Edgar Rice BurroughsA MARS GÉNIUSZA

  

Edgar Rice Burroughs: The Master Mind of Mars© Edgar Rice Burroughs, 1928

 Fordította: Habony Gábor

1.Levél

Helium, 1925. június 8. Tisztelt Burroughs Úr!Ezerkilencszáztizenhét őszén történt egy tiszti kiképzőtáborban, hogy először ismerkedtem

meg John Carterrel, Barsoom hadurával az ön regényének, A Mars hercegnőjének oldalain. A történet mély benyomást tett rám, és bár józan értékítélet alapján csupán nagy képzelőerővel megáldott alkotó művének tekintettem, tudat alatt oly alattomosan megtámadott a kötet igazolhatóságának gondolata, hogy utóbb már a Marsról álmodtam és John Carterről, Dejah Thorisról, Tars Tharkasról és Wooláról, de úgy, mintha személyesen is találkoztam volna velük, nem csupán az ön képzelőereje által léteznének.

Való igaz, hogy a feszült készülődés napjaiban kevés idő maradt álmodozásra, mégis előfordultak rövid alkalmak, mielőtt a kimerült alvás végképp erőt vett rajtam, és elnyomta az érzékeimet. Micsoda álmok! Mindig a Marsról szóltak, és tekintetem már éberen is folyton a vörös bolygót kereste a láthatár felett. Az pedig ott függött a láthatár felett, mintha a megoldást kutatta volna arra a kifürkészhetetlen rejtélyre, amelyet korszakok óta kínált az emberiségnek.

Lehet, hogy mániámmá vált ez az egész. Tudom, hogy mindvégig foglalkoztatott, amíg a kiképzőtáborban voltam, és éjjel a szállítóhajó fedélzetén is hanyatt fekve bámultam a hadakozás istenének – istenemnek – vörös szemét, és John Carterhez hasonlóan azt kívántam, vágyaim e mennyországa bárcsak átrántana az űrön.

Ezután következtek az árokban töltött borzalmas napok és éjjelek – patkányok és férgek között, sárban fetrengve – amikor csak az törte meg néha a monotóniát, hogy felrendeltek minket a sáncokra. Imádtam. Imádtam az ágyúgolyók becsapódását, a fegyverropogás őrjöngő káoszát – csak a patkányokat és a férgeket és a sarat gyűlöltem az árokban. Tudom, nyavalygásnak hangzik, és elnézést kérek érte, de igazat akartam írni magamról. Úgy vélem, megérti.

Merthogy mindez közrejátszott a későbbi események során.Egyszer engem is elért az, ami oly sokakat megtalált már a véres csatamezőkön. Egy héten

belül megkaptam első kinevezésemet, a kapitányságot, amelyet szerényen fogadtam ugyan, de végtelenül büszkévé tett. Fiatal korom ellenére a hazám szolgálatával járó és a személyesen alám rendelt emberekért érzett felelősséget ugyanúgy átéreztem, ahogyan a rangban rejlő lehetőségeket is láttam. Két kilométert nyomultunk előre, és egy kis különítménnyel védtünk egy meglehetősen előretolt állást, amikor parancsot kaptam, hogy vonuljunk vissza az új állásokig. Ez az utolsó dolog, amire emlékszem azelőttről, hogy a világ sötétségbe borult körülöttem. Tüzérségi lövedék csapódhatott közénk. Sohasem tudtam meg, mi történhetett az embereimmel. Amikor magamhoz tértem, hideg sötétség vett körül, és néhány pillanatig egészen kényelmesnek éreztem a helyzetem – mielőtt a fájdalom teljes erejével rám támadott. A kín egyre csak növekedett, míg végül már elviselhetetlennek tűnt. A lábamban éreztem. Lenyúltam, hogy megérintsem valamelyiket, de kezem magától visszarándult attól, amit találtam. Amikor mozdulni próbáltam, rá kellett döbbennem, hogy deréktól lefelé megbénultam. Ezután a hold előbújt egy felhő mögül, és megláttam, hogy egy bombakráterben fekszem, de nem egyedül – halottakkal körülvéve.

Sokáig tartott, mire találtam magamban elég tartást és erőt, hogy a könyökömre emelkedve megnézzem, mekkora pusztítást végzett köztünk a lövedék.

Egy pillantás is elég volt, hogy tudatom és testem kínjaitól egyformán szenvedni kezdjek. Valahol félúton a csípőm és a térdem között mindkét lábam semmivé foszlott. Számomra ismeretlen oknál fogva nem véreztem túlságosan, de tudtam, hogy máris túl sok vért veszítettem, és a folyamatosan szivárgó seb miatt hamarosan eleget fogok még veszíteni ahhoz, hogy a sérülés megszabadítson földi szenvedésemtől. Ahogy ott hevertem, kínomban már azért imádkoztam, hogy ne találjanak meg időben, mert a haláltól kevésbé rettegtem, mint attól, hogy megcsonkítva éljek tovább.

Azután tekintetem hirtelen rátalált a Mars lángvörös szemére, és váratlanul elöntött a remény hulláma. Az ég felé nyújtottam két karom, és úgy emlékszem, egy pillanatra sem kételkedtem, miközben imát mondtam a hadak istenéhez, hogy nyúljon le értem és vigyen el magához. Tudtam, hogy megteszi, teljes szívemből hittem benne, és oly nagy akarattal próbáltam eldobni eltorzult testem, hogy émelygés hulláma csapott át rajtam, azután éles, pendülő hangot hallottam, mintha vékony acéldrót szakadt volna el. A következő pillanatban meztelen álltam, sértetlen lábon, és lepillantottam arra a véres, tönkrement húscafatra, amely korábban én magam voltam. Nagyon rövid ideig álltam így, mielőtt ismét a végzet csillagára emeltem szemem, azután kinyújtott karral álltam a francia éj hidegében, várakoztam.

Hirtelen megéreztem az ellenállhatatlan vonzerőt, amely a gondolat sebességével rántott ál a csillagok közti puszta űrön. Kibírhatatlan hideg és végtelen sötétség vett körül, azután... De a többi már a kéziratban is szerepel, amelyet a mindannyiunknál nagyszerűbb férfi segítségével talált módon e levéllel együtt juttattam el önhöz. Ön és a kiválasztott kevesek elhiszik majd a tartalmát – a többieknek pedig még úgysem számít.

Eljön majd az idő... de miért írom ezt önnek, aki már úgyis tudja?Tiszteletem és gratulációm – ez utóbbi a szerencséjének szól, mert azon kevés kiválasztott

közé tartozik, akiken keresztül a földi emberek addig is megismerhetik Barsoom világát és szokásait, míg nem képesek ugyanolyan könnyedén átszelni az időt és a teret, mint John Carter, hogy saját szemükkel nézzék végig azokat a jeleneteket, amelyeket ő és én elbeszélünk.

Őszinte barátja,Ulysses Paxton

az USA gyalogságánakegykori kapitánya

2.Holtak háza

Akaratlanul becsukhattam a szemem, miközben átrepültem az űrön, mert amikor kinyitottam, a hátamon hevertem, és ragyogó, napsütötte eget láttam magam felett. Tőlem néhány lábnyira olyan különös külsejű alak állt és nézett le rám zavarba ejtő tekintettel, amilyet még sohasem láttam korábban.

Meglehetősen öregnek látszott, leírhatatlanul ráncosnak és aszottnak. Végtagjai lesoványodtak, bordái kilátszottak elvékonyodott bőre alól, nagy és jól fejlett koponyája miatt a feje aránytalanul túlméretezettnek tűnt a testéhez képest. Természetesen nem gondoltam, hogy így van, csupán ez a benyomásom támadt.

Ahogy roppant nagy, többlencsés szemüvegén keresztül lebámult rám, alkalmam adódott, hogy magam is aprólékosan szemügyre vegyem őt. Talán úgy öt láb és öt hüvelyk magas volt, ámbár fiatalabb korában kétségtelenül magasabb lehetett, mert görnyedten állt. Némi viseltes, dísztelen bőrszerszámtól eltekintve teljesen csupasz volt, az is csak a fegyvereit, erszényeit és nagy, ékszerekkel díszített gallérját tartotta, amelyet csenevész nyaka körül viselt. Olyasféle gallér volt ez, amiért egy hústelepet vagy kisbirtokot örökölt vénasszony elcserélné a lelkét is, ha lenne neki ilyesmi. Bőre vörös volt, gyér tincsei őszek. Ahogy nézett rám, az arcára kiült meglepetés erősödött. Bal kezével megtámasztotta nagy fejét, és jobbjával lassan felnyúlva gondosan megvakargatta a koponyáját. Ezután megszólalt, de általam ismeretlen nyelven beszélt.

Szavai hallatán felültem és megráztam a fejem, majd végignéztem magamon. Bíborszín gyepen ültem magas falak között, amelyek közül kettő, de talán három is leginkább más épületek külső falának tűnt. Olyan épületek falának, amelyek bizonyos tekintetben sokkal inkább Európa középkori kastélyait idézték, mint bármi más építményt, amit valaha is láttam. Az általam látott homlokzatot rendezetlennek tűnő faragások díszítették, a tető vonala pedig úgy tört meg, hogy első pillantásra romosnak véltem, az összkép mégis harmóniát tükrözött, és egyáltalán nem nélkülözte a szépséget. Ezen a körbekerített helyen fák és bokrok növekedtek mindenféle különös alakzatokban, s mind, legalábbis majdnem mind épp túláradóan virágzott. Színes kavicsokkal – köztük csodálatosan szikrázó drágaköveknek látszó darabokkal – kirakott ösvények kanyarogtak körülöttük. Az ékkövekről visszaverődő napsugarak egyszerre szépséges és földöntúli fényjátékot teremtettek a kertben.

Az öreg ismét megszólalt, ezúttal ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki parancsot ismétel meg, de én ismét csak megráztam a fejem. Azután kezét az egyik kardjára tette, de amikor kivonta a pengét, talpra ugrottam. A mozdulat olyan különös eredménnyel járt, hogy még ma sem tudnám megmondani, melyikünk lepődött meg jobban. Legalább tízlábnyira felemelkedtem, és közel húszlábnyit repültem hátrafelé onnan, ahol ültem, és ez teljes mértékben bebizonyította, hogy a Marsra kerültem. Nem mintha egy pillanatig is kételkedtem volna ebben, hiszen a kisebb gravitáció mellett a gyep színe és az öreg bőrének tónusa is arra emlékeztetett, amit John Carter kézirataiban olvashattam, amelyek méltatlanul nem kerültek még be a tudományos irodalomba. Többé nem lehetett kétséges, hogy a vörös bolygó talaján heverve ébredtem fel, álmaim világán, Barsoomon.

Az öreg is ugrott egyet meglepetésében, ámbár jóval kevésbé szándékosan, mégis bizonyos eredménnyel. Szemüvege leesett az orráról, és repült néhány lábnyit, zajtalanul érkezett a gyepre, és kiderült, hogy a mesterséges eszköz nélkül a vén fickó szinte teljesen vak. Térdre zuhanva kapkodott az elveszett szemüveg után, mintha az élete függött volna attól, hogy minél előbb megtalálja a lencséket.

Talán arra gondolhatott, hogy kihasználom a rossz látásából adódó előnyömet. Bár a szemüveg nagy volt, és alig kétlábnyira hevert tőle, többször is elhaladt mellette tapogatózva, de egyszer sem talált rá, mintha kezét ugyanaz a gonosz fertő érte volna, ami a mi hasonló cselekedeteinket is akadályozza.

Ahogy ott álltam és figyeltem erőlködését, azon tűnődtem, mennyire javasolt visszaadni neki az eszközt, és ismét alkalmassá tenni őt arra, hogy kardjának hegye megtalálja a szívem. Közben újabb marslakó érkezett a kertbe.

Az épülethomlokzat felé pillantva termetes, vörös férfit láttam a kis öreg felé futni. Az újonnan érkezett is meztelen volt, egyik kezében bunkósbotot tartott, és arckifejezése kétségtelenül rosszat sejtetett a magatehetetlen nyomorult számára, aki még mindig a szemüvegét kereste.

Eleinte semleges akartam maradni az ügyben, amely látszólag nem érintett, és amelynek esetében a legapróbb tudással sem rendelkeztem a szemben álló feleket illetően, így nem is lehettem részrehajló. Azonban elég volt egy pillantást vetni a bunkós arcára, hogy felmerüljön a kérdés: valóban nem lesz közöm az ügyhöz?

A férfi arckifejezése jelenthetett belülről fakadó vadságot ugyanúgy, mint mániákusságot, amely könnyedén gyilkos szándékká változhat irányomban is, amint megszabadult idős áldozatától. Ez utóbbi legalábbis külsőre ép elméjűnek és viszonylag ártalmatlannak tűnt. Igaz, hogy kardja kivonásával nem épp barátságát kívánta kifejezni, de ha utólag ellenem fordul, legalább kevésbé látszott veszélyesnek.

Még mindig a szemüvege után kutatott, és a meztelen férfi majdnem elérte, amikor végre eldöntöttem, hogy inkább az öreg mellett állok ki. Meztelenül és fegyvertelenül álltam húsz lábbal arrébb, de földi izmaimmal csupán egy pillanatig tartott áthidalni ezt a távolságot, és az öreg mellett ott hevert csupasz kardja, amelyet a szemüvege keresése miatt tett le. Így lehetséges, hogy mire a támadó karnyújtásnyira megközelítette kiszemelt áldozatát, már én is ott álltam előtte, és kénytelen volt felém irányozni suhintását. Oldalra lépve elkerültem, és rá kellett döbbennem, hogy földi izmaimnak köszönhető fürgeségem is lehet hátrányos, mert abban a pillanatban ugyanúgy meg kellett tanulnom járni, ahogy ismeretlen fegyverrel harcolni egy bunkósbotot suhogtató őrült ellen. Legalábbis mániákus őrültnek tartottam, és visszagondolva sem vélem ezt különösnek, tekintve a mozdulataiban rejlő őrjöngő dühöt és az arcára kiülő borzalmas kifejezést.

Ahogy botladozva próbáltam hozzászoktatni magam az új körülményekhez, azon kaptam magam, hogy nem igazán mutattam jelentős ellenállást támadómmal szemben. Főként a halálos csapások elkerülésével próbálkoztam, mert részemről párbajunk a vörös gyepen való botladozásban merült ki, miközben hatalmas husángjával ő megpróbált elérni és összetörni. Szégyenteljesen hangzik, de ez az igazság.

Azonban nem tarthatott a végtelenségig, mert egyre biztosabban léptem, a helyzet követelményeinek megfelelően gyorsan meg kellett tanulnom irányítani az izmaimat. Amikor végre megvetettem a lábam, és kitértem egy felém irányzott csapás elől, biztosan célozva döftem; vér serkent, kínterhes kiáltás harsam. Ettől kezdve ellenfelem sokkal óvatosabbá vált, ám ezt kihasználva előrenyomultam, és ő visszaszorult. A félgyőzelem önbizalmat adott, és lankadatlan támadtam, szúrtam és vágtam, míg végül fél tucat sebből vérzett. Mindeközben gondosan ügyeltem rá, hogy elkerüljem hatalmas suhintásait, melyek mindegyike leterített volna egy ökröt is.

Kezdetben, amikor még csak el akartam kerülni a csapásait, messzire kerültünk a bekerített résztől, és mire megtaláltam az egyensúlyom, már jelentős távolságba kerültünk az öregtől. Pont arra néztem, amikor megtalálta a szemüvegét, és gyorsan visszatette azt az orrára. Rögtön körülnézett, és amikor megtalált minket, izgatottan kiabálva futni kezdett felénk, s útközben előhúzta rövid kardját is. A vörös fickó nyomás alatt tartott, de addigra már teljesen visszanyertem az uralmat a mozdulataim felett, és attól tartva, hogy hamarosan két ellenféllel

kell szembenéznem, megkétszereztem erőfeszítéseim. Egyszer egy hüvelyk töredékével hibázott el, a zúzófegyvere nyomán kelt szél felborzolta a hajam, azonban ezzel rést is hagyott a védelmén, ahová beléphettem, és kardommal szíven szúrtam. Legalábbis én úgy hittem, a szívét szúrtam át, de megfeledkeztem arról, amit John Carter egyik kéziratában olvastam, miszerint a marsi emberek belső szervei nem egészen úgy rendeződtek el, mint a földieké. Ennek ellenére az eredmény éppoly kielégítő volt, mintha szíven találtam volna, mivel sérülése így is harcképtelenné tette. Ebben a pillanatban ért oda a vén úriember. Készen álltam, hogy szembeszálljak vele, de félreértettem a szándékait. Fegyverével nem tett ellenséges mozdulatot, mi több, mintha arról próbált volna meggyőzni, hogy nem jelent veszélyt a számomra. Igen izgatottnak tűnt, és láthatóan nagyon zavarta, hogy nem értem, mit mond. Már szinte ugrált, és különös mondatokat sikoltozott, amelyek parancsoknak hangzottak, lassan tehetetlen dühbe lovalta magát.

Hadoválásánál sokkal többet mondott azzal, hogy kardját újra a hüvelyébe csúsztatta. Végül abbahagyta a kiabálást, és megpróbálta elmutogatni, mit akar, így rájöttem, hogy ha nem is barátságot, de békét javasol, ezért leeresztettem a pengém, és meghajoltam. Nem jutott eszembe jobb mód arra, hogy kimutassam, nem kívánok az életére törni.

Elégedettnek tűnt, mert az elesett férfi felé fordította figyelmét. Megnézte a pulzusát, meghallgatta a szívét, és bólintott. Felállt, elővett egy sípot az egyik erszényéből, és belefújt; a szerszám hangosan szólalt meg.

Az egyik környező épületből maroknyi meztelen vörös bukkant elő, és futni kezdtek felénk. Fegyvertelenek voltak, és az öreg kurta parancsokat osztogatott, mire a karjaikba vették az elesett bunkóst, és elvitték. Az idős marsi is elindult az épület felé, közben odaintett, hogy csatlakozzam. Nem láttam más kézenfekvő lehetőséget, ezért követtem. Bárhová kerültem is a Marson, millió az egyhez volt az esély arra, hogy ellenségek közé keveredtem – így aztán itt is éppoly jó volt, mint bárhol máshol, mert a vörös bolygón mindenhol csak a saját ügyességemre, találékonyságomra és tudásomra hagyatkozhattam.

Az öreg kis helyiségbe vezetett be, amelyből számos ajtó nyílt; ezek egyikén vitték be elesett ellenfelem. Követtük a többieket egy nagy, fényesen kivilágított terembe, ahol a valaha is látott legborzalmasabb jelenet tárult elém. A helyiséget asztalok töltötték meg párhuzamos sorokban, és néhány kivétellel mindegyik hasonlóan zord terhet hordozott; részben megcsonkított vagy másképpen eltorzult emberi tetemeket. Minden asztal felett különféle méretű és alakú tartályok álltak polcokon, és a polcok aljára rögzített tálcákon műtéti eszközök hevertek. Az egész látvány azt az érzést keltette, hogy egy orvosi kollégiumon keresztül érkeztem a Barsoomra.

Az öreg egy szavára a többiek lefektették a sérültet az egyik üres asztalra, azután elhagyták a termet. Vendéglátóm – ha nevezhetem így, hiszen nem ejtett foglyul – intett, hogy lépjünk közelebb. Beszélni kezdett, mintha csak társalognánk, közben két bemetszést ejtett az elesetten. Az egyikkel, úgy vélem, egy vastag eret, míg a másikkal egyenesen egy artériát vághatott át, és mindkettőhöz egy-egy csövet illesztett, amelyek egyike üres üvegedényhez csatlakozott, míg a másik egy hasonlóhoz, ám ebben színtelen, vízszerű folyadék állt. Miután rögzítette a csöveket, az idős marsi kis motort indított be egy gomb megnyomásával, mire az áldozat vére áramlani kezdett az üres tartályba, s helyette a gép a másik edényből pumpálta bele a színtelen folyadékot a testbe.

Az öreg hangsúlyai és mozdulatai alapján arra következtettem, hogy módszerét és tevékenysége célját magyarázza. Egyetlen szót sem értettem az egészből, és a végén ugyanúgy a sötétben tapogatóztam, mint az előadás elején. Amit láttam, annak alapján ésszerű kijelenteni, hogy a hétköznapi, barsoomi balzsamozási eljárást nézhettem végig. A csövek levételét követően az idős doktor erős ragasztószalagnak tűnő eszközzel zárta le a sebeket. Ismét intett, hogy kövessem. Helyiségről helyiségre haladtunk, mindegyikben hasonlóan borzalmas díszletek fogadtak. Az öreg itt is, ott is megállt, hogy röviden megvizsgálja

némelyik testet, vagy összevesse a megfigyeléseit az esetleírással, amely kampón lógott minden asztal felett.

Az utolsó ilyen teremből felmentünk az első emeletre, ahol az eddigiekhez hasonló helyiségeket láttam, de az asztalokon egész testek hevertek különböző helyeken leragasztva a lent is látott szalaggal. Ahogy elhaladtunk a testek között, az egyik helyiségbe egy barsoomi lány – szolga vagy rabszolga lehetett – lépett be, és megszólította az öreget. Vendéglátóm ezután ismét intett, hogy kövessem, és leereszkedtünk egy lépcsőn egy másik épületszárny földszintjére.

Itt idős nő várt ránk egy nagy, csodálatosan kidíszített és pazarul berendezett szobában. Meglehetősen öregnek tűnt, és arca egészen eltorzult egy sérüléstől. Ruha helyett viselt díszei gazdagságról árulkodtak, számos nő gondoskodott róla, és felfegyverzett harcosok álltak körülötte, amiből arra következtettem, hogy jelentős hatalmú személyiséghez vezettek. Ennek ellenére az öreg doktor meglehetősen nyers hangvételben szólt hozzá, még az ápolói is elszörnyedtek a hallatán.

Hosszan beszélgettek, minekutána az egyik harcos az öregasszony mellé lépett, és bőrerszényből maroknyi érmét vett elő, amit marsi pénznek véltem. A fegyveres kiszámolt ezekből valamennyit, és odaadta az öregnek, aki ezután bólintott a nőnek, hogy kövesse, illetve nekem is intett. Az ápolók és az őrök egy része is csatlakozni kívánt, de ezeket vendéglátóm visszaparancsolta, minek következtében heves vitába kezdtek az egyik oldalon a doktorral, a másikon az idős asszonnyal és egyik harcosával – ennek végén a vénember undorodva visszanyújtotta a nő pénzét. Úgy tűnt, végül elrendezték a nézeteltérésüket, mert amaz elutasítólag intett, röviden szólt kíséretéhez, azután egyedül csatlakozott hozzánk.

Az öreg felvezette párosunkat az emeletre egy olyan helyiségbe, amelyben még nem jártam. Nagyban hasonlított a többire, de ebben kizárólag fiatal nők teste hevert, sokuk gyönyörű lehetett életében. Közvetlenül vendéglátóm sarkában haladva a vénasszony kínos aprólékossággal vizsgálgatta a tetemeket.

Háromszor járt körbe az asztalok között, és alaposan megnézte szörnyű terhüket. Mindhárom alkalommal hosszan időzött az általam valaha is látott leggyönyörűbb teremtmény előtt, azután negyedszer is visszatért, hogy mohón és hosszan bámulja a halott arcát. Egy ideig ott állt mellette, és az orvossal beszélgetett; a hangsúlyokból ítélve számos kérdést tett fel, végül a testre mutatott, és bólintott a borzalmas múzeum őrének.

Az öreg rögtön belefújt a sípjába, majd rövid utasításokat osztogatott a füttyszóval megidézett szolgáinak. Ezután átvezetett minket egy másik, kisebb szobába, amelyben ugyanolyan asztalok álltak, mint az iménti helyiségben, csak éppen üresen és tisztán. Ideát két nő – rabszolgák vagy ápolók – várt ránk, és egy szóra vetkőztetni kezdték az idős nőt, kibontották a haját, és felsegítették az egyik asztalra. Az egész testét befújták valamivel, ami feltételezésem szerint valamiféle fertőtlenítőszer lehetett, végül gondosan megszárították, és áthelyezték egy másik asztalra. Ettől alig húszhüvelyknyire egy másik asztal állt, teljesen párhuzamosan az előzővel.

A szoba ajtaja kitárult, és két segéd lépett be, a szép lány testét hozták, amelyet a szomszédos helyiségben láttunk. Elhelyezték az öregasszony melletti asztalon, és befújták ugyanazzal a szerrel, amellyel az élő nőt. Ezután a kis öregember két bemetszést ejtett a vénasszony testén, ugyanúgy, ahogy a kardomtól elesett vörös férfi tetemével tette; kivonta a nő vérét, és víztiszta folyadékot pumpált az ereibe. Az élet elhagyta a testet, az idős asszony ugyanolyan holtan hevert az asztal tetejét képező, simára csiszolt ersitlapon, mint a gyönyörűséges fiatal hölgy.

Amíg kiszivattyúzta a testnedveket az öreg nőből, addig az alacsony doktor is derékig lehámozta magáról szíjait, segédei befújták a testét a fertőtlenítőszerrel. Ekkor az asztalnál lévő szerszámok közül kiválasztott egy éles kést, és a haj vonalánál felvágva a bőrt egymás után leválasztotta mindkét tetem skalpját. A következő eszköz egy apró, körkörös fűrész volt

rugalmas nyélen; ezzel a koponya tetőket vágta le, gondosan a lemetszett skalp vonalán haladt – e műveletet és az egész operációt olyan csodálatos nyugalommal és ügyességgel végezte, hogy arra nem találok megfelelő szavakat.

Elegendő annyit hozzátenni, hogy négy óra alatt sikeresen áthelyezte a két nő agyát egymás koponyájába, tökéletesen rögzítette az elvágott idegeket, majd visszahelyezte a koponyatetőket és a skalpokat, amelyeket végül azzal a különös ragasztószalaggal rögzített. Ez utóbbi eszköz nyilvánvalóan egyszerre volt fertőtlenítő, gyógyító és érzéstelenítő hatású.

Az orvos újramelegítette a vénasszony testéből kivont vért, és hozzáadott néhány csepp színtelen kémiai oldatot. Ezután a fiatal tetem ereibe pumpálta a testnedvet, kicserélte vele annak vérét, miközben injekciót adott be a bőr alá.

Egyetlen szót sem szólt az egész operáció alatt, ám ekkor utasításokat adott segédeinek a maga kurta modorában, és odaintett nekem, hogy kövessem. Kimentünk a helyiségből, és átvezetett az épület egy távolabbi részébe, vagy az is meglehet, hogy egy épület-együttesben jártunk. Minden luxussal felszerelt lakrészbe kerültem, ahol kitárta előttem egy barsoomi fürdőhelyiség ajtaját, és szakavatott szolgákra bízott.

A fürdéstől felfrissülve és egy óra pihenést követően olyasmi bőrszíjakból készített hámot találtam a szomszédos helyiségben, amely az itteniek öltözékére hasonlított. Az egyszerű, de erős anyagból készült viselethez nem tartozott fegyver.

Természetesen nagyon sokat gondolkodtam mindazokon a dolgokon, amelyeket a Marsra érkezésem óta láttam és tapasztaltam. Leginkább az lepett meg, hogy a vénasszony látszólag jelentős összeget fizetett a saját haláláért és azért, hogy agyát átültessék egy fiatalabb testbe. Helyi szokásnak könyveltem el a dolgot, de hogy mi oka lehet, arra nem tudtam rájönni, földi gondolkodásommal nem sikerült megragadni a művelet lényegét.

Ennek megfelelően nem is jutottam semmilyen következtetésre, amikor egy szolga jelezte, hogy kövessem, és átvezetett egy nem túl messze lévő másik lakrészbe. Odaát vendéglátóm várt ízletesnek tűnő étellel megrakott asztal mellett. Mondanom sem kell, hogy a hadsereg fejadagjain töltött hetek és a földi halálom óta koplalással telt idő után élvezettel vetettem rá magam az ennivalóra.

Az étkezés alatt az öreg megpróbált beszélgetni, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. Időnként egészen izgatottnak tűnt, és háromszor is az egyik kardjára tette a kezét, amikor nem értettem meg mondanivalóját – ettől egyre inkább erősödött a meggyőződésem, hogy elméje nem lehetett teljesen ép. Szerencsére épp elegendő önuralommal rendelkezett ahhoz, hogy a vacsora ne torkolljon katasztrófába.

Evés után a doktor sokáig ült elgondolkodva, azután mintha hirtelen döntésre jutott volna valamely kérdésben, arcán halvány mosollyal felém fordult. Lelkesen beszélni kezdett, de kicsit úgy hangzott, mintha utasítások sorozatát mondaná barsoomi nyelven. Jóval sötétedés után kísért vissza a számomra kijelölt lakrészbe, és hagyta, hogy nyugovóra térjek a selymekből és szőrmékből összeállított fekhelyen. Feltehetőleg jó éjt kívánt, mielőtt bezárta maga mögött az ajtót, és magamra hagyott gondolataimmal. Azon tűnődtem, mennyire lehetek vendég és mennyire fogoly?

3.Előléptetés

Három hét telt el, a napok gyorsan követték egymást. Ezalatt épp eléggé elsajátítottam a barsoomi nyelvet ahhoz, hogy kielégítően értelmesnek tekinthető beszélgetésekbe bocsátkozzam vendéglátómmal, és lassan a nemzet írott nyelvét is megismertem. Ez annak ellenére is különbözött a többi nemzet írásától, hogy a beszélt nyelvvel szinte teljes mértékben megegyezett. Ebben a három hétben sokat megtudtam a különös helyről is, amelyben félig vendégként, félig fogolyként tartózkodtam. Prominens vendéglátóm neve Ras Thavas volt, foglalkozása szerint Toonol öreg sebésze, és szinte folyamatosan a társaságában töltöttem az időt. Így adódott, hogy fokozatosan megértettem az általa igazgatott rejtélyes intézmény létének célját, amelyben az öreg gyakorlatilag egyes-egyedül dolgozott, mert a szolgái és segítői csupán favágóknak és vízhordóknak voltak jók. Pusztán az ő tudása és ügyessége vezette csodálatos életművét hol jótékony, hol rosszindulatú célok felé.

Ras Thavas maga is olyan kivételes volt, mint az általa elért eredmények. Sohasem kegyetlenkedett szándékosan; biztos vagyok benne, hogy szándékosan sohasem tett semmilyen gonoszságot. Bűnös volt a legördögibb kegyetlenségek és az alapbűnök elkövetésében – mégis bármelyik pillanatban tehetett olyat, amiért a Földön a lehető legnagyobb megbecsülést kapta volna. Bár tudom és a legnagyobb biztonsággal kijelenthetem:

önnön motivációi sohasem vezették kezét bűnös tettekre, ugyanakkor az is igaz, hogy önszántából soha nem tett semmilyen emberbarát dolgot. Színtisztán tudományos elmével rendelkezett, amelyet nem befolyásoltak az érzelmek gátjai, nem mintha rendelkezett volna ilyen korlátokkal. Gyakorlatias gondolkodását bizonyították azok a tetemes summák is, amelyeket a szolgálataiért kért, ámbár nem operált volna csak a pénzért, és magam is tapasztaltam, hogy képes olyan tudományos kérdéseket tanulmányozni napokon keresztül, amelyek semmilyen módon nem kapcsolódtak a tevékenységéhez, így a vagyonát sem növelték, főként hogy közben gazdag patrónusokat várakoztatott az intézmény épületében kialakított ideiglenes szállásokon.

Velem is teljes egészében tudományos alapokon foglalkozott. Problémát jelentettem számára, hiszen nyilvánvalóan nem a Barsoomról vagy bármely általa ismert fajból származtam. Tudományos célokat szolgált, ha a maga közelében tartott és tanulmányozott. Sokat tudtam a saját bolygómról, és Ras Thavas tudományos elméjének kész csemege volt minden, amit egy számára idegen világról meséltem. Amennyire értettem, abban reménykedett, hogy egy másik világ megismerése közelebb viheti valamely barsoomi tudományos talány megfejtéséhez – azonban kényszerűen el kellett ismernie, hogy e tekintetben nem hajthatok hasznot, részben a mindenféle tudományos témákban való tudatlanságom miatt, és részben azért sem, mert a földi tudomány még óvodás korában sem járt a Marson folytatott hasonló tevékenységekhez képest. Mégis ott tartott, és kitanított a laboratóriumában végzendő kisebb munkákra. Rám bízta a „balzsamozófolyadék” képletét, illetve megtanította, hogyan lehet kivonni a vért egy testből, és helyettesíteni ezzel a csodálatos konzerváló erővel rendelkező anyaggal, amely anélkül állította meg a bomlást, hogy a legkisebb változást okozta volna bármely sejt szerkezetében. Megtanította annak a titkos anyagnak a képletét is, amely az újramelegített vérhez adva életre kelti a testet, amelybe ezt a vért bevezetik, tehát elindítja és egészséges ritmusú működésre bírja az összes szervet.

Egyszer elmondta, miért tanította meg nekem mindazt, amit saját társai elől gondosan eltitkolt, és miért tartott olyan hosszan maga mellett mindazok helyett, akik a háztartás vezetésével és egyéb kisebb munkákkal szolgáltak minket éjjel és nappal.

– Vad Varo! – szólított meg egy nap azon a barsoomi néven, amelyet ő adott nekem, merthogy szerinte a saját nevem nemcsak értelmetlen, hanem ráadásul nem is gyakorlatias. – Sokszor jól jött volna, ha van egy asszisztensem, de egészen idáig nem találtam rá arra az emberre, aki véleményem szerint őszintén és érdek nélkül dolgozna mellettem, vagy ha mégis, akkor idővel nem menne máshová, és nem adná át a titkaimat másoknak. Azonban te egyedül vagy az egész Barsoomon. Nemcsak azért, mert rajtam kívül sem barátod, sem ismerősöd nincs ezen a bolygón, de ráadásul, ha mégis távoznál innen valaha, egy ellenséges világgal kellene szembenézned, amely gyanakodva fogadja az idegeneket. Tucatnyi hajnalt sem élnél túl, megfagynál, éhen halnál vagy megnyomorodnál, és kitaszítottként élhetnél egy ellenséges világban. Azonban itt megkapsz minden kényelmet, a tiéd lehet minden, amit csak elme akarhat és emberi kéz megalkothat, ráadásul olyan különleges, nagy érdeklődést keltő munkát végezhetsz, amely minden egyes órádat páratlanul gyümölcsözővé teszi. Nincs önző okod elhagyni engem, és számtalan okod van mellettem maradni. Nem várok el tőled másféle hűséget, mint amit önös érdekeid diktálnak. Ideális asszisztens vagy, és nem csak az eddig felsorolt okokból, hanem intelligenciád és találékonyságod miatt is. Mindezek alapján és a kellő megfigyeléssel töltött idő után végül úgy döntöttem, hogy újabb feladattal bízlak meg, és a személyes testőröm lehetsz.

– Észrevehetted, hogy a laboratóriumban egyedül én viselek fegyvert. A Barsoomon ez egészen szokatlan, mert minden nép minden tagja, kortól és nemtől függetlenül fegyvertelenül jár. Azonban a körülöttem lévők közül sokakban nem bíznék meg annyira, hogy fegyvert adjak a kezükbe, mert attól tartanék, hogy rám támadnak; és akkor azoknak sem adhatok, akikben megbízom, mert ők is tudják, hogy a többiek rám támadnának, ha megszereznék valamelyik fegyvert. Azonban, még ha adnék is fegyvert a bizalmasaimnak, ki tudja, mikor fordulnának ellenem, csak mert egy sincs köztük, aki ne kívánkozna vissza a sajátjaihoz. Egyedül te vagy ilyen, Vad Varo, mert neked nincs kihez visszamenned. Ezért döntöttem úgy, hogy fegyvert adok.

– Egyszer már megmentetted az életem, és még adódhat hasonló alkalom. Tudom, hogy ésszerűen gondolkodó és cselekvő lényként te nem fogsz az életemre törni, mert a halálommal semmit sem nyersz és mindent elveszítesz, minek következtében nem maradna sem barátod, sem védelmed egy olyan világban, ahol az orgyilkosság a társadalmi rend szerves része, és a természetes halál a legritkább jelenségek egyike. Tessék! – Azzal egy szekrényhez lépett, kulccsal kinyitotta az ajtaját, és a feltáruló mindenféle fegyverből hosszú kardot, rövid kardot, pisztolyt és tőrt választott ki nekem.

– Úgy tűnik, túlságosan biztos vagy a hűségemben – válaszoltam.Ras Thavas vállat vont:– Csak abban vagyok biztos, hogy tudom, milyen érdekek vezetnek. A szentimentalisták

szeretnek olyan szavakat használni, mint szeretet, barátság, hűség, ellenségesség, irigység, gyűlölet és még ezer másik hasonló. Ezek csak szavak, elpocsékolt lélegzet mind, mert helyettesíthetjük őket egyetlenegy szóval: önérdek. Ezt minden értelmes ember elismeri. Mindenki azt keresi a másikban, hogy az merre hajlik, és milyen szükségletei vannak. Ennek alapján sorolják be barátnak vagy ellenségnek. Csak gyengeelméjű, nyáladzó idióták hagyják magukat megvezetni holmi érzelmek által.

Mosolyogva csatoltam fel a fegyvereket, de megőriztem a nyugalmam. Haszontalan lett volna ellenkezni az öreggel, ráadásul biztos voltam benne, hogy egy tisztán akadémikus vitában alulmaradnék. Ugyanakkor, amit mondott, azzal igencsak felpiszkálta a kíváncsiságom, és felébresztett néhány olyan gondolatot, amelyek már foglalkoztattak egy ideje. Bár bizonyos megjegyzései részben magyarázatot adtak, még mindig nem tudtam, hogy az a vörös marsi férfi miért akarta olyan nagy hévvel elpusztítani őt a barsoomi ébredésem napján. Nem halogattam sokáig, aznap este a vacsora mellett rákérdeztem.

– Egy szentimentalista volt – magyarázta vendéglátóm. – Ráadásul a legjellegzetesebb fajta. A gyűlöletének oka teljes mértékben hihetetlen egy olyan képzett, elemző elme számára, amilyen az enyém, de a reakciói láttán rá kellett jönnöm, hogy létezik olyan tudatállapot, amelyet eddig el sem tudtam képzelni. Nézzük a tényeket! Fiatal harcosként ölték meg, élete delén, nagyszerű fizikai kondícióban és vonzó külsővel vesztette életét. Az egyik ügynököm kielégítő összeget fizetett a rokonainak a tetemért, azután elhozta azt nekem. Általában így szerzem be a szükséges anyagokat. Ugyanazt tettem a testtel, amit már több alkalommal is láttál, azután egy éven át hevert a laboratóriumban, mialatt egyszer sem adódott alkalom, hogy felhasználjam. Végül érkezett egy gazdag ügyfél; egy élemedett korú és nem túl megnyerő férfi. Kétségbeesetten szerelmes lett egy fiatal nőbe, akit több jóképű kérő is megkörnyékezett. Kliensemnek több pénze, több esze és több tapasztalata volt bármelyiküknél, de egyvalamit nélkülöznie kellett, amit mindegyikük birtokolt, és igencsak sokat nyom a latban a fejletlen és ésszerűtlen gondolkodású fiatal nőknél. Ez pedig nem más, mint a vonzó külső.

– A 378-J-493811-P teljes mértékben alkalmasnak tűnt arra, hogy megfelelő fizetség fejében ügyfelem megszerezze, amire vágyik.

– Hamar megegyeztünk az árban és átültettem ügyfelem agyát a 378-J-493811-P fejébe. Miután felépült, tudtommal elnyerte annak az ostoba kis szépségnek a kezét. Ezután a 378-J-493811-P tovább pihenhetett volna az ersitasztalon, amíg nincs újra szükségem rá vagy valamelyik testrészére a munkámhoz. Végül egészen véletlenszerűen szükség adódott rá, hogy szolgámként élesszem fel.

– Emlékeztetlek, hogy a fickót megölték. Halott volt. Én a teteméért fizettem és mindenért, ami benne van. Az örökkévalóságig feküdhetett volna az egyik asztalomon, ha nem öntök új életet a tagjaiba. Vajon életében elég esze lett volna hozzá, hogy bölcs és szenvedélyektől mentes módon elgondolkodjon egy ilyen adásvételen? Erősen kétlem.

