Kitty Gordon gyorsan leengedte a függönyt, nehogy a nagynénje

meglássa, ahogy Jessica és Lord Sturbridge belovagol.

De elkésett. Az idős hölgy rosszalló arckifejezése elárulta, hogy

mindent látott.

– Ha egyszer Sturbridge utánad érdeklődik, miért van örökké

Jessicával? – kérdezte félreérthetetlen hangsúllyal.

– Nekem fájt a fejem. És nem akartam elrontani ezt a gyönyörű

napot. Megkértem hát őket, menjenek nélkülem – válaszolta Kitty, és

ahogy a hazugságot kimondta, összekulcsolta az ujjait a háta mögött.

– Ne legyen igazam, Catherine, de ha nem vigyázol, elfújja a szél

azt a nagyszerű jövőt, ami Sturbridge mellett várna rád –

figyelmeztette a nagynénje. Felemelte a függönyt, és sajnálkozva

pillantott ki.

– Mindketten tudjuk, hogy Jessicának nem udvarolhat. Így hát

hálás lennék a sorsnak, ha neked szentelné a figyelmét.

Felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Hacsak... nos, ez talán nem jelent semmit.

– Mire gondol, Bella néni?

– A Trevorok igen előkelő származásúak, és magas körökben

forognak. A grófnő nem örült neki, hogy amerikai vagy. Félig

amerikai – javította ki magát. – De remélem, hogy ezen már túl

vagyunk.

Kitty elmosolyodott, ahogy Charles anyjára gondolt:

– Rézbőrűnek hív – vallotta be.

– Rézbőrűnek? – nézett végig az unokahúgán Isabella Merriman.

– Sugárzó szőkeség, tiszta kék szemek, hamvas fehér bőr! Micsoda

képtelenség! Még hogy rézbőrű! Nem mondom, ha azt kifogásolná,

hogy túlontúl felvilágosult vagy, hogy az amerikai életmód

túlságosan szabad... Rendben van. Elfogadnám. De nem, a külsődben

semmi kivetnivalót nem találhat, kedvesem. Elismerem, manapság

divatosabb a magasabb termet. De ezért igazán nem érdemes

elégedetlenkednünk.

– Lady Sturbridge úgy tartja, minden amerikai az indiánok távoli

rokona – mormogta Kitty.

– Micsoda ostoba gondolat! A te őseid a Gordon és

Whitwoodok! A mi családunk több évszázados múltra tekinhet

vissza. Mindazonáltal be kell vallanom, hogy a pisztolyok iránti

érdeklődésed felettébb nyugtalanítónak találom. És nem látom be,

kedvesem, hogy.... – hirtelen elnémult, mert meghallotta a fiatal pár

hangját a hallban. – Csipkedd meg az arcocskádat, légy szép

Sturbridge előtt. Tízet egy ellen, hogy nem úgy történnek majd a

dolgok, ahogyan Charles anyja elképzeli. Biztosíthatlak, hogy

Sturbridge nem az anyja szemével lát téged. Láthatóan már a

bemutatás pillanatában jó benyomást tettél rá.

Az ajtó kinyílt mögöttük.

– Ó, de hiszen ez Sturbridge! – lelkendezett Isabella. – Bizonyára

azért jött, hogy megnézze, jobban vagy-e már.

A magas, szőke hajú fiatalember Jessica után lépett be, aki kissé

elvörösödött, hogy így rajtakapták.

– Beteg vagy, Kitty? De hát miért nem mondtad? – esett

kétségbe az unokahúga.

– Ha elmondom, mindketten itt gubbasztotok és ápoltok. És

igazán kár lett volna elszalasztani ezt a gyönyörű napot.

– Ó, de hát...!

– Azért mégiscsak értesítenie kellett volna, Miss Gordon –

pirongatta meg Lord Sturbridge.

– Biztos vagyok benne, hogy Jessica... Miss Merriman...

lemondott volna a lovaglásról – fejezte be zavartan.

– Ó, Jessica, de miért mondtál volna le róla? Te soha nem vagy

beteg. Nem tudtam, hogy...

– Semmiség! Gyakran elővesz egy kis migrén; el fog múlni.

– Nem emlékszem, hogy valaha is beteg lettél volna. Nem

szabad Sturbridge urat félrevezetned – jelentette ki határozottan

Isabella Merriman. Aztán a lánya felé fordult, s titkon belecsípett, hogy értsen a szóból.

– Jessica, megérkeztek az ezüstök Párizsból. Szeretném veled

megosztani az örömömet. Sturbridge úr elnézését kérve

meginvitállak a szobámba. És úgy gondolom, hogy Catherine-nek jót

tenne a levegő. Megmutathatnád Sturbridge úrnak a szép rózsáinkat a

kertben!

– Uram, nagyon kedves öntől, hogy elkísérte a lányomat.

– Asszonyom!

– Jessica! Várlak a szobámban. Isten önökkel! Nem... most nem

szükséges felkísérned.

Isabella Merriman távozott, s Jessica az unokanővéréhez fordult:

– De igazán! Nem tudtam, hogy beteg vagy.

– Nem is vagyok. Valamit mondanom kellett Bella néninek, mert

azt hitte, hogy épp most csábítod el a vőlegényemet.

A másik kettő elvörösödött. Kitty folytatta.

– Ennyi az egész. Némi zűrzavar. Nekem azonban eszem ágában

sincs hozzámenni Sturbridge-hoz, Úgyhogy neked adom őt, Jess.

Kék szeme találkozott a férfi tekintetével.

– Mindenki jegyespárnak tart bennünket.

– Micsoda?... De hát... – Jessica nem jutott szóhoz.

– Miss Gordon, biztosíthatom önt, hogy köztünk... – tiltakozott

Lord Sturbridge.

– A nagynéném elvárja öntől, hogy kiállja a próbát – szögezte le

határozottan Kitty. Aztán megenyhülve folytatta:

– Jess, nem udvarolhat neked tovább azzal az ürüggyel, hogy

engem akar látni. Ez mindannyiunkra nézve lealacsonyító.

Jessica szemébe könny szökött. A férfi aggódva nyújtotta felé a

kezét.

– Megismétlem, Jess: nem kívánok hozzá menni. Viszont

szarvakat sem óhajtok hordani. Ha egyáltalán nőkre is mondják ezt.

Vagy felhagytok ezzel a játékkal, vagy más megoldást kell találnunk.

– Tudod, hogy nincs megoldás! Kegyetlen vagy – tört ki

zokogásban Jessica.

Kitty ügyet sem vetve az unokahúgára a férfihoz fordult.

– Uram, Jessica bizonyára mesélt önnek Haverhillről. Akár

köztudott ez a dolog, akár nem, ez az akadálya a boldogságuknak.

– Kitty! Hogy teheted...?

– Természetesen igaza van – nézett a lány szemébe Sturbridge.

Ez nem mehet így tovább. Végül szégyent hoznék Jessica fejére. És

ezt nem akarom.

A fiatal lány elsápadt, s hitetlenkedve nézett szerelmére:

– De Charles... nem gondolhatja komolyan... ez... én

elpusztululok ön nélkül!

– Jessica! Nincs jogom megkérni önt, és a világ minden kincséért

sem akarom kitenni a rosszindulatú pletykáknak.

Idegesen beletúrt a hajába, és csinos arcára kiült a

reménytelenség. – Semmi értelme még jobban belelovalni magunkat

ebbe a történetbe, amikor úgysem tudunk hazudni. De...

– Charles! – kiáltotta Jessica, de miután látta, hogy a férfi

komolyan beszél, zokogva kiment a szobából.

Charles utána rohant volna, de Kitty az útjába állt.

– Úgy tűnik, ön megérti a helyzetet. Épp itt az ideje, hogy

őszintén beszélgessünk.

A férfi a kilincs felé nyúlt, aztán reményvesztetten leejtette a

kezét.

Kitty az ajtóhoz sétált, és óvatosan bezárta.

– Ez nem jövő Jess számára – mondta.

A férfi lehangoltan rábólintott.

– Szereti őt?

– Jobban, mint az életemet.

– Jobban, mint az édesanyját? – vallatta tovább Kitty.

– Nem tudom, hogy összehasonlítható-e ez az érzés bármivel,

de... – itt megállt. – Igen! – válaszolta végül, miután Kitty kitartóan a

szemébe nézett.

– Annyira, hogy elvált asszonyként is elvegye? – folytatta

brutálisan.

– Haverhill nem fog elválni tőle. Nem tudom elképzelni.

– Az nem olyan biztos. Évek múltak el, és szó nem esett köztük.

– De hiszen megkapott egy angyalt! Nem létezik, hogy egy férfi,

hacsak ránéz is...

– Angyal vagy nem, Haverhill nem akarta az esküvőt. Akkor az

volt a látszat, hogy hírbe hozta Jesst, és ő úriemberként, eleget tévén

nagybátyám akaratának, elvette őt. Jessica tizenhat éves volt akkor.

Kétlem, hogy Haverhill egyáltalán emlékszik rá.

– Egyetlen férfi sem felejtheti el őt!

– Mindenesetre, Lord Haverhill esete cáfolja ezt. Hat év telt el,

mialatt csak a járadékot küldte rendszeresen minden évben. Ha egy

cseppet is érdeklődne iránta, úgy gondolom, tett volna egyéb

lépéseket is. De ő csak a szeretőivel törődik.

– Miss Gordon, jól nevelt úrihölgy nem beszél ilyesmiről.

Kitty nem hallotta Charles szavait, az ablaknál állt, és hangosan

gondolkodott:

– Hát... nem lesz könnyű, az biztos. Talán az lenne a legjobb, ha

érvényteleníttetnék a házasságot. Először ezzel kell próbálkoznunk.

Aztán hirtelen megfordult: – Ha Jessica szabad lenne, elvenné őt

feleségül?

– De ő nem szabad, és...

– Nincs és! Elvenné vagy nem? – nézett erőszakosan a szemébe

Kitty.

– Igen – dadogta végül.

– És ha az édesanyja tiltakozik?

– Az édesanyám nem rendelkezik az életemmel. Mégis, hogy

gondolja? Hogyan tudnánk rávenni Lord Haverhillt, hogy váljon el

Jessicától?

– Azt hiszem, csak álmokat kergetünk:

– Egy érvénytelenítés jobb volna – ismételte meg Kitty.

– Ugye, nem gondolja, hogy nekem kellene mindezt elintéznem?

– A világért sem. Akkor még nagyobb lenne a botrány.

Feltétlenül Jess családjából kell kikerülnie az illetőnek. De ha önt

nem rettenti el egy kis kellemetlenség, és ennek ellenére kitart

mellette, remélem, hogy sikerül őt szabaddá tenni. Egy kis időre el

kellene vinnie őt innen.

Kitty a férfi arcát fürkészte.

– Van egy kis birtokom Írországban – kezdte Sturbridge

elgondolkozva. – Miss Gordont ha reményem van rá, hogy

megkaphatom Jessicát, boldogan vállalom a száműzetést.

– És elvenné feleségül?

– Igen! Hogyan is gondolhat az ellenkezőjére? – tiltakozott.

– Azt hiszem, Haverhill rávehető – döntött végérvényesen. Aztán

mosolyogva közölte:

– Hiába akarják, hogy hozzámenjek önhöz. Azt hiszem, nem

illenénk össze.

– Megtiszteltetés lett volna a számomra, de... – dadogta a férfi

udvariasan.

– Ó! Ne legyen fellengzős! Ön olyasvalakit kíván magának,

uram, aki egyszerre szereti és csodálja. Tudja, ön túlságosan

kényelmes megoldás lett volna a számomra. És kevéssé izgalmas.

– Ha rá tudná venni Rollot, hogy érdeklődjön Haverhillnél,

örökké hálás lennék önnek – fogadkozott Sturbridge könyörgő

hangon.

– Rollot? – Kitty hangot akart adni fiatal unokatestvéréről

alkotott véleményének, de meggondolta magát. – Ó, igen, talán ő

megtehetné.

Sokkal később, mikor Sturbridge már elment, Kitty még mindig

az elhangzottakon gondolkodott. És minél inkább törte a fejét, annál

biztosabban tudta, hogy a terve sikerülhet. Igen, egészen biztos!

Miért akarna Lord Haverhill megtartani egy feleséget, akihez nincs

semmi köze? Aki semmit nem jelent a számára?

Lassan lehunyta a szemét, és honvágy öntötte el a lelkét.

Istenem, miért nem látja be senki, hogy ő nem ide tartozik? Hogy

újra hasznos szeretne lenni, és itt nem engedik?... Szinte érezte

édesapja carolinai házának dohányillatát. Szinte hallotta, ahogy

megszólítja őt: „Cat, neked aztán helyén van az eszed!” Itt viszont

senki sem értékelte az eszét, ellenben mindenki hiányolta a jó

modorát. Az édesapja pedig immár halott. Mocsári láz vitte el,

Virginiában. Emlékezett rá, micsoda megrázkódtatást jelentett

számára, amikor felolvasták az édesapja végakaratát: a nagynénjével

kell élnie Angliában.

A birtokuk átszállt a társtulajdonosokra, az örökölt pénz pedig

ráment az adósságokra. Valami járadéka azért megmaradt, és így

nem volt sokkal rosszabb helyzetben, mint Jessica. De nagyon kellett

erőlködnie, hogy megfeleljen az Angliában e körökben élő

úrihölgyekkel szemben támasztott elvárásoknak.

De most nem róla van szó! Cselekedni kell! Arra gondolt,

felkerekedik, elutazik Londonba, s szemügyre veszi azt a híres-

nevezetes Haverhillt. És ha kudarcba fullad a vállalkozása? Talán a

nagynénje azonnal ki is adná az útját! Akkor is segít Jessnek –

döntötte el. Bármi áron. Ha nem sikerül, legalább Bella néni is

tudomásul veszi: elkésett már azzal, hogy Kitty Gordonból igazi

angol úrinőt faragjon. Ennél a boldogító gondolatnál maradva

elhatározta, hogy megcsodálja a papa pisztolyait. Jem ma újra

fegyverhasználati bemutatót tartott neki. Most már mozgó célpontra

szeretett volna lőni. Az elmúlt héten sokat gyakorolt. Csodálta a

katonákat, akik megdöbbentő ügyességgel tudtak tölteni és tüzelni,

újra és újra. Amennyire meg tudta ítélni, ő maga, még mielőtt a

puskapor elszáll, halott lett volna.

– Úgy hallottam, Haverhill igen gyorsan halt meg – mondta a

fiatalember, levetve magát az egyik kényelmes karosszékbe. – Alig

hittem a szememnek, amikor olvastam: Red Jack Rayne, a báró. Hát,

ha van igazság, akkor ez az! Itt fogsz lakni? – nézett körül a

könyvtárszobában.

– Még nem gondolkoztam rajta. Kissé váratlanul ért a halála–

elmélkedett Jack. – Alig volt több ötvennél. És mindig azt hittem,

mielőtt meghal, gondoskodni fog törvényes örökösről.

– Úgy tudom, agglegény volt.

– Az volt, de mindig ott lebegett körülötte a nősülés lehetősége.

Jack szemei végigjártak a szobán, aztán egy ideig a semmibe

révedtek:

– Az én foglalkozásomat űző ember sokkal inkább a mának,

mintsem a reményteljes holnapnak él.

– Nem gondoltál arra, hogy eladj néhány holmit?

– De igen. A háborúnak vége, és nem hiszem, hogy még egyszer

felvirágozna az üzlet.

– Azért mégis! Egy hadsereg Red Jack Rayne nélkül? Szinte

elképzelhetetlen.

A fiatalember hitetlenül húzta össze szemöldökét:

– Kell hogy legyenek hőseink, Jack! Kell hogy legyenek.

– Én nem vagyok hős, Tony.

– Ugyan! Hogy beszélhetsz így? Olvastuk is, hogyan vezetted a

csapatokat, amikor...

– Kérlek, Tony. Nem vagyok az a fajta, aki szereti újra átélni a

borzalmakat – vágott közbe Jack határozottan, hogy félbeszakítsa

barátja elbeszélését.

– Tele volt az újság a hőstetteiddel; hogyan adták át neked az

érdemrendet, hogyan fogadott a herceg személyesen...

– Nem szeretnék beszélni róla. Számomra a háborúnak vége.

Mielőtt a túlélőkért lelkesednél, előbb nézd meg azokat a

szerencsétlen ördögöket, akik az utcán kéregetnek.

Felállt, és határozott léptekkel az ablakhoz sietett.

– Nézz ki; mindenütt ott vannak. Tony, a visszatértek hozzájuk

képest nem hősök. Aztán nézz rám! Báró Haverhill – nevetséges,

nem?

Anthony Marston nem tudta, mit válaszoljon neki, s egy időre

elhallgatott. Végül megköszörülte a torkát.

– Rendben van, akkor nem vagy hős. Valami hiba történt, és te

véletlenül életben maradtál.

– Valahogy úgy,

– Szóval, mihez kezdesz most? Úgy értem, van rangod, van

vagyonod, és egy kis szerencséd. Ezzel már igazán lehet valamit

kezdeni. Például...

– Lehet. De őrültek tanácsából nem kérek – mondta a barátjának

mosolyogva.

– A lábad fáj?

– Csak ha esik az eső. Ami viszont átkozottan gyakran fordul

elő.

Visszajött az ablaktól, hogy újra elfoglalja kényelmes

karosszékét.

– Arra gondolok, hogy politikával fogok foglalkozni.

– Ugyan, a te... – hirtelen abbahagyta a mondatot. – Nos, talán

nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Ha ez szórakoztat téged. És

liberális leszel, vagy konzervatív?

– Eddig ezen nemigen gondolkodtam. De azt hiszem, hogy

liberális. Ők most a legaktívabbak. Ők segítenek a legtöbbet azokon,

akik a semmire jöttek vissza.

– Azt remélem, nem leszel olyan szélsőséges reformista, aki...

– Sosem voltam szélsőséges, Tony.

– Helyes. Neked most nőkre, jó kis kártyacsatákra,

biliárdpartikra, jó társaságra, kellemes vacsorára és rengeteg italra

van szükséged. Ez majd elfeledteti veled a háborút. Talán még

Haverhillt is.

Jack megrázta a fejét:

– Most túl sok a teendőm. Henry nagybátyám igencsak

rendezetlenül hagyta az ügyeit. Talán majd a jövő héten.

– Szavamra, ez nem lehet igaz. Red Jack Rayne-nek nincs ideje

többé a biliárdra. Volt idő, Jack, amikor te voltál az első az asztalnál,

és te hagytad el utolsónak a termet. Azt hiszed, nem emlékszem már

rá? Ez az átkozott háború mindentől elvette a kedved?

– Valahogy úgy.

– De hát a nők! Jack, van egy csodálatos kis új nő a

Haymarketen. Ha Ponsonbynek hinni lehet, csodálatosabb, mint...

– Ma nem! – szakította félbe barátja lelkendezését Jack. Aztán az

íróasztalhoz lépett, amin halomban álltak a különböző akták és

papírok. Találomra felemelt egy kupacot.

– Holnap reggel a nagybátyám alkalmazottai jönnek hozzám a

cégétől, és addigra tudnom kell, hogyan állok. Hovatovább

fogalmam sincs, hogy melyik számla van kifizetve és melyik nincs.

– Ugyan! Ha igazi kereskedők, tudnak várni – bosszankodott

Tony.

– Ez a legrosszabb felfogás, barátom. Én szeretem a rendet

magam körül. Szeretek tisztán látni – szögezte le tántoríthatatlanul.

Aztán ahogy a barátja csalódott arcára nézett, azt mondta: – Tudod mit? Gyere el vacsorára kedden, fél kilencre. Rendben?

Meghívom még Ponsonbyt, Crisswellt és Wrexhamt. Csapunk egy

görbe estét, ígérem.

Anthony Marston a szarkalábakat vizsgálgatta a barátja

egyébként szép ívű szeme körül. Határozottan megkeményítették a

vonásait. Rayne végighúzta a kezét a homlokán; hátrafésülte az

arcába hullott vörös hajtincset. A kimerültségig fáradt volt, és ezt

Marstonnak is be kellett látnia. A háború és a gondok megtették

hatásukat az egykor vonzó és jóképű fiatalemberen. Most többnek

nézett ki a maga harminc événél. Tony csalódottan állt föl a

székéből.

– Akkor hát kedden este. De okvetlenül pihenj! Red Jack Rayne

nem engedheti meg magának, hogy halálosan fáradtnak látsszon,

hallod!

– Semmi bajom nincs. Fent vagyok hat óra óta. Ennyi az egész.

– Hajnali hat óta? Én akkor kerültem ágyba, barátom. Hogy

micsoda éjszaka volt... Nos, akkor kedden. Nem, ne kísérj ki,

köszönöm. Tudod, hogy kitalálok egyedül is.

Miután elment, Jack öntött magának egy italt, aztán az

íróasztalhoz ült. Könyökére támaszkodva nézegette az iratokat.

Csupán egy dolog keltette fel érdeklődését, egy bizonyos Jessica

Merriman-nek folyósított évjáradékról szóló bejegyzés. Először úgy

gondolta, valami nyugdíj, de száz font egy évben túlzás lett volna

erre. A főkönyvet hat éve nyitották, és a járadék pontosan ennyi időre

volt könyvelve. „Valaha gyengéd szálak fűzhették hozzá, s aztán

éveken keresztül zsarolta az öreget” – gondolta. Jelet tett a bejegyzés

mellé, aztán tovább lapozott. A könyvelés gondosan volt vezetve, s

ezt igazán értékelte. Nem sok dolga akadt vele. Henry biztos jövőt,

igen tekintélyes vagyont hagyott rá. Hátradőlt a kényelmes

karosszékben, lassan iszogatta zamatos borát, és hosszasan nézett

maga elé. Igazán takaros ez a ház. De hát az ördögbe is, ő soha nem

vágyott ilyesmire.

Tíz év a hadseregben. Ebből hét magával a hírhedt Old

Dourovallal, aki megtanította neki, milyen kevés az, amire egy

férfinak szüksége van. És ő tökéletesen meg volt elégedve a sorsával.

A semmivel. Hiszen a tisztiszolgán kívül, aki rendben tartotta őt és a

holmiját – semmije nem volt. És most itt áll mint báró haverhilli

Haverhill, körülvéve szolgákkal, és előtte egy tekintélyes, vagyonos

jövő körvonalai. Igazán furcsa érzés volt. Cinikusan megemelte

poharát, hogy köszöntőt mondjon egykori önmagára. A fiúra, aki a

becsületesség és a dicsőség szellemében élt. A fiúra, aki valahol

Spanyolországban harcolt. A fiatal John Rayne-re, akit valószínűleg

francia golyó talált el. „Egészségedre, te átkozott bolond!”

Megtapogatta a combját, hogy meggyőződjön róla, megvan-e még.

Az erős szorítástól a csillagokat látta, de a fájdalom semmi nem volt

ahhoz az ölömhöz képest, amit az adott, hogy a lábát nem kellett

elveszítenie. Megállapította magában: igazán hálás lehet Hemy

bácsikájának, amiért megszabadította a hadseregtől. Már éppen

kezdett elege lenni belőle, elveszítette egykori lelkesedését. Túl sok

volt a halott barát. Túl sok volt a megaláztatás. Túl sok borzalom

töltötte már el a lelkét ahhoz, hogy ember maradhasson.

Kiitta a bort, és öntött magának egy másik pohárral. Talán

elfelejti a múltat. Talán elfelejti a puskapor szagát, a fegyverek

dübörgését. Magát a háborút.

Kitty lassan nyitotta ki az ajtót, s közben megbizonyosodott róla,

hogy a férfi egyedül van. A házba való bejutás szinte már túlságosan

is egyszerű volt. Az inas csak ránézett egyszerű öltözékére és

köpenyére. S rögtön „tudta”, hogy cselédlánnyal van dolga, és a

hátsó bejárathoz küldte őt. Kitty a köpenyét a karjára terítve eltakarta

a kezét, és óvatosan belépett a könyvtárszobába. Egy pillanatig tartott

csak, amíg szeme hozzászokott a félhomályhoz. Egyetlen falikar

égett, és a kandallóban már parázslott a tűz.

Attól félt, hogy elhagyja a bátorság, de erőt vett magán, és

megközelítette a karosszéket. A szíve hevesen vert. Mi lesz, ha a

férfi hirtelen megfordul és meglátja őt? De a báró nem mozdult. Ült a

karosszékben, hosszú lábai kinyújtva és keresztbe téve a kandalló

márványpadkáján. Fejét hátrahajtotta, a szemét becsukta. Egy

pillanatra azt hitte, hogy alszik, aztán meglátta kezében a félig töltött

poharat. Kitty ujjai megszorították a pisztolyt, ahogy közelebb lépett.

Egészen a szék oldalához. Ez hát a hírhedt báró Haverhill; a

gazember, a csábító, aki Jessica boldogságának az útjában áll. A lány

hosszasan nézte az arcot, amely az italtól és a fáradtságtól egy kicsit

talán eltorzult, de egyáltalán nem volt visszataszító. Sőt. Igazán

jóképű férfit látott maga előtt. Erős, klasszikus vonásokkal

megrajzolt arca volt. A vörös hajtincse most is a homlokában, de ez

nem zavarta Kittyt. Sokkal fiatalabbnak látta, mint amilyennek Jess

lefestette.

De hát Jess akkor tizenhat éves volt, és nem volt más

összehasonlítási alapja, mint öccse, Rollo.

Kitty tetőtől talpig végigmérte a férfit. Sokkal magasabb és

erősebb volt, mint amilyennek elképzelte. Szinte félelmetesnek

találta, ahogy így nézte őt.

Aztán döntött:

– Báró Haverhill... uram...

Jack kinyitotta a szemét, Kitty életében nem látott vonzóbb,

szebb mogyoróbarna szemet.

– Mi az ördög... – káromkodta el magát a férfi. Pislogott,

próbálta megtalálni az egyensúlyát, míg végre kirajzolódtak előtte a

lány körvonalai.

– Bizonyára elszenderedtem – mormogta bocsánatkérően. Az

első benyomása az volt, hogy a lány nem lehet több tizenhat-tizenhét

évesnél. Kis növésű, finom jelenség volt. Majd újra az arcát vette

szemügyre, amellyel igazán nem volt elégedetlen. Ha egy kicsit

magasabb lenne, a gyönyörű jelző illene rá. De így is nagyon csinos

volt, a rózsaszín bőrével, a lágy szőke hajával. És valami huncutság

ült a szép kék szemében. Életében először nézett meg ennyire egy

szolgálólányt.

– Ön báró Haverhill? – ismételte meg Kitty, most már

határozottabban.

– Én vagyok – válaszolta, és kimerültsége ellenére elővette

legkedvesebb mosolyát. – És ön kicsoda?

– Smith – hazudta Kitty.

– Értem. Smith... kisasszony?

– Igen.

– Nos, mi itt általában a keresztnevükön szólítjuk az

alkalmazottakat.

– Csakhogy én itt nem vagyok alkalmazott – emelte fel a kezét.

A férfi tekintete a pisztolyra esett. Mosolya kellemetlen

grimasszá változott. – Amennyiben ez vicc, jobb ha elteszi ezt,

Miss... Smith, ugye?

Megindult Kitty felé.

– Maradjon ott! – parancsolta Kitty hidegen. És a másik kezével

is megszorította a pisztolyt. – Húsz lépésről eltalálok egy

borosüveget, uram. És ön láthatóan nagyobb, mint egy borosüveg.

Hátrált, hogy a férfi semmiképpen se érhesse el.

– Akkor mehetünk!

– Bocsásson meg, nem értem.

De a lány komolynak és határozottnak tűnt, ahogy a pisztollyal

az ajtó felé mutatott. Haverhill felmérte a köztük lévő távolságot és

annak jelentőségét. Kitty, szája körül egy kis mosoly futott végig, és

megrázta a fejét:

– Nem szeretném kipróbálni...

– Mivel észrevehetően erősebb és gyorsabb vagyok, mint ön,

meg tudnám oldani, hogy...

– Én viszont nem haboznék azonnal lőni. És ne gondolja, hogy

nincs megtöltve. Én magam mértem ki a lőport, tettem bele a golyót,

és ellenőriztem a ravaszt.

– Értem.

Végigmérte a lányt. Szórakoztatónak találta a helyzetet.

– Nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan csinos lánynak,

mint ön, ilyen drasztikus módszerekhez kellene folyamodnia,

kedvesem.

– Nem vagyok a kedvese! – utasította vissza Kitty.

– És én úgy vélem, hogy nem is Miss Smith. Igaz?

– Pillanatnyilag nincs jelentősége annak, hogy ki vagyok.

Kitty még egy lépést hátrált, vigyázva, nehogy az asztalba

ütközzék.

– Természetesen, csak ön után, uram – intett pisztolyával az ajtó

felé.

– Nem gondolja, hogy ilyen időben legalább a kabátomat

magammal kellene vinnem?!

– Vegye föl. De minél előbb. És ne gondoljon menekülésre, mert

szorosan ott leszek a háta mögött.

Szeme találkozott a férfi tekintetével:

– Báró Haverhill, utálnám, ha meg kellene ölnöm.

A férfi nem mozdult. Kitty felemelte a pisztolyt, szorosan a

mellkasához nyomta, pontosan a szívéhez:

– Látta már, hogy micsoda roncsolást végez egy golyó?

– És ön?

Tudta, hogy el tudná venni a lánytól a pisztolyt, de nem akarta.

Micsoda nevetséges szituáció! A hatalmas Red Jack Rayne-t egy

pici, törékeny fiatal lány szorítja sarokba fegyverrel. De amilyen

elszánt, még belé is lőheti azt a golyót. Nem, jobb lesz várni egy

kicsit. Ha valamit megtanult a harminc éve alatt, az az volt, hogy egy

pisztoly bármiféle embereket egyenlővé tesz.

– Ahogy elnézem, ön el akar rabolni engem – morogta. – Soha

senki nem mondta még magának, hogy általában fordított a

szereposztás? A férfi szokta elrabolni a nőt.

Kitty még jobban megmarkolta a fegyvert.

– Rendben van, Miss Smith, mondja, mit tegyek.

– Kisétál az első ajtón, uram, azután balra fordul. Várnak minket

a saroknál. Ha bárki bármit kérdez...

—... akkor azt mondom, hogy sétálni megyek az egyik

alkalmazottal. Bár ez, bizonyos vagyok benne, hogy megjegyzésekre

fog okot adni.

Elnyomta előkívánkozó mosolyát:

– Tudja, az ilyen dolgok általában zárt ajtók mögött zajlanak.

– Bizonyára. Biztos vagyok benne, hogy ön sokkal többet tud az

„ilyen dolgokról”, mint én.

– De ha jól értem, azért nem akar engem hírbe hozni, ugye?

– Egyáltalán nem. De csak vesztegetjük itt az időt. Én majd pár

lépéssel lemaradva követem önt.

– Ó, látom, kedveli az indiánok stílusát.

– Bocsásson meg, nem értem.

– Nem érdekes.

Egy pillanatig megint arra gondolt, hogy elveszi a lánytól a

pisztolyt, de aztán letett róla. Akár véletlenül is elsülhet. Körülnéztek, nincs-e valaki a hallban; átmentek a folyosón,

végül kiértek az utcára. A csípős, hideg levegő mellbe vágta

Haverhillt. A borgőz rögtön elszállt a fejéből. Egy pillanatra megállt,

elnézte a gázlámpákat, amint sárga gömböcskéik csillogtak a ködben,

– Menjen tovább!

Megrázkódott, vállait felhúzta, hogy a hideg levegő ne érje

annyira, és elindult lefele a lépcsőkön. Egy konflis tűnt fel a sarkon,

a kerekei zörögtek a macskaköveken, majd újra eltűnt a ködben. Jack

elkeseredetten vette tudomásul, hogy megint esik. Ez az ő átkozott

szerencséje! A lába rettenetesen fájt. De ezt csak ő tudta. Kitty a háta

mögött haladt; ügyelt, hogy a férfi el ne fusson. Aztán átvillant az

agyán, mennyire kell majd vigyáznia a kocsi belsejében.

Haverhillnek semmiből sem állna legyőznie őt.

A kocsis előlépett a ködből, és mutatta az utat egy meglehetősen

ódivatú járműhöz.

– Szálljon be – rendelkezett Kitty. Aztán a kocsishoz fordult:

– Elég könnyen ment, Jem. Ő is beszállt, vigyázva rá, hogy elég

erősen tartsa a pisztolyt,– és elfoglalta helyét a „fogollyal” szemben.

A köpenyét a nyakánál összefogta, és nekifeszült a bőrülésnek.

– Remélem, nem akar aludni, Miss Smith. Igazán nem

tanácsolnám – mondta egykedvűen Haverhill, ahogy a kocsi elindult

velük.

– Nem.

Szinte suhantak az esőáztatta utcákon. Haverhill sérült combja

egyre jobban fájt.

– Valószínűleg nem fogja megmondani, hova visz...

– Haza.

– Kisasszony, a kiejtéséből nem tudom megállapítani, segítsen

már kitalálnom, hova való.

– Amerikai vagyok. Charlestonból jöttem, hogy pontosítsak.

– Hát... az egy kicsit messze van.

– Amikor azt mondtam: haza, nem Amerikára gondoltam, uram

– magyarázta hűvösen Kitty. – Meglátogatjuk Jessica Merrimant.

Ez felkeltette Jack érdeklődését:

– Jessica Merriman... igen, már én is gondolkoztam rajta, ki is

lehet ő.

– Maga átkozott gonosztevő – suttogta Kitty a fogai közt.

– Visszautasítom! Nem tudom, ki az a hölgy!

– Hát persze! Fogadok, meg sem ismerné! Végül is hat év telt el

azóta. De milyen ember az, aki csak úgy hátat fordít, és elfelejti, amit

tett? – ordította Kitty dühösen.

– Nem hiszem, hogy bármit tettem volna. Egyébként...

– Tudom, Jessica mesélte, hogy ön tökrészeg volt. De ez nem

mentség! Milyen ember az, aki elcsábít egy fiatal lányt, aztán az

italra hivatkozva megjátssza az ártatlant?!

– Biztosíthatom önt, Miss, hogy minden lányra emlékszem, akit

elcsábítottam, és tudom, hogy Jess...

– Ön azt hiszi, hogy mindent meg lehet venni! Igaz? Vegye

tudomásul, hogy nem! Léteznek érzelmek, amiket figyelembe kell

venni. Amiket nem lehet pénzzé tenni, uram!

