Carl Menger, A konzervatív közgazdaságtudomány születése

I. évfolyam 2. szám 2015. December 1.

á l l a m t u d o m á n y i f o l y ó i r a t • M e g j e l e n i k n e g y e d é v e n t e

Szentpéteri Nagy Richard Nekrológ virággal

Noszkai Gábor Mûfordító a virágüzletben

Perecz LászlóA filozófiai Athenaeum útja

Tóth AndrásA konzervatív közgazdaságtudomány születése

Szentpéteri Nagy RichardA parlamentáris államfô

Noszkai Gábor G. Á. XX-XXI-ben

Péterfy Gergely Az igazság jutalma

Práczky István Variációk egy históriára

Boris János Kívülállók kora

Széky János A Nyugat önmaga ellen

ATHENÆUMK O N Z E R V A T Í V S Z E M L E

2

Athenaeum-2015_2_cover.qxp_athenaeum borito 2015.12.13. 20:26 Page 1

Az Athenaeum konzervatív szemle negyedéven-ként megjelenô online államtudományi folyóirat. Ki-adja az Athenaeum konzervatív klub. Szerkeszti BorisJános, Korom Melinda (olvasószerkesztô), NoszkaiGábor (fôszerkesztô-helyettes), Práczky István (lap-tervezô), Soós Károly (fôszerkesztô-helyettes),Szentpéteri Nagy Richard (fôszerkesztô) és TóthAndrás. A lap fômunkatársai Péterfy Gergely ésSzéky János. (Szerkesztôségi órák: minden másodikhónap utolsó csütörtökén este nyolctól a budapestiCentrál kávéházban.) A folyóirat állandó szerzôi kö-zött ott találjuk a szélesen vett államtudományok leg-jelesebb képviselôit.A folyóirat szerkesztôi, fômunkatársai, állandó

munkatársai és vendégszerzôi egyaránt a nyugatoskonzervatív politikai gondolkodás hagyományait és amagyar történelem európai beágyazottságának kon-zervatív szellemû megítélését tekintik tudományosszemléletük alapjának. A lap célkitûzése a modernkonzervatív politikai ideológia bemutatása, ennek azerre fogékony tudományos közvéleménnyel valómegismertetése, az államtudományi diszciplínák ma-gas szintû mûvelése és népszerûsítése, a hazai társa-dalomtudományi gondolkodás befolyásolása, hosz-szabb távon egy történetfilozófiai szemléletváltás el-ôsegítése, és a tudományos közbeszéd alakítása. Ezentúl a folyóirat a napi politikai ügyektôl távol bár, dea politikatudomány kívánatos objektivitásával a poli-tikai közeghez is szólni kíván.A lap állandó rovatstruktúrával mûködik. Külön

jogállami, eszmetörténeti, gazdaságfilozófiai és val-lásfilozófiai rovattal, továbbá publicisztikai és szem-lerovattal jelentkezik. Az egyes számok terjedelmemintegy hét-nyolc szerzôi ív. A folyóirat egyes szá-mai minden harmadik hónap elsô napjától olvasha-tók, a megjelenések dátumai: szeptember 1, decem-ber 1, március 1. és június 1. A lap elsô száma 2015.szeptember 1-én jelent meg.A folyóirat minden megjelent számának teljes

anyaga ingyenesen letölthetô – és tetszés szerint ki-nyomtatható – a konzervativszemle.hu címû web-ol-dalról.

I. évfolyam 2. szám 1 2015. december 1.

k o n z e r v a t í v s z e m l eATHENÆUM

Szerkeszti:Boris János (szerkesztô)Korom Melinda (olvasószerkesztô)Noszkai Gábor (fôszerkesztô-helyettes)Soós Károly (fôszerkesztô-helyettes)Práczky István (laptervezô/web-szerkesztô) Szentpéteri Nagy Richard (fôszerkesztô)Tóth András (szerkesztô)

Tartalom

Szentpéteri Nagy Richard Prológus

Nekrológ virággal

Noszkai Gábor publicisztika

Mûfordító a virágüzletben

Perecz László eszmetörténet

A filozófiai Athenaeum útjaa pozitivizmustól a szellemtörténetig(1892-1947)

Tóth András gazdaságfilozófia

A konzervatív közgazdaság-tudomány születése

Szentpéteri Nagy Richard alkotmány

A parlamentáris államfô

Noszkai Gábor publicisztika

G. Á. XX-XXI-ben(1922-2015)

Péterfy Gergely publicisztika

Az igazság jutalma

Práczky István publicisztika

Variációk egy históriára

Boris János kitekintô

Kívülállók kora

Széky János publicisztika

A Nyugat önmaga ellen

English summaryWritten by Zoltán Csipke

Athenaeum-2015_12_final.qxp_Athenaeum_2015_�2 2015.12.16. 13:35 Page 1



Egy szabad országban lapot alapítani mindenekelôtt üzletivállalkozásnak számít. Egy könyvmegjelenést gazdasági érdekis indokol. Az 1979-ben megjelent Bibó-emlékkönyv, mely-nek egyik szerkesztôje Göncz Árpád volt, s amely megindí-totta történelmi, bátorságpróbáló ösvényén az akkor létezetttársadalmi-politikai rendszer demokratikus-liberális ellenzé-két, természetesen nem ilyen vállalkozás volt.A magyar sajtótörténet – merjük mondani – legnagy-

szerûbb kísérlete, a Beszélô címû szamizdat folyóirat egyko-ron, 1981-ben ugyancsak egy nem szabad országban indultútnak, és részben éppenséggel neki is köszönhetô, hogy szûkévtizeddel késôbb immár egy szabad országban alakulhatottát hetilappá, majd újabb szûk évtized múlva havi folyóirattá– az elsô nyilvánosságban. Legutóbbi mutációja nem sokkalazelôtt kényszerült a fenntarthatatlan létbe, hogy a mi lapunkelsô száma megjelent.Ez a lap az egykori Beszélôt – valamennyi évfolyamát, il-

legális és legális formáját (melynek én kezdetben ámuló ol-vasója, késôbb alkalmi utcai árusa, végül idônkénti szerzôjeis lettem) – egyaránt szellemi elôdei között tartja számon.A lapot, melyet az olvasó most figyelmére méltat, szinténnem üzleti megfontolások hívták életre egy szabadságát oda-hagyott országban.A szamizdat Beszélô legális összkiadása elé annak idején

Kis János írt elôszót. Ebben az egykori folyóirat hajdani meg-alapítását visszamenôlegesen morális vállalkozásnak nevezte.Lapunk kényszerûségbôl ebben is követi egyik szellemi el-ôdjének példáját. Sem bevétele, sem munkatársainak fize-tése, sem stabil létalapja nincs. Létezésének oka kizárólag er-kölcsi természetû. Ugyanakkor – természetesen – tudomá-nyos, politikai és esztétikai célokat is szolgál.Akkor is egyértelmûen erkölcsi célokat elégít ki, amikor

nemcsak az illegalitás korszakára, hanem a rá következô sza-badságvilágra, az egykori köztársaságra is visszaemlékezik.Arra a respublikára, amelyet a kikiáltása után nem sokkal har-madiknak kezdtünk el nevezni (én is így jártam el hajdan,hogy egyértelmûvé tétessék a számozás akkor, amikor a szel-lemi élet bizonytalankodott még az egyes köztársasági kísér-letek államformatani megítélésében). Lapunk mérsékelt le-gitimista orgánumként is a daliás idôknek kijáró nosztalgiávaltekint a közös dolgot megjelenítô egykori államra, és köny-nyek között emlékezik meg e köztársaság elsô elnökérôl.Egy morális vállalkozás negyedévenként megjelenô ter-

méke természetesen nem reflektálhat minden történésre,amely az úgynevezett valóságban lezajlik. És nem köszönhetel még azoktól a hôsöktôl sem, akiket megsirat. A höm-pölygô idô elviszi mellôlünk legjobbjainkat, minden megje-lenésre bôven juthat nekrológba való, sajnos.Most azonban attól a személyiségtôl búcsúzunk, aki egy-

koron elhozta, és most magával is vitte a köztársaság eszmé-nyét. Hajdani államfôjével a magyar respublika ideája is el-költözött, a köztársaság halott, az ország kilépett a szabadságrendjébôl, a világ felfordult, percemberkék dáridója tart, ésgazemberek ülik a respublika torát.De nemcsak ebben a közegben számít monumentális pél-

dának az elsô köztársasági elnök magasztos élete. Göncz Ár-pád egész életpályájának morálisan kikezdhetetlen tekintélye,politikai, kulturális és erkölcsi szerepvállalásainak megkér-dôjelezhetetlen súlya, emberi és politikusi magatartásánakmindenkor tiszta volta nem hagy rezervációt a tiszteletben.Életpéldája nemcsak esendô elôdeihez és szánalmasan mél-tatlan utódaihoz képest hatalmas. Hazánk történetének egé-szében is kitörölhetetlen helyet foglal el. Emléke áldott ésmegszentelt, szíve fölött e lapnak szózata is zeng, sírján közösvirágunk szökken szárba.Nemigen tudunk akárcsak néhány olyan személyiséget is

megnevezni a nemzet történetébôl, aki hozzá hasonlóan min-dig a jó oldalon állt. A morálisan helyes póluson. Mindenútelágazásnál, minden döntésében, minden életszakaszbanés minden viharban, hosszúra szabott életének minden pil-lanatában. Végtelen számú, sorolhatatlan mennyiségû evi-dencia támasztja alá ezt a megítélést, egy teljes élet a tanú-ságtétel.A második világháború elôtt, alatt és után, 1956 elôtt,

alatt és után, a rendszerváltás elôtt, alatt és után: mindig ajó oldalon, mindig helyesen cselekedett. Köztársasági elnök-ként is kiváló munkát végzett, tökéletes államfô volt. (Ottvoltam, láttam – és láttam másokat, a kortársakat is. Tudom,hogy mit beszélek.)Nem szoktunk hozzá a nagysághoz, mert évtizedek alatt

eltévelyedtünk tôle. Nem értjük az adekvát szavakat, mertkisszavakhoz idomítottuk magunkat. Nem tudunk felnézni afénybe, mert a szürkéhez, a lefelé nézéshez edzôdött a sze-münk.Most megállunk és hálát adunk. Az idô eljött. Nem hagy-

juk, hogy elmúljék a pillanat.

Szentpéteri Nagy Richard

Nekrológ virággal


[Találkozás egy fiatalemberrel] Már ismert volt, de mégnem híres. Túl legnagyobb megpróbáltatásain: háborún, ha-difogságon, szökésen, forradalmon, életfogytiglani ítéleten,börtönön. Óbudán, Kata virágüzletével szomszédos ház-tömbben, a városi házak udvarra nyíló lakásában laktak. Kol-légája, Orbán (Ottó!) közelében. Szemben az Árpád vezérrôlelnevezett gimnázium, ahová korábban Kinga lánya járt. El-kötelezett igazgatója számára kínos lett volna a Bibó-per vád-lottjának gyermeke jelenlétében az 56-os ellenforradalomróltörténelemórát tartani, Kingát nem írta a hiányzók közé. Aszomszédos – ókori agora és polgári kávéház rendeltetéséthelyettesítô – kis üzletben valaki félreértette a sárga rózsákés a vörös szegfûk közegét. Abban a reményben, hogy Fa-ulkner, Golding, Styron, Updike, Tolkien (és még sokanmások) ott idôzô fordítójában rokonszenvet ébreszt, post fes-tam szidni kezdte a kommunistákat. A kalitka fogságában je-len lévô kacagó gerlék nem vágtak szavába. Az Írószövetségújdonsült elnöke derûs mosollyal válaszolt: ô ugyan soha nemgyûlölte a téveszmékben hívô kommunista embereket, min-dig a világmegváltó utópiát utasította el magától. A banális történet azért érdemes felidézésre, mert ott van

benne az irodalmárok képviselôjébôl a III. Köztársaság kép-viselôjévé váló személy hivatalba lépése elôtt rögzült, magá-ban hordozott és élete végéig megôrzött személyes világ-képe.Szelíd volt és meggyôzô. Személyében és magatartásában

képviselt valamit, ami egyszerre volt szokatlan és rokonszen-ves. Megbocsátása személyeknek szólt. Hitbéli meggyôzô-dése: az ellenségszeretet parancsa nem jelentett amnéziát.Szelídsége és szilárdsága egyszerre mutatkozott meg mindenkizárólagosságot hirdetô világkép megalkuvástól mentes eluta-sításában.Az erôszak nélküli utópia-tagadásban és az egyenlô em-

beri méltóság megvallásának – magyar tanintézetekben nemtanulható – tudományában kiváló mesterei voltak: Bibó Ist-ván és Szabó Zoltán. A politikai gondolkodó és a szociográ-fus-közíró életmûvébôl elsajátított szellemi tôke birtokábanélte elnöki évtizede ideje alatt a demokráciát, mint a számáratermészetes, mindennapi életformát. Tudta és lehetôsége szerint teljesítette azt az élete elsô

fél századának tapasztalataiból származó követelményt, melyszerint a hatalmat reggel – délben – este (délelôtt és délután

ugyancsak) mindig és mindenütt humanizálni kell. Elnökké választását követôen mindezt akkor tette elôször

mindenki számára felfoghatóvá, amikor a taxisblokád idejealatt – ellenfelei által vitatott módon – a média nyilvánosságaelôtt korlátozta a hadsereg fegyveres beavatkozását. Az emberi jogok védelme és érvényesítése érdekében

nem ismert nemzeti, származásbéli, vagy pártok szerinti ki-vételeket. Konszenzus keresése (és találása) nem vezetettelvtelen közéleti alkukhoz. Elnökként ellenszegült a múltideológiai pusztítását magukon a pusztítókon megtorolni vá-gyott, justitzmordra esélyt teremtô jogalkotásnak. [Ôrmûvelô] Elnöki évtizede alatt voltak a legmûvelteb-

bek a személye védelmét ellátó testület tagjai. Nem iskolaivégzettségüknek köszönhetôen. Göncz Árpád hazájában aligvolt falu, ahol elnökségét megelôzôen talajjavítóként ne jártvolna. Feszített idôbeosztása ellenére törekedett arra, hogyfürge testôreinek ne csak védett személye, hanem kulturálisbónuszként, önkéntes idegenvezetôje (is) legyen. Tudta,hogy az Ôrségben hová kell betérni azért a kopott régi kul-csért, amellyel Velem középkori kápolnájának faragott ajtajátakarja a biztonságiak elôtt szélesre tárni. [Komor díjátadó] 1993. december 10-én, a Tolerancia-

díjat a Néprajzi Múzeumban adja át. A Kútvölgyi Kórházbólérkezik az emberi jogok napján tartott eseményre. A tény-feltárás, a romák helyzetét bemutató írások szerzôinek elis-merésével maradéktalanul egyetért. Tudta, amit azóta mársokan elfeledtek: A cigánykérdés megoldása az óvodában kezdô-dik, és a cigánykérdés nem cigány kérdés, hanem magyarkérdés. Sze-mélye tette hangsúlyosabbá az alkalom ünnepélyességét. Be-széde közben nem tudott derût színlelni. Akkor és ott csakô tudta: aznap találkozott utoljára volt barátjával, az ôt elnökitisztségére meghívó közjogi vitapartnerével, az utolsó napjaitélô miniszterelnökkel.[Elnök a vásárban] 1999. Frankfurt am Main. Kilenc

hangárnyi épületegyüttesben sorakozik, verseng az olvasókfigyelmének felkeltéséért öt földrész országainak több ezerkönyvkiadója. A könyvvásár bábeli forgatagában díszvendégMagyarország. A megnyitón együtt van jelen a német szö-vetségi- és a magyar köztársasági elnök. Az angolszász iro-dalom egykori mûfordítójának gondolatai több százezer kö-tet társaságában ezúttal fordítva (magyarról angolra fordítva)vannak jelen.



Noszkai Gábor

Mûfordító a virágüzletben1

1 Az alábbi írásból részletek jelentek meg Dési János: Árpi bácsi. Történetek, emlékek, anekdoták (Noran Libro, Bp. 2015.) címû könyvében.


A protokoll rendje által elôírt szerepébôl – nem elôször– fürgébben lép ki, mint szekrény – kecsességû kíséreténektagjai követni tudnák. Irányt változtat. Áthajol a NagyonFontos Személyek útját kijelölô kordonon. Mosolyogva nyújtkezet az óbudai virágüzletbôl, látásból ismerôs fiatalember-nek.Méltatói életútját a legkülönbözôbb hírességekével roko-

nítják. Halála pillanatától tanúi lehettünk bátor cselekedeteit,szavait és mûveit méltató emlékekbôl születô legendák ésmítoszok születésének. Mégsem fölébünk magasodó emlék-óriás az, aki velünk marad. Az érzelmes nekrológokban ésracionális értékelésekben leggyakrabban a plebejus fogalmárahivatkoznak. Sokan akarják megfejteni az ismeretlen Göncz-titkot: mi volt egyéniségében kivételesen egyedi. Kivételes-sége nem tompuló érdeklôdése a vele kapcsolatba kerülô

e m b e r e k iránt. Ezt a figyelmet nem befolyásolták atalálkozások helyszínei sem. Márianosztra és a Kisfogházszûkössége után az egyre tágabbra táguló világ szédítô válto-zatossága: császári paloták, a falukutatást idézô Tard község,a windsori kastély, vagy az ukrán határ menti Uszka és a was-hingtoni Fehér Ház – nem csak földrajzi távolsága.

Bizonyosan szerencsésebbek mindazok, akik személyesenismerhették. Barátai, ismerôsei és ismeretlen tisztelôi szá-mára egyaránt hiteles személy volt. Hitelessége által maradmeg a közösség emlékezetében. Méltóságát nem a feudálisméltóságos megszólításra emlékeztetô hivatkozás, a közjogiméltóság állandó jelzôje által, vagy bármiféle hatalmi tekin-télyt érzékeltetni akaró személyes szándékból merítette.Méltó volt.




„Vörösmarty és Bajza eredeti, saját lapjának címét ugyan-akkor, mely további három – egyaránt kitûnô – folyóiratnakis címéül szolgált a magyar kultúrtörténetben, a mi lapunkis homlokán hordja. A címválasztás jelzi, hogy e folyóirat mi-lyen elôdökhöz kíván hû és méltó lenni, és milyen irályhozkér halk csatlakozást, méltányos elbírálást az olvasóktól.” Amost induló Athenaeum fôszerkesztôje fogalmaz így a lap nyi-tószáma élére emelt, elegáns beköszöntô cikkében. A lap on-line-felületének nyitóoldala föl is sorolja, milyen folyóira-tokról is van szó: a reformkori Athenaeum után, olvassuk,„harminc évvel késôbb a Beöthy Zsolt által szerkesztett azo-nos címû folyóirat 1873–1874-ben jelent meg. Tizennyolcévvel ezután ugyanezzel a címmel jelent meg a Magyar Filo-zófiai Társaság kiadásában Philosophiai és államtudomány al-címmel egy folyóirat Pauer Imre Rudolf és Alexander Bernátszerkesztésében 1892 és 1947 között. Harmincnégy év utánAthenaeum humántudományi folyóirat címmel 1991-ben ismegjelent egy folyóirat, melynek fôszerkesztôje Bacsó Bélavolt; e lap mindössze tíz számot ért meg.” A mostani folyóirat meg négy elôdje, összesen öt orgá-

num tehát. A nyitóoldal valóban öt fotót közöl, hogy a mos-tani szemle borítója mellett a Vörösmarty–Bajza szerkesz-tette laptól kezdve sorban fölvillantsa az elôdlapok képét is.A figyelmes olvasó azonban észreveheti, hogy a második, Be-öthy szerkesztette Athenaeum képe hiányzik a sorból, ellenbena harmadik, filozófiai-államtudományi Athenaeumé kétszer isszerepel, a legelsô meg egy negyvenes évek eleji évfolyamá-nak borítójával. Hogy ez így alakult, valószínûleg nem kell tudatos szer-

kesztôi koncepciót gyanítani mögötte: a Beöthy-féle Athena-eum borítójáról nemigen lehet fotót találni. Ez utóbbi viszontalighanem mégsem véletlen. A fölsorolt lapok közül ugyanisez, a Beöthy-féle számít a legkevésbé jelentôsnek. Nemcsaka legrövidebb életû valamennyi közül, hanem a most indulóúj lap irányától is a legmesszebb áll: a maga korszaka hang-súlyozottan antiliberális – a liberalizmust nemzetietlen-rom-boló eszmének bélyegzô – konzervativizmusának erôsen ide-ologikus szemléje volt. Az elsô, a reformkori Athenaeum nemszorul bemutatásra: az a legismertebb valamennyi közül – a

hazai szabadelvûség eszméinek elsô meghatározó orgánuma-ként, a nemzeti irodalom intézményesítésének kiemelkedôfórumaként maradt meg elsôsorban az irodalomtörténetiemlékezetben. A legutóbbi, kilencvenes évekbeli Athenae-umra pedig még magunk is emlékezhetünk: a pártállam ösz-szeroppanásával, a nyilvánosság pluralizálódásával elôlépô fo-lyóiratok egyik legfontosabbjának – a hazai filozófiai élet új-raélesztésében fontos szerepet vállaló lapnak – számított.A leghosszabb életû és a legfordulatosabb sorsú valameny-

nyi fölsorolt orgánum közül azonban alighanem a filozófiai– s mint látni fogjuk, egy idôben valóban államtudományiközlönyként is megjelenô – Athenaeum volt. A lapelôdök kö-zül most, az új folyóirat indulása alkalmából ennek, a filozó-fiai orgánumnak a történetét idézzük föl.1

*

A folyóirat, amelyikrôl most beszélni fogunk, a hazai saj-tótörténet egyik leghosszabb életû folyóirata volt. Elsô füzete1892-ben, utolsó füzete pedig 1947-ben jelenik meg, mûkö-dése a századvégtôl-századelôtôl a két háború közötti kor-szakon át a koalíciós évekig ível tehát. A több mint fél év-századot az 1914-1915-ös esztendô osztja két szakaszra.1914-ig az Akadémia filozófiai és államtudományi folyóira-taként lát napvilágot, 1915-tôl a Magyar Filozófiai Társaságorgánumává válik. Feladata mindkét szakaszban ugyanaz: ahivatalos filozófiai tudományosság eredményeinek közzété-tele.Hosszú története során többször változik a szerkesztôi

koncepció is, a meghatározó filozófiai irány is, a színvonalis. A szerkesztôi koncepció a szigorúan irányzatos, progra-matikus szerkesztési elvek és a nyitott, értékorientált felfogásközött mozog. A meghatározó filozófiai irány kezdetben apozitivizmus, majd az „újidealizmus”, végül a szellemtörté-net. A színvonal tekintetében pedig egyértelmûen két kie-melkedô korszak mutatkozik: a tízes évek második fele és aharmincas évek idôszaka.Az ötvenhat esztendô alatt összesen tíz szerkesztô váltja

egymást. Pauer Imre 1892 és 1914, Alexander Bernát 1915



Perecz László

A filozófiai Athenaeum útjaa pozitivizmustól a szellemtörténetig

(1892-1947)

1 Az új szemle indulása alkalmából szerzett esszém mindössze vázlatot próbál rajzolni az egyik elôdlap történetérôl. Nem alapul ezért friss kutatásokon; a régi folyóirat történetét mo-nografikusan földolgozó, közel két évtizedes könyvem eredményeit hasznosítja: Perecz László: A pozitivizmustól a szellemtörténetig: Athenaeum 1892–1947. Horror Metaphysicae, OsirisKiadó, Budapest, 1998. A filozófiai Athenaeum iránt érdeklôdô helyzetét egyébként megkönnyíti, hogy közben összeállították a lap repertóriumát(http://mek.oszk.hu/00000/00002/00002.pdf) illetve digitalizálták a köteteit (http://real-j.mtak.hu/view/journal/Athenaeum.html)


és 1919, Nagy József 1920 és 1923, Kornis Gyula 1924 és1926, Dékány István 1927 és 1931, Prohászka Lajos 1932 és1939, gróf Révay József 1940 és 1944 között, Faragó László1945–1946-ban, Pozsonyi Frigyes és Vajda György Mihálypedig 1947-ben tölti be a szerkesztôi tisztséget. Következe-tes szerkesztôi elveket érvényesítô, tudatos szerkesztô kö-zöttük csupán három akad: Pauer, Alexander és Prohászka.Pauer a pozitivista bölcselet fórumaként hozza létre a lapot,Alexander és Prohászka pedig a kortársi filozófiában egyete-mesen tájékozódó, a korszak eredményeit átfogóan tükrözôszemlét alkot. Nagy, Kornis és Dékány viszont inkább csaka Filozófiai Társaságban viselt tisztségével járó kötelezettség-nek tekinti a szerkesztôi munkát, Révay mindössze Prohászkaörökét kívánja tovább vinni, Faragó, Pozsonyi és Vajda pedigcsupán az újrakezdést kísérli meg.A lap, említettük, „Philosophiai és államtudományi fo-

lyóirat”-ként indul, ezen tudományok – a belsô borítón1910-tôl szereplô meghatározás szerint – „szakszerû mûve-lését és tudományos irodalmi fejlesztését” tûzve ki feladatául.Az évi négy füzet összterjedelme huszonnyolc és harmincötív között mozog. Minden füzet elôbb öt-nyolc tanulmányt,majd változó számú könyvrecenziót közöl. A tanulmányokközött gyakoriak a terjedelmesebb, több füzetben, sôt többévfolyamban, részletekben közölt dolgozatok. A filozófiai ésközjogi tárgyú írások aránya csak a legelsô évfolyamban közelazonos, a továbbiakban a közjogi publikációk hányada egy-harmadra, majd egytizedre csökken, de van évfolyam, amelyegyetlen ilyen tárgyú írást sem közöl. Az elsô évfolyamokbanviszont gyakran feltûnnek olyan közlemények, melyek sema filozófiai, sem az államjogi-jogtörténeti szakba nem sorol-hatók: inkább egy általános kulturális-társadalomtudományiszemlébe illenének.Az új szerkesztô vezetésével 1916-tól változások kezdôd-

nek. Az összterjedelem változatlan marad, az évi négy számhelyett azonban évi hat szám jelenik meg. A közleményekrövidebbek lesznek, a többrészes tanulmányok megritkul-nak, és új rovatok tûnnek fel: a már hagyományosKönyvszemle mellett megjelenik az Önismertetés, a Folyó-iratszemle, a Bibliográfia és az Egyesületi élet rovata is. Aháború utáni válság nyomán tapasztalható visszaesést köve-tôen a fejlôdés a húszas évek közepén indul meg újra, s a ter-jedelem a harmincas évek elejére éri el az eredetit. A har-mincas években ismét új rovatok jelennek meg, a könyvkri-tikák terjedelme lerövidül, mennyisége viszont megnô.1944-ben csak egyetlen füzet lát napvilágot, az 1945–1946-os összevont évfolyam és az 1947-es évfolyam pedig szinténcsak egy-egy számmal jelentkezik.A folyóirat történetében négy korszak különíthetô el vi-

lágosan. Az 1892 és 1914 közötti pozitivista korszakot elôbbaz 1914 és 1919 között, az „újidealizmus” jegyében szerve-

zôdô korszak, majd az 1920 és 1944 közötti szellemtörténetikorszak követi. Az 1945 és 1947 közti zárókorszakot egya-ránt jellemzi az új filozófiai-politikai irányok felé történô nyi-tás és a vég elôrevetülô árnyéka.Nem szaktanulmányt írunk, hanem megemlékezést fo-

galmazunk: az egyes korszakokat nem idézzük föl tehát rész-leteiben. Pár vonással, csak a legfontosabb tendenciákat föl-villantva jellemezzük mindegyiket.

A pozitivizmus programjával: 1892–1914

Mikor a meginduló folyóirat programjává a pozitivizmustemeli, Európában az már túl van a fénykorán. Mintegy félévszázados hegemóniáját 1870–1871 után elveszti, a filozó-fiai közgondolkodásban részben a neokantianizmus, részbena különbözô életfilozófiák veszik át a helyét. Magyarországonviszont éppen ekkor, a kilencvenes években indul recepció-jának újabb hulláma.A lap pozitivista irányára a szerkesztô személye és prog-

ramadó nyitótanulmánya egyaránt garancia. Pauer Imre, abudapesti egyetem rendes tanára ekkor már két évtizede pro-pagálja a pozitivizmus tanait. 1874-es akadémiai székfogla-lójában a filozófia tekintélyének visszaszerzése érdekében atények elfogulatlan vizsgálatára építô módszer szükségességemellett érvel, filozófiatörténetében, wundtiánus pszicholó-giájában és logikájában, vulgárdeterminista etikájában egya-ránt a pozitivizmus recepciójának szorgalmas, ám kevésséeredeti munkásának mutatkozik. A folyóirat általa írott be-vezetô tanulmányának elôfeltevései – a szcientizmus, a me-tafizika-ellenesség, a haladáshit, a természettudomány meg-ismerési mintaként történô felfogása és az egységes tudo-mány eszméje – természetesen szintén a pozitivizmustól va-lók.A program figyelemreméltó következetességgel teljesül.

A folyóirat filozófiai anyagában csaknem a korszak végéig apozitivizmus monopóliuma érvényesül, más irányok hatásalassan, csak a századfordulótól erôsödôen észlelhetô.A folyóirat e korszakbeli tevékenységének súlypontját a

pozitivizmus recepciója jelenti tehát. A recepciós folyamatonbelül érdemes megkülönböztetnünk két irányt: a recepciópozitív-affirmatív, azaz a pozitivista bölcselet ismertetését-terjesztését célzó, és negatív-kritikai, azaz – a pozitivizmusszellemében – más fölfogásokat vitató vonulatokat. Az affir-matív recepció leggyakrabban fölbukkanó alakjai Comte,Spencer, Taine, Renan és Mill. Az öt személyiség a folyó-iratbeli hatás szempontjából három csoportba sorolható.Comte és Spencer hatása a legátfogóbb: a korszak elsô másfélévtizedében az ô recepciójuk nem csupán a nekik szentelt ta-




nulmányokban jelenik meg, hanem a rájuk vonatkozó egyébutalások sorában is tetten érhetô. Taine és Renan néhány na-gyobb önálló tanulmány tárgyaként gyakorol hatást. Mill sze-repe viszont a legkisebb: recepciója néhány elszórt utalásbannyilvánul meg mindössze. A kritikai recepciót tekintve, a po-zitivizmus programjának bázisáról bírált gondolkodók illetveirányok közül – figyelemreméltó módon – kettô szerepelönálló említésre érdemes súllyal: Nietzsche és a keresztény-ség. Az antimetafizikai fölfogásmód fényében mindkettô me-tafizikai gyanúba kerül, s a hagyományos metafizika örökö-sének-fölújítójának, illetve támogatójának-folytatójának mi-nôsül. A két tendencia ugyanakkor nem azonosítható: a Ni-etzsche-bírálat világosabb és egyértelmûbb, a kereszténység-bírálat homályosabb és sokértelmûbb motívum.A pozitivista szellemû tanulmányok színvonala természe-

tesen szerfelett változó: túlnyomó többségük önállóságotnélkülözô, epigon jellegû munka, a jelentôs eredeti teljesít-mények aránya elenyészô.A századvég filozófiájának két legjelentôsebb alakja a fo-

lyóiratban nem, vagy nem megfelelô súllyal szerepel. A leg-jelentôsebb filozófustól, Böhm Károlytól egyetlen, álnévenmegjelent írás olvasható csupán, részben talán a szerkesztôés közte kialakult feszült viszony okán – saját lapjában, a Ma-gyar Philosophiai Szemlében ugyanis annak idején éles hangú,terjedelmes kritikákban leplezte le Pauer könyveinek epigo-nizmusát –, részben viszont Böhm bölcseleti pozíciójának át-alakulása miatt – a comte-iánus és kantiánus indulást ekkorramár az értékelméleti álláspont váltja fel. A filozófiai élet leg-jelentôsebb szervezôje, a Filozófiai Írók Tárát szerkesztô Ale-xander Bernát mind tanulmányaival, mind mûveinek kritikaivisszhangjával jelen van ugyan, folyóiratbeli szerepléséneksúlya azonban nem áll arányban valóságos jelentôségével éshatásával. A századelô spencerizmusának a polgári radikálisfolyóiratokban szereplô, jelentôs teljesítményeket felmutatóképviselôi hasonlóképp hiányoznak. A pozitivizmus recepciójában figyelemre méltó módon

fôként olyanok nyújtanak autentikus teljesítményt, akik fi-lozófiatörténeti rangjukat nem pozitivistaként nyerték el: atiszta logika késôbbi metafizikusa, Pauler Ákos, illetve a vi-talista filozófia elindításában és a relativitáselmélet elôkészí-tésében érdemeket szerzô Palágyi Menyhért. A par excel-lence pozitivisták közül csupán ketten alkotnak külön kieme-lésre érdemeset: az idôfilozófiát és lélektant író Posch Jenôés a természettudományos esztétikát kidolgozó Pekár Ká-roly. A korszak végén, az új irányok elôkészítésében, az anti-

pozitivizmus legkorábbi megfogalmazásában különösképphárman vállalnak szerepet: a mûvészettörténész Lyka Károly,a történetfilozófus-irodalmár Bodnár Zsigmond és a jogász-etikus Bárány Gerô. Bár különbözô okokból és eltérô disz-

ciplínák irányából, de mindhárman abban a helyzetben van-nak, hogy kívülrôl képesek tekinteni a pozitivista programot.A pályakezdô Lyka a mûvészet új jelenségeit számba véve éskritikusi elveit keresve konstatálja a pozitivista korhangulatelmúlását; a kései Bodnár történetfilozófiájának terminusaitalkalmazva fogalmazza meg a pozitivizmus hullámának végét;az induló Bárány a hagyományos metafizikához visszanyúlvatalálja inadekvátnak a pozitivista világfölfogást. A századfordulótól azután, elsôsorban Pauler Ákos Spen-

cerrôl írott nekrológjától egyszerre érkezik meg az antipo-zitivista újidealizmus számos áramlatának hatása: az értéktu-dományos neokantianizmusé, a dilthey-i életfilozófiáé, a bol-zanoi logikáé és a husserli fenomenológiáé. A pozitivizmusfolyóiratbeli monopóliumának megtöréséhez, az új idealistaparadigma kiépítéséhez a századelô két filozófiai csoporto-sulásának jelentkezése járul hozzá a legdöntôbben: a Böhm-és a Lukács-köré.Böhm Károly és tanítványai a badeni neokantiánus iskola

eredményeivel rokon értékfilozófiát dolgoznak ki, LukácsGyörgy és követôi – elôbb A Szellem folyóirat szerzôi, utóbba Vasárnapi Kör tagjai – részben kantiánus, részben életfilo-zófiai fogalmi keretbe foglalt etikai idealizmust képviselnek.Böhmtôl a lap csak halála után közöl egyetlen dolgozatot –axiológiája történeti propedeutikai elôtanulmányának szántírását –, tanítványai közül azonban négyen is föltûnnek: Bar-tók György, Varga Béla, Makkai Sándor és Tankó Béla. Lu-kács korszakbeli hatása ellenben áttételesen értendô: háromgondolkodó, Zalai Béla, Fogarasi Béla és a pályakezdô Mann-heim Károly írásain keresztül érvényesül.

