30715496-Marai-Sandor-Napnyugati-Å‘rjarat-egy-utazas-regenye

5/15/2018 30715496-Marai-Sandor-Napnyugati-Å‘rjarat-egy-utazas-regenye - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/30715496-marai-sandor-napnyugati-arjarat-egy-utazas-regenye 1/101

MÁRAI SÁNDOR

NAPNYUGATI RJÁRAT

EGY UTAZÁS REGÉNYE

HELIKON KIADÓSorozatszerkeszt Mészáros Tibor

Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)

Nyár végén Gödre akartunk utazni. De aztán meghívás érkezettLondonból, s minden másképpen történt.A meghívás formás volt és határozott, mindenképpen komolyan

kellett venni. Rögtön válaszoltam, hogy lámpalázam van, soha nemvoltam vendég. Az út, ez az egyszer-bvített utazás PestrlLondonba, most egyszerre olyan jelents vállalkozásnak tetszett,mint régebben egy hasmtét. Két éve nem jártam külföldön.Emberek, akik ez idben a Semmeringrl értek haza, büszkénviselkedtek, mint egykor Peary. Szegények vagyunk, nincs pénzünk,nincs kedvünk, beavasodtunk valamilyen kényelmes-rosszhiszem várakozásba. De a bankban udvariasak voltak; idegen pénzt mégcsak adtak volna; pengt már nehézkesebben és kedvetlenebbül.Elutazás eltt tíz nappal természetesen "menekültem abetegségbe", tüszs mandulagyulladást kaptam; Göd esélyeiemelkedtek; aztán nem fizetett valaki, majd megint nem fizetettvalaki, a kutyát távollétünk idejére nem akarta senki elvállalni,a lapok háborút ígértek. Mi lenne, mégis, Göddel? Szégyellhetnédmagad, mondták, akiknek joguk volt ehhez; de nem tudtamszégyellni magam. Az utazás, minden nappal, amely közelebb hozta,kalandos vállalkozásnak tetszett. Nem az én dolgom, utazni... "Azember felpattan a vonatra, másfél nap alatt odaér" - mondták. Deén már nem szeretem az utazókat, akik "felpattannak a vonatra".Számomra az utazás nemcsak "meghalni egy kissé", hanem "élni egykissé"; minden változás gyanakvással tölt el. Semmit nem tudok

már a "felpattanás" mozdulatával tudomásul venni, Egerbe isnyugtalanul utazom, a 75-ös villamosra is a kaland érzésével ülökfel; mindennek súlya van számomra egy id óta, mindentl várokvalamit, néhány éve minden premier planban jelenik meg nekem, azis, ha megharapott valakit a kutya, egy gázolás is, kiszakítvaa napihírek közül, egy államférfi szószátyár beszéde is, egyverssor, a cselédem hasfájása is. Nem vagyok többé snájdig utazó,aki pattan és nyaka köré csavart kockás sálban, útisapkávalfején, közönnyel és gyakorlottan bámul ki a vonatablakon. Nem isakarok az lenni többé. Lassan akarok élni; utazni is lassanakarok. Aztán ahhoz is szegény vagyok, hogy Gödre menjek; szegény

és kételked, mit kezdjek most egyszerre ezzel az utazással, melyaz ifjúság tájain repít át, mit csináljak Párizzsal és Londonnal,



ha így reámszakadnak, hová tegyem ez élményeket, mikor mindenzsebem, minden noteszem, minden készségem telítve van már azotthonnal, a másik otthonnal, a mesterséggel? - az élet egyrebonyolultabb és kalandosabb, nem vagyok többé egészséges, s hanagyon odafigyelek, nem is akarok többé olyan pattanósan,

rámensen, gyakorlottan egészséges lenni... Így vitatkoztam. És:nevetséges, mit képzelnek? Párizsba utazni, csak úgy, mint"szezon elején" egy ni kalapszalon tulajdonosa? Vagy Londonba,mint egy értékpapírügynök, akinek zsíros üzlet jutott eszébe? Aharminckét gyorsvonat-órán vagy a néhány keserves pengn már nemmúlik - harminckét vasúti órára vagy egy vasúti jegy árára futjamég talán az apadó készletekbl is. Amin múlik, az a léleksebessége, készsége; nem akarok újabb terhet, szeretnékelkészülni az anyaggal, amely felgylt; nem tudom, meddigrendezhetem még gy jteményemet? Az élet minden évvel srbb lesz,sr és izgalmas. Aztán, mire Londonba érek, Pesten sz lesz.

Igen, az els komoly ellenérv, hogy nem láthatom majd Pesten,pontosabban Budán, ezt a szeptembert. Minden más olcsó kifogás,

jóravaló restség. De az sz a Krisztinában olyan ajándék, melyetnem szívesen mulasztok el. A fák a bástyasétányon. A Horváth-kertszeptember végi tárlata. Mindenféle jelentségteljes változáskészül itt, ezen az szön, a régi budai kávéházat talánbecsukják, az új söröz megnyílik. Tudom, mindez nem kifogás.Kíváncsian nézem e ragaszkodást és honvágyat, nem értem,szétszedem, megdöbbenve és nyugtalanul vizsgálom. Valami van azalján, amire nem számítottam: kötöttség, vonzódás. E néhányutcához ragaszkodom, e fákhoz. Ha már emberhez nem tudtam kötdnisoha, íme, legalább egy tájrészlethez! Talán ezért nem akarokutazni. Mit kezdjek most új emberekkel, új tájakkal, holhelyezzem el ket? Valahol végre otthon vagyok, elszöréletemben. Ez utcákban ismerem a vargát, a f szerest, a szabót,néhány írótársamat. Ablakomból polgári szomorújátékok ésbohózatok láthatárát szemlélem. Fontos nekem, hogy a szomszéd pékúj sütházat épített, s egy gonosz ember, aki az Erzsébet-hídonát érkezett ide, éjjel, ködben, házasságot ígért az egyikkerületi fodrászüzlet manikrös leányának. maga mondta nekem,a kedves, fiatal leány, körömápolás közben. Az emberek, akik

között élek, türelmesek vagy rültek, megértek vagy gonoszak,bölcsek vagy riadtak. De valami közöm van már hozzájuk. Tudom,nem sok... De mit csináljak, ha ez a néhány utca, néhány fa,néhány pincér, néhány titok, ha ez minden, amihez e világonigazán közöm van? Az ilyesmi nem történik éjszakáról reggelre.Mikor történt? Nem tudom. De érzem a kötöttséget, ezt a mély ésvisszás összetartozást. Hurokba kerültem és, csodák csodája, nemakarok szabadulni. Amiben soha nem hittem, ami ell menekültem,földrészeken át, embertl emberhez, munkától munkához, azészrevétlenül történt meg velem: valahol otthon vagyok. Nemvalami bukolikus idill ez az otthon, méhessel és tornáccal, mely

barátokkal népes; egyedül vagyok az otthonon belül is, de már nemakarok elmenni az egyedüllét ell.Tudom, nincs mentség. El kell



viselni. S ha már nincs mód reá, valakivel vagy valakikkelbékében és bels kötöttségben élni, legalább megtörtént velem a"valahol". Igaz, a béke... hol a béke? A világban sincs béke,miért legyen hát a világ e dohos szögletében, a Krisztinában? Deezt az ismers, helyi békétlenséget legalább szívesebben, baráti

morgással viselem el. Itt már ismernek, e néhány utcában, itt márhírem van; ó, nem valami kitn a hírem... A hentes még mindignem tudja, hogy lapokba írok; vigyázok is, hogy id eltt netudja meg! S innen menjek el most, amikor végre otthon vagyokvalahol, a magam módján, ami persze, belülrl szétszedve ésmegvizsgálva, nem éppen iskolakönyvbe való! Aztán az idegenség...mit adhat még az idegenség? Erélyesen biztatom magam, hogy sokat.Igen, van egy másik külföld is, egy láthatatlan, amelynek délöveiközött állandóan élek, s amely tud olyan egzotikus, mintegypálmákkal és tevékkel és jegesmedvékkel megtömött lenni, mint egyvilág körüli út... De ne becsüljük le a valóságot, gondolom.

Így biztatom magam, így alkudozom s közben tudom, mindez csakválfaja, utóhangja a szökevény hajlamnak, mellyel telítve voltifjúságom. Egyszeren arról van szó, hogy félek viszontlátni amásik hazát, a napnyugati hazát, az els ifjúság tájait."Egyszeren?"... Nem szeretem ezt a szót. Otthon élni, egyedül,egy szobában, szemközt a munkával, az talán "egyszer"vállalkozás? Egy tüszs mandulagyulladás, kellemes lázakkal,kininnel és a "postanginozus szepszis" kegyetlen-kacérlehetségeivel talán egyszer? Nem, számomra nincs többé"egyszer" és "összetett" élet; a hétköznap legunalmasabb,mozdulatlan pillanata is átkozottul összetett, szembe kell néznia kalanddal; s az élet kaland marad a halál pillanatáig, szembekell nézni az élet gyanús, kissé moziszer kalandjával, s aztánmeg kell írni: ez a feladat, nyers és együgy fogalmazásban.Nincs semmi más dolgom. Szembenézni, persze nem hetyke módon,hanem óvatosan, néha nagyítóval, rövidlátó pislogással. Lehet az,hogy fiatalon megporosodtam itt, ebben az apró munkában, ebbena meghitt és szerény kalandban; s csakugyan ad-e valamit a másikkaland, a mélyvíz, tele szörnyekkel és közös kietlenséggel? Eza szemlélet, e megfontolások persze túlzottak. Mindössze arrólvan szó, hogy vasárnap reggel felülünk a vonatra, megrakodva

termosszal, útiolvasmánnyal, s készséges lélekkel elutazunk azismers idegenbe, a rosszhír Napnyugat felé!... Semmi sem"egyszerbb"! Egyelre naponta indulnak még a vonatok Napnyugatfelé, s mindennap megtér onnan valaki, karcolás nélkül,gyarapodva lelkiekben és anyagiakban, s aztán van mit mesélni!Ne feledd el, biztatom magam, hogy apai ágon, messze valahol, avikingektl származol! De mit csináljak, ha ezt a vikingihajlamot és örökséget meglehetsen elpazaroltam már? Túlzás,igen, mindez nyavalyatörs túlzás. De ez is feladatom, ez atúlzás. Vállalkozom reá, s be kell tartanom a játékszabályokat.E túlzás nélkül sok minden másképp történt volna életemben; s már

vonaton is ülhetnék, mert semmi sem egyszerbb, s utazhatnékNapnyugat felé.



Utolsó reménység még a hatalom, a bank, amely óvatosmegfontolással osztja szét ez években az idegen pénzeket, snagyon helyesen, Theodor Fontane szavával, azt tartja, hogy arendes ember maradjon odahaza és tengesse napjait a hazaikenyéren. Bölcs óvatosság! - gondolom; s reménykedni kezdek, hogy

végül mégiscsak lesz valami Gödbl. De nem, a bank megért amagyar író vándorkedve iránt, méltányosan és módjával megért,ahogy ez a körülményekhez illik is. Micsoda könnyelmség! -gondolom, mikor a bank pénztáránál megilletdötten átveszem éstárcámba illesztem az idegen bankjegyeket. A külföldi bankót V.György angol király kissé ünnepélyes arcképe díszíti s az angolparlament, az alkotmányosság és a polgári szabadságjogokfellegvárának látképe. Talán mégis okosabb lenne kifizetni elbba szerelt, akinek még tavaszról tartozom. S a napokban ítéltekel "sajtó útján elkövetett bncselekmény" miatt, tetemespénzbüntetésre. És annyi minden hiányzik, s annyi minden

elkopott, s néhány nap eltt még Göd is feladat volt, melyetügyeskedéssel és elleggel kellett volna megoldani! S mostegyszerre Párizsba és Londonba utazom! Micsoda könnyelmség! -gondolom és rosszkedven nézem V. György király arcképét. A banknagyon udvarias, de végre is, nem vagyok exportcikk, s az áru,amelyet kívülrl importálok majd, bizonyosan nem elsrend közszükségleti cikk. Mit is hozhatok onnan, kívülrl? Mesélhetekmajd az angol parlamentrl és a polgári szabadságjogokról... de,ahogy a világot nézem, napjainkban mindez nem éppen elsrend közszükségleti cikk. Most már nem segít semmi. Nincs ürügyem.Végül a kutyát is elvállalja távollétünk idejére valaki. Nincsmentség többé, nincs kifogás, a kis feladat megérett a kivitelre,túl kell esni rajta. Vasárnap, ha jó lesz az id, ha nem tör kiaddig a világháború, ha nem lep meg dögvész, és udvara lesz aholdnak, végül mégis el kell majd utaznom Napnyugatra.

Hát akkor, Isten nevében, utazzunk. Mindenesetre lassan utazunkmajd, egészen lassan és korszertlenül, mintegy ácsorogva ésmegszakításokkal, mert egyáltalán nem sürgs, hogy odaérjünk. Azolvasót, akinek sürgs a dolga, megkérjük majd, hogy ne tartson

velünk, forduljon gyakorlottabb és snájdigabb utazókhoz,olyanokhoz, akiket a Keleti expressz vagy a repülgép szállítNapnyugatra. Nekünk nem olyan sürgs. Egészen lassan utazunkmajd, mindent alaposan megnézünk útközben, kiszállunk ott is,ahol nincsen semmiféle hivatalos látnivaló, ácsorgunkutcasarkokon Párizsban és Londonban, akinek sürgs, utazzon mástársaságban, kérem, tessék, gondolom sértdötten. Mert, ha vanmég ürügye ennek az útnak, úgy nem is lehet más, mint ez alassúság, ez a körülnézés, ez a céltalanság. Tudom, lehet nyolcóra alatt is Pestrl Londonba jutni. De mi olyan lassan utazunkmajd - nem gyzöm eléggé óvni és figyelmeztetni útitársamat, az

olvasót -, mintha nem is ebben a korban kelnénk útra. Postakocsipersze nem jár már Budapest és Calais között, az olvasó



szerencséjére. Nem választjuk a leggyorsabb vonatot és nem isutazunk majd kényelmesen; harmadik osztályon utazunk, nem éppen"elv"-bl, csak mert ez a rangosztály az olcsóbb; s akinek ez nemtetszik, aki orrát fintorgatja e népies közlekedési szakaszra,ám váltson hálókocsijegyet, vagy maradjon otthon. Ilyen szigorú

vagyok. Mert most már, hogy elszántam ez utazásra magam,természetesen szigorral és erélyes magatartással kell megépíteniés lehetleg kordában tartani ezt a kalandos vállalkozást;hallottam én is veszedelmesebb és kalandosabb utakról, de ez aközönséges, ez a nevetségesen egyszer, ez az útszéli, a szóketts értelmében útszéli kirándulás, ez éppen az én utazásom;s éppen olyan körültekintéssel akarok utazni, mint AlainGerbault, aki csónakban kel át az óceánon. Napnyugatra megyünk,a régi kultúra országaiba; mindenesetre viszek magammal szappant,hmért, zsebkést s mindenféle más apró használati tárgyat is,mert utolsó idben sokat olvastam a napnyugati birodalom

hanyatlásáról, s telítve vagyok gyanakvással. A hanyatlásmértékét innen a távolból persze sejteni sem tudom; mégis,gyanakszom s viszek egy pótfogkefét is, mindenesetre, f ként arraaz esetre, ha nem lehetne már kapni ilyesmit Londonban. Igen,mindez túlzás; túlzás és öngúny; de az alján gyanakvás van,csalódottság, féltékeny várakozás. Megnézem még egyszerNapnyugatot - ennyi e banális-kalandos utazás értelme -, megnézemmég egyszer, amennyire lehet s tlem telhet alapossággal;megnézem az ismert, meghitt és nagyszer tájat, mintegy házihasználatra, iparkodom majd látleletet venni fel a betegrl. Mertazt hallom, beteg. Sokan és nyugtalanító rikácsolással adnak el "Európa alkonyá"-ról. Milyen szerencse, gondolom, hogy nemrégenolvastam újra Spenglert, felidéztem Európa kórképének jellegzetestüneteit; a könyv sokkal idszerbb ma, mint volt tíz év eltt,mikor elször akadtam össze vele, a könyv átkozottul aktuális,adatait nem tudom cáfolni többé, következtetései félelmesek,valószínek. A nyugat-európai civilizáció végnapjait megyek hátmegnézni, gondolom; igaz "végnapok", a spengleri értelemben,

jelenthetnek még egy-két évszázadot is, kultúrmorphológusok nemkicsinyesek az idszámításban.Megnézzük még egyszer a napnyugati birodalmat, amely állítólag

dögrováson van - alaposan nézzük meg és lassan utazunk. NemSpengler írja-e, hogy a civilizációba átmerevedett kultúra egyik jellegzetes tünete az "id-pánik?" - s milyen találó s ügyesencsoportosított mindaz, amit e "pánik"-ról elad! A görögöketidézi, akik nem tartottak sokat a kalendáriumról, idérzékükfejletlen s mkedvel volt, legszívesebben csak az olimpiai

játékok kissé laza idtávlataiban gondolkoztak, s Thuküdidész olykevéssé tudott idrl és történelemrl, hogy feltételezte, az kora eltt "nem történt a világon semmi lényeges és említésreméltó"! Ilyen lenézen vélekedtek a görögök az idrl. Ilyenmegveten gondolkozott minden él kultúra az idrl, él kultúrák

lebegnek és önfeledtek, semmi nem "sürgs" nekik, a görögök amükénéi id után, oly országban, amely tele volt kvel és



márvánnyal, visszatértek a faépítkezéshez, a dóri oszlopot márfából faragták, s az "antik" lélek általában ellenségesenszemlélt mindent, ami az "id"-vel számolt és az idnek készült.Az él kultúra lebeg az idben, így vélekedik Spengler; acivilizációba átmerevedett kultúra egyre kisebb idegységekkel

gondolkozik, s a rekord pillanata, az a pánik! Igy Spengler.Ezért lassan utazunk majd, kerülünk minden pánikot, szándéknélkül, gyelegve járjuk be a napnyugati birodalom tájait. Amitlátni lehet, pontosabban, ami szembeszöken mutogatja magát, aztmajd jól szemügyre vesszük; de szívesen elmulasztunk nyugatitüneményeket, ha az els rangú látványosság melléktermékeitkényelmesebben és alaposabban vizsgálhatjuk. Elmúlt az idejeannak, hogy a széllel utazzak, mint a garabonciás! - gondolom.S mindenesetre vásárlok az útra néhány meleg ruhadarabot.A lakást be kell zárni s búcsúra, utolsó éjszaka, nem árt mégegyszer körülnézni falai között, mert távollétünk idejében

kitörhet csrepedés, földindulás, világháború, s egyáltalán nembiztos, még az ilyen közönséges, útszéli utazás távlatában sembiztos, hogy a visszaérkezés pillanatában mindent úgy találunkmajd idehaza, ahogy elhagytuk. Ma ilyen kalandos feltételekkelterhes a legszerényebb emberi vállalkozás is... Igen, talán azsem egészen biztos, hogy visszajövünk, akkor és úgy, ahogytervezzük; tehát hat hét múlva, akkurátusan. Mert ennyi az egész,nevetségesen kis id, nyár végi kószálás hat hete, ez minden, amie vállalkozásnak idben és térben keretet ad; nevetséges beszélniis róla... Mégis, érzem, beszélni fogok róla, mert reménytelenülilyen a természetem. Nem hiszek "kis" és "nagy" élményekben, nemhiszek abban, hogy rakéta-repülgépen a Holdba utazni sokkalérdekesebb, mint harmadik osztályon, hat hétre, Napnyugatra. Apillanat az örök, az egyetlen érdekesség; a pillanat, amely elénktárja e földet! Ezt a pillanatot iparkodom majd, szóval ésvarázsigékkel maradásra bírni. És vasárnap reggel - nyomatékosanés utoljára figyelmeztetem az olvasót, s barátian óvom, mert ezaz utolsó pillanat, amikor búcsút vehet még - csakugyan ottállunk a Keleti pályaudvaron, a párizsi gyors eltt, ijesztensok poggyásszal, dideregve és fázékonyan, a kivégzés elttihangulatban, ami az utazás légköre, tanácstalan hordárok között,

akik nem tudják begyömöszölni a poggyásztartóba ez útivállalkozás kellékeit, nikotinmérgezéssel és kialvatlanul.Ismersök érkeznek, nagy a lárma. Hová utazunk? Csak ide aszomszédba, Napnyugatra, feleljük idegesen, s nem mindendicsekvés nélkül. Mert két esztendeje nem utaztam. Rozsdásvagyok, csikorog minden szavam. Látleletet akarok felvenniNapnyugatról, mondom, mert állítólag "hanyatlik Európa"; s ahordárnak nem bírom a zrzavarban megmagyarázni, hogy nincskedvem az írógépen ülni Londonig. Micsoda lárma! Milyen nyerskaland! Már utazunk, ez már a Gellérthegy, a Duna, ez már akelenföldi állomás. Visszafordulni nem illik többé. Mindenünket

magunkkal visszük, mint a régi bölcsek, s mindent otthonfelejtünk, ami lehorgonyoz és visszahúz majd: az álmot, a



nyelvet, a titkot, ami az otthon. No, utazz csak, még egyszer! -gondolom.Mert ez már nem az ifjúság könny útrakelése többé. Nem a"vándorévek" céltalan és könny mozdulatú elindulása. Már nemvagyok "szabad", nem köt ember, birtok, ígéret s mégis kötve

vagyok, rejtélyesebben és oldhatatlanul, mint akit család, igényés javak kötnek az otthonhoz. Kenyér akadna talán még mindig,talán még ma is, máshol is; de nem kell már ez a külföldi kenyér.Nem kell semmi, ami idegen, ami elvisz arról a rejtélyes,mikroszkopikus területrl, amelyre minden idegemet, érzésemet ésgondolatomat beállítottam. Valószínleg nincs "feladatom",egészen biztosan nincs "hivatásom"; de ami érdekel, csak idehazaérdekel már, itt kell átszrnöm, felnagyítanom, retusálnom azélet képeit. Valami van itt, ami személyesen reám tartozik. Smindehhez csodálatosan idegen maradtam itthon. Két világ közöttélek, egyik sem fogad el teljesen, egyikhez sincs feltétlen utam.