Jack ebben a pillanatban döbbent rá, hogy a lány a nagybátyjáról

beszél. Meg is akarta neki magyarázni, de meggondolta magát.

Jessica Merriman majd ránéz, és rögtön felvilágosítja a szép szőke

kislányt a tévedéséről. Nem beszélve arról, hogy miután ez

megtörtént, végre megtudhatja, valójában ki is ez a lány, és talán

még a társaságát is élvezheti.

Hátradőlt az ülésen, kalapját egészen a szemébe húzta.

– Őszinte várakozással tekintek múltam felfedezése elé. Ha a

hölgy meggyőző, talán még meg is gondolom magam, kedvesem.

Bár a kocsi erősen rázkódott a köveken, és a lába is fájt, a bor

megtette a magáét, s az újdonsült báró Haverhill átadta magát a

szendergésnek. Kitty szemben ült vele, és nem mert aludni. Teste

megfeszült, s szorosan fogta a pisztolyt.

Ha nem tudta volna, hogy ki a foglya, nehezen tudta volna

leküzdeni a férfi iránt érzett rokonszenvét. És ráadásul még

jóképűnek is találta. Miért vallotta be neki a csábításait? Ő nem

kérdezte.

Különös ember. Amikor ébren volt, harmincöt évesnek nézte.

Most, hogy aludt, nem gondolta többnek harmincnál.

A kocsiban már sötét volt, de hirtelen a felhők között feltűnt a

hold, és megvilágította a férfi vöröses haját, ami ebben a fényben

egészen feketének tűnt. A légzése könnyű volt, mint egy gyermeké.

Kitty még soha nem volt ilyen közel egy idegenhez, ilyen

meghittségben olyan férfival, aki nem a rokona.

Haverhill ébredezett, lassan kinyitotta a szemét, majd felállt.

– Vigyázzon azzal a fegyverrel, mert ahogy tartja, a lábát

veszélyezteti vele – jegyezte meg.

Kitty felugrott:

– Tudom, hogyan kell használni, uram!

– Akkor ön az első nő, aki ilyesmihez ért. A hölgyek legtöbbször

csak akvarelleket festenek, és énekelnek. Néha sajnos hamisan. Ó, de

hát elfelejtettem, hogy ön amerikai.

Megmozdult, megpróbálta kicsit helyrehozni elgémberedett,

fájós lábát.

– Maradjon ott, ahol van! – emelte fel fenyegetően a pisztolyát. –

Ha Jessre gondolok, ellenállhatatlan kísértést érzek, hogy özveggyé

tegyem őt.

– Özveggyé?? – Jack nem tudta, hogy jól hallotta-e. – Drága

Miss Smith... A mondatot nem tudta befejezni, mert odakintről

fegyverropogás hallatszott. Majdnem feldőlt a kocsi; Kitty átesett a

másik ülésre. A pisztolyt azonban még ekkor is keményen szorította.

– Micsoda... de hát mi ez...?

– Úgy tűnik, ki akarnak rabolni bennünket – közölte Haverhill

szárazon.

– Kirabolni??

Kitty kihajolt az ablakon, és két figurát vélt felfedezni a sötétben.

Lóháton ültek. Az egyik megközelítette a kocsit.

– Pénzt vagy életet!

Mielőtt Jack megakadályozhatta volna, Kitty újra kihajolt az

ablakon, és a lovasra szegezte a pisztolyt:

– Maradjon ott, ahol van. Különben lövök!

– Ne legyen ostoba! Ezek ketten vannak – kiáltott rá Jack, és

megpróbálta visszahúzni a karját.

– Milyen harcias a kicsike. Nála van a fegyver. Nézd, Billy –

nevetett gúnyosan az útonálló.

Kitty kiszabadította magát Jack karjaiból, s meghúzta a ravaszt.

A sötétben nem látta, hogy talált-e. De a következő percben

megérkezett a válasz a lány elhamarkodott lövésére. A felmért

veszély leszorította őt az ülésre. A lövedék berepült a kocsiba;

puskapor szaga lengte be a kabint.

– Bill, eltalált ez az átkozott boszorkány!

Kitty szeme megtelt könnyel a puskaportól, s így észre sem

vette, hogy Haverhill kivette kezéből a pisztolyt.

– Remélem, van még önnél golyó! Mert egyébként végünk van,

Miss Smith.

– Nem... Nem is tudom... de, igen!

Lehajolt, hogy felvegye a táskáját a földről. De nem érhette el,

mert az útonállók újra a kocsi mellé kerültek, és ismét belőttek az

ablakon. Az utastérben újra elviselhetetlen füst keletkezett. Kitty a

kilincs után nyúlt, hogy kinyissa az ajtót. – A szentségét! Maradjon a padlón! – Jack lenyomta a földre, és

rátérdelt. A lány végre a padlón hevert, mozdulatlanul.

Kintről az útonállók hangja hallatszott; jelt adtak egymásnak az

indulásra. Aztán a lovak távolodó nyerítése. A veszély tehát elmúlt.

Kitty csak percek múlva eszmélt.

Jem sietett kinyitni az ajtót. A lány ekkorra már kiszabadította

magát Haverhill lábai alól.

– A mindenit, Miss Kitty! Eltalálta az egyik átkozott rablót! De a

teringettét, mit csinálunk most? És mit csinál az ott lent?

Kitty már feltornászta magát az ülésre, és lenézett a padlóra. A

báró még mindig ott feküdt. Aztán megpróbált felülni, és a hátát

nekitámasztotta az ülés aljának. Kezét a bal vállán tartotta. Kitty

először azt hitte, hogy csak valami trükkről van szó. Aztán meglátta a

báró ujjai közül kicsorgó vért. Ahogy a kabátja félrecsúszott, látni

lehetett, hogy a mellénye már teljesen átitatódott a vérrel. Megrémült

a borzalmas látványtól.

– Jól..., jól van, uram? Buta kérdés volt. – Ó, istenem...

– Leszámítva azt a csekélységet, hogy vérzek, mint egy

szerencsétlen, leszúrt disznó... nos, mit gondol?

– Feltétlenül keresnünk kell egy orvost – döntött Kitty

határozottan. Aggódva kérdezte:

– Gondolja, hogy súlyos?

– Ha vér van a számban is, akkor súlyos – válaszolta Jack, és

rettenetes erőfeszítéssel megpróbált kiegyenesedni. Feljajdult a

fájdalomtól.

– Nem, azt hiszem, a golyó nem érte a tüdőmet. Ha így van,

akkor túlélem.

– Ha beleegyezik a válásba, akkor visszaviszem az otthonába –

ajánlotta Kitty.

– Nem! Önt tartom felelősnek ezért, tudja?

– Nem én lőttem le – tiltakozott Kitty. – Az volt, amelyiket

Billynek hívták. És úgy gondolom, vissza kell vinnünk önt

Londonba.

– Szó sem lehet róla! Felkeltette az érdeklődésemet Jessica

Merriman iránt, és semmi kedvem sincs visszafordulni.

– De nem hurcolhatom önt golyóval a vállában... végtére is ön...

a csudába is, ön megsebesült!

– Igen. Emellett elraboltak. Hála önnek. Attól tartok, a kezében

vagyok.

Szemei elárulták a fájdalmát. – El kellene állítanunk a vérzést.

– Ó... természetesen. Jem... Azt hiszem az lenne a legjobb, ha

segítségért menne. Rettenetesen vérzik.

– Rossz üzlet lenne önnek, Miss Gordon, ha itt halna meg –

mondta Jem kétségbeesve.

– Nem fog meghalni – ígérte Kitty. Eszébe jutott, hogy az apja

mit mondott: A sebet szorosan le kell kötni. Mindent, ami vérzik.

– Jem, kerítsen egy kést!

– Tessék, Miss Kitty. Ügyetlennek néz ki, de jól vág.

A lány kiszállt a kocsiból, az éj leple alatt levette az

alsószoknyáját. Visszament a fényre, és megpróbálta elvágni.

Ügyesen kihúzta az anyagot, bevagdosta a szélét és számtalan kis

csíkra tépte.

– Gondolja, hogy ki tud bújni a kabátjából?

– Némi fájdalom árán. De jobbat mondok. Ha összesodornánk

két darab csíkot, becsúsztatnám a ruhám alá, és aztán olyan szorosan

begombolnám a mellényem, ahogy csak tudom.

– Igen... természetesen.

Összesodorta a két rongyot. Kigombolta a mellényt és az inget.

A férfi bőre forrón lüktetett az ujjai alatt. Rátapasztotta a kötést a

nedves részre. Aztán körülnézett, át tudja-e valamivel kötni.

Ott térdelt a férfi mellett, és mindent úgy tett, ahogyan az mondta

neki.

– Nem kellene valahogyan kiszednünk a golyót? – kérdezte

Kitty.

– De, igen. No, de ne gondolja, hogy azt is megengedem

magának... egy rozoga késsel. Inkább megcsinálnám magam.

Feljajdult, amikor Kitty a mellényt szorosan begombolta.

– Már, ha tudná. Gondolja, hogy eláll a vérzés?

– Merem remélni. Amennyiben nem, ördögien kínos percei

lesznek, hölgyem. El kell mesélnie a történetet a rendőrségnek. Nem

lesz kellemes, állíthatom....Gondolja, hogy a kocsisának van egy kis

rumja?

Jem meghallotta a kérdést:

– Van, Miss Kitty. A hideg időre tartogatom – mentegetőzött,

miközben Kitty rosszallóan nézett rá. – De most milyen jó, hogy van!

Adok neki – mondta, és egy majdnem teli üveggel tért vissza. Kitty

ki akart önteni egy pohárba a bárónak, de ő megrázta a fejét:

– Csak adja ide!

– De…

– Miss Smith, meg fogom inni az egészet.

– Akkor teljesen kifordul önmagából.

– Milyen éles ítélőképességgel rendelkezik már megint!

Egy percre elengedte a vállát, és jókorát húzott az üvegből. –

Remélem, már nem vagyunk messze attól a helytől, ahova vinni akar.

– Még jó hatvan kilométer, de...

– Remélem, vannak ott szolgák – nyögte, és újra mélyet húzott

az üvegből.

– Vannak.

– Jó.

A kocsi újra elindult. Kitty ekkor döbbent rá, mit is tett. Azt

akarta, hogy báró Haverhill Jess szemébe nézzen. Most rájött, neki

kell majd mindenki szemébe néznie. Nemcsak azt kell

megmagyaráznia, hogy a báró hogyan került ide, de azt is, hogyan

sebesült meg.

A kabát alatt a seb még mindig erősen vérzett. Kitty szívből

remélte, hogy a férfi túléli a kalandot, Mintha kitalálta volna a

gondolatát, megszólalt:

– Fel a fejjel! Korán kell magának ahhoz felkelnie, hogy engem a

sírba tegyen.

– Úgy beszél, mint aki hozzászokott ahhoz, hogy golyókat

kapjon.

– Az ember sohasem szokik hozzá, Miss – Smith. De állíthatom,

hogy kivettem a részem

belőle.

Miután a lány nem reagált a szavaira, hozzátette: – Nem gondolja, hogy mielőtt odaérünk, tartozik annyival, hogy

megmondja a nevét? Tudja, a Smith név valahogy nem tetszik.

– Catherine Gordon vagyok, uram. A családom Kittynek szólít.

Aztán gondolataikba mélyedve mindketten hallgattak. Amikor

Kitty újra a báróra nézett, úgy látta, hogy alszik. Az üveg még

mindig az ölében volt, de a feje hátrahanyatlott az ülésen.

– Mennyi idős? – kérdezte hirtelen.

– Uram, nem hiszem, hogy ez...

– Nem látszik többnek tizennyolcnál.

– Nem tudom, mennyiben tartozik ez ide... Nos, jó, huszonnégy

éves vagyok, uram.

– Jó – mormogta Jack.

Kitty azt hitte, csak képzelte a beszélgetést. A báró mozdulatian

volt, mint aki mélyen alszik. De a szája megmozdult, fogait

összeszorította. Látszott, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy leplezze

őrült fájdalmát.

– Talán mégis jobb lenne, ha visszavinném önt Londonba, uram.

Belátom, az egész kaland őrültség volt tőlem.

– Nem! Miss Gordon, én eddig amibe belefogtam, azt végig is

csináltam. És most is így lesz. Biztosíthatom, kíváncsian várom a

találkozást Miss Merrimannel. Hogy valamennyien tisztán lássunk.

– De nem hiszem, hogy Jess látni kívánja önt! És Bella néném

sem fog örülni a dolognak.

– Akkor miért rabolt el? Most már csak abban reménykedem

Miss Gordon, hogy ön ugyanolyan leleményes, mint amilyen

rámenős és elhamarkodott. Bevallom, kíváncsian várom, hogy mit

fog nekik mondani!

– Az igazat. Természetesen – vágta rá Kitty, és mélyen a

szemébe nézett.

– Miss Gordon, azt hiszem, az úrral nem jutunk el messze. Túl

sok vért veszített. Túl sok vért – mondta Jem, és hátratolta fején a

kalapját.

A báró állapota valóban láthatóan romlott a megtett pár

kilométer alatt. Nem is lehetett felébreszteni.

– A rum hatása – gondolta Kitty reménykedve.

– Ez ugyan nem. Csak érintse meg – hergelte őt Jem. – Ha ezt az

embert nem látja orvos mielőbb... hát, nem adok sokat az életéért.

Kitty megemelte Haverhill kalapját, és a homlokára tette a kezét.

Nem volt forró, csupán verejtékes. Közel hajolt hozzá, úgy suttogta:

– Haverhill... Uram!...

– Fáradt vagyok... Aludni... aludni – sóhajtotta a báró, és ki sem

nyitotta a szemét.

A vérzés nem állt el. Kitty megvizsgálta a mellényt és a kabátot.

Teljesen átnedvesedtek.

– Túl sok vért vesztett. Segítséget kell kerítenünk.

– Nem ártana – egyezett bele a báró.

– Jem, hajts a legközelebbi orvoshoz – rendelkezett Kitty.

– Az addig rendben van, de mit mondunk, ha bármit kérdeznek,

Miss Gordon?

– Rablótámadás áldozatai vagyunk, és azonnali orvosi segítségre

van szükségünk. Kitty hangja határozott volt. – Nem küldhetnek el!

– Nem tudom – nyögte ki Jem. Egy fiatal lány és egy egyedülálló

férfi kettesben. Tetszik tudni, az emberek mindenfélét gondolnak.

– Ugyan Jem! Ezen ráérünk gondolkozni, ha már ott vagyunk.

A kocsis visszaült a helyére, és a lovak közé csapott. Kitty újra

egyedül maradt a báróval. Átjárta a reménytelenség. Mi lesz, ha a

férfi meghal a kocsiban? Bármennyire is utálta azért, amit Jess-szel

tett, ezt azért mégsem kívánta neki. Nem beszélve arról, hogy a báró

nem is tűnt olyan borzalmasnak. Talán annak idején volt valami oka?

Talán önmagával sincs kibékülve? Lehetséges, hogy nem mer Jess

szemébe nézni azok után, ami történt?

– Annyira fáradt vagyok... Szomjas...

– Kér még a rumból?

– Nem.

Kitty nem tudta, hogy mit tegyen. Hagyja aludni, vagy tartsa

szóval? Mellé ült. Haverhill feje a támláról Kitty ölébe esett. Szinte

egészen rádőlt. Ahol a testük összeért, a lány ruhája is átnedvesedett.

Az egész fülkét átjárta a vér szaga.

– Úristen! Hogy tud valaki ennyire vérezni?

Leszorítani. Leszorítani! Ezt tanulta az apjától.

Összegyűrte a köpenyét, és a férfi vállának szorította. Próbálta

meggátolni a vér kiáramlását, de nem volt hozzá elég ereje.

– Ó, hát miért vagyok én ilyen kicsi és gyenge?

Lefektette a férfit, végig az ülésen. Ráfeküdt, és egész testével

nekifeszült a sérült résznek. Haverhill erőlködött, mint aki fel akar

kelni, aztán tehetetlenségében karja a lány derekára szorult. Kitty

oldalra fordította a fejét, a férfi álla és nyaka közti mélyedésébe. A

teste Jack testere nehezedett.

De hát meddig tarthat ez így? Úgy tűnt, mintha a sötétben az

örökkévalóság felé suhannának. Az eddig csak szemerkélő eső most

teljes erővel rákezdett. Kopogott a kocsi tetején. A szél zúgott,

kicsavarta a fókát körülöttük. Dobálta a kocsit ide-oda, ahogy

haladtak a fekete örvényen keresztül.

Kitty testével Haverhill testéhez feszült, és imádkozott. Minden

rózsafüzért elmondott, amit valaha is megtanult. Míg végül a

rázkódás ritmusának ismétlődése megnyugtatta őt.

A kocsi megállt. Olyan vihar volt, hogy Kitty az esőfüggönytől

szinte semmit sem látott. Nem tudta, hova érkeztek. Jem jött a

lámpással, hogy segítsen kiszállni, de abban a pillanatban, ahogy az

ajtó kinyílt, elaludt a lámpás. Ott maradtak a rejtelmes sötétségben.

– Keressen segítséget! – kiabálta túl Kitty a vihart.

Az ajtó, amin az imént még beömlött az eső, becsukódott. Kitty

újra egyedül maradt a báróval. Igyekezett valamennyire felitatni a

vérfoltokat és közben azon gondolkodott, mit fog mondani az

orvosnak, nehogy elküldje őket.

Felvette Haverhill kalapját az ülésről és a férfi fejébe nyomta,

hogy védje majd az esőtől. Őrültség! Eső? Ahhoz képest, amit ez a

férfi átélt!

– Megérkeztünk az orvoshoz – hajolt közel Jackhez.

– Jó.

– Mit gondol, föl tud ülni?

– Persze.

Tett egy mozdulatot, aztán visszaesett:

– Mégsem.

Kitty megpróbálta felhúzni, úgyhogy lábát nekifeszítette az

ülésnek. A férfi is összeszedte minden erejét. Valahogy sikerült

felülni.

– Sokkal jobb volt fekve.

A hangja halk volt, a vihar viszont hangos.

– Mindjárt itt a segítség – ordította Kitty a fülébe.

– Sebesült vagyok, nem süket – tiltakozott Haverhill.

– Ó, természetesen.

Meglátta a kórház kapuja fölött kigyúló fényt.

– Akármit is mondok nekik, ne vitatkozzék velem, uram.

Imádkozom önért.

Egy kövér hölgy fogadta őket. A hangja határozott, de kedves

volt:

– Vigyék az emeletre, és fektessék le – rendelkezett. – Mi történt

önökkel?

– Rablók... Rablók támadtak meg, és... Mielőtt Kitty folytatta

volna, végignézett magán. Vizes és véres öltözékén, zilált haján,

melyet ujjaival próbált rendbe szedni.

– És a férje megsebesült. Rálőttek, ugye? – folytatta helyette a

történetet a kövér hölgy. – Sajnálatos. Úriembereknek nem szabad

éjjel az utakon lenniük.

Tekintete arról tanúskodott, hogy rokonszenvet érez az „ifjú pár”

iránt.

– Mr. Turner kórháza nagy elismerésnek örvend. Úgyhogy jó

helyrejöttek. Már küldettem a doktorért. Öltözzön át, vegye le a vizes

ruháját!

Kitty megrázta a fejét.

– Nincs másik ruhám. És inkább vele maradnék.

– Értem. Úgy gondolom, maradhat, Mrs…

– Smith. Kitty Smith.

– És a férje?

– John. John Smith. De... én csak Johnnynak hívom. Jobban

szereti.

– Nos, akkor Mrs. Smith, legjobb lesz, ha fölmegy és előkészíti a

férjét, hogy mire az orvos megérkezik, ne legyen gondja a

vetkőztetéssel. És ne aggódjon, kerítek magának valami száraz ruhát.

Menjen, és csak hívjon minket, ha szüksége van ránk.

Kitty felment a lépcsőn és belépett a szobába.

– Gondolja, hogy jobban van? – kérdezte Jemet, aki az ágynál

állt.

– Nem.

Kitty közel hajolt Haverhillhez, és úgy, hogy odakint meg ne

hallják, egészen halkan azt mondta:

– Uram, kórházban vagyunk. Már elküldtek az orvosért. Hogy el

ne küldjenek, azt mondtam... azt kellett mondanom, hogy házasok

vagyunk.

A szempár kinyílt, majd újra visszacsukódott.

– Nos, nem volt más lehetőségem. És ha bárki kérdezi, a neve

Mr. Smith. Mr. John Smith. Megtámadtak és kiraboltak az úton. Az

összes pénzünket elvették. Ért engem?

A báró bólintott.

– Bocsásson meg, kisasszony, de ha a báró nem éli túl, én nem

vállalom a felelősséget. Senki nem tudja, hol vagyok. És nem

akarom... ugye, érti?

– Túl fogja élni. Túl kell neki élni. Mrs. Turner azt mondta,

vetkőztessük le, mire a doktor jön. Én lehúzom a csizmáját, maga

csinálja a többit.

– Azt hiszem, jobb lesz fordítva. A csizmáját ön az életben le

nem húzza. Én megteszem, a kisasszony végezze a többit. Azután

elmegyek. Engem nem fognak kérdezgetni arról, hogyan sebesült

meg őurasága. Nem fogok hazudozni, és nem veszek részt

semmiben. Azt is megbántam, hogy idejöttem.

– De Jem...!

– Leveszem a csizmáját, és már itt sem vagyok.

– Itthagyna ebben az esőben? Jem! Nem teheti!

A szemét kereste, de Jem nem nézett rá.

– Miss Kitty, én egy senki vagyok. Engem felakasztanak, ha az

úr itt meghal.

– Jem, nem boldogulok egyedül. Ha maga elviszi a kocsit,

nekem végem. Elvesztem. Minden kiderül.

A férfi viaskodott a jó szívével és a józan eszével. És Kitty tudta

ezt. Próbált a lelkére beszélni.

– Jem! Kérem... kérem. Csak a csizmáját húzza le. Aztán

eltűnhet, de várjon meg bennünket a kocsival. Kezét a kocsisa vállára

tette:

– Megfizetem érte, esküszöm.

– Utána kell néznem a lovaknak – dörmögte a férfi.

– De utána visszajön?

Jem habozott, végül kibökte:

– Vissza. De hogyan boldogul az úrral?

– Meglesz minden – sietett Kitty a válasszal. – És bármi

történjék is, meg fogok esküdni rá, hogy magának semmi köze az

egészhez.

Jem kételkedve nézett az ágyon fekvő báróra.

– Nem hiszem, hogy megússza, de hát...

– Csak húzza le a csizmáját, aztán menjen, nézzen a lovak után.

– Meg tudja csinálni a többit?

– Már mondtam – jelentette ki türelmetlenül, bár el sem tudta

képzelni, hogyan fog szembesülni egy idegen meztelen férfi

látványával. Nem volt benne biztos, hogy el tudja látni a feladatot.

Bele is vörösödött. De azért határozottan bólintott.

A báró legalább fél méterrel magasabb volt nála, és azt már

tudta, hogy milyen nehéz. De mindenképpen hozzáférhetővé kell

tenni a sérülést. Nincs idő gondolkodásra. Cselekedni kell!

Először szerette volna megszabadítani az esőkabátjától.

– Ha egy kicsit tudna segíteni, hogy levehessem.

Nem kapott választ. Leült az ágy szélére, megemelte a férfi fejét,

megpróbálkozott a vállával is, és teljes erejéből húzni kezdte a

kabátot a háta alól.

A válláról már lefejtette, amikor rájött, hogy mindenképpen

segítségre van szüksége. Éppen csengetni akart a lentieknek, de

akkor észrevette, hogy Haverhill nem alszik és nem is ájult.

– Ön ébren van!

– Igen, de tehetetlen vagyok.

– Egyáltalán nem tud segíteni? Kérem...

– Ha segít fölülni.

Kitty az ágy szélén ült, vizes ruhája felcsúszott a térdéig. A férfi

minden erejét összeszedte, és bólintott:

– Most!

Minden erejüket összeszedték. A férfinak sikerült felülnie. A

szoba forgott vele.

Kitty először az ép karjáról húzta le a kabátot. Lefejtette a

hátáról, végül a sebesült karját is kiszabadította. Ugyanígy járt el a

zakóval is.

– Most az ing következik.

A báró bólintott:

– Túl sok vért vesztettem.

– De legalább nem ment át a golyó a testén – állapította meg

Kitty némi megelégedéssel.

– Pedig úgy jobb lett volna. Le akart nézni a sebre, de nem tudta

megmozdítani a fejét. – Még mindig vérzik?

Kitty óvatosan levette a kötést. – Már nem annyira. Azt hiszem.

– Nem tudom, hogy igazat mond-e. Bocsásson meg, túl fáradt

vagyok...

Az orvos szerencsére megérkezett. Szigorúan, mégis

barátságosan nézett rájuk. Megvizsgálta a beteget, és csak annyit

kérdezett:

Mennyi idő telt el a lövés óta? A válasz után megcsóválta a fejét:

– Ki kell operálni a golyót.

– De hát már nem vérzik – tiltakozott Kitty.

– Ha bent marad az ólom, elgennyesedik a seb. Ugye nem akarja

negyvenfokos lázzal utaztatni?

– Természetesen nem.

– Én is így gondoltam.

Felgyűrte az inge ujját.

– Hozza a mosdótálat, legyen szíves. Fürkészte a lány arcát. – Ha

nem bírja végigcsinálni, küldje fel Mrs. Turnert.

– Bírom – válaszolta Kitty, leküzdve undorát.

– Helyes. Szeretem az olyan nőket, akik megállják a helyüket.

Manapság kevés van belőlük. Kerítsen egy tálkát az ópiumoldatnak.

– Nem!

Ez volt az első alkalom, mióta az orvos megérkezett, hogy a báró

megszólalt:

– Túl sok rumot ittam.

– Akkor szenvedni fog.

Kitty úgy csinálta végig az egészet, mintha egész életében ezt

gyakorolta volna. Kimosta az operációhoz szükséges ruhákat,

fertőtlenítette az eszközöket, tartotta a mosdótálat, miközben a

doktor a golyóval küszködött.

Végre kint volt!

A lyuk feketén tátongott, és dőlt belőle a vér. Sterilizálni kellett,

és a vérzés elállt. Kitty összeszedte magát, és újra odanézett.

– Igaz, túl sok vért vesztett, de megfelelő folyadékmennyiséggel

pótolni lehet. Harmadnapra jobban kell lennie – közölte a doktor

szívélyesen. – Akarja, hogy segítsek levetkőztetni?

Kitty bólintott. Elfordult, és az orvos lehúzta a báró nadrágját.

– Hogyan sebesült meg? – kérdezte.

– Ahogy már mondtam, rablótámadás.

– Nem, nem arra gondoltam. Ez itt!

A lány leküzdötte szemérmét és odafordult. Haverhill combján

hatalmas, mély vágás látszott.

– Biztosan a háború – állapította meg az orvos, választ se várva.

– Majdnem elveszítette a lábát. Úgy nézem. A csont teljesen

kettétört.

– Igen....

– A félszigeten?

– Igen... azt hiszem.

– Nem régen házasok, ugye?

– Nem.

Az orvos újra felállt. – Mindig meg tudom mondani, kik az új

házasok.

– De miből?

– Még mindig szégyenlősek.

Miután az orvos elment, Kitty végre hátradőlt a székben. Soha

életében nem érezte ilyen fáradtnak magát. Bánta már, hogy nem

Haverhill nővérének adta ki magát. Akkor kapott volna külön szobát.

A gyertya utolsót lobbant, aztán kihunyt, magára hagyva őt a

sötétben. Jessre gondolt. Már nem hitt abban, hogy valaha is

megkaphatja Sturbridge-ot. A saját kilátástalan helyzetét is

mérlegelte, nem látta a kiutat. És imádkozott, hogy a férfi

meggyógyuljon.

Kint a vihar még mindig tombolt. Verte az ablakot. Az

esőcseppek mint megannyi kis kavics koppanása az üvegen.

– Szeretnék... inni...

Kitty először azt hitte, hogy csak a szél hangját hallotta, de aztán

rájött, hogy a báró beszél hozzá. Felkelt és odament az ágyhoz.

– Igen?...

– Szeretnék... inni... kérem...

A hangja a suttogásnál valamivel erősebb volt. Láthatóan

fárasztotta a beszéd. Kitty megkereste a vizeskancsót és öntött egy

pohárba. Aztán leült az ágy szélére, megtámasztotta a beteg fejét és

megitatta.

A férfinak nehezére esett az ivás. Kortyolt és akadozva beszélni

kezdett.

– Mit... mit mondott... mit mondott az orvosnak?

– Tessék?

– Mit... mondott az... orvosnak? – ismételte halkan. – Valami

rablásról beszélt.

– Nem gondoltam semmire, uram, csak arra, hogy orvoshoz kell

önt vinnem.

– Mondja, hogy... mondja, hogy nem látott... semmit.

– Nem akarja megmondani az igazat? – fordult meg Kitty, hogy

a szemébe nézhessen. De túl sötét volt.

– Nem! Mondja,...milyen nevet adott nekem?

– John Smith.

– Leleményes – mondta, miközben Kitty még mindig az ágya

szélén ült, és ismét a szájához tartotta a poharat.

– Nos, nem tudtam a keresztnevét, és egyébként is, a Haverhillt

nem akartam használni.

– A nevem John.

– Azt mondtam, hogy én Johnnynak hívom önt.

A báró szomjasan ivott, aztán minden erejét elveszítve

visszaesett az ágyba. Kitty visszaült a székbe, és pihentetésképpen

kinyújtotta a lábát.

– Nem fogom zavarni. Nyugodtan lefekhet.

– Nem! Azt hiszem, megbocsátható, hogy olyan lánynak gondol.

Pedig nem olyan vagyok. Ez az egész mai nap egy rémálom. És

biztosíthatom, hogy szívből sajnálom.

A báró nem válaszolt, így Kitty azt hitte, figyelmen kívül hagyta

a bocsánatkérését. Fejét nekitámasztotta a falnak. Remélte, hogy

reggel majd kiderül: csak álom volt ez az egész.

– Soha életemben nem hívtak Johnnynak – hallotta Kitty a

sóhajtásszerű hangot.

– Mindig... Jack voltam.

– Hova tudott eltűnni? Mrs. Merriman kétségbeesetten fordult a

lánya felé. – És ne mondd, hogy nem tudod, Jessica, mert nem igaz.

– Azt hittem, hogy Squire March lányát látogatja meg. Tényleg

azt mondta, hogy Amelia...

– Nincs ott! – szakította félbe az anyja drámaian. – Folytatom!

Sem Jem, sem a kocsi nem tért vissza.

– De hát... hogy lehet?...

– Marchék egyik szolgája lovagolt át az előbb egy Kittynek szóló

üzenettel. Csodálkoztam. Miért ír neki Amália levelet, amikor Kitty

ott van nála? És erre mit válaszolt a szolgáló? Hogy napok óta nem is

látták Kittyt. Csak nem rabolta el?... Nem! Sturbridge sohasem tenne

ilyet.

– És a mi kocsinkkal, mama? Egy igazi férfi sohasem szöktet

lányt a lány kocsijával. A sajátját használja – világosította fel anyját

Roland. – Egyébként, hol van Sturbridge?

– Perceken belül itt lesz – mondta Jessica.

– Ezt nem szeretem, Jessica. Sturbridge ugyanannyi időt tölt

veled, mint Kittyvel. Hogyan nyilvánítsa ki a Kitty iránti érzelmeit,

ha mindig az útjukban állsz?

Roland hahotázott.

– Charles és Kitty? Ez túl erős, mama. Kitty csak annyira szereti

Charlest, mint mondjuk engem. Jobb, ha megtudod az igazat. És aki

mást állít, csak félre akar vezetni.

– Rollo, hallgass, ha fogalmad sincs a dolgokról – figyelmeztette

a nővére. – Biztos vagyok benne, hogy Kitty sokat gondol rá.

– Hát, ha így van, nemigen mutatja ki az érzelmeit.

– Ha leszállnál a földre a felhőkből, ha a katonásdin kívül másra

is figyelnél, sok mindent észrevennél. Amikor hazajössz Oxfordból,

egyfolytában a háborús könyveidet bújod, semmi más nem érdekel.

Ne haragudj, de ez az igazság.

– Ó, kérlek benneteket! Most nem erről van szó – kulcsolta össze

a kezét Mrs. Merriman. – Csakis érzelmi ügyről lehet szó, különben

miért lenne itt Sturbridge. De az isten szerelmére! Hol van Kitty?

– Ki tudja? – tűnődött Roland. – Talán csak egy kis sétára ment.

Úgy él, ahogy úri kedve tartja.

– Carolinában a lányok sokkal szabadabbak. Más a felfogás is –

védte az unokanővérét Jessica. – Végtére is már nem zöldfülű.

Sokkal idősebb, mint én. És Jemet is magával vitte.

– De az iskoláját neki, Jess! Meg sem próbál beilleszkedni –

mérgelődött Roland.

– Eggyel több ok arra, hogy Sturbridge feleségül vegye. Bár nem

nagyon tesz úgy, mint aki oda van érte – tűnődött Mrs. Merriman. –

Nos, a túlzott őszintesége, és időnként... hogy is mondjam...

közönségessége... én belátom, hogy... De hát, mégis azt hittem...

– Ugyan már! Még ha Sturbridge el is nézné ezeket a dolgokat,

ott az anyja, aki bizonyára nem így gondolkodik – vágott közbe

szárazon Roland. – Biztos vagyok benne, hogy Kitty esetében jobb,

ha nem építesz Charlesra.

– Ó, a te ellenérzéseid! – dorongolta le Jessica.

– Semmiféle ellenérzésem nincs. Egyszerűen így látom a

helyzetet. Az ördögbe is! Tudom, hogy sokkal inkább ajánlana

házasságot neked, mint Kittynek – fordult Roland a nővéréhez. – És

neked legalább van elképzelésed a jövőről?

– Mit tudsz te rólunk? Ha itthon vagy, akkor sem törődsz

semmivel.

– Hát, ha nem lenne Haverhill, természetesen inkább azt

kívánnám, hogy… – sóhajtott fel reménytelenül Mrs. Merriman. –

De hát Haverhill létezik, és ez ellen semmit sem tehetünk. Az

édesapád a legjobb belátása szerint cselekedett. És nem tagadhatjuk,

hogy az a pénz, amit a báró Jessicának küld, igazi áldás. Nem is

tudom, amióta a papa meghalt, hogyan élnénk meg nélküle.

