ILJA VARSAVSZKIJ

Molekuláris kávéházELBESZÉLÉSEK

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZEKESZTI KUCZKA PÉTER

VÁLOGATTA APOSTOL ANDRÁS

FORÍTOTTÁKAPOSTOL ANDRÁSDALOS GYÖRGY

ENYEDY GYÖRGYHERENDI MIKLÓSSZÉKELY SÁNDORWESSELY LÁSZLÓ

FEDÉL: HERPAI ZOLTÁN

AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1976

2

TARTALOM

A HISZTERÉZISHUROK ................................................... 5

MOLEKULÁRIS KÁVÉHÁZ ............................................ 47

KACSA TEJFÖLBEN ......................................................... 50

A MŰFAJ TITKAI .............................................................. 57

A VESZÉLYES ÖVEZET .................................................. 65

DELTARITMUS .................................................................. 79

A KÍGYÓ GYÜMÖLCSE .................................................. 84

UTAZÁS A SEMMIBE ....................................................... 88

INDEX E-81 ....................................................................... 106

A BETÖRÉST ÉJFÉLKOR KÖVETIK EL ................... 116

FANTOMOK ..................................................................... 125

AZ ÖRÖKÖS ..................................................................... 131

MÁSODSZÜLETÉS .......................................................... 137

A KAPCSOLAT NEM JÖTT LÉTRE ............................ 147

A SZÖKÉS ......................................................................... 157

A BÍRÓ ............................................................................... 170

UTAZÁS PENFIELDBE .................................................. 172

ELŐZETES KUTATÁSOK ............................................. 184

REGÉNYTÉMA ................................................................ 198

3

A NAPLOPÓ ...................................................................... 210

DONOMÁGIÁBAN LEMEGY A NAP ........................... 226

ILJA JOSZIFOVICS VARSAVSZKIJ ........................... 231

4

A HISZTERÉZISHUROK

Az Idők Őrzője szikár, kopasz és dölyfös volt. Arcán min-dig az álmából felriasztott ember kifejezése ült. Most éppen látható rosszallással nézegette az asztallal szemben álló karosszékben ülő vendégét, egy harminc év kö-rüli férfit. Az ismeretlen szeme rendkívül kék volt, és feltűnő-en ragyogott a kék üvegből készült erős kontaktlencse miatt. Ez ingerelte az Őrzőt, nem szeretett semmi rendkívülit. A látogató hátrapillantott, amint az ajtó nyílt. Közben az asztali lámpa fénye kék villanással verődött vissza a kontakt-lencse felületén. Az Őrző, anélkül, hogy fejét megfordította volna, odaszólt: - Hozza be nekem... izé... kérvényét... - Kurocskinét - segítette ki a látogató; Kurocskin Leontyin Kondratyevicsét. - Kurocskinét - bólintott az Őrző - persze, Kurocskin. Igen, pontosan ezt akartam mondani. - Azonnal hozom. - A titkárnő halkan becsukta maga mö-gött az ajtót. Kurocskin egy csomag cigarettát meg öngyújtót vett elő a kabátja zsebéből. - Megengedi? Az Őrző némán a hamutartóra mutatott. - Megkínálhatom? - Nem dohányzom. - Sosem dohányzott? - kérdezte Kurocskin, csak hogy meg-törje a csendet. - Nem, ostoba szokás! - Hm... - A látogató tüdőre szívta a füstöt. Az Őrző tüntetően egy aktába temetkezett. "Barátságtalan fickó! - gondolta Kurocskin. – Begyepese-dett vaskalapos. Lehetne egy kissé barátságosabb is az ügyfe-lekkel." Néhány percig tüntetően magába mélyedt. Eregette a füstkarikákat. - Tessék! - A titkárnő egy L. K. Kurocskin feliratú, kék fe-delű dossziét tett az Őrző asztalára. - Egyébre nincs szüksége? - Nincs - felelte az Őrző fejét fel sem emelve. - Van még valaki a várószobában?

5

- Az az öregasszony, aki a múlt héten is itt járt. A kérvénye itt van önnél. - Kirándulás a huszadik századba? - Igen. Az Őrző elfintorodott, mintha hirtelen rájött volna a fogfá-jás. - Mondja meg neki, hogy most nem tehetünk semmit. Jöjjön el egy hónap múlva... - De azt mondja... - kezdte habozva a titkárnő. - Eleve tudom, mit mond - vágott szavába ingerülten az Őr-ző. - Magyarázza meg neki, hogy a halott hozzátartozókkal az Igazgatóság csak szabad kapacitás esetén engedélyezi a talál-kozást. Ezenkívül időm sincs. Lám, itt van ez - az előtte fekvő dossziéra csapott - ez sokkal fontosabb ügy. Elmehet. A titkárnő kíváncsi pillantást vetett Kurocskínra, és kiment. AzŐrző kinyitotta a dossziét. - Tehát - kezdte, miután néhány oldalt átfutott - ön arra kér engedélyt, hogy eljusson a... izé... az első századba? - Pontosan! - S miért éppen az első századba? - Itt már megírtam. Az Őrző összeráncolta a homlokát. - Megírta, az rendben van, csakhogy az utasítás előírja a személyes beszélgetést is. Most tehát... - és sokatmondóan Kurocskinra nézett - most tehát szépen ellenőrizzük, megfele-lően írt-e be mindent. Kurocskin úgy érezte, hibát követett el. Nem lett volna sza-bad maga ellen hangolnia az Őrzőt. Meg kell nyernie az el-képzeléseinek. - Tudja, kérem - kezdte, s iparkodott minél szívélyesebb hangot megütni -, én az ókereszténység történetével foglalko-zom. - Mivel? - A kereszténységgel. A Földön egykor igen elterjedt vallás volt. Bizonyára ön is emlékszik: az inkvizíció, Giordano Bru-no, Galilei. - Aha - bökte ki az Őrző -, hogyne, hogyne! Így hát ezek mind az első században éltek? - Nem egészen - válaszolt meghökkenve Kurocskin. - Az el-ső században ennek a tanításnak csupán az alapjait rakták le.

6

- Giordano Brunóénak? - Nem, a kereszténységnek. Az Őrző egy darabig némán üldögélt, s ujjaival az asztal szélén dobolt. Szemlátomást habozott. - S név szerint kivel akar találkozni? - törte meg végre a csendet. Kurocskin összerezzent. Csak most, amikor az ügy a legfőbb állomáshoz ért, csak most döbbent rá, milyen merész vállalkozásba kezdett. - Név szerint tulajdonképpen senkivel. - Hogyan?! - meresztette ki szemét az Őrző. - Hát akkor mi az ördögöt akar? ... - Nem egész pontosan értett meg! - Kurocskin felpattant, és az asztalhoz lépett. - Arról van szó... az a célom... hogy hatá-rozott bizonyítékokat szerzek... nos, egyszóval meggyőző anyagot gyűjtök Jézus Krisztus létezésének megcáfolására. - Kinek a létezésére? - Jézus Krisztuséra. Kitalált személy, a keresztény tanok megalapítójának tekintik. - Bocsásson meg. - Az Őrző összevonta szemöldökét, s ettől homloka csupa ránc lett. - Ezt hogyan értsem? Ha az, akiről beszél, sohasem létezett, hogyan gyűjthet erről bizonyítéko-kat? - Miért ne lehetne? - Hát azért, mert nem létezett. Látja, mi ketten itt ülünk eb-ben a szobában. Ez tény, amelyet bizonyítani lehet. De ha nem lennénk, akkor bizonyítanivaló se lenne. - De hát mégis... - próbálkozott Kurocskin. - De hát mégis, maga felkeresett engem - folytatta az Őrző. - S a szabályzat előírása szerint elbeszélgetünk, töltjük a drá-ga időt. Ez is tény. S ha ön nem létezne, akkor nem jött volna el. Mondhatnám-e én ebben az esetben, hogy ön nem létezik? Én önt nem ismerném, s meglehet, hogy ugyanekkor ön egy másik szobában ülne, nos? - De bocsásson meg! - kiáltott fel Kurocskin. - Így nem le-het okoskodni, ez amolyan szofisztika! Tegyük fel inkább másként a kérdést. - Másként? Hogyan?- mosolyodott el az Őrző. - Másként nem is lehet feltenni.

7

- Figyeljen csak! - Kurocskin megint elővett egy cigarettát, s most már engedély nélkül rágyújtott. - Tehát én idejöttem önhöz, és itt találtam a szobájában. Így van? - Igen - bólintott az Őrző. - De lehetett volna másképpen is, ha önt nem találom a he-lyén. - Igen, ha nem fogadási időben jött volna - ismerte el az Őr-ző. - Ebben a vonatkozásban nálunk szigorú rend van. - Nos, ha ön létezik, a titkárnője egyszerűen kijelentette vol-na, hogy éppen házon kívül van. - De... - De ha ön egyáltalán nem létezne, akkor a titkárnő az égvi-lágon semmit sem tudhatna önről. - Látja, máris összezavarodott - mondta csípősen az Őrző. - Ha én nem léteznék, akkor semmilyen titkárnő se lenne. Mi-nek a titkárnő, ha nincsen Őrző? Kurocskin megtörölte verejtékező homlokát a zsebkendőjé-vel. - Nem ez a lényeg - bökte ki fáradtan Kurocskin -, akkor lenne egy másik Őrző. - Aha! - Az Őrző kis szeme diadalmasan felcsillant. - Lám, ön is beismerte! Most már hogyan bizonyítja be, hogy az Idők Őrzője nem létezik? - Értse meg - kérlelte Kurocskin -, értse meg végre, hogy itt egészen másról van szó. Itt nem egy tisztségről, hanem egy meghatározott személyről van szó. Létezik egy evangéliumi legenda, létezik egy többé-kevésbé pontos időmegjelölés, amely ebben a legendában leírt eseményekre vonatkozik. - Nos, s mi kell még önnek? - Ellenőriznem kell, hogy mi az igazság a legendákban. Be-szélgetnem kell azokkal, akik abban az időben éltek. Fontos, hogy pontosan eljuthassak azokba az időkbe. Hiszen Josephus Flavius is... - Hány nap? - vágott szavába az Őrző. - Bocsásson meg, nem egészen értem... - Hány napot kér? Kurocskin megkönnyebbülten felsóhajtott. - Gondolom, tíz nap elég - mondta alázatosan. - Sok helyen kell megfordulnom, noha Palesztina méretei... - Kap öt napot.

8

Az Őrző kinyitotta a dossziét, lendületes mozdulattal beleírt valamit, majd az asztali mikrofonhoz hajolt. - Vezesse át a fő időmérőhöz oktatásra! - Köszönöm - rebegte örömteljesen Kurocskin. - Nagyon köszönöm! - Aztán csak semmiféle stikli - mondta oktatólag az Őrző, mikor átnyújtotta a dossziét Kurocskinnak. - Az ördög tudja, mi mindent megengednek néha ott maguknak, aztán minket vonnak felelősségre. Általában legyen tartózkodó. - Mitől tartózkodjam? - Azt már önnek kell tudnia. Nemrégiben az egyik semmire-kellő a tizenkilencedik században újra a világra hozta az ük-apját; ha tudná, milyen botrány keletkezett! Kurocskin kezét szívéhez szorította, ezzel is jelezni akarta, hogy a legszigorúbban kész a szabályok betartására. Megin-dult az ajtó felé. - Miért nem azzal kezdte, hogy ez a Flavius elvtárs irányí -totta hozzám? - kiáltott utána az Őrző.

Az Idők Őrzőjével ellentétben a fő időmérőt a teremtő olyan sűrű hajzattal áldotta meg, hogy el sem fért ott, ahol kellene, kisarjadt a fülén, sőt még az orra hegyére is jutott. A lehető legnyájasabb ember volt, csak úgy sugárzott belőle a jóindulat meg a vidámság. - Roppant örvendek, roppant örvendek! - kezdte, s nyújtotta kezét Kurocskinnak. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Visszarion Nyikogyi-movics Plevako. Kurocskin is bemutatkozott. - Utazásra szánta rá magát? - kérdezte Plevako, s hellyel kí-nálta Kurocskint. Kurocskin leült a díványra, és átnyújtotta a dossziét Pleva-kónak. - Semmi az egész! - mondta a fő időmérő, s a dossziét ha-nyagul az asztalra dobta. - A formalitások várhatnak! Hová óhajt utazni? - Az első századba. - Az első századba? - Plevako szeme ábrándozóan tágra nyílt. - Ah! Az első század! A római kultúra fénykora, kurti-zánok, gladiátorviadalok! Kitűnő ízlése van! - Félek, hogy ön nem egészen pontosan értett meg engem – jegyezte meg óvatosan Kurocskin. - Nem Rómát óhajtom fel-

9

keresni, történelmi kutatásokat szándékozom végezni Júdeá-ban. - Hogyan? - pattant fel a székről Plevako. - Elutazik az első századba, és el akarja kerülni Rómát? Különös! ... Bár – tette hozzá, s töprengve harapdálta ajkát - meglehet, magának van igaza.Az embernek nem érdemes felhergelni magát. Azzal a nyo-morúságos pár sestertiusszal, amit itt adnak önnek, nem na-gyon ugrálhat. Egyébként - s hangját suttogóra fogta -, ha le-het, vigyen egynéhány üveg gabonapálinkát magával. Ez min-den században roppant kapós. Csak... - Plevako ajkához szorí-totta az ujját. - Remélem, megértette? - Hogyne - mondta Kurocskin. - Mégis, szeretném tudni, számíthatok-e bizonyos összegre rendkívül fontos történelmi anyagok beszerzésére. - Például? - Például ókori kéziratokra. - Semmiképpen! Semmiképpen! Éppen ez az, amitől óvnom kell! Kurocskin arca olyan kiábrándulást fejezett ki, hogy Pleva-ko úgy érezte, tartozik neki egy bátorító mosollyal. - Bizonyára először indul ilyen utazásra? Kurocskin bólintott. - Így érthető - jelentette ki Plevako. A hiszterézishurokról sem hallott? - Nem, sose hallottam. - Hm... Akkor, úgy látszik, ezzel kell kezdenem. - Plevako egy jegyzetfüzetet vett elő az asztalról, felütött egy tiszta la-pot, s két vastag pontot rajzolt rá. - Ez itt - mondta, s ceruzájá-val az egyik pontra bökött - a világ jelenlegi állapota. Érti? - Értem - füllentette Kurocskin. Nem óhajtotta eleve elkese-ríteni ezt a rokonszenves embert. - Kitűnő! A második pont annak a korszaknak az állapotát jelzi, amelyet felkeres. Világos? Kurocskin egy fejbólintással jelezte, hogy ezt is megértette. - Akkor feltehetően - s Plevako ceruzájával egy egyenes vo-nallal összekötötte a két pontot -, akkor feltehetően az időköz-ben lejátszódott valamennyi esemény ezen az egyenesen tör-ténik. Képletesen kifejezve ez az az út, amelyen odaindul és amelyen visszajön. Most nézzen ide: tegyük fel, hogy valami-

10

lyen kéziratot vásárolt, bármilyen jelentéktelent, és elhozza magával. Ugye ezt tenné? - Igen - mondta Kurocskin érdeklődéssel -, és aztán? - Aztán kiderülhet, hogy ezt a kéziratot mondjuk már száz évvel ezelőtt a régészek felfedezték. - Plevako egy keresztet rajzolt az egyenesre. - Közöltek róla tudományos értekezése-ket, s most valamelyik múzeumban őrzik és a többi. S egy-szerre csak hopp! Ön visszatér az ókorba, és elhozza magával. Tudja, mi történik? - Várjon egy pillanatig! - mondta Kurocskin. - Hadd gon-dolkodjam. - Ezen nincs mit gondolkodni. A kézirat felfedezésével járó események teljesen összegabalyodnak, és a világ mai állapota megváltozik. Ha csak ennyire is - s Plevako még egy pontot rajzolt az első mellé. - Ennek mi a neve? - Várjon csak! - Kurocskin láthatóan elcsüggedt. Mind ez ideig ilyesmiről sohasem kellett gondolkodnia. - Ezt nevezik hiszterézishuroknak - folytatta Plevako, s az egyenesen lévő kereszttől egy vonalat húzott az újabb pontig. - Íme, ezen a hurkon belül bizonytalanság lép fel, amiből min-denféle kellemetlenségek származhatnak. Nos, meggyőztem? - Meg - mondta elhaló hangon Kurocskin. - És akkor most mit tegyek? Hiszen feltétlenül bizonyítéko-kat kell szereznem, s ott, ahogy ön mondja, egy lépéssel sem térhetek el. - Eltérhet - mondta Plevako. - Megteheti, csupán igen óva-tosan kell cselekednie. Éppen ezért mi kategorikusan megtilt-juk, hogy fegyvert vigyenek magukkal, és az utasoknak korlá-tozott összegű valutát bocsátunk a rendelkezésére, nehogy mindenféle fura dolgokra csábuljanak. Az egyik esetleg rab-szolgákat venne, és azonnal felszabadítaná őket, a másik agyonlőné Dzsingisz kánt élete teljében, a harmadik meg ép-pen valamilyen kéziratot szerezne és a többi. Egyetért velem? Kurocskin bólintott, de ettől nem lett okosabb. Mennyire lelkesedett az expedícióért, s most valahogy fonákjára fordult az egész. Se fegyver, se pénz, abban a minden civilizációtól távoli korban... Plevako láthatóan kitalálta a gondolatait. Felállt az asztal mellől, és leült Kurocskin mellé a díványra.

11

- Na, ne lógassa az orrát - mondta, s Kurocskin térdére tette a kezét. - Semmiféle veszély sem fenyegeti. A személyes biz-tonságát mi garantáljuk. - Hogyan garantálhatják ezt önök? - Nagyon egyszerűen. Bármi történjék is ott önnel, élve és sértetlenül tér vissza, ezt biztosítja az okozati törvény. A hisz-terézishurok nem léphet túl egy bizonyos méretet, különben az egész világ felfordulna. Ha ön most, ebben az adott időben létezik, azt jelenti, hogy létezése független mindattól, ami a múltban kialakult. Világos? - Nem egészen. S ha ott megölnek? - Még akkor is, hacsak nem bukkan fel valamilyen rendkí-vüli körülmény. Tavaly a következő történt: egy tolakodó öregember, azt hiszem, paleontológus, azt- követelte, enged-jük elutazni a jura korszakba. Hogy hová nem fordult ezért! Nos, megkapta az engedélyt, s másnap már felfalták a... hogy is hívják ezeket a... nos? ... - Plevako széttárta a tenyerét, a szájához tette, ezzel jelképezve egy mindent elnyelő vadállati pofát. - Csak nem a dinoszauruszok? - kérdezte reszkető hangon Kurocskin. - Igen, igen, pontosan a dinoszauruszok. - No és? - Semmiség. Az ilyen esetekben a vezérlőberendezés visz-szapergeti az eseményeket, s az néhány perccel a bajos eset előtt kiragadja az utast. Ekkor azonban a berendezés a dino-szaurusszal együtt ragadta ki, annak gyomrában. - Szörnyű! - kiáltott fel Kurocskin. - S hogyan végződött a dolog? - A dinoszaurusz túlságosan nagyméretű ahhoz, hogy bele-férjen a krono-transzportőrkabin-ba. A tévedést az automati-kus korrigáló-szerkezet hozta helyre, mégpedig úgy, hogy az állatot ismét visszadobta a múltba, az öregembert kiemelte belőle, de milyen áron! A berendezés depolarizátorának vala-mennyi tekercsét ki kellett cserélni. Nem bírta a túlterhelést. - Rosszabbul is végződhetett volna! - Kurocskin megren-dült. - Természetesen - hagyta rá Plevako. - A fő transzformátor is eléghetett volna, a terhelőképesség tartaléka nem túlzottan nagy kapacitású...

12

Egy ideig hallgattak; az instruktor meg az utazójelölt ennek az eseménynek a lehetséges következményein töprengtek. - Nos - szólalt meg Plevako -, most nagy vonalakban már ismeri a dolog technikáját. Nem is olyan bonyolult. Igaz? - Igen - hagyta rá bizonytalanul Kurocskin, és igyekezett el-képzelni: majd szükség esetén hogyan rángatják ki az orosz-lán torkából. - S mi módon kerülök vissza? - Ez már a maga gondja lesz. A határidő lejártakor minden automatikusan történik, hacsak nem követ el valamilyen osto-baságot, amely végzetesen kitágítaná a hiszterézishurkot. Ez esetben azonnal megszakítanák az ön múltbani tartózkodását. Most jut eszembe, hány napra kapott engedélyt? - Csak öt napra - mondta lesújtva Kurocskin. - Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan teljesítsem ennyi idő alatt a programom. - Mennyit kért? - Tíz napot. - Micsoda naiv ember! - mosolyodott el Plevako. - Egy hó-napot kellett volna kérnie, s kapott volna tíz napot. Nálunk mindig ez történik. Jól van, most már késő, hogy bármit is te-hessünk. Álljon fel a mérlegre. Kurocskin a mérlegre lépett. A számítógép mutatója 75 ki-lónál állt meg. - Ez meglenne! - Plevako két számot nyomott le a tabuláto-ron. - Dátum? - Hogyan? - Mikor akar indulni? - Időszámításunk harmincadik évében. - Harmincadik év, harmincadik év - motyogta Plevako a klaviatúrán pötyögtetve. - Kérem a koordinátákat. - A koordinátákat? - Kurocskin egy térképet vett elő a zse-béből. - Úgy hiszem, valahol a harminckét fok ötven perc északi szélesség és... - ujja bizonytalanul tapogatózott a térké-pen - és harmincöt fok negyven perc keleti hosszúság. Igen, így van! - Milyen hosszúság? - kérdezte újra Plevako. - Keleti. - A greenwichi vagy a pulkovói délkör szerint? - Greenwich szerint.

13

- Nagyszerű! A koordinátákat plusz-mínusz három perc pontossággal garantáljuk. Ha valami közbejönne, hát gyalogol majd egy darabot. Megértette? - Meg. Plevako lenyomott egy piros billentyűt a gép bal oldalán, és elkapott egy valahonnan kiröppenő, érthetetlen jelekkel zsú-folt kartonból készült zsetont. - Most menjen fel a tizenkettedik emeletre, ötödik osztály, Kazanovak elvtárshoz. Ott majd kiválogatják a felszerelését. Utána lemegy az első emeletre, a Kronotranszportőr csoport-hoz. A zsetont ott adja le. Van még kérdése? - Nincs. - Nos, akkor mehet!

14

Kurocskin sokáig bolyongott a tekervényes folyosókon, amíg végre megpillantott egy ajtót, ezzel a felírással:

ÖTÖDIK OSZTÁLYKOROK ÉS SZOKÁSOK

- Kazanovak elvtárs? - fordult egy férfihoz, aki bús ábrázat-tal turkált valamilyen rongyok között. A férfi némán bólintott. - Engem ide irányítottak... - kezdte Kurocskin. - Különös! - szólalt meg Kazanovak. - Sehogy sem vagyok képes megérteni, miért dolgozhat ütemtervszerűen minden egyes osztály, s csakis a Korok és Szokások osztályát özönlik el az ügyfelek, mintha a bőség szarujából zúdítanák őket. És egy teremtett lélek se veszi figyelembe, hogy Kazanovaknak is csak egyetlen feje van, és nem kettő! Kurocskint kissé meghökkentette a bőségszaru rendeltetésé-nek számára szokatlan felfogása, és hirtelenében nem talált választ.Eközben Kazanovak a pult mögötti sarokban ülő tizenhét év körüli lányhoz fordult. - Mása! Hogyan lenne ez egy őskori polinéziai ágyékkötője! Ez egy huszadik századbeli nagyméretű férfi úszónadrág. Ide-je lenne már kiismernie magát ezekben a dolgokban! - Kiismerem én magam, jobban, mint maga! - csattant fel a lány válasza. - Hát ehhez mit szól? - fordult Kazanovak egyenesen Ku-rocskinhoz. -Ez a mai fiatalság! Kurocskin megértő arcot vágott. - Próbálja meg ismét lekopogni az indexet - folytatta Kaza-novak. - Tizenhárom m törve négyszázharminc. - Nincs tíz kezem! - vetette oda Mása. - Előbb előkerítem magának a lándzsát, majd aztán nézek az ágyékkötő után. Úgy látszott, mintha a Korok és Szokások osztályának ügyeit csakis mesebeli tízkezű meg kétfejű lények végezhet-nék el. De alig telt el három perc, s Kazanovak máris meg-kapta a lándzsát meg az ágyékkötőt, s ismét Kurocskinhoz fordult. - Miben lehetek szolgálatára? - Felszerelést kell összeállítania számomra.

15

- Pontosan hová? - Júdeába, első század. Kazanovak szemében egy röpke pillanatra felcsillant a meg-értés szikrája. Maga elé húzta az asztalon fekvő vastag köny-vet, s ujját megnyálazva lapozgatni kezdte. - Megvan! Kurocskin odalépett az asztalhoz, és Kazanovak válla mö-gül egy kifakult rajzra pillantott, amely hosszú köntösbe öltö-zött férfit ábrázolt, kerek barettel a fején és régimódi, cifra ka-másnival a lábán. - Nos, hogyan tetszik? - kérdezte elégedetten Kazanovak. - Félek, ez nem egészen az - válaszolt óvatosan Kurocskin. – Úgy rémlik, hogy ez... egy kissé későbbi korból való. - Aha! - Kazanovak ismét megnyálazta az ujját. - Tudom már, mi kell magának. Ebben gyönyörködjék! Ez alkalommal egy buharai zsidó öltözékét tárta Kurocskin elé, aki ezt a változatot is elutasította. - Nem értem! - Kazanovak hangjából sértődöttség csengett. – Végül is milyen öltözékre gondol? - Valamilyen... - Kurocskin elgondolkodott. - Valamilyen, hogy úgy mondjam, bibliai stílust. Nos, mondjuk fehér gyolcsinget... - Gyolcs nincs - jelentette ki szárazon Kazanovak. – Csak műanyaggal szolgálhatok. - Sebaj, legyen műanyag - egyezett bele csüggedten Kurocs-kin. - S mit még? - Aztán khitónt, ha lehet, szintén fehéret. - Mi az a khitón? - érdeklődött Mása. - A khitón az... Hogy is magyarázzam meg magának? Ha-sonlít a köpenyre, csak tágasabb. A katalógusokban folytatott hosszú keresgélés után találtak egy fehér öltözetet csuklyával, utóbbi az arcot is elfedte, csu-pán két nyílást hagyott a szem számára. - Megfelel? - Talán jó lesz - hagyta rá határozatlanul Kurocskin. - Mása, keresd elő! Mása megnyomta a megfelelő számot, és a szállítószalag valahonnan lehozott egy rendesen összekötözött csomagot. - Próbálja fel! - mondta Kazanovak, s már vágta is a madza-got.

16

A kontaktlencsés szemek oly szokatlanul villantak elő a csuklya nyílásából, hogy Mása felkacagott. - Jaj, nem bírom! De mulatságos! - Nincs ezen semmi nevetnivaló! - utasította rendre Kazano-vak. - Igen praktikus öltözet az ottani éghajlathoz. Fölösleges-sé teszi a fejfedőt, és megvéd a napsugaraktól. Ha pedig ezt nem óhajtja, a csuklyát egyszerűen a vállára veti. Vadonatúj, első osztályú khitón. A gyári cédulát leveheti róla. Kurocskin lehajolt, és a szegélyről letépte a következő fel-iratú cédulát: "Színházi kellékek gyára. Varázslójelmez. 50. szám. 3-as méret. 100 tiszta nylon." - Ez megvan... - Kazanovak tetőtől talpig végigmérte. – Mi-lyen lábbelit? - Sarut. A saru kiválasztása nem okozott nagyobb gondot. Mása ta-nácsára egy aranyozott bőrszíjakkal díszített, durván rovátkált műanyag talpú sarut választottak. - A zokniját megtartja, vagy válogassunk ki valami mást? – kérdezte Kazanovak. - Nem kell, a sarut mezítlábra hordják. - Hosszú vagy rövid alsónadrág vagy fecske? - érdeklődött Mása. - Nem tudom - mondta határozatlanul Kurocskin. - Talán jobb lenne egy ágyékkötő, nemde? - Azt is lehet. Tudja, hogyan kell felkötni? - Akkor legyen inkább fecske úszónadrág - mondta sietve Kurocskin, akit megrémített a gondolat, hogy ez a határozott lány instruálja az ágyékkötésben. - Ahogy, óhajtja. - Öltözzön át! - Kazanovak a szoba mélyén levő fülkére mutatott. - A saját holmiját csomagolja össze. Visszatérése után mindent megkap. Néhány perc múlva Kurocskin a pompás új öltözékben lé-pett ki a próbafülkéből. - Nos, milyen? - kérdezte s körbeforgott. - Mély benyomást kelt! - mondta Mása. - Ha ilyesmi éjnek idején kerülne a szemem elé, becsszóra szülnék egy gyereket ijedtemben. - No, hát jó - vette át a szót Kazanovak -, most még az első-segélycsomag van hátra, s aztán bátran nekivághat az utazás-

17

nak. - Kotorászni kezdett az asztalfiókban, és egy kis fekete dobozt vett elő. - Tessék! - Mi van benne? - érdeklődött Kurocskin. - A szokásos összeállítás. Kombinált antibiotikumokat tar-talmazó ampulla, fecskendő, féregirtó kenőcs és egy ampulla sokkot megelőző szérum. Minden eshetőségre. Ezzel végez-tünk is! - Hogyan, végeztünk? Hát a pénz? - kérdezte kedvét szeget-ten Kurocskin. - Miféle pénz? - Jár még egy bizonyos összegű napidíj is, a legszüksége-sebb kiadások fedezésére. - Napidíj? Kazanovak megvakarta a tarkóját, és elmélyülten tanulmá-nyozott néhány könyvet. Sokáig számolgatott egy papírlapon, aztán benyúlt az asztalfiókba, egy darabig kotorászott, meg-törten felsóhajtott, és ismét számoszlopokkal rótta tele a pa-pírlapot. Végül egy uzsorás mozdulatával egy marék ércpénzt dobott az asztalra. - Itt van, tessék! Négy napra húsz dénár. - Miért csak négy napra? - Mert az indulás meg a visszatérés napja egynek számít - világosította fel Kazanovak. Kurocskinnak fogalma sem volt, mire elég ez az összeg. - Bocsásson meg - tette fel félénken a kérdést -, húsz dénár, ez sok vagy kevés? Vagyis azt szeretném kérdezni... mert hisz fogalmam sincs... - Hát Salamon király kopjáját persze nem veheti meg ezen a pénzen, de élelemre elég - felelte Kazanovak, s ezzel párját ritkító ismereteket árult el a római hódoltság korabeli Közel-Kelet gazdasági viszonyairól. - Ez minden? - Még két üveg vodkát is kérek - mondta Kurocskin, akinek eszébe jutott Plevako tanítása. Hogy is mondta? - Lehetőleg gabonapálinka legyen. - Hát az meg mire kell? Kurocskin ötölt-hatolt: - Tudja, kérem - kezdte a hazugsághoz nem szokott ember ügyetlenségével -, igen könnyedén vagyok öltözve, s ott hide-gek az éjjelek. - Mása, adjon neki egy üveggel! - Miért csak egyet? - próbálkozott vitába szállni Kurocskin.

18

- Nem olyan hidegek ott az éjszakák - hangzott Kazanovak megalapozott válasza. Mása fürgén hozta is az üveget. Kurocskin felállt, és bi-zonytalanul körülnézett. - Engedjen meg még egy kérdést: mibe rakhatom el ezt? - Mása, hozz egy bőröndöt! - Nem, nem! - tiltakozott sietve Kurocskin. - A bőrönd nem volt ismeretes abban a korban. Nem kaphatnék valami megfe-lelőbbet? - Például? - Hát, valami táskát, vagyis tarisznyafélét. - Táskát? - Kazanovak elővette a katalógust. - Kaphat táskát is. A Kurocskin elé rakott táskák felölelték a valaha idős neve-lőnők által hordott terjedelmes bőrtáskáktól az illatos mű-anyagból készült modern színházi retikülökig bezárólag a tás-kák lehető legszélesebb változatát. Kurocskin egy világoskék, vízhatlan műanyagból készült, vállra vethető táskát választott ki, "Aeroflot" felirattal. Ennél alkalmasabbat nem talált. - Most már, azt hiszem, minden megvan - sóhajtott fel meg-könnyebbülve. - Várjon csak! - kiáltott fel Mása. - Hát a sminkelés? Csak nem akar ilyen pofával az első századba utazni? - Mása! - Kazanovak rosszallóan megcsóválta fejét. – Hogy beszélhetsz így egy ügyféllel?! Abban viszont megegyeztek, hogy a maszkírozásra feltétlen szükség van. Kazanovak szerény pajeszt ajánlott, Mása pedig ragaszkodott a hosszú, hegyes, hullámosított asszír szakáll-hoz, de Kurocskin határozottan kétágú, kisebb szakállt s vállát verdeső hajfürtöket követelt. A férfiszépség ezen kellékei job-ban megfeleltek öltözékének. Mása valami bádogdobozba mártott egy ecsetet, és bősége-sen bekente Kurocskin arcát meg fejét ragasztóval, majd rára-gasztotta az egérszagú szakállt meg parókát. - Nahát, milyen cuki! - kiáltott fel, s két lépést hátrált. - S ezek... izé... nem fognak leválni? - kérdezte Kurocskin, és kiköpködte a szájába került szőrszálakat. - Efelől nyugodt lehet - mosolyodott el Kazanovak. - Még fogakkal sem lehet letépni. Ha visszatér, Mása majd leszedi.

19

- Hát, köszönök mindent! - Kurocskin a vállára akasztotta a táskát, és megindult az ajtó felé. - Várjon csak! - állította meg Kazanovak. - Szótárra, valami társalgási kézikönyvre nincs szüksége? - Nincs - hangzott Kurocskin büszke válasza. - Tökéletesen beszélem az arameus meg az óhéber nyelvet. - Akkor a felszerelésről írja alá az átvételi elismervény két példányát.

- Semmit sem felejtett el? - kérdezte a laboráns, fejét kidug-va a kisablakon, amilyen valaha a pénztárosokat választotta el a gyarló emberiség egyéb képviselőitől. - Mindjárt ellenőrzöm. - Kurocskin kinyitotta a táskáját, és a sötétben egy csomag cigarettát, öngyújtót, az elsősegélycso-magot meg az üveg vodkát tapogatta ki. - Egy pillanat! - To-vább matatott a táskában heverő pénzérmék között. - Úgy lát-szik, megvan minden! - Akkor elkezdjük, feküdjön nyugodtan! Kurocskin még hallotta a becsapódó ajtók zaját. A kabin fa-lán számos sokszínű lámpácska fénye gyulladt ki. Kurocskin kényelmesebben elhelyezkedett a hideg, sima he-verőn. Talán a félelemtől vagy valamilyen más okból hányin-gere támadt. Valahol a feje felett egyre erősbödött a szívszo-rongató sípolás. A kis lámpák eszeveszetten villództak. Ki-gyulladt a figyelmeztető felírás:

NYUGALOM! NE MOZOGJON, HUNYJA BE A SZEMÉT!

A fekvőhely kimerítő rezgéssel vibrált. Kurocskin gépiesen magához szorította a táskát, s ebben a pillanatban fülsiketítő zaj és nagy recsegés közepette vakító lila fény hatolt át a le-zárt szemhéján. Hasra fordulva száguldott a nemlétbe...

Kurocskin kinyitotta szemét, és krákogva köpködte ki szájá-ból a homokot. Négykézlábra állt és körülnézett. Szeme előtt holt, napszítta pusztaság terült el. Baloldalt, a távolban hegyvonulat, jobbról egy tó. Partján néhány egész aprónak látszó ember sürgölődött. Kurocskin felállt, leporolta magát, felvette a táskát, és a tó felé vette útját. A mezítlábra felhúzott saruban sokkal kelle-

20

metlenebb volt a forró homok, mint ahogy a Korok és Szoká-sok osztály kényelmes helyiségében elképzelte. Égette a tal-pát, és a saru közé beszivárgott homok odatapadt a hőségtől megpuhult szíjakhoz, s úgy súrolta, mint a smirgli. Folyton le kellett ülnie, hogy kirázza a homokot a saruból, és a khitón szegélyével megtörölje a lábát.Végre eljutott a partot szegélyező, jóval szilárdabb talajra. Észrevették. A furcsa öltözékű, vállán a táskával óvatoskod-va közeledő ember egész megjelenése oly szokatlan volt, hogy a hálóját javítgató három halász abbahagyta a munkát a parton, és érdeklődve figyelt fel az ismeretlenre. - Phü - huppant le Kurocskin a közelükben a homokra, és lerántotta a lábáról a kínzó sarut. - Hű, micsoda meleg! Oroszul mondta, a halászok tehát szóra se méltatták, csak tovább bámulták az időutas felszerelését. Kurocskin azonban nemhiába volt a tudomány embere. A megismerés öröme kárpótolta minden személyes kellemetlen-ségért. - Béke veletek, jó emberek! - mondta, most már áttérve az óhéber nyelvre, abban a reményben, hogy tiszta bibliai stílus-ban fogalmazott beszéde kissé kárpótolja hibás kiejtését. – Sálem aléchem! - Sálom! - válaszolták kórusban a halászok. - Halásztok? - kérdezte Kurocskin, közben azon tűnődött, hogyan terelhetné a beszélgetést érdekesebb témára. - Halászgatunk - felelte a magas, széles vállú halász. - Milyen a fogás? Aztán teljesítitek-e a tervet? A halász semmit sem válaszolt, a hálóval foglalatoskodott. - Jakab! János! - fordult a fiaihoz az idősebb. - Mozogjatok, így estig sem leszünk készen! - Mindjárt, apa! - válaszolt az, akit Jakabnak hívtak. – Hisz látod, ezzel az emberrel beszélgetünk!- Az isten szerelméért, ne törődjetek ti velem - mondta zavar-tan Kurocskin. - Csináljátok csak a dolgotokat, én majd csak úgy elüldögélek mellettetek. - Semmiség, ráérünk - mondta János -, hisz mi, Zebedeus fiai, látástól vakulásig dolgozunk, mindenki tudja. Hát te hon-nan jöttél? - Én? ... Hm... - Kurocskint teljesen készületlenül érte ez a kérdés. - Én... hogy is mondjam... Názáretből - vágta ki várat-lanul.

21

- Názáretből? - János hangja kiábrándítóan csengett. - Isme-rem jól Názáretet, nincs ott semmi jó. Ezt is Názáretben vásá-roltad? - bökött ujjával a nylonkhitónra. - Ezt? Nem, máshol, nagyon távol innen. - Jeruzsálemben? - Igen. János megtapogatta a szövetet, és odalépett atyjához. Jakab kelletlenül szintén odasomfordált. Kurocskin elnézte a tavon ringó csónakokat, a szőlőtőkék-kel beültetett dombot, és hirtelen megrettent. Elképzelhetetlen - kétezer évnyi - távolság választotta el szokásos világától, amelyet most roppant vonzónak érzett. Mi várhat rá ebben a félvad, rabszolgatartó országban? Megtalálja-e a közös nyel-vet ezekkel a primitív emberekkel? Érdemes volt-e belekez-deni ilyen kockázatos kalandba? Hirtelen eszébe jutott a dino-szaurusz meg az öregember. Ki tudja, nem vár-e rá ennél is súlyosabb megpróbáltatás? Minden megtörténhet. Megköve-zik, keresztre feszítik. Brrr! Az ilyen halál gondolatától is li-babőrös lett a háta. De most már késő. Az engedélyezett időt teljesen ki kell használnia. - Mondjátok csak, barátaim - fordult a halászokhoz -, nem hallottatok egy Jézus nevű emberről? - Hová való? - kérdezte Zebedeus, anélkül, hogy felemelte volna fejét. - Názáretbe. - Neked földid? - érdeklődött János. - Földim - hagyta rá kelletlenül Kurocskin. Nem bocsátotta meg magának, hogy ilyen hírhedt helyet választott szülőföld-jének. - Mivel foglalkozik? - Prédikál. - Sose hallottam róla - mondta Zebedeus. - Várj csak! - Jakab elharapta a zsineget, és felállt. - Rémlik, mintha Júdás beszélt volna róla. A múlt évben járt erre egy ilyen, prédikált. - Így van! - erősítette meg János. - Beszélt róla. Talán ez lenne a te földid? Kurocskint a siker örömmel töltötte el. Álmodni sem merte, hogy kutatásait ily gyors siker koronázza, és bár ez gyökere-sen ellentmondott tudományos felfogásának, megpezsdült benne a kutató szellem.

22

- Júdás? - tette fel ismét a kérdést izgalomtól remegő han-gon. - Mondjátok, hol láthatnám ezt az embert? Higgyétek el, hogy az, amit mondott; roppant nagy jelentőségű! - Milyen szempontból? - kérdezte Zebedeus. - A jövő szempontjából. Az emberek kétezer éve érdeklőd-nek ezen kérdések után. Kérlek, hozzatok össze ezzel az em-berrel! - Ott van, ni - Jakab a tavon ringó egyik bárkára mutatott -, most veti ki a hálókat. Meglehet, estére már visszatér. - Nem - szólalt meg János -, tegnap kitűnő fogást csináltak, és bizonyára elmennek Kapernaumba, hogy ezt megünnepel-jék. - Tegyétek meg nekem ezt a szívességet! - Kurocskin kö-nyörögve mellére szorította kezét. - Vezessetek el hozzá, megfizetek érte! - Nem jár ezért fizetség! - Zebedeus felkelt a homokról. – Rögtön kievezünk a hálókkal, s tehetünk egy kis kerülőt. - Köszönöm! Nagyon köszönöm! Fogalmatok sincs, milyen óriási szolgálatot tesztek a tudománynak! - mondta Kurocs-kin, és sietve lábára húzta a saruját, s közben arcát eltorzította a fájdalom. - Átkozott saruk! - Dühösen dobta félre a rovát-kolt talpú, aranyozott szíjas lábbelit. - Feltörte a nyavalyás a lábam, úgy éget, akár a csalán! Jobb lesz mezítláb... Hóna alá kapta a sarut meg a táskát, s a csónakhoz lépett, amelyet Zebedeus már húzott be a vízbe. - Hagyd itt - tanácsolta Jakab. - A táskát is, senki se nyúl hozzá, a csónakban könnyen átázhat. Okos tanács volt. A csónakban nem volt ülőke, és a fenekén tocsogott a víz. Kurocskin a táskában őrzött egyetlen csomag cigarettára gondolt, és holmiját lerakta a halászok cókmókja mellé. - Nos, isten segedelmével! János az evezővel ellökte a csónakot a parttól, aztán a tó kö-zepe felé evezett. - Hé, Júdás! - kiáltotta, amikor odaértek a két halászt ringa-tó kis bárkához. - Van itt egy ember... Názáretből... látni akar! Kurocskin összeráncolta homlokát. A "názáreti" ragadvány-név, úgy látszik, nem mosható le többé róla. De hát most nem ez volt a legfőbb gondja. - Mit akar? - kérdezte Júdás, két tenyeréből hangtölcsért formálva.

23

- Evezzetek közelebb hozzá! - szólt rájuk türelmetlenül Ku-rocskin. - Ilyen távolról nem mondhatom el. János néhány erélyes evezőcsapással a kis bárka széléhez siklott. - A prédikátort keresi, a földijét. Úgy hírlik, te láttad őt... - Láttam, láttam! - kiáltott fel boldogan Júdás. - Tamás is látta - mondta a társára mutatva. - Ugye, Tamás? - Hogyne! - mondta Tamás. - Járt erre egy ember, prédikált. - Hogy hívták? - kérdezte Kurocskin az izgalomtól fuldo-kolva. – Nem Jézus Krisztusnak? - Jézusnak? - kérdezte vissza Júdás. - Nem, valahogy más-képpen. Nem emlékszel rá, Tamás? - Jánosnak hívták - jelentette ki Tamás. - Keresztelő János volt a neve, nem Jézus. Mindenkit rávett, hogy mártózzék meg a folyóban. Azt mondta, hamarosan eljő a Messiás, ti pe-dig mocskosak, büdösek, tetvesek vagytok, hogyan állhattok így az Úristen színe elé? - Helyesen beszélt! - Kurocskin tágult orrcimpával jó mé-lyet szippantott. A társaiból áradó szagok sehogy sem hason-lítottak a hírneves arábiai illatokra. - Helyesen beszélt ez a Já-nos - ismételte, és már bánta, hogy a táskában hagyta a féreg-irtó kenőcsöt. - Miről prédikált még? - Főleg a Messiásról. Hát ez a te Jézusod miről prédikál? - Hogy is mondjam nektek... - Kurocskin zavarba jött. - Nos, általában a felebaráti szeretetről, az e világban való alá-zatosságról, hogy elnyerhessük az örök üdvösséget a meny-nyekben. - Az üdvösséget! - nevetett fel Tamás. - A gazdag mindenütt üdvözül, a földön éppúgy, mint a mennyekben, a szegénynek meg mindenütt sanyarú. Ostoba a te prédikátorod! Én bizony nem hallgatnék rá! Kurocskin megsértődött. - Nem is olyan ostoba az! - Tamás hangja felingerelte. - Ha ostoba lenne, akkor nem követnék az emberek milliói, s az emberiség legragyogóbb elméi nem vitatkoznának tanításairól az egyháziakkal. Nem lehet így leegyszerűsíteni a dolgokat. A szegényekről pedig így beszélt: "Boldogok a szegények, mert övék a mennyeknek országa." - Ezt hogyan értsük? - kérdezte Jakab.

24

- Egyszerűen. Meg is magyarázta, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mintsem a gazdag embernek bejutni a mennyeknek országába. - Ez a beszéd; - csapott combjára János. - Hogy mondod? A tű fokán? Nos, jól megadta nekik! Az ilyen prédikátort én a tenyeremen hordanám, a lábát is megmosnám! A tudományos ateizmus gazdag története azt sugalmazta Kurocskinnak, hogy a kereszténység tanításainak alapkérdé-seiről szóló előadását nem egészen úgy értelmezték, ahogy kellene, s igyekezett helyrehozni a dolgot. - Tudjátok - fordult Jánoshoz -, Krisztus bölcselete igen re-akciós. Ez a rabszolgatartó rendszer egyenes folytatása. Az emberi jogokért folytatott harcról való lemondás a rabszolgák és uraik közötti viszony megszenteléséhez vezetett. Krisztus így beszélt: "Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a má-sik orcádat is." - Ezt meg miért tenné? - kérdezte Zebedeus. - Hol az a fa-jankó, aki odatartaná a másik orcáját is? Én bezzeg inkább odacsapnék! - Ne állj ellent a gonosznak - magyarázta Kurocskin -, ez a kereszténység egyik sarkalatos tanítása. Eszerint az az ember, aki nem gonosszal felel a gonoszra, megmenti a lelkét. Nem is csoda, hogy eme tanítástól elvakítottan az emberek halálba mentek az Úristen nevében. - Halálba? - hitetlenkedett Tamás. - Hogy lódítasz. - Egyáltalán nem lódítottam! - pattogott Kurocskin hevesen. – Hány ember pusztult el a római arénákban! Ha nem tudod, akkor ne járasd a szádat! - Miért mentek halálba? - Mert az ember az idők kezdete óta képtelen megbékélni a földi élet mulandóságával, Krisztus meg örök üdvösséget ígért minden igazhivőnek, azt tanította, hogy földi létünk csu-pán előkészület a másik, a mennyei életre. - Ez igen! - bökte ki Júdás. - Így már megéri! Aztán művelt-e csodákat ez a te Krisztusod? - Művelt. A hagyományok szerint feltámasztott holtakat, a vizet borrá változtatta, úgy járt a vízen, mint a szárazon, ördö-göt űzött, a Szentlélek lakozott benne. Persze mindezek más, régebbi hitekből merített reminiszcenciák. - Hogyan? - kérdezte Júdás. - Hogy mondtad? Roma... - Remiríiszcenciák, emlékezések.

25

- Aha! Tehát római emlékezések. - A kereszténység részben átvette a római meg görög mito-lógia elemeit, részben meg az egyiptomit, de alapjában Mózes tanításaira épült, amely szintén nem más, mint misztifikáció, arra való igyekezet, hogy az egyszerű népet eltérítsék a... - Hát a te Krisztusod tiszteli Mózes törvényeit? - vágott sza-vába Jakab. - Tiszteli. - Így hát jámbor ember! Eltelt legalább egy jó óra, míg végre Kurocskinnak sikerült kielégíteni hallgatói kíváncsiságát, akik arról is megfeledkez-tek, hogy bevessék a hálóikat. A nap bíbor korongja már félig lebukott az árnyba boruló hegyek csúcsa mögé, Kurocskin nyugat felé fordította szemét, és két tűzpiros pont csillant fel a szemlencséjén. A vele szem-ben ülő Jakab felkiáltott és visszahőkölt. A hirtelen mozdulat-tól a törékeny ladik megbillent és oldalán átcsapott a víz. - Tudtam előre! - kiáltott fel Kurocskin, felpattant, és a kön-tösébe gabalyodva fejjel Zebedeus hasának esett, aki hiába igyekezett helyrebillenteni a csónakot, végül is mindnyájan a vízben találták magukat. Jeges rémület ragadta magával Kurocskint: nem tudott úsz-ni. De nemhiába látta el Kazanovak a konfekcióipar legprí-mább termékeivel. A bő, nylonból készült köntös óriás légbu-borékokkal telítődött meg, s gazdáját függőleges helyzetben fenntartotta a vízen. A sors csodás beavatkozásától Kurocskinnak visszatért a bátorsága, és kezével csapkodva tanácsokat osztogatott a ha-lászoknak, hogyan állítsák helyre a fenekestül felfordult csó-nakot. Végül a Krisztus nyomában járó Tamás csáklyája se-gítségével ismét a csónakba jutott, amely megindult a part fe-lé. Egyszóval minden jól végződött, hacsak nem számítjuk a hálókat, amelyek Zebedeus nagy keserűségére odavesztek. - Mondd csak - kérdezte bosszúsan Kurocskintól -, ha előre tudtad, hogy a csónak felfordul, miért nem figyelmeztettél? A hálókat áttettem volna Júdás bárkájába. - Nem tudtam, becsületszavamra nem tudtam! - próbálta magát igazolni Kurocskin. - Hiszen magad mondtad - avatkozott a beszélgetésbe Já-nos-, hiszen fel is kiáltottál: "Tudtam előre!"

26

Kurocskin a halászok súlyos öklére pillantott; és összeszo-rult a gyomra. - Tudod - kezdte diplomatikusan, s közben igyekezett ki-agyalni valamiféle magyarázatot -, nem figyelmeztethettelek. - Miért nem? - Azért, mert... mert Isten küldte reád ezt a megpróbáltatást - vágta ki magát nagy merészen Kurocskin -, nagy bajban akart próbára tenni. - Az Isten? - vakarta meg tarkóját Zebedeus. Úgy látszott, ez hathatós érvnek bizonyult. - Az Isten! - állította most már pimaszul Kurocskin. - En-gem is próbára tett. Én, aki úszni sem tudok, nem zúgolód-tam, és lám, nem engedett elmerülni. - Így igaz! - erősítette meg Jakab. - Magam láttam, hogyan járt ez a názáreti a vízen, még hadonászott is, ott pedig na-gyon mély a víz. - Hm... - Zebedeus megdöbbenten csóválta a fejét, és száraz rőzsét szedett, hogy tábortüzet rakjon. A nap lement, s a tó felől hideg szellő fújdogált. Az átázott halászok foga csak úgy vacogott. Egyedül Kurocskin érezte magát elviselhetően. A mentő műanyag kelme egyáltalán nem ázott át. Zebedeus tüzet gyújtott, és a tűzhöz közel felállított ágakra felaggatta átázott ruháját. Példáját Jakab meg János is követte. - Hát te mire vársz? - Köszönöm! - mondta Kurocskin. - Én száraz maradtam. - Hogyhogy száraz? - János odalépett hozzá, és megtapogat-ta a köntösét. - Valóban száraz! Hát ez meg hogy lehet? Kurocskin nem felelt. - Mondd már, hogy lehet, hogy nem áztál át? - faggatta Já-nos. – Mi átáztunk, te meg nem. Talán téged más fából farag-tak?! - És ha így lenne?! - mondta ingerülten Kurocskin. Még nem csillapult le csodálatos megmeneküléséből eredő lázas izgalma. - Mit faggatsz itt?! - Hiszen ez csoda! Kurocskinnak semmi kedve sem volt magyarázatokba bo-csátkozni. Belenyúlt a táskájába, kitapogatta a vodkásüveget, lecsavarta róla a kupakot, egy jót húzott belőle, s utána oda-nyújtotta Jánosnak. - Inkább igyál!

27

János a tűzhöz emelte az üveget, és csalódottan krákogott egyet. - Víz... Pedig most bor kellene! - Igyál! - mondta nevetve Kurocskin. - Majd meglátod, mi-féle víz ez. János ivott egy kortyot, szeme kidülledt, és köhögni kezdett. - Nahát! - szólalt meg, és az üveget odanyújtotta Jakabnak. - Kóstolj csak bele! Jakab is húzott egynéhány kortyot. - Tyűha! Jobb a tibériási aszúnál is! Zebedeus végzett az üveggel. Tamás meg Júdás bárkája is hamarosan kikötött. Ők is lete-lepedtek a tűz mellé. A vodkától Kurocskin elálmosodott. Ott feküdt lehunyt szemmel, s a szerencsésen elkerült veszedelem sosem tapasz-talt kellemes érzéssel töltötte el. Odébb a halászok tanakodtak valamiről egymás közt. - Ő az! - suttogta izgatottan János. - Én mondom nektek; ő az! A vízen úgy jár, akár a szárazon, ez egy; prédikál, ez ket-tő, a vizet borrá változtatja, ez három! Mi kell nektek még! - A tekintete meg félelmetesen fénylett - tette hozzá Jakab. – Ő lesz a Messiás! Eközben az enyhén mámoros Messiás hátát a tábortűznek fordítva édesen elszundított. Álmában a katedrájáról halálos csapást mért az egyházatyák gyomorszájára. Nyomát sem ta-lálta annak, hogy Jézus Krisztus valaha is itt tartózkodott vol-na ebben a kis országban.

Másnap, alighogy virradt, Tamás meg Júdás eltávozott Ka-pernaumba. Zebedeus és fiai megvárták, amíg Kurocskin fel-ébred. Végre megdörzsölte szemét, teát kért, de a halászok azt sem tudták, hogy mi fán terem. Kénytelen volt megelégedni né-hány korty vízzel. Éjszakára feltört lába megdagadt, és tele lett apró sebekkel. Alighogy a forró homokra lépett, Kurocskin pillanatonként feljajdult és káromkodott. Nem tehettek egyebet, az evezőkből amolyan hordágyfélét eszkábáltak, és Jakab meg János ezen szállították tovább a Messiást, aki mindegyik kezében egy-egy sarut szorongatott.

28

A Názáretből jött új prédikátor híre gyorsan szétfutott a vá-rosban és a zsinagógában, ahová Kurocskint bevitték; a kí-váncsiak nagy tömege várt rá. Rögtön elárasztották kérdések-kel. Alig egy félóra leforgása alatt Kurocskin teljesen kimerült. Zúgott a feje, s minden jel szerint a reggelijéről senki sem szándékozott gondoskodni. - Mondjátok csak - kérdezte, s végignézett a jelenlevőkön-, nem akad itt valami harapnivaló? Esetleg van itt valamilyen büfé? - Ugyan mit beszélsz? - kérdezte egy agg zsidó, aki már ré-gebben gúnyosan nézegette a prédikátort. - Vagy talán nem tiszteled Mózes törvényét, amely tiltja az étkezést Isten házá-ban? A vén dogmatisztelő azonban emberére talált a történelem-tudományok kandidátusában. - Vajon nem tudod-e, mit cselekedett Dávid, amikor kop-lalt? - vágott vissza ügyesen a tudós Kurocskin. - Hogyan ment be Isten házába, és hogyan ette meg a papok számára fenntartott áldozati kenyeret? Hóseás könyve hatodik fejezet, hatodik vers - tette hozzá habozás nélkül. Az Írás ragyogó ismerete meghozta gyümölcsét. Az egyik ifjú pap bizonytalanul babrálgatni kezdte szakállát, majd ki-ment valahová, és egy szelet kenyérrel tért vissza. Amíg Kurocskin éhét csillapítva, csámcsogva nyelte az alig megrágott kenyeret, a tömeg feszülten várta, mikor nyílik meg az ég, hogy villámaival agyoncsapja a szentségtörőt. - Ez megvan! - Kurocskin összeszedegette térdéről a mor-zsákat, és a szájába tette. - Most már folytathatjuk a beszélge-tést. Hol is hagytuk abba? - A rabszolgáknál meg a háborúknál - szólalt meg valaki. - Igaz! A rabszolgaság, akárcsak a háborúk, barbár csöke-vény. Az emberiség majd megszabadul ezektől a fekélyektől, és igazi paradicsomi állapotok lesznek a földön, nem olyanok, amelyekről a betűrágók meg a farizeusok beszéltek nektek, hanem a szabad emberek igaz egyenjogúsága, a bőség meg a boldogság kora. - S mikor lesz ez? - kérdezte egy tagbaszakadt, vörös em-ber.

29

Kurocskint ez sem hozta zavarba. Hallgatóit nem akarta el-keseríteni azzal, hogy húsz, végtelen hosszú századot kell még várniuk. - Ez csakis tőletek függ - vágta ki magát a megszokott szó-noki fogással. - Minél hamarább hajtják végre az emberek a szükséges társadalmi átalakulást, annál hamarabb jön el a bol-dog élet. - S ott mi lesz? - makacskodott a vörös. - Minden lesz. Hatalmas, hideg-meleg vizet szolgáltató há-zakat építenek. Nem lesz szükség tűzifa gyűjtésére, minden konyhában olyan tűzhely lesz, hogy csak egy sercintés, és máris lobog a tűz. - Aztán hogyan, csak tán nem a Szentlélek lobog benne? - érdeklődött egy agg zsidó. - Nem, hanem a gáz. - Hát az micsoda? - kíváncsiskodott ismét a vörös hajú. - Nos, a gáz olyan levegőféle, csak ég. A hallgatóság némán hitetlenkedett. - Ez azonban nem minden - folytatta Kurocskin. - Az embe-rek repülni fognak a levegőben, de nemcsak a levegőben, el-repülnek még a csillagokig is. - Miket mondsz! - sóhajtott fel valaki. - Egyenesen az égbe! Ez igen! - Legyőzik az öregséget, meggyógyítanak minden nyava-lyát, megtanulják feltámasztani még a halottakat is. - Hát ezt meg honnan tudod? - tette fel ismét a kérdést a vö-rös hajú. - Ott jártál talán? A tömeg felmorajlott. - Helyesen beszélsz, Simon! - hallatszott többfelől. - Add meg neki! - Ne hazudozzon itt összevissza olyasmiről, amit nem látott. A hangos nevetés, a gúnyos kuncogás Kurocskin fejébe ker-gette a vért. - De bizony láttam! - kiáltott fel, s igyekezett túlharsogni a zajt. - Ha nem lettem volna ott magam is, nem beszélnék róla! - Csendet! - Az agg zsidó felemelte kezét, s a hahota las-sacskán elcsitult. - Így hát voltál ott? - Voltam - erősítette Kurocskin. - S azt is tudod, hogyan gyógyítják a betegségeket? - Tudom hát.

30

- Rabbik! - fordult az aggastyán a vének padja felé. - Ez az ember járt a paradicsomban, és tudja, hogyan gyógyítják meg valamennyi nyavalyát. Hát, miért ne gyógyítaná meg a mi tiszteletre méltó Jairusunk lányát, aki immár két napja küzd a halállal? A díszhelyen ülő galambősz patriárka bólintott. - Úgy legyen! - Ez már szemtelenség! - háborgott Kurocskin. - Nem sza-bad mindent szó szerint venni, nem vagyok én orvos! - Csaló! Szélhámos! Az vagy, és nem próféta! Kövezzük meg! - hallatszott innen-onnan. Az ügy komolyra fordult. - Jól van! - jelentette ki Kurocskin, s vállára vetette táskáját. - Megkísérlem, de ha bármi is történik, ti vagytok a tanúk, hogy kényszerítettek rá. Az agg Jairus háza gyászba borult. Az utcára nyíló ajtók szélesre tárva, a házigazda pedig megszaggatott ruhában a padlón ült és hajlongott. Fejét vastagon fedte a hamu. Egy sa-rokban siratóasszonyok jajongtak. A vörös hajú Simon be-tuszkolta Kurocskint a szobába. A többiek kint tolongtak az utcán, nem volt bátorságuk belépni. - Íme, elvezettem hozzád a gyógyítót! Hol a leányod? - Az én lányom épp most halt meg, oda a szemem fénye - jajdult fel Jairus. - Immár egy órája, hogy visszaadta lelkét Je-hovának! – S egy lábasból hamut merített, és fejére hintette. - Ne félj! - mondta Simon. - Ez a próféta feltámasztja a hol-takat. Hol fekszik a lányod? - Ott! - Jairus kezével egy lezárt ajtó felé intett. - Ott van ki-terítve Ráchel, az én drágaságom, egyetlen kincsem! - Eriggy! - Simon könnyedén megbökte Kurocskin hátát, aki ettől a másik szobába penderült. - Eriggy, de feltámaszd ám, mert különben jaj neked! Kurocskin becsukta maga mögött az ajtót, és kétségbeeset-ten leült az ágy mellett álló zsámolyra. Kicsi kora óta félt a halottaktól, és most képtelen volt padlóra szegezett tekintetét az ágyra emelni. Simon az ajtó hasadékán keresztül figyelte. "Úgy látszik, rajtavesztek! - gondolta Kurocskin. – Rajta-vesztek egy semmiség miatt! Mi a fenének járattam a szám!" Eltelt öt perc. Az utcán a tömeg türelmetlenkedni kezdett.

31

- Mi lesz már!? - kiabálták a csodára áhítozók. - Mikor feje-zi már be?! - Csak ül! - adta hírül Simon. - Csak ül és töpreng. - Mit kell ezen töprengeni?! Rángasd csak ki onnan, megkö-vezzük! - javasolta valaki. Kurocskin úgy érezte, közeleg halála órája. Valamit tennie kellett, hogy addig is elodázza a szörnyű leszámolás pillana-tát. - Eh, lesz, ami lesz! - Rágyújtott, és reszkető kézzel félre-vonta a lepelt az ágyon heverő testről. - Jaj! - kiáltott fel Simon, amint megpillantotta a gázöngyúj-tóból felvillanó kékes lángot. - A Szentlélek! A Szentlélek ott van a kezében, saját szememmel láttam! A tömeg áhítatosan elhallgatott. Az ágyon fekvő fiatal leány igen szép teremtés volt. Ha arca nem lett volna viaszsárga, és kezét nem merevítette volna görcsbe a haláltusa, alvónak hihették volna. Kurocskinnak úgy rémlett, hogy a megboldogult szemhéja megrezzent, ami-kor cigarettája véletlenül a kebléhez ért. S váratlanul mentő ötlete támadt. Mikor néhány perccel később kilépett a szobából, ahol Rác-hel feküdt, teljesen kimerültnek látszott. Kezében még ott szorongatta az üres ampullát és letörölte homlokáról a jeges verítéket. - Élni fog! - jelentette ki, és kimerülten ereszkedett a padló-ra. - Már kinyitotta a szemét! - Nem igaz! - kiáltott fel Simon, de amint bepillantott a szo-bába, Kurocskin lába elé borult. - Rabbi! Bocsáss meg nekem a hitetlenségemért! - Az Isten megbocsát! - mosolyodott el Kurocskin. Lassan eltalálta a megfelelő stílust. Jairus szombat esti lakomájáról Kurocskin igen kellemes, bár zavaros emlékeket őrzött. A boldog házigazda nem fukar-kodott sem borral, sem jó falatokkal. Az ünnepség tiszteletére Jairus felesége elővette az ezüst gyertyatartókat a szent ládából. Kurocskint a díszhelyre ültették, s bőségesen kárpótolta ma-gát a kényszerű koplalásért. Igaz, a tóparton töltött éjszakától ismét kínozni kezdte régi derékfájása, s mivel nem szokta meg, hogy fekve étkezzék, minden falatnál fel kellett ülnie. S mindannyiszor belényilallt a fájdalom.

