terhére adat-tak: nem érintve természetesen azt a tiszteletet, mely társadalmiszempontból megilleti e formulákat, amelyeket a nyilvános ta-nítóhivatal a köztudat kifejezésére alkalmasaknak ítélt s amígugyanezen tanítóhivatal nem hoz más ítéletet. – Hogy pedig azimmanenciáról miként vélekednek voltaképpen a modernisták,azt nehéz kimutatni; mert véleményük nem egyezik meg. Van-nak, akik abban keresik, hogy Isten mint tevékenység az emberlelkében van, inkább mint maga az ember; ami helyesen felfog-va nem kifogásolható.Mások abban keresik, hogy Istennekmintelső oknak tevékenysége egy a természetnek, mint második ok-nak tevékenységével; ami voltaképpen eltörli a természetfölöttirendet. Mások végül úgy magyarázzák, hogy panteista felfogásgyanúját vonják magukra; ez pedig szorosabban egybefügg töb-bi tanaikkal.

20. Az immanencia ezen elvéhez csatlakozik egy másik, ame-lyet az isteni permanencia elvének nevezhetünk: e kettő egymás-tól csak annyira különbözik, mint az egyéni tapasztalás a ha-gyománytól közvetített tapasztalástól. Egy példa megvilágítja atárgyat s vegyük ezt a példát az egyházról meg a szentségekről.Távolról sem kell hinni – mondják – hogy az egyházat meg aszentségeket maga Krisztus alapította. Ezt tiltja az agnoszticiz-mus, amely Krisztusban nem lát mást, csak embert, akinek val-lásos tudata – csakúgy, mint más emberé – lassanként alakultki; tiltja az immanencia törvénye, amely megveti az úgyneve-zett külső befolyásokat; hasonlóképp tiltja az evolúció törvénye,amely a csíra fejlődéséhez időt követel és egymásutáni föltéte-lek bizonyos sorát; tiltja végül a történelem, amely kimutatja,hogy valójában ilyen volt a dolgok menete. Ám azért fönn kelltartani, hogy az egyházat meg a szentségeket közvetve Krisztus

30

alapította. De hogyan? Azt állítják, hogy minden keresztényneköntudata valahogyan bennfoglaltatott a Krisztus öntudatában,miként a magban a növény. Minthogy pedig a rügy a mag életétéli, azt kell mondani, hogy minden keresztény a Krisztus életétéli. Ám a Krisztus élete a hit szerint isteni: tehát ilyen a kereszté-nyek élete is. Ha pedig ez az élet, az idők folyamán létet adott azegyháznak és a szentségeknek, teljes joggal mondhatjuk, hogyez az eredet Krisztustól indul ki és isteni. Ugyanígy bizonyítjáka szent iratok és a dogmák isteni jellegét is. – Ezzel körülbelülletárgyaltuk a modernisták teológiáját. Valóban csekély anyag;de bőséges annak, aki azt vallja, hogy mindig követni kell a tu-dományt, akármit tanítson is. – Bárki könnyen átláthatja a mon-dottak alkalmazását a felsorolandó pontokra:

Mivé lesznek a dogmák és a szentségek

21. A hit eredetéről s annak természetéről beszéltünk eddig. Ésmivel a hitnek több hajtása van, jelesül az egyház, a dogma, aszent dolgok és a vallások, az úgynevezett szent könyvek: megkell vizsgálnunk azt is, hogy ezekről mit tanítanak a moder-nisták. Hogy pedig a dogmával kezdjük, már föntebb jeleztük,hogy mi ennek eredete és természete. A dogma valamely ösz-tönből vagy szükségletből keletkezik, melynek hatása alatt a hí-vő átdolgozza gondolatait, hogy jobban megvilágíttassék minda saját, mind a mások öntudata. Ez a munka az ész elsődlegesformulájának indokolásában és tökéletesítésében áll, nem ma-gában véve logikai magyarázat szerint, hanem a körülmények-hez képest, vagy amint kevésbé szabatosan mondják: vitálisan.Így történik, hogy a formula körül – mint már jeleztük – las-sanként bizonyos másodlagos formulák keletkeznek, amelyekkésőbb egy testté vagy egy tanrendszerré alakulva és a nyilvá-nos tanítóhivataltól, mint a köztudatnak megfelelők, szentesít-

31

tetve, dogmának neveztetnek. Ettől jól meg kell különböztetni ateológusok értelmezéseit, amelyek, noha nem élik a dogma éle-tét, nem egyáltalán haszontalanok ugyan, egyrészt a vallás éstudomány összehasonlítása és ellenmondásaik megszüntetése,másrészt magának a vallásnak behatóbb megvilágítása és meg-védelmezése szempontjából, s talán az a hasznuk is lehet, hogyanyagot nyújtanak egy leendő dogmához. A szent dolgok tiszte-letéről nem kellene sokat beszélni, a nem esnének a szentségekis e név alá, mert e téren tévednek legnagyobbat a modernisták.Azt állítják, hogy a kultusz kettős ösztönből avagy szükséglet-ből ered: mert az ő rendszerük – mint láttuk – mindent belsőösztönből avagy szükségletből származónak tanít. Az első szük-séglet itt az, hogy valami érzéki kifejezést adjanak a vallásnak; amásik, hogy a vallást terjesszék, mi teljesen lehetetlen valamelyérzéki forma és megszentelő aktusok nélkül, amelyeket szentsé-geknek nevezünk. A szentségek pedig a modernisták számáramerő szimbólumok, azaz jelképek, noha nem erő híján. Hogyezt az erőt jelezzék, bizonyos szavakhoz hasonlítják őket, ame-lyeket szerencséseknek mondanak, mert van erejük bizonyos,a lelkekre mély hatással bíró fogalmak terjesztésére. Amint aszavak a fogalmakhoz, úgy aránylanak a szentségek a vallásosérzéshez: ez az egész. Valóban világosabban szólnának, ha aztmondanák, hogy a szentségek csakis a hit táplálására alapíttat-tak. Ezt azonban a tridenti zsinat kárhoztatta:

”Ha valaki azt mondaná, hogy ezek a szentségekegyedül a hit táplálására alapíttattak, átok alatt le-gyen.10„

10Sess. VII, de Sacramentis et genere, Can. V.

32

A szent könyvek

22. A szent könyvek természetéről és eredetéről is már előrebocsátottunk valamit. Ezeket – a modernisták fölfogása szerint– találóan úgy lehetne definiálni, mint tapasztalások gyűjtemé-nyét, de nem bárkivel, szórványosan esett, hanem rendkívüli ésjelentős tapasztalásokét, amelyek előfordulnak minden vallás-ban. Ezt tanítják a modernisták a mi könyveinkről, mind az ó,mind az új szövetséget illetőleg. De véleményükhöz igen furfan-gosan ezt csatolják: ámbár a tapasztalás a jelen időre szól, anya-gát mégis veheti a múltból vagy a jövőből úgy, hogy tudniillik ahívő emlékezetében újra átél múlt dolgokat, mint jelenvalókat,vagy jövő dolgokat előrelátás által. És ez a magyarázata annak,miként soroztattak történelmi és apokaliptikus könyvek a szentiratok közé. Ezekben a könyvekben tehát Isten beszél ugyan ahívő által: de mint a modernisták teológiája tanítja – csupán azimmanencia és a vitális permanencia útján. De kérdjük, mi leszakkor az inspirációból? Ez – felelik – semmiben sem vagy leg-följebb erősségben különbözik attól az ösztöntől, mely a hívőthitének szóval és írásban való megvallására bírja. Hasonló jelen-séget találunk a költői inspirációban; miért is valaki azt mondta:Isten uralg11 bennünk s a szívünket lángja hevíti.12

Így kell Istent a szent könyvek inspirációjának is kiindulásá-ul fölfogni. Erről az inspirációról a modernisták még megjegy-zik, hogy nincs a szent könyvekben semmi, ami azt nélkülöz-né. És mikor ezt mondják, inkább hinnénk őket ortodoxoknak,mint más újítókat, akik az inspirációt valamennyire megszorít-ják, mikor például megtámadják az úgynevezett hallgatag idé-

11uralkodik (– a kiadó)12Est Deus in nobis; agitante calescimus illo.

33

zeteket. De ezek üres és képmutató beszédek. Mert ha a bibliátaz agnoszticizmus tanai szerint ítéljük meg, vagyis mint emberiművet, emberektől emberek számára írottat – noha a teológus-nak jogában áll azt az immanencia alapján isteninek hirdetni– mennyire lehet benne az inspirációt megszorítani? A moder-nisták általában megengedik a szent könyvek inspirációját: ámkatolikus értelemben semmilyent sem engednek meg.

Az egyház

23. Bővebb anyagot nyújt a hozzászólásra az, amit a modernis-ták iskolája az egyházról elképzel. Az egyház keletkezését ket-tős szükségletből magyarázzák: egyik bármely hívő szükségle-te, kivált azé, aki valamely elsődleges és jelentős tapasztalástszerzett arra, hogy hitét másokkal közölje; a másik szükséglet– miután a hit közös lett többeknél – a kollektivitás, vagyis atársadalommá szervezkedésnek, a közös jó megóvásának, gya-rapításának, terjesztésének szükséglete. Mi tehát az egyház? Akollektív öntudatnak, vagyis egyes öntudatok társulásának gyü-mölcse, amelyek a vitális permanencia alapján – valamelyik elsőhívőtől függnek, például a katolikusokra nézve Krisztustól. Min-den társaságnak szüksége van továbbá egymérséklő tekintélyre,akinek feladata minden társulati tagot a közös célhoz vezetni ésbölcsen megóvni az összetartás elemeit, amelyek egy vallástár-sulatban a tanítás és a kultusz.

Innen van a katolikus egyháznak hármas tekintélye: fegyel-mi, dogmatikus, istentiszteleti. – Már ennek a tekintélynek ter-mészete az eredetből vezetendő le; természetéből pedig jogai éskötelességei származtatandók. Az elmúlt századoknak az voltközönséges tévedése, hogy az egyház tekintélye kívülről szár-mazik, mégpedig közvetlenül Istentől, miért is joggal tekintet-ték autokratikusnak.De ezma elavult nézet. Amint aztmondjuk,

34

hogy az egyház az öntudatok kollektivitásából jött létre, azon-képpen vitálisan ered a tekintély abból az egyházból. A tekintélytehát, csakúgy, mint az egyház, a vallásos öntudatból származikés azért ettől függ; ha ezt a függést megtagadja, zsarnok lesz be-lőle. És most olyan korszakban élünk, amikor a szabadságérzetlegjavában bontakozik. A polgári államban a népnek köztudatajutott uralomra. Márpedig az öntudat az emberben olyan egysé-ges, akár az élet. Hacsak tehát nem akar az emberek lelkiismere-tében belháborút okozni és szítani: az egyházi tekintélynek kö-telessége felkarolni a demokratikus formákat, annál is inkább,mert ha ezt nem teszi, összeomlás fenyegeti. Mert valóban őrültvolna az, aki azt hinné, hogy a szabadságérzetben, amint az mauralkodik, valaha visszaesés állhatna be. Erőszakkal elfojtva, el-zárva csak annál erősebben fog szétáradni, elsöpörve mind azegyházat, mind a vallást. – Ez mind a modernisták okoskodása,akik mind utat-módot igyekeznek keresni az egyház tekintélyé-nek a hívők szabadságával való kiegyeztetésére.

Egyház és állam viszonya

24. De nemcsak a saját falain belül vannak az egyháznak olyanemberei, akikkel barátságos viszonyban kell élnie, hanem van-nak kívül is. Mert nemcsak egyedül foglalja el a világot, elfog-lalják azt más társaságok is, amelyekkel szükséges érintkeznieés megférnie. Meghatározandó tehát az is, mik az egyház jogai,mik a kötelességei a polgári társaságokkal szemben, meghatáro-zandó pedig csakis magának az egyháznak természetéből, máramint ezt amodernisták nekünk leírták. - E tárgyban ugyanazonszabályokkal élnek, amelyeket föntebb a tudományra meg a hit-re vonatkozólag fölsoroltunk. Ott tárgyakról volt szó, itt célról.Amint tehát a hitet és tudományt tárgyra nézve egymástól ide-gennek láttuk, azonképpen állam és egyház idegenek egymás-

35

tól kitűzött céljukra nézve: amannak világi, emennek lelki céljavan. Máskor csakugyan lehetett beszélni a világi célnak a lelkialárendeléséről; lehetett beszélni vegyes kérdésekről, amelyek-ben az egyház úr és király szerepet játssza, minthogy az egyhá-zat közvetlenül Istentől, mint a természetfölötti rend szerzőjétőlalapítódnak fogták föl. De ma már elvetik ezt a fölfogást a böl-cselők és a történészek. Az államot tehát el kell választani azegyháztól, csakúgy, mint a katolikust az állampolgártól. Miértis mindegyik katolikusnak, merthogy állampolgár is, joga és kö-telessége az egyház tekintélyének elhanyagolásával, óhajainak,tanácsainak, előírásainak mellőzésével, sőt feddéseinek megve-tésével arra törekedni, amit az állam hasznára szolgálónak ítél.Az állampolgárnak cselekvésmódját bármely ürügy alatt előír-ni az egyházi hatalomnak oly visszaélése, amely mindenképpenelvetendő. Ezek az elméletek. Tisztelendő Testvérek, ahonnanmind e tanok folynak, éppen azok, amelyeket elődünk, VI. Piusünnepélyesen kárhoztatott Auctorem fidei című apostoli konsti-túciójában.13

25. De a modernista iskola nem éri be azzal, hogy el kell vá-lasztani az államot az egyháztól. Amint a hitet, mint mondják,tüneményszerű elemeinél fogva alá kell rendelni a tudomány-nak, épp úgy világi ügyekben az egyházat alá kell vetni az ál-lamnak. Ezt ugyan még nemmondják ki nyíltan, de következte-téseik kapcsán kénytelenek megengedni. Föltéve ugyanis, hogy

132. tétel. Eretnekség az a tétel, mely megállapítja, hogy Istentől hatalomadatott az egyháznak azért, hogy a lelkipásztorokkal közöltessék, akik az őszolgái a lelkek üdvéért, úgy értve, hogy a hívők közösségétől származzékát a lelkipásztorokra az egyházi hivatal és a kormányzás hatalma. – 3. tétel.Továbbá eretnekség az a tétel, mely megállapítja, hogy a római pápa nemKrisztustól, Szent Péter személyében, hanem az egyháztól kapja a hivataloshatalmat, amelynél fogra Péter utódának, Krisztus igazi helytartójának és azegész egyház fejének tekintendő az egyetemes egyházban.

36

világi ügyekben az állam csak egy lehet, ha előfordul az, hogy ahívő, nem elégedve meg a hit belső aktusaival, külsőket is akarhozzájuk csatolni – értjük ezalatt a szentségek kiszolgáltatásátés fölvételét – ezeknek szükségképpenaz államhatáskörébe kelltartozni. Mi lesz akkor az egyházi tekintélyből? Ezt, mivel csakiskülső aktusokban nyilvánul, úgy, amint van, alá kell vetni az ál-lamnak, ezen érvelés kényszere alatt csakugyan sokan a liberálisprotestánsok közül elvetnek minden külső kultuszt, sőt mindenkülső, vallásos társulatot és a vallást – amint mondják – egyéni-vé törekednek tenni.

Ha amodernisták nyíltanmég nemmennek is el ilyenmessze,egyelőre azt akarják, hogy az egyház önként hajoljon meg kö-vetelésüknek és alkalmazkodjék a polgári formákhoz. Ez vonat-kozik a fegyelmi tekintélyre. Mert sokkal gonoszabb és ártalma-sabb nézetek azok, amelyeket a tanítói és dogmatikus hatalom-ról hangoztatnak. Az egyház tanítóhivatalát ugyanis ígymagya-rázzák. Egy vallásos társulat sohasem alkothat igazi egységet,hacsak nem egy a tagok öntudata és nem egy az a formula,amellyel élnek. Ez a kettős egység azonban mintegy közös el-mét követel, amelynek föladata megtalálni és meghatározni azta formulát, mely legjobban megfelel a köztudatnak; és ennekaz elmének legyen elég tekintélye is arra, hogy elfogadtassa aközösséggel a megállapított formulát.