– Ugyan! Thomas bácsi eleget hagyott mindannyiunk számára –

emlékeztette anyját Roland.

Isabella Merriman szája sírásra görbült.

– Nem. Nem hagyott.

A két gyerek hitetlenül nézett az anyjára.

– Nem akartam eddig megmondani. De ez az igazság. Nem

hagyott semmit. Ezért is gondoltam, hogy majd Sturbridge...

– Túl sötéten látod a helyzetet, mama.

– Azt akarod mondani, hogy Kittynek nincs vagyona? – kérdezte

Jessica kétkedően.

– Nos, van egy kicsi. De össze sem hasonlítható azzal, ami volt,

édesem. Az a könyvelő mondta, akit papa megbízott, hogy nézze át

az ügyeinket. Úgy tűnik, hogy a háború befejezése óta a gazdaság

egyre rendezetlenebbé válik.

Szeméhez emelte zsebkendőjét, és felitatott két legördülő

könnycseppet.

– De ha Sturbridge-dzsel összejönnek, nem következik be a

katasztrófa. A Trevorokra igaz az a mondás, hogy túl sok a pénzük

ahhoz, hogy nagylelkűek legyenek. Akár tetszik Kittynek Sturbridge,

akár nem, hozzá kell mennie. És senki más nincs Sturbridge

láthatárán. Ugye? – nézett Isabella a lánya szemébe

jelentőségteljesen.

– Nincs! – vágta rá Jessica. De ahogy mind a ketten rámeredtek,

elpirult.

– De ha Kitty mégsem akarja őt...

– Ez nem lehet szempont. Nagyon jól kijönnének egymással.

Biztos vagyok benne. Megesküdtem Thomasnak, hogy elrendezem

Kitty sorsát. És az utolsó lélegzetemig ezt a célt szolgálom.

– Még csak huszonnégy éves. Az ő külsejével és

életrevalóságával akárhol találhatna magának férjet.

– Valóban, gyakran gondoltam rá, ha idősebb volnál... – mérte

végig Isabella ekkor a fiát. – De akkor minden megváltozna az

értékpapírokkal...

– Hogy juthat ilyesmi eszedbe, mama!?

Ebben a pillanatban egy inas lépett be:

– Sturbridge úr van itt. Bevezethetem?

– Igen... Nem!... Ó, Jézusom! Mit mondunk neki? Mégsem

mondhatjuk, hogy Kitty eltűnt.

De aztán összeszedte magát. – Igen, természetesen. Vezesse az

urat a nagyszalonba.

– Mondd neki, hogy látogatóban van valahol – javasolta Roland.

– Igen, de hol?

– Teljesen mindegy. Az ördögbe is! Nem fog megesketni, hogy

igazat mondasz-e, mama. Mondd neki, hogy elment, és kész.

– De valójában hol lehet?

– Fogadok, hogy elment vásárolni, és elfelejtett neked szólni.

Végül is Amerikában mások a szokások. Biztosan itthon lesz

sötétedés előtt.

– Sötétedés előtt? Kitty soha nem maradt... Ó, istenem... nem

gondolod, hogy baleset érte? – idegeskedett Jessica.

– Biztos vagyok benne... nem tudom... nem hiszem. Nem, arról

már értesültünk volna – szögezte le az anyja. – Mit tudunk tenni!

Jessica, légy szíves, mentsd ki Kittyt Sturbridge úr előtt. Nem

hiszem, hogy én leplezni tudnám az izgatottságomat.

– Nos, ha Kitty nem akar tőle semmit, talán előle bújt el –

hazardírozott Roland.

– Jaj, ne légy ilyen lehetetlen! Charles főnyeremény! – dorgálta

meg nővére.

– Rendben van, mama, akkor megyek.

– Mi az ördög ütött belé? Mondtam én, hogy nem az? Tudod,

mama, az az érzésem, ha nem lenne Haverhill felesége, fülig

szerelmes lenne Sturbridge-ba.

– Jobb, ha lebeszéli magát az effajta bolondságról. Végül is

Haverhill létezik.

Jessica belépett a nagyszalonba. Charles meglepetéssel teli

örömmel ugrott föl. A fiatalasszony szótlanul nézte őt egy ideig, mint

aki örökre ezt az arckifejezését akarja megőrizni magának.

– Jess?

– Ó, Charles! – az arca kétségbeesett volt. – Mindenképpen

feleségül kell vennie Kittyt.

– Bocsásson meg, nem értem...

– Máshogy nem lehet – tört ki. – Valamelyikünknek feleségül

kell mennie önhöz, és nagyon jól tudja, hogy én nem lehetek az öné.

– Ó, szerelmem...

A férfi a karjaiba akarta zárni.

– Ne! Kérem, ne! Charles, fel kell adnunk ezt a buta álmot a

kettőnk életéről. Kitty tökéletes feleség lesz. Ebben biztos vagyok.

Szép is, életrevaló, és...

– Jess!

– ... és ha az édesanyja nem is szereti a származása miatt,

értékelni és kedvelni fogja az eszéért. Kitty nagyon okos lány, tudja,

és,..

– Jess... – lépett közelebb a férfi.

– Nem! Én mondom, Charles, Kittynek feleségül kell mennie

magához.

– Jess, én nem tudom, mi folyik itt, de Kitty lenne az első, aki

közölné, mennyire nem illünk össze. Két hét alatt a tébolyba

kergetnénk egymást, szerelmem,

– Kérem... nem érti az egészet.

– Ez képtelenség! Kitty Gordont én egy cseppet sem érdeklem,

ezt ön is tudja!

– Eljön annak is az ideje. Az idő mindent megold – fordult el a

férfitől.

– De vissza akar menni Amerikába!

– Miből? A szemei könnyben úsztak. – Charles, Kittynek nincs

egy vasa sem. Minden a múlté.

– De hát hogyan? Köztudott, hogy Gordon tisztességes vagyont

hagyott rá. Látta, hogy a szerelme komolyan beszél.

– Ejnye... Mindene oda?

Jessica bólintott. – Nagyrészt. Látja, ha szeret, elveszi őt

feleségül. Inkább az övé legyen, Charles, mint bárki másé. És akkor

legalább láthatom továbbra is.

– Jessica, nem cselekedhetünk az érzelmeink ellenére. Én nem

vagyok az az ember, aki...

– Természetesen nem – szakította félbe. Nem is úgy értettem.

Kicsordultak a könnyei és leperegtek az arcán.

– Mindig is tudtuk, hogy reménytelen a helyzetünk.

– De Kitty... nem fog beleegyezni... nem lehet, hogy...

– Bele fog egyezni. Ahogy a mama mondta: más lehetőség nincs

a számára.

Lassan hajnalodott. De nem egy napsütéses reggel ígéretével. A

szűrt fény inkább egy újabb esős nap jövetelét jelezte. Jack ébredt

először. Gyötrő szomjúsággal és elviselhetetlen fájdalommal a

vállában. Először amikor a szemét kinyitotta, azt hitte, újra

Portugáliában vagy talán Spanyolországban van. Hallani vélte a

többiek sóhajtozását, a sebesült katonák nyögését. De nem járta át a

szobát a halál szaga. Csönd volt.

Aztán meglátta a lányt. Kicsiny teste belesimult a fonott székbe.

Aranyszínű haja leomlott a vállára. Párnaként a karját használta,

ruhája felcsúszott egészen a térdéig. Még így is, ahogy

összegömbölyödve aludt, látszottak az éjszakai kalandra emlékeztető

vérfoltok a ruhája elején. Erőlködött; megpróbált felülni, de

visszaesett. A szomjúság már-már elviselhetetlenné vált a számára.

Bizonyára túl erősen vérzik – gondolta. A feje őrülten lüktetett.

Eszébe jutott a kocsis rumja. Sebesült volt, de egy kicsit részeg is. Az

egész a hadseregre emlékeztette.

Még egyszer megpróbált felülni, amikor valaki kopogott az

ajtón.

A lány erre azonnal fölébredt. Fölugrott a székből, megigazította

a ruháját.

– Ki... Ki az?

– Jem.

Miután biztosan tudott állni elzsibbadt lábain, beengedte a

kocsisát.

– Jó reggelt, Miss Kitty.

Az ágy felé fordult, ahol Jack félig ült, félig feküdt, és a fejét

fogta.

– Jobban van már, ugye?

– Tessék?... Ó! Kitty lassan fordult meg; félt az elé táruló

látványtól. A takaró lecsúszott Jack teljesen mezítelen testéről.

– Jézusom!

– Szomjas... vagyok – sóhajtotta. – Szükségem lenne valami

folyadékra.

Észrevette, hogy a lány félrefordult. Magára húzta a takarót.

– Bocsánat.

– Rum nincs. Mind megitta – mondta Jem sajnálkozva.

– Alkoholt nem szabad innia. Az orvos azt mondta, húslevest

igyon.

– Nem kérek levest. Vizet.

Ahogy Kitty felé nyújtotta a vizespoharat, köszönetképpen

meghajtotta a fejét. Ó, bár ne tette volna. Vissza kellett tartania a

lélegzetét a fájdalomtól. De még így is felnyögött.

– Rengeteg vért vesztettem. Bizonyára egy vastagabb ütőeret

talált el a golyó.

– Még szerencse, hogy nem a tüdejét – mormogta Jem.

– Üzennek a rendőrbíróért. Mondtam nekik, hogy az úr nem fog

tudni beszélni vele, de azt hiszem, nem figyeltek rám.

Jack elvette a poharat Kittytől. Még a víz kortyolása is

fárasztotta.

– Mondja nekik, hogy nem látott semmit. Túl sötét volt –

suttogta.

– Meg is esküdjek rá?

– Miért?

– Nem szeretek hazudni.

– Úgy tűnik, Miss Gordon, kicsit későn támadnak fenntartásai.

Kitty elpirult. – Elismerem, uram, igaza van. Tisztában vagyok

vele, hogy mit vétettem ön ellen. Megint más dolog azonban hazudni

egy rendőrbírónak.

Aztán minden indulat nélkül hozzátette:

– Meg kellett értetnem önnel Jess helyzetét.

– Ó, igen... a Merriman lány.

– Az ön...

– Mrs. Smith! Barswell ezredes látogatja meg önöket – hangzott

Mrs. Turner hangja a csukott ajtón keresztül.

Kitty csodálkozva nyitott ajtót. – Barswell ezredes? Nem

ismerek semmiféle Barswell...

– A rendőrbíró, asszonyom.

– Ó, de a férjem... nos, nem készültünk fel a látogatásra.

– Ahhoz, hogy elkapják a gazembereket, felvilágosítást kell

kérnünk önöktől.

– Vagy úgy.

– Rögtön feljön, asszonyom, hogy kihallgassa a férjét.

– A mindenit! – dünnyögte magában Jem.

– De az uram nincs abban az állapotban...

– Az ezredes megígérte, hogy nem fárasztja ki – mondta némi

szünet után Mrs. Turner, és elhagyta a szobát.

– Ne vesztegessük az időt! – szólalt meg Jack. – Ne mondjon

nekik semmit. Mondja azt, hogy elájult.

– Soha életemben nem hazudtam, uram.

– Lehetetlen, hogy egy nő...

– És ön mit mond neki?

– Nem akarok vele beszélni. Kérem, menjen le hozzá, különben

ő fog feljönni, és én nem kívánom látni. Nem fog fölismerni... nem

lesz semmi baj, ha ön nem mondja meg az igazat.

– De...

– Miss Gordon, elsősorban az ön érdeke, hogy megtévessze őt –

emlékeztette Jack. – Húzza az időt. Tegyen úgy, mintha megpróbálna

visszaemlékezni. Sírjon, ha gondolja, hogy az segít.

– Soha nem sírok – mondta Kitty zordan. – Jem... Szeretném, ha

Jem ott lenne. Szükségem van rá. Nem tudok segítség nélkül... Félek.

Ellenérzését leküzdve a meztelen férfira pillantott, hirtelen

eszébe ötlött, hogy a beteg bizonyára szeretne felöltözni. – Ó, persze,

természetesen, Jem segít önnek az öltözködésben, uram.

A szíve hevesen vert, a gyomra görcsbe rándult, ahogy lefelé

ment a recsegő falépcsőn.

– Mrs. Smith?

Egy magas, udvarias középkorú úr állt előtte az ajtóban.

– Barswell ezredes, üdvözlöm – szólalt meg Kitty. A szája úgy

kiszáradt, hogy alig tudott beszélni.

– Ugyan már, nem ezredes, de az emberek nehezen felejtenek

errefelé. Az még a dragonyosoknál volt, egészen a múlt évig –

mondta mosolyogva. – De nem azért jöttem ide, hogy rólam

beszélgessünk, asszonyom.

Tekintete a véres köpenyre esett, és megrázta a fejét.

– Nem kellemes téma, tudom. Megpróbálok a tőlem telhető

legtapintatosabban kérdezni. De ha valakit kirabolnak a

körzetemben, szeretek azonnal a végére járni.

– Igen, természetesen..

Kitty átsétált a szalonba.

– Rendeltem önnek reggelit, asszonyom. Mrs. Turner említette,

hogy egy falatot sem evett. Persze ezen a történtek után cseppet sem

csodálkozom. De enni azért kell.

Barswell egy két személyre megterített asztalhoz vezette.

– Ugye, velem tart?

Kitty habozott:

– Köszönöm, uram.

– Ugyan már, semmiség.

Megvárta, míg Kitty leül, aztán maga is elfoglalta a helyét. Még

mindig esett; ködös, szürke fény szűrődött át az ablakon. Kitty nem

szerette volna, ha a férfi meglátja a köpenyét. így hát gyorsan levette.

A bíró rögvest végignézett a ruháján.

– Londoni?

– Amerikai vagyok.

Amint kimondta, rájött, hogy rosszul tette. Próbálta menteni a

menthetőt.

– Tudja árva vagyok, és a rokonaim mind itt vannak. Aztán

megismertem Johnt.

Úgy gondolta, ezzel mindent megmagyarázott.

– Inkább fiatal lánynak nézném, mint férjes asszonynak – közölte

az ezredes, miközben a szalvétát a nyakába tette. – Azt hittem,

valami tévedés történt, amikor megláttam önt.

Kitty már megszokta, hogy a korával senki sincs kibékülve.

– Huszonnégy éves vagyok, uram. Ebben szerencsémre vagy

szerencsétlenségemre kételkedni szoktak. Az édesanyám is ilyen

alacsony volt – mondta, miközben egy szelet kenyérért nyúlt.

Remélte, hogy tele szájjal nem beszélteti túl sokat az ezredes.

A férfi öntött magának egy csésze kávét, hátradőlt a széken, és

jelentőségteljesen a lányra nézett.

– Szeretném, ha elmesélné nekem, mi történt az úton.

Uramisten! Most hogyan térjen ki a válasz elől? Egy akkora

darabot tört le a kenyérből, amit lehetetlenség volt egyszerre

lenyelni. A teáskanna után nyúlt, töltött magának egy csészével, és

rögtön megitta. A kenyér még a szájában volt, a forró tea bántotta

torkát, a gégéjét. Fuldoklott és köhögött tőle, olyannyira, hogy még a

könny is kicsordult a szeméből.

Barswell nézte, aztán közölte: – Tegyen bele egy kis cukrot és

tejet.

Kitty helyeselt.

– Nos, valójában nem láttam semmit. Sötét volt, és esett az eső.

– Jut eszembe! Hol is történt az eset?

– Nos, nem tudom egészen biztosan. Ide pár kilométerre. Hogy

őszinte legyek, annyira feldúlt voltam, hogy semmi másra nem

emlékszem, csak arra a tényre, hogy a férjemre rálőttek.

Örült neki, hogy rájött: nem szabad elmondania, hol történt az

eset. Akkor az ezredes biztosan csodálkozott volna rajta, miért

utazott még annyit egy sebesülttel.

– Úgy gondolom, akkor a legjobb lesz, ha a kocsisát kérdezem

meg. És a lövés?

– Valaki elsütött egy puskát.

– Ezt rögtön gondoltam, Mrs. Smith. A körülmények

érdekelnének. Nyitva volt-e az ajtó? Egészen megközelítették-e az

útonállók a kocsit, követelték-e a pénzüket, próbált-e a férje

védekezni? Küzdött-e velük, hogy elvegye a puskát?

– Igen.

– A férje dulakodott az útonállóval és ön mégsem látta őt?

– Ketten voltak – vallotta be. És valójában egyik sem hatolt be a

fülkébe. Követelték, hogy dobjuk ki az értékeinket. Nem, a féljem

nem dulakodott velük – tette hozzá.

– Van valami elképzelése arról, miért lőttek rá? Vagy talán

annyira félt, hogy nem is nézett oda? Talán el is takarta az arcát?

Kitty megvajazta a kenyerét, és harapott belőle. A bíró egyre

jobban idegesítette.

– Valójában azt hiszem, azért, mert én rájuk lőttem. John

tiltakozott ellene, de én nem akartam elveszíteni a pénzünket.

– Ön elsütött egy pisztolyt, asszonyom?

– Igen. Az uramé volt. Mindig tart egyet az ülés alatt. De most én

ültem azon az ülésen.

A teáscsésze fölött az ezredes szemébe nézett.

– Hallgatnom kellett volna Johnra. Csak egy lövés volt, tudja, és

ketten voltak. Amikor az első ember, aki felvette a pénzt, amit

kidobtunk nekik, nos... amikor elinalt, a másikuk lőtt. A golyó

eltalálta a férjemet.

– Azt hittem, ön semmit sem látott – jegyezte meg Barswell

gúnyosan.

– Valóban nem sokat láttam, de abba az irányba lőttem, ahonnan

a hangot hallottam. Minden olyan gyorsan zajlott le, uram.

– És mit csinált a kocsisa ez alatt az idő alatt?

– Megpróbált eltűnni. Iránta – egyébként érthetően – nem is

érdeklődtek. De miután Johnra rálőttek, előbújt a rejtekéből, a lovak

közé csapott és elmenekültünk. A támadók még mindig a közelben

voltak, de inkább a pénz érdekelte őket.

– Kétségtelenül.

Az ezredes harapott egyet a virslijéből, majd újra hátradőlt, az

„asszonyt” figyelte.

– Ön figyelemre méltó nő, Mrs. Smith.

– Nem hiszem, hogy bárkit is felismernék vagy azonosíthatnék.

– Igen... nos, remélem, hogy a kocsisa vagy a férje azért talán

jobb személy leírást tud adni.

– John nem sokra emlékszik. A sebesülése miatt.

– Bürke doktor említette nekem, hogy a sebesülése nagyon

veszélyes volt. Egy kicsit lejjebb megy a golyó, és... De ne is

beszéljünk erről. Szerencse, hogy csak vért vesztett. Pár nap, és

rendbejön. Fejezze csak be a reggelijét, én felmegyek az urához.

Kittynek elállt a szívverése. Felugrott az asztaltól.

– Azt hiszem, jobb ha előbb felkészítem őt, és megnézem, olyan

állapotban van-e, hogy...

– Ugyan már! Mondtam önnek, hogy katona voltam, nem?

Biztosíthatom, hogy nem ő lesz az első ember, akit ilyen állapotban

látok. Egyen inkább. Szüksége lesz az erejére.

– Igen... nincs valami jó étvágyam ma reggel.

– És most, ha megbocsát – állt fel az ezredes az asztaltól. – És ne

haragudjék rám, tudom mit jelent egy nőnek ilyen történetek

felidézése. De hát, a kötelesség...

– Valóban kissé kimerítő volt. Tudja, azt hittem, elveszítem

Johnnyt.

– A vért pótolni lehet. Csak egy kis időbe telik, amíg a szervezet

újra feltöltődik. Merem állítani; pár nap, és a férje felépül,

asszonyom.

Ahogy a férfi mögött kinézett az ablakon, látta, hogy

bekanyarodik a kocsija.

– Nos, ezredes úr, attól mert nekem nincs étvágyam, önnek még

nem szükséges koplalnia. Engedje meg, hogy felkészítsem a férjemet

a látogatására. Addig ön nyugodtan fejezze be a reggelijét.

– Rendben van, asszonyom.

– Olyan jó, hogy jött. Remélem, elkapja a csirkefogókat.

Kezet nyújtott. Az ezredes kicsit hosszúra nyújtotta a kézfogást,

és gálánsán meghajolt. Kitty a pokolba kívánta őt.

– Smith szerencsés ember, drágám – közölte.

– Ön túloz.

Visszahúzta a kezét, és próbálta leplezni, hogy mennyire

eluralkodott rajta a pánik.

– Akkor hát, viszontlátásra, uram. Reggelizzen nyugodtan, biztos

vagyok benne, hogy addig Smith ilyen állapotban nem megy sehová.

– Természetesen nem. Majd pár nap múlva. Kérem, mondja meg

neki, hogy rögtön jövök. Ha lenne olyan kedves.

Végre megszabadult. De nem a lépcsőhöz tartott, hanem a

főbejárat felé igyekezett. Mikor már kint volt, nőhöz nem illő vad

rohanásba kezdett. Köpenyét felfogta, mintha már nem lenne

mindegy az az egy-két esőcsepp. Az emberek döbbenten figyelték,

megjegyzéseket tettek rá, de Ő ügyet sem vetett rájuk. Mikor már

alig kapott levegőt, végre megtalálta a kocsiját, ami a főutca mellett

állt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a báró benn ül.

Beugrott a kocsiba, olyan gyorsan, hogy a szoknyája is elszakadt.

– Micsoda ostoba dolgokat művel?! – tört rá Haverhillre. – Ön a

legőrültebb ember, akit valaha is láttam. Mit mondtam volna, mivel

magyaráztam volna, hogy a súlyosan sebesült férjem eltűnt?

– Nem tűntem el. Visszaküldtem Jemet, hogy tájékoztassa önt.

Fejét hátrahajtva, halálsápadtan ült. A vörös tincs a homlokába

hullott.

– Nem akartam találkozni Old Swell-lel. Telekürtölte volna vele

a várost, hogy rám lőttek.

Nagy levegőt vett, s a fajdalomtól eltorzult az arca.

– Nem mehetünk csak úgy el, uram. Gondolja meg!

– Akarja, hogy közjegyző előtt valljam, hogy elrabolt? – vágott

vissza a férfi. – Á, túl hosszú a magyarázat.

– De a számla! Valakinek ki kell fizetni. Ez egy magánklinika!

Méghozzá az egyik legelőkelőbb – tiltakozott tovább Kitty.

– Megmondta nekik, hogy kiraboltak minket, nem? –

emlékeztette Jack.

– Elküldöm nekik később. Esküszöm.

– Sehol nem találom, uram – nyitotta ki Jem a kocsi ajtaját, ahol

megrökönyödve vette észre

Kittyt. – Hát nem a bíróval beszél?... Nem a... Nos, akkor

megtaláltam. Letörölte az esőcseppeket az arcáról. – Féltem, hogy a

bíró kikérdez engem is. De még evett. Azt mondta, előbb Smith urat

hallgatja ki. A fenébe is! A mai napot megúsztuk. Hova akarja vinni

az urat, Kitty kisasszony?

A báró is kérdő szemeket meresztett rá, és megismételte a

kérdést.

– Valóban, most hová, Miss Gordon?

Rendetlen volt, véres inge elöl nyitva, a haja fésületlen, az arca

borotválatlan. Inkább tolvajnak tűnt, semmint bárónak. Saját elnyűtt,

véres köpenyére pillantott, és úgy gondolta, semmiféle elfogadható

magyarázatot nem fog tudni adni a történtekre. így nappali fénynél az

egész história felháborítóan nevetségesnek tűnt.

– Azt hiszem, haza kell vinnem önt.

– Londonba? – húzta fel szemöldökét a báró.

– Nem. A nagynéném házába. Bár, el sem tudom képzelni, hogy

mit fog mondani. Remélem, ha megérti, miért tettem mindezt, nem

fog kidobni.

– Én odaviszem magukat, de egy percig sem maradok ott –

csóválta a fejét Jem. – A nagysága úgyis rögtön kirúgna, annyi szent.

Azzal kihátrált a kocsi belsejéből.

Kitty az ölébe ejtette a kezét, és mereven nézett maga elé.

– Csak azt remélem, hogy ami Jesst illeti, úriemberként fog

viselkedni. És akkor mégsem volt hiábavaló ez az egész.

– Miss Gordon, én nem...

Szavait nem tudta befejezni, mert a kocsi elindult, s ő nekiütődött

az üléstámlának. Elfehéredett, és a fájdalomtól az ajkába harapott.

– Jól van, uram? – aggódott Kitty.

– Nem! Átkozott szerencsém lesz, ha nem vérzek el. A fejem

lüktet, és lyuk tátong a vállamon. Természetesen nem vagyok jól –

válaszolta zihálva.

Kitty összehúzta magát az ülésen. így még sokkal fiatalabbnak és

kisebbnek látszott. Lehorgasztotta a fejét.

– Ne vágjon olyan tragikus arcot, kérem. Én vagyok a sebesült.

Ennél már csak a comblövésem volt rosszabb annak idején.

– Bürke doktor azt mondta, majdnem elveszítette a lábát.

– Igaza van. Becsukta a szemét, és hatalmasat sóhajtott. –

Átkozottul szomjas vagyok.

– Az összes rumot megitta tegnap este.

– Tudom.

Nem volt más mondanivalójuk egymás számára. Kitty

elgondolkodva bámult ki az ablakon a ködös, esős időre. Istenem, ha

még egyszer kezdené, máshogy intézné az egészet. Megkérné Rollot,

hogy újon neki. Végtére – fiatal kora ellenére – mégiscsak ő a család

feje.

– Nem. Nem a lábam volt a legrosszabb az egészben – mondta

Haverhill váratlanul. – A többiek szenvedése, és a rengeteg halott.

– Bocsánat, tessék? – nézett föl Kitty.

Most másfajta fájdalmat látott a férfi szemében.

És ez a szempár most zölden csillogott. Hirtelen rájött, hogy még

sosem látott gyönyörűbb szemeket.

– Úgy volt hát, ahogy Bürke gondolta? Ön a háborúban volt?

– A pokolban voltam, Miss Gordon. A tűz, a puskapor... az a

jellegzetes szag... minden. Engem már semmi meglepetés nem érhet.

– Milyen szörnyű lehetett önnek – súgta Kitty, miközben

megpróbálta visszaszorítani a feltörő fajdalmát. Úgy érezte,

megszakad a szíve.

– Aki mindezt átélte, nem veszi olyan könnyelműen az életet.

– Igen. Szeretném, ha ezt Rollo is tudná. De ő még túl fiatal volt

a katonasághoz.

– Rollo?

– Roland. Roland Merriman. Az unokatestvérem.

– Ó, a bolondos ifjú.

– Nagyon fáj? Úgy értem, a lába?

– Csak amikor esős az idő.

Nézte a kocsi ablakán lefutó cseppeket.

– Sajnálom, hogy ilyen idő van, uram.

A férfi előrehajolt, a szemében meleg fény jelent meg. Kitty

rájött, hogy tévedett. Nem zöld, aranyszínű volt.

– Sokkal jobban szeretem. Miss Gordon, ha jókedvű. Elegem van

a részvétteljes rokonszenvből. Társaságra van szükségem.

– Attól tartok, én nem vagyok valami szórakoztató. A társalgási

modorom nemigen felel meg az itteni elvárásoknak.

– De igen, Miss Gordon, nagyon is – mondta határozottan. –

Nagyon is megfelel.

A báró gyönge volt. Szinte egész úton aludt, magára hagyva

Kittyt a gondolataival. Az aggodalommal: hogyan fogadják, majd

otthon. Ha kitagadnák, megkönnyítené azt az elhatározását, hogy

visszatérjen Amerikába. De ez a döntése még nem volt végleges.

Minden honvágya ellenére be kellett látnia, hogy unokatestvérei és

nagynénje jó szívvel viseltettek iránta, és neki is nagyon sokat

jelentenek. Szemét a báróra szegezte, aki mélyen aludt, fejét az ülés

oldaltámlájának döntve. Istenem, ha bármiféle megoldást találnának

arra, amiért ezt az egészet véghezvitte, biztosan megbocsátanák neki,

hogy ilyen hosszú időre eltűnt.

Ebben a pillanatban a kerekek gödörbe szaladtak. Azt hitte,

feldől a kocsi. Jem a lovakkal vesződött. Végül valahogy egyenesbe

kerültek, és folytatták útjukat. A döccenéstől Haverhill feje hátra–,

majd előrehanyatlott. Felébredt. Kezét végighúzta az arcán, aztán

megtapogatta a kötést, és meggyőződött róla, hogy a helyén van.

– Nem ártana megjavítani az utakat – jegyezte meg Kitty.

– Nem utazott még a spanyol utakon.

– Fáj még a feje?

– Csak ha rágondolok. Inkább a szomjúság gyötör.

– Vizet kellene szereznünk.

– Nem hiszem, hogy sikerülne. Ráadásul a gyomrom is korog.

Ön legalább reggelizett Old Swell-lel.

– Ezek szerint ismeri őt?

– Régen találkoztunk. De még felismert volna.

Nem akart bővebben magyarázkodni, és Kitty nem kérdezett

többet.

Jacknek hirtelen eszébe jutott, hogy semmit nem tud a vele

szemben ülő lányról.

– Régen él itt?

– Nem. Egy éve jöttem át Amerikából. Akkor halt meg az

édesapám, és az volt az utolsó kívánsága, hogy itt éljek a

rokonaimmal.

– És még nem kerítettek magának férjet? Kedvesem, itt egy

húszéves lány már aggszűznek számít.

– Van már jelöltem – mondta Kitty szárazon.

– Egyébként én sohasem tudtam megérteni, hogyan tudnak

világot látott férfiak üresfejű csitriket feleségül venni – próbálta Jack

engesztelni. Tekintete végigfutott a lányon. – Mindig szerettem, ha

egy nő elég érett ahhoz, hogy gondolatokat lehessen vele cserélni.

– Meghiszem azt – mormogta Kitty. – Miután Jess tizenhat éves

volt, amikor elvette.

– Hamarosan be fogja látni, hogy rosszul ítéli meg a helyzetet.

De most beszéljünk magáról. Szóval? Megpróbálta a családja minden

szabad férfinak bemutatni?

– Csak egynek. A környéken nincs olyan sok partiképes

fiatalember. Lord Sturbridge nekem bőven elég.

– A vőlegénye?

– Ha Bella néném végképp eldöntötte, akkor igen.

Kitty arra gondolt, elmondja Charles és Jessica egymás iránti

érzelmeit, de eszébe jutott, hogyan viselkedett Haverhill Jessicával,

és nem akarta bemártani az unokatestvérét. Azt akarta, hogy a lány

tiszta maradjon. így hát inkább azt mondta:

– Sussexben mindenki áldásosnak találja ennek a házasságnak a

gondolatát. Sturbridge anyja kivételével.

– A mama tiltakozik?

– Nem. De nem örül neki. Bár ügyel a rám vonatkozó szavaira.

Szerinte nem felel meg a felfogásom az itteni szokásoknak.

Rézbőrűnek hív.

– Rézbőrűnek? Én szőkének és fehér bőrűnek látom magát.

Lehet, hogy lázas vagyok?

– Ezzel azt akarja mondani, hogy minden amerikai valahol az

indiánok rokona.

– Marhaság!

Haverhill mérgében megpróbált kiegyenesedni, de beléhasított a

fajdalom.

– Ördög és pokol! – morogta eltorzult arccal.

– Ha semmi nem jön közbe, mit gondol, mennyi idő alatt

gyógyulhat meg?

– Mit számít ez?

– Szeretnék visszamenni a hazámba.

– Jól teszi. De nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle

időpontról nyilatkozhassam. Önnek kellett volna előbb

meggondolnia, hogy...

– Mondtam már, hogy rettenetesen sajnálom, ami történt. Azt

válaszolta, hogy nincs szüksége a sajnálatomra – csattant fel Kitty. –

Szóval?

– Úgy gondolom, ha pihenek, és rendesen táplálkozom, pár hét

múlva lóra ülhetek. Végül is semmim nem tört el. Hacsak nem kapok

seblázat.

– De nem fog! – jelentette ki Kitty határozottan.

– Milyen optimista. Az én bőrömre. Hát figyeljen ide, kislány.

Már rég levágták volna a lábam, ha nem bírom a szenvedést. Mert

azt akarták. Úgy kellett őket visszatartanom, pisztollyal.

Ekkor a kocsi nagyot zökkent. Majd még egyet, úgyhogy bent a

két ember egymásnak esett.

– A szentségit! – hallatszott Jem hangja. – Ha most nem törött el

a kerék...

– Ó, nem!

– Ne legyen a nevem Jeremy Miller, ha ez nem törött el.

Leguggolt, megvizsgálta a kereket, és bólintott.

Közel jártak a Trevorok birtokához.

– Ó, istenem!... Nincs más választásunk Jem, magának kell

beszélnie Lord Sturbridge-dzsel. Én nem állíthatok be ebben az

öltözékben.

A kocsis végignézett rajta; be kellett látnia, hogy a lánynak igaza

van. Persze ő sem volt sokkal jobb állapotban. A kocsisülésen

agyonázott; borotválatlan volt, és rendezetlen.

– Nem hiszem, hogy tapsolni fognak nekem.

Ki fognak rúgni. És egyébként is, mit mondjak nekik?

– Csak Lord Sturbridge-dzsel beszéljen. Csak vele. Nem kérek

mást.

– És ha az úr közben meghal itt a kocsiban? – nézett végig a

fájdalomtól szinte ájult férfin. – Meglátogat a börtönben, Kitty

kisasszony?

– Jem! Nem képzeli! Nem képzelheti, hogy magára fognám?

Mindenkinek meg fogom mondani az igazat. A történtekért egyedül

én vagyok a felelős. Azt is elmondom, hogy maga megpróbált

visszatartani, s hogy nem is akart velem jönni. Jem, biztos vagyok

benne, hogy mindenki hinni fog nekem.

A kocsis nem válaszolt, megindult az ösvényen Sturbridge-ék

birtoka felé.

– Jól van? – lépett a báróhoz Kitty.

– Mindig ez az átkozott kérdés! Nem!!

– Nem vérzik jobban a válla?

– Nem!

Végigmérte a lányt, akit véres, tépett ruhája s csapzott haja

ellenére, még szebbnek és vonzóbbnak látott, mint addig.