Mit tehetek? Bele kell nyugodni. De ez a táj, ezek a dunántúlidombok s a Duna-parti füzek, ez a szelídsége a tájnak,szomorúsága a dombnak, idillje egy dunai szigetnek,elmondhatatlanul becses nekem. Semmit nem utálok úgy, mint azérzelgs honfibút, semmit nem vetek meg úgy, mint azt a böfög hazafiasságot, amely kisajátítja és patentírozza egy földi tájhozvaló, gyanús hangossággal vallott érzelmeit; az ilyen kötöttségszemérmes, igen, ez a legszemérmesebb érzés valamennyi között.Jobb is, ha elhallgatunk. De mit csináljak, ha közöm van ehheza tájhoz? Ha nekem csak ez folyó, csak ez erd, csak ez igazibornyú és valóságos füzes? Mit csináljak, ha ott tartok a magambonyolult módján, nagy körutak után, hogy Komáromnál nyugtalanleszek, az ablakhoz kell mennem, nem tudok belenyugodni - nézema kettévágott várost, s nem vagyok hajlandó belenyugodni. Amitegnap még történelem volt számomra, ma személyes ügy. Az érveketés ellenérveket ismerem, a leckét fel tudom mondani, tudom, hogy"idegen" vagyok és maradok itt, nem kérek pardont, nem kéreksemmit, senkitl. De Komáromnál minden alkalommal ideges leszek,néhány éve. Ennyi az egész. Úgy, most már ezen is túl vagyunk;s most már utazhatunk, ilyen döcögve, a régi, könny kedv nélkül,óvatosan és gyanakodva, megint egyszer Napnyugatra.

Barátokkal utazunk, kik Gasteinig kísérnek, s udvariaslovagiassággal ülnek velünk a harmadik osztályban; igaz, a magyarvonalon én is feszíthetnék még az elsben, itt még "szerkeszt úr" vagyok s els osztályú szabadjegy lapul zsebemben, mert aszegény haza néhány potyajeggyel szívesen kisegíti a szellemvándorlegényeit; de Hegyeshalomnál a szabadjegyesnek át kell majdkullogni az els osztályos nagyszerségbl a harmadik valóságába,s az ily kullogás mégiscsak illetlen s megalázó. Maradjunk csak,örökké, a valóság keretein belül; semmi nem érdekesebb, mint a

valóság. A szomszéd fülkében japánok utaznak. Régen láttam japánokat. Egyáltalán, régen "láttam" - mint aki félhomályos,



hosszú vakoskodásból végre, hirtelen elszántsággal, a napvilágfényességébe lép, szemeimet dörzsölöm, s fájdalmasérzékenységgel, fénytl gyulladt szemekkel pillantok körül. A

japánok három napot, azt a bizonyos turisztikai három napottöltötték Budapesten, s most módfelett, igen, csaknem illetlenül

jókedvek, térképeket bámulnak, csokoládét esznek, s közbenmindegyre röhögnek. Ilyen jókedv, ilyen európaian derült ésvihorászó japánokat nem is láttam még. Amolyan szárazrészegséggel örvendeznek az utazásnak és az idegenségnek, siparkodom elképzelni, mit éreznék én, Osaki és Nagasaki között,egy harmadosztályú japán vasúti kocsi folyosóján, három, Tokióbantöltött turisztikai nap után. Valószínleg hasonlót, mint kKomárom és Gyr között. Japánban bizonyosan röstellenék ezt améltatlan vihorászást, de most mindannyian kalandra indulunk, stalán nem is olyan egzotikus számukra ez az európai kaland, mintnekem, aki vér, brszín és emlékek szerint rokon vagyok e

tájakon. Régen láttam, nemcsak japánit, régen láttam tájat,emberi arcot. Minden egészen új. Két éve ülök Budán, a szobámban,elkeseredve, nem valami "egészséges" magatartással, egy rokkantasztali lámpa fénykörében, néha már öklendezve bettl, munkától,életkörülményeimtl; amolyan siralomházi elszántság ez, amellyelodahaza döngök, szobámban, eltökélten, mintha kivégzés elttgyorsan megtanulnék még angolul. S most egyszerre a "nyersanyag",megint ez a különös anyag, melyet odahaza csak preparáltállapotban pillantok meg, újságokból és könyvekbl tudom csak,mi történik odakünn, az eleven hang valahogy nem jut el többé azén külön, hazai barlangomba, s mintha valahol faddingben veszneel a külföldi hang tartalma, homályos zsongást hallok csakköröskörül; ez a rádió-szakki-fejezés jut most eszembe, talán,mert az egyik vidéki leadó-állomás ércpóznái mellett szalad ela vonat. De most itt a világ, megint, még egyszer, s kiabál.Boldog izgalom fog el. Már a japánok miatt is érdemes voltútrakelni, gondolom; évszámra nem látok Budán japánokat... Fiatalasszony, karján csecsszopó gyermekkel, nyugtalanul jár fel és aláa folyosón - meleg vizet szeretne hozni az étkezbl, mert a babyhasfájást kap a hideg víztl. A gyerek hathónapos, jókedv ésmosolyog. Mama és fia maszatosak, kedvesek, bociszemek és

rongyosak. Párizsba utaznak, mondja a mama; így szezon elejénmindig Párizsba utaznak... Szezon elején? Igen, a szrmeszezonelején. Mert van sokféle "szezon", s a másfél éves, maszatosgyerek apja szcs Párizsban, azeltt a Peugeot-gyárban dolgozott,de most nincs munka a gyárakban idegenek számára; az apa tanultszcs, így sz elején sok a dolga, ilyenkor kihozatja feleségét,s most persze a kisfiút is. "Ebben az évben még nem is látta" -mondja a bámész és közlékeny mama, aki "szezon"-ok közbenmindenes cseléd Pesterzsébeten. Érzéki és üde szájában különöstompasággal hangzik ez a szó: "szezon" - nem a színházak nyitásátérti, s nem szi és téli divatruháit indul bevásárolni Párizsban.

S ha vége a "szezon"-nak, úgy február közepén, visszatér majdgazdáihoz Pesterzsébetre - ó, már régen élnek így, váltogatva



Párizst és Pesterzsébetet, ahogy a szezon megköveteli, ilyenvisszás, torz és fanyar mondenitásban. A kisfiú Párizsbanszületett. Ó, te regényhs! - gondolom. - "Francia?" "Még nem -feleli a mama -, de lehet még, huszonegy éves korában dönthet,akar-e francia lenni". Az apja magyar, Tisza menti magyar, a mama

torontáli. A gyermek nemzetisége egyelre bizonytalan; mondjuk,európai... az els "európai", akit szemtl szembe látok. Azels európainak fáj a hasa s vinnyog. A mama kebléhez szorítja, maga is gyermekes, énekl hangon ad el, húsos, önfeledtremegés száját nézem, süt a nap, a fiatal n lomhán érzéki testenyújtózik a villanó napsütésben. Így utazunk a párizsi szezonelé... Nagyon tetszik nekem. Vannak ilyen anyagtalan, másodperceskalandok, amikor az élet sr jébl felbukkan egy arc, a homálybólfelvillan egy pillantás, s öntudatlanul izen valamit... nem alegrosszabb, az effajta kaland, gondolom. S van valamilyensuta-ártatlan vasúti érzékiség is, észrevették már? Nk, akikre

nem pillantanál "szárazföldön" - mert a táj az ablak eltt,házaival és törvényeivel, az a terra ferma, s mi itt, a vonatingó folyosóján, egy-egy pillanatra kötelességek ésillemszabályok alól feloldva létezünk! - nk, mondom, akikmellett a nagyvárosi utcán pillantás nélkül haladunk el, avasútfülkében egyszerre nemi személyiséggé változnak át - kérem,ne gondoljanak semmi rosszra! Az utas nincs többé otthon, s nemérkezett még az új kötelességek színhelyére, nyolcvankilométeressebességgel halad az élet két célpontja között, egy pillanatras néhány kilométerre minden laza benne, a pillantások élesebbek,az otthon emlékei és megegyezései homályosabbak és kötetlenebbek:ennyi az egész. Bánhidánál már ne köszönj! - gondólomszórakozottan, mert Heine jut eszembe. Mindez kifelé perszeegészen illedelmes és ártatlan; a villamosvonat sebessége tehetróla, az utazás könny mámora. Már el is múlt, már modorosvagyok, jótékony és társadalmi. De lám, az ördög velünk utazik,ezen a vonaton is. S visszakullogok a kupéba.Sok határon kelünk majd át, s az elst már el is hagytuk,megfelel és szükséges vizsgálatok és ellenrzések után, melyekigazán udvariasak; kitnen iskolázott hivatalnokok, a szóvalóságos értelmében kesztys kézzel, társadalmi hangon

vizsgáztatnak; de vizsga után mégis úgy érzem magam, minthaegyszer valahol, Európában, valaki ezüstkanalat lopott volna, sezt a kanalat most rajtam is keresik. Öt ország határán kelünkmajd át, míg utunk végcéljához érünk, öt európai ország motozmajd kesztys kézzel legbizalmasabb tárgyaink között, joguk vantudni, hálóinget viselünk-e éjszakára vagy pizsamát,belenézhetnek pénztárcámba s vigyorogva szemlélhetik a bankjegyekközött gyrött, értelmetlen fétistárgyaimat, egy levéltöredéket,egy lila selyemszalagot, egy föníciai pénzdarabot - tárgyakat,melyek kissé kabalák, kissé hulladékok, melyeket magam sem merekalaposan megvizsgálni... s lassan berendezkedem az utazás

életformájára. Nem panaszkodhatunk, mindenütt nagyon udvariasak.De ami az enyém, nem egészen az enyém többé - nem csak a tárgyak,



gondolataim és meggyzdéseim sem teljesen az enyémek. Amerreutazunk, gyanakvás fogad majd - mit hozunk a lélek titkosrekeszeiben, mifajta meggyzdést, milyen Istent hiszünk, milyenemberfajtához szegdtünk el, mit gondolunk, ha egyedül vagyunk,

jogról, igazságról, politikáról és hatalomról? Mindent tudni

akarnak; azt is, amit én sem tudok magam fell egészenbiztosan... Eszembe jut a Home Office és a Scotland Yardembereinek pillantása a szigeti kikötkbe, az a bólogató,mosolygó, udvarias inkvizíció, amellyel a fehér és színes világminden fajtájának bre alatt kutatnak... Mit hozol? Kívánatosvagy-e? Öt országon utazunk át, s öt ország határán kell majdmeggyzdnünk róla, van-e még Európa, vagy csakugyan felbomlottmár alkotóelemeire? Hiába kiabáljuk rekedtre magunkat, néhányíró, néhány politikus, néhány romantikus jós, hogy Európaegységesen áll és bukik! - más a történelmi érdek s más apillanat érdeke. Igen, ez itt már Bécs. Mindenesetre vásárlunk

osztrák cigarettát.A Westbahnhofon sokáig áll a vonat, itt állítják össze a párizsiszerelvényt, s itt jut eszembe, hogy ebben az esztendben jártamegyszer Bécsben. Farsang idején, de különösebb farsangi kedvnélkül - valahol a Szent István dómjának környékén laktam egypenzióban, az ablakból a dóm tornyának csúcsát láttam s körülötteegy négyzetméterre való jegesszürke eget. Azt hittem akkor, megtudok szökni egy idre a munka ell, amely ijesztenmegkocsonyásodott, laza halmazállapota a kétely és abizonytalanság jeges légkörében idegen anyagnak fagyott össze,az érdekld melege sem tudta felolvasztani. Nyugtalan bécsifarsang volt, nyugtalan napok. Egy este az operában, egy másikeste a zeneakadémia kistermében, ahol Karl Kraus táncolt ésénekelt - Offenbach "Kékszakáll"-át adta el, mert másról nembeszélhetett, idszer átköltésbe, amolyan madár-fiai-hozcélzásokkal, megható és elszomorító daccal és tehetetlenséggel.Sokan énekelünk és táncolunk ma Európában, akik a színen"mellé"-beszélünk, s kezünket szájunk elé emelve, amolyanszínpadias, régimódi "félre~mozdulattal közöljük kételyeinket.Mi volt még, Bécsben, farsang közben? Találkozás régi emberekkel,akik szenvednek, mert nem bírnak belenyugodni s másokkal, akik

szenvednek, mert nem bírják el, hogy belenyugodtak. Ó, rokoniBécs, páratlan, örök vasárnap, a hazai lélek kirándulóhelye!Egyetlen idegen város a világon, ahol értem a mosolyt és abánatot!... Itt kezdtem az élet egy szakaszát, s néha gondolokrá, jó lenne az utolsó szakaszt itt befejezni... Mi történtveled, kecses és szerény város? Te lelkes, te ízléses, te

jóindulatú? Mikor megyünk még egyszer, szikrázó por-hóban,farsangolni Bécsbe? Megszállok-e még egyszer a régi fogadóban,ahol száz éven át f tötték farsangidben nagy hasábfákkal aszobát apáimnak és nagyapáimnak, minden szoba más és más lakónevének jegyében fogadta a vendéget, s a tulajdonos, Hess úr,

gérokkban tisztelgett reggel a törzsvendégek szobáiban? Bécs,igen, a kering Bécse, a Meissl és Schadn marhahúsának Bécse,



ilyen polgári epikureizmus, ilyen hétvégi spleen emlékeivelgondolok reád! - de e frivol emlékek mögött szinte honvágy,magasabb rangú mítosz árnyalakjai is derengenek. A Neumarktvégállomásáról indul az 59-es villamos, mellyel ez utolsó farsangegyetlen vasárnap délutánján, sr hóesésben kiutaztam az öreg

festhöz Hietzingbe - Schönbrunn eltt szórakozottan szálltam le,s aztán sokáig bolyongtam a hóban, míg megtaláltam aReichsgasse-i házat. A városrész fátyol mögött derengett, a hódéltájban kezdett esni, s most olyan srn takart el mindent,mint az id az ifjúság emlékeit. Különös út volt ez a hosszú,tévelyg séta a hietzingi utcákon - a szív, amely utolsó idbenminden emléknél és találkozásnál vészcsengkkel riogat, egyszerrehevesen dobolt séta közben, az Eitelberger-strassén mentem végig,itt laktunk a háború három esztendejében, ezeken az utcákon

jártam mindennap, a földszintes családi házak között, itt vanelásva számomra valami, e házakban, ebben a hóban, ebben az

ifjúságban, valami, amit nem tudtam soha "elintézni", s amielmondhatatlanul becses... Ma már tudom, valamilyengyermekszerelem lehetett; cousine-szerelem, pontosan olyangroteszk és idétlen, amilyennek lennie kellett; emlékszem,kamaszos lovagiassággal befeküdtem én is a kórházba, a sebészkése alá, mert eszményemet operálták abban az idben - s ahóesésben érzem az éter szagát, látom a süldlány fényl szemeit,mi mindent hurcolunk magunkkal az életen át, micsoda oktalan,gyülevész ócskaságokat!... Csakugyan, van a léleknek valamilyenCséry-telepe, amelyet ideje lenne egyszer már kitakarítani ésfelszántani. Körúttal érkezem meg a régi házba - most, hogy azemlék, a gyerekszerelem, a gyerek-Bécs emléke visszatért,szívesen járnék még egy ideig a régi utcákon, a hóesésben; mártudom, hogy az élet tartalma néhány ilyen emlék, semmi több -népek és kultúrák is ilyen "egyszer" emlékekbl élnek... Aztánmegérkezem, s az elszobában megcsap az olajfesték szaga. Azelszobában húsz esztendeje nem változott semmi, a falon ottporosodnak a képek, melyeket az agg fest nem tud eladni, s benna "szalon~ban, az aranyozott lábú operettbútorok között vár acsalád, megjelent fel- és lemen ágon a rokonság minden tagja,az öreg fest, fájdalmasan beteg, szrmékbe bugyolált jobb

kezével ölelget - az ecsetet nem bírja már tartani, s most újtörténelmi drámán töri fejét, amely egész Ausztria történetéttárja majd föl, öt felvonásban, versekkel, napjainkig! - seljöttek a lányok, köztük a gyermekkori szerelem alanya. Ígynevezem t most gondolatban, mert a románchoz, melyet személyekörül költött számomra az élet, ez az iskolás-pedáns szó illiklegpontosabban! Igen, mind együtt vagyunk húsz év után. Marie,a háztartásbeli, elmúlt már nyolcvanéves, de most is hozza befatálcán a virágos karlsbadi kannában a kávét s a sütporos, dekitn íz, húsz év eltti íz kalácsot! S mindenki egyszerrebeszél, mind az öt leány s a bácsi is, hangosan, azzal a könny,

dallamos jókedvvel hangjukban, azzal a zenébl és vurstigkeitblsztt hanglejtéssel, amelyet örökségbe kaptak a várostól. A



lélek, amely e szobában fecseg most, talán a legfinomabb emberitünemény, melyet Közép-Európa kitenyésztett. A verandaüvegablakán át a kertet látom, a roggyant diófával, a kertet,ahol az öreg fest leélte élete hetven esztendejét. Csodálatosegyensúly! Boldog élet! Most, betegen, öregen, mikor már kiütötte

a kór az ecsetet kezébl, a lányok között, a régi házban és arégi kertben, éppen úgy "készül" még valamire, mint készülthetven éven át munkára, új és új képekre, történelmi drámákra,zenekompozíciókra, szerelemre és az évszakok változásaira... Mégvár valamit. Boldog élet! Jó lenne ittmaradni, közöttük... Az"otthon" nincsen együtt, soha és sehol; így kell megkeresni, mintmindent, cserepekben. A gyermekkori lángolás alanyával beszélünk"szerelmünkrl" is - igen, elismeri, hogy lovagias voltam, smegoperáltattam orromat, "vért ontottam" valaha egy nért, kihitte volna?... De az ilyen emlék kötöz; akármilyen torz ésfátyolos is. Aztán csend lesz. A kávét megittuk. Ülünk a hosszú

asztal körül, és nézzük egymást. Most már esteledik, mindenkinekdolga van a világban, el kell menni innen. Este, aBurg-színházban, családi darabot játszanak, angol érzelmességet.Az eladás közepén felállok helyemrl, hazamegyek, csomagolok,s az éjjeli vonattal hazautazom. Ennek a farsangnak vége. Tudom,

jó ideig nem megyek Bécsbe többé.

A párizsi szerelvényt végre összeállították - most aztán elég ahazai emlékekbl, induljunk, nyílegyenesen, Nyugatra! Semmi emléktöbbé! Semmi visszanézés! Semmi analízis! A vidék, ahovárjáratunk behatol, hangsúlyozottan analízisellenes! Semmi emlék,amelynek ködképe elhomályosíthatja látásunkat - élesen akarunklátni és figyelni, ahogy a veszedelmes területen az rjáratvezet jéhez illik! Itt van mindenekeltt ez a hátizsákos úr, akiSt. Pöltenben szállt be, s most szétbontja iszákját éskézitáskáját - ez a cvikkeres osztrák turista, aki legszívesebbencsoportban vándorol, mint a zergék, nem köszön, mikor betör akupéba, s öröktl megkeseríti nyugati kirohanásaimat! , aturista, aki kifizette adóját, s joga van ülhelyéhez a kupéban,ki meri tagadni? De mikor senki nem tagadja... Ó, jogok Európája,az adófizet, a polgár, a céh, az osztály jogainak Európája!