– Szentimentális gondolkodásmódja miatt engem becsmérelt, mert tőlem kapott új testet. Számomra úgy lett volna érthető az egész, ha érzelmi szempontból nézve a jótevőjének tekint, hiszen új életet és fiatalságot kapott tőlem egy tökéletesen egészséges, bár némileg elhasznált testben.

– Több alkalommal is beszéltünk erről, és kérte, hogy adjam vissza az eredeti testét. Ez, amiként azt természetesen el is magyaráztam neki, lehetetlen, hacsak vissza nem hozzák annak az ügyfélnek a tetemét, aki megvette a testét. Tekintve ügyfelem vagyonosságát és elért célját, ennek a körülménynek az előfordulására meglehetősen kicsi az esély. A fickó még azt is felvetette, hogy megöli ügyfelemet, és visszahozza a testet, hogy elvégezhessem az operációt. Amikor megtagadtam tőle az ügyfél nevét, mogorvává és barátságtalanná vált, de egészen az érkezésed napjáig nem gyanítottam, hogy gyűlölete ilyen mélységekbe vezet.

– Az érzelmek gátját képezik minden fejlődésnek, ez bizonyos. Toonol lakói valószínűleg kevésbé alanyai az érzelmi hóbortoknak, mint a Barsoom bármelyik másik népe, mégis, nemzetem java része kisebb-nagyobb mértékben áldozatául esett a szentimentalizmusnak. Természetesen ennek is megvan a maga haszna. Érzelmek nélkül nem tudnánk felépíteni szilárd kormányzatot, és a phundahliánok vagy valamelyik másik nép biztosan lerohanna. Szerencsére az alacsonyabb osztályúak többségét épp elég érzelem fűti ahhoz, hogy hűségesek maradjanak Toonol jeddájához, és a felsőbb kasztokba tartozók épp elég eszesek, hogy felismerjék: a saját érdekük a trónon tartani őt.

– Például a phundahliánok minden képzeletet felülmúlóan szentimentálisak, tele vannak babonákkal és vaskos ostobaságokkal, rabszolgái mindenféle agysorvasztó képzetnek. Már önmagában az is mérhetetlen nagy butaság, hogy a trónon tartják azt a vén hárpiát, Xaxát. Az a nő tudatlan, önző, arrogáns, ostoba és kegyetlen, a phundahliánok mégis harcolnának és meghalnának érte, csak mert az apja Phundahl jeddája volt. Az a nő addig adóztatja őket, amíg már botladozni is alig bírnak a terheik alatt, félrevezeti, kizsákmányolja és elárulja a

népét, amely még így is leborul előtte. Miért? Csak mert az apja Phundahl jeddája volt, ahogy az apjának apja is és minden felmenője egészen az ősi időkig visszamenőleg. Csak mert az érzelmeik vezetik őket, és nem az ésszerűség. Az őrült uralkodójuk az érzelmeikre játszik.

– Xaxa semmit sem tud felmutatni, ami miatt egy józan ember őt választaná uralkodójának. Még csak nem is szép. Ezt te is tudod, hiszen láttad őt.

– Láttam? – kérdeztem meglepetten.– Azon a napon mentettél meg, amikor fiatal koponyába tettem azt az elöregedett agyát.

Azon a napon, amikor megérkeztél az általad Földnek nevezett bolygóról.– Az ő volt? Phundahl jeddarája?– Bizony, az Xaxa volt – biztosított az öreg.– Nos, nem épp úgy bántál vele, ahogy a Földön bánnának egy uralkodóval, így aztán nem

is véltem többnek egy hétköznapi gazdag vénasszonynál.– Én vagyok Ras Thavas – felelte a doktor. – Miért kellene fejet hajtanom mások előtt? Az

én világomban csak az ész számít, és e tekintetben minden egoizmus nélkül kijelenthetem, hogy senkit sem kell elismernem felettem állónak.

– Akkor te sem vagy mentes a szentimentalizmustól – jegyeztem meg mosolyogva. – Elismered, hogy büszke vagy az intellektusodra.

– Ez nem büszkeség – felelte türelmesen. – Csupán egy tényt közöltem. Egy olyan tényt, amelyet könnyedén bizonyíthatok. Minden valószínűség szerint minden általam ismert tanult ember közül én rendelkezem a legfejlettebb és a legjobban működő elmével. Ennek alapján logikus, hogy nagy valószínűség szerint az egész Barsoomon én rendelkezem a legfejlettebb és legjobban működő elmével. Amennyit a Földről tudok, és amennyit belőled láttam, annak alapján meggyőződésem, hogy a bolygódon sincs olyan elme, amely legalább megközelíthetné mindazt a hatalmat, amelyet tudás formájában összegyűjtöttem az elmúlt ezer év során. A Rasoom (Merkúr) vagy a Cosoom (Vénusz) lakói között talán lehet olyan, aki hozzám hasonló vagy akár az enyémnél is fejlettebb elmével rendelkezik. Bár sikerült tanulmányoznunk a gondolathullámaikat, eszközeink még nem elég kifinomultak, így nem mutatnak többet, mint hogy mindkét bolygó lakói kifinomultak, nagy tudásúak és rugalmasak.

– És mi van azzal a lánnyal, akinek a testét a jeddara megvette? – kérdeztem teljesen eltérve a témától, mert gondolataim rendre visszatértek a szépséges arcra és formás testre, mely életében minden bizonnyal hasonlóan kellemes személyiséget hordozhatott.

– Csak egy alany! Csak egy alany, nem több! – legyintett az öreg.– Mi lesz vele? – erősködtem.– Mit számít? – kérdezett vissza a doktor. – Egy rakás hadifogollyal együtt vettem. Már

arra sem emlékszem, hogy az ügynököm melyik országból hozatta őket vagy honnan származnak. Ezeknek a dolgoknak nincs semmi jelentőségük.

– Még élt, amikor megvetted? – kérdeztem vendéglátómat.– Igen. Miért?– Ööö... izé... akkor megölted?– Megölni? Nem, dehogy! Fenntartottam az aktuális állapotát. Tíz évvel ezelőtt érkezett.

Miért hagytam volna, hogy öregedjen és ráncosodjon? Akkor már kevesebbet ért volna. Megőriztem az értékét. Amikor Xaxa megvette, ugyanolyan fiatal volt, mint az érkezése napján. Régóta tartogattam már. Sok nő látta, mind magának akarta az arcát és az alakját, de csak egy jeddara engedhette meg magának. A legnagyobb árat adta, amit valaha is kaptam egy testért.

– Igen, sokáig tartogattam. Azonban biztos voltam benne, hogy egyszer még behozza az árát. El kell ismernem, hogy gyönyörű volt, és az érzelmeknek is megvan a maguk haszna. Ha nem lennének az érzelmek, nem lenne olyan bolond, aki támogatná a munkámat és megengedné, hogy további vizsgálatokat végezzek a nagyobb jó érdekében. Amit most mondok, attól meg fogsz lepődni. Úgy érzem, már majdnem eljutottam arra a pontra, hogy

értelmes emberi lényeket alkossak olyan sugarak kémiai kombinációjából, amelyeket a ti tudósaitok valószínűleg még fel sem fedeztek. Legalábbis abból ítélve, amennyit csekélyke tudásodból kihámoztam.

– Nem lepődtem meg – feleltem magabiztosan.– Már semmin sem lepődöm meg.

4.Valla Dia

Aznap éjjel sokáig éberen gondolkodtam a 4296-E-2631-H szépségén és tökéletes tagjain, melyeket elloptak, hogy egy kegyetlen zsarnok agyának foglalatává váljanak. Ez olyan borzalmas bűnnek tűnt, hogy nem bírtam kiverni a fejemből, és úgy vélem, az ezen való gondolkodás vetette el szívemben a gyűlölet első magvait. Még sohasem találkoztam olyan teremtménnyel, amely annyira nélkülözött volna mindenféle könyörületet, mint Ras Thavas. El tudtam képzelni, hogy az öreg egyetlen pillanatra sem fontolta meg a gyönyörű test másféle, szentebb célokra való használatát, mintsem mocskos pénz forrásává tegye.

Aznap éjjel olyan sokat gondoltam a lányra, hogy hajnalban az ő képe ébresztett, és mivel reggeli után Ras Thavas nem mutatkozott, lementem a raktárba, ahol a szerencsétlen hevert egy vénasszony testébe zárva. Csupán egy kis tábla azonosította, név helyett a 4296-E-2631-H kóddal. Rút képű, öreg teste a halál merev mozdulatlanságába dermedt – én mégsem ezt láttam magam előtt, hanem sugárzó kedvességet, amelyet rozsdás lakatok mögé rejtettek.

Az ott heverő teremtmény hiába viselte Xaxa külsejét, nem lehetett egyenlő azzal a zsarnokkal, hiszen minden, ami a másik lényt önmagává tette, átkerült ebbe a vén tetembe. Milyen borzalmas lenne az ébredése, ha valaha is felébred! Megborzongtam, amikor belegondoltam a rémületbe, amit a lány érezne az iszonytató bűn láttán, amelyet ellene követtek el. Ki lehetett ő életében? Miféle történet rejtőzik a halott elmébe zárva? Miféle szerelmeket tudhatott a magáénak az, akinek arca kitörölhetetlen nyomot hagy mindenkiben, aki csak rápillant? Vajon Ras Thavas valaha is feltámasztja ebből a tetszhalott állapotból? Vagy jobb így, boldogabb ez az állapot, mint amit éberen bármikor megtapasztalhatna? Elriadtam a gondolattól, hogy egyszer öntudatra ébredhet, mégis hallani akartam, ahogy megszólal, tudni akartam, hogy újra életben van, meg akartam ismerni a nevét, és meg akartam hallgatni élete történetét, amelyet a Sors ilyen kegyetlen módon fejezett be. Izzó gondolataim egyre csak akörül jártak, hogy mi történne, ha felébredne? Mi történne, ha felébredne, és én... Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra, és odafordulva Ras Thavas arcát pillantottam meg.

– Úgy látom, mélyen érdeklődsz az alany iránt – jegyezte meg.– Csak azon gondolkodtam – válaszoltam –, hogy milyen reakciót adna a lány agya, ha

ráébredne, hogy egy idős és eltorzult testben tartózkodik.Az állát simogatta és a szemembe nézett.– Valóban érdekes kísérletnek tűnik – mondta elgondolkodva, azután így folytatta: –

Örömmel tölt el, hogy tudományos érdeklődést mutatsz a munkám iránt. Be kell vallanom, hogy meglehetősen elhanyagoltam a tevékenységem pszichológiai aspektusait, legalábbis az utóbbi száz év során biztosan, holott korábban nagy figyelmet szenteltem ennek. Érdekfeszítő lenne tanulmányozni néhány esetet. Ez itt megfelelő első eset lehetne a számodra, mert egyszerű és megszokott. Később megvizsgálhatsz egy esetet, amelynél egy férfi agyát tesszük át egy nő koponyájába, vagy fordítva, egy nő agyát egy férfiéba. Az is érdekes lehet, amikor egy agy beteg vagy sérült részét helyettesítjük egy másik agy ugyanazon részével. Pusztán tudományos célt szolgálva megpróbálhatunk emberi agyat helyezni állati koponyába vagy fordítva. Azt hiszem, ez kivételes tanulmányozási lehetőségeket kínálna. Eszembe jutott egy eset, amikor eltávolítottam egy férfi agyának a felét, és a helyére egy majom fél agyát ültettem, illetve az eltávolított felet elhelyeztem a majom koponyájában. Ez számos éve történt, és azóta több alkalommal is gondoltam rá, hogy fel kellene ébreszteni a két alanyt, és feljegyezni az eredményeket. Rájuk kellene néznem – az L-42-X teremben vannak, ha jól emlékszem, a 4-J-21 épület alatt. Tényleg rájuk kellene néznünk valamikor, már évek óta nem

jártam odalent. Van ott néhány igen érdekes alany, amelyek most eszembe jutottak. De gyere, most ébresszük fel a 4296-E-2631-H-t!

– Ne! – kiáltottam fel a karjára téve a kezem. – Az borzalmas lenne!Meglepetten nézett rám, azután ajka gunyoros mosolyba görbült.– Érzelgős bolond! – köpte a szavakat. – Hogy mersz nekem ellentmondani?Egyik kezem a hosszú kardom markolatára tettem, és nyugodtan a szemébe néztem.– Házadban úr vagy, Ras Thavas – mondtam neki –, de amíg a vendéged vagyok, elvárom

a vendégnek kijáró udvariasságot.Előbb viszonozta pillantásom, azonban látszott rajta, hogy máris megingott.– Elhamarkodtam a dolgot – mondta.– Hagyjuk! – hessegettem el a bocsánatkérést, mivel már így is többet kaptam, mint amire

számítottam. Mindenesetre az eset így is szerencsétlennek tekinthető. Azt hiszem, ezután jóval nagyobb tisztelettel bánt velem – azonban nem tett le a tervéről, és ismét az előttünk álló asztal felé fordult.

– Készítsd elő az alanyt az ébresztéshez! – utasított. – Elemezd ki a reakcióit, amennyire csak lehet!

Magamra hagyott, de akkor már megfelelő beavatást kaptam a munkájába, amit ettől kezdve némi ellenérzéssel végeztem, de azzal a tudattal, hogy amíg engedelmeskedem, addig nem jutok hasonló sorsra. A Xaxának eladott szépséges test vére egy légmentesen lezárt tartályban állt az asztal feletti polcon. Amit korábban több alkalommal is megcsináltam az idős sebész felügyelete alatt, azt először kellett egyedül megtennem. Felmelegítettem a vért, belecseppentettem a megfelelő mennyiségű revitalizáló vegyületet, csatlakoztattam a csöveket a bemetszésekhez, és ezzel minden készen állt, hogy a tízéves kényszerpihenőre kárhoztatott, kifinomult tudat újra felébredjen. Amikor ujjammal hozzáértem a gombhoz, mely beindította a pumpa motorját, és a vérrel együtt életet lehelt az ernyedt tagokba, olyan érzésem támadt, amelyről nem képzeltem volna, hogy halandó valaha is megtapasztalhatja.

Élet és halál urává váltam, ám közben, a halott feltámasztása előtti pillanatban inkább éreztem magam gyilkosnak, mintsem megmentőnek. Próbáltam elfojtani érzéseimet, hátha ezzel megkönnyíthetem magamnak a borzalmas tettet, de elbuktam a színtisztán tudományos gondolkodás felé vezető úton. Egy elborzadt lányt láttam magam előtt, aki elveszett szépségét siratja. Elfojtott káromkodással fordultam el a géptől. Nem tudtam megtenni! Azután, mintha külső erő kényszerített volna, ujjam az akaratom ellenére is megtalálta az indítógombot. Nem tudom megmagyarázni, hacsak nem a kettős mentalitás elméletével, amely sok mindenre magyarázatot adhat. Talán a tudatalattim vette át az irányítást a testem felett. Tényleg nem tudom, hogyan történhetett ez meg.

Csak azt tudom, hogy meglettem, a motor beindult, és a tartályban lévő vér szintje folyamatosan csökkenni kezdett.

Lenyűgözve, dermedten álltam és figyeltem. Észre sem vettem, mikor ürült ki a tartály, csak azon kaptam magam, hogy leállítom a motort, gépiesen leveszem a csöveket, és lezárom a sebeket a ragasztószalaggal. A testben izzani kezdett az élet vörös színe, fokozatosan átvette a halál sápadt, lilás árnyalatának helyét. A mellkas emelkedni és süllyedni kezdett, a fej kissé elfordult, és a szempillák megrebbentek. Gyenge sóhaj szakadt fel az elnyíló ajkak közül. Egy ideig a nő nem mutatott más életjelet, azután hirtelen kinyitotta a szemét. Eleinte a tekintete meglehetősen tompának tűnt, de hirtelen kérdésekkel telt csodálkozás űzte el előle a homályt. Rám nézett, azután körbe a helyiségben, legalábbis abban a részében, amelyet a testhelyzete látni engedett számára. Azután ismét én következtem, és úgy éreztem, az arcomat méregeti, idegen külsőmet próbálja elhelyezni a saját világában. Még mindig számtalan kérdőjelet láttam a nő tekintetében, de nem mulatta félelem jelét.

– Hol vagyok? – kérdezte. Hangja az öregasszonyé volt, éles és nyers. Érthető módon meglepődött a hallatán.

– Mi történt velem? Mi van a hangommal?A homlokára tettem a kezem.– Most ne törődj ezzel! – próbáltam csitítani. – Várj egy kicsit, amíg megerősödsz! Azután

mindent elmondok.Hirtelen felült.– Nem vagyok elgyengülve – mondta, közben tekintete végigsöpört altestén és két lábán.

Arcára kimondhatatlan borzalom ült ki. – Mi történt velem? Legelső ősöm nevére, mondd el, mi történt velem!

Az éles, rikácsoló hang idegesített. Xaxa hangja volt, és Xaxa abban a pillanatban is épp azon a dallamos hangon beszélhetett, amely szépséges, lopott arcához illett. Próbáltam szándékosan megfeledkezni ezekről a dolgokról, és inkább a gyönyörű lélekre koncentráltam, amelyet ebbe a sorvadt tetembe kényszerítettek.

Kinyújtotta és finoman a karomra tette a kezét. A mozdulatban olyan kecsesség rejlett, amely nem eredhetett a vén testtől. Az izmokat a fiatal lány agya irányította, de Xaxa öreg, agyonhasznált hangszálait nem bírhatta édesebb tónusra.

– Kérlek, mondd el! – könyörgött, miközben könnyek szöktek idős szemébe, felteszem, sok-sok év óta először. – Mondd el! Nem lehetsz annyira kegyetlen, hogy kétségek között hagyj!

Elmondtam. Feszülten figyelt, és amikor befejeztem, nagyot sóhajtott.– Mindenesetre – mondta – most, hogy már tudom, nem is olyan borzalmas. Jobb, mint

halottnak lenni. – Ekkor megörültem, hogy mégis megnyomtam azt a gombot. Örült, hogy élhet, még ha Xaxa ronda testében is. Csak annyit feleltem:

– Olyan szépséges voltál!– De most csúnya vagyok? – kérdezte. Nem válaszoltam.– Mit számít? – folytatta. – Ez az öreg test nem fog megváltoztatni. Nem leszek más, mint

amilyen mindig is voltam. Jóságom és kedvességem velem maradt. Boldog vagyok, hogy élhetek és képes vagyok jót cselekedni. Azért rémültem meg annyira, mert nem tudtam, mi történt velem. Azt hittem, talán valami szörnyű betegség támadott meg, és attól változtam el ennyire. Elborzadtam a gondolattól, de most, hogy már tudom... mit számít?

– Csodálatos vagy! – Muszáj volt kimondanom.– A nők többsége beleőrült volna a borzalomba és a bánatba, hogy elveszítettek egy olyan

csodálatos testet, mint a tiéd. Azonban téged mintha nem is érdekelne az egész.– Dehogynem, nagyon is érdekel – ellenkezett. – De nem érdekel annyira, hogy emiatt

tönkretegyek minden mást az életemben, vagy hagyjam, hogy ez árnyékot vessen a körülöttem lévőkre. Szép voltam, és élveztem ezt. Azonban biztosíthatlak róla, hogy ez a fajta öröm nem színtiszta. A férfiak egymást ölték értem. Két nagy nemzet kezdett háborúba miattam; apám talán el is veszítette a trónját és az életét. Nem tudhatom, mert még akkoriban ejtettek foglyul, amikor javában dúlt a háború. Lehet, hogy még mindig dúl, és az emberek azért halnak meg, mert túl szép voltam. Most már senki sem harcolna értem – tette hozzá a végén egy bánatos mosoly kíséretében.

– Tudod, mióta vagy itt? – kérdeztem.– Igen. Tegnapelőtt hoztak el erre a helyre.– Azóta tíz év telt el.– Tíz év? Lehetetlen!Körbemutattam a helyiségben heverő tetemeken.– Te is így feküdtél tíz éven keresztül – magyaráztam. – Ras Thavas elmondása szerint

olyan testek is vannak itt, amelyek ötven éve fekszenek mozdulatlanul.– Tíz év! Tíz év! Mi meg nem történhetett tíz év alatt! De jobb is így, félnék visszamenni.

Nem akarnám tudni, hogy az apám, talán még az anyám is elment. Jobb így. Talán majd hagysz újra elaludni. Ugye, hagysz?

– Ezt Ras Thavas dönti el – válaszoltam. – Addig is meg kell figyeljelek.– Megfigyelsz?– Felmérem... a reakcióidat.– Ó... És mi hasznod abból?– Jó lehet a világnak.– Új ötleteket adhat ennek a borzalmas Ras Thavasnak, hogy miféléket követhet még el a

kínzótermeiben. Valami új módszert hoz arra, hogy pénzt sajtoljon ki a szenvedő áldozataiból – jegyezte meg szomorúan.

– Van jó is a munkájában – próbáltam ellenkezni.– A pénz lehetővé teszi, hogy fenntartsa ezt a csodálatos intézményt, amelyben számtalan

kísérletet végez. Az operációi között sok jótékony is van. Tegnap behoztak egy harcost, akinek a karja gyógyíthatatlanul összezúzódott. Ras Thavas új kart adott neki. Egy megtébolyodott gyermeknek új agyat adott. Az agyat és a kart két olyan testből vette el, amelyek erőszakos halált haltak. Ras Thavas tette lehetővé, hogy haláluk után is örömmel és új élettel szolgáljanak másokat.

A lány, ha nevezhetem így, elgondolkodott egy rövid időre, mielőtt válaszolt:– Meggyőztél, de reménykedem benne, hogy te mindig csak megfigyelő maradsz.Ekkor jött be Ras Thavas, és megvizsgálta.– Jó alany – mondta. A kórlapra nézett, amelyre rövid megjegyzéseket írtam a 4296-E-

2631-H alany esettörténete alá. Természetesen ez a kód csak egyfajta szabad fordítása a doktor által használt azonosítónak. A Barsoomon nem olyan ábécét használnak, mint mi, és a számozási rendszerük is meglehetősen eltérő. A fenti kódot összesen négy toonoli karakter alkotta, amelyek jelentésben nagyjából megegyeznek ezzel az általam közzétett változattal. Sűrített formában jelezték az esetszámot, a szobát, az asztalt és az épületet.

– Az alanyt a szállásod közelében helyezzük el, hogy rendszeresen megfigyeléseket tehess – folytatta az idős sebész. – Vannak üres szobák a tiéd mellett, szólok a szolgáknak, hogy nyissák ki őket. Vidd oda az alanyt, és zárd be, amikor nem tartod megfigyelés alatt.

Számára ez csak egy eset volt a sok közül.Elvittem hát a lányt a szállására. Útközben rákérdeztem a nevére, merthogy szükségtelen

udvariatlanságnak tűnt volna az esetkóddal megszólítani, ahogy azt el is mondtam neki.– Örülök, hogy így gondolod – felelte –, de itt tényleg nem vagyok több, mint egy alany

élveboncoláshoz.– Számomra több vagy ennél – mondtam. – Nincs barátod, nincs segítőd. Szolgálni

akarlak, hogy megkönnyítsem a terhed, ha ez lehetséges.– Köszönöm! A nevem Valla Dia. Téged hogyan szólíthatlak?– Ras Thavas Vad Varónak szólít.– De ez nem az igazi neved, ugye?– Ulysses Paxton vagyok.– Különös név, semmire sem hasonlít, ahogyan te sem hasonlítasz senkire az általam

ismert világban. Lehet, hogy nem is barsoomi vagy? A bőröd színe is eltér a miénktől.– A Földről származom, vagy, ha úgy jobban ismered, a Jasoom bolygóról. Ezért más a

külsőm, mint a tiétek.– A Jasoomról?! – kiáltott fel meglepetten. – Lakik itt egy másik jasoomi, akinek a híre

bejárta a Barsoom minden szegletét, de magam még sohasem találkoztam vele.– John Carter? – kérdeztem rá a névre.– Igen, a hadúr. Heliumban él, és az én népem nincs barátságban a heliumiakkal. Sohasem

értettem, hogy került ide, erre itt vagy te, egy másik jasoomi. Hogy lehetséges ez? Hogyan szelted át a nagy ürességet?

Megráztam a fejem.– Magam sem tudom.

– A Jasoomon csodálatos emberek lakhatnak – jegyezte meg. Kedves bóknak hangzott.– A Barsoomon pedig gyönyörű nők – válaszoltam.Bánatosan pillantott le aszott tagjaira.– Láttam, hogy milyen vagy valójában – próbáltam vigasztalni.– Nem merem megnézni a saját arcom. Tudom, hogy ijesztően csúnya.– Ha mégis meglátod, jusson eszedbe, hogy valójában nem a te arcod. Talán akkor nem

érzed majd olyan rosszul magad.– Mert olyan rossz?Nem válaszoltam.– Ne törődj vele! – mondta hirtelen. – Ha nem lenne szép a lelkem, nem lettem volna szép,

mindegy, milyen tökéletes vonásokkal születtem. Ha pedig a lelkem szépsége számít, az most is az enyém. Gondolhatok és tehetek szép dolgokat, és úgy vélem, valójában ez a szépség igazi próbája.

– Mindig van remény – tettem hozzá szinte suttogva.– Remény? Nincs remény, ha arra akarsz ezzel utalni, hogy még visszakaphatom a régi

testem. Amit elmondtál, azzal teljes mértékben meg is győztél arról, hogy ez lehetetlen.– Ne beszéljünk róla – csitítottam. – Viszont gondolhatunk rá, és ha nagyon akarunk

valamit, a gondolkodás sokszor segít megtalálni a módot.– Nem akarok reménykedni, mert az csak csalódáshoz vezet – mondta a lány. – Boldog

leszek így is, míg reménykedve folyton boldogtalan lennék.Ételt kértem neki, és amikor meghozták, üzenetet is hoztak, hogy Ras Thavas hívat.

Távozáskor rázártam az ajtót a lányra, ahogy az öreg utasított. A doktort az irodájában találtam meg, egy kis helyiségben egy jóval nagyobb mellett, ahol maroknyi hivatalnok rendezte és osztályozta a hatalmas laboratórium különböző részeiből származó jelentéseket. Az idős férfi felállt, amikor beléptem.

– Gyere velem, Vad Varo! – kérte. – Vessünk egy pillantást a két esetre az L-42-X-ben! Már beszéltem neked róluk.

– A férfi félig majomaggyal, és a majom félig emberi aggyal?Bólintott, és kivezetett a folyosóra, ahonnan lépcsőn mentünk le az épület pinceszintjére.

Mélyebbre jutva egyre több jelét láttam, hogy a doktor keveset használja a lenti folyosókat és helyiségeket.

A padlót mindenhol tapinthatatlanul finom, régóta zavartalanul ülepedő por borította, ahogyan az apró rádiumgömböket is, amelyek világítással látták el a felszín alatti szinteket. Útközben számos ajtó mellett mentünk el, melyeken jelölő-hieroglifák álltak. A nyílások egy részét befalazták, és azon tűnődtem, vajon miféle borzalmas titkokat rejtegethetnek? Végül eljutottunk az L-42-X-hez, ahol a testek polcokon hevertek, amelyek több sorban, majdnem a mennyezetig beborították a falakat. Középen kis, négyzet alapú hely maradt egyetlen ersitlapos műtőasztallal és mindenféle orvosi eszközzel, vérpumpával és a kísérletek egyéb kellékeivel.

Ras Thavas keresni kezdett a polcokon fekvő alanyok között, és amikor megtalálta, együtt tettük át a testet az asztalra. Míg az orvos csatlakoztatta a csöveket, én elhoztam a vérrel telt edényt ugyanarról a polcról. Belefogtunk az akkor már jól ismert újjáélesztési folyamatba, és hamarosan már az alany lassan visszatérő öntudatát figyeltük.

A férfi felült, és ránk nézett, azután gyorsan körbepillantott a helyiségben. Amikor újra felénk fordult, vad fény csillant a tekintetében. Lassan lehátrált a padlóra, s gondosan ügyelt rá, hogy az asztal közöttünk maradjon.

– Nem bántunk – mondta Ras Thavas.A szerencsétlen megpróbált válaszolni, de szavai érthetetlen motyogásba fulladtak.

Megrázta a fejét, és morogni kezdett. A doktor közelebb lépett, mire az alany négykézlábra ereszkedett, és morogva elhátrált.

– Gyere ide! – kiáltott rá az öreg. – Nem bántunk!– Ismét közelebb lépett, de a férfi tovább hátrált, és egyre feszültebben morgott – azután

hirtelen megfordult, és felmászott az egyik legmagasabban lévő polcra, ahol lekuporodott az azon heverő tetemre, és valamit motyogott.

– Segítséget kell hívnunk – mondta Ras Thavas, és az ajtó felé indult, ahol elővette a sípját, és belefújt.

– Mit fújkálod azt? – kérdezte váratlanul a felélesztett férfi. – Ki vagy te egyáltalán, és mit keresek én itt? Mi történt velem?

– Gyere le! – válaszolta a doktor. – A barátaid vagyunk.Az alany vonakodva mászott le a polcokról, és lassan felénk indult. Még mindig

négykézlábra ereszkedve járt, bütykeivel támaszkodott a padlón. Végignézett egy sor tetemen, és a szemében újfajta fény csillant.

– Éhes vagyok! – morogta. Azután: – Étel! – Azzal rávetette magát a legközelebbi tetemre, és lehúzta azt a polcról.

– Állj! Állj! – kiáltott rá az öreg. – Tönkreteszed az alanyt! – De a férfi oda sem figyelt, csak rángatni kezdte a tetemet a helyiség hátsó része felé. Ekkor érkeztek meg a segédek, és az ő segítségükkel lefogtuk, megkötöztük a szerencsétlen teremtményt. Ras Thavas utasította őket, hogy hozzák be a majom testét is, azután maradjanak, mert még szükség lehet rájuk.

Ez az alany egy nagy, barsoomi fehér majom volt, a vörös bolygó legfélelmetesebb és legvadabb lakóinak egyike. Hatalmas ereje és vadsága miatt a felélesztő műtét előtt az orvos elővigyázatosan ellenőrizte, hogy megfelelően lekötözték-e.

A lény felegyenesedve tíz-tizenöt láb magas lehetett, és rendelkezett egy plusz pár karral a felső karja és a lába között félúton. Szeme közel és mélyen ült, magasan lévő fülei között az afrikai gorilláéra meglepően hasonlító száj és orr helyezkedett el.

Ahogy visszatért az öntudata, a teremtmény kérdőn nézett ránk. Több alkalommal is úgy tűnt, hogy beszélni próbál, de csak artikulálatlan hangokat sikerült kierőltetnie a torkán. Ezután nyugodtan feküdt egy ideig.

Ras Thavas megszólította:– Ha érted, amit mondok, csak bólints egyet! – A lény bólintott.– Szeretnéd, ha elengednénk? – kérdezte a sebész.A majom ismét csak bólintott egyet.– Attól tartok, hogy ránk támadsz, és megpróbálsz elszökni – folytatta az öreg.Az alanyon látszott, hogy keményen próbálja megformálni mondanivalóját, végül sikerült

kimondania egyetlen, félreérthetetlen szót: „nem”.– Akkor nem bántasz minket, és nem próbálsz elszökni? – ismételte meg Ras Thavas a

kérdést.– Nem – felelte a majom, ezúttal már jóval könnyebben formálva a szót.– Meglátjuk – egyezett bele fogva tartója. – Azonban ne feledd, hogy a fegyvereinkkel

könnyen legyőzünk, ha mégis ártani akarnál nekünk.A majom bólintott, azután nagyon lassan és gondosan ejtve ki a szavakat, így válaszolt:– Nem akarlak bántani.Az öreg intésére a segédek leoldották a köteleket, és a lény felült. Kinyújtóztatta tagjait, és

leereszkedett a padlóra, ahol felegyenesedve állt. Nem meglepő: a barsoomi fehér majmok gyakran járnak két lábon – ezt akkoriban még nem tudtam, de az orvos később elmagyarázta, hogy az emberi alany azért állt négykézláb, mert részben majomagya miatt típusosan visszafejlődött.

Ras Thavas szokatlanul hosszan vizsgálta, azután visszatért az emberi külsejű alanyhoz, aki még mindig sokkal több majomszerű viselkedési mintát mutatott, mint emberit, ugyanakkor sokkal könnyebben beszélt, mint ellenpontja. Ezért kétségtelenül a hangképző

szervek kifejlettsége felelt, csak az érdemelt figyelmet, hogy a majom is képes volt érthető szavakkal megszólalni.

– Semmi különleges nincs ezekben az alanyokban – jegyezte meg Ras Thavas, miután a nap felét a vizsgálatukra szánta. – Úgy viselkednek, ahogyan az évekkel ezelőtti átültetés után feljegyzeteltem az elképzeléseimet róluk. Már akkoriban észrevettem, hogy az átültetés serkenti az agyi tevékenységet; felfedezhető, hogy mindkét alanynál javarészben az átültetett agyfélteke vette át az irányítást a test felett. Emiatt az emberi alany több majomszerű viselkedési mintát mutat, míg a majomalany sokkal emberibb jellegzetességekről adott tanúbizonyságot. Nem kétlem, hogy hosszabb és mélyrehatóbb tanulmányozás során előfordulnának olyan rövid időszakok, amikor mindketten visszatérnek az eredeti viselkedési formáikhoz. Azonban máris túl sok időt szántunk erre a kevéssé hasznos kísérletre, úgyhogy én most visszatérek a fenti termekbe. Rád hagyom, hogy gondoskodj az újbóli elaltatásukról. Ha szeretnéd, az emberek itt maradnak, és a segítségedre lesznek.

Az eddig csendben figyelő majom közelebb lépett.– Kérem! Könyörgök! – mormolta. – Ne büntessenek tovább ezekkel a szörnyű polcokkal!

Emlékszem a napra, amikor idehoztak lekötözve, és nem tudom, hogy azóta mi történt, de a poros tetemekből és a bundám állapotából ítélve én is így fekhettem itt. Könyörgök, hagyjanak élni! Vagy küldjenek vissza az enyéimhez, vagy hadd szolgáljak valamiképpen ezen a helyen, amiből már úgy is láttam valamennyit, hogy csak az elfogatásom és a hideg ersitasztal között eltelt néhány napra emlékszem.

Ras Thavas türelmetlenül intett egyet.– Nonszensz – válaszolta. – Jobb lesz neked idelent, ahol megőrizhetünk a tudomány

érdekében.– Egyezzünk bele, doktor! – kértem én is. – Magamra vállalok minden felelősséget.

Szerintem hasznos lenne hosszabban tanulmányozni.– Csináld, amit mondtam! – csattant fel, és kiment.Vállat vontam.– Akkor nincs mit tenni.– Mindenkit lecsaphatnék és elmenekülhetnék – gondolkodott hangosan a majom. –

Viszont te segíteni akartál, és nem szívesen ölnék meg olyat, aki megpróbált tenni az érdekemben. Ugyanakkor megijeszt a halál gondolata. Milyen hosszan feküdtem idelent?

Megnéztem a kórlapján, amelyet vele együtt hoztak be, és az egyik segéd felfüggesztette a műtőasztal fölé.

– Tizenkét évig.– Miért ne? – folytatta a hangos tűnődést. – Ez az ember itt megölne, ha kellene. Akkor

miért ne tehetnék én is ugyanúgy?– Nem lenne belőle hasznod – próbáltam hatni rá.– Nem tudnál kiszökni. Végül megölnének, és fájdalmasan halnál meg. Közben Ras

Thavas úgy gondolná, hogy nem érte meg felébreszteni, én pedig a kezedtől veszteném életem, holott egy későbbi időpontban még találhatnék rá módot, hogy megmentselek.

Halkan beszéltem, közel a füléhez, hogy a segédek ne hallgassanak ki. A majom feszülten gondolkodott.

– Így tennél? – kérdezte végül.– Amint lehetőségem adódik – biztosítottam szándékomról.– Rendben. Megbízom benned.Fél órával később mindkét alany visszakerült a polcokra.

5.Megállapodás

Újabb hetek teltek el, miközben napról napra Ras Thavas oldalán dolgoztam, és az idős sebész egyre inkább a bizalmába fogadott, egyre több titkot adott át mérhetetlen tudásából.

Fokozatosan egyre fontosabb tevékenységeket végezhettem a roppant méretű laboratóriumban. Végtagokat varrtam át egyik alanyról a másikra, azután próbát tehettem az emésztőrendszerhez tartozó belső szervekkel is. Ezután megbízást kaptam egy teljes operációra. Egy gazdag öregember veséit kellett kicserélnem egy fiatal alany egészséges szerveire. Másnap egy fejlődésben visszamaradt gyermek kapott tőlem új pajzsmirigyet. Egy hét múlva szívátültetést végeztem, míg végül eljött a nap, amikor segítség nélkül – Ras Thavas csendben állt mellettem – kivettem egy vén férfi agyát, hogy elhelyezzem azt egy fiatal koponyában.

Amikor végeztem, a doktor a vállamra tette a kezét.– Magam sem csinálhattam volna jobban. – Nagyon büszkének tűnt, és elcsodálkoztam

ezen a váratlan érzelmi megnyilvánuláson, hiszen pont ő fektetett oly nagy hangsúlyt arra, hogy kivonja magát az érzelgősök világából. Gyakran eltűnődtem rajta, hogy vajon az idős sebész miért fektetett annyi időt a képzésembe, de sohasem találtam kielégítőbb magyarázatot, mint hogy egyre bővülő ügyfélköre miatt asszisztensre volt szüksége. Azonban, amikor ellenőriztem a felvetésem a feljegyzésekben – merthogy már ezekhez is hozzáfértem –, kiderült, hogy a megrendelések száma évek óta nem növekedett, és még ha növekedett volna, akkor is kérdés marad, hogy miért képzett ki engem valamelyik vörös bőrű marsi helyett? Számomra egyáltalán nem tűnt biztosítéknak, hogy szerinte olyan nagyon hűséges voltam hozzá, főként mert megtarthatott volna testőrnek, miközben kiképezi egyik segédjét.

Végül mégis megtudtam, miféle kiváló oka volt arra, hogy engem válasszon. Ras Thavas mindig mindent jó okkal tett. Egy este, vacsora után ugyanazzal a feszült arckifejezéssel nézett rám, amivel gyakran szokott, mintha olvasni akarna a gondolataim között. Emlékszem még, milyen nagy meglepetésére szolgált, amikor kiderült, hogy képtelen erre; merthogy ha egy marsi nem figyelt folyton a gondolatai elfedésére, bármelyik másik marsi képes volt kiolvasni azokat a fejéből. Azonban, mint említettem, a doktor nem tudott olvasni az elmémben; szerinte azért, mert nem a Barsoomról származtam. Ugyanakkor nekem egyre gyakrabban sikerült olvasnom a segédek és szolgák fejében, amikor azok nem figyeltek oda, és felfedték tudatukat – csak a sebész gondolatai maradtak elzárva előlem, és szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki más elől is. Elméjét ugyanúgy lakat alatt tartotta, mint a vért őrző tartályait, és egy pillanatra sem nyitotta meg mások előtt.

Szóval, azon az estén sokáig méregetett, ámbár a legkevésbé sem hozott zavarba, mert már hozzászoktam ehhez a nézéséhez.

– Talán – kezdte egyszer csak – a beléd vetett bizalmam egyik oka épp az, hogy sohasem tudtam rájönni, mi jár a fejedben. Ha netán árulást forgatnál a fejedben, sohasem jönnék rá, míg a többiek képtelenek elzárni előlem lelkük mélységeit. Mind tele vannak irigységgel, féltékenységgel vagy gyűlölettel irántam. Tudom, hogy nem bízhatok bennük. Ezért hát el kell fogadnom, hogy kockáztatok, amikor rád bízom a tudásom, ugyanakkor úgy vélem, bölcsen választottam. Elmondtam, miért tettelek meg testőrömmé. Ugyanez igaz arra is, amire meg akarlak kérni. Nem árthatsz nekem úgy, hogy közben ne ártanál magadnak is, és senki sem tesz ilyet önszántából. Emellett okod sincs ellenséges érzelmeket táplálni az irányomban.