– Mondja, Miss Gordon, ha úgy adódna, hajlandó lenne még

egyszer hazudni értem?

– Nem értem... – pirult el Kitty. – Ó, vagy úgy. Ne emlegessük,

uram.

– Nem fogom elfelejteni, hogy a feleségemnek adta ki magát,

hogy fogadjanak minket a kórházban. Hogy képes volt egy

kényelmetlen széken kuporogni egész éjjel. Az életemet

köszönhetem önnek.

– Csak azt tettem, amit mindenki megtett volna a helyemben.

– Akkor maga nem ismeri az embereket, kedvesem.

A férfi szeme újra melegséggel telt meg. És most megint

aranyszínűnek látszott.

Kitty kinézett az ablakon. Azon gondolkodott, mit fog mondani

Lord Sturbridge, amikor Jem előadja neki a történetet.

– Mit fog csinálni Amerikában? – kérdezte a férfi halkan.

– Remélem, apám régi üzlettársai alkalmaznak. Tudja,

szállítmányozási vállalatunk volt. Amíg a papa élt, a könyvelésben

segítettem.

– És mégis eljött ide, ahol egy nő nem tud egyedül boldogulni?

– Apám kívánsága volt – mondta szenvtelenül.

– Miért?

– Nem is tudom. A háború, a két ország közti viszály és a

politikai felfogás ellenére, azt hiszem, soha nem tudta elfelejteni,

hogy itt született. És... azt akarta, hogy jól menjek férjhez. Ne az

egyik vállalati alkalmazotthoz menjek hozzá, ő ott, úgy-ahogy

megcsinálta a szerencséjét. De nekem jobb, úribb életet szánt.

– És maga nem szereti ezt a Sturbridge fiút?

– Nem erről van szó.

– Már csak a rangja miatt is...

– Soha nem beszéltünk komolyan a házasságról. Még a kezemet

sem kérte meg. És azon nem szeretnék gondolkodni, ami nem történt

meg.

– Nyilván nem adott rá neki okot, hogy megkérje.

Kitty nem válaszolt. Biztosan az anyja lehet az ok – gondolta

Haverhill. Úgy érezte, a lány többet érez Sturbridge iránt, mint

amennyit ki akar belőle mutatni. Az ördögbe is, az a Sturbridge nem

lehet olyan vak, hogy ne vegye észre Kitty Gordon elragadó báját.

Még ha az anyja ódzkodik is. Mindenáron szerette volna tudni az

igazat.

– Mégis, miért nem akarja ezt a Sturbridge fiút? Az anyja miatt?

– Két oka van. De nem szeretném részletezni.

Elmosolyodott. – És egyébként is, egy igazi angol úr hogy lehet

ilyen tapintatlan?

– Úgy gondoltam, tudnom kell valamit arról, akivel össze

vagyok zárva. De rendben van, Miss Gordon, nem kérdezek többet.

Hol vagyunk most?

– A Sturbridge-birtok közelében. Chariest várjuk. Legalábbis

remélem.

– Értem.

– Nem, nem érti. Nem tudom, mit szól majd mindehhez, de

ebben a pillanatban, egyedül hozzá fordulhatok.

Nem kellett sokat várniuk. Negyed óra sem telt el, és feltűnt a

férfi nyitott kocsija. Haverhill kíváncsian várta, milyen is ez a híres

Sturbridge. Remélte, hogy jelentéktelen, mindennapi férfi.

De ahogy közeledett, Jacknek be kellett látnia, hogy barátságos

és csinos úriembernek látszik. Sőt, bár nemigen törődött férfitársai

küllemével, azt is meg kellett állapítania, hogy Lord Sturbridge még

jóképű is.

– Miss Gordon! Jöttem, ahogy csak tudtam. De a kocsisa nem

mondta el pontosan, mi történt.

Kitty remélte, hogy válthat még vele pár szót, mielőtt meglátja a

bárót.

De a férfi feltépte az ajtót, és aggódva nézett körül a kocsiban.

Az első, amit meglátott, Kitty szakadt, vizes, véres ruhája volt.

– Az ördögbe is, Miss Gordon!... Kitty, mi ez itt?

Ahogy Sturbridge beült közéjük, a kocsi megdőlt, és Kitty

szabályosan a férfi karjaiba esett. Aki átölelte, aztán gyengéden

eltolta magától, hogy jobban megnézhesse, milyen állapotban van.

Megcsóválta a fejét.

– Nem találok szavakat... Jól van, Kitty?

Most vette észre a férfit. – Az ördögbe is! Ő tette ezt magával?

– Charles, ez itt Haverhill – szedte össze magát Kitty. – És

rálőttek. Erőszakkal hoztam el Londonból. Charles először fel sem fogta, amit a lány mondott. Amikor

végre megértette, felkiáltott:

– Haverhill? Maga lőtte le, Kitty?

– Természetesen nem! Rálőttem az egyik úton-állóra, akik

megtámadták a kocsinkat. A másik pedig rálőtt Haverhillre. Még egy

golyó maradt a pisztolyomban, látja?

Gondolta, ezzel mindent megmagyaráz.

– Ó, Charles! Borzasztó, mit éltünk át! Először ki akartak

rabolni, aztán rálőttek... annyi vért veszített... Végignézett magán,

összehúzta a mellén a véres, szakadt ruhát. – Azt hittük, hogy

belehal. Jem és én elvittük egy kórházba... Istenem, borzasztó volt...

én asszisztáltam, amíg az orvos eltávolította a golyót a vállából. Ma

reggel megszöktünk a rendőrbíró elől, és most eltörött a kerék...

Charles, nem bírom tovább.

– Persze, elhiszem, de...

– Nagyon súlyosan megsebesült. A golyót eltávolították, de

rengeteg vért veszített, hetekbe telik, amíg felgyógyulhat, és... –

hadarta Kitty. Aztán vett egy nagy levegőt, hogy ki merje mondani: –

Itt maradhat magánál, amíg felépül?

– Itt?... Kitty, én nem is... a mama...

Kitty kétségbeesett könyörgéssel nézett rá.

– De hát az ördögbe is, mit mondok neki? A mama nem hiszi el

ezt a történetet. El sem lehet neki mondani...

Egyik karjával még mindig a lányt ölelve, szabad kezével

tehetetlenül túrt a hajába.

– Kitty, az emberrablás bűncselekmény.

Jack felállt, s el akarta hagyni a kocsit. – Nagyon kellemes

összejövetel, de ha megbocsátanak... vízre van szükségem, és...

Mind a ketten utánakaptak, mielőtt még egyensúlyát veszítve

elesett volna.

Olyan tehetetlen volt a teste, mint egy halotté.

– Nem vihetjük a mamához. Magára is rossz fényt vetne.

Egyelőre próbáljuk meg föltenni a kocsira. Sajnos, csak két ülés van,

gondolja drágám, hogy tud hátul kapaszkodni?

– Természetesen.

Jack vett egy nagy levegőt, és hatalmas erőfeszítéssel, a másik

kettő segítségével feltornázta magát a kocsira. – Uramisten, de fáradt

vagyok – mondta elfúló hangon, és lecsukta a szemét, mint aki a

következő percben meghal.

– Kitaláltam! Megvan! A közelben áll egy elhagyott villa. A

tulajdonosok elköltöztek, és még nincs gazdája.

– Tudja, Charles Trevor, néha meg tudnám csókolni! –

kapaszkodott fel Kitty a kocsi hátuljára. A kerekekről a sár

felcsapódott a köpenyére és a harisnyájára. Arra gondolt, hogy ennél

több mocsok már nem is érhetné a ruháját.

A ház elég száraz volt, csak rossz volt benne a levegő. Miután

Haverhillt letették az ágyra, Sturbridge kis rést nyitott az ablakon,

éppen csak annyit, hogy friss levegő legyen. Aztán megpróbált

valami tűzfélét rakni a poros kandallóban. Kitty talált egy törött

bögrét, kimosta, és megitatta a beteget.

– De ki fogja ellátni? Nincs abban az állapotban, hogy

kiszolgálja magát.

– Természetesen nincs. Ennek ellenére nem küldhetünk ide

senkit.

– Jemet.

– A kocsisát? Elhadarta nekem, hogy maga kéretett, kért tőlem

húsz fontot, és szerintem már a fele utat megtette Skóciáig; futva,

mint akit a pokol kénköves nyila kerget.

– Mindenesetre, ha senkit nem találunk, jövök én magam.

– Az istenért, Kitty! Maga nem jöhet. És egyébként is, elfelejti,

hogy mit tett Jessicával.

– De hát nem tudja ellátni magát...

– Én éppenséggel rá tudok nézni néha, de nem fogok boldogulni

a gyógyításával.

Közelebb ment az ágyhoz.

– Nem néz valami jól ki, igaz?

– Jó, hogy megállapítja – mormogta Jack.

– Vissza kell jönnöm – döntött Kitty. – Nem hagyhatom

meghalni, akármit gondolok is róla. Csak valami magyarázatot kell

találnom a külsőmre Bella néni előtt.

– Tudja mit, ha megnyugtatta az öreglányt... ó, bocsánat...

visszajövünk együtt. Annak örül, ha együtt vagyunk. Majd azt

mondjuk, elmegyünk kocsikázni.

– A ködben? Az esőben?

– A szerelmeseket nem érdekli az időjárás. Mindennap

meglátogathatjuk, ha akarja. Majd, ha egy kicsit jobban lesz,

kitaláljuk a továbbiakat.

Kitty az ágyhoz lépett.

– Mit hozzak magának? Van valami különös kívánsága?

– Az ördögbe is, mindent! Mindent hozzon.

Aztán meglágyította a hangját, szeme Kittyét kereste:

– De leginkább, saját magát.

Sturbridge tekintete villant.

– Ha most képes lenne rá, kihívnám párbajra, uram!

– Ha képes lennék, nem kívánna velem kiállni.

Már a kocsiban voltak, amikor Sturbridge megkérdezte:

– Említette neki a válást?

– Az érvénytelenítés jobb lenne. És egyébként sem volt rá

alkalmas idő.

Késő délután volt, amikor Kitty és Lord Sturbridge megérkezett.

Az ajtót nyitó inas arckifejezése többet árult el, mintha bármit is

szólt volna.

– Kérem, jelentse Mrs. Merrimannek, hogy megérkeztünk –

rendelkezett Sturbridge.

Roland éppen a könyvtárszobából lépett ki, egy háborús

könyvvel a kezében.

– Ördög és pokol, Kit! Ki tette ezt veled?

– Ó, Rollo, ez egy...

A szava elállt, mert a nagynénje jelent meg a hallban.

– Remélem, szolgálsz majd némi magyarázattal – csak ennyit

tudott mondani.

Charles megfogta a könyökét. Kitty sokféle történetet kitalált az

úton, de végül úgy döntött, hogy elmondja az igazat. Legalábbis egy

részét az igazságnak.

– Menjünk a szalonba, és szeretném, ha Jess is itt lenne. Hosszú

történet lesz – fordult a nagynénje felé. – Röviden annyit: idehoztam

Haverhillt. Jobban mondva, Sturbridge-hez.

– Mit csináltál?

– Elraboltam báró Haverhillt.

– Kitty, hogy tehetted! – lépett be Jessica.

Roland újra végignézett unokahúgán. – Úgy nézel ki, mintha

lemészároltad volna. Nem mintha nem érdemelte volna meg – tette

hozzá utálkozva.

Isabella Merriman belezuhant egy fotelba, és legyezni kezdte

magát egy újsággal.

– Az egész történetet, ha lennél szíves! És ne próbálj

megtéveszteni, nagyon kérlek.

A szemei villogtak, ahogy unokahúgára nézett.

– Idehoztad Haverhillt? – tört ki Jessica hisztérikusan. – Miért?

Nem volt elég, amit tett? Miért nem hagyod, hogy elfelejtsem azt a

gyalázatot?

– Ülj le, Jessica! Hagyd beszélni – utasította Mrs. Merriman a

lányát.

– De én gyűlölöm őt!

– Miattad tettem, Jessica. Már hat hosszú évet fizettél valamiért,

ami nem is a te hibád volt. Nem gondolod? És én...

– Hagyd abba! – hisztériázott tovább Jessica.

– Ne mondj semmit. Ne most.

– Rendben van. De nem élet egy fiatal lánynak, hogy itthon ül, és

nem ismerkedhet meg senkivel. Nem tudsz férjhez menni, amíg

Haverhill létezik, később pedig már vénlányszámba vesznek, s nem

is gondolhatsz házasságra.

– Nem hiszem, hogy Sturbridge urat érdekelné a mi családi

vitánk – intette le Isabella Kittyt.

– Tálán ha később visszajönne.

– Ha a családunk tagja lesz, joga van hozzá, hogy mindent

tudjon.

– Megtiltom, Kit! Én mint a család feje...

– Te akarod megmondani neki, Roland?

– Szó sincs róla, hogy bármit is mondanék, és neked sem

ajánlom, hogy...

– Jó. Ne vitatkozzatok ezen. Úgy vélem, Sturbridge úrnak már

így is elég sok benyomása van erről az ügyről. Folytasd, Catherine!

– Talán Haverhill hajlandó lenne elválni Jessicától. Még jobb

lenne, ha beleegyezne a házasság érvénytelenítésébe. Még nem

tisztáztam vele a módot, hogyan...

– Válás a mi családunkban? Szó sem lehet róla. Az még

rosszabb, mintha ráfognánk, hogy... tudod. Nem egyezem bele –

fejezte be Roland.

– Én nem a családra gondoltam. És nem a te allűrjeidre. Én

Jessie gondoltam.

Isabella elvesztette a türelmét.

– Még semmit sem magyaráztál meg, kislányom! Eltűnsz két

napra és egy éjszakára, aztán megjelensz Lord Sturbridge

társaságában? Ráadásul úgy nézel ki, mintha egy egész disznófalkát

lemészároltál volna. És egyáltalán, kabát, kalap és kesztyű nélkül...

Állítom, több ruha van egy... – végre levegőt vett, és visszaült a

fotelba.

– Várom a történet folytatását.

– Nos, Bella néni, elmentem Londonba, s feltett szándékom volt,

hogy elrabolom Haverhillt. És...

– Ó, Kitty, hogyan is gondolhattál ilyesmire! – sivítozott Jessica.

– Egy ilyen gyönge nő! Alaposan ráfizethettél volna – replikázott

Rollo is.

– Pisztolyt használtam, Rollo. Mindegy. Valahogy eljutottam

vele a kocsiig. Szerencsétlenségünkre útonállók támadtak meg: ki

akartak rabolni bennünket. És rálőttek.

– Lőttek! Istenem! – esett kétségbe Isabella. – Mivel?

– Puskával. Rengeteg vért vesztett, a2t hittük, meghalt. Meg

kellett állnunk, hogy segítséget szerezzünk neki.

– Hol?

– Nem tudom. Nem is kérdeztem, hol vagyunk. De jött az orvos,

kivette a vállából a golyót. Én segédkeztem az operációnál.

Borzalmas volt! De valószínűleg pár héten belül rendbe jön.

– Nem akarom, hogy rendbejöjjön! – sikítozott Jessica. – Miután

mindenki felé fordult, elszégyellte magát. – Undorító, utálatos ember

– folytatta halkabban. – Sosem felejtem el az esküvőt. Istenem, a

papa miért tette ezt velem! Nem is hozott hírbe. Az egészre nem volt

semmi szükség.

– Talán megváltozott, Jess. Talán ő is bánja. Talán...

Unokahúga úgy meredt rá, mint egy őrültre.

– Megváltozom??? Ó? Soha! És mi van, ha nem válik el tőlem?

Mi van, ha velem akar élni? Nem tudom elviselni!

– Nem engedem, hogy elválj tőle! Nem, amíg lélegzem – ígérte

Roland.

– Nem kergetem a húgomat ilyen gyalázatba.

– És most Sturbridge-nél van? – kérdezte Isabella hirtelen. – És

mit gondol a kedves mamája, Charles?

– Nos, valójában egy üres, elhagyott villában van, a közelben –

válaszolta, de nem nézett az asszony szemébe. – Nem hiszem, hogy a

mama megértette volna a történteket, és jelen körülmények között

nem is lenne tanácsos beszélni vele.

Aztán még sokáig vitatkoztak. Mindenkinek más volt a

véleménye, de egyvalamiben mindannyian megegyeztek: Kittyt hírbe

hoznák Sturbridge-dzsel, ha nap mint nap odajárkálnának kettesben.

Mikor a hangulat már pattanásig feszült, Sturbridge bejelentette:

– Mrs. Merriman. Tisztelettel megkérem az unokahúga kezét.

Jessica elfehéredett, de nem szólt semmit. Kétségbeesett

szemekkel nézett rájuk.

– Nem tehetjük, Charles. Az édesanyja utál engem – védekezett

Kitty. Tekintete Jessicát fürkészte. Vajon érti-e, hogy az egész őérte

történt, hogy Sturbridge-et neki szánja.

– Nyári esküvő! Csodálatos! – lelkendezett Mrs. Merriman.

– De nem! Én nem akarom! – tiltakozott Kitty.

– Jobb ajánlatot huszonnégy éves korodban nem is kaphattál

volna! – vágta rá Rollo.

– És majd Jessica ellátja a férjét – lelkendezett Isabella.

– Nem! Uramisten, ha csak egy ujjal is hozzám érne! Nem

bírnám elviselni!

– Haverhill egyáltalán nem undorító. Csak a te emlékeidben. Sőt!

Mondhatnám, hogy kifejezetten csinos, és jóképű – próbálta Kitty

rábeszélni az unokahágát.

Miután a társaság mindent megbeszélt, Jessica félrehívta őt.

– Hozzá kell menned, értsd meg! Egyszerűen muszáj!

– Nem. Köszönöm. És te nagyon jól tudod, hogy miért nem.

Nehezen viselném, ha társam mást szeret. Visszamegyek Amerikába.

– Nem tudsz hazamenni, Kitty.

– Mert?? Papa hagyott annyit.

– Nincs pénzed, Kitty. A részvények estek, a többi pedig ráment

az adósságokra. Érted már? Nincs más választásod, mint hozzámenni

Charleshoz.

– Inkább kimegyek az utcára, Jess, minthogy feleségül menjek

valakihez a pénzéért.

– Kitty, ha meggyógyítod Haverhillt, a mama kényszeríteni fog,

hogy vele éljek. Nem tudom, hogy bírom ki! De a mamának igaza

van; elvégre a férjem. Ha nem te mész hozzá Charles-hoz soha többé

nem láthatom őt! – zokogott Jessica. – Találkozz Haverhill-lel!

Mondd meg neki, hogy találtál valaki mást. Hat éve rád se nézett.

Meg fogja érteni. Nekem egyáltalán nem tűnik olyan borzalmasnak.

– Neked viszont el kell fogadnod Sturbridge-ot. Biztosíthatlak;

nem fog úgy bánni veled, mint Haverhill velem.

– De miért, hát mit csinált?

– Ó... nem tudom elmesélni... Csorgott a nyála, rám vetette

magát, lihegve ölelt... Borzalmas volt! Csak arra tudtam gondolni,

papa miért tette ezt velem?... Levetkőztetett, és... nem tudom

elmesélni! Mi lesz, ha velem akar élni?

– Akkor vele fogsz élni. Nincs abban a helyzetben, hogy nagy

kárt tegyen benned. És abban sem, hogy válogasson.

– És mi lesz Charlesszal?

– Az én vőlegényem, ne felejtsd el! És amíg így hiszik, – ha

rajtam áll – nem fognak hírbe hozni vele; de téged sem! Megértetted?

Kitty Gordonra várva Jack számára az eltelt idő

örökkévalóságnak tűnt. Remegett, talán a láztól, vagy a házban

uralkodó hidegtől. Utoljára akkor érezte ilyen rosszul magát, amikor

a láblövés érte.

Vigasztásul Kittyre gondolt, arra, ahogyan ápolta őt. Lélek és

szépség. Ritkán jelenik meg egy testben. Ahogyan a vállához ért.

Ahogy törölgette a sebet és a verejtéket. Gyöngéden, érzelemmel.

Majdnem hogy szenvedéllyel. Uramisten, nincs is még egy ilyen nő a

világon! Próbálta felidézni az arcát. Újra átélte, ahogy a lány minden

erejét a feladatra összpontosítva, őérte harcolt. Maga elé képzelte az

aranyszőke haját. Azt, ahogy kicsiny testét megfeszítve emelte őt,

ahogy teste az ő testéhez ért, érezte hajának illatát. És a kék szeme!

Sok angolnak van kék szeme. De nem olyan, mint Kitty Gordoné.

Az életrevalósága ragadta meg. Az önzetlensége. Miért tette

mindezt? Valaki másért. Valakiért, akit Jessnek hívnak. Emlékezett,

hogyan akarta csillapítani a vérzést. Miként próbálta beszélgetéssel

elterelni gondolatait a fajdalomról. A saját vérének a szagára

emlékezve, a lány testének, egész lényének az illatát is érezte. Ez a

Sturbridge, ha el is veszi Kittyt, soha nem fogja tudni elfogadni. Nem

fogja megérteni. Egész életét azzal fogja tölteni, hogy unalmas angol

hölggyé formálja őt. Istenem, milyen kár! És mekkora szégyen lesz,

hogy a lány sosem fog megfelelni az elvárásoknak.

Egyszerre csak kerekek csattogását hallotta. És Kitty hangját,

ahogyan Sturbridge-hez beszélt.

– Nem értem Jesst. Miért nem tud szembenézni Haverhill-lel? Ez

lelkiszegénységre vall.

– Talán annyira borzalmasak az emlékei.

– Amikor kisgyerek voltam, az apám mindig azt mondta: úgy

tudunk legjobban védekezni a félelem ellen, ha szembenézünk vele.

Ahelyett, hogy a takaróm alá bújtam volna, megnéztem, mi van az

ágy alatt. Anyám halála után sokszor voltak rémálmaim. És ilyenkor

mindig saját magam győződtem meg róla, hogy semmi félnivalóm

nincs.

– Nem sok ilyen nő van, mint maga, drágám.

– Lehet. De szeretném, ha Jess is ilyen lenne. Az a legkevesebb,

hogy szembenézzen Haverhill-lel.

Beléptek a szobába.

– Hála istennek, él! Hogy van? – kérdezte Kitty.

– Pokolian. De elmúlik.

– Hoztam takarót, párnát és ennivalót. Charles mindjárt ad

valami pizsamafélét. Rolloéból nem akartam hozni.

– Szomjas vagyok.

– Hoztam almabort. Bár nem biztos, hogy most épp ez a

legmegfelelőbb ital. Mindegy, legalább nem tömény szesz.

– Meg kellene borotválni.

– Ne kívánja. Hátha elvágom a torkát. Természetesen véletlenül.

– Természetesen.

– Sturbridge igencsak örülne, ha kést tehetne a nyakára. És ez

érthető.

Közelebb lépett az ágyhoz, és megnézte a férfit.

– Borzalmasan néz ki. Úgyhogy nem a borotválkozás a

legfontosabb teendő.

– Jé, de felvágták a nyelvét. Mintha nem maga rabolt volna el!

– Igaza van, de egyszer már megbocsátott.

Leült az ágy szélére.

– Elállt a vérzés?

Óvatosan meglazította a kötést.

– Szerencsére már nem vérzik.

– Mit mondott a családjának?

– Az igazat. Mindent. Azt, hogy elraboltam, és az egész

történetet. Jess nem akarja látni magát. Hisztériás rohamot kapott,

hogy itt van. A múlt... minden eszébe jutott... nem akarja, nem bírja

elviselni...

Ahogyan beszélgettek, az arcuk egészen közel ért egymáshoz,

Sturbridge ekkor lépett a szobába.

– Nem találtam pizsamát.... De Kitty, nem gondolja, hogy

méltatlan magához ez a helyzet? Ne kövessen el újabb hibákat. Hogy

hagyhatom így egyedül magát ezzel a férfival? Elfelejtette Jess

történetét? Kitty Gordon újabb tévedése! Nem hagyom itt.

– Úgy néz ki ez az ember, mint aki meg tud engem erőszakolni?

Nem látja, hogy reszket? Nem látja, hogy jártányi ereje sincs? Nem

látja, hogy semmi mást nem akar, csak túlélni? Nem látja, hogy... á!

Úgy gondolta, nincs több szava Charleshoz. A kandallóhoz lépett,

hogy tegyen a tűzre.

– Amíg maga visszaér, én megetetem. Aztán elintézzük a többit.

Sturbridge dühösen vágta rájuk az ajtót.

– És most próbáljuk meg!

Kitty elkészítette a szendvicset, és a kezébe adta.

– Nem haragszik... Megtenné, hogy kis falatokban adja ide? Nem

tudom így megenni. Igazán ne haragudjon. Olyan vagyok, mint egy

kisbaba, tudom.

– Nem baj. Mindenben a segítségére leszek, hogy jóvátegyem a

tegnapiakat.

– Rendes ember ez a Sturbridge. De nem magához való.

Kitty nagy szemeket meresztett rá.

– Úgy értem, nem érdemli meg magát... nem érti meg magát...

nem veszi észre az értékeit.

– Ha ezt gúnyból mondja, nagyon kérem, hagyja abba. Nem

vagyunk abban a helyzetben, hogy...

– Nem! Komolyan gondolom, hogy nem magához való.

Bocsásson meg.

Megpróbált felülni, de nem sikerült.

– Csak ennyit evett?

– Túl fáradt vagyok.

– Nem fog felépülni, ha nem eszik.

Áthajolt a férfin és tört egy darab sajtot.

– Egye meg, kérem.

A férfi hagyta, hogy a szájába dugja az ennivalót, mint egy

csecsemőnek. Nehézkesen nyelt. Nyögött és kapkodta a levegőt.

Végül nagy könyörgésre megitta az almabort.

– Talán azért, mert kis növésű... – nyögött Jack.

– Micsoda? Nem értem.

– Azért nem akarja elvenni.

– Kicsoda?

– Sturbridge.

– Azzal törődjön, hogy felépüljön. Ha nem eszik, soha nem

gyógyul meg. És akkor mit kezdek magával? A többi nem az ön

dolga. Egyen, kérem! Ha máshogy nem megy, én megetetem. Ha

kell, mindennap eljövök. Csak akkor épül fel, ha nagyon akarja.

– Kicsit későn kezd aggódni, nem?

– Sohasem késő.

Kitty megpróbálta felültetni. Nem ment. Minduntalan visszaesett

az ágyra. Kitalálta, hogy mögéje ül. Fejét az ölébe fektette, a haja

egészen a melléig ért. A kék szoknyáján a férfi vöröses haja még

sötétebbnek, még szebbnek tűnt. Falatonként adta szájába az ételt.

Egész testével nekifeszült, hogy tartani tudja. És közben azon

csodálkozott, hogyan tudja Jess ennyire utálni ezt a férfit. Még a

rendezetlen hajával és a borotválatlan arcával is vonzónak és

jóképűnek találta. Igyekezett elhitetni magával, hogy mindenki ezt

tenné a helyében, hiszen a férfi ápolásra szorul. Miközben etette,

néha megsimogatta a haját.

Így találta őket Charles.

– Kitty!

– Mindig visszaesett, amikor felültettem. Nem képes megtartani

magát. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. De most, hogy már itt van,

átveheti tőlem az etetést.

– Amint látom, eleget evett. Megpróbálom felöltöztetni, de előbb

hagyja el a szobát.

– Látni akarom... Jessicát... tévedés... – mormogta Jack. Már nem

volt ereje rendesen beszélni.

– Tönkretette egy fiatal lány életét. És nem tud mást mondani,

minthogy tévedés! Milyen ember maga? Akármi legyek, ha

felöltöztetem!

– Ha maga nem öltözteti fel, megteszem én. Bár nem szívesen.

– Soha életemben... nem zaklattam fiatal lányokat. Esküszöm –

nyögte Jack.

– Azt akarja mondani, hogy Jessica önként omlott a karjaiba, s

rögtön magához is akart menni? – tiltakozott magából kikelve

Sturbridge. – Nem hiszem el!

– Én azt mondom... az nem én voltam... Miss Gordon tévedése...

– Mi az, hogy tévedés? Maga Haverhill vagy nem?

– Én vagyok, de...

– Ne figyeljen rá, Kitty. A maga fejét is el akarja csavarni, mint

Jessicáét. És ha hagyja magát; úgy látszik, maga is csak zöldfülű még

a férfiakhoz! Főleg egy ilyenhez, aki még csak nem is úriember!

– Öltöztesse át, Charles! – mondta Kitty, ügyet sem vetve a

sértésre.

A két férfi magára maradt. Charles átöltöztette a sebesültet.

Haverhill néha káromkodott, mert Sturbridge úgy rángatta a vállát,

húzta, cibálta a karját, mintha nem is lett volna sebesült. Miután

elkészült, Jack még visszahívta Sturbridge-ot az ajtóból.

– Magából se lenne jó dada! Rettenetes lenne magánál csecsemő

lenni.

Sturbridge-ot a férfi válla nem érdekelte, figyelmes lett viszont a

Haverhill combján lévő hatalmas sebhelyre.

– Londoni matróz seb?

– Spanyolország. Háború – válaszolta egykedvűen Haverhill.

Éjjel kettőkor indultak. A kocsi zötykölődött az éjszakában.

Rollo hajtotta. Eddig tartott, amíg rábeszélték Jesst, hogy látogassák

meg Haverhillt. Kitty fázott; fölhúzta és átölelte a térdét,

szoknyájával pedig jól betakargatta. Halálosan fáradt volt. De örült.

Jess végre hajlandó szembenézni Haverhill-lel. Ahogy közeledtek a

házhoz, egyre jobban izgult. A báró hat éve nem látta sohasem

óhajtott feleségét. És ha megváltozott? Ha rájön, hogy mégis akarja

Jesst? Most úgy érezte, hogy nem örülne ennek a fordulatnak. És

Charles ott van-e? Megígérte, hogy megvárja őket, és addig ellátja a

bárót.

Végre elállt az eső. Talán először hosszú hetek óta. A ház felé

tartottak, látták, hogy ott áll Charles lova.

Rollo és Jess ment elöl, Jessica egyszerre csak újabb hisztériás

rohamban tört ki.

– Nem tudok! Értsd meg, Rollo... nem bírok, lehetetlenség.., nem

akarom, hogy... eressz!... Nem akarom, nem akarom...

– Egyszer úgyis szembe kell nézned a csábítóddal! Bocsánat, az

uraddal!

Rollo keze már jókora pofonra lendült, de Kitty megelőzte.

Alaposan megrázta Jessicát.

– Ez az ember félig halott, Jess!

– És mi van, ha föléled?

– Remélem, hogy úgy lesz. Mert ha nem, majd látogathatsz a

börtönben. És most beszélj halkabban, légy szíves! Lehet, hogy

alszik.

A bejárati ajtó könnyen nyílt. Kitty megpillantotta az alvó

Sturbridge-ot.

– Charles! – ugrott majdnem a nyakába.

– Ó, ön az, Kitty! Hogy jutott az eszébe ilyen későn éjjel!

Gondoltam, már nem jönnek.

– Elhoztam Rollót és Jesst. Remélem, végre mindent

tisztázhatunk.

– Hogy az ördögbe? Éjjel?

– Hogy van Haverhill?

– Rosszabbul. Úgy látom. Szüksége lenne orvosra. De hogyan

hívjunk orvost? A szomszédság nem tudhatja meg, hogy itt van.

Felszökött a láza, félrebeszélt, amikor megérkeztem. Halott

embereket, bajtársakat emlegetett... Nem is tudtam követni.

– Nekem kell látnom először – döntötte el Kitty. – Ivott valamit?

– Adtam neki. Nyugodt lehet. Kevertem egy kis turmixot. Egy

kis likőr, egy kis gyümölcslé, és az anyám altatója. Gondoltam, ha

egy idegen, rosszindulatú emberrel alszom, legalább biztonságban

legyek. De magának nincs itt keresnivalója éjjel.

Kitty figyelmen kívül hagyta Sturbridge megjegyzését, belépett a

szobába. Szemét szoktatta a sötéthez. A báró ritmikusan, nyugodtan

lélegzett. Megközelítette az ágyat.

– Haverhill...

Semmi válasz. Áthajolt rajta, és gyöngéden, de hangosabban

súgta:

– Uram... Kitty Gordon.

– Kitty Gordon... – lehelte erőtlenül. – Menjen el. Menjen... el.

Semmi esetre sem... – hagyta félbe a mondatot.

– Ébren van? – kérdezte Jessica.

– Azt hiszem, Charles teljesen kiütötte az italával, ha éppen tudni

akarod az igazat. És azt hiszem, lázas. Nem tudom eldönteni. Nézd

csak!

– Hozzáérjek? Ó, nem... de én...

– Ez az ember haldoklik, Jess. Nincs benned semmi érzés?

Semmi könyörület? Semmi... Itt abbahagyta, és ridegen jegyezte

meg: – Nincs. Azt hiszem, nincs benned semmi. Csak az undor, az

utálat és az önsajnálat.

– De Kitty... – mozdult Jessica az ágy felé. Kezét tördelte, míg

végül félénken megérintette a férfit. Ujjai végigpásztázták a férfi

homlokát.

– Lázasnak érzem.

Ebben a pillanatban Jack szeme kinyílt, és Jessicára szegeződött.

– Ó, uramisten, uramisten!!! Kitty...

– Mi az ördög van? – kérdezte Jack alig hallhatóan.

Jessica nem tudta szemét levenni a férfiról. Hitetlenül,

becsapottan, rémülten és tanácstalanul bámulta.

– Kitty... ez az ember... én nem tudom, ki ez, de ez nem... nem

Haverhill.

– Természetesen ő az. Talán nem emlékszel jól rá. Hat év után...

– Nem! Nem gondolod, hogy valaha is elfelejtettem volna az

arcát. A kövér ujjait... Haverhill öreg és undorító.

– Akkor hát kicsoda ön? – lépett fel Roland a családfő

komolyságával.

– Haverhill – hörögte Jack.

– Jess, azt mondta, hogy ő a báró – oktatta ki húgát Roland. – És

már csak tudnia kell, hogy…– Amikor közelebb lépett az ágyhoz,

elakadt a lélegzete. – Ördög és pokol!!!... Ez Red Jack Rayne!

– Kicsoda? – ámuldozott Kitty. Azt akarod mondani, hogy nem

Haverhill??