Milyen szívesen megszavazom e jogokat, milyen szívesen átadomhelyemet, kiállok órákon át a vonat folyosójára, mindig, mindenországban, átadok mindent, ami szerzett és örökölt elny, csakne kívánják az önérzetes hódítók, hogy lélekben megosszamel jogaik igényét! De kézitáskájának tartalma érdekel - a táskatartalma mindenesetre megbízhatóbbat árul el, mint amit atulajdonos mond majd önmagáról és a világról. Tudom, hogy nemillik odanézni, de nem tehetek másként, delejesen vonzzákpillantásomat a kicsomagolt ruhadarabok, könyvek, melyeket egymás világban nyomtatnak, s melyeknek tartalmát soha nem fogommegismerni, az útravaló elemózsia, melynek madzagos, újságpapiros

tálalásában van valami szemérmes és szomorú. Nem tudok máskéntpillantani e kenkolbásszal ízesített vajas kenyerekre, mint



részvéttel. Az emberek személyes tárgyaiban van valami megható;még akkor is, ha a tárgyak ilyen utálatos ember tulajdonai.Használt hálóinge, egy csíkos, összegöngyölt szalonnadrág, egypár foltozott fekete cip s egy különös szerszám tnik el akézitáskából - az els pillantásra úgy hat ez a szerszám, mint

fehérre lakkozott vonalzó, de aztán megértem, hogy logaritmusléc,melyet magával visz az útra, mindenesetre. Rejtélyes ember! Hátániszákkal, szöges cipben, táskájában logaritmusléccel rándul kia hegyekbe! Minden ember rejtélyes. Nem is lep meg különösebben,hogy óraláncán amolyan mütyürkeszer irányt fityeg aszarvasfogak mellett - sok embert ismerek, különösen németeket,akik egyetlen lépést sem járnak Európában irányt nélkül. Azidegen tárgyak mégis, most is, mint mindig vasúton,nyugtalanítanak. Az emberek szintébben élnek választotttárgyaikban, mint cselekedetekben. Nietzsche mondja, hogycsinálni valamit nem nehéz - de lenni valaki, ez a legritkább

tünemény. A tárgy a kézitáskában, az idegenségben, kissé aztárulják el, aki és ami , az útitárs. Salzburgban szerencséreleszáll.A pályatestet mindenfelé osztrák honvédk rzik - fajdkakastollaslegények, formaruhában, vállukon fegyverrel és feltzött, villogórohamkéssel. Süt a nap, a falvak és városok között a vasárnap ésa kora sz békanyála úszik, a fogadók eltt rezesbanda játszik,söröskancsós és polkázó vasárnapi idill terjeng a vasút menti tájfölött. De a sínek mellett ott áll a honvéd, szuronnyal. Aszerzdések érvényesek még, már amennyire szerzdések érnekvalamit, a világ barátságos arcot vág ezen a vasárnapon, az els olasz csapatszállító hajók, megrakva lelkes katonasággal, ottúsznak már a szuezi kanálison át Eritrea felé, de Európa mégnyugodt, vasárnapiasan nyugodt. A vonat kis állomáson vesztegelegy pillanatra, a meleg szél erre tereli a rezesbanda recsegését.Minden nagyon szépen a helyén van. Csak éppen szuronnyal vigyáza fajdkakastollas legény az idillre. Nem szeretem a jelképeket,de ez a szuronyos r a pályatest mellett félreérthetetlen ésdeklamáló jelenség. Szuronyok között élünk, szuronyok közöttutazunk Nyugatra. Európa szabályosan mködik egyelre, a vasútikocsi árnyékszékében szappan, tiszta vászonkend, a kocsikat

minden nagyobb állomáson kiseprik és fellocsolják - ilyen apró,biztató tünetek adnak jelt a civilizációról, melyet a szuronyoshonvéd riz. A megegyezések érvényesek még. Csak mindenfeléfegyveres rök, formaruhás hivatalnokok, mindenütt ellenrzés,fokozott és aggályos szaglászás, készenlét. A mveldés ünnepélyekarhatalmi ellenrzés mellett zajlik le, a "béke" valamilyenfogvicsorgató, görcsös és merev dühvel ellenrzött állapot. Ígyutazunk, békésen, de szuronyok között.A kocsi, most veszem észre, francia kocsi - egészen új,kényelmes, brülésekkel, acélfalakkal, kissé olyan, mint egypáncélkocsi, s kissé mint egy Párizs-külvárosi kórház

harmadosztályú betegrendel je. Ez a kocsi már az új Franciaországszellemében készült: tárgyilagos, célszer, sivár. Kitn kocsi,



s mégis van benne valami félreérthetetlenül harmadosztályos:prolikocsi, s aki utazik benne, az nem "úr", csak "utas". Nekem

jó így. Talán rokonszenves is ez az szinteség. A mi új, csinosanépített harmadik osztályainkban a fapadok fölé keretezettfényképeket szögeltek, hortobágyi alkonyatot, ménest, napkeltét

az Országház fölött; nálunk össze lehet húzni a függönyt aharmadik osztályú kocsi ablakán s egyáltalán, a szerénykocsiosztály kivitele valahogy úriasabb és elegánsabb, mintha atervezk gondoltak volna reá, hogy az "osztályok" összemosódnak,s nem csak a vasúton mosódnak össze, a hazai "második osztály"már jó ideje harmadikon él és utazik, nem is említve Ausztriát,ahol "egyetemi tanárok is harmadikon utaznak" - mifelénk erre azosztrák egyetemi tanárra hivatkozik mindenki, aki útra kel ésnincs pénze. Igen, a mi harmadik osztályunk szemérmes, éppen csaka polgári háziáldás hiányzik a kupéból. Ez a francia vagonnyersebb, szintébb. Proletártömegek számára készült,

szemforgatás nélkül olyannak építették, amilyennek az államszánta, komisz, sivár, rámens, s amellett tökéletesen megfelela célnak. Ennek a kocsinak vonala már az új Franciaország"stílusa". Erre a "stílus~ra emlékezem, tudok egy és mást róla,s most alaposan meg akarom vizsgálni - egyelre csak a kocsitveszem szemügyre. A fülkék már telítve a francia kapadohány, a

jaune édeskés bagószagával. Átmegyek a szomszédos els osztályúvagon folyosóján, ez már valódi luxuskocsi, pullman, Bukarestbltart Párizs felé, kényelmes és kacér pamlagokkal, Billancourtbangyártották, a nagy európai vonalakon közlekedik, világoskék ésvilágos-bordó színekben tapétázták, s van benne valami újfajta,párizsi, budoárszer - ilyen francia kárpitosmunkát látunk az újpárizsi filmekben, s az Illustration színes mellékletein. Kétfiatal úr utazik mindössze a párizsi gyors els osztályán s egyhölgy, kutyával. Az urak széles vállúra szabott, feltn mintájúútiruhákat viselnek, a Marianne-t és a Gringoire-t olvassák, skissé striciszerek, lenyaltak, modorban és lábtartásbanhanyagok, tekintetük közönyös - igen, ez is az új stílus. Ismeremezt a közönyös, nagyvilágian sportszer fiatalember-pillantást.Ez már a kontinentális, beavatott, mit sem váró, az élvezetbenis kételked nyugati ember pillantása; emlékezem reá. Egyszerre

érzem, vonalból, stílusból, szagokból, pillantásból érzem, hogyelhagytunk valamit, ami ismers, s közeledünk egy világ felé,amely idegen és vonzóan nyugtalanító.Barátaink leszállnak Gastein eltt, egy vaksi állomáson. Elmúlta nap. Ilyen gyorsan? Nem merem megkérdezni az olvasót. Mi úgyérezzük, gyorsan, nem is fáradtunk el, az étkezben sem voltunkmég, s a Bécsben vonatunkhoz csatolt hálókocsi ágyait már megvetia barna zekés ellenr. Igaz, nem a mi számunkra, sajnos.Barátaink megígérik, hogy négy hét múlva találkozunk Párizsbanvagy Londonban. Négy hét múlva! Olyan négy hét elé megyünk, mikora hivatásos pesszimisták kételkednek abban is, lesz-e még négy

hét múlva a ma ismert formájában és méreteiben Párizs vagyLondon? Ezt a rosszhiszem és gyermekes kételyt persze



elutasítjuk. Mi pihenni és szemléldni megyünk, Nyugatra!Hadiipar itt és diplomácia ott, Párizs és London nem sznnek megcsak úgy, reggeltl estig! Egyáltalán, hinni akarok - mitcsináljak, ilyen a természetem! Hinni akarok Nyugatban, azértelemben, a civilizáció önfegyelmez erejében! És mint a

gyerek, aki riadtan kiabálja, hogy nem fél a farkastól, én semfélek Sir Basil Zacharofftól s a fekete mágia többi magisterétl- még mindig hiszem, hogy az emberi értelem utolsó pillanatbanersebb, mint az emberi pimaszság, butaság és halálvágy. Mostolvasni akarok - s elhajítom az ablakon át az éjszakába azútközben összevásárolt hazai és külföldi lapokat, rémhíreikkel,találgatásaikkal s rémhírnél és találgatásnál ijesztbb, ténybelihíradásaikkal - mert az olasz hajók csakugyan úsznak már e szépvasárnapon a szuezi kanálison át Eritrea felé! - Olvasni akarok,s elveszem Macaulayt. Miért éppen Macaulayt? Mert Angliábautazom, s az "angol történetét" viszem Baedeker helyett - a

londoni utcák szövevényében valahogy majd csak eligazodunk, deaz angol lélek szövevényes homályában jó útmutató lesz ez atárgyilagos és lelkes kutató. Végig Európán, gúzsba kötött ésretteg országokon át, Macaulayt olvasom majd, aki megírta azállamnak történetét, hol "...a törvény tekintélye és a tulajdonbiztonsága összeférnek mutatkozott a vitatás és egyéni hatásköraddig nem ismert szabadságával, s ahol ...a rend és szabadságszerencsés egyesülése olyan jólétet idézett el, amilyenre azemberi dolgok évkönyvei példát nem mutatnak." Ezt az országotszeretném látni most, még egyszer, s amennyire lehet, közelrl;Macaulay, tudom tapasztalásból, megbízható vezet. Mert II. Jakabideje óta "él emberek emlékezetéig" sok minden történtAngliában, amit az utas nem ért meg a köznapi tapasztalásból, hanem ismeri a történelmi ködben elmerült elzményeket. Az írottés a kimondott szó minden következmény erejét nem gyöngítiAngliában az id és a feledés; s mert Anglia története, az utolsószázhatvan év alatt, kitnleg az anyagi, erkölcsi és értelmielhaladás története. Oktass csak, Macaulay! - majdösszehasonlítom a lecke szövegét az élet szemléltet anyagával.Ez a "tanulmányút" egy kissé válaszút is; oktass és taníts! Apillanat, amikor útra keltem, olyan, hogy a rend és szabadság

szerencsés egyesülésérl a Rajnán-inneni, ismers tájakonbeszélni sem lehet; az egyéni hatáskör addig nem ismertszabadságáról csak az eszelsök szajkolhatnak a tájakon, holotthonos vagyok. Mutasd az ellenpéldát! Gyzz meg, ersítshitemben, emelj föl! Vajákosok, boncok és táltosok között élek!Útra keltem-e másképp, mint ezzel a kétséggel és hittel, van-emás célja utamnak, mint bizonyságot szerezni, hogy az "anyagi,erkölcsi és értelmi elhaladás" föltételei nem szntek megNyugaton? Nem akarok hinni a komor jósok tetszetsencsoportosított érveinek! Nem hiszek Spenglernek - neked hiszek,öreg, lassú járású, mélyen szántó, körültekint Macaulay! Neked

hiszek s a fajtádnak! Európa, amelyet Spengler temetget, ezeréletjellel szól még hozzám. Nem hiszek a nyugati kapitalizmus mai



formájában, de hiszek abban, hogy ez a kapitalizmus ki tud mégtermelni új életformákat. Látni akarom, mi történik Nyugaton. Azátkos, az individualista, a "demokrata" Nyugaton! Elég volt azolcsó vezércikkekbl, az ország-házi beszédek gyászkarából, látniakarom még egyszer ezt a nyugati civilizációt, tapintani ezt a

demokráciát, észlelni, mködik-e. Micsoda baljós kórus siratjamindenfelé? Talán nincs még mit siratni rajta! Oktass, Macaulay!Csak ne utálnék, így és ennyire, utazni! Már a vonat szagát sembírom. S szagánál még kevésbé az utazás tartalmát, a távolodást,a változást! Micsoda kaland, vaskerékkel gurulni az éjszakában,Tirol havasai között! Illik ez hozzám? Otthon most végeznék azesti olvasmánnyal, ilyenkor már álom és köd a világ - igen, ködés homály, emlékbl és a nikotin bódulatából. A vonat szakadékokközött siet, az éjszaka holdfényes, lenn a mélyben a csillogórétek a köd tüllfátylába burkolóznak. Micsoda kaland, ezek ahegyek, idegen tájak és emberek, ez a rohanás az idegen Európa

felé! Az Isten tudja, már nincs kedvem utazni. Tele vagyok"gggel" és magánnyal. Ez az útra kelés nagy erpróba - "ggös"vagyok, nem bírom idegen emberek testi közelségét, oly "ggös"vagyok, legszívesebben térdre borulnék idegenek eltt, csak nekívánják, hogy kezet adjak nekik, s lelkemben helyet szorítsakszámukra. Mindent odaadok, készpénzt, mosolyt, helyeslést,bólogatok, mintha érdekelne sorsuk - de szolidaritásom már csaka fajtáé; az egyén sorsát lehajtott fejjel, hunyorítva éshümmögve szemlélem, mindent odaadok, amit követel, de lélekbentudom, hogy nincs segítség, nem volt soha, nem lesz soha. Nembírom már a testi élményt; nem bírom már az utazást sem. Finnyásvagyok? Nagyon. Jogom van hozzá. Nem valami testi kényelemérdekében vagyok finnyás; amit így megóvok magamban, abból talánegyszer álom lesz, szó és köd, melyet termékenyen felszív amunka, mint lenn a mélyben ezek a holdfényesen csillogó, csatakosrétek a ködöt. Milyen ez a munka? Innen a távolból, a mozgótérbl, a messzeségbl homályosan látom csak. Talán okosabb isnem nézni vissza... Mindig tovább, néha csak milliméterekkel, demindig tovább, amíg lehet! Ki tudja, meddig lehet? Nem az éndolgom, hogy számolgassak és ítéljek! És most, ebben az éjszakai,vasúti órában, két ország, két életforma között, kínos élességgel

érzem, hogy nem az én dolgom a "tökéletesség" - az én dolgomtalán, hogy ilyen formátlan, ilyen áradó, ilyen fegyelmezetlentökéletességgel adjam tovább azt a szót vagy üzenetet, melyetminden embernek tovább kell valamilyen formában adni! Amitcsináltam, nem jó és nem rossz; de nem tehettem másként. Selnyújtózom. Most élesen látom a "munkát", az életet. Nem lehetmásként, mint milliméterenként - csak a mkedvel képzeli, hogya munka repülés, szárnyalás valamilyen híg elemben, kötetlenülés feloldva a nehézkedés törvénye alól - szárnyalni? Nem ismeremezt az érzést. Fanyalogva válogatok a rendelkezésemre álló

jelképek között, a bányászt mint útszélit s elhasználtat,

elhajítom, a búvárhoz magam is hasonlítottam már az írót, abúvárhoz, aki "idegen elemben" s valamilyen steril, mesterséges



környezetben, a búvárharangból közelíti meg az élet alvilágát,a homályt... de mindez csak játék. Repülni! - gondolom dohogvaés gyanakodva. Rosszkedv vagyok. Az összeesésig fáradt vagyok,s nem csak az utazástól vagyok fáradt. Mint akit a búvárharangacéllemezei zárnak körül, most is, úton is... s megint ez a

"mint"! Ez már az éjszaka feleltlensége, ez a játék a szavakkal,ez a dohogás, holdfényes sziklák, sötét fenyerdk között, átviaduktokon, zúgó hegyi patakok fölött - ismerem magam, érzemáradni idegeimben ezt a dagályosságot, ez már az éjszaka, azutazás, az a józan és hideg részegség, a "második dimenzió"feleltlensége! Mindjárt vége lesz! Nem, nem hiszek a repülésben,nem hiszek a szárnyas mvészben - szárnyait viaszból ragasztja,a második dimenzió hfokában megolvad pátoszának mesterségesszárnyalása, s lezuhan! Igen, az rültek... Hölderlin,Vörösmarty, Nietzsche... talán! Talán megismerem ezt is egyszer,az rültséget, néha peremén járok, olyan vonzó-irtózatos szédülés

ez, s lehet, hogy negyvenéves korunkig csakugyan meg kell ismernimindent, a tébolyt, a börtönt, a fájdalmat, a kedves emberektávozását is! De addig, milliméterrl milliméterre ilyen vakondokmunkával - s még csak azt sem mondom, "elre"! Tornaversenyekenbiztathatják a küzdket: "elre"! Nem akarok munkámmal "elre"

jutni; meg akarom munkálni ezt a különös anyagot, az élet és amvészet anyagát; idegen anyagok, nehezen és kelletlenülvegyülnek! Mit is szeretnék, mit akarok a munkával? (Ez már ateljes feleltlenség pillanata, az értelemnek afféle holdkórosórája, hideg és világos önkívület - gyermekkoromban szavaltam ígyPetfit, s közben rázott a hideg, mert íme, sötét hajam szbevegyült már!... - tizenöt éves voltam, teljesen átéreztem azöregedés tragédiáját, mint a költ, aki huszonhárom volt, mikorpapírra vetette a sorokat!) Szeretném az élet anyagát feloldania mvészet dimenziójában a nehézkedés törvénye alól - olyankönyvet szeretnék írni, melyben a hsök asztal körül ülnek, májashurkát vacsoráznak, s politikáról és szerelemrl beszélgetnek,mint egy realista regényben, csak éppen asztal, székek s kmaguk, ötven centiméter magasságban lebegnek padló és mennyezetközött - miért? Mert ez az ötven centiméter, ég és föld között,ez a lebegés bennünk a titok. Ezt szeretném! Soha nem vallanám

meg senkinek! Nem merném leírni! Nem "program", nem "mvészihitvallás"! Kinézek az ablakon, lenn a mélyben elektromos malomzakatol, fönn a hegyoldalban lakóházak apró fényei pislognak -igen, így is lehet élni, de én ezt a magányt nem bírnám már. Csakazt a bonyolult, emberekkel srített magányt bírom, amelykülönösen zajos és süket egyszerre! Micsoda téveszmék... Látommagam, egy európai vasúti kocsiban, viaduktok és államok között,az id e riadt pillanatában, s lenn a mélyben, az éjjel ismegvilágított, pöfög és zúgó gyártelepeken e pillanatban isbombákat és gyilkos gázokat gyártanak, itt, odébb, mindenfelé,Európában! - látom magam, amint gyárak és bombák között, éjszaka

egy vasúti kocsiban arra gondolok, hogy könyvet szeretnék írni,melyben az emberek asztal körül ülnek, de amúgy lebegve, ötven



centiméter magasságban! Szégyellhetném magam! De nem tudomszégyellni magam. Nem igaz, hogy az írónak "semmi köze azidhöz"; de van egy bels köre az irodalomnak, amely csaknem"bombabiztos" az id támadásaival szemben. Menekülj ide, ha ugyanérdemes még menekülni! - gondolom. És: "Megölhetnek." És aztán?

Most érzem, hogy ez a kérdés nem frivol, nem a szájhs kérdésetöbbé. (Hol vagyunk? Svájcban? Hosszú, nyugtalan éjszaka ez - vanbenne valami maykárolyos, kalandos!) A halál lassan feloldja azélet anyagát, preparálja. Élni, igen - de "így" vagy "addig"élni?... Micsoda szomorú, bárgyú óvatosság! A munka ára, az életára, hogy életveszélyesen kell élni; mindent oda kell adni, azegészséget, a nyugalmat, a becsvágyat - végül valamilyen hidegés unalmas tapasztalás marad, mely a halálra tanít. Miért féltsemaz életet és a munkát külön és jobban az európai háborútól, minta betegségtl vagy a tébolytól, vagy a fáradtságtól, vagy azalantas, testi kalandtól, melyek mind ólálkodnak és

fenyegetnek?... Igen, ez amolyan hosszú és dagályos éjszaka,országok között, megszámlálhatatlan sok cigarettával. Márhajnalodik, s kegyetlenül érzem a szívemet; ó, bizonyosan okosabblenne takarékoskodni a méreggel, nem szopni többé ezt a keser csecset, negyven milligramm a halálos adag belle, s hajnal ótatüdm és szívem erei megteltek a halálos adag sokszorosával...Bizonyos, hogy egy és más óvatossággal "tovább lehetne élni"; ésbizonyos, hogy nem program "tovább élni". Élni kell, amíg lehet,kíváncsian és nagyon figyelmesen. Nézz körül, már hajnalodik...igen, ez itt már Svájc. Itt döntenek most - mikor? azt hiszem,holnap - háborúról és békérl.

Csakugyan Svájc, három óra múlva odaát vagyunk, túl a franciahatáron; Zürichben beszáll még egy fiatal n, nagyon beszédes,nem bírják ki vallomás nélkül az emberek, Mühlhausenig mi ismegtudunk mindent. Bázelben sokáig áll a vonat, a franciákfelette kíváncsiak, különösen szivarok érdeklik a fináncokat, azeurópai gazdasági válságot meg lehetne oldani e buzgalommal,mellyel alsónadrágjaim között kutatnak szivarok után -Németország, így olvastam, ötszázmillió frankkal tartozik az

elmúlt évrl a francia iparnak és kereskedelemnek, de a bázelifinánc oly lelkiismeretes szenvedéllyel keresi eldugottszivarjaimat, mintha csakugyan fel lehetne javítani valamilyenszerencsés, hajnali telitalálattal a francia külkereskedelmimérleget. Itt tartunk, ide jutottunk el, sztratoszféra-repülésés Valéry-versek között, húsz évvel a nagy háború után.Jóindulatúan nézem buzgalmát. Szeretnék segíteni neki. De mikornincs semmi tilos és vámköteles poggyászomban - s ami tilosatviszek, gondolatban és kételyben, azt egyelre még az európaifinánc sem tudja kimotozni úti készleteim közül! Dolgozz csak,öregem! - gondolom barátsággal. - Turkálj, hajolgass. Ez a

dolgod. Harminc európai állam határain hajolgatnak így afináncok, harminc határ, harminc félreértés! Egyszer mégis az



írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélekaggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!Tiltakoznak majd a fináncok! Így csempészik valahogy, a lélekláthatatlan iszákjában, évszázada írók országhatárokon át Európagondolatát. Turkálj csak! - gondolom.