Az újidealizmus jegyében: 1915–1919

A következô, 1915 és 1919 közötti öt esztendô a folyóiratelsô nagy korszakát hozza el. Az 1901-ben megalakult Ma-gyar Filozófiai Társaság másfél évtizedig önálló folyóiratotad ki, a Magyar Filozófiai Társaság Közleményei címmel. 1914-ben a közlöny megszûnik, 1915-tôl a Társaság az Athenaeumotveszi át saját folyóirataként. Az ezt megelôzô évtizedbenamúgy is megritkult államtudományi közlemények meg-szûnnek hát, a folyóirat tisztán filozófiai kiadvánnyá alakul. A szerkesztô a társaság elnöke, Alexander Bernát lesz, aki

komoly munkát fektet a lapba. A fordítói tevékenység, a Fi-lozófiai Írók Tára szerkesztése, a kiterjedt publicisztikai ésnagyhatású tanári munkásság mellett a lapszerkesztés a filo-zófiai tudományosság hazai terjesztésének újabb terepe lesza számára. A programatikusan szelektáló, irányzatos szer-kesztést nyitott, értékorientált koncepció váltja fel. Az 1916-tól évi hat számra növekvô megjelenés rugalmasabb, az ak-




tualitásokra élénkebben reagáló lapot eredményez. Alexander eszménye, mint a lapot indító bevezetô tanul-

mányában is megfogalmazza, a „nemzeti filozófia” gondolata.A polgári nemzetfogalom és a filozófia nemzeti kultúraszer-vezô teljesítményének összetartozó voltából kiinduló kon-cepció normatív-preskriptív filozófiafogalma elvileg valami-féle irányzatosan zárt szerkesztôi koncepció alapját is meg-vethetné. Alexander formátumát mutatja, hogy nem így tör-ténik: a szerkesztô nyitottabbnak mutatkozik a filozófusnál.Az öt évfolyamban a korszak minden fontos alakja jelen

van. Maga Alexander ír filozófiai esszét az intuícióról és azegyéniség filozófiabeli szerepérôl, filozófiatörténeti tanul-mányt a spinozai etikáról, nekrológot Windelbandról és Lot-zéról. Megjelenik, immár több tanulmánnyal is, Böhm Ká-roly. A beköszöntô szám egy tervezett filozófiai szótár szá-mára írott, a filozófiafogalmat tárgyaló írását hozza, benneaz ontológiára és a deontológiára, a „való” és a „kellô” filo-zófiájára tagozódó rendszerének vázlatával. A következô év-folyam akadémiai székfoglalóját közli az értékelmélet felada-táról és alapproblémájáról, benne az értéket a szellem fogal-mára vonatkoztató, Az ember és világa nagyszabású koncepci-óját összefoglaló gondolatmenettel. Tovább alakul és önál-lósul Pauler Ákos életmûve. Elôbb a korrelativitás elvérôlértekezve, bolzanoi szellemben beszél az „igazság fennállá-sáról” mint a „létezés elôfeltételérôl”, majd Brentano-nek-rológjában a „hellén gondolkodókhoz” való visszatérés szük-ségessége mellett érvel, a keletkezésrôl és az elmúlásról írvapedig a „modern logikával szövetkezô metafizika” bázisárólveszi számba a szaktudományos kutatás preszuppozícióit.Feltûnik Lukács György, igaz, csak egyetlen, ám fontos dol-gozattal: a kantiánus Heidelbergi esztétikának az alany–tárgy-viszonyt elemzô fejezetével.Az új korszak meghatározó iránya, az „újidealizmus”

gyûjtôfogalom: különféle filozófiai irányok tartoznak hozzá,amelyek közös kiindulópontja a pozitivizmus-ellenesség. Eza pozitivizmus-ellenesség képezi az egységes bázist, a szem-lélet- és törekvésbeli azonosságot. A pozitivizmusbírálat mel-lett pedig önálló motívumként feltûnik a marxizmusértékelésis.Az antipozitivizmusnak a századfordulótól észlelhetô hát-

térmotívuma most kizárólagosan meghatározó hanggá erô-södik tehát. A pozitivizmus korszaka, mondja az új értékelés,nemhogy aranykort hozott volna magával: egyenesen a filo-zófia megsemmisítésével fenyegetett. Ez az általános meg-ítélés-változás történeti és szisztematikus következményeketegyaránt maga után von. Történetileg gyökeres átértékelésenmegy keresztül a megelôzô félszázad filozófiatörténete: hát-térbe szorulnak benne a korábban legtöbbre tartott poziti-vista gondolkodók, elôtérbe kerülnek a pozitivista korszakmagányos metafizikusai. Az újra elôvett pozitivista gondol-

kodók közé tartozik Taine és Mill. A Taine-t méltató esszéábrázolásában Taine jelentôs gondolkodó ugyan, ám jelen-tôsége éppen abban áll, hogy képes meghaladni saját poziti-vista elôfeltevéseinek korlátait: nem pozitivistaként, hanempozitivizmusa ellenére lesz korának reprezentatív filozófusa.Az indukció problémáját szisztematikusan körüljáró tanul-mány egyértelmûen sikertelennek ítéli Mill törekvését, hogymeghaladja a hagyományos, leegyszerûsített empirizmust: amilli empirizmus alatt ugyanis, úgymond, „naiv intellektua-lizmust” találunk. Elôtérbe kerülnek ugyanakkor a pozitivistakorszak metafizikusai. Figyelemre méltó módon önálló mél-tatásban nem a pozitivizmus hegemóniája utáni irányok kép-viselôi – a nagy neokantiánusok, Dilthey vagy Bergson – ré-szesülnek, noha hatásuk a korszakban végig meghatározó, ha-nem a pozitivizmus uralmának idején az antipozitivista-me-tafizikai szellemet fenntartó kismesterek, mint Eucken és Bo-utroux. Nem gondolati súlyuk, hanem szerepük miatt lesz-nek ezek fontosak: úgy, mint a metafizika-ellenes korban ametafizikai tradíció kontinuitásának megôrzôi. A pozitiviz-musbírálat mellett pedig önállóan tematizálódik a marxiz-musértékelés is. A mindössze három tanulmányban megfo-galmazódó, kicsiny, de figyelemre méltó motívum a marxiéletmû pozitivisztikus-szcientikus és romantikus-eszkatolo-gikus vonulatára egyaránt figyelmet fordít. Az értékelés nemjelent egyhangú elutasítást: a bírálat mellett az azonosuláshangja is megszólal.

A szellemtörténet korszakában:1920–1944

Az 1920 és 1944 közötti tizenöt esztendôt bajos egyetlenhomogén korszaknak minôsíteni. A szerkesztés és a színvonalszempontjából legelôször is két szakasz mutatkozik benne: aProhászka szerkesztôsége elôtti, illetve az az alatti és utániidôszak.A húszas években, említettük, három szerkesztô váltja

egymást. A filozófiatörténeti és filozófiai propedeutikai mun-káival ismert Nagy – késôbb, a harmincas évektôl Halasy-Nagy – József, a történetfilozófus-kultúrpolitikus KornisGyula és a korszak hivatalos katedraszociológiájának képvi-selôje, Dékány István egyaránt a Filozófiai Társaságban viselttisztségével járó kötelességnek tekinti a lapszerkesztést –Nagy és Dékány fôtitkára, Kornis alelnöke a társaságnak.Amint lehet, mindhárman leköszönnek: Nagy pécsi rektor-ságára, Kornis kultúrpolitikusi feladatainak megszaporodá-sára, Dékány betegségére hivatkozva hagyja abba a szerkesz-tést. A korszak egyébként is a lap egyik legnehezebb idô-szaka. A háború, a forradalmak és Trianon sokkja a társaságmunkájában és a folyóirat lehetôségeiben is megmutatkozik.




A korábbinak mintegy negyedére csökkent terjedelem aligtesz lehetôvé többet, mint a társaságban elhangzott elôadásokszövegének közlését. A bölcseleti reneszánszhoz fûzött vá-rakozások egyébként is hamarosan szertefoszlanak.Dékány szerkesztésének utolsó évei alatt már megindul a

lassú fejlôdés: visszaáll az eredeti terjedelem, emelkedik szín-vonal. Az igazi változást azonban Prohászka szerkesztésehozza el. Szerkesztôi feladatát – három elôdjével ellenétben– nem egyszerûen a beérkezett kéziratok sajtó alá rendezé-sében látja. Valódi szervezômunkát végez: szerzôket tobo-roz, megbeszéli a megírandó témákat, kiosztja a recenzá-landó könyveket. Határozott filozófiai koncepcióját nemóhajtja ráerôszakolni a lapra. Szerkesztôi felfogását kettôs ér-telemben is a nyitottság jellemzi: mind az idegen filozófiákrecepciója, mind a foglalkoztatott szerzôk tekintetében tág-keblû gyakorlatot igyekszik érvényesíteni. Az idegen filozó-fiák recepciójának elsôdleges terepévé a szemlerovatot, il-letve különösen a könyvismertetés-rovatot teszi. Egy-egyszámban akár több tucatnyi, rövid néhány flekkes, egyszerreismertetô és értékelô recenzió szerepel, tematikusan csopor-tosítva, a propedeutikáktól a filozófiatörténeti munkákon átaz esztétikai-pszichológiai mûvekig bezárólag. Az ismerteté-sek a teljesség igényével igyekeznek figyelemmel kísérni akortársi európai bölcselet teljesítményeit, az általuk megva-lósított recepció súlypontja azonban, a korszakban érthetômódon – a francia-angol nyelvterülettel szemben – a németnyelvterületre, a tudományfilozófiákkal szemben pedig azéletfilozófiákra esik. A lap szerzôi tekintetében pedig nyitás-sal kísérletezik: az egyetemi-akadémiai tudományosságon kí-vülálló személyiségeket is törekszik megnyerni. Tevékeny-ségének eredményeként a harmincas években a filozófiatu-dományban érezhetôen enyhül – a húszas években még igenéles – ellentét az akadémiai tudományosság és a nem-akadé-miai szellemi élet között. Prohászka szerkesztôi munkája afolyóirat második virágkorát hozza el tehát. Utódja, gróf Ré-vay József az örökség folytatását kapja feladatul. Az etikával,történeti szociológiával, majd pszichológiával foglalkozó fi-atal tudós-esszéista ezt teljesíti is. A negyvenes évek elsô fe-lében, ha a folyóirat színvonalát nem emeli is még tovább,értékeit mindenesetre megôrzi.A lap két háború közötti korszakának meghatározó vonása

az uralkodó filozófiai álláspont hiánya. Míg az elsô két kor-szakban világosan felismerhetô a meghatározó irány – elôbb,a századvégen és a századelôn a pozitivizmus, utóbb, a tízesévektôl az antipozitivista „újidealizmus” –, addig most, a har-madik korszakban éppen a hegemón felfogásmód hiányatûnik szembe. A nyitott szerkesztésnek köszönhetôen számosirány hangot kap, uralkodó szerephez azonban egyik sem jut.A hegemóniáért küzdô irányzatok közül kettô látszik a

legfontosabbnak: a neokantianizmus és az egzisztencializmus.

Hogy a kettô közül egyik sem szerzi meg a meghatározó po-zíciót, ellentétes oka van: a folyóirat szellemtudományos-szellemtörténeti korérzékelésének fényében a neokantianiz-mus túl régi és elavult, az egzisztencializmus túl új és avant-garde iránynak tûnik fel. A neokantianizmus hívei utóvéd-harcra képesek csupán, az egzisztencializmus recepciójábanviszont kezdettôl fogva a bíráló hangok a meghatározók.A harmadik korszak alaphangját ilyenformán leginkább

még az általánosan felfogható szellemtörténeti korérzékelésadja csak. Igaz, a szellemtörténet hazai recepciójának háromszakasza közül a lap ugyan az egyikben sem játszik meghatá-rozó szerepet: sem az 1917-1919 utáni „szellemtörténeti láz-ban”, sem az 1931–1932-es szellemtörténeti polémiában,sem a harmincas évek végének szellemtörténészek kontra„neopozitivisták” vitájában. A „radikális” szellemtörténészekközül nincs jelen a lapban, például, Thienemann Tivadar,Szerb Antal, Farkas Gyula vagy Zolnai Béla, a tág értelembenszellemtudományos orientációjú szerzôk közül pedig SzekfûGyula, Hóman Bálint vagy Fülep Lajos. A jelenlevô szellem-történész szerzôk mûvei közül pedig számos fontos doku-mentum nem itt lát napvilágot, így Prohászka 1932–1935-ös A vándor és a bujdosó-ja sem. A szélesen felfogott – az újidealizmust történet- és kultúrfilozófiává alakító – szellem-történeti korérzékelésnek azonban folyóiratunk is részese.A szellemtörténet befogadásának három rétege is megnyil-vánul benne. Egyrészt hangsúlyos recenziók kísérik figye-lemmel a hazai szellemtörténeti mozgalom eredményeit,másrészt fontos tanulmányok reflektálják a szellemtörténetlényegét, módszertanát és értékét, harmadrészt jelentôs szel-lemtörténészi munkásságok bontakoznak ki.A befogadás elsô rétegét a szellemtörténet hazai orgánu-

mát és alapmûveit nyugtázó rövid, ám hangsúlyos recenziókképezik. Három írásról van szó közelebbrôl: a Minerva indu-lását köszöntô szerkesztôségi cikkrôl és Barta János Thiene-mann Irodalomtörténeti alapfogalmairól, illetve Bóka LászlóJoó Tibor Bevezetés a szellemtörténetbe címû kötetérôl írott is-mertetésérôl. A három írás képezte vonulat azt jelzi, hogy afolyóirat szerkesztôi fontosnak tartják figyelemmel kísérni a„radikális” szellemtörténészek törekvéseit.Jóval figyelemreméltóbb vonulatot képeznek a szellem-

történeti recepció második szintjét képezô írások: a szellem-történet lényegére, módszerére és értékére reflektáló tanul-mányok. Igen különbözô igényû és szempontú munkák ezek.Fogarasi Béla a szellemtörténeti interpretáció problémájátelemzi, Korek Valéria a megelôzô félszázad történetfilozó-fiáit áttekintve tér ki a szellemtörténetre, Barta János az iránymûvészetbölcseleti törekvéseit összegzi, Jánosi József a szel-lemtudományos megismerés kérdését tárgyalja, MátraiLászló végül több harmincas évekbeli írásában foglalkozik azirányzattal. Az írások szerzôi egyvalamiben egyeznek meg:




hogy egyikük sem par excellence szellemtörténész. A szel-lemtörténeti pozícióhoz Fogarasi és Mátrai áll a legközelebb:az elôbbi a dilthey-i és a neokantiánus vonal összeegyezteté-sével kísérletezik, az utóbbi egyfajta fenomenológiával „mér-sékelt” szellemtörténeti felfogást vall. A leíró ismertetésreszorítkozó Korek saját pozíciója homályban marad, a szel-lemtörténet mellett több más német irányt is népszerûsítôBarta fôként az egzisztenciálfilozófiai és a világnézettipoló-giai-karakterológiai iskolák befolyása alatt áll, a szellemtu-dományt értôn, de mégis külsô pozícióból leíró Jánosi neo-tomista katolikus gondolkodó.A szellemtörténészek közül három szerzô teljesítménye

látszik megkerülhetetlennek: Prohászka Lajosé, Kerényi Ká-rolyé és Joó Tiboré. Egyikük munkásságának sem kizárólagosterepe a folyóirat, de valamennyien jelentôs írások sorávaljelentkeznek. Prohászka nem csupán korszak-meghatározószerkesztôként van jelen tehát: a szellemtörténeti irány leg-jelentôsebb szerzôinek egyikeként is. Szellemtudományoskultúrfilozófiája a kései német idealizmus alapjaira épül, ámegymástól világosan megkülönböztethetô rétegeket egyesít.E rétegek egymásutánja itt, folyóiratbeli közleményeiben sa-játos fejlôdésútnak látszik: a radikális – esztétikai életesz-ményt hirdetô – életfilozófiától a mérsékelt – neohegeliánusalapú – szellemtörténeti felfogásig ívelô gondolati evolúció-nak tûnik fel. Kerényi nem par excellence szellemtörténész:a német életfilozófiai és szellemtudományos hagyománytempirikus vallástörténettel és modern lélektannal kiegészítô,a tradicionális klasszika filológiát egzisztenciális tudománnyáfejlesztô – s munkásságával elsôsorban nem a hivatalos-aka-démiai tudományosságra hatást gyakorló – ókortudós. Fo-lyóiratbeli szereplése egyfelôl igen intenzív, másfelôl e kor-szakbeli munkásságának csupán egyetlen szakaszát tükrözivissza maradéktalanul. A húszas évek közepétôl a negyvenesévek elejéig számos írással van jelen. Szerepel több tanul-mánnyal, két ízben is elôadója a Társaság közgyûlésének, ottvan a Pauler Ákosnak szentelt emlékkönyv szerzôi között, írrecenziót, megjelenik több könyvének kritikai visszhangjávalis. Joó végül a folyóirat talán egyetlen sajátképpeni, „radiká-lis” szellemtörténésze. Munkásságának két fôiránya, ismere-tesen, a szellemtörténeti irányzat propagandája, illetve anemzetkarakterológia szellemtörténeti interpretációja. Itt,a folyóiratban egyként közöl filozófiatörténeti és történetfi-lozófiai tanulmányt és recenziót. Bennük munkásságának há-rom motívuma ragadható meg a legegyértelmûbben: a szel-lemtörténet idealista világnézeti alapjainak hangsúlyozása, azéletfilozófiai-vitalista tendenciákkal való szembeállítása, il-letve válságának egy új metafizika irányában történô megha-ladási kísérlete.Az 1944-es évfolyammal a folyóirat az ötvenharmadik

esztendejébe lép. A szokásos évi hat füzet helyett azonban

csak egyetlen szám lát napvilágot az évben. A német meg-szállással a Társaság felfüggeszti mûködését, a folyóirat meg-jelenése megszakad.

A zárókorszak nyitásai és árnyai:1945–1947

A Társaság és az Atheneaum történetében hosszú, kétévescsend következik. A Társaság 1946-ban indul újra, hogyújabb két év múltán, 1948-ban végleg megszûnjék. A folyó-iratnak pedig csupán két évfolyama jelentik meg már: az1945–1946-os összevont évfolyam és az 1947-es évfolyam,mindkettô mindössze egy-egy rövid füzettel.A két évfolyamot három szerkesztô jegyzi: az 1945–

1946-ost Faragó László, az 1947-est pedig együttesen Po-zsonyi Frigyes és Vajda György Mihály. Az elôzô szerkesztô,gróf Révay József, ismeretes, a gyömrôi kommunisták ter-rorcselekményeinek esik áldozatul 1945 tavaszán. Prohászkaalkotóereje teljében van ugyan még, ám a szerkesztést – el-sôsorban politikai okokból – nem vállalja újra: a fiatalabb,harmincas generáció képviselôire bízza a lapot. Elôbb köz-vetlen tanítványa, pedagógiai tanszékének tanársegéde –majd magántanára –, a szellemtörténeti irányzathoz tartozókultúrfilozófus, Faragó László lesz a szerkesztô. Egy évre ráfunkcióját ketten veszik át: az eredetileg vegyészmérnökivégzettségû szabadalmi bíró, a logikával foglalkozó PozsonyiFrigyes meg a bölcsészdoktor középiskolai tanár, a filozófi-atörténész Vajda György Mihály. A harmincas évek derekátólegyébként mindhárman részt vesznek már a Társaság mun-kájában, feltûnnek a folyóirat hasábjain. A Prohászka melletta szerkesztésben is közremûködô Faragó természetfilozófiaiés kultúrfilozófiai tanulmányokat közöl, az ismereteit önkép-zéssel szerzô Pozsonyi logikai dolgozatokkal jelentkezik, azegyezményesekrôl disszertáció-kismonográfiát író Vajda pe-dig apróbb recenziókat publikál. Most mindhárman az elsôvonalba kerülnek.Kiforrott szerkesztôi koncepcióról, tudatos programról

nincsen szó. A fiatal szerkesztôk az újrakezdést kísérlik megcsupán. Hírt kell adniuk a Társaság újjáéledésérôl, el kell bú-csúztatniuk a háború idején meghalt társaikat, egyébként pe-dig az esetlegesen összeállt anyagból kell gazdálkodniuk.A megjelent közlemények alapján így kockázatos dolog

általános érvényû következtetéseket megfogalmazni. Az el-ôzô korszakhoz képest mégis határozott orientációváltás mu-tatkozik, amelyben egyszerre látszik megfogalmazódni amegújulás igénye és feltûnni a jövô elôrevetülô árnya. Azorientációváltás két szintje: a politikai és a filozófiai.A politikai orientációváltás maga is kettôs jellegû: a fo-

lyóirat általános átpolitizálódásában, illetve három, a koalí-




ciós években kurrens politikai fogalom – a szocializmus, ahaladás és a demokrácia fogalma – feltûnésében ragadhatómeg. Ez az átpolitizálódás persze idézôjelben értendô: a ko-rábbi, politikailag tökéletesen intakt szerkesztéshez képestjelenti a politikai motívumok megerôsödését. Nem a folyó-irat nyit a politika felé: a politika tör be a Társaság és a fo-lyóirat életébe. Az újraindulás jogosultságának legitimálásá-hoz a helyénvaló politikai magatartás és álláspont igazolásáravan szükség. A három politikai fogalom – a szocializmus, ahaladás és a demokrácia fogalma – pedig a két füzet háromlegfontosabb közleményében jelenik meg. Az 1945–1946-os évfolyam bevezetô tanulmányában a Társaság új elnöke,Moór Gyula a kereszténység és a szocializmus viszonyátelemzi. Ugyanitt a fôtitkár, Mátrai László a filozófia haladá-sának problémájáról értekezik. Az 1947-es évfolyam nyitó-tanulmánya, az utolsó közgyûlés megnyitója, Szemere Samuelôadása a filozófia és a demokrácia kapcsolatával foglalkozik.A filozófiai orientációváltás tekintetében a folyóirat elôzô

korszakának orientációjával szemben három új irány megje-lenését kell rögzítenünk: az angolszász filozófiai tradícióét,a francia egzisztencializmusét és a marxizmusét.A három irányzat közül az elsônek a jelentkezése a leg-

halványabb. Nincs szó itt az empirista, logikai pozitivista,analitikus filozófia valódi recepciójáról: általában az angol-szász hagyományban született néhány új kiadvány kritikaiszámbavételérôl van szó csupán. Említettük: Prohászka,majd Révay szerkesztése alatt a könyvismertetés-rovat a tel-jesség igényével igyekezett figyelemmel kísérni a kortársi fi-lozófia aktuális eredményeit. A nyelvi orientáció azonban el-sôsorban német, illetve kisebb részben francia volt, angolnyelvû kötetek jóval ritkábban szerepeltek a rovatban. Annálfigyelemre méltóbb ebbôl a szempontból a zárókorszakanyaga: a két füzet könyvismertetés-rovatának összesen hu-szonnyolc recenziója közül tizenhét angol nyelvû kötetet is-mertet. A nyelvi nyitás azonban nem jelent egyben egyetértôrecepciót. A könyvismertetések csaknem kivétel nélkül ér-tetlenül-ellenségesen állnak szemben az angolszász tradíciósajátos teljesítményeivel. Az angolszász analitikus hagyo-mányban való jártasságot mindössze két – az 1947-es évfo-lyam Szemle-rovatában olvasható – rövidebb tanulmány árulel. Az egyikben a szerkesztô, Pozsonyi Frigyes a korrespon-dencia-elmélet és a szkepticizmus szélsôségeivel szemben azigazság koherencia-elmélete mellett érvel, a másikban Har-sányi János a filozófiai tévedések logikai alkatát elemzi.A két háború közötti korszakban a folyóirat, mint kifej-

tettük, folyamatosan figyelemmel kíséri a német egziszten-cializmus teljesítményeit. Amikor most a francia egziszten-cializmus recepciója indul meg, a lap saját korábbi tradíciójátfolytatja csupán. A váltás mögött, persze, a nyelvi orientáció– elôbb említett – megváltozása is ott van. A német érdekû

anyagok helyett az angolok mellett a franciák is elôtérbe ke-rülnek. Nem véletlen azonban, hogy a francia vonatkozásúközlemények csaknem kizárólag a francia egzisztencializmus-ról tudósítanak: az irány ekkorra, a háború utánra válik nem-zetközi jelentôségûvé. A lap írásai a francia egzisztencializ-mus e korszakbeli átfogóbb recepciójába illeszkednek. A vo-nulat legfontosabb megnyilvánulása – néhány kisebb recenziómellett – Hamvas Béla nagyívû áttekintéssel szolgáló szem-letanulmánya.A francia egzisztencializmus recepciója egy filozófiai

irányzat befogadását jelenti. A marxizmus recepciójában vi-szont elválaszthatatlanul összefonódik a filozófia és a politikaiideológia befogadása. A folyóirat számára, ez világosan lát-ható, a marxizmus nem az egyik filozófiai irányzat a többiközött: egy mind meghatározóbb politikai irány legitimációsideológiája. Befogadásában így egyszerre van benne az ôszinteérdeklôdés és a politikai számítás, az elfogulatlan kíváncsiságés a zavarba ejtô naivitás motívuma. A befogadás tárgya nema marxizmus egyik vagy másik irányzata: maga a hivataloskortársi szovjetmarxizmus, a hamarosan idehaza is monopol-helyzetbe kerülô marxizmus-leninizmus. A vele kapcsolatosattitûdöket szemléletesen demonstrálja a marxista kötetekrôlírott három recenzió kétféle beállítódása: ezek közül kettômár az ötvenes évek bornírt lelkesedését idézi, a harmadikellenben még csupán a rácsodálkozást mutatja.A marxizmus recepciójának két meghatározó közleménye

Szalai Sándortól és Lakatos Imrétôl való. A két fiatal marxista– Szalai szociáldemokrata, Lakatos kommunista ekkor – akésôbbi dialektikus materializmus két fontos toposzát pendítimeg: a „tudat anyagi feltételezettségének tételét”, illetve a„fizikai idealizmus bírálatát”. Szalai bölcseleti miniesszéje tu-dománytörténeti példákkal érvel amellett, hogy a tudomá-nyos megismerés a természetben an sichmár létezô törvény-szerûségeket ismer fel. Lakatos terjedelmes recenziója a mo-dern fizika világképét elemzô angol kötetrôl szól csupánugyan, minden benne van azonban már, ami majd a mono-polhelyzetbe kerülô marxista-leninista felfogás jellemzôjelesz. A saját álláspont önreflexió és kétely nélküli magabiz-tossággal való képviselete, az eltérô nézeteket vallók denun-ciáló címkézése, a filozófiatörténetet a materializmus és azidealizmus küzdelmeként szemlélô manicheus felfogás, a fi-lozófiai felfogásokat közvetlenül társadalmi erôkhöz rendelôvulgárszociologizálás – mint cseppben a tenger, mind-mindott van már ebben az írásban.A recenzió hangja, lehet mondani, egyben a filozófiai At-

henaeum búcsúja is.

*„Lapunk a görög-római, zsidó-keresztény, nyugati-kon-

zervatív, európai-magyar, egyetemes-legitimista, társada-




lomtudományi-szépirodalmi régi-modern szellem lapja. Ab-ban a reményben íródik, hogy van ilyen szellem, vagy leg-alábbis van igény arra, hogy legyen.” A most induló Athena-eum fôszerkesztôjének beköszöntô szavai ambiciózus koncep-ciót fogalmaznak meg. Hogy ambiciózus koncepciót tényleg

meg lehet valósítani a szerkesztési gyakorlatban, a régi, filo-zófiai Athenaeum példája bizonyítja. Hosszú története soránez valóban a mindenkori kortársi európai szellem magyarközvetítôje volt.Tudjanak róla a mai Athenaeum olvasói is.




