Upload
others
View
1
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
100 ÉVE SZÜLETETTEK
I.
BÁNTAINÉ SIPOS ÉVA ZENEAKADÉMIAI TANÁR
1929. június 3.-2019. február 7.)
Bántainé Sipos Éva nyugalmazott zeneakadémiai tanárnő: Szeretem az
Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a néhány barátomat itt
Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom.
• Ön a gyermekkort, majd már felnőtt fejjel a háborút, a nagy
változásokat Gyulán élte meg. Milyen volt az akkori város,
amelyben felnevelkedett és zenét kezdett tanulni, tanítani?
• Az én szülőföldem Erdély, Máramarosszigeten születtem, de őseim, a
Siposok, az Udvarhely megyei Nagysolymoson éltek. Édesapám jogász
ember volt, és Trianon után azt mondta, hogy ő egyszer esküdött a
magyar koronára, nem tesz még egy esküt, mert akkor egyiknek sincs
értéke, bepakoltak egy vagonba, és kijöttek ide. Gyula volt az „itthon”,
az ébredés az életre. Maga a város, ha most kell megfogalmaznom,
nem is tipikus alföldi város. Sokkal több a fa, több a zöld, itt minden
együtt van, a házak között is még nagyon sok őrzi a régebbi formákat,
csak a hegyek hiányoznak. És hát a Körös, a folyópart, azok az esték,
úszások naplementében, a víz fölött repdeső szitakötők, varázsos
valami volt. A békéscsabai zeneiskolának működött itt egy fiókja,
amely rövidesen megszűnt, mert a zongoratanárnőt, Erdélyiné Molnár
Boriskát, aki nagyon jól képzett tanár volt, elhurcolták, és el is
pusztult. Mielőtt ez megtörtént volna – valamit sejthetett – mert
magához kérette a szülőket, és úgy rendelkezett, hogy ha ő nem lesz
itt, akkor hozzám adják a gyerekeket, mint legjobb növendékéhez. Ez
körülbelül egybeesett utolsó gimnáziumi éveimmel, tehát így
csöppentem bele a zongoratanításba.
• A kis gyulai zenei óvodától indult, és a Zeneakadémia
nemzetközileg is ismert tanáraként ment nyugdíjba. Milyen
állomásai voltak annak a pályaívnek, amely így fejeződött be?
• Elvégeztem a Zeneakadémiát zongora főtanszakon, de a legkevésbé
azt műveltem, mert engem mindig nagyon érdekelt a nagy egész, a
zene irodalma, a stílusai, a struktúrája, hangulata, maguk, akik
alkották. Kezdettől fogva tanítottam, először Gyulán az óvodában,
azután jött a Békés-tarhosi Zeneiskola, ahol nyolcvan gyereket bíztak
rám. Óriási lecke volt, és óriási lökést adott, mert nekem ez lett a
módszertantanárom, ott jöttem rá, hogy tanítványaim többet
tanulhatnak egymástól, mint tőlem. Szegeden, a Pedagógiai Főiskolán
azon vettem észre magam, hogy hetven végzős tanárjelölt hallgatónak
kellett zeneelméletről, zenetörténetről előadást tartanom, de ez már
más, komolyabb volt, mint Tarhoson a cseresznyefa alatt. Két év múlva
mentem Pécsre a Zenetanárképzőbe, itt jött a „zeneelmélet -őrület”,
mert nagy súllyal zeneelméleti órákat kaptam, ez lett később a
szakmám. Innen pályáztam meg a budapesti Zenekonzervatóriumban
megüresedett állást, amit el is nyertem. Sokfelé hívtak előadást tartani,
Finnországba, Svájcba, Portugáliába, Olaszországba, az USA-ba.
Visszatekintve aktív korszakomra, merő kísérletezésből állt az egész,
mert sem pedagógiai végzettségem, sem zeneelmélet
módszertantanárom nem volt, mégis a Zeneakadémiától mentem
nyugdíjba, ahol zeneelmélet módszertant tanítottam zeneszerzés
főtanszakos hallgatóknak.
• A szakmában úgy tartják nyilván, mint „legendás” zenetanárt,
aki olyan száraz tantárgyat, mint a metodika, nagy hatással
tanított, külföldre hívták kurzusokat tartani. Mi volt az a
módszertan, amellyel ennyire eredményes tudott lenni?
• A zeneelméletnek nincs módszertana, nem hiszek a betűben, csak az
élő előadásban. Én olyan módszertant adtam, ami tulajdonképpen egy
rendszer, ami ráhúzható akármelyik zenei stílusra, tehát egy rendezési
elv van benne. Azzal, hogy nem használtam módszertankönyvet, azt is
elő akartam segíteni, hogy ne várjanak mindent a tanártól, hanem
találjanak ki valamit maguktól is. Ahogy a módszer fokozatosan
kialakult, az olyan folyamat volt, amit nem tudok fokról fokra
elmondani, talán nem is volt mindig tudatos. Az egyik témám, az
úgynevezett zenei diktálás, írás, olvasás, ma is rémálma a
növendékeknek. Egy Kossuth-díjas tanár előadása előtt például,
idegcsillapítót szedtek a diákok. Éreztem, hogy nem jól csinálják, mert
nem lehet az jó, amit mindenki utál. Nálam ezt nagyon szerették, mert
nem diktáltam, hanem azt mondtam, hogy a hangzó élmény egy
varázslat folytán látvánnyá változik. Amit hallottak, abból kép lett,
vagy amit képként láttak maguk előtt, azt átvarázsolták hanggá, meg
tudták szólaltatni. Ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor
huszonnégy éves koromban azt mondtam a kis gyulai
zeneóvodásaimnak, amikor a Gólya, gólya gilicét tanultuk, hogy
rajzoljanak le egy gólyát, vagy a Katalinka, szállj el után rajzoltunk
egy katicabogarat. Amikor tele volt a tábla, akkor elénekeltem,
elzongoráztam egy ilyen kis dalt, és mondtam, hogy keresd meg a
képét.