De nem talál semmit. A kis svájci n Münchenben élt, apjánakrövidáruüzlete volt ott, de a nácik megnyesegették a külföldiekkereskedelmi tevékenységét, ezért visszacepekedett családdal,üzlettel és befagyott márkakövetelésekkel Svájcba. Nem nagyoncsinos, de olyan hajnalian üde, szappanszagú és tájékozott! Most,reggel hatkor, Mühlhausen eltt elmond mindent, felszámol aHarmadik Birodalommal, nagyon tájékozottan. ária, apai és anyairészrl, ismétli kéretlenül és kissé hangosan; mintha ezzelbelép jegyet, mégpedig páholyjegyet váltott volna a vitához! Azemigráns szól belle, szegénybl - részvéttel és óvatosanhallgatom. Igen, az mindenképpen kínos, talán tragikus is

lehetett, mikor el kellett jönni Münchenbl. S hozzá még ária isvolt... e naiv felháborodás különösen hat a svájci n eladásában, mert úgy kell érteni, hogy más esetben, hatörténetesen nem éppen áriákról lenne szó, megértené útitársunka német hatóságokat! Mit feleljek? Párizsba utazik, mondjasejtelmesen; s mindegyre szépíti magát.Pamacsokat, tégelyeket, kárminrudacskákat keres el kartontáskájából, orra hegyére púdert rak, arcát vörös porralmázolja be, s egy parányi suvikszos dobozba belepök, aprófogkefével kulimászt kever köpésbl és fénymázból, s a feketelepedéket elfogulatlanul keni föl szempilláira. E nagyvilági, stfélvilági feminitásra csak most, néhány perccel a svájci határután szánja el magát, a libertin Franciaországban, a kozmetika,a Moulin Rouge és a Dekobra-regények Franciaországában - mert vanilyen is, különösen egy svájci n fejében és képzeletében, akinéhány perce szabadult a nyárspolgári otthon cenzúrája alól, sgyermekes és átlátszó sietséggel veti magát e mondén, nikellékek után... Otthon, valahol Zürich mellett, a kisvárosbanpersze nem szabad kulimászt kenni szempilláidra, mi? - gondolomszigorúan. De a francia nk, akik Belfortban beszállanak, inkábbfokhagymát, mint d'Orsayt illatoznak; vaskos elzászi nk, rúzs

és púder nélkül, áruházi chic tucatékeivel díszítve, s modorban,pillantásukban azzal a civilizált tartózkodással, azzal aszótlansággal, amely a közép-európai bizalmaskodás után megejtenrokonszenves. Igen, ez már a nyugati közöny. Egyszerre,valamennyien, megrizzük titkunkat. A svájci n is elhallgat,varázsütésre. Néhány kilométerrel arrébb még fecsegett,személyeset és általánosat adott el, szidta a svájci németeknehézkességét, a franciák lompos szívtelenségét, az olaszokdallamos igénytelenségét, szidta a svájci család minden válfaját,teli pofával és jóízen. De most hallgat. Nyugatra értünk.Megegyezések köteleznek. Párizsba utazik, arcán pirosítóval...

miért? Titok, titok. Úgy viselkedik, mint aki kalandra indul, sesküdni mernék, hogy mindössze cérnát megy bevásárolni. rizd meg



titkodat! - gondolom én is.Belfort után a vonat eszeveszett vágtatásba kezd - hé, hó! nemég! nem olyan sürgs! De ezeknek itt, Bázel és Párizs között,mindig ilyen észveszejten sürgs. Százhuszonkét kilométeresátlaggal rohanunk végig a hatszáz kilométeres útvonalon, a

kocsiban minden recseg és csörömpöl, a napsütötte tájból, azalmafákkal kerített elzászi kastélyokból csak a tornyokat látjukegy-egy villanásra, hidak remegnek és dübörögnek alattunk, öt órahosszat most Isten kezében vagyunk, és az ördög szekerén ülünk!A pánik! Spengler pánikja! Az idatom! Megtudom, hogy a Tour deSuisse gyztese is velünk utazik a szomszéd fülkében - fogalmamsincsen, ki ez a hs és mit követett el, valószínleg gyorsabbanért el valahová, biciklin vagy autóval, mint mások eltte -,hódolat a gyztesnek! Többen, kíváncsian, elsétálnak a fülkeajtaja eltt, ahol a fürge lábú, nemes izmú, babérral meghintettkortárs tanyázik, s nyilván új diadalok felé utazik, új

versenyekre - kortárs? Vetélytárs! -, gondolom irigyen. Nem nézemmeg, pillantásra sem méltatom, nem én. Zabálj csak babért! -gondolom dohogva. - Gólyaláb! Gumiszív! Tiéd a világ! Nemtagadhatom, féltékeny vagyok. A vagon utasain érezhet azizgalom, emberek minduntalan felpattannak helyükrl, kémlelneka folyosón, suttognak, szemérmes pillantásokkal méregetik aszomszéd fülke híres utasát. az örök ellenfél, amegkótyagosodott köszörs, a henteslegény, aki "rekord~ra tör.Hallom, újságírók is utaznak vele, s feljegyzik elejtett szavait.Féltékeny ellenszenvem, mellyel ez útitársamra gondolok, neméppen nemes, nem is elkel, s jó lenne leküzdeni. De ez a fajtaember, éppen ez, aki megnyer valahol valamilyen tourt, kerékpáronvagy gyalog, vízben vagy a mezny zöld gyepén, akihez nincs többéutam. Nagy ritkán a mozgóképszínházban találkozom csak velük, azamerikai baseballmérkzések vagy cricketversenyek hangoshíradóin- zöld mezben áll húsz-harminc troglodyta, s a háttérbennegyvenezer ember üvölt és morajlik. Mindez üzem már, st üzlet,tenyészet; "sport~hoz, tehát edzéshez, test és lélekösszjátékához, az antik, olimpiai értelemben semmi köze.Nyugtalanító üzlet. Szeretem a test fegyelmét és öntudatát - demi köze a test harmóniájának e szívbajos, szomorú emberek

kétségbeesett produkcióihoz? Így vicsorgok. S ami a rekordotilleti, annak, akarva-akaratlan, mind versenyzi vagyunk, akika Tour de Suisse hsével együtt utazunk, e veszekedett vonatban;ugyanaz a szándék repít bennünket is százhuszonkét kilométersebességgel az idbe, mint amely a szomszéd fülke illusztrishenteslegényét f ti - ugyanaz a megállíthatatlan ütem, mindversenyt futunk, mindenfelé, s megállás nincsen többé. Ebben avonatban, százhuszonkét kilométerrel s odébb, az országúton, egyelszánt versenykocsi, amely Mühlhausen óta követ, s idnként magamögött hagyja a párizsi expresszt, s fenn a levegben a bécsirepülgép, mely London felé tart, s kétszázötven-háromszáz

kilométer sebességgel tart London felé, s a tengeren a hajók, akék szalag iramával - visszakozni nem lehet többé. S holnap, fenn



a sztratoszférában, a híg légben, ötszáz vagy ezer kilométerrel,Európából Amerikába - miért ne? A motort nem állítja meg többéemberi er. Száz és százmillió motor ketyeg mindenfelé, földön,vízben és levegben, harminc-negyven éve, hogy kitört ez anyavalyatörs ütem az életen, nincs távolság és nincs akadály

többé - nincs, csakugyan? Soha, a dilizsánsz idejében sem voltilyen messze ország országtól, ember embertl, mint Campbelllovag versenyautójának négyszáz kilométeres rekordidejében.Százhuszonkét kilométer óránként, ki érti ezt, ki fogja fel? Samellett ez a mi vonatunk nem is tör rekordra, ez csak amenetrendszer bázel-párizsi gyors! Tévedek-e, ha azt hiszem,hogy van valami iszonyodott és kételked e menetrendszer gyorsvonat utasainak arcában? Ez a keresked szemközt, aki azelébb csomagolta át mintakollekcióját, fejcsóválva és nyugtalanulnézi idnként a zsebóra másodpercmutatóját. A közös, banálisvégzeten belül szótlanul és iszonyodva zötyögünk sorsunk felé.

Kiszállani nem lehet többé e sebességbl. S mit ad? A keresked valamikor árut vitt embertl emberhez, karavánokat szervezett,elvitte Nyugat lelkét Keletre, s elhozta Kelet álmát és hasisátNyugatra; az utazó valamikor felfedez is volt, az út PrágábólBécsbe kortörténeti cselekedetnek számított, az utas kényszerültszámot adni élményeirl, az utazás közeledés volt ember és emberközött. Ma távolodás, óránként százhúsz kilométeres távolodás.Mit lát a filléres turista, aki hét nap alatt megjárja Párizstés Londont? Szállodaszobákat és középületeket; egy idegen emberiarc mosolyának emlékét nincs már ideje megrögzíteni... Nem vároksemmit ettl a sebességtl. Kengyelfutó vagyok, s nem is tudom,ki futtat és milyen célból? Szerencsére Troyes-ban eltöröm avasúti fülke lámpaüvegét, s mintha fejemre ütne valaki, magamhoztérek e keser elmélkedésbl - mindig baleset ér, ha udvarias és

jótékony akarok lenni, mert a Végzet nem tri el, ha valakitermészete ellen cselekszik.

Az öregasszony, kinek segíteni akartam, mikor avas poggyászáterlködve és ágaskodva gyömöszölte a málha-tartóba, rögtönmegtagad velem minden bajtársiasságot - a lámpaüveget én törtem

el, hirtelen mozdulattal, mindenki látta. Ó, igen, mindenkilátta, az összes elzászi vénasszonyok. Nem is tagadom. Úgy kellnekem, miért vagyok udvarias? Mindig megjártam, ha kimozdultamegy-egy kézmozdulattal abból a szemléld jóindulatból, mellyelembertársaim sorsát szemlélem. A lámpa, melyet eltörtem,vadonatúj volt, mint a kocsi minden berendezési tárgya. Kár aszáz frankért, gondolom. S élvezem az emberi színjátékot, melyheze százfrankossal belép jegyet váltottam: úgy ülök közöttük, minta bélpoklos, a cserepeket eltakarítottuk, a vonatkísér mindenpillanatban erre sétálhat, s akkor aztán rajtam áll, bevallanibnömet, vagy néma tagadással rejtzködni Párizsig... k nem

árulnak el, dehogyis! - de az útitársak várják a vallomást, nempillantanak reám, mindenki elmerült újságjában, mindenki várja



bukásomat. Végre, az ellenr! Behívom a fülkébe, és eléje tároma bnjeleket. De ami most következik, annyira francia már, hogyérdemes volt megélni. Az ellenr nézi a cserepeket, fülétvakarja, morog valamit és elmegy. Soha többé nem jön vissza.Kerüli kocsinkat, mintha fertz beteg utazna ott. Majd

Párizsban! - gondolom, de nem jelentkezik Párizsban sem; sohatöbbé nem jelentkezik. Nyilván unja a firkálást, a feljelentést,unja a cserepek eltakarítását. Francia ellenr... Ausztriában,azt hiszem, megállítják hasonló esetben a vonatot, s affélehevenyészett államtanácsot rögtönözne; az a közép-európaiirkálási düh, az a kéjes jegyzkönyvorgia, az a felírás ésbélyegzés, st megbélyegzés, az a szaglászás, adatfelvetés éspénzbüntetés, az a kielégülés, mellyel a hazai tájakon ahivatalnok az ilyen bntettre veti magát, ismeretlen e vidéken.Eltört egy lámpa, hát aztán? Az állam gazdag, a vasút különbenis biztosítja üvegtárgyait, valaki majd csak megfizeti... oh, la,

la! Ez a hang ismers. Mélyet lélegzem. Úgy látszik, kezdünkhazaérni.Szeptember elsejét írjuk, a lapok, melyeket Belfortbanvásároltam, els oldalon jelentik a chasse, a vadászat nyitányát;a békanyálas tájon, a learatott földeken mindenütt az ismerskép, a brkamásnis, vadászpuskás, tömzsi úr kutyával. A francialapok számára is fontosabb esemény e napon a vadászat nyitánya,mint Mussolini expedíciója. A nyugati táj, zöld moháskanálisaival, kastélyaival, rideg, terméskbl építettkisvárosaival, csillogó makadámútjaival, félelmesen ismers. Ezeka francia kisvárosok, ahol soha nem bírtam tovább két-háromnapnál; van valami fojtogató e házak légkörében, Rouenbanértettem meg egyszer igazán, minden következménnyel Flaubertrögeszméit s Maconban Julien Green kisvárosi regényét, aLeviathant; van valami bntettre ingerl a városok unalmában ésfegyelmében, az idill mögött érzed a felgylt és le nem vezetettindulatokat, a "francia kisváros", számomrakényszerképzetszeren, egy-egy gyönyör katedrális a XIVszázadból, egy-egy pompás városháza a XVIII. századból,Chateaubriand- vagy La Bruyére-emléktábla valamelyik középületfalán s egy-egy feldarabolt, háromnapos hulla brkofferben, a

pályaudvar ruhatárában. Ismétlem, ez a kényszerképzet csak anyugati és az észak-francia kisvárosokkal kapcsolatos. AProvence-ban nem gyanítom a bntényt; egyszer el akarok mégvándorolni Avignonba vagy Arles-ba, s élni ott néhány évszakota lapos tetej, vastag falú házakban, télen-nyáron nyitott ablakmellett és tárt-nyitott lelkek között. Irigylem Van Goghot, akiodalenn halt meg, pipával szájában s golyóval hasában, tökéleteskeresztényi áhítattal és nyugalommal. Igaz, néhány nappal elbblevágta egyik fülét, újságpapírba csomagolta s elvitte emlékül,ajándékba - Souvenir d'Arles - a város rossz hír házába,kiválasztott és kedves hölgyének. is ideges ember volt... És

irigylem Pascint, aki minden szabad pillanatában s minden alkalmiezresével lerohant Marseille-be, s matrózok között élt, amíg



kékre verték; aztán visszatért Párizsba, a Montparnasse-ra, aholvégül is felakasztotta magát. Istenem, egyszer fizetni kellmindenért! S irigylem Toulouse-Lautrecet, aki megvásárolt Délenegy rossz hír házat, csak úgy, személyes használatra, svakációit odalenn töltötte, a bennlakók között; választékos

udvariassággal és a házigazda önzetlen figyelmével foglalkozotta bennlakókkal, egészen úgy, mint egy várúr vendégeivel... Mindrültek voltak? Igen, de volt egy világ, amely nemcsak eltrte,hanem értette is ez rültségeket. Az a lesipuskás puritanizmus,amely manapság megcélozza cselekedeteinket, semmivel nemerényesebb, de hangosan és életveszélyesen türelmetlen.Volt egyvilág, amely aggályos gonddal vigyázott a társadalom érdekeire,de elviselte és megbocsátotta a zseni területenkívüliségét.Megértették, hogy, szegény, nem tehet másként... Milyen a világma odalenn, Délen?Az alamuszi vénasszony, aki miatt összetörtem a francia állam

egyik vasúti lámpáját, körülményesen öltözni kezd. Ez már aSzajna? Igen, ez már a Szajna, s az ott a billancourt-i vasútihíd s odább, az a füst és köd, az már Párizs. Most érzem, hogynagyon fáradt vagyok. Mióta utazunk? Az elébb még Budán jártunk,néhány órával és országgal elébb... de ez itt már az ismers

jelzés párizsi autóbusz, ez már az ismers izgalom, ez már mindemlék, mind ifjúság, mind az élet mély vize. Az ablakhoz állok.Igen, ez itt már Párizs. Régen láttam. S kiszámítom, hogytizenhárom éve érkeztem meg ide elször, nagyon forró nyárireggelen; akkor is így párázott, ködben és füstben izzadt aváros, s biztosan tudtam, hogy valami dolgom van itt, várnakreám, személyes elintéznivalóm akad csstül Párizsban, smindenfelé Európában... Idközben elmúlt az élet egyiktekintélyes szakasza, elmúlt számomra Párizs, s most már biztosantudom, hogy nem várt reám senki, nem volt e vidéken semmi dolgom,sem elintéznivaló, s akár otthon is maradhattam volna. Nemtörtént semmi, csak az ifjúság zajlott le, s éppen itt történtmeg velem, ebben a ködben és füstben, ezen a tájon.Ivey felett repülgépek cikáznak. Ezek a maszatos falak, ez mára Gare de l'Est. Öcsém ott áll a pályaudvaron, a hordárok között,aggályos-szigorú arckifejezéssel, s természetesen kalap nélkül -

él egy háború utáni nemzedék, amely csökönyösen kalap nélkül jára világban; úgy látszik, világnézet ez. Régen láttuk egymást.Vanegy régi játékunk, s a hosszú távollét után, spontán, ennek a

játéknak modorában kezdjük az ismerkedést: németül beszélünk,mintha útitársnm, aki gyönyören beszéli ezt a nyelvet, s atöbbi százmillió ember, akinek anyanyelve a német, nem értenészavunkat; németül beszélünk, mint a felnttek a gyermekek eltt.- Du hast sie also doch mitgebracht? - kérdi öcsém. - Was hátteich sonst thun können? - felelem. - Du kennst sie doch... - "Mitbeszéltek?" - kérdi féltékenyen útitársnm; állunk a Gare del'Est-en, mint a gyerekszobában, s játszunk. A gyerekszoba

végtelen és idtlen. Egy pillanatra megcsap a honvágy langyoséghajlata után.



Egy csonka délutánt és egy éjszakát maradunk csak most Párizsban- vissza akarunk jönni ide, négy hét múlva, s ha lehet, hosszabbidre; de most csak megszállunk, két vonat között, mert holnap

estére, mintha fogadás kergetne, mindenáron Londonba akarunkérni. A nagy szállodában szállunk meg, melynek föld alattifolyosói közvetlenül a St. Lazare-állomás, a Londonba indulóvonatok pályatestéhez vezetnek; óriási szálloda, mmárvánnyal ésangolos modorban fegyelmezett személyzettel, s az ágybólegyenesen a vonatba lehet szállni. A taxi nyárias, kihaltPárizson gurul végig; a hivatalos rentrée, a szezonnyitás két hétmúlva kezddik csak, a legtöbb üzlethelyiség rednyét lehúzták,a tulajdonosok a Bretagne és Normandia olcsó fürdhelyeinunatkoznak - (ó, francia "polgári fürdhely", amely tragikusunalmával túltesz a kisvárosokon is!) -, a város olyan különösen,

olyan hivatalosan üres, mintha a hárommillió ember, akikmégiscsak itt maradtak, éppen csak lézengenének az átizzadtaszfalton, a kánikula asztmájában nehéz légzéssel dohogó várostzfalai között. A Montmartre-on hajtunk végig s aztán le a rueLafayette-en, az opera felé; az utcák meglehetsen üresek e koradélutáni órában, mintha minden fölösleges ember és fölöslegesautó lóversenyre ment volna; csakugyan, május els napjánakünnepén és a longchamps-i Grand Prix napján ilyen üres Párizs,mint e szeptember elsején. A város üres és ismers... Már nemvagyok fáradt, legszívesebben gyalog mennék végig a nagyboulevard-on, a taxi fedelét kinyitottuk, a párás, meleg nyárvégi levegt mélyen tüdre szívom, a város ismers szagátlélegzem. Nem érzek különösebb meghatottságot, nem ejt meg aviszontlátás fellengzs révülete. Ez itt Párizs, a régi, az örök,az ifjúság Párizsa. Ebben az üzletben, a rue du 4 Septembresarkán, vettem egy nyakkendt. Itt a kávéház, a Madrid, ahováBriand járt boulevárdista korában, s aztán egy idben az emigránsmagyarok. Ez a néhány perces körút, végig a fülledt, levegtlenvároson, egyik pályaudvartól a másikig, megmutatja, hogy avárosban minden és mindenki a helyén maradt; ideges emlékezésselkeresem az elillant idt, ezen az utcasarkon egyszer boldog

voltam, ennek a kávéháznak teraszán egyszer nem értettem, mitkeresek itt, s kitört rajtam a hazamenés kényszere; ezen az utcánmindennap végigmentem, hat évig mindennap, s azt hittem, otthonvagyok e házak között... Olyan nyugalmas és ismers Párizs! Nempillantok lelkendezve házaira. Nem tudom, milyen a valóságban -(csak a turisták "ismerik" a városokat, melyeken áthaladtak) -,de a kép, melyet emlékbe rzök róla, világos és tiszta vonalú.És a szaga, az ismers szaga! A viszontlátás szenzuális örömévelszaglászom a benzin, az aszfalt, a kanálisok, a kapadohányszagát. S a tetejében valamilyen édeskés szag, amely annyiraPárizs - nem illatszer, nem is a virginia dohány szaga, nem is

a sült krumpli penetráns szaga, valami más! Nem jut eszembe. Aza bizonyos szag, amitl Párizs legalább úgy Párizs, mint az