– Persze tudom, hogy te magad is szentimentalista vagy, és nincs kétségem, elborzadsz a józan, logikus, tudományos tettek egy részétől – ugyanakkor meglehetősen intelligens is vagy ezért, ha nem is értesz egyet minden szándékommal, mégis jobban értékeled a motivációimat,

mint bárki más. Lehet, hogy megsértettelek, de sohasem vezettelek félre, ahogyan nem csaltam meg egyetlen olyan lényt sem, aki iránt úgymond barátságot vagy szerelmet érzel. Csak szólj, ha hibát találsz felfedezni az előfeltételezéseimben vagy az érvelésemben.

Biztosítottam az ellenkezőjéről.– Rendben. Akkor hadd magyarázzam el, miért ügyeltem olyan kínosan arra, hogy

tevékenységem minden részletére megtanítsalak, és olyan képzetté tegyelek, amilyen tudást rajtam kívül nem birtokol más emberi lény. Még nem állok készen arra, hogy használjam a tudásod, vagy inkább úgy mondanám, hogy te nem állsz készen, de ha megismered a célt, rá fogsz ébredni, hogy miért szükséges minden energiádat annak elérésére fordítanod, és végül még elkötelezettebben küzdesz majd, hogy tökéletesítsd azokat a tudományos ismereteket, amelyeket megosztok veled.

Rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta:– Nagyon öreg vagyok már, még barsoomi fogalmak szerint is. Több mint ezer éve élek,

túlléptem a természetes átlagéletkoron, de még nem fejeztem be az életművem. Mi több, még épp csak belekezdtem. Még nem halhatok meg, mert azzal a Barsoom elveszítené csodálatos elmém és kivételes tudásom.

Régóta dédelgetek egy tervet, amellyel becsaphatom a halált, de a kivitelezéséhez ugyanolyan magas szintű jártasságra van szükség, mint amilyennel én rendelkezem. Két ilyen tudású lény örökké élhet. Téged választottalak másiknak, azon okokból, amelyeket már elébed tártam, és amelyek nem szennyeződhetnek be az érzelmek által. Nem azért választottalak téged, mert kedvellek vagy barátomnak tartalak, vagy esetleg mert úgy vélem, hogy kedvelsz vagy a barátodnak tartasz. Azért választottalak téged, mert tudom, hogy világom minden lakója közül te vagy az, akinek a legkevésbé van oka elárulni. Egy időre a kezedbe teszem az életem. Érthető, hogy a legalaposabb körültekintéssel kellett választanom.

– Az általam kidolgozott terv végletesen egyszerű, feltéve hogy segédem rendelkezik két lényegi tényezővel: a kellő tudással és az önérdekből fakadó hűséggel. Lassan elhasználódik a testem, és szükségem lesz egy másikra. A laboratórium tele van csodálatos testekkel, fiatal, erős és egészséges testekkel. Csak választanom kell egyet, és ügyes segédem átültetheti bele az agyam, azután újra felébreszthet.

Ismét szünetet tartott.– Értem már, miért tanítottál meg annyi mindenre! – kiáltottam fel tettetett meglepetéssel.

– Sokat gondolkodtam ezen.– Így és csak így folytathatom a munkám. Mi több, megvalósul, hogy a Barsoom

gyermekei a végtelenségig részesülhetnek az elmémtől származó áldásból. Egy a tudományomban jártas asszisztens segítségével örökké élhetek, és csak akkor lehet ilyen segédem, ha magam ügyelek rá, hogy velem együtt ő is örökké éljen. Ha elhasználod valamelyik szerved vagy akár az egész tested, kicserélhetem azt ebből a hatalmas raktárból, ahogyan te is megteheted nekem ugyanezt a szolgálatot. Így a végtelenségig tovább élhetünk, mert úgy vélem, maga az agy nem halhat meg, csak sérüléstől vagy betegségtől.

– Most még nem állsz készen, hogy rád bízzam ezt a fontos feladatot. Sok agyat kell még átültetned, hogy gyakorlatban is találkozz azzal a sok zavarral és egyéni sajátossággal, ami egy ilyen műtét során felmerülhet. Ezek okozzák azt, hogy nincs két egyforma operáció. Én fogom tudni először, ha már megfelelő szaktudással rendelkezel, és akkor nem is késlekedünk tovább, rögtön biztosítjuk a Barsoom jövőjét.

Az öreg terve önmaga számára ugyanúgy kiválónak tűnt, mint számomra. Halhatatlanságot biztosított; örökké élhetünk, ráadásul mindig erős, fiatal, egészséges testekben. Csábító kilátás, ami ráadásul különleges státusba helyezett. Ha az idős sebészt meggyőzhetem, hogy a saját érdekemben vagyok hűséges, akkor én magam is támaszkodhatom az ő bizalmára. Nem léphet fel az egyetlen lénnyel szemben, aki képes biztosítani számára a halhatatlanságot, és ő

sem tagadhatja meg a halhatatlanságot segítőjétől. Először éreztem magam biztonságban, mióta beléptem ebbe a létesítménybe.

Amint elköszöntem tőle, egyenesen Valla Dia szobájához mentem, mert el akartam mondani neki ezt a nagyszerű hírt. A felélesztése óta eltelt hetekben sokszor meglátogattam, és mindennapossá vált beszélgetéseink során lelke csodálatos szépsége fokozatosan feltárult előttem, míg végül rápillantva már nem is láttam Xaxa rút vonásait. Tekintetem jóval mélyebbre fúrt ennél, és a kedvességben fürdőzött, mely ebből a különleges lélekből áradt. Egymás bizalmasaivá váltunk, és barsoomi tartózkodásom alatt ez a szövetség jelentette az egyik legnagyobb örömforrást.

Amikor elmondtam, milyen nagy szerencse ért, őszintén és kedvesen gratulált. Azt mondta, reméli, hogy a világ javára használom az így nyert hatalmam. Biztosítottam róla, hogy így lesz, és elsősorban kérni fogok neki egy szépséges, fiatal testet a sebésztől – azonban erre csak a fejét rázta.

– Nem, barátom – válaszolta. – Ha nem kaphatom vissza a saját testem, akkor Xaxa öreg tagjai ugyanolyan jók, mint bárki máséi. A saját testem nélkül eszembe sem jut visszatérni az országomba. Ha Ras Thavas adna is egy másik szépséges testet, mindig ki lennék szolgáltatva az ügyfeleinek. Ha bármelyiknek megtetszem és megvásárol, akkor belekényszerülök az ő testébe, amely lehet öreg, torz, beteg vagy akár csonka is. Nem, barátom, nekem megfelel Xaxa teste, mert erős és szívós, legyen bármilyen ronda. Egyébként is, mit számít a külsőm? Te vagy az egyedüli barátom, és a barátságod éppen elegendő is számomra. Te azért csodálsz, amilyen vagyok, és nem a külsőm miatt. Jobb is, ha így marad.

– Szeretnéd visszakapni a saját tested, és visszatérni a saját országodba? – kérdeztem.– Ne is mondj ilyet! – kérte. – Már a gondolat is megőrjít. Nem szabad ilyen reménytelen

vágyakat táplálnom, amelyek a legjobb esetben is csak arra jók, hogy bánatot ébresszenek bennem a veszteségem miatt.

– Ne nevezd reménytelennek! Csak a halál teszi hiábavalóvá a reményt.– Kedves akarsz lenni, de ezzel is csak bántasz – mondta. – Nincs remény.– Akkor legalább én reménykedhetem helyetted? Merthogy én látok egy lehetőséget,

legyen bármilyen kicsi az esélye, hogy sikerrel járunk.Megrázta a fejét.– Nincs semmilyen lehetőség... – Nagyon végletesnek hangzott. – Duhor nem ismerne

meg.– Duhor? – ismételtem. – Valaki, akivel törődsz?– Igen, nagyon is törődöm Duhorral – válaszolta elmosolyodva. – Azonban nem valaki,

hanem valami. Duhor az otthonom, őseim országa.– Hogyan kerültél el otthonról? – kérdeztem témát váltva. – Erről még nem beszéltél

nekem.– Jal Had kegyetlensége miatt kellett eljönnöm – válaszolta. – Ő Amhor hercege.– Amhor és Duhor örökös ellenségek. Miután Jal Had hallotta, hogy milyen gyönyörű Kor

San, Duhor jeddájának egyetlen lánya, álruhában érkezett Duhor városába, és amikor meglátta a lányt, elhatározta, hogy megszerzi magának. Hazatérve követeket küldött Kor San udvarába, hogy megkérje Duhor hercegnőjének kezét. Azonban Duhor ura, akinek nem született fiúgyermeke, már eldöntötte, hogy az egyik jedjéhez adja hozzá lányát, mert ebből a házasságból olyan gyermek születhet, akinek az ereiben az ő vére folyik, így jogosan örökölheti a trónt. Emiatt utasította el Jal Had ajánlatát.

– Ettől az amhori annyira feldühödött, hogy hatalmas flottát gyűjtve Duhor elfoglalására indult. Erővel akarta elvenni, amit becsületes úton nem sikerült elnyernie. Duhor akkoriban Helium ellen háborúzott, és erői mind messze délen jártak, kivéve egy kisebb sereget, amelyre a város őrzését bízták. Jal Had nem is választhatott volna jobb időpontot a támadáshoz. Duhor elesett, és amíg a csapatai a várost fosztogatták, Jal Had a személyes irányítása alatt álló

csapattal megostromolta a palotát, és megkereste a hercegnőt. Azonban a lány nem akart a felesége lenni, hogy Amhor hercegnőjeként éljen tovább. Amint az amhori flotta előfutárai felbukkantak az égen, mindenki tudta, miért jön a sereg. A hercegnő az eszét használta, hogy megakadályozza Jal Had sikerét.

– Volt a kíséretében egy kozmetológus, aki feladata szerint abban segített, hogy a hercegnő haja. és bőre mindig a legpompázatosabb legyen, a nyilvános megjelenések és a mindennapos udvari beszélgetések során egyaránt. Mesterien értett a művészetéhez, egy rút parasztot is szerethetővé tudott varázsolni, és a kedves vonásokat sugárzóan gyönyörűvé tette. Amhor hercegnője magához szólította, és megparancsolta neki, hogy csúfítsa el a sugárzó szépséget. Amikor a kozmetológus végzett a festékeivel és apró ecseteivel, senki sem mondta volna meg, hogy az előtte álló rondaság Duhor hercegnője.

– Jal Had sehol sem találta a hercegnőt a palotában, hűséges kíséretéből fenyegetéssel és kínzással sem tudta kideríteni a hollétét. Ekkor megparancsolta, hogy a palotában tartózkodó minden nőt ejtsenek foglyul, és vigyenek Amhorba – tartsák őket bezárva, amíg Duhor hercegnője nem nyilvánítja ki, hogy a felesége lesz. Így hát mindannyiunkat betereltek egy amhori hadihajóba, amely még a főerő előtt hazaindult. A flotta ott maradt, hogy befejezze Duhor feldúlását.

– Amikor a hajó és néhány kísérője megtett úgy négyezer mérföldet az ötből, amely elválasztja Duhort Amhortól, egy phundahli flotta megpillantotta a kis csapatot. A phundahliak azonnal támadtak. A kísérőhajókat lelőtték vagy elűzték, és amelyik minket szállított, azt elfoglalták. Mindenkit Phundahlba vittek, ahol árverésre bocsátották a foglyokat, és engem Ras Thavas egyik ügynöke vett meg. A többit már tudod.

– És mi lett a hercegnővel? – kérdeztem.– Valószínűleg mindenki azt hiszi, hogy meghalt. Pedig még a halál sem választhatná el

jobban otthonától, mint ez a test. Duhor hercegnője már sohasem teheti be lábát a palotájába.– Dehogynem! – kiáltottam fel, mert hirtelen egy terv körvonalazódott a fejemben. – Merre

van Duhor?– Csak nem akarsz odamenni? – kérdezte nevetve.– De igen.– Örült vagy, barátom – mosolygott. – Duhor hétezernyolcszáz mérföldre fekszik

Toonoltól, a hóborította Artolián-hegység túloldalán. Idegen vagy. Egyedül vagy. Sohasem érnéd el, mert utadban áll még a Toonoli Mocsár, számos vad horda, őrjöngő bestia és háborúzó város is. Még ha meg is tudnál szökni a szigetről, amelyen Ras Thavas laboratóriuma áll, feleslegesen elvesztegetnéd az életed az első tucat mérföldön. Egyébként is, miféle szándék vezethet ilyen hasztalan áldozathoz?

Nem mondhattam el neki. Nem nézhettem a sorvadt alakra és a rút arcra, miközben azt mondom: „Az, hogy szeretlek, Valla Dia!” – Ez volt az egyetlen oka, hogy vállaltam volna minden megpróbáltatást. Fokozatosan, ahogy az együtt töltött idő során lelke gyönyörű mivolta lassan feltárult előttem, szívemben egyre erősödött az iránta érzett szerelem, és bár nincs rá magyarázat, ezt valahogy nem bírtam elmondani annak a vén boszorkának, aki előttem állt. Láttam magam előtt azt a kivételesen szép porhüvelyt, amely hasonlóan csodálatos léleknek és tudatnak adott otthont – szerettem ezt a lelket és elmét, s talán épp emiatt nem bírtam szeretni Xaxa öreg, fonnyadt testét. Emellett más érzelmek is tépték szívem, főként a kétség, hogy Valla Dia is viszonozza-e szerelmem? Ebben a vénasszony testben nem lehetett más kérője, nem volt más barátja, de vajon elegendő a magány és a hála, hogy vonzódjon hozzám? Ha visszatérhetne a saját testébe és palotájába, Duhor nemesei közé, akkor is hajlandó lenne a szívét adni egy másik világ magányos kitaszítottjának? Kételkedtem benne, hogy a válaszok nekem kedveznének – azonban e kétely nem tartott vissza attól, hogy addig menjek el, ameddig a Sors engedi, legyen a tervem bármekkora őrültség.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, Vad Varo! – szakította félbe gondolatmenetem. – Miért vállalkoznál ilyen őrültségre?

– Hogy helyrehozzam, ami veled történt.Felsóhajtott a válasz hallatán.– Kérlek, ne próbálkozz ezzel! Csak elveszítenék egy barátot, aki az öröm egyetlen forrása

maradt számomra. Értékelem a nagylelkűséged és hűséged, még ha nem is értem, honnan erednek. Mélyen megérint önzetlen vágyad, hogy ilyen öngyilkos kockázatot vállalj értem. Ki sem tudom fejezni, mennyire mélyen. Egyre többel tartozom neked, de ezzel nem szabad megpróbálkoznod. Nem szabad.

– Ha ennyire aggaszt, akkor többet ne beszéljünk róla – javasoltam. – Azonban tudd, hogy sohasem adom fel, és még ha mostani tervem bukáshoz is vezetne, egy nap találok majd módot a megmentésedre.

A napok egyre csak teltek, ahogy a sietős holdakkal teljes, szépséges marsi éjjelek is. Ras Thavas egyre több időt töltött azzal, hogy kifinomítsa az agyátültetés terén szerzett tudásom és gyakorlatom. Gyorsan beavatást nyertem a magasabb rendű titkokba is, és rádöbbentem, hogy egyre közeleg a pillanat, amikor mesterem rám bízza majd életét és jövőjét. Teljes mértékben a hatalmamban lesz majd, és tisztában volt vele, hogy ezt én is tudom. Megölhetem vagy örökre bezárhatom az általa feltalált tetszhalott állapotba – megkaphatja egy calot testét vagy egy majom fél agyát. Kijátszhattam ellene bármelyik trükköt, amelyet ő maga mutatott nekem, de vállalnia kellett a kockázatot, mert az állapota rohamosan rosszabbodott. Már majdnem teljesen megvakult, csupán az általa feltalált különleges szemüveggel volt még képes látni. Ugyanígy a hallását is mesterségesen kellett megsegítenie, és a szíve is kezdte a kimerültség olyan jeleit mutatni, amelyeket már a vén doktor sem hagyhatott figyelmen kívül.

Egy reggel értem jött az egyik rabszolgája, és bevezetett a vénember hálószobájába. Aszott teste sorvadt bőr és elvékonyodott csontok halmaként hevert a párnák között.

– Sietnünk kell, Vad Varo! – suttogta gyengén.– Nem sokkal ezelőtt a szívem mintha kihagyott volna, ezért küldettem érted. – Egy ajtóra

mutatott. – Ott találod a testet, amelyet kiválasztottam magamnak. Az ajtó mögött egy magánlaboratórium áll, amelyet kizárólag erre a célra építettem és rendeztem be. Most elvégezheted az univerzum által látott legnagyszerűbb műtétet: átültetheted a legtökéletesebb agyat a legszebb és legtökéletesebb testbe, amelyet valaha is láttam ősi szememmel. A fejet már előkészítettem, hogy befogadja az agyam – az alany agyát eltávolítottam és elégettem. Nem hagyhattam magam után egy olyan tudatot, amely terveket szőhet csodálatos teste visszaszerzésére. Hívd be a szolgákat, hogy tegyenek át az ágyból az asztalra!

– Szükségtelen – válaszoltam, és úgy vettem a karomba ernyedt testét, mint egy földi csecsemőét az anyja. Átvittem a szomszédos helyiségbe, ahol tökéletesen megvilágított és céltudatosan felszerelt műtőt találtam két asztallal. Az egyiken egy marsi vörös férfi teste hevert, a másikra lefektettem Ras Thavas fonnyadt tagjait, majd az előkészített alanyra néztem. Sohasem képzeltem, hogy létezhet ennyire tökéletes vonásokkal és kidolgozott, arányos izomzattal megáldott férfi a Marson; a vén doktor valóban jól választott. Visszafordultam a sebészhez, és a tőle tanult módon két bemetszést ejtettem a testén. Ügyesen csatlakoztattam a vérpumpa csöveit, ujjam már a motor indítógómbján pihent, hogy életnedve helyett befecskendezzem azt a csodálatos konzerváló folyadékot, amely számtalan éven keresztül is épségben megőrzi a test minden apró részét.

– Ras Thavas! – szólítottam meg. – Sok időt szántál rá, hogy eljussunk idáig. Szenvedélyesen gyakoroltam, hogy felkészüljek erre a pillanatra, nehogy a legkisebb aggodalom is felmerülhessen a műtét kimenetelét illetően. Mindeközben szinte véletlenül arra is megtanítottál, hogy minden cselekedetet csak az önérdek vezethet. Nyilvánvalóan elégedettséggel tölt el, hogy mindezt nem az irántad érzett szeretetből vagy barátságból

teszem, hanem mert te is ugyanezt a halhatatlanságot kínáltad fel nekem, amelyhez általam juthatsz hozzá. Azonban attól tartok, minden tanításod ellenére valamennyire szentimentalista maradtam, és vágyom rá, hogy helyrehozzam a hibákat. Vágyom a barátságra és a szeretetre. Az általad felkínált fizetség nem elegendő. Hajlandó vagy többet adni azért, hogy ez az operáció sikerrel záruljon?

Hosszan nézett rám.– Mit akarsz? – kérdezte. Láttam, hogy megremeg a haragtól, de nem emelte fel a hangját.– Emlékszel még a 4296-E-2631-H alanyra?– Amelyik Xaxa testét kapta? Igen, emlékszem az esetre. Mi van vele?– Azt akarom, hogy kapja vissza a testét. Ez az ára a műtétednek.Csodálkozva bámult rám.– De hát ez lehetetlen! Az a test Xaxáé. Még ha érdekemben állna is, nem tudnám

visszaszerezni. Végezd el a beavatkozást!– Csak ha ígéretet tettél – erősködtem.– Nem ígérhetem meg a lehetetlent. Nem tudom megszerezni Xaxa testét. Kérj valami

mást! Nem tagadok meg semmilyen ésszerű kérést.– Csak ezt kívánom, semmi mást, de nem azt mondtam, hogy neked kell megszerezned a

testet. Ha idehozom Xaxát, megcsinálod az átültetést?– Az háborúhoz vezetne Toonol és Phundahl között – zihálta.– Nem érdekel – feleltem. – Gyorsan kell döntened, mert hamarosan megnyomom a

gombot. Ha ígéretet teszel, megkapod ezt a szép és fiatal testet, amelyet előkészítettél magadnak. Ha megtagadod a kérésemet, örökre itt fogsz heverni mozdulatlanul.

– Megígérem – mondta lassan –, hogy ha idehozod Xaxa testét, akkor bármelyik általad kiválasztott alanyom agyát beleültetem neked.

– Rendben – bólintottam, és megnyomtam a gombot.

6.Veszély

Ras Thavas megújult, csodálatos lényként ébredt fel az altatásból – különleges szépségű ifjúként, aki inkább tűnt mennyei, mintsem e világi eredetűnek. Azonban a gyönyörű fejben a sebészmester makacs, hideg és számító agya rejtőzött. Amikor kinyitotta szemét, hűvösen végigmért.

– Jól csináltad – dicsért meg.– Csak a barátságért, talán a szerelem miatt tettem – válaszoltam. – A műtét sikerét a

szentimentalizmusnak köszönheted.Nem válaszolt.– Gondoskodni fogok róla – folytattam hogy betartsd az ígéreted.– Amint elhozod Xaxa testét, átültetem bele bármelyik általad kiválasztott alany agyát –

felelte. – De a helyedben én nem kockáztatnám az életem egy ilyen lehetetlen ötlet miatt. Nem sikerülhet. Válassz másik testet a 4296-E-2631-H agyának. Sok szépet találhatsz.

– Csak és kizárólag a most Xaxa jeddara által birtokolt test alkalmas arra, hogy teljesítsd az ígéreted.

Vállat vont, és kellemes ívű ajkai hideg mosolyra görbültek.– Rendben, akkor hozd vissza Xaxát! Mikor kezded?– Még nem készültem fel. Majd szólok, ha indulok.– Jó. Most pedig hagyj magamra... ne, várj még! Először menj az irodába, és nézd meg,

milyen ügyfelek várnak ránk, és amelyik nem igényli a személyes felügyeletem, mert képes vagy elvégezni a megbízatást, azzal foglalkozz te.

Amikor otthagytam, egy pillanatra ravasz és elégedett mosolyt láttam az arcán. Nem tetszett, és ahogy a folyosókon mentem az iroda felé, végig azon tűnődtem, mi járhat abban a csodálatos fejében, ami pont a távozásom pillanatában idéz elő egy ilyen kellemetlen mosolyt? Még hallottam, hogy személyes rabszolgáját, Yamdort szólítja – a termetes fickó hűségét rendszeres ajándékokkal és kegyekkel biztosította. A férfi olyan nagy hatalommal rendelkezett a szolgák között, hogy már minden társa félt tőle; egyetlen szavára bármelyikük egy ersit asztallapon végezhette, és ott maradhatott az örökkévalóságig.

Azt beszélték róla, hogy egy természetellenes kísérlet eredményeként született, amelynek során az öreg egy nő agyát ültette egy férfi testébe. Tetteiben és modorában sok jel utalt arra, hogy ez igaz lehet. Könnyed érintése, kecses mozdulatai és kifinomult beszéde ellenére irigykedőnek és bosszúszomjasnak ismerték, aki sohasem bocsát meg haragosainak.

Úgy vélem, sohasem kedvelt. Irigykedhetett a tekintélyre, amelyet Ras Thavas intézményében szereztem, merthogy kétségtelenül én voltam a vén doktor hadnagya, míg ő minden kegy ellenére rabszolga maradt. Ennek ellenére mindig a legnagyobb tiszteletet mutatta felém. Végeredményben csak kisebb fogaskeréknek számított a hatalmas gépezetben, amelyet az orvos épített fel tevékenysége köré, így sohasem szántam rá sok figyelmet, ahogyan akkor sem, mikor aznap az iroda felé tartottam.

Még nem jutottam messzire, amikor eszembe jutott egy fontos ügy, amelyben haladéktalanul szükségem volt Ras Thavas utasításaira. Megfordultam, és visszamentem a lakrészéhez, azonban a nyitott ajtó előtt megtorpantam, mert meghallottam a mester új hangját. Mindig is hangosan beszélt, ami alapvetően domináns és tekintélyt követelő természetéből adódott, vagy talán a süketsége miatt szokott hozzá, nem tudom, mindenesetre aznap már azelőtt hallottam a szavait, mielőtt bementem volna hozzá. Új teste hangszálai tisztán csengővé és jól érthetővé tették beszédét.

– Azután válassz ki két rabszolgát – mondta akiknek a hallgatásában megbízol! Hozzátok el az alanyt Vad Varo lakrészéből, és öljétek meg! Nyoma se maradhat sem a testnek, sem az agynak. Ezután haladéktalanul vidd a két szolgát az F-30-L laboratóriumba, útközben senkihez sem szólhatnak. Ott leszek és várok rátok, örökre elhallgattatom őket. Amint Vad Varo felfedezi az alany eltűnését, jelenteni fogja nekem.

– Amikor kivizsgálom az ügyet, te bevallód, hogy segítettél a 4296-E-2631-H-nak megszökni, de nem tudod, hova akart menni. Halálra ítéllek majd, de azzal a magyarázattal, hogy szükségem van a szolgálataidra, a szavadat veszem, hogy ezután mindig mindenben követni fogod a parancsaimat. Ha ezt megígéred, elhalasztom a büntetésed végrehajtását, végül jó viselkedésed okán el is törlőm azt. Megértetted az egész tervet?

– Igen, mester – válaszolta Yamdor.– Akkor menj most rögtön, és válaszd ki a két segédedet!Gyorsan és a lehető legnagyobb csendben elsiettem a folyosók legközelebbi olyan

kereszteződéséig, amely eltakart szem elől, azután egyenesen Valla Dia szobájába mentem. Kitártam az ajtót, és bekiáltottam neki, hogy jöjjön ki.

– Siess, Valla Dia! – folytattam. – Nincs vesztegetni való időnk! Miközben próbáltalak megmenteni, pusztulást hoztam rád. Találnunk kell egy rejtekhelyet, ahol megtervezhetjük, hogyan tovább.

Először a félig elfeledett szobák futottak eszembe a pinceszinten, és erre tereltem védencem. Menet közben elmondtam neki, mit tettem aznap, és mit hallgattam ki véletlenül. Nem tett szemrehányást, ehelyett háláját fejezte ki önzetlen barátságomért. Biztosított róla, hogy nem az én hibám, ha rosszul sült el a tervem, és inkább meghal egy ilyen barát mellett, mintsem társ nélkül éljen a végtelenségig.

Végre elértünk a keresett helyiséghez – az L-42-X szobához a 4-J-21 épületben, ahol a felerészben felcserélt agyú majom és ember feküdt egy-egy polcon. Itt kényszerűen magára hagytam a nőt egy időre, hogy az irodába siessek, és elvégezzem a feladatot, amelyet Ras Thavas rám bízott. Nem akartam, hogy rám terelődjön a gyanú, amikor Yamdor jelenti neki az alany eltűnését.

Útközben senkivel sem találkoztam, így senki sem mondhatta el, hogy milyen sokáig tartott elérnem az irodát a lakrészéből. Legnagyobb megkönnyebbülésemre egyetlenegy esetet sem találtam, és anélkül hogy sietség jelét mutattam volna, elindulhattam a szállásom felé. Kényelmes tempóban haladtam, még dúdoltam is magamban, mint aki jól végezte dolgát (ez a szokásom egyébként is irritálta a sebészt). Véletlenszerűen válogattam a dalok közül, amelyek távozásom idején népszerűek voltak a Földön, és végül az „Oh, Frenchy” mellett kötöttem ki.

Így futottam össze Yamdorral, aki sietve jött a szállásom felől két férfi rabszolga kíséretében. Kedvesen köszöntem nekik, ahogy az szintén szokásom volt, és a termetes férfi viszonozta – azonban a tekintetében félelem és gyanakvás ült. Bementem a lakrészembe, kinyitottam Valla Dia ajtaját, és azt üresen találva azonnal a vén sebész lakrészébe siettem. Épp Yamdorral beszéli. Látszólag lélegzet után kapkodva és izgatottan rontottam be.

– Ras Thavas! – Majdnem kiáltottam a nevét. – Mit műveltél a 4296-E-2631-H-val? Eltűnt! Üres a szobája, és odafelé menet találkoztam Yamdorral és két másik szolgával, akik abból az irányból jöttek! – Yamdor felé fordultam, és gyanúsító mozdulattal mutattam rá.

– Mit tettél azzal a nővel, Yamdor?Az új testet kapott orvos és szolgája egyformán meglepettnek tűnt, s én gondolatban

gratuláltam magamnak, hogy ilyen könnyedén félre tudtam vezetni őket. A sebész kijelentette, hogy azonnal kivizsgálja az ügyet, azzal rögtön el is rendelt egy teljes körű keresést a földszinti termekben és a sziget többi részén, amely kívül esett a létesítményen. Yamdor tagadta, hogy bármit tudna, és én elfogadtam szavainak őszinteségét, ám Ras Thavas nem hajlott rá, hogy higgyen neki. Gyanakvás csillant a tekintetében, miközben kikérdezte

személyes rabszolgáját, azonban nem talált megfelelő indokot arra, hogy Yamdor miért tett volna ilyesmit, amivel – tudtomon kívül – igencsak megszegte volna a parancsait is.

Ras Thavasnak semmit nem sikerült kiderítenie. Úgy hiszem, ahogy haladt előre, úgy növekedett a gyanakvása, hogy többel tudok Valla Dia eltűnéséről, mint amennyit a viselkedésemből le lehetett szűrni – erre pedig abból következtettem, hogy gondosan elfedett kémkedésre lettem figyelmes. Egy ideig minden éjjel le tudtam csempészni némi ételt a nőnek, miután a sebész pihenőre tért a szállásán. Azonban egy alkalommal, szinte csak tudat alatt, de ráébredtem, hogy követnek, ezért a pinceszint helyett az iroda felé vettem az irányt, és hozzáírtam néhány megfigyelésemet az aznapi munkámról készült feljegyzésekhez. A szállásomra tartva eldúdoltam egy részletet az „Over There”-ből, hátha ez is segít elhitetni követőmmel, hogy nem járok titkos utakon. Biztos vagyok benne, hogy a lakrészemen kívül éber tekintetek figyelték minden mozdulatomat. Nem tudtam, mit tegyek. Ételt kellett levinnem, anélkül Valla Dia éhen halhatott volna – de ha lemegyek, biztosan követnek a rejtekhelyéig is, és akkor is halálra ítélem. Biztos, hogy a vén doktor azonnal megöletné.

Fél éjjelen keresztül ébren feküdtem a párnáimon, erőltettem az agyam, hátha sikerül kitalálnom valamilyen megoldást.

Csak egy járható utat találtam: meg kellett szabadulnom a kémektől. Ha egyetlenegy alkalommal sikerül leráznom őket, akkor belefoghatok egy terv kivitelezésébe, amely hirtelen jutott eszembe, és amely végül Valla Dia testének visszaszerzéséhez vezethetett. Az út hosszúnak és a kockázat nagynak tűnt, de fiatal voltam és szerelmes, nem törődtem a következményekkel. Egyedül Valla Dia boldogsága lebegett előttem, és semmilyen kockázatot nem éreztem túl nagynak e cél érdekében. Nos, a cél létezett, és nekem kockáztatnom kellett, még ha ezzel az életemet is kockára tettem.

Összeszőttem hát a tervet, és nem tudtam elaludni, éberen hevertem a szőrméimen és selyemmel borított párnáimon, míg végül eljött a pillanat, hogy belevágjak. Harmadik emeleti ablakom arra a kis körbekerített területre nézett a skarlátvörös gyeppel, ahová a Marsra érkezésem napján kerültem. Az égen Cluros, a távolabbi hold sétált lassan.

Megvártam, amíg lenyugszik. Thuria, szépséges hölgye ott sietett mögötte. Alig tizenöt perc múltán ő is lenyugodott, majd újabb három és háromnegyed földi óra elteltével tökéletes sötétség borult a Barsoom felszínére, csak a csillagok ragyogtak az égen.

A folyosókon valószínűleg ott várakoztak rám a figyelő tekintetek. Istenhez imádkoztam, hogy máshol ne álljanak őrt, és kiléptem a széles ablakpárkányra. Kezemben hosszú kötelet tartottam, amelyet ágyam selymeiből fabrikáltam, miközben a holdnyugtát vártam. A kötél egyik végét a nehéz, sorapusfából készített padhoz kötöttem, amelyet közelebb húztam az ablakhoz. A selyemkötél szabad végét ledobtam, és ereszkedni kezdtem rajta lefelé. Nem bíztam benne, hogy amikor visszatérek, az utóbbi időben nem túl edzett földi izmaim egyetlen ugrással felvihetnek az ablakpárkányra. Úgy éreztem, képes lennék ekkorát ugrani, de nem akartam próbát tenni – túl sok múlt a vállalkozásom sikerén ahhoz, hogy szükségtelen kockázatot vállaljak.

Nem tudom, hogy látott-e valaki. Az elbeszélést úgy folytatom, mintha senki sem kémlelte volna ki távozásom. Tudtam, hogy négy óra sem kell, és Thuria visszatér (nem sokkal a hirtelen jövő barsoomi hajnal előtt). Addig még el kellett jutnom Valla Diához, meg kellett győznöm a tervem végrehajtásának szükségességéről, és el kell neki mondanom a részleteket, azután vissza kell térnem a szobámba. Magammal vittem fegyvereimet, és elhatároztam, hogy bárkit megölök, aki az utamba áll és felismer, legyen az illető bármennyire mentes a rossz szándéktól.

Az éjszaka csendes volt, kivéve a megszokott, távoli hangokat, melyeket mindig is hallottam a marsi éjjeleken. Egyszer megkérdeztem róluk a sebészt, de épp rossz kedvében találtam, és egyáltalán nem válaszolt. Hamar leértem a földre, és habozás nélkül elindultam az épület legközelebbi bejárata felé. Már jól ismertem a folyosókat, és tudtam, merre kell

mennem a pincébe. Útközben senkivel sem találkoztam, és egyre inkább bíztam a sikerben. Valla Dia olyan kitörő örömmel fogadott, hogy az majdnem könnyet csalt a szemembe.

– Már azt hittem, történt veled valami! – mondta szinte sírva. – Tudtam, hogy önszántadból nem maradnál távol ilyen sokáig.

Elmondtam neki, hogy sejtésem szerint egész nap követhettek, ezért ha továbbra is megpróbálok mindennap ételt hozni neki, azzal a felfedeztetést kockáztatom, az pedig az ő biztos halálához vezetne.

– Azonban van megoldás – folytattam –, de félek megemlíteni. Sajnos nem látok másik lehetőséget. Biztonságosan el kell téged rejtenem, és hosszú időre, amíg Ras Thavas gyanúja eloszlik.

Amíg megfigyelés alatt állok, biztosan nem tudok kivitelezni semmilyen tervet, amelyet a kiszabadításodra és tested visszaszerzésére szőttem.

– Szavad törvény lesz számomra, Vad Varo.Megráztam a fejem.– Nehezebb kimondanom, mint képzelnéd.– Miért, mi lenne az a lehetőség? – kérdezte csodálkozva.Az ersitlapos asztalra mutattam.– El kell altassalak, hogy elrejthesselek a többi test közé, amíg eljön az idő, hogy

végrehajtsuk a tervem. El bírod viselni ezt újra?Elmosolyodott.– Miért ne? Olyan érzés, mintha elaludnék, és nem tudhatom, meddig fekszem ott

mereven.Meglepődtem, hogy nem rémült meg az ötlettől, de örültem is, mert tudtam, hogy ez az

egyetlen esélyünk a sikerre. Valla Dia egyetlen további szó nélkül felfeküdt az asztalra.– Készen állok – mondta bátran –, csak előbb ígérd meg, hogy nem vállalsz kockázatot

ezzel az őrültséggel! Nem sikerülhet. Ha az ostoba és eszement tervedre kell hagyatkoznom, akkor tudom, hogy utoljára csukom le a szemem. Mégis örömmel tölt el, mert azt is tudom, hogy lehetetlen vállalkozásod a legnagyobb barátságból fakad, amit halandó nő valaha is kaphatott az istenektől.

Miközben beszélt, csatlakoztattam a csöveket a bemetszésekhez, és mire befejezte, ujjamat már a vérpumpa indítógombján tartottam.

– Örülök, hogy találkoztunk, Vad Varo – suttogta a vénasszony testébe zárt lány.– Ne köszönj még el, csak aludni térsz, és neked csak egy hosszú pillanatnak tűnik majd.

Mintha csak lehunynád a szemed, és azután újra kinyitnád. Ugyanúgy itt fogok állni melletted, ahogy most látsz, mintha soha nem hagytalak volna magadra. Engem látsz utoljára, mielőtt ma éjjel lehunyod a szemed, de én leszek az első is, akit megpillantasz, amikor majd újra kinyithatod egy csodálatos reggelen. Azonban akkor már nem Xaxa vén szemével kell rám nézned, hanem a saját, tiszta tekinteteddel.

Elmosolyodott és megrázta a fejét. Egy-egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Megfogtam a kezét, és megnyomtam a gombot.

7.Gyanú

Amennyire tudom, sikerült észrevétlenül visszatérnem a szállásomra. Elrejtettem a kötelet, eligazgattam az ágyként szolgáló szőrméket és párnákat, azután hamarosan álomba merültem.

Amikor másnap reggel kiléptem az ajtómon, egy pillanatra megláttam az elillanó alakot, aki feltehetőleg a szomszédos folyosón várakozott egész éjjel – ez további bizonyítékot szolgáltatott azzal kapcsolatban, hogy Ras Thavas gyanakodott rám. Szokás szerint az első utam a szobájához vezetett. Nyugtalannak tűnt, de nem adta jelét, hogy biztos a felelősségemben Valla Dia eltűnését illetően, és úgy vélem, valóban messze állt attól, hogy határozottan meggyanúsítson. Pusztán következtetései mutattak arra, hogy egyedül nekem állt érdekemben bármit is tenni az alannyal, és valószínűleg azért figyeltetett, hogy kémei igazolják vagy cáfolják meg ezt a feltevését. Azonban szokatlan nyugtalanságával ő maga teljesen kitárulkozott előttem.

– Gyakran tanulmányoztam olyanokat, akiken agyátültetést végeztem – jegyezte meg –, és emiatt nem lepődöm meg a saját, közvetlen tapasztalataimon. Nem csupán az agyi energiám élénkült meg és növeli az idegi energia termelését, de az új testem fiatal szöveteinek és vérének hatását is érzem. Ezek olyan módon jelennek meg, amire egyáltalán nem következtettem a kísérleteim eredményéből, de most, hogy megtapasztaltam, egészen érthetőnek vélem. Megváltoztak a gondolataim, a szándékaim, de még a hosszabb távú törekvéseim is, illetve mondhatom úgy, hogy színesedtek. Beletelik némi időbe, mire visszatalálok a régi önmagamhoz.

Bár nem igazán érdekelt a mondandója, udvariasan végighallgattam, és csak ezután váltottam témát.

– Megtalálták már az eltűnt nőt? – kérdeztem.Bizonytalan fejrázással válaszolt.– Ras Thavas! – szólítottam meg követelő hangon.– Tisztában vagy vele, hogy annak a nőnek az eltávolítása vagy megölése megakadályozza

tervem végrehajtását. Te vagy ennek az intézménynek az ura, semmi sem történhet a tudtodon kívül!

– Engem tartasz felelősnek az alany eltűnéséért? – kérdezte.– Igen. Ésszerű, nem? Követelem, hogy add vissza az alanyt!Ekkor veszítette el a türelmét.– Ki vagy te, hogy bármit is követelj? – kiabálta.– Csak egy rabszolga vagy! Ne légy arcátlan, mert eltöröllek a Mars felszínéről! Úgy

eltöröllek, mintha sohasem léteztél volna!A képébe nevettem.– Te magad mondtad, hogy a harag a szentimentalisták leghiábavalóbb érzelme. Nem

fogsz eltörölni, mert egyedül én állok közted és a halandóság között.– Kitanítok valakit – vágta rá.– Akiben nem bízhatsz meg.– Benned sem bízhatok. Az életemmel fenyegetve vettél rá, hogy ígéretet tegyek, amikor a

hatalmadban voltam! – kiáltott fel.– Nem tettél ígéretet semmi olyasmire, amiből károd származhatna. Semmit sem kértem

magamnak. Ha már itt tartunk, meg kellett bíznod bennem, és újra megbízol, ha más okból nem is, akkor azért, mert rákényszerülsz, hogy bízz bennem. Akkor miért ne tennél hálássá és ezáltal még hűségesebbé azzal, hogy visszaadod a nőt, és teljesíted az egyezségünk rád eső részét?