A formulát kiválasztó elmének s az azt előíró hatalomnak eb-ben az összeköttetésében s mintegy fúziójában keresik a mo-dernisták az egyházi tanítóhivatal fogalmát. Minthogy tehát atanítóhivatal végelemzésben az egyes öntudatokból születik ésnyilvános tisztet tölt be ezen öntudatok javára, ebből szükség-képpen következik, hogy az ezektől az öntudatoktól függ és en-nélfogva népszerű formákat kell fölkarolnia. Miért is megtiltaniaz egyes emberek öntudatának azt, hogy nyíltan, őszintén meg-

37

vallják átérzett szükségleteiket, elállni a kritika útját, amelyena dogma a szükségképpeni fejlődéshez juthat, ez nem a közjó-ra szánt hatalommal való élés, hanem visszaélés vele. Hasonló-képpen az ezen hatalommal való élésben is bizonyos módszerés mérséklet alkalmazandó. Valamely könyvet, a szerző tudtánkívül, megbélyegezni és eltiltani, minden magyarázat, mindenmegvitatás engedélyezése nélkül, már a zsarnoksággal határoseljárás. Azért itt is találni kell valami középutat, hogy mind atekintélynek, mind a szabadságnak jogai épségben maradjanak.Addig is a katolikus úgy viselkedjek, hogy nyíltan vallja mega tekintély iránti legnagyobb tiszteletet, ám azért ne szűnjékmeg tehetsége szerint munkálkodni. Általában pedig ezt írjákelő az egyházra nézve: minthogy az egyházi hatalomnak vég-célja egyedül a lelkiekben van, mellőzni kell minden külső ci-comát, ami ezt a hatalmat pompázva ékesíti a nézők szemében.Itt teljesen figyelmen kívül hagyják azt, hogy a vallás, noha alelkekre tartozik, nem áll meg kizárólag a lelkieknél; és hogy ahatalomnak adott tisztesség Krisztusra, az alapítóra száll vissza.

A rendszer lényege: az evolúció

26. Hogy most már a hitről s annak különféle hajtásairól szó-ló egész anyagot kimerítsük, hátra van, Tisztelendő Testvérek,hogy legvégül meghallgassuk a modernistáknak e kettő magya-rázatára vonatkozó szabályait. Itt az általános elv ez: a vallásban,amíg él, semmi sem változhatatlan, tehát változtatandó. Innenmennek át ahhoz, ami tanuknak mintegy főpontja, tudniillik azevolúcióhoz. A dogma tehát, az egyház, a szent dolgok kultu-sza, a tőlünk szentekként tisztelt könyvek, sőt maga a hit is –hacsak nem akarjuk, hogy kihaljanak – kötelesek engedelmes-kedni az evolúció törvényének, és ezen nem is csodálkozhatunk,ha szem előtt tartjuk azt, hogy mit tanítanak ezekről egyes mo-

38

dernisták. Fölvéve tehát a fejlődés törvényét, a fejlődési folya-matot a modernistáknál így találjuk leírva. Kezdjük a hittel. Ahitnek – mondják – elsődleges formája rudimentáris14 és közösvolt minden embernél, merthogy az magából az emberek ter-mészetéből és életéből keletkezett. A vitális evolúció hozott behaladást; mégpedig nem a külső, járulékos formák újdonságá-val, hanem a vallásos érzésnek hovatovább az öntudatba valójutásával. Kétféle úton ment pedig végbe ez a haladás: előszörnegative, minden idegen – értsd: családi és nemzeti – elemnekkiküszöbölésével; azután positive, az intellektív és morális em-ber tökéletesítésével, ahonnan az isteninek fogalma bővebbenés világosabban s a vallásos érzés finomabban került ki. A hithaladása pedig ugyanazon okoknak tulajdonítandó, mint ame-lyek föntebb fölhozattak a hit eredetének magyarázatára.

Ezekhez azonban hozzá kell venni némely rendkívüli embe-reket, akiket mi prófétáknak nevezünk s akiknek legkiválóbb-ja volt Krisztus; egyrészt mivel életükben és beszédeikben voltvalami titokzatos, amit a hit az istenségnek tulajdonított, más-részt mivel új, addig nem ismert tapasztalatokkal bírtak, ame-lyek megfeleltek a saját koruk vallásos szükségleteinek. A dog-ma haladása pedig leginkább abból származik, hogy a hitnekakadályokat kell leküzdeni, ellenségeket legyőzni, ellenmondá-sokat elhárítani. Vegyük hozzá ehhez az örökös törekvést annakmélyebb átbúvárlására, amit a hit titkai tartalmaznak. Hogymáspéldákat mellőzzünk, ez történt Krisztussal, akiben az az iste-ni jelleg, amelyet a hit megengedett, lépésenként s fokozatosanaddig nőtt, hogy őt végül Istennek tekintették. A kultusz fejlő-désének főtényezője az a szükséglet, hogy a népek erkölcseihezés hagyományaihoz alkalmazkodjék, meg az, hogy fölhasználjaazt a hatást, amelyet bizonyos cselekvések a megszokás folytán

14kezdetleges, elemi, alapvető (– a kiadó)

39

nyertek. Végül az egyházra nézve a fejlődés oka abban keresen-dő, hogy szüksége van összhangban állni a történelmi föltéte-lekkel és a polgári kormánynak nyilvánosan felöltött formáival.Így beszélnek a modernisták az egyes pontokról. Mielőtt továbbmennénk, óhajtanánk, hogy jól jegyeztessék meg ez aszükségképpeniségről vagy (mint általában nevezik) szükségle-tekről szóló tan; mert – mindazon kívül, amit már láttunk – ezmintegy az alapja, a talpköve annak a hírhedtmódszernek, ame-lyet történelminek neveznek.

27. A fejlődés tanában, amelynél most állunk, megjegyzen-dő még az, hogy ámbár a szükségképpeniség vagy a szükségle-tek a fejlődésre sarkalnak, a pusztán ezekkel létrejött fejlődés,könnyen áthágván a hagyomány határait, következőleg elsza-kadván az elsődleges vitális elvtől, inkább a romlásra mint a ha-ladásra vezetne. Ezért, jobban követve a modernisták esze járá-sát, azt mondhatjuk, hogy a fejlődés két erő összeütközésébőljő létre, melyeknek egyike a haladás felé vezet, másika a kon-zervativizmushoz húz vissza. A konzervatív erő az egyházbanél és a hagyományban foglaltatik. Ezt pedig képviseli a vallásostekintély, mind jogszerűen, mert a tekintély természetével jára hagyomány óvása; mind tényleg, mivel a tekintély, távol áll-ván az élet változásaitól, a haladásra ösztönző indítékoktól nem,vagy alig sürgettetik. Ezzel szemben a haladásra buzdító és a bel-ső szükségleteknekmegfelelő erő az egyesek öntudatában rejlikés lüktet, kivált azokéban, akik – mint mondják – közelebbrőlés mélyebben érintkeznek az élettel. Íme, Tisztelendő Testvérek,látjuk immár, mint ütögeti fel a fejét az a végzetes tan, amely alaikus férfiakat mint a haladás elemeit tolja be az egyházba. – Ekét erőnek: a konzervatívnak meg a haladásra vágyónak bizo-nyos megegyezéséből és szövetségéből – értve e szövetséget atekintély és az egyesek öntudata közt – keletkeznek a haladás és

40

a változások. Mert az egyesek öntudata, vagy némely egyéneköntudata a kollektív tudatra hat, emez pedig a tekintély viselő-ire, s őket arra kényszeríti, hogy egyezményekbe bocsátkozza-nak, és az egyezményhez ragaszkodjanak is.

Ebből nyilvánmeg lehet érteni, miért csodálkoznak úgy amo-dernisták, ha feddést vagy büntetést kapnak. Amit nekik bűnültudnak be, azt ők vallásos kötelmük teljesítésének vélik. Az ön-tudatok szükségleteit senki jobban nem ismeri, mint ők, azért,mert azokhoz közelebb állanak, mint az egyházi tekintély. Eze-ket a szükségleteket tehát mind úgyszólván magukban gyűjtikössze, miért is a nyilvános szólás és írás kötelezettsége hárulrájuk. Gáncsolja őket, ha akarja, a tekintély: ők lelkiismeretbelikötelességet teljesítenek s belső tapasztalásuk azt mondja, hogynem szemrehányás, hanemdicséret jár nekik.Mindenesetre tud-ják azt ők is, hogy a haladás nem jöhet létre ütközetek nélküls hogy az ütközet nincs áldozatok nélkül: legyenek tehát ők azáldozatok, miként a próféták és Krisztus. A tekintélyre nem ha-ragusznak azért, amiért rosszul bánik velük, mert annak is meg-engedik, hogy a maga részéről teljesítse kötelességét. Csupánamiatt panaszkodnak, hogy meg sem hallgatják őket, mivel ígya szellemek haladása késleltetik; de bizonyosan ütni fog az óra,mikor meg kell szakítani a halogatást, mert a fejlődés törvényeitlehet korlátozni, de teljesen összetörni nem lehet. Tehát továbbhaladnak a megkezdett úton; tovább haladnak, ha mindjárt vá-doltan és kárhoztatva is: hihetetlen merészségüket színlelt alá-zat leplével fedezvén. Nyakukat ugyan színből meghajtják; ámkezük és lelkük annál vakmerőbben követi terveiket. Ezzel pe-dig akaratosan és eszélyesen járnak el, mert egyrészt azt tartják,hogy a tekintélyt ingerelni kell, nem megdönteni; másrészt mi-vel szükségük van arra, hogy az egyház falain belül maradjanak,hogy a kollektív öntudatot lassanként átalakítsák; de mikor ezt

41

mondják, nem merik maguknak bevallani, hogy az a kollektívtudat eltér az övéktől és így semmi joguk sincsen arra, hogy en-nek tolmácsaiként tolják fel magukat.

28. Tehát, Tisztelendő Testvérek, a modernista írók és bajno-kok szerint nem szabad az egyházban semmi állandónak, semmiváltozhatatlannak lenni. E nézet terén nincsenek elődök híján;azokat értjük itt, akikről IX. Pius, a mi elődünk, már megírta:

”Ezek, az isteni kinyilatkoztatásnak ellenségei, föl-magasztalva az emberi haladást, azt vakmerő ésszentségtörő merészséggel be akarják vinni a kato-likus vallásba is; úgy, mintha ez a vallás nem Isten,hanem emberek műve volna, vagy valamely bölcse-leti találmány, amelyet emberi eszközökkel lehet tö-kéletesíteni.15„

A kinyilatkoztatásról, kiváltképpen meg a dogmáról semmi újsincs a modernisták tanában, hanem ez ugyanaz, amelyet elítél-ve találunk IX. Piusz Syllabusában ilyen fogalmazásban:

”Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen és azért foly-tonos és végtelen haladásnak van alávetve, amelymegfelelő legyen az emberi szellem haladásának;16„

és ünnepélyesebben a Vatikáni zsinatban ezen szavakkal:

”Mert a hit tanítása, amelyet Isten kinyilatkoztatott,nem úgy adatott az emberi elméknek, mint vala-mely bölcseleti találmány, tehát mint tökéletesítés-re szoruló: hanemmint Krisztus jegyesének átadott

15Encycl. Qui pluribus. 9. Nov. 1846.16Syll. Prop. 5.

42

isteni hagyaték, amely hűségesen megőrzendő éscsalhatatlanul hirdetendő. Ezért a szent dogmáknakörökké megtartandó az az értelme, amelyet egyszerhirdetett az anyaszentegyház, és sohasem szabad el-térni ettől az értelemtőlmagasabb értelmiségnek ör-ve és neve alatt.17„

Ezzel valóban a mi fogalmainknak – még a hitre vonatkozó fo-galmainknak is – magyarázata nem hogy megakadályoztatnék,hanem éppen elősegítettik és előrevitetik. Miért is nevezett Va-tikáni zsinat így folytatja:

”Növekedjék tehát, és sokban és erősen haladjonmind egyeseknek, mind mindenkinek, mind egyembernek, mind az egész egyháznak a korok ésszázadok fokával értelme, tudománya, bölcsessége;csakhogy a maga nemében, tudniillik ugyanazondogmában, ugyanazon értelemben, ugyanazon íté-letben.18„

4. A történelmi és kritikai modernizmus

29. Miután a modernizmus követői közt tanulmányoztuk a böl-cselőt, a hívőt, a teológust, hátra van már most, hogy hasonló-képp a történészt, kritikust, apologétát és a reformátort is szem-ügyre vegyük.

17Const. Dei Filius. Cap. IV.18Loc. cit.

43

A történelem önkényes kiforgatása

30. Azok a modernisták, akik történelmi tanulmányokkal fog-lalkoznak, úgy látszik, nagyon félnek attól, hogy filozófusoknaktekintessenek; sőt megvallják, hogy a filozófiában teljesen járat-lanok. Pedig ez csupa ravaszság: nehogy tudniillik valaki őketfilozófiai előítéletekkel gyanúsítsa meg s azzal, hogy ezért nemelég objektívek, amint mondják. Ám azért történelmükből vagykritikájukból merő filozófia beszél; akármit hoznak fel, az mindegyenes következtetéssel folyik filozófiai elveikből. Ezt a vizs-gáló könnyen megláthatja. A történészek vagy kritikusok elsőhárom szabálya – amint mondtuk – azonos azokkal az elvek-kel, amelyeket föntebb idéztünk a filozófusokból: tudniillik azagnoszticizmus, a dolgoknak a hit által való átalakításáról szólóelmélet, meg az a harmadik, amelyetmi eltorzításnak neveztünk.Most jelöljük ki mindegyiknek következményét. Az agnoszticiz-mus szerint a történelem – csak úgy, mint a tudomány – merőtüneményekről szól. Tehát Isten és mindennemű isteni beavat-kozás az emberiekbe a hithez utalandó,mint amelyhez kizárólagtartozik. Miért is ha előfordul olyasmi, amiben kettős – isteni ésemberi – elem van, aminők: Krisztus, az egyház, a szentségek ésigen sok enemű dolog, azt meg kell osztani, szét kell választani,úgy hogy ami emberi, az legyen a történelemé, ami isteni, aztjuttassák a hithez. Innen terjedt el a modernistáknál az a meg-különböztetés a történelmi Krisztus és a hit Krisztusa, a történe-lem egyháza és a hit egyháza, a történelem szentségei és a hitszentségei között és itt-ott más hasonló dolgok között. Továbbáazt mondják, hogy magát ezt az emberi elemet – amelyet, mintlátjuk, a történész dolgoz fel – úgy, amint az az okmányokbanmegjelenik, a hit az átalakítás által a történelmi föltételek föléemelte.