A konzervatív közgazdaság-tudomány megteremtése –egyben az osztrák iskolának nevezett közgazdaság-tudományigondolkodás megalapozása – a tudománytörténet egyik leg-nagyobb alakjának, Carl Mengernek a nevéhez fûzôdik, akimegalkotta és kidolgozta a konzervatív organikus fejlôdésnagy elméletét a reakciós és szociális konzervativizmusokkal,valamint a szocialista-etatista racionalizmussal szemben.E jelentôs elmélet megalapozója, Carl Menger 1840-ben

született Galíciában, a Habsburg Birodalom e távoli, nemsokkal korábban megszerzett tartományában. Apja nemesirangú jogász volt, anyja csehországi kereskedôcsaládból szár-mazott. Menger Prágában és Bécsben járt jogi egyetemre.Az egyetem elvégzése után a bécsi kormánylap tôzsdei tu-dósítójaként dolgozott fél évtizedig. Itt figyelt fel arra, hogyaz árak alakulása semmilyen viszonyban nincs a termelésiköltségekkel, ami az akkori közgazdasági gondolkodás, az an-gol-skót klasszikus közgazdasági iskola egyik fô tétele volt.1

Menger az 1871-ben megjelent, A közgazdaság-tudomány alap-elvei címû könyvében kimutatta, hogy az árak alakulásánakmozgatórugója a vevôk és eladók szubjektiv értékitélete acserélendô termékek számukra fontos hasznosságáról, s nempedig az adott termék elôállításának termelési költsége.2

Menger könyvével hozzájárult a közgazdaságtudomány mar-ginális forradalmához, ami nyomán új alapra helyezôdött aközgazdasági gondolkodás. Emiatt Carl Menger ma már csakúgy él a tankönyvekben, mint a közgazdaság-tudomány mar-ginális fordulatának egyik megalapozója.3 Emellett maximummég egy mondat szerepel róla a tankönyvekben, az, hogy,hozzá fûzôdik az osztrák közgazdasági iskola megalapítása.Az osztrák közgazdasági iskola a harmincas évek közepéig az

egyik legfontosabb közgazdasági iskolának számított, de akeynesi forradalom nyomán a közgazdaság-tudomány part-szélére szorult,4 s napjainkban a közgazdaság-tudomány egyiklegliberálisabb irányzatának számít. Ennek a cikknek az a célja, hogy bemutassa: Menger

alapmûve többrôl szólt, mint az értékelmélet újraalapozásá-sáról, egy szaktudományos fordulatról. Menger igazi célja azvolt, hogy kidolgozza a gazdasági fejlôdés konzervatív orga-nikus evolucionista nagy elméletét,5 amiben az egyén szub-jektiv értékítéleten alapuló értékmeghatározás, a határha-szonra való törekvés törvénye, a marginálitás jelensége csakaz egyik közbensô építô elem. Valójában Menger mûve azegyike azoknak a nagy elméleteknek, amely az emberi tár-sadalmi fejlôdés menetét világítják meg. 6

Az eredeti mengeri konzervatív organikus fejlôdéskon-cepció mára jórészt a feledés homályába merült. Az organi-kus evolució gondolata jórészt Hayek nevéhez kapcsolódóanél tovább,7 aki az osztrák közgazdasági iskola harmadik nem-zedékéhez tartozik.Itt fontos tisztázni, hogy a gazdasági fejlôdés konzervatív

organikus evolucionista nagy elmélete nem azonos a politikaikonzervativizmussal. Különösen nem azonos azzal a konzer-vatívok politikai ellenfelei által gyakran terjesztett imázzsal,amely azonosítja a konzervatízmust a maradi feudális, agrá-rius, klerikális érdekek képviseletével, vagy azzal a magukatkonzervatívnak tartók által gyakran vallott politikai felfogás-sal, amely a nagyvárosok modernizmusával és dekadenciájá-val, a tôke és a szocialisták osztályuralmával szembeni ellen-állással azonosítja a konzervatizmust. 8 Annál is fontosabb ezaz elhatárolódás a politikai konzervatizmustól, mert Menger



Tóth András

A konzervatív közgazdaság-tudomány születése

1 Schulak, Eugen Maria and Unterköfler, Herbert (2011) Austrian School of Economics a History of Its Ideas, Ambassadors, and Institutions. Auburn, Alabama: Ludwig von Mises Institute,

p. 13.2 Menger, Carl. Principles of Economics. New York: New York University Press, 1871 (1976). 3 Bloch, Henri-Simon (1940), Carl Menger: The Founder of the Austrian School Journal of Political Economy, Vol. 48, No. 3 June, pp. 428-433, Hickson, Charles (2000)

“Menger’s Organic View of Institutions”, in: Murphy and Prendergast (eds.) Contributions to the History of Economic Thought4 Smith, Barry (2010) Austrian Philosophy and Economics, in.: In Wolfgang Grassl & Barry Smith (eds.), Austrian Economics and Austrian Philosophy, p. 245-272,5 Az „organikus evolucionizmus” kifejezést Ludassy Máriatól vettem át. Ludassy Mária (1989) “Szabadság vagy egyenlôség? (Változatok a neoliberalizmusra, 1960– 1980).” In Sza-

badság, Egyenlôség, Igazságosság, Budapest: Magvetô, 67.o.6 A nagy elméletrôl lásd: Madarász Aladár (2008) Visszatérhet-e a „nagy elmélet” a közgazdaságtanban? Megjegyzések a rendszerparadigma elmélettörténetéhez, Közgazdasági

Szemle, LV. évf., 2008. február (95–106. o.) 7 Lásd például: Horkay Hörcher, Ferenc. (2014)”A klasszikus liberalizmus fogalma, eszmetörténeti rekonstrukció három rétegben.” In.: Szántó Veronika (szerk.) A szabadság

iskolája: köszöntô kötet Ludassy Mária tiszteletére, L’Harmattan, 171-186.o.8 Ennek a szakasznak a fogalmazása annak a vád- és önkép-megfogalmazásoknak a kiterjesztése, ahogy Schlett István rekapitulálta a századforduló agrárius magyar konzervatívjaival

szemben alkotott politikai ellenérveket és agrárius konzervatívjainak önképét. De Schlett cikke egyben arra is példa, milyen nehéz a politikai konzervatizmus tartalmának a megragadása.Schlett elemzése hat különbözô, idôben egymást követô politikai konzervatív írányzatot ír le az 1830 és 1930 közötti egy évszázadnyi idôszakban. A hat egymást követô, önmagátpolitikai konzervatívnak tartó politikai irányzat mindegyike jelentôsen eltért elôdjeitôl abban, mit is tartott a kozervatizmus lényegének, és egyike se tekintette magát a korábbi kon-zervatizmusok utódjának, vagy ha igen, akkor saját korukban nem konzervativnak tartott véleményeket rajzolt át konzervatívvá. Például Szekfû reform-konzervatív programjánakpozítiv elôképe Széchenyi, aki magát liberálisnak tartotta, s akit kora vezetô konzervatív politikusa, Dessewffy József is liberálisnak tartott. Lásd: Schlett, István (2009) Mi a konzerva-tiviznus mint politikai pozi�cio� – adott helyen, adott ido� ben? Kommenta�r, 2009. 2. sz. p. 5-20.p.


elkerülte a politikai állásfoglalást, szinte sosem nyilvánítottvéleményt politikai kérdésekben.9 De személyes preferenciáiis azt mutatják, hogy nem érdekelte a politikai reform-kon-zervatizmusnak az a formája sem, amely az “ôsi értékekbôlindul ki,” és azok konzervatív, szerves átalakulására törek-szik.10 Sosem használta a nemesi rangját jelölô “von” kötô-szót, s nem fogadta el a fônemesi rangot, amit azután aján-lottak fel neki, hogy véget értek Rudolf trönörökösnek adottórái.Az 1840-ben született Menger gondolatvilága olyan kor-

ban fogant meg, amikorra az 1848-as forradalmak már meg-törték a haladásellenes, reakciós, feudális konzervatizmust,a régi arisztokratikus rendet megôrizni akaró eszmék uralmátAusztriában.11 Menger ifjúkora egybeesett a császárság kon-zervativ-liberális korszakával, a brit szabadkereskedelmi mo-dell átvételével, az iparosodással, a polgárosodással. Az 1848utáni modellváltás nyomán sosem látott fejlôdés következettbe, korábban ismeretlen lehetôségek nyíltak az egyéni elôre-haladásra, a társadalmi mobilitásra. A fejlôdés és a liberáli-sabb gondolkodás a korábban egymásnak feszülô erôk békéskiegyezésének és kompromisszumos együttmûködéséneknyugalmát hozta magával a birodalomban, s ennek egyikeleme volt az 1867-es úgynevezett kiegyezés is. Ausztriaszellemi tekintetben is kinyilt 1848 után, amikor megszünta cenzúra. Ekkor jelenhetett meg végre Ausztriában is AdamSmith könyve a nemzetek gazdagodásáról12 Adam Smithkönyve volt az elsô olyan világsikerré vált írás, amely ma-gyarázatot és receptet adott a kor gondolkodóinak és politi-kusainak a szabadkereskedelem elônyeirôl, és segített meg-érteni azt, miként vált Nagy-Britannia a világ legfejlettebb,leggazdagabb országává és legnagyobb hatalmává. Nagy-Bri-tannia arra is jó utat mutatott az iparosodás és a piacosodásfelé tájékozódóknak, hogy miként lehet a gazdasági szabadságbiztosításával párhuzamosan elkerülni a forradalmi robba-nást, és megôrizni a hagyományos arisztokratikus elitek tár-sadalmi pozicióját, kiegyezni a feltörekvô polgársággal.

Emiatt az osztrák konzervativ közgondolkodásra általábanjellemzô volt a brit alkotmányosság csodálata. Az osztrákkonzervatív gondolkodás, hasonlóan a brit konzervatizmus-hoz, nem vetette el a polgári fejlôdés útját.13 Brit hatásra azosztrák mérsékelt konzervatizmus kiegyensúlyozottabban ésantropológialiag és ismeretelméletileg helyénvalóbban gon-dolkodott a szabadságról, tekintélyrôl, a hagyományról és azészrôl, mint a francia közgondolkodás, ahol a felvilágosodásgondolkodói a racionális társadalom-átalakitás lehetôségé-nek, filozófiai illúziónak adtak tápot. Az osztrák konzervatívközgondolkodás különbözött a némettôl is, amelyben a fran-cia forradalom és hódítások hatására, visszahatásként egyrészta reakciós, haladásellenes konzervatizmus, másrészt a tisztaész hatalmába és az állam gondoskodó szerepébe vetett el-képzelések vált meghatározóvá.14 Barry Smith azt állítja, hogyaz osztrák (pontosabban szólva osztrák-magyar, sôt, osztrák-magyar-lengyel) filozófiai tradiciót a brit empiricizmus kö-vetése jellemezte. Mintegy rimelve Nyiri elôbb ismertetettgondolatmenetére, azt hangsúlyozza, hogy módszertanát te-kintve az osztrák filozófia alulról indult ki, a létezô valóságcserepeibôl építette fel elméleti konstrukcióit, szemben anémet filozófiával. Az osztrák filozófiai gondolkodásra az isjellemzô – Arisztotelész nyomán –, hogy a világot megis-merhetônek és értelmesnek tartja, s ezért lehetségesnek látjaértelmezését, a belsô törvényszerûségek feltárását, szembena német spekulatív filozófiával, amely a történelem nagy vo-nulatait próbálta kollektivista szellemben megmagyarázni.15

Nem véletlen, hogy Burke-nek, a brit politikai konzer-vatizmus nagy gondolkodójának óriási hatása volt a korabeliosztrák gondolkodásra16 Burke fô hozzájárulása a konzervatívgondolkodáshoz a fontolva haladás és az organikus fejlôdésmegfogalmazása volt a politikai életben, szemben a franciaforradalom racionális társadalomalakító mérnöki törekvése-ive.17 Gazdasági kérdésekben Burke elfogadta Adam Smithnézeteit a szabadkereskedelem elônyös voltáról a merkanti-lizmussal, az állami beavatkozással szemben.18



9 Az osztrák titkosrendôrség róla készült feljegyzései szerint sose csatlakozott egyetlen politikai irányzathoz sem, s politikai értelemben semmi említésre méltót nem találtak róla,amikor rendôrségi ellenôrzésen ment keresztül, mielôtt kinevezték volna Rudolf trónörökös nevelôjének.Lásd: Streissler, Erich. W. Carl Menger on economic policy: the lectures toCrown Prince Rudolf, in.: Caldwell, Bruce. (ed.). Carl Menger and His Legacy in Economics, 2000, p. 107-130.

10 A reformkozervatizmus ilyen megfogalmazásának eredete: Szekfu� Gyula (1934) A három nemzedék, és ami utána következik. Budapesti Egyetemi Nyomda, V. fejezet. 11 I. Ferenc szerepérôl a feudalisztikus monarchikus rend visszaállításában a Napoleoni háborúk után lásd: Ferrero, Guglielmo The Reconstruction Of Europe Talleyrand And The

Congress Of Vienna 1814-1845, New York: Putnam’s Sons. 12 Schulak, Eugen Maria and Unterköfler, Herbert (2011) Austrian School of Economics a History of Its Ideas, Ambassadors, and Institutions. Auburn, Alabama: Ludwig von Mises Insti-

tute.13 Nyiri, 1986. 20.o.14 Nyiri, 1986. 11.o.15 Részletesebben lásd: Smith, Barry ibid. Jellemzô, hogy Menger arisztoteliánus volt, s nem platónikus, mert az utóbbi spekulativ filozófusnak számít. Lásd: Menger, Carl (1883)

Problems of Economics and Sociology, pp . 168—69. 16 Mi sem jellemzôbb, mint az, hogy Burke német fordítója, Friedrich von Gentz egyben Metternich kancellár tanácsadója volt. Gentz a burke-i ésszerû szabadságtól várta az új,

jobb világot, amely bevilágítja a barbárság, a lealacsonyodás, a szolgaság és az ezerféle nyomor szinhelyét, amely a régi feudális világ együttjárója volt. Lásd: Nyiri, Kristóf (1986) Európaszélén. Budapest, 13 -18. o.

17 Molnár Attila Károly (2004) Edmund Burke, Ph.D. PPKE. 18 Petrella, Frank (1963-64) Edmund Burke: A Liberal Practitioner of Political Economy, Modern Age, Winter 1963-1964. p. 52-60., Prendergast, Renee (2000) “The political

economy of Edmund Burke” in: Murphy and Prendergast (eds.) Contributions to the History of Economic Thought, pp. 251-272.


Menger mûvét úgy is lehet tekinteni, mint a burke-i or-ganikus fejlôdés konzervatív gondolatának a közgazdaságtanimegalapozását.19 Menger, Burke-hez hasonlóan hitt az orga-nikus fejlôdésben, a spontán intézményfejlôdésben, s elve-tette a racionális világformálás és átakítás felvilágosodáskorikoncepcióját.20 Menger abban is hitt, hogy az intézményekmilliónyi egyéni akció hatására alakulnak ki és változnakmeg.21 Pontosabban szólva, ha egyszer valakik felfedeznekegy hatékonyabb megoldást, amit mások átvesznek, és elöny-nyel járhat számukra is, akkor az gyorsan elterjed, mintáváválik, s intézményesedik is az a magatartásforma. Menger in-tézményformálódási koncepciójának kulcseleme, hogy azértjönnek létre intézmények, mert az emberek együttmûköd-nek, s nem egyedül cselekszenek légüres térben. Éppenegyüttmûködésük teszi szükségessé az együttmûködés sza-bályainak kialakulását22 Vagyis Menger nem tagadta a kollek-tív entitásokat, a közösséget formáló intézményeket, hanemmeg akarta érteni létrejöttüket s átalakulásukat.23

Burke és Menger emberképe is közös: a reális szociológiaijellegû, empirikus tapasztalatokon nyugvó ember.24 Mengeraz emberközpontú közgazdaság-tudomány megalkotására tö-rekedett. Karl Menger, Carl Menger fia, apja fômûve má-sodik kiadásának elôszavában azt emelte ki, hogy apja szá-mára az emberi természet volt a kiindulópontja minden te-oretikus tudományos vizsgálódásnak.25 Menger az egyéntnem egyszerû elemnek tekintette, a társadalmi organizmusrészecskéjének, aki besorolható egy skálába, alá van rendelvea gazdasági és társadalmi mechanizmusok mûködésének, ahatalmas és megváltozhatatlan intéymények által kiejlölt ke-retnek.26 Menger közgazdasági világmagyarázatát a minden-napi életbôl ismert, valóságos, hús-vér, vagyis tökéletlen, devágyakkal és tudásszomjjal rendelkezô, újítani képes emberképére alapozta. Számára az ember a maga ura, értelmes,akarattal bír, mindenki másnál jobban tudja, mik a saját szük-

ségletei, és képes és akar tenni a szükségletei kielégítése ér-dekében, javítani akar saját sorsán. Képes környezetét meg-ismerni, tanulni, új ismereteket szerezni, felfedezni, s emiattjavítani saját során úgy, hogy közben környezetét is átalakítja.Emiatt Mengernél az összes társadalmi intézmény alapja, lé-toka és végcélja az egyén.27 Ebbôl az emberképbôl kiindulvaépítette fel azt az oksági láncot, amely abból indul ki, hogyaz ember biztonságra, vágyai kielégítésére törekszik, és egy-ben képes tudását növelni, s mutatja ki, miként következike két inherens emberi tulajdonságból a magántulajdon, acsere, az egymástól függetlenül termelôk hosszabb-rövidebbtermelési láncainak kialakulása, amely mûködésének feltételea piaci alapon mûködô cserekereskedelem, a piacgazdaságkialakulása. Menger organikus evolucionista nagy elmélete ugyanak-

kor nem azonos Burke pragmatizmus konzervativizmusával,28

minden hasonlóság és közös kiindulópont ellenére. Burke azegyediségben hitt, s elvetette az absztrakt teoterizálást.Burke számára a haladás elôsegítése, a reform gyakorlati, em-pirikus kérdés volt, s elvetette a toretikus reform-koncep-ciókat.29 Menger vele ellentétben abban hitt, hogy a gazda-ságban törvények uralkodnak, amelyek ok-okozati kapcso-latokon keresztül hatnak.30 Menger számára a közgazdaság-tudomány teoretikus tudomány, amelynek feladata, hogy fel-tárja a gazdasági jelenségek közötti törvényszerüségeket, ok-sági kapcsolatokat. 31

Menger fô feladatának azt tartotta, hogy felfedje ezeketaz általános törvényszerûségeket, a gazdasági fejlôdés moz-gatórugóit. Azt, hogy miként következnek ezek a törvény-szerüségek az inherens emberi tulajdonságokból. Azt, hogymelyek azok a közgazdasági törvények, amelyek irányítjákaz ember gazdasági cselekvését, és amelyek figyelembevételea legjobban szolgálja az emberek biztonságát, együttmûkö-dését és ebbôl fakadó jólétét.



19 Menger egyik legnagyobb korabeli tudományos ellenfele, Schmoller azzal kritizálta Mengert, hogy mûve a spontán fejlôdésrôl szóló burke-i gondolat áttétele a közgazdaságtanba,s Burke-höz hasonlóan azt gondolja, hogy a törvények nem egy hatalom teremtményei (itt Schmoller az államra gondol). Schmoller, Gustav (1883) “Zur Methodologie der Staats- undSozial- Wissenschaften,” Schmollers Jahrbuch 7 (3): 240–58. Id by: Raico, Ralph. Classical Liberalism and the Austrian School. Alabama: Mises Institute, 2012. 24.o.

20 Arrow, Kenneth J� (1994) Methodological Individualism and Social Knowledge� The American Economic Review, Vol. 84, No. 2, 21 Menger, Carl (1883/1963)Problems of Economics and Sociology. Urbana: University of Illinois Press, pp. 152-55.22 Hickson, Charles (2000) “Menger’s Organic View of Institutions”, in: Murphy and Prendergast (eds.) Contributions to the History of Economic Thought,23 Boettke, Peter (1995) Review of Carl Menger and his Legacy in Economics, ed. by Bruce Caldwell. In.: Research in the History of Economic Thought and Methodology, Vol.

13. pp. 285-293.24 A közös emberkép megfogalmazásának forrása Körössényi András Burke-jellemzése. Körösényi András (1989) Liberális vagy konzervatív korszakváltás? Gondolat: Gyorsuló idô 14-

15.o.25 Menger Karl Introduction, in: Menger, Carl (1923), Grundsätze der Volkswirtschaftslehre, 2nd edition with an introduction by Richard Schüller, Hölder-Pichler-Tempsky, Vienna.�

IX. o. id by: Reinert, Erik S. (2005) Austrian economics and ‘The Other Canon’ in.: Backhaus ed. Modern Applications of Austrian Thought, Routledge: London and New York, 253-299, p.275,

26 A társadalomnak alárendelt ember megfogalmazását a Centesimus Annus encikliából vettem át, pp. 13.27 A megfogalmazás során felhasználtam: Gronbacher, Gregory (1998) The Need for Economic Personalism, Journal of Markets and Morality, 1998. Autumn.28 A pragmatikus konzervatizmus kifejezést Nyiritôl (1986, 19. o.) vettem át.29 Prendergast, ibid.30 Hayek, F.A. (1967) ‘Dr Bernard Mandeville’, in F.A. Hayek (ed.) New Studies, London: Routledge & Kegan Paul, 1978�31 Boettke, ibid.


Menger kétféle intézmény-alakulást különböztetett meg.Egyfelôl az organikus fejlôdést, azt az intézményfejlôdést,amely az emberek egymás közötti interakciói során alakulki, s szilárdul meg, függetlenül attól, hogy mi volt a cselek-vôk szándéka. Ez esetben az intézmény kialakulása és átala-kulása nem tervezett következménye az emberi cselekvés-nek.32 Ettôl megkülönböztette a pragmatikus intézmény for-málást, amikor politikai hatalom birtokában egy politikai ve-zetô tudatosan kikényszerít egy magatartási formát, s ezzellétrehoz egy intézményt, amely beszabályozza az emberi ma-gatartást.33 Menger a racionális célzatú, pragmatikus intéz-ményformálást kevésbé hatékony formájának tekintette azemberi viselkedés olyan célú szabályozására, amelynek ered-ménye mindenki számára a lehetô legjobb feltételeket biz-tosítja, hogy egyéni céljait elérje. 34

Menger nemcsak megkülönböztette az organikus és apragmatikus intézményformálódást, hanem különbséget tettabban is, hogy miként érvényesülnek a közgazdasági törvé-nyek e két intézményformálódás esetén. Az organikus intéz-ményformálódás esetében azt tartotta, hogy azonos ok-oko-zati törvényszerûségek érvényesek minden emberi cselek-vésre,35 mivelhogy az emberi inherens tulajdonságokból in-dult ki a törvények felismerése érdekében, s abban hitt, hogyaz emberi természet biológialag determinált, s azonos azegész világon, mégha esetleg egyes egyének különbözô tár-sadalmakban némileg különbözô intézményéket hoznak islétre a helyi különlegességeknek megfelelôen. 36 Ezért az or-ganikus fejlôdésre lehetségesnek tartotta általános törvény-szerûségek, ok-okozati összefüggések megállapítását.37 Azosztrák közgazdasági iskola Mengert követô fiatalabb nem-zedékéhez tartozó Ludwig von Mises nevéhez füzôdik annakkimondása, hogy az olyan pragmatikus intézményformálás,amelynek célja a piac, a piaci törvényszerûségek korlátozásaugyancsak szubjektuma a gazdasági törvényeknek. Hiába hi-szik azt a politikusok, hogy képesek felülirni a gazdasági tör-vényeket, azok hosszútávon a politikai akarattal szemben isérvényesülnek, de hatásukat romboláson keresztül fejtik ki.Az intervencionizmus által okozott nem kivánt hatás továbbiintervencionizmust provokálhat ki, amely következményeblokkolt fejlôdés és stagnálás lehet.38

Menger azt tartotta, hogy az igazi társadalomtudományteoretikus tudomány, amely a spontán intézményfejlôdés so-rán létejött egzakt intézményeket képes felismerni, s az egyesintézmények közötti belsô törvényszerûségeket, ok-okozatikapcsolatokat képes feltárni és leírni. Az empirikus vizsgálatezzel szemben, csak arra alkalmas, hogy az empirikus típu-sokat tudja felfedni, amely emprikus tipusok aszerint változ-nak, ahogy a sajátos természeti és szociális környezetük ha-tására kifejlôdtek, s emiatt nem alkalmasak általános törvény-szerüségek levonására.39

Az egzakt tipusok felismerésének módja Menger szerint:a jelenségeket legegyszerûbb alkotórészeikre kell visszave-zetni, s abból kiindulva kell felépiteni az egész komplex in-tézményrendszert, kimutatva a komplexitáshoz vezetô ok-okozati kapcsolatokat. Menger módszerében Arisztotelesztkövette, aki hasonló logika alapján épitette fel politikaelmé-letét az ideális államról és a természeti jogról. 40

Menger azt akarta kimutatni, hogy a zavartalan, organikusfejlôdés esetén az emberi tudásvágy és igények nyomán fej-lôdô munkamegosztás és komplex termelési láncok logikájamiként vezet el a piacgazdasághoz, a modern társadalom ki-alakulásához. Menger organikus-evocionalizmus nagyelmé-lete, mint jeleztük, a valóságos hús-vér emberbôl kiindulvamutatja ki a piacgazdaság szükségszerû kifejlôdését.Ez az emberközpontú, a reális emberképbôl kiinduló új-

ragondolása a közgazdaságnak azért volt idôszerû és fontos atizenkilencedik század hetvenes éveiben, mert a gazdasági li-beralizáció ellenhatásaként a brit és német szellemi életbenegyre erôsebb hangot kaptak azok a közgazdasági irányzatok,amelyek szembefordultak a szabad piacgazdaság brit modell-jével, s az azt megalapozó klasszikus közgazdaságtannal,Adam Smith és David Ricardo elméleteivel. A szabadkeres-kedelem ellen érvelôk kihasználták az angol klasszikusok ra-cionális haszonszerzésre törekvô emberképének egyoldalú-ságát és értékelméletének alapvetô hibáját, miszerint a pia-con egyenlô értékek cseréje folyik, amely értékek mércéjeaz adott áruk termelésének költsége.A romantikus konzervatív és piacellenes Adam Müller az

iparosodás, a fejlôdés, a városiasodás nyomán fellazuló er-kölcsök ellen lázadt fel, s romantikus antikapitalistaként a



32 Menger, 1883, ibid. 131–8.33 Arrow, ibid.34 Hickson, Charles (2000) Menger Organic View of Institutions, in.: Murphy and Prendergast (eds.) Contributions to the History of Economic Thought, pp. 273-294.35 Garrouste, Pierre (2008) The Emergence and Evolution of Institutions: The Complementary Approaches of Carl Menger and Thorstein Veblen, mimeo. 36 Hickson, ibid.37 Garrouste, ibid.38 Mises, Ludwig (2012) Selected Writings of Ludwig von Mises, vol. 1: Monetary and Economic Problems Before, During, and After the Great War, ch. 27. Liberty Fund: Indi-

anapolis.39 Gorrouste és Hickson ibid. 40 Hickson41 Gray, Alexander 1980. The Development of Economic Doctrine. New York and London: Longman., p.202-212


piac korlátozásában hitt, s a céhes szabályozáshoz hasonló kö-tött gazdaság érdekében érvelt a közösség védelmében.41

Fichte állami irányítású zárt nemzetgazdaság mellett érvelta szabadkereskedelemmel szemben.42

Az iparosodást támogató, de Németország elmaradottságamiatt aggódó Friedrich List azt tartotta, hogy a szabadkeres-kedelem csak a fejlett angol ipar dominanciáját erôsíti. Listszerint a fejlett angol ipar a fejletlen országokat, mint ami-lyenek a XIX. század elsô felében a német fejedelemségekvoltak, kizsákmányolja, és megakadályozza fejlôdésüket. Listipari védôvámokkal és az állam ipartámogatása révén reméltemegvédeni a születô német ipart, és versenyképessé tenni abrit iparral, s csak akkor javasolta bevezetni a szabad keres-kedelmet, ha Németország utolérte Nagy-Britanniát. Ugyan-akkor a védôvámokkal védett Németországon belül az egy-séges szabad piac és a vállalkozási szabadság biztosítása mel-lett érvelt, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a szabadság kor-látozása, a régi arisztokratikus rend fenntartása blokkolja aziparosodást, és romlást eredményez.43

A radikális-szocialista Marx azt állította, hogy a piaci csereegy új körmönfont kizsákmányolási forma, amiben a tôke-tulajdonosok kisajátítják a munkásoknak járó érték egy ré-szét, mert eltérô a munkaerô-használatért fizetett csereér-ték, a munkaerô ára és a munkás által megtermelt érték, amunkaerô használati értéke. E két érték különbsége a profit,amivel a tôkések ármányos módon megrövidítik a munkás-okat, anélkül, hogy azok ezt észrevennék. Marx szerint mivela kizsákmányolás oka a magántulajdon, csak a szocializmuskivívása, a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételeképes megszüntetni a kizsákmányolást.44

Nemcsak a marxista szocialisták, hanem a forradalmi mar-xizmustól idegenkedô, de szocialista nézeteket vallók is – mintpéldául Durkheim – ugyancsak osztották azt a véleményt,hogy a piac felelôs az elidegenedésért, az anómiáért, s meg-szüntetése révén lehet emberibb társadalmat kiépíteni. 45

Amiatt, hogy a racionális haszon-maximalizáló ember-képbôl indult ki a piaci viselkedés során, 46 s az emberi szim-pátia és morális cselekvés terét a piacon kivülre helyezte, apiacot lecsupaszította az embertelennek is tekinthetô, csakhaszonért folyó machinációk terepére, amely – ahogy késôbbPolányi magyarázta – csak azért gyôzedelmeskedhetett, mert

liberális utópisták az állam segítségével rákényszerítettek azemberiségre a piacot, és szétverték az emberi közösségeketa piactól megvédô tradicionális intézményeket.47 Ezért sokanvallották – s vallják ma is –, hogy a piac az emberi termé-szettel ellentétes, vagy csak az emberiség egy kis részének, akiméletlen törtetôknek válik elônyére. S ha igy van, akkor ak-kor léteznie kell egy jobb, humánusabb, emberibb szempon-tokat is figyelembe vevô koordinációs mechanizmusnak, amelynemcsak a törtetôknek, az ügyeskedôknek enged teret.Az úgynevezett Német Történelmi Iskola közgazdászai a

szociális császárság programját hírdették meg, s amellett ér-veltek, hogy az államnak kell fellépnie a kapitalizmust – visz-száságainak enyhítése érdekében. Tagadták, hogy a piacnaklennének általános törvényei, s úgy vélték, a történelmi fej-lôdés során kialakult sajátos nemzeti kultúrák és intézményekhatározzák meg az országok fejlôdését. Ennek jegyében ta-gadták a kor meghatározó liberális eszméit, s a császárságtólremélték, hogy az egységes, igazságos és hatalmas Német-országban korlátozza a spekulációt, a kapitalizmust, és biz-tonságot adjon minden németnek a jóléti állam megterem-tésével.48

A német szellemi élet antiliberális irányzatai mellett aprogresszív vagy szociális liberalizmus49 térhódítása Nagy-Britanniában is veszélyeztette a piaci társadalom szabadságát.John Stuart Mill, a klasszikus közgazdaságtan utolsó jelentôsképviselôje eljutott a szociális liberalizmus megalapozásáig,anak kimondásával, hogy ketté lehet választani a termelés ésaz elosztás szféráját, s fenn lehet tartani a piacgazdaság szabadmûködését jelentôs állami újraelosztás mellett.50

Ráadásul sokan megkérdôjelezték a piac feltételezett lát-hatatlan kezének smith-i koncepcióját, azt, hogy hosszútávona piac az a koordinációs mechanizmus amely mindenki szá-mára a lehetô legjobb megoldást eredményezi a gazdaságiéletben. Ahogy fentebb tárgyaltuk, míg a német romantikusantikapitalisták a XIX. század elsô felében a céhes korporá-ciók visszahozásától remélték a piac korlátozását, addig a né-met történelmi közgazdasági iskola képviselôi a XIX. századmásodik felében a szociális feladatokat is felvállaló államtól,a szocialisták pedig a piac teljes kiiktatásától, a termelés tár-sadalmi szintû megszervezésétôl, a szocializmustól várták agazdaságnak a piacnál is hatékonyabb és emberségesebb ko-



42 Berend, T. 1983. Válságos évtizedek. Budapest: Gondolat. 170-173.o. Berend T. Iván ebben a könyvében Fichtét a nemzeti szocializmus egyik elôfutáraként értékelte.43 List, Friedrich. (1841/1909) The National System of Political Economy. London: Longmans.44 Sperber, Jonathan. Karl Marx a Nineteenth Century Life. London and New York: Liveright Publishing Corporation, 201345 Lásd: Aron, Raymond. (1970) “Durkheim”. In: Main Currents of Sociological Thoughts. London: Penguin. 46 Bár Adam Smith emberképe sokkal bonyolultabb volt, mint az köztudatban él. Lásd: Rae, ibid, and Otteson, James R. (2000) The Recurring “Adam Smith Problem” History of