– Red... Jack... Rayne – tagolta Rollo.

– Biztos benne? – fontoskodott Sturbridge.

– Mindenki ismeri! Kitüntetést kapott Londonban... a miniszter

személyesen adta át neki... olyan közel álltak egymáshoz, mint Kitty

most az ágyhoz. Ez John Rayne ezredes, hőse minden...

– Kit érdekel, hogy minek a hőse! – állította le Kitty Roland

ujjongását.

– Azt mondta nekem, hogy ön báró Haverhill! – vonta

felelősségre határozottan a férfit.

– Ne ordítson, Miss Gordon – ébredt fel teljesen Jack. – Az

vagyok.

– Mi az, hogy az? – dadogta Sturbridge.

– Haverhill.

– Hazudik! Ha valaki, én tudom, hogy nem az! – emelte fel

hangját Jess.

– Henry... halott... Múlt hónapban, váratlanul... Bocsásson meg,

hogy csalódást okoztam, Miss Gordon.

Kitty az ágy szélére ült. Megsemmisülten.

– Red Jack Rayne. Elraboltam Rayne ezredest – hajtogatta

magának, hogy elhiggye a lehetetlent... – Red Jack Rayne...

– Haverhill halott? Biztos benne? Biztos benne? – ismételte

Jessica.

– Uram! Olyan régóta szeretném önt megismerni! Követtem az

útját végig. A hőstetteit, az újságcikkeket... minden tele volt az ön

nevével, cselekedeteivel, és...

– Ez most nem ide tartozik! – intette le Sturbridge. Roland

lelkesedésének alig lehetett gátat szabni. – Ezzel még ráérünk. Red

Jack Rayne. Őrültség. De ha annyira oda van érte, kerítsen inkább

neki egy orvost!

– Nem vagyok férjnél! Nem vagyok férjnél! – tört ki hisztérikus

örömben Jessica.

– Persze, hogy nem! Özvegy vagy!

– Uramisten, mi lesz, ha megtudják?

– Azt sem tudták, hogy férjnél vagy. Azt sem fogják tudni, hogy

özvegy vagy. Elmehetsz Londonba, ha akarsz...

– Hagyjátok abba! – rendelkezett Kitty. – Most Haverhill-lel kell

foglalkoznunk.

– Haverhill halott! Halott!!! – üvöltötte Jessica. – Nem érted?

Halott! Nem volt rá semmi szükség, hogy elmenj, és...

– Ez Haverhill! – üvöltött vissza Kitty.

– Miss Gordon... Kitty, kérem, őrizzük meg a nyugalmunkat.

– Hazavisszük – jelentette ki határozottan Roland. – Mama tud a

történtekről. Ha megtudja, hogy Rayne ezredesről van szó, nem fogja

ellenezni, hogy ott maradjon.

– Gondolod, hogy megmozdíthatjuk egyáltalán? Megengedi az

állapota? – aggódott Kitty. – Talán inkább idekérhetnénk az orvost.

– És mit mondasz neki? Hogy elraboltál egy, embert, és

útközben lelőtték? Vagy hogy te lőtted le? Legjobb, ha a mamára

hagyjuk a döntést. Egyetért, Sturbridge?

– Nos, én nem is tudom...

– Charles! Charles!

Lord Sturbridge azt hitte, álmodik, mikor anyja hangját hallotta a

hallból.

– Mama! Mit keresel te itt? – sietett elé.

– Magyarázattal tartozol, Charles. És nem hagyom magam

lerázni! Ha Kitty Gordon is itt van, jobb, ha minél előbb kijön. A

szemei szikrát szórtak. – Hogy tehetett ilyet...? Nem akarok egy ilyen

perszónát a családban! Charles Trevor, hallasz engem?

– Igen. És mindenki más is. Biztosíthatlak, hogy...

– Remélem, Isabella visszaküldi Amerikába. Ott talán lehet így

viselkedni. Pennyman látta, ahogy kiosontál a házból. Igen,

kiosontál. Ráadásul valami pizsamafélét vittél. Egyértelmű, hogy az

ember mire gondol. És lám! Valóban. Hogyan tehetted ezt, Charles?

Hogyan tehetted?

Mielőtt Kitty közbevághatott volna, folytatta: – És maga! Maga! Ha azt meri mondani, hogy a fiam hírbe

hozta, velem gyűlik meg a baja! A lába nyomáig sem érhet föl,

maga... maga kis ringyó. Az ősi családunk... a jó hírünk... Ringyó!

Lady Sturbridge fuldoklott.

Roland a legteljesebb nyugalmat erőltetve magára lépett ki a

szobából.

– Nem fogja, Lady Sturbridge. Senki nem fogja azt állítani, hogy

Kittyt hírbe hozta. Még gondolni sem fogja senki. Mivel mi is itt

vagyunk. Jess és én. Tartozik hát neki egy bocsánatkéréssel.

– Roland Merriman – kapkodott levegő után Lady Sturbridge. –

Hogyan? – Mi ez az egész?

– Lady Sturbridge, meg tudjuk magyarázni – jött ki a szobából

Jessica is.

Lábujjhegyre állva a bátyja háta mögül beszélt.

– Miss Merriman! Éjjel van! Mi folyik itt? Nincs az a

magyarázat...

– Jöttünk, ahogy Sturbridge hívott bennünket. Amilyen gyorsan

csak tudtunk – mondta Roland, s beszéd közben törte a fejét, hogy

elfogadható mesét agyaljon ki. – Ugye, Kitty? – nézett

unokanővérére, azt remélve, hogy segít neki a történet folytatásában.

– Nos, igen,... és...

– Asszonyom, ha tudni akarja, Red Jack Rayne van itt.

Megsebesült és Charles...

– Red Jack Rayne? Ajánlom, hogy az igazat mondja,

fiatalember!

– Azon vagyok. Szóval Charles talált rá, és idehozta.

Ennél a pontnál megállt, és újra segélykérően nézett Kittyre.

– Tudta, hogy Roland felismeri – folytatta a lány. – És azt is

tudta, hogy rajong érte. Ha valaki, Rollo meg tudja mondani, hogy

valóban Rayne ezredessel van-e dolgunk.

– Soha életemben nem hallottam ennél elképesztőbb históriát,

Miss Gordon – sipítozott Charles anyja. Red Jack Rayne? Mit

keresne ő itt?

– Átutazóban volt, és útonállók támadták meg – vágta rá Rollo.

– Sussexben?

– Charles talált rá.

– Mikor meghallottuk, hogy Red Jack Rayne van itt, mi is

szerettünk volna vele legalább egyszer találkozni – találta fel magát

Jessica is.

– Az éjszaka kellős közepén? – hitetlenkedett Lady Sturbridge. –

Charles Trevor, tőled szeretném hallani a teljes igazságot!

– Nincs mit mondanom. Úgy van, ahogy ők elmesélték.

– Ha találtál egy sebesült embert, miért nem hoztad hozzánk,

Blackstone-ba?

– Nem vihet oda akárkit! – válaszolt helyette Roland. – Tudta,

hogy én találkoztam vele Londonban. Azonosítani tudom. Hibát

követtem el, hogy a lányokat magammal hoztam. Ugye bízhatok

benne, hogy nem mondja meg az édesanyámnak? – hízelgett Roland.

– Két fiatal lány az éjszakában! Nem állnék meg a lábamon érte.

– Mama, bocsánatkéréssel tartozol Kittynek.

– Igen. Kitty elvárhatja – mondta Roland is.

– Nem érdekes az egész. Törődjünk inkább Haverhill-lel.

– Haverhill? Arról volt szó, hogy Red Jack Rayne.

A grófnő már nem tudta, mit higgyen.

– Az ezredes egyben báró Haverhill, Lady Sturbridge – mondta

Jessica halkan.

– Ó!

A hallban csönd uralkodott, és a grófnőnek be kellett látnia, hogy

mindenki őrá vár.

– Belátom, hogy hibáztam, és remélem, hogy tévedtem, Kitty

drágám. Megbocsátása jeléül, kérem, csókoljon meg. Biztosíthatom,

soha többé nem hall tőlem ilyesmit.

– Úgy hiszem, Kitty előbb csókolna meg egy viperát – súgta

testvérének Roland. – Kitty, csak akkor tedd meg, ha nincs ellenedre

– mondta aztán hangosan.

– Biztos vagyok benne, hogy a grófnő nem úgy értette – védte

meg Jessica az asszonyt.

Kittynek ez rosszulesett.

– Elfogadom a bocsánatkérését – nyújtotta ki a kezét.

– Na, akkor ezzel meglennénk – jelentette ki

Roland gúnyos örömmel. – Legjobb, ha most mindjárt

hazaindulunk. Remélem, lányok, nem bánjátok, ha visszajövök

értetek. Kétüléses kocsiban mégsem utazhatunk négyen. Pláne egy

ilyen súlyos sebesülttel. Előbb őt viszem haza. – Haza? – tiltakozott Lady Sturbridge. – Miért nem hozzánk?

Hogy mondhat ilyet! Ha ő tényleg Red Jack Rayne, azonnal

hazavisszük Blackstone-ba. Charles, intézkedj! Én pedig küldetek

Crawford doktorért.

– Crawford? Azt hittem Ellis a háziorvosunk. Közelebb is van.

– Szó sem lehet róla. Nem mondhatják, hogy nem a legjobb

orvost hívtuk Rayne ezredeshez. Nem. Mindent meg kell tennünk

érte. Csak Crawford jöhet számításba.

– Talán mégiscsak jobb lenne nálunk. Jobban gondját tudnánk

viselni; többen vagyunk hozzá.

– Ugyan! Képtelenség – háborodott fel Lady Sturbridge.

Blackstone-ban több szolga van. Természetesen, nálunk marad.

– Szolga! Ki beszél itt szolgákról?! Nálunk családtagnak érezheti

magát. De ön ezt úgysem érti.

– De igen, fiatalember. Csak ha tényleg olyan beteg, a

legközelebbi helyre kell vinni, és a legjobb ellátásra van szüksége.

Majd ha felépült, akkor fogadhatja az ön rajongását. De ahogy

lefestették a helyzetet, orvos nélkül nem fog menni.

– Azt hiszem, igaza van – szólt közbe Jessica.

– Köszönöm, drágám. Ha Roland legközelebb látogatóba jön

hozzánk, elvárom magát is.

Aztán, hogy megelőzze fia tiltakozását, gyorsan hozzátette

– De ez nem jelenti azt, hogy ne látnám bármikor szívesen a

drága Kittyt. A kocsi döcögve indult el Blackstone felé. Lady Sturbridge úgy

tartotta Haverhill fejét, mintha a fia feküdne az ölében.

– Ó, hát ki gondolta volna! Red Jack Rayne Blackstone-ban!

Remélem, hamar rendbe jön. Akkor rendezek egy kis összejövetelt a

tiszteletére. Ó, nem sok embert hívok, csak a barátokat. Bizonyára az

érdemrendjeit is elrabolták. Nem baj. Mindenki ismeri Red Jack

hőstetteit.

– Mama, ő Haverhill – emlékeztette Charles a ladyt.

– Ó, igen... majd megmagyarázzuk, ha kérdezik... Bár én sem

értem.

Jack feküdt, feje néha a kocsi ajtajának verődött, és arra gondolt,

bárcsak Kitty Gordon lenne mellette.

Kitty keveset aludt, s ennek megfelelően érezte magát. Amikor

lejött a szobájából, nagynénjét és Rolandot már ott találta a

reggelinél. Az ajtóból hallotta Roland meséjét Lady Sturbridge-ről.

– A csudába is! Mintha nem Kitty rabolta volna el az ezredest, ha

tudott róla, hogy ő az, ha nem. Mi tartozunk felelősséggel érte, hogy

felgyógyuljon.

Megpillantotta Kittyt a lépcsőn.

– Drágám, hogy micsoda történetet mesélt nekem Roland!

– Igen? Csupa fül vagyok, Rollo.

– Szerencsétlen gyermekem, hiábavaló volt minden – válaszolt

Roland helyett Isabella. – Jessica Haverhillje hallott.

– Ó, nem. Biztosan nem – színészkedett Kitty. – Úgy értem,

hogy...

– Ez a Haverhill nem az a Haverhill, drágám. Egyébként

amennyire tudom, szerencsére túl fogja élni. Tudom, hogy hihetetlen,

de elraboltad Red Jack Rayne-t.

– Nem Haverhill? – hitetlenkedett Kitty. – De, hát... nem, ez

lehetetlen,...

– De igen. Red Jack Rayne az és Sussexben van.

Közelebb hajolt unokahúgához: – Nem nézel ki valami jól,

kedvesem. Nem aludtál jól?

– Fáj a fejem – hazudta Kitty.

– Ó, már megint? Attól tartok, konzultálnunk kell Crawford

doktorral, ha ezek a fejfájások ilyen gyakoriak nálad. Jaj, hol is

tartottam? Ja, igen. Rollo megállt a háznál ma reggel, és ő vette

észre, hogy ez a Haverhill nem az, akire mi gondoltunk.

– Red Jack Rayne! Több győztes csatának a hőse, mint amennyit

az ujjaimon meg tudok számolni.

– Valóban belevaló fickó, úgy hallottam – lelkendezett Isabella

is. – Bárcsak idehoztad volna rögtön. Milyen önző dolog Lady

Sturbridge-tól, hogy nem engedte hozzánk! Mintha mi nem tennénk

meg mindent! De drágám, úgy látom, hogy téged nem lep meg ez az

egész.

– Mert nem tudja, ki az a Red Jack Rayne, állítom – mondta

Roland.

– Ahogy kiveszem a szavaidból, valószínűleg katona.

– Katona! Édes kislányom! Többszörösen kitüntetett hős.

Ezredes. Rollo azért utazott el Oxfordból, hogy láthassa.

– Mi van egy ezredesen olyan érdekes?

– Ö nem egyszerűen ezredes. Nemzeti hős! Nemzeti hős!

– Ő is csak ember, nem? – kérdezte Kitty látszólag egykedvűen.

– Ó, nem érdemes vele vitatkozni, mama. Úgysem érti ezeket a

dolgokat.

– De remélem, azért nem sérti meg az ezredest. Talán majd

Jessica...

– Ugyan, mama! Nem veszítheti el a fejét csak azért, mert

Haverhill halott. Ő a nagybátyjának volt a felesége...

– Félreértesz engem, Roland Merriman. Én csak arra gondoltam,

hogy talán az ő figyelmét is felkelti...

– Soha! Jessica nem az ő esete. Százszor inkább el tudom

képzelni, hogy Kitty iránt érdeklődjék.

– Remélem, nem lesz igazad. Kitty Lord Sturbridge

menyasszonya. És nem tudnám az ezredesről elképzelni, hogy

szemet vessen más menyasszonyára. És azt sem tudom elképzelni,

hogy Kitty lenne az esete. Valóban olyan jóképű, mint amilyennek

mondják? – fordult Isabella Kittyhez. A férfiaktól hiába kérdezem,

úgysem tudják megállapítani.

– Vörös hajú – válaszolta szárazon Kitty. – Azt hiszem, ezért

hívják Red Jacknek.

– De mégis, hogy néz ki? – erősködött a nagynénje.

Kitty félt, hogyha leírja Jacket, kiderülnek az érzelmei. Úgyhogy

újra csak kitért a válasz elől.

– Nem nagyon néztem meg. Sötét volt, mikor elraboltam.

– Kitty Gordon! Neked mindig mindenről és mindenkiről

megvolt a véleményed. Egyáltalán nem emlékszel semmire?

– Mogyoróbarna szemei vannak.

– Mogyoróbarna szemei. Magas? Kövér vagy sovány? Esetleg

bajusz?

– Jaj, mama! A rendőrségen nem kérnek ilyen pontos

személyleírást. Egyébként meglehetősen magas, egyáltalán nem

kövér, és a nők általában vonzónak és jó megjelenésűnek tartják.

Hagyd már azt a szegény lányt békén! Bizonyára megviselték az

események. És ha most megbocsátasz, kilovagolok Blackstone-ba.

– Szeretnék veled menni, Rollo.

– De hát nem vagy útra kész, Kitty.

– És még nem is reggeliztél – tiltakozott a nagynénje is.

– Nem vagyok éhes.

– Azért fáj olyan gyakran a fejed. Mert nem eszel.

– Jó, nem bánom, gyere. De igyekezz, nem vagyok hajlandó

várni semmiféle nőszemélyre.

Anyja rosszallására odasúgta: – Sturbridge-ot akarja látni. Nem

érted?

Ebben a pillanatban Jessica lépett be az ebédlőbe. A fejét

tapogatva leült:

– Uramisten, ez nem is az én fejem.

– Soha nem mondtad, hogy téged is gyötör a fejfájás. Legjobb

lenne, ha visszamennél aludni.

– Nem tudok aludni – nyögte Jessica, eltitkolva, hogy ő maga

hagyta meg a szobalánynak, hogy ébressze korán.

– Nem fogod elhinni, drágám, amit mondok, de Haverhill...

halott.

– Halott??... De ott volt a...

– A mindenit, Jess, figyelj arra, amit csinálsz! – ordított rá

Roland. – Kiöntöd azt az átkozott teát a térítőre.

– A báró nem okoz neked több gondot, Jessica – folytatta

Isabella.

– Istenem, tudtam, hogy egyszer...

– Borzasztó furcsa, de Haverhill nem a mi Haverhillünk, hanem

valaki, akit Red Jacknek hívnak – magyarázta Kitty.

– Ó, igen.

– Nem fogod fel, drágám? – türelmetlenkedett Isabella.

– Fáj a feje, mama, és időbe is telik, mire megérti a helyzetet.

Kitty azonban pontosan tudta, hogy Jessica az éjjel elfogyasztott

konyaktól másnapos. Mint ahogyan neki is megártott.

– Rollo és én Blackstone-ba megyünk. Máskülönben tennék

vizes ruhát a homlokodra.

– Szeretnék veletek menni.

– Semmi keresnivalód ott. Először lóháton akartam menni. Erre

Kitty kért, hogy vigyem magammal. Jó, megyek kocsival. A kocsi

azonban, mint tudod, kétüléses. Nem fogok beállítani két

nőszeméllyel. Pláne, ha az egyik a hátsó lépcsőn lóg. Nem én!

– De igen! És ha elfuvaroztad őket, visszajössz értem. Lady

Sturbridge-nak bizonyára szüksége van segítségre.

– Mama! Az már valóságos megszállás lenge.

– Nem tűrök ellenvetést. Különben is, Kitty esküvőjét is meg kell

beszélnünk. Gyerünk lányok, hozzátok rendbe magatokat! Kitty már

készen van, Jessica te a kék muszlinruhádat vedd fel! Kitty egy kicsit

csipkedd meg az arcod, hogy pirosabb legyél.

Aztán újra a fiához fordult.

– Red Jacknek látnia kell Jessicát.

– Mondtam már, hogy nem az ő esete.

– Majd meglátjuk. Az biztos, hogy Lady Sturbridge teljesen ki

akarja sajátítatni az ezredest. Mivel gróflány, azt hiszi, neki mindent

szabad. Pedig nincs túl sok büszkélkednivalója. Ha nem ment volna

hozzá Charles apjához, a kedves papa már az adósok börtönében

fejezi be. Na, mindegy. Most már nincs mit tenni. De miért nem

hozta Kitty rögtön ide az ezredest?

– Lady Sturbridge.

– Ó, Kitty drágám, ne legyen ilyen szertartásos! Ha nem tudja azt

mondani nekem, hogy mama, akkor Louise-nak kell szólítania.

A lány kezét hideg kezébe fogta.

– Őszintén remélem, nem neheztel rám túlságosan a tegnap

történtekért. Belátom, nem volt igazam. Túllőttem a célon. Hiszen mi

mind a ketten szeretjük Charlest. Nem igaz? Jöjjön, kössünk békét!

– Ó, Kitty nem szokta nyalogatni a sebeit – vágta rá unokanővére

helyett Jessica. – És igaz is, hogy van Rayne ezredes?

– Félek, nem túl jól. Crawford doktort nem tudtuk utolérni; Ellis

doktor látta el a sebet, és azt hiszem, ő nem túl jó orvos.

– Mégis mit mondott? Legalább átkötözte?

– Igen. Azt mondta, ha nem hoztuk volna ide, nem élte volna túl.

De hát én nem vagyok orvos. Uramisten, szinte egész éjjel fent

voltunk. Nem élek a fáradtságtól.

– De mit mondott Ellis? – dühöngött Kitty, hogy Lady

Sturbridge-nak most is a saját fáradtsága a legfontosabb.

– Ha semmi nem jön közbe, túléli. Az lenne a legnagyobb baj, ha

a seb elgennyesedne.

– Az nem lehet! – tiltakozott Roland. – Red Jack Rayne megjárta

a háborút, több csatát nyert és élve hazajött. Nem halhat meg ágyban,

párnák között!

– Mit gondol, kedvesem, nem kellene értesítenünk az újságokat

arról, hogy az ezredes itt van? – fordult Lady Sturbridge Kittyhez. –

Szeretném, ha Mrs. Peavley és Mrs. Shoreham is tudná.

– Miért? Ők ismerik Red Jacket?

– Természetesen nem ismerik, drágám. De ők sokkal kevésbé

jelentős ismerőseikkel kürtölték tele az újságokat.

– Ez nem más, mint feltűnési viszketegség – vágta rá Kitty

nyersen.

– Biztosíthatom, hogy nem! Csak nem gondolja, Kitty kedves,

hogy felveszem a harcot ilyen...

– Természetesen, nem – védte meg őt Jess. Semmi rosszat nem

látok abban, ha értesítünk néhány embert arról, hogy Rayne itt van.

Persze csak olyanokat, akik valóban aggódnak érte.

– Köszönöm, drágám!

– Ó, milyen kedves vendégek! – lépett be Lord Sturbridge a

szalonba.

– Látogatóba jöttek az ezredeshez. Csókold meg a

menyasszonyodat, Charles.

– Ó, igen, bocsánat.

Lágyan megérintette Kitty arcát.

– És majd elfelejtettem, Haverhill érdeklődött ön felől.

– Haverhill? Kitty felől? De hiszen nem is ismeri! – ámuldozott a

grófnő.

– Látta tegnap este, és kérdezte, nem beszélhetne-e azzal a csinos

kislánnyal ma is.

– Akkor félreértetted őt. Bizonyára Jessicára gondolt.

– Nem. Határozottan azt mondta, hogy Gordon kisasszony.

– Ó, boldogan megnézem, hogy érzi magát – vágta rá Kitty.

– Felkísérlek. Én is beszélnék vele. Millió kérdés van, amit meg

kell tárgyalnunk.

– Nem hinném, hogy ez az alkalmas pillanat, Rollo. És

egyébként is, elfelejtetted a mamát. Vár rád, hogy idehozd.

– Mrs. Merriman? – kérdezte erőltetett mosollyal Lady

Sturbridge.

– Igen. Úgy gondolja, talán segíthetne önnek.

– Ugyan! Miben tudna nekem segíteni. Nem hiszem, hogy lenne

valami, amit ő tud, és én nem! És egyáltalán... Persze, azért szívesen

látom – tette hozzá kényszeredett mosollyal.

– Felkísérem hozzá Kitty, jöjjön. Miss Merriman?

– Nem. Én inkább itt maradok Lady Sturbridge-dzsel.

– Azt mondtad, látni akarod Haverhillt! – erősködött Roland.

– Nem, félreértetted. Azt mondtam, szeretném meglátogatni

Lady Sturbridge-ot.

– Olyan borzasztó lesz nekem itt hagyni ezt a házat. Annyira

szerettem itt, Miss Merriman – suttogta a hölgy elfúló hangon,

amikor mindenki elhagyta a szalont.

– Drága Lady Sturbridge, nem szabad ilyesmire gondolnia sem.

Nem hiszem, hogy Kitty ilyesmit kívánna. Az ő nevében is kérem,

hogy maradjon. Ön nélkül ez már nem is lenne Blackstone Hall.

Az idős hölgy egy pillanatra Jessicára nézett, s mindkettőjük

szeme könnyben úszott.

– Drága, drága gyermekem.

Jessica keze után nyúlt.

– Minden megvan magában, amit egy anya csak kívánhat... a

fiának is.

Odafönt Kitty óvatosan nyitott be a szobába. A báró megannyi

párnán feküdt az ágyon. A szeme csukva. A vér átütött a pizsamáján.

Ahogy Kitty közelített hozzá, felnézett.

– Maga szerencsétlen – mormogta.

– Annyira sajnálom – suttogta Kitty.

– Nem hiszem, hogy ilyen könnyen feladta.

– Mit? – csodálkozott a lány.

– Haza akart vinni magával. Oda, ahol ön lakik.

Körülnézett, de Charles már elhagyta a szobát.

– Az az asszony egész éjjel itt ült, fogta a kezem, és csak arról az

átkozott fogadásról tudott beszélni, amit a tiszteletemre akar adni.

– Ó, istenem! De meg kell értenie Lady Sturbridge-ot. El van

ragadtatva öntől. Hiszen ön nemzeti hős.

– Sebesült vagyok.

– Meg fogja várni, amíg felépül. És akkor is csak egy kis

társaságot akar összehívni. De tudja-e, hogy nagy szerencséje van?

Nincsenek lányok a házban. Egyébként nem úszta volna meg, hogy

be ne fogják vőlegénynek. Biztosíthatom.

– Miss Gordon. Sebesült vagyok. De bolond nem. Nem olyan

könnyű engem befogni.

– Most, hogy az idősebb Lord Haverhill meghalt, Bella néném az

ön karjaiba akarja vetni Jessicát.

Közelebb húzta a székét.

– Borzasztó lehet, hogy minden lányos anya önre akarja kivetni a

hálóját.

– Az. Borzasztó.

– Majd hozzászokik. Kicsit bele fog fáradni, hogy túletetik.

– Az ördög vigye el! Máris fáradt vagyok az egésztől.

Majd kis mosollyal:

– De ön igencsak közömbösnek tűnik a feltételezett vonzerőm

iránt.

Kitty egy pillanatra a szemébe nézett, aztán egykedvűen ezt

válaszolta:

– Végül is ott van Sturbridge. Nem igaz? És meg kell mondjam,

nem a legjobb oldaláról láttam magát eddig.

Gyönyörű kék szeme most hosszú-hosszú pillanatokig nézte a

bárót, felfogva az ő szemének sugarait. Fölé hajolt.

– Ha más körülmények között találkozunk, hősnek láthatnám. Ha

Rolandnak hinni lehet, ön több csatát nyert, mint amennyit az ujjain

meg tud számolni.

– Túloz, Miss Gordon. Nem beszélve arról, ami megtörtént,

megtörtént.

– Az ön helyzetében kellemetlen lehet az, hogy elrabolják.

Belátom.

– Nagyon méltányos. Köszönöm.

– Ne gúnyolódjék, kérem.

– Eszemben sincs. Mondja, soha nem gondolt még arra, miért

mentem magával?

– A pisztoly miatt.

– Kíváncsiságból, Miss Gordon. Hiba volt. Ki kellett volna

csavarnom a kezéből a fegyvert, és kényszerítenem, hogy mondja el

a történetet. A kíváncsiságom majdnem megölt.

Feljebb akarta magát húzni a párnákon, de visszaesett. Kitty

megpróbált segíteni. Térdét az ágynak támasztotta, úgy húzta. De

nem bírta él. Mintha korábban nem lett volna ennyire nehéz.

Tehetetlen volt, mint egy halott test. Erőlködésében Kitty majdnem

átesett rajta. Végül feladta.

– Úgy látom, rosszul érzi magát, uram, s nem hiszem, hogy

társaságra lenne szüksége. Visszajövök, ha majd jobban lesz.

– Üljön le, Miss Gordon.

– De igazán nincs abban az...

– Ne éljen a fellegekben! Hallgassa meg, mit mondok majd a

rendőrbiztosnak.

– A rendőrbiztosnak? De...

– A rendőrbiztosnak – ismételte Jack. Itt bűntényt követtek el,

drágám. Vagy azt gondolta, hogy Angliában megtorlás nélkül marad,

ha valakit lelőnek? Ez nem Amerika, kedvesem.

Kitty még közelebb húzta széket, és kétségbeesetten nézett a

báró szemébe.

– Persze nehéz lesz megmagyarázni, hogy az út szélén fekve,

ahol ugye Charles „rám talált”, hogyan lehettem már bekötözve.

Kevés olyan útonálló van, aki be is kötözi azt, akire rálőtt.

Látta, hogy Kitty elsápad. Gyorsan hozzátette:

– Nem mintha bárkinek is el akarnám mondani, mi történt. Ne

féljen. Engem néznének a legnagyobb bolondnak.

– Nem – válaszolt halkan. – A legnagyobb bolond én vagyok,

hogy ekkorát tévedtem. Az én hibám volt.

– Azt hiszem, meg tudok önnek bocsátani. De ha azt hiszi, azért

hagytam elraboltatni magam, hogy ennek az unalmas nőszemélynek

a társaságát élvezzem, akkor téved. A hallgatásom ára, Miss Gordon

– az ön társasága. Ön legalább szórakoztató.

– Nem tudok állandóan ide szaladgálni, uram. Lady Sturbridge

nem kedvel engem.

– Majd megoldja valahogy, amilyen leleményes. Ha akarja. És

Sturbridge nem lesz féltékeny.

– Nem az a fajta. Annál megfontoltabb, okosabb, türelmesebb.

Nagyon jól kiegészítjük egymást.

– Szerintem viszont egyáltalán nem illenek össze.

Kitty nem akart flörtölni Haverhill-lel.

– Charles és én nagyon is jól összeillünk; rengeteg közös

gondolatunk van – zárta le a vitát.

– Kitty drágám, nem szabad kifárasztanod az ezredest – hallotta

Lady Sturbridge-ot. Ó, és te is milyen kimerült vagy. Kímélned

kellene magad.

– Vigyáznunk kell rá – fordult az ezredeshez. – Az ilyen

törékeny nők nem rendelkeznek valami nagy ellenálló képességgel.

És vegyél kalapot, ha kimész, drágám. Máris látok egy szeplőt az

orrodon. Charles nem szereti a szeplőket.

Kitty elfintorodott, de ezt csak a báró láthatta.

– Majd újra eljövök, uram. Most ha megbocsát, Lady Sturbridge

gondjaira bízom.

– Charles a kertben van, Miss Merrimannel, drágám.

Meghagytam neki, hogy mutassa meg a legújabb rózsakertemet.

Milyen édes kislány ez a Jessica! Büszke lehet rá a mamája.

– Nos, uram, el kell búcsúznom – nézett Kitty jelentőségteljesen

a báró szemébe.

A lépcsőn lefelé még hallotta Charles anyjának a hangját.

– Hiába próbáltuk visszatartani, mindenképpen látni akarta önt.

A világért sem mondanék rosszat Charles menyasszonyára, de ha

nem kívánja látni, csak Charlesnak kell szólnia. Számunkra minden

kérése megtisztelő parancs.

– Miss Gordon a legelragadóbb lány, akit valaha láttam, Lady

Sturbridge.

– Lány? Ezt éppen már nem lehet rá mondani – tiltakozott a

hölgy. Ha egy kicsit fiatalabb lenne! De sajnos, nem írhatom elő a

fiamnak, kit vegyen el feleségül – jelentette ki elgondolkodva,

sejtetve a báróval, hogy a jövendőbeli menye nem álmai vágya.

– És a modora... kissé szabados. Biztosan azért, mert

Amerikában nevelkedett.

– Én üdítőnek és szórakoztatónak találom a modorát. És a

nézeteiben sem látok semmi kivetnivalót – jelentette ki határozottan

Haverhill.

– Ó, igen... – zavarodott bele mondandójába a grófnő. – Nincs is

vele semmi baj. De ha legalább egy kicsit magasabb lenne. Tudja, a

leendő gyermekek miatt.

– Kár lenne, ha magasabb lenne. Valami különleges báj van a

törékeny alkatában – válaszolta a báró.

– Nos, igen... meglehetősen – helyeselt a lady. – De ha csak egy

kicsit fehérebb lenne a bőre. Ha az arca lebarnul, majdnem olyan,

mint az indiánoké. Tudja...

– Az egészség jele, ha valakit fog a nap. Vonzó lehet a

kisasszony napsütötten. Igazán szerencsés a fia, asszonyom. Irigylem

őt.

Lady Sturbridge arca elfehéredett, hosszú ideig nem tudott mit

válaszolni. Majd zavartan, arcára mosolyt erőltetve szólalt meg:

– Természetesen Kitty mindennap meglátogathatja önt. Miután

meggyőződtem róla, hogy nem zavarja önt a társasága, és...

– Egyáltalán nem. Sőt!

– Tényleg szórakoztató és okos lány – fordított hátat Lady

Sturbridge az eddigi mondatainak. – Charles biztosan megérti majd,

hogy a menyasszonya ennyit törődik önnel. Amin ön keresztülment...

– Hálás leszek, ha láthatom a kisasszonyt.

– Igen... természetesen... – dadogta a grófnő – És Miss Merriman

is vele jöhet, ha...

– Nem szeretném fárasztani Miss Merrimant.

– Rendben van. Most pihennie kell. Gondoskodom róla, hogy

Charles inasa megborotválja, és kicsit rendbe hozza a ruházatát.

– Köszönöm. És szeretnék levelet írni Haverhillbe. Otthon már

bizonyára keresnek.

Lady Sturbridge elköszönt. Haverhill pedig azon gondolkodott,

hogy mentse meg Sturbridge karmaiból Kitty Gordont. És minél

többet gondolt erre a tervre, annál jobban szerette volna végrehajtani.

Nem! Kitty Gordon nem lehet azé a férfié. A bájára gondolt, a

nőiességére, a törékeny alkatára s a vele párosult férfias bátorságára,

melyet a rablás során tanúsított, illetve arra a gyöngédségre, amellyel

ápolta őt. A szíve különös melegséggel telt meg. Sajnálta, hogy nem

mutatkozhat előnyö-sebb oldaláról a lány előtt. Tehetetlenül kell

feküdnie az ágyban, neki, aki számtalan csatát karcolás nélkül úszott

meg.

Gondolatait Roland zavarta meg, aki napok óta arról ábrándozott,

hogy megoszthatja a híres Red Jack Rayne-nel a háborúról, a

csatákról, a politikáról alkotott véleményét.

Wellingtonról beszéltek, Napóleonról, a Waterlooi csatáról.