44

Tehát a hittől eszközölt hozzáadásokat ismét el kell választa-ni, és átutalni magához a hithez meg a vallástörténethez: így,ha Krisztusról van szó, mindazt, ami meghaladja az emberi föl-tételeket, akár a természetes föltételeket, melyekről a pszicholó-gia tájékoztat, akár attól a helytől vagy kortól függőket, amely-ben ő élt. Azonkívül, a harmadik filozófiai elv szerint, még olydolgokat is, melyek nem lépik át a történelem határát, mintegymegrostálnak s kiküszöbölnek és a hithez utalnak át mindent,ami ítéletük szerint nem felel meg az események logikájának,amint mondják, vagy nem illenek a személyekhez. Így azt akar-ják, hogy Krisztus ne mondott légyen olyasmit, ami látszólagmeghaladja a hallgató tömeg értelmét. Ezért az ő reális történe-téből törölnek és a hitnek engednek át minden allegóriát, ame-lyek az ő beszédeiben előfordulnak. Megkérdezhetnénk esetleg,miféle törvény alapján különítik el ezeket? Az emberi jellemalapján, az ő társadalmi föltételei alapján, egy-egy tény körül-ményeinek kapcsolata alapján: szóval, ha jól értettük, olyan nor-ma alapján, amely végelemzésben merő szubjektivitásra megyvissza. Azon erőlködnek ugyanis, hogy Krisztus személyét föl-fogják és mintegy hordozzák; és amit ők hasonló körülményekközött tettek volna, azt mind Krisztusra viszik át. Eszerint tehát,hogy lezárjuk fejtegetésünket, a priori és némely filozófiai elvekalapján – mert ezekhez ragaszkodnak, noha azt állítják, hogy afilozófiához nem értenek – kimondják, hogy az úgynevezett reá-lis történelemben Krisztus nem Isten, s nem is vitt végbe semmiistenit; mint ember pedig csak azt tette vagy mondta, aminektevésére vagy mondására, magukat az ő korába visszahelyezve,ők a jogot megadják.

45

A kritika, mint segédeszköz

31. Amint pedig a történelem a filozófiától, úgy a kritika a tör-ténelemtől veszi át a következtetéseket. A kritikus ugyanis atörténelemtől nyújtott ujjmutatásokat követve kétfelé osztja azokmányokat. Ami a mondott hármas csonkítás után megmarad,azt kijelöli a reális történelem számára, a többit átutalja a vallás-történelemhez, vagyis a belső történelemhez. Mert ezt a kétfelétörténelmet pontosan megkülönböztetik; és a vallástörténetet –óhajtjuk, hogy ez jól megjegyeztessék – szembehelyezik a reá-lis történelemmel, éppen mivel ez reális. Eszerint – amint mármondtuk – két Krisztus van: az egyik reális, a másik igazán soha-sem létezett, hanem a hithez tartozik; az egyik bizonyos helyenés bizonyos időben élt, a másik csupán a hit jámbor szemlélődé-seiben található; ilyen például az a Krisztus, akit a János evan-géliuma mutat fel, amely – mondják – úgy, amint van, csupameditáció.

32. Ezzel még nincs vége a filozófia uralmának a történelem-ben. Az okmányoknak – mint mondtuk – kétfelé osztása utánelőáll megint a filozófus a vitális immanencia dogmájával és ki-oktat arra nézve, hogymindazt, ami az egyház történetében van,a vitális immanenciával kell magyarázni. Ámde bármely vita-lis emanációnak oka vagy föltétele valami szükségképpeniség-ben vagy szükségletben keresendő: tehát a tényt is a szükségletszerint kell fölfogni és az történetileg csak ezután következik.Mit tesz most a történész? Átbúvárolva megint az okmányo-kat – akár a szentkönyvekben foglaltatnak, akár egyebünnenszármaznak – elkészíti belőlük minden egyes szükséglet jegy-zékét: a dogmákét, a szent dolgok kultuszáét és másokét, ame-lyek az egyházban fölváltva fölléptek. Az elkészített jegyzéketátadja a kritikusnak. Ez most ráteszi kezét a vallástörténelem-

46

nek szánt okmányokra s azokat egyes korok szerint úgy állítjaössze, hogy mindegyik megfeleljen az adott jegyzéknek: meg-emlékezve mindig arról a szabályról, hogy a szükségletet a tényelé, a tényt az elbeszélés elé tegye. Hiszen olykor megeshetik,hogy a Szentírás némely része – vegyük például a leveleket –csakugyan a szükséglet által teremtett tény. Akárhogy álljon is adolog, a törvény az, hogy valamely okmány korát nem máskéntkell meghatározni, mint az egyházban támadt egyes szükség-letek korából. Ezenkívül különbséget kell tenni valamely ténykezdete és annak továbbfejlődése közt: ami ugyanis egy naponjöhet létre, az csak idő folytán képes növekedni. Ez okból a kri-tikus köteles a már kor szerint – mint mondtuk – szétosztottokmányokat újólag kettéválasztani, elkülönítve a dolog erede-tére meg az annak fejlődésére vonatkozókat, és ezeket megintidőrendbe sorozni.

33. Most újból föllép a filozófus, aki kötelezi a történész ta-nulmányait akként folytatni, amint azt az evolúció szabályai éstörvényei előírják. Erre a történész megint vizsgálja át az okmá-nyokat: hatoljon be kíváncsian azon körülményekbe és föltéte-lekbe, amelyek közt volt az egyház az egyes korokon keresztül,konzervatív erejébe, a belső és külső szükségletekbe, amelyeka haladásra serkentenek, az akadályokba, amelyek fölmerültek,egyszóval mindabba, ami hozzájárul annak meghatározásához,miként tartattak meg az evolúció törvényei. Ezek után végremegírja, mintegy fővonásokban, a fejlődés történetét. Közbelépa kritikus és beszolgáltatja a többi okmányt. A kéz a tollhoz nyúlés kész a történelem. Kérdezzük, kinek írják már most ezt a tör-ténelmet? Történésznek avagy kritikusnak? Nos, egyiknek sem;hanem a filozófusnak. Itt az egész dolgot per apriorismum inté-zik el: mégpedig az eretnekségtől hemzsegő apriorismussal. Va-lóban szánjuk az ilyen embereket, akikről az apostol azt monda-ná:

47

”Az ő okoskodásukban hiábavalókká lettek... mertmikor magukat bölcseknek vallanák lenni, balgata-gokká lettek.19„

Azonban ingerlik az epét, mikor az egyházat vádolják azzal,hogy úgy keveri össze és módosítja az okmányokat, hogy a sa-ját hasznára szóljanak. éppen azt róják föl az egyháznak, amirőlérzik, hogy a lelkiismeretük nyíltan vádolja őket.

E módszer alkalmazása a Szentírásra

34.Az okmányoknak e kor szerinti felosztásából és elrendezésé-ből önként következik, hogy a szent könyveket nem lehet azok-nak a szerzőknek tulajdonítani, akiknek a nevét viselik. Miértis a modernisták hellyel-közzel nem haboznak azt állítani, hogyezek a könyvek – kivált a Mózes öt könyve és az első háromevangélium – valami kezdetleges elbeszélésből nőttek ki, foko-zatos járulékokkal, közbeszúrásokkal, teológiai vagy allegori-kus értelmezés céljából, vagy pedig azért, hogy csak összekös-sék egymással a különálló részeket. Ugyanis, hogy kevés szóvals világosabban megmondjuk, megengedendő a szent könyvekvitális evolúciója, mely a hit evolúciójából születik s annak felelmeg. És hozzáteszik, hogy ennek az evolúciónak nyomai annyi-ra nyilvánvalók, hogy annak történetét majdnem meg lehet ír-ni. Sőt csakugyan meg is írják minden habozás nélkül, úgyhogyazt hinnénk, hogy a saját szemükkel látták az egyes írókat, akikegyes korszakokban közremunkáltak a szent könyvek bővíté-sén. Hogy pedig ezt bizonyítsák, az úgynevezett szövegkritikáthívják segítségül és igyekeznek meggyőzni arról, hogy ez, vagy

19Róm 1,21–22.

48

az az esemény vagy mondás nincs a maga helyén s más hasonlóérvekkel hozakodnak elő. Valóban azt mondhatnánk, hogy ma-guknak mintegy bizonyos típusokat alkottak az elbeszélésekrőlés beszédekről, melyekből holt-bizonyosan megítélik, mi van ésmi nincs a maga helyén. Hogy ily úton kik lehetnek alkalma-sak a döntésre, ítélje meg, aki tudja. Csakugyan, aki hallja bi-zonygatásaikat a szent könyvek körül végzett tanulmányaikról,melyek segélyével annyi oda nem illő adatot kifogásolnak, szin-te azt hinné, hogy előttük senki sem forgatta ezeket a könyve-ket, hogy nem akadt már szinte végtelen sok tudós, aki ezeketminden irányban átkutatta s hozzá olyan tudósok, akik tehet-ségben, képzettségben s életszentségben magasan fölöttük áll-tak. És ezek a valóban bölcs tudósok annyira távol álltak attól,hogy a Szentírás bármely részét kifogásolják, hogy minél mé-lyebben hatoltak beléjük, annál nagyobb hálát adtak az Isten-ségnek, amiért így méltóztatott beszélni az emberekkel. Csak-hogy a mi tudósaink nem azokkal a segédeszközökkel tanulmá-nyozták a szent könyveket, amelyekkel a modernisták: tudniil-lik nem volt mesterük és vezetőjük az a filozófia, amely Istentagadásából vonja le elveit és az ítélkezés normáját sem követel-ték maguknak.

Most már tehát úgy véljük, föltárhatjuk. milyen a modernis-ták történelmi módszere. Elöl jár a filozófus; őt fölváltja a tör-ténész; majd sorrendben a tárgyi (belső) és a szövegkritika. Ésmivel az első okkal jár az, hogy hatását közölje a következőkkel,világos, hogy az ilyen kritika nem lehet másféle kritika, csakami agnosztikus, immanentista, evolucionista névvel illethető jo-gosan: és ezért aki ezt használja és ezzel él, implicite ugyanazontévelyeket vallja és ellensége a katolikus tannak. Miért is a leg-nagyobb csodálkozással látjuk, hogy manapság még katolikusembereknél is annyira dívik a kritikának ez a neme. Ám ennek

49

kettős oka van : az első az a szoros szövetség, amelyet az e fajtatörténészek és kritikusok egymásközt kötöttek, tekintet nélkül anemzeti és vallási különbségre; azután meg az a határtalan vak-merőség, amellyel a többi egyhangúlag földicséri és a tudományhaladásának kiáltja ki azt, amit egyikük elhangoztat: amellyelazt. aki önmagában akarja értékelni a szörnyszülött fölfedezést,zárt sorokban megtámadják; aki tagadja, azt tudatlansággal vá-doljak; aki fölkarolja és pártfogolja, azt égig magasztalják. A té-velygők uralmának e túlsúlyából és a könnyelmű lelkek óvatlanbeleegyezéséből mintegy a légkör megromlása képződik, amelymindent elsenyveszt és továbbterjeszti a kórságot. De térjünkát az apologétára.

5. A modernista apologéta

35. Amodernista apologéta is a filozófustól függ, mégpedig két-féleképpen. Először közvetve,mivel tárgyául veszi a történelmet,amelyet – mint láttuk – a filozófus útmutatásai szerint írtakmeg; másodszor közvetlenül,mert tőle kölcsönzi a dogmákat ésítéleteket. Innen vált közkeletűvé a modernisták iskolájában aza szabály, hogy az új apológiának a vitás vallási kérdéseket tör-ténelmi és lélektani kutatásokkal kell megoldani. Ezért a mo-dernista apologéták azzal a racionalistáknak szóló intelemmelkezdik munkájukat, hogy a vallást ne a szent könyvekből, seaz egyházban használatos és régi módszer szerint megírt tör-ténelmi munkákból védjék meg, hanem a reális történelemből,amely modern szabályok és modern módszer szerint készült. Ésezt nem ad hominem argumentálva mondják, hanem mivel csu-pán ezt a történelmet tartják tartalmilag igaznak. Őszinteségükfelől írásaikban biztosak: a racionalisták már ismerik őket, márdicsérik őket, mint akik egy zászló alatt zsoldoskodnak velük;

50

és ennek a dicséretnek, amelyet az igazi katolikus megvetne, őkmég örülnek és azt szembeállítják az egyház feddéseivel.

De most már lássuk, milyen módon kezeli valaki ezek közülaz apológiát. A cél, amelyet maga elé tűzött, ez: a hitben mégjáratlan embert odavezetni, hogy azt a katolikus vallásról szó-ló tapasztalást kövesse, amely a modernisták tanítása szerintegyedüli alapja a hitnek. Két út vezet ide: objektív az egyik, amásik szubjektív. Az első az agnoszticizmusból indul ki és arratörekszik, hogy a vallásban – jelesül a katolikus vallásban – ki-mutassa azt a vitális belső erőt, amely a pszichológust meg ajóhiszemű történészt is meggyőzze, hogy annak történetébenvalami ismeretlen rejlik. E célra szükséges kimutatni, hogy akatolikus vallás úgy, amint ma létezik, mindenesetre ugyanaz,amelyet Krisztus alapított, azaz nem egyéb, mint annak a mag-nak fokozatos kifejlődése, amelyet Krisztus ültetett el. Meg kelltehát először is határozni, milyen ez a mag. Ezt a következő for-mulával akarják elérni: Krisztus azt hirdette, hogy Isten orszá-ga eljövendő, hogy rövid idő alatt megalakul s hogy ő annaka Messiása, vagyis Istentől küldött alkotója és szervezője. Ez-után ki kell mutatni, hogy ez a mag – a katolikus egyházbanmindig immanens és permanens – miként fejlődött lassanként atörténelem folyamán s miként alkalmazkodott az egymásutánikörülményekhez, ezekből vitaliter magához vonzva azt, ami adoktrinális, kulturális egyházi formák közül neki fölhasználha-tó volt s mindeközben legyőzve a fölmerülő akadályokat, vissza-verve az ellenségeket, túlélveminden üldözést ésminden harcot.Miután pedig kimutattatott, hogy mindez – mármint az akadá-lyok, ellenségek, üldözések, harcok, valamint az egyház élete éstermékenysége – oly természetűek voltak, hogy ámbár az evo-lúció törvényei ezen egyház történetében épségesen jelennekmeg, azért mégsem elegendők történetének teljes magyarázatá-

51

ra: elénk áll és magától kínálkozik az ismeretlen. Ezt mondják amodernisták. Csakhogy ebben az egész okoskodásban egy dol-got nem vesznek észre: hogy az elsődleges magnak ez a megha-tározása egyedül az agnosztikus és evolucionista bölcselő aprio-rizmusának köszönhető és hogy ezt a magot oly kedvezménye-sen definiálták, hogy a saját ügyüknek szolgáljon.

36. Míg az új apologéták az elsorolt érveléssel bebizonyítot-ták, meggyőzővé iparkodnak tenni a katolikus vallást, továbbis mennek és megengedik, hogy abban sok olyasmi van, amisérti a lelkeket. Sőt – némi rosszul palástolt örömmel – nyíl-tan hangoztatják, hogy a dogmatikai részben is tévedéseket ésellenmondásokat fedeztek fel, ám hozzáteszik, hogy ezek nem-csak menthetők, hanem – bármily csodálatosan hangozzék is –igazolhatók és törvényesek. Így szerintük a szent könyvekbenis több hely kifogásolható tudományos vagy történelmi tévedésmiatt. De – mondják – itt nem tudományról vagy történelem-ről van szó, hanem csupán vallásról és erkölcsi tévedésekről.A tudomány és a történelem ott csak afféle máz, amely a val-lási és erkölcsi tapasztalatokat burkolja, hogy így könnyebbenterjesztessenek, minthogy ezeket a tömeg másként nem értenémeg, tökéletesebb tudomány vagy történelem nemhogy hasz-nára, hanem kárára válna. Különben – teszik hozzá – a szentkönyveknek, mivel vallásos természetűek, szükségképpen vanéletük, márpedig az életnek megvan a maga igazsága és logi-kája, ami természetesen más, mint a racionális igazság és logi-ka, sőt merőben különböző jellegű, tudniillik az összehasonlításés arányosság igazsága egyrészt a környezetre nézve (medium,amint mondják), amelyben élünk, másrészt a célra nézve, ami-ért élünk. Végre elmennek addig, hogy minden tartózkodás nél-kül kimondják, hogy ami az élet által magyarázható, az mindigaz és törvényes. Mi pedig, Tisztelendő Testvérek, akiknek szá-

52

mára egy és egyetlen az igazság, s akik a szent könyveket úgytekintjük, mint amelyek a Szentlélek ihletése alatt írattak és Is-ten a szerzőjük,20 mi aztmondjuk, hogy ez az állítás a haszonlesővagy kényszerű hazugság vádját hárítjamagára Istenre; és SzentÁgoston szavaival kijelentjük:

”Ha egyszer ily magas tekintélynél megengedünkegyetlen kényszerű hazugságot, nem marad ekönyveknek egyetlen részecskéje sem, amelyet– amennyiben valaki vagy erkölcsileg nehéznek,vagy a hitre hihetetlennek találná – ugyanezen ká-ros eljárással vissza ne lehetne vinni a hazug szer-zőnek szándékára és céljára.21„

Miért is ugyanezen szent tudós hozzáteszi:

”Ezekben [az iratokban] aki akar, hisz, aki nem akar,nem hisz.„

De amodernista apologéták serényen törtetnek előre. Megenge-dik azonkívül, hogy a szent könyvekben előfordulnak még va-lamely tan bizonyítására oly okoskodások, amelyeket nem irá-nyoz semmi ésszerű elv; ilyenek azok, amelyek a jövendölésekretámaszkodnak. És ezeket is védelmezik, mint valamely prédiká-ció fogásait, amelyeket az élet igazol. Mondjunk még többet?Megengedik, sőt bizonyítják, hogy maga Krisztus is nyilvánva-lóan tévedett Isten országa eljövetele idejének megjelölésében,amin – mondják – nem kell csodálkozni, mert őt is megkötötték

20Come. Vat. De Revel. Can. II.21Epist. 28.

