Recenzio: Gli avari. Un popolo d’ Europa. Udine 1995. (rec). MFMÉ – StudArch 3 (1997) 443–451

MFMÉ - StudArch III (1997) 443-451

KÖNYVISMERTETÉS

Gli avari. Un popolo d'Europa. Pubblicazioni della De-putazione di Storia Patria per il Friuli 22. Cur.: Menis, G. C. Udine (?) 1995, 7-207 nyomtatott oldal, 55 színes fotó, 129 fekete-fehér fotó, 2 elterjedési térkép, 12 raj­zos tábla

Az utóbbi évtizedekben rendre megszokhattuk, hogy a legszebb és legimpozánsabb múzeumi és régészeti tárgyú kiadványok mindig Magyarországtól nyugatra jelentek meg. Elég csak a korábbi Hunnen, Germanen und Awaren című Németországban kiadott kötetre gondolni, de említ­hetnénk az 1992-es bronzkori kiállításhoz kapcsolódó kata­lógust, vagy a legfrissebbet, a halbturni kiállítás szépen kivitelezett tanulmánykötetét Falko Daim szerkesztésében. Szerencsére az utóbbi években — megfelelő támogatással a háttérben — itthon is lehetőség nyílt arra, a megnyitott kiállításához kapcsolódóan olyan kiadványt jelentessenek meg, mely méltán veheti fel a versenyt akár a fentebb említett külföldi katalógusokkal is. Ide sorolható a Magyar Nemzeti Múzeum török és honfoglalás kori kiállításának katalógusa, illetve a legfrissebb autőpályás kötet is. A régé­szeti vagy múzeumi tárgyú hazai könyvkiadás fejlődése ellenére recenziónk tárgya mégis egy olyan külföldi kiad­vány, melyben magyar múzeumi leletek szerepelnek, és amelyet zömmel magyar szerzők írtak. Mindemellett ez az „avaros" könyv olyan tulajdonságokkal bír, amilyennel még soha előtte ilyen témájú könyv nem rendelkezett: a rendkí­vül elegáns, igényesen és ízlésesen megtervezett, szép borí­tójú és belvilágú kötet minden idők egyik legszebb avarok­kal foglalkozó munkája.

„Kiállítás nélküli katalógus" — így lehetne definiálni a könyv műfaját, de a minőségén semmit sem változtat az a tény, hogy egy olyan kiállításhoz készült, amely nem valósult meg.

Az utóbbi években a kiállításokkal egy időben meg­jelenő katalógusok mind a hazai, mind pedig a nemzetközi tudományos életben önálló műfajt alkotnak — nyilvánvaló­an abból eredően, hogy a tárlatokon szerzett élményeket megőrizzék a látogatókban, sőt bizonyos esetekben még fokozzák is azt. E törekvések ellenére azért, valljuk meg, a múzeumlátogató szakember általában a helyzet fordítottjá­hoz van hozzászokva: sokkal több olyan kiállítás nyílik szerte a világban, amelyhez nem csak hogy egyszerű kivite­lű, de semmilyen kiadvány nem készül. Jelen esetben tehát egy olyan könyvet tarthat a kezében a recenzens, amely — nyugodtan mondhatjuk — tudománytörténeti kuriózum.

Az avarságot bemutató tárlat ötlete több évvel ezelőtt fogalmazódott meg, körülbelül akkor, amikor 1991-ben a velencei Palazzo Grassiban látható volt a keltákat bemutató monumentális kiállítás. Az „I Celti" című kiállítás minden képzeletet felülmúló látogatottsá­ga és a korábban Nyugat-Európában magyar anyagból rendezett kiállítások népszerűsége sugallta az ötletet Trogmayer Ottónak egy, az avarokkal — és az eredeti koncepció szerint elsősorban a hunokkal — foglalkozó nagy kiállításhoz. Az ötlet hamar gazdára talált Olaszor­szágban is, konkrétan Friuli - Venezia Giulia tartomány önkormányzatának vezetősége vállalta fel e szép felada­tot 1992-ben. A szervezésbe bevonták Volker Bierbau-ert, Bóna Istvánt, Mario Brozzit, Falko Daimot, Fodor Istvánt és Trogmayer Ottót is. Magyar részről a konkrét szervezési feladatokat Garam Éva és Bóna István látta el. A nemzetközi team eredeti elképzelése szerint 1994-ben nyitották volna meg a kiállítást, és ezzel egy időben adták volna ki a katalógust. „Az avarok aranya" (L' oro dei Avari) című tárlat célja az volt, hogy átfogó képet adjon egy Olaszországban alig ismert népességről, az avarokról, s olasz nyelven először jelent volna meg olyan összefoglaló mű, amelyhez hasonló már számos megje­lent Európában. Időközben azonban a politikai változá­sok meghiúsították a terveket. Ugyanis míg 1992-ben Friuli tartomány korábbi önkormányzati testülete teljes anyagi és erkölcsi támogatásáról biztosította a kiállítás szervezőit, addig az 1993 őszi önkormányzati választások nyomán felálló új testület megalakulásával a terv szerte­foszlott, annak ellenére, hogy a magyar szervezők lénye­gében már minden szükséges feladatot elvégeztek, és a rendezők csak arra vártak, hogy szállíthassák a leleteket. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szervezéssel olasz részről megbízott Gian Carlo Menis nem hagyta veszni az elvégzett munkát, ezért az eredeti terveket úgy módosították, hogy a kiállítás és katalógus helyett egy olyan összefoglaló tanulmánykötetet adnak ki, mely a szakmai szempontok és a közérthetőség elvárható egyensúlyát közelítve ismerteti meg az olasz közönséggel az avarságot. A kötet szerzői egy kivétellel magyar régé­szek. A szerkesztőknek sikerült az egyes témákban leg­inkább jártas szakembereket felkérni a tanulmányok megírására (külön öröm, hogy a szerzők között megta­lálhatók a fiatalabb generáció képviselői is), így lehetőség nyílt arra, hogy az utóbbi évek legfrissebb kutatási ered­ményeit ismertessék meg az olasz közönséggel. A kötet olasz szerkesztőjének előszavát követően 17 tanulmányt

olvashatunk 16 szerzőtől (Garam Éva két tanulmányt je­gyez).