Eiffel-toronytól vagy Napóleon sírjától! Kihajolok a kocsiból,s szeretném, ha sokáig tartana ez az út, a hazaérkezés ésátutazás els révülete, pályaudvartól a szállodáig! Mitcsináljak, nem jut eszembe Párizs szaga... Öcsém közben affélemorzejelekkel ismerteti a helyzetet; egyszerre kérdez és felel,

egy idben beszélünk Párizsról és Pestrl. Mi történt Pesten,idközben? Ó, Pesten elmondhatatlanul sok minden történt.Párizsban nem történt semmi. Mindenki a helyén van. Mindenki sír,de mindenki megél. A kis franciák mérgesek, mert az elmúltesztendben már csak száznegyvenezer frankot tehettek félre aharisnyaszárba vagy a takarékba... s mélyen sajnálkozunk,útközben, a taxiban, sajnáljuk a kis franciákat. Az idegenekeltntek a városból, mondja öcsém, mindenki fél titokban aháborútól, de a város hivatalos hangulata nyugodt, pániknak nyomasincs, a franciák nem érik fel ésszel, hogy akadhat franciakormány, amely hadat üzen az olaszoknak. A gyakorlatban, a

tömegek gyakorlatában ilyen egyszer mindaz, ami a nagypolitikából a kis emberek idegeiben és eszméletében lecsapódik.A franciák nyugtalanul szemlélik a "latin nvér" nagy afrikaikalandját, a franciák egyik nagy csoportja szankciópárti és Genf mellett szavaz, de a franciák, a tömeg, nem hajlandó egyetlenágyút elsütni Róma ellen, a franciák egyáltalán nem mennekháborúba, amíg nincs francia határsértés - s ugyan hol az rült,aki megtámadja ma vagy holnap a francia határokat?... Mindezt ataxiban tudom meg, a Gare de l'Est és az opera között; s mikorkésbb, ellenrz beszélgetések során, részletesen megismerem afrancia felfogást, csodálnom kell az els információ ösztönöspontosságát. Az utca soha nem tudja az igazat, de az utca mindigpontosan tudja azt a másik igazságot, amely a tények,szövevények, spekulációk és becsvágyak valóságán túl, éppen epillanatban, megmásíthatatlanul be fog következni - az utca, atömeg információja cáfolhatatlan. Mindebbl annyit értek most,kissé álmosan és részegen a viszontlátás pezsg jétl, a taxiban,hogy Párizs számol a háborúval, de nem tartja még idszernek.Beszéljünk Pestrl! - kéri öcsém.A szállodában kitüntet udvariassággal fogadnak. Olcsó szobátválasztunk, valahol a fels emeleten, de ez az olcsó szoba is

drágább, mint odahaza a Dunaparti fogadó díszterme, ahol azátutazó amerikai moziszínészek szállnak meg. A liftesfiú isdrága; takarékoskodni kell a lélegzetvétellel is, mert olyanvilágba érkeztünk, ahol minden sóhajunkat patikamérlegen mérik.Az elcsarnokban megvásárlom a francia lapokat, és tröm, hogyátvegyen a nagy szálloda kényelmi apparátusa; gyakorlott kezeksietnek szolgálatomra, amíg a fürd készül, a fodrász teljesfigarói nagyáriával és bbeszédséggel - igazán, csak az operaikarszemélyzet hiányzik - lemossa fejemrl Közép-Európa vasútikoszát, a telefon már búg és villog, ismersök jelentkeznek, akikgyanították érkezésünket, barátnk a viszontlátás gépies,

kellemesen temperált párizsi sikolyait hallatják a telefonban,s minden olyan udvarias és felkészült körülöttünk! A nagy



szálloda természetesen üres. Ijeszten kong, mint megtudom, csaka földszint és a második emelet szobasorát tartják nyitva enyáron, a többi kétszáz szobát takarékosan lezárták. Szobaleány,pincér, boy, szolga, fodrász sietnek szolgálatunkra - nézem ket,készséges mosolyukat, aggályosan gondolok szkös francia

valuta-készletemre, s örülök, hogy reggel már odébb utazunk, mertennyi embert nem tudok sokáig életben tartani. Ó, franciaudvariasság! - gondolom, míg kézrl kézre adnak és a fürdbekísérnek. - Gall báj és virtus! Szállodaszolgai lovagiasság!Szobapincéri nyájasság! A szobaasszony mosolya! Az egyszericsöngetésre tüzesen perdül szobacicus készsége! Micsodavarázslat! Hat éven át, amikor az amerikaiak kölcsönadtákEurópának a pénzt, melyet soha nem kaptak vissza, mindenerfeszítéssel, készséggel, bankjeggyel és aprópénzzel nem tudtamelérni, hogy egy francia szobapincér megismerjen és megjegyezzereggelizszokásaimat! Most egyszerre tudnak mindent! Micsoda

varázslat! Legszívesebben a fürdbe is elkísérne az emeletiügyeletes, s felolvasná az újságokat, amíg a bájos idegentisztálkodni méltóztatik... Bólogatok és rendelkezem, mint akitündérországba érkezett. A csengt ujjheggyel érintem csak meg,s már nyílik az ajtó, amolyan terülj-asztalkám varázslata derengkörülöttem, egyszerre megint élite vagyok, kiválasztott lény,nemes és titokzatos idegen. Két éve még a csorda egyik barmavoltam, akit az étteremben ideges mozdulattal nógatott a franciamaitre d'hötel a vályúhoz.Így változik a világ, gondolom fáradtan és gyanakvó elismeréssela fürdben; s kiteregetem a kád fölött a délutáni lapokat. Ez avadászat nyitányának és Mister Rickettnek, az olajlovagnak napja.Mister Rickett az abesszíniai Lawrence, a rózsák barátja,szenvedélyes golfozó, nagy ember a londoni Cityben, s tegnapdélben elzetes szerzdést írt alá, Addis Abebában, azabesszíniai olajföldek kihasználásáról. A lapok vigyorognak, avilágsajtó elégedetten dörzsöli markát, a rendezés teljesenszínházias, angolos. Közlik Mister Rickett fényképét is. Nekemnem tetszik. A képeken fehér selyem nyakkendt visel s feketekeménykalapot - valószínleg lovasjelmezben fényképezték leegyszer, éppen, amint hazatért a Hyde Park-beli, egészségügyi és

társadalmi zötyögésbl; s most már így teszi el emlékbe a jelenséget a világ, ez a keménykalapos, whiskytl duzzadt kép úr számomra örökké Mister Rickett, az olaj-Talleyrand. (Afényképeket az újkor nemzetközi, testi inzultusának tartom; H.barátomról aznap, amikor élemedett korban tanúsított politikaimagatartásáért hétévi börtönre ítélték, ifjúkori fényképét adtákközzé a lapok, amint, feje búbján hetykén félrecsapottcilinderrel, éppen jókedven mosolyogva indul a lóversenyre - arégi fénykép azóta is kísért a hazai lapok archívumaiban, selbukkan, valahányszor közéleti kellemetlenség sújtja a kitn embert.) Mister Rickett, ennyit elárul a fénykép, társaságbeli

úriember, s ahogy a City egyik olajüzletekkel foglalkozógentlemanjéhez hivatásszeren illik, szereti a whiskyt. E



pillanatban a leghíresebb ember a világon. Az angol kormány mármegtagadott üzletével minden közösséget. Kik ezek a rejtélyesMister Rickettek, a kapitalizmusnak ez ismeretlen, másodrend sztárjai, akik államok ellen, államokkal kötnek válságospillanatokban üzleteket? Régen gyanítom, hogy a kapitalizmus

nemcsak az, ami színpadiasan kilátszik belle - nemcsak aMorganok, Rockefellerek, Dupont-ok, hanem a névtelenek, akikegy-egy pillanatra mutatkoznak csak meg, mint a Loch Ness-iszörny. Nem lehet tudni semmi bizonyosat róluk; de él Bécsbenpéldául egy úr - egy? legalább fél tucat! -, s ez a bécsi úrharminc év eltt kivándorolt Argentínába, gabonát adott elnagyban, harminc hajója járt a tengeren, számon tartotta, mikorarat az éhínség Kínában vagy a dögvész Indiában, s mikor néhányév eltt "tönkrement", ötszázmillió aranypezót írtak le ahivatalos kimutatásban vagyonából. Nevét csak a szakma ismeri.S élnek ilyen urak a hollandi Szumátrában, a belga Kongóban s

bizonyosan Mexikóban is; senki nem tudja nevüket, s vagyonuk ésüzleteik mérete meghaladja a divatos, sokat emlegetett bankárok,trösztvezérek és hadiszerkészítk érdekövét is. Mister Ricketta nap hse. Jegyezzük meg nevét egy pillanatra, s aztán lapozzunkodébb az újságban, s felejtsük el... Holnap felbukkan majd egymásik Mister Rickett, aki politikát csinál olajból, vagy olajatpárol politikából; számolni kell velük!... Nagy Sándorvilágbirodalma birtokában és hatalma csúcspontján nem volt olyangazdag, mint egy-egy névtelen dél-amerikai juh-brexportr, mégma is, a lanyhuló üzletmenet esztendeiben is... Csakugyan, migátolhatja ezt a láthatatlan nagytkét, ezt a névtelen,ellenrizhetetlen nagytkét üzleteiben, micsoda értelem, érv,érzelem tilthatja meg nekik, hogy a mérleg, a vagyoniterjeszkedés vagy a vagyonvédelem érdekében holnap, valahol avilágban, meggyújtsák a háborút? Mister Rickett zseniálisszerzdésének igazi értelmét e pillanatban nem sejti senki;lehet, hogy csak annyi igazi értelme, amennyi kilátszik belle,lehet, hogy csak a keleti, sakktábla-diplomácia egyik remekbefaragott bábja - az újságok Mister Rickett fényképével egyszerreközlik a másik szerzd fél, a négus bánatos-ravasz,spleenes-kegyetlen, álmos és okos pillantású arcképét -, s lehet,

hogy egyszeren csak politikai ágens, az Intelligence Serviceegyik alkalmi ügynöke. Angolok, teátrális pillanatokban,kabátujjukból húzzák el az ilyen Lawrence-okat és Ricketteket -ez a whiskytl f tött és Oxfordban htött, korrekt, tapintatosés életveszélyesen ravasz emberfajta, akinek kézügyességével azangol világbirodalom öröktl készül. E pillanatban, e színpadiascoup pillanatában nyilván nem csak arról van szó, hogy egybizonyos Mister Rickett pénzt akar keresni Abesszíniában; selhajítom az újságokat. (Úgy, most végre eszembe jutott Párizsszaga. Ez az olajfestékszag, amellyel bekenték a fürdszobafalát, a csöveket, a kádat, ez Párizs szaga. Rejtélyes módon ez

a szag terjeng minden párizsi lakásban, ersebb, mint akapadohány, mint a pommes frites és a francia illatszerek



kipárolgása; mindent olajfestékkel mázolnak be az új Párizsban,szenvedélyesen, a kapukat, a házak falát, a folyosókat, amagánlakások mellékhelyiségeit és a lépcsházakat is. Párizstbepácolták ezzel a szaggal; most végre eszembe jutott.)Megnyugodva indulok utamra, mint aki hosszú id után

hazaérkezett, s keze, az els tapogatózó mozdulatok után,egyszerre gépies ismersséggel találja meg a falon a villanyoskapcsolót.A lépcsházban, amely pontosan olyan, mint egy amerikaimozgóképen a milliomos hsszerepl márványos, oszlopos,rézcirádás palotájának elcsarnoka - valószíntlen, lélektelenés ellenséges pompa, elszórva a folyosókon és atársalgótermekben, s az utas dideregni kezd, ha arra gondol, hogykortársi köze van e "stílus~hoz! -, a lépcsházban meg kellállani egy pillanatra. Fiatalemberek jönnek szemközt, olaszok.Nyakkend jükben a helybeli fascio jelvénye. Hangosan beszélnek,

izgatottak és jókedvek. A kiáltozásból annyit értek csak, hogyháború és elkezddött - meg kell állnom, csaknem elsodornak,olyan jókedvek és olyan sürgs nekik; s eltnnek az emeleti bároszlopai között. Zsivajgó jókedvük onnan is lehangzik még acsendes és üres elcsarnokba. Meg kell állnom, mert egyszerreértem. Az elébb, mikor a lapokat olvastam, s az elmúlt hónapokbanés években nem értettem még ilyen pontosan. Önkéntelenül megnézemaz óra mutatóját: délután öt, szeptember elseje... Most értem ezta két szót, ahogy még soha nem értettem. Igazuk van, elkezddött.Micsoda? Mister Rickett olajüzlete? Az olasz-abesszin háború?Vagy maga a háború, úgy, ahogy gondolunk reá titokban, az aháború, amely húsz év eltt kezddött, és soha nem érttökéletesen véget, egy idre abbahagyták, aztán más eszközökkel,másfajta lövegekkel folytatták, aztán tárgyaltak, aztánfegyverkeztek, s most egy csoport lelkesen izgatott fiatalembervégre kimondta nevét s megállapította, hogy "elkezddött".Micsoda? Hát az... aminek egyszer meg kell történni. Ébren ésálomban gondolok reá, húsz esztendeje, minden gondolatomnak,szándékomnak alkatrésze az, ami most "elkezddött". Mindeneurópai spekulációnak ez az értelme, húsz éve. A költkverseiben, a vegyigyárak fioláiban és kémcsöveiben, a filozófiai

tervelésben ez csapódik le húsz éve. Most egyszerre látható,tapintható. Túlzott nagyításban látom a pillanatot? Nem hiszem.Nem az "olasz-abesszin" viszály kezddött el, vagy nem csak az -az olaszok és abesszinek most majd gyilkolják egymást, aztánlesz valamilyen béke idközben, megállapodás, alku, talán üzletis. De amit egyszer elkezdett az ember, azt végig kell csinálni;húsz éve, hogy nekikezdtünk, s még nincs vége, még sokáig nemlesz vége. Két Európa él itt egymás mellett, kétféle szándékkalés meggyzdéssel; s emberi akaraton nem múlik többé, hogy ez akét Európa egy napon egymásnak ne essen. Melyiknek van "igaza"?De mikor ez nem igazság kérdése többé... Harminc állam él egymás

mellett és egymás ellen e földrészen, vámhatárokkal, ellenségesmeggyzdésekkel, elzárkózva és titokzatos idegenkedéssel,



harminc állam liheg asztmatikusan, "békét" kötnek, mely néhakegyetlenebb, mint a háború... persze hogy megint egyszerelkezddött! Ez nem politika már és nem üzlet, nem is diplomácia,nem csak "gonosz kapitalisták" ördögi ármánya, s más ilyengyermekes rémképek következése. Arról van szó, hogy e harminc

államból, e kétféle Európából valamilyen megegyezéssel, talán egyúj termelési rend közös nevez jének jegyében, egységes Európátkell teremteni, mert máskülönben elpusztul - ez a folyamat, ami"elkezddött", bizonyosan nem az elébb, elsején, délután ötkor;régebben kezddött, s most megint idszer. A "béke", az elmúlttizenöt esztend karantén-ideje talán arra volt csak jó, hogyharci dalokat tanuljunk és kiköszörüljük késeinket. Valami vanaz életben, amelyre az újságolvasó otthon s mindenütt Európában,átböngészve leibzsurnálját, elkeseredetten és szórakozottanmondja, hogy "ez így nem mehet tovább" - ma egy rendelet, holnapegy szerzdés, holnapután egy támadás, s az egész csikorog és

döcög; hát persze hogy "nem mehet így tovább" Most egyszerreértem. A fiatal olaszok fenn a bárban, k is "értik". S mostértem azt is, hogy másról is szó van, mint a kétféle Európavetélkedésérl; igen, itt élnek egymás mellett, a fasiszta s ademokrata Európa, olyan gazdasági, politikai, világnézetifeszültségben, mely elbb-utóbb elviselhetetlen; de ezen túl"elkezddött" valami, ami lehet halálos, de lehet az élet is,mint egy szülés a vajúdás pillanatában. Európának, e földrajzirögeszmének végre hús-vér valósággal meg kell egyszer szülniönmagát: most értem. Eddig csak tudtam. S fülemben a fiatalolaszok zsivajával, kimegyek a párás, gzölg utcára.Ez az utca, ez a város, ez a világ itt, a Rajnától aPireneusokig, a Földközi-tengertl a Spitzbergákig a "másik"Európa - s megállok az utcasarkon és körülnézek. Látnivaló akadbségesen. Rip van Winkle-nek érzem magam, csaknemfelismerhetetlenül elváltozott ez a világ, kételkedve nézem.Nyilván nem csak külsségeiben változott el. Valéry, aki itt él,néhány utcával errébb, "mítosz~nak nevezi az európai gondolatot.Tizenhárom év eltt érkeztem meg elször ebbe a városba, s maolyan Párizst, olyan Nyugatot látok itt, mindenfelé, amelyvonalaiban, ízlésében, meggyzdéseiben, kedvében, stílusában,

szerzdéseiben már csak elmosódottan, emlékszeren hasonlít arégire. A változás, amelyet észlelek, most, amikor friss még apillantásom, erszakosan hat, mint egy testi érintés. A város új

jelmezekbe öltözött. A napóleoni háborúk idejétl, igen, a vasútfeltalálásától ezerkilencszázhúszig nem változott el küls megjelenésében olyan szembeszöken, olyan ordítóan Párizs, mintaz elmúlt másfél évtizedben. Ezerkilencszázhúsz, ez az ismersévszám most, a párizsi utcasarkon, úgy hat reám, mint valamilyenidtlenül elmosódott történelmi múlt id! Nincs egyetlenpolitikai szerzdés, nemzetközi egyezmény, amely e másfél évtizedtávlatából feltétlenül és karcolás nélkül érvényes lenne még e

pillanatban - Versailles, Locarno, Genua, Stresa, mindeziskolakönyvi adat már s kegyes emlékek, mint az aranybulla.



Megváltozott a férfiak és a nk ruházkodása - valamilyenstriciszer "sof rtípus" mászkál az utcákon, s nem gurul máregyetlen autó a történelmi múlt idbl, az utcákról eltntek azomnibuszok és a villamosok, keskeny, magas autóbuszok rohannakés tülekednek, mindenfelé az "áramvonal" tankszer szörnyetegei

kúsznak páncéltestükkel egymás hegyén-hátán, afelismerhetetlenségig elváltozott a kávéházak, vendéglk és alakások "stílusa", különös, újszer házakat építenek - mindenolyan vadonatúj, olyan frissen mázolt, olyan átmeneti és percekretervezett! Mi történt? S minden rohan és remeg.Ezernyolcszázhúsztól ezerkilenc-százhúszig nem változott úgyPárizs, bels és küls tartalmában, mint az elmúlt tizenöt évalatt. Werner Sombart kiszámította, hogy e száz esztendbenEurópa lakossága százhatvanmillióról négyszáznyolcvanmillióraszaporodott. E hétköznapi, délutáni órában a párizsi utcán sohanem sejtett tömegek vonulnak fel - mindenütt tömeg, az utcán, a

vendéglkben, az áruházak eltt, a mozgóképszínházakban, minthakészülnének valamire. Ortega y Gasset szerint lázadásrakészülnek, a "tömegek lázadására". Ez az "új stílus", amelyházakban, ruhaviseletben, technikai találmányok vonalábanmegmutatkozik, a tömegek stílusa, valami nagyon nyers, átlagosés rikítóan célszer - annak a közönségességnek stílusa, amelytudatában van erejének, világgá meri kiabálni ordenáréságát,öntudatos és hangos. A tömeg szót kér. Nem csak a politikában.Nem csak a népgyléseken. Nem csak emberi jogait követeli -barbárságának el jogait követeli, ízléstelenségét akarjaérvényesíteni, merészel ordináré lenni. Ez a változás egyikértelme.Végigmegyek a Champs Elysées-n. Ez volt a világ egyiklegmerészebben megálmodott, legfinomabb útvonala. A régipalotákat lebontották. Mindenfelé felhkarcolók épültek helyükbe,tizenkét emeletes, görög templomok, szemérmes oszlopokkal,üvegbl, márványból és vasbetonból. Klasszikusak, mint egy antikközépület s korszerek, mint egy detroiti áruház. Legtöbbjebóvlit árul, filléres holmit, a fillért persze francia mértékkelszámítva; az egyik áruháznak ez a címe: Prisunic, s minden tárgy,amely kirakataiban látható, tíz frankot ér. Átszámítom hazai

pénzre; nem is olyan olcsó... S ez a tízfrankos áruház iparihulladékot mér ki ilyen reklámáron! A Champs Elysées egykorititokzatos, elfüggönyözött üzletei eltt nem ácsorog azérdemkeresztes portás, kék szalonkabátban, vörös esernyvel; azútvonal elprolisodott, a tömeg birtokba vette a fényz várositájat is. Ami régebben a nagy boulevard volt, az ma üzletben,tolongásban, rikító kiállásban a Champs Elysées. A város, úgymondják, Passy felé fejldik. A nagy szabók és szabónk "egészenolcsó", három-négyszáz frankos ruhákat árulnak, s mintegyszemlesütve és bocsánatkér hangon hirdetnek a lapokban, íme,ennyire olcsójánosok már! Valamilyen Toutmain már százötven

frankért is ad estélyi ruhát; minden darab százötven frank,ordítják hirdettáblái. Pompeji végnapjai! - gondolom, csalódott



elégtétellel. De a nagy, párizsi mozgóképszínházakban még mindigelkérik egy magyar mezgazdasági munkás egész havi jövedelménekellenértékét egy-egy erkélyjegyért. És kávéházak nyíltak a ChampsElysées-n, egészen új kávéházak - homlokomat törölgetem, állokaz utcasarkon, bámészkodom és nem hiszek a szememnek. Az els

ilyen kéjkávéházat berlini emigránsok alapították Párizsban háromév eltt - sok pénzzel érkeztek s hangosan ígérték, hogy majd kmegmutatják Párizsnak! Hangosak voltak, s fellépésben,magatartásban afféle nácik maguk is, kiket Hitler fajelméleteakadályozott csak meg, hogy azok legyenek. Miféle színház ez? -kérdezték hangosan. - S miféle mozgóképek?... Hol itt az igazi,szakszer üzem? Ez kávéház? Majd mi megmutatjuk! - Párizsudvariasan hallgatott s trte, mutassák meg. Két-három esztend alatt legtöbbje elvérzett a párizsi arénában. De mveikittmaradtak.Különös kávéházak ezek: termeikben rejtett tartályokból

éjjel-nappal zene árad, zene és neonfény. A falak üvegbl, scsodálatos, színes, mélyvízi halak úsznak az üvegfalak mögött.Mindenfelé ezüstcsövek, halvány drapériák. Letelepedünk az egyikilyen akvárium teraszán, s rögtön úgy érzem magam, minthastatisztálnék Cecil B. de Mille egyik rendkívüli költséggelgyártott világfilmjében. Szemközt egy új napilap felhkarcolópalotájának kivilágított tükörablakai mögött gyanúsítanak mindenfranciát, aki híve a köztársaságnak s a demokratikus gondolatnak,hogy pénzt fogad el a németektl - minden franciát, nappal éséjjel! Egészen újfajta autók indulnak rohamra az úttesten,nyolcas sorokban törnek a boulogne-i erd felé, tízezer éstízezer autó, mind áramvonalas, tankszer, a taxik is. A régitaxikat egyszeren eldobták. Az új bérkocsik éppen olyankényelmetlenek, mint voltak a régiek, s a kocsivezetk éppenolyan gorombák; de egy láthatatlan Orpheusz mindenfelé zenévelszelídíti ez elkeseredett fenevadakat, utast és kocsivezett: ataxik belsejébe rádiót szereltek, az ülés alól tangó árad,émelygs nyávogás, mintha elrejtettek és gúzsba kötöttek volnaa brpárnák alatt egy szerelmes argentínait. Zene és motor,száguldás és ábránd, gombnyomásra, amerre nézek! Csakugyan, eza motoros világ érzelmes is. Neonfények és dél-amerikai tangók

között rohan üzletei után, érzelgsségét nem rejti többé aszázadvégi szemérmességgel, s a lágy dallamok élvezetében nemzavarja meg a motor kipufogója! Különös világ! Fáj a fejem. Ülünka kéjakvárium teraszán, hallgatjuk a zenét, bámuljuk a gépek éstömegek alkonyati lázadását, a rikkancsok üvöltésébl idnkéntkirobbannak a guerre r-beti, a nk, ezek az álmatag, kozmetikaitünemények, valószíntlenül színesek és lassú mozdulatúak, minta mélyvízi halak az üvegfalak mögött, a toxinoktól csillogó, üvegfény pillantással kutatnak az élelem és szerelem hulladékaiközött, itt a mélyvízben, a világ egyik nemes tartályában, aChamps Elysées-n. Ez a "fejldés", gondolom. Vagy: ez is...