53

az élet törvényei. Ezek után mit mondanak az egyház dogmái-ról? Ezek is csakúgy hemzsegnek a nyílt ellenmondásoktól; deazonkívül, hogy az élet logikájától megengedtetnek, nem ellen-keznek a szimbolikus igazsággal; bennük ugyanis a végtelenrőlvan szó, amelynek végtelen sok a szempontja. Végül mindeztannyira bizonygatják és védelmezik, hogy azt sem haboznak be-vallani, hogy a Végtelen iránt nem tanúsíthatunk kiválóbb tisz-teletet, mint hogyha belőle magából bizonyítjuk be az ellenmon-dást. Az ellenmondás bebizonyítása után pedig mit nem lehetbebizonyítani?

37. Ám azt, aki meg nem hisz, nem csupán objektív, hanemszubjektív érvekkel is hajlandóvá lehet tenni a hitre. E célbóla modernista apologéták visszatérnek az immanencia tanához.Igyekeznek ugyanis az embert meggyőzni arról, hogy benne stermészetének és életének legbelső mélyeiben rejlik valami val-lás utáni vágy és szükséglet, de ez nem lehet bármely vallás,csakis olyan, amilyen a katolikus, mert ezt – mondják – a tö-kéletes élet kialakulása követeli. – Itt pedig újólag erősen saj-nálkoznunk kell azon, amit nem várnánk katolikus férfiaktól:hogy noha az immanencia tanát mint tant elvetik, azzal mégisélnek az apológiában; és ezt oly óvatlanul teszik, hogy – úgylátszik – az emberi természetben nem csupán képességet és al-kalmazkodást engednek meg a természetfölötti rendhez – amitpedig a katolikus apologéták alkalmasan használt mérséklettel,mindenkor kimutattak – hanem igazi és név szerinti szükségle-tet. Ám, hogy helyesebben szóljunk, a katolikus vallásnak ezt aszükségletét megtámadják azok a modernisták, akik mérsékel-tebbeknek akarnak látszani. Mert azok, akiket integralistáknaknevezhetünk, a még nem hívő emberben ugyanazt a benne rejlőcsírát akarják kimutatni, amely Krisztus öntudatában élt s álta-la az emberekkel közvetíttetett. Így tehát, Tisztelendő Testvé-

54

rek, a modernistáknak itt összefoglalva leírt apologetikai mód-szerét az ő elméletükkel teljesen egyezőnek ismertük meg: ésmódszerük, miként tanaik is valóban tele van tévelyekkel, úgy-hogy nem építésre alkalmasak, hanem rombolásra, nem katoli-kusok nevelésére, hanem éppen a katolikusoknak eretnekségrevaló csábítására, sőt bármely vallásnak teljes felforgatására.

6. A reformátor

38. Kevés mondanivalónk van még hátra a modernistáról mintreformátorról. Már az, amit eddig elmondtunk, bőségesen tanú-sítja, mennyi ésmilyen szilaj újításvágy hevíti ezeket az embere-ket. Ez a vágy pedig kiterjed mindenre, ami csak van a katoliciz-musban. Meg akarják újítani a filozófiát, különösen a szeminári-umokban, úgy, hogy a skolasztikus filozófia, egyéb, elavult rend-szerekkel együtt, a filozófia történetébe utaltatván, az ifjaknaka modern filozófia taníttassék. mint amely igazán és egyedülmegfelel a mi korunknak. A teológia megújítására azt akarják,hogy a tőlünk racionálisnak nevezett teológia alapja a modernfilozófia legyen. A pozitív teológia pedig követelésük szerint tá-maszkodjék a dogmatörténetre. A történet megírását és előadá-sát szintén saját módszerük ésmodern szabályok szerint követe-lik. Azt sürgetik, hogy a dogmákat s azok fejlődését hozzák össz-hangba a tudománnyal és a történelemmel. Ami a hitoktatást il-leti, követelik, hogy a katekizmusokba csak azon dogmák vétes-senek fel, melyek ujjádolgoztattak és a nép felfogását meg nemhaladják. – A szent dolgok kultusza körül csökkenteni kívánjáka külső ájtatosságokat és eltiltani azok szaporítását. Igaz, hogymások, akik inkább hajlanak a szimbolizmushoz, e kérdésben el-nézőbbeknek mutatkoznak. Hangoztatják, hogy az egyház kor-mányzatát minden tekintetben reformálni kell, különösen fe-

55

gyelmi és dogmatikus téren. Azért bent is, kint is összhangbakell hozni – amint mondják – a modern öntudattal, amely egé-szen a demokrácia felé törekszik; azért az alsópapságnak mega laikusoknak is részt kell juttatni az egyház kormányzatábanés meg kell osztani a nagyon is centralizált tekintélyt. Hason-lóképpen azt akarják, hogy a szent ügyekkel foglalkozó rómaihivatalokat megreformálják, jelesül azokat, amelyek hitvizsgálóhivatalnak (Szent Officium) és index-konqregációnak neveztet-nek. Ugyancsakmegreformálandónak jelentik ki az egyházi kor-mányzat szerepét politikai és társadalmi téren; úgy, hogy vonjaki magát a polgári ügyekből, de alkalmazkodjék hozzájuk, hogyelsajátítsa szellemüket. Erkölcsi téren megegyeznek az amerika-nisták fölfogásával, hogy az aktív erényeket elébe kell helyez-ni a passzív erényeknek s amazok gyakorlását emezek rovásá-ra előmozdítani. A klérus szervezetét olyannak kívánják, hogyvisszaöltse a régi lelki alázatosságot és szegénységet s azonfe-lül gondolkozásban és tevékenységben megegyezzék a moder-nizmus szabályaival. Vannak végül, akik készséggel hallgatva aprotestáns mesterek beszédeire, még a szent papi nőtlenséget iseltöröltetni óhajtják. Mit hagynak tehát az egyházban érintetle-nül, ami tőlük és elveik szerint ne lenne megreformálandó?

Az első rész záradéka: a modernizmus foglalataminden eretnekségnek

39. Úgy találhatja valaki, Tisztelendő Testvérek, hogy a mo-dernisták tanainak fejtegetésénél hosszasabban időztünk. De ezmindenképpen szükséges volt, először azért, hogy részükről aza szokott kifogás ne érjen minket, hogy nem ismerjük tanaikat;másodszor, hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy midőn moderniz-musról beszélünk, nem elszórt s egymással semmi kapcsolatban

56

nem álló tanokról van szó, hanem egységes, kompakt testrőlúgyszólván; ahol ha egyet megengedünk, a többi szükségkép-pen következik. Azért, mondhatnánk, didaktikus módszerrel él-tünk, helyenként azon barbár kifejezéseket sem vetvemeg, ame-lyeket a modernisták használnak. Ha most már az egész rend-szert egy szempontból áttekintjük, senki sem fog csodálkozni,hogy azt úgy határozzuk meg, mint minden eretnekség fogla-latát. Bizonyos, hogy ha valaki föltette magában, hogy együ-vé gyűjtse minden a hit körül fölmerült eretnekség magvát ésvelejét, sohasem végezhette volna e föladatot tökéletesebben,mint ahogy a modernisták végeztek. Sőt ezek annyival továbbis mentek, hogy teljesen eltörölték nem csupán a katolikus val-lást, hanem – amint kimutattuk – minden vallást. Innen az anagy tetszés a racionalistáknál; innen van, hogy akik a raciona-listák közt szabadabban és nyíltabban szólnak, nem örülhetnekhathatósabb segítőknek a modernistáknál.

Tehát, Tisztelendő Testvérek, annál is inkább térjünk visszaa legkárosabb tanra, az agnoszticizmusra. E tan szerint ugyan-is míg az intellektus részéről minden Istenhez vezető út zárvavan az ember számára, addig alkalmasabbat vélnek találhatni alélek bizonyos érzelmeiben és tevékenységében. De ki nem lát-ja, milyen hiú törekvés ez? Mert a lélek érzelme megfelel azontárgy hatásának, amelyet az értelem vagy a külső érzékek szol-gáltatnak. Vegyük el az értelmet: az ember vakon követi a kül-ső érzékeket, amelyeknek amúgy is rabja. Ismételjük, hiú törek-vés; mert az efféle képzelgések nem fogják kiirtani a közfelfo-gást a vallásos érzésről: mert a közfelfogás arra tanít minket,hogy a lélek bármely indulata, vagy elfoglaltsága nemhogy se-gítsége volna, hanem éppen akadálya az igazság kutatásának;az igazságot, mint magánvalót (in se) értjük itt, mert az a má-sik, szubjektív igazság alkalmas lehet ugyan szójátékokra, de

57

mit sem használ az embernek, akinek legnagyobb érdekében álltudni azt, létezik-e rajta kívül egy isten, akinek kezébe jut vala-mikor. Ám azt mondják, hogy a tapasztalás igen hathatós segí-tő. De mivel járul ez a tapasztalás a lélek érzelméhez? Semmi-vel sem, legföljebb annak erősségét növeli s ebből az erősségbőlaránylag szilárdabb lesz az objektív igazságról való meggyőző-dés. Márpedig ez a két dolog igazán nem eszközli azt, hogy aléleknek az az érzelme ne szűnjék meg érzelem lenni, a termé-szetét sem változtatják meg. amely abban áll, hogy az érzelemmindig az eltévelyedésre hajlik, hacsak az értelem nem kormá-nyozza: sőt inkább megerősítik és segítik ezt az érzelmet, mertminél intenzívebb az érzelem, annál több joggal érzelem. Mint-hogy pedig itt a vallásos érzelemről s a benne foglalt tapasz-talásról beszélünk, jól jegyezzétek meg, Tisztelendő Testvérek,mennyi okosságra van szükség e kérdésben, meg hogy mennyitudásra, amely ezt az okosságot vezesse. Tudjátok a lelkekkelvaló érintkezésből, azokat értve különösen, amelyekben az ér-zelem a túlnyomó; tudjátok azon könyvek szokott olvasásából,amelyek az aszkézisről tárgyalnak; ámbár ezek a modernistákszámára semmi értékkel nem bírnak, mégis sokkal szilárdabbtudás s a megfigyelésre sokkal finomabb éleselműség22 van ben-nük, mint amellyel ők dicsekednek. Nos, mi valóban esztelen-ségnek vagy legalább nagy oktalanságnak találjuk, hogy valakiminden előzetes nyomozás nélkül oly tapasztalatokkal bírjon,mint amelyekre a modernisták hivatkoznak. Ha ezek a tapasz-talatok oly erősek s oly biztosak – ezt a kérdést csak melleslegvetjük fel – e tulajdonságokkal miért nem ruházzák fel azt a ta-pasztalást, amellyel saját bevallása szerint több ezer katolikusbír s amely azt mondja, hogy a modernisták téves úton járnak?Ezmind hamis és csalóka volna?Az emberek többsége ragaszko-

22éleselméjűség (– a kiadó)

58

dik és ragaszkodni fog ahhoz, hogy a puszta érzelem és tapaszta-lás, amelyet az ész nem vezet és nem világosit, sohasem juthat elIsten megismerésére. Marad tehát az ateizmus és vallástalanság.A modernisták a szimbolizmus tanának bebizonyításából semígérhetnek jobbat maguknak. Mert ha akármilyen amint mond-ják intellektuális elem semmi egyéb, csak szimbóluma Istennek,akkor nem szimbóluma-e magának Istennek vagy az isteni sze-mélyiségnek neve? És ha így áll a dolog, akkor kérdésessé válikaz isteni személyiség és nyitva az út a panteizmushoz. Ugyan-ide, vagyis a tiszta és nyílt panteizmushoz vezet az a másik, azisteni immanenciáról szóló tan is. Mert kérdjük: ez az immanen-cia megkülönbözteti-e Istent az embertől, vagy sem? Ha meg-különbözteti, akkor miben tér el a katolikus tantól, vagy miértveti el a külső kinyilatkoztatásról szóló tant? Ha pedig nem kü-lönbözteti meg, akkor ott vagyunk a panteizmusnál. Ámde ez amodernisták immanenciája azt kívánja és megengedi, hogy azöntudat minden tüneménye az embertől, mint embertől indul-jon ki. Ebből tehát törvényszerűen az következik, hogy Istenegy és azonos az emberrel: ez pedig panteizmus. Az amegkülön-böztetés végül, amit a tudomány és a hit között hirdetnek, nemengedmegmás következtetést. Mert a tudomány tárgyát a meg-ismerhetőnek valóságában keresik, viszont a hitét a megismer-hetetlenében. Márpedig a megismerhetetlen csakis úgy szárma-zik, hogy az objektív tárgy meg az értelem között semmi aránysincs. Ám ezt az aránytalanságot soha, még a modernisták ta-nában sem lehet megszüntetni. Tehát a megismerhetetlen a hí-vőnek csakúgy, mint a filozófusnak mindig megismerhetetlenfog maradni. Tehát az egyetlen lehetséges vallás a megismerhe-tetlen valóság vallása és miért ne lehetne ez az a világszellemis, amelyet némely racionalisták megengednek, igazán nem lát-juk át. De már ez is elég annak bőséges bizonyítására, hányféle

59

úton vezet a modernisták tana az ateizmushoz és minden valláseltörléséhez. Ezen az úton a protestánsok tévelye tette az elsőlépést; követte a modernisták tévelye; legközelebb már csak azateizmus jöhet.

60

Második rész: a modernizmus okai

Erkölcsi okok: kíváncsiság, kevélység

40. Hogy mélyebben megismerkedjünk a modernizmussal éshogy e nagy sebre biztosabban kereshessünk gyógyszert, szük-séges most, Tisztelendő Testvérek, némileg azon okokat kutat-ni, amelyek a bajt szülték vagy táplálják. A legközelebbi és leg-közvetlenebb ok az ész eltévelyedésében keresendő, ez nem isszorul kétségre. Távolabbi okot pedig kettőt ismerünk: ezek akíváncsiság és kevélység. A kíváncsiság, ha bölcsen nem fékez-tetik, magában véve elég bármely eltévelyedés magyarázatára.Miért is a mi elődünk, XVI. Gergely joggal írta:

”Igazán siralmas, hogy meddig kalandoznak el azemberi értelemnek őrjöngései, mihelyt valaki újdolgokra törekszik és az apostol intése ellenére töb-bet erőlködik tudni a kelleténél és önmagában fö-löttébb megbízva, a keresendő igazságot a katolikusegyházon kívül véli föltalálni, amelyben pedig az azigazság tisztán, a tévelynek legkisebb árnya nélkülföltalálható1„

– De sokkal nagyobb része van a lélek elvakításában és eltévelyí-tésében a kevélységnek, amely úgyszólván otthon van a moder-nizmus tanában, abban mindenütt táplálékot nyer és minden-féle színt felölt. Kevélységből bíznak meg magukban oly me-

1Gregor. XVI. Ep. Encycl., Singulari Nos. 7. Kal. Iul. 1834.