Országokról, harcmezőkről, amelyeket Red Jack végigjárt. – Bárcsak

ott lehettem volna! – ábrándozott Roland. – Bárcsak közelről

láthattam volna a győzelmet. Átélhettem volna a dicsőséget.

– Dicsőség... nem volt ott semmi dicsőség. Amerre néztem, füst

volt és tűz. A sebesült és haldokló bajtársaim segélykérő sikolya. Az

állatok, a lovak könyörgő szeme a haláltusában. Vér és mocsok.

Maga a pokol... Pokol, semmi más.

– De győztünk! – lelkesedett Roland büszkén.

– Győztünk. Szerencsére győztünk. De soha ne mondja e

győzelmet dicsőségesnek. Mert nem volt az. Rémálmaiban még most

is látom az elesettek arcát. A levágott kezüket, a leszakadt lábukat.

Hallom a nyögéseiket, és érzem a bűzüket, ahogyan a szó szoros

értelmében elrohadtak a harcmezőn. Látom a családjaikat, a

gyerekeket, ahogy kétségbeesetten sírnak az apjuk után. A

feleségeket, akikre támasz nélkül vár a bizonytalan jövő. Az anyákat,

akik tíz körmükkel ásnák ki fiaikat a vérrel szennyezett földből.

Nem! Ne beszéljen nekem többet háborúról! Mindent el akarok

felejteni! Láttam a barátaimat elesni. Számtalanszor vittem haldoklót

a hátvonalba. Nem felejtem el az arcukon ülő utolsó mosolyt. Nem

gondoltak a hátrahagyottakra. Csak arra gondoltak, hogy dicsőségben

halnak meg.

– Uram, mindent olvastam önről. Minden szót, minden mondatot

faltam, amit az újságok írtak.

– Az újságok, a leírt szavak nem tudják visszaadni a borzalmat.

Ha az újságolvasók csak egyszer is szembetalálkoztak volna azzal a

borzalommal, tüntettek volna a háború ellen.

– De ön megsebesült, olvastam, hogy megsebesült, és harcolt

tovább. Ki is tüntették. A legmagasabb érdemrendet kapta, amit

valaha is...

– Kitüntetést kapni a túlélésért, amikor annyian meghaltak...

Nevetséges.

A báró lehunyta a szemét. – Fáradt vagyok, fiatalember.

Bocsásson meg. Talán majd máskor. Most nem akarok többet

beszélni. Majd máskor...

– Kifárasztottad – dorgálta Kitty az unokaöccsét. – Pedig

megígérted, hogy tudni fogod, hol a határ.

– Hallottad? Azt mondta, visszajöhetek máskor! – ujjongott

Roland. – Azt mondta, visszajöhetek.

– Hallottam. És most menj,

– Bocsásson meg, uram. Roland mindig katona szeretett volna

lenni, és ön a példaképe.

– Tudom – nyújtotta kezét Jack Kitty felé. – Üljön le egy kicsit.

Ne kelljen elalvás előtt egyedül megküzdenem a démonokkal. Kitty másodszor hallotta a férfit démonokról beszélni.

– Azt hiszem, túl fáradt, Haverhill – mondta Kitty gyöngéden, és

megszorította a férfi kezét.

– Voltam már rosszabb helyzetben is.

– Bűnösnek érzi magát, mert a bajtársai meghaltak, és ön nem.

Pedig nem így kellene ezt felfognia. Bizonyára volt valami oka, hogy

életben maradt.

– Prédikálni akar, Miss Gordon? Mert ha igen, meg vagyok

nélküle is.

– Nem, egyáltalán nem. De hiszek benne, hogy azért él, mert a

Mindenhatónak tervei vannak önnel.

– Tervei! Szép kis terv! Ez is, ami most történt... És ha még több

ilyen következik... Felnevetett. A válla is beleremegett. – Inkább az

ördög művének látszik. Nem gondolja?... Red Jack Rayne, a sebesült.

Red Jack Rayne, a báró.

Aztán elhallgatott, és hosszasan meredt maga elé.

– Furcsa. Nem érzem magam bárónak. Nem érzem magam

hősnek. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen csecsemő.

– Napról napra jobban lesz. Higgye el! Majd legközelebb

felolvasok önnek.

– Mit?

– Bármit. Amit szeretne. Novellát vagy színdarabot...

– Shakespeare-szonetteket. Kitty kihúzta ujjait a keze alól.

– Próbáljon aludni.

– Eljön holnap?

– Eljövök mindennap, amíg jobban nem lesz.

– Az még hetekbe telik, Miss Gordon. Hetekbe.

Két hét múlva már látszott, hogy Red Jack sokkal hamarabb

visszanyeri erejét, mint ahogy bárki is gondolta volna. Pedig a ház

állandóan tele volt látogatókkal. Volt, aki napokat utazott azért, hogy

láthassa a hőst. Anyák hozták el eladó lányaikat, annak reményében,

hogy Rayne ezredes esetleg különös figyelmet szentel rájuk. De

Kitty, Rollo és Jessica mindennap meglátogatták Jacket.

Ő azonban csak Kittyt várta türelmetlenül. Kittyt, aki felolvasott

neki, aki nem terhelte fölösleges kérdésekkel, aki nem beszéltette a

háborúról, amit inkább elfelejteni szeretett volna. Aki türelemmel

volt iránta és ápolta. Kitty, aki minden elbeszélését szívesen

meghallgatta. Jack számára a jelenléte mindig üdítő volt. Olyan nő

volt, akinek megvan a saját véleménye, de nem akarja mindenáron

másokra erőltetni. Akinek megvan a magához való esze, de nem

kérkedik vele. Kellemes volt a társasága. Jack visszaemlékezett,

hogyan próbálta megmenteni az életét. És belátta, hogy most is

erején fölül küzd az egészségéért. Rájött, hogy jobban oda van érte,

mint gondolta. Hogy fülig szerelmes belé. De életében először

bizonytalan volt a dolgában. Először is ott van Sturbridge.

Másodszor, Kitty vissza akar menni Amerikába.

Órák teltek el, míg ezen gondolkodott, s közben talán el is

szundított kicsit. Jessica Merriman ült az ágyánál, némán,

hangtalanul.

– Úgy tűnik, Miss Merriman gondolatban egészen másutt jár.

– Ó, nem. Nem hiszem. Hol járnék?

– Ezt magának kell megmondania.

Jessica elvörösödött.

– Lényegtelen, uram. Az egész nem érdekes.

– Nem láttam az unokanővérét ma reggel. És a bátyját sem.

– Rollo bement a városba, hogy utánanézzen, megjavították-e

már a kocsinkat. Kitty beteglátogatóba ment Lord Sturbridge-dzsal és

az édesanyjával egy rokonukhoz.

– Akkor ma magunkra maradunk?

– Nem. Legalábbis remélem, hogy nem.... Ó, nem úgy értettem!

És egyébként is, itt van Mrs. Pennyman.

– Lehet, hogy nem úgy értette, de úgy gondolta. Mondja, miért

jön mindennap?

Jessica a cipője orrát nézegette, mint egy szégyenlős gyerek.

– Nem tudom.

– Az édesanyja küldi?

– Nos, ő nagyon örül neki, ha az ön társaságában vagyok, uram.

Idegesen matatott a szoknyáján.

– Végül is már nem vagyok Haverhill felesége.

– Nem. Már nem. De mi közöm nekem ehhez? Nemigen hiszem,

hogy el akarnánk egymást csábítani. Valami más oka lehet.

– Lady Sturbridge szeret engem – mondta naivan.

– Igen... és szeretné, ha Charles magát venné el. Úgy veszem

észre, az unokanővérét nemigen kedveli. Mondhatnám, ki nem

állhatja.

– Mert Kitty más. Nem felel meg az elvárásainak.... Ő amerikai.

Tulajdonképpen meg tudom érteni Lady Sturbridge-ot. Kitty nem

mindig tudja, hogyan kell viselkedni... Úgy értem,... most is mit

csinált!

– Mit csinált? – nézett rá ártatlan szemekkel Haverhill.

– Elrabolta önt, uram! Mindig a saját feje után megy. Nem

fogadja el a jó tanácsot. Azt hajtogatja, hogy ő huszonnégy éves, és

tudja, mit miért tesz. Huszonnégy éves, és még nincs férjnél!

Állítom, nem tudja, mi az élet! És nem is érdekli.

– De Charles menyasszonya.

– Igen. Lady Sturbridge nem örül ennek.

– Én nem Lady Sturbridge-ra gondoltam.... Hanem magára.

– Ó, én örülök. Igazán!... Úgy értem, hogy... Nos, talán a

jegyesség túl hosszú már közöttük.

– Beszélhetünk nyíltan, Miss Merriman? Én azt hiszem, hogy

Sturbridge-ot saját magának szeremé megszerezni.

– Uramisten, így gondolja? Ennyire látszik?

– Igen.

– Nos, Charles miattam kezdett hozzánk járni. De én nem voltam

szabad, ott volt Haverhill. Senki nem tudott róla, de én elmondtam

Sturbridge-nak. Kittyvel is beszélgettek néha, és a mama azt hitte,

miatta jár oda.

– És ön meghagyta ebben a tudatban.

– Igen.

– Miss Gordon minderről tudott, és hogy ön szabad legyen,

elrabolt engem.

– Ostoba lépés volt, de abban biztos vagyok, hogy jót akart

nekem. Ennek ellenére csak még rosszabb helyzetbe sodort

bennünket.

Jessica szemét ekkor már sűrű könnyfátyol borította.

– Nem érti? Amikor kiderült, hogy Kitty önnel töltötte az

éjszakát a klinikán, Charlesnak muszáj volt azonnal megkérnie a

kezét.

Keserves zokogásban tört ki.

– Azt hittük, ön az én férjem.... Kitty az egészet miattam tette. Én

nem hittem, hogy Haverhill beleegyezik a válásba. Úgy gondoltam,

Charlesnak meg kell kérnie Kittyt, hogy legyen a felesége. Százszor

inkább az övé legyen, mint bárki másé. Legalább néha láthatom...

Nem tudtam, hogy Haverhill halott!

– Ne keseredjen el. Még visszavonhatja az ajánlatát.

– Charles Trevor úriember! Soha nem vonná vissza az adott

szavát – zokogta Jessica. – Én vagyok a világ legszerencsétlenebb

asszonya.

– Akkor talán Miss Gordon...

– Nem teheti! Az egész szomszédság tudja. Nem lenne rá

magyarázat... nem lenne rá bocsánat. Nem, nem hiszem, hogy

megtenné.

Haverhill kivette a kezéből a zsebkendőt, és letörölte az arcán

legördülő könnyeket. Ebben a pillanatban lépett a szobába Mrs.

Pennyman.

– Ó, micsoda meglepetés! Két szerelmespár is van Blackstone

Hallban! A drága Louise is hogy fog örülni! – csicseregte. Épp most

tértek vissza, máris megyek, és elmondom neki az örömhírt. Jessica,

drágám, milyen szerencsés! Egy ilyen csinos, híres ember!...

– Mrs. Pennyman, biztosíthatom, hogy téved! Én...

A mondat végét nem mondhatta el. Mrs. Pennyman kifordult az

ajtón, és lelkendezve mesélte Lady Sturbridge-nak:

– Louise! Képzelje! Lord Haverhill megkérte Jessica kezét!

– Micsoda? Dehogyis! Egyáltalán nem erről van szó! –

kapkodott levegő után Jessica.

– Pedig így kell lennie, mert félreérthetetlen helyzetben találtam

őket – tudálékoskodott Mrs. Pennyman.

– Mi az ördögöt csinált Jess-szel? – rontott a szobába Lord

Sturbridge.

– Letöröltem a könnyeit – mondta nyugodtan Haverhill.

– Mit tett magával, hogy sírnia kellett? Esküszöm isten és ember

előtt, megfizet érte!

– Ó, Charles!... – tört ki újabb zokogásban Jessica. –

Megkérdezte... megkérte... Nem tudta befejezni a mondatot. – Ördög és pokol! Ha azt hiszi, hogy...

– Fogja be a száját! Még egy szó, és keresztüllövöm a másik

vállát is, Haverhill! És nem érdekel, hogy maga a Red Jack Rayne!

Tőlem lehet akár Wellington is, személyesen.

A kiabálásra már Kitty is beszaladt a szobába. Arca elfehéredett,

és nem tudta a szemét levenni Jackről.

– Nem tudom elhinni. Egy szót sem hiszek az egészből! Jess...

– Remélem, nem hazudtolsz meg, Kitty Gordon! Az unokahúgod

vagyok.

Lady Sturbridge tanácstalanul nézett egyikről a másikra.

– Végül is mit látott, Mrs. Pennyman?

– A báró szorosan a karjaiban tartotta Miss Merrimant.

Váratlanul léptem a szobába.

– Mindkét karomban? – kérdezte Jack. Az egyiket meg sem

tudom mozdítani.

– Uram! – vezényelte Sturbridge. – Elvárom, hogy tegye a

kötelességét. Az újságokban is közzétesszük az eljegyzésüket.

– Ó, Charles, nem!

– A mindenségit! Nem úszhatja meg szárazon, Miss Merriman.

Nem, amíg élek! És ha nem tudná, mi a kötelessége, majd én eszébe

juttatom.

– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, Charles – vette át a szót a

grófnő. – Úgy gondolom, báró Haverhill tudja a kötelességét. Igaz,

uram?

– Nem! Eszem ágában sincs elvenni Miss Merrimant.

Biztosíthatom önöket – válaszolta Jack hűvösen.

– Miss Merriman, mondja meg őszintén, hírbe hozta önt

Haverhill, vagy nem? Tett valamit, ami a jó hírére nézve a

későbbiekben káros lehet?

– Ez borzasztó! Az egész történet hihetetlen! Jessica, mondd meg

nekik az igazat! – fulladozott Kitty.

Jessica most már hogy hazudott Charlesnak, nem akarta

elveszíteni a hitelét. Nem tudott Jack szemébe nézni, ahogy

kimondta:

– Igen.

– Nem tűröm, hogy a házamban bárki jó hírén csorbát ejtsenek –

zárta le a történteket Charles.

– Mi van itt? Megmagyarázná valaki, mi ez a síri csönd a

házban? – sétált be Roland Merriman. – Hiába csöngettem, senki

nem nyitott ajtót. Később rájöttem, hogy az egész személyzet a

kulcslyukon lóg. Végignézett a társaságon. – Uhhhhhh!...... Miből

maradtam ki?

– Képzelje, Mr. Merriman, az ezredes megkérte a húga kezét!

Roland felhagyott a cinikus hanggal. Nem jutott levegőhöz.

– Nem mondja komolyan, Mrs. Pennyman! Nem lehet igaz! Red

Jack Rayne és a húgom! Üdvözlöm a családban, uram!

– Merriman, biztosíthatom, hogy semmi olyasmiről nincs szó,

amit...

Nem fejezhette be, mert Charles vállon ütötte.

Természetesen a sebesült oldalán. Percekig nem kapott levegőt a

fájdalomtól.

– Milyen okos, hogy a fájós oldalamat üti – nyögte ki, és

utálattal nézett Sturbridge szemébe,

– Bocsánat. A másikat akartam.

– Megmagyarázná valaki, hogy végül is mi történik itt? –

kérdezte Roland, miután észrevette, hogy nem szabályos

leánykérésről van szó. – Lady Sturbridge, talán ön... – Nos, úgy tűnik, Haverhill visszaélt Jessica jóhiszeműségével,

és elhitette vele, hogy megkéri a kezét. Charles most azt követeli,

hogy tartsa a szavát.

– Szégyelld magad! A legnagyobb szegénységi bizonyítvány

tőled, hogy ilyesmit csikartál ki, Jess – mondta Kitty csöndesen. –

Most már két Haverhillt csaltál tőrbe az oktalanságoddal.

– Kitty! Szó sincs ilyesmiről. Honnan tudod? Itt sem voltál.

– Beszélhetnék négyszemközti Miss Merrimannel? – kérdezte

Jack.

– Én... inkább nem – súgta Jessica elvörösödve.

– Ugyan már! – kiáltotta Roland lelkesedésében. – Ha egyszer

úgyis a felesége leszel, nyugodtan beszélgethetsz vele kettesben

akárhol. Ezredes úr, hiszen már tegnap is fel tudott kelni az ágyból.

Menjen le Jess-szel a kertbe! Ma nem esik, önnek is jót tesz a friss

levegő.

– Jessica Merriman, csalódtam benned – mondta Kitty, és nem

tudta titkolni érzelmeit.

A kertben Jessica el akart szaladni, de Jacknek volt annyi ereje,

hogy utánakapjon.

– Tudja, én más vagyok, mint a nagybátyám. Ha megnősülök,

gyerekeket is szeretnék. A házasság – hűség. Nincs Sturbridge, és

nincs más sem. Csak én vagyok. Csak mi vagyunk egymásnak. És ha

hazudik, megérzem. És megtorlom. Ért engem?

Szorosan fogta a lány csuklóját, és egyre közelebb húzta

magához. Végül a fejük is összeért. Jessica tiltakozott, de Jack

erőszakkal megcsókolta.

– Ez az, amit akar? Olyan emberrel élni, akit nem bír elviselni?

– Bocsásson meg... én nem akartam, de... Charles azt hitte volna,

hogy hazug vagyok. Hallotta, mit mondott Mrs. Pennyman?

– Az egy átkozott, rosszindulatú, bolond nőszemély!

– Ha megmondom az igazat, többé nem állok meg Charles előtt.

Soha többé nem láthatom. – Csak semmi pánik, Misş Merriman, ha megkérhetem. Túl

fáradt vagyok már az egészhez. Attól tartok, meg kell mondania az

igazat. Én nem vagyok az a fajta, aki tévedésből nősül.

– Rollo már biztosan hazarohant, hogy elmondja a történteket a

mamának. Ha kiderül, hogy az egész nem igaz, sem Kitty, sem én

nem jöhetünk ide többé, ebben biztos vagyok. Haverhill beletúrt a hajába, és a megoldáson töprengett. – Maga nagyon szereti Charles Trevort, ugye?

– Igen.

– Akkor mi az ördögért nem mondja meg neki? Mit akarnak?

Mire várnak?

– De hát ő Kitty jegyese! Ó, istenem, én vagyok a

legszerencsétlenebb nő a földön!

– Ezt már mondta egyszer. Vigyázzon, ismétlésekbe

bocsátkozik! Charles is szereti magát?

– Igen.

– Akkor nem értem, miért nem tisztázhatja vele, hogy mi történt?

– Maga nem ért semmit! – sírta el magát Jessica. – Ha bevallom,

hogy hazudtam, hogy csak belementem a játékba, hogy egyáltalán

nem úgy volt, ahogy Mrs. Pennyman látta, és én mégis azt mondtam,

az életben nem áll velem szóba többet. Elvesztem a hitelem.

– Miért ment bele a játékba?

– Nem tudom.

– Nem mondhatnám, hogy túl határozott egyéniség. De tudja, az

életben soha nem lehet tudni, hogy mi mire jó. Az embernek a

váratlan fordulatokra is fel kell készülnie. Soha nem lehetünk

biztosak benne, hogy egy-egy cselekedetünk a későbbiekben nem

válik-e hasznunkra. Vagy akár kárunkra is.

Észrevette, hogy a falnak prédikál. Alig tudta utolérni Jessicát a

háznál. – Charles – lihegte a lány —, meg kell mondanom önnek, hogy...

Az arca fehér volt, pedig rohant. Alig kapott levegőt.

– Charles! Kívánjon nekünk boldogságot! – fejezte be Jack

helyette.

– Gratulálok!

– Uramisten! Ez hihetetlen! – ujjongott Roland, aki mégsem

szaladt rögtön haza. – A húgom és Red Jack!

– Nos, remélem, mindenki tudja, mit csinál – mondta a grófnő,

és valami mosolyfélét próbált magára erőltetni.

Jessica ezzel teljesen áthúzta titkolt számítását.

– Csodálatos! Két esküvő egyszerre! – visongott Mrs. Pennyman.

– Elragadó, ugye? Aztán látta, hogy a többiek lelkesedése nem ér fel

az övével. Nem éltette ugyan, hogy miért, de a mosoly lassan

lefagyott az ő arcáról is. Eközben Jack látta, hogy Kitty Gordon

elhagyja a házat.

– Bocsássanak meg. Mindjárt jövök – vetette feléjük, és rossz

lábával, őrjítő fájdalmával nekiiramodott, amennyire csak tőle tellett.

Pedig alig állt a lábán.

– Siet valahova, Miss Gordon?

– Haza.

– Megkérdezhetem, miért?

Kitty hirtelen hátrafordult, hogy szembenézzen vele.

– Ön bolond, hogy hagyta magát így befogni. Átkozott bolond!

– Úrnak születtem.

– Uhhhhhh! Elegem van abból, hogy a jó modorra hivatkozva

mindenki kedve ellenére cselekszik. Anglia a bolondok országa. Az

átkozott bolondoké! Itt az emberek olyan helyzetekbe kényszerítik

magukat, amit sem testük, sem lelkük nem kíván. És ilyenkor azt

hiszik, hogy nagylelkűek voltak, s úgy képzelik, hogy valami nagyon

megtisztelő feladatot hajtottak végre. Micsoda borzalom!

Visszamegyek Amerikába. Dél-Carolinába, hogy pontos legyek.

– De remélhetőleg nem gyalog – gúnyolódott Jack, miközben a

szeme szikrát szórt a fájdalomtól, annyira fájt a régi sebesülése.

– Nem tudok így sietni. Miss Gordon! Várjon!

Kitty dühös volt. Olyan dühös, amilyen talán még életében soha.

Élvezte, hogy Haverhill szenved, és meggyorsította lépteit. A

bocsánatkérését akarta hallani. Azt, hogy tévedett, hogy az egész

lánykérés csak rossz álom volt csupán. Aztán lelassította lépteit és

hátranézett. Hirtelen megijedt. Egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi

összeesik és meghal. Roland ért oda, átkarolta Rayne-t, és bevitte a házba. Kitty ekkor

már árkon-bokron túl volt. Fejében kavarogtak a gondolatok. Dühös

volt és elkeseredett.

– Segítsen ágyba! – kérte Haverhill Rolandot. És szóljon Miss

Merrimannek. Beszélni szeretnék vele.

– Hogy érted azt, hogy visszaesett? Amikor tegnap otthagytam,

semmi baja nem volt....Rendben van, ez így túlzás, de mindenesetre

nem úgy nézett ki, mint aki a halál kapujában van – fortyant fel

Kitty, és mérgesen nézett végig Jessicán. – Azon persze nem

csodálkoznék, ha a remek eljegyzési ötleted miatt visszaesik. Mivel

vetted rá? – Én nem vettem rá semmire. Mindennek az az átkozott

öregasszony, Mrs. Pennyman az oka.

– És te ráhagytad! Nekem ne mondd, hogy Red Jack Rayne,

iszonyú fájdalmai közepette, meg akart erőszakolni téged.

– Az asszony úgy látta, és...

– És neked hízelgett, és nem cáfoltad meg.

– Nem! – borult Jessica könnyekbe. – Te ezt úgysem érted.

– Az ördögbe is! Megpróbálta vagy sem? Ha nem, akkor egy

szerencsétlen embert akaratán kívül házasságba hajszolsz!

– Úgy tünteted föl, mintha a házasság maga lenne a börtön.

– Neked valószínűleg nem az, mert Charlestól is ezt szeretnéd

kicsikarni. Csak azt nem tudom, hogyan fogsz mindkettőjükhöz

hozzámenni?

– Én nem akarom Red Jacket, Kitty. Félek tőle. Amikor

megcsókolt, azt hittem, meghalok.

– Megcsókolt? – azt hitte, nem hisz a fülének. Megsemmisülten

hallgatta. – Mikor?

– A kertben. Aztán közölte, hogy feltétlenül szeretne gyerekeket,

és nem tűri, hogy mást is szeressek. Gyűlölöm, Kitty! Gyűlölöm.

Nem tudnám szeretni a világ minden kincséért sem!

– Akkor miért mondta, hogy mindenben megegyeztetek? –

kérdezte Kitty feldúltan.

– Nem tudom. Először ő is azt mondta, valljam be Charlesnak az

igazat. Éppen megtettem volna, amikor megjelent az ajtóban, és

közölte, hogy mindent megbeszéltünk. Esküszöm, Kitty, nem akarok

hozzámenni.

– De megcsókolt!

– Ez volt a legundorítóbb csók az életemben, Kitty! Utáltam

magamat is, őt is. Brutális volt... mintha azt akarta volna... éppen azt,

hogy megutáljam.

– Hányszor csókolóztál már életedben, Jess?

– Nem sokszor – vallotta be Jessica szégyenlősen. – Ez előtt a

Haverhill előtt ott volt a másik... és Charles, természetesen.

– Természetesen – ismételte Kitty gúnyosan.

– Kitty Gordon! Nem a csókjaimról kezdtünk el beszélgetni,

hanem arról, hogy Haverhill állapota rosszabbodott. Gúnyolódás

helyett légy szíves, készülődj, mert téged akar látni. A csókját nem

kívánom, de a halálát sem. Rögtön jön érted Roland.

– Én viszont nem kívánom látni. És Roland foglalkozzék a maga

dolgával.

– Az ördögbe is! Olyan tűzforró a feje, és Ellis doktor szerint a

seb elgennyesedett a kötés alatt. Nagyon kicsi az esélye...

– Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte Kitty kissé

megenyhülve.

– Mióta téged elkísért. Az egész teste ég. Szinte éget. És téged

akar látni.

– Ma reggel veled csókolózott, és most engem akar látni. Nem

épp beteghez illő viselkedés.

– A csókolózástól semmi baja nem lett. Inkább attól, ahogy

utánad rohant. Te tetted tönkre, nem én. És mégis téged akar látni.

Esküszöm, ha nem mész oda hozzá, az az ember meg fog halni.

– Akasztanak fel nőket Angliában? – kérdezte Kitty hirtelen.

– Hogy érted ezt? – képedt el Jessica az oda nem illő kérdésen.

– Mert ha nem igaz, amit mondtál, nem állok jót magamért,

Jessica Merriman. Most pedig mehetünk.

Roland megérkezett, és a kocsi elindult velük Sturbridge-ék

birtoka felé. Kitty egész úton kibámult az ablakon, és azon

gondolkodott, mekkora őrültség újra találkoznia a báróval.

Meggondolatlan flört volt csupán, erősködött magában –, se több, se

kevesebb. De ha nem kérte meg Jess kezét, akkor miért mondta? Az

ember nem ronthatja el az életét csak azért, mert Sturbridge úgy

kívánja!

– Földig fog érni az orrod, Kitty ha így lógatod! – húzta Roland.

– Te pedig ha nem hagysz békén, kaphatsz egy pofont.

– Angliában a lányok nem pofozkodnak.

– Ne felejtsd el, hogy én amerikai vagyok.

Amikor megérkeztek, a két orvos éppen indulóban volt.

– Nem tudjuk a visszaesés okát, Lady Sturbridge. Semmi

árulkodó jel, semmi változás. Tálán a gennyesedés, talán még mindig

maradt a testében golyódarab. Talán egy újabb operáció segíthetne.

Nem tudni. Mindenesetre, várjunk még egy kicsit. Majd ha a láz

lemegy, okosabbak leszünk.

– Láthatom őt? – kérdezte Kitty dobogó szívvel.

– Ha nem fárasztja ki nagyon, akkor igen – válaszolta Ellis.

– Köszönöm, uram.

Felsietett a lépcsőn, és már távolról érezte a szobából kiáradó

hőséget. Uramisten! Hogy lehet ilyen melegben létezni?

– Rayne? – nézett be óvatosan a szobába. Mikor nem kapott

választ, kicsit hangosabban ismételte meg:

– Haverhill...

– Jó hogy jön, de örülök – nyögte Jack a párnák közül. Az arca

piros volt a hőségtől és a láztól, vörös hajának engedetlen tincsei a

homlokába hullottak, s az izzadságcseppek parányi vízesésként

folytak le róla. Szemét nehezen tartotta nyitva.

– Mi történt? – kérdezte Kitty aggódva, és egészen közel húzta a

széket az ágyhoz.

– Nem tudom... beteg... megint betegebb vagyok...

Kitty úgy érezte, mintha egy forró katlanban lenne. Nem kapott

levegőt.

– Nem akarja, hogy egy kicsit kinyissam az ablakot? Nincs

semmi levegő.

– Hideg van – mormogta.

– Hideg? Úristen!

– Hideg... van... – ismételte elfúló hangon.

– Hiszen már jobban volt!

A férfi kinyúlt a takaró alól, s megfogta Kitty kezét.

Az ujjai forróak voltak.

– Mint a pokol tüzes kénkövei... úgy ég... úgy fáj...

– De hát mikor történt mindez?

– Mikor otthagyott. Próbáltam a saját lábamon visszajönni, de

nem voltak lábaim.

– Istenem, megint miattam van minden. Nagyon sajnálom. De

nem látom be, hogy...

– Maradjon velem.

– Nem értem...

– Maradjon velem. Kérem.

– Jess...

– Nem jegyeztem el.

Ahogy kimondta, lecsukódott a szeme. Kitty még nagyon sok

mindent akart kérdezni tőle, de belátta, hogy amíg ilyen állapotban

van, nem teheti. Kérdezgetős helyett csendben ült a székben. Keze a

báróéban, másik karjával átölelve öt. Lélegzetük egymásba ért.

Mikor már nem bírta tovább a hőséget, az ablakhoz ment, és

kinyitotta. Úgy érezte, újjászületik. Ahogy egy haldokló menekül

meg a fulladástól.

Percek múltán amikor a szobában még mindig hőség uralkodott,

megszólalt Jack:

– Hideg van.

Kitty betakarta, megitatta, és gyöngéden közölte:

– Később visszajövök.

– Nem. Maradjon... Kérem.

A báró úgy fogta Kitty kezét, mintha az élete függne tőle. Egyre

csak szorította, tekintete esdeklő volt, amint újra kimondta:

– Maradjon,.. Kérem... kérem.

Kitty újragondolta az egész történetet. Ha a báró elviseli

mindazt, ami történt vele, részéről az a legkevesebb, hogy itt marad

vele. Hiszen miatta van az egész. Most az a legfontosabb, hogy Jack

talpra álljon.

És mintegy öntudatlan emberi gesztusként simította végig Jack

arcát, ujjaival hátrafésülve az izzadt homlokába hulló tincseket.

Gyötrelmes volt ez a betegszobai tartózkodás. Red Jack hol

didergett, hol egészen belevörösödött, olyan melege volt. De

mindennek ellenére, Kitty nem hagyta hosszabb ideig magára a

beteget. Segítségképpen ott volt Rollo, Jessica, Charles, és megannyi

szolga. De Kitty mindig csak néhány órára hagyta el a báró szobáját,

amikor már neki is feltétlenül szüksége volt pihenésre.

Minden józan megfontolásnak ellentmondott, hogy ilyen sok időt

töltött Haverhillnél. hiszen másvalakinek a menyasszonya volt. Red

Jack azonban nem volt olyan állapotban, hogy bárkihez is

közeledhetett volna, avagy netán bárkit is hírbe hozhatott volna.

Kitty végtelen türelemmel viseltetett iránta, és csak egyetlen

szempontot tartott szem előtt: a férfinak minél előbb meg kell

gyógyulnia. Ha a báró meghalna, soha nem bocsátaná meg magának.

Soha.

Egyik reggel úgy vélte, Jack elég nyugodtan aludt ahhoz, hogy

magára hagyhassa, és kivételesen együtt reggelizzék a többiekkel.

Louise a családját is áthívta. Gémberedett lábait tornáztatta, és azt

hajtogatta magában, hogy egyáltalán nem fáradt.

– Kedvesem, milyen elnyűtt! – tört fel Charlesból.

– Sápadt is – helyeselt Rollo. – De nem csoda!

– Udvariatlanság ilyet mondania a menyasszonyának! – dorgálta

meg Isabella Charlest.

– Mit is csinálnánk a drága Kitty nélkül! – ömlengett a grófnő. –

Kér teát, kedvesem?

– Rögtön itt az orvos – mondta Rollo.

– Semmi szükség rá, hogy vért vegyenek tőle!

– Ez nem a te dolgod Kit, nem értesz hozzá.

– Azt hiszem, egyet kell értenem a drága Kittyvel – mondta a

grófnő, miközben kitöltötte neki a teát. – Biztosan más módja is van

annak, hogy kiderítsék, mi a baj.

– El kell távolítani a mérget a szervezetéből – emlékeztette

Charles az anyját. Elvett egy kockacukrot a tartóból és beletette Kitty

teájába.

– Drágám, gondolja, hogy jobban van a báró?

– Nem tudom – válaszolta Kitty fáradtan.

– Akárhogy is van, maga igazi angyal – mondta Charles anyja

őszintén. – Biztos vagyok benne, hogy maga nélkül nem

boldogultam volna, drágám.

– Ó, igazán semmiség... „

– Ilyen erőfeszítés egy idegen miatt.

– Kittynek elvei vannak. Bárkiért megtette volna – mondta

Roland. – Igaz, Kit?

– Persze, hogy megtette volna, tudom. Igazán csak hálásak

lehetünk neki – válaszolt Louise a lány helyett.

Kitty nem volt hozzászokva Charles anyjának dicséreteihez.

Eddig csak bírálta őt. Lehajtotta a fejét, és megvajazta a kenyerét.

Nem, tévednek. Senki másért nem tette volna meg. Elég, ha ő tudja.

Azon gondolkodott, vajon elviselne-e ennyit valakiért a családból? A

hőséget és a didergést, az éjszakázást, az emelgetést, a kávéskanállal

etetést, a végtelen felolvasásokat és az állandó ébrenlétet. Nem volt

benne biztos, hogy bárkiért is képes lenne erre. De Red Jack Rayne-

nél egészen más volt a helyzet.

– Megkértem Crawford doktort, hogy reggelizzen velünk. És

közben mindent megbeszélhetünk – mondta Louise.

– De mama, pont a reggelinél? – tiltakozott Charles. – Nem

hiszem, hogy...

– Miért ne? Mindannyiunknak erős gyomra van. Kivéve Jesst,

sajnos.

Roland most némi megvetéssel nyilatkozott a húgáról.

– Nem tehetek róla, Rollo!

– Úgy tűnik, te túl sok mindenről nem tehetsz. Kitty látja el a

vőlegényedet is. Fárad érte nap mint nap. Helyetted! Ez egyáltalán

nem helyes.