A nagy földrajzi felfedezésekig Itália, és ezen belül főleg Róma, nemcsak Európa, de az egész ismert világ központjának számított, és amikor ez a szerepe már meg­szűnt, akkor is megmaradt a jelentősége, az egyház köz­pontjaként, a kultúra és a művészet, ha úgy tetszik a haladás jelképeként. Valószínűleg ennek tudható be az is, hogy a centrális helyzetű örök városból nézve a történelem eseményeit, még a legpompázatosabb és leginkább szalon­képes nép is barbárnak tűnt. Gondoljunk csak bele, a legtöbb tankönyv, művészettörténeti kézikönyv a barbárok és minden más birodalmon kívüli nép itáliai megjelenését úgy ábrázolja, mint amely a korszak legnagyobb csapása volt a világ (Róma) fejlődésére. Rómának ezt a központi szerepét érzékelteti a legtöbb olaszországi régészeti és mű­vészettörténeti kiállítás is. Nyilvánvalóan manapság már nem igen lehet efféle kultúrfölényről beszélni (bár az egy­ségesülő Európában helyet kereső olasz társadalomban fellelhetők az erre irányuló törekvések és érzületek), és a kiadók a jelen kötettel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a rómaiak és „barbárok" közti fentebb vázolt képet kissé árnyalják, az avarságot (is) elfogadtassák, ha úgy tetszik rehabilitálják. Az európai népek és nemzetek számára ide­gen műveltség befogadása ritkán volt problémamentes. Ennek leginkább az eltérő hagyomány-, gondolkodás- és eszmerendszerek, és nem utolsósorban az eltérő esztétikai hagyományok az okai. Régóta tudott, hogy ezen a helyze­ten leginkább az esztétikai élmények felkeltésével, fokozá­sával, illetve a tények írásos ismertetésével lehet változtatni. Ennek minden tekintetben sikerült eleget tennie a kötet­nek, és minden valószínűség szerint a kiállítás forgatóköny­vének is: a tanulmányok tartalma és a válogatott fotók egyértelműen azt sugallják, hogy a rendezők tudatosan törekedtek az avar pompa és aranygazdagság bemutatásá­ra, vállalva azt is, hogy ezt az egyszerűbb, de a hétközna­pokhoz közelebb álló és az avarság tömegeit is jobban reprezentáló tárgyak és leletek rovására teszik.

Természetesen nem tudhatjuk, hogy a meg nem valósult kiállítás milyen érzelmeket válthatott volna ki az érdeklődőkből, egy azonban bizonyos: a klasszikus európai kultúrától idegen — ha nem lenne furcsa azt mondhatnánk egzotikus — népekel bemutató kiállításokból levonható tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek szerte a világban mindenhol nagy népszerűségnek örvendenek (elég talán a már említett velencei kelta kiállítás előtt sokszor száz mé­teren át kígyózó sorokra utalni).

A kötet szerkesztőjének előszava után Bóna István bevezető tanulmányát olvashatjuk („Egy keleti nép a kora­középkori Európában "). A szerzőtől már a korábbi évtize­dekben is megszokhattuk, hogy egyedülálló rálátásával és tárgyi tudásával rendkívül izgalmas kor- és eseménytörté­netet ír, melyben úgy vázolja fel a korszak közép-európai történetét, hogy abból egyetlen fontos történelmi („világpo­

litikai") esemény sem hiányzik, és mindemellett arra is képes, hogy ebben a bonyolult képben ne vesszen el azoknak a szerteágazó családi és etnikai összefüggéseknek a megvilágítá­sa, amelyek segítségével a nem szakértő számára is érthetővé válik a korszak bonyolult összefüggésrendszere.

Mint azt a bevezetőmben említettem, a kötet jó lehetőséget ad arra, hogy egyrészt az olvasó esztétikai érzékére, másrészt pedig a tények meggyőző erejére ha­gyatkozva, az avar népességet bemutassa és elfogadtassa egy másik kulturális közegben. A Szerző élve a lehetőség­gel, nemcsak a nomád népről kialakult korábbi téves képet oszlatja el, de az avarság számos vonásának és tulajdonsá­gának bemutatásával is hangsúlyozza azt a tényt, hogy a korszakban méltó partnere és ellenfele volt a legfejlettebb civilizációknak.

Példaként itt elég csak annyit említeni, hogy a kora­beli Európában a legfejlettebb fegyverzettel rendelkeztek, tagolt és fejlett katonai rendjük még a bizánciak számára is példaértékű volt, nem is beszélve olyan forradalmi újítások­ról, mint a kengyel, kantárzat, feszítőzabla vagy a magas nyereg használata, melyek nemcsak a lovaglás kényelmét voltak hivatva növelni, de alapvető kihatással voltak a hadi­technika fejlődésére is. Az is törvényszerűnek tűnik, hogy az említett újítások az avarsággal jelentek meg, hiszen az európai emberekkel összehasonlítva, az avarok szinte min­dent tudtak a lovakról és a lovaglásról, amit akkoriban tudni lehetett. Ezek a technikai elemek az egész fejlett világ számára újdonságnak számítottak.

A Szerző részletesen ismerteti az avarság nyugati kapcsolatait, elsősorban a langobard, bajor és frank reláci­óban, és természetesen a Bizánccal való sokrétű kapcsolat­rendszer sem maradhatott ki a történelmi vázlatból. A nagy ívű áttekintés végén részletes képet kapunk a kaganátus bukásához vezető avar-frank viszály kiéleződéséről, illetve az ezt követő háború kimeneteléről is.

A 8. század végi, 9. század eleji történelmi események azonban már végérvényesen megpecsételték az avar kaga­nátus sorsát. A Dunántúlt a frankok csatolták Dirodalmuk-hoz, az alföldi területeken pedig a bolgárok osztozkodtak az abodritákkal és a timocánokkal. Sajnos a Szerző itt tulajdonképpen le is zárja az avarság kárpát-medencei történetének ismertetését. Ezzel mintegy teljesen ki is törli az avarságot a régió további történéseiből, annak ellenére, hogy bár a kaganátus politikai hatalma valóban összeom­lott, a népesség teljes eltűnéséről korántsem beszélhetünk. A korábbi évtizedek dogmává rögzült álláspontjával szem­ben, az utóbbi évek kutatásában — elsősorban a fiatalabb kutatók körében — egyre inkább megfogalmazódik egy másik is vélemény is, mely az avar túlélésnek legalább akkora esélyt ad, mint a — véleményem szerint sokkal instabilabb lábakon álló — bolgár és szláv jelenlétet hirdető tanoknak.

A Szerző szerint a 8. századtól bezárkózó kaganátus bukásának valószínűsített oka az volt, hogy nyelvi elszige­teltségüket tovább fokozta ideológiai különállásuk. Mint­egy 1200 év távlatából könnyen belátható és egyértelmű

megállapításnak tűnik az, hogy a keresztény Európa köze­pén nem sokáig maradhatott meg egy olyan nép, melynek életében még pogány szokások uralkodtak. Megítélésem szerint ez a felfogás elsősorban napjaink egységesülő Euró­pájának azt a politikai gondolkodását vetíti vissza a korai középkor viszonyai közé, mely szerint egységes világnézet — jelen esetben a kereszténység — nélkül nincs lehetőség az integrációra.