61

részen, hogy mintegy az egész világnak irányítói, törvényho-zói akarnak lenni. Kevélységből hivalkodnak azzal, hogy ők abölcsesség egyedüli birtokosai és mondogatják fennhéjázón ésfölfuvalkodva: Nem vagyunk olyanok, mint a többi emberek; éshogy ne is hasonlítsanak a többiekhez, fölkarolják és elképzelika legvisszásabb újdonságokat. Kevélységből vetnek el mindenmegalázkodást s erőlködnek a tekintélyt a szabadsággal össze-egyeztetni. Kevélységből gondolkoznak, saját magukról megfe-ledkezve csakis a mások megreformálásáról, s nincsen náluksemmi fokozat, a felsőbb hatalomnak semmi tisztelete. Nincsis valóban rövidebb s gyorsabb út a modernizmushoz, mint akevélység. Ha egy katolikus a világiak közül, vagy ha egy papmegfeledkezik a keresztény élet azon szabályáról, mely azt pa-rancsolja nekünk, hogy tagadjuk meg magunkat, ha Krisztustakarjuk követni, és a kevélységet nem veti ki az ő szívéből, azbárkinél alkalmasabb a modernisták tévelyeinek fölkarolására.– Miért is, Tisztelendő Testvérek, az legyen a legelső köteles-ségtek, hogy álljatok szembe az ily kevély emberekkel, azokatalantasabb és kevésbé szembeötlő munkákkal foglalkoztassá-tok, hogy annál jobban elnyomassanak, minél magasabbra tol-ják magukat és hogy kisebb körre szorítva, kevesebb hatalmuklegyen az ártásra. Azonkívül mind ti személyesen,mind a szemi-náriumok felügyelői útján legszorgosabban tartsátok szemmel aszent papság növendékeit; és akit gőgös jelleműnek találtok, aztirgalmatlanul kergessétek ki a papi pályáról. Bárcsak ez mindiga szükséges éberséggel és kitartással végeztetett volna!

62

Értelmi okok: járatlanság a skolasztikus bölcse-letben

41. Ha az erkölcsi okokról áttérünk az értelemből eredő okok-ra, az első s a legfőbb, amivel találkozunk, a tudatlanság. Merta modernisták, ahányan vannak, akik tudósok akarnak lenni éslátszani az egyházban, s a modern filozófiát tele szájjal fölma-gasztalják és megvetik a skolasztikus filozófiát, amazt, csalókakülszínétől megtévesztve, csupán azért karolták föl, mivel emeztegyáltalán nem ismerik és így nélkülöztek minden argumentu-mot a fogalmak zavarának eloszlatására és a tévokoskodásokelkerülésére. A hamis filozófiának pedig a hittel való összeháza-sításából jött létre az ő rendszerük, amely olyan számos és olyroppant tévelyekben bővelkedik.

A modernizmus terjesztése

42. Vajha ennek terjesztésére kevesebb buzgalmat és gondot for-dítanának! De serénységük akkora, munkájuk oly lankadatlan,hogy szinte sajnáljuk, hogy ennyi erőt pazarolnak az egyházromlására, ami helyesen alkalmazva annak legnagyobb segélyé-re volna. Kétféle csellel élnek pedig a lelkekmegejtésére: előszörelhárítani igyekeznek az akadályokat, másodszor azt, ami nekikhasznál, gondosan fölkeresik és serényen, türelmesen földolgoz-zák. Három dolog van különösen, amit törekvéseikkel ellenke-zőnek éreznek: a skolasztikus filozófiai módszer, a szentatyáktekintélye és hagyománya s az egyházi tanítóhivatal. Ezek ellenelkeseredett harcot folytatnak. Azért a skolasztikus filozófiát,ahol tehetik. kinevetik és megvetik. Akár tudatlanságból teszikezt, akár félelemből, akár éppen mind a két okból, az bizonyos,

63

hogy az új dolgok tanulmányozásátmindig összekötik a skolasz-tikus módszer gyűlöletével; és nincs nyilvánvalóbb jele annak,hogy valaki a modernizmus tanai felé hajlik, mint hogyha irtóz-ni kezd a skolasztikus módszertől. Emlékezzenek a modernistákpártolói arra a kárhoztatásra, amellyel IX. Piusz sújtotta ezt a té-telt:

”Az amódszer s azok az elvek, amelyekkel a régi sko-lasztikus tudósok kezelték a filozófiát, már nem fe-lelnek meg a mi korunk szükségleteinek és a tudo-mányok haladásának2„

A hagyománynak erejét és természetét pedig a legravaszabbuligyekeznek kiforgatni, hogy megfosszák értekétől és fontossá-gától. Ám a katolikusok számára mindenkor tekintély marad amásodik niceai zsinat, mely kárhoztatta

”azokat, akik elég merészek [...] az istentelen eret-nekek módjára megvetni az egyházi hagyományo-kat és kigondolni valami újdonságot [...] vagy ki-gondolni gonoszul és álnokul olyasmit, ami részbenmegdöntheti a katolikus egyház törvényes hagyo-mányait.„

Tekintély marad a negyedik konstantinápolyi zsinat hitvallása:

”Megvalljuk tehát, hogy megtartjuk és megőrizzükazokat a szabályokat, melyek a szent katolikus és

2Syll. prop. 13.

64

apostoli egyháznakmind a szent és dicsőséges apos-toloktól, mind az ortodox egyetemes vagy helyi zsi-natoktól, vagy pedig bármely istensugallta atyátólés egyházi mestertől hagyományoztattak.„

Miért is IV. Piusz és IX. Piusz római pápák a hitvalláshoz mégezt a hozzáadást rendelték el:

”Az apostoli és egyházi hagyományokat s az egyház-nak minden egyéb szabályzatát és rendeletét a leg-szilárdabban megengedem és fölkarolom.„

A szentséges egyházatyákról sem ítélnek különbül a modernis-ták, mint a hagyományról. Határtalan vakmerőséggel azt mond-ják róluk, hogy noha méltók minden tiszteletre, de kritikai éstörténelmi kérdésekben teljesen járatlanok, amit pedig nem le-hetmenteni, legföljebb a korral, amelyben éltek. Végülmagánakaz egyházi tanítóhivatalnak tekintélyét teljes erejükből csök-kenteni és gyöngíteni iparkodnak, mind eredetének, természe-tének, jogainak szentségtörő elvitatásával,mind ellenfelei rágal-mainak szabad fölújításával. Csakugyan illenek a modernistáknyájára azok a szavak, melyeket a mi elődünk a legnagyobb szo-morúsággal irt:

”Hogy Krisztus titkos jegyesét, akiben vagyon az iga-zi világosság, megvetésnek és gyűlölségnek tegyékki, a sötétségnek fiai őt a tömeg előtt nyílt rágal-makkal támadják meg s összeforgatva a dolgok ésnevek értelmét és erejét, ráfogják, hogy barátja asötétségnek, ápolója a tudatlanságnak, ellenzője atudományok világosságának és haladásának.3„

65

Ha már így áll a dolog, Tisztelendő Testvérek, nem csoda, haazokat a katolikus embereket, akik kitartóan küzdenek az egy-házért, a legnagyobb rosszakarattal és epésséggel támadjákmega modernisták. Nincs az igaztalanságnak az a neme, amivel őketne kínoznák, de leginkább tudatlansággal és csökönyösséggelvádolják őket. Ha megfélemednek ellenfeleik képzettségétől éserejétől, akkor őket agyonhallgatással igyekeznek lehetetlennétenni. Ez az eljárásuk a katolikusokkal annál felháborítóbb, mi-vel ugyanakkor fékezetlenül égig magasztalják azokat, akik vé-leményükben osztoznak; emezeknek újdonságtól áradó könyve-it nagy tapssal fogadják; minél merészebben forgatja ki valaki arégieket, veti meg a hagyományt s az egyházi tanítóhivatalt, an-nál bölcsebbnek kiáltják ki: végre, amitől bármely jó ember csakelborzadhat, akit elér az egyház kárhoztatása, azt körülrajong-ják s nemcsak nyíltan és bőségesen feldicsérik, hanem éppen azigazságnak vértanújaként ünneplik. Az ifjabb elmék, melyeketmindez elszédített és megzavart a dicséreteknek és szidalmak-nak ez a lármája, hogy tudatlanoknak ne mondják őket s hogybölcseknek tűnjenek föl, meg a kíváncsiság és gőg belső kény-szere alatt akárhányszor az áradatba vetik magukat és a moder-nizmushoz pártolnak.

43. De ezek már azokhoz a cselfogásokhoz tartoznak, ame-lyekkel a modernisták eladják portékáikat. Mire nem képesek,hogy követőik számát növeljék? A szent szemináriumokban, azegyetemeken elhódítják a tanári állásokat s lassanként megmé-telyezik a tanszékeket. Tanaikat, ha talán burkoltan, beleszöviktemplomi szónoklataikba; nyíltan megvallják a gyűléseken; be-tolják és terjesztik a társadalmi intézményekben. Könyveket, na-pilapokat, folyóiratokat adnak ki a maguk vagy más neve alatt.

3Motu proprio Ut mistycam 14. Martii 1891.

66

Olykor egy s ugyanazon író több nevet is használ, hogy az ava-tatlanok megejtessenek a szerzők színlelt sokaságával. Szóvaltettben, beszédben, írásban mitől sem riadnak vissza, úgy, hogyszinte lázas őrjöngőknek mondhatnánk őket. És mindennek mia gyümölcse? Sirathatunk igen sok nagyreményű ifjút, akik leg-nagyobb hasznára válhattak volna az egyháznak, de letértek ahelyes ösvényről. Sirathatunk másokat is, akik bár nem jutottakennyire, de mintegy belehelve a megromlott levegőt, szabadab-ban szoktak gondolkozni, beszélni, írni, mintsem katolikusok-hoz illik. Vannak ilyenek a világiak közt, vannak a papok közt isés amit kevésbé várnánk, a szerzetesrendekben sem hiányzanak.A biblikus tárgyakat a modernisták törvényei szerint kezelik. Atörténetírásban, az igazság kimutatásának örve alatt, szorgosans bizonyos nyílt gyönyörrel hozzák napfényre azt, ami látszó-lag foltot vet az egyházra. A nép szent hagyományait, bizonyosapriorizmustól vezetve, mindenáron el akarják törölni. A régisé-güktől ajánlt szent ereklyéket megcsúfolják. Az a hiú vágy veze-ti ugyanis őket, hogy a világ beszéljen róluk s tudják, hogy eztnem érhetnék el azzal, ha csupán azt mondanák, amit mindigés amit mindenki mondott. És eközben talán úgy vannak meg-győződve, hogy Isten és az egyház iránt teljesítenek kötelessé-get: valójában pedig a legsúlyosabban megbántják őket, nem isannyira munkájukkal, mint inkább a szándékkal, mely vezérliőket és mivel nagy merészen fölötte hasznosnak hirdetik a mo-dernisták működését.

67

Harmadik rész: gyógyszerek

44. A tévelyek e csapatának nyílt támadásával boldog emlékűelődünk, XIII. Leó igyekezett már – kivált biblikus téren – szó-ban és tettben erősen szembeszállni. De a modernistákat, amintláttuk, nem egykönnyen ijesztik meg ezek a fegyverek: a leg-nagyobb figyelmességet és lelki megalázkodást színlelve a pápaigéit a saját javukra csavarták el, tetteit pedig másokra vitték át.Így a baj napról napra súlyosbodott. Miért is, Tisztelendő Test-vérek, elhatároztuk, hogy tovább nem késlekedünk, és fogana-tosabb intézkedéseket léptetünk életbe. Titeket pedig kérünk ésfelszólítunk, hogy e fontos kérdésben sohase érjen benneteketkifogás, az éberség, buzgalom, szilárdság elmulasztása miatt. Ésamit tőletek kérünk és elvárunk, ugyanazt kérjük és elvárjuk atöbbi lelkipásztortól, a növendékpapság nevelőitől és tanáraitól,legkivált pedig a szerzetesrendek legfőbb elöljáróitól.

I. A skolasztikus bölcselet, mint a szent tudomá-nyuk alapja

45. Ami tehát először is a tanulmányokat illeti, akarjuk és meg-hagyjuk, hogy a skolasztikus bölcselet tétessék a szent tanulmá-nyok alapjává. Természetesen,

”ha valami nagyon kényes vagy csak mellesleg érin-tett dolog fordul elő a skolasztikus tudósoknál, vagyami nem egyezik a későbbi korok kutatásaival, vagyvégre még nem is valószínű, azt legkevésbé semszándékunk követésre ajánlani a mi korunknak.1„

68

A fődolog az, hogy a skolasztikus bölcseletet követendőnek ír-juk elő s értjük különösen azt, amelyet Aquinói Szent Tamás ta-nított: amit erre nézve elődünk szentesített, azt mind érvénybentartjuk és amennyiben szükséges, megújítjuk és megerősítjüks kötelező megtartását az egyetemeknek elrendeljük. A püspö-köknek kötelessége lesz, ha valahol ezek a szemináriumokbanelhanyagoltattak, sürgetni és követelni, hogy a jövőben figye-lembe vétessenek. Ugyanezeket írjuk elő a szerzetesrendek igaz-gatóinak. A tanárokat pedig intjük, hogy jól jegyezzék meg ezt:Aquinói Szent Tamástól eltérni, kivált metafizikai kérdésekben,mindig nagy kárral jár.

46. Ez tétetvén a bölcselet alapjává, rajta a teológia épületeszilárdan építtessék föl. A teológia tanulmányozását, Tisztelen-dő Testvérek, tehetségetek szerint mozdítsátok elő, hogy a sze-mináriumból kikerülő papnövendékek annak kitűnő tiszteleté-től és nagy szeretetétől legyenek eltelve s abbanmindenkor ked-vük találják. Mert

”senki előtt sem ismeretlen, hogy a tanulmányoknakama nagy és számos tömegében, amely az igazságraáhító elmének kínálkozik, a szent teológia annyirakövetelheti magának az első helyet, hogy a bölcsek-nek régi mondása szerint a többi tudománynak ésművészetnek kötelessége neki alávetve lenni s aztszolgáló módjára szolgálni.2„

Hozzátesszük ehhez, hogy mi azokat is dicséretre méltóknaktartjuk, akik teljes tiszteletből a hagyomány, a szentatyák s azegyházi tanítóhivatal iránt, bölcs ítélettel s a katolikus elvekkel

1Leo XIII. Enc. Æterni patris.2Leo XIII. Litt. ap In magna 10. Dec. 1889.

69

élve (amit nem mondhatunk el mindenkiről) a pozitív teológi-át az igazi néven nevezendő történelemtől kölcsönzött fénnyeligyekeznekmegvilágítani. Valóban nagyobb fontosságot kell tu-lajdonítani a pozitív teológiának, mint ezelőtt: ám ez úgy történ-jék, hogy a skolasztikát semmi veszteség ne érje és ítéltessenekel azok, akik, mintegy a modernisták ügyvivőül szegődve, a po-zitív teológiát úgy felmagasztalják, hogy a skolasztikus teológi-át megvetni látszanak.