Philosophy Quarterly Vol. 17, No. 1 (Jan., 2000), pp. 51-74.47 Polanyi, Karl The Great Transformation: The Political and Economic Origins of Our Time. Boston: Beacon Press, 1944/2001.48 Shionoya Yuichi (ed.) 2001 The German Historical School, London and New York: Routledge. Hülsman, Guido. Mises: The Last Knight of Liberalism. Auburn: Ludwig von Mises Ins-

titute, 2007. 49 A Wikipedia Millst a szociális liberalizmus cimszó alatt tárgyalja. https://en.wikipedia.org/wiki/Social_liberalism




ordinációját, amely így ráadásul a piacnál is gazdaságabb tár-sadalmat hoz létre, s együttjár az emerek közötti egyenlôségmegteremtésével, az ember kiteljesülésével, a szükség-szerûség birodalmának megszûnésével, s ezzel együtt az el-idegenedés felszámolásával. 51

Menger harmincegyéves korában, 1871-ben megjelente-tett, A közgazdaságtudomány alapjai címû könyvében nemkora piacellenes nézeteit támadta, bár könyve a piacellenesközgazdasági nézetek ellen irányult. Menger fô célja az volt,hogy kijavítsa a smithi-ricardói klasszikus közgazdasági iskolakét legfontosabb hibáját, az egyoldalú, racionális emberké-pet és értékelméletüket, amely szerint a piacon a termékekárát hosszútávon az elôállításukhoz szükséges munka hatá-rozza meg. A klasszikus brit közgazdászok egyoldalú ember-képének és hibás értékelméletének korrekciójával újra akartaalapozni a közgazdaság-tudományt. Ezzel kimondatlanul ismegcáfolja a különféle piac-korlátozó és piac-ellenes közgaz-dasági elméleteket. Azért akarta újraalapozni a közgazdaság-tudományt, hogy támadhatatlan és logikailag kikezdhetetlenlegyen a klasszikus iskola legfontosabb üzenete: a piac, mintIsten láthatatlan keze, a lehetô legjobb eszköze annak, hogyaz emberek és a nemzetek gazdagodjanak, és békében éljenekegymással. A szabad kereskedelem lehetôvé teszi, hogy amunkamegosztáson keresztüli együttmûködés ezermillió szál-lal összekösse az egymástól távol élô embereket. Az emberekés az emberi közösségek közötti zavartalan együttmûködés afeltétele annak, hogy az emberiség kiemelkedjen a barbárságállapotából, és a lehetô legteljesebben ki lehessen elégítenibárki biztonságra és vágyai kielégítésére való igényeit. Ennekkulcsa, ahogy Adam Smith megfogalmazta, semmi más, mintbéke, alacsony adók és toleráns igazságszolgáltatás az államrészérôl, s a többirôl a dolgok természetes folyása gondos-kodik. Ha viszont a kormányok beavatkoznak a gazdaságiéletbe, akkor nemcsak megakadályozzák a fejlôdést, de akormányzás óhatatlanul elnyomó és korlátlanul önkényes,tirannikus hatalommá válik.52

Menger azt akarta bebizonyítani, hogy a piac kialakulásaés a piacra történô árutermelés logikus következménye azemberi tudásvágynak és biztonságra törekvésnek. A szabadpiac a lehetô legjobb eszköze minden egyes ember vágyai le-hetô leghatékonyabb kielégítésének. A piaci fejlôdés általános

érvényû törvényszerûség, amely ok-okozati kapcsolatok nyo-mán óhatatlanul általánossá válik, feltéve, ha az állam nemakadályozza a piac logikájának kiteteljesedését pragmatikusintézmények kikényszerítésével. Mert Menger szerint az ál-lami piackorlátozó beavatkozás monopoliumokat eredmé-nyez. Az állam által kikényszerített monopólium következ-tében csökken a gazdasági fejlôdés, korlátozódik a lehetôségminden egyes ember számára a lehetô legteljesebb igényki-elégítésre. Az általános jólét romlása következik be. Az ál-lam által kedvezményezett vállalkozók szûk köre jár csak jólmindenki más kárára. Menger könyve azoknak a XIX. századi nagy világmagya-

rázó írásoknak a sorába tartozik, amelyek azt kívánták felfej-teni, hogyan és miért alakult ki a modern piaci és ipari tár-sadalom, s amelyek választ kerestek arra, miként lehet a leg-jobban mûködtetni ezt a szokatlan, új, állandóan változó, semiatt gyakran félelmetesnek feltûnô társadalmat. Mengerazt is ki kívánta mutatni, hogy a piaci cserén alapuló keres-kedelmi társadalom a piac zavartalan mûködése esetén nemhoz létre olyan mechanizmust, amely sokak elszegényedésé-hez, s kevesek mérhetetlen meggazdagodásához vezet. Ép-pen ellenezôleg, a piac mûködése garantálja, hogy ne alakul-hassanak ki mesterséges monopoliumok, amelyek védelme-zik kevesek jólétét, s gátolják sokak felemelkedését. EmiattMenger szerint a piaci társadalomnak nincsenek olyan belsôellentmondásai, amelyek miatt óhatatlan lenne a piaci társa-dalom összeomlása.53 Éppen ellenkezôleg, a piac biztosítja alehetô legrugalmasabb együttmûködési formát, amely biz-tosíthatja az emberi igényt a biztonságra és az újitásra egy bi-zonytalan, az egyes ember által nehezen befolyásolható vi-lágban. A mengeri világban az emberi fejlôdés mozgatóru-gója az emberek és emberi közösségek közötti együttmûkö-dés, és nem a konfliktus, az egymással antagonisztikus osz-tályok harca, mint Marxnál. Menger könyve hallatlanul fontos gondolatmenet a piaci

társadalom kialakulásáról és belsô törvényszerûségeirôl,amelyet annál is idôszerübb megismernünk, mert hazánk-ban eddig legfeljebb csak korlátozott hatást tudott kifejteni,e jelentôs könyv ugyanis a mai napig nem jelent meg ma-gyarul.

50 Mills, John Stuart (1859) On Liberty, London: Longman. Millrôl mint progressziv liberálisról lásd: Brink, D 2013, Mill’s Progressive Principles, Oxford: Clarendon Press51 Lásd: Aron, Raymond. (1970) “Durkheim”. In: Main Currents of Sociological Thoughts. London: Penguin. 52 Smith egy levelébôl idézi: Rae, John. 1985. Life of Adam Smith. p.53-5553 Menger gondolatai hatottak a szintén Menger volt tanszékén, Bécsben közgazdasági diplomát szerzett Schumpeterre, aki a húszas évek eléjén írt mûveiben folytatta a mengeri

gondolatot, s kimutatta –szemben a marxista kritikákkal – hogy szemben a nem piaci, hiearchikus és blokkolt társadalmakkal, a piaci társadalom képes leghatékonyabban biztosítani azegyéni mobilitást. Lásd: Schumpeter, Joseph (1966) Imperialism and Social Class. New York: Meridian Books. Hasonló gondolatot fogalmazott meg szintén: Mises, Ludwig (1957/2007)Theory and History, ch. 7. Mises Insttitute: Auburn.


A harmadik magyar köztársaság elsô elnöke elôtt fejethajtva az alábbi tanulmány elsô felében egyrészt néhány ki-egészítéssel újraközlünk egy húsz évvel ezelôtt született írást,másrészt új elemekkel bôvítve közlünk egy tíz évvel ezelôttszületett esszét, végül a tanulmány második felében e korábbiírásokat kiegészítjük egy idén született írással.Ilyenformán az itt közölt tanulmánynak három elôzménye

van. A szöveg elsô része 1995-ben jelent meg egy új alkot-mányt szorgalmazó kötetben (akadémiai kiadványban), majdnémileg módosítva 2005-ben újra napvilágot látott egy fo-lyóiratban (a politikatudomány referált lapjában), de az aláb-biakban mindkét szövegváltozatnak egy némileg módosítottés jegyzetekkel kiegészített formája olvasható. Az írás má-sodik része az idei évben, 2015-ben íródott egy nagyobb ta-nulmány részeként, és korábban még nem jelent meg sehol.A szövegek jelen integrációját az egyes szövegrészek össze-függései indokolják, továbbá az a körülmény, hogy a korábbiírások a legújabb szövegrész elôzményeiül, valamint érv-rendszerének alátámasztásaiul szolgálnak, ezért az új mon-dandó bevezetéseként értelmezhetôk.1

„ÖNÁLLÓ ÁLLAMFÔI HATÁSKÖRE VAN”

Az alkotmányjogi szakirodalom megoszlik abban a kér-désben, hogy parlamentáris körülmények között az államfôvajon része-e a végrehajtó hatalomnak vagy sem. Ebben adöntô kérdésben – mint ismert – maguk az alkotmányok ismegoszlanak.E szakmai vita ugyanúgy alkalmas arra, hogy megossza a

véleményalkotókat, mint más közjogi természetû viták,ugyanakkor – például – a „melyik kormányzati forma a jobbmegoldás”, a „melyik parlamentarizmus-változat a jobb vál-tozat”, vagy a „melyik elnökválasztási mód a jobb módszer”típusú vitákkal szemben ez a vita jóval szárazabb, tárgy-szerûbb, nyersebb. Nem igényel értékítéletet. Nem kellhozzá elkötelezettség. Nem akar semmit elérni, csak meg-állapítani.Érdekessége, hogy az alkotmányjoggal foglalkozókon

kívül lényegében nem érdekel senkit. Még nagyobb érde-kessége, hogy az alkotmányjoggal foglalkozók közül viszont

nagyon sokakat érdekel. Legnagyobb érdekessége azonbanaz, hogy megmarad logikai, szépészeti vitának. Megjegyez-zük, hogy a vita esetleges eldöntésébôl a tételes jogra nézvenem vonhatunk le sok közvetlen következtetést, mindennapiéletünkre, jogi kultúránkra, intézményeinkre nézve pedigtulajdonképpen nem következik belôle semmi.Ennek ellenére a vita lehet heves, és az is. Ha tüzetesebben

megvizsgáljuk a vita tárgyát, és letesszük a voksunkat azegyik vagy másik álláspont mellett, akkor tulajdonképpennem értjük, mit vitat azon a másik fél.Egészen egyszerûen szólva az a kérdés, hogy az államfô

„csupán” az állam feje, vagy túl azon, hogy az „állam feje”,még az állam egyik hatalmi ágának a feje is. Utóbbi esetbennem ô azonban a kormány feje, hiszen az – ugyebár – a kor-mányfô, ellenben minthogy a végrehajtó hatalmat nagyobbegységnek kell tekintenünk, mint annak „részhalmazát”, akormányt, minek feje a kormányfô, ezért az államfôt csak avégrehajtó hatalom egészének fejeként tekinthetjük, s ekkéntô a kormánynak is, sôt a kormányfônek is „feje”, feletteselenne. Ez utóbbi megállapítás talán indokolható is volna, desemmiképpen sem volna jobban indokolható, mintha aztmondanánk, hogy az államfô mindhárom hatalmi ágnak afeje. Érdekes módon a szakirodalomban alig merül fel, hogy

az államfô – mondjuk – a törvényhozó hatalom feje volna,vagy – éppenséggel – a bírói hatalom feje lehetne, holott –mint majd erre rámutatunk – ezen állításoknak talán volnaannyi indokoltságuk, mint annak az állításnak, hogy az államfôa végrehajtó hatalom feje. Mindenesetre a végrehajtó hatalomfejeként – mint tudjuk – nem kormányoz, legfeljebb ural-kodik, vagy még azt sem teszi, csak reprezentál, megjelenít,beszédet mond, jelen van, egyszerûen van.Szeretnénk világosan láttatni, hogy ez a „lét”, vagyis ez

az „ottlét”, ez a „jelenlét” nem egyszerûen „meglét”, hanemolyan garanciális tényezô, biztosíték, jogállami garancialevél,aranybulla, adott szó, amely nélkül nincs parlamentáris kor-mányforma, nincs kontinentális alkotmányos jogállam, sôt– nem túlzás – nincs európai közjog. Az államfôi hatalomnem csupán bokréta a nemzet kalapján (bár kétségkívül van-nak reprezentatív, szimbolikus, ha úgy tetszik: esztétikaifunkciói is, mi több: összes funkcióját tekinthetjük repre-zentatívnak, szimbolikusnak és „szépnek”), hanem jogállami



Szentpéteri Nagy Richard

A parlamentáris államfô

1 A szövegek elôzményeire lásd: SZENTPÉTERI NAGY Richard: Az államelnök jogállása, hatásköre és választása. In: Holló András (szerk.) Köztársasági elnök az új alkotmányban.MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995, illetve SZENTPÉTERI NAGY Richard: A parlamentáris kormányrendszer államfôje, Politi-katudományi Szemle, 2005/3.


hatalmi erô, amely reprezentál, szimbolizál, széppé és érvé-nyessé tesz, vagyis – mint majd ki fogjuk fejteni – legalizálés legitimál.Magyarországon az említett vitában többségi álláspontot

képviselnek azok, akik az államfôt mindhárom hatalmi ágfölé, a semleges zónába, válságáthidaló funkcióba helyezikel. Mi magunk is ezt az álláspontot képviseljük, de látnunkkell a másik gondolkodás logikáját is.E másik gondolkodás úgy tartja, hogy az államfôi jogo-

sítványok végrehajtói jogosítványok: azokban a végrehajtóhatalom nyilvánul meg. Ezek a jogosítványok e nézet szerintéppen azért különbözô nemû jogosítványok, mert a másikkét hatalmi ág irányában hatnak. Ezen álláspont képviselôiabból indulnak ki, hogy a kormányzás teljes formája a hatalmiágak egyensúlya. E rendszerben a hatalmi ágak egymást elle-nôrzik. Ez a felfogás a checks and balances elvét írja rá a parla-mentarizmusra. Ez azonban a prezidenciális kormányformájúEgyesült Államok alkotmányos alapelve. E nézet abból indulki, hogy amiképpen a parlamentarizmusban a parlamentmegbuktathatja a kormányt, azonképpen – bizonyos kogensfeltételek mellett – a kormány is feloszlathatja a parlamentet.Ez jelenti azt az egyensúlyt, ami az amerikai rendszerben vi-szont nincs meg.2

Mindkét nézetnek tökéletes a belsô logikája. A kérdésösszefügg a hatalommegosztás tanával, amellyel még termé-szetesen foglalkozni fogunk. Érdekes megfigyelésként meg-állapítható azonban, hogy az államfôt a végrehajtó hatalomrészének tekintô felfogásnak tulajdonképpen nincs is szükségeállamfôre. Az államfô az az intézmény, amely nélkül a hatalmigépezet elképzelhetô. Ez talán meglepôen nyers megállapítás,de tartalmát tekintve igaz, hogy ha az államfô a végrehajtóhatalom feje, akkor nincsen feltétlenül szükség rá, hiszenjogosítványait más szervek is elláthatnák. Gyakorlatilag ezaz egyetlen intézmény, amelyet az állami intézmények közül– ha megfelelô logikával építjük fel ôket – akár – nem azeurópai tényleges történelmet, hanem az utilitáriánus for-mális logikát tekintve – ki is lehetne hagyni a kormányzatirendszerbôl.Ha azonban az államfôt semleges hatalomként fogjuk fel,

amely kívül áll a végrehajtó hatalmon, akkor az igazság éppenfordított: ha minden állami intézményt kifelejtünk is, az ál-lamfôt – ha államról beszélünk – nem felejthetjük ki.3 Ennekaz igazságnak a bizonyítására ugyanakkor csak azután vállal-

kozhatunk, hogy megvizsgáltuk az államfôi hatalomgyakorlásjellegét (és némileg az európai alkotmányok szövegezési gya-korlatát is). A legérdekesebb kérdés persze annak történetivizsgálata volna, hogy a monarchiából köztársaságba váltóállamok milyen elméleti megfontolásokból tartották fenn azimmár korona nélküli államfôi intézményt. Ennek történetivizsgálata nem tartozik e dolgozat tárgykörébe, de az meg-állapítható, hogy a független, semleges, negyedik hatalmiágként funkcionáló államfôi hatalom feltalálása Európábantörtént meg. Feltalálója – mint ez ismert – Benjamin Cons-tant volt.4 A híres francia gondolkodó érvei azonban nemgyôztek meg mindenkit Európában. Érdekes módon máigtart a vita arról, hogy a parlamentáris rendszer államfôje va-lójában a végrehajtó hatalom feje-e, avagy az államé (ideértveaz összes hatalmi ágat, illetôleg egyiket sem). Constant rend-szere ugyanakkor mai nyelven úgy is megfogalmazható, hogybár történetileg minden hatalom a király kezében volt, aparlamentarizálódás során a törvényhozó és az igazságszol-gáltató hatalom kikúszott az államfô kezébôl, és az a parla-menthez, illetve a független bíróságokhoz települt át. Az ál-lamfô legtovább a végrehajtó hatalomban tartotta pozícióit,ám a 19. század parlamentarizálódása és a 20. század köz-jogtörténete során itt is fokozatosan területet vesztett, és„középen”, a három klasszikus hatalmi ág csúcsán, ám azokbabele nem folyva, az „uralkodik, de nem kormányoz” pozíci-ójában találta meg a helyét.Azok ez elméletek, amelyek az uralkodó, de nem „kor-

mányzó” államfô helyét a végrehajtó hatalomban helyezikel, legtöbbször azzal érvelnek, hogy az államfôtôl indul akormányalakítás (errôl késôbb még sok szó lesz). Ezen el-méletek elfogadásához azt kellene föltételeznünk, hogy a„kormányalakítás megindítása” fontosabb jogosítvány, mintazok a jogosítványok, amelyekkel az államfô a másik két ha-talmi ág viszonyában rendelkezik anélkül, hogy azokba ezenelméletek szerint „beletartoznék”, márpedig ennek föltéte-lezésére nincs kellô indokunk. Az államfô mind a törvény-hozás vonatkozásában, mind az igazságszolgáltatás vonatko-zásában fontos hatalmi jogosítványokkal rendelkezik,melyeknek fontossága legalábbis egyenlô súlyú azzal az egyet-len jogkörrel, amely az államfôt a végrehajtó hatalomhozköti, kizárólag kinevezés jellegû jogosítványokról lévén ezena területen szó.Az államfô hatalmi jogosítványait könnyen értelmezhetjük



2 E nézet legkitûnôbb képviselôinek érvelésére lásd SCHMIDT Péter: , illetve KOVÁCS Virág: IN: Csink Lóránt – Szabó István (szerk.): Az államfô jogállása I. Pázmány UniversityPress, Budapest, 2013, pp.

3 A jelenre vonatkozó magyar irodalomból erre a kérdésre lásd: SZENTE Zoltán: IN: Csink Lóránt – Szabó István (szerk.): Az államfô jogállása I. Pázmány University Press,Budapest, 2013, pp.

4 A monarchiából köztársaságba való átmenet és a kormányforma kialakulásának európai és hazai történetét kitûnôen meséli el WIENER György: IN: Csink Lóránt – Szabó István(szerk.): Az államfô jogállása I. Pázmány University Press, Budapest, 2013, pp. és WIENER György: IN: Feitl György (szerk.): , továbbá WIENER György: A parlamentáris kormányzatirendszer jogintézményeinek fejlôdése Nyugat- és Dél-Európában. IN: Dezsô Márta – Kukorelli István (szerk.): Ünnepi kötet Sári János egyetemi tanár 70. születésnapja tiszteletére. Rejtjel,Budapest, 2008, pp. 455. és köv.


olyan jogosítványokként, amelyek a közjogi történeti fejlôdéssorán az államfô kezében maradtak, miközben az egyes ha-talmi ágak tényleges hatalmi jogosítványai az államhatalmiágak alkotmányos intézményeinek kezébe mentek át.5 Ez ajogos értelmezés azonban nem ment föl minket annak elis-merése alól, hogy az államfô kezében megmaradt jogosítvá-nyok tényleges, alkotmányos, hatalmi és hatalmat konstituálójogosítványok, amelyek közül a kegyelmi jog (az igazság-szolgáltatás vonatkozásában) vagy a parlament föloszlatásánakjoga (a törvényhozás vonatkozásában) aligha tartható kevésbéfontos vagy kevésbé „hatalmi” jogosítványnak, mint a kor-mány „kinevezése” (a végrehajtó hatalom vonatkozásában).Az igazságszolgáltatás vagy – különösen – a törvényhozásvonatkozásában egy egész sor hatalmi jogosítvány sorolhatóföl. Valójában ha a kinevezési jog volna az a jogosítvány,amely az államfôt az általa „kinevezett” hatalmi ágba sorolná,akkor nem volna indokolatlan az államfôt akár a bírói hatalomrészének is tartani, tekintettel arra, hogy a klasszikus parla-mentáris rendszerben az ország valamennyi bíráját az államfônevezi ki.Ebben a vonatkozásban mindenesetre arra érdemes utalni,

hogy a klasszikus, azaz az elsô európai alkotmányok szerke-zetébôl és fogalmazási módjából az államfô „központi”, „szu-verenitás-alapú”, „legfôbb” közjogi pozíciója jól értelmezhetô.Abból az elméleti alapállásból indokolt kiindulni, hogy aparlamentáris rendszerben az államfô alkotmányos helyérea „mindhárom és egyik sem” formulája jellemzô. Ez nem je-lent mást, mint hogy a parlamentáris rendszerekben az ál-lamfô mindhárom hatalmi ág vonatkozásában jelentôs, desohasem „ügydöntô” pozícióval rendelkezik, mi alapján úgytartozik mindhárom hatalmi ágba, hogy nem válik azok ré-szévé, és e hatalmi domíniumokon mindvégig kívül marad,mely utóbbi sajátosságot sok szerzô azzal látja leírhatónak,hogy az államfôi hatalmat mintegy „negyedik hatalmi ágként”konstruálja meg.Az említett elméleti vita olyan természetû diskurzus,

amelyben az európai alkotmányos rendszerek ismerete nem-csak elônyös, de jól hasznosítható is, amennyiben példák so-kaságát lehet idézni a kontinens elmúlt két évszázadánakközjogi történetébôl ennek vagy amannak az elméleti konst-rukciónak az alátámasztására.Bölcs dolognak tetszik ugyanakkor annak kimondása,

hogy sokféle parlamentáris modell létezik, de az egyszerûségkedvéért legalább kettôt jól megkülönböztethetünk egymás-tól. Az egyik minden bizonnyal a brit modell, a másik azon-ban az európai kontinentális gyakorlat. E két rendszer sokrokon vonást mutat egymással (mindkét modell parlamentáris

képzôdmény), de lényegesek a különbségek is, s az egyik lé-nyeges különbség éppen a hatalommegosztás értelmezésébenvan. A brit példában valóban nehéz fölfedezni a hatalom-megosztás elvét (ez jószerivel csak Montesquieu-nek sike-rült), ám azért ott is tetten érhetô egy cizellált munkameg-osztás, sôt lényegében csak a rendszer csúcsán beszélhetünka hatalom egységérôl, de az alsóbb szinteken már fölfedezhetôa három elkülönült hatalmi ág lefelé nyúló két szárnya, aközigazgatás és a független igazságszolgáltatás elkülönültstruktúrája. Ami pedig a kontinenst illeti: a hatalommegosztásfontos garanciális szabályok révén valósul meg – függetlenbíráskodás, szervezetileg is külön álló (a csúcson is független)igazságszolgáltatás; a kormány és a parlament relatív elválása(néhány országban a miniszter nem is lehet a parlamenttagja), és így tovább. Ám a hatalommegosztás lényegébenvaló megvalósulása nem zárja ki a rendszerek parlamentárismivoltát: Ciprust és Svájcot kivéve minden európai országalapvetôen parlamentáris, és csak azután más, például fél-prezidenciális rendszerû.Ha a parlamentáris rendszert meg kívánjuk különböztetni

más rendszerektôl (így például a prezidenciális rendszerek-tôl), számos jellemzôt sorolhatunk föl, s közülük mintegytucatnyi inkább az egyik vagy inkább a másik rendszerre vo-natkozik. Ha azonban olyan jellemzôket keresünk, amelyek-rôl fogalmilag kizárható, hogy a másik rendszerben is meg-találhatók legyenek, mert éppen ezek adják a rendszerprezidenciális vagy parlamentáris voltát, akkor – mint eztmár ennek a résznek az elsô fejezetében leszögeztük – háromolyan sajátosságot nevezhetünk meg, amelyek kizárólag par-lamentáris jellegûek a parlamentarizmust létrehozó karak-terekkel, és éppen ezek kontrasztjával írható le a másik – etekintetben ezzel ellentétes – rendszer.Emlékeztetôül: a parlamentarizmusra legfôképpen jel-

lemzô három – már említett – fô sajátosság egyszerûen szólvaakként adható meg, hogy (1) az államfô és a kormányfô kétszemély; (2) a kormány politikai felelôsséggel tartozik a par-lamentnek, politikailag az hozza létre, belôle jön, tôle szár-mazik, abból eredezteti legitimitását (még ha formailag azállamfô nevezi is ki) és abban is bukhat meg, mert annak bi-zalmán nyugszik; és végül (3) föl lehet oszlatni a törvényhozótestületet (ez mindig az államfô jogosítványa, de mindig csakpontosan körülírt esetekben lehet alkalmazni, vagy a kormányjavaslata, a miniszterelnök ellenjegyzése kívántatik meg).Mindhárom jellemzôben megjelenik az a tisztség, amely-

nek léte, fölfedezése, „elhelyezése” a parlamentáris rend-szerben magának a parlamentáris rendszernek a találmánya:ez a hatalom az elkülönült államfôi hatalom.



5 Vö: PESTY Sándor:6 Vö: BIBÓ István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/290.html


Érdemes felfigyelni arra, hogy az államfôi hatalom felfe-dezôje (Constant) nagyon népszerû Magyarországon. Újabbkori magyarországi népszerûsége mindenekelôtt Bibó Ist-vánnak köszönhetô, aki a hatalommegosztásról szóló akadé-miai székfoglalójában kellô súllyal helyezte ôt el a nagynevûalkotmányos gondolkodók történeti tablóján. Márpedig etan – mint többször utaltunk rá – az állam fejét a parlamen-táris rendszer struktúrájában „középre” helyezi el, válságát-hidaló, regulatív funkciókat tulajdonítva neki, önálló hatalmiágként, klasszikusan a szuverenitás eredôjeként, azon a szin-ten, ahol már nincs „politika” és nincs „érdek”, csak „törté-nelem” van és ünnepélyesség.6

Azt állíjuk azonban, hogy a klasszikus szuverenitás-kon-cepcióból és a klasszikus európai alkotmányok szövegezésébôlaz államfôi hatalom „önállósága” még akkor is jól levezethetô,ha szerkezetileg az adott alkotmány az államfôi hatalmat avégrehajtó hatalommal egy fejezetben tárgyalja (lásd az eta-lonnak számító klasszikus – egykori – belga alkotmány ide-vágó alfejezetét). Ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy azállamfôi hatalom az alkotmány más fejezeteiben is gyakranelôbukkan, különösen a szuverenitásról szóló elsô részben(az európai monarchiák klasszikus alkotmányai az uralkodószemélyérôl szóló résszel kezdôdtek).Eltérôen a legtöbb európai alkotmányoktól, a köztársa-

ságinak nevezett magyar alkotmány még szerkezetileg is el-különítette az államfôt a végrehajtó hatalomtól, amidôn „AKöztársasági Elnök” címû fejezete önálló részt alkot, „A Kor-mány” címû fejezettel egyenrangúan és a hatályos alaptör-vénnyel megegyezôen.Erre az alkotmányos egykori, de tartalmában a jelenlegivel

megegyezô szöveghelyre (is) alapult az Alkotmánybíróság48/1991. (IX. 26.) AB határozata, amely kimondta: „A köz-társasági elnök kívül áll a végrehajtó hatalmon, önálló államfôihatásköre van. Az Alkotmányból nem vezethetô le olyankonstrukció, hogy a végrehajtó hatalom élén a kormány és aköztársasági elnök állna, akik egymást kölcsönösen korlátozvaés ellensúlyozva konszenzuson alapuló döntéseket hoznak, scsupán a közigazgatás irányítása tartoznék egyedül a Kormányhatáskörébe. Éppen ellenkezôleg: a köztársasági elnöknekaz Alkotmány 31/A szakasz (1) bekezdésében kifejezettendeklarált sérthetetlensége, azaz az Országgyûléssel szembenipolitikai felelôsségviselésének hiánya kizárja az ilyen közöshatalomgyakorlás jogi alapját.”E határozatával az Alkotmánybíróság – a hatályos aalap-

törvény szellemével e tekintetben megegyezô egykori magyaralkotmány európai viszonylatban kivételesen határozott ren-delkezéseit és fejezetstruktúráját értelmezve – az államfôjogállását úgy határozta meg, ahogyan azt az európai politikaigondolkodás történetében elôször Constant írta le. A magyaralkotmánybírák ezzel egy európai méretû fölfogásbeli vitában

tették le voksukat koncepcionális jelentôséggel – persze csaka magyar alkotmányra vonatkoztatva. Teljes egyértelmûség-gel mondták ki, hogy a magyar államfô „kívül áll a végrehajtóhatalmon, önálló államfôi hatásköre van.”Az Alkotmánybíróság egykori – vagyis szakszóval: korábbi

– határozatainak érvényességérôl e helyütt szándékosan nemszólván azt emeljük ki, hogy az egyértelmûség sok esetbenhasznos, kívánatos és tiszteletre méltó jelenség, ezért a je-lenlegi helyzet értékelésénél is – ebbôl az egyértelmûségbôlerôt merítve – e határozatnak nem az érvényességébôl, ha-nem a következetességébôl, határozottságából, egyenessé-géból, vagyis a szellemébôl indulhatunk ki.