Szőke Béla Miklós tanulmányában („Avarok és szlá­vok") az avar kaganátus egyik-másik igen fontos kapcsolat­rendszerét ismerteti. A Szerző az avarság egész kárpát-me­dencei történetén végighúzódó avar-szláv viszonyt mutatja be, a rendelkezésre álló források segítségével. Kiemeli, hogy a kezdetei szakasz intenzív katonai együttműködése a szlá­vok részéről nyilvánvalóan kényszer hatására valósult meg. Ugyanakkor a másik fél felől közelítve azt is hangsúlyozza, hogy a szlávokra nézve sem volt mindig hátrányos ez a kapcsolat, hiszen egyrészről a kaganátussal való szövetség egyfajta védelmi biztosítékul is szolgált a külső tényezőkkel szemben, másrészről pedig a balkáni hadjáratok nagymér­tékben elősegítették a szlávok ottani térhódítását. Ha figye­lembe vesszük azt, hogy a szláv történészek és régészek között milyen népszerűségnek örvend az a vélemény, amely szerint a közép-kelet-európai egységes szláv államiság egyik gátló eleme éppen az avarság volt, nos a Szőke Béla Miklós által vázolt kapcsolatrendszer ennek gyökeresen ellentmon­dani látszik.

A két nép közti kapcsolat a késő avar korban már gyakrabban terhelt feszültségekkel, sőt azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban már főleg a szlávság lép fel kezdeményezőként, és a kaganátus bukásával a korábbi avar szállásterületeken is megjelentek a szlávok. A Szerző részletesen ismerteti a korai szlávság régészeti hagyatékát. Elemzéséből kitűnik, hogy a 9. századi szláv betelepülés régészetileg csakis a Dunántúlon mutatható ki, az Alföldön nincs erre utaló bizonyíték. Ez egyben cáfolata is lehet a szláv, s főleg a szlovák történészek körében erősen élő morva birodalmi terjeszkedés tételének is.

Mario Brozzi a kötet egyetlen nem magyar szerzője. Egy Olaszországban megjelenő, az avarságról szóló könyv számára kötelező kapcsolódási pont — és gesztus a hazai olvasók felé — az avar-langobard kapcsolatok bemutatása. Brozzi rövid dolgozatából alapos és a részletekbe menő ismertetést kapunk a két nép igen szoros kapcsolatáról („Avarok és a friuli langobardok"). Szerencsére a források — elsősorban Paulus Diaconus — részletesen beszámolnak a viszonyrendszer alakulásáról. Ezekből tudhatjuk, hogy az avarság kárpát-medencei megjelenésének első pillanatától kezdve igen szoros szövetség alakult ki az avarok és a langobardok között (leszámítva Forum Iulii avarok általi kifosztását). Ez még az avarok 8. századi passzivitása után sem változott meg, és azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag az avar kaganátus utolsó pillanatáig megőrizték a korábbi baráti viszonyt. A korai évtizedek együttműködésének ter­

mészetes mozgatója a közös ellenséggel (Bizánc és a ge­pidák) szembeni katonai szövetség keresése volt, később ez inkább a két népnek a szlávsághoz és a frankokhoz való viszonya miatt volt indokolt.

Fodor István „A nomadizmustól a megtelepedésig" címmel rövid áttekintést ad a nomadizmusról, mint gazdál­kodási formáról, melynek bemutatása nem haszontalan az európai közönség számára, hiszen azokban, akik nem elég­gé járatosak a témában sokszor téveszmék élnek ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Fodor István világosan és mindenki számára érthetően mutatja be a nomádok, és köztük az avarok szigorú renden alapuló gazdálkodását. Dolgo­zatából kitűnik, hogy nem tetszőleges irányban és időben vándoroltak egyik helyről a másikra a végtelen steppén, hanem ez a szigorú és a természeti viszonyoktól determinált gazdálkodási rend a népesség önfenntartásának volt az alapja. A dolgozatban egyúttal arra is választ kaphat az olvasó, hogy miért voltak oly katonásak e társadalmak: a népesség legfontosabb vagyona, az állatállomány kecseg­tető zsákmányt jelentett más népek számára, ezért az állandó védekezési kényszer fejlett katonai rendet, és nem utolsósorban fegyverzetet igényelt. A nomád — és itt ter­mészetesen az avar — gazdálkodás egyik nagy csodája, hogy a Kárpát-medencébe érve a rendelkezésre álló termé­szeti viszonyok megváltozásával, az élettér szűkülésével átalakult az életmód, és fokozatosan előtérbe került a letelepedett életmódot igénylő földművelés és állattenyész­tés. Fodor szerint ennek a legfőbb oka az, hogy a Kárpát­medencében az új, korábban alig ismert természetföldrajzi viszonyok nem tették lehetővé a korábbi gazdálkodási for­ma további folytatását. Az avarságnak ez a kiváló alkalmaz­kodási képessége és felismerése bizonyítja, hogy a korábbi nomád gazdálkodás sem öncélú volt, hanem az mindig is a természet és az ember kapcsolatának kölcsönhatásán ala­pult.

Fodor Istváné az első dolgozat, amelyben a mellékelt illusztráció tartalmilag kapcsolódik a szöveghez (leszámítva azt, hogy a térképen kívül, a többi fotó szinte egyáltalán nem illusztrálja az olvasottakat). A mellékelt térkép a Kárpát-medence természetföldrajzi tényezőit kívánja be­mutatni, jelezve a folyók által elöntött területek nagyságát. Ebből kitűnik, hogy mely területek nem voltak alkalmasak a nomadizálásra. Sajnos a térkép mérete meglehetősen kicsinyre sikeredett, és nem jelöli a domborzati viszonyokat, ami megnehezíti az értelmezését.

Ha az avar kori viselet kerül szóba, akkor ma Ma­gyarországon elsőként mindenkinek Tomka Péter jut eszé­be. Jelen esetben is engedtek a szerkesztők az első gondo­latuknak, így természetesen itt is az említett Szerző jegyzi ezt a fontos fejezetet („A viselet").

Tudjuk, hogy a régészetben járatlanok számára egy idegen nép megismerését annak viselete segíti a leginkább. A tárgyi kultúra, az egymás mellett kiállított viseleti elemek, ruhadíszek és ékszerek látványa, legyen az bármilyen szép

is, csak a legnagyobb fantáziával megáldott emberek szá­mára ölt emberi alakot. A szép tárgyak legfeljebb esztétikai élményt váltanak ki a nézelődőből vagy olvasóból, ez azon­ban nem lehet egyenértékű a viselet teljes körű bemutatá­sával. Noha a fejezet megrendelésekor bizonyára a szer­kesztőket is ez a szándék vezette, egyetlen rekonstrukciót sem láthatunk az avarokról. Természetesen nem feltétlenül pontos, élethű, és minden szakmai igénynek megfelelő rekonstrukcióra gondolunk, hanem olyanra, amely köze­lítően bemutatja az adott tárgy viseleti módját. Ennek hiányát a legjobb, legrészletesebb elemzés sem tudja pótol­ni, és azt hiszem, itt sem sikerült. Jobban sikerült viszont a viselet változásának bemutatása, így rendkívül korrekt, az apró részletekre is kiterjedő tanulmány született a Szerző tollából.

Tomka Péter elemzéséből jól látható, hogy a férfiak viselete sokkal erősebben őrizte a ősi, keleti hagyományo­kat, míg a női viselet jobban alkalmazkodott a helyi divat­hoz (egy újabb elem az alkalmazkodásra való képtelenség érve ellen).