Ez lecsillapította. Nyugodt tekintettel nézett rám.– Egy barsoomi nemes becsületszavát adom, hogy semmit sem tudok a 4296-E-2631-H

hollétéről.– Talán Yamdor tudhat valamit – erősködtem.– Biztos vagyok benne, hogy nem. Tudtommal egyetlen velem kapcsolatban álló

személynek sincs köze a történtekhez. Igazat mondok.A beszélgetés nem volt olyan haszontalan, mint amilyennek első olvasásra tűnhet, mert

majdnem teljes mértékben meggyőzte a doktort, hogy ugyanúgy nincs tudomásom Valla Dia sorsáról, mint neki. Nyilvánvalóan nem győztem meg teljesen, mert a kémkedés még sokáig folytatódott, és emiatt a védelmem érdekében Ras Thavas egyik módszeréhez kellett folyamodnom. Még korábban kaptam néhány személyes rabszolgát, akikkel mindig kedvesen és megértőén bántam, így megnyertem őket magamnak. Akkoriban már teljes mértékben biztos voltam a hűségükben; nem volt okuk szeretni a sebészt, és minden okuk megvolt arra, hogy gyűlöljék.

Ennek eredményeképpen egyáltalán nem bizonyult nehéznek rávennem őket, hogy kémkedjenek Ras Thavas kémei után. Hamarosan meglepve hallottam, hogy az öreg mennyire alapos megfigyelés alatt tartott – a szállásomon kívül minden egyes percben figyelt valaki. Mivel a csukott ajtó mögött nem állt senki, sikerrel járhattam, amikor az utolsó éjjelen az udvaron keresztül közelítettem meg a pincét. A kémek feltételezték, hogy csak az e célra szolgáló nyíláson át hagyhatom el a harmadik emeleti lakrészt, ezért az ablakot egyáltalán nem őrizték.

A kémkedés még úgy két földi hónapon keresztül folytatódott, mielőtt az embereim jelentették, hogy az öreg teljesen felhagyott vele. Mindvégig bosszankodtam a késlekedés miatt, mert bele akartam fogni a tervem kivitelezésébe, ami teljességgel lehetetlennek tűnt úgy, hogy közben megfigyelés alatt tart. Az eltelt időben sokat tanulmányoztam a Barsoom térképének északkeleti részét, ahová utam vezet majd. Emellett nagy mennyiségű esettörténetet olvastam át és tanulmányoztam a hozzájuk tartozó alanyokat – végül a kémek eltűnésével úgy tűnt, elérkezett az idő, amikor ténylegesen belefoghatok tervem végrehajtásába.

Ras Thavas egy ideje jelentős szabadságot engedélyezett számomra a tőle független vizsgálatok és kísérletezés terén, amely lehetőséget arra használtam, hogy minden lehetőséget számba vegyek Valla Dia feltámasztása ügyében. Az esettörténeteket azért tanulmányoztam, hogy olyan alanyokat találjak, akik segítségemre lehetnek a vállalkozásom során. Természetesen azokra fordítottam a legnagyobb figyelmet, amelyekkel személyes tapasztalatom adódott. A 378-J493811-P volt az a vörös bőrű marsi férfi, aki az érkezésem napján megtámadta az idős sebészt; mellette arra az emberre esett a választásom, akinek az agyát az öreg félig majomagyra cserélte.

A 378-J493811-P fiatal phundahli harcos volt egyenesen Xaxa udvarából, és orgyilkosság áldozatául esett. Ras Thavas elmondása szerint a testét egy phundahli nemes vette meg, hogy új külsejével elnyerje választott hölgye szerelmét. Úgy éreztem, számíthatok a szolgálataira, azonban ez függött a Xaxa iránt érzett hűségének mértékétől is, amelyről csak úgy szerezhettem információkat, ha felélesztettem és kikérdeztem.

A félig majomagyú férfi otthona Ptarth volt, amely vidék Phundahltól messze nyugatra és egy kicsit délre terült el, míg Duhor ugyanolyan távolságra hevert északra és nyugatra. Úgy gondolkodtam, hogy Ptarth lakója sokat tudhat a három ország által határolt vidékről, mi több, erejével és vadságával a fehér majom értékes segítséget nyújthat a területen való átkelés során. Mivel a bestia testét javarészben az emberi agyfélteke uralta, a megfelelő ígéretekkel rávehettem, hogy segítsen.

Harmadik választott segédem egy többszörös toonoli bérgyilkos lett, akit jóval az országa határain túl is híressé tett elszántsága, bátorsága és fegyverforgatásban való jártassága. Lévén

maga is toonoli, Ras Thavas elmondott ezt-azt a férfi történetéből, akinek zord hírneve egyáltalán nem számított becstelennek, mivel sohasem ölt meg nőt vagy jó embert. Még tovább növelte a Gor Hajus iránt kialakult tiszteletet, hogy soha senkit nem támadott meg hátulról.

Gyilkosságait igazságos küzdelemben követte el, melynek során az áldozatnak mindig lehetősége volt megvédelmezni magát, és megölni támadóját. Mi több, híresen hűséges volt a barátaihoz, ami végül a bukásához, majd néhány évvel ezelőtt Ras Thavas egyik ersit asztallapjához vezetett. Elutasította az ajánlatot, hogy ölje meg az egyik barátját, és ezzel magára vonta Vobis Kan, Toonol jeddájának haragját. Ezt követően Vobis Kanban gyanú ébredt, hogy Gor Hajus őt jelölte meg következő célpontjának, ezért letartóztatta és halálra ítélte. Közvetlenül a végrehajtás után a vén sebész egyik ügynöke megvásárolta a testet.

Tehát ezt a három embert választottam társnak a nagy kalandra. Való igaz, egyikükkel sem beszéltem meg a dolgot, de emberismeretemet latba vetve arra jutottam, hogy nem lesz nehéz meggyőzni őket, és a végleges feltámasztás ígéretével elnyerhetem a hűségüket is.

Első feladatom a 378-J493811-P és Gor Hajus szerveinek megújítása volt, mivel ezek megsérültek a halálukat okozó szúrásoktól. Az előbbinek új tüdőt, az utóbbinak új szívet kellett találnom. Vonakodtam az öreg engedélyét kérni a műtétekhez, mert tartottam tőle, hogy újra felkeltem a gyanakvását, és megsemmisíti a kiválasztottjaimat. Emiatt rákényszerültem, hogy alattomban és fortéllyal éljek; ennek érdekében már a műtétek előtt hetekkel szokásommá tettem, hogy késő éjjelig a laboratóriumban dolgoztam. Ehhez több szolga segítségét is igénybe vettem, akik így hozzászoktak, hogy jóval napnyugta után még dolgozni látnak. Ezeket a szolgákat eleve úgy választottam ki, hogy legyen közöttük kettő Ras Thavas korábbi kémei közül, akik bár már nem a megfigyelésemmel foglalkoztak, reményeim szerint még mindig beszámoltak gazdájuknak a tevékenységükről. Ügyeltem rá, hogy a megfelelő sugalmakat kapják, és jelentéseikkel ne árthassanak nekem vagy ügyemnek. Alapvetően arra kellett következtetniük, hogy pusztán a munkám szeretetéből dolgozom ilyen sokat, mert közös mesterünk apadhatatlan érdeklődést keltett bennem a tudománya iránt. Az éjjelek egy részében segédekkel dolgoztam, máskor egyedül, de az iroda mellett dolgozó hivatalnokokkal mindig tudattam, hogy meddig voltam éjjel a laboratóriumban.

Így megalapozva az időpontot már nem igazán tartottam a felfedeztetéstől, amikor dolgozni kezdtem a phundahli harcoson és a toonoli bérgyilkoson. Az előbbivel kezdtem. Pengém igencsak tönkretette a tüdőt, de tartottunk a laboratóriumban csonka testeket, amelyeknek nagyobb büntetés lett volna újra öntudatra ébredni, mint halottnak maradni. Hoztam hát egy teljesen egészséges tüdőt, és kicseréltem a sérültet. A munka elvitte az éjszaka felét, de annyira izgatott voltam, hogy felnyitottam Gor Hajus mellkasát is. Egy kivételesen erős szívet kiválasztva gyorsan dolgozni kezdtem rajta, és még hajnal előtt be is fejeztem az átültetést. Mivel ismertem a sebeket, amelyek végeztek ezzel a két emberrel, korábban heteken keresztül ezeket a műtéteket gyakoroltam, hogy minél jobban kicsiszoljam tudásom. Mivel nem találkoztam rendellenességgel vagy bármi más akadállyal, a munka simán és sebesen haladt.

Végül teljesítettem azt, amit vállalkozásom egyik legnehezebb részének véltem, és miután a gyógyszalagok kivételével eltakarítottam a műtétek minden nyomát, visszatértem a szállásomra, hogy pihenjek egy kicsit. Nyugtalanul aludtam; féltem tőle, hogy Ras Thavas akár véletlenül is épp az egyik kiválasztottamat ellenőrzi másnap. Ennek elkerülése végett teljes műtéti listát írtam az alanyok kórlapjaira, melynek alapján könnyen elterelhettem a gyanút, ha esetleg az öreg felfedezi a friss vágásokat.

A szokásos időben keltem fel, és átmentem a sebész lakrészébe. Olyan ideges volt, hogy szokásává vált üldözési mániája miatt majdnem le is leplezett.

Hosszan nézett rám, mielőtt megszólalt:– Sokáig dolgoztál az éjjel.

– Általában sokáig dolgozom – válaszoltam könnyed hangon, de a szívem nehéz lett, mint egy kődarab.

– És mi lehetett az, ami így lekötötte a figyelmed? – kérdezte.Úgy éreztem magam, mint az egér, amellyel a macska épp játszani kezdett.– Csináltam egy kis tüdő- és szívátültetést – válaszoltam az igazat –, és annyira lefoglalt a

munka, hogy teljesen megfeledkeztem az idő múlásáról.– Szerinted bölcs dolog, hogy ilyen későig dolgozol?Abban a pillanatban nem tartottam annak, azonban biztosítottam az ellenkezőjéről.– Nyugtalan vagyok. Nem tudtam aludni, és éjfél után átmentem hozzád, de nem találtalak

a szállásodon. Beszélgetni akartam valakivel, de a szolgáid csak annyit tudtak mondani, hogy nem vagy ott. Azt nem tudták, merre jársz, ezért magam indultam el, hogy megkeresselek. – A szívem a torkomban dobogott.

– Gondoltam, hogy a laboratóriumban vagy, de több terembe is benéztem, és egyikben sem találtalak.

– Máris megkönnyebbültem. – Az átültetés óta folyton nyugtalankodom és rosszul alszom. Néha már azt kívánom, bárcsak visszatérhetnék a régi, vén testembe. Arról lehet szó, hogy a testem fiatalsága ütközik az agyam öregségével. Ez a test tele van rejtett késztetésekkel és vágyakkal, amelyeket komoly gondolkodáshoz szokott elmém igen nehezen tűr.

– A testednek mozgásra van szüksége – válaszoltam. – Fiatal és erős test, csak dolgoztasd meg, és akkor majd hagyja pihenni a tudatodat.

– Igazad lehet – mondta elgondolkodva. – Magam is hasonló következtetésre jutottam. Amikor nem találtalak, sétáltam egy órát a kertben, és csak ezután jöttem vissza a szobámba. Szokatlanul nyugodtan aludtam. Azt hiszem, minden éjjel sétálnom kellene egy nagyot vagy késő éjjelig dolgozni a laboratóriumban, ahogy te teszed.

Nem tetszett az ötlet. Azt jelentette, hogy sohasem lehettem biztos benne, éppen ott sétál-e körülöttem, pedig még volt egy fontos éjszakai elintéznivalóm, talán kettő is. Csak akkor mehettem biztosra, ha mellette maradok.

– Küldess értem, ha nem tudsz aludni. Beszélgethetünk séta közben, vagy segítek a munkádban.

– Rendben – felelte. – Majd így teszek időnként.Reménykedtem benne, hogy mindig így tesz majd, mert csak ebből tudhattam, hogy mikor

marad a szállásán. Azonban egyértelműen számításba kellett vennem, hogy a tevékenységem felfedezésének esélye megnövekedett, ezért úgy döntöttem, felgyorsítom a dolgokat, és mindent felteszek egyetlen lapra.

Aznap éjjel nem adódott alkalmam a cselekvésre, mert Ras Thavas már korán értem küldetett, és közölte, hogy szívesen sétálna egyet a kertben. Mivel az egész éjszakára szükségem lett volna, és a sebész éjfélig lefoglalt, kényszerűen elhalasztottam a dolgom. Másnap meggyőztem, hogy induljunk el korábban, és hagyjuk el az intézmény területét, mert akkor legalább láthatok valamit a Barsoomból a sötétség beállta előtt. Nem bíztam benne, hogy megengedi ezt, de nem ellenkezett. Biztos vagyok benne, hogy az előző testében sohasem vehettem volna rá ilyesmire, de az újonnan nyert fiatalság jelentősen megváltoztatta a doktort.

Még egyszer sem léptem ki az épületek köréből, és nem is láttam, mi van rajtuk kívül, mert a külső falakon nem voltak ablakok, belül pedig a fák lombjai akadályozták meg, hogy körülnézzek akár a legfelső szintekről. Egy ideig egy másik kertben sétálgattunk a külső falakon belül, azután rákérdeztem, hogy nem mehetnénk-e ki?

– Nem lenne biztonságos – válaszolta.– Miért?– Megmutatom, és ezzel együtt sokkal mélyebbre is láthatsz a külvilágba, mintha

kimennénk a kapun. Gyere velem! – Azzal egy magas toronyhoz vezetett, amely a

legnagyobb épület sarkán állt. Belül körkörös lépcsőhöz érkeztünk, amely egyformán vezetett felfelé és lefelé is. Mi felfelé indultunk, minden emeleten nyílások mellett haladtunk el, míg végül felértünk a lapos tetőre.

Először pillantottam meg a barsoomi tájat, pedig már hónapokat töltöttem a vörös bolygón. Közel egy földi éven át voltam bezárva Ras Thavas véres laboratóriumának zord falai közé, miközben – merthogy az ember ilyen – lassan hozzászoktam, és a számomra bejárható tér vált a természetes közegemmé a különös életmóddal és a hátborzongató munkával együtt. Azonban a nyílt táj látványa azonnal felébresztette bennem a szabadság, a nagyobb tér és a mozgás utáni vágyat, amelyet amúgy sem lehet örökre elfeledni.

Közvetlenül alattunk sziklás sziget terült el, amely alig tízlábnyival emelkedett a környezete fölé. Kiterjedése becslésem szerint úgy száz hektár lehetett. Ezen álltak az intézmény épületei egy magas fallal körbezárva, és a tornyunk nagyjából az egész terület közepén helyezkedett el. A külső fal mögött sziklás sáv húzódott gyér erdővel, melynek termetes fái között dzsungelszerű aljnövényzet foltjai nőttek. Ezen túl ködös mocsarat láttam, amelynek vékony vízerei kis tavakat kötöttek össze; egyik sem lehetett nagyobb két hektárnál. Ez a táj folytatódott, amíg csak a szem ellátott, időnként a miénkhez hasonló sziklaszigetek törték meg. Viszonylag közel, legalábbis a láthatáron belül hatalmas város állt, amelynek tornyai, kupolái és minaretjei úgy csillámlottak a napsütésben, mintha fémmel és drágakövekkel borították volna be őket.

Amennyire akkor tudtam, ez lehetett Toonol, amely körül a Nagy Toonoli Mocsár hever, amelynek kiterjedése közel ezernyolcszáz földi mérföld kelet-nyugati irányban, és néhol akár háromszáz mérföld széles is lehet. A Barsoom más részein keveset tudtak róla, mivel vad bestiák lakták, nem kínált leszállóhelyet az égi hajóknak, és korántsem vendégszerető városállamok álltak benne – Phundahl nyugaton és Toonol keleten. Ezek a kis országok nem tárgyaltak a külvilággal, és részben elérhetetlenségük által tartották fenn uralmukat a területeik felett.

Ahogy újra lepillantottam a szigetünkre, nagy alakot láttam kibukkanni egy erdős foltból nem messze a külső faltól. Egy második és egy harmadik is követte. Az öreg észrevette, hogy az állatok magukra vonták a figyelmem.

Lemutatott rájuk.– Az ott három abból a számos okból, amely miatt nem biztonságos kimenni a falon

kívülre.A Barsoom nagy fehér majmai voltak, olyan vad lények, hogy még a barsoomi oroszlán, a

banth sem szívesen került az útjukba.– Engem kétféleképpen szolgálnak – folytatta Ras Thavas. – Egyrészt elbátortalanítják

azokat, akik Toonol városából törnének rám az éj leple alatt, merthogy sok ellenségem van ott; másrészt megakadályozzák, hogy a szolgáim és segédeim szökni próbáljanak.

– De akkor hogy érnek el az ügyfeleid? – kérdeztem csodálkozva. – És hogy hozzák ide az ellátmányt?

Megfordult, és lemutatott az alattunk lévő egyenetlen tető legmagasabb részére. Nagy, pajtaszerű épület állt rajta.

– Három kis hajót tartok benne – magyarázta. – Az egyik mindennap elmegy Toonolba.Nagyon szerettem volna többet megtudni ezekről a hajókról, hiszen a szigetről való

távozás egyetlen módját láttam bennük, de épp emiatt nem kérdeztem semmit. Nem akartam újra felkelteni a gyanakvását.

Ahogy megfordultunk és elindultunk lefelé, kérdezősködni kezdtem a toronyról, amely jóval öregebbnek tűnt az összes többi épületnél.

– Úgy huszonháromezer éve építtette egy ősöm – válaszolta a sebész akit az akkoriban uralkodó jedda kergetett el Toonolból. Itt és más hasonló szigeteken is jelentős mennyiségű követőt gyűjtött, így uralma alá vonta a mocsár egy részét, és évszázadokig megvédte a

területét. Bár a családomnak azóta megengedték, hogy visszatérjen Toonolba, ezt a vidéket inkább az otthonunknak éreztük. Nemzedékeken keresztül mindenki hozzátett egy-két épületet. Úgy egybeépült az egész, hogy minden emeleten, de még a tetőn és a legmélyebb pincékben is mindenhol át lehet menni egyik épületből a másikba.

Ez szintén hasznos információnak tűnt, hiszen ugyancsak hatással lehetett a szökési tervemre. Miközben leereszkedtünk, próbáltam folytatni a beszélgetést a toronyról és kapcsolatáról a többi épülettel, hátha megtudom, hogyan érhető el a pinceszintekről. Ismét kimentünk a külső kertbe, és mire visszatértünk Ras Thavas szállására, majdnem ránk sötétedett. A doktor láthatóan elfáradt a hosszú sétában és lépcsőzésben.

– Azt hiszem, ma nagyon jól fogok aludni – mondta, mielőtt magára hagytam.– Reménykedem benne, hogy segítségedre voltam ebben – válaszoltam.

8.Szökés

A sötétedés után felszolgált vacsorát követően rendszerint három óra telt el, mire az intézmény teljesen elcsendesedett. Bár alapvetően ennél tovább is várnom kellett volna, mielőtt cselekszem, ezt nem engedhettem meg magamnak, hiszen sok tennivalóm volt hajnalig. Így aztán annak első jelére, hogy a munkámnak helyet adó épületben nyugovóra tértek a szolgák, elhagytam szállásom, és egyenesen a laboratóriumba mentem, ahol legnagyobb szerencsémre ugyanúgy találtam Gor Hajus és a 378-J-493811-P testét, ahogy az előző éjjelen otthagytam őket. Alig néhány percbe tellett egymás melletti asztalokra helyeznem a tetemeket, ahol szorosan lekötöztem mindkettői, hátha valamelyikük nem fogadja el az ajánlatomat, és rákényszerülök, hogy újra elaltassam. Végül megejtettem a bemetszéseket, csatlakoztattam a csöveket, és elindítottam a vérpumpákat. Előbb a 378-J-493811-P nyitotta ki a szemét, akit ezután Dar Tarus néven fogok említeni. Még nem ébredt teljesen öntudatra, amikor Gor Hajus is kezdett életjeleket mutatni.

Megvártam, amíg mindketten teljesen magukhoz tértek. Dar Tarus tekintetén látszott, hogy lassan felismer, és ettől gyűlölet ült ki az arcára. Gor Hajus csak nézett meglepetten; utolsó emléke az lehetett, ahogy a hóhér szúrásra emeli a kardot. Végül én törtem meg a csendet:

– Először is – kezdtem –, hadd mondjam el, hol vagytok. Feltéve, hogy nem tudjátok máris.

– Nagyon jól tudom, hol vagyok – morogta Dar Tarus.– Ah! – kiáltott fel Gor Hajus, akinek tekintete ekkor körbefutott a helyiségen. – Csak

találgatni tudok. Minden toonoli hallott már Ras Thavasról. Szóval, eladták a hullámat a vén hentesnek, mi? És most hogyan tovább? Most érkeztem?

– Hat éve itt vagy – válaszoltam. – De ha a következő néhány percben nem jutunk megegyezésre, akár az örökkévalóságig is itt fekhetsz még. Ez rád is igaz, Dar Tarus!

– Hat éve? – csodálkozott a bérgyilkos. – Akkor ki vele, ember! Mit akarsz? Ha Ras Thavast akarod megöletni, akkor nem. Megmentett a végső haláltól. De nevezz meg valaki mást, mondjuk Vobis Kant, Toonol jeddáját. Adj egy pengét, és átvágok százon is, ha kell, csak tovább élhessek.

– Senkinek sem akarom elvenni az életét, ha nem áll vágyaim beteljesítésének útjába. Volt itt egy szép duhori lány, és Ras Thavas eladta a testét Xaxának, Phundahl jeddarájának. A lány agya most Xaxa ráncos és ronda testében van. Szeretném visszahozni neki a testét, beletenni a saját agyát, és lehetővé tenni, hogy visszatérjen Duhorba.

Gor Hajus elvigyorodott.– Hol írjam alá a szerződést? Látom, olyan ember vagy, aki a vágyait követi, és

számíthatsz rám. Szabad leszek, és újra harcolhatok, ennyi majdnem elég is. Csak egy lehetőséget akarok még, hogy átszúrjam Vobis Kan szívét.

– Az életed visszaadhatom – feleltem –, de csak azzal a feltétellel, hogy csak engem szolgálsz, senki mást, és nem foglalkozol a saját ügyeddel, amíg az enyémet sikerre nem vittük.

– Ez azt jelenti, hogy életünk végéig kell szolgáljalak, mert amit elterveztél, azt lehetetlen végrehajtani. Mindenesetre ez is jobban hangzik, mint itt heverni és várni, hogy a vén Ras Thavas kivágjon belőlem valamit. A tiéd vagyok. Engedj felkelni, hadd érezzem újra a lábamat magam alatt!

– És te? – kérdeztem a másik férfitól, miközben kioldottam Gor Hajus szíjait. Ekkor fedeztem fel, hogy a korábbi torz grimasza helyét buzgóság vette át.

– Vágd el a szíjakat! – kiáltott fel. – Követnélek akár a Barsoom végére is, ha oda vezetsz el. De csak Phundahl palotájába megyünk, ahol végre bosszút állhatok azon a boszorkány Xaxán azért, amit velem tett. Az őseim nagylelkűsége vezethetett, amikor engem választottál ki a küldetésed segítőjéül, mert valaha a jeddara őrségében szolgáltam, de a vénasszony megöletett, és a testemet egy nemesének adta, aki szemet vetett a szerelmemre.

Egy perc sem telt bele, és a két férfi kiszabadult a halál és az ersit asztallap fogságából, én pedig az épület pincéjébe vezető lépcsőhöz vittem őket. Menet közben elmondtam nekik, kit választottam ki csapatunk negyedik tagjának. Gor Hajus megkérdőjelezte a döntésem bölcsességét, mert véleménye szerint a fehér majom túlságosan felhívja ránk a figyelmet. Azonban Dar Tarus úgy érvelt, hogy az ilyen hathatós segítség minden tekintetben jól jöhet, főként ha a szigetek közti mocsárban is el kell töltenünk valamennyi időt – emellett Phundahlban sem okozhat gondot a jelenléte, mert a városban sok ilyen bestiát tartanak fogságban, és az utcán is gyakran láthatóak, amint az embereket szórakoztatják.

Elértünk a helyiséghez, amelyben a majom feküdt, és ahol elrejtettem Valla Dia elaltatott testét. Felébresztettem a bestiát, és legnagyobb megkönnyebbülésemre még mindig az emberi agyfélteke dominált. Röviden elmondtam neki a tervem, és ugyanúgy megkaptam őszinte ígéretét, mint a másik két férfiét.

Cserébe azt kérte, hogy vállalkozásunk végén állítsam helyre az állapotát.Először a szigetről kellett kijutnunk, amire két tervet is felvázoltam. Az egyik az volt, hogy

lopjuk el Ras Thavas három égi hajójának egyikét, és induljunk vele egyenesen Phundahl felé. A másik szerint, ha az első út nem járható, elrejtőzünk az egyik hajón, és reménykedünk benne, hogy felszállás után elfoglalhatjuk a járművet, avagy észrevétlenül megérkezhetünk vele Toonolba. Dar Tarus az első terv mellett voksolt, míg a majom – akiről jobb lesz ezentúl Hovan Du néven írnom, mivel domináns emberi agyféltekéjéhez ez a név tartozott – a második terv első változatát érezte jobbnak. Gor Hajus ugyancsak a második tervet látta kivitelezhetőnek, de a második változatában.

Dar Tarus rámutatott, hogy az elsődleges úti célunk Phundahl, és annál jobb, minél előbb odaérünk. Hovan Du azzal érvelt, hogy ha felszállás után foglaljuk el a hajót, akkor több időt nyerünk, mint ha a legénység eleve egy hiányzó hajó hűlt helyét találná reggel, és úgy indulna az üldözésünkre. Gor Hajus alapvetően jobbnak tartotta, ha titokban behatolunk Toonol falai közé, és ott az egyik barátja segítségével felfegyverkezünk, majd szerzünk egy saját hajót. Erősködött, hogy neki és Dar Tarusnak rendesen fel kell fegyverkeznie, ráadásul ha egyenesen Phundahl felé indulnánk, az üldözők utolérnének, mielőtt a város közelébe jutunk. Számítanunk kellett rá, hogy Ras Thavas rögtön felfedezi a hiányomat, és kivizsgálja az esetet, minek következtében rájön, kiket vittem magammal. Nyilvánvalóan nem vesztegeti az idejét, és üzenetet küld Vobis Kannak, miszerint Gor Hajus kiszabadult a laboratóriumból, ennek következtében pedig nem is ő, hanem a jedda legjobb hajói vesznek üldözőbe.

A bérgyilkos következtetése teljesen ésszerűnek tűnt, és a haj ók lassúsága – erről a vén sebész beszélt nekem még az előző este – is ezt a változatot támogatta. Ha egy itteni hajóval indulunk Phundahl felé, valószínűleg rövid szabadságnak örvendhetünk, mielőtt elfognak minket.

Miközben ezt megbeszéltük, át is haladtunk a pincéken, és megtaláltam a toronyba vezető kijáratot. Csendben mentünk fel a lépcsőn és ki a tetőre. Mindkét hold alacsonyan állt, és majdnem nappali fénnyel borították el a tájat. Ha bárki odakint tartózkodik, biztosan felfedezi a társaságunkat. A hangár felé siettünk, és hamarosan beléptünk, amely pillanattól kezdve jóval könnyebben lélegeztem, mint a két ragyogó hold alatt a tetőn.

A hajók különös szerkezetek voltak: alacsony és zömök járművek lekerekített orral és farral, fedett fedélzettel. Minden vonásuk arra utalt, hogy teherszállításra tervezték őket, és nem gyorsaságra. Az egyik sokkal kisebb volt társainál, egy másik épp javítás alatt állt, ezért értelemszerűen a harmadikat néztük meg először. A bérgyilkos számos búvóhelyet mutatott,

ahol kevéssé valószínű, hogy ránk találnak, hacsak nem keresnek minket a fedélzeten. Ennek veszélyét annyira valósnak véltem, hogy inkább a kisebbik hajó fedélzetére szálltunk fel, amely Gor Hajus szerint a leggyorsabb volt a három közül. Dar Tarus hirtelen felfigyelt valamire, és intett, hogy menjek oda hozzá.

– Van odakint valaki – mondta, amikor odaértem mellé.– Hol?– Gyerünk! – intett, és elindultunk a hangár hátulja felé, amely egybeépült az alatta lévő

épület falával. Az ablakok a belső kertre néztek, ahol nagy meglepetésemre Ras Thavast láttam lassan ide-oda sétálgatni. Egy pillanatra elöntött a kétségbeesés, mivel tudtam, hogy odalentről mindent látni lehetett, ami kiemelkedik a hangárból – azonban hirtelen új ötletem támadt. Odahívtam magamhoz a többieket.

Rögtön megértették a lehetőséget, és egy perc múlva Gor Hajus már fel is szállt a kisebbik repülő szerkezettel; keletnek fordította az orrát, el Toonoltól. A bérgyilkos beállította az irányítóberendezést, rákapcsolta a meghajtást, és ügyesen leugrott a hangár nyitott tetejének szélére. Mind a négyen visszasiettünk a hátsó ablakhoz, ahonnan láttuk a hajót lassan elhaladni a doktor feje felett. Fiatal fülével a sebész szinte azonnal meghallhatta a jármű motorjának dorombolását, mert mire az ablakhoz értünk, már felfelé nézett.

Felkiáltott, és az ablaktól visszalépve válaszoltam, mintha fent lennék a hajón:– Látjuk még egymást, Ras Thavas! Vad Varo most elindul egy idegen világba, hogy

megnézze azt magának. Visszatérek még, addig is az őseid szelleme legyen veled!Ezt az utóbbi frázist Ras Thavas könyvtárában olvastam, és meglehetősen büszke voltam

rá, hogy kimondhattam.– Gyere vissza, de azonnal – kiáltotta az orvos vagy te leszel az őseid szellemével, még

mielőtt holnap lemegy a nap!Nem válaszoltam. A hajó már távol volt, nem tudtam volna elhitetni, hogy a hangom a

fedélzetről jön, és akkor hamar felfedeznek. További késlekedés nélkül beszálltunk az ott maradt hajók egyikébe, amelyiket láthatólag nem kellett javítani, azután életem leghosszabb és legfárasztóbb várakozása következett.

Már majdnem feladtam a reményt, hogy a hajó valaha is elindul, amikor hangokat hallottunk a hangárból; lépések zaja követte őket, majd hamarosan parancsok csattantak, és a hajó lassan megmozdult.

Apró kamrában zsúfolódtunk össze, amelyet a jobb oldali kiegyenlítőtartályok között alakítottak ki. Sötét volt, és nagyon rosszul szellőzött, nyilvánvalóan apró raktárként használták ki a másként kárba vesző helyet. Nem mertünk beszélgetni, mozdulni is alig, mert nem tudhattuk, hogy a legénység valamelyik tagja épp a vékonyka ajtó közelében tartózkodik-e, amely elválasztott minket a főkabintól.

Mindent egybevetve kényelmetlenül utaztunk, de Toonol nem volt olyan messze – mármint ha Toonol volt a hajó célja –, hogy a helyzet ne változzon meg hamarosan. Ez a változás nemsokára be is következett, amikor kiáltásokat hallottunk, és a motorok leálltak, a jármű nem mozgott tovább.

– Milyen hajó? – hallottunk egy követelőző hangot, és a válasz a saját fedélzetünkről jött:– A Vosar. Thavas Tornyától tartunk Toonolba. – Ezután halk, kaparó hangot hallottunk,

ahogy a két hajó összeért a levegőben.– Átszállunk, hogy Vobis Kan, Toonol jeddájának parancsa szerint átkutassuk! – kiáltották

a másik hajón. Iménti örömünk rövid életűnek bizonyult.Lépéseket hallottunk, egyszerre több embertől, és Gor Hajus a fülembe súgott:– Mit tegyünk?– Harcolunk – válaszoltam, és kivontam, majd odaadtam neki a rövid kardom.– Rendben – mondta, és odaadtam neki a pisztolyomat azzal, hogy adja tovább Dar

Tarusnak. Ismét hangokat hallottunk, ezúttal közelebbről.

– Oda nézzenek! – kiáltott fel valaki.– Csak nem maga Bal Zak, az én öreg barátom? – válaszolt egy mély hang.– Miért, ki más lehetne még a Vosar kapitánya?– Ki tudja? Akár az a Vad Varo is elrepülhetett volna vele idáig. Vagy maga Gor Hajus.

Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassunk át minden hajót.– Bár itt lennének! – felelte Bal Zak. – Magas a jutalom. Ras Thavas a saját szemével látta

őket elrepülni a Pinsarral még az éjjel. Keletnek tartottak.– Igazad van, csak az időt vesztegetjük itt – értett egyet a másik. Azután felemelte a

hangját:– Gyerünk, emberek, vissza a saját hajónkra! – Ereztem, ahogy a távolodó léptek hatására

enyhül izmaimban a feszültség, és amint ismét feldorombolt a motor, jobb kedvre is derültem. Folytattuk utunkat, és Gor Hajus ismét a fülemhez hajolt:

– Őseink szelleme lemosolygott ránk. Még éjszaka van. A sötétség segít észrevétlenül lejutni a hajóról, és ellopakodni a leszállópadtól.

– Miből gondolod, hogy még nem kelt fel a nap? – kérdeztem súgva.– Vobis Kan járőre közel volt, amikor megállítottak. Nappal már messzebbről is látták

volna, hogy melyik hajó közelít a városhoz.Igaz, akkor zárkóztunk be a kamrába, amikor a két hold lenyugodott, és bár úgy éreztem,

tetemes mennyiségű idő telt el, valójában csak a helyszűke, a levegőtlenség és a fénytelenség hitette el velem, hogy Ras Thavas emberei túl sokáig várakoztattak. Annyira soknak éreztem az eltelt időt, hogy a sötétség híre jobban meglepett, mint ha fényes nappal értük volna el Toonolt.

A távolság Thavas Tornya és Toonol között nem számított jelentősnek, így nem sokkal azután, hogy találkoztunk Vobis Kan járőrével, le is szálltunk a városban. Még várakoztunk, hallgattuk a mozgolódás zajait a fedélzetről, és azon tűnődtünk, legalábbis én, hogy vajon mik lehetnek a kapitány szándékai? Lehetségesnek tűnt, hogy Bal Zak még napkelte előtt felszáll és elindul haza, Thavas Tornyához, főként ha csak egy újabb gazdag ügyfélért jött Toonolba – ha ellátmányért jött, akkor viszont eltart egy ideig, mire berakodnak. Mindezt Gor Hajus mondta, merthogy az öreg sebésztől szinte semmit sem tudtam meg az égi hajókról és útjaikról; egészen egy-két nappal ezelőttig még a létezésükről sem volt tudomásom. Nem csoda: Ras Thavas politikájára jellemző volt, hogy csak akkor mondott el bármit is, ha abból később haszna lehetett.

A kérdéseimre is csak akkor válaszolt, ha a válaszokat nem tartotta ártalmasnak a saját érdekeit illetően, azonban önszántából szinte semmit sem kívánt a tudtomra hozni. Mivel az épületek külső falán egyetlen ablak sem állt, az sem különös, hogy a repülő hajók létezéséről is csak most hallottam, és sohasem láttam őket. Nyilvánvaló, hogy mivel soha nem indultak keletnek, nem haladtak el a belső udvar felett, így onnan sem pillanthattam meg őket.

Nyugodtan kivártuk, amíg csend ereszkedett a fedélzetre, ami jelenthette azt, hogy a legénység lepihent, és azt is, hogy a matrózok kimentek a városba. Miután suttogva megbeszéltem a bérgyilkossal, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk kiszállni. Alapvetően abban az épületben akartunk búvóhelyet keresni, amelynek tetején a leszállópadot kialakították, hogy amint lehet, kiszökjünk a városba – együtt vagy egyesével és elvegyülve az utcákat nappal járó emberek között. Gor Hajus szerint legfeljebb néhány óra maradt reggelig.

Óvatosan kinyitottam a kamra ajtaját, és kikukucskáltam a főkabinba. Sötétség borított mindent. Halkan kiosontunk; az égi hajóra síri csend telepedett, de kintről behallatszottak a város zajai. Eddig egész jól haladtunk. Azután hirtelen, zajtalanul és minden előjel nélkül ragyogó fény villant, bevilágította az egész főkabint. Ujjaim azonnal rátaláltak a kardmarkolatra, miközben káprázó szemmel körülnéztem.

Közvetlenül előttünk magas férfi állt egy kisebb kabin ajtajában. Bőrszíjai alapján nem hétköznapi harcos fedezte fel a jelenlétünket – mindkét kezében egy-egy nehéz barsoomi pisztolyt tartott, csövük fenyegetően meredt ránk.

9.Fel a kezekkel!

Halkan ejtette ki a földi „Kezeket fel!” marsi megfelelőjének szavait. Ajkain zord mosoly árnya játszott, és amikor látta, hogy vonakodunk engedelmeskedni, újra parancsot adott.

– Tegyetek, ahogy mondom, és nem esik bántódásotok. Maradjatok csendben! Egy hangosabb szóval aláírjátok a halálos ítéleteteket. Egy pisztolylövéssel is – tette még hozzá.

Gor Hajus a feje fölé emelte a kezét, és mi követtük a példáját.– Bal Zak vagyok – jelentette be az idegen. A szívem majdnem megállt, úgy

megdermedtem ijedtemben.– Jobb, ha lősz – jegyezte meg a bérgyilkos halkan.– Élve biztosan nem viszel vissza, és négyen vagyunk egy ellen.– Ne siess meghalni, Gor Hajus! – szólt rá a kapitány. – Még nem hallottad, amit mondani

akarok.– Már hallottuk, amikor elmondtad a járőröknek, hogy milyen magas vérdíjat tűztek ki a

fejünkre – vetette oda a bérgyilkos.– Ha kellene az a pénz, már akkor feladtalak volna titeket, amikor a járőrök a fedélzetre

léptek.– Nem is tudtad, kapitány, hogy a fedélzeten vagyunk – emlékeztettem.– Ó, dehogynem!Gor Hajus csak horkantott egyet.Bal Zak folytatta:– Szerintetek honnan tudtam, hogy pont ide kell állnom két pisztollyal a kezemben, amikor

előbújtok a kamrából? Természetesen tisztában voltam vele, hogy a fedélzeten vagytok.– Hogyan...? – Dar Tarusnak elakadt a szava meglepetésében.– Lényegtelen – felelte a kapitány –, de ha annyira tudni akarjátok, a szállásom ablaka pont

a hangárra néz. Elég régóta hajózom már ahhoz, hogy a motor hangja sokat eláruljon. Arról nem is beszélve, hogy a legszebb álmomból is felriaszt. A Pinsar motorjának hangjára ébredtem, és láttam, amikor Gor Hajus leugrott róla. Gondoltam, hogy üresen repült el, de akkor még nem tudtam, miért. Megakadályozni már nem tudtam, ezért csendben vártam a fejleményeket. Láttam, ahogy mind bementek a hangárba, hallottam Ras Thavas kiáltását és a válaszodat, azután azt is láttam, ahogy felmentek a Vosar fedélzetére. Azt hittem, el akartok repülni vele, ezért gyorsan utánatok jöttem, de senkit sem találtam az irányítópultnál, amelynek van egy kis belső ablaka is. Onnan be lehet látni a főkabinba, és így láttam, hogy a fülkében bújtatok el. Meggyőződésem volt, hogy csak el akartok jutni Toonolba, és ezért mindent ugyanúgy csináltam, mint máskor. Persze, a fülkén tartottam a szemem, de nem okoztatok gondot.