ALKOTMÁNYOS TARTALOM ÉS FORMA

Az európai alaptörvények szerkezetérôl és jellegérôlugyancsak sok érdekes dolog mondható el, amely az alkot-mányok általános jellemzôinek tárházát adja, bizonyítva,hogy az alkotmányírás, alkotmányszerkesztés sajátos mûfaj,s a világ alkotmányai úgy hasonlítanak egymásra, hogy az al-kotmányok kutatóinak az egyes különbségeket, sajátosságo-kat, különös jellemzôket kell kiemelniük ahhoz, hogy egyadott alkotmány egyéni arcát, személyes vonásait megraj-zolják. E szép feladat inspiráló lehet az alkotmányozók szá-mára is, ha újabb sajátosságok kimutatására és kidolgozásáraadják a fejüket, de az alábbiakban a dolgozat megjelölt tárgyátszem elôtt tartva arra kell törekednünk, hogy a kontinensalkotmányaiban a vonatkozó passzusokból azt vegyük észre,ami közös.Európa alkotmányait végiglapozva ugyanis az emberben

több olyan benyomás alakul ki, amely egyrészt érdemes arra,hogy az államfô és a kormány szerepét vizsgáló fejtegetésekkiindulópontjává váljék, másrészt alkalmas arra, hogy továbbikérdéseket juttasson az ember eszébe, s ezzel meghatározzaa vizsgálódás irányát. Az alábbi formai megjegyzések tartalmimozzanatok kiemelését szolgálják. Az alkotmányok terje-delmének, belsô arányainak, szerkezetének, szabályozási stí-lusának vizsgálatából, valamint a szabályozás tartalmánakmás jogforrások tartalmával való összevetésébôl fontos kö-vetkeztetések vonhatók le. Ha az európai alkotmányokra rápillantunk, az tûnik fel,

hogy az alaptörvények milyen központi szerepet szánnak azállamfônek. A szövegek látszólag úgy tesznek, mintha az ál-lamfô ott lenne minden lényeges döntésnél, minden fontosállami aktusnál, tôle indulna, vele zárulna a legtöbb közjogifolyamat. Ez a szemlélet számos, nem európai alkotmányrais jellemzô. Hogy egy távoli példát hozzunk, az indiai alkot-mány elolvasása után például az embernek az a benyomása,




mintha Indiában az elnök volna a politikai élet legfôbb figu-rája, holott a tényleges helyzet a legkevésbé sem ez, s míg akülvilág rendszeresen értesül az indiai közélet eseményeirôlés a kormány tevékenységérôl, addig az elnöknek jószerivelmég a nevét sem tudja. (Hangsúlyozzuk, hogy az indiai al-kotmány európai gyökerû, végsô soron brit alapú, és némilegamerikanizált módon chartális, vagyis kiváló tárgya egy alaposvizsgálatnak.)Csalóka benyomásunk – hegeli szófordulattal élve – a

történelem cselének köszönhetô. Valójában az alkotmányjogtréfál meg bennünket, amint az alkotmányok veretes szövegemögött fölsejlik az európai történeti alkotmány és az európaiközjogtörténet.A modern politikatudósok – különösen a ma már divat-

jamúlt behaviorista fölfogás hatására – az alkotmányt vala-miféle avitt, régies, archaizáló, statikus, barokkos cicomájúépítménynek tekintették, amelynek megvan a maga stílus-történeti jelentôsége és bizonyos tekintélye, de amely nemtud, és nem mond semmit a modern közélet olyan jelentôsjelenségeirôl, mint a politikai pártok érdekalkuja, viselkedéseés versenye, egyáltalán a politikai világ dinamikája. Napjainkraazonban – érdekes és szerencsés módon – nem az alkotmá-nyok, hanem az azokat ekként magyarázó fölfogások lettekidôszerûtlenek és idejétmúltak, és azt kell látnunk, hogy apolitikatudósok nemrég szinte újra fölfedezték az alkotmá-nyokat mint élô, normatív szövegeket, melyeket végre ismétnem a letûnt korok poros levéltári dokumentumai közöttkell számon tartanunk.E szemléletváltozás történetének traktátumát elhagyva,

választott tárgyunk terrénumán maradva tesszük meg téte-lünket. Határozottan hangsúlyozzuk, hogy az alkotmányokazon jellegzetessége, hogy az államfô személyét és szerepétközponti súllyal kezelik, nem csupán világos történelmiokokkal, hagyományokkal és hagyománytiszteletekkel ma-gyarázható, hanem inherens és fontos alkotmányjogi okokkalis, melyeknek megértése az alkotmányjog-tudomány mag-jához vezethet el bennünket.Ha csupán az alkotmányok szerkezetét nézzük, a benyo-

másunk ugyancsak az, hogy. Európa valamennyi alkotmányamintha szinte az államfô személye köré íródott volna. Azeurópai alkotmányok szerkezetérôl általánosságban elmond-ható annyi, hogy többnyire intézményi megközelítést alkal-maznak, vagyis az egyes állami intézmények szabályozásátvégzik el az egyes fejezeteikben, holott elméletileg alkal-mazhatnának más megközelítési módot is, például a jogfor-rások oldaláról is közelíthetnének, vagy általában véve a jog-rendszeri megközelítést is alkalmazhatnák.Mindenesetre tény, hogy az elterjedt intézményes meg-

közelítésû alkotmányokban, azaz jószerivel valamennyi ha-tályos európai alkotmányban az államfôrôl legtöbbször önálló

alfejezetben rendelkezik a legitim alkotmányszerzô. Általábanegy egész szerkezeti egység foglalkozik az államfô jogköreiveloldalakon át, mint senki/semmi mással az állami intézményekközül. Pedig az államfô esetében természetesen egyszemélyesintézményrôl van szó (jellemzôen és többnyire, nem tekintvemost a történelmileg különleges helyzeteket, vagy a külön-leges helyzetû országokat, mint például a sajátos kormány-formájú Svájcot vagy az etnikai békességet újratanuló Bosz-nia-Hercegovinát – olyan országokról pedig egyáltalán nembeszélünk, amelyek nem jogállamok).Az államfô közjogi jelentôségét sugalló benyomásunkat

tovább erôsíti, hogy nem csupán az államfôrôl szóló alfeje-zetben, hanem más fejezetekben is találunk utalásokat, re-ferenciákat az államfô egy-egy jogkörére. A kinevezett tiszt-ségviselôkrôl szóló passzusokban, az egyes államjogi aktusokatbemutató passzusokban, vagy más, esetleg csupán deklaratívszakaszokban az államfô újból és újból „felbukkan” a norma-szöveg egyes pontjain. Ennek közjogi oka sokkal természe-tesebb annál, mintsem meg kellene magyaráznunk, sôt jog-szabály-szerkesztési indoka is nyilvánvaló, és összefügg azintézményi megközelítésrôl föntebb mondottak logikájával.Ha az alaptörvények belsô arányait vizsgáljuk, akkor is

azt látjuk, hogy az egyes alkotmányok nagy terjedelemben,részletesen foglalkoznak az államfô jogállásával, jogosítvá-nyaival. Ha ezeket a rendelkezéseket összevetjük a kormány-ról szóló fejezettel, feltûnô aránytalanságot veszünk észre.Teljességgel nyilvánvaló ugyanis, hogy a kormány az államiélet egyik központja, a közélet legnagyobb hatású, döntô té-nyezôje, vagy legalábbis egyike a döntô tényezôknek, demindenképpen súlyosabb szereplô, mint a legtöbbször csupánprotokolláris szerepkörbe szorított államfô, és mégis jóvalkevesebb tételben foglalkozik vele az alkotmány, mint akirály személyével vagy a köztársasági elnök választásával,jogkörével és hasonló ritka hívságokkal.Van ennek persze egy prózai oka is. Általában az állam-

fôrôl szóló fejezet az alaptörvény „legkönnyebb” fejezete.Nem kell alkotmányjogásznak születni ahhoz, hogy az olvasóértse, mit olvas, mert az egyáltalán fölmerülô lehetségesszabályozási tárgyköröket az alkotmányozónak könnyebbvolt egy fejezetbe gyûjteni, mint más intézmények szabályait.Kevés konkrétabb tevékenységet lehet képzelni, mint az alá-írást, a kinevezést, a fölmentést, a megnyitást, az összehívást,a feloszlatást, a kihirdetést vagy a kegyelemadást, és kevésnehezebben megfogalmazható cselekvés számíthat az olvasóértésére, mint az irányítás, az igazgatás vagy a politika meg-határozása, nem beszélve a kormány létét és jellegét leg-meghatározóbban leíró olyan fogalmakról, mint a végrehajtásvagy a bizalom, amelyeknek megértése hosszú stúdiumokatigényel. Ha csak azt tekintjük, hogy a „kollektivitás”, mely akormány munkájára és felelôsségére egyaránt jellemzô,




mennyivel nehezebben megragadható fogalom, mint azegyéni cselekvés és az egyéni politikai felelôtlenség fogalma,láthatjuk a két intézmény szabályozási szintkülönbségénekegyik biztos eredetét. Egy egész elméleti iskola építette teljesfegyverzetét a kormány és a közigazgatás tevékenységét leíróama – sajátos teljességû – definícióra, mely szerint mindenvégrehajtás, ami nem törvényhozás és nem igazságszolgálta-tás. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a végrehajtó hatalmi tevé-kenység egy része jogalkotás, mint a törvényhozásé, másrésze jogalkalmazás, mint az igazságszolgáltatásé, akkor ért-hetô az alkotmányok szûkszavúsága a kormányt bemutatóbekezdésekben.Ha az államfôre vonatkozó szabályozás stílusát, tónusát,

„hangját” vizsgáljuk, feltûnô, hogy az idevágó fejezet vagyalfejezet az alkotmány más jogszabályokhoz képest általábanis emelkedettebb stílusához viszonyítva is ünnepélyesebben,emelkedettebben fogalmaz, s még olyasfajta, dicsôséget éshatalmasságot sugalló fokozott jelzôket is megenged magának,amelyek az alkotmány normativitásával kapcsolatos kívánal-makat is jelentôsen nagyvonalúbban kezelik. Mindez nemcsupán a monarchikus alkotmányokra, hanem a köztársaságialaptörvényekre is jellemzô, sôt az olyan országok alaptör-vényére is, amelyekben vagy kifejezetten negatív megítélésû,vagy egyáltalán nem létezik monarchikus hagyomány, vagynem létezik állami hagyomány sem, új állami léttel bíró köz-társaságokról lévén szó.Ha jogszabály-szerkesztési szempontból vizsgáljuk e ren-

delkezéseket – s ez már kétségkívül alaposabb vizsgálatotigényel –, hasonló következtetésre jutunk, hiszen aligha két-séges, hogy e bekezdések szerkezete alaposan felülírja a disz-pozícióról és szankcióról tanult pozitivista elméleteket. Ha-sonló különlegességeket tapasztalunk, amikor az államfôrevonatkozó szabályokat az adott jogrendszer belsô hierarchikusszerkezetében helyezzük el. Ha ugyanis jogászi szemmel,kissé még „szakmaibban” tekintünk a kérdésre, szintén szem-betûnô, hogy jogforrási szempontból is egyenlôtlen a kép-let.Eléggé világos, hogy jól tesszük, ha az „alkotmányt” –

klasszikusainak tanítása szerint – nem egyetlen, a jogrendszerfelett gyökértelenül „lebegô” dokumentumnak képzeljük el,hanem olyan „alaptörvénynek”, ami szó szerint „alaptörvény”,vagyis a jogrendszerhez ezer szállal kötôdô, a jogrendszeregyéb jogforrásait „létrehozó”, a jogforrási hierarchia csúcsánálló különleges törvénynek. Éppen az alkotmány feladataaz, hogy az állam intézményeit létrehozza, konstituálja, smivel ezen intézményeket – önmagát mint intézményt kivéve– teoretice maga az alkotmány hozza létre, de az egyes ha-talmi ágak mûködését – mint majd látni fogjuk – az államfô„indítja be”, indokolt, hogy az államfôrôl szóló szinte vala-mennyi fontosabb szabályozást lényegében teljes egészében

maga az alkotmány tartalmazza. Ez a kormány és a többi ál-lami intézmény esetében nem föltétlenül van így. Amíg azalkotmány létrehozza, felállítja az intézményeket, még haazok a valóságban régtôl fogva álltak is, de a „legalitás láncá-val” az alkotmányhoz kötôdnek, addig azok mûködését ren-geteg, különbözô jogforrási helyzetû részletszabály bontjaki, amelyek nem is férnének bele az alkotmányba.Az európai kontinensen (vagyis a szárazföldön) az állam-

fôrôl szóló szabályozást szinte teljes egészében beemeltékaz alkotmányba, nagyban megkönnyítve ezzel a kérdésselfoglalkozók munkáját, akiknek majdnem a teljes anyag meg-ismeréséhez így szinte nem kell más jogszabályokat forrásulfelhasználniuk. Ezt azért illô hangsúlyozni, mert éppenséggelkomoly garanciális jelentôsége van annak, hogy az államfôrevonatkozó szabályok az alaptörvényben vannak, s a fentieketéppen annak bizonyítására fejtettük ki, hogy ez nem is lehetmásként. Világos ugyanakkor, hogy a garanciális jelentôségûszabályok alkotmányba helyezése mellett természetesen kü-lön törvény(ek) szóhat(nak) az államfôt segítô hivatali szervrôlvagy az államfô juttatásairól és az ôt megilletô kedvezmé-nyekrôl, valamint hasonló jelentéktelenségekrôl, hiszen ezek-nek a szabályoknak semmi helyük az alkotmány testében, ésmég a normaszöveg legvégérôl is joggal kilógnának.Megjegyzendô, hogy amikor az alkotmány „elejérôl”,

„közepérôl”, „végérôl” beszélünk, természetesen az úgyne-vezett „politikai alkotmány” részeirôl szólunk, vagyis nemszámítjuk az alapjogok katalógusát, amelyeket a legtöbb va-lamire való alkotmány a szöveg legelejére helyez. Európalegújabb alkotmányai, különösen a kommunizmus alól másfélévtizede szabadult országok új, jogállami alkotmányai el-ôszeretettel követték azt a korábban korántsem ilyen széleskörben elterjedt hagyományt, hogy a politikai alkotmánytegy szuverenitásról szóló bevezetô fejezetnek kell megelôz-nie, még az alapjogok enumerációját tartalmazó nagy részelôtt.Természetes dolognak számít annak rögzítése, hogy az

„államfôi fejezet” elhelyezése az államformával is összefüggôkörülmény, hiszen nyilvánvaló, hogy a monarchiák esetébena király, nagyherceg vagy fejedelem személyével, vagyis azalkotmány kihirdetôjével és a trónutódlás szabályaival össze-függô kérdések indokolhatóbban kerülnek az alkotmány ele-jére, mint a köztársaságok esetében. Mivel az európai alkot-mányok történetisége arra tanít minket, hogy azalaptörvényeket a nép, a törvényhozó testület és az uralkodóhármasának országonként és koronként változó harmóniájúés hangsúlyú együttmûködése „adta a nemzetnek”, világos,hogy a kihirdetô személy (és családjának megnevezése, vagyislegitimitásának indokoltsága) szerkezetileg is elôkelô helyetfoglal el az általa szentesített alaptörvényben. A néhány eu-rópai nyelvben ma is „szuverénnek” nevezett uralkodó ebbéli




helye a jogállamokban szuveréneknek megtett alkotmányok-ban szerkezetileg is indokoltabbnak látszhat, mint – bármitjelentsen is ez, különösen napjainkban – a népszuverenitásikoncepciót magukévá tevô respublikák alkotmányaiban. Ve-gyük azonban hozzá, hogy a brit földön hagyományos „par-lamenti szuverenitás” tételét az európai szárazföld országaisokszor sajátosan a rousseau-i népszuverenitás-koncepció öt-vözetével tették magukévá, ami nemcsak következetlensé-gekhez vezethetett az elméletben, de éppen az államformákmegváltoztatásával is járt olykor a gyakorlatban.A monarchiák és a köztársaságok e téren megmutatkozó

különbségeinek nyilvánvalósága mellett inkább azt hangsú-lyozzuk, hogy egyfelôl köztársaságok esetében is indokolatlana parlamentek központi helyen való kezelése, másfelôl a köz-társaságok esetében is indokolt az államfô elsô helyen valóemlítése az alkotmányokban. Nem kifejezetten fontosságihierarchizálás miatt, hanem az államfônek a hatalmi ágakrendszerében elfoglalt központi helyzete miatt, vagyis egy-szerûen abból az okból, hogy az államfô az állam feje, akitôla többi hatalmi ág közvetlen legalitása ered.Ami azt a – már említett, és a szakirodalomban legtöbbet

fölvetett – kérdést illeti, hogy az alkotmány az államfôt avégrehajtó hatalom részeként, pontosabban fejeként, vagyönálló hatalmi ágként határozza-e meg, az alkotmányok szer-kezeti elemeinek vizsgálata kapcsán úgy hozzuk fel ismét,hogy az államfôrôl szóló szabályok a végrehajtó hatalomrólszóló szabályok részeként, pontosabban elsô alfejezeteként,vagy önálló fejezetben szerepelnek-e. Ebben a tekintetbentalán a vártnál is egyértelmûbb a helyzet. Az európai alkot-mányok döntô többsége ebben a vonatkozásban is az etalon-nak számító elsô belga alkotmány tökéletes másolatának te-kinthetô. Az 1831-es belga alkotmány III. címének II. fejezete„A királyról és a miniszterekrôl” címet viselte, és ennek I.része szólt a királyról, II. része a miniszterekrôl és III. részeaz államtitkárokról. Utóbbiakról természetesen a legtöbbeurópai alkotmány „A kormány” címszó alatt rendelkezik,továbbá gyakori, hogy a közigazgatásról egy újabb alfejezetszól, a szembetûnô lényeg azonban az, hogy az államfô, mégha király is, a végrehajtó hatalomról szóló fejezet részeként,pontosabban annak élén kap helyet Európa több alkotmá-nyában. Kivételesnek számít az 1949-es bonni alaptörvény,amely a kormányról szóló fejezet elôtt önálló fejezetben sza-bályozza a szövetségi elnök jogköreit, nem adva összefoglalócímet a két egymástól független fejezetnek. Nem részletezveitt az 1949-ben korlátozott szuverenitású Német SzövetségiKöztársaság egykori alkotmányozásának körülményeit, ame-lyek sajátossága más szabályozási jellegzetességekben is testetöltött, csak annyit jegyzünk meg, hogy az alapjogok kataló-gusának teljesen az alaptörvény elejére helyezett fejezete ésa dokumentum „alaptörvény” elnevezése ezzel a szuverenitási

helyzettel is összefügg.A gyökeresen más szerkezetû magyar alkotmányon egy

gyökeresen más kor „lenyomatát” látjuk, de az államfô em-lített közjogi „elhelyezését” illetôen a magyar alaptörvényszerkezete (hasonlóan az egykori köztársasági alkotmányhoz)a „német kategóriába” tartozik, és európai kisebbséget kép-visel.

AZ ELLENJEGYZÉS VALÓDI ÉRTELME

Az államfô alkotmányos erejét önálló cselekvôképességeadja. Személyiségjegyeinél, politikai befolyásánál, megvá-lasztásának módjánál közjogilag jóval lényegesebb – mi több,közjogilag csak az releváns –, hogy az alkotmány milyen sze-repet szán, milyen mozgásteret enged az állam fejének.Ezért az államfô alkotmányos helyét, valamint „erôs”,

„gyenge”, „közepesen erôs” stb. mivoltát akkor értjük meg,ha megvizsgáljuk, mik azok a jogosítványok, amelyekkel cse-lekedetei során önállóan élhet. A kérdés kulcsa természetesenaz ellenjegyzés intézménye.Az ellenjegyzés – mint tudvalevô – a parlamentáris rend-

szer egyik legalapvetôbb klasszikus intézménye, amellyel a„politikailag felelôtlen” államfô aktusaiért más valaki vállaljaa felelôsséget: természetesen a parlamentáris rendszer sajá-tosságaiból adódóan politikai felelôsségrôl van szó. Az el-lenjegyzés megléte klasszikusan mellékessé teszi, hogy adottaktushoz az államfô vagy az ellenjegyzést gyakorló miniszter(miniszterelnök), azaz a kormány ragaszkodott, illetve kö-zülük kinek a kezdeményezésére történt az aktus. Eltérôpolitikai, történeti, kulturális, hagyománybeli háttér külön-bözteti meg e téren az egyes országokat (Finnországban vagyFranciaországban sok esetben inkább az elnök volt a kezde-ményezô, míg az európai monarchiákban a kezdeményezésáltalában a kormány oldaláról érkezik). Történetileg nyomonkövethetô, hogy kezdetben a király aktusaiért a parlamentelôtt felelôsséget vállaló kormány egykori alárendelt szerepemegváltozott, és késôbb az államfôi aláírás inkább afféle tör-vényes biztosítékot, alkotmányos pecsétet jelentett a kor-mány számára, amennyiben a politikát a kormány gyakorolja,azaz a kormánynak van (illetve jó, ha van) külpolitikája, jog-politikája, személyek vonatkozásában elkötelezettsége, illetvelekötelezettsége, de valamely kinevezés vagy egyéb egyszeriaktus érvényességéhez az alkotmány („biztonsági” okokból)államfôi hozzájárulást kíván meg.Ennek az alkotmányos kívánalomnak az elméleti oka nem-

csak az, hogy az államfôi egyetértést igénylô döntések túl-mutatnak a végrehajtó hatalom terrénumán – mint ahogyerre a „semleges államfôi hatalom” hívei gyakran hivatkoznak–, illetve sok esetben nem is érintik a végrehajtó hatalmat




(például rektorok, professzorok kinevezése, ha már az „ál-lami” kinevezés mellett kell dönteni), hanem számos esetbenaz, hogy jóllehet a döntések a végrehajtó hatalom kompe-tenciájába tartoznak, „nemzeti” fontosságuk miatt mégisszükséges, hogy a végrehajtó hatalmon kívül álló „legfôbbközjogi méltóság” azokkal egyetértsen (például tábornokokkinevezése, a jegybank elnökének kinevezése stb.).Mindez nem változtat a parlamentáris rendszerrel egyidôs

ellenjegyzés intézményének azon klasszikus alapelvén, hogyminden érvényes döntésért valakinek felelôsséget kell vál-lalnia, amíg az államfô politikailag felelôsségre nem vonható(ha ugyanis az volna, már nem lenne „semleges hatalom”, ésa végrehajtó hatalom részévé – még ha vezetôjévé is – vál-nék). Parlamentáris körülmények között aligha kérdôjelez-hetô meg a parlamentnek azon joga, hogy minden politikaidöntést vita tárgyává tegyen, napirendre tûzzön, elemezzenés ellenezzen, vagy azzal egyetértsen, vitasson napokig, hajónak látja, ideértve az ún. személyi kérdéseket is, és azegyedi döntésekért valakinek tartania kell a hátát, aki „a po-litikai felelôsség végsô érvényesítéseként” elmozdítható (haa kormány nem áll ki mögötte), és ez természetszerûlegnem lehet az államfô maga (aki – tegyük hozzá – az illetôt,vagyis az ellenjegyzôt kinevezte).Az államfôi intézmény iránti tiszteletünk nem tarthat

vissza annak fölismerésétôl (és mindez semmit sem von leaz államfôi hatalom jelentôségébôl), hogy az „államot” sokesetben nemcsak az államfô képviselheti, hanem sokszor akormány valamely tagja (lásd a polgárjogi-vagyonjogi pe-rekben állampolgárral vagy jogi személlyel szemben az „ál-lamot” a pénzügyminiszter képviseli, nemzetközi jogvitábanaz igazságügyminiszter, és így tovább). Az alkotmányoknakaz a hagyományos megfogalmazása, hogy az államfô az államotképviseli kül- és belföldön, a miniszterelnök vagy az általamegbízott miniszter pedig a kormányt képviseli ugyanitt –nem jelent mást (bár ennek elméleti kifejtése az újabb hazaiszakirodalomból jórészt hiányzik), mint hogy a jó szokás, a„normális” politikai légkör és közviszonyok, illetve fôleg azesemény vagy az aktus fontossága (például nemzetközi szer-zôdések megkötésénél), ünnepélyessége eldönti a „képviselet”korántsem olyan nehéz kérdését, figyelembe véve azt a kö-rülményt, hogy a megkötött szerzôdést többnyire majd ra-tifikálni kell, a felelôsséget pedig a kormánynak kell vállalnia.Jó esetben egyetlen külpolitika van, egy „nemzetpolitika”van, egy biztonságpolitika, egy agrárpolitika, egy pénzügyipolitika van, amit a parlament által – jó esetben – elfogadottkormányprogram tartalmaz, és bárki képviselje is azt, a vég-rehajtásáért a kormány a felelôs. (ezért nincs szükség a mi-niszterek egyéni politikai felelôsségre-vonhatóságára – a kor-mány kollektív felelôssége mellett vagy azzal szemben).Mindezek miatt azt kell mondanunk, hogy éppen az ál-

lamfô „semlegesítésének” érdekében célszerû az ellenjegyzésnélkül gyakorolható államfôi aktusok körét a lehetôlegszûkebbre vonni. (A kegyelmi jog gyakorlása esetén pél-dául az ellenjegyzés puszta formalitás, hiszen e jog gyakorlá-sának semmi köze a végrehajtó hatalomhoz.)E fejtegetések azért látszottak szükségesnek, mert némi

bizonytalanság tetszik uralkodni az ellenjegyzés alkalmazha-tósági körét illetôen, és nem egyszer éppen azok érvelnekaz ellenjegyzés alkalmazhatóságának szûkítése mellett, akika „semleges államfôi hatalom” tekintélyének fokozásáért száll-nak síkra, holott éppen az ellenjegyzés nélkül gyakorolhatóállamfôi jogkörök bôvítése taszigálná vissza az államfôt azvégrehajtó hatalom domíniumába. Ilyen körülmények közöttaz itt közlendô álláspont „radikálisnak” számit, hiszen ez –jóllehet hasonló célok érdekében – az ellenjegyzés alkalmazásikörének növelését tartja szükségesnek.Ennek alapján általános érvénnyel az szögezhetô le, hogy

minden esetben szükséges a miniszteri (miniszterelnöki) el-lenjegyzés, kivéve azokat a precízen megjelölt eseteket, ami-kor az alkotmány pontos rendelkezése köti az államfôt, s ígyaz „mérlegelési” joggal nem élhet.Ezen elv szerint immár kimondható, hogy a kormányzás

vonatkozásában – a kinevezési jogot illetôen – minden kine-vezéshez ellenjegyzés kell, esetleg a miniszterelnök kineve-zését kivéve. Európa legrégebben hatályos alkotmányai ezta jogot nem is kötik: az államfô elvileg bárkit kinevezhetminiszterelnöknek (általában még csak nem is kell, hogyképviselô legyen az illetô, a norvég, a holland vagy a luxem-burgi modellben pedig nem is szabad, hogy az legyen, miutánkinevezték), legföljebb a kinevezett miniszterelnök nem leszképes kormányozni, ha nem tudja maga mögött a parlamenttöbbségi támogatását (amely – a klasszikus parlamentáris al-kotmányok rendszerében – nem is alkotmányos, hanem„csak” politikai kérdés), és reálisan még a kormánylista össze-állításáig sem juthat el.Ezért az ilyen „engedékeny” alkotmánnyal rendelkezô or-

szágokban is az a kormányzati érdek, hogy az államfô lehe-tôleg olyasvalakit nevezzen ki miniszterelnöknek, aki képesparlamenti többséget „összehozni”. Ezt a kérdést a minisz-terelnök kinevezésénél az államfônek mérlegelési jogot biz-tosító alkotmányok közvetlenül nem tisztázzák, ám a köz-jogi-politikai kultúra és az államfônek a „reális” kormányzástelôsegítô-biztosító alkotmányos kötelezettsége megoldja azt,amit az alkotmány expresszíve nem mond ki, és az esetektöbbségében kellô politikai hatalommal és parlamenti súllyalrendelkezô pártvezetô kap megbízást kormányalakításra (vagyha nem, hát lemondásával lehetôséget ad az államfônek az újszemélyi döntésre).Az újabb alkotmányok (a görög, a török, a spanyol, a

portugál stb.) az államfôt kötik, amidôn elôírják, hogy a vá-




lasztásokon gyôztes párt vezetôjét kell kormányalakításrafölkérni, vagy azt a személyt, akit a szóban forgó párt jelöl,illetve ha ô nem jár sikerrel (nem tud parlamenti többségetfölmutatni), akkor a második legnagyobb parlamenti pártjelöltje kap lehetôséget, és így tovább; illetve elôírhatja azalkotmány, hogy a miniszterelnököt a parlamentben képviseltpártok vezetôivel folytatott elôzetes konzultációk alapján,illetve után kell kinevezni; illetve az államfônek törekedniekell arra, hogy olyan személy kapjon kormányalakítási meg-bízást, aki bírja a parlament többségének bizalmát.A minisztereket, államtitkárokat persze már miniszter-

elnöki ellenjegyzéssel nevezi ki az államfô; ott tehát semmi-féle alkotmányos megkötés nem indokolt, mert a politikaifelelôsség a miniszterelnökkel, azaz a kormánnyal szembenérvényesíthetô.A parlamentáris rendszer fönti logikája egyebek között

azt biztosítja, hogy mindig van miniszterelnöke az országnak(a parlamenti támogatás „politikai” kérdés), hiszen a lemon-dott miniszterelnököt az államfô (miután lemondását elfo-gadta, s erre köteles) „ügyvezetô” miniszterelnökként hiva-talban tartja az új miniszterelnök kinevezéséig (más gyakorlatszerint: az új kormány megalakulásáig), mint ahogy a kor-mány is hivatalban marad az új kormány megalakulásáig (va-gyis a miniszterek helyükön maradnak az új miniszterek ki-nevezéséig).Mint a következô fejezetben szó lesz róla, a hatályos ma-

gyar alaptörvény alapján a miniszterelnököt nem az államfônevezi ki, hanem a parlament választja, és ez a megoldás el-lentétes a fönt vázolt logikával. Bevalljuk, hogy szerintünkcélszerû lenne visszatérni a klasszikus parlamentáris megol-dáshoz, a miniszterelnök államfô általi kinevezéséhez. Vá-lasztások után kinevezendô miniszterelnök esetében nincselméleti gond.Más a helyzet a parlamenti ciklus közben lemondott-le-

váltott miniszterelnök esetében. Hazánkban a konstruktív bi-zalmatlansági indítvány intézménye a miniszterelnök leváltásátösszeköti az új miniszterelnök (parlamenti) megválasztásával.Talán érdemes egyszer elgondolkodni azon, hogy egy eset-leges majdani új alkotmány rendszerében fönntartandó-e akonstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye, de ehelyüttcélszerû leszögezni, hogy még ha fönnmarad is a „konstruktívbizalmatlanság” intézménye, a miniszterelnöki mandátumlétrehozását mindenképpen célszerû az államfôhöz telepíteni(alkotmányosan nem téve különbséget ciklus közben és cikluselején alakuló kormány között) oly módon, hogy a bizal-matlansági szavazással megbuktatott miniszterelnök helyéreaz ezzel az aktussal egyidejûleg „megválasztott” „miniszter-elnököt” (hogy valóban azzá legyen) az államfônek kell ki-neveznie: ez konstituálná alkotmányjogilag a miniszterelnökimegbízást (a német alaptörvény hasonló eljárást ír le).

Az ellenjegyzés nélkül (de az alkotmány által – ciklusközben és ciklus elején egyaránt, bár, látjuk, más formulával– megkötötten) kinevezendô miniszterelnök kinevezésén túl– általános szabályként – minden egyéb kinevezéshez ellen-jegyzést célszerû megkívánni. Vagyis az ellenjegyzés klasszi-kus intézményének fönntartása minden esetben indokolt,kivéve az alkotmány által „kötött” eseteket, amelyek – az al-kotmányos hagyományok (lásd az ún. klasszikus államfôi jo-gokat) és a parlamentáris rendszer logikája alapján – nemkívánnak ellenjegyzést, és politikai felelôsségvonzatuk nincs.Ez utóbbiak szûkkörûek. A miniszterelnök kinevezése, aköztársasági elnöki hivatal munkatársainak kinevezése és aparlamenttel kapcsolatos államfôi jogok (a választások kiírása,a parlament összehívása, az alakuló ülés megnyitása, az ülésekelnapolása, az egyszeri vétó, az „alkotmányos felülvizsgálat”kezdeményezése, a parlament föloszlatása stb.) tartozhatnakcsupán ide. (A törvények kihirdetésénél megkívánt házelnökialáírás természetesen nem minôsül ellenjegyzésnek, de tény,hogy az a kihirdetés érvényességének föltétele.) E körön túláltalában minden államfôi döntés ellenjegyzést kíván, ideértveazokat a döntéseket is, amelyeknek semmi közük a végrehajtóhatalomhoz.Az államfôi intézmény jellege, funkciója, „semleges” ka-

raktere „cselekvôképes”, önálló államfôi személyiséget kíván,aki méltán tart igényt az országos tiszteletre, de a parlamen-táris rendszer sajátos logikája a politikai felelôsség érvénye-síthetôsége érdekében az ellenjegyzés intézményének fönn-tartását, alkalmazhatóságát is hasonló elvi súllyal követelimeg. Az ellenjegyzés az esetek egy részében a társadalompolitikailag semleges (vagy azzá teendô) szférájában megôrzia felelôsség motívumát, az esetek másik részében pedigéppen alkotmányos, garanciális okokból indokolt a kinevezésiszint „megemelése”, vagyis annak a kívánalomnak az érvé-nyesítése, hogy fontosságuk miatt bizonyos „nemzeti” intéz-mények vezetô tisztségviselôi ne csupán a végrehajtó hata-lomtól, hanem a semleges államfôtôl nyerjék megbízatásukat(a végrehajtó hatalom szférájában ugyanis az ellenjegyzés kí-vánalma természetes).Az ellenjegyzés intézményét természetesen annak isme-

retében kell átgondolni, hogy a jelenleg hatályos magyaralaptörvény – helyesen – éppenséggel nem tartalmazza aminiszterek egyéni felelôsségre-vonhatóságának lehetôségét(politikai értelemben). Ez a körülmény azonban nemhogykizárná, de éppenséggel megalapozza a kormány egészénekfelelôsségét (a miniszterelnök személyén keresztül), amelypedig éppenséggel beleillik a parlamentáris rendszerbe, annakfundamentumáról lévén szó.A miniszterek egyéni politikai felelôsségre vonhatóságának

hiánya kiváló vonása a magyar alkotmánynak. Ez még akkoris igaz, ha alkotmányunknak ez a karaktere szemben áll a




magyar parlamentarizmus egyik, már 1848-ban megterem-tett hagyományával, de – és ez a fontosabb – egyben visszais tér a magyar parlamentarizmus történetének nyugodtabbidôszakaiban funkcionáló hagyományhoz, a kormány testületifelelôsségéhez, amely éppúgy európai, mint amennyire ma-gyar, és éppúgy konzervatív, mint amennyire “haladó” ha-gyomány.Annál nagyobb hiányosság azonban, hogy a kormány egé-

sze nem az államfôtôl kapja a megbízatását, hanem a mandá-tum-keletkeztetô hatalom a magyar alkotmányban kettéválik:a miniszterelnök a parlamenttôl kapja a mandátumát, a kor-mány tagjai és az államtitkárok pedig az államfôtôl. Ez olyankövetkezetlenség, amelybôl sok egyéb következetlenség kö-vetkezik, és amely nem tartható fenn, ha majd egyszer – atávoli jövôben – az alkotmány átgondolt revíziójára sor ke-rül.7

Nem tagadjuk, hogy álláspontunk szerint csak egy átfogó,mindenre kiterjedô és precíz újraszabályozás (lényegébenújraalkotás) hozhatja ugyanis vissza a nagy hagyományokkalrendelkezô magyar alkotmányosság régi fényét, és hozhatjaa magyar alkotmányt abba az állapotba, amelyben tekinté-lyesen illô helyet foglalnia érdemes lenne – és feltétlenülméltó volna.Ám ebben a tanulmányban ezen a ponton azt látjuk in-

dokoltnak, hogy megkíséreljük összeszedni a magunk érveitabban a vitában, amelyet a fejezet elején említettünk. Jelez-tük, hogy a mi szemünkben az államfô nem a végrehajtó ha-talomnak, hanem az állam egészének áll az élén. Persze csakparlamentáris körülmények közepette. Most megindokoljukválasztásunkat.Vázlatos, mégis hosszú indokolásunk során ugyanakkor

idônként egy-egy külföldi példára utalunk, és talán nem leszmeglepô, hogy legtöbbször brit példát találunk. Ilyetén el-járásunk oka az, hogy a brit parlamentarizmus számtalan ér-dekes és jellemzô, klasszikusan parlamentáris jegyet mutat,amelyet sokan ismerhetnek ugyan, de elhelyezésükkel esetlegteoretikus nehézségek adódhatnak. Eljárásunk másik oka pe-dig – és egyben bizonyos fokig célja is – az, hogy amennyibena klasszikus brit parlamentarizmusban az államfô helyét kö-zépen, a semleges zónában találjuk meg, akkor könnyebblesz ugyanezt a helyet kijelölni számára a kontinentális par-lamentarizmusokban, vagy akár a világ parlamentáris mo-delljeiben. Márpedig itt arra törekszünk, hogy a parlamentárisállamfô helyét az állam tetején fedezzük fel. Ezt a törekvéstszolgálják az alábbiakban összeszedett érvek.