Mint említettük, a tanulmány nagy hiányossága, hogy nincs rekonstruált viselet, és a betördelt 28 fotóból csak egy van szoros összefüggésben a tanulmány témájával: egy késő avar kori öv rekonstruált képét láthatjuk az első fotón. A többi fotó ugyan viseleti elemeket ábrázol, de nem a vise­letről szól, hanem a tárgyakról.

Nagy Margit tanulmánya az első a kötetben, amely­ben képi hivatkozások is vannak („ Ötvösség"). Ez elenged­hetetlen, hiszen a korai avar kor állatornamentikájának ismertetése igényli az elemző rajzok segítségét. Szerencsére a Szerző bőségesen ellátta a dolgozatot remek illusztráció­ival, így nemcsak a motívumok felismerése és értelmezése egyszerűbb, hanem sokkal könnyebb a bonyolult kompozí­ciós rendek közötti fejlődés követése, illetve azok összeha­sonlítása.

Dolgozatában a Szerző bemutatja, hogy milyen kap­csolat fedezhető fel a I I . germán állatstílus és az avar kori szalagfonatok között, illetve azt, hogyan vezethető le az avar motívum a germánból. Ez egyben azt is jelzi, hogy mennyire azonos alapokon nyugodott a két népességnek és mestereiknek ízlése, gondolatvilága és a szimbólumrend­szere. Vagyis ezzel egy olyan újabb elemet ismertünk meg, amely a közös közép-európai divaton alapul, és tükrözi az avarság befogadóképességét.

A szöveg és a képi anyag értelmezhetőségét kis mér­tékben rontja, hogy a 2. és a 3. tábla szövegét felcserélték.

Az avar kor kézművesiparai közül kétségtelenül az egyik leginkább feldolgozott terület a fazekasságé. Ebben nem kis szerepe van a fejezet szerzőjének, Vida Tivadar­nak, aki jelen dolgozatában röviden összefoglalta mindazt, amit ma tudni lehet az avar kori kerámiáról („A kerámia").

Az avar korszak különböző szakaszainak kerámiatí­pusait mutatja be, külön tárgyalva a korongolt és korongo­latlan kerámiát.

Érzékletesen ismerteti az ún. avar kerámia egyes összetevőinek eredetét. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb külső hatás a kerámiaanyagban figyelhető meg: a korai avar korszakból ismerjük az avarok magukkal hozott belső- és közép-ázsiai kerámiáit, az eurázsiai steppe csücs-kös peremű és négyszögletes szájú, tölcséres nyakú edénye­it, illetve a kelet-európai eredetű, benyomkodott peremű edényeket. Ezekhez kapcsolódott a valószínűleg helyi, ke­léi-pannóniai eredetű bepecsételt díszű, a kora és közép avar korszakban azonos technológiával előállított fekete és a késő antik mintakincsre visszavezethető polírozott felüle­tű kerámia, illetve a valószínűleg ajándékként idekerült bizánci jellegű edények. Mindezen formák és stílusok a 7. századtól erős egységesedést mutatnak, amely együtt járt a formai és technológiai egyszerűsödéssel is. A 7. század közepétől ugyanis már nem a korábbi fazekasközpontok állították elő az edényeket, hanem helyi mesterek műhelye­iben készültek, így a sokkal könnyebben előállítható, kézi­korongon készült, szemcsés anyagú, barnásszürke edények váltak egyeduralkodóvá. A kissé egyhangúvá váló edénykí­nálatba némi színt hozott a közép-ázsiai eredetű, gyakran festett sárga kerámia.

Szerencsére ehhez a tanulmányhoz is gazdag illuszt­rációs anyag társul (7 fotó), de a szöveg és a képanyag nagyobb összhangjának megteremtése érdekében itt sem ártott volna a szövegben néhány képi hivatkozást elhelyez­ni, vagy a képaláírások mellé bővebb tájékoztatást adni (megjegyzem, itt fontosabb lett volna az e fajta magyarázat, mint az egyes edények lelőhelye). Nagyon jól használható ugyanakkor a két típustábla, melyekben az időrend is fon­tos szerepet kapott.

A régészeti kiállítások egyik leghálásabb feladatát — a nemesfém ékszerek mellett —, a fegyverzet és hadsereg bemutatását kapta Simon László. „A fegyverek" című feje­zetben korrekt, minden részletre kiterjedő ismertetést ka­punk e témában a Szerzőtől. A legnagyobb hangsúlyt — a Szerző érdeklődési területéből adódóan — a kard és a szablya tárgyalása kapta. Ismételten érdemes hangsúlyozni, hogy nemcsak a kengyel európai elterjedését, hanem a szablya megjelenését is az avaroknak köszönhetjük. Ma már nehéz elképzelni, milyen pánikhangulatot válthattak ki a nyergükben biztosan ülő — ha kellett akár álló — lovasok, akik a kengyelnek köszönhetően nemcsak előre, de hátra­felé is kiválóan nyilaztak, és a hunok óta nem látott haté­konysággal ostromolták az ellenséget.

Az avarság védőfegyverzetére vonatkozóan csak ke­vés adat áll rendelkezésünkre: a logikai szempontok és a belső-ázsiai ábrázolások mellett, a források is említik a bőrpajzsot és bőr mellpáncélt. A régészet még hozzáteszi mindehhez az eddig előkerült 5 db sisakmaradványt, illetve a csekély számú mellpáncélt is és a fapajzsra utaló pajzsdu-dorokat, mint védőfegyverzetet.

Érzékletesen mutatja be a Szerző a korszakváltással változó fegyverzetet. Hangsúlyozza, hogy a bizánci adó elmaradásával együtt járt a hadsereg fokozatos elszegénye-

dése is, melynek során a korábbi nehézlovasság szerepét mindinkább a könnyűlovasok vették át. Ez az átalakulás pedig maga után vonta a teljes fegyverzet és lőszerszámzat megvál­tozását is, így az újabb fegyvertípusok megjelenését, a korábbi formák átalakulását, vagy az egyes fegyverek használati ará­nyainak eltolódását: kard helyett szablya, keskeny karú íj helyett széles íjkarok, rombusz alakú nyílcsúcsok helyett in­kább háromélű csúcsok jelentek meg, arányaiban több fokost használtak, viszont csökkent a lándzsa szerepe.

Szerencsére ez a dolgozat is gazdagon el van látva képi illusztrációval (14 fotó, ebből 3 színes), és ami nem utolsó szempont, a képek mindegyike a témához kapcsoló­dik. A látvány szempontjából talán helyesebb lett volna a dolgozat első képeként valamelyik aranyveretes kard fotó­ját betördelni, mintsem a sokkal kevésbé fontos nyílvesszők kb. kétszeres nagyítású képét közölni. Ezen túlmenően, nem lett volna haszontalan a kötetben máshol szereplő íj rekonstrukciót itt bemutatni, annál is inkább, mert a szövegben való említése csak igen kiváló fantáziával helyet­tesítheti a képi magyarázatot.