32

Miután illő tisztelettel adózott a háziasszony szakácsművé-szetének meg a tibériási óbornak, Kurocskin felkelt az asztal mellől, és boldogan elmosolyodott. Kedve kerekedett a prédi-kálásra. A jelenlevők csak erre vártak. A tudomány csodálatos lehetőségeivel kezdte, és - maga előtt is észrevétlenül - áttért a háborúellenes propagandára. Oly hévvel merült bele a termonukleáris fegyverek erejének leírásába meg az atomháború kirobbanásától várható fenyege-tő veszedelmekre, hogy könnyeket csalt ki megrendült hallga-tói szeméből. - Mondd csak - kérdezte remegő hangon Jairus -, vajon megengedi Jehova, hogy elpusztítsanak minden élőt a Földön?! Hogyan lehet megmenekülni?! - Ne félj, öreg! - nyugtatta meg a már tökrészeg Kurocskin. – Csak tedd azt, amit én mondok, és minden rendbe jön! A jelenlevők kórusban igyekeztek rábeszélni, hogy marad-jon itt náluk Kapernaumban, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy reggel el kell indulnia Jeruzsálembe, mivel, ahogy mondta: "Krisztus nem várhat." Reggelre János meg Jakab felkeltették Kurocskint, de az so-káig képtelen volt felfogni, mit is akarnak tőle. - Az ördögbe veletek! - motyogta rúgkapálva, és fejére húz-ta a takarót. - Nem megyek be az Intézetbe, ma vasárnap van. Kötelességükhöz híven az apostolok kénytelenek voltak ki-rángatni az ágyból. Kurocskin cefetül érezte magát. Fintorgott, böffentgetett, és egyre csak inni kért. Kénytelenek voltak a "másnaposság" el-leni, jól bevált népi gyógymódot igénybe venni. Jairus háza előtt hamarosan egész menet gyűlt össze, Zebe-deus fiaival az élen, velük volt még Júdás meg Tamás. Mö-göttük a Jairus ajándékozta szamáron Kurocskin következett, az elmaradhatatlan válltáskával. Mellette lépdelt az újonnan megtért Simon, aki le nem vette rajongó tekintetét a Mester-ről. Távolabb tolongott a kíváncsiak tömege, akit idevonzott a nagyszerű látvány. Elhangzottak az útra való jó tanácsok is, és a díszes menet megindult Kapernaum utcáin, egyre több és több embert vonzva maga után.

33

Kurocskin hírneve futótűzként terjedt el. De ő, akit teljesen lefoglalt Krisztus felkutatása, közömbösen fogadta az iránta megnyilvánuló tiszteletet. "Nos - okoskodott, ütemesen zötyögve a szamár hátán -, egyelőre maradjon minden így. Ki kell vívnom ezeknek az egyszerű embereknek a bizalmát. Egyik prédikátor keresi a másikat, ez a helyzet sokkal érthetőbb számukra egy jövőből megjelenő utasnál." A nyomorékok, sánták meg bélpoklosok tömegesen jöttek eléje az útra, hogy megérinthessék köntösét. Ekkor mutatko-zott meg a nagyszerű köntös egyik újabb tulajdonsága. Amint a kelme a szamár szőréhez súrlódott, annyira telítődött villa-mossággal, hogy érintésétől a gyógyulásra vágyókat kisebb áramütés érte, és azt rebesgették, Isten kegyelme járja át őket. A személye iránti fokozódott érdeklődés nyomasztani kezd-te Kurocskint. A szenzációéhes tömeg egyre csak csodatette-ket követelt. Legjobban bosszantotta a mennyei mannára való hivatkozás, amellyel a pusztában bolyongó zsidókat táplálta annak idején az Úristen. Félő volt, hogy kitör az éhségláza-dás. Még az apostolok is zúgolódni kezdtek. Végül nem ma-radt más hátra, fel kellett áldoznia azt a húsz dénárt, amelyet Kazanovak utalt ki napidíjra. Ez a pénz azonban csak hét kenyérre meg egy kosár szárí-tott halra volt elegendő. A Korok és Szokások osztályának fő-nöke egy dologban igazat mondott: gyámolítottjának pénz-ügyi erejéből nem futotta volna Salamon király kopjájának megszerzésére. Az éhes hívek majdnem szétszaggatták az élelemmel visz-szatérő Jánost, s pillanatok alatt mindent felfaltak. Az apostol-nak egynéhány nyakleves is kijutott. - Mitévők legyünk, rabbi?! - mondta gyámoltalanul János. - Ezek az emberek kenyeret követelnek. - Vedd úgy, hogy kielégítettük őket - hangzott Kurocskin válasza. - Nincs több pénz! Az egyik faluban a menet útját néhány zajongó suhanc zárta el, akik egy tépett ruhájú asszonyt vonszoltak magukkal. - Mit akartok tenni véle? - kérdezte Kurocskin. - Visszük megkövezni. Mária ez, a közismert parázna asz-szony. Tetten értük, ott az árokban. Kurocskin nem volt közömbös a női-szépség iránt, szemöl-dökét összevonta, s rájuk szólt:

34

- Jól figyeljetek! - mondta, és nem átallott durván plagizál-ni. - Ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. A demagóg trükk bevált. A harcos erénycsőszök kelletlenül szétszéledtek. Csak egy öt év körüli kislány ragadott fel az út széléről egy kavicsot, és a szamárhoz vágta. Az incidens ezzel véget is ért. S Kurocskin hívei megszapo-rodtak egy parázna asszonnyal. Tamást ez elégedetlenséggel töltötte el, s odament a Mester-hez. - Mondd, rabbi - kérdezte -, méltó dolog-e egy ilyen cédát magunkkal cipelni? Mire jó ez neked? - Ha majd kerítek egy kis időt, kiűzöm belőle az ördögöt - válaszolta, s fél szemmel a csinos vétkezőre pillantott. Így hát a világ teremtésének 3790-edik esztendejében, a pászka ünnepének előestéjén Leontyin Kondratyevics Ku-rocskin, a történelemtudományok kandidátusa ujjongó csőcse-léktől kísérve, szamárháton bevonult Jeruzsálem szent városá-ba. - Ki ez az ember? - kérdezte egy asszony, vizeskorsóval a fején, a temető falát támasztó öreg koldustól. - Itt közeleg a zsidók királya! - motyogta az eszelős öreg-ember.

A menet megállapodott az Alsóvárosban. Simon és Tamás javallotta, menjenek egyenesen az Isten házába, de Kurocs-kin, akit meggyötört a hőség, nem volt hajlandó egy lépést se továbbmenni. Leheveredett egy kiskertben álló fügefa alá, és kijelentette, hogy estig el nem mozdul innen. A hívők közül ki erre, ki arra indult, hogy élelmet szerez-zen. Gondoskodni kellett a prédikátor meg az apostolok testi táp-lálékáról is. Rövid tanakodás után elhatározták, hogy elküldik Júdást a piacra, adja el a szamarat. János meg Jakab a Fazekasok utcájába vette útját, ahol Ze-bedeus nővére lakott, azt remélték, néhány dénárt kölcsönöz-hetnek tőle. Kurocskin a Tamástól kapott kötéllel körülövezte derekát, s táskáját a feje alá téve, éhomra elaludt. Júdásnak szerencséje volt. Alig haladt néhány házat, amikor a nyomában jövő férfi megállította, és érdeklődött, eladó-e a szamár.

35

Júdás megmondta, hogy eladó, de mivel fogalma sem volt a szamár piaci áráról, csak úgy találomra huszonöt ezüstpénzt kért érte. Meglepetésére a vevő nemcsak hogy rögtön beleegyezett, hanem még egy korsó bort is felajánlott áldomásnak. A naiv lelkű apostol habozott. Nem óhajtotta áron alul elad-ni az állatot. Tarkóját vakargatva azt kezdte magyarázni, hogy ez nem olyan közönséges szamár, a híres-nevezetes názáreti prédikátor ült rajta, és nagy bűn lenne huszonöt ezüstpénzért megválni egy ilyen szelíd, pompás állattól, amelyet az isteni áldás egynéhány apróbb szikrája érintett. A vevő megemelte az árat. Ádáz alkudozások után, miközben nemegyszer földhöz vág-ták a fejfedőjüket is, s égnek emelt karral magát Jehovát hív-ták tanúnak, megegyeztek harminc ezüstpénzben, s egymás tenyerébe csaptak. Júdás átvette a pénzt, a szamarat meg odaadta az új, törvé-nyes tulajdonosának, és utána egy borospincébe mentek áldo-mást inni.Útközben az új ismerős elmondta, hogy Kajafás főpap szolgá-latában áll, és annak a megbízásából vette a szamarat. - Minek neki a szamár? - lepődött meg Júdás. - Talán nincs elég ló az istállójában? - Van ott elég! - felelte a főpap embere. - Teli van lóval, de hát a főpap nagyon kedveli a szamarakat. Odavan, ha csak egyet is meglát. - Csodálatosak a te dolgaid, Uram! - Júdás felsóhajtott. – Mi mindenre költenek pénzt az emberek! Már a második korsót ürítették, amikor a főpap embere óva-tosan feltette a kérdést: - Valóban szent ember a te prédikátorod? - Szent! - Júdás kiköpte szájából az olajbogyómagot, és a korsó után nyúlt. - El sem képzelheted, mennyire szent. - És mit tanít? - érdeklődött a főpap embere, és teletöltötte Júdás serlegét. - Mindent, egy szuszra el sem sorolhatom. - Például? - Tanítása legtöbbnyire a rabszolgákra meg a gazdagokra vonatkozik. Azt mondja, aki rabszolgákat tart, az nem jut a mennyek országába. - Igazán?

36

- Így igaz! - Júdás nagyot kortyolt. - Jehovánál a tevék he-lyett a gazdagok cipelik a málhás terheket, s büntetésből a tű fokán hajtják át őket. - És ez mikor következik be? - Hamarosan eljő a világ vége, s megjelenik egy angyal, va-lami... termo... termo... a nevét elfelejtettem, csak annyit tu-dok, egy nagy durranás, és minden porrá ég a földön, csak az menekszik meg, aki bal orcáját is odanyújtja, ha megütik a jobbot. - Érdekes dolgokat jövendöl a te prédikátorod. - Meghiszem azt! A holtakat is képes feltámasztani. Tudod-e, hogy a múlt szombaton egy fiatal leánnyal, Jairus lányával ezt megtette? A lehető legjobban sikerült! - Úgy, úgy... S igaz-e, amit rebesgetnek, hogy ő a zsidók ki-rálya? - Hát persze! Micsoda esze van! Ki más lehetne a király, ha nem ő? Júdás, miután örök barátságáról biztosította, búcsút vett a főpap emberétől, s ment Kurocskinhoz. Majd szétvetette a büszkeség, ha üzletemberi tehetségére gondolt. Szóba elegyedett a járókelőkkel, és meg-megállt a boltok előtt, ahonnan fürge ifjak cipelték ki az árut. Egy zsák lisztet szándékozott venni, de csak legyintettek fe-lé. - Hát nem tudod, hogy közeledik a világ vége? Kinek kell most a te pénzed? - A pénz mindig pénz marad - okoskodott igen helyesen Jú-dás, és szapora léptekkel megindult a kert felé, ahol társai vá-rakoztak rá. A Takácsok utcáján új ismerősének vezetésével fegyveres őrjárat jött vele szemben, a megbilincselt Kurocskint hurcol-ták.

Kajafás főpap már reggel óta rossz kedvében volt. Előző este kellemetlen beszélgetést folytatott Poncius Pilá-tussal. Róma pénzt követelt. A helytartó újabb olajadói miatt az országot elárasztó álpróféták a népet fegyveres felkelésre buzdították, zavargásokkal fenyegették az országot. A min-denfelől Jeruzsálembe érkezett emberek a közeledő Ítélet Napjára hivatkozva boltokat fosztogattak.

37

S betetőzésül megjelent ez a - magát a zsidók királyának ne-vező - prédikátor! Az álnok Tiberius éppen ilyesmire várt, hogy Júdeára zúdíthassa légióit, és örökre felszámolja a sza-badság még megmaradt nyomorúságos morzsáit is, amelyeket elődje meghagyott Izrael fiainak. Kinyílt az ajtó, és belépett a főpap embere. - Nos? - kérdezte Kajafás. - Idehoztam. Meg kellett bilincselnem, mert sehogy sem jött másképp. Parancsolod, hogy eléd vezessem? - Várj még! - Kajafás elgondolkodott. Bizonyára megbo-csáthatatlan könnyelműség lenne, ha ezt a bitorlót a saját há-zában hallgatná ki. Híre eljutna Rómáig, s ki tudja, ott hogyan értelmeznék ezt. - Tudod mit, vezesd el Annához - mondta, arra gondolván, jobb, ha apósa tartja a hátát, mintsem ő vál-lalja a kockázatot. - Értem. - S menj el ben Zarhashoz meg Hur Áriáshoz, hadd jöjjenek ők is ide. Kajafás nem óhajtotta összehívni a zsinatot. Hányinger ke-rülgette, ha a végtelenbe nyúló vitákra gondolt, amelyeket ez a hetven vénember felkavarna. No meg semmi értelme túl nagy dobra verni ezt az ügyet. - Eriggy! Mondd meg Annának, várjon ott rám.

38

Amikor a megbilincselt Kurocskint bevezették abba a helyi-ségbe, ahol már egybegyűlt Júdea farizeusainak színe java, magánkívül volt dühében. - Mi dolog ez? - kiáltotta Kajafáshoz fordulva, akiben meg-sejtette a főembert. - Jegyezzétek meg, az ilyen önkényeske-dést nem ússzátok meg szárazon! - Hogy mersz így beszélni a főpappal?! - S a főpap embere jól pofon vágta. - Majd megtanítlak én, hogyan kell beszélni a feljebbvalókkal! A második pofontól Kurocskin szeme előtt elsötétült a vi-lág. Vérző orcáját meg akarván óvni a harmadik pofontól, odafordította másik oldalát a főpap emberéhez. - Nézzétek! - kiáltott fel Kajafás. - Megütik az egyik orcá-ját, s máris odanyújtja a másikat! Erre tanítja a népet is! - Az én helyemben te nemcsak azt nyújtanád oda, te ba-rom! - morogta Kurocskin. - Micsoda filozófia! Tolsztojánus! A vallatást Kajafás kezdte: - Ki vagy te?! Kurocskin végignézett a bírákon. Immár nem egyszerű ha-lászokkal meg földművesekkel állt szemben, hanem csavaros eszű papokkal. Belátta, itt az ideje, hogy felfedje kártyáit. - Tudományos küldetésben jöttem ide - kezdte, közben fo-galma sem volt, hogyan magyarázza meg ezeknek az embe-reknek csodálatos felbukkanását az ő világukban. - Arról van ugyanis szó, hogy Jézus Krisztus, akit ti állítólag keresztre akartok feszíteni... - Mit beszél ez? - érdeklődött a nagyothalló ben Zarhas, s tenyerét a füléhez emelte. - Azt állítja, hogy ő a Messiás, Jézus Krisztus néven – ma-gyarázta neki Kajafás. - "Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába fel-veszi." Mózes második könyve, huszadik rész, hatodik vers - dünnyögte ben Zarhas. - Így hát téged nem anya szült? - adta fel a második kérdést Kajafás. - Ezt meg honnan vetted? - mosolyodott el Kurocskin. - Éppúgy ember fia vagyok, mint mindenki. - Betartod-e a szombatot? - Ahonnan én jövök, ott heti két szünnap van. Szombaton mi sem dolgozunk.

39

- Mifélekirályság az ott? - Hogyan is magyarázzam meg nektek? Mindenesetre sem-mi köze ahhoz a világhoz, amelyben ti éltek. - Hogyan? - kérdezte ben Zarhas. - Azt mondja, hogy az ő királysága nem e világból való. S hogyan kerültél ide? - Nos, ennek a technikai részét magam sem tudom megma-gyarázni. Ezt csak azok tudnák, akik ideszállítottak engem. - Kik ezek? Mennyei angyalok? Kurocskin nem felelt. Kajafás végignézett az egybegyűlteken. - Van valakinek kérdése? József Hur Arij kért szót. - Mondd csak, hogyan tartod be a szombatot, ha ezen a na-pon orvoslást űzöl? - Hogyan, talán szerintetek jobb lenne, ha szombaton meg-halni hagyjuk az embert? - felelt a kérdésre kérdéssel Kurocs-kin. - Nálunk például azt tartják, hogy a szombat van az em-berért, és nem az ember a szombatért. A vallatást ismét Kajafás vette át. - Igaz-e, hogy a zsidók királyának nevezted magad? - Ezt most hallom először! - Kurocskin megharagudott. – Ennél ostobábbat nem tudnál kitalálni?! A főpap embere ismét jól pofon vágta. - Hát így vagyunk! - üvöltötte Kurocskin. - Az ilyen vizsgá-lati módszerek mellett megtagadom a választ a további kérdé-sekre. - Vezessétek el! - adta ki a parancsot Kajafás.

Poncius Pilátus egy Alexandriából érkezett vendéggel be-szélgetett a helytartóságon. A helytartó feleségének bátyja, Gaius Procullus, történész, csillagász és orvos, azért utazott ide Jeruzsálembe, hogy megismerkedjék a templomban őrzött régi tekercsekkel. A felszolgáló rabszolgák leszedték a lakoma maradványait, csupán a borral telt korsókat hagyták ott. Mivel már nem kellett félni az avatatlan fülektől, a beszél-getés szabadabb fordulatot vett. - Azt hallom Claudiától, hogy a császártól áthelyezésedet kéred Rómába. Mi késztet rá? - kérdezte Procullus. Pilátus vállat vont.

40

- Sok minden - válaszolta rövid hallgatás után. - Ebben az átkozott országban az ember egy kitörni készülő vulkánon él, sose tudhatod, mit hoz a holnap. Ezek itt alig várják, hogy há-tadba döfhessék a tőrt. - De hát a helytartói hatalom... - Ez csak amolyan látszat. Ha elfojtok egy felkelést, annak minden érdemét Lucius Vitellius magának tulajdonítja, ha pe-dig megegyezésre törekszem a júdeaiakkal, akkor meg felje-lentéseket küldözget ellenem Rómába. Az adók beszedése egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. Az adószedőket vagy agyonverik az utakon, vagy egyszerűen kifosztják őket. A hátralék csak egyre növekszik, s Vitellius, aki már jó ideje va-lamelyik saját emberét akarja a helyembe ültetni, ezt ügyesen kihasználja. - De hát mégiscsak... - kezdte Procullus, de folytatni már nem maradt ideje. A ház előtt egybegyűlt tömeg ordítása tor-kára fagyasztotta a szót. - Íme, gyönyörködhetsz! - mondta Pilátus, és az ablakhoz lépett. - Nincs egy nyugodt percem se éjjel, se nappal. Sajnos kénytelen vagyok kimenni eléjük, már ilyen a helytartó sorsa. Gyere velem, magad is megérted, miért kérem áthelyezésemet Rómába. A tömeg őrjöngött. - Feszítsd meg! - ordították, amint Pilátus megjelent előttük, azok is, akik nemrég Kurocskin köntöse szegélyét csókolgat-ták. A keresztre feszítés mulatságosabb volt számukra minden prédikálásnál, amivel már úgyis torkig voltak. - Feszítsd meg! - Mivel vádoljátok ezt az embert? - kérdezte Pilátus, és a vérző, lehorgasztott fejjel álló Kurocskinra pillantott. Elsőnek Kajafás szólalt meg: - Ez az ember pimasz csaló, szentségtörő és lázító! - Igaz, amivel vádolnak? Pilátus lágy, nyájas hangja egy kis erőt öntött a már-már kétségbeesett Kurocskinba. - Ez szörnyű tévedés - kezdte, s reménykedve nézett fel a helytartóra -, nem annak tartanak, aki valójában vagyok. Le-hetetlen, hogy ön, mint intelligens ember, ki ne bogozná ezt az ügyet! - Hát ki vagy te? - Tudós. Csupán az ostoba körülmények láncolata...

41

- Jól van! - vágott szavába Pilátus. - Kérlek - fordult most Procullushoz -, állapítsd meg, valóban tudós-e ez az ember. Procullus odalépett Kurocskinhoz. - Mondd meg, a Szűz sápadt fényétől megvilágított Harag csillagkép közeli elhaladása a Skorpió mellett milyen esemé-nyek eljövetelét jelenti? Kurocskin semmit se felelt. - No, jól van - mosolyodott el Procullus -, ezt talán nem is tudhatod. Akkor hát emlékezz vissza, hány szervet számlál az emberi test. Kurocskin azonban a második kérdésre sem tudott felelni. - Nahát! - komorodott el Procullus. - Hozzatok ide egy kan-csót. Odahoztak egy kancsót. Procullus odatette Kurocskin elé. - Hogyan számítod ki, mennyi bor fér ebbe az edénybe? - Alapterület szorozva... a kétszeres magasság ... –motyogta Kurocskin. Mint minden humán érdeklődésű ember, nehezen ismerte ki magát az ilyen dolgokban. - Ez az ember teljesen tudatlan - fordult Procullus Pilátus felé -, de hát a tudatlanság még nem elegendő ok arra, hogy keresztre feszítsék. A te helyedben én jól megkorbácsoltat-nám, és aztán békével útjára ereszteném. - Nem! Feszítsd meg! - üvöltött fel újból veszettül a tömeg. Kurocskinon ismét úrrá lett a kétségbeesés. - Ezek a kérdések nem az én szakterületemhez tartoznak! – kiáltotta oda egyenesen Pilátusnak. - Én történész vagyok! - Történész? - ismételte meg Procullus. - Én is történész va-gyok. Meglehet, elmondod nekem: milyen erődítések védték Atlantiszt az ellenség betörései ellen? - Atlantisszal nem foglalkoztam. Kutatásaim más korszakra vonatkoznak. - Melyikre? - Az első századra. - Bocsáss meg, nem értem - jegyezte meg udvariasan Pro-cullus. - Melyik századot említetted? - Nos, a jelen időket. - Aha! Vagyis azt írod le, ami a közelmúltban történt? - Pontosan így van! - mondta Kurocskin felvidulva. - Épp ezt magyarázom önnek! Procullus elgondolkodott.

42

- Jól van - szólalt meg, s Pilátusra kacsintott -, mondd csak, hány légióval, s légiónként hány katonával rendelkezett Gaius Julius Caesar az első galliai hadjárat idején? Kurocskin gyötrődve igyekezett visszaemlékezni Róma tör-ténetére vonatkozó tanulmányaira. Az erejét meghaladó fe-szültségtől kövér verítékcseppek lepték el homlokát. - Ebből elég! - szólalt meg Pilátus. - Hiszen látható, hogy ez az ember semmit se tanult. Mivel is vádoljátok? Kajafás ismét előrelépett. - A népet Róma elleni engedetlenségre lázította, a zsidók ki-rályának nevezte magát. A helytartó arca elborult. Ez sokkal komolyabb ügy, mint hitte. - Igaz ez? - kérdezte Kurocskintól. - Hazugság! Szemenszedett hazugság, hozzon erre tanúkat! - Inkább neki hiszel, mint nekem?! - kiáltotta Kajafás. – Mégiscsak én vagyok a főpap, ez meg egy szélhámos, jött-ment prédikátor, egy koldus! Pilátus széttárta karját. - Egy ilyen vádat tanúkkal kell bizonyítani. - Hát így vagyunk?! - Kajafás dühösen megcsikorgatta fo-gait. - Látom, itt nem osztanak igazságot, kénytelen leszek Vitelliushoz fordulni! Ez jól kiszámított ütés volt. Pilátusnak legkevésbé Szíria kormányzóját akaródzott belekeverni az ügybe. - Vigyétek ezt az embert! - parancsolta meg az őrségnek, kerülve Kurocskin kérlelő tekintetét.

Júdás a helytartóság kapuja előtt töltötte az éjszakát. Nyo-mon követte Kurocskint Kajafás házáig, ott várakozott Anna ablakai alatt, és elkísérte a menetet a helytartó palotájáig. De ott már egyszer sem bírt átfurakodni a tömegen a Mesterig. Végül is az elfogyasztott nagy mennyiségű bor, az izgal-makkal teli nap meg a fáradtság teljesen kimerítette Júdást. Letelepedett az útszéli árokba, és elaludt. A fejére zúduló forró napsugarak ébresztették fel. Júdás jót nyújtózkodott, kisimította szakállát, hogy külseje megnyerőb-bé váljon, s abban a reményben lépett be a helytartóság udva-rára, hogy talán megtud valamit. Az épület falának árnyékában egy tagbaszakadt katona ép-pen a kardját tisztogatta mészporral.

43

- Eriggy, eriggy innét! - szólt rá az apostolra. - Itt nem osz-togatnak alamizsnát! A kard láttán Júdás leküzdte büszkeségét, és tisztelettudóan elmondta a katonának, mi járatban van. - Aha! - mondta az. - Későn ébredtél fel. Azt most már... – A katona felröhögött, és szemléltetően abba a pózba vágta magát, amely később úgy vonult be a köztudatba, mint az ere-dendő bűn kiengesztelésének szimbóluma. A megrendült Júdás a vesztőhely felé rohant.

A domb tetején három kereszt állt. A középső lábánál, me-lyen "a zsidók királya" felirat állt, a földre borulva zokogott Simon.Júdás elterült mellette. - Rabbi! - Egészen elgyengült a te rabbid - vetette oda az egyik őr, aki a Kurocskinról lehúzott holmik között válogatott. - Még oda se szegezték, máris... - az őr megforgatta szemét - ki-nyiffant! - A félelemtől talán? - mondta a második őr, s elővette a já-tékkockákat. - Nos, a kocka döntse el, kié legyen a holmi. - Ez az, bízzuk a szerencsére! Júdás a Mester haláltusában megmerevedett, sápadt arcára pillantott, és hangosan felzokogott. - Nocsak, hogy jajgat! - szólalt meg az őr. - Tán a rokonod? - Hallgassatok meg! - Júdás könyörögve összekulcsolta ke-zét. – Már úgyis meghalt, engedjétek meg, hogy eltemethes-sük. - Nem szabad. Estig nem szabad levenni. - De kérlek benneteket! Itt van, fogadjátok el, ez mindenem; csak engedjétek meg! - S Júdás eléjük szórta a szamárért ka-pott pénzt. - Engedjük meg neki? - kérdezte az egyik őr. - Hátha még nem halt meg egészen? - A második őr odalé-pett a kereszthez, és lándzsáját Kurocskin oldalába döfte. - Úgy látszik, meghalt, meg se rezzent. Na, vidd a rokonodat! A többi ezalatt a köntöst mustrálta. - Finom darab! - dicsérte az az őr, aki szerencsésen meg-nyerte a köntöst. - Elnyűhetetlen!

44

A Mester halálától megrendült apostolok sietősen leemelték a testet a keresztről. Amikor Júdás ügyetlenül kiráncigálta a szöget Kurocskin lábából, az felnyitotta szemét, és felnyögött. - Látod?! - suttogta Júdás Simon fülébe. - Él! - Halkabban! - Simon az őrök felé nézett. - Itt a közelben van egy barlang, vonszold oda, amíg nem látják! Az őrök semmit sem vettek észre. Teljesen elmerültek az égből pottyant harminc ezüstpénz elosztásában. Júdás Kurocskint a hűséges Simon gondjaira bízta, s elro-hant a barlangból, hogy megvigye az örömteli hírt a többi apostolnak. Kurocskin nem tért magához. Lázálmában Simont a huszonegyedik században hátraha-gyott asszisztensének vélte, de óhéber nyelven beszélt hozzá. - Péter! Péter! Visszatérek, feltétlen visszajövök, az Őrző nem tehet ilyen disznóságot! Bármi történjék, téged bízlak meg... Az Őrző által engedélyezett öt nap letelt. Valahol, egy húszemeletes épület alagsorában felpislogott az indikátor zöld varázsszeme. A reléhálózat nesztelenül mű-ködésbe lépett. A kőpadlón heverő testet a születést és halált, az oktalanságot és törvényszerűséget előidéző pokoli szélvész vette körül, a barlangot villamos kisülések fénye lepte el, s mint egy parafa dugót a tenger mélyéről, úgy repítette Ku-rocskint vissza a távoli, de elkerülhetetlen jövőbe. - Messiás! - A csodálatos látványtól elkáprázott János, Ja-kab, Júdás meg Tamás ámulva álltak meg a barlang szájánál. - A mennybe ment! - Simon az ég felé emelte karját. - A mennybe ment, de visszatér! Engem "Péternek" nevezett el, és itt hagyott földi helytartójának! Az apostolok alázatosan térdre borultak.

45

Kurocskin eközben már ott feküdt egy szál fürdőnadrágban Kazanovak vendégszerető intézményének díványán. Homlo-kát, arcát oldószerbe mártott nedves ruhák borították. - Nos, hogyan utazgatott? - kérdezte Mása, s óvatosan, a szélénél fogva húzta le róla a szakállt. - Elég jól. - Nem tartana nekünk előadást róla? - érdeklődött Kazano-vak. – Az osztály munkatársait érdekli az ottani élet. - Nem tudom... Mindenesetre nem egyhamar. A gazdag anyag alapos feldolgozást igényel, annál is inkább, mivel ki-derült, hogy az evangélisták elferdítve magyarázták az esemé-nyeket. - A lónak négy lába van, mégis megbotlik - jegyezte meg bölcsen Kazanovak. Felsóhajtott, gondosan kisimította az in-digót, s hozzálátott, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel az elve-szett felszerelésről. - Ott most mi a divat? - kérdezte Mása. - Hosszú vagy rövid ruhát viselnek? - Hosszút. - Lám, megmondtam Nyinának, hogy hosszabbra csináltas-sa! Jaj! Mi ez itt magán? - Ujjával megérintette a csuklóján látszó rózsaszín sebhelyet. - Meg itt is meg itt, s az oldala is felhasadt! Csak talán nem verték meg? - Nem, bizonyára útközben sérültem meg. Kazanovak újabb oldalba kezdett. - Mivel magyarázzuk a hiány okát? - Írja a hiszterézishurok terhére - válaszolta a szaknyelvben immár otthonos Kurocskin.

Wessely László fordítása

46

MOLEKULÁRIS KÁVÉHÁZ

A Miska viselkedését nyilvántartó Elektronikus Kalkulátor mutatója egész héten át a "kitűnő" osztályzaton állt, elhatároz-tuk tehát, hogy megünnepeljük az eseményt. Ljulja azt javasolta, hogy menjünk el a Szuggesztív Érzék-letek koncertjére, én megjegyeztem, hogy ellátogathatnánk a Szeszes Italok Illatmúzeumába, Miskának viszont az volt a kívánsága, hogy keressük fel a Molekuláris kávéházat. Magától értetődik, hogy a kávéházba látogattunk el, ugyanis Miska viselkedett jól, és igazságtalanul járunk el, ha meg-fosztjuk a választás jogától... A gondolatgépen egykettőre odaértünk. Útközben mindösz-sze egyet billentünk, amikor arra gondoltam, hogy egy percre jó lenne beugrani a múzeumba. Ezt azonban szerencsére senki sem vette észre. A kávéházban egy piros asztalka felé indultunk. Ljulja azonban kijelentette, hogy neki jobban ízlik a világos kőolaj-ból szintetizált étel, mint a sötét színűből készült. Emlékeztettem arra, amit az újságok írtak, hogy az ételek állítólag teljesen egyenértékűek. Ljulja erre azt válaszolta, lehet, hogy ő szeszélyes, de ami-kor a saját élvezetünkre csinálunk valamit, ugyan miért ne en-gedjünk a szeszélyeinknek is? Nem szálltunk vitába vele, mert nagyon szeretjük Ljulját, és azt akartuk, hogy a lehető legnagyobb öröme teljék ebben a kávéházi látogatásban. Amikor a fehér asztalka mellé telepedtünk, egy fehér sap-kás, fehér köpenyes robot képe bukkant fel a képernyőn. A mosolygó robot elmagyarázta, hogy a Molekuláris Szintézis kávéházában háromszázhatvan-féle étel áll rendelkezésünkre. Hogy megkapjuk a kiválasztott ételt, csupán a számát kell tár-csáznunk az automata tárcsáján, és az étel a szemünk láttára a tányérunkon szintetizálódik. Hozzátette még, hogyha olyas-mit akarunk rendelni, ami nem szerepel az étlapon, akkor az antennát a fejünkre kell helyeznünk, és el kell képzelnünk ezt az ételt. Az automata ez esetben teljesíti a megrendelést. Miskára pillantottam, és rádöbbentem, hogy mi csupa olyas-mit akarunk rendelni, ami nem szerepel az étlapon.

47

Ljulja egy tányér lángost rendelt magának, én pedig valami bifsztekfélét. Barnáspiros és nagyon étvágygerjesztő volt, Ljulja viszont azt mondta, hogy képtelen megbirkózni ennyi lángossal, és vegyem el tőle a felét. Így is tettünk, én pedig át-adtam Ljuljának a bifsztek felét. Míg ezzel bíbelődtünk, Miska csüggedten turkált villájával az általa kiagyalt ételben, amely sós uborkából, heringből, tej-színhabból és málnadzsemből állt, és próbálta megérteni, hogy a legjobb dolgok kombinációjából miért lesz ilyen un-dokság. Megkönyörültem rajta, és a tányérját betettem a hulladék-égetőbe, Ljulja pedig figyelmeztette, hogy amikor kigondol valamilyen ételt, jobban kell koncentrálnia. Ekkor Miska egy űrhajóra emlékeztető süteményt kezdett szintetizálni, én pedig megpróbáltam elképzelni, hogy milyen ízű lenne a számomra készülő ital, ha egy csepp konyakot ad-nának hozzá. Kis híján sikerült is elképzelnem, ám váratlanul kigyúlt a vörös fényjel, és a képernyőn felbukkanó robot kö-zölte, hogy kávéházukban ilyesmit tilos csinálni. Ljulja megsimogatta a kezem, és azt mondta, hogy sajnál, és hogy a kávéházból hazamegy Miskával, én pedig ellátogat-hatok a múzeumba. Ljulja mindig többet törődik másokkal, mint saját magával. Én viszont tudtam, hogy az Érzékletek koncertjére szeretne menni, és kijelentettem, hogy én megyek haza Miskával, ő pedig menjen el a hangversenyre. Erre ő azt felelte, hogy az lesz a legjobb, ha mindnyájan hazamegyünk, és csendben tölt-jük el az estét. Örömet akartam szerezni neki, és kigondoltam egy gyümöl-csöt, amelynek narancsformája és fagylalt íze volt, illata vi-szont kedvenc parfümjének illatára emlékeztetett. Elmosolyo-dott, és bátran leharapott belőle egy jókora darabot. Mindig nagy örömmel tölt el, ha Ljulja mosolyog, ilyenkor ugyanis még jobban szeretem. Amikor beültünk a gondolatgépbe, hogy hazautazzunk, Ljulja megjegyezte, hogy ezek az ódon Molekuláris kávéhá-zak nagyon kedves helyek, és az ételeik is sokkal ízleteseb-bek, mint amik nálunk otthon - a központon keresztül - szinte-tizálódnak.

48

Úgy véltem, ennek bizonyára az a magyarázata, hogy a ve-zetékeken keresztül végbemenő ételszintézis során különféle zavarok keletkeznek. Este Ljulja váratlanul sírva fakadt. Közölte, hogy a mester-ségesen előállított étel undokság, hogy torkig van a kiberneti-kával, és a természet ölén óhajt élni, gyalog akar járni, kecs-két akar fejni, és ízletes rozskenyeret akar majszolni, igazi te-jet akar inni. Még azt is hozzátette, hogy a Szuggesztív Érzék-letek az emberi érzések paródiái. Miska is elbőgte magát, és kijelentette, hogy a Viselkedési Kalkulátor aljas találmány, és hogy a hajdanán élt Tom Sawyer nevű fiú nagyon jól megvolt a Kalkulátor nélkül is. Végül közölte, hogy csak azért jelentkezett az elektronika- szakkörbe, hogy megtanulja, hogyan kell félrevezetni a Kal-kulátort, és ha ez nem sikerül, akkor fabrikál egy csúzlit, és végez azzal az ostoba automatával. Amennyire tudtam, megnyugtattam őket, bár magam szin-tén arra gondoltam, hogy talán az Illatmúzeum sem olyan nagyszerű találmány, hát még ami a hamis bifszteket illeti. Egyébként valószínűleg egyszerűen csak belefáradtunk az ételrendelésbe. Nyugovóra tértünk. Éjjel azt álmodtam, hogy párviadalra állok ki egy medvével, majd mindnyájan egy tábortűznél üldögélünk, és vér- meg füstszagot árasztó ízletes medvehúst falatozunk. Miska hatalmas húsdarabokat dugott a szájába, Ljulja pedig rám mosolygott kissé félszeg, csodálatos mosolyával. Nehéz elképzelni, hogy milyen boldog voltam álmomban, ugyanis nem emlékszem, említettem-e már, hogy nagyon sze-retem Ljulját és Miskát.

Enyedy György fordítása

49

KACSA TEJFÖLBEN

Őszintén bevallom, szeretek jókat enni. Nem látom okát, hogy eltitkoljam, mert - mai kifejezéssel élve - az ínyencet a falánktól óriási távolság választja el. Én egyszerűen azt tar-tom, hogy minden ételt a lehető legjobban kell elkészíteni. Vegyünk például egy darab közönséges húst. Bedobhatjuk a fazékba, és egyszerűen megfőzhetjük, ledarálhatjuk, és meg-csinálhatjuk vagdalt húsgombócnak, de párolhatjuk borban gombával és fűszerekkel, és elkészítjük a konyhaművészet re-mekét. Sajnos korunkban az emberek kezdenek megfeledkezni ar-ról, hogy az étkezés mindenekelőtt élvezet. Bizony, feledésbe merültek az útszéli csárdák, ahol az éhes utast nyárson sült kacsa várta a nyílt tűzhelyen. Ha már a kacsát említettem, ál-líthatom, hogy a közönséges gázsütő is éppoly alkalmas a ka-csa elkészítésére, akár eleink tűzhelyei voltak. Csupán mielőtt a felforrósított sütőbe tennénk, az egész kacsát jó vastagon be kell kenni tejföllel. S ha az ember ráadásul még arra is gondo-san ügyel, hogy ne süljön túl, fáradozását aranyszínűre sült, ropogós, a szájban olvadó husika jutalmazza. Sokak szerint a kacsát almával kell sütni. Ostobaság! Nincs jobb köret az áfonyabefőttnél. Ne felejtsenek betenni a kacsába, ha szabad azt mondanom, a kebelébe, egynéhány szem illatos borsot, egy kevés kaprot meg babérlevelet. Ettől párját ritkító zamata lesz. Vasárnap volt, éppen a sütőbe raktam a kacsát, amikor meg-szólalt a csengő. - Biztosan a postás - mondta a feleségem. - Nyiss ajtót. Igen széles körű levelezést folytatok. Nincs okom szerény-kedni. Mint tudományos-fantasztikus író, igen nagy népszerű-ségnek örvendek. Egy-egy könyvem megjelenése után elárasztanak levelekkel. Legtöbbnyire csupa badarságot írnak, mégis gondosan megőrzöm a többnyire göcsörtös betűkkel rótt, helyesírási hibákkal teli leveleket, hiszen akárhogy is vesszük, hozzátartoznak a hírnevemhez. Ha vendégeim, főleg, ha tollforgatóbarátaim vannak nálam, nagy előszeretettel ve-szem elő a leveles dossziékat, és eldicsekszem velük. Sajnos nemcsak leveleket kapok. Gyakran felhívnak telefo-non is. Már kialakult a módszerem, hogyan hárítsam el a

50

"fontos kérdésben csupán néhány perc figyelmet kérek"-kel kezdődő zaklatásokat. Ezek vagy grafomániások, vagy lelkes ifjak, akik komolyan veszik írásaimat. Legrosszabb, amikor váratlanul toppannak be. Ilyenkor aztán akarva, nem akarva kis időt nekik kell szentelnem. Néha még kéziratot is hagynak nálam, amelyet, bevallom, soha el nem olvasok.Egy darabig megőrzöm, aztán levélben megírom, hogy elgon-dolásuk eléggé érdekes, de több figyelmet kellene fordítaniuk a stílusra, és alaposabban ki kell dolgozniuk a témát. Akár-hogy is vesszük, a népszerűségre is gondolni kell. Mentem ajtót nyitni. Nem a postás volt. Az ajtó előtt topogó ember egyáltalán nem hasonlított megszokott látogatóimra se. A negyvenöt év körüli férfi mélyen beesett szeme alatt véreres zacskók duz-zadtak, amilyeneket a megrögzött iszákosokon láthatunk. Hosszú, ferde orra és elálló füle se tette vonzóbbá. Bár kint havazott, kabát és sapka nélkül volt. Hópihék olvadoztak ko-paszra nyírt koponyáján. Olcsó, szemmel láthatóan vadonatúj öltönye vállban túl bő, a kabát ujja viszont oly rövid volt, hogy tíz centiméternyire kilógott alóla fekete selyem ingujja. Nyaka körül kockás sál, két csücske a mellén fityegett. Jó emberismerő vagyok. Meg se vártam, hogy elmondja vi-szontagságait, amelyek alamizsnára szoruló koldussá tették, máris nyúltam a pénztárcámba, elővettem negyven kopekot, és odanyújtottam neki. Az ismeretlen heves mozdulattal elhárította a pénzt; és hí-vás nélkül átlépte a küszöböt. - Tévedés. - Meglepetésemre apai és kereszt- nevemen szó-lított. - Fontos és méghozzá igen sürgős ügyben jöttem. Ké-rem, szenteljen nekem néhány percet. A lábára pillantottam, amelyen nagyméretű bakancs volt, s öltönyéhez hasonlóan, vadonatújnak látszott. Néhány pillana-tig tétován váltogatta lábát, majd hirtelen bement a szobába. Csüggedten néztem utána. - Nos, kérem? - A dolgozószobámban ültünk, én az íróasz-talnál, ő meg velem szemben a karosszékben. - Minek kö-szönhetem a látogatását? Igyekeztem minél jegesebb hangot megütni, olyat, amely-nek segítségével már nem egy hívatlan látogatót sikerült elri-asztanom.

51

- Rögtön. - Tenyerével végigsimította nyirkos koponyáját; s aztán a kabátjába törölte kezét. - Rögtön mindent megmagya-rázok, de a beszélgetésnek szigorúan kettőnk közt kell marad-nia. Nekem se kellett több. Semmi kedvem nem volt végighall-gatni siránkozását elrontott életéről. Azzal kezdi majd: "Arról van szó, hogy visszatérek..." - Arról van szó - kezdte a látogató -, arról van szó... – Itt be-lezavarodott, s arca elfintorodott, mintha valami kellemetlen íz lenne a szájában. - Arról van szó, hogy egy idegen bolygó-ról érkeztem. Ez olyan sután hangzott, hogy elnevettem magam. Már ír-tam magam is vagy két tucat ehhez hasonló elbeszélést, és edzve vagyok a fantasztikus badarságok minden fajtájához. Ugyanakkor az ilyen dolgokban szerzett tapasztalatom lehető-vé tette, hogy gyorsan s mondhatom, elegánsan leleplezzek mindenfajta szélhámosságot. Bevallom, azért mulattatott. - Egy idegen bolygóról? - Nem is lepődtem meg. - Melyik-ről? Látogatóm vállat vont. - Hogyan is mondjam? A neve semmit se mondana önnek, a Földön nem is ismerik. - Nem fontos! - A könyvespolcról leemeltem a lexikont, és fellapoztam a csillagos ég térképét. - Legalább azt mutassa meg, merrefelé található a bolygója. Szeme rövidlátóan összeszűkült, s ujjával a térkép egyik csillagtömegének közepébe bökött. - Itt. A Földről ebben a csillagképben lehetne látni, de egyetlen távcsővel sem fedezhető fel. Se az a bolygó, se az a csillag, amely körül forog. - Miért? - Ennek nincs jelentősége. - Ismét összeráncolta arcát. – Hosszú lenne a magyarázat. - Milyen távolságra van a Földtől? - Milyen távolságra? - ismételte meg a kérdést zavartan. – Milyen távolságra? Ez attól függ... attól függ, hogy miképp számítjuk... - Hát maguk hogyan szokták számítani a csillagok közti tá-volságokat? Talán kilométerekben? - A kérdésben annyi gúny volt, hogy csak egy mamlasz nem érthette meg.

52

- Kilométerekben? Az igazat megvallva, nem tudom... Nem, kilométerekben biztosan nem. - Miért? - Lehetetlen. Hiszen a kilométerek... - Különbözők? - kérdeztem gúnyosan. - Igen, igen - mosolyodott el örömmel -, éppen ez az, külön-bözők. - Akkor talán fényévekben? - Úgy hiszem, fényévekben kiszámítható. Körülbelül úgy... kétezer fényév... - Körülbelül? - Igen, körülbelül. Bevallom, ez sohasem érdekelt, még tá-volról sem. Erre másik fogas kérdést szegeztem neki: - Mennyi ideig tartott, amíg iderepült? - Nem tudom. - Gyámoltalanul körülnézett. - Igazán nem tu-dom... Hiszen az időről meg a térről való fogalmak... Szemmel láthatóan belezavarodott. Még két kérdés, és telje-sen sarokba szorítom. - Mikor repült ide? - Húsz évvel ezelőtt. - Hogyan? Csak egy félkegyelműtől lehetett ilyen választ várni. Még csak nem is igyekezett, hogy szavai valószínűbbnek hassanak. Őrült lenne? Ha gyorsan meg akarok szabadulni tőle, taktikát kell változtatnom. Az őrültek állítólag roppant makacsok. Mindent rájuk kell hagyni, mert különben a dolog kínossá válhat. - S hol volt eddig? - kérdeztem részvevő hangon. - Ott - s ujjával a mennyezet felé bökött. - A csillagpályán. Ismeretlen repülő tárgyak. Hallott ilyesmiről? - Hallottam. Így hát maga azon a repülő hogyishívjákon, csészealjon tartózkodott? Rábólintott. - És mivel foglalkozott húsz évig? - Mivel foglalkoztam?! - Váratlanul dühbe gurult. - Micsoda hülye kérdés ! Mivel foglalkoztam?! Mindennel foglalkoz-tam!!! A maguk éterbe küldött rádióadásait fejtegettem, fi-gyeltem, tartottam a kapcsolatot a Bizottsággal. Csak maga próbált volna ilyen húsz évet eltölteni a csillagpályán! Húsz évig szintetikus táplálékon élni. Mivel foglalkoztam?! Meg-

53

súghatom, ez más, mint itt az asztal mellett ülve elbeszélése-ket írogatni. Az órára pillantottam. Ideje volt meglocsolni a zsírjából már kiolvadt kacsát, különben túl szárazra sül. De nem szívesen hagytam volna egy ilyen alakot egyedül a dolgozószobámban. Ó, szerencsétlen írói sors! Mi mindent kell eltűrni! - Valóban nehéz lehetett - mondtam békéltetően. - Húsz éven át el se mozdulni a csészealjról, nem mindenki bírná ki. Ott látja maga alatt a Földet, és nem teheti rá a lábát, ennek még a gondolata is őrjítő.- Jártam én a Földön - jelentette ki komoran. - Jártam, de mindig csak rövid ideig. Négy óra hosszat. Többnyire könyvtárban töltöttem az időt, a könyvekkel ismer-kedtem. Ott olvastam a maga regényét, s ez vezetett ide. Egyre nehezebbé vált a dolog. Egy őrült meg egy olvasó ke-veréke. - Így hát - folytatta - eljöttem, mert maga írogat a Földön kí-vüli kapcsolatokról. - És aztán? - Aztán az a baj, hogy megbetegedtem. Lelkileg nem bírom tovább a csillagpályán. Érti? Egy hónap múlva lesz a követke-ző tárgyalásom a Bizottsággal, és közlöm velük a Földdel kapcsolatos elhatározásomat, de addig is itt kellene laknom magánál, hogy egy kissé rendbe jöjjek, hogy erőt gyűjtsek a megbeszélésre, különben... - Különben? - Éreztem, hogy már-már elvesztem a türelme-met. Meglehet, hogy őrült, de az én idegeim sincsenek vasból. - Bocsásson meg, nem egészen értem, miről beszél. - Arról, hogy eredménytelenül keresem a kapcsolatfelvételt. Nem lesz hozzá elég erőm, rádió útján pedig igen hosszadal-mas lenne. Ezt maga is megérti, kétezer fényév. - Na és? - Akkor maguk bizonytalan időre segítség nélkül maradnak. - Miért, miben akar segíteni? - tettem fel egész gépiesen a kérdést. Állandóan a kacsa járt az eszemben, már ki kellene venni a sütőből. - Maga szerint milyen segítségre van nekünk szükségünk? Látogatóm lekicsinylően mosolyodott el. - Mindenfélére. Gondolja, hogy a tudásuk összehasonlítható a miénkkel? Tőlünk mindent megkaphatnak: a hosszú élet, a vonzóerő irányíthatóságának, a biológiai szintézis titkainak a

54

megfejtését, az idő meg a tér kitágítását. Talán ez kevés fizet-ség azért, hogy egy hónapon át itt alhatom a maga díványán? Nekünk szükségünk van olyan tehetséges, képzelőerővel megáldott, kutató szellemű emberekre, mint maga. Elhiheti nekem, hogy ez a hónap a mi számunkra sem megy veszendő-be. Még a Bizottság engedélye előtt, a saját felelősségemre hozzálátok a maga kiképzéséhez, maga lesz az új korszak első felvilágosítója... - Elég! - Felpattantam, és egészen közel léptem hozzá. – Rossz helyen kopogtatott. Erre való a Tudományos Akadé-mia, forduljon oda, és értse meg végre, több időt nem fecsé-relhetek magára. - A Tudományos Akadémia? - Ő is felállt... - Oda viszont nem fordulhatok a Bizottság engedélye nélkül. Talán egy hó-nap múlva, akkor... - Tegyen, amit akar, én nem segíthetek... - Azt sem engedi meg, hogy itt lakjam? - Nem. A lakásom nem szálloda. Ha pihenni van kedve, ve-gyen ki egy szállodai szobát, ott pihenhet, amennyit csak akar, engem pedig, legyen szíves, hagyjon békében! Ajkát elbiggyesztette, és válla megremegett. Már azt hittem, hogy rögtön egy jól szimulált epilepsziás roham gyönyörű lát-ványában részesít. Elvi ellensége vagyok az egy rubelt meghaladó jótékonyko-dás minden fajtájának, de most kész voltam mindenre, csak hogy megszabaduljak ettől a pszichopatától. - Fogja - mondtam, s az asztalfiókból pénzt vettem elő -, ve-gyen magának egy sapkát, és ebédeljen meg. Szótlanul zsebre vágta a tízrubeles bankjegyet, és elindult kifelé, mint aki mindent elért, amit akart. Vegyes érzésekkel zártam be utána az ajtót. Elégedetlen voltam magammal, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy becsap-ták. De alighogy beléptem a konyhába, a rossz érzés szerte-foszlott. Mindent rendben találtam. Az aranyszínű, ropogósra sült kacsa étvágygerjesztően díszelgett az asztalon a párás kris-tályüveg társaságában. - Ki járt nálad? - kérdezte a feleségem. - Egy őrült, aki ráadásul még csaló is. Megtöltöttem a poharamat, kinéztem az ablakon. Sűrű pely-hekben hullott a hó. Látogatóm még mindig az udvaron. Fá-

55

zósan összehúzta magát, és mint egy kis madár, úgy forgatta a fejét. Aztán felemelte a karját, lassan felemelkedett, néhány másodpercig egy helyben lebegett, majd akár a szélvész, egy-re nagyobb sebességgel tűnt el a fellegek között. - Micsoda arcátlanság! - jegyezte meg a feleségem. - Az embert még vasárnap sem engedik pihenni.

Wessely László fordítása

56

A MŰFAJ TITKAI

A közlekedési lámpa előtt Dick Penrose hirtelen fékezett, és hangosan szitkozódott. Nagyon pocsék hangulatban volt. "Maga egész egyszerűen kimerült - mondta neki az imént a szerkesztő. - Nyíltan megmondom, sajnálom már, hogy szer-ződtettem. A New Nonsense a legutóbbi számában hozott egy elbeszélést valami űrpilótáról, aki a rakétájából kihajított egy fiatal lányt. Az Old Fooler már három folytatásban hozott egy regényt a galaktikák háborújáról; maga meg mikkel traktál bennünket? Valami ostoba történettel, egy eltűnt kontinensről. Nem mondom, szép kis Fantaszta Király! Maga miatt elve-szítjük az előfizetőket. A vasárnapi számba kell egy fantaszti-kus elbeszélés. Igazi fantasztikum, nem pedig történelmi té-mák kiforgatása. Az olvasót a jövő érdekli. Egyébként remé-lem, nem felejtette el, hogy egy hónap múlva lejár a szerződé-se. Nem hinném, hogy ilyen példányszám mellett meg tud-nánk újítani." Penrose megint káromkodott egyet. Könnyű a szerkesztő-nek! Az öreg nem akarja tudomásul venni, hogy egyre nehe-zebb körülmények között kell dolgozni. Harminc vaskos tu-dományos-fantasztikus folyóirat, több mint negyven könyvki-adó, a vasárnapi mellékletek megszámlálhatatlan sokasága mást se tesz, csak tudományos-fantasztikus munkákat dob a piacra. Dühödt hajsza folyik a témákért. A Fantaszta Király otthonában teljes volt a csüggedés. Több mint húsz témát kiagyaltak és megvitattak már, de mindegyik éppen a legfontosabb tulajdonságot nélkülözte - az eredetisé-get. - Talán - szólalt meg bátortalanul Mrs. Penrose - az emberi-séget elpusztító robotokról lehetne írni. Néhány embert hagy-nának csak meg, hogy az állatkertben a majmokkal egy ket-recben mutogassák. - Erről már írtam. Nem is egyszer. - Lehetséges - mondta Tom -, hogy a szerkesztőt érdekelné egy elbeszélés, amelyben az emberiség hatalmas napkitöréstől pusztul el. Érdekes részleteket lehetne beletenni: az űrhajókat gengszterbanda támadja meg, csak annak kegyelmeznek, aki önként vállalja, hogy a szolgájuk lesz. Az emberiség valahol a

57

Rák csillagképben, rabszolgatársadalomban kezdi meg az új életet. Ez nem is téma, hanem valóságos aranybánya! - Sajnos ezt a bányát is teljesen kiaknázták már a serény fantaszták. - Papa! - csendült fel a kis Maud hangja. - Írjál mesét Piros-káról és a farkasról. Az író agyában egyszerre ragyogó ötlet villant fel. Gyengé-den megcsókolta a kislány zseniális feje búbját, és az írógép-hez ült. Másnap reggel Penrose hanyag mozdulattal a szerkesztő asztalára hajította a kéziratot. A piros szkafander volt a címe. Így hangzott:

"- Indulásra kész! - mondta a szerelő, és ellenőrizte a szíja-kat. - Sok sikert! Az irányzókészülék a Servantos hullámhosz-szán. Az adás azonnal a szükséges pályára viszi. Amint belép az antigravitációs csatornába, az űrrepülőtér automatái kikap-csolódnak. Üdvözlöm Harleyt! Aztán nehogy felfalja magát reggelire valami sugárlény. Azt mondják, ezrivel röpködnek arrafelé. A fülke átlátszó páncélüveg teteje bezárult fölöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülés légpárnái között, és vártam a motor másodszori begyújtását. Az űrhajó, amelyben elrepültem, nemsokára apró, fénylő ponttá zsugorodott. A kapcsolótáblán zöld jelzőlámpa gyulladt fel. A repülés irányítását most a repülőtér automatái végzik. A rakéta berepült az antigravitációs csatornába. Néhány órás út állt előttem, ezalatt végiggondolhattam, mi történt. A Servantos elátkozott bolygó volt. Hat évvel ezelőtt azzal a szilárd meggyőződéssel hagytam el, hogy többé nem fogom viszontlátni, most meg ez a várat-lan kinevezés. Mit mondjak, kellemes kilátás, hogy Harley mellett fogok dolgozni! Azóta, hogy Graves elhagyott, és ővele él, igyekeztünk egymásról elfelejtkezni. Alapjában véve ez volt az oka annak, hogy kértem a Társaságot, helyezzenek át a Marsra. Minek kellett azoknak a mafláknak ott a Sze-mélyzeti Központban újra összebogozni a szálakat? Megint a régi, megbonthatatlan háromszög: Graves, Harley és én. Különben már nem is háromszög. Gravesnek nagy lá-

58

nya van. Hat év - ebben a korban már sok felnőtt dolgot meg-értenek... Nagy nehezen felemeltem a fülke tetejét, és kiugrottam. Úgy van! A repülőtéren egy lélek sincs. Különben mi mást várhattam volna Harleytól? Valószínűleg Gravesnek sem em-lítette, hogy jövök. A repülőtérről az állomásra vezető utat jól ismertem, de aki első ízben jár arra, az se tudna eltévedni. Az út két oldalán egymástól tíz-tíz méter távolságban sorakoznak az antennaár-bocok, amelyek elektromágneses térrel védelmezik az embert a bolygó tényleges uraitól, a sugárlényektől. A sugárlények rejtélyes valamik, elsősorban ők tették lehe-tetlenné a bolygó természeti kincseinek teljes kiaknázását. Senki sem tudott semmit ezekről az elektromágneses ördö-gökről. Az életnek teljességgel új, bizonyos kvantummezőkön megjelenő formái. Annyit tudtunk csak, hogy a sugárlények a szellemi fejlődés magas fokán állnak, és a fény sebességével közlekednek a térben. Senki sem látta még őket. Egyszer ta-núja voltam, hogy egy sugárlény rátámadt egy emberre. Ez nem sokkal a Servantosra érkezésünk után történt. Thompson, az expedíció orvosa volt az áldozat. Velünk együtt a tábori rá-dióállomás előtt állt, a földi adásra várakoztunk. Nem emlék-szem már, miről folyt a szó. Thompson váratlanul, a mondat közepén elhallgatott. Ránéztem, és megláttam megövesedett szemét, amint a szkafander búraüvegén keresztül engem néz. Néhány perc múlva az orvosból csak a ruhája maradt meg. Valósággal felszívódott a bolygó légkörébe. Amíg rá nem jöttünk, hogyan kell védekezni e szörnyek el-len, expedíciónk még jó néhány embert elvesztett. A sugárlények nem mindig végeztek ilyen gyorsan áldoza-taikkal. Néha órákon keresztül tart a-folyamat, és az ember kezdetben semmit nem érez az egészből. Járkál, beszélget, eszik, nem is gondolja, hogy elektromágneses felhő veszi kö-rül. A legkülönösebb pedig az, hogy az áldozat cselekedetei ebben a periódusban idegen akarat befolyása alatt állnak. - Halló, Frank! Felemeltem a fejem, és megpillantottam egy szitakötőként lebegő helikoptert. Az állomás mikrobiológusa, Ann Morse integetett nagy örömmel. Kék sisakjában és fürdőruhájában ő maga is szitakötőre hasonlított. Önkéntelenül is elgyönyör-ködtem benne.