– Hogy jössz te ahhoz, Roland Merriman, hogy engem bírálj! –

Jessica ledobta a szalvétáját, és kirohant a szobából.

– Bocsásson meg, Louise – mondta Isabella és elindult a lánya

után.

– Nem! Majd én megyek utána – mondta Charles izgatottan. –

Ön csak maradjon.

A grófnő alig látható, titokzatos mosollyal nyugtázta fia

távozását.

– Ne izgassa magát, Bella, biztos vagyok benne, hogy Jessica

felindultsága hamar elmúlik.

Aztán jelentőségteljesen Kitty felé fordult:

– Akarja kedvesem, hogy ő lássa el Haverhillt?

– Nem.

– Én sem gondoltam az ellenkezőjére.

Ebben a pillanatban érkezett meg Crawford doktor. Miután bőségesen belakmározott a dúsan terített reggeliző

asztalról, megtörölve a száját a szalvétával belekezdett

mondandójába:

– Két lehetőség van. Eret vágni, vagy alaposan kitisztítani a

szervezetét. Ellis doktorral egyetértünk abban, hogy meg kell

szabadítani a beteg szervezetét a lerakódott méregtől. Amíg ezt meg

nem tesszük, nem lesz jobban. Ellis nem szeretné felnyitni a sebet.

Állítja, hogy már nem lehet benne golyómaradék. – Ó, de hát olyan gyenge az az ember! – tiltakozott Kitty. – Nem

hiszem, hogy bármelyik eljárást képes lenne elviselni.

– Meg kell tennünk, Miss Gordon! Meg kell tennünk!

– Nem tudom megérteni, hogyan lehet egyik pillanatban olyan

forró, hogy majd kigyullad, a másik percben meg úgy vacog, hogy

összekoccannak a fogai.

– Talán a legnehezebb esetem eddigi pályafutásom során.

Ellentmond minden eddigi tapasztalatomnak. De csak a

puskagolyótól származó mérgezésre tudok gondolni. Az egész

szervezete tele lehet méreggel.

– Nos, bármit mond, én mindkét eljárásnak ellene vagyok! –

ugrott fel az asztaltól Kitty. És mielőtt a nagynénje belekezdett volna

az általa már jól ismert történetbe, mely szerint őt az érvágás

mentette meg a haláltól, elhagyta a szobát. Még hallotta, ahogy

Isabella lelkesen meséli negyvenkét fokos lázának és csodával

határos életben maradásának történetét. És rettegett attól, hogy végül

rábeszéli a doktort erre a borzalmas műveletre. Uramisten, mit

tegyen? Hogy akadályozza meg őket? Teljesen tanácstalan volt,

ahogy óvatosan benyitott a betegszobába.

Először azt hitte, hogy Charles inasa van bent talán, hogy

megborotválja a bárót. Aztán rájött, hogy tévedett. Red Jack Rayne

állt a kandallónál. Az arcát melengette a tűznél. Aztán a kezét is

felmelegítette. Az egész felsőteste verejtékben úszott. Óvatosan

letörölte az arcán lefolyó cseppeket, és visszalopakodott az ágyba.

Kitty megvárta, míg betakarózik, s csak utána nyitott be.

– Jobban érzi magát, uram?

– Nem. – Úgy érzem, megint fölment a lázam.

Odament az ágyhoz, és megsimította a tűzforró homlokot.

– Igen, azt hiszem, lázas egy kicsit.

– Kicsit? Elégek! Valahogyan csillapítani kellene a lázat.

– Talán egy hideg fürdő jót tenne.

– Túl gyenge vagyok hozzá.

– Igen, úgy tűnik.

Kitty megnedvesítette a kis fehér törülközőt, amivel a lázas arcot

hűteni szokta, de ezúttal nem csavarta ki.

– Talán tudok segíteni.

– Olyan jó hozzám, Miss Gordon,...olyan jó...

– Tartsa ezt az arcán, kérem, rögtön visszajövök a doktorral!

– Nincs rá szükségem!

– Lehetetlenségeket beszél. Rögtön itt vagyunk.

Ezúttal kitért Jack kérlelő karjai közül. A folyosón megpróbált

úrrá lenni a mérgén. Most már tudta, hogy becsapták. Nem, ez a férfi

nem beteg. Ő pedig minden lépésével, minden cselekedetével azon

volt, hogy meggyógyuljon. Mindent, mindent elviselt érte. A

forróságot, a didergést, az álmatlan éjszakákat, mialatt a kezében

tartotta a férfi izzadt tenyerét. És galádul becsapták. Úgy döntött,

hogy elégtételt szerez magának.

– Jobban van a báró, Kitty drágám? – kérdezte a grófnő. – Úgy

látom, igen feldúlt.

– Nem, nincs jobban, Lady Sturbridge, én pedig nem vagyok

feldúlt.

Aztán a doktorhoz fordult, aki éppen most itta ki a teáját.

– Doktor úr, azt hiszem, mégiscsak önnek van igaza. Valóban

tenni kell valamit báró Haverhillért.

– Eret vágunk rajta – bólintott Crawford doktor.

– Ha javasolhatok valamit, én inkább a tisztítást... nos, egy

alapos hashajtást tartanék jobbnak.

– Hashajtás? – tiltakozott Roland. – Hashajtás egy férfinál! Kis

vérvétel jobb lenne, azt hiszem.

– De a tisztítás sokkal hatásosabb, Rollo. És Red Jack annyira

tele van méreggel, hogy mindenképpen az erőteljesebb megoldást

kell választanunk. Már szinte minden reményemet feladtam...

– De mégis...

Kitty a doktorra nézett:

– Nem gondolja, uram, hogy ez az eljárás teljesen kitisztítja a

szervezetet?

– De, igen, a legteljesebb mértékben. Először egy kíméletesebb

megoldást javasolnék, más porokkal, gyógyszerekkel kiegészítve,

amelyek teljesen felújítják a szervezetet.

– Túl sok vért vesztett ahhoz, hogy kibírjon ilyesmit –

sopánkodott Lady Sturbridge. – És olyan gyenge.

– Igazán gyenge csak azután lesz. Tudja, Lady Sturbridge,

amikor én beteg voltam, a mama...

– Roland, elég ebből! – figyelmeztette Isabella. – Hagyd a

részleteket! Az a legfontosabb, hogy itt vagy. Rajtad is segítettek

bizonyos gyógyító eljárások.

– Szóval úgy gondolnám, hogy emellett még valami – bocsánat a

szóért – hánytatót adnék a betegnek. így aztán teljesen kitisztítjuk a

szervezetét. Megszenved érte, annyi bizonyos. De talán meggyógyul

tőle.

Miután Crawford doktor meghallgatta az ellenvetéseket, illetve

az egyetértő mondatokat, felállt, hogy végezze a dolgát. Kitty

ajánlkozott, hogy segít neki.

– Nos, akkor egy fél pohár vízbe teszünk ebből a porból. Aztán

másik fél pohár vízbe két tabletta feloldva. Óvatosan adja be!

Borzalmas lesz, de hatásos.

– Köszönöm.

– Bizonyos benne, hogy ön akarja beadni, kisasszony? Ne inkább

én...

– Nem. Biztosan meg tudom csinálni. Inkább igyon addig még

egy kávét.

– Rendben van, ahogy gondolja. Ha bármi nehézsége van, csak

szóljon.

Kitty a szobába lépett. A beteg ugyanúgy feküdt, ahogy

otthagyta, homlokán a vizes ruhával.

– Azt hittem, elrabol engem.

– Bocsánat, nem értem.

– ... hogy újra elrabol...

– Vagy úgy. Eszem ágában sincs, uram. Miért gondolta?

– Különösen viselkedett, egészen különösen.

– Aggódom önért. Izgulok, hogy meggyógyul-e.

Öntött egy fél pohár vizet, és kimért bele két adagot a porból.

– Remélhetőleg ettől jobban lesz, uram.

– Mi ez?

– Nem tudom pontosan. Crawford doktor rendelte el. Azt

hiszem, láz ellen.

– Már nem vagyok lázas. Sokkal jobb. Érzem.

– Ez csak a vizes ruha miatt van. Igya meg, kérem. Tud ülni?

– Tartson... ha megkérhetem.

– Boldogan!

– Túl nehéz vagyok egy ilyen törékeny hölgy számára. Igazán

szép öntől, hogy ennyit törődik velem.

– Ne beszéljünk erről, kérem, igya meg – utasította Kitty

határozottan, és a báró szájához emelte a poharat. – Mind egy

cseppig.

A férfi megrázkódott ahogy megitta a keveréket, és fulladozva

kért rá egy pohár tiszta vizet.

– Keserű?... Nos, lehet, hogy most nem a legkellemesebb, de

aztán jobban lesz, meglátja. Rögtön készen vagyunk.

Öntött még egy pohár vizet, és dupla adagot oldott fel benne a

tablettából: – Talán ez jobb ízű lesz. Jöjjön, segítek.

– Mi ez? Nem hiszem, hogy egyszerre kétféle gyógyszert kellene

bevennem!

– Szamárság! Jöjjön uram!

Újra megemelte a nehéz testet, lágyan, szinte simogatva, amilyen

gyöngéden csak tudta. – Mindjárt megvagyunk.

– Könnyű magának – mondta a báró, aztán megemberelte magát

és lehajtotta a folyadékot. – Brrrrrrrrrrr! Borzalmas!

Nagyot rázkódott, majd visszahullott Kitty karjaiba. A lány

azonban kitért, hagyta lezuhanni az ágyba, felállt, és fölé hajolt.

– Remélhetőleg ezzel sikerült meggyógyítanunk a tűz okozta

betegségét – mondta negédesen. – Jó napot, uram.

– Várjon! Mi az ördög!?

– Nem hiszem, hogy szeretné, ha itt lennék, mikor a gyógyszer

hat. Tudja, nagy adag hashajtót adtam be önnek.

– Hashajtót??? – Majdnem kiugrott az ágyból. – A pokolba is!

– Bizony, ahogy mondtam.

Ott akarta hagyni a bárót, hadd mérgelődjék magában. De valami

olthatatlan vágy ébredt benne, hogy a tudtára hozza: mindenre rájött.

– Hogyan tehette? Hogyan tehette? Én izgultam, imádkoztam,

virrasztottam ön mellett... Lelketlen ripacs! Becsapott, mindvégig

becsapott engem.

Felegyenesedett, és fenyegetően kihúzta magát:

– Természetesen nem mondom meg a többieknek, hiszen mindez

csak rám vetne rossz fényt.

– Miss Gordon... Kitty...

– A nagy hős! Valóban! A háborút is a betegszobában vészelte

át? – kérdezte gúnyos megvetéssel, miközben az ajtókilincs után

nyúlt.

– Kitty... én csak azt akartam, hogy...

– Nem érdekel! Jó napot, uram..

– Nem akartam, hogy hozzámenjen Sturbridge-hoz.

Jack ledobta a takarót, felugrott az ágyból, hogy visszatartsa a

lányt:

– Tévedés lett volna.

– Az én tévedésem, uram: ön – mondta Kitty hűvösen, és kilépett

a hallba.

– Kitty!

– Jó napot, uram.

Utána akart menni, hogy mindent megmagyarázzon, de letett

róla. Reménytelennek tűnt: Kitty úgysem hallgatná meg. Visszaült az

ágy szélére, és a kezébe temette a fejét. Micsoda őrültséget csinált!

Miért is nem úgy viselkedett a lánnyal, ahogyan az érzelmei

diktálták? De hiszen ott volt Sturbridge. Belefogott egy értelmetlen

játékba – és vesztett. „Hosszú-hosszú idők óta ez az első vereségem”

– gondolta keserűen.

– Jó napot, uram! – hallatszott Rollo hangja az ajtóból. – Valami

baj van? Kitty szinte tüzet okádott mérgében, amikor lejött, és

közölte, ha nem viszem azonnal haza, nekiindul gyalog.

– Jobb lenne, ha hazavinné.

– Jól van? – kérdezte a fiú aggódva. – Hogy őszinte legyek,

borzalmasan néz ki.

A megivott gyógyszerek már hatni kezdtek Jack gyomrában.

– Nem. Most leszek csak igazán borzalmasan beteg.

– Ki lehet bírni, Red Jack, egyszer velem is megtették. Nem

igazán férfinak való dolog, de ez az egyetlen módja annak, hogy a

méreg teljes mértékben kiürüljön a szervezetéből. Tudja mit?

Hazaviszem Kittyt, és visszajövök önhöz.

– Remek vermet ástam magamnak! – mormogta Jack. – Nincs

szörnyűbb egy becsapott nőnél.

– Micsoda? Ja, Kittyre gondol. Visszajön. Biztosíthatom.

– Nem. Mindennek vége. Erre nincs magyarázat... Nem áll

módomban...

– A nők hangulata változékony. Én tudom, rövidnadrágos korom

óta rengeteg nő van körülöttem. És mondhatom önnek, náluk sosem

lehet tudni, mit hajlandók elfelejteni, és mi az, amit sohasem. Adjon

neki egy kis időt. Ennyi az egész.

– Nem. Csak legyek jobban, megyek haza.

– Red Jack Rayne föladná? Soha! Ha így gondolkodott volna a

háborúban, soha nem vettük volna be Boney-t.

– Kedves Rollo – felelte Jack fáradtan —, ott volt segítségem.

– Uramisten! Ha tudnád, milyen rosszul volt, Kit!

– Valóban? Nos, megérdemelte.

– Crawford doktor szerint talán félreértetted az utasításait, és túl

sokat adtál be Jacknek a porokból.

– Lehetséges – mondta Kitty.

– A poklok összes kínját átélte.

– Gondolom, eléggé kikészült....

– A teremtésit, Kit, soha életemben nem láttam még embert

ennyire szenvedni. Ez az igazság.

– Rollo, nem érdekel az sem, ha pokoli kínokat élt át.

– Kitty! – háborodott fel Jessica.

– Fogd be, Jess! – ugrott fel Kitty, és tehetetlen dühében kiment

a szobából. A két unokatestvér dermedten nézett utána.

– Uh! Jobb, ha utánamegyek. Végül is az én hibám – ugrott fel

Jessica is.

– A te hibád? Hogy az ördögbe lehetne a te hibád? És

egyáltalán...?

– Valójában, mindkettőnk hibája, Rollo. Te azt mondtad

Haverhillnek, hogy Kitty nagyon jó szívű. Ezt ő ki is használta. Én

pedig reménykedtem, hogy Kitty sajnálata szerelemmé változik, és

végül Jack karjaiba omlik. Ki tudhatta, hogy rájön az igazságra?

– Azt akarod mondani, hogy végig félrevezette Kittyt?

– Természetesen! Együtt terveltük ki, részben azért is, hogy

sakkban tartsuk Charlest.

– Én mondom... én nem is...

– Ó, Rollo, használd néha a fejedet másra is, ne csak arra, hogy

katonásdit játssz.

– Nem vagyok ostoba, csak egyszerűen képtelen vagyok követni

a fondorlataidat.

– Rendben van. Nem akarok hozzámenni Lord Haverhillhez, a te

Red Jack Rayne ezredesedhez, Rollo, ő pedig nem akar elvenni

engem. Engem mindig is csak Charles érdekelt.

– Ez azt jelentené, hogy Sturbridge nem volt oda Kittyért?

– Természetesen nem! Engem szeret, de eddig ott volt Haverhill.

A másik. Ezt te is tudod.

– Na, várjunk, várjunk! – gondolkodott el Rollo a történeten. –

Úgy érzem, rendbe kellene tenned néhány dolgot, úgy látom. Nem is

én vagyok a család fekete báránya, hanem te.

– Rollo...

– Ne kezdj el nekem zokogni! Engem már nem hatnak meg a

könnyeid. Tartogasd olyanoknak, akik még nincsenek hozzászokva!

– Nem is akartam sírni.

– Még szerencse, most pedig kezdd az egészet elölről, ha lennél

kedves! De semmi melodráma, ha megkérhetlek.

– Rendben van. Charlest átengedtem Kittynek, mert én nem

voltam szabad. És amikor kiderült, hogy szabad vagyok, Charles –

mivel úriember – nem mondta vissza a partit. Úgyhogy azt hittem,...

– Úgy gondoltad, eljegyezteted magad Red Jackkel, hogy

megkapd Charlest? Jess, ennek így nincs semmi értelme!

– Se testem, se lelkem nem kívánja Red Jack Rayne-t, Rollo.

Nem érdekelnek a hőstettei sem! Gyűlölném, ha hozzá kellene

mennem. Gyűlölném!

– Akkor miért csináltad az egészet?!

– Mrs. Pennyman az oka, aki vak és ostoba; nem tudja, mit

beszél.

– A mindenségét, Jess, ne ordíts! Egyelőre még jól hallok. Miért

nem mondtad meg rögtön, hogy tévedett?

– Mert úgy láttam, hogy Charlest izgatja a dolog! Ó, Rollo...!

Jessica a bátyja vállára dőlt, és ígérete ellenére zokogásban tört

ki.

A fiú lefejtette magáról a húga kezét, kicsit eltolta a lányt és a

szemébe nézett:

– Ugyan már, Jess! Nem is olyan rossz a helyzet!

– A mama hozzá fog kényszeríteni az ezredeshez, és Charles el

fogja venni Kittyt. Tudom!

– Senki nem kényszeríthet, hogy a felesége légy annak, akit nem

szeretsz. Ettől függetlenül tudod, hogy nagyon csúnya dolgot

műveltél Red Jackkel? Kellemetlen helyzetbe hoztad, igencsak

kellemetlen helyzetbe.

– Én hoztam kellemetlen helyzetbe őt? Rollo Merriman, téged

csak ez az idétlen háborús hős érdekel! És én? Mi lesz velem? Ki

törődik az én sorsommal?

– Ha neked lennék, hozzámennék Charleshoz.

– Hát persze. Csakhogy te nem tudod megítélni egy nő érzelmeit,

mert nem vagy nő.

– Nem. Hála a jó istennek, nem. Miért nem tudják a nők soha

őszintén megvallani, hogy mit éreznek a férfiak iránt? Itt van a te

eseted. Belelovalod Sturbridge-ot a Kittyvel való házasságba, amit

ezek szerint egyikük sem kíván, csak azért, mert képtelen vagy elé

állni, és közölni vele, hogy megváltoztattad a véleményedet.

– Charles kifogástalan úriember. Azt reméltem, hogy Kitty

beleszeret Haverhillbe, és visszamondja az eljegyzést.

– Nos, nem így történt. Most már utálja őt.

– Rollo, de ostoba vagy! Kitty amióta meglátta, oda van érte.

Egyébként meg tudom érteni. Charlest leszámítva életemben nem

láttam nála jobb képű férfit.

– Jess, egy nő nem kínoz ilyen ocsmány módon halálra egy férfit

csak azért, mert fel akarja kelteni az érdeklődését. Valami oka

lehetett, amiért ennyire kiborult. Ó, mama...!

– Soha életemben nem voltam ilyén feldúlt! – rontott be a

szobába Isabella Merriman, és lerogyott egy fotelba.

– Mit gondol ez az eszét vesztett lány? Bizonyára Charles is azt

hiszi, hogy megőrült. Nem csodálkoznék rajta. És Louise! Miután

Kitty tajtékozva elhagyta a házukat, Louise csak annyit mondott: Ne

is törődjön vele, drágám, hiszen ez a lány amerikai.

– Nos, ez így igaz – helyeselt Roland fejcsóválva.

– Az egész szomszédság megtudja, hogy majdnem megölte

Haverhillt. Ezek után nem járhatok emelt fővel a világban.

– Nem eszik olyan forrón a kását, mama! Nem követett el

semmit; kicsit túlgyógyszerezte, ez minden. És mindez nem is lenne

olyan szörnyű, ha nem Red Jackkel történik. De tudod, mit?

Utazzunk el egy időre. Mondjuk Londonba. Nem is bánnám, ha

elmennénk. Red Jack biztosan nem áll velem szóba egy ideig.

– Szezon van, Rollo. Bizonyára helyet sem kapnánk, szállást

sem. Ilyenkor minden fontos ember Londonba megy – emlékeztette a

húga.

– Arról már nem is beszélve, hogy még ismerősünk sincs ott! –

tette hozzá Isabella. – Inkább itthon maradok, minthogy senki legyek

egy rangos társaságban.

– Ott van az unokatestvéred, Margaret. Ő igazán nem

lebecsülendő személyiség.

– Ugyan! Nem írtam neki évek óta.

– Írj most! Mondd neki, hogy fontos üzleti ügyünk van. Hogy

nem a szezon miatt utazunk, nem kell költekeznie, nem kell

bennünket mutogatnia.

– Ugyan, Rollo! Ilyenkor senki nem utazik üzleti ügyben. Csak

nem képzeled, hogy bárki is elhinné ezt! – tiltakozott a húga.

– Ott maradunk néhány hétig. Elmegyünk az operába,

Vauxhallba... aztán, jövünk haza. Senki nem fogja itt tudni, miért

utaztunk el.

– Ó, Rollo...

– Nem tudom – mondta Isabella elgondolkodva. – Le vagyok

sújtva, Rollo. Le vagyok sújtva.

– Ugyan! Jess és Kitty körülnézhetnének az ifjú házasok

boltjában is, hiszen mindketten menyasszonyok, nem igaz?

– Nem! – csattant fel Jessica. – Nem – mondta kissé

lecsillapodva, amint édesanyjára pillantott: – Mama, bocsáss meg,

Lord Haverhill és én megállapodtunk abban, hogy nem vagyunk

egymáshoz valók. Soha nem lennénk boldogok.

– Nos, azok után, amit Kitty tett vele, megértem, hogy nem akar

a családunkhoz tartozni.

– Nem.

– Gondoljátok, hogy Kitty eljönne? – kérdezte Isabella hirtelen.

– Még soha nem látta Londont. És imádja a múzeumokat, a

szobrokat.

– És a könyvtárakat – tette hozzá Jessica. – Minden este olvas.

– Túl sokat is, ha engem kérdezel. Átkozott romantikus

regények! – mormogta Roland a bajusza alatt. – Egyébként, miért ne

jönne? Vissza akar menni Amerikába, de nem mehet, mert nincs meg

rá a pénze. Azt kell neki mondani, azért utazunk Londonba, hogy

utánanézzünk a pénzügyi helyzetünknek.

– Meg is tehetjük. Mindent ott tartanak nyilván. Az örökséget, a

járadékot, az alapítványt. De most hallok először arról, hogy Kitty

vissza akar menni Amerikába. A lányok sok mindent beszélnek

elkeseredésükben.

– Nincs is olyan ruhám, amit Londonban felvehetnék!

– Csináltatunk neked, Jess.

– Hol? Minden szalontulajdonos tele van megrendeléssel!

– Akkor ott. Margaret asszony biztos tud neked segíteni.

– Addig sem járhatok ott ilyen öreg rongyokban, amíg az új

ruhák elkészülnek. Egyszerűen nem tehetem!

– Nem hinném, kedvesem, hogy minden jelentős összejövetelre

meg fognak bennünket hívni. Pláne nem olyanra, ahol vőlegényt

lehet fogni. Ha megtudják, hogy Catherine Lord Sturbridge jegyese,

és te...

– Nem hiszem, hogy Kitty hozzámenne Sturbridge-hoz, mama.

Mrs. Merriman úgy nézett egyeden fiára, mint egy háborodottra.

– Ostobaságokat beszélsz. Sturbridge nagy fogás. Jessica,

szaladj, mondd meg Catherine-nek, hogy Londonba utazunk néhány

hétre. Ha tiltakozik, közöld vele, hogy én döntöttem így.

Remélhetőleg mire visszatérünk, Lord Haverhill teljesen felépül, és

Charles elfelejti a Kitty okozta kellemetlenségeket.

Amikor Jessica belépett a szobába, az unokanővére az ágyán

hanyatt fekve a mennyezetet bámulta.

– Kitty! Mama kitalálta a legjobb megoldást! Elutazunk

Londonba – lelkendezett, és leült Kitty mellé az ágyra. – Képzeld el!

Új ruhák, élmények, annyi mindent fogunk látni. Rollo megígérte,

hogy elvisz az operába, Vauxhallba, és...

– Tehát szégyenünkben menekülünk – mondta Kitty semleges

hangon. – Én nem tartozom ide, te is tudod.

– Kitty, micsoda képtelenség.

– Nagyon mérges volt rám?

– Nem volt mérges. Kicsit ideges, talán. Rollo indítványozta,

hogy utazzunk el; azt mondta, felesleges újra találkoznunk a báróval.

Persze őt is nagyon bántja a dolog. Mama beleegyezett; rájött, hogy

ez a legjobb megoldás.

– Öreg vagyok már bohócnak – mondta Kitty fáradtan. – Ott

férjet is illene fogni magamnak. Bella néni azt hiszi, hogy...

– Elfelejted Charlest.

– Nem. Visszamondom az eljegyzést. Rád bízom, Jess. Én

belefáradtam az egészbe.

– Most kimerült vagy. Meglátod, holnap reggel mindent más

színben látsz. Aztán megbeszéljük, mit csomagoljunk be. Gondolj a

múzeumokra, a könyvtárakra, a sok-sok látnivalóra.

– Kimerült? El sem tudod képzelni, Jess, mit éltem ott át. Először

majd megfagytam, aztán majd megsültem. Felváltva. Éjszakáztam,

virrasztottam, aggódtam. Red Jack Rayne pedig nevetett rajtam. Soha

nem fogom neki megbocsátani. Soha.... De, nem hiszem, hogy

nekem London lenne a megoldás.

– Most alvásra van szükséged, Kit. Reggel majd máshogy ítéled

meg a dolgokat – állt fel Jessica. Jó éjszakát, aludj jól.

Amint távozott, Kitty újra a plafonra meredt. Szégyellte, hogy a

családjának miatta kell menekülnie innen. Minden, ami Red Jackkel

kapcsolatos, az első perctől fogva hibák és tévedések sorozata.

Őszintén sajnálta az egészet. Becsukta a szemét, de újra csak a férfi

arcát látta. Úgy érezte, mintha a gyönyörű mogyoróbarna szemek

figyelnék őt. Mintha az a csodálatosan meleg tekintet most is

rászegeződnék. A szíve hevesen vert. Aztán nagy nehezen felkelt,

megágyazott és lefeküdt.

Az első négy hét vásárlásokkal telt, amiben a hölgyek

fáradhatatlanok voltak, továbbá városnézéssel, Roland irányításával.

Egy napon Kittynek iszonyatos fejfájása támadt, így hát nem

tartott a többiekkel. Mikor a fájdalom enyhült, eszébe jutott a

járandósága, mennyije maradhatott, és mennyibe kerülhet az út

Charlestonig. Számításai szerint az összeg igen tetemesre rúgott.

Végignézett a gyönyörű új ruháin és arra gondolt, hogy ezeknek az

árából bőven kitelne a hazautazásra. A pénzt Margaret kölcsönözte a

ruhákra, hiszen nem járhattak úgy Londonban, mint odahaza.

Délutánra Roland egy Hyde Park-beli sétát ígért nekik, amire

már Kitty is rászánta magát.

– Hé, lányok, nehogy a lábam is földbe gyökerezzék, míg rátok

várok! Tévedtek, ha azt hiszitik, hogy... Hű, a mindenit! De csinosak

vagytok mind a ketten! Nem hiszek a szememnek.

– Komolyan mondod, Rollo? – röpült le a lépcsőn Jessica. –

Csak a megfelelő kalapot kerestem a ruhámhoz, az tartott ilyen

sokáig. Nos, valóban tetszem? Megtaláltam a megfelelőt?

– Hát, kalap... De azt hiszem, tényleg ez a legújabb divat. Igaz,

Kit? És hogy te is milyen csinos vagy! Látom, te is szereted a

katonásdit. Borzasztó jól áll ez a huszárcsákó a fejeden. És jól illik a

szőke hajadhoz.

– Köszönöm. Azt hittem túl magas.

– Egyáltalán nem. Csak kicsit magasabbnak tűnsz tőle.

Aztán kényelmesen elhelyezkedtek Lady Millhaven valódi

bőrüléses fiákerében, és Roland kihajtatott velük a parkba. Talán ha

fél órát töltöttek ott. Ismerősök üdvözölték Rolandot, érdeklődtek a

hölgyek iránt.

– Szóval, ez az úgynevezett elit élet? – kérdezte Kitty inkább

gúnnyal, mint érdeklődéssel.

– Láss, hogy lássanak! – válaszolta Jessica. – Ez Margaret

nagynénénk mondása. Itt kezdődik minden.

Nem érezte meg Kitty hangjában az iróniát. A következő percben

azonban megragadta unokanővére karját.

– Kit! Esküszöm, ez Charles!

– Ne légy nevetséges, Jess, ő...

De ahogy odanézett, egy percre azt hitte, eláll a szívverése: – És

Lord Haverhill!

A két férfi békésen lovagolt egymás mellett, és Kitty nem tudta

levenni a szemét a kihúzott derékra feszülő egyenruháról, melynek

rézgombjai meg-megcsillantak a késő délutáni napsütésben. Keze a

zsebkendőjét kereste az ölében.

– Miss Merriman! Miss Gordon! Rollo! – kiáltotta Sturbridge. –

Micsoda kellemes meglepetés! Nem igaz, Jack?

– Lord Sturbridge – dadogta Jessica, mennyire örülök, hogy

látom. És önt is, Lord Haverhill.

– Végül is semmi nem tartott minket Blackstone Hallban.

Sajnálom, hogy nem vehettek részt azon a kis fogadáson, amit anyám

adott az ezredes tiszteletére. De gondolom, itt jobban érezték

magukat. Itt mégiscsak nagy élet zajlik.

– Charles... Lord Sturbridge... megkapta Kitty levelét? – kérdezte

Jessica aggódva.

– Tulajdonképpen ezért jöttem Londonba. Holnap mindenképpen

megkerestem volna.

– Igazán?

– Méghozzá a mama áldásával.

Jess fülig pirult és a cipője orrát nézte:

– Boldogan látjuk bármikor, uram.

Jack ezalatt le nem vette a szemét Kittyről. Egy szót sem szólt,

csak nézte. Várakozás és melegség volt a tekintetében. Végül Kitty

nem bírta szó nélkül:

– Nos, látom, meggyógyult – mondta közömbösen.

– Igen.

Jack szája szegletében valami mosolyféle jelent meg.

– Kezdem visszanyerni a súlyomat.

– Milyen... örömmel hallom. És a válla?

– Kis szúró fájdalom. Semmi más.

– Igazán örülök. És a lába?

– Mivel most nem esik, az is sokkal jobb.

A szép mogyoróbarna szempár most ismét aranyszínűvé

melegedett:

– Csak táncolni esik kicsit nehezemre.

Jessica még mindig alélt volt a Sturbridge szavai okozta

boldogságtól, de most Red Jackhez fordult: – Megkapta... nos,

megkapta az én levelemet is, uram? – Igen. És becsben fogom tartani – ígérte meg.

Jessica értetlenül húzta fel a szemöldökét, hiszen a levélben

semmi mást nem írt, minthogy nem illenek egymáshoz.

– Igen... azt hiszem, így a legjobb – mondta végül.

– Akármi legyek, ha ez nem Red Jack! – kiáltotta valaki a

sétálók közül.

A következő percben már tömeg vette körül az ezredest.

Mindenki a lehető legközelebb szeretett volna hozzá kerülni, hogy

legalább egyszer közelről csodálhassa meg a nemzeti hőst. Kitty

közelében egy gyönyörű, elegáns nő üdvözölte a férfit, sokat sejtető

mosollyal. Jack meghajolt felé, aztán újra Kittyhez fordult.

– Nagyon csinos, tudja-e?

– Köszönöm.

– Jól áll magának ez a kalap.

– Köszönöm.

– Jack drágám, eljön a ma esti összejövetelemre? – kérdezte egy

másik dáma, ahogy elhaladt a férfi mellett.

– Úristen, itt már nem kapni levegőt, annyian összegyűltek.

Menjünk! – indítványozta Roland.

– Várjon! Elhozza Miss Merrimant ma Lady Childredge

estélyére? – kérdezte Charles. – Úgy hallottam, tánc is lesz!

– Ó, nem is tudom...

– Igen. Igen, ott leszünk – válaszolt Jessica a bátyja helyett.

– Akkor remélem, látom még – emelte meg kalapját Charles, és

hátralépett, hogy utat adjon a kocsinak.

Red Jack Rayne szalutált Kitty felé, mintha ő is katona lenne –

már csak a huszárcsákónak is kijárt ez a tisztelgés —, és mindvégig

mosolygott, ahogy elhajtottak mellettük. Kitty integetni akart, de

meggondolta magát. Nem kívánta azt a látszatott kelteni, hogy ő is

oda van az ezredesért, mint a többi nő itt a parkban.

– Ó, Kitty, hallottad? El vagyok ragadtatva!

– Nem, nem hallottam – révedt el Kitty.

– Azt mondta, hogy az anyja áldását adta, Kit!

– Mire?

– Ó, milyen szórakozott vagy ma, Kitty! Meg fogja kérni a

kezem!

– Milyen csodálatos – ejtette Kitty a szavakat, gépiesen, érzelem

nélkül.

– És láttad Red Jacket? Micsoda férfi, a mindenit!

– Azt hittem, eltipornak minket, hogy közelebb jussanak hozzá –

lelkesedett Roland is. Ő itt a király! Egy oroszlán!

– Úgy vettem észre, hogy minden nőnek a „drágája”. Gyűjti az

áldozatokat. Tényleg oroszlán.

– Amikor a mama elmondta Margaretnek, hogy ismeretségben

vagyunk vele, a néni először nem is hitt neki. Most, hogy kezdődik a

báli szezon, minden lányos anyának ő az álma. Az estélyi adók pedig

harcolnak érte.

– Remélem, befogják.

– Befogják? Úgy beszélsz róla, Kit, mint egy vadállatról.

– Hát, nem is tudom – gondolkodott el Kitty.

– Ó, Margaret, drágám, ragyogóan néz ki – üdvözölte Lady

Childredge a családot. – És ezek a Merriman lányok?

– Az egyikük. Az alacsonyabb Miss Gordon.

– Gordon?

– Jessica unokatestvére.

– Vagy úgy! Annyira örülök, hogy eljöttek. Ön is, fiatalember.

Roland közelebb hajolt Jessicához és a fülébe súgta:

– Ha nem lesz itt egy órán belül, én hazamegyek.