47. A profán tanulmányokra vonatkozólag pedig elég lesz is-mételnünk azt, amit elődünk oly bölcsen mondott:

”Buzgón foglalkozzatok a természettudományokkal:e téren a mi korunknak lángeszű, merész és hasz-nos fölfedezéseit amily joggal csodálják a kortársak,éppoly örökös magasztalással és dicsérettel fogjákaz utódok emlegetni.3„

De ez ne történjék a szent tanulmányok rovására, amire nézveugyancsak elődünk ezt a nagyon komoly intelmet adta:

”Ha valaki mélyebben kutatja e tévelyek okát, leg-kivált abban fogja találni, hogy a mi korunkbanminél inkább nőtt a buzgalom a természettudomá-nyok iránt, annál jobban hanyatlottak a komolyabbés magasabb tanulmányok: némelyek szinte feled-ségbe mentek4 az embereknél; mások hanyagul éskönnyelműen kezeltetnek és ami méltatlanság, el-vesztvén régi méltóságuk fényét, megmételyeztet-nek a vélemények gonoszságával és a visszás néze-tek szörnyűségével.5„

3Alloc. 7. Martii 1880.

70

E törvény értelmében tehát előírjuk a természettudományok ta-nításának szabályozását a szent szemináriumokban.

II. E szabályok végrehajtása

48. Szem előtt kell tartani mind a mi előírásainkat, mind elő-dünk előírásait, valahányszor szemináriumok vagy katolikusegyetemek igazgatóinak és tanárainak kiválasztásáról van szó.Akik bármi tekintetben a modernizmushoz hajlanak, azok min-den tekintet nélkül tartassanak távol az igazgatás vagy a tanítástisztétől; ha már hivatalban vannak, mozdíttassanak el: hason-lóképpen, akik nyíltan pártolják a modernizmust, akár a moder-nisták dicsérésével és vétkük mentegetésével, akár a skolaszti-ka, a szentatyák, az egyházi tanítóhivatal ócsárlásával, akár azegyházi hatalom, illetve annak bármely viselője iránti engedel-messég megtagadásával: hasonlóképpen, akik a történelembenvagy a régészetben, vagy a biblikumban újdonságokat keresnek:hasonlóképpen, akik elhanyagolják a szent tudományokat vagya világiakat többre látszanak becsülni. Ebben a kérdésben, Tisz-telendő Testvérek, különösen a tanárok megválogatásában, so-hasem lehet túlságos az elővigyázat és az állhatatosság; mert amesterek példája után igazodik a tanítványok többsége. Miértis kötelességtek teljes tudatában, bölcsen és erélyesen járjatokel ezen ügyben.

49. Hasonló éberséggel és szigorúsággal kell kiismerni és ki-válogatni azokat, akik a szent dolgokba akarnak beavattatni. Tá-vol, távol legyen a papi rendtől az újdonságok szeretete: a kevélyés a makacs lelkeket gyűlöli az Isten! – A teológia és a kánon-jog tudora ezentúl ne lehessen senki, aki előzőleg nem hallgatta

4feledésbe merültek (– a kiadó)5Loc. cit.

71

a skolasztikus filozófia rendes tanfolyamát Mert ha megkapnáa tudori címet, hiába kapná. Amit az egyetemek látogatásáróla püspökök és szerzetesek ügyei élén álló szent tanács Olaszor-szág világi és szerzetes papjai számára előírt 1896-ban, azt ezen-túl kiterjesztendőnek rendeljük el az összes nemzetekre. – Pap-növendékek és papok, akik valamely katolikus egyetemre vagyfőiskolára beiratkoztak, azokat a tárgyakat, amelyek ezeken elő-adatnak, ne hallgassák világi egyetemen. Ha ez valahol meg voltengedve, a jövőre nézve megtiltjuk. – Azok a püspökök, akik ilyegyetemek vagy főiskolák igazgatói fölött állanak, a legszorgo-sabban vigyázzanak rá, hogy amit most elrendeltünk, az állan-dóan figyelembe vétessék.

III. A püspökök kötelessége: a könyvek, lapok,gyűlések fölötti őrködés

50. Hasonlóképp kötelessége a püspököknek a modernista szel-lemű s azt terjesztő iratoknak, ha kiadattak, eltiltani az olvasá-sát, ha még nem adattak ki, eltiltani a kiadását. Továbbá semmiilynemű könyv, napilap, folyóirat ne bocsáttassék be se a sze-mináriumi ifjak, se az egyetemi hallgatók közé: mert ezek nemkevésbé ártalmasak, mint az erkölcsellenes iratok, sőt annyivalinkább, mert a keresztény élet forrását fertőzik meg. Ugyanígybírálandók el némely katolikus írók, akik különben nem rosszszándékúak, de járatlanok lévén a teológiai tanulmányokban ésújabb filozófiai képzettséggel bírva, emezt a hittel törekednek ki-egyeztetni és ezáltal, amint mondják, a hitnek használni. Ezek aművek, mivel szerzőik neve és híre miatt nem adnak okot a féle-lemre, annál több veszélyt rejtenek magukban, mert lassankénta modernizmus felé terelik az olvasót.

72

51. Általában pedig, Tisztelendő Testvérek, hogy szabályt ad-junk e fontos kérdésben, ha bármelyiktek egyházmegyéjébenolvasásra veszélyes könyvek adatnak ki, erélyesen törekedjetekarra, hogy ezek száműzessenek s ha kell ünnepélyes tilalommalis éljetek. Mert igaz, hogy az Apostoli Szentszék mindent elkö-vet ezen iratok kiirtására, de számuk már akkorára nőtt, hogyalig elég erőnk mindegyik elbírálására. Ennek következménye,hogy néha későn jő az orvosság, mikor már a baj elharapódzotta hosszas halogatás miatt. Kívánjuk tehát, hogy az egyházi elöl-járók, félretéve minden félelmet, minden testi okosságot, nemügyelve a gonoszok kiabálására, szelíden, de állhatatosan telje-sítsék kötelességüket; megemlékezvén arról, amit XIII. Leó Of-ficiorum című apostoli konstitúciójában előírt:

”Az ordináriusok, úgyis mint a Szentszék delegá-tusai, igyekezzenek az egyházmegyéikben kiadottvagy elterjedt ártalmas könyveket és más iratokateltiltani és a hívők kezéből eltávolítani.„

Ezen igék szerint ez nemcsak joguk, hanem kötelességük is. Éssenki se hígyje, hogy teljesítette ezt a kötelességét, ha egy vagykét könyvet följelentett nekünk, míg jóval több mást terjedniés forgalomban hagy. Az se tartson vissza titeket, TisztelendőTestvérek, ha történetesen valamelyik szerző másutt megszerez-te könyvére az imprimatur-t, mert ez először hamisított lehet,másodszor hanyagságból s túlságos kegyből adatott és a szer-ző részéről túlságos bizalommal fogadtatott, amely utóbbi esetolykor előfordul a szerzetesrendekben. Megesik, hogy amintugyanaz az eledel nem való mindenkinek, úgy némely könyvekis, melyek egyik helyen ártalmatlanok, másutt a körülményekmiatt ártalmasak lehetnek. Ha tehát egy püspök, a hozzáértők

73

véleményének meghallgatása után, ily könyveket is elítélendő-nek talál a saját egyházmegyéjében,mi erre megadjuk neki a ha-talmat, sőt ezt kötelességévé is tesszük. Mindenesetre illendőenkell intézni az ügyet, az eltiltást, ha ez elég, a papságra szorítva;ám a katolikus könyvárusokra mindenkor áll az a szabály, hogya püspöktől elítélt könyveket nem szabad eladni. És ha már errea tárgyra tértünk, vigyázzanak a püspökök, nehogy a könyváru-sok nyereségvágyból rosszul sáfárkodjanak: mert némelyiknekkönyvjegyzékében a modernisták művei áradozva s nem kis di-csérettel ajánltatnak. Ezeket, ha vonakodnak engedelmeskedni,a püspökök, előzetes intés után, ne habozzanak megfosztani a„katolikus könyvkereskedő” címtől; hasonlóképp s annál többjoggal, ha püspöki könyvárusok: akiket pedig a „pápai könyv-kereskedő” cím ékesít, azokat jelentsék fel az Apostoli Szent-széknek. Végül mindenkinek emlékezetébe idézzük azt, amit azemlített Officiorum című konstitúció XXVI. cikkelye tartalmaz:

”Mindazok, akik apostoli engedélyt kaptak tiltottkönyvek olvasására és megtartására, azért nem ol-vashatnak s tarthatnakmeg bármely, a helyi ordiná-riusoktól elítélt könyvet vagy lapot, hacsak az apos-toli engedélyben nyomatékosan ki nincs tüntetve,hogy szabad bárkitől kárhoztatott könyveket olvas-niuk vagy megtartaniok.„

IV. Cenzúra

52. Ám nem elég a rossz könyvek olvasását és eladását megaka-dályozni, meg kell tiltani a kiadásukat is. Azért a püspökök a leg-nagyobb szigorúsággal osztogassák a kiadási engedélyt. Mint-hogy az Officiorum című konstitúció szerint igen sok az oly

74

könyv, amelyek kiadására engedélyt kérnek a püspöktől, s mint-hogy a püspök maga nem vizsgálhatja meg előzetesen mind-egyiket, némely egyházmegyében elegendő számú cenzort ren-delnek ki a könyvek megvizsgálására. Ezt a cenzori intézménytnagyon dicsérjük és nemcsak ajánljuk, hanem egyenesen előír-juk, hogy azt minden egyházmegyében vezessék be. Legyenektehát minden püspöki udvarban hivatalos cenzorok, akik a ki-adandó műveket megvizsgálják és ezek mind a két klérusból vá-lasztassanak, korban, képzettségben, bölcsességben kiválók le-gyenek s a tanok jóváhagyásában vagy elítélésében biztos kö-zépúton haladjanak. Rájuk bízassék azon iratok megvizsgálása,amelyek kiadásához az idézett konstitúció XLI. és XLII. cikke-lye értelmében engedélyre van szükség. A cenzor véleményétírásban közölje. Ha ez kedvező, a püspök megadja a kiadási en-gedélyt Imprimatur szóval, mely elé azonban odateendő a Nihilobstat formula, a cenzor nevével együtt. A római kúrián, csak-úgy, mint a többin, hivatalos cenzorok nevezendők ki. EzeketRómában a bíboros vikárius meghallgatása után s magának apápának beleegyezésével és jóváhagyásával a Vatikán háznagyanevezi ki. Az ő föladata lesz minden egyes bírálatra szánt műcímsorát kijelölni. A kiadási engedély ugyancsak a háznagy ál-tal adatik meg, valamint a pápai bíboros vikárius által, vagy en-nek helyettese által, a cenzor jóváhagyó formulájának – mintmondtuk – előrebocsátásával s a cenzor nevének hozzátételé-vel. Csak rendkívüli és ritka esetekben, a püspök bölcs ítéletébőllehet a cenzor nevét mellőzni. A szerzők a cenzor nevét soha-se tudják meg, mielőtt ez kedvező véleményt nem adott, azért,hogy a cenzor ne legyen esetleg zaklatásoknak kitéve, mialattez iratokat vizsgálja, vagy ha a kiadást nem javallaná. Cenzo-rok szerzetesrendekből sohase választassanak, hacsak előzete-sen és titokban meg nem hallgattatott a tartományi főnöknek,

75

illetve Rómában a generálisnak véleménye, aki is a jelöltnek er-kölcséről, tudományáról és tanultságáról lelkiismerete szerintköteles tanúságot tenni. A szerzetesrendek főnökeit figyelmez-tetjük azon fontos kötelességükre, hogy sohase engedjék megalantasaiknak, hogy valamit nyomdába adjanak, mielőtt magukés az ordináriusok erre engedélyt nem adtak. Végezetül megje-gyezzük és kijelentjük, hogy a cenzori cím, mellyel valaki föl-ruháztatik, nem használható föl a saját egyéni véleményeinektámogatására s annak e tekintetben semmi értéke sincs.

53. Ezeket általánosságban elmondván, nevezetesen annakszorgosabb megtartását írjuk elő, amit az Officiorum konstitú-ció XLII. cikkelyének ezen igéi tartalmaznak:

”Világi papoknak tilos az ordináriusok előzetes en-gedelme nélkül napilapok vagy időszaki lapok szer-kesztését elvállalni.„

Akik ezzel az engedelemmel visszaélnek, attól előzetes intésután megfosztandók. Ami azokat a papokat illeti, akik úgyneve-zett levelezők vagymunkatársak,mivel gyakran előfordul, hogyezek a modernizmustól megmételyezett cikkeket közölnek a na-pilapokban vagy folyóiratokban, vigyázzanak rájuk a püspökök,nehogy hibázzanak s ha hibáztak, intsék meg, esetleg az írástóltiltsák el őket. Ugyancsak komolyan intjük a szerzetesrendek fő-nökeit, hogy résen álljanak: ha elhanyagolnák kötelességüket, apüspökök, mint a pápa képviselői teljesítsék azt. Katolikusoktólszerkesztett napilapoknak s folyóiratoknak, amennyiben lehet-séges, legyen kijelölt cenzoruk. Ennek kötelessége lesz mindenegyes lapot vagy könyvet a kiadása után tüzetesen átolvasni;ha valamit bennük veszélyesnek talál, azt tüstént javíttassa ki.Ugyanez legyen a püspökök kötelessége, még ha a cenzor ked-vezően ítélt volna is.

76

V. Kongresszusok

54.A kongresszusokat és nyilvános gyűléseket már föntebb em-lítettük, mint ahol a modernisták nyilvánosan igyekeznek néze-teiket támogatni és terjeszteni. – A püspökök ezentúl ne enged-jék meg, vagy csak ritkán, hogy a papok gyűléseket tartsanak.Ha megengedik, csak azon föltétel alatt engedjék meg, hogy ottsemmi oly dolgot ne tárgyaljanak, ami püspökökhöz s az Apos-toli Szentszékhez tartozik; hogy semmit se javasoljanak vagyköveteljenek ott, ami a szent hatalom bitorlását jelenti; hogysemmi olyan beszéd ne hangozzék el, ami a modernizmust, apresbiterianizmust vagy a laicizmust érintené. – Ilyen gyűlése-ken, melyeket esetről esetre csak írásbeli engedéllyel és más idő-ben lehet megtartani, más egyházmegyebeli pap csupán a sajátpüspöke ajánlólevelével vehet részt. – És egyik pap se feledje elazt, amit XIII. Leó oly komolyan ajánlott:

”Szent legyen a papok előtt följebbvalóik tekinté-lye: legyenek meggyőződve, hogy a papi hivatal, hacsak nem a püspök vezetése alatt gyakoroltatik, seszent, se elég hasznos, se tisztességes nem lehet.6„

VI. Egyházmegyei megfigyelő tanácsok

55. De, Tisztelendő Testvérek, mit ér, ha mi parancsokat, szabá-lyokat adunk és azokat nem tartják be pontosan, állhatatosan?Hogy ez szerencsésen, óhajunk szerint történjék, célszerűneklátjuk az összes egyházmegyék elé terjeszteni azt, amit Umbriapüspökei sok évvel ezelőtt oly bölcsen határoztak.

6Litt. Enc. Nobilissima Gallorum, 10. Febr. 1884.

77

”Hogy kiirtassanak a már elterjedt tévelyek, vagyhogy továbbterjedésük megakadályoztassék, hogytovábbá eltávolíttassanak a gonoszság mesterei,akik által meggyökeresednek az ezek terjedésébőlszármazó káros hatások, a szent gyülekezet Borro-mei Szent Károly nyomdokain haladva elhatározta,hogy minden egyes egyházmegyében állíttassék fölegy tanácsmindkét [egyházi és világi] klérusnak ér-demes tagjaiból, akiknek tiszte lesz arra vigyázni,lappangnak, vagy terjednek-e és miféle új tévelyeks erről a püspököt értesíteni, hogy a tanácsadókatösszehívva, gyógyszereket gondoljon ki, amelyek-kel az a baj már csirájában elfojtathassék, nehogy alelkek nagy kárára tovább és tovább terjedjen, vagyami még rosszabb, napról napra erősödjék és növe-kedjék.7„

Kirendeljük tehát, hogy minden egyes egyházmegyében minélelőbb állítsanak föl ilyen tanácsot, amelynek a consilium a vigi-lantia nevet adjuk. Ennek tagjai ugyanoly módon választandók,mint amelyet föntebb a cenzorokra nézve előírtunk. Mindenmá-sodik hónapban erre kitűzött napon összejönnek a püspökkel:amit tárgyalnak, amit határoznak, azt a titok pecsétje alatt őriz-zék. Kötelességüknek tartsák pedig ezeket. A modernizmus tü-neteit és nyomait mind a könyvekben. mind az oktatásban éberszemmel kutassák ki; a papság s az ifjúság megóvására okos, desürgős és hathatós rendszabályokat dolgozzanak ki. Óvakodja-nak a szavak újdonságától s emlékezzenek meg XIII. Leó intel-méről:

7Art. consess Epp. Umbriæ, Novembri 1849. Tit. II. art. 6.