AZ ÁLLAMFÔ KÖZJOGI HELYE

Ebben a fejezetben azon érvek felsorakoztatására törek-szünk, amelyek fentebbi álláspontunkat támasztják alá, vagyisamellett szólnak, hogy az államfô egy parlamentáris rend-szerben nem – vagy nem csupán – a végrehajtó hatalomfeje, hanem az egész államé.Az elsô érv mindjárt az elnevezés bölcsessége. Az államfô

azért az állam feje, mert nem az állam valamely szervének,ágának vagy hatalmának az élén áll, hanem az állam élén, va-gyis az állam egészének élén, mint az állam egészének feje.Köztársaságokban az államfô a köztársaság elnöke, aki a köz-társaság egészének élén áll, ahogyan a kormány elnöke akormány élén, az alkotmánybíróság elnöke az alkotmánybí-róság élén, a parlament elnöke a parlament élén. Az államelnöke az államelnök, aki az állam feje. A legtöbb ismertnyelven a köztársaság elnöke elnevezés birtokos szerkezetetjelöl, vagyis az egyik fônév a birtok, a másik fônév a birtokos,persze a magyartól eltérô sorrendben, vagyis fordítva, de aszerkezet világosan kifejezi, hogy az illetô minek a mije, mi-nek következtében nem kérdés, hogy az államfô az államfeje. A magyarban használatos köztársasági elnök kifejezésugyancsak jelzôs szerkezet, de nem birtokos-jelzôs, hanemminôségjelzôs kapcsolatot fejez ki, minek következtébennem is igazán pontos ugyan, de világos, hogy valójában még-iscsak birtokos kapcsolatra utal. Ugyanakkor ez a kifejezéspéldául az alkotmánybírósági elnök, kúriai elnök, parlamenti elnökkifejezéseknél gyakrabban használatos, és utóbbiak visszaszo-rult használata jelzi, hogy a köztársasági elnök helyett is helye-sebb volna a köztársaság elnöke kifejezést használnunk, és nemvolna baj, ha ez utóbbi szerepelne az alaptörvényben is.Második érvünk azon a felismerésen nyugszik, hogy par-

lamentáris körülmények között az államfô és a kormányfôkét személy, a két tisztséget két tisztségviselô tölti be, mertkét, és nem egy tisztségrôl van szó, ezért aligha világos,miért kellene megkettôzni a végrehajtó hatalom irányítását,és egyfajta duális végrehajtó hatalmi vezetésrôl beszélni di-vatosan, ha a végrehajtó hatalmat nem az államfô, hanem akormányfô irányítja. A kormányfô – nem Magyarországon– az államfôtôl kapja a kinevezését, amikét az összes bíró is,mégsem mondhatjuk, hogy a bírói hatalomnak egyfajta duálisvezetése lenne.8

Harmadik érvként érdemes felidéznünk azokat a meg-fontolásokat, amelyek Bibótól tanultunk akkor, amikor a



7 Errôl a kérdésrôl részletesebben lásd A magyar kormányforma címmel lapunk elôzô számában közölt tanulmányt.8 Magyarországon ugyanakkor valami ilyesmit esetleg mégiscsak mondhatunk, tekintettel a bírósági szervezet vezetésének az alaptörvény általi megkettôzésére, minthogy a nagy-

hatalmú önigazgató hivatal élén és a legfôbb bírói fórum élén két különbözô személy áll, de ez a tény az érvelés lényegét nem érinti.


kitûnô politika- és jogtudós neves akadémiai székfoglaló be-szédében az amerikai kormányforma kialakulásáról szólvána prezidenciális rendszerben szükségtelen államfôi pozíciórólbeszélt, és amelyrôl már említést tettünk e dolgozat elsô ré-szében.9

Negyedik érvként ezt kiegészítendô arra utalhatunk, hogyha a fôkormányzó a gyarmatokon vagy az egykori gyarmato-kon a végrehajtó hatalmat képviselné, és nem az állam egészétképviselô uralkodót, akkor a westminsteri parlamentneklenne felelôs, márpedig sem a londoni, sem a helyi parla-mentnek nem felelôs, ráadásul ôt magát az uralkodó a helyiparlamentnek felelôs miniszterelnök javaslatára nevezi ki.Ötödik érvként azt hozhatjuk szóba, hogy állampolgársági

ügyekben a vésô instancia az államfô, mint az állam feje, va-gyis ô dönt az állampolgárság odaítélésérôl vagy egyébkéntisorsáról, természetesen a végrehajtó hatalom apparátusátigénybe véve. A döntés azért lehet az övé, mert monarchiákesetében az állampolgárság formálisan alattvalóságot jelent,köztársaságok esetében pedig az államfô a köztársaság elsôpolgára (nem mint a végrehajtó hatalom feje, hanem mintaz egész állam feje).Hatodik érvként azt hozhatjuk fel, hogy furcsa lenne a

törvényhozó hatalomnak felelôs végrehajtó hatalom élén egyolyan személyt elképzelni, aki nemcsak nem felelôs a tör-vényhozásnak, de monarchiák esetében nem is polgára azországnak. Világos, hogy az uralkodó nem alattvalója sajátmagának, ugyanakkor célszerû, ha a miniszterelnök az adottállam polgára (jelezzük azonban, hogy ez utóbbi feltétel abrit történeti alkotmány alapján nem követelmény, és a ki-rálynô más állam polgárát is kinevezheti, sôt akár hontalantis kinevezhet a kormány élére). Az uralkodó azonban nempolgára az államnak, hanem uralkodója, ekként például abrit királynô éppúgy nem brit állampolgár, ahogyan Kanadakirálynôje sem kanadai vagy brit állampolgár, és az ausztráluralkodó sem ausztrál, brit vagy kanadai állampolgár, hanemezen országok minden polgárának – és további országok pol-gárainak – uralkodója egy személyben. Ha csupán a brit vég-rehajtó hatalom feje lenne (vagy az ausztrálé, kanadaié, új-zélandié), ez aligha volna lehetséges.10

Hetedik érvként az államfô sérthetetlenségét hozzuk elô,és mindazokat a körülményeket, amelyek egy parlamentáriskormányformájú ország államfôjét még köztársasági díszletekközött is körülveszik a politikai felelôsség teljes hiányától amajdnem teljes jogi felelôtlenségig, és arra utalunk, hogyezek e jelenségek államfôi jellemzôk, és e jogok és mentes-ségek államfôi minôségében illetik az államfôt, nem pedigazon az alapon, hogy a végrehajtó hatalom élén állna. Ezen a

ponton mindama jellemzôre is emlékeztetünk, amelyek aparlamentarizmust az egyik kormányformává teszik, és ame-lyeket részletesen ismertettünk e dolgozat elôzô fejezetei-ben.Nyolcadik érvként elegendônek tartjuk az arra a törté-

netre való utalást, amely az államfôi jogkörök kialakulásánakszakaszait beszéli el, és amelyet részben felidéztünk már ko-rábban. A történet szuverenitás-összefüggései nyilvánvalóak,ahogyan annak oka is ismert, hogy a brit angolban a souvereigna királynôre vonatkozik, miközben a parlamenti szuverenitásdoktrínája évszázadokig meghatározó volt, és bizonyos fokigérvényes ma is. A jog szuverenitásának gondolata ugyanakkorma már teljességgel elfogadott tétel, amiként az alkotmányszuverenitása is, mint a dolog lényege, miközben a népszu-verenitás fogalma a népre mint forrásra és nem birtokosravagy alanyra való utalásként fogható fel. A hatalom az alkot-mány alapján gyakoroltatik, de az íratlanság, a konvenciók,a jogszokások és a hagyományok az uralkodót teszik a köz-ponti szereplôvé – még ma is.Kilencedik érvként elfogadható lenne az a felfedezett

igazság, hogy a történeti alkotmány íratlansága voltaképpenaz írott alkotmánnyal nem korlátozott államfôt teszi meg azalkotmánynak, lényegében saját belátására és a józan észrebízva, hogy mely folyamatokba mikor avatkozik be és mikornem, míg az elnöki rendszerû országokban az alkotmánytörlti be az államfôi funkciókat, ezért nincs szükség önállóállamfôi hatalomra. Ez a felismerés úgy lenne megfogalmaz-ható, hogy az Egyesült Királyságban az államfô az alkotmány,az Egyesült Államokban pedig az alkotmány az államfô, deennek a tételnek a kifejtése hosszabb fejtegetéseket igényelneannál, semmint ezen a ponton megengedhetô volna.Tizedik érvként a hatalommegosztás elvére érdemes hi-

vatkozni, mert a klasszikus parlamentáris rendszert megva-lósító Nagy-Britanniában a hatalom legtetején nemhogy szét-válnék egymástól, hanem éppenséggel egyesül egymással ahárom hatalmi ág, amennyiben a kormányzás teljes formájahagyományosan a The Queen is Parliament formulában valósulmeg. Ennek szemléltetôbb változata az a forma, amely a kö-zelmúltig létezett, és amelyet a legújabb közjogi reformszüntetett meg, de emlék formájában magyarázó érvkéntsemmit sem veszített erejébôl, hiszen a mai legfelsô bíróságmegalakítása elôtt a legfôbb bírói fórum éppen úgy a parla-mentben (a felsôházban) volt (részben ma is ott van), ahogyanennek vezetôje a kormány tagja is volt, és a felsôház elnökitisztét is betöltötte. A lordkancellár (the Lord Chancellor), hi-szen róla van szó, mint tisztség és mint intézmény teljességgelértelmezhetetlen lenne, ha az uralkodót csupán a végrehajtó



9 BIBÓ István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/290.html10 Jelezzük, hogy ezen megfontolások a királyi család tagjaira általában nem vonatkoznak, csak a királyra/királynôre. A kérdésrôl részletesebben lásd e dolgozat következô részét.


hatalom fejeként fognánk fel, ezért a lordkancellár funkciójaa legfôbb érv az államfô államfôi státusa mellett, és a végre-hajtó hatalmi szerepével szemben, hiszen ezzel a funkcióval– a lordkancellári tisztséggel – a végrehajtó hatalom élénálló államfô mellet érvelô felfogás biztosan nem tud mit kez-deni. A lordkancellár ugyanis mindhárom hatalmi ágbanbenne volt. E funkció egyedüli helyes felfogása a lordkan-cellárt csak a király(nô) helyetteseként érzékelheti, mégakkor is, ha e funkció ma már nagyrészt csak jogtörténet.Tizenegyedik érvünk az igazságszolgáltatás felôl érvel.

Amíg köztársaságokban az ítéleteket rendszerint a köztársaságnevében hozzák, addig monarchiákban az uralkodó nevébenhirdetik ki. Ha az uralkodó csupán a végrehajtó hatalom élénállna, a bíróságok aligha hozhatnának ítéleteket a nevében.Márpedig az „Ôfelsége nevében” kihirdetett ítéletek az államleginkább állami funkcióját gyakorolják, a szuverenitás leg-fôbb attribútumaként fejezôdnek ki, az állam autoritásánakmegjelenítôiként születnek meg. Akkor is ezt a szerepettöltik be, ha a Szent Korona nevében, a nép nevében vagy aköztársaság nevében jönnek létre.11 Az ítéletekben az államnyilvánul meg, nem a végrehajtó hatalom. De természetesenaz egyéni kegyelmi jog gyakorlása vagy a bírák kinevezésesem végrehajtó hatalmi jogosítvány, hanem államfôi aktus.Tizenkettedik érvünk a törvényhozással kapcsolatos ál-

lamfôi jogosítványokat érinti. A törvényhozó hatalommalkapcsolatos jogosítványok nem a végrehajtó hatalom jogo-sítványai. A választások kiírása, vagy csupán idôpontjánakkijelölése, az alakuló ülés összehívása, az ülés megnyitása, atörvényhozási évad beindítása és fôleg – alapvetôen – a tör-vények szentesítése, aláírása és kihirdetése, vagyis promul-gációja és proklamációja nem szépészeti, hanem érvényességikellék. Már csak ezért sem helyes az államfôt csupán tör-vényhozói vagy végrehajtói szerepbe kényszeríteni: az államfône szólalhasson fel a parlament (és bizottságai) ülésein, nekezdeményezhessen törvényt (intézkedést) és népszavazást.Az államfô törvényhozó is, a törvények az ô törvényei is, hi-szen aláírja ôket. A törvényhozás végpontján kell ott lennie,nem a kezdeményezésnél.Ezzel az érvvel függ össze tizenharmadik érvünk is, mi-

szerint az államfô a törvényhozó hatalmat nem a törvényhozásútján, hanem a törvényhozással együtt gyakorolja. Nemtudni, hogy az együtt gyakorlás miért volna kevesebb, minta valami útján való gyakorlás. Ez utóbbi hatalomgyakorlásaz államfôt a végrehajtó hatalomhoz fûzi, és kérdés, hogy ezmiért jelenti e hatalom élén való állást, ha a hatalom közösgyakorlása vagy közösen való gyakorlása nem jelenti a tör-vényhozó hatalom élén állást. Ráadásul a történeti tények

azt mutatják, hogy a valami útján való hatalomgyakorlásadott esetben kevesebb hatalmat jelent, mint a valamivelegyütt való hatalomgyakorlás, és csak csodálkozhatunk azon,hogy miért kell ezt fordítva értékelni. A valami útján valóhatalomgyakorlás éppenséggel azt jelenti, hogy az illetô nemgyakorolja az adott hatalmat, hanem teljes egészében rábízzaa hatalomgyakorlást arra, akinek az útján e hatalmat gyako-rolja (vö: uralkodik, de nem kormányoz). Ezzel szemben avalamivel együtt való hatalomgyakorlás éppenséggel konkrét,tényleges és valóságos hatalomgyakorlást jelent, ahogyan eztfentebb láthattuk.Ugyancsak ehhez a terrénumhoz kapcsolódik az a – szám

szerint tizennegyedik – érv, hogy a már többször említetttörténeti elôzményekbôl következô helyes felfogás szerint atörvények – mint jeleztük – továbbra is az államfô törvényei,csak éppenséggel meghozataluk elôtt a király(nô) megfontoljaaz általa összehívott parlament döntését a törvényrôl (ez aQueen in Parliament értelme), és történetesen mindig úgydönt, hogy a parlament döntését teljes egészében elfogadja.Hasonlóképpen a kormány döntéseit is magáévá teszi, egye-tért velük (ez pedig a Queen in Council értelme), ám termé-szetesen megtehetné, hogy szót emel ellenük, ha nyomósoka lenne rá, de nincs. A kormány az ô kormánya, a parla-ment az ô parlamentje, a bíróságok pedig még név szerint isaz övéi. Minden, ami állami, az royal, real, königliche vagy„királyi”, vagyis az övé, ideértve az utakat, a postát, a nyug-díjfolyósítót vagy a királyi futballklubot. Nem azért, mert ôa végrehajtó hatalom feje. Hanem azért, mert ô a király(nô),vagyis az állam feje.Tizenötödik érvünk a törvényhozás feloszlatásának jogo-

sítványát érinti. Ha ez az államfôi jogosítvány a végrehajtóhatalom jogosítványa volna, akkor ez a jogintézmény létez-hetnék a prezidenciális rendszerben is, amelyben nincs el-különült államfôi hatalom. Tekintve azonban, hogy ez a jog-kör csak parlamentáris körülmények között létezik, vagyisennek realizálásához szükség van egy államfôre, aki e jogotgyakorolja, világos, hogy e jogkörben nem a végrehajtó ha-talom nyilvánul meg, hiszen annak ilyen joga nem lehet, ha-nem az államfôi hatalom, amely a névleg saját törvényhozásafelett rendelkezik. Az ugyanakkor az államfôi hatalom több-ször is megidézett jellegébôl természetesen adódik, hogy azállamfô e jogkörét is tanácsra, indítványra, javaslatra gyako-rolja, és e kezdeményezés a végrehajtó hatalomtól érkezik.Csakhogy érdemes egyrészt felfigyelni arra, hogy van olyanparlamentáris szabályozás, amely ilyen javaslatot formálisansem kíván meg a döntéshez, másrészt érdemes leszögezni,hogy a döntés az államfô kezében van, a döntés az övé, akár



11 Magyarországon az Alaptörvény hatályba lépése óta az a gyakorlat, hogy az ítéleteket semminek a nevében sem hirdetik ki, csak kihirdetik, és kész.


van ellenjegyzés, akár nincs. A parlament feloszlathatóságaa leginkább parlamentáris vonás, más rendszerben ilyen jog-kör már csak azért sincs, mert parlament sincs, vagyis olyantestület, amely elôtt a kormány (de nem az államfô) politi-kailag felelôs lenne. A törvényhozás feloszlatása nem a fékekés ellensúlyok (egyensúlyok) rendszerének sajátja, nem ahatalmak egymás feletti ellenôrzésének és kölcsönös sakkbantartásának megnyilvánulása, nem a hatalmi egyensúly bizto-sítása érdekében a végrehajtó hatalomnak adott jogkör, ha-nem államfôi jogosítvány.Tizenhatodik érvünk az államfô kinevezési jogait illeti.

Nem Magyarországról beszélünk természetesen, amikor aztmondjuk, hogy az államfô egy seregnyi olyan tisztviselôt ne-vez ki, akik nem a végrehajtó hatalom terrénumán tevé-kenykednek, sôt semmi közük a végrehajtó hatalomhoz.Nem csupán a bírák kinevezésérôl van szó, hanem az om-budsmanok, a bírósági vezetôk, a legfôbb bírók, a legfôbbügyész, az alkotmánybírák, az állami tömegmédia vezetôi, anemzeti bank elnöke, az egyetemi tanárok, a rektorok ésmás oktatási, tudományos, netán vallási vagy kulturális in-tézmények vezetôi mind tôle kapják a kinevezésüket (nemMagyarországon). Nem kell mondani, hogy ezek nem vég-rehajtó hatalmi területek. Ugyanakkor azt sem kell mondanitermészetesen, hogy az államfô ezeket a kinevezéseket isvégrehajtó hatalmi javaslatra és többnyire ellenjegyzésselvégzi, az államfôi státus természetébôl adódóan. Nagy-Bri-tanniában a felsôház, a Lordok Háza minden tagját egytôl-egyig, a teljes kamarát az uralkodó nevezi ki. Ugyanott azanglikán egyház teljes vezérkarát ugyancsak ô nevezi ki. Azutóbbi esetben miniszterelnöki, az elôbbi esetben pedig mi-niszterelnöki és ellenzéki javaslatra. Az ellenzék vezetôjénekmint javaslattevônek a szerepe alighanem különösen is elkell hogy gondolkodtassa azokat, akik az államfôt a végrehajtóhatalom fejének tarják. Ezt a szerepet ugyanis valóban alighalehet összeegyeztetni e nézettel.Tizenhetedik érvünk arra tesz utalást, hogy egyes szö-

vetségi államokban nincsenek külön tartományi „államfôk”,csak szövetségi államfô van, hiszen egy az állam, ugyanakkorvannak szövetségi miniszterelnökök, hiszen több a tartomány.Más szövetségi államokban viszont vannak ugyan tartományi„államfôk” (kormányzók), de kinevezésüket egyenesen azállamfôtôl kapják, és nem felelôsek sem a tartományi, sem aszövetségi, sem az „anyaországi” parlamentnek, hiszen semmiközük a végrehajtó hatalomhoz, sôt még a fôkormányzó elôttsem felelôsek, mert közvetlenül az államfôt képviselik. Azelôbbi országokra Németország, az utóbbiakra – mások mel-lett – Kanada lehet a példa. Ez a körülmény ugyancsak el-gondolkodásra ad okot.

Tizennyolcadik érvünk a rendkívüli helyzeteket hozzaszóba. Talán nem véletlen, hogy a különbözô rendkívülihelyzetekben alkalmazandó rendkívüli alkotmány nem a vég-rehajtó hatalomnak, hanem kivételesen a hatalom egységeelvének, a gyors és operatív mûködôképességnek ad szerepet,és a különbözô típusú központi, egységes – akár a törvény-hozás egy részét is magába foglaló – legfôbb hatalmi szervnekaz élére nem a miniszterelnököt, a házelnököt, vagy a legfôbbbírói vezetôt, hanem az állam egészének fejét, az államfôtállítja.12

Tizenkilencedik érvünk úgy szól, hogy mindezen fejte-getések csak akkor érvényesek, ha a végrehajtás fogalmát amindenki által értett, általános értelemben használjuk. Haabból indulunk ki, hogy minden végrehajtás, ami nem tör-vényhozás, és a bírósági jogalkalmazás is végrehajtó tevé-kenység, ahogyan a közigazgatási jogalkalmazás is az, nembeszélve a kormányzásról, akkor nincs értelme elválasztanunkegymástól az államfôi és a kormányhatalmat.13 Ha azonbanvilágosan megkülönböztetjük egymástól a kormányzati-köz-igazgatási hatalmat és a bírói-igazságszolgáltató hatalmat, ak-kor meg kell különböztetnünk ezektôl az államfôi hatalmatis (à la Constant), mert ez a hatalom mindkét hatalomhozhozzátartozik, és egyikbe sem fér bele. Nem szólva a trö-vényhozó hatalomról, amelybe viszont – mint láttuk – bele-fér.Mindezen hatalmak ugyanis egykoron mind a király ke-

zében voltak. A történeti fejleményeket úgy fogjuk fel he-lyesen, ha afféle lineális hatalomcsökkentô eseménysornakírjuk le, melynek során az utóbbi néhány évszázadban az ál-lamhatalmi ágak egyre inkább kikúsztak, kicsúsztak, kike-rültek az államfô kezébôl, és önálló hatalmakká váltak, ön-állósultak és függetlenedtek bizonyos fokig, elvitték akirálytól a szuverenitás egyes attribútumait, és elosztották,kiterítették, megosztották a szuverenitást egymás és magukközött, de nem hagyták hatalom nélkül az államfôt sem. Ezutóbbi hatalom történetileg a legtovább a végrehajtó hata-lomban tartotta meg magát, mert a végrehajtó hatalommala háta mögött vívta meg évszázados csatáját a törvényhozóhatalommal szemben, adott esetben fegyveresen, hiszenmindkét hatalomnak megvolt a hadserege, miközben az ál-lamfô cselekedeteiért a végrehajtó hatalom tartotta a hátát atörvényhozó hatalommal szemben. Az államfônek a végre-hajtó hatalomban még meglévô hatalmi pozíciói abban a tör-ténelmi pillanatban még elég jelentôseknek tetszettek, ami-kor az elsô írott európai alkotmányok megszülettek. Ráadásul– ez fontos tényezô – az elsô európai alkotmányokat mégrendszerint a törvényhozó hatalmak fogalmazták, éppen azállamfô hatalmának korlátozására. Ezért van, hogy a klasszikus



12 Távolról felidézzük Carl Schmidt híres mondatát, amellyel politikai teológiáját nyitja (szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt).


európai alkotmányok az államfôt a szemben álló hatalom,vagyis a végrehajtó hatalom élére teszik, abban a történelmiidôben, amikor az államfôi hatalom még éppen az utolsókonkrét aktusait végezte a végrehajtó hatalom élén. Jó példaerre a rendeletalkotási jog, amely fokozatosan ment ki az ál-lamfô kezébôl, és jellemzô módon néhány köztársaságbanmég tovább is tartotta magát, mint egyes királyságokban(köztársasági elnöki rendelet formájában). Ennek az idônekvége – Constant fellépésekor már végének látszott lenni, deezt szinte csak ô vette észre. A klasszikus parlamentáris al-kotmányok e téren azonban jórészt megtartották eredetimegfogalmazásaikat, és éppenséggel ez a magyarázata az ál-lamfô gyakran ma is feltûnô végrehajtó hatalmi elhelyezésé-nek. Pedig csak történelmileg alakult úgy, hogy ilyeneklettek az elsô alkotmányok, és ez maradt a szövegezési-szer-kesztési hagyomány és gyakorlat késôbb is. Ezt a gondolatotszánjuk az utolsó magyarázatnak, és igen, ez a huszadik ér-vünk.Az államfôi hatalom azonban nem hatalom nélküli hata-

lom. Komoly, alkotmányos, konstituáló, hatalom-keletkez-tetô hatalom, mely ott van az egyes hatalmi ágak kezdô- és

végpontján, mint hatalmat létrehozó és hatalmat legalizálóhatalom. Parlamentáris körülmények között nem lehet nél-küle élni, hiszen nélküle nem léteznék a többi hatalom sem.Interimisztikus, válságáthidaló, regulatív, neutrális, politi-kátlan, reprezentatív és konstitutív hatalom, amely méltóarra, hogy foglalkozzunk vele.Ezért tartottuk lényegesnek érveinket fentebb összefog-

lalni, és ugyancsak e „méltóság” magyarázza, hogy értekezé-sünk a fenti terjedelemben érte el végsô formáját.Az államfô az ország legfôbb – jószerivel egyetlen – köz-

jogi méltósága, aki jól teszi, ha e méltóságot ugyancsak mél-tósággal és méltón viseli. Az eszményt, amelyet egy parla-mentáris kormányformájú állam államfôje – köztársaságesetén a köztársaság elnöke – megjelenít, Magyarország köz-társasági államformájú rövid történetében – európai össze-hasonlításban is jelentôsen – mindenesetre nyilvánvalóansenki sem testesíthette meg jobban, mint az 1989-ben kiki-áltott köztársaság elsô végleges, 1990-ben megválasztott és2010-ig hivatalban volt nagyszerû elnöke, a már életébenlegendává vált Göncz Árpád, akinek emléke elôtt ez az írásés ez a lap is tiszteleg.



13 Vö: Hans KELSEN: Tiszta jogtan (Fordította Bibó István).


Így hát igaz volna, hogy a szabadság szüli a rendet? S nem arend a szabadságot? Nem, ne állítsuk szembe ezt a két fogalmat,amelyek egymás kenyerén élnek. Mindkettôt az emberi társadalomképezte ki védekezésül a természet ellen, amelyben nincs sem rend,sem szabadság, csak egymást ellensúlyozó burjánzás és pusztulás.Az ember azonban meg akarja vetni a lábát a tenyészetnek ebben avéget nem érô hullámzásában, s megvédeni egyedül való, semmiheznem hasonlítható emberi méltóságát. Rend szabadság nélkül? Elôbb-utóbb felrobban – így kezdôdik a börtönbôl hazatérôDéry Tibor: GA úr X-ben címû regénye, az utolsó XX. századimagyar forradalom elítéltjeit – köztük Göncz Árpádot is –szabadító amnesztiát követô 1964-es évben.Az egykori köztársasági elnök múltjára visszatekintve

többször szólt arról, hogy élete újrakezdések sorozatából állt.Jogász szakmája gyakorolhatatlanságával szembesülve, pálya-módosításai jellemezték a fordulatokat, amelyek elnöki tiszt-ségét megelôzôen formálták személyét. Forradalom alatti te-vékenysége logikus következménye volt a második világhá-borúban tanúsított magatartásának. 1944-ben és 1956-bansem ideológiai frontokon küzdött: ellenállása (háborúbanfegyverrel, a forradalom alatt szellemi eszközökkel) mindkétkivételes helyzetben az önkény ellen irányult. Erôszak nélküliforradalmi magatartását a Bibó-per bírája életfogytiglani íté-lettel torolta meg. Elítéltként a börtön fordítói irodáján ju-tott hozzá honában hozzáférhetetlen angolszász szövegekhez.Szabadulását követôen érkezett el a szabad gondolkodásra le-hetôséget nyújtó mûfordítói hivatásig.Kultúrafelfogása mindvégig vertikális volt, sohasem ho-

rizontális. Köznapi nyelven: a hazai és globális mûveltség ele-meit mindig egymás mellé rendelten, nem uralgó és szolgálóviszony szerint látta, élte át és értelmezte. Kultúra és közös-ség viszonyáról – mestereinek életmûvére építve – alakítottaki nézeteit. Bibó Istvánnál a nemzet eleve politikai intenciójúközösség, Szabó Zoltán nemzetfogalmát a népet egyenjogú-sító nemzeti kultúra alapozza meg. Göncz Árpád a nemzetfogalmát egyszerre volt képes politikai és kulturális közösség-ként értelmezni. 1989-bôl származó gondolatai, melyekpártja választási programjának egyik fejezeteként olvashatók,kevésbé váltak széles körûen közös meggyôzôdéssé. Sokkalinkább olyan személyes hitvallássá, melynek szellemében két

elnöki mandátuma elôtt, alatt és után mûködött: vállaljukmúltunkat, keserves jelenünket, vállaljuk hazánk jövôjének gondját.Vállaljuk, de nem kritikátlanul. Magyar voltunkban nem tartjukmagunkat se többre, se kevesebbre más népnél. (...) Magyarságtu-datunk nem kirekesztô: magyarnak lenni sosem volt kiváltság. (...)Magyarságtudatunk befogadó: nemzeti kultúránk, hagyománykin-csünk elég erôs, hogy mint a múltban mindig, a jövôben is befogadja,a magáéhoz hasonítsa más népek, (…) Európa – mûveltségének:tudományának, mûvészetének, politikai berendezkedésének, mûszakiismereteinek korszerû értékeit. A magyar nemzet – a magyar nép –részei vagyunk, de szólni nem szólhatunk a nemzet vagy a nép ne-vében: Magyarország népének napjainkban még nem adatott meg,hogy erre bárkit is felhatalmazzon.(…) Hisszük, hogy egészségesnemzeti öntudat csak az egyetemes emberi szabadságjogok talajánterem…1

Göncz Árpád téziseinek értékét növeli, hogy azok átível-nek a politikai ideológiák részigazságain: szabadelvû, egyen-lôségpárti és konzervatív demokraták közössége számáraegyaránt meghasonlás nélkül választható és vállalható érté-kek. Az empátia és a tolerancia fogalmainál jobban kedveltea türelem szavát. Nézete szerint: a szabadság és egyenlôség eleveadott ellentétét lényegileg a türelem hidalja át.2 Bô tapasztalatotszerzett a közjogi tisztségbe lépését megelôzô több mint hatévtized alatt arról, hogy a hatalom megszerzése és megtartásanem ideológiák valóságra kényszerítésére és emberekre erô-szakolására, nem is a személyes-családi javak gyarapításáravaló. Legfontosabbnak ítélt mûve, a Sarusok megszenvedetttapasztalatát – több igazság közül mindig az üldözött igazság iga-zabb3 – 1974-ben, elsô megjelenésekor törölték a kötet szer-kesztôi.Nem lehetett tisztségekkel, díjakkal megvesztegetni.