– Merriman! – tűnt fel egy magas, jó külsejű fiatalember. –

Szeretném, ha megismerné a húgomat. Engedje meg, hogy

bemutassam Gussie-t, azaz Augustát.

A férfi félig eltakarta a száját, és odasúgta Rolandnak:

– Az isten szerelmére, iratkozzon a táncrendjébe, kérem.

A lány elvörösödött. Kitty gyorsan felé nyújtotta a kezét:

– Catherine Gordon vagyok, a barátaim Kittynek hívnak. Hadd

mutassam be az unokahúgomat, Jessicát.

– Rollo, nem hoznál nekünk egy kis puncsot? Természetesen

Miss Dunhaxnnek is.

Kézen fogta a sovány, magas lányt és leültek egy kényelmesnek

tűnő kanapéra.

– Maradjon velünk, kérem! Szinte senkit nem ismerek itt.

– Ez azért így nem egészen igaz, Miss Gordon.

Felnézett Red Jack Rayne hangjára. Egy pillanatra elállt a

lélegzete, aztán kinyújtotta a kezét:

– Jó estét, uram.

A férfi mélyen meghajolt, és mindenki szeme láttára kezet

csókolt Kittynek. Aztán még hosszasan tartotta kezét a kezében:

– Boldog vagyok, hogy láthatom. Mint mindig.

– Hát itt van. Lord Haverhill! – rohant oda hozzá Lady

Childredge csicseregve. – Annyian eljöttek, hogy találkozzanak,

önnel uram. Megígértem Lady Eppersonnak is, hogy feltétlenül

bemutatom önt.

– Ha megkérhetem, tartson fenn egy helyet nekem – mondta Jack

Kittynek, ahogy a háziasszony elragadta. – Visszajövök.

Miss Dunham alig tudott megszólalni a gyönyörűségtől. – Red

Jack volt... valóban Red Jack – fulladozta végül. Kitty közömbösen

rábólintott.

– Láttad Red Jacket? – kérdezte Roland Kittytől, amikor

visszatért, kezében a puncsos poharakkal.

– Most volt itt, kezet csókolt Miss Gordonnak. Láttam, a saját

szememmel láttam! – tört ki eksztázisban Miss Dunham.

Roland Haverhill felé nézett, aki a rajongók gyűrűjében állt, akik

mind arra vártak, hogy legalább egy szót válthassanak vele.

– Az oroszlánkirály! Mondtam neked, Kit! – büszkélkedett

Roland.

– Mintha maga Wellington lenne – mondta Kitty egykedvűen.

– Wellington? Nem, ő nem szereti a nyilvánosságot.

– A te Red Jacked viszont láthatóan örömmel sütkérezik benne.

– Ne higgy a látszatnak, Charlesszal megbeszélték, hogyan

viselkedjenek.

– Valóban? Ki hinné!

– Tudod mit? Elviselhetetlen vagy ma este, Kit. Mintha nem is te

lennél.

– Fáj a fejem – hazudta a lány.

– Már megint? Túl sokszor fordul elő. Esküszöm, megmondom a

mamának, vigyen el egy orvoshoz még itt Londonban. Talán ír fel rá

valamit, így nem lehet élni. Bocsánat, nem akartalak megbántani.

– Nem számít.

– Egyébként tudnod kell, Charles azt mondta, nem érez haragot

irántad.

– Ó, milyen jóságos!

– Nézzék, ott jön! Alig várom, hogy elmondjam anyámnak;

közvetlen közelről láttam Red Jack Rayne-t!

Rollo felállt és eltűnt; Kittyt és Miss Dunhamet magára hagyva

az ezredessel. Kitty segélykérően nézett körül, szemével Jessicát

kereste. Aztán észrevette, hogy az Sturbridge-dzsel ül egy meghitt

sarokban, távol a vendégseregtől, és az a boldogság, amit Jess arcáról

leolvasott, eddig soha nem ismert irigységre késztette őt.

– Ördög és pokol! – rogyott le az ezredes Kitty mellé. Az arcán a

fájdalom ezer jele jelent meg, ahogy a lábát tapogatta. – Nem tudok

táncolni, úgyhogy megengedi, hogy az ön társaságában üljek itt ma

este? Kitty bólintott, és halvány mosolyt küldött az ezredes felé.

– Ön pedig engedje meg, hogy bemutassam Miss Dunhamet.

Kitty Jack finom kölnijének illatát érezte, ahogy a férfi meghajolt

a sovány, magas lány előtt:

– Miss Dunham. Nagyon örülök.

– B... báró Haverhill... Ó...

A férfi tekintete a kis asztalkán fekvő üres táncrendre esett.

– Szívesen beírnék, de csak szégyent vallana velem, azt hiszem.

A lány elpirult, és ez arra késztette Kittyt, hogy azt mondja:

– Nem is tudom... talán egy lassúbb ütemű, higgadtabb tánc...

– Ön semmivel nem hozhat rám szégyent, uram – bökte ki végre

Miss Dunham.

Kitty nem akarta észrevenni, ahogy a báró kicsit megemelte a

szemöldökét és elhúzta a száját.

– Akkor az első francia négyest kérem. De előre figyelmeztetem,

lehet, hogy nevetség tárgya leszünk. Később minden szem rájuk szegeződött, ahogy Miss Dunhamet

a táncparkettre kísérte. Jack könnyedén mozgott, semmijeiét nem

adta annak, hogy milyen őrületesen fáj a lába. A megannyi

kristálycsillár fénye megcsillogtatta egyenruhájának aranygombjait,

és végigpásztázta a tökéletes alakra simuló kifogástalan uniformist.

Szép sötétvörös haja csak úgy ragyogott. Még Kitty is mozdulatlanná

dermedt a férfi elegáns táncmozdulatai láttán.

– Úgy hallottam, majdnem elvesztette a lábát – mondta egy férfi

mellette.

– Egy golyó teljesen szétroncsolta a combját. De nem vette be a

gyógyszereket, mert félt, hogy elkábul; inkább napokig, hetekig nem

aludt, nehogy álmában levágják a lábát – egészítette ki az előző úr

szomszédja.

– A fél hadsereg neki köszönheti az életét.

– Miután megsebesült, még megpróbált kitolni és megtölteni egy

ágyút. Kérdezzék meg Wilmingtont; ő ott volt, látta őt.

– Csoda, hogy él.

– Sebesülten egy bajtársát két kilométeren át a hátán cipelte.

Szegény ember meghalt; de Red Jack Rayne mindent megtett a

megmentéséért.

– Ma Anglia nem létezne, ha nem lennének ilyen férfiak, mint ő.

Kitty megsemmisülten ült, és hallgatta őket. Istenem, milyen

átkozott bolond volt! Ez az az ember, akit elrabolt, aki egy golyót és

egy hatalmas vállsebet köszönhet neki, és akit olyan kegyetlenül

megkínzott a gyógyszerek túladagolásával. És ez az ember mindezek

után még szóba áll vele. Rájött, hogy Roland rajongása nem

fiatalkori túlzás; még nagyon sokan vélekednek hasonlóképpen

Haverhillről.

A zene abbamaradt, a vendégek körülvették a táncoló párt, majd

egy ifjú felkérte Miss Dunhamet és visszavezette a parkettre. Már

nem volt baj a táncrendjével.

Örökkévalóságnak tűnt, mire Jack visszaért a helyére.

– Reméltem, hogy beszélhetek önnel, Miss Gordon, de nem

találtam rá módot. Nem szeretem a tömeget – mondta, miközben

leült, elővette a zsebkendőjét, és letörölte a homlokán gyöngyöző

izzadságot.

– Szép volt öntől, hogy felkérte Miss Dunhamet – jegyezte meg

Kitty gyöngéden.

– Túloz, Miss Gordon. Ha emlékszik, ösztökéltek rá.

– Akkor is. Ellentmondhatott volna.

– Minek? A jéghegyek olvadásának? Lehetséges, hogy talán

végre megbocsát nekem?

– Úgy gondolom, mindkét oldalon van meg-bocsátanivaló, és a

bosszúja jogos volt.

– Ennek semmi köze a bosszúhoz. Biztosíthatom.

Kitty valósággal fürdött a hang melegében, és ezen az estén most

először mert mélyen a báró szemébe nézni. A férfi mosolygott,

gyöngéden és ellenállhatatlanul. Kitty testét a feje búbjától a lábujja

hegyéig csodálatosan kellemes borzongás járta át. És mintha csak

ketten lettek volna az egész teremben.

– Szívből sajnálom, hogy úgy megkínoztam a porokkal – mondta

végül. – Igazán sajnálom. És bocsásson meg az összes többiért is.

– Nos, úgy érzem, megfizettem a...

– Red Jack! Red Jack Rayne! És akármi legyek, ha ez nem Mrs.

Smith.

Borzasztó volt a pillanat, ahogy Kitty felnézett Barswell ezredes

megdöbbent arcára. Azt kívánta, bár nyílna meg a föld alatta. –

Úristen, történjen már valami...

– Helló, James! – üdvözölte Jack az ezredest, miközben

megszorította kicsit Kitty ölében nyugvó kezét. – Engedje meg, hogy

bemutassam Catherine Gordont, a menyasszonyomat.

Kittyvel forgott a szoba. Az egész történés képtelenségnek tűnt.

Jack még mindig a forró tenyerében tartotta a lány hirtelen

jéghideggé vált ujjait. Barswell ezredes megkövülten állt.

Tanácstalanul nézett Kittyről Jackre, Jackről Kittyre.

– Ön volt! – kiáltott fel végül. – John Smith! Ön volt ott akkor

éjjel!,

– Hosszú történet, de el tudom mesélni – nyugtatta meg Jack.

Látogasson meg, kérem, és egy üveg jó bor mellett elbeszélgetünk.

És majd meglátja, hogy jó okom volt arra, hogy úgy tegyek, ahogy

tettem.

– Nem tudom elképzelni, hogy mi lehetett az az ok, amiért

hazudott egy vizsgálóbírónak...

– Majd a bor mellett, James – állt fel Jack. – Először hazaviszem

Miss Gordont, aztán találkozunk a házamban. A Haverhill-házban az

Arlington utcában. Majd Kitty felé fordult:

– Keressük meg Miss Merrimant és Rollót.

– Az ördögbe is! Nem tudom, mit tegyek – mormogta Barswell,

miközben a mellette álló idegen férfihoz fordult:

– Ön tudta, hogy ez a kicsi lány Red Jack jegyese?

Sem Rollót, sem Jessicát nem találták. Keresztül-kasul járták a

termeket, míg végre Jack meglátta Sturbridge-ot.

– Meg kell találnunk Merrimanékat, Charles – súgta oda neki. –

A vizsgálóbíró felismerte Miss Gordont.

– Micsoda? Uh...

– Lord Haverhill! Lord Haverhill! – integetett Lady Childredge a

zsebkendőjével, miközben keresztülfurakodott a tömegen. – Az

imént életem legszórakoztatóbb történetét hallottam. Valaki azt

mesélte nekem, hogy ön eljegyezte Miss Gordont!

Kitty megsemmisülten állt, ahogy Jack átölelte a vállát.

– Valóban, holnap értesítjük az újságokat is.

– Szóval, ön lenne az? – kérdezte a hölgy kételkedve.

Végignézett Kittyn, és semmi okot nem látott erre a lépésre. – Tudja,

hogy fél London szívét összetörte, Miss Gordon? Pont egy amerikai

lány rabolta el Lord Haverhill szívét!?

– Nyáron tartjuk az esküvőt – egészítette ki Jack a történetet. –

Igaz, szerelmem? Charles, önt kérem meg, hogy tájékoztassa Rollót

és Lady Millhavent. Alázatos szolgája, Lady Childredge. Sajnos

mennünk kell, Kittynek irtózatos fejfájása van.

– Egy kis kámfor jót tesz! – kiáltott Lady Childredge Kitty után,

és újra meglengette a zsebkendőjét.

Amikor beült Haverhill kocsijába, ébredt tudatára annak, hogy

mit is mondott a férfi. Jack leült vele szembe.

– Mondja, uram, minden lányt eljegyez, aki a közelében van?

– Most történt meg velem életemben először.

– És mi a helyzet Jess-szel?

– Soha nem figyel. Ha figyelt volna, hallotta volna, hogy azt

mondtam: megegyeztünk. Soha nem mondtam azt, hogy a

menyasszonyom. És tudja Jess már mindent elmondott nekem

Sturbridge-ról.

A hold beszűrődő fénye megvilágította Jack szemét és sötétvörös

haját. Az arca olyan közel volt Kittyéhez, hogy a lány érezhette a

leheletét. Kölnijének illata keveredett a lány levendulaillatú

kölnijével.

– Soha – ismételte meg lágyan.

Kitty becsukta a szemét.

– Nem lehet, hogy igazán feleségül akar venni – mondta, de a

következő pillanatban már az ajkán érezte a férfi ajkát. Erre a csókra

örökké emlékezni fog, amíg él. Ebben biztos volt. A férfi átölelte,

ringatta, először lassan és lágyan, majd egyre hevesebben csókolta.

Kittyt körülvette az illata, a lehelete és a teste melege, a két erős

karja. A saját karjával először nem tudott mit kezdeni, aztán a férfi

derekára fonva viszonozta az ölelését.

Szenvedélyes, szédítő élmény volt.

Mikor végre elengedte a lányt, lágyan súgta:

– Már egészen hozzászoktam a gondolathoz, higgye el.

– De miért?

– Soha nem felejtem el, hogyan tépte fel az alsószoknyáját, hogy

bekötözze a sebemet, hogyan feküdt a hátamon mozdulatlanul, hogy

eléggé elszorítsa a sebet és megállítsa a vérzést, ami a halálomat

okozta volna – mondta szeretettel.

A sötétségnek köszönhetően nem látszott, hogy Kitty arca lángba

borult, de azért elfordította a fejét.

– De hiszen ön eszméletlen volt!

– Nem mulasztottam volna el azt az érzést a világért sem.

Amióta eljött Blackstone Hallból, Kittynek ez volt az első

álmatlan éjszakája. Nemcsak azért, mert még Lady Millhaven is

maga alatt volt Red Jack Rayne döntése miatt. Ráadásul Jessica is

hazaért, és két kerek órán keresztül részletezte, hogyan kérte, meg a

kezét Lord Sturbridge a Childredge-estélyen.

Kitty szemében mindez jelentéktelen fejleménynek tűnt a

Barswell-ügyhöz képest.

A Barswell-ügy. Csak így gondolt rá, és ostobának érezte magát,

amiért kitette magát ennek a kellemetlenségnek. Nem lett volna

szabad elmenni az estélyre, de semmilyen más estélyre sem

Londonban. Igaz a mondás: láss, hogy lássanak. Nos, őt pont az látta

meg, akinek nem kellett volna!

És most Red Jack Rayne, a nemzeti hős, gálánsán megkérte a

kezét. Az a tény, hogy mindez Barswell ezredes váratlan

megjelenésének volt köszönhető, szomorúvá tette.

Mit is válaszolt Red Jack arra a kérdésre, mely szerint komolyan

feleségül akarja-e venni őt? Azt, hogy már megszokta a gondolatot.

És miért jegyezte el? Mert mindannak ellenére, amit elkövetett

ellene, a férfi emlékezett rá, hogy végül is megmentette az életét.

Nem, nem teheti meg, hogy hozzámenjen. Ha valaha is férjhez

megy, nem olyanhoz fog menni, akit a körülmények kényszerítik

arra, hogy elvegye őt. Azért kérjék meg a kezét, mert szeretik. De

Red Jack Rayne soha nem mondott ilyesmit. Csak az az egyetlen

csók élhetett Kitty emlékében, és bármennyire is fájt neki, be kellett

látnia, hogy nem ő volt az első és egyetlen, akit Red Jack

megcsókolt.

Ez csak egy angol gesztus. A tisztességes játék szabályai alapján.

Akárcsak akkor, amikor Charles kérte meg a kezét. Bár, Amerikában

sem könnyebb egy fiatal lány helyzete. Kétszer jegyezték el,

szerelem nélkül. Csak az vigasztalta, hogy Charlestonban senki nem

fog tudni erről az esetről.

Reggel korán kelt, tintát és tollat keresett, hogy levelet

fogalmazzon Red Jack Rayne-nek.

„Drága Lord Haverhill!

Igazán sajnálom, ami Önnel történt, amiken keresztül kellett

mennie, amióta megismerkedtünk.”

Itt megállt. Azért nem mindent sajnál. És a megszólítás is

túlságosan szokványos. Összegyűrte a papírt, és másikat vett elő.

„Kedves Haverhill!

Annak ellenére, hogy értékelem a gesztusát, egyszerűen nem

tudok...”

Itt újra megállt. Ez még rosszabbul hangzott, mint az előző

variáció. Az első papírgombócot egy újabb követte a

szemétkosárban.

Charlesnak írni könnyű volt. Igaz, hogy sohasem akart

hozzámenni. Be kellett vallania, hogy Red Jack Rayne egészen más

eset. Nem tudta elfelejteni, ahogy ölelte, nem tudta elfelejteni a bőre

illatát, és azt sem, ahogyan megcsókolta akkor éjjel.

Megpróbálta elhessegetni magától ezeket a gondolatokat, és újra

nekifogott:

„Kedves Lord Haverhill!

Nem lehetek eléggé hálás Önnek a gesztusáért, ám mégis úgy

gondolom, nem használhatom az Ön nevét olyan háttér nélkül, ami a

házasságot indokolttá tenné.”

Hátradőlt és nézegette a leírtakat. Bután hangzottak, de valóban

így gondolta. Ezért hát folytatta:

„Tudom, hogy Angliában mások a viselkedési formák, mégsem

egyezhetem bele egy olyan lépésbe, amely csakis boldogtalan

házassághoz vezethet. Én túlságosan romantikus természet vagyok,

és attól félek, nem fogom tudni értékelni az Ön nagylelkűségét, mint

ahogy Öntől sem várható el, hogy egy életen át cipelje a nem kívánt

súlyos terhet.

Mindennek ellenére nem felejtem el Önt, és maradok híve

Catherine Gordon”

Megelégedéssel olvasta át a sorokat, és még néhány szót írt a

nagynénjének és unokatestvéreinek, kérve őket, hogy adják át a

levelet Red Jacknek. Megígérte, hogy Charlestonból bővebben fog

írni. Mialatt elővette az útitáskáját, arra gondolt, hogy ez alatt a szűk

másfél év alatt több nyugtalanságot okozott a rokonainak, mint más

egy egész emberöltő alatt. Eszébe jutott, hogy meredtek rá, amikor

véres, sáros ruhájában megjelent a hallban és bejelentette, hogy

elrabolta Lord Haverhillt. Aztán arra a jelenetre gondolt, amikor a

nagynénje megtudta, hogy túlgyógyszerezte a beteget.

Kész volt a csomagolással, és elindult lefelé a hátsó lépcsőn,

óvatosan, vigyázva, nehogy a recsegés bárkit is felzavarjon. Már

majdnem az ajtóban volt, amikor egy kéz érintette meg a vállát.

– Kitty, mit csinálsz itt ilyen korán? És mi ez a bőrönd?

– És te, mit keresel itt? És kérlek, beszélj halkabban, nehogy a

többiek felébredjenek. Elmegyek.

– Nem tudtam aludni, Charles ajánlatára gondoltam... Elmész?

Kitty Gordon! Mi az, hogy elmész? Miért? Kit, nem vagy egészen

magadnál! Red Jack jegyese vagy, és... egész London erről beszélne,

esküszöm. Nem volt egyetlen fiatal lány sem Lady Childredge

estélyén, aki ne téged irigyelt volna, és...

– Pontosan ezért megyek el, Jess. Haverhill többet érdemel, mint

egy bolondos amerikai lányt, aki örökké hibákat követ el, és

meggondolatlan dolgokat művel.

– Ne légy fellengzős! Ne előttem! Én jobban ismerlek. Szerelmes

vagy Red Jackbe!

– Túlságosan is, épp ezért nem akarom elvetetni magam. És most

engedj, Jess!

– Nem mászkálhatsz London utcáin egyedül, pláne hajnalban,

Kitty, ez nem olyan, mint otthon.

– Nem vagyok teljesen őrült, Jess. Már elküldtem egy cselédet,

hogy hozzon nekem egy kocsit. Megígérem, írok neked

Charlestonból, beszámolok róla, hogyan alakul az életem:

– Charleston! De hiszen az Amerika! Kitty, nem teheted! – sírt

Jessica. – Ó, nem teheted!

– Nálam vannak a mama ékszerei. Értékesítem őket

Playmouthban, s abból bőven hazajutok. Rendben lesz minden, ne

aggódj!

– Rollo! Rollo!

– Jess, ne! Kérlek!

Kitty fölkapta a nehéz bőröndöt, és megindult az ajtó felé.

– Mama! Rollo! Jön már végre valaki? – ordította Jessica

könnyek között.

– Mama! Kitty el akar menni?

– Uhhh! Micsoda? – tűnt tél Roland zilált feje a

lépcsőfordulóban. – Mi az ördögöt csináltok itt hajnalban?

– Meg kell állítanod őt! – mutatott Jessica az ajtó felé, amelyen

át Kitty távozott.

– Megállítanom? De hát mi ez az egész? Az isten, szerelmére,

Jessica, fölvered a házat!

– Ó, nem értesz semmit! Kitty visszamegy Amerikába. Most

lépett ki az ajtón.

– Ne beszélj képtelenségeket, Jess! Nem lehet olyan... Ó,

uramisten!

– Mire fölfogod végre, amit mondok, Roland Merriman, ő már

messze jár!

Rollo félretolta a húgát, és mezítláb kirohant az ajtón. Kitty már

épp be akart szállni a megrendelt kocsiba, amikor Rollo megragadta

a karját, és visszarántotta. A lány átesett a bőröndjén, és unokafivére

lába előtt kötött ki.

– Bocsáss meg! – dünnyögte Roland, miközben fölsegítette. – Mi

a csudát csinálsz te itt?!

– Hazamegyek, Rollo.

– Haza? A te otthonod a Rose Farm, ahol mi élünk, Kit! Odaát

nincs otthonod! Rokonaid sincsenek! Semmi és senki nem vár rád.

Na, gyere, gyere szépen vissza!

– De én nem tartozom ide! – fakadt könnyekre Kitty, ami

nemigen volt szokása. – Rollo, el kell mennem!

– A szentségit, Kit! Elég, ha Jessica itatja állandóan az egereket!

Na, gyere, megbeszéljük.

Gyöngéden átkarolta.

– Gondolj Red Jackre!

– De hiszen őmiatta megyek el! – zokogott Kitty.

– Micsoda? Most már semmit nem értek. Na, gyere! Nem

akarlak a vállamra venni. Irtó furcsán néznénk ki.

– Nem! Döntöttem, nem megyek vissza, Rollo. Nem leszek

olyan ember felesége, aki kényszerből vesz el.

– Esküszöm Kitty, nem értelek!

– Kitty! Mi történik itt?

A nagynénje viharzott felé, ő megpróbálta eltolni magától, de az

unokahúga megfogta a kezét. Erőt vett magán, és szembenézett

Isabellával.

– Catherine Gordon! Jogom van tudni, hogy mi történik itt.

Hallgatom a magyarázatodat.

– Kitty elmegy. Menekül innen – mondta Jessica, és elengedte

Kitty karját.

– Menekül! De miért?

– Szerelmes Red Jackbe – magyarázta Jessica.

– Nem akar hozzámenni – egészítette ki Rollo.

– Eletemben nem hallottam ilyen képtelen történetet! – mondta

Isabella, és lezuhant a hatalmas kofferra.

– Te jó ég! Bella!

Lady Millhaven viharzott feléjük. Megállt, amikor észrevette,

min ül az unokatestvére:

– Bella, állj fel... ez nevetséges... a szomszédok...

– Kit érdekelnek a szomszédok! Most Kittyről van szó! –

válaszolta Roland feldúltan.

– Megmondaná végre valaki, mi megy itt végbe? – nézett Lady

Millhaven egyikükről a másikra. – Nos?

– Nem tudtam aludni – kezdte Jessica –, és...

– Nem érdekel senkit, hogy te aludtál-e! – csattant fel Roland.

– Akkor nem vettem volna észre, hogy Kitty szökik. Szóval

megláttam őt a hatalmas kofferjával leosonni a hátsó lépcsőn. És igen

furcsának találtam a dolgot.

– Furcsának? – fortyant fel Roland.

Jessicára nyugtatólag hatott a bátyja felháborodása, ezért

higgadtabban tudta folytatni:

– Megkérdeztem tőle, mit keres itt, és ő közölte, hogy elmegy.

Örökre.

– Örökre?! – hitetlenkedett Lady Millhaven. – A tegnap esti

győzelem után? Ezt nem teheti!

– Kitty! Nem szaladhatsz el Lord Haverhill elől! – helyeselt

Isabella is. – Ha kiderül rólad, hogy kétszer is kosarat adtál, az

életben nem néznek rád többet.

– Bella néni, Haverhill azért kérte meg a kezem, mert a

vizsgálóbíró felismert.

– A vizsgálóbíró?

– Vizsgálóbíró? – ismételte meg Lady Millhaven.

– Beláthatják, hogy nem mehetek hozzá.

– Nem is tudom, hogy hallani akarom-e a történet folytatását –

mondta Lady Millhaven.

– De Kitty szereti őt! – erősködött Jessica. – Csak nem akar

hozzámenni egy bizonyos ok miatt.

– Nézze, kislány, amikor egy férfi megkéri egy lány kezét, nem

érdekesek az okok. Nem engedheti ki Lord Haverhillt a kezei közül.

Egyszerűen nem teheti. A legtöbb londoni lány mindent megadna

egy ilyen lehetőségért. Mindent!

– De ő nem akar hozzámenni – ismételte Roland. – És ha nem

akar...

Minden szem rá meredt.

– Nos, ez Anglia. És senki nem kényszeríthető olyan házasságba,

amit nem akar – fejezte be, és karját Kitty válla köré fonta. – Én,

mint a család feje, kijelentem, ha nem akar hozzámenni, nem fog.

– De Rollo! – tiltakozott az anyja.

– De Kitty szerelmes belé! – replikázott Jessica. – Jelét adta!

– Mindenképpen oka lehet rá, hogy mégsem akar a felesége

lenni, Kit, ha így van, tudatnod, kell vele.

– Írtam egy levelet. A táskámban van.

– Rendben van. Nem gondoltam ilyén fordulatra, de végül is én

vagyok a férfi a családban. Elintézem.

– Rollo...!

– Ha menni akar, menjen. Magam viszem el Kittyt Playmouthba.

Nem maradhat magára ilyen kora reggel.

Kitty szája sírásra görbült:

– Ó, Rollo...

– Kifizetem a kocsist, menjünk vissza a házba. Megreggelizem,

és utána elviszem Kittyt.

– Nem hiszem, hogy...

– Nem érdekes, hogy mi mit hiszünk – intette le Roland Lady

Millhavent. – Az az érdekes, Kitty hogyan gondolja.

Megszorította Kitty vállát:

– Megreggelizem, és utána rögtön indulunk, ígérem.

Majd a húgához fordult:

– Intézd el, hogy a levél eljusson Red Jackhez.

– Nem! Nem. Csak akkor, ha már elmentem.

– Rendben van, Kitty.

– Roland Merriman! A legnagyobb bolond ezen a földön! –

jelentette ki Isabella. – Hogyan segédkezhetsz egy..., Kitty drágám,

egy kicsit feldúlt vagy. Biztos vagyok benne, hogy Haverhill a

legnagyobb becsben tart téged, és...

– Mama, elfelejted, hogy Kitty túladagolta a gyógyszerét, és egy

férfi soha nem felejti el az ilyen dolgokat. És már elég ok arra, hogy

boldogtalan legyen a házasságuk.

– Én mosom kezeimet – közölte Lady Millhaven. – Vizsgálóbíró,

kórház, gyógyszertúladagolás, meg még ki tudja, mi minden...

Esküszöm, életemben nem hallottam még ilyen történetet.

– Nos Kitty, búcsúzz el mindenkitől, hamarosan indulunk.

– De Rollo! Nem segédkezhetsz ehhez a...

– Mama, én már döntöttem.

– Annyira fogsz nekem hiányozni! – sírta Jessica, és az

unokanővére karjaiba borult. – Szerettem volna, ha itt vagy az

esküvőmön.

– Bolondság! Biztos... biztos vagyok benne, hogy nélkülem is

boldog leszel.

– Nem hallgatlak benneteket tovább – jelentette ki Roland. –

Amíg elkészül a reggelim, írok Red Jacknek. Kitty, csomagold be,

amire még szükséged lesz. Charleston messze van.

– Ó, Rollo. Ha bátyám lenne, azt kívánnám, hogy ilyen legyen,

mint te.

– Büszke vagyok rád, Kit. Tudom, miért csináltad az egészet.

Most pedig siess. Még sok dolgunk van.

Kitty várta Rolandot a megbeszélt időben, és arra gondolt, két

nap alatt Charlestonban lehet. Az otthonában, amit maga mögött

hagyott. Mióta Angliába érkezett, mindvégig honvágya volt, de most,

hogy közeledett az utazás ideje, rájött, nincs miért visszamennie. Mi

várja őt ott? Az apja meghalt, a házat, amiben lakott, eladták, a cégük

most mások kezében van. Nem is volt benne biztos, hogy

alkalmaznák őt.

Talán taníthatna. Könyvelést. Mert abban nagyon jó volt.

Aztán Red Jackre gondolt. Vajon megnyugodott-e, miután

megkapta a levelét? Bizonyára. Hiszen attól a pillanattól kezdve,

hogy ráemelte a pisztolyát, csak bajt okozott neki.

– Úgy gondolta, hogy nélkülem megy a nászútjára? – hallotta

Jack hangját a háta mögött.

– Hogyan? – ugrott fel hirtelen, és a szíve a torkában dobogott.

Haverhill az egyenruháját viselte, az ablakon át beszűrődő

napsugárban csillogtak a gombjai. Csak a sapkát nem viselte, és

sötétvörös hajának engedetlen tincsei a homlokába hullottak. Nézte a

lányt, az ajka szegletében megjelent az ismerős mosoly, és gyönyörű

mogyoróbarna szeme aranyszínű fénnyel telt meg.

– Megkapta a levelemet? Írtam önnek.

– Azt, amiben arról beszél, mi kell egy házassághoz?

– Igen.

A férfi hátranyúlt, hogy becsukja az ajtót. Kitty az utazóruhája

alját húzogatta. A szíve hevesen vert; nemcsak a torkában, a fejében

is érezte a lüktetést.

– Azt, amiben kizárja a házasságon kívüli enyelgést?

– Igen.

– Azt, amiben magát romantikusnak nevezi? Azt amiben

reményét fejezi ki, hogy továbbra is barátok maradunk?

– Uhhh... Rollo!

– Gondolom, Rollo úton van Rose Farm felé. Sőt, tudom.

– De... ő intézi a csomagjaimat, és... Jack elővette az ékszert,

amit Kitty Rollónak adott az útiköltség fejében. – Nem hiszem.

Aztán elővette a pisztolyát:

– És most, kedves, romantikus Miss Gordon...

Kitty dermedten meredt rá:

– Nem teheti, de hát miért?

– Nem óhajtom bővebben megmagyarázni. Csak annyit, hogy

ezúttal Red Jack rabolja el önt.

– Micsoda?

– Emberrablás, Miss Gordon.

– Nem beszélhet komolyan!

– Soha nem voltam komolyabb életemben.

– De...

– Szépen kisétálunk az ajtón. Ön előttem halad, és beszáll a

fekete-piros színű kocsiba. Ott áll a bejárat előtt.

– Nem teheti..

– És én a pisztollyal nemcsak egy borosüveget tudok lelőni húsz

lépésről. Úgyhogy semmi kiáltozás, Miss Gordon, mert ott vagyok

szorosan ön mögött.

– Hova megyünk?

– Igencsak messze.

– Remélem, uram, nem akar hírbe hozni!

– Egyáltalán nem.

A férfi mögötte állt, olyan közel, hogy érezte a leheletét és a

kölnije illatát. Borzongás rázta meg a testét. Jack keze Kitty vállán

nyugodott, úgy tolta maga előtt a lányt a kocsiig.

– Jem!

– Jó reggelt, Miss Gordon!

– Úgy gondoltam, olyan kocsist választok, aki jártas az ilyen

kalandokban.

– De hát, hogyan...?

– Éppen pénzt akart kérni Charlestól, amikor rábukkantam.

Gondoltam, inkább felkínálok neki egy állást.

– Szörnyű ez az egész! Nem gondolhatja komolyan, hogy

feleségül vesz engem!

Jack ezúttal nem Kittyvel szembe, hanem szorosan mellé ült. – De igen, szerelmem.

Elővette a házassági engedélyt:

– Mire Rose Farm-ra érünk, Rollo, Jessica és nagynénje várni

fog minket.

– De én nem olyan nő vagyok, akit ön szívesen feleségül venne!

– Nem? És ön szerint milyen nőt kellene választanom?

– Mindenki a lába előtt hever! Bármilyet, amilyent csak akar!

– De én már választottam – húzódott még közelebb Jack. –

Szeretem a kis termetű nőket, tudja? És a romantikusokat is.

– De nem olyat, aki mindig hibát követ el! Ön volt életem

legnagyobb tévedése! Önnek olyan nőt kell választania, aki

meggondolja, hogy mit tesz, és...

– Egy unalmasat, gondolom.

Ujjai lágyan végigsimították Kitty arcát: – Folytassa csak!

– Ön a hős, az elragadó Red Jack Rayne – mondta Kitty

erőtlenül. – Minden lány Londonban...

A kalapja a földre hullott, Jack kioldotta a zsinórját, miközben

cirógatta őt. Az arca olyan közel volt Kittyéhez, hogy szinte nem is

láthatta a lány vonásait. Csak a leheletét érezte az ajkán, az orrán, a

szemén.

– Csak egy van, akit boldoggá szeretnék tenni – súgta Jack,

miközben ajka már Kitty szájához ért. – Egyetlenegy van, akit

szeretek.

– A pisztoly! – ugrott fel Kitty, ahogy kibontakozott a

mámorból. Jack válaszként a földre dobta: – Nincs megtöltve – és újra

magához vonta a lányt. – Remélem, hamarosan nem úgy emleget

majd, mint egy tévedését, szerelmem. Kitty szerelmesen hozzásimult.

– Megzavarná a gyerekeket.