59

- Nem helyes, hogy védőruha nélkül repül, Ann. Nagyon erős itt az ibolyántúli sugárzás. - De amikor olyan jót tesz a bőrnek. Nézze csak, milyen sima a bőr a lábamon! Félrehúzta az elektromágneses védőhálót, és kidugta a fül-kéből hosszú, csokoládészínű lábát. Nekem mindig tetszett Ann. A Földön udvarolgattam neki, de itt, a Servaritoson semmi kedvem sem volt enyelegni. A tudományos problémák épp elég munkát adtak. Előttem állt még a találkozás Gravesszel. - Mesélje el bővebben, mi történik itt, az állomáson. Miért nem jött ki senki elém? Ann fáradtan legyintett. - Semmi nem változott. Ó, Frank, ha sikerülne rávennem valami fajankót, hogy elvigyen innen a Földre, egyetlen pilla-natig nem maradnék tovább! - Ne felejtse el, hogy... - Ne nyugtalankodjék, csak tréfáltam - szakított félbe, és be-húzta lábát a kabinba. - Siessen a maga Graveséhez. Már vár-ja. Nekem még vízpróbát kell vennem a Rejtélyek Tengeré-ből, úgyhogy a legjobb esetben is csak három nap múlva fo-gom zavarni magukat. ... Harley az üvegezett verandán ült egy karosszékben. Tel-jesen meztelen volt és tökrészeg. - Megjöttem, Harley. - Menjen a pokolba! - morogta, és rám fogta az atomrevol-verét. - Talán az ördög majd nem undorodik, és megzabálja magát szőröstül-bőröstül. - Ne legyen szamár, Harley! Tegye le azt a revolvert! - Igen? Szamár vagyok? Csak az ökölvívó hosszú évek alatt kialakult reakciója tette lehetővé, hogy idejében elkapjam a fejem a biztos kézzel el-hajított whiskyspalack elől. Ez az erőkifejtés szemmel láthatóan kimerítette. Feje a mel-lére bukott, és hangosan horkolni kezdett. Semmi értelme nem volt, hogy felébresszem. Bementem a hallba. - Ne legyen szamár, Harley! - Hatalmas termetű beszélő óri-ásbéka nézett vörös szemekkel az arcomba. Sohasem tudtam megérteni Graves furcsa vonzódását ezek-hez a szörnyekhez. Graves jóvoltából az állomáson hemzseg-

60

tek a háromfejű kígyók, repülő gyíkok és más rondaságok. Azt állította, hogy idomítás után teljesen veszélytelenek, én azonban inkább messze elkerültem őket. Nagyon megéheztem. A konyhában, mint mindig, szörnyű nagy volt a felfordulás. A hűtőszekrényben találtam egy kis sült halat és egy üveg sört. Mikor csillapítottam az éhségemet, kinéztem a verandára. Harley még mindig aludt. Tovább nem halaszthattam a talál-kozást Gravesszel, modortalanság lett volna. A fürdőszobában találtam rá. Nagyon megszépült, mióta nem láttam. - Az isten szerelmére, Graves, magyarázza már meg, mi tör-ténik itt! - Semmi, egyszerűen megint összevesztünk Harleyval. Ezúttal Barbara miatt. Hogy is juthatott eszébe elküldeni egy hatéves kislányt gyalog, az erdőn keresztül, az oceanográfiai állomásra! - Miért tette? - A mama beteg. Barbara orvosságot vitt neki. De ez csak ürügy. Meg vagyok győződve róla, hogy Harleynak egyszerű-en csak elfogyott a kokainja. Harley számít arra, hogy mint mindig, az öregasszony segít rajta. Semmit sem tud megta-gadni tőle. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy sohasem dicsekedhet-tem Mrs. Hartmann különösebb rokonszenvével. - Gondolja, hogy a kislány számára veszélyes az út? - Nem tudom, Frank. Adja ide a fürdőköpenyemet. Amíg az elektromágneses védelem működik, semmi baj nem történhet. Én mégis nagyon nyugtalan vagyok. - Hát akkor miért nem tartotta vissza? - Maga nem ismeri Barbarát. A Társaság felügyelőjétől egy piros szkafandert kapott ajándékba, azóta nem fér a bőrébe, hogy megmutathassa a nagymamának. Barbara, úgy látszik, teljesen az anyjára ütött. Segédkeztem Gravesnek az öltözködésnél, aztán lementünk a hallba. A központi kapcsolóterem ajtaja nyitva állt. Ez a Servantos minden szolgálati szabályzatának ellentmondott. Meg kell nézni, mi a helyzet. Először nem értettem, mi történt. Harley sápadtan, borzas hajjal a kapcsolótábla előtt állt, és mindkét kezével a műszerasztalra támaszkodott. Üveges

61

szemmel bámulta a műszerek mutatóit. Rápillantottam a már-ványpultra, és észrevettem, hogy az elektromágneses védelem összes kapcsolókarja le van csapva. - Mit csinál, Harley? Hiszen ott a lánya, Mrs. Hartmann, Ann! Mindnyájukat a sugárlények karmaiba kergeti! - Sugárlények? - kérdezte visszataszító röhögéssel. - A su-gárlények elbűvölő teremtmények az ilyen málé alakok mel-lett, mint maga, Frank! Törődjön a maga lányával, vagy ha az jobban tetszik, menjen vele együtt a pokolba! Előreléptem, hogy állon vágjam, de a hirtelen felismerés a helyemre szögezett. Ez az üveges pillantás... Harleynak már vége volt. Ha hozzáérek, halál fenyeget engem is. A Harleyt hatalmában tartó sugárlény számunkra nem veszélyes mind-addig, míg őt meg nem emészti. Hogy aztán mi fog történni, elképzelni is szörnyű. Szerencsénkre Harley kövér testének sejtjeit teljesen átitatta a whisky. Amíg az alkohol el nem pá-rolog a szervezetéből, a sugárlény nem tudja megemészteni. Viszont a leheletével árad belőle kifelé a szesz. Arra kell kényszerítenem Harleyt, hogy szüntesse be a lélegzését. Neki már úgyis mindegy. Kivettem a tokból az atomrevolvert. Néhány perc múlva Gravesszel együtt egy páncélkocsiban száguldottunk az erdőben. A fényszórók sugarai megvilágítot-ták az út menti buja növényzet ibolyaszínű koronáját és az elektromágneses védelem antennaárbocainak csipkés szöve-vényét. A kocsi előtt repülő majmok csordája riadt fel őrült ugrán-dozással. Pillanatok múlva nem maradt belőlük más, csak a megfigyelőablakon csordogáló vörös patakocskák. A Servantos lakói szemmel láthatóan nem nagyon veszte-gették az idejüket, amióta az elektromágneses védelem meg-szűnt. Jelenleg csak a kocsi elektromágneses páncélzata vé-dett bennünket a sugárlényektől. Az oceanográfiai állomást sötétség borította. Egyedül Mrs. Hartmann hálószobájában volt világos. Egy pillanatig sem várhattunk. A kocsit nekivezettem a falnak... Elég volt egy pillantást vetni az ágyra, hogy megtudjam, mi történt. Mrs. Hartmannból már szinte semmi nem maradt. Egy pillanatra felnyitottam a kocsi tetejét, és beemeltem a piros szkafanderes, törékeny kis gyereket, aki rémülettel bá-multa a nagymama maradványait. Aztán a kvantumdestruktor csövét az ágyra irányítottam...

62

A páncélkocsi a repülőtér felé száguldott. Most már minden reményünk a csillagközi rakétában volt, oda talán még nem sikerült a sugárlényeknek behatolniuk. Ann valószínűleg már nem él: a helikopter védőberendezését a központi állomás látta el energiával... Közvetlenül a rakéta mellett fékeztem. Mielőtt még Graves és én észbe kaphattunk volna, Barbara kinyitotta a tetőt, és le-ugrott a repülőtér betonjára. Szegény kislány! Már nem segíthettünk rajta. A sugárlé-nyek sohasem engedik el a zsákmányukat. Meg kellett szaba-dítani Barbarát a szenvedésektől. Graves eltakarta a szemét. Összeszorított fogakkal irányítottam a destruktor csövét a piros szkafanderre. Aztán pedig a nagy sugárszóró védelme alatt felmásztunk a rakéta kabinjába. Igen... Én mindig csodáltam Graves fantáziáját. Ha nem ta-lálta volna ki ezt a történetet, mindkettőnket villanyszékbe ül-tettek volna az esküdtek. Hiszen őszintén szólva azért öltük meg Harleyt és Mrs. Hartmannt, mert különben életem végéig ott ragadtam volna a Servantoson, és osztoznom kellett volna Gravesén azzal a da-gadt hülyével. Ami Annt illeti, maga is hibás mindenben. Miután megtudta, hogy mi Gravesszel ismét együtt va-gyunk, rettenetesen felháborodott, és állandóan leleplezéssel fenyegetőzött. A Servantosról hozott platina lehetővé tette, hogy elhagy-jam a Társaságot, és örökre végezzek a kozmosszal. A követ-kező választásokon jelöltetni fogom magam a Kongresszusra. Irodámban, az asztal fölött Barbara nagyméretű fényképe függ a falon. Nagyon sajnálom, hogy semmit sem tehettem, hogy megmentsem az életét, de a rakétában csak két személy részére volt hely."

- Kitűnő história! - jelentette ki a szerkesztő, és levette szemüvegét. - Most aztán lepipáljuk azokat a fickókat, ott az Old Foolernél. Azt hiszem, Penrose, megújíthatjuk a szerző-dését. A tudományos fantasztikum legújabb remekműve hatalmas sikert aratott. Az újság visszanyerte az előfizetőket, az olva-sók megkapták az izgalmas elbeszélést, Penrose megkapta a

63

dollárokat, Mrs. Penrose a műszőrme bundát, Tom a Chevro-let sportkocsit. Egyszóval mindnyájan elégedettek voltak, kivéve a kicsi Maudot. Nagyon sajnálta a kedvenc meséjét Piroskáról és a farkasról.

Székely Sándor fordítása

64

A VESZÉLYES ÖVEZET

A dombok közt kanyargó út a téglafalba épített vaskapunál váratlanul véget ért. A reflektorok fényében fehér tábla villant fel: "Behajtani hatóságilag tilos!" - Itt vagyunk - mondta a gépkocsivezető. - A porta jobbra. Ha Arszenyev kérdi, mondja meg, hogy visszamentem a bá-zisra. Az őrszobán friss rozskenyérillat, birkabőrszag és még vala-mi, ami csak őrszobákban és őrházikókban érezhető. Az öreg portás sokáig tanulmányozta a belépési engedélyt, összehasonlította az igazolvánnyal, és a szemüvege fölött többször végigmért. - Hát az igazolás? - adta vissza a papíromat. - Miféle igazolás? - Az oltási. Igazolás nélkül tilos a bemenet. Maga Alekszej Nyikolajevics parancsolta meg. - Nem tudom, milyen oltásról beszél - mondtam. - A bázi-son igazolás nélkül kiadták az engedélyt. - Igazolás nélkül nem engedem be. - Jó - mondtam. - Telefonja van? - Van. - Kapcsolja Arszenyevet. - Ők nincsenek itt. Reggel elmentek Makszimovval a város-ba. - Akkor ki helyettesíti? - Senki se helyettesíti. Egyedül a kisasszony maradt itt. - Miféle kisasszony? - Miféle? Hát Beáta! Leültem a priccsre. - De hát mit csináljak? A portás vállat vont. - Az igazolás nélkül nem engedhetem be. Várja meg Alek-szej Nyikolajevicset. Tíz perc telt el némán. - Fel lehet innen hívni a bázist? - A területről igen, innen nem. - Arszenyevnek mikor kell visszajönnie? - Ki ismeri ki magát rajtuk. Lehet, hogy ma, de lehet, hogy holnap. Nekem nem jelenti be.

65

Nem tudtam, mihez kezdjek. Nem mondom, remek kilátás: itt ülhetek a portán egész éjszaka, miután nagy keservesen célhoz értem. - Azt a kisasszonyt felhívhatom? - Hívja - bökött a sarokban levő tábori telefonra. Megforgattam a csengető kart, és leemeltem a kagylót. - Halló! - Jó estét kívánok - mondtam. - Semanszkij vagyok. Arsze-nyevnek tudni kellene az érkezésemről. - Á! ... A portán van? - Igen. Nem engednek be. Igazolást követelnek valami ol-tásról. - Hát a bázison nem csinálták meg magának? - Nem. - No, jó - mondta hosszú szünet után -, mindjárt kimegyek magához. Néhány perc múlva vállára kapott kabátban belépett az őr-szobára egy lány. A bal kezében vöröskeresztes vászontáskát hozott. Bepólyált jobb kezét sötét kendővel a nyakába kötötte. - Jó estét - mondta a táskát az asztalra téve. - Engem Beátá-nak hívnak. - Jó estét! Ne haragudjon, hogy zavarom, de igen ostoba helyzetbe kerültem. Senki se mondta, hogy oltás kell. - Igen. Sugárbetegség ellen. Ez itt fokozott sugárzási övezet. - Mit lehetne csinálni? - Vannak ampulláim és fecskendőim. Csak... - a lány a ke-zére pillantott - kénytelen lesz valahogy maga. Beáta kivette a táskájából a spirituszlámpát és egy nikkele-zett tartályt, a teás edényből vizet öntött, és hozzákezdett a tű sterilizálásához. A szúrás nagyon fájdalmas volt. Talán az ügyetlenségem miatt. - Remélem, ez minden. Beengednek most már? - Négy óra múlva. Most pihennie kell. Van ellene kifogása – fordult a portáshoz -, ha itt, magánál fekszik le egy kicsit? - Lefekhet. Hevertem a keskeny, kemény priccsen, hallgattam a tetőn doboló esőt. Az oltástól fájt és reszketett a karom. A portás egymás után szívta a maga sodorta cigarettákat. Nehezen léle-geztem a dohányfüsttől és a melegtől, ami egy kis katonai üst-tel a tetején álldogáló vaskályhából áradt. Nyilallt a halánté-kom és a tarkóm. Úgy látszott: lázas lettem.

66

- Egyen gombalevest - mondta a portás, és az asztalra tette az üstöt. - Köszönöm, nem kérek, inkább alszom egy kicsit. Motorkerékpár robaja ébresztett fel. A portás megigazította az egyenruháját, és a bejárathoz ment. A nyitott ajtóban magas, széles vállú, csuklyás esőkabátot viselő alakot pillantottam meg. A kapus visszatért. - Megérkezett Alekszej Nyikolajevics. Hamarosan Beáta jelent meg a portán. - Menjünk - mondta -, beviszem Arszenyevhez. Az első emeletre mentünk fel. A gyengén megvilágított fo-lyosó tele volt ládákkal és mindenféle készülékek alkatrészei-vel. Beáta ügyesen kanyargott közöttük, és egy fekete, párná-zott ajtóhoz lépett. - Megérkeztünk. A szoba mélyén, az asztalnál szakállas férfi ült kezeslábas-ban, és teát ivott. Csillogóra fényesített nagy szamovár díszel-gett előtte. - Itt van Semanszkij - mondta Beáta. - Az este érkezett. - Na és? A kérdés teljesen közönyösen hangzott. - Labkovszkij azt mondta... - Én magát ide nem hívtam - szakított félbe -, és egyáltalán nem érdekel, mit mondott Labkovszkij. Úgysem engedem oda. - Itt van a bizottság engedélye. Az asztalhoz léptem, és elé tettem a leragasztott borítékot. - Bizottság, bizottság! - Az arcát vörös foltok lepték el. – Mit tudnak azok ott, a maga bizottságában? Lennének csak az én bőrömben, aztán adnának engedélyt mindenféle... - Alekszej Nyikolajevics! - Jól van - Arszenyev indulatosan pillantott Beátára -, leül, megteázik, meghál nálunk, reggel pedig hívok egy kocsit a bázisról, és visszaküldöm magát. Szó nélkül asztalhoz ültem. Beáta teát töltött egy vastag porcelán csészébe, és elém tolta a süteményes tányért. - Ide hallgasson, Semanszkij - Arszenyev hangjában lágy-ság, sőt nekem úgy tűnt, hízelkedés bujkált -, jól ismertem a feleségét. Megértem az érzéseit. De az övezetben semmi ke-

67

resnivalója. Ott nem olyan... - egy pillanatra megakadt - ott nem olyan egyszerű. - Értse meg - mondtam, és igyekeztem megőrizni a nyugal-mamat -, hogy nekem... - Miért nem akarja megérteni - szakított félbe -, hogy magá-ra itt senkinek sincs szüksége? Mi egy helyben toporgunk, arra sem tudjuk rászánni magunkat, hogy tisztázzuk, mi is tör-tént, és erre idejön valaki... Különben mindez üres fecsegés - legyintett -, nem engedem meg és kész! Bepanaszolhat a bi-zottságban. - Nem utazom el innen, amíg be nem jutok. Kemény és határozott szerettem volna lenni, de a hangom elárult. Beáta együttérzőn pillantott rám. Izgatottságom feldühítette Arszenyevet. - Kicsoda maga? - dörögte, miközben öklével az asztalra vert. - Fizikus talán, és megmagyarázza, miért nem csökken, hanem nő a sugárzás erőssége? Vagy biológus, aki ért ezek-hez a micsodákhoz, dendritekhez meg világító bogárkákhoz a háromszáz fokos hőmérsékletükkel? Valóban, ki maga, azon kívül, hogy Semanszkaja férje? Meg tudja nekem mondani? Miért hallgat? - Én... nyelvész vagyok... - Nyelvész! - hahotázott. - Tessék csak elképzelni! Nyel-vész! Nem-tért át váratlanul komoly hangra -, nyelvészre sze-rencsére egyelőre itt nincs szükség. Hallgattam. Arszenyev megitta a teáját, és felállt. - Szóval világos minden, ugye? Holnap visszaküldöm. Beá-ta megmutatja, hol töltheti az éjszakát. Jó éjt! Az ajtónál megfordult, hosszú, kutató tekintetet vetett rám, és kiment. Csendben ültünk néhány percig. - Mondja - kérdezte határozatlanul Beáta -, nagyon szerette Marja Alekszejevát? - Nagyon. - Akkor... tényleg jobb, ha nem megy el oda. - De miért? Magyarázza meg, az isten szerelmére, mit jelent ez az egész! Őszintén szólva, nem ilyen fogadtatást vártam. Beáta tűnődve kavarta a kihűlt teát. - Ne haragudjék Alekszej Nyikolajevicsre. Neki sem köny-nyű. A bizottságon tegnap megint lehordták.

68

- Miért? - Végeredményben mindenért. Egy hete Ljusint küldte a vá-rosba halálos sugáradag miatt, és még itt vagyok én is a ke-zemmel. Arszenyevet egyfelől késlekedéssel, másfelől az övezetben folyó munka veszélyeinek semmibevevésével vá-dolják. No, mondjuk, én magam vagyok a hibás. De Ljusin? Ki gondolhatott olyan sugárzásra, hogy a szkafanderek nem fogják fel? Most át kell alakítani a szkafandereket, elektro-sztatikus csapdákkal kell ellátni őket, de nincs elem. Valahol elakadt. Ráadásnak jött ön. - Akkor sem értem, hogy miért jobb, ha nem megyek oda. Ha a veszélyről van szó, akkor... Beáta váratlanul a kezemre tette a tenyerét. - Nem kell - mondta a szemembe nézve -, kérem, nem kell erről beszélnie. Minden sokkal bonyolultabb, mint gondolja. Menjünk, megmutatom a szobáját. Csak éppen... - akadt meg - ágynemű nincs. - Nem fontos - mondtam -, megleszek nélküle. Végigvitt a folyosón, és kinyitott egyet a számtalan ajtó kö-zül. Az üres szobában egy orvosi rendelőkben szokásos heve-rő állt. - Hát itt. Sajnos csak ez van. - Köszönöm - mondtam. - Jó éjszakát! - Jó éjszakát! - felelt a lány. - Mindenkinek jobb lenne, ha reggel elutazna.koztat Forgolódtam a kényelmetlen heverőn, és átgondoltam újra az elmúlt nap eseményeit. Nekem nem volt miért szemrehá-nyást tennem a bizottság munkatársainak, bár az engedélyt csak hosszadalmas és állhatatos kérések után kaptam meg. Mindenesetre ott mindenki udvarias volt hozzám. Bár Arszenyev gorombaságában volt valami szándékosság, nem kételkedtem: minden erejét latba veti, hogy visszaküld-jön a városba. Szemmel láthatóan megvolt az oka, hogy ne eresszen a baleset színhelyére. Különösen azt furcsálltam, hogy úgysem titkolhatott előlem semmit. Olvastam mindent, ami a hivatalos beszámolókban megjelent, és figyelemmel kí-sértem a vitát a folyóiratokban. Tehát volt valami az övezet-ben, ami a jelentéseiben nem szerepelt, és félt, hogy tudomást szerzek róla. Eszembe jutott Arszenyev tekintete. A halálra ítélt, de erről mit sem sejtő betegre néz így az orvos. És mit

69

jelenthetett Beáta utolsó mondata? Miért lenne mindenkinek jobb, ha elutaznék? Ha lenne is ennek valami oka, miért ne mondanák meg őszintén, legalább a Marja emléke iránti tisz-telet jogán? Talán mégse számítok teljesen kívülállónak! Csökönyös elhatározással aludtam el: addig nem utazom el, amíg a zónába nem jutok. Amikor felébredtem, már világos volt. Nem akartam az Ar-szenyevvel való beszélgetést halasztani, úgy-ahogy rendbe szedtem magam, és elindultam. - Hogy aludt? Nem ismertem meg azonnal a zsákszerű kezeslábast viselő kisfiús figurában tegnapi lányismerősömet. - Köszönöm, azt hiszem, jól. Hol találom Arszenyevet? - A városba utazott, ebéd előtt nem lesz itt. - És ugyanolyan mérgesen tér vissza, akárcsak tegnap? Beáta kivillantotta kifogástalan, vakító fogait, elnevette ma-gát. Az este nem vettem észre, hogy milyen szép. - Tőle többé nem kell tartania! Búcsúzóul azt mondta, dönt-sön mindenben Makszimov. Mindjárt összeismertetem vele. Már biztosan türelmetlen, vár bennünket reggelizni. Az ebédlőbe indultunk. - Ismerkedjenek össze - mondta Beáta egy göndör hajú fia-talembernek, aki bicskával igyekezett kinyitni egy konzervdo-bozt. - Ő Semanszkij. - Jó reggelt - felelte -, lehet, hogy magának van konzervnyi-tója? Nem volt konzervnyitóm. Csöndben reggeliztünk. Ahányszor felnéztem a tányérról, mindannyiszor elkaptam Makszimov rám szegzett tekintetét. Én szólaltam meg elsőnek. - Volt az övezetben, Jurij? - Mondja csak, hogy Jura - felelte. - Nem, ott csak Ljusin és Beáta jártak, mindketten elég szerencsétlenül. Az övezetet csak az elbeszéléseikből ismerem. Most Arszenyev megtiltot-ta a munkát, amíg a szkafandereket át nem alakítjuk. - A robbanás következményei talán... - Semmiféle robbanás nem volt - szakított félbe. – Egysze-rűen, amikor a berendezés kikerült az ellenőrzés alól, elkép-zelhetetlenül nagy energiájú sugárnyaláb tört ki belőle. Úgy látszik, eddig ismeretlen részecskékkel kerültünk össze. Ezek is váltották ki a másodlagos sugárzást.

70

- Mondja - kérdeztem -, ők... akkor... sokat szenvedtek? Makszimov gyors pillantást vetett a lehajtott fejű Beátára. - Nem, nem hiszem - válaszolt mesterkélten közönyös han-gon -, feltehetően a másodperc milliomodrésze alatt megszűn-tek létezni, mint anyagi szerveződések. A nyaláb útjában nem maradhatott meg semmi élő. - De Arszenyev valamiféle világító bogárkákról beszélt. Zavarba jött. - Nézze csak... Semmi... Az élet formáiról alkotott köznapi elképzelések szempontjából. Sok fém volt ott, amelyben a su-gárzás nagyon furcsa jelenségeket hozott létre. Különben er-ről Beáta inkább tudna beszélni, mint én. Hiszen ő a világ el-ső fémbiológusa. Makszimov felállt. - Bocsánat. A bázisra kell mennem. Odalépett hozzám, és erősen megszorította a kezemet. - Hát akkor mégis ragaszkodik hozzá? - Igen - feleltem. - Miért? - kérdezte egészen halkan. - Ott pusztult el a feleségem... én nem tudok... - Jó - mondta -, oda fog jutni.

- Nem tudom, mivel szórakoztathatnám - mondta Beáta. - Menjünk a könyvtárba, hátha talál valami olvasnivalót. Végigmentünk a folyosón, fel a második emeletre. A könyvtárban a földön tornyosodtak a könyvek. Bizonyára el akarták őket szállítani. Az ablakhoz léptem. - Ott van? - mutattam rá egy gigantikus perec formájú épít-ményre. - Nem, ez a gyorsító. A vezérlőpult a bal szárny végében van. Ránéztem a kezére. - A pultnál tett látogatás következménye? - Igen, azok a bizonyos háromszáz fokos világító bogárkák. Meg akartam fogni az egyiket, de megolvasztotta a kesztyűt. Eszembe jutott, amit Makszimov mondott a fémbiológiáról. - Fémből vannak? - kérdeztem. - Lényegében úgy látszik, fémből. A pontos kémiai összeté-telük még nem ismert, de bonyolult, fém-szerves egyesülések lehetnek.

71

- Élők? Beáta elgondolkodott. - Erre egyelőre nehéz felelni. Légzésre emlékeztető oxidáci-ós és fotoszintézises reakció alapján regenerációs folyamatok zajlanak bennük. Asszimilálni képesek az ott maradt szerke-zetekből a fémeket és a talaj egyes elemeit. Lehet, hogy még szaporodnak is osztódással. Ez még nem világos. - És a dendritek? - Ott minden sokkal egyszerűbb. - Ezek a világító bogárkák röpködnek? - Nem. Mászkálnak, azt is nagyon lassan. Lényegesen las-sabban, mint a csigák. A mozgásukat igen nehéz észrevenni. - Arszenyev most mivel foglalkozik? Azt hiszem, olyan kérdést tettem fel, amire nem akart vála-szolni. - Nézze csak - mondta a lány hosszú szünet után -, Arsze-nyevnek vannak furcsa dolgai. Nem tudja megbocsátani ma-gának, hogy azon a napon a városba ment. Azt hiszi, hogy fi-gyelmetlenségből történt minden. Különben - kapott észbe a lány - nem kellett volna ezt elmondanom. Hiszen a felesége... - Őt helyettesítette azon a napon? - Igen. - Beáta - kérdeztem -, meg tudja nekem őszintén mondani, miért nem akar Arszenyev odaengedni? - Őszintén? - kérdezett vissza a padlót vizsgálva. - Nem, őszintén nem tudom. És általában kérem, többé semmiről se kérdezzen.

Az ebédnél Arszenyev és Makszimov valamiféle számlá-lókról beszélgettek. Egyáltalán nem törődtek velem. Beáta hallgatott, elmélyülten tanulmányozott egy vastag füzetet, amelyet Arszenyev adott át neki. Nem volt étvágyam. Egész idő alatt Arszenyev különös vi-selkedésére igyekeztem magyarázatot találni. Egyáltalán ide-gesített ez az egész légkör, valamit elhallgattak előlem. Arszenyev félbeszakította a beszélgetését Makszimovval, és Beátához fordult. - Na, milyen? - Nagyszerű! - felelt a lány, és alig bírt elszakadni a képle-tekkel telezsúfolt laptól. - Egyenesen bámulatos! - Élők? - kérdezte Arszenyev.

72

- Kétségtelenül! - Akkor gratulálok. Arszenyev odébb tolta a széket, és az ajtó felé indult. Én is felálltam. - Alekszej Nyikolajevics! Rám sandított, és kilépett a folyosóra. - Beszéljen meg mindent Makszimovval! Visszaültem. - Jól van, jól van - szólt békülékenyen Makszimov -, hol-naptól segít a szkafanderek készítésében.

Öt nap telt el az előkészületekkel. Segítettem Makszimov-nak felerősíteni a szkafanderekre a csapdák fémhálóit, felvarr-tam az elemek számára a zsebeket, teherautóra hordtam a fel-töltésre szánt oxigéntartályokat. Munkások nem voltak a területen. Makszimov azt mondta, hogy a kutatócsoport teljes személyzete a bázison tartózkodik. - Arszenyev nem szereti - magyarázta -, ha valaki itt lábat-lankodik. A baleset övezetébe Arszenyevnek, Makszimovnak és ne-kem kellett volna indulni. Ám Arszenyev az utolsó pillanat-ban meggondolta magát, és utasította Makszimovot, hogy ma-radjon a főépületben, ahogy ő kifejezte magát: "egyes számú készültségben". Úgy látszik, nagyon szánalomra méltóan festettem nehéz szkafanderemben, görnyedten az oxigéntartály súlya alatt, mert Beáta nem bírta visszatartani a mosolyát, amikor meglá-tott teljes felszerelésben. Viszont Arszenyev egyszerűen remek volt. Teljes kétméte-res hosszában kihúzta magát, úgy tűnt, egyáltalán nem érzi a mellén függő rengeteg műszer súlyát. Végre befejeztük a készülődést, Makszimov ellenőrizte a si-sakok oxigénvezetékeit. - Kész! - hallottam a hangját a fülhallgatómban. - Gyerünk! - felelt Arszenyev. - Semanszkij, jöjjön utánam! A nehéz, ólomtalpú cipő csúszott a sima padlón, lépteimet igyekeztem Arszenyev könnyű, lendületes járásához igazítani, de nemigen sikerült. A folyosó jobbra fordult. Arszenyev eltűnt a kanyarban. - A fene! Megcsúsztam, és a padlóra huppantam.

73

- Na, mi történik ott? - kérdezte Arszenyev. - Semmi! - Ha semmi, akkor jöjjön! Talpra álltam. - Talán visszamenne inkább, Semanszkij? - zúgott a sisak-ban Makszimov hangja. - Nem! Arszenyev bevárt, kesztyűjével türelmetlenül ütögette a fa-lat. - Igyekezzék, ne maradjon le! - Jó. Megtettünk még néhányszor tíz métert. Véget ért a folyosó. Előttünk egy erős vasajtó állt. - Belépek az övezetbe - mondta Arszenyev. Hall mindent, Jura? - Hallom! Arszenyev kinyitotta az ajtót, elindultunk lefelé egy csiga-lépcsőn. Elerőtlenedtem a tartály súlya alatt. Nehezen lélegeztem. Ragacsos izzadság lepte el az arcomat. Úgy tűnt, hogy a le-ereszkedés soha nem ér véget. A lépcső alja a homályba ve-szett. - Óvatosan - mondta Arszenyev -, meg ne botoljék! Padlót éreztem a lábam alatt. Arszenyev meggyújtotta a mellén lógó lámpát. Nagy, fehér csempével burkolt teremben álltunk. A falakon rengeteg szerelvény. - Jó az összeköttetés, Jura? - Tűrhető. Sok a zavar. A sisakomban kisülések ropogása szaggatta meg a hangju-kat. - Jegyezze, Jura! - mondta. Számokat kezdett diktálni, amiket rövid mondatokkal ke-vert; "állandó együttható", "gradiens", "vektor". - Ne szipogjon, Semanszkij! - szólt váratlanul. - Mi van ma-gával? Rosszul lett? - Nem! - Ha nehéz a légzése, növelje az oxigénmennyiséget! Elfordítottam a fogantyút a mellemen. Rögtön könnyebb lett a légzés. - Kész? - kérdezte Makszimov.

74

- Kész. Most átmegyek az A-hármas szektorba. Onnan bizo-nyára nem lesz kapcsolat. Semanszkij, várjon itt. Hallja, Jura? Semanszkij a diszpécserteremben marad. - Hallom! Arszenyev átvágott a termen, és egy sötét bemélyedésbe lé-pett. Láttam még egy darabig lámpája tükröződését a távolba vesző folyosó falain. A sisakban újra Makszimovot hallottam: - Alekszej Nyikolajevics! - Igen! - Jó lenne, ha megpróbálná leolvasni a másodlagos sugárzás vektordiagramját! - Megpróbálom, ha... Tovább nem hallottam, zavart a kisülések ropogása. Eltelt vagy öt perc. - Na, hogy van, Semanszkij? - kérdezte Beáta. - Állok, mint egy sóbálvány. - Ez a legokosabb! - Hangjában valami kis gúny érződött. Dühíteni kezdett ez az egész. Nem azért jöttem ide, hogy megálljak félúton, és egy lány gúnyolódásának legyek a cél-táblája. Néhány mély lélegzetet vettem, és elindultam Ar-szenyevet megkeresni, azzal a szilárd elhatározással, hogy még itt tisztázunk mindent. Néhány száz lépés után felfedeztem, hogy a folyosó kettéá-gazik. - Alekszej Nyikolajevics! - szólítottam. Semmi válasz. Hiába találgattam volna, hogy melyik folyosón lehet. Befor-dultam balra. A sok ólomlappal borított ajtó halvány, fémes csillogással verte vissza a sisakomon égő és az elektrosztati-kus mezőt jelző kis neonlámpa piros fényét. Megkíséreltem kinyitni az egyik ajtót, de be volt zárva. Továbbmentem. Marja sokat mesélt a berendezésről, de so-hase gondoltam, hogy ilyen grandiózus építmény. Igazi föld alatti város. Váratlanul kékes fény villant fel előttem. - Alekszej Nyikolajevics! - szólítottam újra. Válasz megint nincs, csak a kisülések ropogása. Előbb úgy tűnt, mintha az egyik ajtó száz meg száz kis lám-pával lenne behintve. Közelebb lépve megértettem, hogy ezek azok a világító bogárkák, amelyekről Beáta beszélt. Az ajtó

75

ólomborításán tapadtak meg különös, kaktuszra emlékeztető növények között. Már nem tölthettem azzal az időt, hogy jobban megnézzem őket. Több mint húsz perc telt el azóta, hogy elváltam Arsze-nyevtől. Már visszatérhetett. Könnyű elképzelni a dühét, ha meglátja, hogy nem vagyok a helyemen. Még egy kicsit mentem, és már vissza akartam fordulni, amikor a távolban ragyogó fényfoltot vettem észre. A folyosó ezen a helyen beomlott. A nagy szakadékban lát-szódott a kék égbolt. A folyosót elöl betontörmelék és acél-szerkezetek összevisszasága torlaszolta el. Balra óriási rés tá-tongott a falban. Belenéztem. A hatalmas teremben emberi alak állt a parabolikus képernyő előtt. Arszenyev? De miért van szkafander nélkül? Mozdulatlanságában volt valami vészjósló. Átmásztam a hasadékon, odaszaladtam hozzá. A futástól vadul kalapált a szívem. Fulladoztam, a szemem előtt karikák ugráltak. A sisakom üvege bepárásodott a szapora légzéstől. Megálltam, hogy átfújjam a sisakot. Nem Arszenyev volt. Fél fordulattal felém, bal kezét a mel-léhez szorítva ott állt Marja! Nem, nem Marja, hanem a szobra, zöldes, fénytelen fémből, különleges művészettel kiöntve. Néhány lépést tettem előre. Nagyon lassan, ahogyan ez csak álomban szokott lenni, fe-lém fordította a fejét, és elmosolyodott. Ezután minden sűrű, tömör sötétségbe hullott. Rendkívül nehéz emlékezetembe idézni mindazt, ami ez-után történt. Hosszú ideig lehettem eszméletlen. Amikor kinyitottam a szemem, a földön feküdtem sisak nél-kül. Sima fémtérdeken nyugodott a fejem. - Magadhoz tértél? - kérdezte Marja, homlokomra téve je-ges kezét. - Le kellett vennem rólad a sisakot! Kifogyott az oxigén, és fulladozni kezdtél. "Most már mindegy" - gondoltam. - Tudtam, hogy eljössz. - Mi történt veled? - kérdeztem. - Nem tudom. Nagyon rosszul emlékszem arra a napra. Csak egy fényvillanás maradt meg az emlékezetemben, ké-sőbb beállt ez a különös rögzítettség. A kezével végigsimított a hajamon.

76

- Keveset változtál. - Csak megőszültem - mondtam. - Mennyire örülök, hogy itt vagy! Hiszen szinte senkit sem láthatok. - Talán... szokott nálad lenni valaki? - Egyszer eljött valami fiatalember egy lánnyal. Ugyanolyan szkafanderekben voltak, mint te. Kértem, hogy vigyenek el innen, de azt mondták, egyelőre lehetetlen. Nagyon radioaktív vagyok. Azt ígérték, hogy később megoldják. Most téged is elpusztítalak. Hiszen sisak nélkül vagy. - Ó! Most már mindegy. - Kedvesem! A zöld fémmaszk az arcom fölé hajolt. Rémületemben le-hunytam a szemem, éreztem a hideg, kemény ajkak érintését. - Kedvesem! A borotvaéles körmök a vállamba véstek. Nem volt erőm tovább tűrni ezt a kínt. - Eressz!!! Kinyitottam a szemem. Fölém hajolva Beáta állt ott. - Na, tessék, megint kilötyögtette az egészet - mondta a lány, és egy kanállal igyekezett szétfeszíteni a számat. - Beáta?! - Hála istennek megismert - nevetett. - Hát vegye be rögtön a gyógyszerét! - Hol vagyok? - A bázison. Hogy mennyi gondot okozott nekünk! Arsze-nyev és Jura egy órán keresztül keresték ezekben a katakom-bákban. A karjukban hozták vissza. Szerencséje, hogy eszmé-letén kívül volt, különben majd adott volna magának Alekszej Nyikolajevics! - Hol találtak meg? - A szobornál. - Szóval igaz? - Mégpedig mi? - Az, hogy a szobor... él... - Butaság! Honnan veszi ezt? - De... hiszen... mozgott... - A felizgatott képzelet játéka. Túl sokat hallgatta a világító bogárkákról szóló meséimet, és ki tudja, miket képzelt. Nem-hiába nem akarta Arszenyev odaengedni. Én meg, bolond, még kérleltem.

77

Sehogy sem tudtam összeszedni a gondolataimat. - Hogy került oda a szobor? - A baleset pillanatában a felesége a parabolikus képernyő előtt állt, a sugárnyaláb útjában. Úgy látszik, a nyaláb, miután áthatolt rajta, valahogyan megváltoztatta a szerkezetét, és ki-verte a képernyő felületéből az ő ábrázolását, amely így a pa-raboloid fókuszában koncentrálódott. Különben Jura részlete-sebben beszélhet erről, nekem gyönge oldalam a fizika. - Arszenyev mit akar csinálni a szoborral? - Ólomkoporsóba teszi, és földbe ássa. Radioaktív elemek-ből áll az egész. Ljusin sugárfertőzést kapott, amikor megpró-bálta átvizsgálni. - Mondja csak - kérdeztem kisvártatva -, Alekszej Nyikola-jevics nagyon haragszik rám? - Nagyon. - És maga? - Meg tudnám ölni! Szerencsére ma elküldik a városba. Megvártam, míg becsukódik utána az ajtó, kigomboltam az inget, és megnéztem a bal vállamat... Négy mély zúzódás volt rajta. Valószínűleg megütöttem, amikor elestem.

Herendi Miklós fordítása

78

DELTARITMUS

Vasziljev kinyitotta a szemét, és az órára nézett. Három óra húsz perc volt. Ma két órán át tartott. Előtte az asztalon csen-desen kattogott az automata, tízpercenként bekapcsolta az oszcillográfot. Levette fejéről az elektródokat, kivette a kazettát az oszcil-lográfból, és bement a sötétkamrába. Húsz perc múlva a kezé-ben volt az előhívott film. Kétségkívül újra a deltaritmus, jel-lemzői három hertz frekvencia és majdnem állandó amplitú-dó. - Marina! - kiáltott újra az asztalhoz lépve. A szomszéd szobából fehér köpenyes lány jött be, és kérdő-en nézett Vasziljevre. - Kérek három fényfelvillanást tetszőleges időközökben! – mondta Vasziljev, és eloltotta a villanyt a laboratóriumban. Odalépett a rózsaszín folyadékkal telt akváriumhoz, amely-ben nagy, szürke gomoly lebegett, kilógó vezetékekkel. Be-kapcsolta a katódoszcillográfot. A képernyőn világító zöld pont jelent meg. Addig manipulált a műszer gombjaival, amíg a képernyőn levő pont sinusgörbéhez hasonlóvá nem alakult. Az erős fényfelvillanás elöntötte a laboratóriumot, majd ki-aludt. A képernyőn azonnal megváltozott a görbe alakja. Az amplitúdó csökkenésével egyidejűleg a görbén sokkal na-gyobb frekvenciájú rezgések jelentkeztek. Ez háromszor is-métlődött meg. - Elmehet, Marina! Vasziljev leült, és a fejét fogta. Egy ideig így maradt moz-dulatlanul, majd döntött, felvett az asztalról egy dossziét, és elindult az emeletre. Néhány másodpercig határozatlanul álldogált az ajtó előtt:

A. A. SZILVESZTROV PROFESSZOR

- Bemehetek, Anatolij Alekszandrovics? - Tessék, jöjjön be! Mi újság? - Bocsánat, Anatolij Alekszandrovics! Magánügyben jöt-tem... Szóval, mint páciens. - Mi történt?

79

- Az utóbbi időben furcsa dolgok esnek meg velem. Olyan bénultsági rohamok. Nem álom ez, és nem ájulás. Hallok mindent, tudom, hogy mi történik a laboratóriumban, de egy-úttal rejtélyes dolgokat tapasztalok, amelyeket nem bírok megmagyarázni. Teljesen idegen képzetek keletkeznek az agyamban. Mintha valaki szuggerálna, bár ezek a képzetek annyira elvontak, hogy nem tudom egyiket sem konkrét foga-lommal azonosítani. - Régóta tart? - Vagy tíz napja kezdődött. Eleinte a rohamok csak pár per-cig tartottak. Az elmúlt három napban az időtartamuk erősen megnőtt. Ma két órán keresztül tartott. - Vetkőzzék! - mondta röviden Szilvesztrov. A vizsgálat rövid ideig tartott. - Ilyen idegrendszerrel, mint az öné, küldhetik akár az űrbe is. Egyáltalán nem találok semmit. Lehetséges, hogy enyhe kimerültség. Hogy alszik? - Jól. - Igyekezzék többet pihenni. Egyébként mi újság a laborató-riumban? - Az utolsó kísérlet sikeresen halad. Nemcsak az sikerült, hogy agyszövetet megtartsunk mesterséges táptalajon gázcse-rével, hanem az is, hogy bizonyos mértékig fenntartsuk az életműködését. A különböző macskáktól vett agyrészek kivá-lóan egymáshoz épülnek. Most mesterséges körülmények közt, ha mondhatom így, gigantikus agyszövetgomoly él, nyolcvanmilliárd idegsejtet foglal magába. - Hohó! Ez nyolcszor több, mint az emberi agyban! Nem pusztulnak el, mint az előző kísérleteknél? - Megállapítottuk, hogy az ingerhiány váltja ki az idegsejtek gyors pusztulását. A mostani kísérletben a sejteket periodiku-san ingereljük ibolyántúli sugárzással és más nagyfrekvenciá-jú elektromágneses mezőkkel. - És hogyan reagálnak rá? - Eleinte sehogyan sem reagáltak. Az utóbbi időben a beül-tetett elektródok segítségével az oszcillográfon három hertz frekvenciájú és nyolcszáz-kilencszáz mikrovolt amplitúdójú rezgéseket sikerült feljegyeznünk. - Deltaritmus? - Pontosan így van. Először az egész együttes ugyanazt a ritmust adta. Azután a különböző területek eltéréseket kezdtek

80

mutatni másfél hertz frekvencia és háromszáz-négyszáz mik-rovolt amplitúdó határértékek között. - Ön szerint mi következik ebből? Vasziljev tétovázott. - Nézze csak, Anatolij Alekszandrovics, az idegsejtek telje-sen szokatlan együttesével van dolgunk. Tudja, hogy az állati idegsejt semmiben sem különbözik az emberitől. Az emberi és állati agy különbsége inkább makroszkopikus különbsé-gekben rejlik, mint a felépítő elemek sajátosságainak külön-bözőségében. Hiszen az agy a véletlenül szerveződött szervek rendszeréhez tartozik. Ki tudja, mire képes a sejtek ilyen hal-latlanul nagy száma, bár nehéz feltételezni, hogy ebben a szö-vetgomolyban valamiféle gondolkodási folyamatok zajlaná-nak. - Annál is inkább, mert semmiféle érzékszerve sincs - tette hozzá a professzor. - Ez nem egészen így van. Az én érzékszerveimet használja. - Mi?! Szilvesztrov felugrott. - Nézze meg, itt van ennek a szövetnek a bioáramairól ké-szült felvétel fényfelvillanások hatása után. Nincs semmilyen reakció. Itt pedig az a felvétel, amelyik az én jelenlétemben készült: világosan látszik az amplitúdó és a frekvencia válto-zása a három fényfelvillanás után. A kontroll kísérlet, amely Marina jelenlétében készült, nem adta ezt az effektust. A szö-vet a fényre csak az én jelenlétemben reagál. A professzor az oszcillogramokat nézegetve halkan füttyen-tett. - Várjon csak, mi ez itt? - Ez az én encefalogramom a roham idején. - Hiszen ez világosan kirajzolt deltaritmus! - Pontosan! Normális állapotban nem jelentkezik nálam. Egy ideig mindketten hallgattak. - Miért nem szólt erről azonnal? - kérdezte a professzor. - Annyira szokatlan az egész. Magamnak sem hiszek. A bé-nulási rohamok csak az akvárium közvetlen közelében lépnek fel. A hatása napról napra erősebben jelentkezik rajtam. Szilvesztrov figyelmesen nézegette az oszcillogramokat. - Megpróbálunk mindent következetesen végiggondolni – szakította meg végül a hallgatást. - Három kérdésre kell felel-nünk. Először: képes-e a különböző macskákból vett és egy

81

egységes komplexumba épült agyszövet mesterséges táptala-jon, oxidáló jelenlétében és külső fizikai ingerek mellett ép-pen az idegsejtekre jellemző életfolyamatokra? Úgy vélem, képes, ebben nincs semmi meglepő. Hiszen sikerül munkaké-pes állapotban tartani a szervezettől izolált szívet az összes jellemző izom-összehúzódással. Így van? Vasziljev bólintott. - A második kérdés: képes-e a szövet ilyen körülmények között a tevékenységnek arra a formájára, amelyet mi gondol-kozási folyamatnak nevezünk? Erre nem lehet válaszolni, amíg pontosabbá nem tesszük magát a gondolkodási folyamat fogalmát. Természetesen különbség van azokban a folyama-tokban, amelyek egy matematikai feladványt megoldó ember agyában és egy nyulat kergető rókáéban végbemennek. Ugyanakkor, ha elemezzük az agyukban ez idő alatt keletkező bioáramokat, kitűnik, hogy mindkét esetben a különböző agy-tartományok ingerületeinek és gátlásainak teljesen megegye-ző jelenségeivel találkozunk, amelyeknek egymásra helyezett elektromos impulzusábrái nagyon egybeeső képet adnak. - De az élőlény agya - vetette ellene Vasziljev - képes meg-őrizni az információt, bárha a legprimitívebbet is, amely azonban a tudatos tevékenység alapja, itt viszont pusztán egy agyszövetgomolyaggal van dolgunk. - Vagy tudjuk talán, mi az emlékezés - mosolyodott el Szil-vesztrov. - Van tudatos emlékezés, amely a tapasztalat útján jön létre, és van öröklött, amelyet ösztönnek nevezünk. Az emlékezet első formáját például az idegingerület zárt úton tör-ténő keringéseként foghatjuk fel, a számítógépek memória-egységéhez hasonlóan, az öröklött emlékezet pedig, úgy lát-szik, a fehérjemolekulák átépülésével kapcsolatos a sejtben, és meg kell, hogy őrződjék benne, amíg a sejt él. Azt már em-lítette, hogy az agy véletlenül szerveződött rendszer. Egy had-seregre emlékeztet: minden alegységnek megvan a feladata, a megoldásokban a véletlenül változó körülményektől függően minden katonának maximális kezdeményezőkészséget kell ta-núsítania. Ne felejtse el, hogy itt több tízmilliárd sejt alkothat ideiglenes összeköttetést a legkülönbözőbb kombinációkban. - Tehát úgy véli, hogy ebben az agyszövetgomolyban való-ban gondolkozási folyamatok zajlanak? - Vagyok, tehát gondolkodom. Ez az általános meghatározá-sa az agyszövet működésének - felelte Szilvesztrov. - Most

82

térjünk át a harmadik és legbonyolultabb kérdésre: arra a ha-tásra, amelyet e szövetgomoly az ön agyára tett. Erre a kér-désre csak nagyon gondosan beállított kísérlet adhat választ. Bevallom, sohasem hittem a gondolatátvitel létezésében. Eb-ben az esetben azonban tényekkel kell számolnunk. A műsze-rek objektíven rögzítettek valamit, amit nehéz megmagyaráz-ni. A leghelyesebb, ha egyelőre tartózkodunk bármilyen felté-telezéstől, és folytatjuk a megfigyelést. Azt mondja, hogy a rohamok időtartama szakadatlanul nő? - Igen, annak ellenére, hogy küzdök ellenük, amennyire bí-rok. - Próbáljon meg nem küzdeni! Lehet, hogy akkor majd éle-sebben jelentkezik a kép... Másnap a zajra berohanó Marina a laboratóriumban a föl-dön találta Vasziljevet, négykézláb a szekrény mögötti sarok-ban. Vasziljev a rohamból magához térve lassan lábra állt, és a bal kezével megtörölte a homlokát. Szétnyitotta a jobb mar-kát. A tenyerén hevert egy megfojtott egér.

Herendi Miklós fordítása

83

A KÍGYÓ GYÜMÖLCSE

- Nem - válaszoltam -, sohasem jártam az Usszuri-vidéken. - Kár - sajnálkozott -, akkor talán könnyebben hinne nekem. Ott történt, öt évvel ezelőtt. - Azért csak mondja el, kérem! - Akkor hát megpróbálkozom vele... Az idő tájt topográfus voltam. Ez egy volt a- számos foglalkozás közül; amelyet kénytelen voltam végig próbálni. Hogy topográfiával foglal-kozzak, arra a körülmények kényszerítenek... nem fontos, hogy mifélék, semmi közük elbeszélésemhez. Csoportunk a tajgában dolgozott. Az új út tervezésével kapcsolatos előzetes kutatásokat végeztük. Az útvonalat szakaszokra osztották, és nekem meg Tányának az egyik legtávolabbi körzet jutott. Az expedíció bázisa Imanban volt. Ön nem járt az usszuri dzsun-gelekben, én viszont nehezen tudom elmagyarázni, hogy mi-lyen is az a vidék. Mindenesetre, hogyha létezett a Földön va-laha paradicsom, akkor... egyébként lehet, hogy ez csak az én véleményem. Feltehetően a paradicsom gyönyörei Ádám szá-mára is mindenekelőtt Évában testesültek meg. Remélem, ért engem. Egyszóval mi igazán boldogok voltunk ott, és valóban az első embereknek tartottuk magunkat a Földön. Azt mondják, hogy a szerelem szárnyakat ad. Ez persze frázis, de soha életemben nem dolgoztam ekkora lelkesedéssel. Rövidesen be kellett fejeznünk a felmérést, és a legkülönfélébb terveket kovácsoltuk már egy - a szabadsá-gunk idején teendő - közös utazásra. Jól emlékszem arra a napra. A sűrű bozótból elbűvölő tisz-tásra vergődtünk ki, és megpillantottunk egy vakítóan fehér fatörzset, amely a lenyugvó nap sugaraiban tündöklött, egy piros gyümölcsökkel teli ibolyaszínű fakoronát és egy jókora boát, amely feltekeredett a fára. Közeledésünkre fenyegetően felemelte a fejét. - Nézd csak - szólalt meg Tánya -, a kígyó újból kísértésbe visz engem. Ezúttal azonban te szakítasz le nekem egy almát. Nem mozdultam. - Bátrabban, hé! - biztatott kacagva. - Ne hasonulj a prototí-pusodhoz, és ne kényszeríts egy hölgyet arra, hogy fára mász-szon. Tépj le nekem egy almát, és hálából fiút szülök neked, akitől az udvarias férfiak egész nemzedéke származik majd.

84

Amikor ön negyvenöt éves, az imádottja viszont húsz, ön nagyobb esztelenségekre képes, mint ifjúkorában. Egy jól cél-zott lövéssel szétzúztam a boa fejét, felkapaszkodtam a sima fatörzsön, és letéptem egy fahéj- és mósuszillatú puha gyü-mölcsöt. - Eszedbe ne jusson megenni! - figyelmeztettem Tányát. - Lehet, hogy mérges gyümölcs. - A régi história - dünnyögte Tánya, és mielőtt visszatarthat-tam volna, nagyot harapott a gyümölcsbe. - Nagyon ízletes! Most aztán még, ha mérges is, neked is meg kell kóstolnod. Ha meghalunk, haljunk meg együtt! A gyümölcs valóban rendkívül ízletes volt, és semmire sem emlékeztetett. Puha, likacsos bele elolvadt a szájban, miköz-ben a nyelven kissé kesernyés utóízt hagyott. - Lám - jegyezte meg Tánya -, ilyenek a férfiak: eleinte fé-lelem gyötri őket, aztán pedig készek felfalni mindent, sem-mit sem hagynak a hölgynek. Rossz útra vittelek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Eredj, és arcod verejtékével szerezd meg nekem a mindennapit, mert éhes vagyok. Elindultam, hogy rőzsét gyűjtsek a tűzhöz, Tánya pedig a fa alá heveredett. - Képzeld, magvolt benne - újságolta, amikor visszatértem. – Én pedig véletlenül lenyeltem. Most aztán mi lesz? - Erről semmit se mond az Írás - válaszoltam, és a vacsorá-val kezdtem bíbelődni. Nehéz elmondanom, mi történt ezután. Harmadnap Tánya megbetegedett.Nem tudott járni, nem evett, és valahogyan az egész teste el-zsibbadt. A lábfejében szörnyű fájdalmakat érzett. Eltelt még néhány nap, és a sarkán megjelentek... a gyökerek! Igen, igen, jól hallotta, a legvalódibb gyökerek, olyanok, amilyenek a fia-tal fácskáknak szoktak lenni. Úgy éreztem, hogy mindketten megőrülünk. Tánya zokogva követelte, hogy a lábát ássam be a földbe, én pedig a sorshoz rimánkodtam, hogy küldjön halált mind-kettőnkre. Végül is beadtam a derekam, és Tányát térdig a földbe ástam. Ekkor megnyugodott, és csupán arra kért, hogy naponta öntözzem meg körülötte a talajt. Továbbra sem evett egy falatot sem, és hamarosan megné-mult. Az én Tányám egyszerűen fává változott. Mintegy há-

85

rom hét telt el, és megjelentek rajta az első hajtások, amelye-ket egykettőre elborítottak az ibolyaszínű levelek. Aligha tudom elmondani, hogy milyen állapotban voltam. Időnként igazi téboly tört ki rajtam. Jó néhányszor megpró-bálkoztam azzal, hogy elmeneküljek erről az átkozott helyről, de mindig visszatértem. Ez volt Tánya virágzási időszaka. Hamarosan megjelentek rajta az első gyümölcsök, és ekkor elszabadult a pokol. Úgy látszott, hogy az usszuri dzsungelek valamennyi kígyója egybesereglett Tánya halotti torára. Nap-pal egy jókora boa tekeredett a fatörzsre, és elűzte a gyümöl-csökből lakmározni óhajtó madarakat, éjszakánként viszont a farkukon imbolyogva vég nélküli, monoton táncot jártak a kí-gyók a holdfényben. Így ment ez az első gyümölcs megérésé-ig, amikor is kezdetét vette a kígyók nagy csatája. A bozótban fekve megfigyeltem, hogyan tekerednek össze egy csomóba, bomlanak külön csoportokra, szorítják agyon egymást az élet-halál- harcban és mérnek egymásra megsemmisítő csapásokat a farkukkal és a fejükkel. A küzdelem ugyanolyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. Nem tudom, ki lett a győztes, de azt hiszem, az a boa lehetett, amelyik felkúszott a fára, és kiszívta a gyümölcsöt. A többi életben maradt kígyó újból táncolni kezdett. Nem könnyű megmondani, meddig tartott ez a lidércnyomás, én öt vagy hat ilyen csatára emlékszem. Végre megérett az utolsó gyümölcs is, amelyhez a kígyók, ki tudja, miért, hozzá sem nyúltak a madarak prédájául hagy-va, visszatértek a sűrűbe. Néhány napig a fa alatt üldögéltem, a letaposott fűben, ame-lyet elborított a sok gyümölcsmag, a kígyótetemek között, és figyeltem, Tányámról hogyan peregnek a levelek. Amikor ke-ringve a legutolsó is a földre ereszkedett, felkaptam egy ma-got, és elindultam nyugat felé. Megérti ugye, hogy ezek után nem térhettem vissza a bázis-ra. Senki sem hitte volna el a beszámolómat Tánya haláláról. Attól kezdve csak arra törekedtem, hogy új fácskát neveljek Tánya magjából. Ebből a célból meg kellett találnom a meg-felelő éghajlati viszonyokat. Délre indultam. Nagy nehezen sikerült szereznem egy temetőőri állást az it-teni temetőben. Nemsokára ez a temető lesz az utolsó mene-dékem. Tudom, hogy a májrák gyógyíthatatlan. A sírásók, akiknek elmondtam ezt a históriát, megesküdtek, hogy kopor-só nélkül temetnek el. A mellemen egy kis zacskó lesz Tánya

86

gyümölcsének magjával: hús a húsából. A földben a saját tes-temmel táplálom majd ezt a fát. Így örökre együtt leszünk. Kigombolta az ingét, és a mellkasán függő selyemzacskóból elővett egy élénksárga színű, likacsos gyümölcsmagot. Ez az őszibarackmagra emlékeztető műanyag gomb ismerős volt nekem. Reggel láttam ilyesféléket a kikötő melletti rövid-árubódéban. Azon, amit most a kezemben tartottam, jól lát-szott még annak az alumínium fülecskének a nyoma, amely-nél fogva felvarrják. Ám elárulhattam-e a fegyvertársamat, amikor az én lelkem-ben is gyermeki hit élt az általam kieszelt novellák valószerű-ségében? Az elbeszélőnek járó tiszteletdíjjal együtt a taliz-mánt óvatosan visszacsúsztattam a zacskóba. Másnap a kis üdülőhelyen felvásároltam az összes szeren-csétlen gombot, és a tengerbe hajigáltam őket. Valószínűleg ez volt a legjobb cselekedetem a sok közül, amit a fantasztikum termékeny talaján valaha véghezvittem.

Enyedy György fordítása

87

UTAZÁS A SEMMIBE

Öt év telt már el azóta, hogy utoljára találkoztam Beresz-tovszkij professzorral. Azt hiszem, én voltam az egyetlen em-ber, akiben valamennyire megbízott. Egyébként a "bizalom" szó itt nem épp a legmegfelelőbb. Egyszerűen csak nélkülöz-hetetlen voltam számára fantasztikus terveinek megvalósítá-sához. Szüksége volt egy elfogulatlan tanúra, hogy fölényét szokatlan tények tűzijátékával bizonyítsa kétkedő kollégái előtt. Azt hiszem, semmi másra nem gondolt. Ennek érdeké-ben még attól sem riadt volna vissza, hogy a legközönsége-sebb misztifikációhoz folyamodjon. Azt mondják, jártas volt az efféle dolgokban. Őszintén szólva, azt gyanítom, hogy akaratlanul egy tudo-mányos szélhámosság bűnrészese lettem, hisz mindössze ha-lálának körülményei tanúskodnak Beresztovszkij tudományos jóhiszeműségéről. Mindebben nagyon nehéz eligazodnom, minthogy nem va-gyok fizikus, és amit Beresztovszkij mondott nekem, abból sok minden egyszerűen érthetetlen volt számomra. Amit vi-szont a saját szememmel láttam, egyszerű hallucináció is le-hetett különös tekintettel akkori állapotomra. Mindezt előre kellett bocsátanom, mielőtt hozzákezdek a Beresztovszkij kísérletében való részvételem történetéhez. Beresztovszkij professzorral nyári szabadságom idején is-merkedtem meg. A villája, amelyben egész éven át lakott, a kis nyaralótelep legszélén állt. Magas palánkkal körülkerített komor, elhanyagolt, emeletes épület volt. A telepen sokat beszéltek Beresztovszkijról. Meséltek mogorva természetéről, dührohamairól, amikor teljesen elvesztette önuralmát, és durván sértegette az arra já-rókat. Azt beszélték, hogy nyugdíjba vonulását valamilyen óriási botrány előzte meg az egyetemen, ahol fizikát adott elő. Egy juhászkutya társaságában élt egyedül. Időnként megjelent a telep boltjában, az elárusítónőnek oda-tolta a listáját, a szatyrot és a pénzt, és mogorva képpel várta, hogy becsomagolják neki az élelmiszereket. A szomszédaival nem kötött ismeretséget, és soha senkinek nem köszönt. Egyébként jómagam sem nagyon érdeklődtem a telep lakói iránt, minthogy minden időmet a horgászásnak szenteltem.

88

Két kilométerrel odébb, a folyás irányában egy kis átereszre bukkantam, ahova minden reggel kiballagtam a felszerelé-semmel. Ha jól haraptak a halak, ott maradtam alkonyatig. Egyik reggel fölfedeztem, hogy kedvenc horgászhelyem a fűzfa alatt, ahol olyan jól haraptak a fenékjáró küllők, foglalt. Az ilyesmi nagyon kellemetlenül érinti a horgászt, más meg-oldás azonban nem kínálkozott, így hát letelepedtem a közel-ben, és elégedetlenül vizsgálgattam ismeretlen társamat. Öregember volt, kopott bársonyöltönyt viselt. A szemére hú-zott szalmakalap alól hosszú orr és gondozatlan, vörhenyes bajusz meredt elő. A bajusz tulajdonosát szemlátomást egyál-talán nem érdekelték az úszók, és úgy látszott, hogy hátát a fának vetve bóbiskol. Új horgászhelyem minden vonatkozásban balszerencsés volt. Nem beszélve arról, hogy napos helyre kerültem, a me-der füves volt, és két ízben is kénytelen voltam a vízbe gázol-ni, hogy szétválasszam az összegabalyodott horgokat. A halak rosszul haraptak, ezt a reggelt nyugodtan elveszettnek tekint-hettem. Méltatlankodó pillantást vetettem a jövevényre, és föltekertem a zsinórokat. Hazaballagtam. Másnap egy órával előbb érkeztem a megszokottnál, abban a reményben, hogy újból elfoglalhatom korábbi helyemet. Ámbár mindössze hajnali hat óra volt, a vörhenyes bajusz már ott meredezett a fa alatt. A legfelháborítóbb az volt, hogy az öreg – a zsinórokat sorsukra hagyva - ismét szunyókált. Késő estig a folyónál lebzseltem, arra számítottam, hogy az öreg majd csak felébred és hazamegy. Hiú remények! Egész álló nap mindössze egyszer nyitotta ki a szemét, kirántotta a hor-gászbotot, leszedte a horogról a halat, amely ki tudja, hogyan került oda, visszahajította a vízbe, és újból kivetette a csalétek nélküli horgot. Így ment ez néhány napon keresztül. Végül is egyik reggel aztán megsértettem a horgászhagyo-mányt, és mellételepedtem. Ekkor kinyitotta szemét, orrát ki-fújta a fűre, rám azonban ügyet sem vetett. Két órán át feszülten figyeltem az úszókat, a hal azonban nem harapott. Úgy döntöttem, hogy kivárom a delet, felnyi-tottam hát a magammal hozott folyóiratot, és belemerültem a tunguz meteoritról szóló cikk olvasásába.