• Az ilyen pálya azonban általában nem sima, az eredeti
személyiségeknek mindig akadnak irigyeik.
• De mennyire! Erről a témáról országosan rengeteg előadást tartottam,
mert ez egy buktató téma a zenetanításban. Legalábbis az volt, mert ma
már nincs is igazából zenetanítás, legalábbis olyan, amilyent Kodály
megálmodott. Az Egri Pedagógiai Főiskolán például látványosan
kivonultak a módszertantanárok az előadásomról. A szakfelügyelők, a
kollégák, mindig azt mondták, hogy könnyű neked, mert csupa
tehetséges növendéked van, de ha a gyerek nem teljesített, akkor rossz
tanár voltál. Ezt tapasztaltam végig, de nem törődtem vele.
• Annyi évtized után miért jött vissza Gyulára?
• A „Konzi”-ban, az első módszertani órámon ott ültek ezek a borzas
hajú zsenik, hatalmas öntudattal és végigmértek, hogy mit is akarok
ott. A zeneelméletre fakultatívan lehetett jelentkezni, és amikor
nyugdíjba mentem, akkor negyvenketten iratkoztak be a különböző
szakokról. Azt mondtam magamban, hogy most vagyok a csúcson, de
érzem, hogy belül mennyire fáradt vagyok, most kell elmennem. Ekkor
jöttem Gyulára, részben férjem, Bántai Vilmos fuvolaművész
akaratához igazodva, aki ezt sajnos már nem érhette meg. Neki,
fővárosi születésű lévén, Gyula volt a vidék, ahol rokonok élnek, ő
választotta ki ezt az Eötvös utcai lakást, mint csöndes helyet. Most
szegény nagyon csalódott lenne, mert az ablakot alig lehet kinyitni a
forgalom miatt.
• Évtizedekig oktatta a zenét, most, hogy nyugdíjas, milyen
kapcsolatban van vele? Kiknek a zenéjét hallgatja legszívesebben?
• Ami a leglényegesebb: most lehetek igazán, a magam valójában
zeneszerető, zenében élő ember, mert az oktatás nem zavar ebben. A
romantikus zene távol áll tőlem, de túl vagyok Mozarton is, túl
könnyű, túl egyszerű. Mindenekelőtt Bachot szeretem, rajta kívül
Palestrinát, Monteverdit és Brahmsot. Persze sok mű van, amelyet
kedvelek, bármelyik szerzőtől, aki utat talál az ember lelkéhez:
Händel, Vivaldi, Telemann, a barokk szerzők, Corelli és a többiek.
Akire azonban úgy néz föl az ember, hogy nagyon-nagyon fel kell
nyújtani a nyakat, az mégis Bach. Bach zenéje egyszerűen fölrepíti az
embert, olyan, mint egy ima. Nem régen kaptam egy lemezt, amelyen
egy fantasztikusan nehéz zongoramű, a Bach Goldberg -variációk
hangzik el, Glenn Gould, már nem élő kanadai zongoraművész
előadásában. Egy ideje ő foglalkoztat, mert játéka olyan állapotba
vezetett be, ahol a zene imádság és Isten közelébe visz.
• Úgy tudom, hogy itt egy kis társasági élet van Ön körül.
• Igen, de nem hagyományos értelemben, azaz nem úgy, hogy kávézás
közben az éppen jelen nem levők magánéletét beszéljük meg. Szeretem
az Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a néhány barátomat
itt Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom. A szó
nemes, szép értelmében nagyon sok kedves ismerősöm van, ami még
súrolja is a barátság fogalmát. Nem beszélve a rokonokról, itt él
egyetlen testvérem, Márki-Zayné Kató és népes családja. Szellemi
partnereim vannak, mint például Perlaki Attila vagy Illyésné Edda,
akivel zenéről és sok minden másról németül tudok beszélgetni. Sok
kedves barátnőm van, akikkel kedves dolog, esemény együtt lenni.
Harminc tanítványommal tartok állandó kapcsolatot, köztük
gyulaiakkal, mint Áchim Erzsike, büszkeségem Kertész Attila vagy
Halmos Anikó, aki a leghűségesebb. Sopronban él Szokolay Sanyi,
akit 14 éves korában kezdtem el tanítani, és azóta töretlen a
kapcsolatunk. Meglátogatnak, felkeresnek, de ebédet már nem főzök
nekik, csak beszélgetünk.
100 éves – Zenében élő ember Bántainé Sipos Éva: Egész életem merő
kísérletezésből állt (2010) (Kósa Ferenc, Gyulai Hírlap)
II.
FRÁTER GEDEON, AZ OPERAHÁZ KARMESTERE (Budapest, 1919. április 16. – Budapest, 1998. november 16.)
Fráter Gedeon
Fráter Gedeon 1937 és 1940 között a Nemzeti Zenedében Lajtha László
(zeneszerezés), Ferencsik János (karmesterképző) és Hammerschlag
János (orgona) növendéke volt. Még tanulmányai idején, az 1938–39-es
évadban szerződtette korrepetitornak az Operaház. 1946-ban vette feleségül
Márkus László elvált édesanyját, s ezzel a pályakezdő színművész nevelőapja
lett. Mindvégig jó viszonyban volt a nála alig nyolc évvel fiatalabb művésszel.
Fráter Gedeon Márkus László színésszel közös sírban nyugszik a Farkasréti
temetőben [22–1–196].