Nem volt senkivel alázatos. A III. Magyar Köztársaság elnö-keként nem várt senkitôl szolgai tekintélytiszteletet. Alkot-mányról vallott nézeteit legteljesebben a Virginia Egyetementartott, összehasonlításokban gazdag elôadásában fejtette ki:a józanul pragmatikus gondolkodás… segített James Madisonnak,a parlamenti munka jól ismert buktatóin át is célba juttatnia a Billof Rightsban foglalt elsô tíz alkotmány-kiegészítést, ezt a szilárd ésminden politikai földrengést, társadalmi változást, mûszaki fejlôdéstkétszáz év óta s remélhetôleg az idôk végezetéig rugalmasan és alak-



Noszkai Gábor

G. Á. XX-XXI-ben(1922-2015)

1 Göncz Árpád: Felelôs magyarság (in.: A rendszerváltás programja. Elfogadta a Szabad Demokraták Szövetségének közgyûlése, 1989. III. 19., IV. 16., Bp., 1989. 17-18. o.) 2 Göncz Á.: A szellem útja és az államférfi felelôssége – elôadás 1994. III. 4-én, „A századvég szellemi körképe címû tanácskozáson (Magyar Hírlap, 1994. III. 12., kötetben: G. Á.:

Sodrásban I-II. Ulpius – ház, Bp., 2004. II. köt. 186-192. o.)3 Göncz Á.: Sarusok. (In.: G. Á.: Hazaérkezés. Pátria Könyvek, Bp. 1991., 49. o.)


változás nélkül elviselô törvényalkotói remekmûvet. (…) a franciafelvilágosodás, s (...) maga a francia forradalom … másként hatottKözép-Európában (...) [A Habsburg] birodalmat alkotó országoknemességének … sérelmére. Amelyek jogi terminus technicusa Ma-gyarországon: „nemesi szabadságok”. Értve rajtuk (…) a földtulaj-don és az adómentesség jogát. S minthogy az ország ôsi jogrendjeszerint a honalapító Szent István király koronájából, mint a királyihatalom jelképes forrásából eredeztetett, középkori kifejezéssel „SzentKoronának” nevezett nemzet tagjai kizárólag a nemesek (arisztok-raták és köznemesek) voltak, azaz az akkori ország lakosságának4,6 százaléka, e „szabadságokra” az ország lakosságának 95,4 szá-zaléka jogszerûen nem tarthatott igényt.4

Elnöksége elsô öt éve jogállásával kapcsolatos hatásköriviták sorozata. Ezek közül a köztársasági elnök fôparancsnokijogkörét illetô, valamint a közszolgálati rádió- és televízióelnökök kinevezését illetô vitákban – többszöri miniszterel-nöki indítványra – absztrakt jogértelmezéssel az Alkotmány-bíróság három határozatban foglalt állást.5 Elnöki hatásköré-nek a végrehajtó hatalom által kezdeményezett szûkítését til-takozás nélkül viselte.Nagyon szeretnék komoly konzervatív sajtót látni – nyilatkozta

elsô elnöki idôszakának végéhez közeledve.6 Szavai koránt-sem politikai hitvallásának fordulatáról, hanem a hazai köz-beszédben, nyomtatásban és elektronikus médiában burjánzósovén és fajvédô megnyilvánulások elutasításáról, valamifélekölcsönösen tisztelhetô alapelveket valló demokratikus po-litikai közösség igenlésérôl tanúskodtak. Példaképeihez éstársadalom-felfogásához híven a mellérendeltségen alapuló, ki-egyensúlyozott emberi kapcsolatokra törekedett egész életesorán. Elnökké választása után egy évvel így fogalmazott: po-litika az ember központba állítása nélkül nincs. (…) a türelem gon-dolata, (…) a magatartás biztonsága hiányzik… Véleményeszerint e hiányok a magyar politikai közösség bizonytalansá-gából erednek, amely: diffúz félelemmel összhangban lévô, szintealsóbbrendûségi érzést és bizonytalanságot tükröz. Olyan bizonyta-lanságot, amely az identitás bizonytalanságából fakad. Az önazo-nosság tudata belsô magabiztosságból ered, mely természetesnektartja azt is, hogy a maga kimondott gondolata alapján cselekedjék(…) Magyarországon ma aligha merném állítani, hogy a szó ésmagatartás mindig összhangban áll egymással.7

Ezt a hiányt törekedett tartalommal kitölteni a 70-es évekvégén, a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb közös fel-lépése, a Bibó-emlékkönyv egyik szerkesztô-szerzôjeként:...számára a szó nem a rejtett célok elkendôzésének eszköze volt.(…) Ahogy a „Bibó-tanszéken” (Bibó rongyos darócnadrággal leta-kart hokedlijét hívták így a Gyûjtô [Fogház, Bp. X. Kozma u.13. – 1978 óta Budapesti Fegyház és Börtön] fordítóirodájánakegyik zárkájában) a fordítandó szöveg (…) tárgyában kért tanácsürügyén a jó szívvel adagolt történelmi, jogi, vagy erkölcsi leckét.Ami pontos volt, elfogulatlan, jóhiszemû, halk, egy kicsit tanároshanglejtésû, s csak az igazmondás, a mindenütt és mindenáron valóigazmondás szenvedélye fûtötte át. Meg az a résztvevô figyelem,amivel emberhez, tárgyhoz közel hajolt. (…) séta közben a börtön-udvaron, ha megpróbált valaki faarccal szóba elegyedni vele: nyurgavolt, majd mindenkinél fejjel nagyobb, észrevehetô, s képtelen meg-állni, hogy aki megszólította, ahhoz félrehajtott fejjel oda ne ha-joljon, s hallhatóan meg ne kérdezze: – Parancsolsz, kérlek?8

Nem játszott elnök-szerepet. Választott tisztségét igazí-totta addigi élete történelmi és politikai tapasztalataihoz, azegész tudatos élete alatt szenvedélyesen megismerni akarttársadalmi valósághoz. 1997-ben Emil Constantinescu jelen-létében elmondott beszédébôl régiónk történelem-tudata ésa szomszéd népekhez fûzôdô; mellérendeltséget valló, s tô-lük ugyanezt váró nézetei ismerhetôk meg: mélyen megille-tôdve állok itt, Erdély ôsi földjén, Marosvásárhely föllobogózott fô-terén, Románia elnökének az oldalán. Elôttem egyetlen magyar ál-lamfônek sem adatott ez meg, Erdély és a város sem köszöntött méga falai közt egyszerre román és magyar köztársasági elnököt. (…)Erdély népei az évszázadok során megtanultak együtt élni, csak ahatalmi érdek emelt idônként – olykor ugyancsak hosszú idôre – fa-lakat közéjük.9

Tiszabô cigánytelepén kézfogást kezdeményezô nyitottjobbja, mely gesztus eredete szerint a Velencei Köztársaság-ban a fegyvertelenséget szimbolizáló megnyilvánulás volt,azt a ritka politikusi beállítottságot tette nyilvánvalóvá, hogya politikusnak egész hivatali ideje alatt mindvégig a néptôlkell tanulnia, sohasem szabad a népet a hatalom fensôbbsé-gével oktatnia. Nem titkolta az etnikai diszkrimináció szank-cionálását illetôen igencsak nagyvonalú hazai bírói gyakor-lattal kapcsolatos kritikus véleményét (a hasonló ügyekben



4 Göncz Á.: Jog az életre, szabadságra és boldogságra (Virginia University /USA/ 1990. IX. 17. in.: G. Á.: Sodrásban I. köt. 175-184. o.)5 Lásd 48/1991. (IX. 26.), 11/1992. (III. 5.), 36/1992. (VI. 10.) sz. AB határozatokat.6 „Óvatos optimista vagyok” Lesz-e magyar csoda? Szénási Sándor beszélgetése Göncz Árpáddal (168 Óra újság, 1994. VI. 5., 7. o.)7 Megnyitó az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által „Bibó István és a magyar politikai kultúra” címmel a svájci Magliasoban 1991. V. 4-11. között rendezett tanulmányi

héten. (Beszélô,1991. VI. 1. 10. o.) 8 Göncz Á.: Élet és szó – egy anyagból. (In.: Bibó emlékkönyv I-II., Szerk.: Bence György – Csoóri Sándor – Donáth Ferenc – Göncz Árpád – Halda Aliz – Kenedi János – Kis

János – Réz Pál – Szûcs Jenô – Tordai Zádor – Tornai József [1979] Századvég, Bp.- Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1991. II. köt. 72-74. o.) 9 Göncz Á.: Történelmi esélyünk. Marosvásárhelyen, 1997. V. 27-én elmondott nagygyûlési beszéd. in.: G. Á.: Sodrásban I. köt. 252-260. o.)


fellépô osztrák bírói ítélkezést jóval következetesebbneklátta). A XX. századi magyar politikusok közül egyedül nekiadatott meg, hogy egy évtizeden át egyszerre legyen hûségeshazája népéhez és az ország alkotmányához.A XXI. századba lépve, elnöki mandátuma lejártát köve-

tôen, élete utolsó másfél évtizede alatt családja bölcs taná-csára nem folytatott tevékeny közéleti magatartást. Egy tá-vol-keletrôl érkezô diák doktori értekezése,10 egy-egy be-szélgetés a sajtóban és néhány csak reá jellemzô cselekedetadott hírt tartózkodó jelenlétérôl: Nem vagyok biztos benne,hogy a magyar demokrácia kifejlôdéséhez elégséges volt az elmúlttíz esztendô – nyilatkozta a mandátumának lejártát követô év-ben.11

Elnöki évtizedét legfrissebben a kilencvenedik évét be-töltött Fejtô Ferenc értékelte lényeglátóan: Jó munkát végzett.Sajnálatos, hogy a magyar szellemi elitet a horthysta és kommunistarezsimek idején egyaránt érvényesülô morbus hungaricusból, azegyetérteni nem tudásból, a politikai vagy ideológiai ellenfelet meg-semmisítendô ellenségként kezelésbôl kigyógyítsa, nem sikerült elér-

nie. A politikai élet csatamezôvé válását nem tudta megakadályozni.Vigasztalásul szolgálhat, hogy nyílt, vagy rejtett ellenségeinek nemsikerült ôt megingatni és a nép többségének szemében lejáratni, shogy külföldi látogatásaival, különbözô államfôkkel való tárgya-lásaival mindenütt rokonszenvet keltett személye és nemzete iránt.12

Jellemzô adalék, hogy amikor Bibó István centenáriumáta XX. század legjelentôsebb hazai politikai gondolkodójánakemlékét ôrzô, nevét viselô Közéleti Társaság és SzellemiMûhely közös szervezésében ünnepelték a Magyar Tudomá-nyos Akadémián, a konferencia elôadásait tartalmazó kötet13

megjelenéséhez egyedül volt rabtársa nyújtott kizárólagos tá-mogatást. Göncz Árpád volt az.Szellemi hagyatékát unokája, Benedek Márton így foglalta

össze gyászbeszédében: …végig azon dolgozott, hogy Magyar-országon is az a szabadságon, emberi jogokon és társadalmi igaz-ságosságon alapuló liberális demokrácia honosodjon meg, ami tôlünknyugatabbra már kialakult. Feladatunk annyi, hogy álmát megva-lósítsuk – hogy szellemi örökségét továbbvigyük. Most rajtunk asor.14



10 Dae Soon Kim: Göncz Árpád. Politikai életrajz. Václav Havel elôszavával (SCOLAR Bp., 2012. 5-304. o.)11 „Mindenkirôl és mindenrôl volt és van véleményem” V. Bálint Éva – Gréczy Zsolt beszélgetése Göncz Árpáddal. 2001. II. 23. 23:35 http://www.

magyarhirlap.hu/cikk.php3?cikk=10000002695212 Fejtô Ferenc: Göncz Árpádról Árpi bácsinak (Párizs, 2000. június 7., (in.: Göncz Á. – László György – Wiesinger István: Visszanézve. Beszélgetések Göncz Árpáddal. Gloria,

Bp., 2007. 362. o.) 13 Bibó 100. Recepciók, értelmezések, alkalmazási kísérletek. Eszmetörténeti Könyvtár 17. (Szerk.: Dénes Iván Zoltán. Lekt.: Gergely András. Argumentum-Bibó István Szellemi

Mûhely, 2012. 5-558. o.)14 Göncz Árpád – Magyar Köztársaság – Benedek Márton. Kettôs Mérce 2015. XI. 07. http://kettosmerce.blog.hu/tags/Benedek_M%C3%A1rton


Hihetek-e annak, aki szegény? Egész pontosan: az, ha va-laki szegény, nem azt jelenti-e, hogy mindaz, amit a világrólés az emberrôl gondol és tud – és amit a világról és az em-berrôl mondani képes –, hamis? Hiszen, ha igaz lett volna,akkor nem lenne szegény. Ha haszna lenne annak a tudásnak,amit birtokol, nem lenne szegény. Hihetek-e neki tehát,avagy sem?A mai magyar társadalom számára minden információ,

ami egy szegény felôl jön, hiteltelen. A tudása teljes egészé-ben, mindenestül haszontalan, sôt, nem csak haszontalan,hanem káros és fenyegetô is. Azzal fenyeget, hogy a tulajdo-nosa (és ez egy egészen haszontalan tulajdonlás) maga is el-szegényedik. A szegénység ragályos, a szegényben benne fog-laltatott információval terjed. A szegénytôl ôrizkedni kell.A magyar pedagógus, a magyar egyetemi oktató olyan

körülmények között él, amely nyugati szemmel szegénység,kelet-európai szemmel alsóközéposztály-béli életszínvonalatjelent, amely csak pár tízezer forinttal van feljebb, mint a va-lódi szegények világa. Az alsóközéposztály-béli értelmiségirétegeket ugyan többnyire ennél a néhány tízezer forintnálmagasabb szinten tartja a családi-rokoni kapcsolati háló, vi-déki nagymama, vállalkozó nagybácsi, és az önkizsákmányo-lás megannyi lehetôsége – de ez a helyzetén mégsem javítérdemlegesen.Az igazságnak jutalma van, a hamisságnak büntetése, akár-

csak az erény és a bûn esetében. Az az állítólagos igazság,aminek nincs jutalma, az nem lehet igazság. Hogy lehet igazaannak, hogy birtokolhatná az igazságot az, aki ezért soha sem-milyen jutalmat nem kapott? Ha az ô igazságának nincs cse-reértéke, akkor az ô igazsága nemcsak haszontalan, hanemkáros is, hiszen olyan igazságoktól veszi el az idôt és a helyet,amelyek viszont rendelkeznek csereértékkel és pénzre vált-hatók.Ez a mai Magyarországon nem csak Petôfi Sándort vagy

Ady Endrét érinti, hanem a matematika vagy a kémia igaz-ságait is: a tudomány és a mûvészet igazságai egyformán ha-szontalanok, amennyiben egyformán használhatatlanok.

Az antik bölcs és a középkori szerzetes és a romantikaköltôje lehetett szegény, hiszen igazsága nem e világra mu-tatott. Ôrizte egy transzcendens világ igazságát, amelyrôlmindenki más is nagyjából úgy tudta, hogy valóban igazság.Az Erény, az Istenek, Jézus Krisztus, vagy az örök szerelem,a szépség igazságát ôrizte, és ezekrôl senki sem gondolta,hogy pénzre becserélhetôk. Szegénysége ezért az igazság bir-toklásának bizonysága volt, hiszen a földi javak birtoklásárólmég a birtoklói is azt gondolták, hogy valami hamissággal ésbûnnel párosul.Az igazság természetére ma már egészen másképpen gon-

dolunk, a nyugati világ többsége számára az igazság transz-cendenciája megszûnt, vagy bizonytalan. A boldogság és azegyén kiteljesedése a jelenben érvényes, a jelenben kell meg-történnie, amihez az anyagi javakhoz való hozzáférés a leg-fontosabb eszköz. Az anyagi javakhoz Magyarországon csakegyéni túlélési technikák révén volt lehetséges hozzáférni.Mindenki, aki iskolába jár, képmutatásként éli meg, hogy

az iskola olyan univerzumba kényszerít, ahol más szabályokérvényesek, mint a külvilágban, és olyan narratívákat hasz-nálnak, amelyeket a külvilág nem ismer. Olyan törvény-szerûségekre hivatkoznak, amelyek a külvilágban (valóság-ban) nem érvényesek és olyasmikre tanítanak, amiket a kül-világban semmire sem lehet használni.Vagy a világot kell az iskolához, vagy az iskolát a világhoz

igazítani, mert ez így nem fog mûködni. A diákoknak vagykorrupciót, adóelkerülést, kapcsolati hálóépítést, eredmé-nyes kommunikációs technikákat és kíméletlen önérvénye-sítést kellene tanítani, vagy Magyarországot kellene olyanmûködô társadalommá tenni, ahol a jövedelem a munkából,az elismerés pedig a teljesítménybôl következik.A probléma érvényessége azonban nyilván nem pusztán

helyi értékû: nem csak Magyarországon megy végbe az a fo-lyamat, hogy a tudomány és a mûvészet nemcsak a hasznos-ságát, hanem az igazság felmutatásának jogát és képességétis elveszíti, s ennek összefüggései a magyar értelmiség elsze-gényedésével csak súlyosbítják az eleve meglévô problémát.



Péterfy Gergely

Az igazság jutalma


A humántudomány számos ága megegyezik abban, hogyaz emberi és társadalmi viselkedésformák nem végtelenszámú variánsból épülnek fel, hanem bizonyos mennyiségûbehatárolt mintázat kombinációja alkotja lelkünk és környe-zetünk mûködési dinamikáját.

Ha ez igaz, márpedig a tapasztalat alapján annak tû-nik fel, akkor manapság igen nagy bajban kell lennünk. Ko-rosztályomnak van valamennyi felnôttkori élménye az elnyo-matás idôszakából, az atomegyensúly teremtette furcsa békeévtizedeirôl, az ebben a békében szárbaszökkent liberalizmusiránti vágyakozás légkörérôl. Azt is megéltük, hogy ez a bé-kés, a humanista gondolatokra épülô eszmeiség hogyan tere-bélyesedett el, és lengte be a 80-as években a hétköznapjain-kat, és ezzel párhuzamosan hogyan vált egyre tolerálhatatla-nabbá az országra ültetett rezsim kiszolgálóinak mind arrogán-sabb fontoskodása, hogyan vált egyre szánalmasabbá a palack-ból kiszivárgó szabadságvágy visszatuszkolásának erôlködése.Nem olyan távoli élmény, ahogy a nyolcvanas évek vé-

gére egyre növekvô biztonsággal kerestük kollegáinkkal egy-más társaságát, alakítottunk kisebb-nagyobb köröket,hoztunk létre közösségeket, rendeztünk nyilvános összejö-veteleket. A mesterségesen generált izoláció oldódása kat-artikus élményként söpört végig generációnkon, és ennekláttán még azok is megtorpantak, akik pár évvel korábban“jól tájékozott optimistaként” leléptek, “disszidáltak nyu-gatra” mondván, Magyarországon minden már csak rosszabblehet, egyenes az út a gazdasági összeomláshoz és a forrada-lomhoz. Mégis, 89-90-re már nem az volt a sikk, hogy me-lyikünk tud messzebbre futni itthonról, hanem hogy ki találjameg a helyét egy új gondolati – szakmai – hatalmi hálóbanMagyarországon. Persze nagy volt a konkurrencia, de azt egykülönleges pozitívumként éltük meg, hogy a kommunistadiktatúra elutasítása elegendô volt a politikai azonosságunkdemonstrálására. Nem volt szükség pártszínekben dolgozni,alkotni, megnyilvánulni ahhoz, hogy láthatóvá váljunk, igaz,az egyenlô esélyek jegyében mindenkinek keményen belekellett nyúlnia a zsebekbe, kinek a sajátjába, kinek meg a má-sokéba.Valahogy a mindenkori korszellem rádióhullámait miná-

lunk valamilyen torzító zavaróállomások teszik értelmezhe-tetlenné. A rendszerváltás hangulatában fogant új életstraté-giák és politikák rendre vakvágányra futottak, és teremtetteklehetetlen helyzetet utóbb mindazoknak, akik fenntartásoknélkül átadták magukat az új kor szellemiségének, és hitteka felépülô struktúrák tartósságában.

Talán nem kell a közelmúlt évtizedeinek csalódásait kro-nologizálni, mindannyian tudjuk, hogy hány évente égettemeg magát a lakosság, a szakmai közösségek legtöbbje, és apolitikai és közigazgatási világ csakúgy mint az ország véle-ményformáló közélete. Ennek a megismétlôdô összeroppa-nás-sorozatnak aztán számos konteo forgatókönyve cirkulál,mindenkinek szájaíze szerint. De a lényeget talán mégsemaz összeesküvés-elméletek írják le legjobban, ezeket beso-rolhatjuk a kisközösségi mitológiák közé.A társadalmi viselkedési mintázatok, a bizalmi struktúrák

instabilitása lehet az a sarokpont, ahol a hazai (és talán a re-gionális) sikertörténeteink rendre megbicsaklanak. A biza-lom abban, hogy egy folyamatot szakmai megfontolások alap-ján az alapozástól a befejezésig végig lehet kísérni. A bizalomabban, hogy a munkát végzô szakemberek a kompetenciájukmagabiztos tudatában számíthatnak a megbízói háttér kitar-tására, az elfogadott stratégiák állhatatos támogatására. En-nek a bizalmi együttmûködésnek az alapja az alapvetô társa-dalmi morális játékszabályok tisztelete, egy elfogadhatószintû mûveltség birtoklása, a tervezhetô anyagi lét tudata ésa közösségi szolidaritás elveinek mindennapi gyakorlása.A bizalom csak arra alapozódhat, ha a közösség minden

tagja tisztában van a partnerei képességeivel, bízik a képes-ségek nyilvános megmérettetésének transzparenciájában, amegállapodások szavahihetôségében, és kitart a közösen ki-tûzött célok megvalósítása mellett. A társadalmi együttmûködés ideális képlete és annak reá-

lis megvalósulása közötti viszony alapvetôen a társadalombanregnáló bizalom kérdése. Ahogy távolodunk a nyugati bizalmiközpontoktól, úgy távolodunk a komplex módon tervezhetôstruktúrák ideájától, és sodródunk át a személyes inspirá-ciókban fogant improvizációk világába. A tervezés folya-matait egyre kevésbé befolyásolják a rendszerelvû innovatívkezdeményezések, a “korszellem” által diktált új realitásokintelligens adaptációjának igényei. Sokkal inkább teret nyer-nek egyszer már kipróbált, a nosztalgia szûrôin keresztülidealizált mintázatok reprodukciói, melyeket a társadalmirealitások már alkalomadtán meghaladtak, s használati érté-küket csupán szubjektív döntéshozói ideák támasztják alá. A“hatástanulmány” egy fogalmi fikcióvá válik, a szakértô vagyszakember szavakat egyre sarkosabban használják szitokszó-ként, az “értelmiség” mint identitás etimológiai mélyrepülé-sét éli meg napjainkban. A ”személyes felelôsség” kifejezéspedig egy absztrakt fogalomnak, valamiféle költészeti nyelvileleménynek tûnik.



Práczky István

Variációk egy históriára


A déjà-vu érzése kit nem kisért meg? Amikor a másodikvilágháború után az épp hogy magához térô iparunkban elin-dult a kollektivizálás, és kiragadott példaként legnagyobb or-gonamanufaktúránkból koporsó- és ládagyár lett, vagy más-hol a mérnök igazgatókat leváltották megbízható “kádere-kre”, akik bár csak iparossegédek voltak egy kisüzemben, dehûségesen igazodtak az egységesített országos pártpolitikairányelveihez. Kevés idônek kellett akkoriban eltelnie ahhoz,hogy “magától” megszûnjön a szabad piac, és a maradékotmár le lehetett szalámizni “feketézô” és “kulákozó” kampá-nyokkal és egyéb propagandista huncutságokkal. Más idôk-ben (1789, 1867, 1917-21, 1938-44) pedig lehetett terem-teni olyan társadalmi felfordulásokat, melyek eredménye-ként a társadalmi tulajdonviszonyokban teljes establishment-cserét lehetett végrehajtani.Mindez persze nem ma történik, és hamisat állítanék, ha

közvetlen párhuzamot vélelmeznék a jelen történéseivel. Dea történelemben mindennek megvan az analóg elôképe. Ésha ennek olvastán sokaknak nagyon konkrét képzetei tolul-nának a fantáziájukba, az csupán a véletlen mûve, és annak alimitált számú szociológiai mintázatnak köszönhetô, amely-bôl a társadalmi folyamatok esemény-puzzle-je összeállhat.Tudva azt – szintén a történelmi mintázatok elôzményei-

bôl –, hogy országunk, geopolitikai és társadalmi viszonyaiokán javarészt nem a saját akaratából szokott dönteni a sor-sáról, érdemes felülrôl, “történelmi madártávlatból” rátekin-tenünk jelen korunk szabadságharcának okaira és remé-nyeire: mennyi szabad akarat rejlik bármelyik rezsimünkdöntései mögött: mennyire volt reális igéret a magyar iparésszerû privatizációja (megsemmisítése), a téeszek földjeinekkiosztása (és új, téesz-szerû spekulációs magánbirtokokkáalakítása), a bécsi cukrászda megnyitása, a felsôoktatás pénztés észt maga alá temetô “sikeres reformjai”, az egészségügysokadik bukott átalakítása vagy aktuálisan a stadionok és erô-mûvek építésének “belülrôl fakadó” igénye?Vajon állíthatjuk-e, hogy rendszerelvû módon épülnek a

kistelepülések szegénynegyedei, hogy a defavorizált körze-tekben már nem a középfokú, de az alapfokú oktatás is al-ternatív lehetôséggé változott? Olyan nyafogásokról már neis ejtsünk szót, hogy az “értlemiség” egyre nehezebben találfogadóközeget, piacot és inspirációt, és fôleg megrendelôtvagy munkaadót, mert mindezek nem tartoznak az elsôdle-ges prioritások közé. Azt is csúsztatás lenne állítani, hogy

ezek a tünetek kizárólag hazai sajátosságok lennének, távolrólsem: de nem mehetünk el szótlanul amellett, ha tanui vagy-unk látható folyamatoknak.Csupa érdekes, múltban gyökerezô mintázatok, melyek

sekélyesen feldolgozott adaptációs kisérletekbe torkollnak,és szülnek társadalmi torzulatokat, maroknyi számú milliár-dosokat, sokkoló gyorsasággal lecsúszott kispolgárságot éstömegnyi kiszolgáltatott, akaratától megfosztott néptöme-geket. Mára már kevés közönsége van a komplikált, türe-lemre intô és bizalmat sugalló narratíváknak, cserébe egys-zerû jelszavak szabják meg a hétköznapi diskurzust. És ez adiskurzus veszi át a helyet a magánbeszélgetésekben is, az in-timitásában, ambicióiban és lehetôségeiben megalázott kis-polgárság és az egyre mélyebbre csúszó defavorizált rétegekköreiben.

Itt vagyunk egy furcsa új kor küszöbén, amelyben sok jelemlékeztet letûnt korok könyvszagú eseményeire, melyekolyan távoliak, amennyire nem is számolunk a valóságossá-gukkal. A legendák fátyola azonban egyre több helyen fel-feslik, és kilátszani tûnik mögüle korunk valódi arca, melymegszólalásig hasonlít számos elôdje ábrázatára. És perszeahogy az unoka nem hordozza a nagyszülô rokolyáját, a min-ket ma körülvevô világ sem tükörképe az egykori történelmielôképeknek. De annak észrevételéhez sem kell nagy látnok-nak lenni, hogy a százszor leírt korlátok, visszaélések és em-beri hívságok milyen logikus összességben láncolódnak ese-ményfolyammá, és annak megállapításához sem szükségesjóstehetség, hogy ezen láncolatos történéseknek milyen a le-hetséges végkifejlete. Látva azt az irracionális folyamatot,amit a külpolitikában klasszikusan “eszkalációnak” hívnak,fájdalmas rémképzet azokra az analógiákra gondolni, melyeka gazdasági és befolyási érdekzónák felosztásainak elôestéinvégtelen számban lejátszódtak az írott történelmünk során.A “boldog békeévek” nosztalgiája talán csak azért él ilyen in-tenzíven az emlékezetünkben, mert leírhatatlan az a kont-raszt, amely egy-két évvel 1914-15 után rátört a “civilizáltvilág”-ra. Van-e arra akarat, hogy ezeket az öntudatlanul fel-tornyosuló történelmi mintázatokat az intelligens strukturákkordában tartsák, vagy várjuk (hányadszor is?) Ferenc Fer-dinánd diadalmas seregszemléjét Bosznia annektálásánakmásnapján?