89

Egyszerre csak valaki kitépte a kezemből a folyóiratot. Fel-emeltem a fejem, és megpillantottam az öreget. Ez már több volt annál, amit el tudtam viselni. - Nem gondolja, hogy... - kezdtem, az öreg azonban ekkor a folyóiratot a vízbe hajította, és nagyon tagoltan ennyit mon-dott: "A hülye!" Majd hátradőlt, és újra lehunyta a szemét. Mindez annyira meglepő volt, hogy egészen megzavarod-tam. A horgászfelszerelésem összeszedtem, hazaindultam, és megfogadtam magamban, hogy másnap új helyet keresek a folyón, ahová őrültek nem járnak horgászni. Legnagyobb csodálkozásomra azonban az öreg is felállt, horgászfelszerelését a parton hagyta, és hangosan szuszogva ballagott mellettem. - Gyatra kis cikkecske - szólalt meg hirtelen -, úgy kell neki. - Elnézést - mondtam. - Én nem ismerem önt, és utóvégre is azt hiszem, hogy a viselkedése... - Beresztovszkij vagyok - vágott a szavamba -, és valamics-két értek hozzá. Kíváncsian végigmértem. "Ez már igen - gondoltam magamban. - Nem mondom, gyö-nyörű mákvirág!" Egy darabig szótlanul baktattunk. - Csak egy fajankó tételezheti fel - mondta -, hogy a mi te-rünkben érzékeltető mennyiségű antianyag van jelen. - Úgy tűnik, hogy a cikkben egy antianyagból álló bolidáról volt szó, amely a tér mélyéből érkezett a mi atmoszféránkba, következésképp nem a mi terünkről van szó - válaszoltam in-gerülten -, mindenesetre ez nem ok arra, hogy a vízbe hajítsa az újságomat. - Amikor a mi terünkről beszélek - jelentette ki -, valami mást értek rajta, ez egyébként meghaladja az ön felfogóképes-ségét. - Újságíró vagyok, és nem fizikus - vágtam rá -, és engem teljes mértékben kielégít, amit a népszerű tudományos iroda-lom nyújt. Alaposabb dolgokhoz nincs megfelelő képzettsé-gem. - Badarság! Abszurdum! - kiáltott fel hirtelen, és toppantott egyet. - Ha telitömték volna a fejét azzal a tömérdek ostoba-sággal, amit szabályos fizikai-matematikai képzésnek szokás nevezni, akkor eszébe sem jutna, hogy alaposabb dolgokról ábrándozzék. Semmivel sem különbözne azoktól a tudós

90

tökfilkóktól, a szellemi toprongyoktól és könyvkukacoktól, akik fizika- szakértőknek nevezik magukat! Egyébként - tette hozzá váratlanul nyugodtan – ön újságíró. Nemigen ismerem az ön foglalkozását, de mindig úgy képzeltem, hogy az újság-írók pontosan le tudják írni azt, amit látnak. Mondja: ha törté-netesen olyasvalaminek lenne szemtanúja, ami meghaladja a fantáziát, le tudná írni pontosan? - A kérdés szokatlan ahhoz, hogy nyomban válaszoljak rá – feleltem rövid gondolkodás után. - Az emberi fantázia csupán olyasvalamit tud elképzelni, ami már ismert fogalmakból áll. E tekintetben a képzelőerő csúcspontjának a fehér sárkány áb-rázolását tartják, amely megszokott dolog a kínaiaknál, és tu-lajdonképpen egy fehér mező, amelybe semmit sem rajzoltak. Előre elképzelni valamit, amit senki sem látott, lehetetlen, és egyszerűen nehezemre esik válaszolnom a kérdésére. - Kellő fantáziával a fehér sárkányt feketének képzelhetjük - mondta, azzal sarkon fordult, és visszaballagott a folyóhoz. Másnap bent jártam a városban. Dolgom végeztével betértem egy kávéházba, és az első, akit megpillantottam, egyik iskolatársam volt: húsz éve nem talál-koztunk. Megismertük egymást, és több mint egy órán át má-sodpercenként kiáltottunk fel: "Emlékszel?!" Amikor sorra vettük az összes iskolai eseményt, és tisztáz-tuk legtöbb társunk sorsát, barátom az órájára pillantott és fel-jajdult. Kiderült, hogy lekésett az elméleti fizika szeminári-umról, amelynek kedvéért ideutazott. - Nincs mit tenni-mondta-, az én előadásom holnap lesz, ma viszont, úgy látszik, a sors akarta így, hörpintsünk fel még egy üveggel. - Apropó, neked, mint fizikusnak mond valamit Beresz-tovszkij professzor neve? - szegeztem neki a kérdést. - Ismerem az újságírók szokásait - kacagott fel a barátom. – A fizikusok számára ez a név szinte anekdotaszerűen hangzik, az újságíró számára viszont valóságos kincs. Az utóbbi idő-ben ismételten kísérleteznek, hogy vulgarizálják a modern fi-zika alapfogalmait. Tág tere nyílik itt a barátodnak. Beresz-tovszkij ugyanis vulgarizált fizikus típus. Egyébként rosszul fejeztem ki magam. Beresztovszkij talán fizikus is. Kitűnően ismeri mindazt, amiről a szakirodalomban írnak, jó előadó, de nem tudós. Ötletei abszurdak és megalapozatlanok. Fantáziája olyan, mint egy bőségszaru, csak úgy rázza ki belőle a speku-

91

latívabbnál spekulatívabb feltevéseket. Mindig olyan területe-ken dolgozik, ahol kevés tény áll rendelkezésre, és azok is annyira elszigeteltek, hogy egyetlen önérzetes tudós sem koc-káztatja meg, hogy valamilyen teóriát állítson fel. Kísérletei-nek eredményeit sohasem közli, és kísérleteit magányosan végzi a laboratóriumában, mint egy alkimista. Ha Beresz-tovszkij író, festő vagy zeneszerző lenne, féktelen fantáziája és temperamentuma minden bizonnyal hírnevet szerzett volna neki, a tudományban viszont egyszerűen képzelődő marad. Mellesleg az egyetemen megkérték, hogy menjen nyugdíjba, az előadásain ugyanis a hallgatók képtelenek voltak rájönni, hol végződik a kötelező anyag, és hol kezdődik a professzor fantaziálása. - Hát te nem tartod a képzelőerőt a tudományos tevékenység nélkülözhetetlen alapelemének? - Képzelőerő és képzelőerő közt különbség van - válaszolt a barátom szemlátomást ingerülten. - Einstein is képzelődött, amikor kidolgozta a relativitáselméletet. Ez azonban szigorú, tudományos képzelőerő volt, amely szárnyakat adott a tudós-nak, és nem sodorta a metafizika szélére. Most másféle idők járnak. Annyi, egyelőre megmagyarázhatatlan jelenség áll a rendelkezésünkre, hogy tudományos témákkal kapcsolatban csupán egy tökfilkó fantaziálhat. A múlt század végén minden egyszerűbb volt: Newton mechanikája és Maxwell térelméle-te, úgy látszott, megmagyaráz mindent. Miránk viszont most valóságos felfedezés áradat zúdult. Számunkra még az elemi részek is rendkívül bonyolult szerkezetek. Általánosító elmé-let nincs, és lám, a Beresztovszkij-félék ezt ki is használják, és ostoba hipotézisekkel árasztják el a tudományt. - Akkor hogyan lehetséges, hogy Beresztovszkij professzor lett? - Nemcsak professzor, hanem a fizikai és matematikai tudo-mányok doktora is. De milyen körülményes úton! Egyébként, ha annyira érdeklődsz iránta, egyet-mást mondhatok róla. Be-resztovszkij 1902-ben végzett a pétervári egyetem történettu-dományi és filológiai karán. Bizonyos indiai nyelvjárások specialistája lett, és tanulmányai befejezése után rövidesen In-diába utazott. Hogy akkoriban mivel foglalkozott, senki sem tudja. Azt beszélik, hogy a jógik misztikus tanával tökéletesen elsajátította a tömeghipnózis tudományát. Ezt a képességét két ízben is bebizonyította, ráadásul a legbotrányosabb mó-

92

don. 1912-ben, miután végzett a Göttingeni Egyetem fizikai és matematikai karán, már, mint egyetemi magántanár, elő-adás közben elgondolkozott valamin, az asztalhoz telepedett, és valamiféle egyenleteket kezdett megoldani egy darab papí-ron. A magára hagyott hallgatóság zajongani kezdett. Beresz-tovszkij akkor felállt, kezével néhány hipnotizőr-mozdulatot végzett, erre a meghökkent diákok egy orrszarvút pillantottak meg a katedrán, aki nyugodtan folytatta az előadást, amelyet Beresztovszkij kezdett el. A professzor pedig, mintha mi sem történt volna, tovább írogatott az asztalnál. Tíz éve védte meg doktori disszertációját az igen tisztelt Tudományos Tanács-ban. A tanácstagok már a rövid bevezetés után elcsodálkoztak a disszertáns különcködő feltevésein. Beresztovszkij érezte, hogy a botrány a levegőben lóg, és egyszerűen elaltatta a ta-nácstagokat. Amikor a védés befejeződött, egyetlen résztvevő sem akarta beismerni, hogy az egész időt átaludta, és a disz-szertációt átadták egy másik Tudományos Tanácsnak. - És Beresztovszkij mégis elnyerte a doktori fokozatot? - kérdeztem. - Egyetlenegy disszertáció sem váltott ki annyi vitát, mint az övé. Háromszor vetették alá szakértői vizsgálatnak. Végül is a tudományos fokozatot nem a disszertáció tartalmáért ad-ták Beresztovszkijnak, hanem azért a bámulatos matematikai módszerért, amelyet igencsak vitatható feltevéseinek bizonyí-tására saját maga eszelt ki. Kiderült, hogy ez a módszer való-sággal nélkülözhetetlen a hullámmechanika bizonyos egyen-leteinek megoldásához. Úgy gondolom, hogy Beresztovszkij nagy matematikus lehetett volna. Ő viszont született fizikus-nak tartja magát. Későre járt már, így hát, miután barátomat elkísértem a szállodáig, siettem a vonathoz. Két napig feléje sem néztem a folyónak, olyan rosszul érez-tem magam. Harmadnap aztán a tornácról valami dobogást és szuszogást hallottam, amely morgással és elfojtott káromkodásokkal vál-takozott. Felkeltem az ágyból, kiléptem a tornácra, és megpil-lantottam Beresztovszkijt: a padlón ült, és a homokot rázta ki magas szárú cipőjéből. Annyira elmerült ebbeli foglalatossá-gában, hogy rám se hederített. Majd felhúzta a cipőjét, bejött

93

a szobámba, és fesztelenül rátelepedett az ágyra. Én álltam, vártam, hogy mi következik.- Amikor a térről beszélek - mondta, mintha csak egy meg-kezdett beszélgetést folytatna -, akkor nem Eukleidész geo-metriai terét értem rajta, hanem a fizikai tulajdonságokkal rendelkező tényleges teret. Ez a geometriaitól mindenekelőtt abban különbözik, hogy az időben létezik. Ez a tér megvál-toztathatja az alakját, a sűrűségét, bizonyos mértékig rugal-massággal rendelkezik, végül pedig telítve van elektromágne-ses és vonzási terekkel, és anyaghordozó is. Nem könnyű megmondani, hogy mi anyagszerűbb: a tér vagy az, amit az "anyag" szón szoktunk érteni. A legfontosabb azonban az, hogy a tényleges tér egyidejűleg létezhet is meg nem is létez-het. - Már megbocsásson, hogy érti ezt, hogy egyidejűleg létez-het is meg nem is létezhet? - kérdeztem. - Úgy látszik, az én eszem nem elég éles ahhoz, hogy ilyesféle gondolatokat fel-fogjon. - Épp ez az - válaszolta a kezét dörzsölgetve -, az észen mú-lik minden. Említette, hogy képtelenek vagyunk olyasmit el-képzelni, ami nem áll kapcsolatban az általunk ismert formák-kal és fogalmakkal. A modern fizika számára használhatatla-nok az efféle fogalmak. Hogy megértsünk valamit, kénytele-nek vagyunk az általunk már ismert képzeteken alapuló ana-lógiákhoz folyamodni. Ez azonban nem mindig az, amit el szeretnénk képzelni magunknak. Szavakkal ugyan ismertetni lehet egy zenemű tartalmát, de próbálja csak egy születésétől süketnek megmagyarázni, hogy mi a zene. Még ha százával olvassa is a librettókat, a zene fogalma érthetetlen marad a számára. - És ön mégis megpróbálkozik vele? - kérdeztem. - Az, amiről eddig beszélgettünk, a könnyen megérthető fo-galmak kategóriájába tartozik - felelte. - A tér egyidejűleg azért létezik, és nem létezik, mert maga az idő sem folytonos. Sokkal nehezebb lenne elképzelnünk az idő nélküli teret, mint egyszerre mindkettő hiányát. - Úgy gondolja, hogyha az idő diszkontinuitásáról beszél, megkönnyíti a térről alkotott szofizmáinak megértését? – sze-geztem neki a kérdést. Dühösen végigmért. A "szofizmák" szó szemlátomást kelle-metlenül érintette.

94

- Kezdjük a másik oldalról - mondta váratlanul higgadtan. – Hallott ön valamit a kvantumokról? - Egyet-mást - vágtam rá. - A kvantum az az oszthatatlan energiaadag, amelyet az egyik pályáról a másikra áttérve az elektron tud elnyelni vagy kisugározni. - Hát azt tudja-e, hogy eddig még senkinek sem sikerült megfigyelnie az elektront az egyik pályáról a másikra való át-térés állapotában? Sőt mi több, elméletileg bizonyított, hogy elektron efféle állapotban sohasem fordul elő az atomban. Csupán meghatározott pályákon létezik. Az áttérés állapotá-ban levő elektron nincs. Helyesebb azt mondani, hogy az elektron keletkezik, nem pedig létezik. Most képzelje el, hogy az elektron-rendszerben időszámlálás folyik. Mi történik az-zal az idővel, mialatt az elektron áttér egyik pályáról a másik-ra? - Nem tudom - ismertem be -, nem könnyű válaszolni rá, ha olyan rendszer, amelyben számlálás folyik, nincs. - Nincs ilyen rendszer, következésképp ebben a rendszerben nincs semmi: se idő, se tér, se mozgás, és végül az sincs, amit ebben a rendszerben anyagnak szoktunk tartani. Bármilyen sokáig tartson is az az áttérés, a mi fogalmaink szerint semmi-vel sem ment végbe később, nem mutatkozhat meg magában a rendszerben, minthogy a rendszer létrejötte után az idő ugyanúgy múlik benne, mint az eltűnése előtt. - A mi szemszögünkből nézve viszont a tér atomon belüli része nem tűnik el abban a pillanatban, amikor az elektron át-tér az egyik pályáról a másikra? - kérdeztem. - Persze hogy nem - felelte. - Nagyon leegyszerűsítettem az ábrát, hogy könnyebben megértse: lényegében mi is a mi egész rendszerünk létének diszkontinuitása. - Bocsánat, milyen rendszerről beszél ön? - kérdeztem értet-lenül. - Hát erről az egészről - legyintett megvetően -, az "egész" szón azt értem, amit a "világegyetem" szón szoktunk érteni. Mindaz, ami körülvesz bennünket, az élet egyazon közös rit-musának van alárendelve. Egy darabig hallgattam, nem annyira mondanivalójának eredetisége hökkentett meg, mint inkább fölényes hangja. Úgy látszott, hogy olyan dolgokról beszél, amelyek már a kö-nyökén jönnek ki.

95

- Mi van hát akkor, amikor semmi sincs? - préseltem ki ma-gamból nagy nehezen ezt a darabos mondatot. - Más idő, más tér, más anyag. - Miféle? - kérdeztem, miközben igyekeztem felfogni, amit mondott. - Antianyag, antiidő, antitér - felelte. - Mindössze az, amit energiának nevezünk, marad többé-kevésbé közös mindkét rendszer számára; az energia - ez az egyedüli összekötő lánc-szem köztük, minthogy kölcsönhatásuk eredménye. - Milyen kölcsönhatásról lehet beszélni; amikor mindkét rendszer különböző időben létezik? - Vártam már ezt a kérdést - mosolyodott el a professzor -, csak azt bizonyítja, hogy tájékozatlan a legegyszerűbb dol-gokban. Amikor egyetlen molekuláról beszélünk, sosem tud-juk előre megjósolni, hogyan fog majd viselkedni egy adott kísérlet szigorúan meghatározott körülményei közt. Ž mik-rofizika törvényei csupán a nagy részecske-együttesekkel igazságosak, mert statisztikus jellegűek. Rendszerünk létének egyazon ritmusa távolról sem jelenti azt, hogy egy bizonyos mennyiségű atom nem esik ki ebből a ritmusból, és ezek, úgy tűnik, átkerülnek az antitérbe. Az antivilágban hasonló folya-matok játszódnak le. A kimeríthetetlen energiatartalékok, amelyekkel világegyetemünk rendelkezik, nem egyebek, mint az antianyag és a mi anyagunk annihilációjának eredményei. Azt kéne csak kivárni, hogy mind a töltés előjele, mind a töb-bi fizikai jellemző, amelyek az anyagot megkülönböztetik az antianyagtól, egyenlően valószínűek legyenek; a világegye-temben egyenlő mennyiségben kellene előfordulnia az anyag-nak és az antianyagnak, azonos sűrűségben kellene létezniük a térben. Ez szükségszerűen az annihilációjukhoz vezetne; és tömérdek energia szabadulna fel. Még akkor is, ha feltételez-zük, hogy a közben felszabaduló energiából később ismét anyag képződhet, az antianyag keletkezésének valószínűsége megint csak ugyanakkora lenne, mint a közönséges anyagé, és ez ismét csak azonnali annihilációhoz vezetne. Végeredmény-ben világegyetemünk folytonos robbanó szubsztancia lenne. Valójában szó sincs ilyesmiről, és az antianyag-részecskék eredeti formában elhanyagolhatóan csekély mennyiségben fordulnak elő a mi világunkban, és csupán rendkívül magas energiaszinten.

96

Egy darabig mindketten hallgattunk. Érezhető volt, hogy Beresztovszkij kérdezni akar valamit, de nem tudja rászánni magát. Határozatlansága annyira ellentétben állt a képpel, amelyet alkottam róla, hogy önkéntelenül is segíteni akartam neki. Egyébként lehet, hogy egyszerűen csak arra szerettem volna módot találni, hogy minél előbb megszabaduljak tőle. A tömérdek ismeretlen fogalom, amelyet a professzortól hallot-tam, nagyon kimerített. - Azt hiszem - szólaltam meg -, hogy a látogatásának volt valamilyen határozott célja. Velem nyíltan beszélhet. - Természetesen volt - felelte -, ön azonban még nincs kel-lően felkészülve egy komoly beszélgetésre. Ezenkívül szem-látomást fáradt. Bizonyos alapfogalmak, amelyekről beszél-tem, még nem találták meg a helyüket a tudatában. Az, amit józan észnek szokás nevezni, ellenkezik elsajátításukkal. Elte-lik néhány nap, és mindez leülepszik. Következő találkozá-sunk napjáról értesíteni fogom. Beresztovszkij felállt, és búcsú nélkül távozott.

Néhány napig esett az eső, és szinte ki sem léptem a házból. Őszintén szólva, egy csepp kedvem sem volt találkozni Be-resztovszkijjal. Volt benne valami, ami ellenszenvet váltott ki belőlem. Hogy pontosan mi, nem tudom megmondani. Több, mint valószínű, hogy az a fölényesség, ahogyan végigmért. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy valamilyen szerepet kell majd játszanom a terveiben. Ezért vett szemügyre, mint ahogy megtekintik azokat a holmikat, amelyeket meg szándé-koznak vásárolni az üzletben. Úgy látszik, nem kételkedett abban, hogyha én megfelelek neki, akkor a probléma az én akaratomtól függetlenül megoldódik. Ugyanakkor gondolat-ban jó néhányszor visszatértem legutóbbi beszélgetésünkhöz.Bármennyire különös, egyre inkább felkeltette az érdeklődé-semet. Tudat alatt állandóan ezen gondolkodtam. Sőt már éb-redezni kezdett bennem a gyanú is, hogy a professzor hipnoti-kus kísérleteinek tárgya vagyok. Negyedik nap elindultam, hogy cigarettát vásároljak. A bolt bejáratánál Beresztovszkijba botlottam. - Önért jöttem - közölte, miközben szokás szerint valahova oldalt sandított. - Biztos volt abban, hogy eljövök? - kérdeztem. - Természetesen, hiszen hívtam - vágta rá -, gyerünk hát!

97

Akaratlanul Beresztovszkij után kullogtam. Hazaérkezve a professzor kulcscsomót húzott elő, és sokáig mesterkedett vele a csöpp kertajtón. Az ajtócska végre kinyílt. - Lépjen be - mondta. Mindaz, ami ezután történt, olyan volt, mint egy rossz álom. Egy lökést éreztem, a szemem előtt minden tárgy lefelé kez-dett zuhanni, és a földön találtam magam. Hegyes fogak szo-rították össze a torkomat. - Vissza, Rex! - kiáltotta el magát Beresztovszkij, mire a ha-talmas juhászkutya morogva, fogát vicsorítva elindult a ház irányába. - Hibát követtem el - mondta Beresztovszkij, mi-közben szenvtelenül nézte, hogyan tápászkodom fel -, micso-da pech lett volna, ha Rex éppen akkor tépi szét, amikor szük-ségem van önre. Különös módon szavai egyáltalán nem háborítottak fel. Va-lamilyen fásultság vett rajtam erőt. Egy lomtárra emlékeztető udvar közepén álldogáltunk. Nagy halom tönkretett készülék és műszer hevert ott, ahol va-lamikor pázsit zöldellt. Az udvar közepén néhány transzfor-mátorház állt. - Sok borsot törtem az orruk alá, míg felszerelték nekem ezeket a transzformátorokat - jelentette ki öntelten Beresz-tovszkij. - Egyébként ezek a lehetőségek nevetségesen cseké-lyek számomra. Kilowattok milliárdjaira van szükségem, a maximum viszont, amit ezekből a transzformátorokból ki le-het préselni, a kondenzátorok töltése. A kísérleteimhez nélkü-lözhetetlen energiamennyiséget saját magamnak kell előte-remtenem. Ebben, hál' istennek, senki sem korlátoz. Beléptünk a házba. A csukott spaletták résein keresztül alig szűrődött be egy kis világosság. Beresztovszkij az ablakhoz lépett, és összehúzta a sűrű füg-gönyt is. Ezután lámpát gyújtott. "Alkimista" - gondoltam vissza akaratlanul is barátom sza-vaira. A furcsa külsejű készülékek, kábelek és nagyfeszültsé-gű szigetelők kaotikus összevisszasága csaknem lehetetlenné tette a mozgást. A tárgyak tömkelegében két repülőgép-karos-szék állt. Megfogta a könyökömet, ügyesen keresztülvezetett az aka-dályokon az egyik karosszékhez, és leültetett. - Most folytathatjuk beszélgetésünket - mondta a másik ka-rosszékbe ereszkedve.

98

Feszülten töprengett egy darabig, majd váratlanul ezt kér-dezte: - Nincs újságíró a Földön, ugye, aki ne ábrándozna arról, hogy elsőnek ő kerül a kozmoszba? - Csak nem azt szándékozik javasolni, hogy űrhajós legyek? - lepődtem meg. - Szó sincs róla - felelte mosolyogva. - Még a kozmosz leg-távolabbi tájai sem jelentenek többet, mint a mi világegyete-münk eldugott zugai. Az emberi képzelet már rég leszopogat-ta és benyálazta őket. Azt, amit valójában javasolni akarok, a leghelyesebb lenne így nevezni: utazás a Semmibe. Oda, aho-va még az emberi fantázia sem jutott el, amely képes arra, hogy egy tiszta papírlap alakjában maga elé képzelje a fehér sárkányt. Egyszóval nem magát a sárkányt, hanem az antipó-dusát szándékozom megmutatni önnek, mégpedig azért, hogy aztán közölje az emberiséggel, hogy milyen. - Tán csak nem hipotetikus antivilágra gondol? - Éppenséggel oda is el tudnám küldeni önt, onnan azonban képtelen lenne visszatérni. Ott- tartózkodása az energiapoten-ciál növekedése folytán bekövetkező entrópiacsökkenésről válna emlékezetessé, ön pedig nem jelentene többet, mint egy igen erős sugárzásfelvillanás. Az ön tömege teljes egészében az antivilág számunkra felfoghatatlan energiájává alakulna át. Ez nincs ínyemre. Önre itt van szükségem, mint annak a leg-fantasztikusabb tudományos kísérletnek élő szemtanújára, amelyre az emberi géniusz képes. Ezek a tudományos kaszt-ráltak úgysem fognak hinni nekem. Néhány percig dühösen szuszogott, majd így folytatta: - El tudja vajon képzelni, hogy az idő az antivilágban össze-egyeztethetetlen a mi időnkkel, ugyanis ellenkező irányba ha-lad? - Nem tudom elképzelni. - Természetesen ez nem úgy értendő, hogy ott valamennyi folyamat a végén kezdődik, és az elején fejeződik be. Ismét analógiához kell folyamodnunk. Vessen egy pillantást a tü-körbe. Semmi kétsége sem támad afelől, hogy a saját képe van ön előtt. Ám ha figyelmesen megvizsgálja, rájön, hogy ennek a képnek semmi köze sincs önhöz. Annak az ember-nek, akit a tükörben lát, a szíve jobb felől van, a mája viszont bal felől. Ön jobb kézzel borotválkozik, a Képe viszont bal kézzel. Kezét jobb felé mozdítja, a képe viszont bal felé is-

99

métli meg ezt a mozdulatot. A legkülönösebb pedig az, hogy a térben semmiféle áthelyezéssel sem képes a tükörképet az eredetivel egyesíteni. Ugyanez történik az idővel az antivilág-ban. A mi időnk tükörképe. Ezért ha a mi időnket vektorként ábrázoljuk, akkor az antiidő ellentétes irányú vektorral ábrá-zolható. Ugyanez áll az egyik világ térbeli fogalmainak kife-jezésére a másik világban. - Azt hiszem, értem - mondtam -, de hogyan lehet átjutni a térből az antitérbe? Beresztovszkij erre egy papírt húzott ki a zsebéből, letépett belőle egy keskeny csíkot, és megmutatta. - Képzelje azt - mondta -, hogy egy hangya van ennek a pa-pírcsíknak a felületén. Lábbal lefelé helyezték rá. A papírcsík mindkét szélét úgy beenyvezték, hogy a hangya nem tud át-mászni rajtuk. A hangya lábbal felfelé kénytelen átmászni a papír alsó felületére. Mit gondol, képes erre? - Természetesen nem, ha a felületen az út el van zárva előtte - vágtam rá habozás nélkül. - Most figyeljen - mondta, azzal a papírcsíkot hossztengelye mentén megcsavarta, és összefogta úgy, hogy egy gyűrű ke-letkezett. – Igen furcsa alakzat van ön előtt: a Möbius-szalag. A papírcsíknak nemcsak az alakja változott meg, hanem a jel-lege is. Az, ami korábban nem sikerült a hangyának, most már gyerekjáték neki. Figyelje jól a ceruzát. Beresztovszkij, miután a gyűrű felső részét megjelölte egy ponttal, a csík mentén végighúzta a grafithegyet. Legnagyobb csodálkozásomra a ceruza mozgását a papír másik oldalán, a pontjel alatt fejezte be. - Ez megint csak hozzávetőleges analógia - mondta Beresz-tovszkij, és zsebre vágta a ceruzát -, de valami ehhez hasonló lehetséges a reális tereken is. Csak ott jóval bonyolultabb. Megváltoztathatjuk a tér görbületét, ez azonban ismét csak nem mértani görbület, hanem a rendszer idő- és térbeli viszo-nyainak bizonyos változása. Ha a hangya "lábbal lefelé" hely-zetét a mi rendszerünk idejéhez hasonlítjuk, a "lábbal felfelé" helyzetét viszont az antirendszer idejéhez, akkor, ha figye-lemmel kísérjük a hangya mozgását a Möbius-szalagon, egy ponttal megjelölhetjük azt a helyet, ahol a hangya "lábbal ol-dalt" helyzetben lesz. Ha folytatjuk az időanalógia-sort, ez a pont olyan vektorral ábrázolható, amely merőleges az idő mindkét vektorára. Más szóval: ha a mi rendszerünk idejét

100

egy balról jobbra irányuló vektor ábrázolja, az antiidőt ellen-ben egy jobbról balra irányuló, akkor az átmeneti pontnál az idő egy felülről lefelé vagy alulról felfelé haladó vektorral áb-rázolható. Az idő vektorának iránya meghatározza majd a tér görbületét is. A vizsgálat azt mutatja, hogy legalább két ilyen átmeneti pontnak kell lennie. Ez azonban megint csak leegy-szerűsítés. Helyesebb lenne úgy képzelni el az átmenetet, mint az idő vektorának folytonos változását, az idő jelenlegi vektorát pedig egy olyan bonyolult szupertérbeli görbe rádi-uszvektorához hasonlítani, amely bizonyos mértékig közös a Möbius-szalag sajátságaival. Az, amit javasolni akartam ön-nek, egyelőre csak egy kis séta kettesben ennek a görbének csekély része mentén. Csukott szemmel hallgattam Beresztovszkijt. Egész testem elernyedt, még arra is gyönge voltam, hogy megmozduljak, hát még ahhoz, hogy ellentmondjak neki. Úgy tűnt, hogy mindaz, ami körülöttem történik, tőlem függetlenül létezik. Csupán Beresztovszkij rekedt hangja hallatszik valahonnan messziről. - Meddig tart az ilyesmi? - gondoltam inkább, mint kérdez-tem. - A mi földi időnk szerint nem tart tovább, mint amennyi a másodperc ezredrésze, vagyis pontosan annyi ideig, amennyi idő a berendezés kondenzátorainak kisüléséhez szükséges. ami pedig azt az időt illeti, amelyben mi ketten létezünk, az nem fejezhető ki számunkra érthető fogalmakkal, az idő vek-tora ugyanis szüntelenül forogni fog. - Nem veszek részt az ön ostoba kísérleteiben! - jelentettem ki hangosan. Szavaim mintha széttépték volna a bágyadtság-tól rám boruló ködfátylat. - Éppen elég nekem az a zagyva-ság, amelyet elém tálal. Torkig vagyok vele! - Kénytelen részt venni a kísérletben - válaszolta higgadtan Beresztovszkij -, mert már megkezdődött. Nézzen csak fi-gyelmesen körül. Eleinte nem vettem észre semmi különöset, legfeljebb a könnyű ködöt, amely beburkolta a laboratóriumban lévő távo-li tárgyakat. Ezután úgy tűnt, hogy mindaz, ami az általunk elfoglalt karosszék határain túl van, furcsa módon megváltoz-tatja az alakját. A hegyesszögek kisimultak, az arányviszo-nyok megváltoztak. Egyik irányban minden megrövidült, más irányokban viszont megnyúlt. A tárgyak elvesztették régi szí-

101

nüket, és világos rózsaszínűvé váltak. A látóhatárt nem korlá-tozták többé a laboratórium falai. Láttam egésztelepünket, a legkülönfélébb helyzetekben megmerevedett emberfigurákat és a fényes csillagokat az égen. Minden áttetszővé vált. Megmozdultam, fel akartam állni, Beresztovszkij hangja azonban megállított: - Eszébe ne jusson mozogni! Most bármilyen elmozdulás a térben katasztrófával fenyeget. Az a térkombináció, amelyben most vagyunk, rendkívül gyorsan csökkenő gradienssel ren-delkezik. Ezen a kombináción kívül... Egyébként most nincs arra időm, hogy megmagyarázzam. Nyissa ki jól a szemét! Ismét hátradőltem a karosszékben. Valamilyen fokozatosan lassuló ritmusnak engedelmesked-ve, sorra keletkeztek és tűntek el a számomra megszokott vi-lág eltorzult képei. A filmkockák váltakozására emlékeztetett a moziban, a felbukkanó képekből azonban hiányzott minden mozgás. A tárgyak alakja változott ugyan, ám minden úgy maradt, mintha egy bizonyos helyzetben örökre megmereve-dett volna. Az utcákon embereket láttam - járás közben felemelt lábbal. A cigarettacsikk, amelyet kiköpött a fagylaltárus, ott csüngött a levegőben - a fagylaltárus szája előtt. Valamennyi tárgy sö-tétvörösnek látszott. Nagyon nehéz leírnom, mit éreztem. Elvesztettem az időfo-galmamat. Az eltűnő és felbukkanó képek, úgy látszott, egy-idejűleg léteznek és nem léteznek. Tisztán láttam a karosszékben ülő Beresztovszkijt, a felet-tünk függő készülékek alkatrészeit és mindazt, amit az engem Körülvevő kis tér magába foglalt. A régi, megmerevedett vi-lág képei valamiféle ibolyaszínű kontúrokkal váltakoztak, amelyek semmiféle konkrét képzetet sem keltettek. A kísérte-ties kontúrok nemcsak azt a jól megkülönböztethető teret övezték, ahol én tartózkodtam, hanem a tér belsejében is jelen voltak. Láttam, hogyan járják át Beresztovszkij testes alakját, sőt mi több, úgy tűnt, hogy bennem is felbukkannak. A szemem lassanként hozzászokott a vörös és ibolyaszínű fények váltakozásához, és valamiféle törvényszerűséget kezd-tem felfedezni ezekben a kontúrokban. Úgy rémlett, hogy kü-lönös épület körvonalait látom. Egyik fala keresztülhatolt Be-resztovszkij vállán és az én fejemen.

102

Nehéz elmondani, hogy mi történt ezután. Elviselhetetlen fájdalom hasogatta egész testem. Úgy éreztem, hogy valaki kitépi a belső részeimet. Körülöttem a tér vakító fénnyel fel-lángolt, én pedig elvesztettem az eszméletem. Először éles fájdalom hasított belém, eszembe juttatta, hogy élek. Ezután megcsapta orrom az égett kábelek szaga és az ózonillat. Később kinyitottam a szemem. A laboratóriumot el-borította a füst. A fájdalmat leküzdve odaléptem a karosszék-hez, amelyben Beresztovszkij feküdt összehúzódva. Megfog-tam a fejét, mire felnyögött. - Kondenzátorátütés - hörögte. - Ha az átmeneti ponton túl történik ez, befellegzett volna mindennek. Úgy látszik, a gör-be alsó ágán kerültünk ide vissza. Beresztovszkij még félig eszméletlenül is hű maradt önma-gához. Kitámolyogtam a laboratóriumból. Az udvaron a juhászku-tya felém iramodott, ám egyszerre csak felvonított, és behú-zott farokkal futásnak eredt. A kerítésekbe fogódzkodva haza-vánszorogtam. A lábam rogyadozott. A járókelők, akikkel nagy ritkán találkoztam, csodálkozó pillantásokkal kísértek. A szobába önkéntelenül a tükörhöz siettem. Nem ismertem magamra. Nagy nehezen elvergődtem az ágyig, ruhástul rázu-hantam és elaludtam. Amikor felébredtem, fehér köpenyes orvos ült az ágyam mellett. Az ágynál aggódó arccal álldogált a villa tulajdonos-nője. - No, maga aztán jó nagyot aludt - szólalt meg az orvos -, én meg már arra gondoltam, hogy kórházba küldöm. Most már minden rendben van, néhány napig azonban ágyban kell ma-radnia. Vegye be ezeket a cseppeket. Erős kimerültség. Apro-pó, említették már önnek az orvosok, hogy jobboldalt van a szíve? Tagadóan ráztam a fejemet. - Furcsa, hogy nem tudott róla. Elég ritka rendellenesség. - Torkig vagyok már a rendellenességekkel - mondtam, és a fal felé fordultam -, köszönöm szépen! Az orvos vállon veregetett, halkan mondott valamit a házi-asszonynak, és elment. Én újból elaludtam.

103

... Néhány nap múlva postán levelet kaptam Beresztovszkij-tól. Azt írta, hogy betegség miatt nem távozhat hazulról, és arra kér, igen fontos ügyben keressem fel. Nem válaszoltam. Eltelt még néhány nap. Úgy látszott, Beresztovszkij békén hagy. Vasárnap reggel azonban, amikor a városba szándékoz-tam utazni, egy halálra rémült kölyök egy papírszeletet hozott nekem. A küldönc nyomban eltűnt. "Azonnal jöjjön. A többit szóban. Nagyon fontos." Ezt fir-kantotta valaki ceruzával a papírra. Az aláírás hiányzott, én azonban felismertem Beresztovszkij jellegzetes, balra dőlő betűit. A cédulát elhajítottam, és kiballagtam az állomásra.

Két napra a városban kellett maradnom, és egész idő alatt szorongó érzésem volt. Az igazat megvallva, sajnáltam, hogy olyan durván bántam Beresztovszkijjal. Magam elé képzeltem a beteg, magányos öregembert, aki türelmetlenül várja érke-zésemet, és elhatároztam, hogy hazatérőben beugrom hozzá. A vonatról egyenesen Beresztovszkij háza felé indultam. Legnagyobb csodálkozásomra a kertajtó nyitva volt, és egy rendőr álldogált mellette. - Tilos belépni - mondta, és elállta az utat. Megmutattam neki újságíró-igazolványomat. - Jelentem a nyomozónak - mondta, és tisztelgett -, itt vár-jon. Néhány perc múlva visszajött, és szólt, hogy kövessem. Az első, ami az udvaron szemembe ötlött, a juhászkutya te-teme volt. - Kénytelenek voltunk ledurrantani - magyarázta a rendőr -, senkit sem engedett be. Beléptünk a laboratóriumba, helyesebben oda, ahol valami-kor a laboratórium volt. A laboratórium központja egyszerűen nem létezett. A padlón mély tölcsér tátongott. A mennyezet szintén hiányzott. A berendezésnek az a része, amely megma-radt, nagyon furcsa lett: cukordarabra emlékeztetett, amelyet egy ideig forró vízben tartottak. Civil ruhás fiatalember lépett oda hozzám. Rájöttem, hogy a nyomozó. - Egyelőre sajnos semmit sem közölhetek a sajtóval - mond-ta. - Kísértetiesen hasonlít egy robbanás következményeire, ekkora erejű robbanást viszont messze a telep határain túl is

104

hallani lehetett volna. Különös, hogy senki sem hallotta, még a legközelebbi szomszédok sem. Nem is szereztünk volna tu-domást róla, ha a juhászkutya nem vonít. Két napon át egy-folytában vonított. Egy pillantást vetettem a laboratórium maradványaira, és kiléptem az utcára. Számomra világos volt minden. "A robbanás nem itt, hanem ott, a fehér sárkány antipódu-sán történt" - gondoltam. Ez minden, amiről írni szándékoztam. Apropó, elfelejtettem megemlíteni, hogy a fogorvos, akivel a fogaimat kezeltetem, akár meg is esküszik rá, hogy a bal né-gyes fogamon levő koronát saját kezűleg helyezte rá ugyaner-re a fogra, de az ellenkező oldalon. Azt állítja, hogy ez az egyetlen eset, amikor cserbenhagyta az emlékezete, amelyre olyan büszke. Immár öt esztendeje, hogy bal kézzel írok. Így kényelme-sebb.

Enyedy György fordítása

105

INDEX E-81

A barnáspiros bifsztek az olajpermet fénykoszorújában ser-cegett. A gőzölgő kávéscsésze mellett a pirospozsgás pirítósok arra vártak, hogy eperdzsemet kenjenek rájuk. A villásreggelit egy leves, aranysárga körtével kellett volna befejeznie. Sam a villa után nyúlt, valaki azonban hátulról megragadta a kezét, és hátracsavarta. - Már megint a padon durmolsz - ütötte meg a fülét a jól is -mert hang. - Figyelmeztettelek már, hogyha nem kotródsz el a városból, rács mögé kerülsz. A városban nincs munka. Szedd a sátorfádat, és takarodj innét, míg közelebbi ismeretségbe nem kerülsz a bíróval! A markos rendőr talpra állította Samet, kezébe nyomta a bő-röndöt helyettesítő kis batyut és a párnát, majd egy térdmoz-dulattal megadta neki a kezdősebességet arrafelé, amerre vé-leménye szerint a munkanélkülinek mennie kellett. Sam lassan bandukolt az utcán. Csak most döbbent rá, hogy milyen éhes. Tegnap egyórás sorbaállás után ő is meg Tom is kapott egy tányér ingyenlevest. Mostohagyermekeinek mind-össze ennyit tudott juttatni az állam a raktárakban felhalmozó-dott óriási élelmiszer-feleslegekből. Szegény Tom! Irtózatos pechje volt. A víg kedélyű, hóri-horgas négert a tányér leves elfogyasztása után még jobban kínozta az éhség. Ezért kockázatos lépésre szánta el magát. Megpróbált elemelni egy vödör korpás moslékot, amelyet a városszéli Graham-farmon a disznóknak készítettek ki, és ter-mészetesen lebukott. Meglepő, hogy milyen gyors az igazság-szolgáltatás ebben az államban. Egy óra múlva már rács mö-gött volt. A bíró mindössze három percet vesztegetett rá. Hogy is mondta? "Ha ellopják Mr. Graham disznóinak eledelét, az ugyanaz, mintha Mr. Graham ételét vennék el. Ilyen esetekben a tör-vény nem tesz különbséget Mr. Graham és a disznói közt. Ti-zenöt nap fogház." Lehet, hogyha Tom nem lett volna fekete, nem csukták vol-na le tizenöt napra. Itt, Délen ki nem állhatják a színes bőrűe-ket. Kiváltképp, ha munkanélküliek. El kell tűnni ebből a vá-rosból.

106

Megint tehervagonokban kell utazni. Jó lenne addig várni, míg kiengedik Tomot. Sam megfordult, mert egy kezet érzett a vállán. Apró termetű ember állt előtte: kalapja a tarkóján, a fogai közt szivar. - Van munka - mondta; s a szivart nem vette ki a szájából. Sam tetőtől talpig végigmérte. Jól ismerte az efféle alakokat. - Ha Kubába keres fiúkat - mondta ellenségesen -, akkor jobb, ha máshol próbálkozik. Engem már megpróbáltak be-szervezni. - Ennek a munkának semmi köze a politikához. Ha megfe-lel, nem bánja meg. Ne sokat teketóriázzon! Sam bólintott. Az emberke intett, és egy fekete limousine. Gördült eléjük. A kocsi a külvárosban, egy négyemeletes szürke épület előtt állt meg. Sam és kísérője felment az első emeletre. - Itt várjon - szólt az emberke, és eltűnt az ajtó mögött, amelyre egy táblácskát erősítettek ezzel a felirattal:

VAL. S. WOOL. ELNÖK

Néhány perc múlva aztán kijött, és behívta Samet. A folyo-só végén levő szoba, ahova betuszkolta Samet, sötétségbe bo-rult. Csupán az íróasztalon, amelynél egy fehér köpenyes, ma-gas ember ült, égett egy lámpa, és világította meg az asztalon szétdobált papírokat. - Családi neve? - kérdezte a köpenyes. - Smith. - Keresztneve? - Samuel. - Életkora? - Huszonegy év. - Foglalkozása? - Munkanélküli. - Bertram! - kiáltott fel a köpenyes. - Teljes vizsgálat a X316-os program szerint. - Vetkőzzön le! - vetette oda Samnek. A szobában kigyúlt a fény, és Sam különböző készülékek egész tömegét pillantotta meg. Bertram, egy keskeny, fekete bajuszos fiatalember, ráparan-csolt, hogy feküdjön fel a szoba közepén álló asztalra. Samet

107

befonta a vezetékhálózat. A mellkasára, a fejére és a csuklóira fémkarmantyúkat erősítettek. Bertram odalépett egy jókora, televízióra emlékeztető ké-szülékhez. - Feküdjön nyugodtan - mondta a készülék fogantyúit for-gatva. Sam enyhe szúrásokat érzett. Bertram a képernyőt figyelte, leült egy székre, és egy írógépre hasonlító készülék billentyű-zetén kezdett kopogni. Sam látta, hogy perforált fekete szalag csúszik ki a gép hengere alól. - Kész - mondta Bertram. - Az életrajzi adatokat ellenőrizze hazugságdetektoron – szólalt meg a köpenyes. Bertram újabb érintkezőket erősített Sam testére. A kérdéseknek, amelyeket Samnek feltettek, semmi közük sem volt egymáshoz. - Szokott-e gyomorégése lenni? - Nem volt-e az ősei között néger és zsidó? - Fájnak-e a fogai? - Kiket részesít előnyben: a szőke vagy a barna nőket? - Hogy bírja a whiskyt? - Mélyen alszik? - Milyen betegségei voltak? Ezután egy pisztolyt sütöttek el a füle mellett, és gyönyörű női aktokkal teli albumot mutattak neki. Majd átvezették a szomszéd szobába, ahol egy jókora rönt-genkészülékkel átvilágították a mellkasát, gyomornedvmintát vettek tőle, és vérvizsgálatot végeztek. - Felöltözhet - közölte végül Bertram. Öltözködés közben Sam látta, hogy Bertram a perforált fe-kete szalagot beteszi egy nagy szürke ládába, és megnyom egy gombot. Néhány perc múlva zöld lámpácskák gyulladtak ki a láda műszertábláján. Ezután kattant valami, és egy kis fe-hér kártya jelent meg Bertram kezében. - Index E-,81 - mondta Bertram. - Megfelel GIr. Faustnak. A köpenyes felemelte a telefonkagylót. - Ellenjavallat nincs, alkalmazhatja. Kinyílt az ajtó, és belépett az az emberke, akit Sam már is-mert. - A General Cybernetics Company munkához juttathatja magát, előbb azonban be kell mutatnom a megrendelőnek.

108

Ez alkalommal a gépkocsi a város előkelő negyedében, egy kis magánvilla előtt állt meg. Sam és kísérője belépett a hall-ba. - Mr. Faust várja önöket, Mr. Jennings - mondta az elébük siető fekete öltönyös ember. A szobában, ahova beléptek, orvosságszag és parfümillat ér-ződött, és még valamilyen szag, amilyent a rég nem szellőzte-tett holmik árasztanak. Az izzó kandalló előtt álló karosszék-ben egy apró termetű öregember üldögélt, ráncos arca aszalt körtére emlékeztetett. - Ez Smith, akit az ön számára kiválasztottunk, Mr. Faust – mondja Jennings. - Jöjjön közelebb - hallatszott a karosszékből egy nyafogós, vékony hang. Sam néhány lépést tett előre. A kis öreg egy darabig kíván-csian mustrálgatta. - Elmagyarázták magának a tennivalóit? - Úgy gondoltam, Mr. Faust, hogy amíg ön beleegyezését nem adja a jelöléshez, felesleges bármiféle magyarázat, noha a cég tökéletesen alkalmasnak tartja - magyarázta Jennings -, a lehető leggondosabban megvizsgáltuk. - Unom már a várakozást - mondta szeszélyesen a kis öreg-ember. - Amíg önök ott pepecselnek, csak a drága időt veszte-getem. Én aztán igazán megérdemlem, hogy élvezzem az éle-tet, ezek a szamarak pedig tejbedarára fogtak. Hál' istennek elmúltak azok az idők, amikor az ifjúság visszaszerzéséért az ember kénytelen volt a lelkét eladni az ördögnek. Manapság nem csupán az ifjúságot vásárolhatom meg, hanem ráadásul magát az ördögöt is. Egyszóval - fordult Smithez -, a cégtől megvásárolom a maga érzéseit. Magyarázza meg neki, Jen-nings. Látom, hogy egy kukkot sem ért az egészből. - Rendben van, Mr. Faust. A maga feladata, Smith, az lesz, hogy az élet valamennyi örömét élvező, normális, egészséges, fiatal ember érzéseivel lássa el Mr. Faustot. - És bűnökkel - nyafogta a hang a karosszékből. - És azzal is, amit bűnnek szokás nevezni – készségeskedett Jennings. - Ebből a célból kapcsolat létesül az ön agyának bioáramai és Mr. Faust agyának bioáramai között. Pontosab-ban a maga harmonikus összetevőire bontott bioáramai modu-lálják annak a rádióhullámnak a vivőfrekvenciáját, amely

109

kapcsolatot teremt önök között, és Mr. Faust agyában ugyan-azokat az érzeteket váltják ki, amelyeket maga érez. A beren-dezést a cég egy óra múlva szállítja. Sam titokban belecsípett a combjába. Ébren volt. - A gondolataim tehát rádió útján Mr. Fausthoz jutnak? - kérdezte. - Az emberi gondolat túl bonyolult dolog ahhoz, hogy ezt meg lehetne valósítani. Egyelőre a szervezet fiziológiai mű-ködésével összefüggő legegyszerűbb érzések átadásáról van szó. - A legintimebbeket is beleértve - nyafogta ismét a hangocs-ka. - Természetesen - erősítette meg Jennings. - A szeánszok idején, amelyeket Mr. Faust kívánsága szerint rendezünk meg, Mr. Faust érzései pontosan utánozzák a maga érzéseit. Itt fog lakni. A szeánszok idején gépkocsi és főbérleti lakás áll a rendelkezésére, ahol az ismerős hölgyeket fogadhatja, az étteremben pedig számlát nyitunk magának. Elszámolásra ki-adott kisebb összegű zsebpénzzel is ellátjuk. Ezenkívül a cég három dollárt fizet magának szeánszonként, az összegből azonban eleinte törlesztésképpen levonják az öltöny árát, amit kap. Ma próbaszeánsz lesz. - Mourey majd megmutatja a szobáját - mondta a kis öreg -, ő a titkárom. Ha szüksége lesz valamire, őhozzá forduljon. Estére készüljön fel a szeánszra. Gondoskodjék róla, Jen-nings, hogy rendben legyen minden. A Smith számára kijelölt szobában ágy, szék és egy kis asz-talka állt. - A lakását - közölte Jennings - a legnagyobb komforttal lát-tuk el. Lássunk hát hozzá az előkészületekhez. Miután Smitht leültette a székre, felnyitotta a sarokban álló bőröndöt, és elővett egy hajnyíró gépet. Néhány perc múlva Smith koponyája biliárdgolyóra emlé-keztetett. Ezután Jennings felvett egy üveget és egy ecsetet, és az un-dorító szagot árasztó kulimásszal bemázolta Smith fejét. - Parókát kell hordania, hogy ezzel itt ne vonja magára a fi-gyelmet - magyarázta, miközben egy vékony fémhálót erősí-tett Smith fejére. - Mindjárt ellenőrizzük működés közben. Ez egy miniatűr, irányított sugárzású rádióadó. Vágja zsebre. A

110

szalagocskába, amelyet nyakkendő helyett kell viselnie, ferrit-antennát helyeztek. A rádióadó hatósugara körülbelül két ki-lométer. A szeánszok idején a hatósugáron belül kell tartóz-kodnia. Arra törekedjen, hogy az antenna síkfelülete mindig merőleges legyen a maga és a Mr. Faust háza közti egyenesre. A továbbítandó jel így lesz a legerősebb. A többire hamarosan magától is rájön. Nyúljon a zsebébe, és nyomja meg a rádió-adó gombját. Sam megnyomta a gombot, és a fejében kellemetlen zúgást érzett. Jennings a bőröndből képernyővel felszerelt kis készüléket vett elő, és a zsinór csatlakozódugóját bedugta a konnektorba. A képernyőn szeszélyesen tekergőfényes görbe vonalak vil-lantak fel. - Ez az! Kitűnő! - mondta, miközben kihúzta a villásdugót. - Szabályosan működik minden. Az öltöny a bőröndben van. Öltözzön át. Mourey hamarosan elviszi magát az étterembe a próbaszeánszra, én pedig felkészítem Mr. Faustot. Félóra múlva Sam vadonatúj, elegáns öltönyben, frissen bo-rotválva, Mourey társaságában belépett a Bristol étterembe. Mourey néhány szót súgott oda az eléjük siető főpincérnek, erre az meghajolt, és az ablaknál álló asztalkához vezette Sa-met. - Az ebédet Mr. Faust kívánsága szerint rendeltük meg - súgta Morey Sam fülébe -, a sofőr a gépkocsival várni fogja magát. Igazítsa meg a parókáját, a fülére csúszik. Én távo-zom. A szeánsz idején a főnök mellett kell lennem. - Osztriga, gránátgarnéla-leves, vadpecsenye, párolt piszt-ráng, parfé, kávé konyakkal. Bor a lista-szerint, az egész kol-lekció - vetette oda a főpincér távozás közben a pincérnek. Sam szájába vette az osztrigát. Ízetlennek találta, de azért mohón kiszívta. A nap folyamán eltompult éhségérzése ismét rendkívüli erővel jelentkezett. Válogatás nélkül bekebelezett mindent, amit a meglepett pincér elébe tett, egy hajtásra kiitta a borospoharakat, és újból falni kezdte a meleg ételt, miköz-ben csupán azzal törődött, hogy minél előbb megtöltse üres gyomrát. Végre csillapult az éhsége, és élvezettel figyelte az egész testében szétömlő melegséget. Felszolgálták a kávét.

111

Hátradőlt a székén, és szemét körüljártatta az éttermen. A pódiumon a dzsesszzenészek botladozó, kotkodácsoló hango-kat csaltak ki hangszereikből. A dallam váratlanul félbesza-kadt, és a dobos a pódium szélére lépett. - Margarita Defors, a híres francia dizőz - mondta, és a pó-diumra viharos taps közepette kilibegett egy tizennyolc év kö-rüli lány. A rekedtes dzsesszzene pompás háttérül szolgált az énekes-nő tiszta, kellemes hangjához. A lány egy néger dalt adott elő angolul, amelyet Tom is gyakran énekelt, amikor Sammel együtt egy gyapotszüreten vett részt. "Szegény Tom!" - gondolta Sam. Kiitta a kávéját, és a főpincér kíséretében elhagyta az étter-met. Elterpeszkedett a Rolls-Royce puha párnáin, és lehunyta a szemét. Szédült a bortól. Fülében ott csengett a néger dal.

Másnap reggel Mourey ébresztette fel Samet. - A főnök azonnal látni akarja magát - mondta. Néhány perc múlva Sam Mr. Faust elé állt. - Nem rossz, fiam, de távolról sem az, amit magától kíván-nak. Nem szabad válogatás nélkül bekebelezni az ételt, tanul-ja meg, hogyan kell élvezettel elfogyasztani. Az éhséggel elegy íz-érzékleteknek az a káosza, amelyet tegnap éreztem, nagyon messze jár az igazi gasztronómiai élvezettől. Ne essen neki úgy a bornak. Nagy mennyiségben csökkenti az íz-érzék-leteket. Próbálja meg élvezni az osztriga ízét. De ez nem is lé-nyeges. Idő kérdése az egész. Mondja csak: milyen benyo-mást tett magára a tegnapi kis énekesnő? - Elragadó - felelte Sam. - Nagyon örülök, hogy megtetszett magának. Igyekezzék megnyerni a rokonszenvét. Gondoljon arra, hogyha pénz kell, lesz. Ne feledje, hogy egy különleges lakás áll a rendelkezé-sére. A karosszékben, akár az elromlott vízcsapban, bugyboré-kolni és hörögni kezdett valami. Nyilván Mr. Faust nevetett. A bugyborékolás ugyanolyan hirtelen szakadt félbe, aho-gyan elkezdődött. - Távozhat, fiam. A következő szeánsz ma este lesz.

112

Eltelt néhány nap, és az új élet nem tűnt már olyan kápráza-tosnak, amilyennek kezdetben. Mr. Faust szeszélyeskedett. Hol úgy találta, hogy a homárok nem váltják ki Samből a kellő ízérzeteket, hol pedig az háborította fel, hogy Sam kép-telen arra, hogy élvezze a szivart. A kábítószerek problémája egész vihart kavart. Amikor Sam elszívta az első ópiumpipát, az elviselhetetlen émelygésen kívül semmit sem érzett. Rá-adásul a rádióadót is elfelejtette kikapcsolni, és Mr. Faust a szőnyegre hányt. A legnagyobb összekoccanásra viszont Mar-garitával kapcsolatban került sor. Samnek sikerült ugyan is-meretséget kötnie vele, a lány még a fivérének, Valentine-nak is bemutatta, aki ugyanolyan százszázalékos amerikainak bi-zonyult, mint a húga. Itt azonban megfeneklett a dolog. - Három napot adok magának - rikácsolta a feldühödött gaz-da. – Ha ez alatt az idő alatt sem boldogul avval a fruskával, felbontom a céggel a szerződést, vagy pedig küldjenek ide más valakit, nem ilyen tökfilkót, aki az ecetes saláta után ök-lendezni kezd, és akinek örökké viszket a bal sarka! Azon a napon járt le a Mr. Faust által kitűzött határidő.

... A kocsi könnyedén az étterem bejáratához siklott. Fekete árnyék vetődött rá, és valaki kitárta az ajtót. Sam a zsebébe nyúlt aprópénzért, a keze azonban megmere-vedett. - Tom, édes egy komám, te vagy az? Kétség nem fért hozzá, hogy ugyanaz a Tom állt előtte, aki-vel munkát keresve a fél országot bekóborolta. - Én vagyok, Sam, személyesen, az imént szabadultam ki a börtönből. Helyre volt szükségük, és sürgősen kiebrudaltak. Mi van veled, Sam? Mióta jársz autón? Csak nem örököltél? Most már persze eszed ágában sincs, hogy egy koldusszegény négerrel barátkozzál. - Mindent elmesélek neked, mindent, Tom, mindenekelőtt azonban jóllakatlak. Gyerünk! - Elment az eszed, Sam? Nem tudod talán, hogy színes bő-rűeknek tilos belépniük ebbe az étterembe? Ha csakugyan szert tettél pár dollárra, akkor gyerünk, keressünk egy falato-zót. - Ne izgulj, Tom. Énvelem ide is beengednek. Én itt fontos személyiség vagyok.

113

- Nem tanácsolom, Mr. Smith - szólt közbe a sofőr. - Tudja, hogy milyen szemmel nézi Mr. Faust a színes bőrűeket. Soha-sem engedi meg... - Menjen haza! - vágott a szavába Sam. - Ha szükséges, majd én magyarázkodom ki a gazdánál. Az ajtóban a portás útjukat állta. - Nagyon sajnálom, Mr. Smith, de szigorú utasítást kaptam... - Ne nyugtalankodjon. Tudom, mit cselekszem - vágta rá Sam, miközben félretolta a portást. A teremben a főpincér fogadta őket. - Végtelenül sajnálom, Mr. Smith, cégünk szabályai határo-zottan tiltják, hogy színes bőrűek tartózkodjanak éttermünk-ben. - Akkor is, ha ez Mr. Faust kívánságára történik? - Ha megtérítik a cégnek okozott kárt - dünnyögte a főpin-cér -, akkor... egyébként nem felelhetek a következményekért. Figyelmeztetem, hogy a saját szakállára cselekszik. Jól ismer-jük Mr. Faustot, de attól tartok, hogy még az ő neve sem ké-pes megóvni bennünket a kellemetlen incidensektől. Sam és Tom leült az asztalkához. A főpincér bölcsen távozott. - Két bifszteket és két whiskyt szódával - fordult Sam a pin-cérhez, miközben gépiesen bekapcsolta a rádióadót. - De az ön vacsorája, Mr. Smith... - motyogta a zavarba jött pincér. - A vacsorát majd később - mondta Sam. A teremben síri csend volt. Az ő asztalukat figyelte minden-ki. Még a zenekar is elhallgatott. - Gyerünk innen, Sam - dörmögte Tom -, ez az egész histó-ria gyanús nekem. A néma csendbe belehasított egy eltört palack csörömpölé-se. Egy csinos, magas hölgy félrelökte az asztalkát, és köny-nyes szemmel a kijárat felé indult. Gavallérja alig tudott lé-pést tartani vele. A terem kiürült. Az előcsarnokból gyanús külsejű alakok tekingettek befelé. A zavart pincér végre behozta az ételt. Tom a zamatos bifsztek láttára kissé felélénkült. - Igazán örülök, Sam, hogy végre találkoztunk.

114

Sam keze a pohár felé közeledett, valaki azonban hátulról mindkét kezét megragadta és hátracsavarta. - Majd mi elvesszük a kedved attól, hogy idecipelj minden-féle néger söpredéket! A lábuknál fogva leráncigálták őket a lépcsőn. Sam érezte, hogy a feje nekikoppan minden egyes lépcső-foknak. Az utolsó, amit látott, a fekete gépkocsi volt, amelybe Tomot betuszkolták, és egy fémpatkós cipő, amely rúgásra emelkedett a feje felett...

Sam kinyitotta a szemét, és felnyögött. Minden porcikája sajgott, és elviselhetetlenül fájt a feje. A homlokához nyúlt, és egy kötést tapogatott ki. - Magát alaposan kidekorálták! Miféle ocsmánysággal ken-ték be a fejét? Egész csomó oldószert kellett végig próbál-nunk, hogy lemoshassuk. Mary, adja oda a betegnek a ruháját és a számlát. - Azzal a fehér köpenyes kövér ember ujjával já-tékosan megbökte Sam hasát, és elhagyta a kórtermet. - Tessék az öltönye - mondta a nővér -, amennyire tudtam, megvarrtam és kitisztítottam. Ez pedig a számla. Húsz dollár az elsősegélynyújtásért, öt a fején talált lakkbevonat eltávolí-tásáért és egy dollár a ruhajavításért. Összesen huszonhat dol-lár. Sam benyúlt annak a ruhadarabnak a zsebébe, amelyet haj-dan az ő zakójának neveztek, előhúzta a pénztárcáját, és meg-számolta a pénzt, amelyet Mr. Faust adott neki a napi kiadá-sokra. Mindössze huszonöt dollárt talált. Valamennyi zsebét kiforgatta, és összeszedett még egy dollár tíz centet apróban. Kénytelen volt gyalog hazamenni. Az első, akivel a hallban találkozott, Mourey volt. - Maga meg hol tekereg; Smith? - kérdezte Mourey. – Jen-nings telefonált. A mai naptól állás nélkül van. Mr. Faust ugyanis a tegnap esti szeánsz idején elhunyt agyvérzésben.

Enyedy György fordítása

115

A BETÖRÉST ÉJFÉLKOR KÖVETIK EL

Patrick Rice, a rendőrfőnök beült az előzékenyen odatolt karosszékbe, és körülnézett. A fehér- kapcsolótábla rengeteg gombja meg színes kis égői valahogy egy koktélkeverő auto-matára emlékeztették. A Számítóközpont és egy bár közti ha-sonlóságot még csak fokozta a pult mögött ülő két fehér köpe-nyes csinos fiatal lány jelenléte. A lányok a kozmetika min-den eszközét oly túlzón használták, hogy ez Rice-nak sehogy sem tetszett. De nem tetszett neki az elektronikus számítógép beszerzésének az ötlete sem.Tulajdonképpen, ha a Belügyminisztérium nem dőlne be az újsághíreknek, nem kellett volna bevezetni ezt az újdonságot. Ki ne tudná jobban, mint ő, Patrick Rice, aki ötven éve szol-gál a rendőrségen, hogy ha egy bűntényt nem sikerül kinyo-mozni, az újságírók máris azt harsogják, hogy a rendőrséget lepénzelték a gengszterek. Lepénzelték! Mi a fenének vásá-rolnák meg őket, hiszen bármelyik gengszterbanda jobb hely-zetben van, mint a rendőrség. Páncélautóik, helikoptereik, au-tomata fegyvereik, könnyfakasztó bombáik vannak, s ami a legfontosabb, ők akkor és arra lőhetnek, amikor és akire akar-nak. Lepénzelték! David Logant majd szétvetette a türelmetlenség, de nem merte megszakítani a főnök elmélkedését. Nyilvánvaló, hogy az öreg szkeptikus hangulatban van, másként nem vágna olyan képet, mintha ez az egész dolog nem tartozna rá. Nos, jól van, majd meglátjuk, mit szól, ha feltárja a kártyáit. Ilyen bűntényt nem mindennap készítenek elő! Rice kivette zsebéből a pipáját, és figyelmesen végignézett a falakon, kereste a dohányzást tiltó táblát. - Parancsoljon! - nyújtotta oda neki égő öngyújtóját Logan. - Köszönöm! Rice egy ideig némán pöfékelt. Logan fél szemmel a főnökre figyelt, és ceruzával jegyzett valamit a lyukszalagra. - Így hát - szólalt meg végre Rice - arról akar meggyőzni, hogy ma éjjel ki akarják rabolni a Nemzeti Bankot? - Pontosan! - Miért éppen ma, és miért feltétlenül a Nemzeti Bankot?

116

- Nézze, kérem! - Logan egy kisebb listát nyújtott át. – A számítógép elemezte az utóbbi ötven évben elkövetett vala-mennyi bankrablást, és az így nyert adatokból levonta a kö-vetkeztetéseket. A soron levő betörésnek - Logan ceruzája megjelölt a görbe vonalon egy pontot -, a soron levő rablás-nak ma éjjel kell bekövetkeznie. - Hm... - Rice ujjával a grafikonra bökött. - S hol áll az itt, hogy éppen a Nemzeti Bankot? - Ez a valószínűség-számításból következik. A matematikai valószínűség. A Nemzeti Bank. Rice emlékezett, hogyan rabolták ki ezt a bankot 1912-ben. Akkor egy heves összecsapás közben átlőt-ték a térdét, de egy motorbicikli segítségével mégis utolérte a betörőket. Idillikus idők, amikor a betörők csak kis csoportok-ban működtek, és csupán régimódi coltjaik voltak. Akkor még ért valamit a bátorság meg az ügyesség. De most. . . "Mate-matikai valószínűség", "korreláció", "Gauss-görbék", minden-féle lyukkártyák, ó, uramisten! Nem is rendőrségi szolgálat, inkább matematikai szeminárium. - ... Így hát minden kétséget kizáróan Scoletti bandája... - Hogyan mondta?! - rezzent fel Rice. - Scoletti bandája. Megvannak a páncélszekrény feltörésé-hez szükséges legmodernebb eszközeik, és már elég régen nem vettek részt semmilyen jelentékenyebb ügyben. - Scolettit illetően ez is a gép adataiból derült ki? - A számítógép úgy véli, Scoletti bandája követi el. Ennek a valószínűsége nyolcvanhat százalék. Rice felállt, és odalépett a gép pultjához. - Mutassa meg, hogyan működik. - Parancsoljon! Itt ön előtt megismételhetjük valamennyi alapvető számítást. - Ó, nem kell, én csak úgy kíváncsiskodom. Így hát Scoletti a társaival ma éjjel feltöri a Nemzeti Bank páncélszekrényeit? - Pontosan így van! - Nos - nevetett fel Rice -, akkor csak sajnálhatom őt. - Miért? - Hát hogy a csudába ne! Készülőben van egy rablás, amiről tudunk mi, tud a számítógép, de maga Scoletti még semmit sem tud. Logan boldog volt, hogy visszavághatott.