Fráter Gedeon, felesége Fleischmann Margit és nevelt fia, Márkus László színművész
(mutargy.com)
Fráter Gedeont 1948-ban vezető korrepetitornak, 1950-ben karmesternek
nevezték ki az Operaházban. Számos dalmű mellett Kenessey Jenővel az egész
balett repertoárt vezényelték. Kenessey 1965-ös visszavonulása után a
táncelőadások első számú dirigense lett. Az Opera balett-tagozatának külföldi
vendégszereplésein is Fráter volt az előadások zenei vezetője. 1983-ban
nyugalomba vonult.
III.
GÖNDÖCS JÓZSEF OPERAÉNEKES, KÉSŐBB AZ MZTSZ MUNKATÁRSA
(1919-2005)
Budapest, 1968. október 10. Jámbor László operaénekes (jobbra) üdvözli Nádas Tibor
(középen) és Göndöcs József operaénekeseket az Állami Operaházban rendezett
ünnepségen, melyen Nádas Tibort és Göndöcs Józsefet ünnepelték művészi
pályafutásuk 20. évfordulója alkalmából. MTI Fotó: Tormai Andor
Készítette: Tormai Andor /MTVA Sajtó- és Fotóarchívum
Fehérgyarmaton született 1919. október 27-én. Énekesi tanulmányait 1945 és
1951 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, dr.
Molnár Imre és Jászó Györgyné növendékeként. Művészi pályáját a Magyar
Rádió Énekkarában kezdte (1950-51), majd 1951-től nyugalomba vonulásáig,
1985-ig a Magyar Állami Operaház magánénekese volt. Főbb szerepei: Siegmund
(Wagner: A walkür), Dmitrij (Muszorgszkij: Borisz Godunov) Andrej
(Muszorgszkij: Hovanscsina) Canio (Leoncavallo: Bajazzók), Alfred (J. Strauss:
A denevér).
Nyugdíjasként hosszú ideig volt a Magyar Zeneművészek és Táncművészek
Szakszervezetének munkatársa. Életének 87. évében, 2005. december 10-én hunyt el.
Egy fiatalkori portré Göndöcs Józsefről Mejtusz: Az ifjú gárda című operájában. A
darafot 1953. december 20-án mutatták be a Magyar Állami Operaházban Nádasdy
Kálmán rendezésében. (A fotót Várkonyi László készítette /MTVA Sajtó- és
Fotóarchívum)
Bilicsi Tivadar Hlatky László Göndöcs József - Üldözők kara – YouTube (1:51)
IV.
HUSZÁR KLÁRA OPERARENDEZŐ, DALSZÖVEGÍRÓ, MŰFORDÍTÓ (BUDAPEST, 1919. MÁJUS 29. – BUDAPEST, 2010. JÚNIUS 13.)
Huszár Klára (Forrás: Magyar Kodály Társaság)
1938-1942 között a Zeneművészeti Főiskola ének-zenetanár szakos hallgatója
volt. 1951-1956 között ugyanitt megszerezte az operarendező képesítést,
ekkor Oláh Gusztáv tanítványa volt. 1947-1951 között a Magyar
Rádió munkatársa volt, megszervezte a zenei Rádióiskolát, a Dolgozók
Zeneiskoláját. 1947-1951 között gyermekoperákkal foglalkozott, valamint az
ifjúsági osztály vezetője volt. 1951-ben kitették a Magyar Rádiótól; ekkor
iratkozott be a főiskolára. 1956-1979 között a Magyar Állami
Operaház asszisztense, majd rendezője volt.
Vendégszerepelt Pécsett, Németországban, Bécsben is.
1941-1971 között Devecseri Gábor (1917-1971) költő volt a férje. Egy fia van,
Devecseri János (1944-)
Színházi munkáiból:
Szerzőként
Mozart: Thamos, Egyiptom királya (1971) (rendező is)
Műfordítóként
Christoph Willibald Gluck: Iphigénia Taurisban (1957) (rendező is)
Menotti: A telefon (1957, 1964, 1976) (rendező is)
Suchon: Örvény (1959)
Leoš Janáček: Katja Kabanova (1961)
Menotti: Amélia bálba megy (1962)
Domenico Cimarosa: Titkos házasság (1963, 1977, 1981, 2002, 2004) (rendező is)
Gioachino Rossini: Hamupipőke (1965, 1981, 1987, 1989-1990, 2001)
Georg Friedrich Händel: Julius Caesar (1966)
Joseph Haydn: Ember a Holdon (1970) (rendező is)
Rossini: A török Itáliában (1976-1977) (rendező is)
Gaetano Donizetti: Vivát mama!/Éljen a mama! (1978, 1992)
Jacques Offenbach: Szökött szerelmesek (1979)
Kovách Andor: Medea (1981)
Friedrich von Flotow: Márta, avagy a richmondi vásár (1990)
Dalszövegíróként
Wilde: Bunbury (1959, 1968)
Wilde: Hazudj igazat! (1960, 1970)
Golebska: Repülj nóta, mazur nóta! (1979)
Drzic: Dundo Maroje (1979)
Plautus: A hetvenkedő katona (1979)
Rendezőként
Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló (1957)
Sztravinszkij: A katona története (1958)
Láng István: Pathelin mester (1958)
Haydn: Aki hűtlen, pórul jár (1959)
Farkas Ferenc: A bűvös szekrény (1960)
Ránki György: Pomádé király új ruhája (1961)
Devecseri Gábor: Odüsszeusz szerelmei (1961, 1968, 1973)
Plautus: Amphitruo (1962)
Delibes: Lakmé (1964)
Plautus: Szamárvásár (1966)
Balassi Bálint: Szép magyar komédia (1967)
Somlyó György: A bírák könyvéből (1970)
Vas István: Római rablás (1970)
Devecseri Gábor: Bikasirató (1970)
Beethoven: Fidelio (1971, 1974)
Mozart: A varázsfuvola (1971, 1974-1975)
Babits Mihály: Laodameia (1971)
Babits Mihály: Jónás könyve (1971)
Petőfi Sándor: Az apostol (1972)
Weber: A bűvös vadász (1975)
Verdi: Traviata (1976)
Devecseri Gábor: A meztelen istennő (1977)
Dittersdorf: La contadina fedele (1978)
Filmjei:
Csalóka Péter (1979) (zenei rendező)
Rossini: Hamupipőke (1991) (műfordító)
Művei:
Operarendezés (1970)
Krisztinavárosi madrigál (2001)
V.