Ismers utcákban, ismers lakásokban élnek költk és mvészek,a robbanómotornak e négyütem, tangókivonattal elegy zajában; s



most kételkedve faggatom magam, lehet-e "dolgozni" ebben azáradásban, erre az ütemre, ebben a zajban, elbírja-e a szellemiember a metropolis erpróbáját, élet ez még, vagy valamilyenkozmetikus eszközökkel enyhített robot? Azt hiszem, nem tudnéktöbbé ilyen életfeltételek mellett élni, sem dolgozni. Csöndet

akarok, mentl mélyebb, süket csöndet. Azt a másik zenét akaromhallani, nem a tangót a taxiban! A tériszony enyhegyermekbetegség e tömegiszony szédületéhez mérve! A lármaütemébl egyszerre a Rilke-vers szigorú dallamát hallom: DieStlidte aber wollen nur das ikre... und lcirmen lauter mit Metallund Glas. Rilke is itt élt, de a város akkor még csöndesebb volt,emberibb. Mikor én megismertem, tizenhárom év eltt, még az aregényes Párizs volt, a másik, egy Toulouse-Lautrec-rajz vagy egyFrance-regény Párizsa. De France nevét már csak suttogva szabadaz új, szigorú nemzedék eltt kiejteni... Mindez: Rilke, France,az érkezés fáradtsága, az ernyedetlen tangószükséglet, melyet a

jelek szerint mozgó és nyugvó állapotban, a nap minden szakábanigényel a lakosság, a viszontlátás káprázata s a cseresznye íz Martinicocktail könny mámora okozzák, hogy szédülök,tömegiszonyt érzek, s úgy hiszem, nem tudnék többé itt élni.Mindez Párizs, de valamilyen idegen, merev, gépies, motorizáltPárizs. S milyen szépek ezek a nk, különös, érintésre aligalkalmas lények, csillogó pikkelyes szöveteikben, irombatollaikkal, papagáj-testszíneikkel - átmeneti lények, ez már nema garpnne fiú-válfaja, s nem is niesek; lebeg középlények Évaés egy moziplakát eszménye között! Ha mozigyáros lennék,szerzdtetném, kivétel nélkül, valamennyit. Ha Isten lennék,sokáig válogatnék közöttük, míg egyet-egyet beengedek aParadicsomba.

Vacsora eltt rövid látogatás barátainknál - látogatás éspihenés, a régi lakásban, ahol egy-egy tárgy jelzi csak aváltozást, a múló életet; maga a lakás mint sásos, iszaposvadvíz, éli titokzatos, állott és fülledt életét a környez serdben. Szaga, légköre a régi. Az emberekkel ritkán "történik"valami. Mindig gyanítottam, hogy a napihír a legritkább, egyetlen

igazi szenzáció... A "megharapta a kutya", a "hirtelen halál azutcán", a "dollármilliókat örökölt egy hímzn", a "leégett egyház a belvárosban" mindig valaki másra, másokra tartozik, akiktalán nem is ezen a csillagon élnek; esélyüket nem is hisszükigazán; s mikor aztán egyszer minket is megharap a kutya,megrendülésünk és felháborodásunk elemi és nevetséges, minthaváratlanul világesemény központjába kerültünk volna. Azemberekkel "általában" az történik, hogy kopaszodnak, óvatosabbanbeszélnek a pénzrl, mind kevesebbet beszélnek a szerelemrl, sfeltn ismétléssel használnak ilyen szavakat, mint"nyersanyagárak" vagy "a radikális párt balszárnya". Az élet

mintha megsrsödött, elmeszesedett volna körülöttük, mint ereikszövetei; szemérmetlenül beszélünk a pénzrl és - szemérmesebben



- gyomrunkról, emésztésünkrl és az irodalomról. Minden emléketlélegzik a régi lakásban, az emlékek lidérce villan föl az állottvadvízbl, a házigazda egyszer Dél-Amerikában járt, s Chilében,egy vasúti építkezésnél sült sündisznót evett ebédre... Ezt atörténetet, évek eltt, hallottuk már néhányszor, de az emlék

hozzátartozik egy élethez, szervesen bekebelezett anyaga egylétezésnek, s valósággal megkönnyebbülök, mikor végreDél-Amerikáról és a sült sündisznóról is beszélni kezdünk. Minthaa lélek id eltt megtelne bizonyos mennyiség élménytartalommal,s aztán nem bír fölvenni mást és többet. Valamilyen természetikatasztrófa holnap elpusztíthatja Dél-Amerika nagy részét; de egypárizsi lakásban dél-amerikai valóság marad a sült sündisznó,melyet harminc év eltt fogyasztottak el, Chile közelében, egyépül vasúti töltés árnyékában. A legtöbb lélek növésben marad.Mindebben van valami megnyugtató. A falon a halottak arcképe -a képtár, utolsó látogatásom óta, szaporodott egy szomorú

emlékkel -, a vitrinben a régi ezüstpikszis, a lelkekben a régifélelmek, emlékek, becsvágyak. Barátaim külföldi származású,naturalizált franciák, "másodrend franciák", mint k mondják,s szomorú mosollyal bólogatnak hozzá. Csakugyan, van ez még, eza kétféle mérték? - kérdem hitetlenül. - Az új Franciaország nemfogadja el teljes értéknek az új rokonokat?... Bizonygatják,hogy nem; a házmester, a f szeres, a hentes példáját idézik, akikma is météque-et dörmögnek utánuk, ha nem tudnak megegyezni aköznapi élet filléres üzleteiben; "Ha kitör a háború, elszörbennünket mészárolnak le" - mondja a naturalizált franciaháziasszony. Vigasztalom, hogy a háború még késik a nyugtalanidben, s a franciáknak különben is más és sürgsebb dolguk leszakkor, mint lemészárolni másodrend állampolgáraikat. S a háziúr,aki húsz éve él idekünn, franciákkal dolgozik, s lélekben ésmeggyzdésben már-már sovén franca, elszontyolodva meséli, hogyDoumer elnök meggyilkolásának napján, a szomszédos bistróbanasztaltársasága, a környékbeli franciák, halkították szavukat,mikor , az idegen, közelükbe érkezett - a család intimdrámájáról beszéltek, a családf meggyilkolásáról, s ellenséges,ösztönös óvatossággal dörmögtek és elhallgattak, mikor az idegenis részt akart venni a gyászkarban... Errl az idegenségrl tudok

én is egy-egy nótát, s néhányat már el is énekeltem. Reménytelen,megközelíthetetlen lelkiállapot: hiába a francia útlevél, hiábarészesei az "emberi jogok~nak, hasztalan élnek húsz évePárizsban. Mindez reménytelen. A város tele van gettókkal: magyarés lengyel gettókkal, árja és nem árja gettókkal, s aztán van ittPárizsban egy kis orosz város is, hagymakupolás templommal,balalajkával és politikai összeesküvéssel. A város mindeztelbírja; de nem oldja fel az idegeneket, akik ma is, örökké,mintegy sárga folttal élnek és ügyeskednek a franciák között,megtrten, asztmatikus levegtlenséggel. A gazdag idegenekelmaradtak az utolsó két esztendben, a szegényeket most

hajigálják ki a franciák; lengyel, magyar, olasz, litván munkásokezreivel indulnak naponta a francia pályaudvarokról vonatok,



kényszer-útlevéllel és ingyenjeggyel szállítják a kiutasítottmásodrendeket a franciák a határra - búcsúzáskor megjelenik avonatnál a francia munkaügyi minisztérium egy-egy tisztvisel je,s útravaló elemózsiás kosárkákat osztogat a számzöttek között,kosárkát borral, hideg hússal és gyümölccsel, mert a francia

udvariasság felülmúlhatatlan. És megtudom még, hogy a litvángrafikus válik, a lengyel kép-keret-kereskedt megcsalta ésfelpofozta a felesége, a brazíliai cinkográfus csekkcsalásbakeveredett, de már kiengedték, s a rokonszenves, balsorstólüldözött német bélyegkereskedre rálépett az utolsó ló, amelyPárizs utcáin még közlekedik; most a kártérítésbl él, melyet afuvarozó kénytelen neki fizetni. Az idegenek letörtek éstoprongyosan szegények; legtöbbjének egyetlen reménysége még,hogy a "szögek között", tehát az úttest gyalogjárók számáraelkerített, törvényes átkelési vonalán elüti ket alkalmilag egyautó; az ilyen balesetért harmincezer frankot fizet Párizsban a

biztosító, s ez a vérrel és repedt csontokkal megvásároltharmincezer frank az ittrekedt idegen utolsó kereseti lehetsége- legalább így bizonygatják, elkeseredett túlzással. Ez azakasztófahumor, amelyet persze nem kell szó szerint és komolyanfogadni, lehangol. Tizenhárom év eltt, megérkezésem napján,másféle lehetségekrl álmodtam Párizsban.Megtudok mindent az ittrekedt lengyelrl, németrl ésbrazíliairól - csak a franciákról nem tudok meg semmi biztosat.Hol élnek? Mit csinálnak? Mit várnak a világtól? Párizsi barátombizonygatja, hogy most "megeszik garasaikat" - már hozzányúltaka strimfli tartalékjaihoz, mérgesek és szemüket forgatják. Deközelrl minden más. Megtudom, hogy esztendeje enyhült itt is,mint mindenütt a világon, a "válság" kényszerképzete - avállalkozási kedv lendülete észlelhet, építkeznek, a gyárakdolgoznak, Peugeot és Renault megint foglalkoztat külföldimunkásokat. Még néhány pillanat ebben az aggályos tenorban, srögtön a "nyersanyagárak~ról kezdünk majd beszélni... Búcsúzunk.Az este leszállt már, Párizsban vagyunk, emlékeink körülrajzanak,mint a denevérek, s pitymallatkor utazunk tovább Londonba.Viszontlátásra, valamikor, négy hét múlva, a bizonytalan idben!A "Kis ínyenc~hez megyünk vacsorázni, nem messze, ide a sarokra -

úgy emlékszem, ebben a kocsmában évek eltt ízesen f ztek, s nemraboltak olyan embertelenül, mint a finom környék drágábbvendégliben. Ez a vacsora természetesen szertartás lesz, amolyanvalóságos, kézzel fogható viszontlátás Párizzsal. Az érzések mégérzelmesek, mikor az értelem már unja a kalandot... Halat ésvadat fogyasztunk majd, megrendeljük a tengerfenék csodáit és avadászat nyitányának els zsákmányait, s fehér burgundi bortiszunk hozzá, azt a feledhetetlen, száraz burgundit, amelyetéveken át ittam ebben a kocsmában; s most egyszerre tolakodó ésharsány figyelmeztetéssel jelentkezik szájamban és orromban íze,illata. Remek kis bor, amolyan "zöld pecsétes" burgundi! Illata

emlékcsoportokat sodor felém; mert a régi utcán megyünk végig,a régi bor felé, minden üzletben ismersök állonganak, a



gyógyf kereskedés üvegajtaja mögött ott áll a szakállastulajdonosné, bajszos vénleányával, Emmával - nem lehet kitérnia találkozás ell, már észrevettek és óbégatnak. "Madame!" -éneklik, az örvendezésnek valamilyen színpadias, skálázó,tartalom nélküli hanglejtésével. - "Monsieur!" - Ugyan merre

jártunk, mi történt nyolc évig? "Semmi különös - feleljük -, csakodaát éltünk egy kicsit, néhány évig, odalenn, Magyarországon." -"Ah, Magyarországon!" - felelik udvarias és mellékesmeglepetéssel. És Emma, aki, sajnos, még mindig nem ment férjhez,pedig már ideje lenne, mert bajszát pederni lehet, s az utcábanmár mindenki férjhez ment, a pék leánya is, háromszázezerrel sa mészáros leánya is, hétszázezerrel, csak Emma nem ment mégférjhez, a gyógyfüvekbl kiárult, rongyos kétszázezrével! - Emmamár emlékezik, s hozza a fiókból a bon gros-t, a finom franciaszappant. Veszünk mindent, amit akarnak: szappant, szárítotttengeri füvet, amely laxatív, szirupot, amely dugaszol,

beretvapengét, fürdsót, mintha Kongóba készülnénk, s minthaodalenn, Magyarországon, nem is árulnák a nyugati kultúra ekellemességeit. És adjon egy egész liter kölnivizet, isten neki,hadd érkezzünk szagosan Londonba! Emma mindent ad, csomagol,óbégat és énekel, Madame-ot félrevonja, mert mindig is bizalmasokvoltak, s csomagolás közben amolyan suttogó baritonban,szájizmainak elképeszt gyakorlottságával, másodpercek alattpletykál még egy keveset - mintegy gyorsírással pletykál, sajátos

jelekkel és rövidítésekkel, évek anyagát sríti néhányvillámgyorsan megkomponált körmondatban; a finomabb részleteketráérünk majd megtudni, ha visszatérünk, holnap vagy négy hétmúlva, vagy nyolc év múlva, bánja is ! - idegenek körül idt éstávolságot soha nem lehet egészen biztosan mérni... Mindenesetreörülnek, hogy megérkeztünk, valahonnan, Kamerunból vagyMagyarországról. S ugyanígy örvendeznek majd, tíz vagy húsz évmúlva, ilyen gépies sikolyokkal, tapintatos elragadtatással,amelyen átérzik mély és feloldhatatlan közönyük: lám, a kuncsaftél valahol a világon, s következetesen visszatér Párizsba, mertmáshol nem kapni szájvizet! - valahogy ennyi e lelkendezésértelme.Mindenki a helyén maradt, a negyedikhenrik-szakállas traiteur is,

álmatag, fehér arcú felesége is, az örökké mámoros, bordóvörösborkeresked s a trafikos, aki csendesen hármasban éldegél fiatalfeleségével és még fiatalabb szeret jével - mindhárman dolgoznakaz üzletben, az asszony árulja a cigarettát, a maitresseszolgálja ki a pálinkázó vendégeket, s a trafikos kakas módratrónol a kasszában, feltrt ingujjakkal, kipedrett, gascogne-ibajuszkájával, boldogan és elégedetten. Emlékezem a napra, mikor,nyolc év eltt, átvette ezt az üzletet; vidékrl érkeztekPárizsba, az asszony hozományát a férfi nyakába kötött szarvasbrzacskóban rizték, a kocsma egyik zugában terítettek, s afféletörzsi, ijeszt lakomát csaptak a vétel örömére; velük evett a

régi tulajdonos és Alice, a cseléd is. A fiatal asszony párizsiletelepedésük els éveiben fényz és pazarló módon váltogatta



színes, kötött érmelegítit és horgolt kabátkáit; aztán sápadnikezdett a párizsi utca ganéj szagú levegtlenségében, míg Alice,a cseléd, kivirult; most már mindketten színes, horgoltkabátkákat viselnek, hajnaltól éjfélig ott mosogatnak,rakosgatnak, törülgetnek a léghuzatos kocsmában, a dús idomú

cseléd kicsattan a magabiztos egészségtl, az asszonybeletördött a hármas együttélésbe, magtalan is, úgy látszik,tüdvészes és sorvadásos teremtés - s az utca, a környék, a kofákés a kuncsaftok jóváhagyták az együttest. Ilyen az élet,gondolják, s jól van ez így... Vagy nem is gondolnak semmit. Atrafikos nem titkolja boldogságát. Jókép ember, naphosszatkupacokba rakosgatja a frankérméket, s már százezrei lehetnek abankban; így élnek majd, hármasban, az idk végéig vagy a sorvadófiatal asszony id eltti végéig, mikor a trafikos elveszifeleségül Alice-t, s aztán visszavonulnak vidékre. Van bennükvalami barbár er és elégedettség; Alice már fodroztatja haját,

s fényezi körmeit. S dolgoznak, mint a négerek a gyarmaton.Veszek egy pakli olcsó cigarettát. Qa va, Alice? - kérdem, mikora pénzt visszaadja. Oh! Monsier - mondja, és önkéntelenpillantással a legitim vetélytársnre, a hervadó asszonyra néz -, comme fii, comme a. S ragyogó vadállatszemével álmatagonpillant körül, önfeledten sóhajt, így adja tudtul, hogy még várnikell néhány évig.Minden a régiben, gondolom; s belélegzem ez életek csodálatos,szívós bels erejét, konok ellenállását, kegyetlencéltudatosságát. Parasztok, könyörtelenek. Az arcok, amerrenézek, parasztarcok - egy társadalom, amely százötven év elttkiirtotta arisztokratáit, most már testi habitusában is színtvall, a párizsi utcán, üzletben, vendéglben, de az orvosirendelben, az ügyvédi irodában, a szerkesztségekben is afrancia paraszt fogad. Oriási tartály! A háború után felszívódottaz ipari központokba, elcsábította a tetemes munkabér, a városiélet; de lenn a mélyben minden tartalék az övé még, s ha egyszer,kritikus pillanatban, dönteni kell majd Franciaországálláspontjáról, megint a paraszt mondja ki az utolsó szót. Lehet,hogy ez a pillanat nincs is olyan messze. A francia társadalombékéjét ma pártok martalóc hadjáratai dúlják fel - a "jobb" és

a "bal" oldalon nagy és kis, néha töredék pártok tucatjai kötikle a francia erket. A jobb oldalon a monarchisták, a katolikusokmellett most sorakozik fel a csalódott polgárság, a "Tzkereszt"gárdája - s szemközt velük a "népi front", a rózsaszíntl askarlátvörös minden árnyalatáig, jakobinus kispolgárság,radikálisok, szocialisták, kommunisták, s e mozgalmak élénmindenütt egy-egy paraszt, provenGe-i vagy auvergne-i paraszt,a pártok vezérei, a kormányelnök s az imént lepuffantottköztársasági elnök, mind a parasztság nagy káderébl váltak ki.Ezek az apró és óriási pártok uralkodnak ma Franciaországon - itta szabadkmvesség is párt, mintegy osztály, s egyike a

leghatalmasabbaknak. Ezek a pártok neveznek ki minisztereket,tábornokokat, ezek igazgatnak világpolitikát, érlelnek



mozgalmakat, negyvenmillió francia negyven pártra szakadt - stalán éppen e parcellázott ermeznyök intrikából, helyiérdekekbl emelt sáncai mögött dl el Európa sorsa. A HarmadikKöztársaság száz-egynéhány kormányt fogyasztott el, száz kormánytízszer száz minisztere jutalmazott kortest, atyafit, pénzelt

ágenseket és fogadott el pénzt ágensektl, e nyájas utcákon mégnéhány hónap eltt is barikádok emelkedtek és revolverekfüstölögtek, mert egy Stavisky nev, gyanús eredet kalandorboulevard-botránya mögött egy pillanatra megmutatkozott a franciatársadalom erkölcsi válsága. Most megint egyszer arról van szó,hogy a francia társadalom két pártra szakad, mint harminc éveltt, a Dreyfus-per idejében; a konzerváló kispolgárság, a

jussait félt parasztság és városi, hivatalnoki, ipariproletárság áll szemközt egymással az utcákon, negyven pártzászlaját és plakátjait lengeti a meleg szél, s negyven pártbarikádjai mögött a kétféle Franciaország néz farkasszemet.