117

- Téved - kezdte kárörvendő hangon. - A Scoletti-banda be-szerzett egy ugyanilyen számítógépet. Bizonyos lehet afelől, hogy a gépük megsúgja nekik, mikor és hol lépjenek akcióba.

John Bristot az egyetemi pályafutás helyett a pénzt válasz-totta, és egy cseppet sem bánta meg. Józan elégedettséggel úgy érezte, hogy a gyarló földi gyönyörök élvezetéért önként lemond a mennybéli üdvösségről. Ami pedig a lelkiismeret-furdalást illeti, hogy teljes tudását egy gengszterszindikátus rendelkezésére bocsátotta, hát egyenesen megmondhatjuk, ilyen lelkiismeret-furdalást John Bristot nem érzett. Mert vé-gül is egy programozó munkája mindenütt csak programozó munka, és Scoletti papa tízszer annyit fizetett érte, mint bár-mely más cég. Tulajdonképpen ez az egész dolog inkább sakkjátékra emlékeztette. Párviadal az elektronikus számító-gépekkel. John elmosolyodott, és sandán odapillantott a kövér öregemberre, akinek a testőre éppen most töltötte a termosz-ból a második pohár forró tejet. Íme, egy kép, amelyért a fotó-riporterek képesek lennének szétharapni egymás torkát: a bankok réme, Pedro Scoletti tejet iszik. - Nos, fiacskám? - Scoletti letette az üres poharat a számító-gép pultjára, és Bristothoz fordult. - Így hát a te varázsló ma-sinád ma éjjelre klassz bulit jósol? Bristot a "varázsló masina" kifejezéstől egy kissé elkomo-rult. Nem, uram, ha már elhatározta, hogy beszerez egy elekt-ronikus számítógépet, és hitelt ad a tudomány szavának, ak-kor legyen szíves, és tanulja meg az ennek megfelelő szavakat is. - Sikerült megtalálnom - felelte szárazon - azt a képletet, amely megadja a bankrablások periodicitását. Természetesem a sikeres betörésekét - tette hozzá, s egy mutatópálcát vett a kezébe. - Íme, ezen a tablón ezek a fekete karikák jelölik őket. A piros karikák jelzik az én képletem alapján kiszámított rab-lásokat. A függőlegesen elhelyezett karikák a zsákmány pénz-ben számított értékét, a vízszintesek pedig a betörések dátu-mát jelentik. Amint látja, a soron levő nagy betörés a mai napra esik. Nem látom, miért ne kaparintanánk meg egy ilyen tekintélyes zsákmányt. - Mekkora a zsákmány? - Negyvenmillió.

118

Az egyik testőr füttyentett egyet. Scoletti dühösen megfor-dult. Gyűlölt mindenféle váratlan zajt. A szindikátus feje egy ideig halkan szipogva üldögélt. Úgy látszik, a javaslatot fon-tolgatta. - Melyik bank? - A Nemzeti. - Úgy... Érződött, hogy Scolettinek nem nagyon akaródzik kapcso-latba kerülni a Nemzeti Bankkal, amelybe a szindikátus már kétszer is beletörte a fogát. Másrészt pedig negyvenmillió olyan összeg, amelyért egy tucat legénnyel már érdemes koc-kázatot vállalni. Bristot jól tudta, miért habozik Scoletti, és elhatározta, hogy bedobja a legfőbb érvet. - Természetesen a gép részletesen kidolgozza a művelet tel-jes végrehajtását. Úgy látszik, Bristot célba talált. Scoletti legjobban a műve-letek kidolgozásával járó felelősségtől irtózott. Persze ha a gép megteszi, akkor talán érdemes megpróbálni... Ekkor hir-telen eszébe jutott valami. - Várj csak! Azt mondják, az öreg Rice is beállított a butik-jába egy ilyenféle masinát. Attól talán ők is kaphatnak valami figyelmeztetést? - Meglehet - felelte hanyagul Bristot. - De ezen a téren bizo-nyos előnyünk van: mi tudjuk, hogy nekik van számítógépük, de ők a mienkről csak sejthetnek valamit. - Na és? - Hisz ez a lényeg. A gép a betörés több változatát is képes kidolgozni. Egyik sikeresebb, a másik kevésbé sikeres. Te-gyük fel, hogy a rendőrség a gépétől figyelmeztetést kapott a betörés lehetőségéről. Ekkor azt igyekszik meghatározni, me-lyik szindikátus készül erre az akcióra, és milyen betörési tak-tikát alkalmaz. Miután megállapította a legkedvezőbb vari-ánst, ennek alapján kidolgozza a rendőrség magatartásának megfelelő taktikáját. - Nos, és elkapnak minket. - Egyáltalán nem! - Hát ezt hogyan érted? - Úgy, hogy miután erről tudunk, nem a legjobb variánst al-kalmazzuk, hanem valamelyik másodrendű változatot. Scoletti energikusan elfintorította az orrát.

119

- Ostobaság! Ezek csapdát állítanak a bankban, és halomra lőnek bennünket, mint a csibéket. - Hát ebben téved - vetette ellen Bristot. - Rice semmikép-pen nem állít csapdát. - És miért nem? - Tisztán pszichológiai okokból. - Sokat értesz te a rendőrségi pszichológiához - mosolyodott el Scoletti. - Az öreget én már több mint harminc éve isme-rem. Én mondom neked: Rice szeret biztosra menni, és sem-mi pénzért nem mondana le arról, hogy csapdát állítson. Bristot kinyújtotta kezét, és az asztalról egy tekercs lyuksza-lagot vett el. - Meglehet, hogy én nem sokat értek a rendőrségi pszicho-lógiához, de a számítógép alkalmas bármely pszichológiai fel-adat megoldására, természetesen a megfelelő programozással. Íme, ennek a feladatnak a megoldása. Először: adva van a het-vennégy éves Rice. A Belügyminisztériumban valaki már jó ideje azon töpreng, hogy le kellene cserélni egy jóval fiata-labb és kevésbé csökönyös tisztviselővel. Másodszor: ahhoz, hogy a Nemzeti Bankban csapdát állíthasson, a Belügymi-nisztérium engedélye és a Pénzügyminisztérium jóváhagyása szükséges. S mit nyerne Rice azzal, hogy csapdát állít? Pusz-tán bizonyos taktikai előnyt. S mit kockáztat Rice, ha csapdát állít? A jó hírnevét, ha nem sikerül elhárítania a betörést. Ek-kor az egész sajtó nagy zajjal a rendőrségre támadna, azzal vádolná, hogy még akkor sem képes megbirkózni egy marok-nyi gengszterrel, amikor eleve tudott a készülő betörésről. De még ennél is fonákabb helyzetbe kerülne Rice abban az eset-ben, ha csapdát állít, és aztán a beharangozott betörésre még kísérletet sem tesznek. Felvetődik a kérdés: kér-e engedélyt Rice egy csapda felállítására, mikor maga sem igen hisz a számítógép prognózisában? A válasz: nem kér. Logikus? Scoletti megvakarta a tarkóját. - Jól van na, nézzük csak a te variánsaidat - dünnyögte, és kényelembe helyezte magát.

- Nos - kezdte Rice -, úgy látom, a maga első variánsa telje-sen egybeesik Scoletti stílusával. Minden a külső hatásokra épül: támadás a páncélautókkal, petárdák robbanása, és a kör-nyék lezárása. Csupán azt nem értem, miért kellene neki ilyen áltüntetést rendeznie. - A rendőrfőnök a város egyik főútvo-

120

nalára mutatott. - Csak akkor lenne értelme nagyobb rendőri erőket ide koncentrálni, ha tudnánk a készülő rablásról, és el-határoznánk, hogy felkészülve várjuk. Logan képtelen volt palástolni egy diadalmas mosolyt. - Csakis abban az esetben - ismételte meg. - Scoletti meg van győződve, hogy tudunk az elképzeléseiről, és ennek meg-felelően készül a műveletre. - Különös! - Nincs ebben semmi különös. A Belügyminisztérium sajtó-irodája elég nagy reklámot csapott annak, hogy beszereztük a legújabb típusú elektronikus számítógépeket. Valamennyi új-ság hírt adott róla. Csak tán nem hiszi, hogy a gengszterszin-dikátus számítóközpontjában ostoba fajankók ülnek, akik fi-gyelmen kívül hagyják, hogy lehetőségeink vannak a bűnözés prognózisára? Tudják, hogy a rendőrség nem a lóverseny nye-rési esélyeinek kiszámítására szerezte be a számítógépeket. Rice elvörösödött. A lóverseny régi szenvedélye volt, egyi-ke azon gyengéinek, amit gondosan eltitkolt beosztottai előtt. - Nos, s ebből mi következik? - kérdezte szárazon. - Ebből az következik, hogy Scoletti soha nem indítja meg a műveletet az első számú variáns szerint, bár az a variáns a legelőnyösebb a szindikátus számára. - Miért? - Éppen azért, mert ez a legelőnyösebb. Rice kiverte a pipáját, újból megtömte, és kék füstfelhőkbe burkolózva mély töprengésbe merült. Eltelt egynéhány perc, míg végre boldogan így szólt: - Biz' isten, Dav, értem már az egészet! Azt akarja mondani, hogy a szindikátus nemcsak azt tudja, hogy tudunk a készülő rablásról, hanem azt is, hogy a tervük is a kezünkben van. - Pontosan így van! Jól tudják, hogy a mi elektronikus szá-mítógépünk ugyanolyan, mint az övék. Tehát tudják, hogy a kezünkben van a készülő művelet terve is, s mivel ez a terv a legelőnyösebb a szindikátus részére, a rendőrség kétségkívül ezt veszi alapul ellenakciója kidolgozásához. - Ezalatt pedig ők... - Ezalatt pedig ők a számukra kevésbé előnyös variánst al-kalmazzák, de olyat, amely a rendőrséget teljesen váratlanul éri. - Tyűha! - Rice előhúzta kockás zsebkendőjét, és megtörölte a nyakát. - Így hát maga azt javasolja, hogy nekünk...

121

- Feltétlenül hozzá kell fognunk a kettes számú terv elemzé-séhez - vágott szavába Logan, és jelt adott a fehér köpenyes lányoknak a gép bekapcsolására.

- Nem értem, miért van annyira ellene ennek a variánsnak – mondta Bristot. - Mert ez teljes zagyvaság! - Scoletti hangja remegett a düh-től. - Nos, rendben van, nekem van öt helikopterem, de ez még nem jelenti, hogy ezerkilós bombákat dobálhatok, és légi deszanttal operálhatok. Mi vagyok én, hadügyminiszter? S mi a fenének dobnánk félre az első variánst? Abban minden tö-kéletesen passzolt. - Értse meg - folytatta Bristot -, a második variáns éppen azért megfelelőbb, mivel, legalábbis a rendőrség szemében, ez megvalósíthatatlan. Valóban, honnan is szerezhetne maga légibombákat ? - Hisz éppen erről beszélek. - Most képzelje el, hogy mégis sikerült bombákat szereznie. Akkor a rendőrség teljesen tehetetlen a második variánssal szemben. Hisz ezt egyszerű blöffnek tekinti, és csakis az első variáns szerinti terv elhárítására készül fel. - Nos? - Ez azt jelenti, hogy a bankból negyvenmillió átvándorol a maga páncélszekrényébe. A negyvenmillió említése Scolettit gondolkodásra késztette. Öt ujjával megvakarta a tarkóját, magához húzta a telefont, és tárcsázott. - Halló, Pit? Szükségem van légibombákra, ezer kilogram-mosakra. Ma estére. Hogyan? Na, jól van, hívj vissza. - Látja - mondta Bristot. - A Scoletti-szindikátus számára semmi sem lehetetlen. - Ezt majd akkor látjuk meg, ha a bombák a raktáramban lesznek. S mi lesz, ha Pit nem tudja szállítani őket? - Erre az esetre itt van a harmadik számú variáns.

122

A Főkapitányság Számítóközpontjának géptermében Rice meg Logan a lyukkártyákkal teli asztal fölé hajolt. - Nos, jól van - krákogta Rice, s igyekezett túlharsogni a gépíró-berendezések zaját -, tegyük fel, hogy a szindikátusnak sikerül a fegyverkezésből visszamaradt néhány bombát meg-szereznie. Ez nem túl valószínű, de most hajlandó vagyok el-fogadni ezt a hipotézist is. - Aha, látja már maga is... - Várjon csak, Dav! Ezt csak azért mondom, mert ehhez a variánshoz viszonyítva egy ötven méter hosszú alagút meg-ásása, méghozzá egy külföldi hatalom nagykövetségének az épületétől, formális hülyeségnek tetszik. - Miért? - Azért, mert először is egy ilyen alagút megásása rengeteg időbe kerül, másodszor a külföldi követség... ez aztán a hü-lyeség netovábbja lenne. - De hát ide nézzen - Logan kiterítette az asztalra a térképet -, a követség épülete a lehető legelőnyösebb helyen van. In-nen lehet a legrövidebb úton alagutat ásni egyenesen a pán-célszekrények helyiségéhez. Ezenkívül... - De hát ki fogja megengedni nekik, hogy onnan kezdjenek alagutat ásni?! - szakította félbe Rice. - Hát ezt a kérdést majd külön tanulmányozzuk - mosolyo-dott el Logan -, a program közben nálam elkészült.

- Ebből elég, fiacskám! - Scoletti leemelte zokniba bújtatott lábát a pultról, a testőre felé nyújtotta, aki már kapta is fel a padlóról a cipőt. - Csak hiába fecséreljük itt az időt. A te első terved teljesen megfelel nekem. - Éppen arról beszéltünk, hogy az a legveszélyesebb. Ha e szerint a terv szerint cselekszünk, akkor biztos adut adunk a rendőrség kezébe. - Adunk a fenét! A rendőrség mikorra várja a betörést? - Mára! - Akkor holnap rendezzük meg. - Papa! - mondta Bristot nyomatékosan. - A maga feje való-ságos számítógép! Hiszen ezzel megkettőzzük a variánsok mennyiségét!

- Így hát - Logan kigombolta átizzadt ingén a gallért - a he-tes számú variáns váratlan visszatérés az egyes számú vari-

123

ánshoz. Ó, az ördögét! Ide figyeljen, főnök! Nem lenne jobb, ha egyszerűen csapdát állítanánk a bankban?! - Nem lehet, Dav. Tartózkodnunk kell minden olyan akció-tól, amely pánikot kelthet a tőzsdén. Ha engedélyt kérnénk csapda állítására, az újságírók feltétlenül megtudnák, és ak-kor... - Igen... Valóban igaza van, annál is inkább, mivel a nyolcas számú variáns holnapra teszi át a betörést, s ebben az eset-ben... Vegyék már fel! Egy félórája cseng! Az egyik lány a telefonhoz lépett. - Önt keresik - szól oda Rice-nak, kezével eltakarva a kagy-lót. - Mondja, hogy nem érek rá. - Az operatív ügyeletes. Azt mondja, hogy roppant fontos. Rice átvette a kagylót. - Halló! Igen. Mikor? Értem... Nem, inkább motorbiciklit... Azonnal. A rendőrfőnök a beszélgetést befejezve sokáig és némán né-zett Loganra. Mikor végre megszólalt, hangja különösen nyu-godtan csengett. - Magának volt igaza, Dav. - Miben? - Tíz perccel ezelőtt kirabolták a Nemzeti Bankot. Logan elsápadt. - Csak tán nem Scoletti? ... - Azt hiszem, hogy Scoletti teljesen megbízott egy olyan hülyében, mint maga. Nem. Mindent egybevéve úgy látszik, ez a Büdös Smith keze műve lesz. Jól ismerem a módszereit. Mindig magányosan lép akcióba, egy 1912-es típusú tolttal és egy húsdaráló hajtókarjára felszerelt konzervdobozzal kelt ré-mületet.

Wessely László fordítása

124

FANTOMOK

Mihelyt hazaért, levetette a cipőjét, az öltönyét, a fehérne-műjét, és behajította a hulladékgyűjtő- ládába. Ez az eljárás minden alkalommal kellemetlen érzéseket vál-tott ki belőle. Különös ragaszkodás a holmikhoz. Kiváltkép-pen a lábbelitől vált meg nehéz szívvel. Lúdtalpa volt, és az ortopéd cipő is csupán estére vált kényelmessé, amikor ki kel-lett dobnia. Az egészségügyi szabályzat első pontja azonban előírta a naponkénti ruhaváltást. Zuhanyozás után új pizsamát vett fel. A régi, a fürdőlepedő-vel együtt, szintén a hulladékgyűjtőbe került. Néhány percig tanácstalanul álldogált a mesterséges klíma-berendezés előtt. Majd pedig, a kapcsolókart a "Tengerpart" feliratra állítva, ágyba bújt. Rettentően szeretett volna aludni, de tudta, hogy akár az előzőkön, ezen az éjszakán is elkerüli az álom. Alig hunyta be a szemét, mindaz, amit napközben megpróbált elfojtani magá-ban, hatalmába kerítette. Ám úgy látszik, mégiscsak elaludt, mert amikor újból kinyi-totta a szemét, az óramutató a világító számlapon három órát mutatott. Képtelen volt tovább várni. Hevesen dobogó szívvel a kap-csolótáblához lépett, és megnyomta a hívógombot. A lány képe, amely a fókusznyílásban jelentkezett, úgy mo-solygott rá, mint régi ismerősre. - Tessék! - Ruhát mára! - szólalt meg rekedt hangon. - Huszonhatos mikroklíma. Nyolcas vagy tizenkettes öltö-zék. - Nem lehetne valami könnyebbet? - Munkaruhát? - Igen. - Hány órakor indul el hazulról? - Mindjárt. - Kezeslábast és pulóvert adok önnek. Az utcán még hűvös van. Tíz órakor a pulóvert bedobhatja a legközelebbi hulla-dékgyűjtőbe. - Jó. Kinyitotta a tartály ajtócskáját, és kivette a ruháscsomagot.

125

- Mit óhajt reggelire? "Most - gondolta -, éppen most!" - Miért hallgat? - Szeretem magát. - Nem értettem, hogy mit szeret. Rendelésre készült étel reggel hét órától van. Éjszaka csupán azt ajánlhatom önnek, ami a programban szerepel. - Szeretem magát! Előrelépett, ám a gesztenyebarna hajfürtös nyak fehér csíkja helyett ajka csupán a kesernyés parfümillattal átitatódott leve-gővel találkozott. A kapcsolótáblán kigyúlt a piros fényjel. Az automata mód-szeresen kattogva számlálta a másodperceket. - Lejárt az idő! Öt perc múlva ismételje meg a hívást. A kép eltűnt. Még egyszer belélegezte a lány parfümjének illatát, és öltözködni kezdett. Sötét épületek mellett haladt el a végtelen, üres járdán. A közeledtére kigyúló lámpák azonnal kialudtak, mihelyt elha-ladt mellettük. Elöl egy erősen megvilágított kis terület, odébb viszont titokzatos félhomály. Odalépett egy üzlet sötét kirakatához, amelyet nyomban va-kító fény árasztott el, amikor alakja keresztezte a fotocellára eső infravörös sugarat. - Parancsol valamit? - Nem... azazhogy... mégis. - Fáradjon be! Felballagott az első emeletre. A világosszőke elárusítónő képe barátságosan rámosolygott. - Ajándékot óhajt? - Igen. - Hölgynek? - Igen. - Csecsebecsét? Virágot? - Nem. Parfümöt... - Milyen parfümöt kedvel? - Nem tudom... Elfelejtettem a nevét. - Nem baj, kikeressük a katalógusból. Foglaljon helyet, ké-rem! Sejtelme sem volt róla, hogy ilyen sokféle parfüm létezik. És egyik sem az, amit keres. - Választott?

126

- Nem. - Mindjárt kicserélem a szalagot. Megint nem az. Kissé szédült már a fűszeres illatoktól. - Ez az. - A hölgyének kitűnő ízlése van. Ez a tizenkettedik illat-szimfónia prelúdiumának részlete. Egy üveggel? - Igen. A szállítószalag egy dobozt hozott elő a sötétből, és megállt. Kihúzta a dugót, és a borostyánsárga folyadékból néhány cseppet a tenyerébe öntött. - Köszönöm! Viszontlátásra! - Itt felejtette az üveget. - Nem kell, meggondoltam magam.

A járdát az autósztrádától elválasztó rácsnál álldogált, te-nyerét az arcához szorította, és beszívta a parfüm kesernyés, fanyar illatát. A helyet, ahol tartózkodott, apró fényfolt kere-tezte. Az autósztrádán sötét gépkocsik robogtak szélsebesen. Néhány lépést tett a rács mentén. A fényfolt nyomon követte. Ismét megpróbált odébbállni, a fényfolt azonban megint utol-érte. Futásnak eredt. A fényfolt nem tágított mellőle. Úgy gondolta; csak be kell kerülnie oda, a sötétségbe, és ez az egész lázálom, amely nem hagyja aludni éjjelente, magától véget ér. Lábát a rácson átvetve, az országútra ugrott. Szirénabúgás. Fékcsikorgás. Egy hatalmas transzparens vi-lágította be az éjszakai égboltot: "Figyelem! Ember az úton!" Dühösen összeszorított ajkakkal egy arc óriásira nagyított ké-pe közeledett sebesen a kezeslábast viselő magányos figurá-hoz. - Azonnal vissza! - Rendben van.

A közeledtére kigyúló lámpákon kívül százméterenként fel-villantak és kialudtak a Figyelő szolgálat ibolyaszínű fényje-lei. Az útkereszteződésnél átjáró nyílt a rácson. Önkéntelenül visszahőkölt, amikor az orra előtt becsapódott az ajtó. - Gépkocsit rendeltünk. Itt várjon. - Felesleges. Nincs hová utaznom. - A rendelés törölve. Hagyja el a fotocella látómezejét.

127

Csak most jutott eszébe, hogy két napja semmit sem evett. Az automatafülkében egy fehér szakácssüveges kövér em-ber ismerős képe fogadta. - Csupán omlettet, kávét és almás pitét ajánlhatok. Reggelit hét órától szolgálunk fel. A kapcsolótábla felé nyúlt, és hirtelen elment a kedve az evéstől. Mindjárt megnyomja a gombot, és megismétlődik mindaz, ami már ezerszer megtörtént. Az automatában elő-ször kattogni kezd valami, majd a tömérdek kerék forogni kezd, a tálcán pedig felbukkan az étel. Ezután az elmaradha-tatlan "Jó étvágyat!" következik, a kép eltűnik, ő pedig egye-dül eszik. - Rendben van. Kávét veszek. Ahelyett, hogy megnyomta volna a gombot, félretolta a tál-ca védőlemezét, és elvette a gőzölgő csészét. Hibajelzés. Az automata kikapcsolt. A fülkét hirtelen elárasztotta a Figyelő szolgálat lila fénye. A fehér köpenyes ember szigorú ábrázatát látta maga előtt. - Kicsoda ön? - Salvator. - Számomra ez semmit sem mond. Az indexe? - X M huszonhat-negyvennyolc per három- száznyolcvan-kettő. - Mindjárt ellenőrzöm. Költő? - Az. - Száznegyvenkettedik utca, kétszázötvenkettes épület, hét-százhármas lakás? - Igen. - Ön egy pszichiáter előtt áll. Igyekezzen válaszolni vala-mennyi kérdésre. Miért nem alszik? - Nem tudok. Álmatlanságban szenvedek. - Régóta? - Régóta. - Hányadik éjszaka nem alszik? - N-n-nem emlékszem. - Kínozza valami? - Igen. - Mi? - Szerelmes vagyok... - Az illető nem viszonozza az érzelmeit? - Nem viszonozhatja... ugyanis... kép.

128

- Miféle kép? - Az, amelyik nálam otthon az ellátó kapcsolótábláján je-lentkezik. - Egy pillanat! Igen! Kovalszkij bioszobrász, Művészeti Akadémia második díj, az eredeti ismeretlen. Érti, ugye, hogy nem szerethet egy képet, amelynek eredetije sincs. - Értem. - Hát akkor? - Szeretem. - Nős? - Nem. - Miért? Valami aberráció? - Nem... biztosan nem... egyszerűen... őt szeretem. - Utasítom majd az ellátó-állomást, hogy cserélje ki önnél a képet. - Kérem, csak ezt ne! - Miért ment az országútra? - Sötétségre vágytam. Látni szerettem volna a csillagokat az égen. - Miért rongálta meg az automatát? - Nehéz erről beszélnem önnek. Hiszen ön is... gép ugye ? - Élő orvossal óhajt beszélni? - Igen... bizonyára jobb lenne. - Amíg nem készült el a diagnózis, lehetetlen. Tehát miért rongálta meg az automatát? - Nem kedvelem az automatákat... úgy érzem, hogy a tőlük való függés lealacsonyít. - Értem. Kórházba vonul. - Nem akarok. - Miért? - Ott is automaták vannak és efféle... fantomok. - Kire gondol? - Hát... a képre. - A rejtett ellátó osztályán helyezzük el önt. - Mindegy... nem tudok meglenni nélküle. - Az ő képe nélkül? - Igen. - De hiszen az is egy automata része. - Tudom.

129

- Rendben van. Menjen haza. Néhány napig megfigyelés alatt tartják, majd pedig megállapítják a kezelési módot. Hí-vok önnek egy gépkocsit. - Felesleges. Gyalog megyek, csak... - Fejezze be a mondatot. Van valami kívánsága, amelyet fél kimondani? - Igen. - Beszéljen. - Hogy hagyjanak békén. Jobb, ha változatlanul folytatódik minden. Hisz jómagam is... automata vagyok, csak jobb mi-nőségű kísérleti modell, a General Bionic cég gyártmánya.

Enyedy György fordítása

130

AZ ÖRÖKÖS

Éjjel négy óra. Az öreg összehúzza mellén a pufajkát, és úgy járja végig a Központi Intézet végtelen folyosóit. Hideg van. Fagy lepi a lakkozott falakat, rátelepszik az üvegajtókra, és jégcsapokként lóg az ablakokon. Az öreg határozatlanul megáll a kondicionáló fogantyúja előtt. Aztán legyint és továbbmegy. Takarékoskodni kell az energiával. Nem tud semmit. A reaktor még működik. Vala-hol arra, a nehéz ajtó mögött, a felirat mögött - "Belépni tilos, halálos veszély!" – még folytatódnak a titokzatos, számára is-meretlen folyamatok. Fél ettől az ajtótól, fél, hogy hirtelen vé-get ér az energiaadagolás, fél a sötétségtől, és leginkább a ma-gánytól fél. Takarékoskodni kell az energiával! A főterem. A mennyezet éles fényében szemkápráztatóan ragyognak a fehér falak. Százával gyulladnak a fényfoltok a csiszolt fém felületén, és eltűnnek a fekete pultok mélyén. Túl sok a fény. Egymás után kattognak a kapcsolók. A termet most csak a baleseti hálózat lámpái világítják meg. Takaré-koskodni kell az energiával! Felmegy az emeletre. A lépcső jeges korlátja szinte égeti a kezét. Néhány percig áll a lépcsőn, meggörnyed a hirtelen kö-högési rohamtól. A falakról visszaverődő ugató hangok bejár-ják az üres épületet, és sokszoros visszhangot keltenek. Könnyező szemét törölgeti, majd kinyitja az analizátor fel-iratú ajtót. Itt meleg van. Az automatizált berendezések szigo-rúan tartják a megadott mikroklímát. Csodák csodája: a mes-terséges agy nagyon érzékeny a külső körülmények változásá-ra. Az öreg megkönnyebbülten sóhajt, amikor meglátja a mű-szertáblán a világító zöld szemet. Köhécselve ül le a kispadra, amelyet a pincéből hozott ide. Szívesen ül ennek az óriás gép-nek a lábánál. Sokáig, nagyon sokáig hallgatnak: az ember és a gép. Mind-egyik a maga gondjával van elfoglalva. Az öreg ismét köhög, hosszan, rekedten, szaggatottan. Vég-re egy nagy, véres nyálcsomót köp a zsebkendőjébe. - Megint itt vagy? - Itt - feleli bűntudatosan az öregember. - Minek?

131

- Itt meleg van. Az öreg ravaszkodik, ravaszkodik a géppel, ravaszkodik magával, hiszen tudja, hogy az analizátor bármikor kideríti minden gondolatát. - Miért nem kapcsolod be a fűtést? - Takarékoskodni kell az energiával. - Nekem? - Igen. - Ostobaság! A reaktor csaknem üresjáratban dolgozik. - Így nyugodtabb vagyok. - Félsz az egyedülléttől! - Félek. Az öreg valamit kérdezni szeretne, de nem mer. A gép hall-gatásából gúnyt érez ki. - No, én megyek - mondja, és feláll a padról. - Üldögélj csak nyugodtan. Az öreg újra leül. Tudja, hogy beszélgetni akar vele a gép. Hát istenem, végül is a gép is megengedhet magának egy kis ravaszkodást. Hiszen ha belegondolunk... - Kérdezz valamit - szakítja félbe gondolatait a gép. - Mondd - és az öreg hangja reszket -, mi volt ez? - Rezonancia-bomba. Az öreg türelmetlenül legyint. - Ezt már huszadszor mondod nekem. Akkor mást kérdezek. Mi történt: bűncselekmény, szerencsétlenség vagy végzet? - Öngyilkosság. - De miért? - Az öreg kiáltó hangja eltorzul. - Miért? Hiszen az öngyilkosságnak kell, hogy legyen valami oka! - Oka vagy ürügye. - Hallgass! Kigúnyolsz, mert élő ember vagyok, te pedig csupán ügyesen összetákolt alkatrész halom. Majd ha kikap-csollak; magad is rá- jössz! - Nem kapcsolsz ki! Félsz az egyedülléttől. - Hát persze hogy félek! - szipog az öregember. - Tényleg sehol sem maradt semmi eleven? Mondd meg, hiszen te min-dent tudsz! - Nem tudom. - Legalább valami fa, fűszál, légy?! Érted, közönséges légy! Hiszen én is életben maradtam.

132

- Nincsenek adataim, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Azt hiszem, semmi sem maradt meg. Túl csekély a valószínűsége annak, hogy ami veled történt, megismétlődjék. Az öreg feláll, és elindul a lépcsőház felé. Ismét a fagylepte folyosó következik. A sápadt hajnal fénye nem tud áttörni a jégvirágos ablakokon. Semmit sem tesz hozzá a baleseti vilá-gítás lámpáinak homályos fényéhez. Hosszú árnyék mozog a fáradtan tántorgó ember előtt. Hir-telen ijesztően naggyá válik, beborítja az egész falat, amikor az öreg odaér kis kamrájának ajtajához.

133

Az üres utcákat hó borítja: a város halotti maszkja. Hó fedi a fák legörnyedt, halott törzsét, hó tapad az egykori parkok élettelen barna földjére, hó lepi a járdákra és úttestekre hullott szörnyű fekete port is. Fekete por. Ott maradt a lépcsőházakban, a szobák parkett-jein, a székeken, a kádakban, mindenütt, ahol valamikor élet volt. Az egykor volt életet azonban nem csupán a fekete hamu jelzi. Jelen van a padlón szétszórt gyermekjátékokban, a dívá-nyon heverő nyitott könyvben, az asztalon a félig telt poha-rakban, az összegyűrt párnán, ami még őrzi egy emberi fej formáját, a szó közben félbehagyott kéziratban. És a tárgyak mellett mindenütt fekete por, különböző méretű és formájú fekete porhalom. Az öreg sokáig jár házról házra, lakásról lakásra, szobáról szobára. Megfogja a holmikat, gondosan vizsgálja, és óvato-san a helyükre rakja őket. Minden maradjon ugyanúgy, mint akkor volt. Szeretné megérteni, hogyan éltek az emberek azon az estén, mit csináltak, mire gondoltak. Ismét kilép az utcára. Egy üzlet széttört kirakatüvegébe akadva bogárszerű, frissen lakkozott, csillogó autó áll. A hát-só kerekek a levegőben lógnak a járda fölött.. Az öreg gépie-sen számolja a porcsomókat az üléseken: egy, kettő, három. Kettő elöl és egy kisebb hátul. Hideg szél zúdul be a széttört üvegen, porhalmokat kavar a padlón, játszik a fénylő selymekkel. A szélrohamokban röp-ködő női bundák csapdába esett fantasztikus állatokra emlé-keztetnek. Az öreg odalép a pulthoz, hosszan, alaposan megnézegeti a holmikat, kivesz egy meleg sálat, és beköti a nyakát. Most már siet. Valahonnan konzervet kell szereznie, és a sötétség beállta előtt haza kell érnie.

- Hol voltál? - A városban jártam. - Meséld el, mit láttál. - Semmit. Minden a helyén van, kivéve... - Érthető. Ez az automatika korszaka. Az ember által létre-hozott dolgok jóval könnyebben alkalmazkodnak mindenféle véletlenhez, mint ő maga. Ahhoz, hogy bekapcsoljuk a gáz-adagolót, kikapcsoljuk a villamos hálózatot, megállítsuk a vi-

134

zet, csupán a másodperc tizedrészére volt szükség. Az embe-rek ennyi idő alatt még azt sem értik meg, mi történt. - Azért beszélsz erről olyan hidegvérrel, mert magad is csak tárgy vagy. Te nem tudsz érezni. - Nincs szükségem az érzésekre. - Neked ugyanis megfelel, ami történt. - Hát persze. Csak azt nem értem, hogy neked miért nem fe-lel meg. - Micsoda?! - Hiszen jól jártál. Most te vagy az egyedüli örököse annak, amit sok milliárd ember hozott létre. Használd ki ezt, egyél-igyál, válaszd ki magadnak a legjobb ruhákat, autókat, fürödj az aranyban. Hát nem erről ábrándoztál, nem erről ábrándo-zott mindenki a katasztrófa előtt? Most mitől ijedtél meg? - Hallgass, disznó! Az öreg kiköp. Az analizátor, mint mindig, nyugodt. - Meguntalak. Szerencsére nemsokára megszabadulok a je-lenlétedtől. Meghalsz, én pedig még évszázadokig létezni fo-gok, amíg lesz tüzelőanyag a reaktorban. És akkor senki sem fog zavarni. Az öreg hallgat. A gép és az ember most megint a maga gondolataival van elfoglalva. Így telik el ez az éjszaka is. Az új nap fénye megvilágítja az öreg fáradt arcát. - Nem - mondja egészen halkan -, én nem akarok meghalni addig, amíg meg nem értettem, hogy miért történt.

Most már nem tud kimenni az utcára. A gép lábánál ülve, fekve napokon át a rádió beállítóját tologatja. A légköri kisü-lések zajából időnként hangokat, női nevetést, zenét vél halla-ni. Ekkor felugrik, és füléhez szorítja a rádiót. - No, mi van? - kérdezi gúnyosan a gép. - Semmi, csak azt hittem... Már csak néhány konzervdoboza maradt, emiatt azonban nem aggódik. Tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Végre elkövetkezik a nap, amikor már a kezével nem bírja elérni a rádiót. Hanyatt fekszik, és hihetetlenül ismerős, halk zümmögést hall. - Hallod? - kérdezi az öreg. - Mit? - A zümmögést.

135

- Hallucináció - feleli az analizátor - nincs ott semmiféle zümmögés. Fekete pont köröz a szeme előtt. Akkor sem tűnik el, ha be-hunyja a szemét. - Légy, hallod?! Igazi légy! - Ostobaság! Egyszerűen haldoklasz. - Nem, légy - ismétli makacsul az öreg -, eleven légy. Különös, kotkodácsoló hangok törnek fel a készülék hang-szórójából. Mintha nevetne a gép. A hangok azonban hirtelen keserves üvöltésbe csapnak át, amely megtölti az intézet egész épületét. - Ne merészeld! - kiabálja a hangszóró. - Ne merészelj meg-halni! Előbb kapcsolj ki engem! Ne hagyj egyedül, félek!

Dalos György fordítása

136

MÁSODSZÜLETÉS

A keskeny, homokos földnyelv mélyen benyúlt a tengerbe. A homokon fekvő férfi hallotta a lábáig hömpölygő hullámok moraját. Álmatlanságtól gyulladt szeme a pislákoló csillago-kat bámulta. Menekülni kellene, hiszen ott, a kérlelhetetlen, ragyogó égben halálos veszedelem rejlik. Feltámaszkodott a könyökére, de rögtön nyögve visszaesett a hátára. A tengerből előkúszó idomtalan, otromba testre lett figyelmes. Kígyószerű csápjai tekeregve tapogatták a nyirkos homokot. Reménykedve még egyszer a magasba nézett. Késő! Egy óriás madár sötét árnya keringett az égen. Késő! Most! A madár szárnyán levő pókháló-finom antennák közlik a csápos lény agyában elhelyezett parányi vevőkészülékkel mindazt, amit látnak. A férfi eltakarta szemét, és a hasára feküdt. Az éjszakai rémlátomás szertefoszlott a pirkadat előtti köd-del. A férfi még néhány percig feküdt ott, arcát a párnába fúrva. Aztán az oldalára fordult, és kinyújtotta a kezét. A csörgőkígyó szeme, amely egész éjjel figyelte, zöldes fénnyel felvillant a homályban. Valahol a tudata mélyén fel-bukkant a parancs: "támadni!". A kígyó agyában a feszültség halk sercenését felfogta a triódahálózat. Válaszul egy fémkar egy csomag cigarettát nyújtott az ágyhoz. A szobát bevilágította az öngyújtó kékes lángja. A férfi rágyújtott. Immár nyugodtan hozzákezdett álmának elemzéséhez. Hát igen, mindebben van valami ésszerű. Persze a szörnyeteg - badarság, csupán a felbolygatott képzelet szüleménye, de maga az a gondolat, hogy egy ragadozó madár látószervét fel-használjuk valaminek a felkutatására, figyelmet érdemel. Eh-hez azonban az kellene... Az ablakpárkányon álló üvegkalitkába zárt kakasfej meg-érezte a hajnal közeledtét. Hangtalanul kitátotta a csőrét, s üd-vözölte a felkelő napot. A madár agya huzallal egy fémpók lábaihoz volt kötve, amik gyorsan mozgásba lendültek, és fel-húzták a függönyt. A férfi felkelt, és öltözködni kezdett.

137

Alfa 312-nek hívták. Természetesen volt rendes neve, amit születésekor kapott, de hát más dolog az, hogy hogyan hívják az embert gyermekkorában, amikor még senki sem mondhatja meg, mi lesz belőle, és megint más az index, amely magában foglalja mindazt, amit az ember az életben elért. Alfa 312. Elegendő bepillantani a zseblexikonba; és azonnal megállapíthatjuk, hogy a 312-es szám a Bionika Intézetet je-lenti, azt az intézményt, amelynek az emberiség a technika teljes forradalmát köszönheti. Ami pedig az Alfa jelentését illeti, hát azt minden dedós tudja, hogy egy intézmény keretén belül ez jelzi a legfelsőbb hatalmat. Alfából mindenütt csak egyetlenegy példány lehet. Béta lehet három, tau tíz, és végül korlátlan példányban lehet a pszi meg az Omega, de az igazgatást megtestesítő alfából mindig csak egyetlenegy van. Éppen ezért az indexe előtt soha sincs számsorolás. Így pél-dául a rangsorban 3 Lambda 312 alárendelt 2 Lambda 312-nek, csupán az Alfának nincs felettese, sőt vele egyenrangú-sincs. Ez a kitűnő szervezeti felépítés magából a természetből vette a példát. Mert ha már elkezdtünk tanulni tőle, akkor az ördögbe is, miért ne használnánk ki a csordákban érvényes alárendeltség századokon át jól kipróbált rangsorolását? Ami pedig az indexek számokkal való bonyolult jelölését illeti, er-ről mindenekelőtt az ókori görögök tehetnek, akik - ki tudja miért - megelégedtek egy huszonnégy betűs ábécével. Alfa papucsba bújtatta a lábát, és az ablakhoz lépett. A számító-előrejelző, amely egész éjjel a háztetőn felállított különleges medencében tartott békák magatartását elemezte, mára száraz időt jelzett. Annál jobb! A konyhában büszkén nézett a saját művére, a Programo-zással Irányított Automatikus Tűzhelyre. Ez a króm és fehér zománc berendezés inkább emlékeztetett orvosi műszerre, mint konyhai felszerelésre. Alfa az indítókart a pulton levő "rántotta" felirat elé állítot-ta, egy serpenyőbe vajat tett, beleütött két tojást, és lenyomta a kapcsológombot. Ekkor az irányítórészlegben bóbiskoló (s különleges mutáció révén létrehozott) patkány villamos töltést kapott a jobb oldalába. Balra ugrott, s ezzel bekapcsolta a me-legítés reléjét.

138

Alfa immár foglalkozhatott más dologgal, a rántotta sorsára nem kellett ügyelnie. Amire a serpenyő hőmérséklete a meg-adott határt eléri, a patkány villamos töltést kap a bal oldalá-ba, és kikapcsolja az érintkezést. Ez így folytatódik mindad-dig, amíg a patkány kifinomult szaglószerve nem érzékeli a kívánt minőségre sült tojás illatát. Ekkor lépnek működésbe a nyálmirigyek. Amint az érzékeny mérőműszer az állat szájsa-vójában bekövetkezett változást megállapítja, azonnal kikap-csolja az egész berendezést. Egyszerű, mint minden, ami zse-niális! Nemhiába tartják a patkányokat a legjobb ízlelőknek a világon. A fürdőszobában elegáns kis fekete műanyag doboz várta, amelybe egy elektromos angolnát zártak. Enyhe nyomás a do-boz puha fedelén, és az angolna elektromostöltés-megindítója kibocsátotta a fogkefét működtető miniatűr vibrátort. Mondhatnak bármit, de a bionika óriási tudomány! Sajnos a hideg meg meleg vizet adó csapokat még nem au-tomatizálták, bár erre vonatkozóan is volt már egy-két elkép-zelés. Addig azonban, amíg nem fejeződnek be az aranyhalak szabályozta keverők próbái, addig gondolni sem lehet soro-zatgyártásukra. Itt Alfa töprengéseit egy csengő dallamos hangja szakította meg. Jelezte, hogy kész a rántotta. A bionikok vezére gyorsan megtörölte arcát, és a konyhába indult. Mi történt? Hogy lehet, hogy az aranyos hártyával bevont rántotta helyett félig nyers tojások úszkáltak a serpenyőben? A teremtését neki! Csak ekkor jutott eszébe, hogy a patkány tegnap reggel óta nem kapott enni. Így érthető, miért indult meg a nyálkiválasztódás előbb. Alfa kavargatni kezdte az enyvre emlékeztető tojásfehérjét, undorodva elfintorodott, s reggelijét odaadta a patkánynak. A kávét - tekintettel valamennyi rágcsáló teljes közönyére e varázslatos ital iránt - kénytelen volt egy közönséges villamos főzőlapon elkészíteni. Alig maradt ideje, pedig még meg kellett etetni valamennyi automatát, és elvégezni a garázsban a napi megelőző karban-tartást. A vadonatúj szökdécselő gépkocsi láttán a technikai csodák birtokosának arca gondterheltté vált.

139

KM-1 típusú kitűnő, négyüléses, "macska-egér" elv alapján működő kocsi volt, de az üzemeltetés helyéről beérkező bizo-nyos adatok egy kis nyugtalanságot váltottak ki. Nem, persze nincs semmi komolyabb baj, de mégis... Alfa felemelte a motorház fedelét, s meggyőződvén az álla-tok jó állapotáról, levegőt szivattyúzott a lökhárítókba. Aztán a vezető helyére ült, lenyomta a pedált, felemelte az ellenzőt, amely a vörös szőrű kandúr fülkéjét elválasztotta a kis furattal összekötött két üzemelő kamrától. Az egyik kam-rában egy kis egér éppen szalonnabőrt lakmározott. A kandúr, ahogy megszimatolta az egérszagot, a cél felé ug-rott. A kandúr receptorairól felfogott bioáramok a kormány-szerkezet segítségével mozgásba hozták a légpilléreket, és a gépkocsi pontosan megismételte az állat könnyed szökkené-sét. Az egér besurrant a mentőfuratba, és a másik kamrában ta-lálta magát, ahol ismét megtámadta a válaszfalat könnyen le-győző kandúr, s ezután minden kezdődött elölről. A gépkocsi kiszökkent az utcára. Alfa a vezetőfülke tetején ülő postagalambra kapcsolta az irányítást, és elégedetten dőlt hátra az ülésen. A galamb kitű-nően ismerte az utat. Így hát milyen gyakorlati hasznot lehet húzni a mai álom-ból? Már régóta foglalkoznak azzal, hogy miként vezessék át az élő szemből érkező videojelzéseket speciális berendezések-be, de a gyakorlati eredmények még igen távoliak. Legjobban a rovarokkal áll a dolog, leszámítva az idomításukkal járó ne-hézségeket. Ekkor olyasmi történt, amit a konstruktőr nem láthatott elő-re. Talán a renyhe kandúr fáradt bele a hasztalan ugrándozás-ba, talán az általa kifundált újabb módszernek volt szüksége mélyebb helyzetelemzésre, ezt pontosan nem lehetett megál-lapítani. Mindenesetre az impulziók legfőbb forrása abba-hagyta az ugrálást, és mellső lábával a válaszfalnak támasz-kodva szemlélődésbe merült. Miután ez a manőver megismétlődött, a gépkocsi erősen rázni kezdett, és utasának feje a műszerfalhoz ütődött. Egyébként ez a bosszantó közjáték nem tartott sokáig. A kandúr pillanatok múlva ismét hozzálátott kötelessége teljesí-téséhez, az esemény egyetlen következménye a vezető homlo-kát csúfító dudor lett.

140

Ahhoz mégis elegendő volt, hogy a tulajdonos kedvét egész napra tönkretegye. Alfa sötét felhőként vonult be a vezetése alatt álló intéz-ménybe. Az előcsarnokban heverő Fő Strázsa, megszimatolva a belé-pési engedélyül szolgáló kölnivíz illatát, barátságosan csóvál-ni kezdte a farkát. Az eb csöngetésére működésbe lépett biopotenciálok meg-adták a megfelelő jelzést, és az új technika szentélyének szen-télyét az illetéktelen tekintetektől óvó acélkapuk lassan szét-nyíltak. A komor gondolatokba mélyedt Alfa megindult dolgozó-szobája felé, még azt is elfelejtette, hogy odanyújtsa a buzdító cukordarabot a Strázsának. A diktafon, három tömbből állt: a beszéd hangjait elemző papagájból, a bioáram-erősítőből és a leíró-berendezésből. Alfa közelebb vonta magához a papagájt, hogy lediktálhas-sa a parancsot, de idejében eszébe jutott, hogy egy speciális teszt segítségével be kell járatni a készüléket. A papagájnak ugyanis csökkent a mássalhangzók s főleg a sziszegő hangok kiválasztását illetően a szelektív képessége. S ezért a diktafon használata előtt mindennap lehetőséget kellett adni a madár-nak, hogy hozzászokjék a kiejtés sajátosságaihoz. Alfa megreszelte a torkát, igyekezett minél világosabban ki-fejezni magát. - Szalamandrának születtem, szürkés, szederjés őszutón; sa-létromos sós sártenger felett saskeselyű szálldogál széttárt szárnyakkal, szélsebesen, szemét szikrázva szegezve a szőke szociálpolitikusra... - Hülye! - jegyezte meg mélabúsan a papagáj. Alfa felpattant. Megint a laboránsok tréfája! Mikor hagyják végre békében ezt a madarat?! A leíró-berendezés szalagjára pillantott. A fene tudja, mi állt rajta! De más lehetősége nem volt. Az intézetben nem volt más készülék, amelynek segítségével gondolatait papírra vethette volna. Azt a körülményt, hogy a ceruzával való írás egyenértékű lenne a fő álláspont feladásával, már számtalan-szor hangoztatta a sajtónak, a rádiónak meg a televíziónak adott különböző interjúkban. Nem, százszor inkább az ilyen halandzsa!

141

Alfa felsóhajtott, és gyűlöletes pillantást vetett a papagájra. Elkezdett diktálni. A leírószerkezet hengerei alól kikerült parancs felkelthette volna bármely nyelvész érdeklődését.

Bionika Intézeti Parancs Az utobi időben megfigyelhetők ojan uj mmü-szaki minta darabok gyártásba adása ameje-ket laboratoriumi uton még nem elenőriztek megfelelően pont mint például a ssökenő af-tomobil esetében történt a mej bizonyos mu-tatok alapján eléri a világsinvonalat mégisz szok defektuszsal rendelkezik pont ezért meg-parantcsolom a megbizhatosági ostály terjes-se elém azon intézkedések tervgrafikonját amej megakadájoza a ki nem probált nem el-enőrizet modelek sorozat gyártását a felsze-relészi ostály egy hetes határidőn belül há-riccsa el az aftomobilok minden defektjét

Alfa

Alfa elolvasta a parancsot, és a karélfai nyírfából készült szép dobozhoz kötött denevér fülébe kiabálta: - Egy Béta jöjjön be hozzám! Egy perc múlva már kopogtak is az ajtón. - Bejöhet! Az első helyettese lépett a szobába. - Tessék! - Fogja! - Alfa odanyújtotta a parancsot tartalmazó lapot. - Olvassa el, és intézkedjék a végrehajtásáról. - Hm... - Úgy látszik, Béta mégis csak kisilabizálta a papa-gáj és az írógép-hibrid művét. - Valami történt, reklamációk érkeztek be? - Ebben gyönyörködjék! - Alfa mutatóujjával a homlokára mutatott, ahol már ott díszelgett a teljesen kifejlett dudor. - Szerencsére a dolgot megúsztam ennyivel, történhetett volna sokkal rosszabbul is. - Meghibásodott a kormány? - Nem, a kandúr bolondozott. - Hm...

142

- Persze megérti - folytatta Alfa -, hogy a történteket nem kell dobra verni. Hiszen az első széria egynéhány példánya... – S valamit a fülébe suttogott a helyettesének, amitől annak egészen megváltozott az arca. - Nem, nem! - kiáltott fel izgatottan Béta. - Ott ilyen inci -densek nem fordulhatnak elő! Jól emlékszem, a nullszéria el-ső darabjait a legjobb kondícióban levő szibériai kandúrokkal láttuk el. Nincs egyetlenegy kétes példány se közöttük, mind a legnemesebb fajtiszta, magam ellenőriztem! - Fajtiszták! - mosolyodott el Alfa. - S maga azt hiszi, hogy fajtiszta példányokkal ilyesmi nem fordulhat elő? Hát nem ré-gebben, mint tegnap... - s ismét suttogóra fogta a hangját. Béta egészen megrökönyödött. - Ez lehetetlen! - Biztosíthatom róla, hogy így volt. - Igen... - Béta gondolkodott. - Végül is jelentősen fokozhat-nánk az egész konstrukció megbízhatóságát, ha megkettőzzük a kandúrokat... Igen, ez az! - A szeme felcsillant. - Két kandúr és két egér! Ha az egyik pár csődöt mond... - Ostobaság! - szakította félbe szárazon Alfa. - Még csak az hiányozna, hogy egymásnak essenek. Képzelje csak el, mi történne! Nem, itt új ötletekre van szükség. - S mi legyen az eddig kibocsátott példányokkal? - Megtaláljuk a módját a kicserélésükre. Így hát, megismét-lem, új ötletekre van szükség. - Új ötletekre... - Béta megvakarta a tarkóját, de onnan egyetlen új ötletet sem húzott elő. - Hülye! - rikoltotta a papagáj. - Ez is kitűnő ajándék, mondhatom! - Alfa ujjával a diktafon felé bökött. - Látta, mit gépelt le?! Így dolgozik a maguk he-tedik osztálya, szép kis munka! - Most egy újabb variánson dolgoznak, szarkákkal kísérle-teznek, s ígérik, hogy nagy szelektivitása lesz. - Ígérik! Márkét év óta csak ígérgetnek. Szégyen és gyalá-zat, ország-világra szóló reklámot csaptak körülötte. Akkor is megígérték. Béta okosan hallgatott, hiszen neki is közvetlen része volt a diktafon első variánsának kidolgozásában. - Így hát - Alfa ujjával dobolni kezdett az íróasztalon - a KM-1 gépkocsi gyártását leállítani. Egy héten belül terjessze

143

elém a gyökeres modernizációra vonatkozó elképzeléseit. Még egyszer megismétlem: teljesen új ötletekre van szükség. - Talán... - Béta zavartan elhallgatott. - Talán térjünk vissza a kúszó variánshoz? - Semmiképpen! Hát nem emlékszik, mily hatalmas port ka-vart fel? Csak a kabinba szerelt légtisztító berendezés milyen nagy költséggel járt. Hát a sebesség? - Igen... A papagáj ismét megpróbált szóhoz jutni, de Alfa még ide-jében ráborított egy szemcsés műanyagból készült burát. - S hogy állunk a lépdelő szekérrel? - tette fel a kérdést Bé-ta. - Hiszen annak idején mi... - A lépdelő szekér túlhaladott. Egyetlenegy állat sem ren-delkezik olyan léptekkel, amelyeket utánozhatnánk anélkül, hogy kiráznánk az utas lelkét. - A kocsiszekrényt mágneses mezőre lehetne felszerelni. - Kizárt dolog! Bonyolult és nehézkes. Azt is vegye számí-tásba, hány felesleges akkumulátort kellene magával cipelnie. - Hm... Néhány percig némán üldögéltek. Béta törte meg a csendet. - Jelentkezett egy öregember, feltaláló. Egészen agyalá-gyultnak látszik. De többször fordult hozzánk egy önműködő jármű furcsa tervével. - Na és? - A tervet természetesen elutasítottuk, kritikán aluli, de meglehet, ha új ötleteket keresünk... - Milyen elvi alapokra építette a tervét? Béta elvörösödött. - Az igazat megvallva, már nem emlékszem rá, még tavaly történt. Tegnap az iratok rendezgetése közben rábukkantam a címére. Meghívhatjuk. - Nos - sóhajtott fel Alfa -, hívja meg a maga öregemberét.

- Nos - szólalt meg leereszkedően Alfa -, magyarázza el, hogyan működik mindez. Az öregember fölényesen elmosolyodott. - Mit kell itt megmagyarázni? Hiszen ez egy ló. - Látom én, hogy nem krokodil. Mutassa meg, hol alakul-nak át az idegimpulzusok erőtérré. - Mivé?

144

- A ló nyakán látom a mágneses jármot. Ettől a járomtól két rúd vezet a szekérhez. Ezenkívül két kábel húzódik az állat szájától. Bizonyára a nyakcsigolyákban levő bioáramok köl-csönös viszonya a mágneses mezővel... - Dehogy - vágott szavába az öregember -, ez itt a hám, ezek a kocsirudak, ez pedig a gyeplő a hajtáshoz. - Igen - mondta Béta. - De hol van a kormányszerkezet? - Micsoda? - Azt kérdem, mi kormányozza a szekeret? - Én kormányozom, vagy maga, ha felül rá. Amerre a gyep-lőt irányítja, arra megy. - Nagyszerű! - mondta Béta. - S összesen hány relé van? - Micsoda? Alfa összeráncolta homlokát. Ennek már amolyan csalás szaga volt. - No, tegyen csak két fordulót itt a pályán - fordult az öreg-emberhez. - Azt lehet. Az öreg felült a szekérre, ajkával cuppantott egyet, és az egész tákolmány elmozdult a helyéből. Alfa úgy bámulta a forgó kerékagyat, mint akit megbabo-náztak. - Na, elég - mondta, amikor a kocsi megtette az első kört. - Hazamehet. - Megvizsgálják a javaslatomat? - kérdezte az öregember. - Megvizsgáljuk, megvizsgáljuk - felelte Béta. - Mikor jöjjek el a válaszért? - Majd értesítjük. Amikor eljön az ideje. - Gyű, te, Kedves! - kiáltott fel az öregember. és a ló kigör-dítette a kocsit az utcára. - Nos? - kérdezte félszegen Béta. - Badarság! Az állati izomerő közvetlen felhasználásának egyáltalán nincs jövője. Ezenkívül az ilyen kezdetleges kor-mányzási módszer a közlekedés legelemibb biztonságát se ga-rantálja. Az igazat megvallva, engem főleg az a kerek valami érdekelt, amin a kocsi mozgott. Talán... - Alfa egy kissé za-varba jött. - Nos, talán, ha a kandúr ugrását sikerülne ilyen forgó szerkezetté átalakítani... - Nagyszerű ötlet! - kiáltott fel Béta.

145

- De - folytatta Alfa egy kis szünet után - ilyesféle átalakító szerkezet nem létezik, és nem is létezhet. A természet nem is-mer forgást. Béta felsóhajtott. - Nos, akkor mit teszünk? - tért vissza a földre a fellegek közül. - Meg kell kettőzni a kandúrokat. Személyesen ügyeljen arra, hogy teljesen elszigeteljék őket egymástól! - Meglesz! - jelentette ki Béta. A kerék nem született meg újra. A csoda sohasem ismétlő-dik meg, azért csoda.

Wessely László fordítása

146

A KAPCSOLAT NEM JÖTT LÉTRE

Az emberiség hosszú esztendőkön át készülődött erre az eseményre. A Föld legnagyobb csillagvizsgálóinak rádiótele-szkópjai tervszerűen tapogatták ki a tér mélységeit. Idegen bolygók civilizációinak jelzéseit kutatták, nyelvészek meg matematikusok módszereket dolgoztak ki arra, hogy idegen világok képviselőivel érintkezhessenek, a tizenéves ifjak szer-ves kova meg fluorhidrogén testű lények szerelméről ábrán-doztak, a páratlan példányszámoktól fellelkesült tudományos-fantasztikus művek szerzői szinte csámcsogva ecsetelték az antihumanisztikus társadalmi rendszerekkel való összecsapá-sok kiélezett helyzeteit, a tudósok pedig már élvezettel várták, hogy a szomszédos galaktikákon élő kollégáik előzékenyen megfejtik majd a világ keletkezésének legégetőbb titkait. Mindent kiszámítottak és mérlegeltek: a lakott bolygók va-lószínű számát, az ottani lények fejlettségi színvonalát, az Időt és Tért legyőző, elképzelhetetlenül nagy energiaforrások-kal rendelkező szuperintelligens fajok képviseletében a Földre látogató kozmonautákat. Az űrben megalakuló Világegyetemes Ésszerű Együttműkö-désről szőtt ábrándok olyan távlatokat rejtettek magukban, hogy azokhoz képest a mi bolygónk apróbb bajai figyelmet sem érdemeltek. Mindent egybevetve, már nem soká kell várni arra, amikor a csillogó kozmikus felszerelésbe öltözött jóságos bácsik kézen fogják az oktalan és tévelygő emberiséget, és elvezetik az új mennyország kapujához, ahol a kozmosz többi lényével együtt élvezi majd a boldogságot és a békét. Igaz, akadtak szkeptikusok, akik a galaktikák közti százmil-lió év késéssel beérkező információkat kételkedéssel fogad-ták, de acsarkodásaikat senki sem vette komolyan, hiszen a Szárnyaló Ábránd a fény sebességét meghaladó jelzéseket is lehetőnek ítélt. Kissé bonyolultabban festett a dolog, ami a jövendő együtt-működés esztétikai kritériumait illeti. Mindazonáltal hosszan tartó és ádáz vita után a gondolkodó penészgombák és az élő óceánok hívei teljes vereséget szenvedtek. Az ismert tudós, Carlson (nem az, amelyik a tetőn lakik, hanem a másik) mun-kái nemcsak azt bizonyították be, hogy a biológiai fejlődés

147

legmagasabb csúcsán álló lények külső megjelenési formája szükségszerűen azonos, hanem megállapították azt a statiszti-kai átlagtípust is, amely a legelterjedtebb a metagalaktikában. A biokibernetika, az algebrai logika és a játékelmélet mód-szerének alkalmazásával Carlson szintetikusan rekonstruálta a tau-Kita egyik lehető bolygóját benépesítő férfiakat és nőket. Ezt a rekonstruált típust ofszet nyomdai módszerekkel zseb-ben hordható, kis méretű levelezőlapokra sokszorosították, és három nap alatt százmillió példányban szétküldték. A felső tagozatos gyerekek igényelték leginkább. Ez bizonyára azzal magyarázható, hogy Carlson a ruházatot másodrendű apró-ságnak tekintette, és figyelmét elsősorban a felettébb pikáns részleteknek szentelte. Az a Carlson ellen felhozott vád, amely szerint egy igen népszerű, de nem túlságosan reklámozott szórakoztató intéz-ményben fellépő táncosnő meg annak partnere szolgált mo-delljéül, minden alapot nélkülöz, már csak azért is, mivel azok, akik ennek az állításnak hangot adtak, nem kockáztatták meg, hogy a sajtóban is megismételjék állításaikat. Így hát százezer rádióteleszkóp pásztázta a világóceán titok-zatos mélységeit, nyolcmilliárd arc várt állandóan arra, hogy elmosolyodjék, kétannyi kar állt készen az ölelésre, hatvan-millió szűz lány tett fogadalmat, hogy sorsát az idegen boly-góról jöttekkel fűzi egybe a szerelem szálaival, az ifjak egész hadserege várta türelmetlenül, mikor hagyhatja el elsőnek a szülőföldet, hogy odaállhasson a Nagy együttműködés zászla-ja alá... Mindazonáltal, amikor mégis bekövetkezett...

- Rádiógram az X26-371 parancsnokától. - Az Addisz Ab-eba-i nemzetközi légikikötő ügyeletese egy fehér lapot tett a parancsnok asztalára. - Nem zavartam volna ezzel, ha nem... - Történt valami? - Nem, de... - Hm... - a parancsnok kétszer is elolvasta a rádiógramot, és kérdő pillantást vetett a diszpécserre. - Bizonyos abban, hogy a rádióslány nem kevert valamit össze? - Esküszik, hogy mindent szóról szóra jegyzett fel. Eleinte igen jól lehetett hallani, aztán a kapcsolat hirtelen megsza-kadt.

148

- Különös! Ezután még egyszer elolvasta az üzenetet. "17 óra 13 perc. 26 fok 31 perc északi szélesség, 20 fok 10 perc keleti hosszúság, magasság 2000 méter, sebesség 1500 kilométer egyenesen, a vonalban látható teke alakú szivár-vány körülbelül ezer méter átmérőjű, feltehetően..." A rádiógram itt megszakadt. - Nos, és maga mit gondol? Az ügyeletes vállat vont. - Attól félek, nem minden esetben tartják be a Főigazgató-ság rendelkezését, hogy a legénység kerülje a fedélzeti báro-kat. - Ostobaság! - A parancsnok odalépett a falhoz, és ceruzá-val megjelölte a rádiógramban jelzett koordinátákat. - A repü-lőgép egy kissé eltért a kijelölt útvonaltól, és ekkor a Líbiai-sivatag felett repült. Bizonyára a szokásos délibáb. Próbálja meg még egyszer felvenni velük a kapcsolatot. - Igenis. A parancsnok elővette fiókjából a diszpécser- jelentést. Az X26-371 repülőgép, Sidney-Madrid útvonal. Hetven utas. Most kellene leszállniuk Algírban. A parancsnok Leicester, a Társaság egyik legjobb pilótája, aligha tehette meg... Az ügyeletes visszajött. - Nos, mi van? - Nincs kapcsolat. - Kérdezze meg Algírt. - Megkérdeztem. Semmit sem tudnak. - Azonnal tegyenek meg mindent a felkutatásukra. Kapcsol-jon össze Sidneyvel.