KALMÁR MÁRTON ZENEELMÉLETTANÁR,
KARNAGY, TANKÖNYVSZERKESZTŐ
KALMÁR MÁRTON
A MUNKAKÖZÖSSÉGEK MUNKÁJÁRÓL
Zene az iskolában
Ebben a témakörben összesen kilenc előadás hangzott
el a konferencián.
Ezek között szerepel többek között a „Zenei nevelés a
magyar általános iskolába”", ”Zenei nevelés Hirosima
iskoláiban”, „Zenei nevelés Cleveland gyógypedagógiai
iskoláiban” című. A többi előadás még az esztétikai
nevelésről, az iskolai zenekarok munkáiról, a dzsessz
oktatásáról, az új zeneművek iskolában történő tanításáról és
a magyar középiskola zenei neveléséről szóltak, melyeket
különböző országok képviselői exponáltak.
A „Zenei nevelés a magyar zenei általános iskolában”
téma előadója Friss Gábor volt. Ismertette az iskola
célkitűzéseit, óratervét. Kiemelte, hogy eme iskolában
történő zenetanulás többlet órája más (közismereti) órák
minőségét nem csökkentheti. Példákon bizonyította be
(iskolája tanulóinak egy csoportja közreműködésével) a
relatív szolmizáció dó-váltásából eredő könnyebb
kottaolvasás elsajátítását. Hivatkozott arra a tantervi
előírásra, hogy az iskolában történő zenei nevelés gerincét a
magyar népzene képezi. Népdalaink néhány példáján
mutatta be a modális sorok szolmizációs lehetőségeit.
Példákon ismertette a magyar népdal szerkezeti
sajátságaiból adódó forma elemek megtanításának – mint a
formai gondolkodásra való nevelésnek – egyik módját. Az
előadó több éves tapasztalata alapján ismertette azokat az
eredményeket, melyeket tanulói a zenével való intenzívebb
foglalkozással egy időben, más tantárgyakban is elértek.
Így: a tanulók számolási készsége fejlettebb. A zenei ritmus
szinte egész testüket átjárja. A ritmuselemek, s azoknak
kombinációs lehetőségei gyorsabb megértést, tisztább
matematikai látást eredményeznek. A ritmusdiktálás
fejleszti a megfigyelő képességet, az emlékező és utánzó
készséget és a fantáziát. A halláskészség fejlődése kiváló
alap a nyelvtanuláshoz, a kottaírás a manuális készség
fejlődését, a kézügyesség megszerzését segíti elő. A közös
éneklés, az egymáshoz való alkalmazkodás, a kollektív
felelősség gyorsabb kialakulását teszi lehetővé stb.
Ugyanakkor mindezek a képességek észrevétlenül fejlődnek
ki az ének- és zeneórák tantárgyi feladatának megvalósítása
mellett úgy, hogy a zeneórák még a kikapcsolódás és
pihenés perceit jelentik a tanulók számára a többi tantárgyak
között.
Megállapítható, hogy az ének-zenei tagozatú általános
iskolák tanulmányi eredménye jobb a normál iskolákénál.
Végezetül néhány didaktikai eljárást mutatott be
tanulóival az emlékezet és a gondolkodás rugalmasságának
fejlesztésére, az előbbire visszhang-tapsolással, kánon
tapsoltatásával és énekléssel, az utóbbira a többszólamú
karéneklés közbeni szólamcserékkel mutatva meggyőző
szemléletes példát.
Prof. Minoru Jamamoto (Hirosima, AN egyetem,
Japán) „Zenei nevelés Hirosima iskoláiban” címmel tartotta
meg előadását. Bevezetőjében meleg hangon köszönte meg
azt a segítséget, melyet a japán tanárok kaptak az ISME
elmúlt évi 5. (tokiói) konferenciáján. Elmondta, hogy
Japánban. 6 osztályos elemi iskola van, melynek első-
második osztályában 3-3 óra, a III.-VI. osztályában 2-2 óra
használható fel a zenei nevelésre hetenként. A hat osztályos
elemi iskolájukban az énektanítás mindenütt hangszeres
tanítással is kapcsolódik. Ezek a hangszerek japán népi
hangszerek (Mint tudjuk, minden iskolában megvan a teljes
Orff instrumentárium is!) A továbbiakban megjegyezte,
hogy úgy látják, a japáni hagyományos (klasszikus) zene
nem a jövő zenéje számukra. Minden erejükkel segítik a
fiatal zeneszerzőket és pedagógusokat saját új zenéjük
megteremtésében.
Iskolai zenei nevelésük legfontosabb célkitűzéseit a
következőkben látják: Szeressék meg a gyermekek a zenét,
legyenek képesek azt értékelni, fejleszteniük kell a
gyermekek zenei alkotó tevékenységet, javítani kell a zenei
ízlést stb. Mindezek érdekében a gyermekeket valamely
hangszeren is megtanítják játszani. Igen nehéz és fáradságos
munkát végeznek – mondja Jamamoto professzor – a japáni
pedagógusok a tehetséges gyermekek felkutatásában.
Az előadás folyamán hallottuk a japáni gyermekek
hangszeres játékát és a hirosimai iskolások kórus éneklését
is. Az előadást hangos film és színes felvételek egészítették
ki.