„Boris Johnson, you are scum”1 – üvöltötte egy gyûlölet-tôl eltorzult arcú férfi London konzervatív polgármestere,Boris Johnson arcába, amikor az éppen pártja nagygyûléséresietett. A jelszót a tömeg is átvette. Különféle tárgyak rep-kedtek Johnson felé. A „scum” szó nagyjából a Simicska Lajosrévén immár a magyar politikatörténet részévé vált „g”-betûsszó angol megfelelôje, vagy legalábbis úgy használják: vissza-taszító szennyet jelent, amely a csatornavíz tetején úszik.„Bóknak aligha vehetô, ha az embert higiéniai okokból eltá-volítandó mocsoknak nevezik”, elmélkedik a polgármester aTelegraph vélemény-oldalán, de vajon mivel is érdemelte kiô ezt a minôsítést? Természetesen tory mivoltával, de John-sont igazából annak a gyûlöletnek a természete érdekli,amely a tüntetô (ezúttal baloldali) tömegbôl áradt felé. A jótollú polgármester végül arra a következtetésre jut, hogy „agyûlölet aranyszabálya” értelmében a gyûlölet valójában agyûlölködôrôl szól, többet mond róla, mint a gyûlölet tár-gyáról. A gyûlölködôkben pedig valamiféle artikulálatlan dühmunkál, valami nehezen megnevezhetô tárgyú vagy behatá-rolható frusztráció. Az utálat célpontja – ezt magunk is jólismerjük – az „elit”, a „politikai osztály” úgy általában. Azugyanis még ettôl a dühös tömegtôl is furcsa lenne, ha a britválasztókat hibáztatnák azért, amiért a Munkáspárt képviseltebaloldal a legutóbbi választáson megsemmisítô vereségetszenvedett a gazdaságot stabilan kézben tartó KonzervatívPárttól. Az elkeseredést csak fokozza, hogy alighanem ugyanez a

dühös tömeg szavazta be a pártvezetôi pozícióba az 1980-asévek baloldali protest-hangütését felelevenítô JeremyCorbynt, akivel az élen a Labournak a dolgok mai állása sze-rint még annyi esélye sincs a hatalomra jutásra, mint Ed Mil-libanddel volt legutóbb. Sôt, komoly brit baloldali értelmi-ségiek egyenesen attól tartanak, hogy a Labour egy évszá-zadnyi tündöklés után végleg a süllyesztôbe kerül. És mégis, a brit munkáspárt vezetôválasztó gyûlésén a

parlamenti frakció jelentôs részének oppozíciója ellenére,viszont a nagy szakszervezetek és az általuk szállított „töme-gek” támogatásával – és persze az új, egyszerûsített szabá-lyoknak is hála – az alig ismert „mezei” képviselôt, Corbyntválasztották vezetôvé. Corbyn, mint elvhû pacifista, ma istartja magát ahhoz az álláspontjához, amelyet a hátsó sorok-ban ülô képviselôként, „backbencherként” három évtizedenát megôrzött, azazhogy „nem háborúzni, tárgyalni kell” (jelenesetben – Párizs után! – akár az ISIS-szel),2 ezért ellenzi azépp e cikk írásának napjaiban a parlament elé vitt brit katonai

részvételt a Szíriáért és az Iszlám Állam ellen folyó háború-ban, ugyanúgy, ahogy annak idején már a falklandi háborútis ellenezte. Azóta is minden egyes brit katonai fellépést tá-mad, egyoldalúan leszerelné az Egyesült Királyság Trident-rakétáit (amelyeket most kellene felújítani), kivinné országáta NATO-ból, nagy barátja a „palesztin ügynek”, Hamasz-zászló elôtt mondott beszédet. Amúgy eltörölné a monar-chiát, ingyenes állami oktatási szolgálatot vezetne be (azegészségügy mintájára, amelybôl kiiktatna mindenfajta pri-vatizációt), újraállamosítaná a brit vasutakat, minden gazda-sági megszorítást ellenez és növelné a jóléti kiadásokat.3 Pil-lanatnyilag heves vitát folytat párttársaival, megengedje-e,hogy azok lelkiismeretük szerint szavazzanak, amikor a britlégierô bevetésének kérdése a parlament elé kerül, vagy pe-dig a frakciót irányító „whip” elô fogja írni, hogyan voksol-janak. A brit munkáspárti oldalon mindig jelen volt egy markáns

baloldali áramlat – emlékezzünk Michael Footra, Neil Kin-nockra – amely pacifizmussal, kollektivista, államosító tö-rekvésekkel párosult. Corbyn még tôlük is balra áll. Való-színûleg ô a Labour ez idáig legbaloldalibb vezetôje. Vajonmiféle áramlat az, ami egy ilyen típusú politikust a legna-gyobb brit ellenzéki párt élére sodor, akibôl – ha ez mégolyvalószínûtlen is – a politikai logika és matematika alapján el-vileg miniszterelnök is lehet? Corbyn alighanem ugyanannak az „ábrának” a másik ol-

dala, amely az óceán túloldalán azt eredményezte, hogy azEgyesült Államokban a republikánus elnökjelöltségért folyóverseny jelenlegi, elsô szakaszában egy olyan abszurd figuraállhasson a vezetô helyen, mint Donald Trump, aki szintekarikatúraszerûen jeleníti meg a populizmus minden vonását.Ez alig néhány évvel ezelôtt teljességgel elképzelhetetlen lettvolna, és ha mindez nem lenne elég, akkor még az is láthat-juk, hogy mögötte a második helyen a talán még nála is el-képesztôbb, agysebészbôl lett, többszörös hazugságon értBen Carson nyomul, aki a maga már-már Monty Python-ikülpolitikai tudományával kelt feltûnést.A self-made ingatlanmilliárdosból, trófeafeleség-gyûjtô-

bôl és médiacelebbôl elnökjelöltté átminôsült Trump poli-tikailag olyan mértékben „nem korrekt”, hogy azzal való-színûleg még a PC-izmus nagy ellenfelének, a magyar mi-niszterelnöknek a csodálatát is kivívná. Sértôen viselkedik anôkkel, mozgássérülteken viccelôdik, rasszista célzásokattesz. Élesen ellenzi a szír menekültek befogadását. A párizsimerényleteket követôen különleges adatbázis-listát javasolt



Boris János KITEKINTÔ

Kívülállók kora


az Egyesült Államok muszlim állampolgárainak nyilvántar-tására.Az amerikai sajtó sietett kimutatni a párhuzamot e torz

elképzelés és a Harmadik Birodalom zsidókkal kapcsolatospolitikája között. Úgy tûnik, ezen a ponton Trump túllépteaz amerikai republikánus közvélekedés tûréshatárát is, mertez a rasszista megjegyzés visszavetette népszerûségét. (No-vember 22-én még 43 százalékon állt a republikánus szavazókközött, és ez a szám a november 27-én végzôdô héttel 31százalékra esett vissza – de ezzel még mindig utcahosszal ve-zet a „valódi” politikus jelöltek elôtt.)4

Persze igen nehéz rendszerezni, hol is áll Trump a válasz-tókat megosztó, legfontosabb politikai gazdasági kérdések-ben, mert oly gyakran változtatta a véleményét, mióta a po-litikai színtérre lépett. A „PBS Newshour” két munkatársamég júniusban kísérletet tett arra, hogy listaszerûen össze-foglalja Trump álláspontját.5 A tíz „issue” közül csak néhány:a költségvetésrôl természetesen úgy véli, hogy csökkentenikell a kiadásokat. A klímaváltozás merô humbug, nem is lé-tezik, az egészet a kínaiak találták ki, hogy visszafogják azamerikai gazdaságot. A rászorultak társadalombiztosítási ésegészségügyi juttatásait nem vonná meg, hanem a gazdaságotnövelné, hogy legyen ezekre elég pénz. A legszegényebbekegészségügyi ellátását biztosító „Obamacare-t” viszont el kelltörölni. A fegyvertartás jogát nem szûkíteni kell, hanem ki-terjeszteni, csak a várakozási idôt kell növelni. Bevándorlás:szigor, szigor és szigor, fôleg a mexikói és latin bevándor-lókkal szemben, az iratok nélküli bevándorlók ne kaphassa-nak lehetôséget, hogy idôvel legalizálják amerikai tartózko-dásukat, ugyanakkor több legális európai bevándorlót en-gedne be, persze szigorú feltételekkel. Az USA-ban kritikusjelentôségû abortuszkérdésben elôbb teljesen abortuszelle-nesként nyilatkozott, majd „pro-choice” (azaz a nôk választásilehetôsége) oldalára állt, de aztán kissé újból hátrább lépett,hogy ne veszítse el a bigott vallásos „tea party”s-republiká-nusok szimpátiáját. Az Iránnal kötött egyességet fel kell mon-dani, szilárdabban kell támogatni Izraelt. Az Iszlám Állam?„I would bomb the shit out of them.” (Azaz „a szart is kibom-báznám belôlük”.) A nyersesség, a majdhogynem tapló mo-dor, a xenofób szöveg, az amerikai értékeket hangsúlyozó,elitellenes jobboldali populizmus, az „amerikai álmot” sajátszemélyében megtestesítô karakter vonzza a rajongókat. Astílus, az üzenet mintha az amerikai kisvállalkozót, a kisvárosiüzlettulajdonost venné célba.

Trumpból persze nem lesz elnök, de minden valószínûségszerint republikánus elnökjelölt sem, mert amikor „élesbe”fordul a verseny, megkezdôdnek az elôválasztások, mindenbizonnyal kihullik a mezônybôl, és legfeljebb független vagyharmadik párti jelöltként indulhat, ha tovább ragaszkodik azelnökjelöltséghez. Ugyanakkor azonban a Trumppal szinte diametrikusan

ellentétes póluson, a demokrata mezôny legbaloldalán – hi-szen az amerikai politikai spektrumban az európai szociálde-mokráciának megfelelô szín lényegében szélsôbaloldalinaktekinthetô – szintén megjelent egy váratlan sikert arató po-litikus, a veterán Bernie Sanders szenátor személyében.Sanders az Egyesült Államok legrégebben szolgáló füg-

getlen politikusa, polgármester volt, majd képviselô, aztánszenátor, amely minôségében kétszer is megválasztották.Vérbeli szocialista, annak is vallja magát (ez már önmagábanis ritka Amerikában, ahol a „szocializmus” a szitokszavakegyike). A népszerû magyar baloldali blog, a „Kettôs mérce”szerzôje szerint ô „a szoci, aki megváltoztathatja Amerikát”.„Senki nem vette komolyan. A maximum, amit elemzôk ki-néztek volna belôle, az volt, hogy picit baloldalibb retorikahasználatára készteti Hillary Clintont. Erre mit látunk? Ber-nie Sanders sikeresen mobilizálja Amerika lakosságát” – foly-tatódik a lelkes hangú cikk.6

Tény, hogy Sanders jelenleg Hillary Clinton mögött szo-rosan a második helyen áll a demokrata-párti szavazok nép-szerûségi versenyében, sôt, igen jól áll a fontos és kötelezô,kis adományokból származó pénzgyûjtési versenyben is.Nem is számít másra. Ismét a „Kettôs Mércét” idézem: „Énnem képviselem a milliárdos osztály és a korrupt WallStreet-i emberek érdekeit, és a pénzük se kell nekem” –mondta. Emellett államosítaná az egészségügyet, kiharcolnáaz igazságosabb béreket, támogatja a munkaadók és munka-vállalók közötti kollektív tárgyalások rendszeresítését, fel-darabolná a nagybankokat és növelné az államapparátust. To-vábbá biztosítaná az ingyenes egyetemi oktatást (legalábbisaz állami egyetemeken, az olyan magánegyetemek, mint aHarvard vagy a Yale nyilván továbbra is fizetôsek maradná-nak), a jelenlegi diákhitel-tartozások visszafizetését pedig az-zal könnyítené meg, hogy megpróbálna beszedni évi hetvenmilliárd dollárt a Wall Street-tôl.Sanders ideálja a hatvanas-hetvenes évekbeli jóléti „skan-

dináv modell”, és mintha nem venné észre, hogy ez a modella jelenlegi körülmények között fenntarthatatlannak bizo-



1 Telegraph. London, 2015. október 112 Express, London, 2015. szeptember 13. 3 Telegraph, London, 2015. szeptember 24.4 Reuters, Washington, 2015. november 27.5 Lisa Desjardins és Nathalie Boyd, „What does Donald Trump believe? Where the candidate stands on 10 issues”, PBS Newshour, Washington DC , 2015. június 26.6 B. Simon Krisztián, „A szoci, aki megváltoztathatja Amerikát”, Kettôs Mérce, 2015. október 22.


nyult, ezért már magában Skandináviában is erôsen változó-ban van. Manapság éppen egy piacbarátabb, fenntarthatóbbváltozata látszik kialakulni. Ugyanakkor a külpolitikai elkép-zeléseirôl semmit sem, vagy csak igen keveset tudunk.Sanders támogatói fôleg az egyetemisták, a néhány évvel

ezelôtti „Occupy” mozgalom támogatói, a szakszervezetek(amelyek Amerikában ma igen gyengék), a globalizáció el-lenfelei. Egyes elemzôk azt várják tôle, hogy megteremti aszélsôjobboldali republikánus kemény mag, a „Tea Party”egyfajta demokrata ellensúlyát, egy hasonlóan erôs, „prog-resszív” nyomásgyakorló csoportot a baloldalon.Mindhárom kiemelt példánk, Corbyn, Trump és Sanders

a politikai spektrum két ellentétes oldalán „kívülálló” – vagyteljesen a politikán kívülrôl érkezett, vagy a mainstreamhezképest a politika peremvidékérôl jött, de mindenképpen azestablishmenten kívüli – politikai szereplôk váratlan felel-mélkedését mutatja. És ekkor még nem említettük az ismertés sokat elemzett európai példákat, a váratlanul kormányha-talomba került görög Syrizát, a spanyol Podemost, az olaszkomédiás, Beppe Grillo pártját, vagy éppenséggel az új, szin-tén komikusszínészbôl elnökké lett guatemalai elnököt, ésmég kevésbé beszéltünk szélsôjobboldali „megfelelôikrôl”Európa-szerte, amelyek a merényletek, és különösen a tra-gikus párizsi események nyomán várhatóan mind megerô-södnek majd. De vajon miért igénylik olyan sokan ezeket az „outside-

reket”? Honnan a váratlan siker, kik a támogatóik, és miért?Ezeknek a politikai szereplôknek a közös jellemzôje, hogy

a hangütésük, a beszédmodoruk, a megközelítésük markán-san elüt a mainstream politika megszokott szóhasználatától,helyzetjellemzésétôl és látásmódjától. Politikai oldaltól füg-getlenül mindegyikükre alapvetôen jellemzô az éles elitelle-nesség, a politikai osztály és „a nép” (olykor „kisember”,„egyszerû ember”, máskor „keményen dolgozó ember”)szembeállítása egymással. Ez a jellegzetesség szinte tankönyvimódon mutat a populizmus felé. Glenn Harlan Reynolds az„USA Today”-ben7 azt írja Donald Trumpról és „demokratapárti megfelelôjérôl”, Bernie Sandersrôl, hogy látványos fel-emelkedésük azt jelzi, hogy a választók egy nagy csoportjaúgy érzi, a mainstream politika immár nem képviseli ôket.Számos gazdasági, pénzügyi és külpolitikai kérdésben – pél-dául a bevándorlás dolgában (amnesztia-kérdés) vagy a bank-szektor megsegítését illetôen – az egész politikai elit pártok-tól függetlenül egy nyelven beszél, és lényegében azonos ál-láspontot képvisel, míg a választók tetemes része egészenmásképp érez. Ha pedig a fôsodor „elismert” politikusai nembeszélnek bizonyos problémákról, akkor ezek a témák olyan

extrém politikusokra maradnak, mint a faragatlan, ám dús-gazdag Trump, vagy az excentrikus Sanders. (Utóbbi egy ko-rai tanulmányában azt írta, hogy „a nôk vágyálma a csoportoserôszak”, máskor meg, hogy a méhnyakrák oka a „túl kevésorgazmus”.) Jeremy Corbyn többnyire fiatal rajongói sem is-merik fel a szavaiban ugyanazt a nyolcvanas évekbeli pacifista,Amerika-ellenes, antiglobalista, tôke- és piacellenes, kollek-tivista retorikát, amelyet az idôsebb generációk szinte könyvnélkül fel tudnának mondani, és amellyel szemben a piac-gazdaság sokszorosan bizonyította erejét és képességét amegújulásra, míg a kollektivista utópiák sorra csôdöt mond-tak. Az ô hatása is abban áll, hogy úgy beszél, olyan módon,ahogyan a politikai elit tagjai nem szoktak. Hasonló „nyíltság” és tabunélküliség nyilvánul meg a

jobboldali populisták rendpárti, nacionalista, idegenellenesretorikájában, amire ugyancsak bôven van vevô. David VanReybrouck flamand író egy magyarul is megjelent esszéjé-ben8 úgy véli, hogy a modern társadalmakban a populizmuselsöprô és veszedelmes sikerének egyik, ha nem a legfôbboka, hogy mély, elsôsorban kulturális törésvonal van kiala-kulóban, amely egész életstílusok és világképek között hú-zódik. A „tudástársadalmak” magasan képzett, „kozmopolita”elitje világot járt, idegen nyelveken beszél, nyitott életet él,gyerekkorától mást hall, mást olvas, más zenét hallgat, más-képp tölti szabadidejét, mint az anyagilag akár viszonylag te-hetôs, ám, kevésbé iskolázott, kulturálisan hátrányosabbhelyzetû csoportok tagjai. Az elmúlt évtizedekben gyakor-latilag megszûnt közöttük az átjárás. Van Reybrouck „diplo-matársadalmaknak” nevezi a mai fejlett világ országait, aholezek a kevésbé képzett rétegek úgy érzik, politikai képviseletnélkül maradtak. Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogyehhez a tömeghez csak a populisták leegyszerûsítô, az ösz-tönvilágot mozgósító agresszív szólamai jussanak el? Talánfigyelnünk kellene erre a nálunk kevéssé ismert flamand szer-zôre. A szörnyû párizsi eseményekre adott reakcióként bekö-

vetkezô nacionalista-jobboldali „backlash” további elemzéstigényel. A reakciónak része a leírhatatlanul borzalmas szíriaipolgárháború eszkalálódása is, és mindaz, ami egy pillanatalatt háborús pszichózist teremtett Európában és azon túl, sa dolgok önmozgása következtében már-már egy új világhá-ború rémét vetíti elénk. Egyre inkább úgy látom, hogy ezekaz események jelenleg világszerte egy irányba, jobb felé tol-ják a fent említett behatárolhatatlan haragot és frusztrációt,ám attól az még létezik, és a legfontosabb kérdés továbbra iskérdés marad.



7 Glenn Harlan Reynolds, „Trump Indicts America’s Ruling Class”, USA Today, 2015. augusztus 9.8 David Van Reybrouck, A populizmus védelmében, Budapest 2010.




A párizsi terrortámadásban sokan új korszak kezdetét lát-ják: a dzsihádisták, akiknek most már saját államuk van, el-ôbb csak rombolják Európát, és pokollá teszik az itt élô nemmuszlimok életét, majd a muszlimok elôbb-utóbb demog-ráfiai fölénybe kerülnek, és akkor egész Európa egy kalifátuslesz, olyan, mint most az Iszlám Állam.Mivel a nyugat-európai köz- és újságírók zöme a nagyvá-

rosokban él, ahol a muszlim lakosság aránya lényegesen na-gyobb, mint a kontinens egészében, sôt népes gettók is ki-alakultak, a Köztes-Európából idelátogatók többsége pedigszintén nem megy tovább a nagyvárosoknál, s mindkét cso-port az ott látottakat vetíti ki a jövôre – gyakorlatilag lehe-tetlen észérveket szembeszegezni Európa eliszlámosításánakrémképével. Most meg se próbálom. (Akit az elemi számtanérdekel, annak ajánlom És-beli cikkemet – ha a legrosszabbreális forgatókönyv valósul meg, 2050-ig akkor sem éri el amuszlimok aránya a 9 százalékot, ennek is csak egy része asz-szimilálatlan vagy disszimilált, ami nagyon-nagyon távol vana politikai-kulturális dominanciához szükséges többségtôl.)Tegyük hát zárójelbe a reális elôrejelzéseket, és nézzük

azt, hogy mit féltenek Európában a muszlimoktól. Az érté-kek két, lényegében ellentétes csoportjáról van szó.Az egyik egy posztmodern értékkör, a nyugati szekulari-

zált, liberális berendezkedés a mai állapotában, ahol a sza-badság és az egyenlôség mellett a méltóság lép elô mind fon-tosabb elvként. Magyarul: nemcsak a teljes egyéni (magán-emberi) szabadság a norma, hanem az a törekvés is, hogysenkit se lehessen semennyire bántani semmilyen magánem-beri (veleszületett vagy vállalt) hovatartozása, neme, szexu-ális orientációja, etnikai eredete miatt. Ez nagyon szép elv,de nem csupán megvalósíthatatlan, hanem a kötelezôvé té-telére irányuló kísérletek is veszélyesek. Mint azt Eötvös Jó-zsef levezette több mint másfél évszázaddal ezelôtt: annak agarantálásához, hogy a törvény elôtti egyenlôségen túl min-denki egyenlôen abszolút szabad legyen, elvben olyan kiter-jedt állami felügyeletre van szükség, amely kizárja a szabad-ságot.A másik egy premodern európai értékkör, az, amihez a

XX. század nem modernizáló, nem liberális és nem demok-ratikus rendszerei tartották magukat, például: „Isten, hazaés család” (Salazar Portugáliája) vagy „Munka, haza, család”(vichyi Franciaország). Akár a vallási és kulturális hagyomá-nyoktól, valamint az emberi viselkedés ösztönös rugóitólakarattal elszakított eszmény, ez a képlet sem illik rá napjainklétezô Európájára, s további gond vele, hogy nem tudni, mi-

ért kellene éppen ezt megvédeni egy esetleges muszlim in-váziótól. A balkáni népek nagy többségét ötszáz, Magyaror-szágot százötven éves török uralom nem tette muszlimmá.Perzsiát az iszlamizálás nem tette arabbá; az európai nemze-teknek mára olyan erôsek a kulturális és identitásképzô tör-ténelmi hagyományai, hogy az asszimiláció egy más nyelvhez,más kultúrához elképzelhetetlen. A hagyományos családmo-dell a muszlimoknak is fontos, nem is tôlük akarják megvé-deni azok az európai jobboldaliak, akiknek az Európai Nép-párt fôsodra is túl liberális. Nem véletlenül udvarol végig azOrbán-kormány muszlim autokratákat. Nem véletlenülmondta éppen Vona Gábor, hogy „az iszlám az emberiségutolsó reménye”, és például Houellebecq a Behódolásban ér-zékletesen ábrázolja, milyen hibátlan összhangban lehet a ke-resztény ultrakonzervativizmus az iszlámmal.Amit feltûnôen, de nem meglepôen kevesen féltenek Eu-

rópában, az pontosan az a két dolog, ami kivételesen naggyátette Európát és egyáltalán a Nyugatot: a szellemi szabadságés a kapitalizmus. A gótikus Európa megmaradt volna egyneka világ nagyszerû – és talán elfáradó, lehanyatló – civilizációiközül, ha ez a kettô – külön-külön és összefonódva – nemtesz lehetôvé olyan technikai fejlôdést, gazdasági gyarapo-dást, zsarnokok gyarlóságain és bûnein felülkerekedô politi-kai szervezôdést, amely megalapozza a Nyugat globális, min-taadó hegemóniáját.Ha Európa csupán az erôszakosságának és fejlettebb fegy-

vereinek köszönhette volna a más világrészek népei fölöttiuralmát, és a más világrészekhez fûzôdô viszony egyedüli tar-talma a leigázás, mészárlás és gátlástalan kirablás lett volna– mint azt a Nyugat öngyûlölôi, az okcidentalisták hangoz-tatják –, akkor a világnak ma spanyol (ibériai) arca volna.Pontosabban spanyol és muszlim arca, arról ugyanis kevesenvesznek tudomást, hogy az iszlám második nagy – kelet-eu-rópai, indiai, délkelet-ázsiai – terjeszkedése nagyjából egyi-dejû volt Amerika európai birtokba vételével. (És az elôbbinem volt sokkal humánusabb.) A világnak azonban ma an-golszász (és valamennyire francia) arca van. A területek föl-ötti nyers uralomnál és a nemesfémek hazaszállításánál, a ki-váltságos alattvalók tengerentúli földhöz juttatásánál – egy-szóval az állami beavatkozásoknál és az állam erôsítésénél –ugyanis jobban erôsítette az anyaországot a katonailag nemis feltétlenül meghódított területek piacba kapcsolása a ma-gántulajdon szolgálatában, elôbb a kereskedelem, aztán agyorsan fejlôdô gyáripar érdekében. Az igazságtalanság: igaz-ságtalanság, a kegyetlenség: kegyetlenség, az elnyomás: el-

Széky János

A Nyugat önmaga ellen




nyomás, de a spanyol és a portugál gyarmatosítás nem voltsikeres, az angol és francia gyarmatosítás sikeres volt, végsôsoron az anyaországokban uralkodó nagyobb szellemi sza-badság és kapitalista viszonyok miatt.Ezért nem érdemes rettegni Európa eliszlámosodásától.

Az iszlám ugyanis a kamattilalom miatt bénítóan hat a kapi-talista gazdaság mûködésére – a gazdag muszlim országok aNyugat függvényeiként gazdagok. És hogy nagyon higgadtanfogalmazzak, az iszlám nem kedvez a szellemi szabadságnak.(Jó, tudom, az „arab” számokat arab közvetítéssel kaptuk azindiaiaktól, sok csillagnak van arab neve, Arisztotelészt arabfordítások mentették át Európa számára – de azóta? Hánytermészettudományos felfedezéssel, forradalmi hatásúmûszaki találmánnyal, politikai és más elméleti mûvel járulthozzá a muszlim civilizáció a világ jobbá tételéhez?) Ezek nemazért nem születtek meg az Oszmán Birodalomban, Perzsi-ában, egzotikus szultánságokban és emírségekben, mert azeurópaiak elnyomták ôket, és nem is azért, mintha ott azemberek tehetségtelenebbek volnának, hanem azért, mertnem volt szellemi szabadság, és hiányzott a kapitalizmusbóladódó motiváció.A Nyugat összehasonlíthatatlanul erôsebb. A nyugati ci-

vilizáció semennyire sem iszlámosodott el, de mára a leg-konzervatívabb muszlim országok is többé-kevésbé elnyuga-tosodtak. Sôt még az Iszlám Állam nevû területfoglaló ter-rorszervezet is. Ezért is dôreség civilizációk összecsapásárólbeszélni. A párizsi terrorcselekményekben nem egyik civili-záció támadta meg a másikat, hanem a modern Nyugat per-verz karikatúrája követett el merényletet a modern Nyugatellen.Az Iszlám Állam nem jöhetett volna létre és nem tart-

hatná fenn magát a nyugati találmányokon alapuló modernkommunikáció és modern közlekedés nélkül, de ha létrejöttvolna hasonló fanatikus alakulat, az nyomorúságos sivatagisejkség lett volna, amilyenbôl sok volt a történelemben – akortárs Európában egyiknek se hallották hírét, utólag csakszaktörténészek tudnak róluk.Az „amerikaiak a felelôsek” mémben annyi igazság van,

hogy az Iszlám Állam kialakulásához vezetô folyamat nemkezdôdött volna meg, ha az egyik nyugati társadalomszerve-zési modellt – a szocializmust, illetve az ôt irányító világidiktatúrát – az amerikaiak nem akarják felváltani egy másiknyugati modellel, a liberális demokráciával.Így azonban a vége felé mindinkább vallásos irányba for-

duló szocialista diktatúra szunni (kisebbségi) hírszerzôtisztjeiállástalanokká váltak tetemes társadalom-ellenôrzési tapasz-talat és katonai információ birtokában, úgyhogy a térség ver-sengô szunni csoportjai közül a leginkább gátlástalanabbat ki-használva, a magát kalifának nevezô – a nagy muszlim orszá-

gokban komolyan nem vett – bohócot elôretolva létrehoztákszervezett bûnözésen és állambiztonsági módszereken ala-puló államféleségüket. (Mely szervezôdési módoknak semmiközük sincs az iszlám hagyományához.) Szaddám egykori ál-lambiztonsági tisztjei nyugati módszerekkel és nyugati tech-nikával dolgoznak. Az Iszlám Államot a védelmi és zsarolásipénzeken kívül fôleg katari adományokból (végsô soron olaj-pénzbôl), feketepiacon eladott kôolajból és mûkincsekbôltartják fenn. Egyik se létezhetne nyugati kereslet vagy nyu-gati találmányokból adódó kereslet nélkül.Az azonosított párizsi elkövetôk, köztük a mészárlás ki-

tervelôje, Abdelhamid Abbaoud nyugat-európai országok,Belgium, illetve Franciaország állampolgárai. Nem muszlimfanatikus környezetben, nem valamiféle kulturális rezervá-tumban nôttek fel, hanem második generációs, asszimiláltmaghrebiek, akik élték a nagyvárosi hátrányos helyzetû fia-talok nyugatias stílusú életét, jellemzôen kisebb bûncselek-ményekért megjárták a börtönt is, ott „tértek meg.”És itt nem az iszlám démoni (vissza)térítô erejérôl van

szó, hanem egy nagyon is modern nyugati jelenségrôl, az if-júsági szubkultúráról. Aminek alapja egy szintén modernnyugati fejlemény, a jóléti állam (Franciaország 10., Belgium11. az újraelosztás világranglistáján). Ilyen államokban a leg-szegényebb fiatal is megteheti, hogy a fizikai önfenntartásontúl kulturális formában fejezze ki a többséggel szembeni el-lenállását. Ez általában nem jelent nemzetbiztonsági kocká-zatot, de ha egy idegen erô épít rá, akkor igen.A börtönbeli térítôk jellegzetesen nyugati (ez esetben ba-

los) érvelést használnak: „Azért kerültél ilyen helyzetbe,mert ôk rosszak. Elnyomnak, mert más, kisebbségi kultúr-ába, etnikumba tartozol. Ôk nyugatiak, te muszlim vagy.Gyere a tieid közé, ahol tiéd a többség, ott valaki leszel.”Ahogy egy sikertelen, kigúnyolt, rossz külsejû magyar ka-maszt ellenállhatatlanul vonzhat a hungarista mitológia, mi-közben nem sokat tud a magyar történelemrôl és kultúráról,úgy vonzza a lepukkant párizsi, brüsszeli más nyugat-európainegyedek sikertelen fiataljait a szalafizmus úgy, hogy kevesettudnak meg az iszlámról, nem is érdekli ôket nagyon (meg-jegyzem, a Nyugat-Európát és részben a Balkánt évtizedekóta ellepô szalafi térítôket szintén olajpénzbôl finanszíroz-zák). A dzsihádi propaganda annyival vonzóbb a (mai) hun-garistánál, hogy tényleges hatalmat és tényleges ölési lehe-tôséget ad a megtért fiatal kezébe. Aki – megint csak egymodern nyugati élmény meghosszabbításaként – úgy érez-heti, hogy egy élô videójátékba spawnolt. Más pályán új élet-tel kezd. Amúgy a számítógépen és mobilon kívül – ami ahelyváltoztatáshoz és a merénylet elôtti utolsó idôszakban akódolatlan kommunikációhoz szükséges – Snowden árulásaóta egyéb korszerû találmányokat is szívesen használnak, pél-




dául a PlayStation Networköt, azt ugyanis a mai ismeretekszerint még a legfejlettebb titkosszolgálatok sem tudják el-lenôrizni (vagy nem jutott eszükbe, vagy talán túl költségesvolna, hogy külön ellenôrizzék.)Mindebbôl az következik, hogy ha a nyugati civilizációt

akarjuk védeni, akkor nem annyira az iszlámtól, mint inkábbmagától kell megvédenünk. A fenti folyamat kellôen sokpontján való beavatkozás sokkal több figyelmet és szellemierôfeszítést követel, mint egy bombázás – viszont kevesebbhalálos áldozatot.




English summaryWritten by Zoltán Csipke

This is the second issue of Athenaeum, an online conser-vative review published quarterly by the Athenaeum Conser-vative Club. The journal features a scholarly approach to theshared traditions of western conservative political thoughtand conservative intellectual perspectives. This periodical seeks to popularise and spread modern

conservative political ideology with the intent of influencingscholarly opinions, to popularise the political sciences, andin the long term to promote a historical-philosophical changeof perspective and to shape intellectual public opinion.Beyond this, while keeping its distance from contemporarypolitical issues, it also wishes to speak to the political com-munity with the objectivity expected of the political scien-ces.The periodical features columns on topics such as the rule

of law, the history of ideas, economic philosophy and thephilosophy of religion, as well as opinion pieces and reviewpieces. The journal is available for free download at konzer-vativszemle.hu.

Through his introductory piece “Obituary with flowers”, Ri-chard SZENTPÉTERI NAGY pays tribute to former Hun-garian President Árpád Göncz, who recently passed away.With “Literary translator in the flower shop”, Gábor

NOSZKAI also bids farewell to Göncz, observing that hewas the rare politician who was both authentic and honou-rable.

This publication is the fifth to use the title Athenaeum,which the cover image alludes to, as László PERECZ re-veals. In his article “The philosophical Athenaeum’s path from po-sitivism to the history of ideas”, he focuses on the third and lon-gest lived incarnation, following its history from the era ofthe Dual Monarchy until its demise coinciding with the es-tablishment of the one-party state.

Carl Menger’s observations while working as a journalistat the Vienna stock exchange led him to write Principles ofEconomics. As András TÓTH argues in “The birth of con-servative economic sciences”, Menger’s work was much morethan simply a re-founding of the theory of value or a shift ina specialised branch of science.

The role and authority of a head of state varies from onecountry to the next, and Richard SZENTPÉTERI NAGYreproduces two previously written works on the constituti-onal role of a president in a parliamentary republic in “Theparliamentary head of state”, which are then complemented bya section on why the president is more than just an executiveauthority.Gábor NOSZKAI provides a brief portrait of Árpád

Göncz in “G. Á. in the 20th and 21st centuries”, emphasisingthe former president’s opposition to all forms of tyranny andhis desire to see liberal democracy flourish in Hungary.

In his opinion piece “The reward for truth”, Gergely PÉ-TERFY uses the low salaries of Hungarian university lectu-rers as a departure point to offer a critique of higher educa-tion and values in modern Hungary.

In “Variations on a history”, István PRÁCZKY writes ofa sense of déjà vu, that many of the hopes of the systemchange 25 years earlier have been dashed and how there is acertain unpleasant familiarity with the current state of affa-irs.

János BORIS ruminates on the anti-establishment trendin contemporary politics in “The age of outsiders”. Citing theelection of Jeremy Corbyn as Labour Party leader in the Uni-ted Kingdom, Boris continues with the popularity of DonaldTrump and American Senator Bernie Sanders (who are dia-metrically opposed politically) to see if there is a commonelement to explain their sudden rise.

Following the recent attacks in Paris, the fear of the Isla-mification of Europe once again became a central topic. Já-nos SZÉKY argues in “The West against itself” that there willnot be a clash of civilisations, for the current conflict is ac-tually between the West and a perverse caricature of itself.


Documents

Carl Menger, A konzervatív közgazdaságtudomány születése