Másnap a világ valamennyi újságja szenzációs közlemé-nyekkel jelent meg. Az X26-371 repülőgép roncsait megtalálták a Líbiai-siva-tagban, nem messze attól a helytől, amelyet az utolsó rádió-gramban jeleztek. A kiküldött vizsgáló bizottság véleménye szerint a repülőgép a levegőben felrobbant. A személyzet meg az utasok életüket vesztették. Az újságok azonban nem is magának a katasztrófának szen-telték a fő figyelmet, hanem az azt követő eseményeknek. A szerencsétlenség színhelyétől nem messze, kétszáz méter-nyi magasságban a sivatag felett egy félig áttetsző gömböt fe-

149

deztek fel. A szappanbuborékra emlékeztető szivárványszínű felület 21 cm-től 1700 méterig terjedő rádióhullámokat sugár-zott. Eközben állandóan zsugorodva, lassan közeledett a Föld-höz. A felfedezéstől számított huszonnégy óra leforgása alatt a gömb a felére zsugorodott. A világ valamennyi tudományos akadémiája sürgősen ki-küldte képviselőit a Líbiai-sivatagba. A legtekintélyesebb televíziós társaságok a teleszputnyikok segítségével naponta háromszor sugároztak képeket a titokza-tos gömbről. Végül az ötödik napon a gömb leért a sivatag homokjára, és fülsiketítő robajjal szétpukkadt. A földet érés pillanatában kirobbant mágneses vihar órákon át lehetetlenné tett mindenfajta közlést az éterben. Amikor a kapcsolatokat ismét helyreállították, a képernyők előtt sóvá-rogva várakozó több mint egymilliárd néző a leszállás helyén három tégla alakú, zavaros folyadékkal telt edényt pillantott meg, amelyekben valami meghatározhatatlan mozgott. Az edényekből áradó szörnyű bűz lehetetlenné tette az ope-ratőröknek, hogy közelebbi képet is adhassanak. A teleobjek-tívek segítségével azonban sikerült megállapítani, hogy a fo-lyadékban úszkáló tárgyak a polipra hasonlítanak, és állandó-an mozognak. Immár semmi kétség sem lehetett. Végre ellátogattak bolygónkra az észlény testvérek, akiknek fejlett technikájuk a csillagközi utazásokat is lehetővé teszi. Bár Carlson prognózisa nem vált be tökéletesen, s “ szűz lá-nyok fogadalma is kissé elhamarkodottnak látszott, semmi sem homályosíthatta el a távoli és rejtélyes világok képviselő-ivel való első lélegzetelállító találkozás nagyszerűségét. Egy időre elcsöndesedett az antropocentrikus elmélet hívei és a szuperintellektuális gyíkok hipotézisét támogatók között dúló tudományos vita is. Most mindannyiukat egyetlen nagy igyekezet fűzte össze: minél hamarább megteremteni a kap-csolatot a vendégekkel. A legnagyobb meglepetésre a jövevények semmit sem tet-tek. Nyugodtan úszkálgattak az edényükben, ügyet sem vetet-tek a körülöttük történtekre. A széles tömegek fokozódó kíváncsisága már-már felhábo-rodásba csapott át, de a tudósok, mint mindig, most sem siet-

150

tek. Több mint tíz napon át élénk viták folytak az Egyesült Nemzetek Szervezetének bizottságaiban. Végre megszületett a várva várt kommüniké, amelyben megfogalmazták a probléma megoldásának három módozatát:1. Meg kell határozni, milyen érzékszerveik vannak a jövevé-nyeknek.2. Meg kell találni a módot, amellyel értésükre adható, hogy értelmes lényekkel van dolguk.3. Meg kell teremteni a közös nyelvet. A plenáris ülésen megválasztottak egy parlamenti csoportot, élén Sir Henry Nobellel, a híres nemzetség utolsó sarjával, akinek ősei Hódító Vilmossal léptek Anglia földjére. Az álta-lános vélemény az volt, hogy tökéletes neveltetése és az eti-kett-szabályokban való jártassága indokolja az ő jelölését. Igaz, a kormány külpolitikájára vonatkozó legutóbbi parla-menti vita során az ellenzék vezére kételkedett abban, hogy Lord Nobel bebizonyíthatná-e: valóban az értelmes lényekhez tartozik, de miután a miniszterelnök kifejtette, hogy ellenkező esetben Sir Henry nem foglalhatna helyet a Lordok Házában, a szónok az interpellációt visszavonta. Az eseményt kommentálva, az egyik liberális újság cáfolha-tatlan érveket hozott fel Lord Nobel jelölése mellett. A cikk szerzője szerint a Lord gyermekkora óta kénytelen volt gya-korolni az ehhez hasonló bizonyításokat. Most már a bizottság készen állt a kölcsönös megértés meg-teremtésére. A Líbiai-sivatagba koncentráltak mindent, ami csak előse-gíthette a kitűzött feladat megoldását. Hatalmas akusztikai berendezések, rövid-, közép- és hosz-szúhullámon működő rádió-adóállomások, szint- és gyújtó-pont-intenzitást változtató fényszórók várakoztak a helyszí-nen, hogy segítségükkel megállapíthassák: a jövevényeknek milyen érzékszerveik vannak. De mindez kevésnek bizonyult. A folyadékba merült furcsa lények egyetlen próbálkozásra se reagáltak. A kapcsolatfelvételre kijelölt bizottság viharos ülésén kü-lönböző vélemények csaptak össze. A matematikusok szerint át kell térni a geometria nyelvére, amely egyformán hozzáfér-hető minden értelmes lény számára; a művészetteoretikusok a zenéhez ragaszkodtak, a vegyészek strukturális képleteket

151

ajánlottak, a mérnökök a földi technika vívmányaival akarták elképeszteni a vendégeket. A váratlan és ötletes megoldást mégis az elnöklő Lord No-bel találta meg. Javasolta, hogy próbálják ki az összes mód-szert egymás után, de addig is adjanak neki lehetőséget a sze-mélyes kapcsolat felvételére. Ez a terv mindenkit kielégített. Az albizottságokban ismét pezsgett a munka. Több tucat repülőgép szállította az anyagot a sivatagba egy gigászi képernyő és az Egyesült Nemzetek zenekarának elhelyezésére szánt szabadtéri színpad felállítá-sára. Hat zeneszerző sürgősen hozzákezdett egy kozmikus szimfónia megalkotásához C-dúrban. A műszaki albizottság-ban bizonyos súrlódások léptek fel. Hosszú viták után lehető-séget adtak az Egyesült Államoknak, hogy bemutasson egy floridai automobilversenyt, Franciaországnak pedig megen-gedték, hogy megismertesse a jövevényeket a nylonbundák gyártási módszerével. Időközben Lord Nobel felkészült a felelősségteljes és meg-tisztelő küldetésre. Méltatlankodva utasította vissza a szakem-berek javaslatát, hogy gázálarcot húzzon, s így védekezzen a jövevények által kibocsátott kábító bűz ellen, a sajtó képvise-lőinek pedig úgy nyilatkozott, hogy egy igazi úriember soha-sem mutathatja meg, hogy észrevett olyasmit, ami eltér a jó modortól. "Az ilyen esetekben - tette hozzá - a jól nevelt em-ber inkább megfullad, semmint befogja az orrát." A parlamenti képviselők csoportja, élükön előkelő vezető-jükkel, külön-repülőgéppel érkezett a találkozás színhelyére. A rekkenő hőség ellenére fekete frakkban és kikeményített ingben érkeztek, s ez előnyösen megkülönböztette őket az új-ságírók meg a filmoperatőrök rövidnadrágos és cowboykala-pos népes csapatától. Lord Nobel feltette a monokliját, és ünnepélyes léptekkel megindult ama három titokzatos edényirányába. Öt férfiból álló kísérete egy kissé távolabb követte. Ötvenméternyire a jövevényektől a Lord egy kissé megha-jolt, méltóságteljes üdvözlő mozdulatot tett, és egy pillanattal később ájultan terült el a homokon. A csoport többi tagja, megszegvén az alaposan kidolgozott szertartást, a delegáció fejét lábánál fogva biztosabb helyre vonszolta. Eközben nem-csak hogy ott hagyták az elejtett monoklit, de a legilletlenebb módon orruk elé batiszt zsebkendőt dugtak.

152

Ez az előre nem látható esemény egy kis zavart okozott, de a matematikusok rögtön átvették a kezdeményezést. Az óriási vetítővásznat megtöltötte a "püthagoraszi táblá-zat". Egy háromszög befogóira épített két négyszög a multip-likációs módszer segítségével elszakadt a helyéről, bizonyta-lanul odakúszott az átfogón levő négyzet mellé, és maradék nélkül elhelyezkedett benne. Az emberi gondolkodás hatalmának eme nagyszerű és száz-húszszor megismételt tanújele sem váltott ki, sajnos, semmi-féle reakciót az edényekben. Ekkor a bizottság rövid tanácskozás után egyhangúlag elha-tározta, hogy beveti a nehéztüzérséget - a zenét. Amíg a vetítővásznon két neves komikus eljátszotta a nyel-vészek által megírt jelenetet, amelyből a jövevényeknek vilá-gosan meg kellett érteniük, hogy a földieknek nem idegen a "több" és a "kevesebb" fogalma, addig a zenészek elfoglalták helyüket a számukra megépített színpadon. A nap már lement, de az izzásig hevült homok csuromvizes-re izzasztotta az embereket. A napközben átforrósodott szín-padon melegebb volt, mint egy kemencében. A komikusok, miután kicserélték a megfelelő mennyiségű üveget meg napernyőt, már befejezték a nyelvészek feladatát, de a zenekar még mindig csak a hangolásnál tartott. Végre befejezték az előkészületeket. A világ legjobb ötszáz zenésze mereven várt, hogy a kar-mester intsen. A C-dúrban írt kozmikus szimfónia mély, búgó hangokkal indult. Az ősanyag óriási gömbje lassan zsugorodott, forgott a teremtés előtti űrben. Robbanás! A húros hangszerek eszeve-szetten nekilendültek, felzúgott a galaktikák összeütközése és szétválása, a hangok viharos óceánja. S íme, a száguldó, forrongó üvöltésbe belopódzik egy egy-szerű és szigorú motívum - a születendő élet előrejelzése. Büszkén harsognak a harsonák: a legegyszerűbb szénhidráto-kon kívül megjelentek az első aminosav-molekulák. Egyre erősbödik a dobok pergése, igyekszik elnyelni a sí-pok és fuvolák szelíd hangját. A halál gyászos hangját dalol-ják a nagybőgők, az Enyészet győzelmét jövendölik az Élet felett. A zenészek senyvednek a hőségtől. A keménygallérok és ingmellek nedves rongyokká gyűrődtek, többen titokban ki-

153

gombolták a zakójukat meg a mellényüket, de a karmesteri pálca nem ismer irgalmat, nem enged pihenést. Csattognak a dinoszaurusz állkapcsai, az élő testek halált megelőző üvöltése száll fel, a repülő gyíkok szárnycsattogása, forrongó gejzírek sistergése, kitörő vulkánok dübörgése, majd hirtelen ismét tiszta és szelíd motívum. Bekövetkezett a leg-nagyobb csoda: trillió halált és születést követően a szürke protoplazmából megjelent a Földön a homo sapiens. Halk suttogás hallatszik a képernyők előtt. A zenekar előtt megvilágított emelvényen megjelenik egy női akt, Carlson rekonstrukciójának megtestesítése. Aranyszínű tűsarkú cipőn és hosszú fekete harisnyán kívül, amelyet a térd fölött csengettyűs, csipkés harisnyakötő tart, semmi sincs rajta. A nő táncol. A színes fényszórók hol égnek emelt karjait és hátravetett fejét, hol napbarnított, sudár tör-zsét, hol lassú ütemben ringó csípőjét emelik ki a homályból. A hangok keringéséből ekkor az észtestvérek felé vágyako-zó emberi lélek sóvárgása csendül ki. Egyre kivehetőbbé válnak a hegedűk, egyre gyorsabb a csí-pő ringása, egyre jobban hallatszik a csengettyűkíséret. És ekkor olyasmi történt, amit senki sem várt. A jövevények akváriumából kiemelkedett három tekergő szalag, és a szerpentinhez hasonlóan a zenekar irányába lebe-gett. Egy pillanatig megálltak a táncosnő közelében, majd a zenekar fölé szálltak, megtekerődztek a zenészek feje felett, és éppoly gyorsan, amint jöttek, visszatértek az akváriumba. Az egész világ felhördült. Ezt a művészet megcáfolhatatlan hatalmának tudták be, amely képes a kozmoszban élő értel-mes lények egyesítésére, függetlenül fejlődésüktől és biológi-ai alakuktól. Úgy látszott, hogy a zenészek többé nem éreznek sem fá-radtságot, sem hőséget. Hangosan és diadalmasan csendült fel a szimfónia befejező része, dicsőítve a Nagy Együttműködés új korszakát. Eközben az edények a jövevényekkel ismét szivárványhár-tyába burkolóztak, és a fényszórók sugaraiban csillogó gömb a finálé akkordjainak hangjától kísérve felemelkedett a csilla-gos ég titokzatos messzeségébe.

A 136-ik kozmikus csoport jelentése a Nagy Mindentudó Agy Tanácsának:

154

A Mindentudó Agy bölcsessége és akara-ta folytán megszerveztük a csillagok galak-tikus tömkelegében található értelmes lé-nyek felkutatását, a Tanácsi Jegyzőkönyv 294-es számú bejegyzése szerint. A tanulmányozás tárgyául a sárga törpe harmadik bolygóját választottuk, amely lég-körében 21 % oxigént tartalmaz. E bolygóra a túltelített tér módszerével jutottunk el. A bolygó felülete sima, homokos talaj. Víztárolók nem találhatók. Ez a körülmény és a magas hőfok meg a fokozott vonzóerő kényszerítő hatására megfigyeléseinket a kompenzáló folyadékot tartalmazó edények elhagyása nélkül kellett végeznünk. A bolygó biológiai összetevője igen sze-gény, két végtagon mozgó lények képviselik csupán. Ezek a lények - úgy látszik – birto-kában vannak bizonyos matematikai alap-fogalmaknak, a mi bolygónkon az óvodák-ban bevezetett nulla fokú oktatás színvona-lán. Megfigyeltük rituális játékaikat meg tán-caikat, de teljes képet nem alkothattunk kul-tikus szertartásaikról, mert próbálkozásain-kat, hogy a szagok szokásos nyelvén kap-csolatot teremtsünk velük, nem koronázta siker. A bennszülöttek árasztotta szagok spekt-ruma roppant korlátozott, és a nyelvészeti elemzés nem hámozott ki belőle semmiféle értelmes jelentést. Alapos okkal tételezhetjük fel, hogy ottlé-tünk utolsó szakaszában mindenképpen igyekeztek fokozni a szagok árasztását, s e célból egy erősen fűtött helyre több száz lényt zsúfoltak össze, és megerőltető fizikai munkára kényszerítették őket. Meglehet-e szagok hozzásegítik őket ahhoz, hogy a kol-

155

lektív munkafolyamatok idején megteremt-sék az egyszerű, egymás közti kommuniká-ciót, ami azonban még ahhoz is teljesen elégtelen, hogy a szagnyelvet beszélő értel-mes lényekhez sorolhassuk őket. A fentiekben kifejtetteket figyelembe véve úgy véljük, hogy vizsgált bolygóval a kap-csolatok felvételére irányuló próbálkozások teljesen céltalanok.

A 136-ik csoport parancsnoka

A jelentést a levéltári tartós megőrzésre alkalmas műanyag szivacs-lapokon a hét szagszisztéma szerint regisztrálták.

Wessely László fordítása

156

A SZÖKÉS

- Hórukk! Hórukk! A legegyszerűbb szerkezet egy deszka, két kötél, és a nehéz kőtömb máris fenn van a taligán. - Indíts! A teher nem nehezebb a szokásosnál, de az apró termetű, csíkos ruhás ember hiába feszült mellével a taligának, képte-len elmozdítani. - Indíts! Az egyik fegyenctárs igyekszik vállával segíteni neki, de már későn. A fegyőr odalép. - Mi történik? - Semmi. - Gyerünk, indíts! Az ember ismét megpróbálja egy lökéssel megindítani a ter-het. Mindhiába. Az erejét meghaladó erőfeszítéstől heves kö-högés rázza meg. Kezét a szája elé tartja. A fegyőr némán kivárja a köhögési roham végét. - Mutasd a kezed! Az előrenyújtott tenyér véres. - Így... Fordulj meg. A fegyenczubbony hátán bélyegző, a fegyőr berajzolja a fü-zetébe. - Az orvoshoz! A beteg helyét egy másik fegyenc foglalja el. - Indíts! - Ez mindkettőre egyaránt vonatkozik, arra is, aki ezentúl a taligát tolja, meg arra is, aki már nem képes rá töb-bé. A taliga elmozdul helyéből. - Bocsánat, parancsnok, nem lehetne... - Mondtam, az orvoshoz! A fegyőr nézi a távolodó görnyedt hátát, és ismét ellenőrzi a füzetébe írt feljegyzést: D p 15/13264. Nos, minden rendben van. A háromszög - szökés a katonaságtól, a négyszög – élet-fogytiglani fegyház, a tizenötös-a barakk, tizenháromezer-két-százhatvannégyes számú fegyenc. Életfogytiglani fegyház. Minden rendben van, csak ez a fegyenc már szemmel látható-an a végét járja. Mehet a gyapotmezőkre. - Hórukk! Hórukk!

157

Ragyogóra csiszolt fém, üveg lumineszcenciás égők szórta fényáradat - különös, szinte tapintható steril tisztaság. A fehér köpenyes férfi szürke, kissé fáradt szeme figyelme-sen néz a vastag szemüveglencsén át. Itt, a medenai földalatti fegyházban nagyra becsülik az emberéletet. Már hogyne érté-kelnék! Minden egyes fegyenc, mielőtt lelke a legfelső ítélő-szék elé állna, köteles levezekelni bűnét azokkal szemben, akik az űr távoli mélyén vívják a történelemben eddig sosem látott harcot a szülőbolygó egyeduralmáért. A hazának uránra van szüksége. Minden egyes fegyencre kirótták a feladatot, s az életét a drága érccel egyenlő értékűnek tartják. Sajnos, most ilyen eset... - Öltözz fel! A sovány, hosszú kéz kapkodva húzza fel a zubbonyt a csontos testre. - Állj ide! Kis nyomás a pedálra, és a szentelt bélyegzőt áthúzza a vö-rös kereszt. Mostantól kezdve D p 15/13264 ismét felveheti az Arp Zumbi nevet. Az emberségesség természetes megnyil-vánulása ez azok iránt, akiket a gyapotmezőkre küldenek dol-gozni. A gyapotmezők. Ezekről pontosan senki sem tud semmit, hacsak azt nem, hogy onnan senki sem tér vissza. Az a hír jár-ja, hogy a teljesen száraz, forró éghajlaton az emberi test húsz nap alatt száraz rőzsévé aszalódik, s kitűnő krematóriumi tü-zelőanyag lesz belőle. - A munka alól felmentlek. Mehetsz. Arp Zumbi a barakknál az ajtóban álló őrnek felmutatja be-teglapját, és máris körüllengi a megszokott karbolszag. A ba-rakk nyilvános illemhelyre emlékeztet. Karbol- meg gyanta-szag. A fehér falak egyhangúságát csak a nagyméretű plakát töri meg "A szökésért kínzatás általi halál jár" felírással. Ez is egyik tanújele annak,- mily nagyra értékelik itt az emberéle-tet: az elvételét is a lehető legnagyobb hatással kell végrehaj-tani. Az egyik fal mellett hatalmas méhkasszerű építmény – re-keszekre osztott hálóhelyek. Célszerűek és higiénikusak. A fehér műanyagon minden kis folt meglátszik. A rekesz nem a kényelmet szolgálja. Fegyház és nem szanatórium. Ez annak a

158

hangnak a kedvelt szavajárása, amely naponta a pszichológiai gyakorlatot sugározza. A rekeszekre osztás megakadályozza a fegyenceket, hogy éjjel érintkezzenek egymással, amikor az őrség figyelme kissé lankad. Az alvóhelyen csak éjjel lehet tartózkodni. Arp Zumbi egy padon tölti a napot. A gyapotmezőkön jár a gondolata. Oda kéthetenként egyszer indítanak transzportot. Összeszedik a fegyenceket valamennyi táborból. Két nappal később ide újoncokat szállítanak. Arpnak úgy rémlik, öt nap-ja, hogy a mellette levő hálóhelyen ez a fura alak megjelent. Amolyan ütődött. Tegnap az ebédnél Arpnak adta a kenyér-adagjának felét. "Nesze - mondta -, egyél, hisz nemsokára leesik rólad a nadrág is." Egy csodabogár! Arp még sose hallotta, hogy va-laki odaadja a kenyerét. Bizonyára félnótás. Este alvás előtt énekelget. Ez is jó helyen fakad dalra. Arp gondolatai ismét a gyapotmezőkön járnak. Tudja, hogy ez a vég, de még sincs elkeseredve. Az ércbányában eltöltött tíz esztendő hozzászoktatja az embert a halál gondolatához. Mégis kíváncsi, milyen lehet ott, a gyapotmezőkön. Amióta csak bezárták, ez az első napja, amit munka nélkül tölt. Bizonyára ezért telik olyan lassan. Arp legszívesebben lefeküdne aludni, de ezt még beteglappal a kezében sem tehe-ti. Ez itt fegyház és nem szanatórium. Mikor Arp társai a munkából visszatérnek, a karbolszaghoz a dezaktiváló folyadék édeskés szaga keveredik. Az uránérc bánya dolgozói munka után sugárfertőzés elleni szert kapnak, zuhanyozás közben. Ez is a fegyencek életének meghosszab-bítását célozza. Arp elfoglalja helyét az oszlopban, és ebédelni indul. A reggeli és az ebéd: olyan idő, amikor a fegyőrök nem né-zik szigorú szemmel, ha megszegik a beszélgetési tilalmat. Teli szájjal nem sokat beszélhet az ember. Arp némán megette az adagját, és várta a parancsot a felál-lásra. - Nesze! - Ez az ütődött ismét felajánlja fél kenyéradagját. - Nem kell.

159

Elhangzott a sorakozóra szólító parancs. Arp csak ekkor vette észre, hogy minden szem rátapad. Bizonyára a hátán le-vő vörös kereszt miatt. Egy megboldogult mindig kivívja a kíváncsiságot. - Hé, élénkebben! Ez Arp szomszédjának szólt, akinek társai már felsorakoz-tak, de ő még mindig ott ült az asztalnál. Arppal egyidőben állt fel, és ahogy helyére igyekezett, Arp fülét alig hallható suttogás ütötte meg: - Meg lehet szökni! Arp úgy tett, mintha nem hallotta volna. A tábor tele van besúgókkal, és semmi kedve kínzások közepette meghalni. Akkor már inkább a gyapotmezők.

A hang hol fülrepesztő kiáltássá erősödik, hol meg alig hall-ható suttogássá szelídül. Az ágyhoz erősített hangszóróból árad. Az esti pszichológiai gyakorlat ideje ez. Az utálatig ismert bariton magyarázza a fegyenceknek, hogy milyen mélyre süllyedtek. Ettől a hangtól senki sem me-nekül, és nem bújhat el, ezt nem lehet egyszerűen kikapcsolni a tudatból, mint a fegyőrök ordítozását. Az ember már úgy hi-szi, hogy figyelmét sikerült a fegyházi életről más irányba te-relnie, amikor hirtelen a hangerősség váratlan változása ismét felajzza a figyelmét. Így van ez háromszor naponta: elalvás előtt, éjjel alvás közben és reggel, öt perccel az ébresztő előtt. Háromszor, mert ez itt fegyház és nem szanatórium. Arp ott fekszik csukott szemmel, és igyekszik elképzelni a gyapotmezőket. A lelkigyakorlat már véget ért, de most a re-kesz válaszfalát érő ritmikus kopogás zavarja. Megint az az ütődött. - Na, mit akarsz? - suttogja a falhoz simulva, s tölcsért ala-kít tenyeréből. - Menj ki a budiba. Arp maga sem érti, mi készteti arra, hogy leszálljon, és meginduljon a barakk vége felé, ahonnan a vízöblítés zaja hallatszik. Az árnyékszéken olyan nagy a meleg, hogy két percnél to-vább senki sem bírja ki. Csuromvizesre izzad, még mielőtt a dolgával végezne. - Akarsz szökni? - Eriggy az...

160

Arp Zumbi dörzsölt fickó, jól ismeri a provokátorok vala-mennyi trükkjét. - Ne félj - suttogja kapkodva a másik. - Én a Felszabadítási Bizottságtól vagyok itt. Holnap megpróbáljuk kivinni és biz-tos helyre eljuttatni az első csoportot. Neked nincs veszteni-valód. Kaptok mérget, ha a szökés nem sikerülne... - Akkor? - Beveszed a mérget. Ez még mindig jobb annál a halálnál, amely a gyapotmezőkön vár rád. Na, benne vagy? Arp maga számára is váratlanul bólintott. - Reggel megtalálod a kenyérben az utasításokat. Légy óva-tos. Arp ismét bólint és kimegy. Tíz év óta először adja át magát az ábrándoknak úgy, hogy a második és harmadik lelkigyakorlatot elengedi a füle mel-lett.

Arp Zumbi utolsónak áll sorba a reggeliért. A helye immár a sor végén van. Mindazok, akiket felmentettek a munka alól, utolsónak kapják az ételt. Az ételosztó közbűntényes langalé-ta végignézett Arpon, és kissé szánakozva dobta oda neki a kenyéradagját, amelyet a többitől elkülönítve tartottak. Arp végez a levessel, óvatosan feltöri a kenyerét. Megvan! A nyelve alá rejti a kis papírcsomót. Most majd várni kell, amíg a többiek kimennek munkára. Felhangzik a sorakozóra szólító parancs. Arp utolsónak lép ki az ebédlőből, és a keresztfolyosóhoz érve balra fordul. A többiek egyenesen mennek tovább. Itt, a kanyaron túl Arp viszonylag biztonságban van. Az ügyeletes a barakkokat takarítja, az őrségváltásnak meg még nincs itt az ideje. Az utasítás igen lakonikus. Arp háromszor elolvassa, s miu-tán úgy érzi, hogy betéve tudja, ismét összegyűri az írást, és lenyeli. Most, hogy cselekedni kell, elfogja a rettegés. Habozik. A gyapotmezőkön várakozó halált vonzóbbnak érzi, mintha kín-zások közepette kellene kiszenvednie. "A méreg!" Egy csapásra megnyugtatja. Végül is valóban nincs mit vesztenie!

161

De amikor a beteglapot odanyújtja a tábor bejáratánál álló őrnek, az undorító, ragacsos, nyúlós félelem ismét visszatér. - Hová? - Az orvoshoz. - Mehetsz. Arpnak rogyadozik a lába. Lassan vonszolja magát végig a folyosón, ott érzi a hátában a veszélyt. Mindjárt felhangzik a parancs, és utána a géppisztolysorozat. Ilyen esetekben a lábat célozzák meg. A szökésért kínhalál jár. Nem szabad a fegyen-ceket megfosztani ilyen tanulságos látványtól, ez itt fegyház és nem szanatórium. Kanyar! Arp befordul a sarkon, és a falhoz simul. Hallja, amint ver a szíve. Úgy rémlik, hogy rögtön kihányja ezt a remegő csomót, a gyomrában felgyülemlett keserű epével együtt. Testét elönti a hideg veríték. Foga ütemesen vacog. Ilyen dobpergés mel-lett kísérik az elkapott szökevényeket. Örökkévalóságnak tűnő idő telik el, amíg végre elhatározza magát, és továbbmegy. Valahol itt, egy bemélyedésben kell állniuk a szeméttartá-lyoknak. Arp gondolatban elismétli az utasítást. Újra kételyek gyötrik. Hátha beugratás az egész? Bemászik a tartályba, és hopp! – ott elkapják! S méreg sincs nála. Ostoba! Nem kellett volna beleegyeznie, amíg nincs a kezében a méreg. Fajankó! Arp legszívesebben falba verné a fejét. Így bedőlni az első jöttment provokátornak! De itt állnak a tartályok. A bal oldalinál valaki ott hagyta egy festőállvány bakját. Ahogy az utasításban állt. Arp této-ván megállt. Okosabban tenné, ha visszamenne. Ekkor váratlanul hangokat és kutyaugatást hall. Az őrjárat! Gondolkodásra nem marad idő! Hihetetlen fürgeséggel máris a bakon terem, és onnan beugrik a tartályba. A hangok közelednek. Hallja a pórázát rángató kutya mor-gását és a szöges csizmák kopogását. - Csitt! - A tartályban tán van valaki. - Patkány, az van itt dögivel. - Nem, a patkányokra másképpen ugat. - Ostobaság! Gyerünk! Csitítsd már el! - Nyugodj már! A léptek eltávolodnak.

162

Arp most már körülnézhet a rejtekhelyén. A tartály csak ne-gyedig telt meg. Szinte lehetetlen kimászni belőle. Felső pere-me két testmagasságnyira van. Arp végigtapogatja a tartály falát, és megtalálja az instrukcióban említett két kisebb nyí-lást. Ezek a tartály falába préselt munkatábor feliraton van-nak. Ha a tartály fedelét lezárják, Arp ezen a nyíláson keresz-tül lélegezhet. Ha a tartály fedelét lezárják! Arp így is csapdában érzi ma-gát. Ki tudja, mivel végződik ez az egész kaland. Mi lehet az a Felszabadítási Bizottság? A táborban sohasem hallott róla. Talán azok a fiúk lennének, akik annak idején segítették meg-szökni a katonaságtól? Kár, hogy nem hallgatott rájuk, és el-ment meglátogatni az anyját. Ott kapták el. Ha akkor nem olyan ostoba, egészen másképp alakult volna minden. Ismét hangok meg kerékcsikorgás. Arp az egyik nyíláshoz tapasztja szemét, és megnyugszik. Két fegyenc egy nagy vö-dörben szemetet hoz. Bizonyára a szektor ügyeletesei. Ráérő-sen cammognak. Letelepszenek a talicskára, és felváltva el-szívnak egy csikket, amit az őr dobott el. Arp látja a vékony füstcsíkot, és szájában összefut a nyál. Egyesek milyen sze-rencsések. A csikket tövig szívják. A vödör lassan felemelkedik az Arp feje felett levő csigáról lelógó kötélen. Arp fejét eltakarja ke-zével. A vödör tartalma rázúdul. Csak a fegyencek távozása után döbben rá, milyen bűz ter-jeng a rejtekhelyén. A lélegzésre szolgáló nyílások egy kissé Arp feje fölött van-nak, s kénytelen a szemét egy részét a lába alá kotorni. Most kell résen lenni. A szeméthordás tíz órakor véget ér, s a teli tartályokat ezután szállítják el.

Ki tudja, honnan került a mésszel összekent, széles, gyalu-latlan deszka a tartályba. Az egyik vége a tartály fenekére tá-maszkodott, a másik meg egy kissé Arp feje felett a tartály fa-lához dőlt. A deszka, akárcsak a bak, mutatja, hogy valaki gondoskodik a szökevényről. Arp ezt különösen akkor érzi, amikor egy hegyes fémrúd szurkálva tapogatja végig a tar-tályban levő szemetet, és beleütközik a deszkába. Ha ez a deszka nem lenne... Úgy rémlik, az ellenőrzésnek sosem lesz vége. - Na, mi van ott? - kérdezi egy rekedtes öreg hang.

163

- Semmi, egy deszka. - Gyerünk! Ajtó csikorgása, és a tartály lassan himbálódzva felemelke-dik. Olykor-olykor nekiütődik az aknának. A tartály falához lapuló Arp minden ütést megérez. A feje és a deszka között egy kis hézag van. Ott nincs szemét. Amikor a tartály erőseb-ben kileng, fejét elhúzza a nyílástól. Stop! Az utolsó, a legerősebb ütődés, és nagy zajjal felnyí-lik a tartály fedele. A vasrúd ismét végigtapogatja a tartály belsejét. Az életmentő deszka ismét megóvja az alatta megbú-vó, félelemtől remegő embert. A nyílások most egy betonkorlát felé fordulnak. Az egész világ szürke, érdes felületre korlátozódik Arp szeme előtt. Ez a világ viszont tele van régen nem hallott zajokkal. Arp füle autógumik csikorgását, járókelők hangját, sőt verebek csiripelését különbözteti meg. A tartály fedelét érő egyenletes, makacs kopogás miatt egé-szen összezsugorodik. A kopogás egyre szaporább, egyre ma-kacsabb, egyre türelmetlenebb. Hirtelen rájön, hogy az eső esik. Csak ekkor érti meg, hogy milyen közeli a szabadság, és mennyire vágyott rá. Ez az egész éjszaka lázálomra hasonlított. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tartályból kiürítették, hol önkívületi állapotba esik, hol arra tér magához, hogy patkányok szaladgálnak raj-ta. A szemétrakásban nyüzsögnek a patkányok. Valahol a kö-zelben, az országúton autók robognak. A homályból oly-kor-olykor egy fényszóró villanó fénye hatol az Arpot rejtő szeméthalmaz mögé. A patkányok cincogva ugrándoznak a sötétben, arcába marnak éles körmükkel, harapnak, ha elhes-segeti őket, s visszatérnek, amint a szeméthalmaz ismét sötét-be borul. Arp arra gondol, hogy már bizonyára felfedezték a szökését. Mi lehet most a táborban?! Felvillan benne a gondolat, hogy a kutyák kiszimatolhatták a tartályhoz vezető nyomát, és ak-kor... Két vakító fénycsóva éri, mint valami csapás. Arp felugrik. A fényszórók kihunytak. Helyettük kigyullad a gépkocsi kabinjának kis tetőlámpája. Közönséges katonai lőszerszállító kocsi.

164

A volán mellett ülő férfi int Arpnak, hogy menjen oda hoz-zá. Arp megkönnyebbülten felsóhajt. Ez lesz az utasításban jel-zett gépkocsi. Odamegy a kocsihoz. Az ajtó kinyílik, Arp belekapaszkodik a feléje nyúló kézbe, és ismét sötétség veszi körül. A kocsi belsejében szűkösen vannak. Arp a padlón ül, és hallja, amint a többiek lélegeznek, háta, oldala emberi testek-hez ér. A teherkocsi a rugókon lágyan himbálódzva, csende-sen száguld tova az éjszakában... Arp az arcába világító kézilámpa fényére ébred. Valami tör-tént! A mozgás immár megszokott érzése eltűnt. - Egy kis testmozgás! - mondja a lámpás ember. - Öt percre kiszállhattok. Arpnak nem akaródzik kiszállni a kocsiból, de mögötte so-kan tolják kifelé, kénytelen kiugrani a földre. Valamennyien ott tolongnak a vezető fülkéje körül, senki se mer eltávolodni a kocsitól. - Ide figyeljetek, gyerekek! - kezdi a megmentőjük, s kézi-lámpása végigpásztázza a fegyencruhás alakokat. - Eddig minden a legjobban megy, de amíg a rendeltetési helyetekre eljuttatunk benneteket, sok váratlan esemény történhet. Azt hiszem, tudjátok, mi jár a szökésért. Néma csend. - Tudjátok. A Bizottság ezért mindenkinek ad mérget. Fe-jenként egy tablettát. Egy pillanat alatt hat. De csak a legvég-ső esetben vegyétek be. Megértettétek? Arp is megkapja a maga ezüstpapírba csomagolt adagját, és utána visszamászik a kocsiba. A markában szorongatott tab-lettától úgy érzi, hatalom birtokába jutott. A börtönőrök im-már elvesztették felette a hatalmukat. Ezzel a gondolattal al-szik el... Riadó! Ez mindenen érezhető: a mozdulatlan gépkocsin, a szökevények sápadt arcán, amelyet a réseken beszűrődő gyér fény világít csak meg, s az útról behallatszó hangos szóváltás-ról. Arp megmozdul, hogy felkeljen, de egy tucatnyi kéz int, hogy ne mozogjon. - A katonai szállítmányokat nem ellenőrzik - hangzik a gép-kocsivezető hangja. - Én meg azt mondom, parancs van rá. Ma éjjel...

165

A tehergépkocsi egy lendülettel megugrik, és mögötte fel-hangzik egy géppisztolysorozat. A kocsi tetejéről repkednek a szilánkok. Amikor Arp végül felemeli fejét, észreveszi, hogy keze egy kis tenyeret szorongat. A leborotvált homlok alól selymes szempillákkal övezett fekete szem mered rá. A fegyencruha sem rejtheti el a női termet gömbölyded vonalait. A bal ruha-ujjon zöld csillag. Alacsonyrendű faj. Arp ösztönösen visszahúzza kezét, és a nadrágjába törli. Medena törvényei szigorúan tiltják az alacsonyabb fajok kép-viselőivel való érintkezést. Nem véletlen, hogy aki zöld csilla-got visel, az a táborban születik, és ott is hal meg. - Ugye nem fognak el minket? Ugye nem?! A reszkető hang olyan esdeklően cseng, hogy Arp, megfe-ledkezve a törvényről, odabólint. - Hogy hívnak? - Arp. - Engem Zsettának. Arp mellére horgasztja fejét, s úgy tesz, mintha aludna. Hi-szen senki sem tudja, hogyan tekintik az ilyen közeledést ott, ahová őket viszik. A gépkocsi most letért az útról, és a sebességet nem csök-kentve, göröngyökön zötyögve folytatja útját. Arp megéhe-zett. Az éhségtől meg a rázástól kavarog a gyomra. Igyekszik visszafojtani köhögését, nehogy a környezetét zavarja, de et-től az inger még elviselhetetlenebbé válik. Törzse kétrét haj-lik, torkából felszakad a köhögés, vért köp. Ez a roham úgy kimeríti, hogy annyi ereje sem marad, hogy a ruhaujján zöld csillagot viselő segítő kezet eltolja verejtéke-ző homlokától.

Az éjszaka forró levegőjét egzotikus virágok illata és tü-csökciripelés tölti meg. A fegyencruhát levetették. A sarkát verdeső fehér gyolcsing kellemesen hűsíti fürdőben kigőzölt testét. Arp gondosan ki-kaparja tányérjából a maradék kását. Az étkezde végében, öreg hordókból meg deszkákból össze-tákolt emelvénynél hárman állnak. A magas, napbarnított, őszülő, parasztos férfi látszik a főnöknek. A második - kedves arcú, a medenai hadsereg egyenruháját viselő fiatal fiú, az, aki a gépkocsit vezette. A harmadik - alacsony termetű fiatal nő,

166

dús, bronzszínű haja koszorúban veszi körül fejét. Nagyon is illik rá a fehér köpeny. Várják, hogy véget érjen a vacsora. Végre elcsitul a kanálzörgés. A főnök könnyedén az emel-vényre szökken. - Üdv nektek, barátaim! Vidám zsongás hallatszik feleletként erre a szokatlan üd-vözlésre. - Először is közölni akarom veletek, hogy itt teljes bizton-ságban vagytok. A mi gyűjtőtelepünk helye teljesen ismeret-len a hatóságok előtt. A meggyötört, szürke arcokon olyan boldog kifejezés ül, hogy szinte megszépülnek tőle. - Itt, a gyűjtőtelepen maradtok öt-tíz napot. Ezt teljes pon-tossággal az orvosunk határozza meg, mivel fáradságos, több napos gyalogút előtt álltok. Természetesen nem a mennyei paradicsomba vezetünk el benneteket. Ott is dolgozni kell. A telepünk minden talpalatnyi földjét kemény munkával kell el-hódítani az őserdőtől. De szabadok lesztek, családot alapíthat-tok, és munkálkodhattok a saját javatokra. Ideiglenes otthont azok készítettek a számotokra, akik előttetek érkeztek oda. Ilyenek már a mi hagyományaink. Most pedig szívesen vála-szolok a kérdésekre. Amíg felteszik a kérdéseket, Arp gyötrődve habozik. Igen-csak szeretné tudni, hogy azokon a telepeken feleségül lehet-e venni alacsonyabb fajból való nőt. De amikor végre elhatá-rozza magát, és felemeli kezét, a szántóvető arcú idős férfi ép-pen lelép az emelvényről. Utána a nő szól a szökevényekhez. Halk, dallamos hangját Arp alig hallja. Mindnyájukat arra kéri, feküdjenek ágyba, és várják meg ott az orvosi vizsgálatot. Arp a ráakasztott cédula segítségével megtalálja az ágyát, lefekszik a kikeményített, hűvös lepedőre, és azonnal elalszik. Félálomban érzi, hogy megfordítják, érzi a hallócső hideg érintéseit a testén, s amikor kinyitja szemét, megpillantja az alacsony, vörös hajú nőt, aki jegyzetfüzetébe ír be valamit. - Felébredtél? - mosolyog, kivillantva vakítóan fehér fogát. Arp bólint. - Roppant kimerült vagy. A tüdőd sincs rendben. Hét napon át csak aludni fogsz. Most mindjárt el is altatunk. Arp csak ekkor veszi észre a mellette álló készüléket.

167

A nő a fehér kapcsolótáblán lenyom néhány gombot, s Arp agyába furcsa zúgás hatol be. - Aludni! - hallatszik távolról, egyre távolabbról a dallamos hang, és Arp elalszik. Napfénnyel és boldogsággal teli csodálatos álmot lát. Csakis álomban lehetségesek az olyan mámorítóan lassú mozdulatok, oly könnyed elszakadás a saját súlyunktól, a le-begés a légben. A hatalmas mezőt vakító fehér virágok lepik el. A távolban Arp magas, szivárvány-tarka tornyot lát. Köny-nyedén ellöki magát a földtől, és lassan leereszkedik. Ellenáll-hatatlan erővel vonzza magához a csillogó torony, amely ti-tokzatos boldogságot sugároz. Arp nincs egyedül. A hozzá hasonlóan hosszú fehér ingbe öltözött emberek a mező minden részéből igyekeznek a titok-zatos torony felé. Köztük van Zsetta is, öle telis-tele fehér vi-rággal. - Mi ez itt? - kérdezi tőle Arp a toronyra mutatva. - A Szabadság oszlopa. Gyerünk! Kézen fogják egymást, és immár kettesben libegnek a nap-fényben fürdő rét felett. - Várj! Arp is teliszedi ölét fehér virágokkal, s utána folytatják útju-kat. A torony lábánál a virágokat lerakják. - No, ki hoz többet?! - kiált fel Zsetta, s a szürke virágszá-rak közt lebeg. - Érjetek utol! A példa magával ragadja a többieket is. Rövidesen a torony alját körös-körül teleszórják virággal. Utána tábortüzet raknak, és nyársra húzott, nagy darab hú-sokat sütnek a tűzön. A rablóhús ínycsiklandó illata a száraz, izzó rőzse illatával keveredik, és ősi, igen kellemes emlékeket fakaszt. Miután éhségüket csillapították, végigheverednek a földön, és elgyönyörködnek a sötét égen ragyogó óriási ismeretlen csillagokban. Mikor a kihunyó tábortűz mellett Arp elszunnyad, egy kis, meleg kéz érinti meg karját.

Kihunynak a tábortüzek. Kikapcsolták a toronyra függesztett tarka, színes lámpák füzérét. Lent a földszinten kinyílik egy kapu, és két óriás fémkar bekaparja a gyapotot.

168

Az üvegkupolával fedett helyiségben a napbarnított arcú öregember az automata mérleg mutatóját nézi. - Ötször annyi, mint az eddigi csoportoknál - mondja, és ki-kapcsolja a szállítószalagot. - Attól félek, hogy ilyen eszeve-szett ütem mellett egy hétig sem bírják ki. - Fogadjunk két üvegben - mosolyog vidáman a katonaru-hás, jóképű fiú. - Kihúzzák a szokásos húsz napot. A hipnózis nagy dolog! Szinte meghaltam a nevetéstől, amikor láttam, hogy falták azt a sült marharépát! Hipnózisban akármit tehe-tünk velük. Nem igaz, doktor? Az alacsony doktornő, sűrű, bronzvörös hajfonattal a fején, nem siet a válasszal. Az ablakhoz lép, bekapcsolja a fényszó-rót, és figyelmesen nézi a koponyára emlékeztető arcokra fe-szülő bőrt. - Kissé túlbecsüli az elektrohipnózis lehetőségeit - mondja, s mosolyára kivillannak hegyes vámpírfogai. - A mágneses mező erős kisugárzása táplálhatja a munka ütemét, és bizo-nyos együttes cselekvést határozhat meg. A legfőbb azonban az előzetes pszichikai beállítás. A szökés imitálása, az állító-lagos veszélyek: mindez megteremtette bennük a drágaáron kivívott szabadság érzését. Nehéz előre megsejteni, mily ha-talmas tartalékokat képesek mozgósítani az emberi szervezet-ben a magas fokú érzelmi hullámzások.

Wessely László fordítása

169

A BÍRÓ

Egyvalamiben nem lehetett kételkedni: fürge és elfogulatlan bíróság várt rám. Én voltam az első vádlott, akinek Donomágia Legfőbb Elektronikus Bírája elé kellett állnia. Már a kihallgatás első néhány perce után rájöttem, hogy nem tudok többé se hazudni, se alakoskodni. A kérdések hihetetlen sebességgel követték egymást, és mindegyik új meg új csapdát rejtett. Az agyafúrt gép rendkí-vül finoman szőtte a pókhálót vallomásom ellentmondásaiból. Végre világossá vált számomra, hogy a további harc értel-metlen. Az elektronautomata meglepő könnyedséggel érte el, amit nyomozó órákig tartó szembesítések, fenyegetések és rá-beszélések segítségével sem tudott volna elérni. Bevallottam, hogy elkövettem a legsúlyosabb bűnt. Azután eltávolították a tanúkat, és kettesben maradtam bí-rámmal. Ekkor megadta nekem az utolsó szó jogát. Ezt már csak formaságnak éreztem. Mit kérhetnék én egy lélektelen automatától? Irgalmat? Biztos voltam benne, hogy programjában ilyen fogalom nem is szerepel. Ugyanakkor tudtam, hogy amíg nem hangzik el a vádlott utolsó szava, addig a gép nem hozza meg ítéletét, és a bírói cella vasajtaja sem nyílik ki. Így parancsolja a Törvény. Az első gyónásom volt ez. Szóltam a szűk pincéről, ahol a padlón rongyok halmazában kicsiny, ember formájú lények nyüzsögtek, akik nem tudták, mi az a napfény, beszéltem az erejét meghaladó munkától el-gyötört nőről, aki az anyjuk volt, de nem tudta őket táplálni. Beszéltem az emberkölyök sorsáról, aki táplálékát szemét-gödrökből guberálta elő, az utcáról, amely az otthona volt, és a családját helyettesítő aljas bandáról. Vallomásomban minden benne volt: a tízéves kisfiú, akit rá-szoktattak a kábítószerekre, hogy teljességgel megbénítsák az akaratát, és a kegyetlen verések, a jobb élet ábrándja és a bör-töncellák, a reménytelen munkakereső kísérletek és aztán újra a börtönök. Már nem emlékszem, hogy mi mindenről beszéltem. Talán beszéltem egy nőről, aki állandóan pénzt követelt, és arról,

170

hogy minden köteg bankjegy, amit hazavittem, egy időre megteremtette a szerelem szegényes kis illúzióját, a szerele-mét, amelyet pedig sohasem ismertem. Befejeztem a vallomást, és életemben először könnyek gör-dültek le az arcomon. A gép hallgatott. Csak a műszertáblán pislogott időnként a lámpa, jelezve, hogy vallomásomat elemzi. Úgy éreztem, hogy munkaüteme most más, mint a kihallga-tás idején. A kis lámpák lelassult pislogásából valami részvét-félét véltem kiérezni. "Hát lehetséges volna - töprengtem -, hogy egy automata, amelyet azok hoztak létre Törvényük védelmében, akik elcsú-fították az életemet, meghatódik a vallomásomon?! Lehetsé-ges volna, hogy egy elektronikus agy kitörjön a belétáplált program labirintusából, és nagy emberi igazságokat fogjon fel?" Torkomban dobogó szívvel, némán vártam, hogy a gép döntsön sorsomról. Órák teltek, és bírám még mindig gondolkodott. Ezután végre elhangzott az ítélet:

"Kivégezni, és halála után megkegyelmezni!"

Dalos György fordítása

171

UTAZÁS PENFIELDBE

- Inkább iszom még egy kis konyakot - jegyezte meg Lyn Cragg. A lány behozta a teát, és jelentőségteljesen pillantott Meph-re. A férfi vállat vont. - Miért iszik olyan sokat, Lyn? A maga állapotában... - Az én állapotomban, kedves Ezra, egy pohárral több vagy kevesebb, már igazán semmit sem számít. Tegnap megnézett Whitrow. - Most már magunk is elboldogulunk, Mary - mondta Meph. – Hagyja itt a süteményt és a konyakot. Megvárta, amíg a lány kimegy. - Mit mondott Whitrow? - Amit az orvos mond a betegének hasonló esetekben. Meg-engedi? - Cragg a palackért nyúlt. - Nekem is egy kicsit - kérte Meph. Néhány percig szótlanul forgatta ujjai közt a poharat. - Tudja-e, Lyn, hogy a legnehezebb éppen a vigasztaló sza-vakat megtalálni? És ezek nem is mindig szükségesek az olyan embereknek, mint maga. Ne értsen félre, kérem. Hiszen hasonló esetekben mindig van még egy kis remény... - Hagyja csak, Ezra - vágott közbe Cragg. - Nem értem, mire jó, ha a barátaim a fizikai kínokat még azzal is tetézik, hogy reménnyel áltatnak. - Rendben van, akkor erről egy szót se többet. - Maga tudja, Ezra - mondta Cragg -, hogy az élet egyálta-lán nem kényeztetett el. De, ha a múltnak csak egyetlenegy pillanatát felidézhetném... - Arra a históriára gondol? Cragg bólintott. - Soha egyetlen szóval sem mesélt róla, Lyn. Amit tudok... - Én magam is el akartam felejteni. Sajnos az emlékezetnek nem tudunk parancsolni. - Ha jól tudom, a hegyek között történt. - Igen, Penfieldben. Pontosan negyven évvel ezelőtt. Hol-nap lesz negyvenedik évfordulója az esküvőmnek és az öz-vegységemnek. - Nagyot kortyolt az italból. - Ha meggondo-lom, mindössze öt percig voltam házasember.

172

- Ezt az öt percet szeretné felidézni? - Bevallom, állandóan ezen jár az eszem. Nem hagy békén az a gondolat, mi lett volna, ha akkor... Egyszóval nem éppen jól viselkedtem. Elszalasztottam a lehetőségeimet. - Később mindig azt hisszük. - Lehet. De ez különleges eset volt. Attól a pillanattól fogva, hogy Ingrid elveszítette az egyensúlyát, tudni lehetett, hogy lezuhan a szakadékba. Eléggé jól értek hozzá, hogyan kell a lejtőn, a kanyarban... - Ostobaság! - tiltakozott Meph. - Ezt a képet csak később képzelte el magának. Ez jellemző az emberi pszichikumra. Feltétlenül... - Nem, Ezra. Engem akkor egy pillanatra valami erő megbé-nított. A baleset furcsa, fatális előérzete. Még most is kész lennék eladni a lelkemet az ördögnek, cserébe azért az egyet-len pillanatért. Olyan pompásan tudom, mit kellett volna ten-nem! Meph a kandallóhoz lépett, és hátát a tűznél melengette. - Nagyon sajnálom, Lyn - szólalt meg végre hosszas hallga-tás után. - Most az előírások értelmében be kellene vinnem a laborba, beültetni az időgépbe és visszaküldeni a múltba. Saj-nos ilyesmi csak a fantasztikus elbeszélésekben fordul elő. Az idő folyama megfordíthatatlan, de ha még maga az ördög dobna is vissza bennünket a múltba, a még nem létező jövő szigorúan determinálná az új szisztéma minden eseményét. Az időhurkot csak időhuroknak szabad elképzelnünk. Remé-lem, érti, miről beszélek. - Értem - nevetett fel keserűen Cragg. - Nemrég olvastam egy elbeszélést. Valaki visszakerült a múltba, ott széttaposott egy lepkét, s ez mindent megváltoztatott a jövőben: a politikai rendszert, a helyesírást és még sok minden mást. Erre gon-dolt? - Valami ilyesmire, bár a sci-fi írók mindig hajlamosak a túlzásokra. Az ok-okozat kapcsolatot különféleképpen lehet lokalizálni a térben és az időben. Nehéz elképzelni, mi lett volna, ha Napóleon már gyermekkorában meghal, és az is igaz, Lyn, hogy ha a maga vagy az én ükanyám más férjet vá-laszt, ettől a világ, amiben most élünk, igen keveset változott volna.

173

- Nagyon szépen köszönöm! - felelte Cragg. - Ez minden, amit közölni tud velem a donomágiai egyetem filozófusa és fizikusa, Ezra Meph? Meph széttárta a karját. - Eltúlozza a tudomány lehetőségeit, Lyn, különösen, ami az időt illeti. Minél mélyebben eltöprengünk az idő természetén, annál zavarosabb és ellentmondóbb elképzeléseink születnek róla. Hiszen még a relativitáselmélet is... - Elég volt - vágott közbe Cragg, és felhajtotta a pohár tar-talmát. - Most már látom, sokkal jobb a sátánnal cimborálni, mint a felebarátunkkal. Nem untatom tovább. - Ha megengedi, elkísérem - ajánlkozott Meph. - Nem érdemes. Ez alatt a húsz év alatt annyira megismer-tem az utat, hogy ezt a tíz lépést akár bekötött szemmel meg-teszem. Nyugodalmas jó éjszakát! - Jó éjszakát! - válaszolta Meph.

174

Cragg sokáig nem talált bele a kulccsal a zárba. Erősen szé-dült. Bent a házban állhatatosan csöngött a telefon. Végre kinyitotta az ajtót, és a sötétben odasietett a készülék-hez. - Halló, tessék! - Halló, Lyn! Itt Meph beszél. Minden rendben van? - Rendben. - Feküdjék le. Már tizenkét óra van. - Éppen ideje, hogy eladjam a lelkemet az ördögnek. - Jó, jó, csak ne adja olcsón. - Meph letette a kagylót. - A szolgálatára állok, Cragg doktor! Lyn meggyújtotta az asztali lámpát. A könyvespolcnál a-fo-telban ismeretlen férfi ült. Szikár volt, vörös öltönyt és fekete köpenyt viselt. - A szolgálatára állok - ismételte az ismeretlen. - Bocsásson meg - mondta tétován Cragg -, de azt hiszem... - Csöbörből vödörbe esett, egyik irodalmi sablonból a má-sikba pottyant, ugye? - nevetgélt a látogató. - Sajnos csak e két séma teszi lehetővé az időutazást. Vagy időgép, vagy... én. Tehát miben állhatok a rendelkezésére? Cragg leroskadt a fotelba, és megtörölte homlokát. - Ne aggódjék, nem hallucináció. - mondta a vendég, és ke-resztbe rakta lábát. - Igen, de... - Ó, vagy ez zavarja? - És megveregette nadrágja alól ki-bukkanó, elegánsan feketére lakkozott patáját. - Ne törődjék vele. Rég múlt idők divatja. Sokkal kényelmesebb és elegán-sabb, mint a cipő. Cragg akaratlanul az ismeretlen köpenyére pillantott. - No, értem! - komorodott el, majd felállt, és ledobta magá-ról a köpenyt. - Valóban tökéletesen érthető, ha figyelembe vesszük mindazt az ostobaságot, amit évszázadok folyamán a papok összehordtak rólunk. Kedves doktor, tökéletesen tisztá-ban vagyok azzal, milyen durva és illetlen az ilyen kísérlet, de ha én... Egyszóval azt akartam mondani, hogy ha ön... Nos, egyszóval ha efféle kísérlet etikai szempontból megengedhető volna, akkor a saját szemével meggyőződhetne róla, hogy semmiféle ördögfarok nem létezik. Mindez szemérmetlen rá-galom. - Maga kicsoda? - kérdezte Cragg. A vendég ismét leült.

175

- Éppen olyan ember, mint ön - jelentette ki, és ismét a vál-lára terítette köpenyét, miközben kényelmesen elhelyezkedett előbbi helyén. - Hallott már valamit a létezés ciklikus fejlődé-séről? - Igen, hallottam. A spirális fejlődésről. - Nem bánom, legyen spirális - hagyta rá a vendég. - A lé-nyegen nem változtat. Mi ketten tehát ennek a spirálisnak kü-lönböző ágain tartózkodunk. Én azt a civilizációt képviselem, amely az önöké előtt virágzott. Tudományunk vívmányai: az egyén halhatatlansága, jártasság az időben, egy-két trükk a transzformációval, mindez az önök civilizációjának tudatlan elméiben babonás elképzeléseket szült holmi tisztátalan erők-ről. Éppen ezért mi néhányan, letűnt korunk megmaradt kép-viselői, egyáltalán nem tesszük közhírré létezésünket. - Ostobaság! - jelentette ki Cragg. - Ez lehetetlen! - És ha a helyemen most egy kozmoszbeli jövevény ülne? - kérdezte a vendég. - Hinne a látogatás realitásában? - Nem tudom, talán igen. Mint tudja, az én szakmám nem a kozmológia, hanem a filológia. De az űrbeli jövevény nem akarná megvenni a lelkemet. - Fuj! - Az ismeretlen arcán undorodó kifejezés jelent meg. – Hát igazán hisz ezekben a mesékben? Én, minden papok krampusza, foglalkozhatom-e hasonló szemfényvesztéssel, megismételve a hazugságaikat? - Akkor miért van itt? - érdeklődött Cragg. - Csakis tudományos kíváncsiságból. Az időbeli áthelyezé-sek problematikájával foglalkozom, azokkal az esetekkel is, amikor az illetők beleegyezése nélkül megy végbe... - Ez igaz lenne? - Cragg talpra ugrott, majdnem feldöntötte a fotelt. - Vissza tudna engem vinni negyven évvel ezelőtti időbe? Az ismeretlen vállat vont. - Miért ne? Igaz, bizonyos megkötöttségekkel. Az ok-oko-zati összefüggések determinációja... - Ezt ma már hallottam - vágott közbe Cragg. - Tudom - nevetgélt a vendég. - Egyszóval felkészült? - Készen állok! - Pompás! - Karjáról levette az órát. - Pontosan negyven év-vel? Cragg bólintott.

176

- Kérem, tessék! - Az ismeretlen beállította a mutatókat, és felcsatolta Cragg csuklójára az órát. - Abban a pillanatban, amikor a transzformációt óhajtja, nyomja be ezt a gombot. Cragg az érthetetlen jelekkel telezsúfolt számlapra pillan-tott. - Ez mi? - Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg érthetően - töprengett az ismeretlen. - Babonás embernek azt mondanám: varázsóra, a fizikusnak: negatív valószínűségi mezőgenerátor. Ezt jobban megértené, bár voltaképpen teljesen mindegy. Fontos az, hogy a csuklóján levő szerkezet visszaröpíti a múltba. Remélem, elégedett? - Igen - válaszolta Cragg, de nem hangzott valami meggyő-zően. - Mielőtt elválnánk - mondta a vendég -, három lényeges körülményre kell figyelmeztetnem. Az első: bármennyire tisz-telem az irodalmi emlékeket, nem hagyhatom említés nélkül azt a néhány durva pontatlanságot, amelyet egy bizonyos Goethe úr követett el. Amikor - a segítségemmel Faust vissza-nyerte ifjúságát, egyáltalán nem volt képes megőrizni az öreg Faust élettapasztalatát, amiről egyébként fényesen tanúskodik butácska viselkedése az egész történet során. A mi kísérle-tünkben, amikor ön negyven évet visszafiatalodik, híján lesz az időközben felhalmozott tudásának. És ha valamit mégis meg akar őrizni az emlékezetében, akkor a transzformáció közben erősen gondoljon rá. Cragg bólintott. - A második: bizonyára tudja - folytatta a vendég -, hogy minden fizikai test egyszerre csak egy helyen tartózkodhat. Éppen ezért a transzformációt a térnek azon a pontján kezdje el, ahol negyven évvel ezelőtt tartózkodott. Egyébként nem kezeskedem a következményekért. Cragg ismét bólintott. - Végül pedig ismét az ok-okozati kapcsolat. Egy hajdani szituációban most viselkedhet másképpen is. Ám hogy ennek mi lesz a következménye, előre nem lehet megmondani. Itt le-hetségesek... izé... különböző variánsok, amelyeket ugyan-ezeknek a kapcsolatoknak a tér-idő lokalizációja határoz meg. Egyébként ezt már tudja. Imigyen tehát... - Mélyen meghajolt. - Ó, a sátánját! Úgy látszik, kissé idepiszkítottam a patáim-mal. Tudja, ez is eléggé kellemetlen...

177

- Semmiség! - válaszolta Cragg. - Kérem elnézését. Most azonnal eltűnök. Attól tartok, egy kissé ki kell szellőztetnie utánam. Az üzemanyag kéntartal-mú. Sajnos egyelőre a modern kémia semmi jobbat nem talált fel a transzformációra. Sok sikert! Cragg várt, amíg a sárgás füstfelhő szétoszlik, aztán odalé-pett a telefonhoz. - Taxiállomás? Kérem, küldjenek egy kocsit. Grenault utca három. Tessék? Nem, vidéki fuvar. Azonnal Penfieldbe kell mennem.

- Megérkeztünk - szólt a sofőr. Cragg kinyitotta a szemét. Ez nem az a Penfield. Az utca két oldalán sokemeletes há-zak fényes ablakai világítottak. - Szállodát óhajt? - Igen. Mondja, jól ismeri maga a várost? A sofőr csodálkozva pillantott rá. - De még mennyire! Már évek óta hordom ide a síelőket. A környező üdülőhelyekről... - Nem emlékszik, itt a hegyen lakott egy pap... Egészen fent a hegytetőn, egy kis házikóban. - Meghalt - mondta a sofőr. - Vagy öt éve temettük el. Most már új papunk van, a városban lakik, a templom mellett. Ott is jártam már nemegyszer... Mindenféle ügyekben - tette hoz-zá kisvártatva. - Szeretnék végigmenni a városon - kérte Cragg. - Tessék, mehetünk - válaszolta a sofőr. Cragg kinézett az autó ablakán. Nem, ez egészen bizonyo-san egy másik Penfield. - Rendben van, vigyen a szállodába. Elsuhantak a városháza ódon épülete előtt. A tornyon az óra kettőt mutatott. Cragg ráismert a helyre. Itt mindjárt jobbra kell fordulni, ott a szálloda. - Megérkeztünk - jelentette be a sofőr, és lefékezett. - Nem ezt a szállodát keresem. - Más nincs. - Valamikor régen volt - mondta Cragg, és szemügyre vette az épületet. - Az fából épült, lebontották, és ezt építették a helyére. - Biztos?