Elisabeth Davies Kondorossy (Cleveland, Ohio,
USA), a clevelandi gyógypedagógiai iskolák zenei
neveléséről beszélt. Előadása elején azt fejtegette, hogy
milyen hasznos szolgálatot tesz a zenetanulás a testileg
fogyatékos gyermekek nevelésében. A zene önbizalmat kelt,
sok esetben vigaszt jelent, elősegíti a szabadidő helyes
kihasználását.
A gyermekparalízisben megbetegedett és a vak
gyermekek zenei nevelését énekléssel és hangszerrel végzik.
Türelmes, kitartó munka nyomán meglépő eredmények
születtek már. A clevelandi iskolákban még a süket
gyermekeket is nevelik zenére. E gyermekek képzését
korábban kezdik, hogy lépést tudjanak tartani később az ép
hallásúakkal. A képzés lehetőségeit arra a tényre építették –
mondja Kondorossy asszony –, hogy még a süket gyermek
is hall valamit. A zenei hangokat színes gömbökkel jelzik,
amelyek különböző nagyságúak. A nagyság különbség a
hangmagasság jelzését szolgálja. A tanítás módszerére
utalva elmondta, hogy a zenei hang érzékelésére a színes
gömb megjelenésével egy időben zongora hangot is leütnek.
Az ilyen módon való gyakori ismételgetés szín- és
hangkombinációt hoz létre, mely alapon később az egyik
komponens felidézése a másik tudati megjelenését vonja
maga után.
Robert L. Cathey zeneigazgató (San Francisco,
Kalifornia, USA) „Fiatal zeneszerzők az amerikai
középiskolákban” címmel, a modern zene megértésének
egyik módjáról számolt be. Az amerikai Ford alapítvány
kezdeményezésére és tervei szerint az ifjúság számára
modern zenét komponáltatnak fiatal, érdemes
zeneszerzőkkel. Ennek az elgondolásnak a megvalósítása
történt Seatlle-ben (Washington) 1959-62-ig, ahová Michel
White ifjú komponista került tanárnak. White először az
ifjúság zenei képességének vizsgálatával, zenei
tevékenységének megfigyelésével foglalkozott. Majd zenét
szerzett az ifjúság számára. Személyes irányításával és
részvételével folyt a művek betanítása és előadása.
Rendkívül jó hatású és eredményes volt a zeneszerző és az
interpretálók ilyen bensőséges kapcsolata; igen hatékonyan
segítette elő az ifjúság zenei fejlődését, a modern zene
megszerettetését és a sikeres előadást.
J. Gembinszkája (Szovjetunió), a moszkvai 112-es
számú általános iskolában végzett zeneesztétikai nevelésről
számolt be.
Bevezetésképpen arról tájékoztatta hallgatóságát,
hogy a Szovjetunióban az esztétikai nevelés kérdéseit a
társadalom nagy figyelemmel kíséri. Sok nyilvános
értekezleten vitatták meg az általános iskolában folyó
esztétikai nevelést. Az értekezletek tanúsága szerint az
egész iskolai életnek igényt és aktivitást kell támasztania a
gyermekben az esztétikum iránt. Az esztétikai nevelés egyik
fontos tényezője a zenei nevelés.
A Művészeti Nevelés Intézete mellett működő
Pedagógiai Laboratórium munkatársai az énektanárokkal
együtt a zenei nevelés tervszerűbb megvalósítására
törekednek. Cél a jó hallás, a kifejező tiszta éneklés és
karéneklés, és a zenei fogékonyság kifejlesztése. Már az
alsó osztályokban – aktivizáló módszerekkel – arra nevelik
a tanulókat, hogy természetes szép hangon, tiszta
intonációval és természetes kifejezéssel énekeljenek, egyben
uralkodni tudjanak a hang erőssége és az egész kollektíva
jóhangzása felett. Ebben a munkában nagy szerepe van a
tanulók kritikájának önmaguk tevékenységévei szemben.
Dr. Iván Polednak zenetudós (Prága) előadásának
címe: „Nem hagyományos zenei területek az alapfokú zenei
nevelés tananyagában”.
Érdekes, javaslatokkal teli előadását azzal a
megállapítással kezdte, hogy a tradicionális zenei
nevelésben részesülők nem képesek tájékozódni a modern
népi muzsika területen, mert az iskolai tananyag jelenlegi
példái, a módszer és az iskola szervezete nem alkalmasak a
modern zeneoktatásához. Ifjúságunk a modern zenével
lépten-nyomon, spontánul találkozik. Azonban ez nem elég
a modern zene megismeréséhez. A modern zene tanítását
szervezetten kell végezni, mint ahogyan ezt tettük és tesszük
a tradicionális zenével. Miután az oktatás folyamatában
nincs mindenre időnk, ne törekedjünk arra, hogy a tanulókat
a zene minden területével megismertessük, hanem csak a
legfontosabbakkal.
Előadásában javaslatot tett a korszerű zenetanítás fő
témáira. Éspedig a következőkre. 1. a klasszikus és
romantikus zenének, mint alapnak a tanítására, 2. a jelenkori
zene és 3. a modern népi muzsika és az Európán kívüli zene
tanítására. (Ez utóbbin a dzsesszt értik.) Szerinte a dzsessz
az európai és az Európán kívüli népi zene közös
produktuma. Evvel a zenével, ennek létezésével számolnunk
kell. Szorosan összefonódott ez a muzsika a modern népi
zenével. Sajátságos hangja és hatóereje van a dzsessznek.