– Ras Thavasnak sem mondtad el? – kérdeztem hitetlenkedve.– Senkinek. Már hosszú évekkel ezelőtt megtanultam, hogy jobb, ha csak a magam

dolgával törődöm. A lényeg minél többet hallani és látni, de semmit sem mondani, hacsak nincs belőle valami hasznom.

– És mi van a vérdíjjal? Nem lenne belőlünk hasznod?– A becsületes embereket más erők is mozgathatják, nem csak a gazdagság utáni vágy –

jegyezte meg Bal Zak. – Bár a toonoliak állítólag mentesek a szentimentalizmustól, én mégis képes vagyok hálát érezni. Hat évvel ezelőtt Gor Hajus nem ölte meg az apámat, mert valaha közel álltak hozzá, hogy összebarátkozzanak, és a bérgyilkos jó embernek tartotta a felmenőmet, akinek érdemes élnie. Ma a fia hálálja ezt meg, és megpróbál egyenlíteni azért a

büntetésért, amelyet Vobis Kan szabott ki. Elküldtem az egész legénységet, csak én maradtam a hajón. Mi a tervetek, és hogyan lehetnék még a segítségetekre?

– Észrevétlenül le kell jutnunk az utcára – válaszolta Gor Hajus. – Ha ebben segítesz, kapitány, akkor nem terhelünk több felelősséget a válladra. Hálásak vagyunk az eddigiekért is, és gondolom, nem kell rá emlékeztetnem, hogy Gor Hajus hálája olyan dolog, amit a jedda is megirigyelhet.

– Nehéz ügy – mondta a kapitány egy perc gondolkodást követően. Pisztolyait már rég eltette. – A majom azonnal felkelti a figyelmet. Valamennyire ismerem Ras Thavas kísérleteit, és gondoltam, hogy emberi agya van, de pont emiatt vonhatja rátok az emberek figyelmét.

– Nem muszáj látniuk rajtam – morogta Hovan Du.– Eljátszom, hogy csak egy elfogott majom vagyok. Azok nem ismeretlenek a városban.– Persze, de nincs belőlük sok – válaszolta Bal Zak.– Na meg ott van még Vad Varo fehér bőre. Ras Thavas valószínűleg nem tud a majomról,

de a segédje külsejéről nagyon is részletes leírást adott, ami azóta körbejárt Toonolban. Gor Hajust már ne is mondjam. Hat éve halott, de nincs olyan toonoli, aki több mint tíz éve kelt ki, és nem ismeri az arcát ugyanúgy, mint a saját anyjáét. Gyakorlatilag csak egy van köztetek, aki nem kelt gyanút Toonol utcáin.

– Ha szerezhetnénk fegyvereket – vetettem fel –, biztosan elérnénk Gor Hajus barátjának házát.

– Végigverekednétek az egész várost? – nézett rám a kapitány hitetlenkedve.– Ha nincs más mód – feleltem.– Értékelem az elszántságot – mondta a Vosar őrparancsnoka de attól tartok, hiányzik

hozzá az erő. De talán van egy lehetőség... Az alattunk lévő leszállópadnál közraktár áll, ahol egyensúlymotorokat lehet bérelni. Négy ilyennel lenne esélyetek eljutni a célotokig, feltéve hogy elkerülitek a légi járőröket. Azt is tudom, hogyan szerezhetitek meg őket. Éjszakára lezárják a leszállótornyot, és számos őrt állítanak minden szintre. Áll egy a közraktárnál is, és amennyire én tudom, nagy jetanjátékos. Sőt a játékot fontosabbnak tartja, mint az éberséget. Gyakran megesik, hogy éjszakára a Vosar fedélzetén maradok, és már több alkalommal is rávett a játékra. Ma is felhívhatom a fedélzetre, és amíg lefoglalom, ti lemehettek a közraktárba, kihozhatjátok az egyensúlymotorokat, és reménykedhettek, hogy egyetlen légi járőrrel sem találkoztok a város tornyai között. Mit gondoltok?

– Jól hangzik – mondta a bérgyilkos, azután kérdőn rám nézett.– Ha tudnám, mi az az egyensúlymotor, jobban meg tudnám ítélni a tervet – válaszoltam. –

Persze, Gor Hajus jóváhagyása épp elegendő. Köszönünk mindent, Bal Zak, és mivel Gor Hajus helybenhagyta a tervet, már csak arra kérlek meg, kapitány, hogy vágjunk is bele a lehető legkevesebb késlekedéssel.

– Remek! – bólintott Bal Zak. – Gyertek, segítek elrejtőzni, amíg becsalom az őrt a kabinomba. Azután a saját kezetekbe kell vennetek a sorsotokat.

Követtük a hajóról a leszállópadra és a Vosar ellenkező oldalára, mint ahol az őr fel fog jönni. A kapitány sok szerencsét kívánt, és magára hagyta társaságunkat.

A leszállótorony csúcsáról láthattam először marsi várost. Toonol széles, jól megvilágított sugárútjai több száz lábnyira alattunk húzódtak. Ebben a központi városnegyedben itt is, ott is magasra nyúló épületek álltak hengeres fém talapzaton. A környező negyedekben, ahol a polgárok többsége lakott, a város leginkább egy hatalmas és groteszk erdőre emlékeztetett. A nagyobb paloták tornyai között csak néhány szobát építettek magasabbra a környező épületeknél, gyakorlatilag csak a ház urának, vendégeinek és szolgáinak hálószobáit, míg az egyszerűbb otthonok mind magas talapzaton kaptak helyet. Egyfajta elővigyázatosságból volt szükség erre Gor Hajus ősi szakmájának művelői miatt, merthogy ebben a társadalomban senki sem érezhette magát biztonságban a bér- és orgyilkosoktól. A középső városnegyedet

égbe nyújtózkodó, lapos tetejű tornyok uralták, amelyek egy része leszállópadként szolgált, bár ahogy később megtudtam, ez valójában csak a kisebb részükre volt igaz. Toonol nem éppen repülő nemzet, nem rendelkezik olyan roppant méretű kereskedő- vagy hadiflottával, mint például Helium ikervárosai vagy Ptarth nagyszerű fővárosa.

Toonol utcai világításának – és mint később, több másik várost meglátogatva kiderült, általában véve a marsi világítástechnika – különlegessége, hogy a fény hatása csak és kizárólag azon a területen érvényesül, amelyre irányítják. A lámpák sem felfelé, sem a fényköreiken kívül nem szolgáltak világossággal. Később megtudtam, hogy korszakokon keresztül tanulmányozták a fényhullámokat, így vált lehetővé, hogy a barsoomi tudósok ugyanúgy sűrítsék és irányítsák a fényt, ahogyan mi tesszük ezt egyéb anyagokkal a Földön. A fényhullámok kilépnek a forrásukból, megteszik a számukra meghatározott kört, azután visszatérnek a lámpába, hogy újra útnak induljanak. Egyetlen aprócska fényhullám sem vész kárba, és amint azt meglepve tapasztaltam, a megfelelő beállítások mellett nem marad hely sűrűbb árnyékoknak, mivel a fény körbeveszi a tárgyakat, és minden oldalról megvilágítja azokat.

Odafentről nézve a világítás igen sajátos látványt nyújtott: egyetlen hold sem járt az égen, és az ember úgy érezte magát, mintha hatalmas, elsötétített koncertteremben ülne, ahol csak a színpadot világították meg, de azt ragyogó fényáradattal. Még mindig a lenti, színekkel és élettel telt világ kötötte le a figyelmem, amikor hallottuk, hogy Bal Zak visszatér a hajóra. Valakivel beszélgetett, tehát sikerrel elcsalogatta az őrt a helyéről.

Öt perc elteltével csendben kilopakodtunk rejtekhelyünkről, és leereszkedtünk a másik leszállópadra, amelyen az egyensúlymotorok közraktára állt. Mivel a Barsoomon gyakorlatilag csak olyan célból lopnak, amelynek semmi köze a haszonszerzéshez, alapvetően nem szoktak védekezni a tolvajok ellen. A raktár ajtaját nyitva találtuk, két emberi külsejű társam bement, és gyorsan kiválasztotta a négy szerkezetet, azután segítettek felcsatolni őket. Leginkább széles övnek látszottak, a földi óceánjárókon rendszeresített mentőövekre hasonlítottak – csakhogy ezeket a nyolcadik barsoomi sugár, azaz a propulziós sugár töltötte meg olyan mértékben, hogy az ellensúlyozza a gravitáció vonzerejét. Az eszköz onnan kapta a nevét, hogy egyensúlyban tartotta használóját a két erő, a bolygó vonzereje és a sugár emelőereje között. Hátul kis rádiummotort csatlakoztattak a fekete övekhez, ennek irányítását előrenyúló karokkal oldották meg.

Az öv két oldalára erős és könnyű szárnyakat csatlakoztattak mereven, amelyeknek pozícióját kis karokkal lehetett gyorsan megváltoztatni.

Gor Hajus gyorsan elmagyarázta az irányítást, de felvetettem, hogy nem feltétlenül leszek képes az első alkalommal megfelelő ügyességgel kezelni az egyensúlymotort. Mindent végigmutogatott attól kezdve, hogyan tartsam a szárnyakat, hogy ne emelkedjek fel minden egyes lépésnél, egészen az utolsó apró beállításig. Ezután mindenki kiállt a leszálló-pad szélére, és a bérgyilkos eligazította a társaságot:

– Innen szállunk fel, és fönt maradunk a sötétben, így észrevétlenül eljuthatunk a barátom házáig. Ha mégis üldözőbe vesznek a járőrök, akkor különválunk, és akinek sikerül elmenekülnie, azzal a városfaltól nyugatra találkozunk az elhagyatott toronynál a kis tó északi szélén. Ha bármi gond adódik, mindig legyen ez a torony a találkozó helye. Kövessetek! – fejezte be, és a motort beindítva kecsesen a levegőbe emelkedett.

Hovan Du is elindult, azután én következtem. Szépen felemelkedtem úgy húsz láb magasságba, kilebegtem a messze alattunk lévő utca fölé, azután hirtelen fejjel lefelé fordultam. Biztos voltam benne, hogy elrontottam valamit. Egészen meglepő élményt nyújtott, hogy tehetetlenül lebegtem fejjel lefelé, miközben egy idegen város terült el „felettem”, amelyet a mai napig szebbnek tartok Los Angelesnél, de talán még Párizsnál is. A motor még mindig halkan zümmögött mögöttem, és ahogy az irányítással próbálkoztam, mindenféle különös csavarokat és hurkokat írtam le a levegőben. Végül Dar Tarus mentett

meg; először rám szólt, hogy maradjak nyugton, azután addig állítgatta a szárnyakat, mígnem ismét normális pozícióba kerültem. Ezután már egészen jól ment a dolog, és hamarosan utolértük másik két társunkat.

Nem szükséges részletesen leírnom az ez után következő egyórányi repülést vagy inkább lebegést. Jelentős magasságban haladva követtük Gor Hajust a város felett uralkodó sötétségben, lassú motorjaink egy gyönyörű házakkal és tágas terekkel telt negyed felé vittek minket. Egy palota felett elhaladva hirtelen élesen ránk kiáltottak lentről:

– Ki repül itt el éjjel? – kérdezte egy hang.– Mu Tel, a Kan-házbéli herceg barátai – válaszolt gyorsan a bérgyilkos.– Hadd lássam az éjszakai repülési engedélyt és a repülési igazolványt! – parancsolta a

hang, miközben felemelkedett hozzánk, és én életemben először láttam marsi rendőrt. A miénknél jóval gyorsabb és könnyebben manőverezhető egyensúlymotort viselt. Azt hiszem, ezzel tette ránk a legnagyobb benyomást, mert a mozgásán látszott, hogy felesleges lenne elmenekülni; tíz perc előnyt adva is mindegyikünket elkaphatott volna az utána következő tíz perc során még akkor is, ha mind különböző irányba indulunk. A fickó inkább tűnt harcosnak, mintsem rendőrnek, holott egészen ugyanolyan szolgálatot végzett, mint a mi rendőreink a Földön. Toonol városában éjjel-nappal Vobis Kan seregének katonái járőröztek.

Közelebb ment Gor Hajushoz, és ismételten kérte az iratokat, miközben egy kézilámpással a társunk arcába világított.

– A jedda kardjára! – kiáltott fel. – Micsoda szerencse! Ki gondolta volna, hogy pont egy ilyen néptelen órán gyűjthetem be a jutalmat a fejedért!

– Más bolondok is gondoltak már erre – vágott vissza a bérgyilkos de hozzád hasonlóan ők is tévedtek. – Már beszéd közben előrántotta a tőlem kapott rövid kardot, és csapott egyet.

A harcos egyik szárnyára célzott, és el is törte azt, ezzel együtt sebet ejtett a fickó vállán. Amaz megpróbált elhátrálni, de a sérült szárny miatt összevissza forogni kezdett a levegőben. Maradt annyi lélekjelenléte, hogy sípot vegyen elő, és belefújjon; éles hang hasított az éjszakába, amelyet Gor Hajus egy újabb vágása hasított félbe a férfi koponyájával együtt.

– Gyorsan! – utasított a bérgyilkos. – Szálljunk le Mu Tel kertjében! Ez a sípszó egy egész hordányi járőrt fog idehozni.

Lenyomtam a szárnyakat, és lefelé indultam, de nem elég meredeken, így ha folytatom, egészen messzire kerülök a kertektől. A palota egyik magasabb része felé tartottam, amely csillogó fémtalapzatra emelt, kis lakrésznek tűnt. Minden irányból sípok sikítását hallottam, ahogy a légi járőrök válaszoltak bajtársuk utolsó hívására. A fickó holtteste épp felettem lebegett, mintha holtában is az irányt mutatná a minket kereső harcosoknak. Biztos voltam benne, hogy hamarosan megtalálják, és akkor engem is meg fognak látni.

Reménykedtem benne, hogy találok valami bejáratot a közelemben magasodó lakrészbe. Ott elrejtőzhettem, amíg elmúlik a veszély, feltéve hogy sikerül észrevétlenül bejutni. Az épület felé irányítottam magam, és pillanatokon belül megláttam az ablakot – azután finom dróthálónak ütköztem; a védőfüggönybe, amelyet a levegőből érkező bérgyilkosok ellen szereltek fel. Úgy éreztem, itt a vége. Ha elérném a talajt, talán még találhatnék valami búvóhelyet a fák és a bokrok között, amelyeket alig láttam fentről, azonban nem sikerült a megfelelően meredek szögben ereszkednem. Amikor spirálban próbáltam leereszkedni, fejre álltam, és kezdhettem elölről az egészet. Még arra is gondoltam, hogy valahogyan kiszakítom az övét, és kiszabadítom belőle a nyolcadik sugarat, de ennek az erőnek az ismerete nélkül nem mertem hozzányúlni, nehogy túl nagy energiával érkezzem le. Bár elszánt voltam, mégis úgy döntöttem, hogy ezt a lehetőséget meghagyom utolsónak arra az esetre, ha tényleg nem találok kevésbé drasztikus megoldást.

Utolsó leereszkedési próbálkozásommal felfelé emelkedtem, és hirtelen összeütköztem valamivel felettem.

Ijedten próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, és elfogott a rettegés, hogy egy légi járőr talált rám, de csak a Gor Hajus által megölt férfi meredt a képembe.

A katonák sípolása egyre közelebbről hallatszott, és szentül hittem, hogy másodpercek múlva rám találnak. Maga a halál bámult az arcomba, és a menekülés puszta kényszerűségéből feltárult előttem a megmenekülésem lehetséges útja.

Bal kézzel erősen megragadtam a halott toonoli bőrszíjait, miközben jobbal előrántottam a tőröm, és többször is beleszúrtam az egyensúlymotorja övébe. A propulziós sugarak azonnal kitörtek, és a test súlya húzni kezdett lefelé. Gyorsan ereszkedtünk, de nem zuhantunk. Néhány másodperc kellett, és megvetettem lábam a vörös gyepen Mu Tel, a Kan-ház hercege kertjében, egy bokrokkal sűrűn benőtt rész közelében. A köröző járőrök egyike valahol felettem fújt bele a sípjába, miközben behúztam a halott harcos testét a növényzet rejtekébe. Épp időben, mert a következő pillanatban keresőfény ragyogó sugarai csaptak le a gyepre egy kis járőrhajó fedélzetéről, körülöttem mindenhol bevilágították a kert nyílt részeit. Sietősen körbenéztem az ágak és levelek rejtekéből, de a társaimat sehol sem láttam, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Minden jel arra mutatott, hogy ők is találtak maguknak rejtekhelyet.

A fény még néhányszor körbejárta a kertet, azután eltűnt, ezzel együtt a járőrök jelzősípjai is elhallgattak. Máshol folytatták a kutatást, és bizonyossá vált, hogy nem gyanakodtak a rejtekhelyünkre.

Amikor végképp magamra maradtam a sötétben, megszabadítottam a harcos tetemét a fegyverektől, és kibújtam az egyensúlymotor övéből. Először arra gondoltam, hogy megsemmisítem, azután inkább elrejtettem a bokrok mélyén, hátha később még szükségem lehet rá. Mivel a járőrök teljesen elhagyták a területet, óvatosan a társaim keresésére indultam.

A fák és bokrok árnyékában maradva haladtam a főépület felé, amely sötéten magaslott a közelben. Úgy véltem, Gor Hajus ebbe az irányba vezette a többieket, mivel korábban elmondta, hogy ez a palota az utunk célja. Miközben a legnagyobb elővigyázatossággal lopakodtam, Thuria, a közelebbi hold hirtelen felemelkedett a házak fölé, és bevilágította az éjszakát.

Akkor már közel jártam az épület díszes faragásokkal borított falához; mellettem sötét fülkét vájtak bele, amelyben a hold csak elmélyítette az árnyékot. Balra kisebb nyílt tér hevert, és a gyepen a legborzalmasabb alak állt, amelyre földi tekintetem valaha is vethettem. Az égitest csodálatos fényében alaposan szemügyre vehettem minden félelmetes részletet. A bestia mérete nagyjából egy Shetland póniéval lehetett egyenlő, de tíz rövid lábon állt, és a feje távolról hasonlított egy békáéra. Kivéve a háromsornyi éles-hegyes agyarral telt állkapcsot.

A lény a levegőbe emelte orrát és szaglászott, közben nagy, dülledt szemei ide-oda mozogtak, mintha nem kellett volna egyszerre ugyanabba az irányba néznie velük. Kétségtelen volt, hogy keres valakit – nem hajlok az egoizmusra, de valahogy nem hagyott el a gondolat, hogy utánam szaglászik. Életemben először láttam marsi őrkutyát, és ahogy próbáltam behúzódni a mellettem lévő fülke sötétjébe, a lény mindkét szeme megállapodott rajtam, meghallottam a morgását, és láttam, hogy felém ront. Aznap éjjel nem először csapott meg az előérzet, hogy elérkezett az utolsó percem.

Előrántottam hosszú kardom, és hátrébb léptem a fülke mélye felé, de közben nagyon is tudatában voltam fegyverem hasztalanságának a három-négyszáz fontnyi dühöngő vadság ellenében. Egyre csak hátráltam, miközben a lény lelassított és morogva követett, mígnem hátam szilárd akadálynak ütközött a sötétben. Már nem volt hová visszavonulni.

10.Mu Tel palotája

Amikor a calot elállta a fali fülke ajtaját, azt hiszem, megtapasztaltam a sarokba szorított patkány minden létező érzését, és felkészültem rá, hogy ezen a közmondásos módon harcoljak. A bestia már majdnem elért, és gondolatban magamat rugdostam, amiért nem maradtam kint, ahol számos magas fára felugorhattam volna. Szorult helyzetemből váratlanul menekültem meg, amikor a hátam mögötti akadály megszűnt, ezzel együtt egy kéz nyúlt ki a sötétségből és ragadott meg. Megmentőm berántott a tintafekete sötétség mélyére, és becsukta az ajtót, így a calot holdfénnyel körberajzolt sziluettje eltűnt előlem.

Mogorva hang szólalt meg halkan a fülem mellett:– Gyere velem! – Valaki megfogta a kezem, és elvezetett a sötétben; mivel folyton falhoz

értem egyik vagy másik oldalon, úgy hiszem, szűkös folyosón haladtunk.Folyamatosan felfelé tartottunk, mígnem egyszer élesen jobbra kanyarodtunk, és halvány

fényt pillantottam meg vezetőm előtt. A világosság egyre erősödött, míg végül egy újabb fordulóval ragyogóan megvilágított helyiség küszöbére értünk. Csodálatos lakosztály állt előttünk nagyszerű bútorzattal és olyan díszítéssel, amelyet nem tudok leírni anyanyelvem szavaival. Elefántcsontfehér falak és értékes drágakövek, különleges faanyagok, gazdag kelmék, dús szőrmék és szokatlan építészeti megoldások ötvöződtek olyan meglepő formákban, amilyenekről földi tapasztalataimmal még álmodni sem mertem volna. A terem közepén marsiak kis csoportja vette körbe társaimat.

Vezetőm a csoportosulás felé vitt tovább; az emberek mind felénk fordultak, amikor beléptünk. Közelebb mentünk, és megálltunk egy magas barsoomi előtt, aki ékszerekkel kirakott bőrszíjakat viselt.

– Herceg! – kezdte a megmentőm. – Majdnem elkéstem. Amikor kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek a kertbe és megkeressem, ő ott volt a túloldalon, és az egyik calot épp meg akarta támadni.

– Remek! – bólintott a hercegnek szólított férfi, ezután Gor Hajushoz fordult.– Ő az, barátom, akiről beszéltél?– Ő Vad Varo, aki azt állítja, hogy a Jasoom bolygóról jött – felelte társam, azután a

hercegre mutatva engem szólított meg:– Ő pedig itt Mu Tel, a Kan-ház hercege.Meghajoltam, mire a herceg közelebb lépett, és jobb kezét a bal vállamra tette. Amikor

magam is megismételtem ezt a barsoomi köszönést, a bemutatkozási ceremónia véget is ért – a Marson nem jött szokásba semmiféle ostoba „örülök, hogy találkoztunk” és „hogy van, kedves uram?”

Mu Tel kérésére röviden elmondtam, mi történt, mióta különváltam a többiektől, egészen addig a pillanatig, amíg az egyik embere kiragadott a halál karmai közül. A herceg parancsot adott, hogy takarítsák el a kertből a halott járőrt és minden nyomát, mielőtt hajnalban felfedezheti valamelyik járőr, és Vobis Kan, a toonoli jedda gyanakodni kezd rá. Mint megtudtam, az uralkodó egyébként is féltékeny volt unokaöccse egyre növekvő népszerűségére, és tartott tőle, hogy a herceg a trónjára tör.

A Barsoom hercegei méltán híresek a gazdag étkezőasztalaikról, és a korai reggeli során felszolgált ritka borfélétől Mu Tel kedélyesebbé vált, kevéssé visszafogottan beszélt bácsikájáról.

– A nemesek már rég megelégelték Vobis Kan uralmát – jegyezte meg –, ahogy a nép is, mivel zsarnoki módon igazgatja Toonolt. Azonban ő örökölte a trónt, ezért haboznak elmozdítani róla. Gyakorlatias nép vagyunk, az érzelmek keveset számítanak a döntéseink

során, épp csak annyit, hogy hűségesek maradjunk az uralkodónkhoz még azután is, hogy már nem szolgál rá erre a hűségre. A nemesek hűségét a tömeg haragjától való félelem tartja életben. Egyébiránt szinte természetes a gyanakvás, hogy én, mint a következő trónkövetelő az öröklési rendben, nem leszek kevésbé zsarnoki uralkodó, mint Vobis Kan. Sőt fiatal korom miatt még kegyetlenebb gyakorlatokat is folytathatok.

– Ami engem illet, nem haboznék eltávolítani a nagybácsit, és elfoglalni a trónt, ha biztos lennék a hadsereg támogatásában. Vobis Kan harcosaival magam mögött szembeszállnék a jelenlegi hatalmi renddel. Épp emiatt ajánlottam fel a barátságom Gor Hajusnak; nem akarom, hogy megölje Vobis Kant, inkább azt szeretném, hogy amikor igazságos küzdelemben legyőzöm a bácsikámat, Gor Hajus elnyerje nekem a harcosok hűségét. Megbecsülésnek örvend közöttük, mert mind felnéznek egy ilyen nagy harcosra, aki mindig becsületes és elkötelezett. Ha velem tart, magas rangot kínáltam fel neki Toonol igazgatásában, de azt válaszolta, hogy előbb a neked tett ígéretét kell teljesítenie, Vad Varo. Mi több, megkért, hogy legyek segítségedre vállalkozásodban. Örömmel felajánlom szolgálataimat azon merőben gyakorlati okból, hogy ez meggyorsítja az én terveim kivitelezését. Rendelkezésetekre bocsátok egy megbízható hajót, amellyel eljuthattok Phundahlba.

Természetesen elfogadtam az ajánlatot, minekutána részletesen megbeszéltük, hogyan tervezünk távozni a városból. Végül a következő éjszakát választottuk ki, és ennek egy olyan részét, amikor egyik hold sem lesz fent az égen. Beszéltünk még a felszerelésről, de ezután elnézést kértem, és pihenőre tértem, mert már harminchat órája talpon voltam, illetve a társaimnak is elszámolhatunk huszonnégy órát.

A szolgák elvezettek a vendégszállásra, ahol a gazdagon bútorozott szobákban nemes selymek és bundák szolgáltak kényelmes ágyként.

Miután magunkra hagytak, Gor Hajus megnyomott egy gombot, és a szoba gyorsan felemelkedett fémtalapzatán úgy negyven-ötven láb magasra. A dróthálók automatikusan leereszkedtek az ablakok elé, és biztonságban voltunk a betolakodóktól.

Másnap reggel, miután szállásunkat leeresztettük a nappali szintjére, és mielőtt kiléphettem volna a szobából, egy szolga jött értem Mu Teltől azzal az utasítással, hogy minden tagomat kenje be egy krémmel, amely ugyanolyan szép rézvörös tónust kölcsönzött bőrömnek, mint amilyennek barsoomi barátaim örvendhettek. Szükségem volt erre az álcára, hogy sikerrel járjak küldetésemben, hiszen fehér bőrömmel mindenhol feltűnést keltettem volna. Egy másik szolga új ruházatot – méretre igazított, bőrszíjakból készült hámot – és fegyvereket hozott, emellett gallért és láncot a majomembernek. A mi szíjaink erősek voltak, és szakértő kezek készítették őket, de egyszerűségük folytán nem fejeztek ki semmiféle rangot vagy társadalmi státust. Ilyen egyszerű hámot a barsoomi panthanok, avagy szerencsekatonák és zsoldosok szoktak viselni, de csak akkor, ha épp nem állnak valamelyik nemes szolgálatában. A panthan afféle hazátlan ember, aki a legtöbbet kínáló megbízót szolgálja. Bár nem tömörülnek szervezetbe, az ilyen zsoldosok mégis egyfajta közös etikai kódex szerint viselkednek, amely szerint kivétel nélkül mindig hűségesek választott urukhoz. Általában olyanok állnak szerencsekatonának, akik a saját jeddájuk haragja vagy országuk igazságszolgáltatása elől menekültek el, illetve ritkábban akad köztük kalandozó lélek is, aki az izgalmak csábításának engedve indult el világot látni. Bár jól megfizetik őket, ugyanakkor a többségük szerencsejátékos vagy nagy költekező, emiatt szinte mindig kifolyik a pénz az ujjaik közül, és előfordul, hogy a puszta megélhetésért dolgoznak. Mindez kevéssé tette hihetővé, hogy szelídített majmot tartunk, amely körülbelül annyira volt figyelemfelkeltő, mint a Földön azok a kapitányok, akik kis majommal vagy papagájjal a vállukon térnek vissza hosszú útjaikról.

A Mu Tel palotájában töltött nap során sokat tartózkodtam a herceg társaságában, aki nagy érdeklődést mutatott a szülőbolygóm szokásai, politikája, civilizációja és földrajza iránt – meglepetten tapasztaltam, máris milyen sokat tudott ezekről. Elmondta, hogy ismereteit a marsiak fejlett csillagászatának köszönheti, amely odáig is eljutott, hogy képeket és hangokat

közvetítenek vele más bolygókról. Elmondása szerint a barsoomi tudósok egy része számos földi nyelvet is megtanult, főként az urdut, az angolt és az oroszt, illetve néhányan a kínait is. Ezek a nyelvek azért vonták magukra a figyelmet, mert a Földön ezeket beszélik a legtöbben és a legnagyobb területeken.

Mu Tel bevezetett egy kis előadóterembe, amely némileg emlékeztetett a földi gazdagok magán-vetítőtermeire. Becslésre a helyiség legfeljebb kétszáz főt fogadott be, és a camera obscura elvén épült; a nézők háttal ültek a lencsének, amely az egész előttük lévő falat borító tejüveg felületre vetítette a képet.

A herceg leült egy asztalhoz, amelyen csillagtérképet láttam, és amely felett egy mozgatható kar állt mutatóval a végén. Mu Tel a Földre mutatott vele a térképen, azután kikapcsolta a világítást a helyiségben, minek következtében azonnal megjelent egy kép az üveglapon. Olybá tűnt, mintha egy ezer láb magasan járó repülőgépből néztem volna le a világomra.

Különös, de volt valami ismerős az elébem kerülő képen; elhagyatott, lepusztult táj tárult elém. Szilánkosra tört fatuskók mutatták egy egykori gyümölcsös helyét, és a talajban nagy lyukakat láttam, amelyek között szögesdrótból húztak akadályokat. Megkérdeztem a herceget, hogyan változtathatjuk meg a szemlélődés helyszínét, mire ő egy kis gömbre mutatott a levegőben közöttünk, amely mellett szintén állt egy mutatókar. A gömb a Föld gömbjét formázta.

– A kis gömb feléd lévő fele a Földnek az a része, amely éppen felénk áll – magyarázta. – Láthatod, hogy lassan elfordul. Mutass a karral, ahová csak szeretnél, és a Jasoom tájai mind elébed kerülhetnek.

Lassan arrébb vittem a mutatót, és a lejüveg falon megváltozott a kép; lerombolt falu került elénk, emberek jártak a maradványok között. Kicsivel arrébb árkokat és beásott állásokat találtam, de már katonák nélkül. Egy hosszú árokrendszer mentén gyorsan elnéztem a mutatóval északra és délre. A falvakban itt is, ott is láttam katonákat, de mind franciák voltak, és egyikük sem ment le a lövészárkokba. Harcot, németeket sehol sem találtam. Úgy véltem, ez azt jelenti, hogy a háború véget ért. Valahol belül őszintén örültem a hírnek, mégis az egész olyan távolinak és idegennek tűnt már, mintha az a másik világ nem is létezett volna, mintha a lakói valójában nem harcollak volna egymás ellen. Mintha egy regény illusztrációit nézegettem volna.

– Úgy tűnik, nagyon érdekel ez a háború sújtotta ország – jegyezte meg Mu Tel.– Harcoltam abban a háborúban – magyaráztam.– Talán meg is öltek. Nem tudom biztosan megmondani.– És győztetek?– Igen, az én oldalam győzött. Nagyszerű dologért küzdöttünk, ahogyan a világ békéjéért

és boldogságáért is egyben. Remélem, nem hiába haltak meg olyan sokan.– Ha úgy érted, hogy a nagyszerű elvek a győztes háborútól fognak kivirágozni, akkor

hiába reménykedsz. A háború sohasem hoz békét, csak még nagyobb háborúhoz vezethet. A háború a Természet természetes állapota, és ostobaság küzdeni ellene. A békére úgy kell tekinteni, mint felkészülési időre a következő háború előtt, amely az ember legfőbb tevékenysége. Ha az egyik életforma nem háborúzna folytonosan a másikkal és saját magával, akkor úgy elszaporodna a bolygón, hogy előbb-utóbb saját magát emésztené el. Úgy találtuk, hogy a Barsoomon a hosszabb békés időszakokban tört ki a legtöbb járvány és szörnyű betegség. Mindezek több embert vittek el, mint a háborúk, ráadásul sokkal fájdalmasabb és borzalmasabb módokon. Nincs abban köszönet vagy bármiféle jutalom, ha ágyban fekve kell meghalnod valami irtózatos betegségtől. Egyszer mindenki meghal, de akkor már legalább egy nagy, izgalmas játékba haljunk bele, és így csináljunk helyet a felnövekvő nemzedékeknek. A Barsoomon kipróbáltuk a békét, és háború nélkül már kihaltunk volna.

Aznap a herceg még sokat mesélt a toonoliak különös filozófiájáról. Úgy vélik, soha egyetlen jótett sem lehet önérdek nélkül való. Nincs istenük vagy bármilyen vallásuk; minden művelt marsival együtt ők is úgy hiszik, hogy az ember az Életfától ered – azonban más marsiakkal szemben egyáltalán nem gondolják, hogy az Életfát egy korlátlan hatalmú lény teremtette volna. Azt tartják, egyedül a bukás lehet bűnös, és bárhogy éri is el az ember, a siker mindig erényes. Paradoxnak hangzik, ennek ellenére sohasem szegik meg az adott szavukat. Mu Tel elmagyarázta: azáltal emelkedtek felül ezen a gyengeségen – ezen a szentimentális ostobaságon –, hogy ritkán vagy soha nem köti őket hűség egy másik marsihoz, és ha mégis, akkor az meghatározott időre szól.

Ahogy egyre jobban megismertem az ittenieket, főként Gor Hajust, kezdtem rájönni, hogy a kifinomult érzékenység effajta hivalkodó megvetése csupán saját érzéseik elfedésére szolgált. Igaz, hogy generációk alatt valamelyest valóban elcsökevényesedtek bennük a szív és a lélek olyan tulajdonságai, melyeket mi a legnemesebbeknek tekintünk; így a baráti kötelékek lazultak, és a vérrokonság nem ébresztett magas fokú felelősségérzetet még a szülőkben sem a gyermekeik iránt. Ellenben a bérgyilkos igencsak az érzelmek embere volt, még ha kétségtelenül át is szúrta volna bárkinek a szívét, aki ilyesmivel meri vádolni – és ezzel bizonyította volna igazam. Büszkén vállalta hírnevét, megbízhatósága és hűsége pedig ugyanúgy érző embernek mutatta, ahogy a féltékenység is, amellyel szívtelenségének hírét védelmezte. Mi több, mindezek miatt számított tipikus toonolinak. Megtagadták az istenhitet, de ugyanolyan hévvel hittek a tudományban, mint mások az istenekben. Minden felhalmozott tudásuk ellenére is barbárok voltak, mert a kiegyensúlyozatlanság elvadította őket.

Ahogy a nap közeledett a végéhez, úgy növekedett az utazás miatt érzett izgatottságom. Messze nyugatra, egy hatalmas mocsár sivár mérföldjein túl hevert Phundahl, és a falai között ott találom majd szerelmem csodálatos testét. Megesküdtem, hogy visszaszerzem a jogos tulajdonosának.

Elköltöttük a vacsorát, utána maga Mu Tel vezette el társaságunkat a titkos hangárba, amely a palotája egyik tornyában kapott helyet. Az iparosok már előkészítettek nekünk egy hajót; eltávolítottak róla minden jelet, amely az eredeti tulajdonosra utalt, még a vonalait is megváltoztatták valamelyest, így, ha mégis elfognak minket, Mu Tel neve semmiképpen sem kerülhet kapcsolatba a szökésünkkel. A raktárakat feltöltötték, Hovan Dura gondolva jelentős mennyiségű nyers húst is bepakoltak. Végül, amikor a távolabbi hold leereszkedett a láthatár alá, és sötétség zuhant a tájra, egy panel csúszott félre a falban, közvetlenül az égi hajó orra előtt. A herceg szerencsét kívánt, és hajónk csendben kisiklott a nyílt ég alá. A típusra jellemzően ezen a hajón nem volt kormányosfülke vagy kabin; a szélét fémkorláttal látták el, a fedélzetbe pedig nehéz fémkarikákat rögzítettek, amelyekbe a legénység beleakaszthatta az erre készített kampós szíjakat, hogy a hámjuknál fogva rögzítsék magukat. Elöl alacsony szélvédő szolgáltatott némi szélárnyékot. A motor és az irányítószerkezet részben kilátszott, mert a fedélzet alatt a felhajtóerőt szolgáltató tartályok foglaltak el minden helyet. Mindent feláldoztak a sebesség érdekében, és a kényelemről teljes mértékben megfeledkeztek. Amikor felgyorsult, mindenkinek le kellett feküdnie a fedélzetre, a karikákra rögzítve. Ugyanakkor azt mondták, hogy ezek a toonoli járművek még nem is olyan nagyon gyorsak, mert Helium és Ptarth hajói könnyedén lehagyják őket. Persze, azok a nemzetek már korszakokkal ezelőtt elkötelezték magukat a haditengerészetük tökéletesítése mellett. Mindenesetre azt is mondták, hogy ez a bizonyos hajó elég gyors lesz, és megfelel a célnak, mivel ennél jobbakat biztosan nem küldenek utánunk. A lassan úszó Vosarral összehasonlítva úgy szelte a levegőt, mint a kilőtt nyíl, és így nekem is elég gyorsnak tűnt.

Nem vesztegettük az időt stratégiára vagy lopakodásra, csak a lehető legnagyobb sebességgel elindultunk egyenesen nyugatnak. Alig hagytuk el Mu Tel kertjeit, amikor elkezdődött utazásunk e szakaszának első kalandja.

Elhúztunk egy magányos alak mellett, és szinte azonnal felharsant a figyelmeztető sípszó. Lövedék fütyült el felettünk ártalmatlanul, azután már el is tűntünk onnan. A következő pillanatban keresőfény csapott le a magasból, és kutatta át a légteret.

– Járőrhajó! – kiáltott fel Gor Hajus mellettem. Hovan Du vadul felmordult, és megrázta a gallérjához kötött láncot. Tovább száguldottunk, és bíztunk a nagyobb istenekben ugyanúgy, mint a kisebbekben és őseink szellemében, hogy a fénycsóva nem talál ránk. Azonban néhány másodperc múlva a keresőfény bevilágította a fedélzetünk egy részét és rátapadt, miközben az őrök hajója egyre lejjebb ereszkedett, és a pályánkra állva tüzet nyitott. Robbanótöltényekkel lőttek ránk fentről; ezek a gonosz kis eszközök átlátszatlan fejjel rendelkeznek, amely becsapódáskor széttörik, és tartalma fénysugarakkal érintkezve felrobban. Ennek következtében akkor is hatékonyak lehetnek, ha nem találják el a célpontot. Ha a fedélzetbe, a talajba vagy más szilárd anyagba csapódnak be, és közben fény éri őket, akkor kisebb területen mindenki megsérülhet tőlük, míg egy élőlény belsejében nem tesznek nagyobb kárt a hétköznapi lövedékeknél, hiszen a fénysugarak nem érhetik el a töltetet. A holdfény sem elegendő a felrobbantásukhoz, azonban a keresőfény körébe becsapódva könnyen szétszaggathatták a hajónkat. A robbanólövedékek leggonoszabb tulajdonsága az, hogy a töltet nyugalomban marad akár napkeltéig is, ezért reggelre az éjszakai csataterek megbízhatatlanná és veszélyessé válnak, még ha a harc le is zajlott már. Sőt ez azt jelenti, hogy az áldozatok testébe fúródott töltények eltávolítása is a legveszélyesebb műtétek egyikének számított.

Dar Tarus irányított, felfelé fordította a hajó orrát, közben ránk kiáltott, hogy célozzunk a propellerekre. Ami engem illet, csak a keresőfény vakító ragyogását láttam, ezért arra lőttem rá a különös fegyverrel, amelyet alig néhány órával korábban láttam először, mikor Mu Tel nekem adta. Emlékezetem szerint úgy éreztem, hogy az a vakító fénycsóva testesít meg számomra minden fenyegetést, és ha megvakítjuk, mint Odüsszeusz a küklopszot, akkor a járőrök elveszítik az előnyüket velünk szemben. Így hát egyenesen ráirányítottam a puskám, megnyomtam a ravasz helyett használt elsütőgombot, és imádkoztam, hogy célba találjak.

Gor Hajus mellettem térdelt, és fegyvere sorban köpte a töltényeket ellenfelünkre. Dar Tarust a manőverezés foglalta le, Hovan Du pedig tehetetlenül lekucorodva morgott a fedélzet szélén.