178

A sofőr vállat vont. - Miért bolondítanám? - Rendben van - válaszolta Cragg. - Befejeztük az utat. Itt maradok. Kilépett a járdára. - Kellemes síelést! - búcsúzott a sofőr, és közben zsebre gyűrte a pénzt. - Pompás a hó! Ha jó léceket akar, azt tanácso-lom... Cragg intett, mint akinek nincs szüksége tanácsra, és be-csapta a kocsi ajtaját. A szálloda üres előcsarnokában csak egy ügyeletes lány bó-biskolt a portáspultnál. - Az első emeleten kérem a térre nyíló szobát - mondta Cr-agg. - Sokáig óhajt itt maradni? - Nem tudom. Talán... - Cragg elakadt. - Talán néhány na-pig. - Síelni jött? - Mit számít ez? Az ügyeletes lány mosolygott. - Voltaképpen semmit. Legyen szíves, töltse ki ezt az űrla-pot. – És átnyújtotta a papírt, melyre Cragg ráírta a nevét és városi címét. - Ez az egész? - Igen. - Akkor menjünk fel a szobába. - Hol vannak a holmijai? - Holnap utánam küldik. Felmentek az emeletre. A lány levette a kis tábláról a kul-csot, és kinyitotta az ajtót. - Tessék, ez az. Cragg az ablakhoz lépett. A városháza épülete kissé balrább állt, mint kellene. - Nem felel meg a szoba. A szomszéd szoba? - Szabad, de még nem takarítottak ki. Csak most este utazott el a vendég. - Nem számít. - De most nincs itt a takarítónő. - Azt mondtam, hogy nem számít. - Rendben van - sóhajtott fel a lány. - Ha ragaszkodik hoz-zá, majd én megágyazok.

179

Úgy tetszett, itt már minden úgy volt, ahogyan kellett, de az ágy a másik falnál áll. Cragg megvárta, amíg a lány megágyaz. - Köszönöm! Magára nincs szükségem. Lefekszem aludni. - Jó éjszakát! Reggel felkeltsük? - Reggel? - Mintha Cragg nem értette volna meg a kérdést. - Persze, reggel! Ahogy akarja, ez már nem lényeges. A lány duzzogva eltávozott. Cragg lehúzta a redőnyt, áttolta az ágyat a másik falhoz, el-oltotta a villanyt, és vetkőzni kezdett. Sokáig feküdt, bámulta a tapéta mintázatát, amíg a holdfény el nem érte az ágy fejét. Akkor behunyta a szemét, és lenyom-ta a gombot az órán...

"Ha valamit meg akar őrizni az emlékezetében, gondoljon rá erősen a transzformáció közben..." Igen, amikor kikerülte a fatönköt, élesen balra fordult, és elvesztette az egyensúlyát. Amikor a másik sítalpat is le tudta tenni a hóra, felkiáltott. Alig néhány méterre volt a szakadék. Rádöbbent, hogy már nem bír lefékezni, és a bal oldalára bukott. A hófal lassan süllyedni kezdett alatta...

Cragg furcsa, nehéz fejfájással ébredt. A reggeli nap sugarai a szemébe tűztek, átsütöttek a szemhéján. Az oldalára fordult, megpróbált visszaemlékezni; mi történt előző este. Úgy rémlett, tegnap Ingriddel együtt éjszaka kettőig síeltek holdfényben. Aztán a hallban Ingrid azt mondta... Az ördögbe is! Cragg kiugrott az ágyból, és magára kapkodta a tegnapi ki-rándulástól még nedves szvettert. Ilyen napon elaludt! Lerohant a lépcsőn, s közben majdnem leverte a lábáról a kikeményített főkötőben és vakítóan fehér kötényben pompá-zó, felfelé igyekvő háziasszonyt. - Siessen, siessen, Cragg úr! - Arcára jámbor- ravaszdi kife-jezés jelent meg. - A kisasszony már régen várja. Vigyázzon, nehogy... Cragg két ugrással lent termett. - Ingrid!

- A tanácsom egyszerű, akkor csókolj, ha rajt a gyűrű – éne-kelte Ingrid, és megigazította a hajfürtjét. - Inkább igyon egy kávét. Bevallom, már-már azt hittem, hogy meggyónta eszte-

180

lenségét, és a városba rohant, faképnél hagyta megcsalt Mar-gitját. ... Amikor a másik lécet is le tudta tenni a hóra, felkiáltott... - Nem tudom, mi történt velem - jegyezte meg Cragg, mi-közben elkavarta a cukrot a kávéjában. - Rendszerint korán kelek... - Nem érzi jól magát? - De igen... - Sajnálja az elvesztett szabadságot? - Ugyan, mit képzel, Ingrid! - Akkor kenje meg a léceimet. A funicolarén felmegyünk, visszafelé pedig lesiklunk... - Nem! - Gragg lecsapta a csészét az asztalra. - Nem sível jövünk le! - Mi történt magával, Lyn?! - kérdezte Ingrid, és letörölte ruhájáról a kávét. - Bizonyosan nem jól érzi magát. Mióta? - Ott... - A szemét eltakarta a tenyerével. ... Amikor kikerülte a fatönköt, élesen balra fordult, és elve-szítette az egyensúlyát... - Ott... fatönkök vannak! Én... én félek, Ingrid. Könyörgök magának, jöjjünk vissza a rendes úton. Lejöhetünk a funico-larén. Ingrid lebiggyesztette az ajkát. - Furcsa! Tegnap nem félt semmiféle fatönktől... - jegyezte meg. Felállt. - Éjszaka sem félt. Egyébként is, ma egészen furcsán viselkedik. Még nem késő... - Ingrid! - Hagyja abba, Lyn! Semmi kedvem sincs három kilométert vánszorogni, kéz a kézben jámbor és gyáva hitvesemmel, vagy pedig köznevetségre a funicolarén lejönni. Megyek átöl-tözni. Tíz perce van. Ha ezt az egészet kényszerűségből csi-nálja, akkor még meggondolhatja magát... - Rendben van - jelentette ki Cragg. - Megyek, és megke-nem a léceket.

- Feleségedül akarod ezt a nőt? ...Alig néhány méterre volt a szakadék. Rádöbbent, hogy már nem bír lefékezni, és a bal oldalára bukott... - Igen. - Te pedig férjedül akarod-e ezt a férfit? - Igen.

181

- Írják alá a nevüket... A szertartás befejeződött. Kiléptek a pap házából. - Nos? - nézett fel Ingrid Craggre, miközben felcsatolta a lé-ceket. Tekintete kihívóan csillogott. - Elkészült? Cragg bólintott. - Gyerünk! Ingrid felemelte a botokat, és előrelendült... Craggnek úgy rémlett, mindezt egyszer már látta álmában: a kékesfehér havat, a kanyaroknál az Ingrid lécei alól felviharzó porzó felhőket, a szélben libegő vörös sálat és a vakító napko-rongot. Messze elöl vén fenyő árválkodott magányosan. Ingrid el-száguldott mellette. Nem messzire kell megbújnia a fatönk-nek. ...Amikor kikerülte a fatönköt, élesen balra fordult, és elve-szítette az egyensúlyát... Ingrid jobbra fordult. Jobbra! Cragg megkönnyebbülten só-hajtott fel. - Nincs is itt olyan sok fatönk - kiáltotta Ingrid, és élesen balra fordult. - Kár volt úgy félnie... - Visszapillantott a mö-götte suhanó Craggre, és ebben a pillanatban elveszítette az egyensúlyát. A jobb síléce a magasba emelkedett. Cragg leguggolt, minden erejéből ellökte magát, és a lány elé került. Néhány méternyíre a szakadéktól ütköztek össze. Már lefelé zuhant a szakadékba, amikor meghallotta Ingrid átható sikolyát. Aztán a világ elviselhetetlenül éles fénybe fulladt.

- Itt a mai újság, Meph doktor - szólt Mary. Ezra Meph felhörpintette a kávéját, és elővette a szemüve-gét. Néhány percig finnyás arckifejezéssel böngészte a társasági krónikát. Aztán átfutotta a reuma új gyógymódjáról szóló cik-ket, és az utolsó lapra fordított. A hírt fekete keret övezte:

Penfield üdülőhely szállodájában elhunyt a közismert filológus, a donomágiai egye-tem professzora, doktor Lyn Cragg. Sze-mélyében a tudomány pótolhatatlan...

182

Meph összehajtogatta az újságot, és átment a hálószobába. - Ezt a zakót tegye vissza a szekrénybe, Mary - szólt oda a szobalánynak. - A fekete öltönyt veszem fel. - Ilyen kora reggel? - érdeklődött Mary. - Igen, ma gyászolok. És még el kell intéznem néhány for-maságot. - Meghalt valaki? - Igen, Cragg. - Szegénykém! - Mary elővette a szekrényből a fekete öl-tönyt. – Az utóbbi napokban meglehetősen rosszul volt. És tegnap még csak nem is találkoztak! - Penfieldben történt - mondta Meph. - Ha jól tudom, síelni ment. - Teremtőm! Az ő korában! Bizonyára nekiütközött valami-nek... - Nyilván így történt, ha a tér-idő kontinuum elképzeléséből indulunk ki... Ó, az ördögét! - Mi a baj? - Már megint nem találom a cipőkanalat. El sem tudja kép-zelni, mekkora kín ezeket a divatos cipőket ráhúzni vén patá-imra!

Apostol András fordítása

183

ELŐZETES KUTATÁSOK

- Ide figyeljen, Rong. Engem igazán nem lehet azzal vádol-ni, hogy türelmetlen vagyok, de becsületszavamra néha az a vágyam támad, hogy valami nehéz tárggyal kupán vágjam magát. Dany Rong vállat vont. - Ne higgye, hogy én különösebben élvezem a helyzetet, de mitévő legyek, ha a kísérletek ellenőrző sorozata... - Mi az ördögnek kellett egyáltalán elindítani ezt az ellenőr-ző szériát?! - Hiszen tudja, hogy az a módszer, amelyet az elején alkal-maztunk... - Ne legyen tökfilkó, Rong! Thorp Kirbi felállt, és járkálni kezdett a szobában. - Hát még mindig nem érti? - Kirbi hangja mézesmázos lett. - A maga munkája merőben elméleti jellegű. Legalábbis a kö-zeljövőben senki sem von le belőle semmiféle gyakorlati kö-vetkeztetést. Mi ráérünk, mondjuk, két év múlva is. Akkor majd egyenként közzétesszük az ellenőrző sorozat eredmé-nyeit és, hogy úgy mondjam, helyesbítjük az elméletet. - Nem helyesbítjük, hanem megcáfoljuk. - Uramisten! Hát jó, megcáfoljuk, de nem most. Különösen az után a hűhó után, amit a dolog körül csaptunk... - Csaptunk? - Hát jó, én csaptam. De értse meg végre, hogy a maga osto-ba becsvágyán kívül a cég érdekei is léteznek. - Ez nem becsvágy. - Hanem? - Becsületesség. - Becsületesség! - horkant fel Kirbi. - Higgyen a tapasztala-taimnak. Biztosan hallott már a Tervalsan-preparátumról. Ak-kor tudnia kell... Rong behunyta a szemét, és így készült fel ama szédületes sztorik valamelyikére, amelyek- kel az volt a célja Thorp Kir-binek, hogy a maga találékonyságát, az ellenfelek kijátszására irányuló képességét, talpraesettségét és eszét példaként állítsa pártfogoltjai elé.

184

"Honnan ez a határozottság? - töprengett Rong, miközben a főnök dörgő baritonját hallgatta. - Hiszen semmihez se ért! Fecsegő hencegő!" - Remélem, sikerült meggyőznöm. - Természetesen. És amennyiben közzé meri tenni a mun-kák eredményeit az ellenőrző sorozat nélkül, mindig módot fogok találni... - Ó, hogy szeretnék magához néhány közvetlen szót szólni! De minek, ha még csak meg sem sértődik? Először látok ilyen vastag bőrű alakot... - Maga nem érti, miért nem reagálok a gorombaságaira? - Nos? - Nézze, Kirbi - mondta csendesen Rong -, mi mind valami példát követünk a cselekedeteinkben. A magához való viszo-nyomat sok szempontból egy eset határozza meg, amelyet gyerekkoromban figyeltem meg. Az állatkertben történt. A majomketrec előtt egy öregember állt, és a rácsokon át cukrot dobott az állatoknak. Ezt alighanem a legjobb szándékkal tet-te. Amikor azonban a zsebéből kifogyott a cukorka, a majmok dührohamot kaptak. Ott álltak a rácsnál, és még mielőtt az öreg felocsúdott volna, tetőtől talpig leköpdösték. - No és? - Az öreg elnevette magát, és odébbállt. És akkor megértet-tem, hogy az igazi ember nem sértődhet meg amiatt, hogy egy majom leköpi. Hiszen csak egy majom. - Nagyszerű történet! - nevette el magát Kirbi. - Kiváltképp az tetszik benne, hogy az öreget leköpték. Tanulságos példa. Csak vigyázzon, Rong, nehogy... - Értem én, Kirbi. Csak azt mondja meg, hogy még mennyi ideig tűri el a jelenlétemet. Arról van szó, hogy szeretném be-fejezni az utolsó kísérletsorozatot, és ehhez legalább ... - Nem vagyunk kicsinyesek! Nekem nem sürgős, én akár holnap reggelig is eltűröm. - Világos. - Ide figyeljen, Dan! - Kirbi hangjába megint valami bizal-masságféle vegyült. - Csak azt ne higgye, az istenért, hogy itt valami személyes ellenszenv dolgozik bennem. Magát nagyra értékelem, mint tudóst, de hát maga is tudhatja... - Tudom. - Tudja, hogy milyen nehéz ma Donomágiában elhelyez-kedni egy biokémikusnak. Itt a telefon és a cím. Nagyon jól

185

fizetnek, és a munkakör, azt hiszem, teljesen önálló. Tőlünk a legjobb ajánlásokra számíthat. - Hát persze. - Mellesleg remélem, nem felejtette el, hogy amikor belé-pett, titoktartást fogadott. - Nem felejtettem el. - Nagyszerű! Sok sikert. Ha az a kívánsága támadna, hogy esetenként meglátogasson, és csak úgy baráti alapon elcse-vegjünk, nagyon fogok örülni. - Köszönöm.

- Dr. Rong? - Én vagyok. - Latiam úr várja. Máris bejelentem. Rong körülnézett a várószobában. Hát igen, alighanem nagy feneket kerítenek a dolognak. Legalábbis a berendezésre nem sajnálták a pénzt. Hiába... - Tessék! Rálépett a puha futószőnyegre, majd belépett a figyelmesen kitárt ajtón. Vele szemben az íróasztal mögül felállt egy szür-kés arcú, sápadt, magas, kopasz ember. - Nagyon örvendek, dr. Rong! Üljön le, kérem. Rong leült. - Eszerint, ha jól értettem dr. Kirbit, ön szívesen átjönne hozzánk dolgozni. - Ön jól értette dr. Kirbit, de én előbb szeretném, ha monda-na valamit a munka jellegéről. - Hát persze. Ha nem ellenzi, erről egy kicsit később beszé-lünk, egyelőre én szeretnék feltenni néhány kérdést. - Hallgatom. - Ami a Kirbi doktornál végzett munkáját illeti: nem áll-e távozása azzal összefüggésben, hogy tevékenységének ered-ményei nem igazolták az előzetes várakozást? - De. - Nem volt-e maga az elgondolás... Rong összeráncolta a homlokát. - Elnézést, de aláírtam egy papírt, és nem szeretném... - Isten őrizz! Egyáltalán nem érdekelnek a cég titkai. Csak azt szeretném megtudni, nem volt-e maga az elgondolás vala-melyest elsietett a tudomány jelenlegi szintjén... Mondjuk enyhén fantasztikus?

186

- Az előzetes feltevések nem igazolódtak be. Ezért, ha úgy tetszik, fantasztikusnak is nevezheti őket. - Kiváló! A másik kérdésem: fogyaszt-e szeszesitalt? "Furcsa ismerkedési mód a leendő munkatársakkal" - gon-dolta Rong. - Józansági fogadalmat nem tettem - felelte kissé élesen -, de a munkahelyemen nem iszom. Emiatt nem kell aggódnia. - Semmiképpen, semmiképpen! - Úgy tűnt, hogy Latfani el van ragadtatva. - Semmi sem dobja fel úgy a fantáziát, mint egy stampedli konyak. Nem igaz? Higgye el, bennünket ez egyáltalán nem zavar. És kábítószert fogyaszt? - Már megbocsásson - mondta Rong felállva -, én azt hi-szem, hogy ebben a hangnemben... Latiam felugrott. - Ugyan, ugyan kedves dr. Rong! Én egyáltalán nem akar-tam megsérteni. Csak arról van szó, hogy nálunk a Problémán dolgozótudósok teljesen szabadok, és mi nem tiltjuk meg, hogy szolgálati időben alkoholt és kábítószert fogyasszanak, sőt biztatjuk is őket... - Biztatják? - Mindenre, ami a képzeletet aktivizálja. Ez már egészen fura dolognak látszott. - Ide figyeljen, Latfani úr - mondta Rong -, talán helyesebb volna, ha előbb közölné a Probléma lényegét, aztán majd meglátjuk, érdemes-e belemenni a részletekbe. Latiam elmosolyodott. - Szívesen tenném, tisztelt doktor Rong, de sem nekem, sem az itt dolgozó tudósoknak a leghalványabb fogalmunk sincs arról, hogy miben is rejlik ez a Probléma. - Hogyhogy nincs fogalmuk? - Nagyon egyszerűen. A Probléma rejtjelezve van a gép programjában. Önök elgondolásokat közölnek, a gép ezeket elemzi. Ami használhatatlan, azt eldobja, amit később fel le-het használni, azt megjegyzi. - Mire jó ez? - Látja, bármilyen tökélyre fejlesztettük is a gépet, egy rend-kívül fontos dolog nincs meg benne: a képzelet. Ezért ott, ahol új ötletek kereséséről van szó, a gép tehetetlen. Nem tud kitörni a logika határain túlra. - És önök azt szeretnék...

187

- Fel akarjuk használni a gépben az emberi képzelőerőt. Ez sohasem veszíti el az értékét. Még a szkizofrén ember lázálma is teljesen konkrét képzetekből áll össze, bár ezek fantasztikus formákban jelentkeznek. Érti, ugye? - Szóval ötletroham kell - mosolyodott el Rong -, és ezen a módon akar megoldani egy fontos biokémiai problémát? - Mondtam én, hogy biokémiai? - Már elnézést, de hát ebben az esetben miért... - Hogy miért hívtuk meg? - Igen. - Nálunk a legkülönbözőbb szakmájú tudósok dolgoznak: fizikusok, matematikusok, fiziológusok, tervezők, pszichiáte-rek, kibernetikusok és még egy asztrológus is. - Az is tudós? - A maga módján, a maga nemében. Rong értetlenül dörzsölte a homlokát. - Mégsem értem, hogy mi lesz a munkám. - Naponta idejön délelőtt 11 órára, és 4 órát tölt a dolgozó-szobájában. E négy óra alatt gondolkodnia kell. Nem fontos, hogy mire gondol, csak az a lényeg, hogy valami köze legyen a szakmájához. Minél bátrabb a hipotézis, annál jobb. - Ennyi az egész? - Ennyi. Kezdetben havi 3000 solét fog kapni. Hűha! Ez háromszorosa annak, amit Kirbinél kapott. - A továbbiakban a fizetését automatikusan növeljük, a gép által elfogadott ötletek mennyiségétől függően. - De hát én kísérletező vagyok. - Annál jobb! Gondolatkísérleteket fog végezni. - Honnan fogom tudni az eredményeiket? Ehhez kísérletek-re, igazi kísérletekre van szükség. - Magának. A gép olyan elemzési módszereket használ fel, amelyek magának a kísérletnek a végrehajtása nélkül is lehe-tővé teszik az eredmény meghatározását. - És vajon én tudni fogom-e az eredményt? - Semmiképpen. A gép semmiféle adatot nem szolgáltat egészen a Problémával kapcsolatos munka teljes befejezéséig. - És akkor? - Nem tudom. Ebben nem vagyok illetékes. Alighanem van-nak bizonyos személyek, akik megismerkednek az eredmé-nyekkel. Én ezeket az embereket nem ismerem. Rong eltűnődött.

188

- Őszintén szólva, zavarban vagyok - mondta. - Olyan szo-katlan az egész. - Kétségtelenül. - Én nem hiszem, hogy ebből bármi jó kiderülne. - Erre már ne legyen gondja, Rong doktor. Ismétlem, magá-tól csak ötleteket kérünk, mindegy, hogy milyeneket, csak bátrak legyenek. Minden egyebet elvégez a gép. Ne felejtse el, hogy először is nincs egyedül, másodszor: most még csak az előzetes kutatások folynak. Maga a Problémával kapcsola-tos munka valamivel később kezdődik, amikor elég anyagot halmozunk fel. - Engedjen meg egy utolsó kérdést - mondta Rong. - Ha itt leszek, akkor folytathatok-e valóban tudományos tevékenysé-get? - Ez nem kívánatos - felelte rövid töprengés után Latiani -, semmiféle rendszeres munkát nem kell végeznie. Csupán a belátásán alapuló előfeltevéseket várunk magától. Aláírást nem kérünk. - Hát jó - sóhajtott Rong -, próbáljuk meg, bár nem tudom... - Nagyszerű. Jöjjön, megmutatom a dolgozószobáját. Egy hatalmas polip terjesztette ki karmait több száz négyzet-méternyi területen. A rózsaszín opalizáló folyadék áttetsző csövekben lüktetett, amelyeket pislogó lámpák fénye világí-tott meg. Vörös, ibolyaszínű, zöld lámpák világítottak külö-nös formájú berendezések halmazában, felúsztak a képernyő szürke felszínére, majd elmerültek az antennák és vezetékek kaotikus összefonódásában. A kibernetikus Moloch emésztette alattvalóinak áldozatát. Latiam öklével megütögette az áttetsző falat, amely a gép-termet vette körül. - Erősebb, mint a páncélacél. Egészen jó védekezés minden-féle véletlenek ellen, igaz? Rong némán bólintott, megdöbbentették az építmény mére-tei és fantasztikus volta. A gépteremmel szemben egy sor fekete bőrrel bevont ajtó helyezkedett el. Latiam kinyitotta az egyiket. - Ez lesz a dolgozószobája - mondta, és ráerősített az ajtóra egy margarétát ábrázoló képet. - Munkatársaink közül sokan különböző meggondolásból nem akarják közhírré tenni, hogy itt dolgoznak, és mi sem vagyunk ebben érdekeltek. Majd a

189

kép alapján eligazodik. Itt van a kulcs. Más dolgozószobákba tilos a bemenet. A könyvtár a folyosó végén van. Szóval hol-nap 11 órakor várjuk. Rong benézett az ajtón. Furcsa körülmények a tudományos munkához. Kis szoba. A mennyezet alatt sárkányábrázolatok-kal díszített lámpa világítja meg gyenge fénnyel a szobát. Ab-lak nincs. A fal mellett egy török heverő és rajta egy párna. A dívány fölött érthetetlen alkotmány, leginkább teknőre emlé-keztet. Mellette világos színű vignettákkal ellátott üvegekkel és valamilyen ételeket tartalmazó dobozkákkal telerakott asz-tal. Még íróasztal sincs. Latiam észrevette Rong értetlenségét. - Ne lepődjék meg, kedves doktor. Nemsokára hozzászokik. A mi munkánkhoz ez kell.

"…Gondolkodni, gondolkodni! Ugyan miről gondolkod-jam? Mindegy, csak gondolkodjam, ezért fizetnek. Készíts hi-potéziseket, minél bátrabbak, annál jobbak. Rong, gondol-kodj! A marha Kirbi! Ha publikálni meri ellenőrző széria nél-kül az eredményeit... Nem, ne erről gondolkodj! Miről gon-dolkodjam? Az ördögbe is!" Rong már ötödik napja rendszeresen megjelenik a munka-helyén, és mindig ugyanaz történik. "Gondolkodni!" Úgy érzi, hogy még kínzás hatására se tudna kiszorítani ma-gából egyetlen gondolatot sem. "Gondolkodni!" Legyint, felkel a díványról, és a könyvtárba indul. A polcokon káosz. Magfizikai, biológiai, matematikai köny-vek keverednek kiromantiai leírásokkal, telepatikus kísérle-tekkel, Rong számára ismeretlen nyelveken írt pergamente-kercsekkel együtt. Az asztalon egy nagy fóliáns disznóbőrből készült fedőlappal, a címe: Fekete és fehér mágia. "Mindegy, minél értelmetlenebb, annál jobb!" Rong a könyvet a hóna alá csapja, és elindul a dolgozószo-bájába. A díványon fekve lustán lapozgatja a kabbalisztikus jelek-kel telerótt, elsárgult lapokat. Érdekes, némelyik figura a logikai struktúra- jelzésekre em-lékeztet.

190

"Kitudja, lehet, hogy ez az abrakadabra tulajdonképpen lo-gikus fogalmak rejtjelezése" - vetődik fel benne a gondolat. A dívány feletti szerkezetben hangos csámcsogás hallatszik. Kigyullad, majd kialszik a zöld jelzés. Úgy látszik, a gép-nek megtetszett a gondolat. "Megzabálta?! Na, csak gondolkozz tovább, Rong. Hogy miről? Mindegy, gondolkodj!" Rong a sarokba vágja a könyvet, tölt magának az asztalon álló üvegből, egy sötét folyadékból, és egy hajtásra kiissza. "Gondolkodni!" - Érdekli, hogyan kérődzik a tehénkénk? Rong megfordult. Mellette egy petyhüdt arcú, borostás férfi áll, gyűrött ruhában. Szájából a rekedtes, asztmatikus léleg-zettel borszag árad. - Tényleg hasonlít. - Ha belegondolok - mondja Rong beszélgető partnere, és öklével ráüt az áttetsző kerítésre -, tizenöt évem ment rá en-nek a marhának a létrehozására. - Maga tervezte? - kérdezi Rong. - No, nem egyedül, de amit itt lát, abból sok minden Jan Dorik keze munkája. Rong ismeri ezt a nevet. Ez a ragyogó kibernetikus egykor Donomágia legnépszerűbb embere volt. Munkáit mindig ti-tokzatos homály vette körül. A háború idején Dorik tábornok a legkülönbözőbb szakmájú tudósokat egyesítő "agytröszt" vezetője volt. Most már azonban régen nem hallatott magáról. Rong kíváncsian nézett rá. - Szóval maga a Program összeállítója? - kérdezte. - Program?! - Dorik arcán vörös foltok gyúlnak ki. – Franc nyavalya! Ugyanolyan nyuszi vagyok itt, mint maga. Aki itt dolgozik, annak halvány fogalma sincs a Problémáról. Túlsá-gosan is óvatosak ők ehhez. - Kik ezek az ők? - Hát, akik felfogadtak minket. - Latiam úr? - Latiam egyszerű bábu, odaállított ember. Talán nem is is-meri az igazi gazdákat. - Miért tartják ilyen nagy titokban? Dorik vállat von. - Úgy látszik, ez a Probléma jellegéből adódik. - És maga mit csinál itt? - kérdezi Rong.

191

- Mától fogva semmit. Elbocsátottak... Azt mondják, túlsá-gosan szegényes a fantáziám. Dorik öklével ismét rávág a korlátra. - Nézze meg ezt a parazitát, aki agyunk nedveivel táplálko-zik. Szemtelen, önelégült barom! Hát persze! Ugyan mit érünk mi, hangyák ehhez az áttetsző páncélba csomagolt ocs-mánysághoz képest? Hiszen ez még ráadásul halhatatlan is! - Nézze - mondja Rong -, azért a gépeken is... - Oda nézzen! - Dorik az ujjával felfelé mutat. - Látja ezeket a teknősbékákat? Rong a mutatóujj irányába néz. A lámpák, kondenzátorok és ellenállások zűrzavarában két kis teknősbékaszerű készülék mozgott. - Látom. - A gép valamennyi kapcsolási rajza kettős. Ha valamelyi-kükből egyik elem működésképtelenné válik, automatikusan bekapcsol a pótséma. Ezek után az a teknősbéka, amelyik kö-zelebb van a baleset színhelyéhez, leszedi a tönkrement alkat-részt, és újjal helyettesíti, amelyet a gépen belül szétszórt al-katrészraktárakban tárolunk. Ugye jó? - Érdekes. - Ez az én találmányom - mondja önelégülten Dorik. - Az egész rendszer tökéletes megbízhatósága. Ég önnel. Magának nem szabad beszélnie velem, mert Latiam megtudhatja, és ak-kor nem ússza meg kellemetlenség nélkül. Csak hallgasson a tanácsomra - és itt suttogóra fogja a hangját -, igyekezzen in-nen minél hamarabb eltűnni. Rosszul fog ez végződni. Elhihe-ti az én tapasztalataimból. Dorik kockás zsebkendőt vesz ki a zsebéből, kifújja az or-rát, és búcsút int, majd elindul a kijárat felé. "Ne gondolj borikra, ne gondolj Kirbire, ne gondolj Latiam-ra, csak a tudományos problémára gondolj. Minél bátrabbak a feltevéseid, annál jobb, gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj. Ne gondolj borikra..." Rong az órájára nézett. Hál' istennek! A munkanapja véget ért, hazamehet. Már félúton volt a kijárat felé, amikor az egyik ajtó hirtelen kitárult, és egy fiatal nő lépett ki botladozva a folyosóra. - Noda! - Ó, Dan! Hát maga is itt van?

192

- Maga mit keres itt? - kérdezte Rong. - Hát nem az egyete-men...? - Hosszú történet ez; Dan. Noda Storn nincs többé. Hanem itt van ez a... krizantém... ez a matematikus a gép szolgálatá-ban, a Probléma szépsége és büszkesége. - Keserűen elmoso-lyodott. Rong csak most figyelt fel a lány halottsápadt arcára és ter-mészetellenesen kitágult szempilláira. - Mi van magával, Noda? - Semmiség! A heroin. Az utolsó héten túl sok heroint fo-gyasztottam. De hogy ma mit csináltam nekik! Fantazmagória hatdimenziós térben. Már szédülök is! - Megingott, és vállon ragadta Rongot. - Menjünk innen - mondta a férfi, és kézen fogta a lányt. - Hazaviszem. Hiszen beteg... - Nem akarok hazamenni. Mondja, Dan, vannak halluciná-ciói? - Egyelőre nincsenek. - Nekem vannak. Biztosan a herointól. - Azonnal ágyba kell feküdnie! - Nem akarok ágyba feküdni. Enni akarok. Hiszen már há-rom napja... Vigyen el engem valahová, ahol lehet enni. Csak legyenek ott emberek... és hogyishívják... szóval legyen zene...

Noda összeráncolta a homlokát, lenyelt néhány kanálnyi le-vest, és eltolta a tányért. - Nem megy tovább. Mondja, Dan, hogy került ide? - Tulajdonképpen véletlenül. Maga régen van itt? - Régen. Már több mint hat hónapja. - De miért? Hiszen az egyetemen a helyzete... - Ó, Dan! Mindez már nagyon régen kezdődött, még diák-éveimben. Emlékszik az együtt töltött estékre? A szokásos házibulik. Kábítószerek. Hát idekerültem. Ezek mindent tud-nak, biztosan figyeltek. Munkát ajánlottak. Nagyszerűen fi-zetnek, annyi heroint adnak, amennyit akarok. Akkor még nem tudtam, hogy mi megy itt, de most, hogy kezdem érteni... - A Problémára gondol? Tud róla valamit? - Nagyon keveset, de hiszen analitikus vagyok. Amikor gyanúm támadt, kidolgoztam a determináns-rendszert. Rend-szereztem mindent, ami a gépet érdekli, és akkor...

193

Kezébe temette az arcát. - Ó, Dan, milyen szörnyű ez! A legszörnyűbb, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk, hiszen a gép programját nem ismeri senki, és ráadásul a kábítószeresek és az alkoholisták legna-gyobb része, jó egyharmada volt katona. Tudja maga, mire képesek?! - Maga azt hiszi - kérdezte Rong -, hogy a Probléma valami új fegyverrel van kapcsolatban? De hát akkor miért hívtak en-gem? Hiszen én biokémikus vagyok. Noda hisztérikus nevetésben tört ki. - De naiv maga, Dan! Főleg a határtudományoktól várnak új ötleteket. Mindent megrágnak, amit valaha is ismert az embe-riség. Az emlékezet előtti időkből is. Összevetik és elemzik. - Lehalkította a hangját. - Hiszen tudja, a mértanban vannak vélt egységek. Soha senki sem gondolkodott el ezeknek a fizi-kai értelmén. De ha az ember... szóval a heroin... ki tudja, mi nem jut ilyenkor az ember eszébe. Hát ezt gondoltam én erről, és amit gondoltam, azt a gép maradék nélkül megette. Maga talán nem vette észre, hogy a lámpa éppen a legvalószínűtle-nebb feltevésnél gyulladt ki a feje felett? Rong elgondolkodott. - Azt hiszem, igen. Egyszer; ez a munkanap végén volt, na-gyon fáradt voltam, és rosszul éreztem magam, eszembe jutott az a fantasztikus ötlet, hogyha a vérben a hemoglobinon kívül klorofill is volna, akkor zárt ciklusban lehetne megoldani a gázcserét a szervezetben. Igaz, itt felvetődne a bőrfelület át-látszóvá válásának problémája. - No és? - Noda egész közel hajolt Ronghoz. - Hogy reagált erre a gép?! - Úgy csámcsogott, mint a moslékot zabáló disznó. - Na, látja! Biztos voltam benne, hogy itt valami ilyesmiről van szó! - Nem tudom - mondta Rong tűnődve -, mindez nagyon fur-csa, de nem hiszem, hogy ezekből az ötletekből bármiféle fegyvert létre lehetne hozni... - Egyáltalán nem biztos, hogy fegyverről van szó - szakítot-ta félbe Noda. - De ha helyes a gyanúm, egy mániákusokból álló csoport rettenetes eszközökre tesz szert mások elnyomá-sára. Nem véletlen, hogy ilyen bőkezűen bánnak a pénzzel, és nem rettennek vissza semmitől, hogy kezükbe kaparintsák a tudósokat, akikre szükségük van.

194

- Mit tehetünk ellene, Noda? - Még két napra van szükségem, hogy befejezzem a feltéte-lezésem ellenőrzését. Ha minden beigazolódik, akkor nyilvá-nosságra kell hoznunk. Talán az újságok... - Ki fog hinni nekünk? - Akkor meg kell semmisítenünk a gépet - mondta a lány, és felállt. - Hát akkor, Dan, vigyen haza. Ki kell aludnom ma-gam a holnapi harc előtt.

Két nap telt el. Rong többet nem beszélhetett Nodával. Dol-gozószobájának ajtaja belülről zárva volt. A kopogásra senki sem felelt. Rong sehogy sem tudott megszabadulni aggódó előérzeté-től. Hiába várta Nodát a kijáratnál. Vagy nem hagyta el a dol-gozószobáját, vagy pedig Latiam gyanút fogott, és még idejé-ben ellenlépéseket tett. Körülbelül 3 óra volt, amikor Rong éles női sikolyt hallott. Kirohant a folyosóra, és észrevett két fehér köpenyes óriást, amint Nodát vonszolták. Rong odarohant hozzájuk. - Elvisznek - kiáltotta Noda -, azt hiszem... - Nem tudta be-fejezni, mert az egyik egészségügyis hatalmas mancsával be-tömte a száját. Rong megragadta a gallérjánál. - Vágj rá egyet! - üvöltött az megfordulva. - Ezek mind megőrültek! Rong éles fájdalmat érzett a halántékán. Szeme előtt színes körök ugráltak... - Hol van Latiam?! - Félórája ment el, ma már nem jön vissza. Rong kirántotta az ajtót. A dolgozószoba üres volt. - Hová vitték Noda Stornot?! A titkárnő arca értetlenséget fejezett ki. - Elnézést, doktor Rong, nem értem... - Ne tettesse magát hülyének! Azt kérdezem hová vitték Noda Stornot?! - Tényleg nem tudok semmit. Talán Latiam úr. Rong odébb rúgta a széket, és lerohant. Döntenie kellett. Minden világos. Nodát azért vitték el, mert elég közel jutott ennek a bűnös titoknak a megfejtéséhez. Mi sem egyszerűbb,

195

mint őrültnek nyilvánítani egy nőt, akinek az idegrendszerét az állandó kábítószer-fogyasztás amúgy is megingatta. Rong visszatért a dolgozószobájába. A párnára dőlve próbálta összeszedni a gondolatait. Nodát nagyon nehéz lesz megtalálnia. Valószínűleg álnéven tartják valamilyen elmegyógyintézetben. Különben is az ilyenfajta intézmények nem szívesen szolgáltatnak adatokat a betegekről. Meg aztán kicsoda ő, hogy adatokat követeljen tő-lük? Amennyire tudta, a lánynak nincsenek rokonai. Egész Donomágiát átkutathatja, és nem talál majd semmit. Hiszen amíg a gép működik, minden nap közelebb hozza a rettenetes végkifejletet. Az ördögbe is! Ha át lehetne hatolni ezen az át-tetsző páncélon! Rongnak eszébe jutott a két teknősbéka, amelyeket Dorik mutatott neki. Még ha valamilyen csoda folytán működéskép-telenné tudná is tenni a gépet, azonnal rendbe hoznák. Hiszen elég egy jelet kapniuk... Megállj! Ez aztán ötlet a javából! Rong homlokát az erőlködéstől verejtékcseppek borították. Ha a teknősbéka jelzést kap valamelyik elem elromlásáról, akkor oda kell mennie az eset színhelyére, hogy kicserélje a használhatatlanná vált alkatrészt. No de mi van akkor, ha for-dítva történne: a jelzés hiánya arra ösztönözné, hogy egy megfelelő alkatrészt működésképtelennel helyettesítsen? Mire van szüksége ehhez? Nyilvánvaló, hogy a rendszerben a be-menetet át kell kapcsolni kimenetre. Egyszerűen meg kell vál-toztatni a jelzés irányát, és a gép önfenntartó programja ön-gyilkossági mániává változik. Fent hirtelen valami felcsattant, és zöld jel gyulladt ki. "Aha! Tovább! Hogyan jutok be a páncél mögé, hogy át-kapcsoljam a kontaktust? Ezt mindkét teknősbékánál meg kell csinálni. Hurrá, okos vagy, Rong! Milyen szerencse, hogy ketten vannak! Kapcsolják át egymás vezetékeit." A relék szüntelenül csattogtak Rong feje fölött. A zöld jelző éles fénnyel villogott, a gépet nyilvánvalóan érdekelte az öt-let, csak azt nem lehetett tudni, milyen gyakorlati következte-téseket von le belőle. Rong kilépett a folyosóra, a teknősbékák befejezték mene-tüket, és vörös szemmel meredtek egymásra, Rong odalépett a korláthoz.

196

Néhány perc múlva az egyik teknősbéka a másikat finom pókujjaival tapogatni kezdte. Azután megfoghatatlan gyors mozdulattal fölemelte a fedelét... Most már minden kétség szertefoszlott. A két teknősbéka is-mét a gépek mellett ügyködött, leszedte a számos kondenzá-tort és ellenállást. Sebességükről ítélve néhány óra alatt min-dent elvégeznek. Rong elmosolyodott. Neki már itt nem lesz több dolga.

Másnap reggel Rong beugrott Latiam dolgozószobájába. - Ó, doktor Rong! - Latiam ajkán gúnyos mosoly jelent meg. - Gratulálhatok önnek. A mai naptól a fizetését 500 solé-val emeljük. Ez a teknősbékákkal kapcsolatos ötlete lehetővé tette, hogy jelentős mértékben növeljük a gép biztonságát. Egyszerűen csodálatos, meglepő, érthetetlen, hogyan is hagy-hattuk figyelmen kívül egy ilyen diverzió lehetőségét. Rong torkon ragadta. - Azt mondja meg, hová tették Noda Stornot! - Nyugalom, Rong! - Latiam erős ütéssel a karosszékbe dobta őt. - Semmi baja nem lesz a maga Nodájának. Egy hétig gyógyítgatják a hisztériából, majd visszajön hozzánk. Előfor-dult ez már néhányszor. Szívesen visszavesszük, bár az előze-tes kísérletek már befejeződtek. A gép ma hozzálát a sorozat-gyártásához: évente ezer tudományos-fantasztikus regényt gyárt. Több, mint százmillió solét fektettünk ebbe a dologba, és maga, ostoba szamár, csaknem tönkretette az egészet. Még jó, hogy az automatikus védelem, amit Dorik tervezett, idejé-ben kikapcsolta az áramot.

Dalos György fordítása

197

REGÉNYTÉMA

Igazán boldog voltam. Aki valaha is átélt már hosszan tartó és súlyos betegséget, és végül ismét egészségesnek érezte ma-gát, az biztosan megérti az állapotomat. Mindennek örültem: annak is, hogy nem nyilvánítottak rokkantnak, hanem hosszú szabadságot kaptam a munkahelyemen a disszertációm befe-jezéséhez, amelyet még jóval a betegségem előtt kezdtem írni, és annak is, hogy üdülés várt rám a szanatóriumban, és ezért nem kell ezen a disszertáción gondolkodnom, örültem a két-személyes fülke kényelmének és annak, hogy egy rokonszen-ves fickó volt az útitársam, nem pedig valami szeszélyes asz-szonyság. Ezenkívül egy elbűvölő nő kísért ki a pályaudvarra, akit for-rón és őszintén szerettem. Hízelgett, hogy ez a gyönyörű nő figyelemre se méltatja az utasok elragadtatott pillantását, úgy fogja a kezem, mint valami kislány, aki attól fél, hogy a tö-megben elveszti az apukáját. - Messzire megy? - fordult szép kísérőm az útitársamhoz. - Kiszlovodszkig. - Igen? Szóval együtt mennek egész a végállomásig. – El-mosolyodott azzal a mosolyával, amelynek egyetlen férfi sem tudott ellenállni. - Akkor volna egy kérésem: vigyázzon a... férjemre. - Mióta együtt jártunk, először használta ezt a szót, és egészen megrendített, hogy milyen egyszerűen és termé-szetesen hangzott a szájából. - Még nem gyógyult fel teljesen - tette hozzá. - Ne aggódjék! - mosolygott vissza az útitársam. - Én csak-nem orvos vagyok. - Hogyhogy csaknem? - Hát nem vagyok sem Hippokratész, sem pedig Avicenna. - Medikus? - Mondjuk... orvosi diplomával rendelkező örök diák va-gyok. Kiment a folyosóra, és tapintatosan becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne zavarjon bennünket. - Biztosan valami aspiráns - suttogta a nő. Szeretek nappal utazni. Az ember ilyenkor fokozatosan kap-csolódik be a mozgás ritmusába, figyeli az útitársait, lassan, komótosan rakja el a holmiját, és megszokja az utazófülkét.

198

Minden úgy történt, ahogy szerettem volna, és ráadásul, is-métlem, egészen boldog voltam, ám mégis valami furcsa iz-galmat, zaklatottságot éreztem. Tudtam, hogy miféle ez az ér-zés, ám semmit sem tehettem ellene. Hol felugrottam, és ki-mentem a folyosóra, hol pedig a kupéba visszatérve értelmet-lenül rakosgattam a holmimat a bőröndben ide-oda, majd ol-vasni kezdtem valamit, egy perc múlva azonban már félre-dobtam a folyóiratot, és megint kimentem a fülkéből. Nem tudom, mi az oka, de tény, hogy útközben az emberek könnyebben tárják fel titkaikat az első jöttmentnek. Talán ata-visztikus érzés ez még azokból az időkből, amikor az utazás veszélyes volt, és az útitárs egyúttal harcostárs is volt, vagy talán csak arról van szó, hogy minden emberben él az az igény, hogy valakinek kiöntse a lelkét, és a véletlen ismerős, akivel az ember többé nem találkozik, a legalkalmasabb rá. Közben elérkezett az ebédidő, és útitársam hívott, hogy menjek vele az étkezőkocsiba. Aztán az ebédnél gátlástalanul fecsegni kezdtem. Már régen megebédeltünk, a pincér tüntetően kicserélte az asztalterítőt, és én még mindig csak beszéltem. Útitársam eszményi hallgatónak bizonyult. Egész kisfiúsan szögletes alakjával, zöldes szemével, kifa-kult szemöldökével, szempilláival, sőt még rendkívül kifejező hosszú, finom ujjaival is feszülten figyelt rám. Nem kérdezett, csak ült és hallgatott. Elmondtam neki mindent, ami hosszas álmatlan éjszakákon át folytatott töprengéseim eredménye volt. Elmondtam, hogy harmincöt évesen visszataszítónak tartom a szakmám, undo-rodom tőle, és rájöttem, hogy igazi hivatásom az íróság, be-széltem neki próbálkozásaimról, a kudarcaimról, új terveimről és arról, hogy ez a szanatóriumi időszak most sok mindent el fog dönteni. Vagy megírom a tervezett regényt, vagy pedig örökre felhagyok mindenfajta kísérletezéssel. Már el is mond-tam neki a regény témáját. Nem tudom, mitől tört ki belőlem mindez. Hiszen eddig annyira titkoltam, hogy még szerel-memnek sem mondtam el. Túl sok kétség gyötört ahhoz, hogy beavassam őt a terveimbe. Különben ez nem is így van. Tulaj-donképpen csak egy kétely gyötört: nem tudtam, hogy van-e bennem tehetség, és szégyelltem volna, ha kudarcot vallok előtte. A csalódást, ha az vár rám, hadd éljem át egyedül. Azt hiszem, ezt is elmondtam neki.

199

Végre kibeszéltem magamat, és visszamentünk a fülkébe. Itt ért utol a reakció: szégyelltem a fecsegésemet, bántott, hogy egy idegen embernek elmondtam még kusza gondolatai-mat. Most alighanem hencegő, ostoba alaknak tart. Észrevette a hangulatom megváltozását, és megkérdezte: - Megbánta, hogy elmondta? - Hát persze! - feleltem keserűen. - Fecsegtem, mint valami kamasz! Úgy látszik, ilyen vagyok. Nem tudom, ki mondta, hogy író mindenki lehet, ha nem gátolja benne a szóhiány vagy ellenkezőleg, a szóbőség. Azt hiszem, hogy a bőbeszé-dűség a legfőbb hibám. A témáim jelentéktelenek, egy rövid novellára, ha elegendők, de, ha leülök írni, annyira belebo-nyolódom a lényegtelen részletekbe, hogy a szavaim, mint a rágógumi, nyúlnak. Most is ez történt... Kivett a zsebéből egy dobozt. - Megígértem a feleségének... szóval, vegye csak be a tab-lettát. Azt hiszem, éppen erre van szüksége. Még csak ez hiányzott! Úgy látszik, elég kifejező lehetett a grimasz, amelyet ezúttal vágtam. - Igaza van - mondta, és visszatette a zsebébe a dobozt. - Ez az egész gyógyszerelés kétélű. Különösen a nyugtatók, noha időnként magam is szedem őket. Ebből a szempontból a népi gyógyszerek sokkal megbízhatóbbak. Évszázadokon át bevál-tak. Most pedig ki is próbáljuk! - Kinyitotta a kisbőröndjét, és elővett egy üveg konyakot. - Örmény, elsőrangú minőség! Várjon, poharakat kérek a kocsikísérőtől. Legkevésbé orvosra emlékeztetett, legalábbis azokra nem, akiket én ismertem, különösen, amikor diadalmas arckifeje-zéssel visszatért a két pohárral a kezében. - Itt van! - Egész keveset töltött nekem, magának harmadáig töltötte a poharat. - Előbb melegítse meg a tenyerében. A szakemberek azt mondják, "fel kell éleszteni" az italt. Na, most megkóstolhatja! Felhörpintettem, és kellemes meleg járta át a gyomromat, Rég nem ittam konyakot! - Furcsa - mondtam. Ha tudná, mennyit kellett hallgatnom erről. "Egy cseppnyi szeszt sem!" Szinte kórusban mondták, amikor pedig kiírtak a kórházból... - Semmiség! - legyintett hanyagul az útitársam. - Az orvos-tudomány tele van formális tabukkal. Az alkoholizmus társa-

200

dalmi baj. A szeszesitalok túlzott fogyasztása súlyos követ-kezményekkel jár. Ezért sokan legszívesebben betiltanák az ivást. Pedig néha egyenesen nélkülözhetetlen az ital. Látja, maga például csak egy kortyot ivott, és máris mindem rendbe jött. Igaz? Olyan komoly arcot vágott, hogy elnevettem magam. - Igaz! De mi lesz aztán? - Nem adok többet magának, úgyhogy aztán nem lesz sem-mi. És láthatóan elégedetten kortyolt egyet. - Látja, kinek hogy - folytatta, és megszemlélte az italt a fényben. - Van, aki a kávétól nem tud aludni, mást pedig elal-tat. Az emberi agy ravasz jószág. Az izgalom és a gátlás örö-kös konfrontációja. Kéreg és kéreg alatti. Minden egyes eset-ben tudni kell, mire és hogyan hassunk. A maga helyzetében például a szeszes ital nyugtat, vagy nem így van? - Így van. De honnan tudta előre? - Hát, ha nem tudnám, akkor rossz lélekbúvár lennék. - Hogyhogy, maga pszichiáter? - Részben. Rég nem ittam, kicsit megszédültem. A vonat kellemesen ringatott, meglepő nyugalom árasztott el. - Mi az, hogy részben? - kérdeztem lustán. - Az imént azt mondta, hogy csaknem orvos, most pedig részben pszichiáter. Pontosabban micsoda? - Pontosabban pszichofiziológus vagyok. - Az micsoda? - Nehéz két szóban elmondani, részletezni pedig aligha van értelme. Ezért egy primitív példával próbálom megvilágítani. Látja, felhörpintette ezt a kis konyakot, és a lelkiállapota vala-hogy megváltozott. Így van? - Így. - Ez mesterségesen előidézett változás. Az emberi szerve-zetben azonban belső tényezők is hatnak a pszichikumra, pél-dául a hormonok. A hormontevékenységet a vegetatív ideg-rendszer irányítja. Egy sor közvetlen kapcsolat és visszacsato-lás van az agy és az egész szervezet között. Olyan egészet al-kotnak, amelyet csak összességében lehet vizsgálni. Vagyis a pszichofiziológia tudomány, amely a szervezet állapotának a pszichikumra és a pszichikumnak a szervezetre gyakorolt ha-tását vizsgálja.

201

- Itt van például az úgynevezett epés ember - mondtam én -, ez biztosan nem véletlen kifejezés. Gondolom, amikor ömlik az epe... - Hát persze! Csakhogy a dolog sokkal bonyolultabb. Néha nehéz elválasztani az okot a következménytől. Amit általában következménynek tartanak, arról gyakran kiderül, hogy ok és fordítva. Rengeteg munkát kell még elvégezni, és ez a munka nagyon érdekes. Megint kortyolt egyet, és eltűnődött. Kinéztem az ablakon. Erősen érezhető volt, hogy délnek tartunk. Az itt-ott még havas erdőket zöldellő rétek, mezők követték. A föld is; az ég is és a nap is valahogy megválto-zott. - Én tudnék segíteni magának - mondta váratlanul az útitár-sam. - Van egy érdekes regénytémám. Az események megtör-téntek. Nem kitalálás, bár sok minden egyszerűen fantaszti-kusnak látszik. Elmondjam? - Hát persze! - feleltem. - Örömmel meghallgatom, bár, őszintén szólva, alig hiszem, hogy akár a legjobb sztoriból is... - Ez már a maga dolga - vágott közbe. - Csak figyelmezte-tem, hogy van olyan fogalom, mint orvosetika. Ezért bizo-nyos dolgokat el kell hallgatnom. Például a neveket. Ezeket magának kell kitalálnia, különben... Hát figyeljen. A történet egy híres tudós klinikáján kezdődik. Nevezzük úgy, hogy a professzor; Majd maga valahogyan jellemezni fogja. Semmi-képpen se csináljon belőle valami érzelgős hőst, se pedig affé-le megszállottat, amilyen a fantasztikus regényekben van. Na-gyon bonyolult, ellentmondásos jellem. Nagyszerű sebész. Széles látókörű szakember. Ugyanakkor betegesen hiú és ma-kacs, aki ráadásul ismeri a maga értékét. Figyelmes a bete-gekkel, ám gyakran indokolatlanul goromba a beosztottjaival. Ha akarja, ragaszthat hozzá más jellemvonásokat is, ez nem fontos. Megírhatja, hogy témája, amely a szervátültetés köz-ben a szövetek biológiai összeférhetetlenségének leküzdésé-vel kapcsolatos, az általa vezetett klinikát egyszeriben új és ígéretes feladatokkal látta el. Ezenkívül el kell képzelnie a kli-nika szervátültetési osztályát. A dolog technikája lényegtelen, de át kell éreznie az ottani különleges légkört. Állandó feszült várakozás. Nagy orvos-kollektíva a legkülönbözőbb szakem-berekből állandóan teljes készültségben van. Senki se tudja,

202

mikor kerül rá sor. Lehet, hogy egy óra, lehet, hogy egy hó-nap múlva. De ne higgye, hogy az emberek tétlenkednek. Nagyarányú laboratóriumi munka is folyik. Rengeteg állatkí-sérlet. Minden új kísérlet új terveket, reményeket és persze csalódásokat hoz. A professzor minden akadályt leküzdve ha-lad a tervezett cél, az agyátültetés felé. Már egy csomó kísér-letet végzett patkányokon és kutyákon. Csakhogy a dolog nem halad olyan gyorsan, mint hinnők. Évek telnek el, amíg sor kerül a döntő kísérletre. Egy cerkófmajom agyátültetés után él és egészséges.Felvetődik a kérdés: most mi következik? A tudomány nem állhat meg félúton. Elvégezhető-e ez a műtét az emberen is? Maga biztosan tudja, hogy az átültetést gyanakodva fogadják, itt pedig kísérletről van szó, amelynél problémák vetődnek fel. A professzor egymás után ostromolja az intézményeket, ám egyik sem mond se igent, se nemet. Mindenki elfogadható ürüggyel próbál kitérni a kérdések elől. Vagyis nincs se for-mális tilalom, se hivatalos engedély. Eközben az idő halad; és a klinika sikerrel-- ültet át vesét, szívet és tüdőt, a laboratóri-umban folyik a munka a főtémán, ám a dolog továbbra is za-varos. Ez mondjuk az előjáték. Egyszer csak a mentők majd-nem egyidejűleg két embert hoznak be. Mindkettőt öntudatlan állapotban szedték fel az utcán. Az elsőnek nincsenek iratai. Nem tudják, hány éves, hogy hívják, hol lakik és mi a foglal-kozása. A diagnózis: általános tüdőinfarktus. A helyzet gya-korlatilag reménytelen. A másik harminchárom éves főiskolai tanár, nőtlen; súlyos baleset érte. Nyílt koponyasérülés agyse-besüléssel és vérömléssel. Itt sincs sok remény. Létfontosságú funkciókat végrehajtó részek sérültek meg. Mindketten ott fekszenek a reanimációs asztalon, két élő holttest, akikben csupán a mesterséges vérátömlesztés és lélegeztetés tartja fenn az élet valamiféle szánalmas mását. Míg azonban a má-sodik kétségtelen hullajelölt, addig az elsőt talán még meg le-het menteni. Át kell ültetni a második tüdejét. A professzor így döntött. Minden készen áll a műtétre, mégse tudják meg-kezdeni. Nem tudja elképzelni, hogy ilyen esetekben milyen korlátozások kötik meg az orvos kezét. Először is az ilyen műtéthez szükség van vagy a beteg, vagy hozzátartozói bele-egyezésére, de legalábbis a donor rokonainak beleegyezésére. Másodszor: az átültetett szervet csak halottból szabad eltávo-lítani, és amíg a donor testében az életnek csak egy kis mor-

203

zsája van, addig az orvosnak mindent meg kell tenni az élet fenntartásához. Ez idő alatt a másik meghalhat. Harmadszor... különben mit is jelent ez a "harmadszor”! Hosszan sorolhat-nánk még a különféle problémákat, amelyekkel a sebész ilyen esetekben találkozik, ám a legszörnyűbb a várakozás a beteg halálára. A szív megáll, a klinikai halál, a szívizom területére irányított nagyfrekvenciájú töltések, az ismét, bár alig észlel-hető érverés és az az újabb megállás, amikor a töltés már nem segít. Marad az utolsó lépés: a mellkas felnyitása és a szív-masszázs. Ez az utolsó lépés eredményes szokott lenni, bár teljesen világos, hogy nem sokáig. Ekkor azonban kiderül va-lami, ami romba dönti a reményeket. A második sebesültnek tébécés kavernák vannak a tüdejében. Sok ember van, aki tü-dőbeteg, és nem is sejti. Szervezetük létrehoz valamiféle el-lenanyagot, amely egyensúlyban tartja a betegséget, úgyhogy lassan vagy egyáltalán nem terjed. Ám egyetlen- egy orvos sem merne átültetni egy gümőkórral fertőzött szervet egy má-sik ember testébe. Vagyis nyugodtan eldobhatja az ember a gumikesztyűjét, és a két hullát elküldheti a hullaházba. Nem véletlenül hívtam fel a figyelmét a professzor jellemére. Nél-küle nem lehet megérteni, ami később történt. Egy pillanat alatt más döntésre szánta el magát: az agyat kell átültetni a második ember testébe. A formaságoktól ezúttal eltekintett. Már nem volt idő, hogy Moszkvába telefonáljon, és engedélyt kérjen. Őszintén szólva, még az sem biztos, hogy azokat a normákat figyelembe vette, amelyeket itt említettem. - Mire számított? - szóltam közbe. - Ezt nehéz megmondani. Hát mindenekelőtt a sikerre. Az ilyenfajta emberek, ha egy ötlet úrrá lesz rajtuk, egyszerűen nem hajlandók számolni a kudarc lehetőségével. Az ilyen ügyekben valakinek lépnie kell, és vállalnia a teljes kockáza-tot. Ezenkívül joggal feltételezte, hogy jobb egy hulla, mint kettő. Meg különben is, azt hiszem; inkább az ösztöneire hall-gatott, mint az eszére. Túl kevés idő maradt már a töprengés-re. Nem szükséges, hogy részletesen ecseteljem a műtétet. Nagyon bonyolult, több szakaszra oszlik, és a beavatatlan ol-vasót aligha érdekli. Na meg maga valószínűleg hetet-havat összehordana. Az író számára sokkal fontosabb a lélektani konfliktus, az pedig itt bőven akad. A műtét tehát lezajlott. Másnap reggel a donor felesége a mentők tudakozójának se-gítségével megtalálta és a hullaházban felismerte a férjét. Azt

204

mondták neki, hogy tüdőinfarktusban halt meg, és ez termé-szetesen megfelelt a valóságnak. A részletekbe nem avatták be, ez túlságosan erős csapás lett volna. A férfi huszonöt éves volt, újságíró. Összesen egy évig éltek együtt, és nagyon sze-rették egymást. Higgye el, hogy az orvos nehéz szakmájában is a legnehezebb a meghalt páciens hozzátartozóival beszélni. Még ha megtett is mindent, ami tőle telt, úgy érzi, mintha bű-nös volna. Ezért nézzük el a professzornak, hogy nem elegye-dett szóba a feleséggel, hanem az asszisztensét küldte hozzá. Néha a legbátrabb emberek is félnek. Ezenkívül nem szabad elfelejteni, hogy élt még az a másik ember, akiért a tanár most nemcsak a társadalom, hanem a saját lelkiismerete előtt is fe-lelősséget vállalt. Aggodalomra az elégségesnél is több ok volt. Mit tudtak tulajdonképpen az előző kísérletekből? Azt, hogy az átültetett agyú állatoknál viszonylag gyorsan rekonst-ruálódnak a mozgási funkciók, az egyensúlyérzés, hogy a do-norban kialakult feltételes reflexek többsége eltűnik az átülte-tés után, de gyorsabban állnak helyre, mint ahogyan az ellen-őrző csoport példányainál kialakulnak és, hogy az átültetett agyú személyek teljesen életképesek. Ennyit tudtak; édeske-veset ahhoz, hogy megjósolják, hogyan viselkedik az ember egy ilyen műtét után. Nagyon sok tényező van, amelyeket ál-latokon nem lehet ellenőrizni. Mi marad meg az ember emlé-kezetében, és mi törlődik ki? Mi szorul hosszú időre vagy esetleg örökre a tudattalanba? És végül a beszéd. Hiszen ez is tanulás eredménye. A jellem. Már mondtam, hogy az agy te-vékenységét nem lehet a szervezet egészétől elszakítva vizs-gálni. A kölcsönhatás megszámlálhatatlanul sokféle módon érvé-nyesül, és e módozatok többsége még ma is titok. Vagyis egy átültetett agyú ember nem tekinthető egy saját testtel, de má-sik aggyal rendelkező egyén együttesének. Egészen más egyén ez. Mint látja, több itt a kétely, mint a bizonyosság. A műtétet azonban végrehajtották. Az ágyban fekszik egy em-ber. Lélegzik, reagál a fényre, nyeli a folyékony ételt, műkö-dik a bélcsatornája, a veséje és semmi más. Hetek, hónapok múlnak, járni tanítják. Még néhány szót is megtanul. Mi jön azután? Csak a remény, hogy az idő segít. Az idő múlik. A beteggel bizonyos eredményeket érnek el. Nehezen, de be-szél.