Az előadás folyamán arról is tájékozódhattunk, hogy
a fenti zenetanítási programot a csehszlovák 1-9 osztályos
általános iskolákban 1960/61-től már ki is próbálták, A 8.
osztályban a tradicionális népi zenével foglalkoznak, a 9.
osztályban a tanított zene több-kevesebb kapcsolatban van a
dzsesszel, vagy a tanított anyag maga is dzsessz. Ezt a
tantervet nyilvánosan pozitíven fogadták, de az oktatók
felkészületlensége miatt a gyakorlati megvalósításban
nehézségekkel találkoznak. E nehézségek ellenére is úgy
látják, hogy ez az út célravezető lesz.
Dr. Polednak összefoglalójában érintette a tánczene
jelentőségét, mint az ifjúság zenei nevelésének egyik
mindennapos tényezőjét. Erre utalva szorgalmazta – az
egyoldalúság elkerülése érdekében – a zenei nevelés
skálájának a tánczenével való bővítését.
„Zene a magyar középiskolákban”
címmel Dobrai István tartott előadást. E témában szóba
került az iskolai esztétikai nevelés jelentősége és ezen belül
az ének-zene tantárgy szerepe. Ismertette az előadó a
tantárgy célját, feladatát, majd rátért az iskolai zenei
foglalkozás formáira. (Éneklés – karéneklés, zenehallgatás,
aktív zenélés.) Ismertette a készülő új gimnáziumi tanterv
leglényegesebb vonásait, hangsúlyozva a zenei nevelésben
érvényre juttatandó zenei élmény fontosságát, mint az új
ének-zenei tanterveink egyik leglényegesebb
követelményét. Foglalkozott továbbá az előadó a
gimnáziumi normál és ének-zene tagozatos óratervekkel.
Végezetül örömmel állapította meg, hogy ének-zenekari
mozgalmunk a középiskolai aktív zenélés nyomán nagy
fejlődésnek indult. Ezt igazolja a sok ifjúsági együttes,
amelyek hazai bemutatókon, fesztiválokon, külföldi
találkozókon és versenyeken számottevő elismerést vívnak
ki évről-évre.
Prof. dr. Hella Broock (Greiswald, NDK), az új
zeneművek vizsgálatának iskolai módszertanához adott
jelentős gondolatokat, Hangsúlyozta az új zene fontosságát
a zenei nevelésben. Szerinte nagyon szükséges, hogy az új
muzsikát elemezzék is a tanulók. Keltsen az új zene
emóciókat, aktív élményekhez vezessen, mert csak így válik
érthetővé. Az új zenének a szocialista humanizmus
szellemében kell nevelő hatásúnak lennie.
E nevelői célok elérése érdekében kell a zeneműveket
kiválogatni, éspedig olyanokat, melyek tiszta érzés és tiszta
gondolati mondanivalót tartalmaznak, amelyek a valóságot
sokrétűen, emocionálisan tükrözik, és megvédenek az
absztrakció zsákutcái ellen.
Lényegesnek tartja az előadó a zenei
befogadóképesség, és emlékezet fejlesztését és a tanulók
reprodukáló tehetségét.
A tanulók öntevékenysége azt jelenti, hogy az első
iskolai évtől kezdve improvizáló készségüket is fejleszteni
kell. „A modern zene befogadásához elő kell készíteni az
ifjúságot – mondotta az előadó. Ezért a tanítás folyamán a
hagyományos ritmuselemeket, dallami elemeket és
harmonikus elemeket ki kell bővíteni a modern zene
irányába.”
A „Zene az iskolában” munkaközösség záró vitáján
szovjet, magyar, német, bolgár, francia, argentin, amerikai
küldöttek szólaltak fel. A vita részint a modern jó és rossz
zene problémáját kutatta, részben a modern zenének az
iskolába való bevitele körül folyt. Egyes hozzászólók
hangsúlyoztak az iskolák jó, modern zeneanyaggal való
ellátásának fontosságát, melyhez az ISME segítségét kérik.
Némely vélemények nem tesznek különbséget régi és
modern zene között, szerintük jó és rossz zene van csak, s
amennyiben a jó dzsessz ennek a feltételnek megfelel,
szükséges annak tanítása. Mások véleménye szerint nem
való egyelőre az iskolába a dzsessz, abból csak a ritmust és
az improvizációt szabad felhasználni. Egon Kraus, az ISME
főtitkára a hozzászólások intervallumaiban az érintett
kérdésekre adott válaszában többek között arra is kitért,
hogy az ISME 1953 óta működésével azon fáradozik, hogy
a nemzetek békében és megértésben jöjjenek egyetértésre e
kérdésekben, majd ígéretet tett az ISME által
ismeretterjesztő modern zenei lemezek kiadására.
E témakör munkaközösségének vezetője dr. Karl
D. Ernst (Hayward, Kalifornia, USA), a munkaközösség
záró vitáján a következőkben foglalta össze az előadások
lényegét: „Megállapítható, hogy különböző országokban,
különböző szervek, különböző módon irányítják a
zeneoktatást. Egyes helyeken (pl. Magyarországon)
különleges iskolák is vannak. Sajnos, számos országból nem
áll rendelkezésünkre áttekinthető anyag”.
Ezután kitért a jó előadóművész és jó pedagógus
előnyös szintézisére, majd így folytatta: „Megállapítható,
hogy vannak nehézségek a zenének a közismereti iskolába
való bevitelével kapcsolatban. Általános probléma, ami
eldöntésre vár: mi a leglényegesebb tanítani való az
iskolában?” Az elhangzott előadások nyomán
megállapítható, hogy a művészeteknek – s ezek között a
zenének is – nagy szerepet kell tulajdonítanunk az ember
formálásában, az ember nevelésében. Iskolai vonatkozásban
is el kell döntenünk, milyen zenét, milyen mértékben
oktassunk, mivel a vélemények ebben a kérdésben is, mint
sok másban, igen különbözőek. Sokan vannak a
zenepedagógusok közül, akik csak a XIX. század zenéjével
foglalkoznának legszívesebben, mások meg éppen csak a
népzenével.