Garam Éva első dolgozatában az avar fejedelmi te­metkezésekről írt („A vezéri temetkezések"). Miután a kiál­lítás eredeti címe „Az avarok aranya" volt, az itt szereplő tárgyak nyilván fontos szerepet és hangsúly kaphattak volna a kiállításban.

Az avarság nemesfémgazdagságának forrásai a bi­zánci adók voltak. De nemcsak a befolyt aranyadó gazdagí­totta az előkelőségeket, hanem az a sok bizánci áru is, amely zsákmányként vagy ajándékként jutott el hozzájuk.

Garam Éva ismerteti a Kárpát-medence leggazda­gabb avar kori sírjait, amelyekről a kutatás jelenleg azt tartja, hogy fejedelmi/vezéri temetkezések lehettek. Fontos módszertani megállapítás, hogy nemcsak a fenti sírokat sorolja ide, hanem azokat a kirabolt temetkezéseket is, amelyekből csak egy-egy értékes tárgy került be a múzeu­mokba, jelezve ezzel a halott egykori rangját és gazdagsá­gát. A Szerző az avar kor korai szakaszának két kagáni sírját látja a kunbábonyi és a tépei gazdag sírokban.

Az ún. közép avar kor fejedelmi központja a Dunán­túlra tevődött át. A 670 körül bevándoroltakkal nemcsak a Kárpát-medence területi viszonyi rendeződtek át, hanem az új népességgel a bizánci ékszerek és öweretek, illetve a szablyák is nagyobb számban jelentek meg. A 8. században a kagánság helyett kettős fejedelemség alakult ki, azonban ez idáig nem ismerünk olyan leletet, amely biztosan hozzá­juk lenne köthető. A Szerző szerint a késő avar korszakban valószínűleg kevésbé gazdag leletanyaggal temették el a kagánt vagy a jugurrust és a tudunt, mint korábban, ugyanis a korábbi évszázadokhoz képest kiapadt a bizánci aranyfor­rás. A bizánci adók megszűnéséből azonban nem feltétlenül kell erre a következtetésre jutnunk, ugyanis a korai kagá-nok kincstára haláluk után minden bizonnyal nem került teljes egészében a föld alá, hanem annak becsesebb darab­jai bizonyosan öröklődtek a későbbi leszármazottak vagy az új uralkodó dinasztia örökösei között.

Ismét gazdagnak mondható a képek anyaga (10 fotó, ebből 2 színes). A fotók — nyilván a terjedelmi korlátok miatt csak kis számban — a szövegben említett lelőhe­lyekről származó leleteket ábrázolják, de nem mindig rep­rezentálják a szóban forgó sírok egykori gazdagságát. Talán szerencsésebb lett volna itt több színes fotót mellékelni, amivel látványban biztosan többet kap az érdeklődő, arról nem is beszélve, hogy némelyik tárgy indokolatlanul kismé­retű fotón szerepel, így szinte egyáltalán nem érzékelhető a szépsége.

H. Tóth Elvira a kagán sírjáról, azaz a kunbábonyi sírról írt („Egy kagán sírja"). Dolgozatában részletesen ismerteti a kagáni sírban talált tárgyakat, milyen lehetett a halott ruházata, hogyan és hol temették el. A sírból meg­mentett leletek jól mutatják az avarság tárgyi hagyatékának sokszínűségét, ugyanis van közöttük belső-ázsiai, közép­ázsiai, Pontus-vidéki, kaukázusi, pannóniai, bizánci vagy éppen itáliai eredetű.

A kunbábonyi sírral kapcsolatban a hazai és nemzet­közi régészetben két kérdésben térnek el egymástól a véle­mények: biztosan kagáni sírnak lehet-e tartani, illetve mikor temették el a halottat. Természetesen a Szerző maga is tisztában van a sír ebbéli megítélésének bizonytalanságaival és az ezzel kapcsolatos álláspontokkal, ő maga azonban a 2,6 kilogrammnyi arany alapján úgy véli, hogy a sírban a 7. század utolsó harmadában elhunyt kagán sírját kell látnunk.

Sajnos a kötet rossz képszerkesztése itt látszik a leginkább, ugyanis a cikkhez betördelt 8 képből csak három ábrázol kunbábonyi leletet, a többi még a vezetőréteggel is csak kis jóindulattal hozható kapcsolatba. A kötetben eze­ken kívül még három kunbábonyi tárgy fotója szerepel, azonban mindhárom más dolgozathoz van mellékelve.

Garam Éva második tanulmányában a lovakkal és a lószerszámokkal foglalkozik („A lovastemetkezések").

A legnagyobb közhely — és egyúttal az egyik legiga­zabb állítás is —, amit az avarságról le lehet írni, hogy e nép életében a ló az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényező volt. Erről nemcsak a források számolnak be, de a nagyszámú lovassír is arról tanúskodik, hogy milyen nagy változatossággal temették a gazdájával a lovát, milyen for­ma- és típusgazdagság jellemzi a lószerszámokat, illetve milyen esztétikai érzékkel „öltöztették" a lovaikat. A Szerző dolgozatából érzékletes képet kaphatunk azokról a gondo­san és alaposan megtervezett eszközökről és tartozékokról, amelyeket a lovon és a ló közelében megszerzett sok évszá­zados tapasztalat finomított és tökéletesített. Mint az a tanulmányból is kiderült, a lőszerszámzat egyes elemei igen szoros összefüggésben álltak egymással, és ha az egyik elem változott, akkor a másikon is szükségszerűen kisebb módo­sítások következtek be.

Érdekes ellentmondásra hívja fel a Szerző az olvasó figyelmét: noha szinte minden előkelőnek — sőt gyakran azoknak is, akiknek a mellékletei nem utaltak különösebb gazdagságra — kijárt a lő a túlvilági útra, éppen csak azok

sírjában nem találunk lócsontokat, akiknél a leletanyag kiemelkedő gazdagsága ezt mintegy kötelezővé tenné. Ko­rábban erre nemigen kerestek magyarázatot, pedig köny-nyen elképzelhető az, hogy a társadalom elsőszámú vezetői már olyan gazdagok voltak, hogy helyváltoztatáskor sem ültek lóra, hanem például hordszéken vitték őket (lehetsé­ges, hogy a kunbábonyi „kagán" sírjában talált „saroglya" is inkább a hordszékre hasonlított, mintsem a túlvilági útra szánt díszes kerevetre).

Az olvasó és a recenzens örömére a fotók között helyet kapott a gyenesdiási 64. sír fejszerszámzatának re­konstrukciója is.

Bárdos Edittől rövid összefoglalót kapunk az eddigi legnagyobb és talán leggazdagabb kárpát-medencei avar kori temető különböző korszakaiból előkerült leleteiről, jellegzetességeiről („A zamárdi temető"). A közel 5000 fősre kalkulált sírmező méltán áll a szakmai érdeklődés középpontjában. Használata az avar kor egészén végighú­zódik, és leletei között megtalálható minden olyan tárgy, amely azokról a területekről származik, amelyekkel valaha kapcsolata volt az avarságnak. A sírok langobard, bajor, bizánci, alemann díszei és ékszerei, jól érzékeltetik az avar tárgyi kultúra sokszínűségét.