205

Olvasni tanul. A múltjára nem emlékszik. Elmúlik egy év. Szabadon beszél, olvas, ír. Érdekelni kezdi a környezete. Minden helyreáll, kivéve az emlékezést. Ezt semmiképpen nem sikerült visszaállítani. Elmondják neki, hogy súlyos-agy-sérülésen ment keresztül, amely teljes emlékezet-kihagyással jár. Ezt érti. Elmúlik még egy kis idő, és a kórházi környezet már nyomasztja. Felvetődik a kérdés: mi a teendő? Irataiból ítélve főiskolai tanár, de hát ezen a téren semmiféle szakmai alkalmasságról nem lehet szó. Az újságíróból sem maradt benne semmi. Tanuljon újra? Erről még korai beszél-ni. Rokkantnak nyilvánítani? Hiszen maga is jól tudja, hogy ez mit jelent. Ezenkívül félbe kellene szakítani egy páratlan kísérletet a legdöntőbb fázisában. Lehetővé kell tenni, hogy emberekkel találkozzék, színházba, moziba járjon, és közben állandó orvosi megfigyelés alatt maradjon. Elfelejtettem emlí-teni, hogy volt ennek a tanárnak egy barátnője. Amikor tudo-mást szerzett a balesetről, a műtétről, állandóan azt kérte, hadd látogathassa meg a sérültet. Még a városi tanács egész-ségügyi osztályához is folyamodott, a professzor azonban ha-tározottan ellenezte a látogatást. Akkoriban ez csak kárt oko-zott volna. Most azonban más lett a helyzet, és a nőnek meg-engedték, hogy bejöjjön a klinikára. A férfi nem ismerte meg, de örült, hogy felkereste valaki a számára elérhetetlen világ-ból. Azonkívül a nő határozottan tetszett neki. Szép, elragadó nő volt. Megengedték, hogy mindennap eljöjjön hozzá. Soká-ig beszélgettek. A nő elmondta a férfinak az elmúlt életét, és azt hitte szegény, hogy valamit sikerült felidéznie a férfiban. Végül megkérte, hogy magához vehesse a férfit.A professzor beleegyezett. Minden jól alakult. A nő egyálta-lán nem kételkedett abban, hogy hozzá közel álló, bajba esett embert vett magához. Anyagi nehézségei nem voltak: a tanár-nak megtakarított pénze volt, a klinika pedig határozatlan ide-ig betegállományban tartotta. A környezetváltozásra egysze-rűen szüksége volt. Ami az eset erkölcsi vonatkozását illeti, ahogy mondani szokták, ha valakinek levették a fejét, a haján már nincs mit siratni. Azonkívül szemmel láthatóan boldogok voltak. Már csak ki kellett várni, hogy mi lesz az eredmény. Sajnos a dolgok meglehetősen rosszul haladtak. Vagy feléb-redt a férfi emlékezőtehetsége, vagy pedig előző újságíróéle-téből sok minden kiszorult a tudattalanba, nem tudni, tény, hogy eltávozott hazulról, és órákon át várakozott annak a la-

206

kásnak a lépcsőházában, amelyben valamikor az újságíró la-kott. A szerelmes nő természetesen aggódott. Tanácsért for-dult a professzorhoz, aki azonban nem mondhatott semmit. Úgy látszik, valami elkerülhetetlen közelgett, és ezen a hely-zeten aligha lehetett változtatni. Végül is megtörtént az elke-rülhetetlen. Találkozott a feleségével. Mármint az újságíró fe-leségével. Említettem már, hogy nagyon szerették egymást. Mennyi kötetet írtak már a szerelemről, és mégis milyen ke-veset tudnak róla! Az ördögbe is! Itt félbeszakította elbeszélését, és a konyakosüveghez nyúlt. - Ne legyünk képmutatóak! Igaz, magának sem árt még egy korty. Hiszen hogy is mondjam, itt orvosi megfigyelés alatt áll. - Maga honnan ismeri ezt a történetet? - kérdeztem. - Én? - Útitársam zavarba jött. - Többször is konzultációra hívtak ehhez a beteghez. Folytassam? - Tessék. - Szóval találkoztak. Ez a döbbenet erejével hatott a férfira. Úgy látszik, a nő arca valahol emlékezete mélyén megmaradt, és az, amit az első pillantásra szerelemnek hitt, csupán tudat alatti reakció volt. - És ő? - Ő? Számára a férfi idegen volt, nem volt a zsánere, azon-kívül még nem törlődött ki emlékezetéből a meghalt férj em-léke, úgyhogy egyszerűen nem méltatta figyelemre a férfit. A férfi úgyszólván üldözte. Megvárta a ház kapujában, megszó-lította a metrón, márpedig, ha egy férfi kitartó, akkor előbb-u-tóbb... vagyis örök; áthághatatlan törvények szerint alakult minden. Ne ítélje el túlságosan a nőt sem. Egészen fiatal nő, aki nagyon mélyen élte át a magányát. Ezenkívül úgy érezte, hogy ebben a szemtelen hódolatban van valami abból az em-berből, akit szeretett. Külsőleg semmi. De a jellemében, a be-szédmodorában és egy sor apróságban, amelyből az ember összeáll. - De hiszen ott volt az a nő is, aki kihozta a klinikáról. Azt talán otthagyta? - kérdeztem. - Hát éppen erről van szó. Azt a nőt is szerette. Sőt mint nő, jobban tetszett neki. A viszonyuk leírásában tapintatosnak kell lennie. Meg kell érteni a férfi lélektanát, nem szokványos szerelmi háromszög ez, nehéz megmagyarázni... Ahogyan benne két ember élt, úgy a két nő is... Nem, nem is erről van

207

szó, inkább arról, hogy egy nő volt a két alakban, lelki és testi valójukban. Igen, erről van szó! Számára egyetlen arccá, alak-ká álltak össze, nem lehetett őket szétválasztani... Lehet, hogy a szakemberek itt a lelki betegség gyökereit keresnék, de va-jon a regényhősök többsége szigorúan véve egészséges lelki-leg? Rogozsin, Miskin, Nasztaszja Filippovna, Raszkolnyi-kov, a Karamazov testvérek... Hajaj! Elővett egy dobozt, és bevett egy tablettát. Pocsékul festett, a szeme vöröslött az izgalomtól, homloka verejtékezett. Azt hiszem, szerepet cseréltünk. Most már csak az hiányzott, hogy én vigasztaljam. A történet azonban egyre jobban érde-kelt. Valamit sejteni kezdtem. - És mondja - kérdeztem -, ez a másik, a tanár, mit adott elő? - Miért fontos ez? Mondjuk fiziológiát. Hiszen én csak egy regénytémát mesélek önnek, nem pedig... - Folytassa! - mondtam. - A téma nagyon érdekes. - Hát jó! Egyszóval két nő. Ezzel a helyzettel egyikük sem akart megbékélni. Mindkettő fiatal, csinos és természetesen hiú, mindegyik magának követelte a férfit. Így került sor a tragédia utolsó felvonására, amelyben az igazi résztvevők nem ismerték a szerepüket. Nem véletlenül említettem a lelki betegség gyökereit. Az agynak vannak védekező reakciói. Amikor egy helyzet elviselhetetlenné válik, az ember gyakran kitalált világba menekül, a valóságot felváltja az álom. A szakemberek ezt tudatzavarnak nevezik. Különleges formája ennek, amikor az ember másvalakinek hiszi magát. Nem ki-zárt, hogy a maga regénye elmegyógyintézetben fog végződ-ni. - Szomorú befejezés volna - mondtam. - Őszintén szólva, mást vártam, nem életfogytiglani börtönt egy elmegyógyinté-zetben. - Miért életfogytiglani? - vitatkozott az útitársam. – Az or-vostudománynak elég eszköze van ahhoz, hogy kigyógyítsa az embert az ilyen betegségből. Gyógyítani mindig lehet, csak az okot kell kiküszöbölni, bár ez a legnehezebb. Egy időre a beteget el lehet távolítani a konfliktus-szituációból. Maga is megérti, ugyebár, hogy az adott esetben ez csak ideiglenes lé-pés. Előbb-utóbb újra találkoznak, és akkor minden elölről kezdődik. Van radikálisabb mód is, megmondani a betegnek az igazat, hogy ismerje a betegség okát, és mintegy bizonyos

208

távolságból szemlélje önmagát. Lehet, hogy aztán ő maga is el tudja mesélni másvalakinek... Hanem hogy telefüstöltük ezt a fülkét! ... Bocsásson meg, de kimegyek, nem kapok levegőt. Megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót, félig tele-töltöttem konyakkal a poharat, és egy hörpintéssel kiittam, mert... Hogyan is felejthettem el azt a kisfiús, fehér köpenyes ala-kot! Kifehéredett pillájú, zöldes, figyelő szemét már láttam a fejem fölött a klinikán, amikor beszélni tanítottak, és aztán félálmomban is. . . Sok minden világosabb lett hirtelen, sok minden. Az is, hogy a megkezdett disszertáció hottentottának tűnt, és a hirtelen rám tört írásvágy... Különben most már mindez nem volt fontos számomra. Csak az volt a fontos, hogy az a nő engem joggal nevezett a férjének. Semmi egyéb nem érdekelt már, még az a három hó-nap sem, amelyet a tüdőszanatóriumban el kell majd tölte-nem.

Dalos György fordítása

209

A NAPLOPÓ

Az antropoidnak recés panorámalátása volt. Rusztan Isinbajev a visszacsatoló koronggal fedett szempil-láin keresztül látta a távolba futó tárnát és a rózsaszín, poró-zus lerakódások borította két falat. A tárna magassága hol növekedett, hol csökkent, és állandó-an szabályozni kellett az antropoid lábának hosszát, hogy ma-rókéssel ellátott keze vállmagasságban körülbelül fél méter ásványt marjon a boltozaton. Kék porfelhők fedték az antropoid fejét, és Rusztan úgy érezte, hogy ez a por bejut az ő tüdejébe is, ráhull a szemgo-lyójára, és csiklandozza az orrát. Megpróbált az orrán keresz-tül lélegezni, ám hirtelen eltüsszentette magát. Az antropoid fejére erősített fényszóró sugara felvillant. "Az átkozott majom!" - gondolta Rusztan. Levette szeméről a korongot, a pultot átkapcsolta program-vezérlésre, bekapcsolta a képernyőt, és hátratolta a sisakot. Így már jobban érezte magát. Most a szokásos perspektívában látta a tárnát. A vezérlőfülkétől az antropoid mintegy ötven-méternyi távolságra volt. Rusztan az órájára nézett. A műszak végéig még két óra volt hátra, a normát pedig alig 10%-ra tel-jesítette. 25 köbméter ásványt kellett megmozgatni néhány kis kék színű szemcse miatt! Hátradőlt a karszékben, és forgatta a nóniuszt. Két osztályo-zógép bulldózereivel szerényen kiseperte az antropoid lába alól a port, átnyomta a rostákon, és egyenletes rétegben szórta le a padlóra. Rusztan a képernyőt a pulthoz közel álló dobozokra irányí-totta. Egyikük félig tele volt csontokkal - ez a melléktermék a biológusokat illette -, a másik üres volt. Rusztan kiköpött, és cifrán káromkodott. Ez mindig így van! Mások olyan szakaszt kapnak, ahol mindennap legalább 200-300 grammot bányásznak ki, míg neki csak az értéktelen ásvány jut, meg ezek az ostoba csontok, amelyekről azt se tudja, hogy macskától vagy madártól származnak-e. Ismét az antropoidra irányította a képernyőt. A porfelhők már nem takarták el az áttetsző gömböt, amely tele volt sűrű, zavaros folyadékkal. Az antropoid óvatosan lépkedett, és ma-

210

rókésével a levegőt vágta. Rusztan sietve felöltötte a sisakot, és a kart távvezérlésre kapcsolta. "Állj!" A gömb éles fénnyel kigyúlt, majd kialudt. Az antropoid megállt. Rusztan felsóhajtott, és megerősítette szemén a ko-rongot... A tárna most egy félkört írt le, és az antropoid látószögét egész idő alatt a vágat közepén kellett tartani. Néhányszor el-vesztette az irányt, és a marókések a falba vájtak. Rusztan szeme előtt ekkor minden remegni kezdett. Az antropoid teste vibrált a túlterheléstől. Rusztan már sokszor hallott a szilfről, de most látta először. Egy oldalvágatból ugrott elő gyorsvonatsebességgel. Méter-nyi aranyszínű tojás hat szőrös, hokedliszerű lábon. Egy má-sodperc múlva hosszú, kígyószerű arcán megvillant a vicsor-gó szájüreg. Rusztan visszahőkölt a karosszékbe. Ez megbocsáthatatlan hanyagság egy antropoid-vezetőtől. Azonnal rá is jött, mert iszonyú áramütést érzett a tarkóján, amelyet a telekinetikus csatornán juttattak el hozzá: az antropoid ezúttal is utánozta a mozgását, és a falba vágta a fejét. Rusztan szeme előtt világos ábrák helyett szétfolyó, szürke körvonalak imbolyogtak. Le-vette a korongot, és bekapcsolta a képernyőt. Szemének hál' isten nem esett baja, azantropoid azonban a jelek szerint- elvesztette a tájékozódását. Céltalanul forgolódott a helyén, integetett. A szilf eltűnt. Az osztályozógépek az antropoid lába körül kóvályogtak. Mivel nem kaptak tőle utasítást, nem tudták, mitévők legyenek. Rusztan maximális erősségűre kapcsolta a telekinetikus csa-torna forgatókarját. "Állj!" A képernyőn a szürke figura tovább körözött. "Állj, nem hallod?" Az antropoid megállt, karját az oldalához szorítva. Az osz-tályozók is befejezték munkájukat. "Kapcsold ki a marókéseket!" A képernyőn nem tudta ellenőrizni, hogy az antropoid vég-rehajtotta-e az utasítást. "Gyere ide!" Az antropoid arccal a képernyő felé fordult, és a két falnak támaszkodva elindult a fülke felé.

211

"Állj! Fordulj meg!" Úgy van! A tarkóján nagy horpadás. A benyomott fedőréteg alatt a folyadékban szikrák hömpölyögnek. Rusztan felsóhajtott, és felvette a telefonkagylót. - Halló, szerelőműhely? Itt a hetes szakasz. Küldjenek sze-relőt. - Mi baj van magánál, hetes? - kérdezte egy elégedetlen női hang. - Vacakol az antropoid. - Beszéljen pontosabban. Mi van vele? - Fejsérülés. Megsérült a tájékozódás is, nincs visszacsato-lás a video-korongon. - Értem ... remélem, ennyi az egész. - Miért, magának ez kevés? - Ide figyeljen, hetes, nem vagyok a barátnője, hogy viccel-jen velem! Hogy csinálta ezt? - Csak úgy - Rusztan zavarba jött. - Egy darab ásvány... - Csak nem aludt el? - Ide figyelj, kislány - Isinbajev hangja reszketett a dühtől -, hát nem mondta neked anyád, hogy ne dugd az orrod a mások dolgába? A te dolgod, hogy felvedd a rendelést, az okokat majd a felnőtt bácsik fogják kideríteni, akik okosabbak nálad. Bumm! Lecsapta a kagylót. - Buta tyúk! - Letörölte homlokáról a verítéket. - Most mit csináljak? A diszpécserszolgálathoz kell telefonálni. Ruszt“n újra tárcsázott. - Itt az ügyeletes diszpécser. - Isinbajev vagyok a hetes szakaszból. - Á, Isinbajev, mi újság? Teljesíti a tervét? - Nem tudom. Az antropoidom működésképtelenné vált. - Hívott szerelőt? - Nem tudtam. Felhívtam a szerelőműhelyt. Ott valami nő ül... Gorombáskodik, és lecsapja a kagylót. - Várjon a telefonnál. Rusztan hallotta az átkapcsoló kattanását, lerakta a kagylót a pultra, és behunyta a szemét. "Úristen! - gondolta. - Én tökfilkó, jó kis munkát szereztem magamnak!" A kagylóból csak mondattöredékek jutottak el hozzá:

212

- ... Mindegy, senkinek sem engedem... Nem óvodában van. Visszamegy a földre, ott aztán randalírozhat, de itt pontos terv van... - Ne gorombáskodjon... - ... Adok magának két órát... - ... Ilyen sérülést... - ... Vegyen a főraktárban. - ... A zónában nem lehet... - ... Hát akkor csináltasson a műhelyben... Igen, ez parancs... Halló, Isinbajev! Rusztan kinyitotta a szemét, és kezébe vette a kagylót. - Isinbajev vagyok. - Jár az antropoidja? - Jár... de rosszul. - Küldje a szerelőműhelybe. - Nincs visszacsatolás. - Nem baj, odáig elmegy. Van munkalapja? - Van. - Hát küldje a fővágatba a körtárnáig, onnan majd továbbvi-szi a szerelőműhely. Milyen hullámon dolgozik? - Pszi 36. - Jól van, akkor közlöm velük: pszi 36. Hány köbmétert csi-nált ma? - Körülbelül huszonötöt. A diszpécser füttyentett. - Hát ezt mivel magyarázza?! Rusztan elvörösödött. - Hát... egész idő alatt nyavalygott az antropoid. - Úgy, és a zsákmány? "Mennél te..." - gondolta Isinbajev. Egyáltalán nem tetszett neki ez a beszélgetés. Ráadásul ma még alighanem igazoló je-lentést kell írnia. - Nem tudom - hazudta -, még nem tudtam ellenőrizni... Azt hiszem, nagyon kevés, alig valami. - Ide figyeljen, Isinbajev - a diszpécser hangja olyan fenye-gető lett, hogy Rusztan teljes erejéből megszorította a kagylót -, a maga szakasza minden mutatónkat elrontja... - Jó, jó - szakította félbe Rusztan -, ezt már hallottam, in-kább biztosítsa a szerelést. Nem tudok puszta kézzel dolgozni. Ha majd megjön az antropoid, rádolgozok. A fene tudja! - Rusztan maga sem értette, hogyan jött ki belőle ez a mondat.

213

Legkevésbé se szeretett volna visszamenni ma a műszakra. De már késővolt visszakozni. - Rendben van, Isinbajev - a hang melegebbé vált -, két óra múlva kész lesz az antropoidja, már intézkedtem. Remélem, ma meglesz a 300 köbméter, ugye megegyeztünk? - Rendben van - Isinbajev letette a kagylót.

- Emeld fel a jobb kezed! A képernyőn az ábra mozdulatlan maradt. Isinbajev átkapcsolta a kisugárzó áramkörét. - Emeld fel a jobb kezed! A parancsot teljesítette, a felemelt kéz azonban ingadozott, mint a rongy a szélben. - Tedd le! Két lépés előre! Az antropoid megingott, és két bizonytalan lépést tett. A te-lekinetikus kisugárzó megengedhetetlen túlterheléssel műkö-dött. A sisakban belül olyan volt a forróság, mint valami ke-mencében, Rusztan feltolta a sisakot, és térdén szétterítette a vágatok kapcsolási rajzát. Aha! Ez hát a főtárna. Szép kis labirintus! Pedig a felső já-ratoknak csak valamivel több, mint 10%-át derítették fel. Azóta az eset óta az alsó tárnába még a geológusoknak is tilos lemenni. Brr! Szó se róla, mennyei bolygó ez! Maga a táj is! Rusztannak mindössze egyszer sikerült megpillantania a felszínt, az űrrepülőtértől vezető úton, ez azonban elég volt ahhoz, hogy örökre elvegye a kedvét a külvilágtól. Az ördög-be is, akkor jobb, ha még egy évet itt tölt, és nem látja a nap-pali fényt. Ismét fejére húzta a sisakot. - Menj egyenesen az első tárnáig, fordulj jobbra, menj a körátjáróig, állj meg, és várd a parancsot! Ez a programod, menj! Az antropoid egy helyben topogott, majd némi várakozás után elindult. Az osztályozók követték. Elértek a kanyarhoz. - Jobbra! - parancsolta Rusztan. Az antropoid engedelmesen megfordult. Visszacsatolás hí-ján a további megfigyelés lehetetlen. Isinbajev kikapcsolta a készüléket. "Na, szép kis nap! - gondolta, és kezébe temette a fejét. - Átkozott nap!"

214

Aludni szeretett volna, de két órára nem volt értelme, hogy lefeküdjék. "Marha - gondolta -, magad kérted ezt a túlórát! Nem volt elég a munkaidő! De hát csak nem téblábolok itt két órán át." Felállt a karosszékből, kiegyenesedett, és kiment a közlekedővágatba. A cső átmérője kisebb volt az ember magasságánál, és ezért meggörnyedve kellett előrehaladnia, a légáramlattal szemben, amely tele volt émelyítő ammóniaszaggal. "Szép kis illat! - gondolta; és inkább száján lélegzett egy zsebkendőn keresztül, amelyet előzőleg megnedvesített az el-nyelő-folyadékkal. - Már egy éve próbálnak igazi közlekedő-vágatot csinálni. De hát úgy látszik, nem érnek rá, mert min-dig ez az átkozott venocet jár az eszükben! Naná, a halhatat-lanság elixírje!" Közvetlenül előtte volt az ötödik szakasz pultjának ajtaja. Megnyomta a zárószerkezet gombját, és belépett. Itt legalább nem volt olyan erős az ammóniaszag. Minden fülkének tisztí-tóberendezése volt. Dusanov koronggal borított szemmel állt ott. A telekineti-kus sisak valahol a tarkóján volt, a karját előrenyújtotta, mint-ha marókés volna benne. A nyíló ajtó zajára megfordult, és levette a korongot. - Ó, te vagy az? - Igen. Leülhetnék egy kicsit nálad? - Ülj le. - A pultot programvezérlésre kapcsolta. – Miért jársz-kelsz? - Szakmai baleset. - Valami komoly? - Két óra. Te mennyit csináltál? - 700 köbmétert. - Hazudsz! - Miért hazudnék? - Dusanov bekapcsolta a képernyőt, és megmutatta a venocet gömbökkel félig megtelt dobozt. Rusztan eltátotta a száját. - Mennyi van ebben? - Hát lesz vagy fél kiló. - Szerencsés ember vagy! - Dolgozni kell. Mindenkinek ugyanolyan a szakasza. - Szóval ügyetlen vagyok - sóhajtott Rusztan. - Ostobaság! Senki sem születik telekinetikus képességek-kel. Ki kell fejleszteni.

215

Rusztan felállt. - Ezt már hallottam. A tanfolyamon. - Na, jól van - Dusanov a képernyőre nézett -, csökken a szint, ideje átmenni a visszacsatolásba. Már megbocsáss. - Megbocsátok, csak azt mondd meg: téged tényleg kielégít ez a munka? - Kielégít. - Miért? - Hát hogy mondjam? - Dusanov felhúzta a korongot a sze-mére. – Már gyerekkoromban is arról álmodoztam, hogy gon-dolattal irányítsak gépet. Tudod, amikor az ember itt ül szék-ben, és a tapasztalatai, az akarata, a tudás, minden átmegy az antropoidra! - Hát én nem... - Mit nem? - Nem ábrándoztam erről. - Hát miről ábrándoztál? - Semmiről. Most is csak arról ábrándozom, hogy kialudjam magam. - Lusta vagy te, Rusztan. - Meglehet - mondta Isinbajev.

A kis, keskeny szoba tele volt hangokkal. Jobbról horkolás hallatszott, az ágy fölött rádió harsogott, bal felől halk beszél-getés. Rusztan levette a cipőjét, kikapcsolta a rádiót, és lefeküdt. - Az alsó szinteken kell keresni - mondta balról a bariton -, hatalmas erejű pszi sugárzás jön arról. - De azt mondják, hogy ott ezek a... szilfek tenyésznek - vá-laszolt egy női hang. "Ez biztosan egy geofizikus házaspár - gondolta Rusztan -, azok, akik tegnapelőtt érkeztek." Látta őket a kávéházban. A férfibozontos hajú és húsos orrú volt. A nő nadrágot viselt, és fekete haja a válláig ért. - Hülyeség! - mondta a tekintélyes bariton. - A mi megsem-misítő eszközeinkkel...

"Tökfilkó! - gondolta Rusztan. - Tökéletes hülye! Ha látna egy szilfet!" - Nem bántad meg, hogy idejöttél? - Nem, valahol csak el kell kezdeni. Csak ez a büdösség!

216

- Ammónia. A bolygó légköre sok ammóniát tartalmaz, és a légtisztítással is sok még a baj. Hiszen a bolygó igazi feltárása még nem is kezdődött meg. "Sok még a baj! - Rusztan őrjöngött a dühtől, ha a közleke-dővágatra gondolt. - Csak élj még itt egy kicsit, meglátod, hogy miféle bajok vannak itt!" - Én meg úgy érzem, hogy macskaszag is van. - Ez a merkaptán miatt van. Ezzel itatják át a ruhákat, mi-előtt az ember kilép a zónába. A szilfek ugyanis félnek a mer-kaptánszagtól. - Hogy te mi mindent tudsz, szívem! Aztán egy csók hallatszott. Busztan káromkodott, és bekap-csolta a rádiót. "... A telekinetikus irányítás alapja az irányítandó objektum és az irányító szubjektum hullámhosszának abszolút azonos hangolásában rejlik. Az irányítás maximális hatékonyságát az objektum által végzett munkára való teljes lelki átkapcsoló-dással lehet elérni. Az antropoid vezetőjének nem egyszerűen parancsot kell adni, hanem a visszacsatolás eszközeivel élve gondolatban át kell lényegülnie antropoiddá..." Rusztan megtapogatta a tarkóját. Tudta már, mi az az átlé-nyegülés visszacsatolás segítségével. "... Figyelembe véve, hogy a pszi-mező a távolság négyze-tével arányosan csökken, az erősítés kontúrját a receptor-be-fogadás intenzitásától függően kell szabályozni..." Isinbajev kirántotta a banándugót a konnektorból. - A venocet gyógyászati aktivitásának feltárása gyakorlati-lag megoldja a hosszú élet problémáját - morogta a bariton balról. – Én a magam részéről a leszármazás biológiai elméle-tének híve vagyok, bár az az állítás, hogy a venocet megkö-vült rovarlárva... "Úristen, már itt is a venocetról fecsegnek!" Az órájára nézett, felvette a cipőjét, és elindult a kávézóba. Egy órája maradt hátra.

A kávézóban még nem volt senki, csak Grave. Mindig a pult melletti asztalkánál ült. "Szerencsés ember - gondolta Rusztan -, két hónapja beteg-állományban van!" - Ülj le! - Grave közelebb tolta a széket. - Mit haraphatnék? - Rusztan kinyitotta az étlapot.

217

- Akár ne is nézd - mondta a büfésnő -, virsli-fasírt és kávé, más nincs. - Na hiszen, jól ellátják az embereket. - Mi az, beteg vagy? - kérdezte Grave. - Nem, javítási szünet. - Azt ígérték, hogy holnap idelöknek egy kis húst - mondta a büfésnő. - Újévre a főnökség fasírtot akar makarónival. - Nem volna rossz! - nyalta meg a száját Grave. - És még fejenként egy stampedli szesz is lesz mindenkinek. - Egy stampedli! - hümmögött Rusztan. - Ha nem tetszik, nem iszod meg - mondta a büfésnő. - Lesz rá jelentkező. Rusztan némán rágcsálta a fasírtot. Grave a kétszersültet a kávéba aprította, és kis darabokban kóstolgatta. - Na és a munka? - kérdezte. Rusztan legyintett. - A francba a munkával! Halálosan unom az egészet! - Romantikus lélek! - mondta megvetően a büfésnő. - Négy év alatt elég romantikus alakot láttam. Túl sok sci-fit olvas-tak, de ha meglátják a szilfet, egy hónapig kidülledt szemmel járnak. Te mit vártál, amikor jelentkeztél? - Hát nem tudhattam... - Úgy, nem tudhattad? Hát most megtudod! És mi mindent szeretnének! Ülni a puha fotelban, és napi négy órát paran-csolgatni. Állnál a pult mögött, a helyemen. Telekinetika! Mi-féle munka az? Én is szívesebben etetnélek titeket telekineti-kusan. - Sebaj, hozzászokik - mondta Grave. - Értsd meg, Grave - Rusztan nehezen találta meg a szava-kat -, azt mondják, lusta vagyok. Lehet, hogy lusta vagyok, nem tudom. Csakhogy... nem nekem való ez a munka... régi bányász vagyok. Dolgoztam én már csákánnyal is... de hát az... egészen más. - Furcsa fickó vagy - mondta Grave. - Hát jobban esik csá-kánnyal dolgozni, mint antropoidot vezetni? - Kellemesebb. Az igazi munka és az ember valahogy em-beri módon fárad el, ez meg csak formális. - Elhallgatott, egy pillantást vetett a büfésnőre. - Hozzá kell edződni - mondta Grave. - Ha beletanulsz meg-érted, hogy a csákányoddal úgysem érheted utol a gépet.

218

- Lehet, de a csákánnyal legalább érzem az ásványt. Az ás-vány különböző: itt kemény, amott meg puha. Az ember dol-gozik, és maga találja ki, hogy hol vágjon, hol törik le magá-tól az ásvány. - Rusztan felsóhajtott, és az órájára pillantott. - Na, jó, elég a fecsegésből. Adj egy kávét. Húsz perc maradt még. Ha valaki tudta volna, hogy mennyi-re nincs kedve visszamenni a műszakba!

219

Két óra alatt a fülkében a hőmérséklet nulla alá csökkent. Rusztan bekapcsolta a fűtést, és feltárcsázta a szerelőmű-helyt. - Halló! - Ezúttal férfihang fogadta. - Isinbajev vagyok a he-tes szakaszról. Mit csinál a barátom? - Milyen barátja? - Hát az antropoid. A diszpécser intézkedett... - Szóval maga az, Isinbajev?! Most írom magáról a jelen-tést. Disznóság! - Várjon, ne ordítson a kagylóba. Azt mondták, legkésőbb két óra múlva... - Azt kérdezem, hogy hol van az antropoidja? - Hogyhogy hol van? Maguknál. Maguknak kellett fogadni a körjáratnál. A pszi 36-os hullámon. - Ezen a hullámon a tárna felét kikutattuk, nincs ott a maga antropoidja. - Nincs ott? Várjon, megnézzük - Rusztan letette a kagylót. A dolog egészen csúnya fordulatot kezdett ölteni. Ilyesmiért nem simogatják meg az embert. Hiszen végül is nem lett vol-na szabad elhagyni a fülkéjét, amíg meg nem kapta a vissza-igazolást a szerelőműhelytől. Egy megsérült tájékozódású antropoid betévedhet még valamelyik függőleges vágatba is, belezuhan, és akkor... Isinbajev homlokát veríték lepte el. Hűha! Elképzelte az első csarnokot ostromló, izgatott szil-fek seregét. Azt mondják, ilyesmi már előfordult. A száguldó lavina útjában elsodorta a barakkok acélkorlátját, lerombolta a közlekedési vágatokat, és ha nem lettek volna a lézerek... Rusztan letolta a telekinetikus sisakot... Mindent kinyomott, amit tudott a visszacsatolási erősítőből, úgyhogy a video-korongok már a szempilláját perzselték, de a szeme semmit sem tudott kivenni a szivárványszínű körökön kívül, amelyek a sötétségben imbolyogtak. Már csak az utolsó lehetőség maradt. Rusztan kinyitotta a sisakját, kitépte belőle a második áram-kör ballaszt ellenállását, és összehúzta a vezetékeket. Eddigi bűneit azzal tetézte, hogy megszegte a telekinetikus irányítási szabályzat 12. szakaszát. Önkéntelenül is felkiáltott, amikor szempilláját elérte a for-ró fém. Égett szagot érzett. És mégis, amikor megperzselt szemhéjáról lerántotta a korongot, a koordinátor vízszintes

220

fordulata közben egy pillanatra meglátta a jellegzetes marás-nyomokat viselő, lezuhant ásványdarabot. Az antropoid vala-hol a második szinten hevert, alighanem agyonnyomta a le-omlott boltozat. A zónába való kilépéshez külön engedély kellett, Isinbajev azonban ma már annyi rendkívüli tettet hajtott végre, hogy a szabályzatnak ez az újabb megsértése lényegében mit sem változtatott a helyzeten. Felhúzta a maszkot, felvette az akkumulátoros övet, bekap-csolta a zseblámpát, és felvett egy a sarokban heverő kalapá-csot. "Merkaptán!" Hol van a fülke levegőjét fertőző kis üvegcse az undorító szagú folyadékkal? Néhány nappal ezelőtt reggelizés közben a sarokba rúgta. Rusztan négykézlábra állt, és a padló minden centiméterét kikutatta. Az üvegcse eltűnt. Mintha nem is lett volna. Védőszag nélkül kilépni a zónába kockázatos volt. De ah-hoz, hogy a szomszédos szakaszon merkaptánt kérjen, el kel-lett volna mondani... Rusztan legyintett, és letépte a plombát az acélozott ajtóról. ... Minden egészen másképp nézett ki, mint a képernyőn. A csillogó, kék falakon a rózsaszínű lerakódások ezernyi virág-sziromként nyüzsögtek. Rusztan az egyikbe belebökött, és mindjárt el is rántotta a kezét. Az ujja görcsbe rándult. Fölrakta a kalapácsot a vállára, és elindult a tárna hosszá-ban. A lába bokáig süppedt a puha talajba, amelyet az osztályo-zógépek szórtak oda. Rusztan a ládákkal egy szinten haladt, ahová a válogatók a megszerzett zsákmányt dobták. Az egyikben rendetlenül ösz-szehalmozott csontok hevertek. Mellette csaknem teljesen megmaradt csontváz. Furcsa lény lehetett, kidomborodó hát-gerinccel, háromszögletű koponyával és hosszú, tízujjas vég-tagokkal. "Érdekes, mit zabálhattak itt ezek?" - töprengett Rusztan. A másik ládában, a sarokban egyetlenegy venocet gömböt látott – ez volt az egész napi zsákmánya. Amikor eljutott a kereszttárnához, eszébe jutott a szilf, és már bánta, hogy nem hozott magával merkaptánt.

221

- Szőrös dög! - mondta hangosan, hogy bátorítsa magát. – Büdös tetű! "Ös... dög - ismételte a maszk által eltorzított szavakat a visszhang -, ös... tű!" Itt aztán véget ért az antropoid munkájának nyoma. A szi-lárd talajon már könnyebben járt.

Először a tárnában rendetlenül lődörgő osztályozókat látta meg. Az antropoid karja a bekapcsolt marókésekkel kilátszott a reá nehezedő oszlop alól. Minden jel arra vallott, hogy miután elveszítette a tájékozódását, a tárna fala mentén próbált előre-jutni. A kőhalom túl nehéz volt ahhoz, hogy kézzel arrébb tol-ja. Isinbajev a kalapács vezetékét odakapcsolta az akkumulá-torövhöz, és szemmértékre meghatározva a lerakódások irá-nyát, azokat két részre törte. "Kapcsold ki a marókést, és állj fel!" Úgy látszik, azok az elbeszélések, amelyeknek hősei teleki-netikus erősítő nélkül irányítani tudják az antropoidokat, eny-hén túloznak. "Állj fel!" Leguggolt, a hóna alatt megfogta az antropoidot, és az erőlködéstől nyögve lábra állította. Az antropoid egy helyben állva megfordult, majd vállmagasságban kinyújtott karral Isinbajev felé közeledett. "Fordulj meg!" A fenyegető üvöltéssel forgó marókések Rusztan arcához közeledtek. Leguggolt. Erre az antropoid is behajlította a lá-bát. "Kapcsold ki a marókéseket, te hülye!" A pszi-kisugárzás alig felfogható nyomai az antropoid tönk-retett agyát vezetője felé vezették. Rusztan futásnak eredt... A szemben levő tárna sarka mögé rejtőzve hallgatta az acél-talpak lassú, egyenletes koppanását. Az antropoid, amikor a kanyarhoz ért, egy pillanatra megállt, mintha hallgatózna, majd határozottan balra fordult. Az osztályozók engedelme-sen követték. A halálos marókések Isinbajev melle felé tartottak. A folyosó szélessége az egy métert sem érte el, a mögötte kacsázva haladó antropoid válla minduntalan a falnak ütkö-zött, és kékes porfelhőt hagyott maga után.

222

"Állj, nem hallod?!" A közelgő fényszóró éles fénye vakító volt... Rusztan rohant, és közben az elnyelő-maszkon át is érezte a kibírhatatlan bűzt. A tárna félkört kezdett leírni, meredeken lefelé tartott. Ez csapda lett volna. Ott, az első szinten, a fehér tüskés bozótok között valami sokkal szörnyűbb rejtőzött, mint a tébolyult antropoid marókései.

A jobbra elágazó szűk átjáró inkább repedésre emlékeztetett az ásványban. Nem lehetett tudni, hogy egyáltalán vezet-e va-lahová, más választás azonban nem maradt. Most már csak az volt a kérdés, hogyan viselkedik az antro-poid. Az átjáró túl keskeny volt a számára. Az emberformájú acéltömeg topogott a bejáratnál, szerette volna fényszórója sugarába fogni Rusztant. "Pocsék helyzet - gondolta Rusztan, és becsukta szemét a vakító fénnyel szemben -, egyre rosszabbul áll a szénám, gyorsan odébb kell állnom!" Az antropoid marókései a falba vájtak, hogy szélesítsék a járatot. Az osztályozók a szokásos jelzésre hozzáláttak a talaj arrébb szórásához. Mindennek vége! Most már csak kúszva lehetett továbbhaladni. A marókések zaja késlelhetetlenül közeledett. - Állj meg, ördögfattya! - Dühtől remegve az antropoid felé indult. A tűrhetetlenül éles fény verte megperzselt szemhéját, vörös szemét. - Hazudsz, szörnyszülött! A fényszóró fókuszában Rusztan meglátta a feje fölött egy ott függő nagy, fekete ásványdarab árnyékát. - Hazudsz! - Bemérte a távolságot az antropoidtól, és föl-emelte a fejtőkalapácsot... Most már mindent másodpercek döntöttek el. Abban a pilla-natban kellett rávágni a soktonnás tömeget, amikor az áttetsző sisak alá kerül. A marókések könnyedén vágódtak az ásványba, egyenletes vastag lemezeket vágtak szét. Az antropoid egy óramechaniz-mus pontosságával haladt előre. Egy vitathatatlan előnye volt a gépnek: nem ismert fáradtságot. - Hazudsz, itt ésszel kell dolgozni! ...

223

Az utolsó, amire Rusztan még emlékezett, a zöldes fényben égő recés szemek és a feje fölött megremegő boltozat. Rusztan magához tért és nyögött. A feje búbját ért ütéstől még mindig szédült. A kezét a fejéhez érintette. Az ujja alatt nagy puha véraláfutás volt. Négykézlábra állt, és odakúszott, ahol a lezuhant réteg alatt a zseblámpa fényében csillogott az antropoid esetlenül rángatózó talpa. Az ásványhalmok és a boltozat között elég nagy tér volt, hogy kúszva kijusson a tár-nába. Rusztan kiegyenesedett. Előtte kékes fénnyel ragyogtak a labirintus falai. "Hát te csak feküdj itt - gondolta, és felfelé mászott -, én megyek tovább." Rusztan még utoljára lenézett, és a mozgó láb látványa vá-ratlanul szánalmat keltett benne. - Mit rángatózol, hülye? - mondta és visszaugrott. - Jól van, nem hagylak itt! Az akkumulátorokban csökkent a feszültség, és gondosan ki kellett választani a rétegek irányát, amelyeken szét lehet vág-ni az ásványtömeget. - Látod, komám, a mi munkánkhoz fej is kell, te pedig csak rángatózni tudsz. Nehezen görgette odébb az ásvány hatalmas tömbjeit. - Ugyan mi ez? - mondta pihegve az erőlködéstől. - Hát már ez is omlás? Nálunk a bányában egyszer... - Az antropoid keze már szabad volt. Rusztan óvatosan nézett a marókésekre. Nem forogtak. Úgy látszik, elgörbültek. Na, állj fel! Felemelte az antropoidot, de az egészen rosszul működött. Csuklós lába szüntelenül, mintha táncolni akart volna. - Ugye megijedtél? Rusztan az amtropoidot a falnak döntötte, és hozzálátott a járat megtisztításához. Igen kevés hely volt, a legnagyobb ás-ványdarabokat vissza kellett cipelnie. A fáradtságtól remegett a keze. - Hű, ezek aztán megjárták! Az osztályozók törékeny kis páncéllemeze úgy összenyo-módott, mint valami lepény. Rusztan arrébb rúgta őket. - Indulás! - Vállon ragadta az antropoidot, és maga előtt tol-va vezette előre... - Itt van a holmitok, és vigyétek!

224

Az antropoid lehuppant a padlóra. Hanyatt feküdt, és még mindig rángatózott a lábával. A szerelőműhely mestere leha-jolt, és bekapcsolta a tápegységet. - Mit csinált vele?! - kérdezte a tönkretett sisakra nézve, amelyből félig kiömlött a folyadék. - A főtárnában találtam. Maga temette be magát. Disznóság, hogy nem tudták idejében fogadni! Minek tartják itt magukat? - Igen... - A mester felnyitotta a meggörbült hátsó műszer-táblát. - Hát, lesz vele vagy tíz nap munka, hamarabb nem le-szünk meg. - Tíz nap? - kérdezte közben Rusztan. - Rendben van, je-lentse a diszpécsernek - tette hozzá, és örömmel elmosolyo-dott.

Tíz nap teljesen elegendő volt, hogy megbeszéljék a Földdel Rusztan Isinbajev lecserélését és visszatérését a bányába.

Dalos György fordítása

225

DONOMÁGIÁBAN LEMEGY A NAP

Fekszem sűrű, harmatos fűben, magas domb lábánál. A domb csúcsán egy lány áll. Kibontott haja derékig takarja meztelen testét. Látom karcsú, meztelen lábát, gömbölyű tér-dét. Tudom, hogy le fog jönni hozzám, ezért ver olyan nehe-zen a szívem, és száguld a vér a halántékomban. Miért jön olyan lassan? - Kémcsőben Született, ébresztő! Néhány pillanatig még megpróbálom ébredő tudatomban tartani az édes látomást, egy hirtelen szorongás azonban arra késztet, hogy kinyissam egyik szememet. Párnám fölött Gon-dolatjelző áll. Nyomban ki kell deríteni, tudja-e, miről álmod-tam. Az átkozott kis lámpa alig észrevehető vöröses fénnyel gyúl ki, és máris kialszik. Mintha csak gúnyolódna velem. Mert hiszen, ha a gép megfejtette álmomban az agy bioárama-it, akkor nem kerülhetem el a büntetést. Balszerencsés álom! Éjszakáról éjszakára üldöz. Nem tu-dom, honnan eredhet. Hiszen sohase láttam füvet, lányokat, dombokat. Mindazt, amit tudok róluk, az Asszony Szülte Lény mesélte. Ez nagyon régen volt, amikor még forgatni tudta a generátor a töltőgenerátor fogantyúját. Azután meg-halt, mert napi 40.000 méterkilogrammnyi feladatot kapott. Ez meghaladta az öreg erejét. Lehet, hogy a gép szándékosan tette, mivel veszélyesnek érezte, hogy kettesben maradjunk, és erre oka is volt: az öreg tanított meg arra, hogyan kell be-csapni a Gondolatjelzőt. Most ketten vagyunk: a gép meg én, más néven a Kémcsőben Született. Nem tudom, van-e rajtunk kívül még valami a világon. Szeretném, ha valahol létezne az a nagy világ, amelyről az öreg mesélt, ahol lányok járnak a zöld füvön, ahol nincs Gondolatjelző, és mindenkit asszony szült a világra. Minderről meglehetősen óvatosan gondolkodom, elég nagy szünetekkel, ahogy az öreg tanította, nehogy kigyúljon a gép jelzőlámpája. Gondolataimat újabb kiáltás szakítja meg: - Fiziológiai vizsgálat! A mennyezetről néhány rugalmas végű gumicső ereszkedik alá, ezek a tarkómra, a csuklómra és a derekamra tapadnak. A vizsgálóberendezés megállapítja, mire vagyok képes ma. Ez a

226

kezdődő nap legizgalmasabb pillanata. Végül is a vizsgálat eredménye alapján kapom meg a feladatot, és a mértéke attól függ, kiszimatolta-e a Gondolatjelző az álmomat vagy sem. Hurrá! A feladat nem nagyobb a szokásosnál. - Négyezer méterkilogramm fizikai munka és háromszáz méterkilogramm szellemi munka. A mai nap egyszerűen csodálatosan kezdődik! Az ágy felemelkedik, oldalára fordul, és a padlóra dob, in-dulok a töltőgenerátor fogantyújához. Négyezer méterkilogramm - pontosan annyi, hogy egy nap-ra betöltsem a gép akkumulátorait. Megragadom a fogantyút, és abban a pillanatban acélgyűrű kattan a csuklómon. Mindaddig nem nyílik szét, amíg a mű-szertáblán nem tűnik fel a 4000 mkg jelzés. Forgatni kezdem a fogantyút, minden fordulat egy méterkilogramm. Megállni nem lehet. Ha csak lassítani próbálom a fogantyú forgását, kellemetlen áramütés ér. Óvatosan figyelem a fordulatmérőt. ... Száz, százötven, kétszáz... Úgy látszik, büntetőterhelés ma nem lesz, a feszültségmérő nyila egész idő alatt a zöld vonalon áll. Ismét megpróbálok a lányra gondolni, és arra a világra, amelyet az Asszony Szülte Lény elbeszéléséből ismerek. Időnként futó pillantást vetek a jelzőlámpára. Sötétvörös fénnyel ég. A Gondolatjelző árama túlságosan gyenge ahhoz, hogy működésbe léphessen a vizsgáló reléje. Ez azért van, mert a tilos dolgokról szaggatottan gondolkodom. Gondolata-imat látszólag teljes mértékben elfoglalja az akkumulátorok töltése. ... Ötszáz, ötszázötven, hatszáz... A feszültségmérő nyila megremeg. Ez nagyon rossz. To-vábbra is napi 700-1000 kalóriát kapok, az utóbbi időben azonban ez nem elég nekem. Talán az álmok miatt, amelyek éjszakánként nem hagynak nyugton. ... Ezerszáz, ezerszázötven, ezerkétszáz... Szememet tapadós veríték önti el. Mintha valami puha s mégis nehéz tárggyal ütnék a tarkómat. A feszültségmérő nyi-la eléri a piros vonalat. ... Kétezer-hétszáz, kétezer-hétszázötven, kétezer-nyolc-száz...

227

Erős áramütést érzek a kezemen. Meggyorsítom a fogantyú mozgását, a nyíl elhagyja a piros vonalat... ... Háromezer-négyszáz, háromezer-négyszázötven, három-ezer-ötszáz... Átkozott gép! A Gondolatjelző lámpája éles fénnyel mered rám. Büntető-pont. Nem tudom, hogyan feledkezhettem meg magamról. Jobban kell vigyázni. ... Kétezer-egyszáz, kétezer-egyszázötven, kétezer-kétszáz... A gép a büntetés mértékének megfelelőre csökkentette a fordulatszámot. Most egymást követik a karomon az elektromos kisülések. A nyíl ide-oda jár a zöld és a vörös sáv között, azt hiszem, el-vesztettem az eszméletemet. ...Háromezer-nyolcszáz, háromezer-nyolcszázötven, három-ezer-kilencszáz... Már nem látom a műszertábla beosztását. Megpróbálok szá-molni. ...Háromezer-kilencszázegy, háromezer-kilencszázkettő, há-romezer-kilencszázhárom... Ütés!... Háromezer-kilencszázöt, háromezer-kilencszázhat. Áramütés! ... Háromezer-kilencszáznyolc... Ütés! Abbahagyom a fordulatok számolását, most már csak az áramütéseket számolom: ... Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc... Gyönyör! Szétnyílik az acélgyűrű. A padlóra zuhanok. A fülemben veszettül lüktet a vér. Most harminc percnyi pihenés következik. Milyen gyorsan elmúlik! - Háromszáz méterkilogramm szellemi munka! Ez aztán semmiség. Ezt a háromszáz méterkilogrammot egy kétszer négysoros versre használom fel. Mindenképpen meg kell próbálnom a gép bizalmába férkőzni. Hátha tud valamit az álmomról? Verset írok, amely dicsőíti a Kémcsőben Születettről való gondoskodást, persze azért vigyázni fogok. Egyszer ugyanis egy négysorosban arra is céloztam, hogy a gép és az ember

228

nem tud meglenni egymás nélkül, és ezzel tíz büntetőpontot szereztem, úgyhogy egész nap forgatnom kellett a fogantyút. - Adagolás! A mennyezetről ismét rugalmas szivattyúk ereszkednek le. A vizsgálóberendezés ma, ki tudja miért, sokáig számol. Menten éhen halok! - Nyolcszáz kalória étel. Nyolcszáz kalória kevés, de a vitának nincs értelme. El kell fogadni, amit adnak. A táplálkozás egész gondja rám neheze-dik. A gép csak megszabja az adagot, és adagolja az ételt. Szomorúan nézegetek az ültetvényeimre. Egy kádnyi klorella, egy hordó élesztő, amely az én ürülékemen tenyészik. Odalépek a teknőhöz, és lenyalom a kijelölt adagot. Kevés, nagyon kevés, de mit csináljak! Nagyon nagy szük-ségem van az ételre. - Húsz perc személyes idő, a gép ellátása, nyolc óra alvás. A hordóba ürüléket öntök, a masszát elkeverem, és vizet töltök a klórellős teknőbe. Ez a "személyes idő". Késő estéig ellenőrzöm a gép rengeteg kontaktusát, mígnem megszólal a parancs: - Gondoskodás a Kémcsőben Született egészségéről. Megint a fiziológiai vizsgálat. A szemem leragad a fáradt-ságtól.Szerencsére, ha befejeződik, lefekhetem. Nyolc óra alvás vár rám. Mi ez? Csak nem hallucinálok? - Erotomániás pszichózis. Kényszergyógykezelés, tízezer méterkilogramm elalvás előtt. Szóval mindez csak aljas játék volt! A gép mindent tudott az álmomról. Ismét a fogantyút forgatom. ... Száztíz, százhúsz, százharminc... A letűnő nap utolsó sugarai mintegy vérrel festik a gépte-rem homályos ablakát. ... Kétszázötven, kétszázhatvan, kétszázhetven... Még néhány perc, és a beálló sötétségben csak az indikátor világító számlapját és vörös szemét látom. Ezúttal nem ve-szem le a szememet, mert arra gondolok, milyen jó volna meghalni. Akkor nem lesz, aki ezt a fogantyút forgassa, és az átkozott gép az áram hiányában beszünteti a működését.

229

Ezt a gondolatot nagy intervallumokkal száz apró töredékre bontom, nehogy működésbe lépjen a Gondolatvizsgáló reléje. ... Ezeregyszáz, ezerszázötven, ezerkétszáz... ordítása

Dalos György fordítésa

230

ILJA JOSZIFOVICS VARSAVSZKIJ

1.

Darko Suvin professzortól hallottam először a nevét, itt, a szobámban, könyvespolcok tövében, a hatvanas években, ta-lán hatvannyolcban.

Suvin egyenesen Zágrábból érkezett izgatottan és bőbeszé-dűen, híres antológiáját - Lukianosztól a lunyikig - hozta a hóna alatt, akár valami címert vagy inkább igazolást arról, hogy szenvedélyes híve és kutatója a tudományos-fantaszti-kus irodalomnak. Valamiképpen a "hőskor" friss és felfedezé-sekkel teli ideje volt az, akkoriban indult a Szovjetunióban a Molochja Gvargyija 15 kötetre tervezett, de 25 kötetesre bő-vült nemzetközi sci-fi sorozata, még folytak a viták Jefremov új regényeiről, akkoriban jelent meg Csehszlovákiában Adolf Hoffmeister kitűnő antológiája, a Labyrint, a lengyeleknél Lem könyvei követték egymást, tudtuk, hogy Bukarestben Ion Hobana kiadta a francia sci-fi előzményeiről írott jelentős munkáját, nálunk Bradbury regényeit és az első novellagyűj-teményeket kóstolgatták az olvasók.

Üzenetek érkeztek íróktól, esztétáktól, olvasóktól, levelek keltek szárnyra félig pontos címekkel, hírek jöttek tervezett és megvalósított kongresszusokról, találkozókról, folyóiratokról, könyvekről, elméletekről, hipotézisekről, a science fictiont tá-madó vagy védő esztétikai megnyilatkozásokról.

És a nevek mögül némelykor előbukkant egy-egy hús-vér személy is, mint például Darko Suvin.

Barátkozó beszélgetésünk lassan fordult vetélkedővé. Elég volt egy-egy szó az ismerkedéshez, úgy dobáltuk egymáshoz a szakkifejezéseket, mint ama híres őrültek, akik harsányan nevetnek a viccek sorszámán, mert nekik az is mindent el-mond. "Extrapoláció" - mondtam én, "megváltoztatott para-méter" - válaszolta Suvin. "Robinzonád" - mondtam elégedet-ten, "pasztorál" - emelte fel hangját és poharát Suvin.

231

Aztán a nevek következtek. Ide-oda járt a labda, percek alatt felmértük a múltat és a je-lent, visszarohantunk a mitológiákig, és onnan, a feneketlen múltból, száguldva érkeztünk a jelenbe, hogy az idő bejárása után a tér dimenzióiban csatangoljunk. Vibrált a levegő, nemcsak egymással ismerkedtünk, hanem valami újjal, a science fiaion őserdejével, amely teljes volt tit-kokkal, orchideákkal, kúszónövényekkel, kanyargó ösvények-kel, kajmánokkal, zuhatagokkal, barlangokkal és rejtélyes völgyekkel. A térkép nagy részén még a "hic síznt leones" felirat állt. Ekkor hangzott el Varsavszkij neve. Értetlenül néztem társamra az expedícióban. - Nem ismeri? - És diadalmas mosoly villant Suvin szemé-ben. – Pedig az egyik legjobb szovjet író. Látnom kellett, hogy vesztettem.

2.

Hárman vártak ránk a leningrádi pályaudvaron, Brandisz, Brityikov és Salimov, mindhárman az Írószövetség Tudomá-nyos-Fantasztikus Munkabizottságának tagjai. - Éppen jókor érkeztek - kezdte Brandisz -, holnap délután vitát rendezünk a Munkabizottságban. - Varsavszkij ott lesz? - kérdeztem. - Valószínűleg - bólintott vendéglátónk. Pezsgő vitába cseppentünk. Ha nem is értettük minden uta-lását, az világos volt, hogy a felszólalók élénken polemizál-nak egy nemrég megjelent cikkel, amely azt állította, hogy a science fiaion válságban van. Megismerkedtünk Gennagyij Gorral, Larionovával, Dmitri-jevszkijjel, Mejerowal, Balabuhóval, Scserbakovval, Marti-novval és másokkal, a Munkabizottság felkészülten vitázó író és esztéta tagjaival, de megismerkedtünk a kitűnő fiatal grafi-kusművésszel, Viktor Sapiljjal is, aki kedvesen csipkelődő, fába metszett ex libriseken örökítette meg a Munkabizottság csillagjáró, robotokkal viaskodó vagy kiborgokká átalakult tagjait.

232

Sokan voltak ott. Ilja Joszifovics Varsavszkij hiányzott. Ekkor már eleget tudtam róla. Kérdezősködtem, közös is-merősöket kerestem, megszereztem a könyveit. Néhány leve-let is váltottunk. Ismertem a legendákat arról, hogy tengerész-kapitány volt, és arról, hogyan kezdett írni. Egyszer - ahogy Karig Sára emlékezett rá - szemére vetette kibernetikus-mérnök fiának, hogy sok időt pazarol a komoly-talan sci-fi könyvekre. - Csupa butaság az egész - jelentette ki mérgesen. - Próbáld meg, tudsz-e ilyen butaságokat írni! - felelte a fia. Varsavszkij elfogadta a kihívást. Odaült íróasztalához, és egy szuszra megírta A szem és a hang című fantasztikus elbe-szélését, amely megnyerte a család tetszését. Fia beismerte, hogy elveszítette a fogadást...

Hallottam óriási népszerűségéről, találkoztam nevével spa-nyol és francia magazinokban, angol, német és amerikai anto-lógiákban, hallottam nagy elismeréssel említeni munkásságát a különböző nemzetközi találkozókon és konferenciákon, ol-vastam róla tanulmányt, amely a "klasszikusok" közé sorolta, és tanulmányt, amely a "modernek" között említette. Láttam, hogy évről évre egyre inkább kibontakozik sikere és híre, és láttam, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom-ban egyáltalán nem szokatlanul hogyan emelkedik gyorsan a "nagyok" közé. De leveleiből megtudtam azt is, hogy kedves, megnyerő személyiség, teli humorral és szerénységgel, és megtudtam, hogy hosszabb ideje betegeskedik. Karig Sára, aki időnként olyan, mint a bibliai irgalmas szamaritánus, még gyógyszer-küldeményeket is menesztett ide, a szomszédos Leningrádba... Nem volt ott a találkozón, és ez aggasztott. Aztán Jevgenyij Brandisz megnyugtatott: - Nem, nincsen semmi baja, sőt találkozni akar velünk, szí-vesen lát bennünket holnapután vacsorára.

3.

233

A tudományos-fantasztikus irodalom belső élete éppen olyan, mint általában az irodalomé. Hangos divatok süvölte-nek benne, hogy néhány év alatt elcsituljanak, viták lobban-nak lángra, hogy hamarosan kialudjanak, vagy parázsként, a hamu alatt izzanak tovább, magányos, csöndes, öreg írók dol-goznak, kis csoportok ágálnak, fiatalok szakállt növesztenek, vagy jelvényeket tűznek a zubbonyukra, elmélyülten vagy va-dul szidják a kritikusokat, panaszkodnak a honoráriumra, a ki-adókra, a folyóirat-szerkesztőkre, és közben - akár a "nagy" irodalomban - mindenki mohón áhítozik a hírnévre és sikerre, mert az író, bármit is ír, csak író marad, a "szeretném, ha sze-retnének törzs" színes festékkel kifestett, tetovált, igazi vagy hamisított sebhelyekkel ékes, dobszóra táncoló, lándzsarázó tagja.

A sci-fi világában könnyen jár a hír, és viszonylag könnyű hírnevet szerezni. Az egyikről a rajongók, a "fanok" gondos-kodnak, a másikról a kiadók reklámfőnökei vagy a kongresz-szusok díjkiosztó zsűrijei. De az "átfutási idő" is gyorsabb.

A könyvek és magazinok gyorsan avulnak, az eredeti ötle-tek hamvukat vesztik, az olvasói érdeklődés szívesebben for-dul az újdonsághoz, hullanak a levelek a nagy fáról, és az avar egyre vastagabb.

Varsavszkij hírnevéről nem a rajongók gondoskodtak, nem is a reklámfőnökök, nem is a díjkiosztó zsűrik.

Későn kezdte irodalmi pályafutását. Ötvenhárom éves volt, amikor első novellája megjelent a Néva hasábjain. Tizenegy évig dolgozott, összesen körülbelül hetven rövidebb-hosszabb novellát írt, ezeket gyűjtötte köteteibe. Munkásságát nem kí-sérték ideológiai viták, mint Jefremovét, esztétikai viták, mint a Sztrugackij testvérekét, filozófiai összecsapások, mint Lem életművét. Csöndesen lett az olvasók kedvence, azt mondják, hogy népszerűsége egyes beaténekesekével vetekedett. Milli-ók nézték a leningrádi televízióban rendszeresen visszatérő Molekuláris kávéház című tudományos ismeretterjesztő mű-sorát. Habozás és hátsó gondolat nélkül elismerték a kollégái, és talán egyetlen rossz szót nem írtak róla a kritikusok.

234

Varsavszkij sikerét művei magyarázzák. Regényt sohasem írt, a rövid műfajokat kedvelte, legterje-delmesebb novellája sem hosszabb ötven-hatvan oldalnál. Könnyen, egyvégtében olvasható írásai gyors tempóban fut-nak a csattanós, gyakran meglepő és váratlan végkifejlet felé, és sohasem engedik lanyhulni az olvasói érdeklődést.

Miről is szólnak ezek a novellák? Varsavszkij nem tartozik a science fiaion nagy ötletgyártói vagy újítói közé, nem találta fel az időgépet, az antigravitáci-ót, a Solarist borító kocsonyás tengert, de még a robotika há-rom törvényét sem. Ötvenéves korában a science fiaion már kidolgozott, tízszer-százszor körüljárt ötletei, motívumai, té-mái közé érkezett, mondhatnánk, hogy jól berendezett mű-helybe, s nem kellett új szerszámok kigondolásával tölteni idejét. A meglepő inkább az, hogy mennyire engedelmesen si-multak kezéhez ezek a szerszámok. Sok történetet mesél a robotokról, a robotika három törvé-nye nélkül, nem titkolva, hogy robotjai valójában emberek, és nem a logikájuk érdekli, hanem inkább érzelemviláguk. Asi-mov robotjai is eljutnak néha az érzelmekig, de mindig fájdal-masan és ellentmondásokon keresztül, és bele is pusztulnak. Varsavszkij robotjai az érzelmekkel kezdik. Az örökös című novellában a gép könyörög a haldokló öregembernek, hogy kapcsolja ki, mert fél egyedül maradni, a Fantomok hőse ke-serűen ébred rá, hogy maga is gép.

De így bánik Varsavszkij más, hagyományos sci-fi témák-kal is. A hiszterézishurokban az időutazó Kurocskin humoros helyzetek sokaságán bukdácsol át, míg - akarata ellenére - vállalnia kell Jézus Krisztus szerepét, halálát és feltámadását.

A nyugati sci-fi írók sokat foglalkoznak a "párhuzamos vi-lágok"-kal, nagy élvezettel rajzolgatják az ismeretlen kiterje-dések gyönyörűségeit és borzalmait. Ami nekik annyira fon-tos, azzal Varsavszkij vajmi keveset törődik. Az Utazás a Semmibe című novellában például alig mond valamit a Sem-mi világáról, többet beszél a horgászatról vagy arról, hogy milyen nagyképű és ellenszenves Beresztovszkij, a kutató tu-dós. Az emberi vonások érdeklik írónkat, bárhova nyúl, bár-miről beszél. És emberei - vagy robotjai! - nem hősiesek, nem

235

kemények és elszántak, nem kalandorai a térnek és időnek, hanem gyengék, esendők, botladozók, és az íróval együttérez-ve majdnem mindig szánjuk és néha kinevetjük őket.

Gyengédség, szánalom, irónia, bölcs humor - talán ezek Varsavszkij legfőbb tulajdonságai. De a nevetés és finom gúnyolódás, élcelődés mögött gyak-ran felsejlik valami feketeség, a tragédia feketesége. Néha úgy, hogy az ember magányosságáról, elhagyatottságáról, el-idegenedéséről beszél, néha úgy, hogy az elveszített termé-szetet és természetességet siratja. A humor szivárványa alatt a tájék nem mindig tisztára mosott és frissen csillogó. Van, amikor szürke, és van, amikor-kötetünk egyetlen novellájá-ban, A szökésben egészen fekete. Majakovszkij írta valahol: "Az, aki folyton folyvást vigyorog, az szerintem buta ember." Varsavszkij időnként egészen elkomorodik, szinte elszólja magát, elárulva, hogy milyen forrásokból táplálkozik, mennyi tapasztalaton nevelődött könnyed és elegáns bölcsessége. Olvasóként mindezt természetesen egységben érezzük, a szűkszavú előadás, a cselekmény állandó fejlődése nem enged időt az elemzésre. De érzéseink remegnek, s az állandó vibrá-lás esztétikai örömöket ébreszt bennünk. Ezért szeretjük az olvasók százezreivel együtt Varsavszkij novelláit, ezért hisz-szük, hogy Varsavszkij nem drámaírója vagy epikusa, hanem lírai költője a szovjet tudományos-fantasztikus irodalomnak. Inkább Poe vagy Bradbury, mint Asimov vagy Lem.

1973. október 13-án este hét óra ötven perckor érkeztünk Varsavszkijékhoz. Sötét volt már, sokáig vitt bennünket a taxi, Leningrádból kifelé, valami új lakótelepre, amely a homályban éppen olyannak látszott, mint Budapest, Párizs, Brüsszel vagy Mün-chen valamelyik új lakótelepe.

Világos, modern lakás fogadott. Sohasem volt szokásom elképzelni azoknak a külsejét, aki-ket írásaikból vagy leveleikből ismerek. Varsavszkijt sem képzeltem magam elé, és ő mégis olyan volt, amilyennek el-képzelhettem volna. Alacsony, törékeny - az efféle meghatározás persze vi-szonylagos-, fehér szakállú, kék szemű, pipázó tengerészkapi-

236

tánnyal kevert huncut Télapóka. Szeme sarkában mosolyog-tak a ráncok. Kezet fogtunk, beszélgettünk, ettünk-ittunk, tréfálkoztunk, ismertük egymást ezer éve. Dolgozószobájának falán vitorlás hajó fényképét láttam, iskolahajó volt, háromárbocos, árbo-cokból és fehér vitorlákból alkotott száguldó felhő a tenger hullámai felett. Olyan, mint a múlt század híres klipperei, amelyek illatos teát szállítottak az óceánokon. Néztem a hajót, és irigyeltem Varsavszkijt. Mindig ilyen hajón szerettem vol-na utazni. - Kapitány volt? - kérdeztem. - Nem, nem... - tiltakozott, és ettől kissé megnyugodtam. Később, vacsora után Majakovszkij hangját és Lili Brik hangját hallgattuk lemezről, verseket mondtunk, koccintot-tunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Kiderült az is, hogy Varsavszkij feleségét, a bűbájos Luvella asszonyt, Lilja Brik nevelte, és Majakovszkij hintáztatta a térdén, amit fényképek is bizonyítottak. Megint koccintottunk, megint ittunk, irodalomról beszélget-tünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Semmibe tűnt már az a nap, 1973. október tizenharmadika, a mesékbe, az emlékekbe, az álmokba, és nincs időgép, amely visszavihetne abba az estébe.

1974. július 3-án Ilja Varsavszkij Leningrádban elhunyt.

1909-ben született, öt tudományos-fantasztikus novellagyűj-teményét adták ki életében. Ismerték nevét és művészetét a világ minden táján, a magyar olvasó most tartja kezében mű-veinek első válogatását.

237