A jelenlegi zene problematikájával kapcsolatban
megállapította, hogy világszerte sok pedagógus nem érti
meg, vagy idegenkedik a modern zene megismerésétől.
Éppen ezért az ISME-nek többet kellene tennie a jelenkori
zeneoktatás különböző módszereinek megismertetéséért.
Hangsúlyozta, hogy a zenepedagógusoknak a jelenkori zene
problémájával és annak megértésével is szükségszerűen
foglalkozniuk kell. A dzsesszről szólva kiemelte, hogy
sokszor került szóba az előadások folyamán – nem mindig
egyforma megítélésben. Egyes előadók véleménye szerint
úgy is túlteng a dzsessz, tehát a vele való foglalkozás
felesleges. Más előadók véleménye szerint pedig, ki kell
dolgozni a dzsessz megismerésének és megítélésének
programját.
(Parlando 1964/7.-8., 17.-21. p.)
VI.
KIRÁLY ERNŐ ZENESZERZŐ, NÉPZENEKUTATÓ (1919-2007)
Király Ernő
„A népdalt, hogy úgy mondjam, még az anyatejjel szívtam magamba. Anyám
dalos falusi lány lévén a városba, Szabadkára kerülvén géphímzéssel kereste
kenyerét, és a varrógép zakatolása mellett éjjel-nappal énekelte a falujából,
Pacsérról magával hozott népdalokat, nótákat. Én, mint apró gyerek,
figyelemmel hallgattam, és az élethez, a munkához tartozónak véltem az
éneklést, a dalt" – így emlékezett Király Ernő gyermekkorára és a zenével
kialakult kapcsolatának kezdeteire.
Saját erejéből tanult meg gitáron, pisztonon és harmonikán játszani, hogy
később ő maga is megalkosson két új hangszert. Népi zene gyűjtései,
kompozíciói, folklórdolgozatai, zenekari és vokális kompozíció ma is
rendszeresen hallhatók a kortárs zenei fesztiválokon, valamint a hazai és
nemzetközi hangversenytermekben. A 20. század meghatározó zeneszerzője és
népzenekutatója, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja idén
lenne 100 éves.
Király Ernő 1919. március 16-án született Szabadkán szegény
munkáscsaládban. A gimnázium első osztályának elvégzése után
előbb kifutófiúként, majd kárpitos inasként dolgozott. Már
fiatalkorában megszerette a zenét, és miután a gitár-, piszton- és
harmonikajátékot nem oktattak a zeneiskolában, magánórákat pedig
nehéz családi körülményeiből fakadóan nem volt alkalma igénybe
venni, egyedül képezte magát. A háború lezárását követően befejezte
zeneiskolai fúvós tanulmányait, majd elvégezte a karvezetői szakot,
ezután a szabadkai városi zenekarban trombitásként, majd a
Népszínházban kürtösként működött. 1954-től szerkesztette az
Újvidéki Rádió magyar népzenei műsorát. Népzenekutatói
tevékenysége során a népi hangszerek gyűjtése mellett magyar, szerb,
ruszin és cigány dalokat és népi szokásokat is lejegyzett. 1979-ben
forgatta Hét magyar ballada című, a magyar dallamkincsből készült
filmjét, megjelent hanglemezeinek száma meghaladja a húszat.
Folklórral kapcsolatos tanulmányait megjelentette a Vajdasági
Múzeum, a Jugoszláviai Folkloristák Szövetsége, a Hungarológiai
Intézet, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, és a Magyar
Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete is. (MMA)
VII.
LEHOTA DEZSŐ HEGEDŰMŰVÉSZ, KONCERTMESTER, ZENETANÁR
(Szeged, 1919. augusztus 7. – 2015. július 15.)
Zenei tanulmányait, szülei ösztönzésére, Hódmezővásárhelyen kezdte meg,
majd a Szegedi Konzervatóriumban folytatta Budaházi-Fehér Miklós
mentorsága alatt. 1934-ben az Országos Zenei Fesztiválon a zenei
szekcióban Paganini: D-dúr hegedűversenyével első díjat nyert. 1937-
ben Budapesten megkapta a BM Szimfonikus Zenekar koncertmesteri állását.
Munkája mellett beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára, ahol
tanulmányait Katona Béla vezetésével folytatta.
1940-ben besorozták, a Magyar Királyi Honvédség Szimfonikus Zenekarának
tagjaként 1945-ben a Vörös Hadsereg fogságába esett, négyévi fogságot
szenvedett. 1950-ben tanulhatott ismét Katona Bélánál a Zeneművészeti
Főiskolán.
1955-ben költözött Kaposvárra, ahol a Liszt Ferenc Zeneiskola tanszékvezető
tanári posztját nyerte el. A Liszt Ferenc Zeneiskolában végzett munkája mellett
a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán intézeti tanárként oktatott. Oktatói
tevékenysége mellett a kaposvári Csiky Gergely színházban koncertmesteri
feladatokat is ellátott.
1958-ban lett a Kaposvári Szimfonikus Zenekar vezetője és szólistája.
1967 februárjában jelentkezett a Das Orchester folyóirat hirdetésére, melyben
koncertmesteri állást hirdettek a Pfälzische Philharmonie, Staatsorchester
Rheinland-Pfalz zenekarba (Bővebben de:Deutsche Staatsphilharmonie
Rheinland-Pfalz). Egyik legnagyobb sikereként értékelte, hogy 48 éves kora
ellenére sikeres felvételi anyagot állított össze tizenhét pályázóval szemben.[2]
„Lévén, hogy a pályázat feltételeinél jóval öregebb voltam, (a korhatár 35 év
volt), az az ötletem támadt, hogy a kötött felvételi anyagot kiegészítem és
korengedményt kérek. [...] Az állásért a vetélkedés óriási volt, azonban azt én
kaptam meg. [...] Mint később kiderült, a sikert Hacsaturján hegedűversenyének
köszönhettem.” – Részlet az önéletrajzból
1967 februárjától 1987-ig zenélt Kaposvárott.