78

”Nemhelyeselhető katolikusok irataiban az a beszéd-modor, mely káros újdonságra törekedvén, kinevet-ni látszik a hívek ájtatosságát és a keresztény élet újrendjéről, az egyház új szabályairól, a modern lélekúj vágyairól, a papság új társadalmi hivatásáról, újkeresztény nemzedékről és sok más hasonló dolog-ról beszél.8„

Ezek a könyvekben és az előadásokban ne tűressenek meg. Nehanyagolják el ama könyveket, amelyek kegyes helyi hagyomá-nyokról vagy szent ereklyékről tárgyalnak. Ne engedjék megily kérdések feszegetését az áhítat élesztésére szánt napilapok-ban vagy szemlékben, se gúnyt űző vagy a bölcseket megvetőigékkel, se megállapodott véleményekkel, kivált – ami gyakranmegesik – ha állításaik nem lépik át a valószínűség határát vagyelőítéletekre támaszkodnak. A szent ereklyékre nézve ez tartan-dó szem előtt. Ha a püspökök, akik egyedül illetékesek e kérdés-ben, biztosan megállapítják valamely ereklye állítólagos voltát,azt vonják ki a hívek tiszteletéből. Ha az ereklye okmányai tár-sadalmi zavarok vagy egyéb ok miatt elvesznének, az ereklyecsak gondos püspöki elismerés után teendő ki nyilvános tiszte-letre. Az előírás vagy alapos föltevés irányadó csak úgy lehet, haa tiszteletet a régiség ajánlja; mire nézve idézzük itt a búcsúk ésszent ereklyék szent tanácsának 1896-ból származó határozatát:

”A régi ereklyék megtartandók az azelőtt tanúsítotttiszteletben, hacsak különös esetben nincsenek biz-tos érvek azoknak hamis, vagy állítólagos voltára.„

8Instruct. S. C. NN. EE. EE. 27. Ian. 1902.

79

–Hogy pedig a szent hagyományokrólmiként kelljen ítélni, arranézve ez tartassék szem előtt: az egyház e kérdésben oly eszé-lyességgel él, hogy az ily hagyományoknak írásban való elbe-szélését csakis a legnagyobb óvatosság mellett és a VIII. Orbán-tól szentesített nyilatkozat előrebocsátásával engedi meg; amiha betartatik is, még mindig nem kezeskedik a tény igazságá-ról, csak éppen annak elhívését nem tiltja meg, amennyiben hi-telességéhez emberi motívumok vannak. Ebben az értelembenhatározott most harminc éve a rítusok szent tanácsa:

”Az ily jelenségeket vagy kinyilatkoztatásokat azapostoli Szentszék se el nem fogadta, se nem kár-hoztatta, hanemmindössze megengedte csupán em-beri hittel való jámbor elhívésüket, a hozzájuk fűző-dő hagyomány miatt, amelyet alkalmas tanúságokés emlékek erősítenek meg.9„

Aki ezt tartja szem előtt, ment lesz a félelemtől. Mert vala-mely jelenség kultusza, amennyiben magára a tényre vonat-kozik, vagyis relatívnak mondható, mindig magában foglalja atény igazságának föltételét: amennyiben pedig abszolút, mindigaz igazságra támaszkodik, mert a szentekként tisztelt szemé-lyekre magukra vonatkozik. Ugyanezt állíthatjuk az ereklyék-ről is. – Végül arra kérjük az őrködő tanácsot, hogy kitartóanés szorgosan tartsa szemmel a társadalmi intézményeket, vala-mint a társadalmi ügyekről szóló iratokat, nehogy bennük va-lami modernizmus lappangjon, hanem megfeleljenek a rómaipápák előírásainak.

9Decr. 2. Maii 1877.

80

VII. Háromévenkénti visszatérés

56. És nehogy esetleg feledésbe menjenek ezen előírásaink,akarjuk és meghagyjuk, hogy minden egyes egyházmegye püs-pöke jelen sorok kibocsátásától számított egy év múlva, azutánpedig minden harmadik évben tüzetes és hű jelentést terjesszenfel az Apostoli Szentszékhez mindazon határozatok végrehajtá-sáról, amelyek ezen Levelünkben foglaltatnak, valamint a pap-ság közt uralkodó tanokról, értjük kivált a szemináriumokat sa többi katolikus főiskolákat, azokat sem véve ki, amelyek nemállanak az ordináriusok tekintélye alatt. Ugyanezt tesszük köte-lességükké a szerzetesrendek főkormányzóinak a saját növen-dékeikre nézve.

Az egyház és a tudományos haladás

57. Ezeket tartottuk, Tisztelendő Testvérek, megírandóknakminden hívő üdvére. Az egyház ellenfelei ezeket bizonyosan fölfogják használni annak a régi rágalomnak fölújítására, hogy miellenségei vagyunk a bölcsességnek és az emberiség haladásá-nak. Hogy ezekre a vádakra –melyeket a keresztény vallás törté-nete örökös argumentumokkal cáfolmeg – valami új ellenvetéstmondjunk, szándékunkban áll minden erőnkből előmozdítaniegy külön intézet fölállítását, amelyben kitűnő bölcsesség hí-rében álló katolikus férfiak közreműködése mellett a katolikusigazság vezetésével és tanításával fejlesztessék a tudománynak,a műveltségnek minden ága. Adja Isten, hogy tervünket szeren-csésen végrehajthassuk,mindazok segédkezésével, akiket Krisz-tus egyházának őszinte szeretete lelkesít. De erről más alkalom-mal.

81

58. Addig is tinektek, Tisztelendő Testvérek, akiknek munká-jában és buzgalmában erősen bízunk, teljes lelkünkből kívánjuka menny bőséges világosságát, hogy a mindenünnen becsúszótévelyektől fenyegetett lelkek viszontagsága közt meglássátok,mi a teendőtök és teljes erővel, szilárdsággal teljesítsétek, amitkötelességeteknek ismertetek föl. Segéljen benneteket hatalmá-val Jézus Krisztus, a mi hitünknek szerzője és mestere; segéljenkönyörgésével és segedelmével a Szeplőtelen Szűz, minden eret-nekségnek eltiprója. – Mi pedig szeretetünknek s a balságban is-teni vigaszunknak zálogaképpen tiszta szívvel adjuk rátok, pap-ságtokra, híveitekre apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Szent Péter oltáránál, 1907. szeptember 8-án,pápaságunknak ötödik esztendejében.

X. Piusz pápa.

82

Kiadói utószó: a modernizmus utóéleté-ről (1907 – 2016)

Tehát Szent X. Piusz pápa a XX. század elején minden erejévelazon volt, hogy megsemmisítse a Katolikus Egyház létét fenye-gető modernista eretnekséget. Vajon sikerrel járt? A (magyar)Katolikus Közlöny szerzője 1907-ben ezt jósolta:

”Ne higgyük azonban, hogy most már a moderniz-mus megszűnik létezni. Nem, csak kénytelen leszeljutni logikai következményéhez: hogy szakítson akatolicizmussal, kiváljék az egyházból, és külön fe-lekezetté alakuljon. Akik pedig az egyházban akar-nak maradni, nem mondhatják magukat egyszer-re modernistáknak a katolikusoknak, hanem csakegyszerűen katolikusok lesznek, a hagyomány és azegyház fölfogása szerint.1„

A kiközösített modernista George Tyrrell viszont egészen más-hogy képzelte el a jövőt:

”Hidegvérrel őrizzük meg helyünket, és ne rémül-jünk meg, amikor ők az Egyház hivatali díszeit ma-gukra öltve az Egyház nevében lesújtanak bennün-ket az anatémáikkal. Jelen dominanciájuk csak ide-iglenes fejezet az Egyház történetében.2„

1Egyházi Közlöny, 1907. szeptember 27. szám, 599. p.

83

És máshol:

”Ha az enciklika elnyomó intézkedéseit sikerrel vég-rehajtanák, akkor attól lehet tartani, hogy a mo-dernizmus – melynek megdöbbentő energiájáról,sokoldalúságáról és elterjedtségéről az enciklika ta-núskodik – egyszerűen a föld alá, a katakombákbakényszerülne, hogy aztán ott növekedjék és erősöd-jék, és újra megszervezze magát arra a nem túl tá-voli jövőre várva, amikor képes lesz majd megújultlendülettel újra előretörni. A homokból emelt gátakellenére elérkezik majd a dagály. Nem békésen, ha-nem veszélyes rohammal.3„

Úgy tűnik, az élet inkább Tyrrell várakozásait igazolta. A mo-dernizmus elítélése és (látszólagos) elfojtása után alig néhányévtizeddel, az 1920-as és 1930-as években megjelent egy új teo-lógiai irányvonal, az úgynevezett nouvelle théologie, azaz (szószerint) „új teológia”. Ez lényegében nem volt más, mint a mo-dernista eretnekség felmelegített, újracsomagolt változata.

Szót kell ejtenünk a jelenleg is igen népszerű Pierre Teilhardde Chardin munkásságáról is. Ő (többek között) a kiközösítettTyrrell tanítványa volt. Saját ars poeticáját így fogalmazta meg1936-os levelében:

”Egyre inkább azon erőfeszítés kerül érdeklődésemközéppontjába, hogy saját magamban kialakítsak,

2In: Msgr. Henri Delassus, La conjuration anti-chrétienne, 144. p.3In: Newman Smyth: Passing Protestantism and Coming Catholicism, New

York, Scribners, 1912. 111–112. p.

84

illetve magam körül terjesszek egy új vallást (hatetszik, nevezzük ezt feljavított kereszténységnek),aminek személyes istene nem a régmúlt idők ősi föl-desura, hanem a világ Lelke.4„

És máshol:

”Ahogy múlnak az évek, egyre inkább azt gondolom,hogy pusztán ennyi a szerepem... mint KeresztelőSzent Jánosnak: előre jelezni az eljövendőt. Vagy azis lehet a hivatásom, hogy segítsek: a már létező dol-goknak új lelke szülessék.5„

A katolikus vallás úgy vallással („feljavított kereszténységgel”)való helyettesítéséhez természetesen az Egyház teológusainakis volt egy-két szava. A Vatikán többször is eltiltotta Chardintattól, hogy filozófiai kérdésekről írjon. Őt viszont – az „új teo-lógia” többi képviselőihez hasonlóan – nem érintette meg külö-nösebben, hogy az Egyház elítélte tévedéseit. Egy alkalommalpéldául ezt írta:

”[Mostanra már] olyan sok barátom van, jó stratégi-ai pozíciókban, hogy egyáltalán nem félek a jövőtől.Megnyertem a játékot.„

Reginald Garrigou-Lagrange, a nagy domonkos teológus ígyfoglalt állást az „új teológiáról” híres cikke végén:

4Letter to Leontine Zanta, 1936. január 26.5I.m.

85

”[Az új teológia] visszavezet bennünket a moderniz-musba, mert elfogadta a modernizmus lényegi alap-feltevését, miszerint az Igazság hagyományos meg-határozását (æquatio rei et intellectus – azaz »meg-felelési [vagy alkalmazkodási] viszony a dolog és azértelem között«) mint képzeletbeli dolgot, helyette-sítették a szubjektív meghatározással: adequatio re-alis mentis et vitæ – azaz az elme megfelelése (vagyalkalmazkodása) az élethez. [...] Tehát újra felmond-ják a modernista szöveget: »Az igazság nem vál-tozatlanabb magánál az embernél, mert hiszen ve-le, benne és általa fejlődik.« 6 Tehát ahogy X. Pi-usz mondta a modernistákról: »elferdítik az Igaz-ság örök fogalmát.« [...] Mindez oda vezetne, hogypontosan azt mondjuk ki, amit az Egyház ellensé-gei hallani akarnak. [Az új teológia képviselői általírt] újabb könyveiket olvasva azt találjuk, hogy tel-jes lelki nyugalommal javasolnak új értelmezéseketa dogmáinkhoz; legyen szó akár az Eredeti Bűnről,akár a kozmikus gonoszról, akár aMegtestesülésről,akár a Megváltástól, akár az Eucharisztiáról, a vég-ső, egyetemes újraegyesülésről, a kozmikus Krisz-tusról, vagy akár minden vallás közös közeledésé-hez az egyetemes, kozmikus középponthoz.

Érthető, hogy miért mondta a Szentatya [XII. Pi-usz pápa] az »új teológiáról« közelmúltban elhang-zott beszédében – ami a L’Osservatore Romano 1946.szeptember 19-i számában jelent meg – a követke-zőket: »Ha elfodadnánk ezt az álláspontot, mivé len-

86

nének akkor a Katolikus Hit változhatatlan dogmái,mivé lenne a Hit egysége és stabilitása?«7„

Aki alaposabban szeretnemegismerkedni az „új teológiával”, an-nak a Nouvelle Théologie – „új teológia”: a modernizmus örökö-se, a II. Vatikáni Zsinat előfutára) című [angol nyelvű] könyvetajánljuk figyelmébe.8

XII. Piusz pápa az 1950. évben kiadott Humani Generis kezde-tű pápai enciklikájában9 világosan megcáfolta az „új teológia”tévedéseit. A jelenleg hivatalos „Katolikus Lexikon” online ki-adása a következőt írja erről az enciklikáról:10

”Humani generis (latinul „emberi nemnek”),

1950. augusztus. 12.: XII. Pius pápa (uralkodott1939–58) enciklikája a szent tudományokban éledőúj irányzatok kritikájáról.

Előzményei az úgynevezett „új teológia” körül, fő-ként a jezsuiták és domonkosok között folyó viták.Az I. világháború után Európában francia-németnyelvterületen teológiai megújulás kezdődött. A

6A Lamentabili Sane kezdetű dekrétumban elítélt hamis állítások közülaz 58-as számú.

7Reginald Garrigou-Lagrange: La nouvelle théologie où va-t-elle? – azaz:„Hová vezet az új teológia?”, 1946, Angelicum

8Jürgen Mettepenningen: Nouvelle Théologie – New Theology: Inheritor ofModernism, Precursor of Vatican II

9Lásd: http://figyelji.de/a/humanire10A szócikk lementésének dátuma 2015. június 3. A könnyebb olvasható-

ság érdekében a szöveget bekezdésekre tagoltuk, a rövidítéseket feloldottuk,a személyneveket pedig teljes formájukra kiegészítettük; a szövegen egyébmódosítást nem végeztünk.

87

Szentíráshoz és az egyházatyákhoz való visszahaj-lás; Henri Bergson, Maurice Blondel, Joseph Maré-chal, JS és az új filozófiák (hegelianizmus, egzisz-tencializmus, perszonalizmus) pozitív eredményei-nek integrálása, továbbá a szenttamási eszmevilágúj szempontú tanulmányozása (Marie-DominiqueChenu OP, Gilson) kibontakoztatta az „új teológi-át” (maga a „nouvelle théologie” kifejezés a domon-kos Garrigou-Lagrange-tól származik. Fő képvise-lői többnyire jezsuiták: Henri de Lubac SJ, Jean-Guenolé-Marie Danièlou SJ, Hans Urs von Baltha-sar SJ, Henri Bouillard SJ, továbbá Teilhard de Char-din SJ és Gaston Fessard SJ (bergsoni, ill. hegeli in-tuícióikkal).