Az itt bemutatott tárgyak is jól bizonyítják a temető iránti felfokozott érdeklődést, és csak tovább fokozzák az érdeklődő szakember kíváncsiságát. Az eddig publikált le­letek is okoztak már jőnéhány meglepetést, és kíváncsian várjuk mit rejt még magában a föld, illetve mi rejtőzhet a múzeumi dobozokban? Szerencsére a Szerző jó képváloga­tásának köszönhetően ismét sok érdekességgel ismerked­hettünk meg, köztük olyan leletekkel is, amelyek csak a legritkább esetben fordulnak elő a Kárpát-medence más avar kori temetőiben. A beválogatott fotók között szerepel egy kakukktojás: vajon a szigetszentmiklós-hárosi fülbevaló miért került éppen ehhez a dolgozathoz?

Müller Róberttől a Kárpát-medence kora középkori történetének egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó témájáról olvashatunk („A Keszthely-kultúra"). A Balaton környékén egy sajátos kulturális/etnikai képződmény, a Keszthely-kultúra alakult ki, ugyanis az itt élő késő antik keresztény népességnek a népvándorlás kor viharait túlélve mindvégig sikerült megőriznie önállóságát, folytonosságát és kulturális különállását.

7

A mintegy 400 km-nyi területen élő népesség az avar uralom alatt is szoros kapcsolatban állt Bizánccal és Itáliá­val egyaránt. Ez idő alatt is megtartották viszonylagos elszigeteltségüket, és az avarok betelepülése is valószínűleg csak a 7. század közepétől figyelhető meg. A régió avar katonai rétegének temetkezési helye a napjainkban feltárt gyenesdiási sírmező lehetett. A két nép együttélése egyben azt is jelentette, hogy megszakadtak az itteni közösség korábbi kapcsolatai és az elszigetelődött keresztény népes­ség viselete egyre több avar vonással gazdagodott. A kor­szak és a régió két alapékszere a stílustű és a kosaras

fülbevaló, a késő avar korban pedig a kígyófejes karperec. A kaganátus bukásával kezdődő újabb divategységesülés (frank-karoling divat) azt jelzi, hogy ekkorra megtörtént a korábbi népesség teljes kulturális és valószínűleg etnikai asszimilációja is.

A dolgozat jól válogatott képanyaga szépen bizo­nyítja, hogy a helyi népesség anyagi kultúrája nagymérték­ben különbözött a környezetétől. Talán a fenékpusztai 8. sír hegyikristály dísz alatti bizánci lenyomattal díszített ko-rongfibulája már csak a látvány miatt is megérdemelt volna egy nagyobb méretű nagyítást. A Keszthely-kultúra jelleg­zetes leleteiként említett tárgyak között egyedül a kígyófe­jes karperecről nincs kép, ugyanakkor szerencsés, hogy a tanulmányhoz mellékelt térképen külön kiemelve szere­pelnek a Balaton és környékének Keszthely-kultúrás le­lőhelyei.

Annak ellenére, hogy nagyszámú hazai és külföldi kutató foglalkozik az avarság történetével, és — legalábbis a kora középkor hazai kutatásában — kicsit túl is reprezen­tált az avar korszak, még napjainkban sem mondhatjuk el, hogy a legfontosabb alapvetések, alapkérdések tisztázottak leimének. így például máig nem világos, hogy mi lett az avar népesség sorsa a kaganátus bukását követő évtizedekben, találtak-e itt avar népcsoportokat a honfoglaló magyarok. De több más vitatott kérdés mellett az sem egyértelmű, hogy a mintegy 250 évnyi kárpát-medencei történelmük során hány hullámban érkeztek a avarok, illetve azok a népek, amelyek az avar kaganátus folyamatosságát biztosí­tották. Erre a kérdésre kereste a választ az utóbbi években Madaras László, és jelen kötetben „A késő avar korszak" című dolgozatában összefoglalta a témával kapcsolatos ku­tatásait.

A Szerző abból indul ki, hogy a klasszikus késő avar (griffes-indás) kultúra majd minden eleme (inda, griff, széles­karú íj, öntött veretek, dinnyemag alakú gyöngy, üvegbetétes boglárok) megtalálható már a Tótipuszta-Igar-körben is. Erre alapozva arra a következtetésre jutott, hogy csak két beköltö-zési hullám lehetett, szemben a mások által vallott három fázisban történt betelepüléssel. A Szerző maga is tisztában van azzal, hogy a kérdés még korántsem eldöntött. Mi itt csak annyi megjegyzést kívánunk fűzni ehhez, hogy véleményünk szerint jelenleg még mindig sokkal több a különbség a Tóti-puszta-Igar-kör és a klasszikus griffes-indás kultúra között, mint a fentebb felsorolt azonosság.

A Szerző javaslatot tesz egy új fogalom bevezetésére, illetve egy régebbi terminológia átértelmezésére: a késő avar fémművesség ún. nagyszentmiklósi körként emlege­tett csoportjába nemcsak a vésett-poncolt technikájú ötvös­termékeket sorolná, hanem az elnevezést kiterjesztené az egész öntött — vagyis a klasszikus griffes-indás — hagya­tékra is. A Horváth Tibor által bevezetett fogalom azonban elsősorban mégiscsak olyan motívumkincsekre vonatkozik, amelyeket korántsem tekinthetünk általánosnak a késő avar díszítőművészetben, sokkal inkább egy szűkebb lelet­kör egyik közös jellemvonásának.

Sajnos kevés illusztráció jutott erre a tanulmányra, pedig a fenti tétel helyességéről való meggyőzés végett néhány, ezt alátámasztó tárgyat be lehetett volna mutatni. (Valószínűleg szerencsésebb lett volna, ha mondjuk a 191. oldalon szereplő indás díszű, préselt aranydíszeket ide tör­delik be, annál is inkább mert az ottani környezetben teljesen idegenek.)

Madaras László véleményével Kiss Gábor is egyetért, aki a tanulmányában a klasszikusnak nevezett griffes-indás népesség hagyatékát és kultúráját mutatja bc („A griffes-in­dás kultúra"). Az avarság történelmének második szakaszá­ba érve elvesztette korábban oly jellemző harcíasságát, életmódja megváltozott. A letelepült, földművelő életmód alapvetően rányomta bélyegét a tárgyi kultúrára és a társa­dalom összetételére. Egyrészről nagyfokú egységesedés fi­gyelhető meg, a korábbi nagy társadalmi különbségek meg­szűntek, vagy legalábbis csökkentek. Másrészről ugyanak­kor a politikai passzivitás miatt már a forrásokban is alig bukkannak fel.

Első ránézésre a nagy homogén egységből csak né­hány katonai vagy politikai központ és közvetlen környezete tűnik ki, illetve néhány érdekesebb importlelet kap nagyobb figyelmet. Azonban Kiss Gábor érzékeny látásmódja látni véli az egymástól jól elkülöníthető néprajzi tömböket is.