Hirtelen ismét felkiáltott a kormányosunk, ezúttal riadtan:– Eltalálták az irányítást! Nem tudunk kanyarodni! Tönkrement az egész! – A keresőfény

ebben a pillanatban aludt ki; az egyik töltényem végül rátalálhatott. Már olyan közel kerültünk a járőrökhöz, hogy hallottuk a dühödt kiáltásaikat.

Járművünk irányíthatatlanul suhant a másik felé. Úgy tűnt, hogy vagy összeütközünk, vagy közvetlenül mellette haladunk el. Megkérdeztem Dar Tarust, hogy meg lehet-e javítani a hajónkat.

– Ha lenne rá időnk, akkor igen – felelte a férfi.– Viszont órákba kerülne, és nyakunkban van az egész toonoli járőrsereg.– Akkor kell egy másik hajó – válaszoltam, és kormányosunk felnevetett:– Nagyon igaz, Vad Varo, de hol találunk egyet?Felmutattam.– Nem kell messzire mennünk.Dar Tarus vállat vont.– Miért ne? – kiáltotta. – Dicső harc lenne, és méltó halál.Gor Hajus a vállamra csapott.– Az életem a tiéd, kapitányom!Hovan Du megrázta láncát, és hangosan felmordult.A két hajó gyorsan közeledett egymáshoz. Nem lőttük tovább a járőröket, mert attól

tartottunk, hogy tönkretesszük a cserehajót, és a mai napig sejtésem sincs, hogy miért, de a

katonák is abbahagyták a tüzelést. Útvonalunk közvetlenül a másik jármű alá vitt, és elhatároztam, hogy bármi áron, de átszállók. Láttam az oldalán a kötéllétrát, amelyet azután szoktak leereszteni, hogy a csáklyák rögzítették az áldozatot. Kétségtelenül már készítették a horgokat, hogy azok acélcsápokként nyúljanak ki felénk, és ragadjanak meg, miközben a legénység átáramlik a mi fedélzetünkre.

Odakiáltottam Hovan Dunak, aki átmászott az én oldalamra, és utasításokat súgtam a fülébe. Amikor befejeztem, mélyről jövő morgással bólintott. Kiakasztottam a szíjaimba akasztott rögzítőkampókat, és a majommal együtt előremásztunk. Röviden elsuttogtam a tervet Dar Tarusnak és a bérgyilkosnak is, és máris majdnem közvetlenül az ellenség hajója alatt jártunk: a csillagfényben megcsillantak a csáklyák horgai. Orrunk befutott a másik jármű fara alá, és elérkezett a várt pillanat. A járőrhajóról nem lehetett látni engem vagy a nagy fehér majmot, és a kötéllétra úgy tizenöt lábnyira lengett felettünk. Jelet adtam társamnak, mire egyszerre lekuporodtunk, és felugrottunk az alkalmatosságért. Őrültségnek tűnt maga az ötlet is, hiszen egy elvétett ugrás a biztos halált jelentette – de úgy véltem, ha ketten feljutunk a fedélzetre, miközben a járőrök a csáklyákkal foglalatoskodnak, akkor már megérte a kockázatot.

Gor Hajus biztosított róla, hogy a járőrhajón legfeljebb hat embert találhatunk; egy kormányoz, míg a többiek a csáklyázásra készülnek. Ez tűnt a legjobb időpontnak arra, hogy megvessük a lábunk az ellenség fedélzetén.

Felugrottunk, és Fortuna istennő ránk mosolygott, bár a termetes majom épp csak elérte a létrát egyik kinyújtott karjával, míg földi gravitációban kifejlődött izmaim engem könnyedén felröpítettek a kívánt magasságba. Mindketten a jármű orra felé másztunk, a megbeszéltek szerint ő a jobb oldalon. Lehettem én jobb ugró, de a majom természeténél fogva jobban mászott, minek következtében én még fel sem nézhettem a fedélzetre, amikor ő már átugrotta a korlátot. Szerencsémre, hiszen ha előbb érek fel, tudtomon kívül éppen belefutok a legénység egyik csáklyázásra készülő tagjába, aki könnyen lerúghatott volna a hajó oldaláról, ha a figyelmét épp nem tereli el társa kiáltása a túloldalon, amikor az megpillantotta a fehér vadállat képét. Ugyanis Hovan Du szintén az egyik harcos előtt bukkant fel, aki meglepetten felkiáltott és a kardjáért nyúlt, de ellenfele gyorsabbnak bizonyult; átvetette magát a rácson, és bőrszíjainál fogva kihajította a szerencsétlent a mélybe. A következő pillanatban már én is odafent voltam a fedélzeten, és a legénység megpróbált lerohanni minket. Úgy vélem, a nagy fehér majom látványa demoralizálta őket, mert mintha kissé vonakodva támadtak volna ránk, és szívesen átadták volna egymásnak az első csapás jogát, emiatt nem is jöttek olyan gyorsan, mint vártam. E habozás a kezünkre játszotta a győzelmet, mert a stratégiámhoz tartozott, hogy amint a saját hajónk elég közel ér, Gor Hajus és Dar Tarus is megpróbál átszállni, így megkésve, de kiegyenlítik a járőrök számbeli fölényét.

A bérgyilkos figyelmeztetett, hogy az első adandó alkalommal szabaduljunk meg a kormányostól, mert amint úgy látja, hogy sikerülhet elfoglalni a hajót, tönkre fogja tenni az irányítást. Gyorsan odarohantam és levágtam, mielőtt kihúzhatta volna a kardját. Négyen maradtak kettő ellen, és csak a támadásukra vártunk, hogy lefoglalva őket, időt nyerjünk társainknak.

Lassan közelítettek, és már majdnem kardnyújtásnyi távolságban voltak, amikor megpillantottam Gor Hajus fejét a fedélzet pereménél. Dar Tarus alig egykét másodperccel maradt le.

– Adjátok meg magatokat! – kiáltottam rá ellenségeinkre, és az újonnan érkezettekre mutattam.

Az egyikük odafordult, és meglepetten kiáltott fel:– Gor Hajus! – Azután visszafordult hozzám: – Mit teszel velünk, ha megadjuk magunkat?– Nincs dolgunk veletek. Csak el akarjuk hagyni Toonolt. Békében továbbállunk, senkinek

sem akarunk ártani.

A többiekhez fordult, és egy jelemre a társaim is megálltak. A négy harcos halkan vitatkozott, de aki először megszólított, az hamarosan ismét felém fordult.

– Kevés toonoli ne szolgálná örömmel Gor Hajust, akit régóta halottnak hittünk, de a hajó feladása a biztos halált jelentené. Másrészről akkor sem reménykedhetünk, ha tovább védekezünk. Ha biztosítasz afelől, hogy terveid nem fenyegetik Toonol biztonságát, akkor tehetek egy javaslatot, amely mindannyiunk számára előnyös.

– Csak el akarjuk hagyni Toonolt – ismételtem meg. – Ennek oka semmiképpen sem okoz kárt a városnak és népének.

– Jó. És hová tartotok?– Ezt nem mondhatom meg.– Ha elfogadod az ajánlatom, megbízhatsz bennünk – bizonygatta. – Elkísérünk, azután

visszatérünk Toonolba, és jelentjük, hogy hosszas csatában elveszejtettétek két társunkat, azután sikerült elmenekülnötök a sötétség leple alatt.

– Valóban megbízhatunk bennük? – kérdeztem Gor Hajust. A bérgyilkos biztosított róla, hogy nem fognak átejteni, és megegyeztünk. Sebesen haladtunk tovább Phundahl felé Vobis Kan egyik járőrhajóján.

11.Phundahl

A toonoli járőrök a következő este tettek le minket Phundahl falai között. Az innen származó Dar Tarus utasításait követték. Mivel a férfi előbb az apró haditengerészetnél, azután a jeddara őrségében szolgált, kiválóan ismerte a város védelmét és járőrszolgálatát. Minderre bizonyítékot is szolgáltatott, amikor minden jel szerint feltűnés nélkül bejutottunk, majd a toonoli hajó észrevétlenül felszállt és távozott.

Egy alacsony épület tetején szálltunk le, amelynek hátsó falát maga a városfal képezte. Dar Tarus keskeny létrán vitt le minket a meglehetősen elhagyatott, szűkös és sötét utcára. Az egyik oldalon a városfalnak támaszkodó alacsony épületek álltak, a másikon magasabbak, azonban némelyik teljesen ablaktalannak tűnt, és egyikük sem volt kivilágítva. Vezetőnk elmagyarázta, hogy pont azért választotta ezt a helyet a leszálláshoz, mert ennek a kerületnek a java részét raktárak alkotják, és bár nappal zsúfolt és mozgalmas, éjjelente teljesen elcsendesedik. Tekintve, hogy a Barsoomon szinte ismeretlen a lopás fogalma, nem állítanak őröket az ilyen raktárnegyedekbe.

A sikátorokon és kerülőutakon keresztül végül másodrangú boltok, kifőzdék és szállók közé kerültünk, amelyeket főként közkatonák, kézművesek és szolgák használtak – leginkább Hovan Du jelenléte vont ránk némi figyelmet. Mu Tel vacsorája óta nem ettünk, így erre volt gondunk először; a herceg ellátta Gor Hajust elegendő pénzzel, hogy kielégítsük szükségleteinket.

Először egy kis üzletnél álltunk meg, ahol a bérgyilkos vett négy-öt font thoathúst a majomembernek, azután átmentünk egy kifőzdéhez. A tulajdonos először nem akarta beengedni Hovan Dut, de némi vitát követően megegyeztünk, hogy bezárjuk egy belső helyiségbe a saját élelmével, amíg mi kint leülünk, és elköltjük a vacsoránkat.

Azt kell mondjam, a ptarthi jól játszotta szerepét. Miközben a tulajdonossal egyezkedtünk, csinos kis tömeg gyűlt körénk a látványosságra, de senkiben sem merült fel egy pillanatra sem, hogy a vadállat teste emberi elmét rejt. Ugyanakkor nyugodt viselkedéséből mi mindig láttuk, hogy az emberi agyfélteke csak akkor engedi át az irányítást az állatinak, amikor vad dühöngésre van szüksége a harchoz. Önuralma olyan erősnek bizonyult, hogy minden kényszer ellenére is csendben maradt, illetve sohasem mosolyodon el, hiába adódott néhány vidám pillanatunk is. Amikor senki sem hallotta, és erről kérdeztem, biztosított róla, hogy tudatának emberi része hozzánk hasonlóan értékelte a helyzetek humorát, ahogyan a Gor Hajusról szóló különféle történeteket is, azonban majomképe nem fejlesztett ki olyan izommozgást, amelyek segítségével kifejezhette volna ez irányú érzéseit.

Jólesett végre újra enni, még ha ételünk egyszerűnek és összecsapottnak bizonyult is – azután örültünk, amikor továbbállva megszabadultunk a kíváncsi, mogorva és nyilvánvalóan pletykás tulajdonostól. Annyi kérdést tett fel a múltunkkal és jövőbeni terveinkkel kapcsolatban, hogy még helyi szószólónk, Dar Tarus is nehezen terelte a szót kevésbé veszélyes vizekre. Mindenesetre sikerült elszöknünk a kifőzdéből, és társunk egy közszállóhoz vezette a csapatot. Útközben találtunk egy különlegesen szép épületet, amelynek ajtaján folyamatosan ki-be áramlottak az emberek. Amikor odaértünk, Dar Tarus megkért minket, hogy várjuk meg, amíg újra kijön, és kérdésemre azt válaszolta, hogy Tur, a phundahliak istenének temploma előtt állunk.

– Sokáig voltam távol – mondta és nem adódott alkalmam, hogy tiszteletemet tegyem istenem házában. Nem várakoztatlak meg sokáig. Adnál kölcsön néhány aranyat, Gor Hajus?

A toonoli szó nélkül elővett néhány érmét az egyik erszényéből, és odaadta őket, de láttam rajta, hogy alig bírja leplezni megvetését. Úgy tűnt, a toonoli ateizmus erős felsőbbrendűségi érzéssel járt a vallásosakkal szemben.

Megkérdeztem a phundahlit, hogy csatlakozhatom-e hozzá a templomban, s ő nagyon örült a dolognak, így együtt vetettük bele magunkat a bejárat felé tartó emberáradatba. Dar Tarus adott kettőt az aranyérmékből, és utasított, hogy tegyek mindig úgy, ahogy tőle látom.

Közvetlenül a főbejárat belső oldalán és a templomban mindenhol papok álltak úgy, hogy a hívek szabadon el tudjanak menni közöttük. Egész alakjukat, de még kezüket, fejüket és arcukat is csuklyás fehér köpeny fedte. Mindegyikük előtt állvány állt kis, fiókos pénzdobozzal. Az egyik paphoz érve odaadtunk neki egy-egy aranyat, amit rögtön felváltott kisebb értékű érmékre, amelyek egyikét beledobtuk egy mellette álló ládába. Ezután a pap többször is körözött a kezével a fejünk felett, ujját egy tál koszos vízbe mártotta, amit azután az orrunk hegyére kent, közben elmormolt néhány érthetetlen szót. Amikor a következő érkezőhöz fordult, bementünk a templom belsejébe. Korábban még sohasem láttam a gazdagság és bőség ilyen nagyszerű megnyilvánulását – de csupán azért, mert ekkor ért először az a szerencse, hogy megpillanthattam Tur templomának belsejét.

A roppant helyiség padlóját egyetlen oszlop sem törte meg, azonban szabályos közönként faragott szobrok álltak díszes talapzaton. Ezek egy része szépséges férfiakat és nőket ábrázolt, mások bestiákat és különös, groteszk lényeket. Először egy gyönyörű nőalaknál álltunk meg; férfiak és nők feküdtek le a talapzata előtt, hétszer beütötték a fejüket a padlóba, azután felálltak, és pénzt tettek az e célból odahelyezett edénybe. A következő, általunk meglátogatott szobor egy férfit ábrázolt sziliántesttel. A talapzatából farudak álltak ki körben, nagyjából öt láb magasságban a padlótól; emberek függeszkedtek a térdhajlatukba fogva a rudakat, közben ugyanazt az érthetetlen szótagsort ismételték újra meg újra, amely nekem úgy hangzott, mintha azt mondták volna, hogy bibble-babble-blup.

A többiekhez hasonlóan mi is felkapaszkodtunk a rudakra, és mormolni kezdtük a jelentés nélküli hangsort. Egy vagy két perc telt így el, azután leereszkedtünk, és betettünk egy-egy érmét az edénybe a szobor mellett. Amikor továbbmentünk, megkérdeztem társam, hogy mit jelentenek a szavak, de csak vállat vont, és azt felelte, hogy ő sem tudja. Megkérdeztem, hogy tudja-e valaki, mire döbbenten nézett rám, és közölte, hogy az effajta kérdések szentségtörésnek számítanak, mert egyértelműen a hit hiányát bizonyítják. A következő szobornál az emberek négykézláb mászták körbe a talapzatot hétszer, mielőtt felálltak és pénzt tettek az edénybe. Egy másiknál a hívők körbeforogtak, és azt énekelték:

– Tur az Tur és Tur az Tur és Tur az Tur... – Amikor befejezték, érméket tettek az aranytálba a szobor mellett.

– Ez miféle isten volt? – kérdeztem vezetőmet, amikor magunk mögött hagytunk egy fejetlen alakot, amelynek a hasa közepén volt az orra és a szája, ezek felett pedig egyetlen szem meredezett.

– Csak egy isten van – válaszolta Dar Tarus komolyan –, Tur!– Akkor ez Tur volt? – faggattam.– Csendesebben, ember! – szólt rám. – Darabokra szaggatnak, ha meghallják ezt az

eretnekséget!– Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni! Értem már, ez csak az egyik bálvány.A férfi gyorsan a számra tapasztotta a kezét.– Ssss! Nem imádunk bálványokat. Csak egy isten van: Tur.– De akkor kiket ábrázolnak a szobrok? – kérdeztem értetlenül a templombelső felé intve,

ahol több ezer hívő vett körbe több tucat faragott alakot.– Ezt tilos megkérdezni – válaszolta a marsi. – Hiszünk benne, hogy Tur minden

cselekedete helyes és igazságos, és ez épp elegendő. Gyere! Hamarosan végzek, és visszatérhetünk a társainkhoz.

A következő alakhoz vezetett, egy szörnyeteghez, amelynek a szája körbefutott a fején, emellett hosszú farkat és női melleket faragtak neki. Körülötte számtalan embert találtunk, akik mind fejen álltak, és ugyanazt ismételték, amit az éneklők:

– Tur az Tur és Tur az Tur és Tur az Tur... – Mi is csináltuk ezt egy vagy két percig, mialatt pokolian nehéz volt fenntartanom az egyensúlyom, azután felálltunk, betettük a pénzt az edénybe, és otthagytuk a szobrot.

– Mehetünk – mondta Dar Tarus. – Jól teljesítettem a feladataim Tur színe előtt.– Arra figyeltem fel – kezdtem hogy ezek az utóbbi hívek is ugyanazt ismételték, amit

amott énekelnek...– Dehogyis! – tiltakozott vezetőm. – Pont ellenkezőleg: teljes mértékben az ellentétét

mondták. Annál a szobornál azt éneklik, Tur az Tur, míg emitt megfordítják, és azt mondják, Tur az Tur. Hát nem érted? Visszafelé teljesen mást jelent.

– Nekem ugyanúgy hangzott.– Mert nincs hited – felelte szomorúan, miközben minden maradék pénzünket beletettük

egy nagy dobozba a bejáratnál, és kimentünk a templomból. Több ilyen termetes láda is állt ott sorban, mindegyik majdnem megtelt az adományokkal.

Gor Hajus és Hovan Du türelmetlenül várt ránk; nagy és kíváncsi tömeg gyűlt köréjük, amelyben több harcost is megpillantottam Xaxa fémjelvényével a szíjaikon. A helyiek látni akarták, ahogy a fehér majom bemutat valamit, és csak akkor mentek el, amikor Dar Tarus közölte velük, hogy az állat fáradt és rosszkedvű.

– Holnap – mondta. – Ha pihent, majd kihozom, és elszórakoztatlak titeket.Nehezen találtunk csendesebb utcát, és végül úgy döntöttünk, kerülő úton megyünk a

közszállásra, ahol be kellett zárnunk Hovan Dut egy kis szobába, amíg hármunkat rabszolgák vezettek be a nagy alvóterembe. Meg is ágyaztak nekünk a szokásos párnákkal és szőrmékkel egy alacsony padlaton, amely teljesen körbefutotta a helyiséget, csak a bejáratnál tört meg. Számos másik férfi aludt bent, miközben két felfegyverzett szolga járőrözött a teremben, hogy megvédje a vendégeket az orgyilkosoktól.

Még nem járt túl későre, és az emberek egy része suttogva beszélgetett. Magam is próbáltam szóba elegyedni Dar Tarussal, hátha többet megtudhatok különös vallásáról.

– Mindig is lenyűgöztek a vallások rejtélyei – jegyeztem meg.– Ó, ez inkább Tur hitének szépsége! – válaszolta.– Nincs itt semmiféle rejtély. Egyszerű, természetes, tudományos. A hitben minden szó és

tett bizonyítható és megokolható a Turgan segítségével. Ez egy nagyszerű könyv, amelyet maga Tur írt.

– Tur otthona a nap. Százezer évvel ezelőtt ott alkotta meg a Barsoomot, majd kilökte az űrbe. Ezután elszórakoztatta magát azzal, hogy megteremtette az embert különféle formákban és két nemben, illetve később az állatokat, hogy élelemként szolgáljanak az embereknek és egymásnak. Végül vizet és növényzetet hozott létre, hogy a teremtményei élhessenek. Hát nem látod, mennyire egyszerű és tudományosan megalapozott az egész?

Azonban Gor Hajus sokkal többet mesélt Tur hitéről egy olyan alkalommal, amikor Dar Tarus nem volt a közelben. Elmondta, hogy a phundahliak szerint Tur még mindig a saját kezével alkot meg minden élőt, így hevesen ellenzik azt a feltételezést, hogy az ember képes szaporodni. Gyermekeiknek azt tanítják, hogy az ilyen gondolatok gonoszak, és elrejtenek minden bizonyítékot, amely természetes nemzésre utalhat. Az életük árán sem hajlandóak beismerni, hogy maguk látták és a testükkel tapasztalták meg gyermekeik nemzését és születését.

A Turgan szerint a Barsoom lapos, és nem hajlandóak elismerni semmilyen bizonyítékot, amely nem ezt támasztja alá. Nem hajlandóak messzire eltávolodni Phundahltól, mert attól tartanak, hogy leesnek a világ szélén – azért nem engedik be a fejlettebb légi technológiát

sem, mert ha egy hajójuk egyszer körbejárná a bolygót, azzal borzalmas szentségtörést követne el istenük ellen, hiszen Tur laposra teremtette a Barsoomot.

A távcsövek használatát sem engedélyezik, mert Tur tanítása szerint Barsoomon kívül nincs más világ, és emiatt eretnekség lenne megpillantani egy másikat. Ugyanígy az iskolákban sem tanítanak olyan történelmi eseményekről, amelyek megelőzhették volna Tur teremtő munkáját. Hiába van a Marsnak részletesen feljegyzett története több mint százezer évre visszamenőleg, és hiába létezik olyan térkép, amely túlnyúlik az istenüknek tulajdonított munkán; eretnekség lenne akár csak egy pillantást is vetni bármire, ami nem szerepel a Turganban. Ez igaz minden tudományra; a Turgan az egyetlen tankönyvük, és ami nincs benne, az csak gonosz hazugság lehet.

Ezt és még sok minden mást is az alatt a néhány nap alatt gyűjtöttem össze, amit Phundahl falai között töltöttem. Állítom, hogy minden barsoomi vörös ember közül ez a nép haladt előre a legkevésbé a fejlődés útján. Miközben vallásuk a legnagyszerűbb gondolatokat tartalmazza, maguk a phundahliak korlátoltak, bigottak és tudatlanok, de éppoly végletesen, amennyire hitetlenek és tudományosak a toonoliak.

Azonban nem azért jöttem a városba, hogy megismerjem a kultúrájukat, hanem hogy elraboljam a királynőjüket, és másnap ezzel a gondolattal ébredtem. A reggeli étkezés után rögtön el is indultunk a palotához, hogy felderítsük a terepet. Dar Tarus elvezetett egy helyre, ahonnan már könnyen útbaigazított – ő maga nem szívesen ment közelebb a város központjához, mert tartott tőle, hogy felismerik benne azt a nemest, akinek a testét kapta.

Úgy alakult, hogy Gor Hajus lett a szószólónk, és én tartottam a majom láncát. Így köszöntünk el helyi társunktól, s hármasban haladtunk tovább a széles és szépséges sugárúton, amely egyenesen a palota kapujához vezetett. Elterveztük és elpróbáltuk a színjátékunk részleteit; reménykedtünk benne, hogy sikerül kinyittatnunk vele a palota kapuját, és felléphetünk a jeddara előtt.

Ahogy látszólag gondtalanul haladtunk előre, volt alkalmam megcsodálni a palotanegyed szépséges épületeit. A nap élénkvörös pázsitra, csodálatosan virágzó pimaliára és még tucatnyi más különleges bokorra ragyogott le. Magát a sugárutat a nemes sorapus-fa szinte tökéletes példányai árnyékolták be. Az épületek szinte minden alvóhelyiségét leeresztették a nappali szintjükre, a szellőztetni kitett szőrmék és selymek élénk színekbe vonták az erkélyeket. A szolgák sürgölődve végezték dolgukat, míg más erkélyeken férfiak, nők és gyerekek költötték a reggelijüket. A fehér majom láttán ez utóbbiak igencsak izgatottan kiáltoztak, de a felnőttek figyelmét sem kerülte el a látványosság. Némelyikük szívesen fel is tartóztatott volna egy-egy bemutató erejéig, de mi határozottan és kényelmesen továbbmentünk a jeddara palotájának kapuja felé.

A palota kapujánál a pletykák és látnivaló után kíváncsiskodók szokásos tömegébe botlottunk – az emberi természet mindenhol egyforma, lehet a bőr színe fekete vagy fehér, sárga, barna vagy épp vörös, és mindegy, hogy a Földön vagy a Marson élnek. A Xaxa kapui előtt összegyűlt tömeg javarészben a környező szigetekről érkezett látogatókból tevődött össze, és a tartományok lakóira mindig jellemző, hogy majd meghalnak, csak vethessenek egy pillantást az uralkodójukra. Mondhatni, nem kevésbé voltak kíváncsiak a termetes emberszabásúra, így máris megtaláltuk az első közönségünket. Az ösztönös félelem a vadtól mindenkit arra késztetett, hogy hátrébb lépjen egy lépést, így hirtelen teljesen kitisztult előttünk a kapuhoz vezető út, amelynek végén kényszerűen megálltunk, és a tömeg félkört alkotva össze is zárult körülöttünk. Gor Hajus olyan nagy hangon kiáltott az egybegyűltekhez, hogy azt a kapun belül lévő harcosok és tisztjeik is hallják, mert valójában őket akartuk lenyűgözni; a bámészkodók a legkevésbé sem érdekeltek.

– Phundahl férfiai és női! – szólította meg az embereket a bérgyilkos. – Nézzétek a két panthant, akik az életüket kockáztatva elfogták és megszelídítették a barsoomi nagy, fehér majmok egyik legvadabb, ugyanakkor legeszesebb egyedét, azután nagy költségen idehozták

Phundahlba a szórakoztatásotok érdekében! Barátaim! Ez a csodálatos lény emberi ésszel rendelkezik, és megért minden szót, amit neki mondanak! Kedves figyelmeteket igénybe véve bemutatom a vad, emberevő bestia csodálatos intelligenciáját! Azt az észt, amely szórakoztatta már a Barsoom több koronás főjét is, és zavarba ejtette a legtanultabb tudósokat!

Azt hiszem, kedvenc bérgyilkosom jó cirkuszi kikiáltó lett volna. Elmosolyodtam, miközben hallgattam az ismerős szavakat, melyeket én tanítottam meg neki különféle vidéki vásárokon összeszedett tudásomból merítve. Az ő szájából egészen groteszknek tűntek, de érezhetően lenyűgözték a közönséget, mert az elcsendesedett, és a hátul lévők közül egyre többen nyújtogatták a nyakukat. Mi több, a rácsos kapu túloldalán megjelent a jeddara néhány őre és a katonák egyik tisztje is, s feszülten figyelték a kibontakozó eseményeket.

Gor Hajus megparancsolta az „állatnak”, hogy feküdjön le, és Hovan Du rögtön teljesítette az utasítást. Ezután felállhatott, majd egy lábon kellett állnia, és végül morgással jelezte, hogy hány ujjat lát. Négy ujj és négy morranás meggyőzte a közönséget arról, hogy tud számolni – azonban ezekkel az egyszerűbb mutatványokkal csupán kipányváztuk az utat a látványosabb bemutató felé, amellyel reményeink szerint bebocsátást nyerünk a királynőhöz is. Gor Hajus elkérte egy férfitól a hámját és a fegyvereit, mindezt felcsatolta Hovan Dura, azután párbajt mímeltek, ami számos meglepett kiáltást váltott ki a közönségből.

Xaxa őrei és tisztje majd kiestek a rácson, úgy bámulták a bemutatót. A bérgyilkos készen állt a nagy fináléra.

– És ez még mind semmi! – kiáltotta. – Ez a csodálatos vad még írni és olvasni is tud! Egy elhagyatott városkában fogtuk el Ptarth mellett, és hamar kiderült, hogy képes írni és olvasni annak a nemzetnek a szavait. Van itt bárki ebből a távoli országból?

Egy szolga jelentkezett.– Én Ptarthból jöttem.– Jó – válaszolta Gor Hajus. – Írj le néhány egyszerű utasítást, és add oda a majomnak!

Hátat fordítok, hogy biztosan ne tudjak jelezni és segíteni neki.A szolga elővett egy kis palatáblát a vállára akasztott oldaltáskából, és egy pálcával írni

kezdett rá. Néhány másodperc elteltével átnyújtotta a táblát Hovan Dunák, aki habozás nélkül a kapu felé fordult, és odanyújtotta a táblát a tisztnek. A férfi kinyúlt a kovácsoltvas díszek között, és elvette az eszközt, az idegen betűket nézegette.

– Mi van rajta? – kérdezte a szolgát, aki írta.– Azt írtam oda, hogy „Add oda ezt a táblát a tisztnek, aki a kapu túloldalán áll!” – felelte a

szolga.Ismét meglepett kiáltások jöttek a tömegből, és a „majomnak” meg kellett ismételnie az

előadást több különböző utasítással. A katonák és a tiszt mindvégig nagy érdeklődést mutattak.

– Csodálatos! – mondta végül az utóbbi lenyűgözötten. – A jeddara bizonyára szívesen látná, mire képes ez a bestia. Várjatok itt, amíg üzenetet küldök neki, és ha úgy kívánja, a színe elé vezetlek a majmotokkal együtt.

Semmit sem akartunk jobban, ezért hát vártunk a hírnök visszatértére. Hogy gyorsabban teljen az idő, Hovan Du újabb mutatványokkal szórakoztatta a közönséget.

12.Xaxa

A futár visszatért, a kapu kitárult, és mindhármunkat beparancsoltak Xaxa palotájának udvarára. Ezután felgyorsultak az események – a váratlan és meglepő események. Folyosók és termek bonyolult labirintusán vezettek át minket. Végül már arra gyanakodtam, hogy szándékosan zavarnak össze. Mindenesetre akár ez volt a cél, akár sem, nem tudtam volna megmondani, hogy merre menjünk, ha vissza akarunk jutni a külső udvarba.

Úgy terveztük, hogy ha bebocsátást nyerünk a palotába, gondosan megjegyzünk mindent, ami segítségünkre lehet a gyors menekülésben. Azonban amikor súgva rákérdeztem, hátha Gor Hajus még tudja a kivezető utat, a bérgyilkos biztosított róla, hogy ugyanúgy össze van zavarodva, mint én.

Maga a palota nem volt sem különleges, sem legalább érdekes; a phundahli művészek munkáit mindig is nehézkesnek és jelentősebb találékonyságtól mentesnek véltem. Az ábrázolt jelenetek többsége vallásos jellegű volt, és természetesen a Turganból származott, ráadásul monoton ismétlés jellemezte őket. A véleményem szerint leggyakrabban felbukkanó képsoron Tur megteremtette a kerek és lapos Marsot, azután kidobta az űrbe – nekem úgy tűnt, mintha egy szakács dobott volna palacsintát egy ablakba.

A faragások mellett számos festményt is láttunk, amelyek udvari jeleneteket ábrázoltak, pontosabban az uralkodói vérvonal tagjait különféle tevékenységek közepette. Feltűnt, hogy amelyeken Xaxa szerepelt, azokon újrafestették a főalakot, így időről időre Valla Dia portéit láthattam a falakon, bár nem túl jó kivitelben. Ezek a képek leírhatatlan hatást gyakoroltak rám; fokozatosan rádöbbentem, hogy hamarosan szemtől szemben találkozom annak a nőnek a megszentségtelenítőjével és testével, aki elrabolta a szívem, és akiért akár az életem is eldobnám.

Végül egy nagy ajtó előtt álltunk meg, ahol az egybegyűlt harcosok és nemesek száma alapján biztos voltam benne, hogy hamarosan a jeddara színe elé járulhatunk. Várakozás közben a körülöttünk lévők egyfolytában minket bámultak, ám ezúttal több ellenségességet véltem felfedezni a tekintetükben, mint kíváncsiságot. Amikor az ajtó kinyílt, néhány harcos kivételével mind csatlakoztak hozzánk. Közepes méretű helyiségbe vezették be a társaságot; a túlsó falnál Xaxa ült egy méretes asztal mellett, állig felfegyverkezett nemesek között. Ahogy végignéztem rajtuk, eszembe jutott, hogy talán a Dar Tarust megölető arisztokrata is ott lehet közöttük – neki is megígértem, hogy ha lehetséges, visszaszerzem a testét.

A jeddara hűvös tekintettel mért végig hármunkat.– Lássuk a bestiát! – parancsolta, de hirtelen meggondolta magát, és így kiáltott:– Mi ütött belétek, hogy felfegyverzett idegeneket engedtek a színem elé? – Ezután egy

fiatal, jóképű férfihoz fordult, aki mellette állt:– Sag Or! Vétesd el a fegyvereiket!Sag Or! Az a nemes állt előttem, aki miatt Dar Tarus elvesztette szabadságát, testét és

szerelmét. Társaim is felismerték a nevet; látszott abból, ahogy méregették, miközben felénk tartott. A férfi kurtán megparancsolta, hogy adjuk át a fegyvereinket a két harcosnak, akik emiatt léptek közelebb. Gor Hajus hezitált, és én sem tudtam, mit tegyünk.

Mindenki nagyon ellenségesnek tűnt, ámbár ez leginkább az idegenekkel szembeni általános ellenszenvük kivetülése volt. Ha nem adjuk át a fegyvereinket, akkor egy egész fogadóteremnyi harcossal kell szembenéznünk, nem is beszélve a palotaőrségről – még ha egyszerűen csak kidobnak, akkor is elveszítjük az istenadta lehetőséget, hogy Xaxa palotájának szívében és a jeddara jelenlétében legyünk, ahol viszont már azelőtt győznünk kell, hogy egyáltalán támadást indítanánk. Vajon később lehet még ilyen jó lehetőségünk?

Ebben őszintén kételkedtem, és úgy éreztem, jobb megragadni a helyzet adta lehetőséget, mint megtagadni a parancsot, és gyanút ébreszteni az uralkodóban. Szó nélkül lecsatoltam fegyvereimet, és példámat követve Gor Hajus is hasonlóképpen tett. El tudtam képzelni, milyen megalázónak érezte ezt.

Xaxa ismét kijelentette, hogy látni akarja a majom előadását. Közömbösen nézte végig, ahogy társaim eljátsszák ugyanazt, amit a kapu előtt, és ugyanígy a kísérete sem mutatott érdeklődést Hovan Du mutatványai iránt. Ahogy telt az idő, egyre erősödött bennem az érzés, hogy valami nincs rendben. Mintha azért vezettek volna be és foglaltak volna le, hogy valamiért feltartóztassanak, időt nyerjenek valamihez. Például, először nem értettem, Xaxa miért ismételted el velünk többször is a legegyszerűbb trükköket, miközben ő maga végig egy tőrrel játszadozott, illetve többször nézett rám, mint Hovan Dura. Alig bírtam levenni a szemem a tökéletes arcról, még ha tudtam is, hogy egy kegyetlen zsarnok rejtőzött el mögé.

Hamarosan félbeszakították a bemutatót; kinyílt az ajtó, és egy nemes lépett be. Egyenesen a királynőhöz ment, akivel röviden és halkan beszélt. A jeddara több kérdést is feltett, és láthatóan bosszantották a kapott válaszok. Végül egy biccentéssel elbocsátotta emberét, és felénk fordult.

– Elég ebből! – kiáltott rá az előadókra. Tekintete megállapodott rajtam, és karcsú tőrével rám mutatott:

– Hol van a másik?– Miféle másik? – kérdeztem vissza.– Hárman voltatok a majommal. Semmit sem tudok a majomról, hogy hol vagy hogyan

szereztétek, de a többiekről mindent tudok, Vad Varo. Két társad Gor Hajus, a toonoli bérgyilkos, és Dar Tarus. Hol van Dar Tarus? – Halkan és dallamosan, szerelmem csodálatos hangján beszélt, de a szavakat Xaxa borzalmas személye mondta ki. Tudtam, hogy nehéz lesz megtéveszteni, mert Ras Thavas bizonyára értesítette a tervemről. Ostobaság volt, hogy nem számítottam a sebész éles következtetéseire: nyilvánvalóan rögtön tudta, hova indulok, és azt is kikutathatta, hogy kiket vittem magammal. A tagadással csak rontottam volna a helyzetünket, ezért úgy döntöttem, megpróbálom kimagyarázni a jelenlétünket.

– Hol van Dar Tarus? – ismételte meg a kérdést.– Honnan tudhatnám? – feleltem. – Dar Tarus úgy vélte, hogy nem lenne biztonságban

Phundahl falai között, és valószínűleg nem szeretné, hogy bárki is megtudja, merre jár. Segített elszöknünk Thavas szigetéről, és a szabadságával jutalmaztam meg szolgálataiért. Úgy döntött, hogy nem jön ide velünk.

Xaxa elbizonytalanodott egy pillanatra, nyilvánvalóan tagadást várt. Eszerint folytatta:– Akkor hát nem tagadod, hogy te vagy Vad Varo, Ras Thavas segédje?– Tagadtam valaha is?– Barsoomi vörös embernek álcáztad magad.– Másképpen nem utazhattam volna ide egy olyan világban, ahol mindenki az idegenek

ellen van.– És miért utaztál ide? – kérdezte a jeddara összevont szemöldökkel.– Ahogy Ras Thavas kétségtelenül megüzente, egy másik világról jöttem, és szeretnék

többet látni ebből. Nem olyan különleges vágy.– Azért jöttél Phundahlba és kerültél a színem elé Toonol leghíresebb bérgyilkosa

kíséretében, mert többet akartál látni a Barsoomból?– Gor Hajus nem térhet vissza Toonolba – magyaráztam. – Szolgálatot szeretne találni a

kardjának egy olyan udvarban, ahol Vobis Kannak nincs befolyása. Talán itt, de ha mégsem, akkor továbbáll. Remélem, hogy ez esetben is a társam marad, mert idegen vagyok a Barsoomon, és nem ismerem az itt élők szokásait. Nehezen boldogulnék egy vezető és mentor nélkül.

– Mindenképpen nehezen fogsz boldogulni! – csattant fel a királynő. – Mindent láttál már, amit láthattál, mert a sorsod ide vezetett, és itt véget ér minden utazásod! Azt hitted, becsaphatsz? Akkor biztosan nem tudod, hallottam róla, hogy belebolondultál Valla Diába, és tisztában vagyok vele, hogy miért jöttél Phundahlba. – Nemeseihez és harcosaihoz fordult:

– A vermekbe velük! Később eldöntjük, hogyan végezzük ki őket.Egy pillanat alatt tucatnyi kivont penge vett körül. Egyikünk sem menekülhetett, bár

Hovan Du esetében még láttam egy lehetőséget. Egy ideje már foglalkoztatott, hogy így is alakulhatnak az események, és azt kutattam, hogyan tudna legalább az egyikünk elszökni. Így figyeltem fel a jeddara jobbján a nyitott ablakokra és az azokon túl növekvő, termetes fákra. A majomember épp mellettem állt, amikor a királynő beszélni kezdett.

– Menj! – súgtam oda. – Nyitva az ablak. Mondd meg Dar Tarusnak, hogy elfogtak. – Ezután hátrébb léptem, és Gor Hajust is magammal húztam, mintha ellen akarnánk állni a letartóztatásnak. Amíg eltereltük róla a figyelmet, társunknak alkalma adódott, hogy kitörjön az ablak felé.

Úgy tűnt, átadta az irányítást a vad agyféltekének, mert amikor alig pár lépés után szembekerült egy őrrel, a majom rosszindulatúan felmordult, félresöpörte a fickó kardját, és a szerencsétlent felkapva jobbra-balra csapott vele, ledöntötte lábáról a többieket. Néhány mozdulattal ösvényt vágott magának az ablak felé.

Mintha démonok szabadultak volna el a helyiségben. Mindenki a nagy majomra figyelt, még azok is, akik eredetileg minket akartak sarokba szorítani. A káoszban megpillantottam Xaxát, amint az asztala mögött lógó nehéz függönyhöz lép, szétválasztja azt, és eltűnik mögötte.