Feleségével, Lehota /Gulyás/ Erzsébettel esküvői képükön (2001)
1982-től a filharmonikusok mellett a Landesmusikakademie Rheinland-
Pfalz tanára, illetve tanszékvezetője volt, ahol zenekari karrierje befejezésekor
(1987), miniszteri külön engedéllyel határozatlan időre folytathatta munkáját.
Érdemei elismeréseként felvehette a német állampolgárságot is.
1998 szeptemberében vonult végleg nyugdíjba és költözött haza
Magyarországra. 2001-től haláláig boldog házasságban élt, felesége Lehota
(Gulyás) Erzsébet (sz. 1945) 2015. július 15-én, rövid betegséget követően
elhunyt.
Néhány ismertebb tanítványa:
ifj. Sánta Ferenc (1945-) cigányzenész, hegedűművész, a Nemzeti Cigányzenekar
vezetője. - Hétéves korától a Liszt Ferenc Zeneiskola diákja, tizenhárom évesen
már a szimfonikus zenekar tagja. Később Pécsen folytatta tanulmányait.
Dinu Hartwich (1964-) hegedűművész, kamarazenész - Németországban kapott
"átfogó hegedűoktatást" Lehota Dezsőtől, később több zeneiskolában maga is
tanított (illetve jelenleg is tanít).
Csupor László (1933-2008), fafúvós művész, a Kaposvári Zeneiskola egyik
korábbi igazgatója - Lehota Dezső koncertmesterként figyelt fel rá, később
segítette tanulmányait.
VIII.
LUKÁCS PÁL BRÁCSAMŰVÉSZ-TANÁR, REKTORHELYETTES (Budapest, 1919. április 27. – Budapest, 1981. május 22.)
Hungarian violist Pal Lukacs portrait (30:09)
(Az MTV Lukács Pálról készült portréfilmjén közreműködik Petri Endre (zongora), Nagy Vidor és
Nagy Judit (brácsa). A riporter: Vitray Tamás. Rendezte: Horváth Ádám, szerkesztő: Benczédi
Ágnes.
Zenei tanulmányait 1934 és 1943 között végezte a Zeneakadémián, a hegedű
tanszakon Koncz János és Waldbauer Imre, az ének szakon Walter
Margit és Molnár Imre voltak a mesterei. 1946-ban lett a főiskola tanára, egy
évig éneket tanított, 1947-től pedig a brácsa főtanszak vezetője lett. 1972-től
rektorhelyettes, 1975-től ének tanszékvezető volt. 1964 és 1978 között
vendégprofesszor volt a Weimari Nemzetközi Zenei Szemlén. Elnökségi tagja
volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének. Tanári munkájával kapcsolatban
nyilatkozta róla Erdélyi Miklós karmester: „…amikor tanított, tele volt derűvel,
az élet szeretetét, a szépségben való hitet, az optimizmust árasztotta
magából.” Tanítványa volt például Bársony László, Erdélyi Csaba, Nagy
Vidor, Németh Géza és Ormai Gábor.
Brácsaművészként 1936-tól az Operaház zenekarának tagja lett, 1947-től 1976-
ig pedig az együttes szólóbrácsása volt. 1948-ban díjat nyert a genfi Nemzetközi
Zenei Versenyen. Szólóban és kamarazenekarban is sokat
koncertezett Magyarországon és külföldön is.
Fellépett például a Bécsi zenei hetek, a Prágai tavasz és a Velencei
biennálé előadásain, Bulgáriában, Jugoszláviában, Olaszországban és Svájcban s
tb. Később számos nemzetközi zenei verseny zsűrijébe is meghívták. Magyar és
külföldi zeneszerzők írtak számára darabokat. „Bartók, Walton, Dávid Gyula,
Kadosa Pál, Stamitz, Christian Bach brácsaversenyeinek nagyszerű előadásaira
emlékszem. Nem volt könnyű őt kísérni. Romantikus alkatú művész volt, a
romantika túlzásaitól nem volt mentes a játéka, de a természeti jelenségekhez
hasonlóan, ezek a túlzások is szervesen az egyéniségéből fakadtak” – mondta
róla szintén Erdélyi Miklós.
Művészetét rádió- és hanglemezfelvételek sora őrizte meg (saját lemezeinek
száma hat). „Már-már boszorkányos az, amit ő alig egy arasznyi
vonóhosszúságon véghez tud vinni: olyan bonyolult figurációkat, amelyekről azt
hinné az ember, hogy nagy erőfeszítés nélkül nem végbevihető. S íme,
leheletszerűen suhannak bele ezek is a levegőbe. Úgy hegedül, mint amikor a
gyermek karikázik, azzal a kedvvel, könnyűséggel és mulatsággal. A német ezt
úgy nevezi: Spielfreudigkeit” – írta egy hangversenye kapcsán Füst Milán.
Emléktáblája egykori lakhelyén (Bp., VI. ker., Jókai utca 1.)
Brácsára írt műveket adott közre, zenei cikkeket írt, zenepedagógiai előadásokat
tartott, fontos munkája az 1960-ban megjelent Fekvésváltó gyakorlatok
mélyhegedűre, felsőfokon.
Elismerései:
Kiváló Munkáért díj (1948)
Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1950)
Érdemes művész (1952)
Kossuth-díj (1965)
Kiváló művész (1971)
*Forrás: Wikipédia