Forró, veszedelmes és izgalmas pillanat! De már az is er ésegészség jele, hogy van erkölcsi bátorságuk és készségük hozzá,két táborra szakadni.- "Itt laktunk, négy évig" - szakít félbe, megállapító hangon,útitársnm; s megállunk a sarkon, szemközt a "Kis ínyenc~cel.Igaza van, ez fontosabb e pillanatban... Álljunk meg,bámészkodjunk. Ennyi kegyelettel tartozunk a múltnak. Ottlaktunk, fönn az ötödik emeleten, a keskeny erkély rácsai mögött.A ház szennyét lemosták idközben, most vajsárga, nagyontetszets. A lakást, úgy tetszik, kiadták; az egyik ablak, azebédl szárnyas ablaka, nyitva áll... Régen láttuk mindezt; devalamikor ez volt az élet, talán az a patetikusabb élet is, amitaz irodalom ifjúságnak nevez. Bemegyek a kapu alá, szimatolok.Itt állott este mindig a szemetes hordó, színültig megrakva apárizsi bérház egynapos szemetével, rákpáncélokkal, csigákkal,ürü-síp-csontokkal, osztrigahéjakkal, afféle groteszk,rothadással tetézett bségszaru, melynek dögletes párája a melegéjszakában ájulásra késztet szagokkal terjengett a lépcsházban.Minden hónapban kétszer, éjfél után, megálltak a ház eltttestes, szakállas patájú normandiai lovak által vontatottgzgépükkel és társzekereikkel a pöcegödör-tisztítók,

kaucsukcsizmákban, brkabátban, arcukon gázmaszkkal lemásztak aház alvilági barlangjaiba, s kipumpálták a lerakódott emberiszemetet. A pöcegödör-tisztítókat kivételesen fizette a város;az utálatos éjszakai munkáért megkaptak százötven frankot isegy-egy éjszakára, s természetesen csak franciákat alkalmaztake munkához; Párizsban nem lehet minden jöttment, idegen,pöcegödör-tisztító... Öt emeletet kellett megmászni a sötétlépcsházban, míg feljutottam lakásomba; négy éven át mindenesztendben tízezer frankot fizettem két kis szobáért az ötödikemeleten, lift nélkül, f tés és melegvíz nélkül, s hamarjában felsem tudom sorolni, mi nélkül még... A minuterie-t, azt a

szellemes villanylámpát, mely gombnyomásra kigyullad és kétpercig ég a lépcsházban, soha nem szerelték fel; hasztalan írtam



mérges leveleket a háziúrnak, a bérházban jórészt idegeneklaknak, jó lesz nekik a sötétben is, gondolta. Igen, ez itt alépcsház. S itt a házmester lakása, ez a büdös odú, a tzhelyavas olajszagával, macskákkal és sánta kutyákkal; de az elkel házmester, a temetésrendez, már elköltözött - valószínleg

visszavonult vidéki birtokára -, s az új közönyösen méreget. Kitkeresek?... Van-e kiadó lakás? Ó, akad több is, minden emeletenegy-kett; éppen az ötödik emeletit akarom, az erkélyest? Azt,sajnos, kiadták. De mikor nekem nem kell más... E pillanatbanélesen látom a két szobát, a nappalokat és az éjszakákat e kétszobában, a háztetket a háló ablakából, a pohárszéket, akandallót, amelyben tojásbrikettel raktunk tüzet, s éjjelfulladoztunk a füsttl.A "Kis ínyenc~nél már kényelmetlen asztalt kapunk csak, közel akonyhához, a kassza árnyékában, ahol a tulajdonos feleségetrónol, ez a nagyon csinos, karcsú, kacér, nagyvilági fellépés

n, aki, mint minden telivér párizsi n a negyvenedik életévkörül, két év óta szembeszöken megfiatalodott. Úgy ül akasszában, mint egy márkin szalonjában vendégei között, okos,gúnyos pillantású, szenvedélyes és élveteg szeme ernyedetlenéberséggel kószál a zsúfolt helyiség asztalai között, minden ürestányért észrevesz, szemöldökrángatással igazgatja az izzadó,rikácsoló és akkordban loholó pincérnket, minden tál ételtmegvizsgál egy-egy szakszer pillantással, s vörösre lakkozott,finom kis kezével idnként álmatagon igazgatja rövidre vágott,ondolált, brillantinos és kékesfekete hajának fürtjeit. Aterembl agglegénypillantások szállanak feléje. Szép n, kisteste telt és izmos, néha félig-öntudatlanul, kacér nyújtózássalegyenesedik ki a kassza trónszékében, s csípre tett kezekkel,amolyan Angliai-Erzsébet-a-koronatanácsban magatartással pillantle híveire és adófizetire. "Zabáljatok csak!" - mondja okos,hideg, testrl és férfiról sok mindent tudó pillantása. JulienGreen "Leviathan~jában trónol így a kisvárosi étkez tulajdonosn je rabszolgái között. Nagyon szép n, s mióta nemláttam, megszépült; bizonyos, hogy szerett tart, egyet vagytöbbet is, talán az éhenkórász intellektuelek közül választjaket, akik a kora déli és esti órában szakmányba pofáznak a "Kis

ínyenc" papírkendvel borított asztalainál, jutányosan ésidegesen..., de lehet az is, hogy a szomszédos, hatvanéves,pókhasú mészárossal jár szállodába. Mindenre elszánt n; franciakispolgári n, vagyonát becsülöm egymillióra. Hajnalbanpapucsosan és kalap nélkül jár bevásárolni a közelivásárcsarnokba, déleltt felügyel a konyhára, de tizenegykor ottül már tetszets, divatos ruhában, kifestve, ondolálva, piroskörmökkel és illatosan vendégei között, s a dinerhez igazángálába öltözik, ragyog és nagyvilági! Nagyszer n. A férjetrotli. Piszkos körm, lomha, hasas kis francia - fiatal embermég, sörte haja égnek áll, inge, gallérja ötnapos, kézelt nem

visel, mamlasz módra gyeleg az asztalok között, nyitogatja aborosüvegeket. Testi és magatartásbeli kiállásában harmadrend



ember; mennyivel különb az asszony, itt is, mindenüttFranciaországban, milyen magasan áll az osztálybeli férfi fölött!Ugyanabból a vacokból jön, s ugyanazon az életszinten élve,csodálatosan megszínesedik; riz és gy jt, de tud csillogni ésrepülni is; a férfi, csodálatos módon, örökre megmarad osztálya

jellegzetes példányának. De azért jól bírják egymást. A férfinyilvánosházba jár, nem tart szerett, mert "a fizetett szerelemolcsóbb". Nem válnak el, mert az pénzbe kerülne, s aztán minekis? Hatvanéves korukban sokszoros milliomosok, s elmennekvidékre.Rabelais jóindulattal szemlélné vacsoránkat - a "Kis ínyenc~nélpapírabrosszal terítenek, de választékosan f znek, tengeri rákoteszünk, foglyot és roston sült kappant s utána, kisporcelánibrikbl, csokoládékrémet; a zöld pecsétes burgunditisszuk hozzá, amely megrizte az idben s a zöld pecsét védelmealatt kiváló tulajdonságait, s nem csúfolja meg az emlékezés

ábrándjait. Nemes bor, s amellett nem is valami kivételes fajta;amolyan közönséges, mindennapos bor. De íze, illata ünnepi.Meghatva szemlélem halványsárga színét, ízlelem ismers illatát.Csupa nemesség ez a bor, érett jellem, kiforrott ízlés. Odahaza,Budán, rzöm Léon Daudet-nek egy hanglemezen megörökítetthimnuszát a francia borhoz; az apától örökölt svádával, tartarinitúlzással és elokvenciával beszél a hazai szlk zamatáról,amolyan vérb, délvidéki ájtatossággal, zsoltárénekl konoksággalzengi dicséretüket, minden pillanatban készen reá, kardot rántania hazai ned védelmére. De mikor nem támadja senki! Nézem atalpas pohárban spleenes, puha fénnyel csillogó zöld pecsétesburgundit, s magam is kedvet érzek, kivágni a magas cét a franciabor dicsségére! Sokat köszönök ennek a bornak. Emlékszemmeghatott találkozásokra, emlékszem egy Marseille-vidékivörösborra, amely mariusi túlzással tudott reábeszélni, biztatni,könyörögni, hogy vállaljam és merjem mindazt, amihez az életbenkedvem van. Emlékszem auvergne-i halványzöld borokra, amelyek,mint a mi "szürke barát~unk, komoly intelmekkel szólanak azivóhoz, elmélyülésre és számvetésre késztetik, mulasztásokrafigyelmeztetik és nemes feladatokra biztatják. Emlékszem könny,hideg mámort adó, fanyar chablis-borokra, melyek azt a dér

csípte, alkalmi feledkezést adják, mint egy január délutánikaland egy már nem egészen fiatal, idegen származású nvel.Emlékszem sr, fekete bordeaux-i borokra, melyek komorünnepélyességgel szólnak hozzánk, mintegy esküt vesznek kitlünk, középkori harangszavuk van, serlegbl kell kortyolnipátoszukat, s mindenestl a férfikor és a búcsúzás révületétidézik. Emlékszem halványrózsaszín beaujolais-borokra, amelyekönmaguktól spiccesek, mint egy vidéki menyecske a lagzin. Ésédes, sr graves-okra és sauternes-ekre, amolyan barokk borokra,amelyek kicsattannak ennen édességüktl, mint egy negyvenéves,gazdag polgári n az utolsó eltti szerelem öntudatos és

szemérmetlen mámorában. És emlékszem egy "Pouilly~ra, melyet aszénhordók ittak a St. Ferdinand utca egyik kocsmájában -



feledhetetlen Pouilly! Olyan volt, mint egy majális, gyerekkel,kolbásszal és gramofonnal, valahol Meudon körül, a Szajnapartján, a f ben! Francia bor, íme, pohárral kezemben,meghatottan tisztelgek eltted! Te f tötted az ifjúság szépóráit, s most, a férfikor kissé fanyar pillanatában, mikor már

elhangzott az els csöngetés, s mindenféle savanyú józanságokintenek mérsékletre és megfontolásra, még egyszer búcsúra emelempoharam. Mindent megtaláltam benned, amit ebben az országbanszerettem: az irályt, a heves és mély tüz érzést, az egészségesés nemessé érett hagyományt, a sugárzó értelmet. Jellemes és ersborok, amelyeket napsugárból és a mediterrán föld zamatábólpárolt le évszázadok mestersége és fortélya! A vándor, kissépityókásan már a viszontlátás örömeitl, mélyen éselérzékenyülten tekint a talpas pohár fenekére! Tudnék mesélni,te zöld pecsétes burgundi, távoli rokonaidról, egy soltvadkertikadarkáról, egy badacsonyi kéknyelrl, az egri bikavérrl -

vidéki rokonok, de nincs okuk a szégyenkezésre: a nap és a földnemes mifelénk is, s ami hiányzik párlatukból, éppen csak azévszázadok fortélya. Más dolgunk volt, ezer éven át, mintnemesíteni a venyigét! Boraink íze, mámora egyszerbb, dadogóbb!Villon már sauternes-bortól rúgott be, amikor Csokonaink még azalföldi karcoson szomorkodott! Mert a bor verset is ír, képet isfest, zenét is komponál, a bor heve és ereje cselekedetekfeszíterejét szabja meg, a mámor termékeny is, s minségetájanként és borfajonként változik. Még egy üveggel, ha szabadkérnem!Kapunk még egy üveggel, s csak erélyes családi tanácsokakadályozzák meg az újabb üveg bontását. A "Kis ínyenc"helyiségeinek leveg je párás a meleg ételgzöktl. Kispolgáriértelmiség jár ide étkezni, magányos férfiak és nk, akikköszönés nélkül foglalnak helyet a közös asztaloknál, sietsenesznek, gyorsan fizetnek, s menekülésszeren távoznak ahelyiségbl. Miért? Nem kergeti ket senki. Ez a sietség, ez amenekülés bennük van; nem tudnak másként, most este is kimért ésadagolt minden perc, sietni kell, szórakozni vagy pihenni, azálommal és az örömmel is sietni kell... Szomszédunk, egy öreg úr,ütemesen pofázik, lihegve kortyolja vörösborát, s már odébb is

állt, mikor mi, a barbár és kényelmes idegenek még az elétellelsem végeztünk. Amíg így keleti módra vacsorázunk, kétszer ismegtelik és kiürül körülöttünk a vendégl. Ez az ideges sietésújfajta kórtünet Párizsban; hozzátartozik a pillanathoz, melyetismergetünk. Hol látni még a borvirágos orrú, pókhasú franciaínyencet, amint kényelmesen letelepedik törzsvendégl jében,hosszan tárgyal a tulajdonossal, egyes finomabb részleteketmegbeszél az étekfogóval is, gondterhes vitába bocsátkozik apincemesterrel, kiválogat az ebédhez kétféle bort, egy pohárkachablis-t vagy vouvrayt a csigához, egy kis üveg pókhálós éspincemaszatos bordeaux-it a húshoz, megbeszéli, sárga vagy zöld

chartreuse-t igyon-e a feketéhez, s aztán áhítatos mozdulattalveszi kézbe az els osztrigát, szagolgatja, mélyet sóhajt,



ábrándosan, csukott szemekkel elmosolyodik, és nekikezd az ebédszertartásának. Talán vidéken... A nagy francia konyha egyeshelyeken rzi és ápolja még hagyományait; de a nagy franciaínyenc elprolisodott. Sehol nem lehet olyan drágán és rosszulenni, mint a mai Párizsban. Az egészen régi, választékos helyek

persze ma is elsrangú ételkompozíciókat tálalnak fel; de akiskocsmát az id kif zéssé züllesztette, mindenütt tolongás,lárma, szemét, rossz kiszolgálás, másod- és harmadrangúnyersanyagok és patikaárak várják a vendéget, aki beletördött,megszokta, elfásult, nincs igénye többé, s már nem is akar mást.Valahogy futószalagon esznek a mai Párizsban, szakmányba. Lassanelfelejtünk az idben, amely ennyire sürget, enni is. Délben éseste, Párizs sok ezer vendégl jében, már csak táplálkoznak azemberek.A könnyelm, fényz vacsora után rövid és könnyelm sétakocsizása Bois-ban; fejezzük be az estét, ahogy illik a naphoz, a

viszontlátás ünnepéhez, illik a zöld pecsétes burgundihoz, melycsodálatosan felold minden fáradtságot és kételyt. Taxiba ülünkés végighajtunk a boulogne-i erd sötét, kanyargós, platánokkalszegélyezett makadámútjain. A kocsivezet udvarias készséggelmegszólaltatja a rádiót, az este meleg és tele van Párizsszagával. Könnyelm este, feleltlen, illetlen pillanat! Úgyéldegélünk itt, egypár órája, mint Aga kán. Néhány forduló utánelillan a város lármája, a "Bois" itt, a tavak mögött, csakugyanerdszer, a bérkocsi rádiója halkan húzza valahol a motor alattvagy az ülések között, fejem nehéz az utazástól, az érkezéstl,a bortól. Csakugyan Párizsban vagyok, még egyszer... Néha már azthittem, hogy nem lesz többé ez az "egyszer" - mintha lehlt volnaa láz, mely e tájakra kergetett. Most újra érzem bódulatát.Valahol mélyen él a démon, rebbenésre, halálos szorításra készen.Nem hiszem, hogy az ember megszabadulhat démonától. A láz, igen,az a megalvadt révület és izgalom, valahol él és hat amesterségesen fegyelmezett idill mögött - vigyázz a démonra!Ilyen olcsón nem szabadulsz tle! Igen, az id elmúlt, amikor alázadó, Lenau szavával, "váltogatta a városokat, mint a lázbetega vánkosokat". A lázbeteg is takarékoskodik életerejével, készüla komolyabb, a végs kalandra. Ez a nyári erd, amelynek

rejtekútjain áthajt a párizsi taxi, erjedt és fülledtkalandszaggal telített - a csalitokban, a holdfényben és az autókreflektorcsóvájában emberi testek mozdulnak, a városcsillapíthatatlan, olthatatlan szenzualitása parázslik a bokrokközött, emberi szemek villannak felénk, kitanultan és perfidültikkadt, vadállatian éber pillantások - érzed e dzsungel hfokát?Ez a nyár, az idegenség, az üzenet, a kaland légköre. Vigyázz adémonra!Az "Avenue Wagram~on át hajtunk vissza, gépies, egyenletestangózenére - mindenfelé rúgom a taxi oldalfalát, de nem bíromelhallgattatni ezt a pokoli nyávogást. A "Salle Wagram", a nagy

meetingterem eltt lassít a járm, torlódás örvénye sodort el,meg kell állni. A járdán rendrök verik szét gumibottal a tüntet



tömeget. A tömeg vitaestrl érkezik s az olaszok ellen tüntet.Az éjszakában füttyszavak, káromkodás és sikolyok. Percek múlvaüres az utca. Rohamsisakos garde mobile érkezik teherautókon,leugranak a jármvekrl, és kutatni kezdik a mellékutcákat. Egykávéház ablakait betörték, az apró asztalok csészealj-törmelékei

és üvegcserepek hevernek a járdán. Mindehhez ernyedetlenül szóla kocsiban a tangózene. Úgy, mehetünk odébb. Éjfél elmúlt.Tegnapeltt ilyenkor valahol felfoghatatlan messzeségben éltem,a szobámban, Budán. Öcsémtl a szálloda kapujában búcsúzunk.- Okvetlenül menjetek ki Greenwichbe is - mondja. - Kies városKent grófságban. Hajóval is lehet, a Towertl. A vendéglkbenminden húsz százalékkal drágább, mert a teához a világegyetemetis szervírozzák. A Jupiterrl úgy beszélnek Greenwichben, mintegy angol gyarmatról. Jó éjszakát.

A csatorna nyugodt; déltájban látjuk meg a tengert.A hajón kevesen utaznak. A fels fedélzetre mászom és megálloka kötélcsomók között. A szél kikötszagot kerget a levegben,osztrigaszagot és a forgó daru olajfüstszagát. A kékzubbonyosrakodómunkások osztrigakosarakat raknak át hajónkra, este aszezon els tengeri csigáit nyitogatják már Londonban, a híresScottnál. A parton ebédelnek a franciák. Egy vendégl sötétkékvillanyfüzérrel rikoltja világgá optimizmusát: Tout va bien. Ahomokparton néhány elkésett, szi fürdz. Ezek rokonok kissé,e magányos, szi fürdvendégek; kedvem lenne inteni nekik. Vanegyfajta ember, aki mindig öt perccel késbb érkezik a tengerhezvagy a hegyekbe - öt perccel késbb, mikor a nyár kannibáltáncaimár lezajlottak, a tollakkal ékes, pörkölt húsú tömegekelvonultak barlangjaikba, s a kihlt tájon feltnik a magányossereghajtó, könyvvel kezében, szemérmes-sértdött pillantással,félszegen és ggösen. A nk, akik az utószezonban érkeznek azüres fürdhelyre, többnyire csúnyák és széplelkek. A férfiak,vastag könyvekkel átmeneti kabátjuk zsebében, dideregve ülnek aszálloda üres társalgójában a tükörablak eltt, a tengert nézik,és valamennyien regényhsök egy századvégi, skandináv regénybl.Nyilván nem csak a pénzük kevés a "f szezon" ünnepélyéhez; azt

a magányt, amely életük légköre, azonosítani akarják a tengerrel,a hegyekkel, a világmindenséggel. Az éghajlat, amelyben élnitudnak, makacsul tizennégy fok Celsius. Vékonypénz vendégek, akihlt fogadók ímmel-ámmal trik csak ket. Arra gondolok, hogymegváltoztam. "Fszezon~ban akarok élni, már nem akarok elmenniaz ünnepély barbár és sisterg msora ell, már megszoktam éseltröm a tömeg forró és banális közelségét; nem akarok többémagányos, utószezon-vendég lenni az életben. Egy napon felnyílnakegy ember körül az összes ajtók: jöhet, aki akar... Nincs más út,csak a megtérés az élet közelségéhez vagy a pusztulás. Egy "párt"keretei nem bírják felvenni a honvágyat, amely most árad bellem,

egy életszakasz küszöbén... Milyen út vezet a közösséghez? Azthiszem, mint a tengerhez, minden út elvezet hozzá, csak egyenesen



kell haladni. Valahol véget ér a magányosság partja, és kezddika tenger.Régen láttam a tengert; nem is szabad így élni, éveken át, tengernélkül! Áthajlok a korláton, hogy közelebb legyek szintjéhez,inhalálom sós leheletét, ismergetem ízét és illatát. Miért ilyen

ismers a tenger? - ismers volt az els pillanatban, mikormegpillantottam, ismers volt gyermekkoromban, jódos-erjedtszaga, eszels zaja, színe és érintése, minden az otthon emlékétidézte. Az elhunyt, tudós barát jut eszembe s szép meséje atenger "emlékünnepélyérl", minden élet közös emlékérl, a tengermítoszáról. Ez a rokonságérzés heves és megdöbbent. Szelíd, házihasználatra szánt folyók és poshadt vadvizek között élek - s mostolyan ervel szól hozzám a tenger, olyan felháborodással éspanasszal, olyan üzenettel és számonkéréssel, mintha személyszerint megszólított volna valaki. Mindig felizgat ez amértéktelenség - iparkodom lelkem a forma mértékére nevelni,

minden elvész és elfolyik a forma aránya nélkül, értsd meg, terült végtelenség, az ember nem tud a mindenségbl alkotni, nekia négy fal kell, a mérték, vihar helyett a szélcsapó, napfényhelyett a kvarcfény, golfáram helyett a központi f tés -, nekünkígy kell alkotni, miniatrben, mit csináljunk! Arány és formanélkül, íme, legfeljebb a világegyetemet lehet megalkotni; egykerámiát vagy egy szonettet már csak a mhelyben lehet!...Valamilyen bnös, nem egészen jóhiszem, titkosmellékgondolatoktól áthatott rokonság ez, melyet az ember, acivilizált ember tart a tengerrel. Nem csak gyakorlati s márrégen nem romantikus ez a kapcsolat! Egy ember, aki a Zeppelinfedélzetén körbejárta a világot, elkeseredetten mesélte, hogy azutasok zöme világhosszat bridzsezett; néha, két hívás között,lenéztek a kémlelablakon, megállapították, hogy a Góbi-sivatagvagy Japán fölött halad a hajó, s aztán bemondták a nagyszlemmet. A tenger, ez a szelídített, igába és menetrendbe fogottvégtelenség, nem riasztja többé az embert méreteivel. Amititokzatos benne, ami minden találkozásnál újra szól hozzám,ilyen ervel, ilyen hívással, az nem a "távolság", nem a túlsópart - maga az elem szól, hív, felejthetetlen és félreérthetetlenüzenettel. Volt egy nagy, vizes gyermekszoba... emlékszel? -

kérdi. Emlékszem.A kontinens már elpárolgott, elemeire bomlott az emberi láthatárködében. Egy óra hosszat most csak a vizet látjuk, a láthatár avégtelenség csalóka káprázatát adja - mintha igazi tengerenutaznánk, igazi távolságok felé. De már tudom, hogy nincs kis ésnagy tenger, nincs kis és nagy távolság. Bennünk van valamivégtelen és kötetlen. Vannak emberek, akik a fürdkádban is atengerre emlékeznek. A világítótornyot látni még a kontinensbl,aztán egy motorral hajtott, pöfög halászhajót s egészen messze,mint egy gyászflóros üzenetet, egy vonat füstjét. Avilágító-torony még a kontinens, s mögötte a normandiai

gyümölcskertek és ktemplomok mögött Párizs s balra Berlin és jobbra Róma. És egészen messze valahol Buda. Rómában Mussolini



tanácskozik tábornokaival. S körös-körül, jobbra és balra, apró,mérges államok, emberek nagyon régi városokban, közös emlékekkelés feloldhatatlan gylöletekkel; s mindjéhez van valami személyesközöm, egy emlék jogcímén, amely nem olyan régi, mint a tengeremléke, s nem is olyan idillikus; kemény és engesztelhetetlen

fenség emlék, Európa emléke. Most már nem látni a vonat füstjét.Körös-körül híg csönd, üresség, az elemek színtelen közönye. Máraz "angol vizeken" járunk. A zászló, a birodalom zászlaja,háromszor a magasba szalad, köszönt egy távoli, háromkéményesóceánjáró hajót. Édesen süt a nap, szi édességgel; a tengeracélszürke és szelíd.