– Gyere! – súgtam a bérgyilkosnak. Mozdultam előre a harcosokkal, mintha magam is csak a majom és az őrök közötti csatát akartam volna megnézni, azonban mindig kicsit balra is sodródtam az emberek között, mintegy véletlenül a királynő asztala közelébe kerülve. Úgy tűnt, Hovan Du egyedül is megbirkózik a helyzettel. Eldobta első áldozatát, és megragadott egy másik férfit, aki társához hasonlóan túl közel került hozzá, majd még egyet és még egyet. Az is előfordult, hogy egyszerre négy ellenfelével csapkodott maga körül, mert két erős hátsó lábára állva mind a négy kezével harcolt. Rövid szőrszálai felmeredtek a koponyáján és a hátán, szemében állatias düh izzott. Ellenfelei fölé magasodott, de az életéért küzdött – méltán rászolgált, hogy az egyik legfélelmetesebbnek tartsák a Barsoom lényei közül. Talán épp ez az ösztönös félelem biztosított számára annyi előnyt, hogy állja a sarat a túlerővel szemben. Mindemellett felismerhette a szándékunkat, mert miközben minden tekintet felé fordult, én a bérgyilkossal egészen közel kerültem az asztalhoz és mögötte a függönyhöz. Olyat tett, amellyel egyszerre fagyasztotta meg a vért támadóiban, és jelezte nekünk, hogy tudatának emberi fele nem csitult el teljesen, még mindig éberen figyel.

A phundahliak eddig úgy tekinthettek rá, mint egy különlegesen kitanított, de mégiscsak vad majomszörnyre. Hirtelen megdermedtek a rettegéstől, amikor az agyarak közül feltörő morgás és üvöltés szavak formáját vette fel. Hovan Du már az ablak közelében járt, és néhány nemes bátran előretört, köztük Sag Or is. A majom előrenyúlt és megragadta, kicsapta a kezéből a fegyvereket.

– Megyek – kiáltotta –, de ha a barátaimnak baja esik, akkor visszatérek, és kitépem Xaxa szívét! Mondjátok meg neki, hogy ezt üzeni a ptarthi Nagy Majom!

Egy pillanatra minden harcos és nemes megmerevedett a döbbenettől. Minden tekintet a vadállat felé fordult, ahogy ott állt Sag Or küszködő alakjával a kezében. Teljesen megfeledkeztek rólunk. A következő pillanatban a majomember megfordult, és kivetette magát az ablakon, odakint megkapaszkodott egy vaskos ágban és továbblendült, a markában a phun-dahli jeddara kedvenc nemesével – ekkor ugrottunk be Gor Hajussal a nehéz függönyök közé, ahol egy sötét folyosó szűkös szájában találtuk magunkat.

Nem tudtuk, hová vezet, így vakon követtük abból a kényszerből adódóan, hogy rejtekhelyet vagy menekülési lehetőséget kell találnunk, mielőtt az üldözőink utolérnek. Szemünk hamar hozzászokott a félhomályhoz, így gyorsan haladtunk, és végül keskeny csigalépcsőhöz értünk, amely lefelé és felfelé egyformán mélységes sötétségbe vezetett.

– Merre? – kérdeztem társam.– Arra számítanak, hogy lefelé megyünk, mert csak arra találunk kijáratot – felelte Gor

Hajus.– Akkor fel?– Legyen! – vágta rá. – Keressünk egy rejtekhelyet estig, mert nappal nem tudunk

kiszökni.Épp csak elindultunk a lépcsőn, amikor meghallottuk a követőket: a katonák felszerelése

hangosan ütődön össze. Még ilyen sürgető zajok hallatán is próbáltunk minél óvatosabban haladni, mert nem tudhattuk, mi van előttünk. A következő emeleten találtunk egy lelakatolt ajtót, de közvetlenül a lépcsőre nyílt, nem beugróból, hogy legalább egy embernek rejtekhelyet nyújtson, ezért csak mentünk tovább felfelé. A következő szinten ugyanezt tapasztaltuk, azonban a harmadikon csupán egy egyszerű folyosó futott be a sötétségbe, és jobboldalt egy kinyílt ajtó állt. Egyre közelebbről hallottuk az üldözőket, így egyre inkább el akartunk rejtőzni, végül már minden más megfontolást félretettünk. Mindez egészen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy vállalkozásom sikeréhez mindenképpen el kellett tűnnünk az őrök szeme elől, máskülönben Valla Dia saját testébe és hazájába való visszatérésének halovány reménye örökre semmivé foszlik.

Csak egy pillanatra torpantunk meg, amíg tekintetünk találkozott. A folyosó sötétbe veszett, akár zsákutca is lehetett. Az ajtó résnyire nyitva állt.

Óvatosan beljebb löktem; nehéz füstölőillatot éreztünk, és a nyíláson át ízléstelenül berendezett lakrészt pillantottunk meg. Közvetlenül előttünk guggoló, emberszerű alak hatalmas szobra állt, eltakarta előlünk szinte az egész helyiséget. Beszédet hallottunk; üldözőink már felfelé tartottak a csigalépcsőn, és csupán másodpercek kérdése volt, hogy utolérjenek. Még egy pillantást vetettem az ajtóra, és láttam rajta a rugós zárat, azután gyorsan benéztem a hálószobába, hogy van-e a közelben valaki. Miután senkit sem láttam, a bérgyilkossal magam mögött beléptem, és becsuktuk az ajtót. A zár halk kattanása azt jelentette, hogy felégettük a hidat magunk mögött.

– Mi volt ez? – kérdezte egy hang valahonnan a helyiség túlsó végéből.Gor Hajusra néztem, de ő csak beletörődően vállat vont (ugyanazt gondolhatta, amit én:

rosszul választottunk), azután elmosolyodott, és nem láttam megbánást a tekintetében.– A Nagy Tur irányából jött – válaszolta egy másik hang.– Lehet valaki az ajtónál? – Ismét az első kérdezett.Mindketten a szobor hátához simultunk, hogy ha a két hang gazdája odajön, lehetőleg

késleltessük a felfedeztetést. A szobor hátának dőltem, és két karomat kinyújtottam két oldalra. Ujjaim alatt éreztem a férfialak díszes hámját; kidudorodásokat, szépséges drágaköveket kőfoglalatban és aranyberakásos véseteket, amelyeket nem csodálhattam meg akkor és ott. Hallottuk, ahogy a két beszélő közelebb lép. Már nem emlékszem, hogy nyugtalan voltam-e, csak azt tudom, hogy még sohasem tartottam egyetlen harctól sem, jöhetett szolgálat közben vagy alkalomszerűen. Csakhogy ez esetben nem akartuk, hogy felfedezzenek. Mégis, ujjaim nyugtalanul mozoghattak a drágaköveken, mert meglepetten fedeztem fel, hogy az egyik csak lazán ül foglalatában. Nem emlékszem, hogy tudatosan gondoltam-e róla bármit, de az ujjaim figyelmét mindenképpen felkeltette, mert megálltak, hogy csak a meglazult kővel játsszanak.

A hangok gazdái egészen közel értek, már csak másodpercek maradtak, és szembe kellett néznünk velük. Az izmaim megfeszültek, és valószínűleg – nem volt szándékos, nem is tudok róla – megnyomtam a laza drágakövet, mire az alak hátának egy része zajtalanul félrecsúszott,

és felfedte a szobor halványan megvilágított belsejét. Senkinek sem kellett behívnia, társammal együtt léptük át a küszöböt, azután megfordultam, és óvatosan betettem magunk mögött a félrecsúszott vékony kőlapot. Emlékeim szerint az egésszel nem ütöttünk egyetlen apró zajt sem, és utána mereven, végletes csendben álltunk, lélegezni is alig mertünk. A szemünk csakhamar hozzászokott a gyenge fényviszonyokhoz, és láttuk, hogy a szobor testén kialakított kis rések világítják meg az üreges belső részt. Ezeken a réseken keresztül nemcsak kiláttunk, de tisztán hallottunk minden kinti hangot.

Épp csak sikerült elrejtőznünk, amikor újabb zajt hallottunk: dörömbölést hátulról, az ajtó felől, amelyen keresztül beléptünk a lakosztályba.

– Ki kíván belépni Xaxa templomába? – kérdezte az egyik hang belülről.– Tis I, a jeddara testőrségének dwarja! – mennydörgött be egy hang odakintről. – Két

férfit keresünk, akik meg akarják ölni a királynőt!– Erre jöttek?– Gondolod, hogy itt keresném őket, ha nem erre jöttek volna?– Milyen régen?– Alig húsz tallal ezelőtt – felelte a tiszt.– Akkor nincsenek itt, mert már egy egész zode is eltelt, mióta bejöttünk – válaszolt az

egyik pap.– Azóta senki sem jött be a templomba. Inkább Xaxa lakrészében és afölött, a tetőn és

hangárokban keressétek őket, mert ha felfelé jöttek, akkor nem mehettek máshová. (Egy tal nagyjából egy másodperc, illetve egy zode körülbelül két és fél földi óra.)

– Vigyázzatok a templomra, amíg visszatérek! – kiáltotta a harcos, és hallottuk, ahogy az embereivel együtt továbbáll.

A papok lassan elhaladtak a szobor előtt, közben az iménti eseményekről beszélgettek:– Mi okozhatta azt a zajt, amit először hallottunk? – kérdezte az egyikük.– A szökevények az ajtóval próbálkozhattak – jegyezte meg a másik.– Meglehet, de biztosan nem jöttek be, mert akkor láttuk volna őket, amikor kibukkannak a

Nagy Tur szobra mögül, vagy épp most is szemben találhatnánk velük magunkat, pedig egyszer sem fordítottuk el a tekintetünket a templomnak erről a részéről.

– Akkor legalább abban biztosak lehetünk, hogy nincsenek itt, a templomban.– Ha máshol vannak, az meg nem ránk tartozik – zárta le az egyikük a témát.– Nem, persze, még ha el is érték Xaxa lakosztályát, mivel nem a templomon keresztül

mentek oda.– Lehet, hogy elérhették?– A bérgyilkosok? Rosszabb is történhetne Phundahllal.– Sssh! Az istenek mindent hallanak!– A kövek?– Xaxa füle nincs kőből, és sok olyasmit hall, amit nem neki szánnak.– A vén nősténybanth!– Ő a jeddara és a főpapnő egy személyben!– Igen, de... – A hangok gazdái itt már túl messze jártak ahhoz, hogy értsük a beszédüket,

valószínűleg elsétáltak a templom túlsó végébe. Azonban már így is sokat elárultak: a papok észrevehetően féltek a királynőtől, és nem feltétlenül tisztelték isteneiket, mert mindkettőről némi gúnnyal beszéltek. Mi több, igen fontos információkat árultak el akkor is, amikor az őrség tisztjével beszéltek.

Véletlenül az egész palota lehető legideálisabb rejtekhelyét találtuk meg, hiszen a templom őrzői nemcsak hogy tudtukon kívül fedeztek minket, és félrevezették az őrséget, de ráadásul elárulták, hogy a jeddara lakrésze felettünk található.

Először adódott alkalmunk tüzetesebben szétnézni a rejtekhelyünkön. A szobor teljesen üreges volt, és messze a fejünk felett, úgy negyven láb magasságban láttuk, ahogy a kinti fény

besüt a szájon, a füleken és az orrlyukakon. Közvetlenül ezek alatt körkörös platformot vettünk ki a félhomályban, amelyet nagyjából a nyak magasságában alakítottak ki. Lapos fokokkal készült létra vezetett fel, de már régen használhatták, mert ugyanolyan vastagon fedte a por, mint a padlót alattunk. Jobban megnézve meglepett, hogy ez a régen talán éveket is jelenthetett, mert a finom porban egyedül a saját lábnyomainkat találtuk. Ahogy épp ezen tűnődtem, észrevettem valamit a létra tövében, és közelebb lépve felismertem benne egy emberi csontvázat. Gor Hajus suttogva mutatta, hogy a koponyát betörték, az egyik kar és több borda szintén eltört. A maradványokon a valaha látott legcsodálatosabb díszítésű hámot takarta be szürkéjével a por. A létra tövében heverő test és a törések nyilvánvalóvá tették, hogy miként lelte halálát az illető: lezuhanhatott a fenti platformról. Fejjel előre esett le negyven láb magasságból, és valószínűleg a szobor titkát is magával vitte a túlvilágra.

Elmondtam ezt a feltételezésem társamnak, és ő is egyetértett. A maradványok neki is ugyanazt mondták, amit nekem, sőt még többet is elárultak.

– Tur főpapja volt – jegyezte meg a bérgyilkos a hámot vizsgálgatva. – Talán a királyi család tagja is lehetett. Talán maga a jedda. Régóta halott már.

– Kipróbálom a létrát, és felmegyek – mondtam.– Ha biztonságos, akkor gyere utánam! Szerintem a szájból beláthatjuk az egész

templombelsőt.– Csak óvatosan! A létra is elég régi már.Óvatosan mentem fel. Kézzel feszítettem meg minden egyes fokot, mielőtt valóban

ránehezkedtem, de az öreg sorapusfa olyan szívósnak bizonyult, mint az acél. A főpap halálának körülményei örökre homályba merülnek, mivel a létra és a platform száz vörös marslakó súlyát is elbírta volna.

A platformról valóban kiláttam a Tur-szobor száján: alattam nagy terem terült el, melyet kisebb szobrokkal kerítettek körbe. Ezek még talán azoknál is groteszkebbek voltak, amelyeket Tur nagytemplomában láttam, és minden földi elképzelésen túl kidíszítették őket – a barsoomi drágakövek olyan sugarakkal verték vissza a fényt, amelyek ismeretlenek a mi világunkon, így leírhatatlanok a mi szavainkkal. Közvetlenül az óriás szobor előtt ritka és szépséges, vérvörös palthonkőből faragott oltár állt, hófehér erezete révén méltán tekintették a Természet egyik csodájának. Gondos csiszolástól vált még gyönyörűbbé és az iparos szakértelmének dicséretévé.

Gor Hajus is felmászott, és együtt vizsgáltuk tovább a templom belső terét. Két falon magas ablakok sorakoztak, kivétel nélkül mind fényt árasztottak. A helyiség távolabbi végében, a nagy Tur-szoborral szemben hatalmas, kétszárnyú ajtó állt, nyilvánvalóan a főbejárat; és ott állt a két pap is, akiknek kihallgattuk a beszélgetését. Rajtuk kívül senki sem volt a templomban. A kisebb bálványok előtti apró oltárokon füstölők parázslottak – fentről nem látszott, hogy a nagy oltáron is helyet kapott-e néhány.

Miután kielégítettük a templommal kapcsolatos kíváncsiságunkat, figyelmünket ismét a szobor belseje felé fordítottuk, és jutalmunkat egy újabb létra jelentette Tur tarkójában, amely egy magasabban lévő és kisebb platformhoz vezetett fel a két szem alatt. Nem tartott sokáig meggyőződni a stabilitásáról, és hamarosan már fent ültem egy kényelmes karosszékben egy irányítópult előtt. Az eszköz a szemet vezérelte, amelyet fel és le, jobbra és balra is el lehetett mozdítani, mintha az istenség szobra maga nézne körül a templomban. Az irányítópult mellett találtunk egy szócsövet is, amely levezetett a szájhoz. Amikor ezt is megvizsgáltuk, találtunk egy erősítőt a nyelv alatt. Nem tudtam elnyomni a mosolyom, amikor elképzeltem, micsoda álnokságot követett el a főpap, és hogyan veszítette életét. A papok és a hívek valószínűleg még mindig csodálkoznak rajta, hogy a Nagy Tur miért hallgatott el.

Társammal együtt visszatértem a magasabban lévő platformra, és újabb felfedezést tettem: Tur szeme két távcső volt. Ezeken keresztül beláthattuk az egész templombelsőt, ráadásul nagyított képet kaptunk.

Tur szeme mindent látott, és amikor a papok újra beszélgetni kezdtek, kiderült, hogy Tur füle mindent hallott, ami a templomban történt. El sem tudtuk képzelni, micsoda nagyszerű lehetőségekkel szolgálta a Nagy Tur a főpapot, amikor az a törött csontváz odalent még élt!

13.A Nagy Tur

A nap fáradtan vonszolta magát előre. Figyeltük a különféle papokat, akik párokban érkeztek bizonyos időközönként, hogy felváltsák az előttük érkezőket. Hallgattuk a beszélgetéseiket, amelyek főként ostoba udvari pletykálkodásból álltak. Néha rólunk beszéltek, és megtudtuk, hogy Hovan Dunák sikerült kivinne a palotából Sag Ort, mi több, azóta sem találták meg, ahogyan Dar Tarus is eltűnt. Látszólag varázslatos eltűnésünkön ámuldozott az egész udvar. Háromezer ember, a bentlakók és a bejárók egyformán minket kerestek. Újra meg újra átkutattak minden apró zugot a palotában és környékén. A börtönként szolgáló vermeket jobban átnézték, mint emberemlékezet óta bármikor – és úgy tűnt, különös dolgokra találtak, amelyekről még Xaxa sem tudott. A papok azt suttogták, hogy legalább az egyik nagy hatalmú ház elbukhat amiatt, amit a jeddara őrségének egyik dwarja talált a vermek egyik mélyebben fekvő részében.

Ahogy a nap lemerült a látóhatár alá, és beállt a sötétség, a templombelsőt halvány, fehér fény világította be. A fényhatás ragyogóan erősnek bizonyult, de nem találtuk a forrását, és így nem is volt olyan szemkápráztató, mint a földi fények. Újabb papok érkeztek fiatal papnők társaságában, akik értelmetlen szótagokat kántálva mindenféle gyakorlatokat végeztek a bálványok előtt.

A terem lassan megtelt hívőkkel, a királynő udvartartásának nemeseivel, akik magukkal hozták asszonyaikat és szolgáikat. Két sorba rendeződtek a templombelső két oldalán felállított kisebb idolok előtt, így középen széles utat hagytak szabadon a bejárattól a nagy Tur-szoborig. Az üresen hagyott rész felé fordultak és várakozni tűntek – a távcső-szemeken keresztül láttuk, hogy folyton a bejárat felé pillantgatnak. Hamarosan minket is hatalmába kerített a várakozás, és tekintetünket a kétszárnyú ajtóra függesztettük, hátha valóban valamilyen csodálatos látványt tár elénk.

Végül az ajtó lassan kinyílt, és nagy, összetekert szőnyeg jelent meg, amelyet húsz majdnem teljesen meztelen szolga tekert ki egészen a Nagy Tur lábánál álló oltárig. Hamarosan aranyszínben, fehéren és kéken pompázó vastag és puha szőnyeg borította az egész szabadon hagyott részt. A legszebb látványt nyújtotta a templomban, ahol minden más ízléstelen, otromba, csúnya vagy groteszk volt. Az ajtó becsukódott, és ismét várakozás következett, amely ezúttal jóval rövidebbnek tűnt, mint korábban. A kétszárnyú ajtó kitárult, és díszes hámot viselő nemesek álltak mögötte két sorban. Lassan beléptek a templomba, mögöttük két banth, azaz barsoomi oroszlán húzott egy gazdag hintót. Az állatokat kétoldalt sétáló szolgák hada tartotta pórázon. A nyitott hintón hordozható ágy állt, amelyben Xaxa hevert kéjes pózban, s hallgatta a körben mindenhonnan felhangzó monoton kántálást. A hintóhoz láncolva egy vörös bőrű harcost láttunk, aki mögött ötven fiatal férfiból és ugyanennyi fiatal nőből álló menet érkezett.

– Felismered a rabot? – kérdezte Gor Hajus suttogva.– Dar Tarus! – majdnem felkiáltottam meglepetésemben.Valóban ő volt az, rátalálhattak a rejtekhelyére, és letartóztatták. Vajon mi történt Hovan

Duval? Őt is elfogták, vagy még mindig kint lehet? Ha rátaláltak, akkor meg is ölték, hiszen nem akarták elfogni a vadállatot, és ő is küzdött volna az utolsó leheletéig. Sag Or után kutattam a templomban, de sehol sem láttam, és ez visszaadta a reményt, hogy társunk még mindig szabadon jár.

A hintó az oltár előtt állt meg, és Xaxa leszállt róla. Közben elvezették az oroszlánokat az egyik fal mellé, és kinyitották a lakatot, amely kísérőmet az alkalmatossághoz kötötte. Azután Dar Tarust durván az oltár elé vezették, majd felparancsolták rá. A királynő fellépett az oltár

előtti kis lépcsőre, kinyújtotta karját az ott fekvő férfi fölé, és felpillantott a Tur-szobor arcára. Milyen gyönyörű volt díszes hámjában! Valla Dia édes tagjait már a gondolat is meggyalázta, hogy a benne lakó torz elme milyen gonosz tetteket hajt végre vele.

Xaxa tekintete a Nagy Tur szemébe mélyedt.– Ó, Nagy Tur, Barsoom Atyja! – kiáltotta el imája első szavait. – Tekints le az áldozatra,

mellyel téged szolgálunk! Mindent látó, mindent tudó, végtelen hatalmú Tur! Kérünk, ne burkolózz hallgatásba! Már száz esztendeje nem szóltál hűséges szolgáidhoz! Azóta, hogy Hora San, legnagyszerűbb főpapod eltűnt azon a rejtélyekbe vesző éjjelen, és te bánatodban lepecsételted ajkad. Szólj hát, Nagy Tur! Adj jelet! Neked vágjuk ki az áldozat szívét, hogy kielégítsük szomjad, és neked tetsző módon cselekedjünk! Mondd el, hová ment a két gyilkos, és miféle sors lett Sag Or jutalma! Válaszolj, Nagy Tur, mielőtt vagy miután lesújtok tőrömmel! – Ekkor felemelte a karcsú tőrt, amellyel a fogadóteremben játszott, és megcélozta vele Dar Tarus szívét. Ismét felpillantott a szobor arcára.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy hasított belém a társunk megmentésének ötlete. A szemeket vezérlő karhoz ugrottam, és elforgattam, mire a szobor tekintete körbejárt a helyiségben, és megállapodott Xaxán. A hatás lenyűgöző volt, még sohasem láttam egy egész teremnyi embert ilyen döbbent csendben állni.

Még a jeddara is kővé dermedt, vörösrézszín arcbőre lilás árnyalatot öltött, azonban a tőre továbbra is barátom szívére szegeződött. A Nagy Turt már száz éve nem látták megmozdulni, nem hallották megszólalni. Magamhoz húztam a szócső végét, és hangom betöltötte a termet, ahogy belesóhajtottam a szerkezetbe. Minden szerkezet tökéletesen működött, a sóhaj mintha a hatalmas torokból jött volna. A zsúfolt templomban mindenki térdre esett, és kezébe temette arcát.

– Én ítélkezem! – mennydörögtem. – Ha lesújtasz, vesztedre cselekedsz! Tur az Tur! Tur maga az áldozat! – Ezután elhallgattam, mert el kellett gondolkodnom, hogyan használjam ki az előnyöm. A hívek lassan felemelték rettegő tekintetüket, hogy a Nagy Tur szemébe nézzenek. Fenntartottam a feszültséget azáltal, hogy a szobor szemét ismét végigvezettem a termen, mintha istenük az egybegyűlteken nézett volna végig. Közben támadt egy újabb ötletem, amelyet gyorsan, suttogva megbeszéltem Gor Hajussal. A bérgyilkos még akkor is kuncogott, amikor elindult lefelé a létrán, hogy kivitelezze a tervet. Ismét a szócső után nyúltam:

– Tur az Tur! Az áldozat Tur áldozata Turnak! – mennydörögtem. – Tur maga veszi el, amit áldozatul kér! Oltsátok el a fényeket, és ne mozduljatok, amíg meg nem engedem, különben halállal lakoltok! Térdeljetek le, és temessétek arcotok a kezetekbe! Amikor Tur szelleme megjelenik, megvakul, aki csak rápillant!

A hívek ismét letérdeltek, miközben a papok sietősen eloltottak minden fényt. A templom hamarosan teljes sötétségbe borult, és amíg Gor Hajus végrehajtotta a tervem rá eső részét, én megpróbáltam további kinyilatkoztatásokkal elfedni az általa véletlenül keltett zajokat.

– Tur az Tur! Tur válaszol! Xaxa főpapnő a két emberről kérdezett, akiket gyilkosainak hisz. Én, Tur, magamhoz vettem őket. Tur az Tur, és Tur bosszút áll azon, aki ártani akar kegyeltjeinek! Sag Ort is magamhoz hívtam! Fehér majom képében jelentem meg előttetek, és elvittem Sag Ort, és senki sem ismert fel, pedig a legostobábbak is felismerhettek volna! Ki hallott már embernyelvvel beszélő majomról, ha nem Tur szelleme költözött belé?

Azt hiszem, sikerült meggyőznöm az egybegyűlteket, hiszen ez a fajta logika jól illett a vallásukhoz. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mi járhatott a kételkedő pap fejében, aki szerint az istene füle kőből van.

Hirtelen zajt hallottam a létra felől, és hamarosan egy alak jelent meg az alkalmatosság tetején.

– Minden rendben – súgta Gor Hajus. – Dar Tarus velünk van.

– Világítsátok be a templomot! – parancsoltam a szócsövön keresztül. – Álljatok fel, és nézzetek az oltárra!

Ismét felragyogtak a fények, és az emberek reszketve álltak fel. Mindenki az oltárt bámulta, és amit ott láttak, az rettegéssel töltötte el őket. Néhány nő felsikoltott és elájult, ami arra engedett következtetni, hogy egészen idáig nem igazán vették komolyan az istenüket, ezért a bizonyíték annak valós mivoltára teljesen levette őket a lábukról. Ahol néhány pillanattal korábban még egy áldozat várta a lesújtó pengét, ott most csak egy poros koponya hevert. Magyarázat nélkül ez teljes mértékben csodatételnek tűnhetett a számukra. Gor Hajus jó munkát végzett, amikor gyorsan kivitte a halott főpap koponyáját, és elhívta onnan Dar Tarust. Kicsit aggódtam, hogy társunk hogy reagál majd az átverésre, hiszen ő maga is a hívő phundahliak közé tartozott, de a bérgyilkos annyit súgott a fülébe:

– Valla Diáért! – és ezzel azonnal meg is győzte, hogy tartson vele.– Tur az Tur! – folytattam. – Tur haragos a népére! Szívetekben rég megtagadtatok, és

csak színlelitek, hogy követitek a tanaimat! Tur dühös Xaxára! Phundahl népe csak Xaxán keresztül menekülhet meg Tur dühétől és a pusztulástól. Mindenki távozzon! Menjetek ki a templomból és a palotából is! Csak Xaxa maradhat itt, Tur főpapnője! Tur csak vele szól ezután!

Láttam, hogy a jeddara reszket félelmében.– Talán Xaxa, Tur főpapnője fél szembenézni istenével? – kérdeztem. A nő fogai úgy

vacogtak, hogy képtelen volt válaszolni.– Engedelmeskedjetek, vagy mindenkit halálra sújtok! – Sikerült dühödt kiáltást

produkálnom.Úgy fordultak meg és menekültek az ajtó felé, mint egy riadt birkanyáj, és Xaxa reszkető

térddel botladozott mögöttük. Egy nemese meglátta és durván visszalökte, de ő sikoltozva futni kezdett, mire többen is megragadták, és az oltárhoz vonszolták. Ahogy a földre vetették, egy férfi a kardjával fenyegette meg, de rászóltam istene hangjával, hogy a főpapnőnek nem eshet bántódása, ha nem akarja magára vonni Tur haragját. Otthagyták, és a királynő annyira elgyengült a rettegéstől, hogy már felállni sem bírt. Néhány másodperc kellett, és a templom kiürült, de még a menekülők után kiáltottam, nehogy elfelejtsék kitakarítani a palotát is egynegyed zode alatt. Ideálisabb körülményeket nem is kívánhattam volna vállalkozásom folytatásához.

Alig tűnt el az utolsó hívő szem elől, amikor lementünk a létrán a fejből, és kiléptünk Tur szobrából. Az oltárhoz siettem, amelynek túloldalán Xaxa hevert ájultan a félelemtől. Karomba vettem, és visszasiettem vele a szobor mögé, az ajtóhoz, amelyen keresztül a bérgyilkossal bejöttünk a templomba.

Gor Hajus haladt előttem és Dar Tarus mögöttem, így mentünk fel a csigalépcsőn a tetőre, a két pap beszélgetése alapján az uralkodó hangárja felé. Ha Hovan Du és Sag Or is velünk lett volna, teljes lett volna az örömöm, hiszen a fél nappal ezelőtti kétségbeesett menekülés és a bukás árnya ragyogó győzelemmé változott. Xaxa szállásánál megálltunk, és benéztünk, mert úgy véltem, a hosszú úton hideg lesz éjjel, és melegen akartam tartani Valla Dia testét, még ha a gonosz jeddara szelleme lakott is benne. Senkit sem láttunk, ezért bementünk, és rövid keresést követően meg is találtuk, amire szükségünk volt. Épp ráadtuk a nehéz orlukbundából készült talárt a királynőre, amikor az magához tért. Azonnal felismert mindhármunkat. Gépiesen a tőréért nyúlt, de nem találta, és a mosolyomat látva elsápadt haragjában. Először biztosan azt gondolhatta, hogy megtévesztés áldozatává vált, de látszólag kételkedett ebben – eszébe juthatott, mit élt át a Nagy Tur templomában, és nem talált magyarázatot az eseményekre.

– Ki vagy te? – kérdezte végül.– Tur vagyok – feleltem pimaszul.– Mit akarsz tenni velem?

– Elviszlek Phundahlból.– Nem akarok elmenni. Nem Tur vagy. Vad Varo vagy. Csak segítségért kell kiáltanom, s

az őreim berontanak és megölnek.– Senki sincs a palotában – emlékeztettem. – Én, Tur, küldtem el mindenkit.– Akkor sem megyek veletek! – tartott ki a döntése mellett. – Inkább a halál!– Velem fogsz jönni, Xaxa – feleltem, és bár próbált küzdeni ellenünk, megragadtuk, és

magunkkal vittük a tetőre, ahol reményeink szerint megtalálhattuk a hangárokat és az uralkodó égi hajóit. Ahogy kiléptünk a marsi éjszakába, valóban megpillantottuk a hangárokat, de megláttunk valami mást is mellettük: egy csapat phundahli harcost a jeddara őrségéből. Valószínűleg elfelejtették értesíteni őket, hogy istenük mindenkit kiparancsolt az épületből. Xaxa azonnal odakiáltott:

– A királynőtökért! Öljétek meg a bérgyilkosokat!– Hárman voltak, ahogy mi is, azonban nekünk csak a főpapnő áldozótőre állt

rendelkezésünkre, míg ők többféle fegyvert is viseltek. Győzelmünk rövid életűnek bizonyult, de Gor Hajus megállította a támadókat. Megragadta az uralkodót, és a torkához illesztette a tőrt.

– Állj, vagy megölöm! – kiáltott rá az őrökre.A harcosok haboztak, Xaxa is csendben maradt, a félelemtől reszketegen állt. Holtpontra

jutottunk, de nem kellett sokáig várnunk a megmentőnkre. A katonák mögött mozgást láttam a tető szélénél, és a gyenge csillagfénynél csak nehezen ismertem fel a nappal egyébként összetéveszthetetlen alakot. Hovan Du, a nagy fehér majomember mászott fel csendben a tetőre.

– Mondd meg nekik – kiáltottam rá Xaxára olyan hangosan, hogy Hovan Du is hallja –, hogy én vagyok a Nagy Tur, és ismét fehér majom képében jelentem meg! – Azzal vadállati külsőt kapott társamra mutattam. – Nem ölöm meg őket, ha leteszik a fegyvereiket, és békében távoznak.

A három férfi megfordult, és megpillantotta a hatalmas majmot. Nem csupán vad morgásával keltett bennük félelmet, de valószínűleg azzal is fokozta rettegésüket, hogy észrevétlenül bukkant fel, mintha a semmiből termett volna ott.

– Ki ez itt, jeddara? – kérdezte az egyikük kételkedve szavaimban, de a saját hitében is.– Ez itt Tur – válaszolta királynője gyenge hangon.– Mentsetek meg tőle! Mentsetek meg!– Dobjátok le a fegyvereiteket, és mehettek – szóltam oda –, különben Tur haragja csap le

rátok! Nem hallottátok, hogy az emberek mind kisiettek a palotából, mert Tur ezt parancsolta? Hogy képzelitek, hogy Tur hatalmánál kisebb erővel idehozhattuk volna a jeddarát az istenetek színe elől? Menjetek, amíg biztonságban elmehettek!

Az egyikük lecsatolta hámját, és ledobta a tetőre. Amikor futni kezdett a csigalépcső felé, a társai is követték példáját.

Hovan Du odalépett hozzánk:– Jól csináltad, Vad Varo – morogta. – Ámbár fogalmam sincs, miről beszéltél az imént.– Később elmondom – válaszoltam. – Most találjunk egy gyors hajót, és tűnjünk el innen!

Hol van Sag Or? Él még?– Megkötöztem, és elrejtettem az egyik magas toronyban. Akkor is könnyen kihozom

onnan, ha már elindítottuk a hajót.Xaxa dühösen bámult.– Nem vagy Tur! – kiáltotta. – A majom leleplezett!– Így van, jeddara, de már túl késő, hogy bármi hasznod legyen ebből – szóltam rá. –

Egyetlen emberedet sem tudod meggyőzni, aki ma ott volt a templomban. Te magad sem vagy teljességgel meggyőződve az igazadról. A mindentudó és mindenható Tur útjai túl

vannak minden halandó elképzelésen. Neked, királynő, Tur vagyok, és épp eléggé mindenható ahhoz, hogy elérjem a célom.

Azt hiszem, mindvégig össze volt zavarodva, miközben találtunk és a hangárjából kihúztunk egy hajót, amelynek orrát a Hovan Du által mutatott torony felé fordítottuk. Felvittük rá Xaxát, és beindítottuk a motort.

– Már annak is örülni fogok, hogy újra láthatom magam – jegyezte meg Dar Tarus mosolyogva.

– És hamarosan újra eggyé válhatsz önmagaddal – tettem hozzá. – Amint ismét Ras Thavas szigetén leszünk.

– Talán az édes Kara Vasa is újra az enyém lehet – sóhajtott fel. – Életem végéig hálás lennék neked, Vad Varo!

– Hol találjuk?– Nem tudhatom. Xaxa katonái akkor fogtak el, amikor épp őutána kutattam a városban.

Jártam az apja palotájánál, de az öreget megölték, és a vagyonát elkobozták. Senki sem tudta vagy akarta megmondani, hogy Kara Vasa hol lehet, ráadásul szóval tartottak, amíg megérkezett az őrség, és nem maradt időm elmenekülni.

– Kikérdezzük a nemest – javasoltam.Megálltunk a kérdéses torony egyik ablakánál.Dar Tarus nem bírta türtőztetni magát, és a majommal együtt átugrott, hogy a hajóra

hozzák Sag Ort. Az őrök által eldobott fegyverekkel felszerelkezve már fel voltunk készülve minden meglepetésre – igencsak jó hangulatba kerültünk, hiszen egy gyors hajó motorja dorombolt alattunk, és nem csak Valla Dia, de Dar Tarus testének bitorlóját is sikerült elfognunk.

Keletnek fordítottuk a jármű orrát, és útnak indultunk, közben megkérdeztem a nemest, hogy mi történt társam és barátom szerelmével? Azonban a férfi biztosított róla, hogy maga sem tudja a választ.

– Emlékezz, Sag Or! – biztattam. – Próbálj meg visszaemlékezni, mert az életed múlik a válaszon!

– Amúgy sem élek már sokáig – horkantott a férfi, és megvetően pillantott Dar Tarusra.– Nagyon is jó esélyed van életben maradni – válaszoltam. – Az életed a kezemben van, és

ha válaszolsz a kérdésemre, akkor visszaadom neked. A testeddel együtt, mert a barátom is vissza szeretné kapni, ami az övé.

– Nem akarsz megölni?– Senkit sem akarok megölni – feleltem. – Visszakapod a tested, ahogy Xaxa is az övét.– Nekem nem kell a testem! – csattant fel a jeddara.Dar Tarus összevont szemöldökkel nézett a saját testére, mint valami testetlen szellem – ez

lehetett a legkülönösebb jelenet, amit valaha is láttam.– Mondd, Sag Or – szólalt meg –, mi történt vele? Csak a testemet akarom visszakapni,

nincs veled más dolgom. Feltéve, hogy nem bántottad azt a lányt, és mindent elmondasz, amit tudsz róla.

– Nem tudom elmondani, mert semmit sem tudok. Nem ártottam neki. Egyetlen nappal a megölésed után eltűnt Phundahlból. Úgy véltük, az apja vitette el, de az öreg nem mondott semmit. Hamarosan őt is megölték. – Itt a nemes Xaxára pillantott.

– Azóta sem tudtunk meg semmit. Az egyik rabszolga elmondta, hogy Kara Vasa az apja néhány testőrével távozott; felszálltak egy hajóra, és Helium felé indultak, ahol a lány a Barsoom nagyszerű Hadurának védelmét akarta kérni. Azonban ez az egyetlen információ, amit hallottunk, és nem tudunk semmi mást. Én, Sag Or, beszéltem!

Hiábavaló lett volna átkutatni a várost, ezért inkább bíztunk benne, hogy a nemes igazat mondott, és továbbmentünk keletnek, Thavas Tornya felé.

14.Vissza Thavashoz

Egész éjjel a sietős holdak alatt száguldottunk. Különös társaságunkhoz hasonló talán még sohasem gyűlt össze egyik bolygón sem: két férfi, akik egymás testében laknak, egy öreg és gonosz uralkodó szívem választottjának fiatal és gyönyörű testében, egy fehér majom félig emberi aggyal, és végül én, egy távoli bolygó szülötte. Egyedül Gor Hajus, a toonoli bérgyilkos számított hétköznapinak.

Alig bírtam levenni a szemem Xaxa csodálatos tagjairól, és meglehet, csupán emiatt kaptam rajta, amikor ki akart ugrani a fedélzetről. Annyira visszataszítónak találta a gondolatot, hogy újra a saját testében éljen, hogy inkább eldobta volna az életét. Ezután, bár ránéznem is fájt így, kénytelenek voltunk megkötözni, és kötelékeit a fedélzethez rögzíteni.

Dar Tarust hasonlóképpen lenyűgözte, hogy annyi év után újra láthatja a saját testét.– Legelső ősömre mondom – tört ki belőle egyszer –, soha nem voltam hiú, mert szavamra,

soha nem is tudtam, milyen jól nézek ki. Ráadásul most egoizmus nélkül mondhatom ezt, mert Sag Orról beszélek. – Hangosan felnevetett a saját tréfáján.

Azonban az tény maradt, hogy Dar Tarus eredeti teste és arca valóban a fajtája egy szebbik példányához tartozott, ráadásul az acélos tekintet és a szögletes állkapocs erős harcos vérre utaltak. A kapott teste pedig már elhasználódott és elöregedett, így nem csoda, hogy barátom és társam igencsak vágyott visszanyerni a sajátját.

Még nem hajnalodon, amikor elértük a számtalan kis sziget egyikét a Nagy Toonoli Mocsárban, és a fák közé vezetve a hajót megpihentünk a felszínen, félig-meddig a dús növényzet takarásában, de épp eléggé elrejtőzve a lehetséges üldözők elől. Hovan Du talált olyan gyümölcsöket és dióféléket, amelyeket agya majomfele alkalmasnak ítélt emberi fogyasztásra. Szintén az ösztönei vezették el ahhoz a forráshoz, amelyből ízletes édesvíz bugyogott fel. Már igencsak kiéheztünk és elfáradtunk, de Xaxa és Sag Or sem utasította el az ételt és az italt. Miután biztonságosan kikötöttük foglyainkat, hárman aludni tértünk, míg negyedik társunk őrt állt. Váltva egymást az őrségben átaludtuk majdnem az egész napot, és az éj leszálltával készen álltunk az út folytatására.

Széles kitérőt tettünk dél felé, hogy elkerüljük Toonolt, így két órával napkelte előtt pillantottuk meg Thavas magas Tornyát. Mind izgatottak voltunk, ami nem csoda, hiszen a hajó fedélzetén lévők élete hatalmas változás előtt állt, akár sikerrel járunk, akár elbukunk.

Elővigyázatosan hátrakötöttük Xaxa és Sag Or kezét, s kipeckeltük a szájukat, nehogy figyelmeztetni tudják a helyieket az érkezésünkről.