Kiss Gábor dolgozata az első a kötetben, ahol az olvasó viszonylag részletes képet kap a csupa pompában élő, harcias avarok hétköznapjairól, a földi valóságról, a félig földbe ásott füstös házakról, a településekről és az életükben szerepet játszó kevésbé látványos tárgyakról, illetve a temetkezési szokásokról és a temetők rendjéről is.

A Szerző — kicsit szűkre szabott terjedelemben, de — említést tesz a avarság 9. századi sorsáról is, arról, hogy az elszegényedő és vegetáló közösségek egy része minden bizonnyal megélte a magyarok bejövetelét, és azokba beol­vadva a későbbi Magyarország alapnépességének része lett.

Minthogy ez az egyetlen dolgozat, amelyben a hét­köznapokról is szó esik, talán lehetett volna néhány, a témához kapcsolódó illusztrációt mellékelni a szöveghez.

„Az öntött bronz művészet" című fejezetben Fan-csalszky Gábor az avar művészet legtöbbet tárgyalt és leginkább ismert ágát mutatja bc: a bronzművességgel. ezen belül is főleg az övgarnitúrák művészetével foglalko­zik. Dolgozatában kitér az övek szerkezetére, illetve a három alapmotívum-típus (geometrikus, indás, alakos) részletes bemutatására és ezek eredetének vizsgálatára. A motívumok eredetét tekintve megállapítja, hogy a griff mezopotámiai-etruszk-görög-hellenisztikus-szkíta-step-pei hagyományokra és közvetítésre vezethető vissza, ezen kívül erősen hatottak még a szasszanida ezüstök, illetve a késő antik művészet elemei is felismerhetők a galambpá­rokban, sasokban, halakban. Mindezen összetevők keve­redtek az avarság eredeti, Ázsiából magával hozott motí­vumkincsével. Az így létrejött stílus- és motívumvilág az avarság sajátja, és nem máshonnan átvett mintakép. Fontos

megállapításnak számít ez manapság, amikor néhányan a bizánci iparművészet egyik közép-kelet-európai vállfájának tartják az avar művészetet.

A kötet vége felé közeledve már egészen megszok­tuk, hogy a fejezethez tördelt képek csak távolról vannak összhangban az olvasottakkal, de ezt mintegy ellensúlyozva Fancsalszky tanulmányában ismét felbukkannak a képi hi­vatkozások. A közölt értelmező rajzok jól illusztrálják a szövegben leírt motívumokat, és a vonalak hangsúlyozásá­val megkönnyítik az öweretek ábráinak felismerését is.

Közép- és Kelet-Európa kora középkori történe­tének nagy és jelentős régészeti leletei, kincsei mindig is a szakmai érdeklődés középpontjában állottak. Érvényes ez pl. a vrapi, Malaâ Perescepina-i és a nagyszentmiklósi kincsre egyaránt. Az alapkérdés a kincsek történeti inter­pretációja: mely népé, mely személyé voltak eredetileg a megtalált tárgyak, mikor készíthették azokat, mikor és milyen körülmények között kerülhettek a földbe. E kérdé­sek mentén csapnak össze egymással érvek és ellenérvek a kincsleletek előkerülése óta. Természetesen érvényes ez a nagyszentmiklósi kincsre is, melyet a kötetben Bálint Csa­nád mutat be. Dolgozatában („A nagyszentmiklósi kincs") a hazai kutatás legfrissebb álláspontja alapján megpróbálja megtisztítani azt a korábbi téves felfogásoktól és magyará­zatoktól.

Nehéz feladat vár arra, aki a kincslelet korával és készítésével kíván foglalkozni: ugyanis nemcsak a tárgyak, motívumok és az egyes típusok rendelkeznek szerteágazó kapcsolatokkal, de nehezítik azok értelmezését a rajtuk található, három nyelven és három ábécével, illetve három különböző technikával írott feliratok is. Korábban kapcso­latba hozták már e kincsleletet a bolgárokkal, a magyarok­kal, a románokkal, a besenyőkkel, de még a germánokkal is. Az utóbbi évtizedek kutatásainak tipológiai és technoló­giai vizsgálatai egyre inkább azt bizonyítják, hogy csakis az avarokhoz köthető a leletegyüttes használata és földbe kerülése. A Szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a tárgya­kon az avar elemek mellett erős bizánci és keleti hatásokról tanúskodó motívumok is vannak, ami ismételten az avarság és a környező világ egymásra épülő és egymást kiegészítő díszítőművészetét hangsúlyozza. Miután a kötet majd mindegyik tanulmányában szó van arról, hogy az avarság tárgyi hagyatéka milyen széles alapokon nyugszik, milyen nagy és szerteágazó is az a terület, ahonnan a tárgyak és a motívumok az avarsághoz kerültek, milyen sok terület hagyatékát kell megvizsgálnunk némely kérdés pontosabb megválaszolásánál, egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy a nagyszentmiklósi kincs is annyira vegyes összetételű, hogy már csak ezért is avar korinak kell lennie.

Ha a korábbi tanulmányoknál szóvá tettem a képvá­logatás hiányosságait, itt már egyenesen azt kell sajnálattal konstatálnunk, hogy egyetlen fotó sincs, amely a nagyszent­miklósi kincs fényét és gazdagságát bemutathatná. A cikk elejére betördelt bócsai aranykehely csak halványan sejteti a szóban forgó leletegyüttes gazdagságát. Anélkül, hogy a

nagyszentmiklósi kincset misztifikálnánk, megjegyezzük, hogy az egyébként nagyon szépen megtervezett halbturni kiállításban is csak egészen apró fotókon láthattuk az edénykészlet szép aranytárgyait, és jelen kötetbe sem sike­rült képeket mellékelni az edényekről.

Végezetül szóljunk arról is, ami kívánni valót hagyott maga után. Miután már többször is megállapítottuk, hogy hiánypótló, gondosan kivitelezett, színvonalas kötet a „Gli avari" és oly sokat dicsértük a kötet nyomdai minőségét és kivitelének szépségét, talán nem tűnik ünneprontásnak, annál inkább fájó tény, hogy a kötetben nagyon sok a nyomdai, szerzői és szerkesztői hiba. Több képet fejjel lefelé vagy oldalra fordítva tördeltek be.