Fő ellenfeleik a Revué Thomiste domonkos folyóiratköré csoportosulók, Reginald Garrigou-LagrangeOP, Marie-Michel Labourdette OP, Marie-JosephNicolas OP. A domonkosok a modernizmus föléle-dését, tehát teológiai és erkölcsi relativizmust ésintellektualizmus-ellenességet véltek fölfedezni ab-ban, hogy a jezsuiták elfogadták a történetiség ésa fejlődés szempontjait. Az is nyugtalanította őket,hogy a jezsuiták (Danièlou szavaival élve) „világító-toronynak, de nem határkőnek” tekintették Aqui-nói Szt Tamás tanait. A domonkos Yves Marie-Joseph Congar OP és Marie-Dominique Chenu OPszintén gyanúba került.

AHumani Generis tartalma.A pápa személyekmeg-nevezése nélkül fölhívta a figyelmet a katolikusgondolkodásban jelentkező veszélyes irányzatokra:

88

a historicizmusra (történetiség), relativizmusra ésökumenizmuson belüli irenizmusra. Ezen irányza-tok onnan származnak, hogy egyes katolikus szak-emberek nagy engedményeket tettek a modern fi-lozófiának (historicizmus, marxizmus, egzisztencia-lizmus), amiből következik a spekulatív teológia ésa dogmatikus formulák lebecsülése (ami bizalmat-lanság az értelmi megismeréssel szemben), a Taní-tóhivatal irányelveinek elhanyagolása, visszaéléseka szentírási és patrisztikus forrásokkal.

A Humani Generis olyan teológusok műveiből vettea bírált formulákat, akiket később eltiltottak a taní-tástól és a publikálástól (pl. a jezsuita Lubac, Bouil-lard és a domonkos Chenu és Congar).„

Viszont ha teológiai kérdésekben nem is, abban bizonyosan iga-za volt Chardinnek, hogy az ’50-es évekre az új vallás híveinekmár számos stratégiai pozíciót sikerült elfoglalniuk az Egyházszervezetében. A katolikus lexikonHumani Generisről szóló szó-cikke ugyanis így fejeződik be:

”A II. Vatikáni Zsinat idején a pápák rehabilitáltákőket [mármint az „új teológia” azon képviselőit,akiknek tanítását az enciklika elítélte], sőt Lubac,Congar, Danièlou és Balthasar később bíboros lett.Elmondható, hogy a zsinat 2. ülésszakától kezdve azúj teológia „áttört” és beépült a zsinati dokumentu-mokba.„

Az utolsó mondatot szeretnénkmég egyszer azOlvasó figyelmé-be ajánlani: az „új teológia” [melynek tévedéseiről XII. Piusz

89

pápa a Humani Generis enciklikában leírta: azzal fenyegetnek,hogy aláássák a katolikus tanítás alapjait, és ami lényegé-ben nem különbözik amodernizmustól, amit X. Piusz pápa jelenenciklikájában elítélt] a II. Vatikáni Zsinaton áttört, és beépülta zsinati dokumentumokba.

Lehetséges volna, hogy ez azt jelenti: a II. Vatikáni Zsinatután az egyszer már elítélt modernista eretnekség vált az Egy-ház hivatalos tanításává? Hogy ezt eldönthessük, vizsgáljukmeg, hogyan nyilatkoznak a Katolikus Egyház jelenlegi vezetőia modernista eretnekségről, illetve az annak idején kiközösítetteretnekekről!

Mint már írtuk, George Tyrrell volt a modernizmus egyikvezéralakja. Téveszméihez élete végéig ragaszkodott; Szent X.Piusz pápa intézkedéseit mindvégig ellenezte, becsmérelte. AzEgyházon kívül, szent X. Piusz pápa (a modernistákra kimon-dott általános) értékelése szerint az Egyház veszedelmes ellen-ségeként halt meg.

Halálának 100 éves évfordulójára 2009-ben az ír jezsuiták em-lékkonferenciát szerveztek, aminek meghívójában ez olvasható:

”Tyrrell átütő intelligenciával rendelkezett, és mé-lyen aggódott az Egyház teológiájáért. Úttörő mun-kássága határozott mértékben hozzájárult a teoló-gia fejlődéséhez a II. Vatikáni Zsinat óta. [...] egyi-ke az Angol Rendtartomány legfigyelemreméltóbbszülötteinek [...] Tyrrell idővel Anglia egyik vezetőkatolikus teológusává vált. [...] nézetei egyre radi-kálisabbá váltak, és 1906-ban a »Modernista mozga-lom« ügye kapcsán elbocsájtották a rendből, majdpedig azt követően, hogy nyilvánosan a moderniz-must elítélő pápai enciklika, a Pascendi ellenébenfoglalt állást, 1907-ben eltiltották a szentségektől, és

90

lényegében kiközösítették az Egyházból. Két évvelkésőbb [amikor elhalálozott] nem részesülhetett ka-tolikus temetésben, mert semmilyen nyilvános jelétnem adta, hogy visszavonta volna nézeteit [...]

Tyrrellt - aki számottevő pasztorális képességekkelés átütő intelligenciával rendelkezett – nagy becs-ben tartották mind korának angol jezsuitái, mindpedig széles baráti köre, amibe beletartozott azösszes vezető modernista: Baron Frederick von Hü-gel, Maude Petre és Alfred Loisy – hogy csak néhá-nyukat említsük meg.

Tyrrell gondolatai nem csak a skolasztikus katoli-kus teológia nagy részének steril világa számára je-lentettek kihívást; az, ahogyan Krisztus immanensés mindent átformáló hatalmát hangsúlyozta, érez-hető hatással volt a II. Vatikáni Zsinat utáni teológianagy részére.11„

Összehasonlításképpen: 5 évvel később, 2014. augusztus 20-ánünnepeltük Szent X. Piusz pápa halálának 100. évfordulóját. Ezalkalomból a jezsuiták nem rendeztek emlékkonferenciát; Ber-goglio ugyan aznap is megtartotta szokásos általános kihallga-tását, de a szent pápa halálának 100. évfordulója ezen nem ke-rült szóba. (Találkozott viszont az argentin futballválogatottal.)Hogy ez a csend mennyire szokatlan, abból is láthatjuk, hogypéldául két héttel korábban, VI. Pál halálának 36. évfordulójánmeleg mondatokkal emlékezett meg elődjéről.

Tegyük fel a kérdést: azok a mai jezsuiták, akik a fenti meg-hívót megfogalmazták, vajon Szent X. Piusz pápa által vezetett

11Lásd itt: http://www.jesuit.ie/news/george-tyrrell-revisited/

91

Katolikus Egyház, vagy pedig a kiközösített eretnek Tyrrell szel-lemi örökségét viszik tovább?

A kérdés szempontjából érdekes lehet még Óscar Andrés Rod-ríguez Maradiaga bíboros – Ferenc „pápa” legbelsőbb, 8 bíboros-ból álló tanácsadói körének vezetője – beszéde is, amit 2013-bantartott egy konferencián. Így fogalmazott:

”A II. Vatikáni Zsinat az Egyház XX. századi [törté-nelmének] központi eseménye. Lényegében [az tör-tént, hogy a zsinat] véget vetett az Egyház és azI. Vatikáni Zsinat által elítélt modernizmus közöt-ti ellenségeskedésnek. [Az I. Vatikáni Zsinat tanítá-sával] ellenkezőleg: a II. Vatikáni Zsinat világosanarra a következtetésre jutott, hogy sem a világ nema bűn és a gonosz birodalma, sem pedig az Egyháznem a jóság és az erények egyetlen mentsvára. Amodernizmus főleg az egyes személyek méltóságaés jogai ellen elkövetett visszaélések elleni válasz-reakció volt.12„

Tehát Szent X. Piusz pápa szerint a modernizmus a legveszélye-sebb eretnekség, sőt, tulajdonképpen minden eddigi eretnekségösszegzése volt, ami az Egyház életét fenyegeti; ezzel szembenMaradiaga bíboros szerint csak az emberiméltóság elleni vissza-élések által kiváltott [jogos] válaszreakció volt.

Tagadhatatlan, hogy Maradiaga bíboros (és általában a zsinatutáni klérus) hitről alkotott felfogása homlokegyenest ellenke-zik Szent X. Piusz pápa (és az Egyház kétezer éves) tanításával;azaz másképpen szólva, a Katolikus Egyház modernisták által

12A beszéd 2013. október 25-én hangzott el, itt: University of Dallas Mi-nistry Conference, Irving Convention Center.

92

óhajtott „megújulása” mostanra szinte maradéktalanul végbe-ment.

Mit jelent ez számunkra? Ismét a (magyar) Egyházi Közlönytidézzük, 1907-ből:

”A modernizmus azonban – ha elveit és logikai eljá-rását tekintjük – nem jelenti a katolicizmus megúj-hodását, hanem éppen ellenkezőleg, egy oly vallá-si átalakulást, amely a katolicizmus megtagadásáravezet. És ha tanait elfogadná az egyház, a katoliciz-musból nemmaradnamegmás, csak puszta neve.13„

Tulajdonképpen ez is történt: „hála” a reformoknak, a katoliciz-musból (néhány, elsősorban a tájékozatlan hívőkmegtévesztésé-re szolgáló külsőségen kívül) lényegében csak a puszta neve ma-radt meg – viszont ezen néven ma már egy új vallást hirdetnek.(Teszik mindezt úgy, hogy közben továbbra is Katolikus Egyházképviselőiként lépnek fel, használják annak jelképeit, intézmé-nyeit és épületeit, illetve (névleg) szentként tisztelik X. Piusz pá-pát is, aki egész életében minden erejével küzdött minden ellen,amit ők hirdetnek.)

További ajánlott olvasnivaló a témában:

• A II. Vatikáni Zsinat utáni reformok részletesebb ta-nulmányozásához, illetve a zsinat utáni tanításnak ésgyakorlatnak a zsinat előtti Egyházzal való összevetésé-hez:Tájkép zsinat után. 14

13Egyházi Közlöny, 1907. szeptember 27-i szám, 599. p.14Lásd: http://figyelji.de/a/tajkepre

93

• A modernista eretnekség kialakulásához vezető mozgal-mak történelmi előzményeinek áttekintéséhez:A vallások átalakítása 15

• Azzal kapcsolatban, hogymindez hogyan lehetséges, illet-ve hogyan fér össze a pápai tévedhetetlenséggel és azEgyház fogyatkozhatatlanságával:Hagyományhű katolikusok, tévedhetetlenség és a pápa 16

Budapest, 2016. május 27.

Kapisztrán Szent János Kiadó

15Lásd: http://figyelji.de/az/atalakitasra16Lásd: http://figyelji.de/a/papara

94

További elérhető kiadványaink:

Felnőttek Katekizmusa (1929)

Írta: Franz Spirago

Franz Spirago: Példatár (1927)

a katekizmus igazságainak bemutatására

Főleg hitszónokok és hitoktatók számára

Római Katolikus Katekizmus (1890)

Írta: Deharbe József S. J.

Goffine Lénárt Katholikus oktató- és épületeskönyve (1928)

Rövid értelmezése a vasárnapi és ünnepi leckéknekés evangéliumoknak, ezekből levont hit- és erkölcsitanításokkal és az egyházi szertartások magyaráza-tával, továbbá a szentmiséről szóló oktatással

Goffine Lénárt: Módszer a lélekben történő szent-misehallgatásra

ha nem tudunk személyesen jelen lenni

Jöjj Szentlélek Úristen! (1940)

Előkészítő oktatások bérmálkozók számára

Írta: Túrmezei Ferenc atya

Blaskó Mária: Isten kertje (1941)

Rövid történetek a szentekről az év minden napjára

Blaskó Mária: Jaj de szép! (1929)

Elbeszélések és versek gyermekek számára

Jámbor László S. J.: Levelek húgomhoz (1941)

Gondolatok és tanácsok katolikus leányok számára

Dr. Tóth Tihamér: A tiszta férfiúság (1935)

Levelek diákjaimhoz – I

Dr. Tóth Tihamér: Dohányzol? (1936)

Levelek diákjaimhoz – II

Dr. Tóth Tihamér: Ne igyál! (1936)

Levelek diákjaimhoz – III

Dr. Tóth Tihamér: A művelt i�ú (1936)

Levelek diákjaimhoz – IV

Dr. Tóth Tihamér: A jellemes i�ú (1936)

Levelek diákjaimhoz – V

Dr. Tóth Tihamér: A vallásos i�ú (1936)

Levelek diákjaimhoz – VI–VII

Dr. Tóth Tihamér: Krisztus és az i�ú (1936)

Levelek diákjaimhoz – VIII

Finn Ferenc SJ: Tom Playfair (1928)

Minden kezdet nehéz

Finn Ferenc SJ: Wynn Percy (1941)

Gyermekből férfit faragni

Finn Ferenc SJ: Harry Dee (1942)

Egy rejtély felderítése

Liguori Szent Alfonz: Az üdvösség útja (1896)

Egger Ágoston: A keresztény apa (1904)

modern társadalmunkban

Gondolatok keresztény apák számára, imádságoskönyvvel

Egger Ágoston: A keresztény anya (1904)

jóakaratú tanácsok keresztény anyák és az érettebbnői ifjuság számára

imádságos könyvvel

IX. Piusz pápa „Quanta cura” kezdetű körlevele(1864. december 8.)

a kor tévedéseinek elítéléséről

Azon jegyzékkel együtt, mely korunk főbb tévelyeitfoglalja magában („Syllabus”)

XIII. Leó pápa „Libertas præstantissimum do-num” kezdetű körlevele (1888. június 20.)

az emberi szabadság természetéről

XIII. Leó pápa „Satis cognitum” kezdetű körleve-le (1896. június 29.)

az Egyház egységéről

XI. Piusz pápa „Mortaliumanimos” kezdetű apos-toli körlevele (1928. január 6.)

az igazi vallásegység elősegítéséről

XI. Piusz pápa „Divini illius magistri” kezdetűapostoli körlevele (1929. december 31.)

az ifjúság keresztény neveléséről

XI. Piusz pápa „Vigilanti cura” kezdetű apostolikörlevele (1936. június 29.)

a filmszinházakról

Dr. Alaker György S. J. teológia tanár jegyzeteivel

XII. Piusz pápa „Humani generis” kezdetű apos-toli körlevele (1950. augusztus 12.)

néhány hamis véleménnyel kapcsolatban, melyek az-zal fenyegetnek, hogy aláássák a katolikus tanítás alap-jait

A vallások átalakítása

egy dogma nélküli egyveleggé

Donald J. Sanborn püspök úr előadásaBudapest, 2016. április 2.

Az Ottaviani Intervenció

Alfredo Ottaviani bíboros · Antonio Bacci bíboros · Ró-mai teológusok egy csoportja

Rövid kritikai tanulmány az új miserendrőlAnthony Cekada atya bevezető tanulmányával

Hagyományhű katolikusok, tévedhetetlenség ésa pápa

Éppen azok tanítanak tévedéseket, illetve hoznak ártal-mas törvényeket, akik látszólag az egyházi fennható-ság birtokosai. Hogyan egyeztethető össze ez a téved-hetetlenséggel? – Anthony Cekada atya tanulmánya

Miért nincs helye katolikusoknak a Novus Ordó-ban?

Donald J. Sanborn püspök úr előadásaBudapest, 2016. április 2.

Előkészületben:

Finn Ferenc SJ: Lightfoot Kolozs (1942)

Az i-re Ő teszi fel a pontot

Finn Ferenc SJ: Fülöp (1932)

A kis énekes

Finn Ferenc SJ: Merton Ada (1899)

... azonképpen itt a földön is

Mi a baj a modern mise imádságaival?

Anthony Cekada atya tanulmánya arról, hogy hogyanváltoztattákmeg az imádságok tartalmát az új mise vál-tozó részeiben.

Tájkép zsinat után

A II. Vatikáni Zsinat mérlege

Donald J. Sanborn püspök úr prédikációi alapján

... és sok egyéb is.