A Cluros már rég leszállt, és a Thuria is a láthatár felé süllyedt, amikor kikapcsoltuk a motort, és a toronytól legalább egy mérföldre délre, fények nélkül lebegve, türelmetlenül vártuk, hogy a hold eltűnjön az égről, és a sötétség leple boruljon a világra. Északnyugaton Toonol fényei irányjelzőként szolgáltak a sűrű feketeségben, bár a megcélzott toronyból szemernyi világosság sem áradt.

Amikor a közelebbi hold lezuhant a láthatár alá, Dar Tarus beindította a motort, és a csodálatosan halk szerkezet lassan előbbre vitte járművünket. Alacsonyan repültünk, és az egyetlen általunk kiadott zaj a propellerek surrogása volt, de azok is olyan lassan fordullak, hogy hangjuk elhalt száz láb távolságban. A sziget közelében megálltunk egy facsoport mögött. Hovan Du kiállt a hajóorrba, és halkan morogni kezdett. Csendben vártunk, hallgatóztunk. Hamarosan levelek surrogása jött odalentről, a sűrű aljnövényzetből. Majomember társunk ismét felmordult, ám ezúttal válasz is érkezett szemből. Majomagyának köszönhetően barátom beszélte ennek a fajnak a primitív nyelvét.

A különböző hangokból leszűrtük, hogy újabb bestiák csatlakoztak a beszélgetéshez, és öt perc elteltével társunk hozzám fordult:

– Mindent elrendeztem – mondta. – Megengedik, hogy elrejtsük a hajót a fák alatt, és szabad átjárást kaptunk, amikor kifelé jövünk. Csak annyit kértek, hogy amikor végeztünk, hagyjuk nyitva a belső udvarba vezető kaput.

– Azt is tudják, hogy bejön velünk egy majom, de nem jön ki többé? – kérdeztem gyanakodva.

– Igen. Nem fognak ártani nekünk.– Miért akarják, hogy nyitva hagyjuk a kaput?– Ne kérdezősködj, Vad Varo! – szólt rám Hovan Du. – Legyen elég, hogy a majmok

segítenek elérni a célod, és elmenekülni erről a szörnyű helyről!– Elég is – feleltem gondolkodás nélkül. – Mikor szállhatunk le?– Máris. Segítenek behúzni a hajót a fák alá, és le is rögzítik.– Előbb át kell jutnunk a falon – emlékeztettem.– Igaz! Meg is feledkeztem róla, hogy kívülről nem lehet kinyitni a kaput.Ismét beszélt a majmokkal, és utána elmondta, hogy miután bevittek minket, ő és Dar

Tarus visszatérnek a hajóval.Elindultunk hát, és lassan a külső fal fölé emelkedtünk, majd a mögötte fekvő udvaron

leereszkedtünk. Az éjszaka szokatlanul sötétnek tűnt; Thuria eltűnését követően felhők fedték el a csillagokat. Ötven lábnál messzebbről senki sem láthatta meg a hajót, és szinte teljesen zajtalanul haladtunk. Csendben leeresztettük a foglyainkat a hajó oldala mellett, azután a bérgyilkos és én velük maradtunk, míg két társunk visszavezette a járművet annak rejtekhelyére.

Rögtön a kapuhoz mentem és kireteszeltem, majd várakoztam. Semmit sem hallottam. Azt hiszem, korábban még sohasem tapasztaltam ilyen végletes csendet: sem az épületek felől, sem a dzsungelból nem jött semmiféle zaj. Halványan láttam Gor Hajus alakját és mellette a megkötözött foglyokét, de rajtuk túl a sötétség a végtelen űr érzetét keltette.

A várakozással töltött idő örökkévalóságnak tűnt, de végül halk kaparászást hallottam kívülről. Kilöktem az egyik nehéz szárnyat, társaink halkan beléptek, majd ismét becsuktam és bezártam mögöttük a kaput. Előzőleg mindent gondosan elterveztünk, és már nem volt szükségünk szavakra. Dar Tarus és én mentünk előre, a többiek a foglyokat lökdösték mögöttünk. Egyenesen a torony tövébe mentünk, és a lépcsőn leereszkedtünk a pincékbe. Úgy tűnt, a szerencse mellénk állt. Senkivel sem találkoztunk, és könnyen megtaláltuk a keresett helyiséget, amelyben elrejtettem Valla Dia testét egy nagydarab harcos teteme mögé. Szívem a torkomban dobogott, mert titokban arra számítottam, hogy rémálmom beteljesül: Ras Thavas rálelt a nőre, és ismervén vágyaimat megszabadult tőle – azonban félelmem alaptalannak bizonyult, mert hamar megtaláltam Xaxa vén, fonnyadt testét, amelyben a kedves lélek lakott. Óvatosan a karomba vettem, és az egyik ersitlapos asztalra fektettem, miközben a kipeckelt szájú és megkötözött jeddara gyűlölettel telt pillantásokat küldött hol felém, hol a csúf vénasszonytest felé.

Ahogy fel akartam fektetni a szomszédos asztallapra, megpróbált tekergőzve kiszabadulni, de szorosan megragadtam, és hamarosan már biztonságosan leszíjazva feküdt. Néhány perc elteltével eszméletlenül hevert, és dolgozni kezdtem az átültetésen. Két társam és Sag Or érdeklődve figyelte a folyamatot, de a segédemként szolgáló Dar Tarus számára ez már nem volt újdonság, hiszen Ras Thavas mellett több ilyen műtétet is látott. Nem bocsátkozom részletekbe; ugyanúgy ment az egész, ahogy azt számos alkalommal gyakoroltam korábban, miközben erre az eseményre készültem.

Végül befejeztem, és a szívem sebesebben kezdett verni, miközben bepumpáltam Valla Dia vérét a balzsamozó folyadék helyére, és figyeltem, ahogy a szín visszatér arcába, kerek

keble ismét emelkedni és süllyedni kezd. Azután nagyot sóhajtott, kinyitotta szemét, s tekintetünk találkozott.

– Mi történt, Vad Varo? – kérdezte édes hangján.– Talán valami baj van, hogy ilyen hamar felébresztettél? Vagy talán el sem aludtam?Tekintete továbbvándorolt, végignézett a többieken.– Mit jelentsen ez az egész? Kik ezek?Óvatosan felsegítettem, és Xaxa tetszhalott testére mutattam a másik asztalon. Valla Dia

szeme elkerekedett:– Hát sikerült?! – kiáltotta, és az arcát, a nyakát kezdte tapogatni, de még úgy is alig hitte

el, hogy érezte és látta saját nemes tagjait maga körül. Tükröt kért, amit végül Xaxa egyik erszényében találtunk meg. Először nem mert belenézni, azután egyre csak bámulta magát, és könnyek gurultak le az arcán. Végül rám nézett és mosolyogva átkarolt, közelebb húzta magához az arcom. – Törzsfőnököm... – suttogta elfúló hangon. Nem szólt többet, de ennyi is elég volt, hiszen ezért az egyetlen szóért kockáztattam az életem, és néztem szembe ismeretlen veszélyekkel. A mai napig örömmel újra megtennék mindent ezért a hangért és szóért.

Újra beesteledett, mire befejeztem Dar Tarus és Hovan Du helyreállítását. Xaxát, Sag Ort és a nagy fehér majmot a barsoomi sebész csodafolyadékára bíztuk, és tetszhalott állapotban hagytuk. Ugyan a majmot nem állt szándékomban felébreszteni, de a másik kettőt vissza akartam vinni Phundahlba. Dar Tarus, aki saját testébe visszakerülve új erőre kapott, úgy vélte, nem tehetjük ki újra a zsarnoki jeddara kénye-kedvének a máris sokat szenvedett phundahliakat.

– Szavamat adtam – ellenkeztem.– Akkor vigyük vissza őket – egyezett bele mégis.– Viszont az már más kérdés, hogy utána mit fogok tenni – tettem hozzá, mert újabb

vakmerő terv jutott eszembe.Nem mondtam el az ötletem, és időm sem lett volna rá, mert ekkor valaki megpróbálta

kinyitni az ajtót. Hangokat hallottunk kintről, és ismét próbálkoztak, ezúttal feszegetni kezdték a vastag falapot. A legapróbb zajt sem csaptuk, csak várakoztunk. Reméltem, hogy bárki jött is le, hamarosan elmegy. Gyorsan felismerhették, hogy hiába próbálkoznak az erős ajtóval, mert abbahagyták, és ezután csak rövid ideig hallottuk a hangjukat. Úgy tűnt, valóban otthagyták a zárt ajtót.

– Mennünk kell, mielőtt visszajönnek – mondtam a többieknek.Hátrakötöttük foglyaink kezét, és betömtük a szájukat, csak ezután ébresztettem fel őket. A

vérpumpák gyorsan dolgoztak. Nem lepődtem meg, amikor nem láttam hálát a tekintetükben.Ha szemmel ölni lehetne, már biztosan nem lennék az élők között, egymásra pedig

mérhetetlen undorral néztek; mindez kiíródott az arcukra.Óvatosan kireteszeltem és halkan kinyitottam az ajtót. Jobbomban meztelen pengével

felkészültem az esetleges küzdelemre, ahogy mögöttem három társam is hasonlóképpen várta, hogy kivel és mivel találkozunk a folyosón. Ras Thavas két szolgája állt odakint, ráadásul az egyik maga Yamdor volt. Amikor megpillantott minket, a fickó hangosan felkiáltott, és még mielőtt odaugorhattam volna hozzájuk, mindketten megfordultak és elfutottak, amilyen gyorsan csak a lábuk bírta.

Nem maradt vesztegetni való időnk, ezért mindent feláldoztunk a gyorsaság érdekében. Nem törődtünk az óvatossággal vagy a zajjal, amit csaptunk, csak végigsiettünk a pincék közti folyosókon a toronyba vezető lépcsőhöz. Amikor kiléptünk az udvarra, kiderült, hogy ismét beesteledett, ám a távolabbi hold ezúttal magasan ragyogott a felhőtlen égen. Ennek eredményeképpen egy őr azonnal meglátott minket, riasztotta a többieket, és többen is futni kezdtek felénk.

Meglepődtem, hogy mit keresnek az őrök Ras Thavas udvarán? És. a többiek? Az őrök nyomában tucatnyi fegyveres érkezett.

– Toonoliak! – kiáltott fel Gor Hajus. – Vobis Kan, Toonol jeddájának harcosai! – Zihálva rohantunk a kapu felé, hátha elérjük. Azonban hátrányban voltunk a foglyaink miatt, akik abban a pillanatban megmakacsolták magukat, amikor felfedezték, hogy szorult helyzetbe kerültünk. Végül a főkapu előtt értek minket utol. Magunk mögé toltuk a két foglyot és Valla Diát, így álltunk ki négyen a húsz katonával szemben. Öt az egy ellen nem túl jó esély, de mi jóval nagyobb elszántsággal küzdöttünk, és ez valószínűleg jelentős előnyt biztosított. Abban is biztos vagyok, hogy Gor Hajus önmagában kitelt tíz átlagos harcost, még ha csak a neve okozta félelem segítette is ebben.

– Gor Hajus! – kiáltott fel az egyik katona az elsők közül, akik odaértek.– Jól látod, harcos – válaszolta a bérgyilkos rögtön.– Készülj fel rá, hogy ma találkozol az őseiddel! – A következő pillanatban támadásba

lendült, mint egy aratógép, mi pedig mindkét oldalról megtámogattuk előretörését.Szép kis harc alakult ki, de csak idő kérdése volt, hogy a mérleg az ő javukra billenjen. A

túlerő minden bizonnyal felőröl, ha nem jut eszembe, hogy a kapun túl a majmok csak arra várnak, mikor juthatnak be végre.

Úgy helyezkedtem, hogy minél közelebb kerüljek a bejárathoz. Társaim láthatták, mire készülök, mert egyesével leszedték rólam ellenfeleimet, így végül csak oda kellett fordulnom, és szélesre tártam a nagy kapuszárnyat. Talán már várták a pillanatot, talán a csatazaj vonzotta őket oda, de kívül tucatnyi bestia várakozott. Odakiáltottam társaimnak, hogy meneküljünk, azután a mellettem elszáguldó majmoknak a toonoli harcosokra mutattam.

A vadállatok nyilvánvalóan nem tudhatták, melyikünk barát, és ki ellenség, de az őrök és a katonák gyorsan segítettek a döntésben azzal, hogy nekik támadtak, miközben mi jól láthatóan arra törekedtünk, hogy minél távolabb kerüljünk a többi fegyverestől. Amint a majmok lefoglalták a harcosokat, mi sebesen folytattuk utunkat, és elvesztünk a dzsungelnövényzet sötét mélyén. Miközben a hajó rejtekhelye felé tartottunk, még sokáig hallottuk az emberek szitkozódását és halálsikolyait, ahogy elkeveredik a vadállatok morgásával és üvöltéseivel. Már a fedélzeten voltunk, és beindítottuk a motorokat, amikor még mindig hasonló hangok érkeztek Thavas Tornyának udvaráról.

Amint úgy éreztük, hogy biztonságosan magunk mögött hagytuk Thavas Szigetét, kivettem a rongyokat Xaxa és Sag Or szájából, de azonnal meg is bántam. Soha életemben nem voltam még ennyi kínzásnak alanya szóban, mint ami a vén jeddara szájából kiömlött – csak akkor ígérte meg, hogy abbahagyja, amikor ismét be akartam tömni a száját.

Megbeszéltem a többiekkel a tervemet, amely tartalmazta a visszatérést Phundahlba, mivel az ellátmányunk nem volt elég ahhoz, hogy elinduljunk Duhor felé Valla Diával. Mivel Toonol egésze ellenünk volt az uralkodó Gor Hajustól való félelme miatt, ellátmányt nem szerezhettünk máshol, csak Phundahlban. Ráadásul úgy éreztem, hogy kezemben a kulcs, amely megnyitja számomra a város raktárait.

Ezért hát arra fordítottuk hajónk orrát, amerről jöttünk, és amennyire csak tudtunk, titokban haladtunk célunk felé. Nem akartuk, hogy észrevegyenek, mielőtt bejutunk Xaxa palotájába.

Ismét egész nap azon a szigeten pihentünk, amely korábban is menedéket nyújtott, és csak a sötétség beálltával indultunk tovább Phundahl felé. Ha követni is akartak, nem láttunk üldözőket, ami valószínűleg nagyban köszönhető a mocsár nagy kiterjedésű, lakatlan részének, amely felett elhaladtunk, illetve a dél felé ívelő kitérőnek.

A város közelében ismét betömtük foglyaink száját, mi több, a fejüket bekötöttük, hogy senki se ismerje fel őket. Egyenesen a palota felé repültünk; reménykedtünk benne, hogy észrevétlenek maradunk, de felkészültünk az ellenkezőjére is.

Látszólag láthatatlanul elértük a hangárokat a palota tetején, és gyorsan mindenkit kiokítottam a neki szánt szerepre. Három társunk megkötözött engem és Gor Hajust, fejünket betekerték, mivel az őrök egy része korábban már látott és felismerhetett. Erre semmi szükség nem lett volna, ha nem őrzik a hangárokat.

Ahogy közelebb értünk, az egyik őr felkiáltott:– Miféle hajó?– Phundahl jeddarájának uralkodói hajója! – válaszolta Dar Tarus. – Xaxa és Sag Or tér

vissza!A katonák sugdolózni kezdtek egymás között, és ahogy még közelebb értünk, be kell

valljam, elfogott a nyugtalanság, hogy nem sikerül a cselünk. Azonban szó nélkül megengedték, hogy kikössünk, és Valla Dia láttán azonnal tisztelegtek, miközben szerelmem egy császárnő kellemével ereszkedett le közéjük.

– Vigyétek a rabokat a lakrészembe! – parancsolta meg az őröknek, akik két társunk segítségével ellökdösték a négy megkötözött, betömött szájú és bekötött fejű rabot a csigalépcsőhöz, amely a város uralkodójának szállásához is elvezetett. Már a lépcső tetején izgatott szolgák siettek, hogy teljesítsék a jeddara parancsait; nyilvánvalóan mégsem sikerült észrevétlenül elhajóznunk a palotáig, és nagyon hamar híre kelt, hogy a királynő visszatért. Mindenféle udvari funkcionáriusok is felbukkantak, hogy bejelentsék magukat, de Valla Dia leintette őket, és közölte, hogy egy ideig senkit sem akar látni.

Ezután elküldte a szolgákat is, és javaslatomra Dar Tarus gyorsan átvizsgálta a lakrészt, hogy találjon egy biztonságos rejtekhelyet nekem, a bérgyilkosnak és két foglyunknak. Hamarosan rá is lelt egy kis várószobára közvetlenül a hálószoba mellett, oda vittük át a vénasszonyt és a nemest.

A bejáratot vastag függönnyel fedett nehéz ajtólap zárta le. Megkértem Hovan Dut, aki hozzánk hasonlóan helyi díszítésű hámot viselt, hogy álljon őrt az ajtó előtt, és csak a saját csapatunk tagjait engedje be. A függönyre kis lyukakat vágtunk, hogy ezeken keresztül a várószobából is lássuk, mi történik a fő helyiségben – aggódtam Valla Dia biztonságáért, amíg Xaxát játszotta, mivel a jeddarát egyszerre félte és gyűlölte népe, így bármikor bérgyilkost küldhették rá.

Valla Dia hívatta a szolgáit, és utasította őket, hogy szóljanak az udvari hivatalok betöltőinek. Hamarosan maroknyi nemes áradt be a szélesre tárt ajtón. Rossz bőrben voltak, és gyanítottam, hogy a templomi jelenet járt a fejükben, amikor visszalökték a menekülni kívánó királynőt az istenszobor lábához. Azonban szerelmem hamarosan megnyugtatta őket.

– Azért hívattalak – kezdte –, hogy hallgassátok meg Tur szavát. Tur ismét szólni fog népéhez. Három napot és három éjszakát töltöttem el Tur mellett. Hatalmas haragra gerjedt Phundahl népe miatt. Utasított, hogy hívjam össze minden nagy ház nemeseit a templomba az esti étkezés utánra, minden papot, parancsnokot és az őrség dwarjait is, s velük együtt a palotában lévő összes kisebb nemest. Ott meghalljátok Tur szavát és törvényét, s aki engedelmeskedik, az életben marad, míg aki nem, az halálát leli. Átok sújtja mindazt, akit hívtak, de nem jelenik meg a templomban a kijelölt időben. Én, Xaxa, Phundahl jeddarája, beszéltem! Menjetek!

Mentek, és jól láthatóan örültek, hogy mehetnek. Ezután Valla Dia magához hívatta az őrség odwarját, aki a mi világunkon nagyjából tábornoki rangban lenne, és utasította, hogy az esti étkezés előtt egy órával takarítson el minden élő lelket a templom és a tető közötti szintekről, és a gyűlésig senkit se engedjen be a templomba vagy a felette lévő szintekre. Ez alól csak azok jelenthettek kivételt, akik máris a jeddara lakosztályában tartózkodtak, ahová pedig halálbüntetés terhe mellett senki más nem léphetett be. Szerelmem, mint aki egész életében csak parancsolgatott, tisztán és egyszerűen fogalmazva adta az odwar értésére, hogy nem tűri a parancsszegést. A függönybe vágott lyukon keresztül úgy láttam, a férfi meg is remegett egy kicsit, mivel nem csak a jeddara, de egyenesen a Nagy Tur kegyelt főpapnője

szólt hozzá három nappal azután, hogy az istenség kinyilatkoztatást tett. Végül Valla Dia ismét elküldte a szolgáit, és magunkra maradtunk.

15.John Carter

Fél órával vacsoraidő előtt levittük Xaxát és Sag Ort a csigalépcsőn, elhelyeztük őket a Nagy Tur aljában. Gor Hajus és én elfoglaltuk a helyünket a szobor fejében, a többiek az uralkodói lakosztályban maradtak. Tervünk minden apró részletét kidolgoztuk. A Tur-szobor háta és az ajtó között senki sem lesz, a repülő hajó pedig készenlétben áll a tetőn arra az esetre, ha valami rosszul sülne el, és menekülni kényszerülünk.

A percek lassan teltek, de végül besötétedett odakint. Lassan elérkezett az idő, és a templom ajtaja kinyílt. Mögötte, a fényesen kivilágított folyosón két pap ácsorgott habozva. Végül az egyikük elég bátorságot gyűjtött össze, hogy belépjen és felkapcsolja a lámpákat. Némi erőt merítve a fényből előreléptek, és leborullak az oltár előtt. Amikor újra felpillantottak istenük szobrára, nem bírtam ellenállni a késztetésnek, és rájuk fordítottam Tur szemét – azonban nem szólaltam meg, mert úgy gondoltam, hogy egy élő, de hallgatag istenség sokkal nagyobb benyomást tesz, mint bármilyen szó. Igazam lehetett: a két pap egyszerűen csak összeesett. Reszketve kuporogtak és nyögdöstek, néha motyogva kegyelemért esedeztek. Még akkor sem keltek fel, amikor az első hívek megérkeztek.

Ezután a templom gyorsan megtelt; Tur üzenetét hatékonyan eljuttatták a palota és a város különféle szegleteibe. Ugyanúgy jöttek, mint korábban, de ezúttal többen voltak. Elrendeződtek a középen szabadon hagyott út két oldalán, folyamatosan az ajtóra és az istenség szobrára pillantgattak. Amikor úgy gondoltam, hogy ideje eljátszani a következő jelenetet, Tur tekintete körbejárt az egybegyűlteken, és ezzel fel is készítette őket az este hátralévő részére. Pont ugyanúgy reagáltak, mint a papok: összeestek és motyogtak, nyögtek. Így maradtak, míg végül kürtszó jelezte a jeddara érkezését, és a nemesek nyugtalanul felálltak.

A nagy ajtószárnyak kitárultak, a szolgák begurították a szőnyeget, ahogyan az elő volt írva. Ismét felharsant a kürtszó, és megérkezett a királynő menete. Parancsomra előbb kinyitották az ajtót; a templomban lévők így láthatták a hosszú folyosón érkező menetet, amely lenyűgözte őket. A személyes kísérethez tartozó nemesek jöttek a menet elején, mögöttük a két banth húzta a hintót, rajta a hordozható ággyal és Valla Diával. Közvetlenül mögötte Dar Tarus jött, de a közönség úgy hitte, Xaxát és Sag Ort látja a jeddara személyes testőrével, akit természetesen Hovan Du játszott. Őket követte az ötven ifjú és ötven leány.

A hintó megállt az oltár előtt, és a királynő kecsesen lelépett róla. Egy intéssel elhallgattatta a Xaxa nagyszerűségéről szóló kántálást, és letérdelt. Kinyújtotta karját a Nagy Tur felé, és az istenség arcára emelte tekintetét.

– Készen állunk, Nagyúr! – kiáltotta. – Szólj hozzánk! Várjuk Tur szavát! – A térdelő tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt, egyesek sóhajtoztak, mások halkan elsírták magukat. A három nappal ezelőtti esemény már rendesen megpuhította őket, mindennek a terv szerint kellett haladnia. Ajkamhoz húztam a szócsövet.

– Tur az Tur! – mennydörögtem, és az emberek megremegtek a hangomtól. – Eljöttem, hogy ítélkezzem Phundahl felett! Népetek úgy virágzik fel vagy tűnik el Barsoom színéről, ahogy megfogadjátok a szavam! Bűneiteket az a kettő vezekelheti le, akik a legtöbbet vétkeztek! – Tur tekintete lassan újra végigsöpört a hallgatóságon, végül megállapodott szerelmemen. – Xaxa! Készen állsz, hogy vezekelj a bűneidért?

A jeddara lehajtotta szép fejét.– Szavad maga a törvény, Nagy Tur.– Sag Or! – szólítottam meg a nemest. – Te is bűnös vagy! Készen állsz a vezeklésre?– Ahogy Tur kívánja! – felelte Dar Tarus.

– Tur az Tur! – kiáltottam. – Xaxa és Sag Or adja vissza szépséges testét annak, akitől ellopta! Ez a büntetésük! Akinek a testét Sag Or viseli, legyen Phundahl jeddája és Tur főpapja! Akinek a testét Xaxa ellopta, az pompával térjen vissza országába! Ez Tur akarata! Beszéltem! Bárki, aki szavam ellen van, szóljon most, vagy hallgasson örökké!

Senki sem ellenkezett – egészen biztos voltam benne, hogy így lesz. Kétlem, hogy van olyan isten, aki valaha is a phundahliaknál alázatosabb hívekre pillantott volna le.

Miközben beszéltem, Gor Hajus leereszkedett a létrán, és kiszabadította foglyaink lábát.– Oltsátok ki a fényeket! – parancsolta a Nagy Tur. A reszkető papok azonnal

engedelmeskedtek.Valla Dia és Dar Tarus egymás mellett állt, mielőtt a lámpák kialudtak. Gyorsan kellett

cselekedniük, és legfeljebb egy percnyi várakozást követően meghallottam a halk füttyjelet a szobor aljából. Ez azt jelentette, hogy a bérgyilkos elvégezte a feladatát, és én ismét utasíthattam a papokat, hogy kapcsolják fel a világítást. Xaxa és Sag Or állt ott, ahol előtte Valla Dia és Dar Tarus, akik eltűntek szem elől. Az átváltozás drámai hatást gyakorolt a közönségre. Foglyaink már nem voltak megkötözve vagy elnémítva, és semmi sem mutatta, hogy erővel hoztuk ide őket; az egybegyűltek pedig senkit sem láthattak, aki odavihette volna őket. Tökéletes illúziót teremtettünk, a mindenhatóság megnyilvánulását, amelyet nem lehetett észérvekkel leleplezni. Azonban még nem végeztünk.

– Ahogy hallottátok, Xaxa lemond a trónról – mondtam és Sag Or aláveti magát Tur ítéletének.

– Nem mondok le a trónomról! – rikoltotta a vénasszony. – Az egész...– Csendet! – mennydörögtem. – Készüljetek fel az új jedda, a phundahli Dar Tarus

fogadására! – A nagy ajtó felé fordítottam Tur szemét, és a tömeg tekintete követte a szobor pillantását. Az ajtószárnyak kitárultak, és társam állt mögöttük az egykori jedda és főpap, Hora San hámjában, amelyet alig egy órája vettünk le a csontvázról a szobor lábában. Azt magam sem tudom, barátom hogyan öltözött át ilyen gyorsan, de sikerült, és a hatás leírhatatlan volt. Minden mozdulatából sütött a méltóság, ahogy lassan az oltár felé indult a kék, fehér és aranyszín szőnyegen.

Xaxa aszott képe lilára vált a haragtól.– Imposztor! – sikította. – Fogjátok el! Öljétek meg!– Hirtelen előrerontott, mintha ő maga akarná puszta kézzel megölni a férfit.Dar Tarus megállt, és halkan csak annyit mondott:– Vigyétek ki innen! – Szavai, hangsúlya és uralkodásra termett tartása elegendő volt, hogy

Xaxa a földre rogyjon. Felsikoltott, zihálni kezdett, végül habzó szájjal elcsendesedett. Az öregasszony gutaütést kapott a haragtól.

Sag Or lehetett az első, aki rádöbbent, hogy előző uralkodója meghalt, és nem maradt, aki megvédhette volna a gyűlölettől, amely mindig felébred az uralkodó kegyeltjei iránt. Rémülten nézett körül, azután Dar Tarus lába elé vetette magát.

– Megígérted, hogy megvédelmezel! – kiáltotta.– Senki sem fog ellened törni – válaszolta az uralkodó. – Menj utadra, és élj békében! –

Ezután a szobor szemébe nézett.– Mit kívánsz, Nagy Tur? – kiáltotta. – Dar Tarus, szolgád várja a parancsaid!Hatásszünetet tartottam, mielőtt válaszoltam:– Tur papjai, a kisebb nemesek és az őrök egy része vigye el Tur szavát a városnak! Tur az

Tur, és Tur ezután lemosolyog népére, mert Phundahl új jeddája Tur kegyeltje. A főbb nemesek mind jelenjenek meg a néhai Xaxa lakosztályában, és tegyék tiszteletüket Valla Dia előtt, akinek a testét a jeddara bitorolta, majd rendezzék el visszatérését otthonába, Duhor városába!

– Találtok ott még két férfit, akik jól szolgálták Turt, és ezért cserében fogadja őket barátsággal minden phundahli! Ők Gor Hajus Toonolból és Vad Varo a Jasoomról. Menjetek,

és az utolsó sötétítse el a templomot! Én, Tur, beszéltem! – A termet betöltő hang elrejtette az ajtó zajait, és Valla Dia már felment Xaxa lakrészébe. Mikor az utolsó pap eloltotta a fényeket, én és a bérgyilkos is csatlakoztunk hozzá. Szerelmem nem tudott várni, és rögtön kikérdezett; amikor biztosítottam róla, hogy minden rendben ment, örömkönnyek szöktek a szemébe.

– Végrehajtottad a lehetetlent, törzsfőnököm – mormolta –, és újra láthatom Duhor tornyait. Ó, Vad Varo! Álmomban sem gondoltam volna, hogy az élet még tartogat számomra meglepetéseket. Többel tartozom neked, mint az életem.

Dar Tarus szakította félbe beszélgetésünket, Hovan Du és a főnemesek kíséretében érkezett. Ez utóbbiak tiszteletet mutattak, de nyilvánvalóan csodálkoztak rajta, hogyan lehettünk istenük szolgálatára. Biztos vagyok benne, hogy ez a kérdés életük végéig zaklatta őket. Mindenesetre nagyon örültek, hogy megszabadultak a zsarnoki Xaxától, és bár nem értették, Tur miért egy harcost emelt a trónra, meggyőződésük szerint ez mentette meg őket istenük haragjától, amely az utóbbi napokban meglehetősen valóságos veszélynek tűnt. Közben kiderült, hogy Dar Tarus valóban nemesi családból származott, és ez eloszlatta a többi nemes aggodalmát. Észrevettem, hogy nagy tisztelettel fordulnak hozzá, és biztos voltam benne, hogy távozásunk után is így lesz, mert a férfi nem csak uralkodójuk, de főpapjuk is volt egyben, akinek a kedvéért száz év óta először szólalt meg az istenük. Hovan Du és Gor Hajus egyformán felesküdött társunk szolgálatára, így biztosítva volt, hogy a Nagy Tur újra meg újra megszólal majd. Sok lehetőséget láttam Dar Tarus uralkodásában.

A Xaxa lakosztályában tartott találkozón a nemesek megbeszélték, hogy Valla Dia ott maradhat két napig, amíg kipiheni fáradalmait. Ezalatt előkészítenek számára egy kisebb flottát, amely hazakíséri szülővárosába. Az új uralkodó különféle országokból származó rabszolgákat rendelt hölgyem mellé, majd a következő parancsával fel is szabadította őket, hogy vele mehessenek, amikor Valla Dia távozik Phundahlból.

Csaknem hajnalodott, amikor végre nyugovóra térhettünk, és a nap már magasan járt, amikor felébredtünk. Gor Hajus és én a lakosztály előtti folyosón vetettük meg ágyként szolgáló párnáinkat és szőrméinket, hogy egy pillanatra se hagyjuk védtelenül, majd Valla Diával reggeliztünk. Alig fejeztük be az evést, amikor futár érkezett a hírrel, hogy Dar Tarus kihallgatásra hív mindhármunkat. A fogadóteremben magas rangú udvari hivatalnokok körében találtuk az új uralkodót, aki úgy nézett ki a trónon ülve, mintha császárnak teremtették volna. Kedvesen üdvözölt, Valla Dia kedvéért még fel is állt, hogy egy pádhoz kísérje, amelyet neki és nekem tétetett a trón mellé.

– Van itt valaki – mondta –, aki az éjjel érkezett a városba, és kihallgatást kért az új jeddától. Úgy véltem, szívesen találkoznál vele... – Azzal jelzett az egyik segédjének, hogy engedje be az illetőt. Amikor a helyiség végében lévő ajtó kinyílt, Ras Thavas állt mögötte. Egészen addig nem ismert meg minket, amíg a trón tövébe nem ért, ahol meglepetten nézett végig az egész társaságon.

– Ras Thavas a toonoli Thavas Tornyából! – jelentette be egy hivatalnok.– Mit kíván Ras Thavas Phundahl urától? – kérdezte Dar Tarus.– Xaxa elé akartam járulni – felelte a sebész. – Egészen ma reggelig nem tudtam a

haláláról és a trónra emelkedésedről. Most Sag Ort látom Xaxa trónján és mellette azt, akiről úgy tudtam, ő maga Xaxa. Ámbár elmondták, hogy Xaxa meghalt. És melletted a volt segédem látom Toonol néhai bérgyilkosa társaságában, és ez összezavar, jedda, mert nem tudom eldönteni, hogy barátok vagy ellenségek között állok-e.

– Beszélj úgy, mintha még mindig Xaxa ülne Phundahl trónján! – felelte az uralkodó. – Bár Dar Tarus vagyok és nem Sag Or, akinek eladtad a testem, nem gondolok rád ellenségként, és nincs okod félelemre, amikor Phundahl ura előtt állsz.

– Akkor hadd mondjam el, hogy Vobis Kan, Toonol jeddája tudomást szerzett Gor Hajus szökéséről, és úgy véli, én engedtem el, hogy megölhesse őt. Ennek okán harcosokat küldött,

akik elfoglalták a szigetem, és ha nem értesülök időben a szándékaikról, akkor elfogtak és börtönbe vetettek volna. Elmenekültem és idejöttem, hogy megkérjem Xaxát, küldjön katonákat, és űzze ki a toonoliakat a szigetemről. Ha visszakapom a birtokom, folytathatom tudományos munkámat.

Dar Tarus hozzám fordult.– Vad Varo! Közöttünk te ismered a legjobban Ras Thavas munkáját. Szívesen látnád őt

újra a szigetén és a laboratóriumában?– Csak azzal a feltétellel, hogy lenyűgöző tudását ezentúl az emberi szenvedés csökkentése

érdekében használja – válaszoltam –, és nem azért, hogy feláldozza a kapzsiság oltárán. – Mindez órákig tartó beszélgetéshez vezetett, minek eredményeképpen messzire nyúló döntések születtek. Ras Thavas beleegyezett a feltételbe, és Dar Tarus kijelölte Gor Hajust egy sereg élére, amely hamarosan Toonol ellen vonult.

Azonban lehetett ez a hadjárat bármilyen nagy jelentőségű, nem hatott ki közvetlenül további barsoomi kalandjaimra. Nem vettem részt benne; a második napon égi hajóra szálltam Valla Diával, és a phundahli flotta kíséretében elindultunk Duhor felé. Rövid ideig Dar Tarus is csatlakozott hozzánk, de amikor a flotta megállt a mocsárvidék szélén, elköszönt tőlünk. Épp vissza akart térni a saját fedélzetére, amikor kiáltás harsant egy másik hajóról. A hír szájról szájra járt; az egyik őr nagy hajórajt látott közeledni délnyugat felől. Nemsokára mind megláttuk, és egyértelművé vált, hogy a flotta Phundahl felé tart.

Az uralkodó elmondta, hogy bármennyire bánja is, nincs más választása, azonnal vissza kell térnie a városba az egész flottával együtt, mert ha ellenség közelít, egyetlen hajót vagy embert sem nélkülözhet. Szerelmemmel együtt én is egyetértettem vele ebben, így hát, amilyen sebesen a lassú phundahli járművek engedték, visszaindultunk a palotába.

Az idegen flottáról valószínűleg ugyanakkor láttak meg minket, amikor mi őket, mert a hajóraj megváltoztatta az útirányt, hogy elébünk vágjon. Ahogy közeledtek, szétoszlottak, és felkészültek, hogy körbevegyenek. Dar Tarus oldalán álltam, amikor az érkező járműveken megpillantottuk Helium jelzését.

– Jelezzetek, és kérdezzétek meg, hogy békével jöttek-e! – parancsolta az uralkodó.– Xaxához jöttünk, Phundahl jeddarájához – érkezett meg a válasz hamarosan. – Háború

vagy béke kérdésében neki kell döntenie.– Mondd meg, hogy Xaxa halott, és én, Dar Tarus, Phundahl jeddája békével fogadom a

heliumi flotta parancsnokát a fedélzetemen, vagy fegyverekkel fogadom a hajóit a városom felett! Beszéltem!

Az egyik nagy heliumi hajó orrán kibomlott a fegyverszünetet jelző zászló, és amikor mi ugyanígy válaszoltunk, hamarosan fogadhattuk a küldöttséget a fedélzeten. A két jármű lassan egymás mellé úszott, és amikor egymáshoz rögzítették őket, tisztek járultak az új uralkodó elé.

Igazi harcosok voltak, és az a férfi vezette őket, akit azonnal felismertem, pedig korábban még sohasem láttam. Azt hiszem, a leglenyűgözőbb alak volt, akivel valaha is találkoztam – Helium hercege, Barsoom hadura, John Carter személyesen lépett elébünk.

– Dar Tarus! – szólította meg a jeddát. – John Carter békével üdvözöl. Úgy vélem, talán másképp lenne, ha még Xaxa uralkodna itt.

– Azért jöttél, hogy hadat viselj Xaxa ellen? – kérdezte barátom.– Azért jöttünk, hogy megjavítsuk, ami elromlott. Ám amit Xaxáról tudunk, annak alapján

ez csak erővel lett volna lehetséges.– Mi rosszat tett Phundahl Helium ellen? – kérdezte Dar Tarus meglepetten.– A saját néped ellen tett rosszat... és személyesen ellened, császárom.– Nem értem... – felelte az uralkodó.– Van valaki a hajómon, aki el tudja magyarázni, Dar Tarus – felelte a hadúr mosolyogva.

– Megfordult, és valamit odasúgott az egyik segédjének. A férfi tisztelgett, azután visszatért a

saját hajójára. – Saját szemeddel kell látnod őt, császárom – mondta John Carter, azonban hirtelen összevonta szemöldökét, és gyanakodva nézett a barátomra. – Valóban az a Dar Tarus vagy, aki korábban a jeddara őrségében szolgált, és úrnője parancsára ölték meg?

– Valóban – jött a válasz.– Biztosnak kell lennem benne.– Kétségtelen, hogy ő az – szólaltam meg angolul.Helium hercegének szeme elkerekedett, és csak ekkor vette észre, hogy bőröm világosabb

tónusú, mint a körülöttem állóké. Lassan kezdett lekopni rólam a vörös bőrt kölcsönző festék. John Carter előrelépett, és a kezét nyújtotta:

– Hazámfia?– Igen, amerikai vagyok – válaszoltam.– Meglepő, bár nem csoda. Ha én átjöttem, más is megtehette. Gyere el Heliumba, mesélj

el mindent, ami veled történt! – kérte.A segéd visszatérése megakadályozta, hogy folytassuk a beszélgetést, mert egy ifjú hölgy

érkezett vele, akinek láttán Dar Tarus felkiáltott örömében. Szinte futott, úgy sietett oda, és kérdés nélkül is tudtam, hogy Kara Vasa áll előttünk.

Már kevés olyan része maradt a történetemnek, amely nem annyira unalmas, és érdemes írni róla. Miután részt vettünk Dar Tarus és Kara Vasa menyegzőjén, John Carter elvitt engem és Valla Diát Duhorba. Ebben az általam ismeretlen országban mindkettőnket meglepett, hogy a háború után Kor San, szerelmem apja lett a jedda. Megtisztelő címeket és hatalmas vagyont aggatott rám, amikor feleségül vettem a lányát.

John Carter is jelen volt az esküvőnkön, így alkalom adódott, hogy bevezessünk a Barsoomon egy régi amerikai szokást. A hadúr elvállalta a vőfély szerepét, és kérte, hogy a nászutazás hagyományát is elevenítsük fel. Ennek érdekében elvitt minket Heliumba – itt írom most ezeket a sorokat.

Ahogy kipillantok az ablakon Helium ikervárosának skarlátvörös és sárga tornyaira, még mindig álomszerűnek tűnik az egész történet. Még inkább így éreztem, amikor John Carter bemutatott hőseimnek, Carthorisnak, a ptarthi Thuviának, a heliumi Tarának, a gatholi Gahannak és a páratlanul csodálatos teremtménynek, Dejah Thorisnak.

Meg kell mondjam, lehet a Mars hercegnője bármilyen szépséges, ismerek egy nőt, aki sokkal szebb nála. Ő pedig nem más, mint Valla Dia, Duhor hercegnője, Ulysses Paxton felesége.