A legtöbb hibát a tanulmányok után álló irodalom­jegyzékek tartalmazzák. Azt hiszem, sokkal okosabb lett volna csak rövidített irodalomjegyzéket adni az egyes té­mákhoz felhasznált tanulmányokról, és a kötet végén egy közös irodalomjegyzékben feloldani azokat. Ez annál is inkább indokolt lett volna, mert egyrészt a tanulmányok végén szereplő irodalomjegyzék csakis tájékoztató jellegű, vagyis soha nincs rá konkrét hivatkozás, másrészt pedig több olyan tanulmány szerepel az egyes cikkek után, ame­lyek máshol is szerepelnek. így talán elkerülhető lett volna az a gyakori hiba, hogy egyes irodalmi tételek ahányszor előfordulnak, annyiféle formában, pontossággal stb. van­nak idézve. Elég csak Walter Pohl könyvének vagy a kun­bábonyi könyvnek az idézéseit összevetni, de László Gyula francia nyelvű könyve is más-más sorozatszámmal jelenik meg. Ezen túlmenően is rendkívül sok hibával és értelmez­hetetlen tévedéssel készültek az egyes irodalomjegyzékek. A legtöbb fájdalmat mégis az okozza, hogy a nyugat-euró­pai kiadványokhoz hasonlóan, jelen kötetben is alig van olyan irodalmi tétel vagy fejezet, ahol a magyar ékezetes magánhangzókat (ö, ő, ü, ű) jól használták volna. Pedig manapság, a számítógépes szedés korszakában ez már csak odafigyelés kérdése. (Némi önkritikával kell megjegyezni, hogy sajnos e tekintetben a hazai nyomdai termékek se jobbak, mondjuk a kelet-európai — szláv vagy román stb. — nyelvek egyes speciális karaktereit illetően.) Viszont, hogy nem csak a kelet-európai betűkkel szemben figyelhető meg efajta nemtörődömség, azt jól bizonyítja, hogy egyes francia nyelvű címekből is lemaradt némelyik ékezet.

A tanulmányok egységes hivatkozási rendszerrel ké­szültek, csak egy akad köztük, amelyben a jegyzetelés technikáját is alkalmazták (Brozzi dolgozata), szemben a többivel, ahol csak tájékoztató jellegű irodalomjegyzéket csatoltak a tanulmányok végére.

Több figyelmet is megérdemeltek volna a fotók ké­szítői, márcsak azért is, mert igen szép anyagot bocsátottak a szerkesztők rendelkezésére. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a régészeti leletek bemutatásának ilyen szintű művelése legalább olyan fontos és jelentős teljesítmény, mint a fotók mellett szereplő tanulmányok megírása.

Egy összefoglaló jellegű és népszerűsítő formában megírt tanulmánykötet szerkesztésekor nehezen várható el

szerzőktől és a szerkesztőktől az, hogy bizonyos szakmai vitákat és problémákat ne érintsenek. A szerkesztők nem is kívántak élni az ilyen jellegű egységesítés lehetőségével. A tanulmányok sokszor egymásnak is ellenmondó megállapí­tásai jól jelzik azt, hogy egyes kérdések még további vitákat és vizsgálatokat fognak kiváltani.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a recenziónk tár­gyát képező „Gli avari" című kötet gyönyörű, hiánypótló­nak számít, a kitűzött feladatott jól valósította meg. Igaz ugyan, hogy az avarságnak elsősorban a pompáját mutatták meg, de mint említettük, ez megegyezett a szervezők és szerkesztők eredeti szándékával. Éppen ezért jogtalan len­ne bárkinek is a szemére vetni, hogy egyes kérdések és problémák még csak fel sem vetődtek (pl. avarok és ge­pidákviszonya, társadalomrajz). Nyugodt szívvel vallhatjuk, hogy enélkül is megérdemel minden dicséretet a kötet.

Napjaink geopolitikájának ismeretében egy különös — szándékolt vagy látens — „üzenete" is van a kötetnek. Az egységes Európához való csatlakozás időszakában nem minden tanulság nélküli az avarság és Európa viszonyának a bemutatása. Több dolgozatban visszatérő elem az, hogy avarság azért nem maradt fenn tovább, mert nem volt képes politikailag, gazdaságilag, lelkileg és nem utolsósor­ban világnézetileg alkalmazkodni az akkori egységes Világ­hoz. Ez pedig törvényszerűen vezetett a kaganátus végér­vényes bukásához. Több mint ezer év távlatából, tengernyi információ birtokában könnyen von le hasonló következte­tést a kutató. Azonban meggyőződésem szerint éppen azért kell óvatosan bánnunk ezekkel a megállapításokkal, mert a napjaink „páneurópai" gondolkodása minden bizonnyal önkéntelenül is nagymértékben befolyásolja ezzel kapcso­latos véleményünket. A bemutatott kötet is jól tükrözi ezt a kettősséget, hiszen a fenti véleményekkel szemben több dolgozatban is éppen arról olvashattunk, hogy az avarság tárgyi kultúrája milyen nagymértékben alkalmazkodott a helyi, közép-európai adottságokhoz. Emlékezzünk csak: az avar állatornamentika gyökere a germán állatstílusban ke­reshető, a divatban is nagyfokú alkalmazkodó képességet lehet megfigyelni (elsősorban a nőknél), az ún. avar kerá­mia is több forrásból alakult ki, az egyes temetők leletei között számos, keleti vagy nyugati importárut találunk, nem is beszélve a legpompásabb leletekről (Kunbábony, Nagy­szentmiklós), amelyek szintén a szerteágazó kapcsolatrend­szerre utalnak. E sokszínű jelenségek egyértelműen jelzik azt, hogy az avarok úgymond befogadók voltak más népek és kultúrák tetszetős elemeivel szemben, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy gyakorlatilag mindent, ami fénylett összeszedtek, magukra aggadtak és viseltek. Tény, hogy nagyon sok átvett motívumot a saját képükre és igényüknek megfelelően alakítottak át, és ez mindenképpen azt jelzi, hogy még a legnagyobb passzivitás időszakában is nyitottak maradtak a külvilág hatásainak befogadásra.

Kétségtelen tény, hogy ideológiai tekintetben muta­tott némi elmaradást az avarság, még annak ellenére is,

hogy néhány régészeti emlék és történeti forrás utal arra, hogy a kereszténység nem lehetett előttük teljesen ismeret­len. Azonban azt is ki kell emelnünk, hogy egyetlen forrás sem utal konkrétan arra, hogy pl. a frank háborúk kiváltó oka az avarság pogány világnézetében rejlett volna, arról nem is beszélve, hogy a kaganátus kegyelemdöfését éppen annak a bolgár kánnak tulajdonítják többen, akiről szintén nem mondható el, hogy keresztény lett volna. Valószínűleg sokáig valóban nem lehetett volna meg a kaganátus anél­kül, hogy a keresztény tanokkal szorosabb kapcsolatra lép­

jen, viszont meggyőződésem szerint nem lehet ezt a bukás kizárólagos okának, vagy kiváltó elemének tekinteni.

Mindezek után feltehető a kérdés: valóban az alkal­mazkodás képtelensége okozta a vesztét az avar társada­lomnak, vagy valami más? Mi az a kevés, amiben nem lehet ezt az alkalmazkodást megfigyelni, s amely oly jelentőséggel bírt, hogy a kaganátus végét jelentette, sőt egy népesség teljes eltűnésével járt. Reményeink szerint ennek megvála­szolása nem várat sokáig magára.

Szalontai Csaba Móra Ferenc Múzeum 6720 Szeged Roosevelt tér 1-3. E-mail: szalonta @iif. u-szeged, hu