A Regent's Parkkal szemközt lakunk, egy századvégi londoniházban, amely ijedten olyan, mint minden ház itt a környéken;valahogy szemérmesen és jólnevelten nem különbözik a többitl:

úriember nem húz föl frakkot, mikor környezete és társaságaszürke utcai ruhát visel az élethez. Szép ház? Négy héten át nemmerem megnézni; homályosan gyanítom, hogy küls habitusábanronda, Viktória-korabeli építkezés, kissé vadászkastély s kisséfalanszter-kalyiba. Angol ház. Cserjékkel és virágággyal ékített,kertes eltér vezet a kapuhoz, a virágágy körül nagy klapokkalrakták ki az elteret, a kövek között kecskeszakállszer, hosszúf szálak sarjadzanak; ezek a f szálak a klapok között aggályosanhozzátartoznak az angol ház elkertjének berendezéséhez. Néhánynap múlva, Denhamben, kulisszákat nézegetek, melyeket egy készül René Clair-mozgóképhez építenek a munkások; a díszletek skótkastély elterét ábrázolják, itt is papírmasé-klapok borítjáka kastély udvarát, s a kövek hasadékai közé aggályos mgonddalillesztgetnek serény és lelkiismeretes kezek hosszú f szálakat...Ezek a f szálak, az angol polgári ház elkertjében, a kövekközött, nem a természet, hanem az emberek szándékából sarjadnakel. Valahogy ez is hagyomány. A ház háromemeletes; mindenemeletén három szoba. Lenn a pincében a konyha, a kamra s acselédek tágas, elegáns refektóriuma; a földszinten a szalonokés az ebédl, a két fels emeleten a hálók és a vendégszobák, sa padláson a cselédszobák. Villanyos felvonó jár a házban, s az

emeleti szobák közös elszobába vezetnek; de egyetlen szoba semnyílik közvetlenül a másikból, keskeny folyosó, kis eltérválasztja el a szobákat, nem lehet közvetlenül, hirtelenharaggal, indulattal reányitni egyik szoba lakójának a szomszédszoba lakójára: közbül mindig van egy kis tér, egy sáv távolság.Ezek k, az angolok, ez a kis elválasztó távolság a szobákközött. Ez az ösztönük, mely a lakóházban is tiltja, hogykönyökkel súroljunk valakit. Mindig ez a kis távolság szoba ésszoba, ember és ember között; vendégek, családtagok a közös fedélalatt észrevétlen izoláltságban élnek egymás mellett. A házcsöndes, mélyen csöndes. És ilyen nesztelen, hangfogóval

halkított a környék, az utca is. Csak egy macska nyávog,valamilyen bevándorolt, egzotikus macska; semmi esetre sem angol



macska, ó nem! Nem is tartozik a házhoz. A házbeliek mélyenfájlalják a macska jelenlétét, idnként vadásznak is reá, félnek,hogy a macska majd zavar. Hiába bizonygatom, hogy odahazatapintatlanabb macskákhoz, kínosabb nyávogásokhoz szoktam -edzett lélek vagyok, zajokkal és agressziókkal talán már nem is

lehet zavarni. Késbb mégis megfogják a macskát, s az AngolÁllatbarátok Egyesülete telefonhívásra eljön érette, éskloroformos dobozban magával viszi a gyöngédtelen és udvariatlanállatot. Úgy, most már nincs macska többé a házban, a csendfeltétlen; hívatlan és idegen zajok nem zavarnak. Az utca iscsöndes, a széles utca, melynek egyik partját a Regent's Parkalacsony, jelképes vaskerítése övezi; autóbuszok és a gépkocsikcsordája terel naphosszat e forgalmas úttesten, de itt azautóbuszok is csöndesek, a kocsik nem tülkölnek, s kutyaugatástnem hallok hétszámra. Igen, ez itt a csönd. Ez itt Anglia.A csöndet megérkezésünk estjén zavarja csak meg gyanús, idegen

nesz; jele annak, hogy külföldiek érkeztek a városba, az angolviszonyokkal tájékozatlan barbárok, akik túl sok vizet engedteka fürdkádba. Akiknek sapja nem élt itt a Tudorok idejében, megsem érti e kínos közjáték mélyebb tartalmát. Els pillanatban misem értjük. Én gyanítok már valamit, mert évek eltt,Dél-Kensingtonban, feljött az utcáról a rendr, sfigyelmeztetett, hogy fürödjek diszkrétebben. A zaj az udvarkövezetén csattan fel, s egyszerre emlékezem: ez a vízcsobogászaja, ez az angol titok, melyet nem lehet megfejteni. Útitársnmfürdik valahol fenn az emeleten, amíg mi a háziakkal aföldszinten Közép-Európa és a dunai népek végzetét elemezzük;fürdik, mert okos s meg tudja tölteni a pillanatot valamilyenközvetlen, gyakorlati tartalommal. "Az angol titok!" - kiáltjukegyszerre, ijedten, a vendég és a háziak. S inalunk föl azemeletre. Elmondjam? Úgysem értik idegenek. Én sem értem. Aháziak maguk is idegenek, hiába élnek itt már évek óta, k semértik. Az angol titok, sok más bonyolult titkok között, az is,hogy a fürdkád fels lefolyójából a víz nem a közös alsólefolyóba ömlik, hanem egy rejtélyesen felszerelt és a házfalbaépített csövön át, közvetlen sugárral, ki az utcára. Miért? Nemtudni. Senki nem tud e kérdésre felelni. Ha az idegen sok vizet

enged a kádba, a túlfolyó fürdvíz kicsobog az utcára, s a rendrtudja, hogy ellenségek tanyáznak a szigeten. Ez amagyarázhatatlan cs ott mered minden angol házfalban; késbbmeggyzdtem róla, hogy a korszer, vadonatúj házakat is ígyépítik. Valószínleg törvény van erre. Amíg a fürdszoba csukottajtaján át kioktatjuk a barbár idegent, egyszerre érzem azt arégi csodálkozást, amely mindig megejt, ha eltévedek Londonban:hogy semmi nem érvényes többé egészen úgy, ahogy hittem éstanultam. Át kell tanulni. Nem elég belenyugodni, ha itt akarélni az ember: aki idekerül, az hajlik vagy törik, de karcolásnélkül nem szabadul. Nem elég színre-szemre megjátszani, udvarias

és alamuszi beletördéssel, hogy elfogadod ket, lakásaikat éstársadalmi megegyezéseiket, tiszteled alkotmányukat, jelmezeiket



és formaságaikat, nem elég tessék-lássék felállani a mozieladásvégén és hanyag toleranciával tisztelegni a királyhimnuszhangjaira, nem elég úgy tenni, mintha, s belül megmaradnikételked, hallgatagon szemlél, ellenrz idegennek. Aki ittakar élni, adja ki titkát, adja meg magát kényre-kegyre! Vigyázz,

megtudják! Ezeknek nem kell tessék-lássék szelídített ember, ezekmegvetik a szköl csordaembert, aki illedelmes riadtsággalkullog a vezérürü után, s alamuszi keveredéssel legel a kövérréteken. Ezek azt akarják, hogy fogadd el ket, nyugodj bele,igen, annál is többet: gyzdj meg róluk, ne csak aszabályrendeletet és a törvényt tiszteld, mely az életváltozatait szabályozza, hanem a szellemet is, mely a törvénytaz élet gyakorlatából megalkotta - nem kívánják, hogy hódoljelttük, de megkövetelik, hogy bízzál bennük és tiszteld hitüket.Mindent át kell adnod, ha itt akarsz élni, minden kételyedet ésszempontodat, minden mellékgondolatot, minden kontinentális

ravaszságot és kitanultságot - egyedül, a szobádban spekulálva,csak úgy szabad sunyinak és aljasnak lenned, csak úgy szabadlelkesedned, hinni valamiben, vágyni valamire vagy gylölnivalamit, ahogy azt k tanulták, beidegezték, ahogy abbanmegállapodtak, s aztán királyi pecséttel és ezüst kürtökkelkihirdették! Csak úgy! Nem ismerek egyetlen londoni karriert sem,amely kontinentális eszközökkel készült volna. Információsképességükkel, amely olyan rejtélyes és ösztönös, mint adzsungelbeli vadállatok, mint a retyezáti keselyk információja,megérzik az idegen, a kontinentális szándékot; megérzik és nemtrik el. Aki itt akar élni és boldogulni, nem reggelizhet kávétkaláccsal, nem vélekedhet, hallgatagon se, lekicsinylen asportról, nem lehet közönyös az állatok és a növények iránt, nemléphet a felvonóba fedett f vel, és nem nyilatkozhat gúnyosanMary királyné kalapjairól, sem a három strucctollról, az angolnemesi leányok e divatjamúlt udvari fejékérl. Reggelire teátkell fogyasztani, szalonnával és sült hallal, vasárnap sárkánytkell eregetni, vagy crickettet játszani, izgulni kell awimbledoni teniszversenyen, és hinni kell abban, hogy azangoloknak fejlett érzékük van a humor iránt. S hinni kell abirodalomban. S hinni kell... de itt, most, hamarjában, amíg a

víz kicsorog az utcára a fels lefolyón, fel sem tudom sorolni,miben kell hinni. Mindenekeltt hinni kell. Mellékgondolatnélkül. Itt alamuszi is valahogy csak a királyi pátensekszellemében lehet az ember. Azt hiszem, itt a rablógyilkosságotis a hagyományok szabályai szerint követik el - nem véletlen,hogy Quincey itt írt könyvet A gyilkosságról, mint aszépmvészetek egyikérl. Hinni kell... s ha ezt a bonyolultmegegyezést, ezt a hitet megérzik rajtad, akkor persze mindentszabad. Akkor lehetsz kommunista is, tagadhatod Istent, élhetszspleenjeidnek, szuverén önkénnyel. Itt istentagadó is csak azlehet, aki tud hinni.

Az éjszaka csöndes és mély, csak az oroszlánok bgése riaszt feléjfél felé. Máshol az autók tülkölése vagy a villamos



csörömpölése ébreszt. Londonban nem lep meg semmi. "Hallod, azoroszlánok" - mondom álmosan. Útitársnm csodálkozik. Az ordításfélreérthetetlen, fönséges, elkeseredett éjszakai oroszlánbgés."Miféle oroszlánok?" - kérdi, mert elször jár Londonban. Nagyonálmos vagyok. A brit oroszlánok - felelem és elalszom.

Reggel Liesltl, aki méltóságteljesen hozza fel a reggelit, mintBavaria egy romantikus délnémet operában, megtudjuk, hogycsakugyan az oroszlánok ordítottak éjszaka. Hvös idben mindigordítanak, mondja; az oroszlánok itt laknak szemközt, néhányméter távolságra, az állatkertben. A hír felvillanyoz. Itt vanaz állatkert, egészen közel? Ó, nem valami nagy állatkert, mondjaLiesl; csípre tett kezekkel áll az ajtóban, szkén, kékszemenés hatalmasan, s kiegyensúlyozott nyugalommal informál. Ahamburgi, mondja, sokkal nagyobb. De az állatok válogatottak itt

és tetszetsek. Az úgy kéznél van nekik, a mindenféle állatok,mondja Liesl; nyilván a birodalomra gondol, erre a terjedelmesfarmra, ahol "a mindenféle állatok" szaladgálnak, az oroszlánokaz afrikai, a kenguruk az ausztráliai, a leopárdok az ázsiai ésa kékrókák a kanadai farmokon. "Hiába, jó állatkerthezvilágbirodalom kell" - mondom; s Liesl bólint és helyesel. Avendégek majd megnézik az állatkertet is - mondja; s azzal arendíthetetlen nyugalommal, kékesszürke, üvegszem pillantássalismerget bennünket, mint aki már semmin nem csodálkozik. LieslGarmisch-Partenkirchenben van odahaza, de élt Pesten is, s mostmár ötödik esztendeje itt idzik Londonban. Tetszik neki itt?Igen, trhets. A nyersanyagokban nagy a választék. Ami azállatkertet illeti, mondja kissé makacsul, a vendégek megnézikmajd az újszülött orangutánt is, a híres Jubilee Jimmyt, mely azuralkodó jubileumának hónapjában született; s egy okapi nev állatot, mely olyan, mint egy zebra és egy zsiráf egyszerre,fáról eszi a lombot, s a népek nagyra vannak itt vele. Mindeztcsípre tett kézzel mondja el, bizalmasság nélkül, jóindulatúanés kissé fölényesen. Liesl a ház egyik titkos hatalma, korlátlanúrn je a konyhának és a föld alatti, személyzeti refektóriumnak,már trheten megtanult angolul, s olvasta a Mother's cryt. Mi

nem olvastuk a Mother's cryt? El kell olvasni... Lieslnektetszett. A Mother's cry amerikai regény, afféle puritánrémregény, családi vérfagyasztás, nemesít célzattal; fiatalleány a hse, aki férjhez megy s nagyon ártatlan és tudatlan; aházasságot egészen jól bírja, csak éppen "azt" nem tudjamegszokni, annál kevésbé, mert "az" legtöbbször étkezés közben

jut a férj eszébe, s ilyenkor kihl a kotlett és a burgonya. Elég jól élnek, és több gyermeke születik, s az egyik fiút késbbkivégzik a villamosszékben. E bizalmasabb részleteket persze nemLiesltl tudjuk meg, hanem közvetlenül a regénybl, melyet Lieslbiztatására végül is elolvasunk, s közben nagyokat csodálkozunk.

Amolyan amerikai pósabácsi-irodalom ez, de még annál is fehérebbés szándéktalanabb - "arról" is úgy beszél, mint egy



csónakkirándulásról, s mindenestl az "Amerikai tragédia" légkörelengi át e fehér lapokat; persze amolyan öntudatlan amerikaitragédia ez, szerz, hsn s az olvasók nagy tömege mit sem sejte végzetek okairól. Úgy, most nagyjából mindent tudunk már. Lieslteljesítette kötelességét, kioktatott a fontosabb tudnivalókról,

és visszavonult a ház alvilágába.Süt a nap, s lenn a mélyben, a szomszéd ház dércsípte kertjénekgyepén egy gentleman ugrál már negyedórája; nézem t ésszaglászom a teát, ezt a londoni bókot, melynek illata tele vannyájassággal és serény egzotikummal; s nem tudom elszánni magam,hogy felnyissam a vastag újságot és farkasszemet nézzek a világijeszt, gyermekes-rémes fintorával. Vakáció! - gondolom. -Mintha csakugyan lenne ilyesmi! Négy hét, amikor nem kell tudnia világról, négy hét egy angol ház rejtettségében, négy hét Liesloltalma alatt; igazán, most, vagy soha, itt a pillanat, mikorvégre elolvashatom a Mother's cryt! Sajnos, az élet nem tart

vakációt, s híreivel bemászik az angol ház tapintatosan izoláltszobáiba is. Nézem a reggeli tornászt és irigyelem. Én ispontosan így szerettem volna tornászni, minden reggel, házamkertjében. Ilyen egészségesen szerettem volna élni. Reggelnegyedóra az ugrókötéllel, aztán, rejtve egy világbirodalmonbelül, kevés és hasznos munka valahol egy irodában vagy egyhajón, vagy egy szerkesztségben, hajókötél idegek, szkegyermekek, néhány fa a kertben, délután négytl hatig tenisz éstea. Mindebbl, sajnos, nem lesz már semmi. Ugrókötelet mégtudnék szerezni - de ez a kellék önmagában nem elég. Sokáig állokaz ablaknál, és nézem az egészséges gentlemant. Vidékies csöndvesz körül, London közepén, falusi nyugalom. A szomszéd háztetnbádogból kivágott széllovak forognak - mindenbl valami más kellnekik, szélkakas helyett szélló, birkabégetés helyettoroszlánbgés, mindenbl örökké valami más. Mélyen kortyolom acsöndet, mint a sorvadásos beteg a tiszta, hegyi levegt. Talána háziak is így képzelték el az életet, valahol a magyar vidéken,egy csendes kertben - s ily kerül utakkal, London közepénmegtalálták azt, amit eredetileg Nógrádverce közelében terveztekés szerettek volna.Reggelinél útitársnmtl felmentést kapok: nem kell neki

bemutatnom Londont. Föllélegzem, mert rossz felfedez vagyok. Ezta fölmentést kérem most az olvasótól is. Nem fedezzük felLondont, nem is érünk reá, kedvünk sincs hozzá. Egyetlenegy emberbensségesebben érdekel, mint egy világváros vagy egyvilágbirodalom; igaz, egyetlenegy embert nehezebb is felfedezni,bejárni és megközelíteni. Talán legokosabb, most is, ha nemhatározunk el semmit elre; sodorjon a pillanat, oroszlánok,múzeumok és emberek között, s adja ki, amit részünkre tartogat.Egyelre a Regent's Parkba megyek le; ez a park kissé alakóházhoz tartozik, a háziak, ha visszatérnek ide a Citybl,megkönnyebbülten mondják: "Odabenn jártunk, Angliában." Ovatosan

járok Angliában. A Regent's Parkot soha nem láttam még;tájékozatlanságomat nem kell különösebben szégyellni, ahogy a



szombathelyi ember nem szégyelli, hogy soha nem járt mégKiskrösön. London lakosainak száma félmillióval haladja megCsonka-Magyarország népességét; nyolc és fél milliónál több emberél itt, az elvárosokkal mintegy tíz és fél millió. "Regent'sPark" a Chelsea-kerületbeli embernek olyasmi, mint a gyri

ügyvédnek a Hortobágy. Az ember tud róla és büszke reá, de nemkell föltétlenül látni, nem kötelez személyesen megismerni arövid életben. Igaz, kár nem megismerni - tíz óra elmúlt, melegensüt a nap, könny és szagos pára úszik a levegben, az abenzingzbl, pácolt dohányszagból s rétek és virágok illatábólpárolt csapadék, amely ismersen, testiesen érinti meg az idegentLondonban. A házzal szemközt, az úttest túlsó oldalán, keskenyvashídon kell csak áthaladni, s az els fordulónál, az állatkertrozsdás rácsai mögött kinyílik a Regent's Park.Kinyílik? Megjelenik, föllép, kitárul mint egy operai díszlet afüggönyvonás pillanatában. Meg kell állni. Ez nem afféle

hivatalos mutatványos kert, mint a Hyde Park - ez a kert már magaAnglia. Az, amit k szeretnek, az a fajta tágasság, levegsség,az a pazarlás sík rétségben, pázsitban, odavetett évszázadosfatörzsekben, lankákban és lugasokban, szobrok nélkül, szökkutaknélkül - egy darab megmentett Anglia, melyet nem falt föl agylölt város, a "town", amit az angol ember mindig kissébörtönnek érez. Haza és otthon csak egy van számukra: a "country"- s ehhez a countryhoz odatartoznak a rétek, a folyók, az erdks a vidéki városok is. "Town", az London, a szeretett sellenség,a végtelen város, melynek nincs kezdete és nincs befejezése, aholminden összegylt, s ahonnan az angol jelképesen és valóságosanis menekül - az ell szökik, ami szükségszeren nagyváros benne,a metropolis rémuralma ell menekül, ha másképp nem tud, hát egycsaládi ház és tenyérnyi kert jelképével! Nem, a Regent's Parkots mind a többi parkokat nem zabálta meg London - nincs az atelekspekuláns, nincs olyan urbánus érdek, melynek martalékáuldobnák e réteket. Az angol ember, szívében és magatartásában,mélyen városellenes. Ez a megmentett "country" London közepén,ez az honvágyuk. Nincs még egy nép, amely ilyencivilizáltan-meghitt viszonyban élne a természettel, mint azangolok. A táj, melyet a tenger félelmes vadregényessége övez,

szelíd, alkalmazkodó. Ami deklamáló és önkényes volt benne, aztkézhez szoktatták. A civilizáció nem csak a vízöblítsárnyékszék: az igazi mveldésen belül valahogy a fák, a sziklákés a rétek is polgáriasodnak. Cohen Portheim, egy német író írja"Az ismeretlen sziget" cím érdekes és okos könyvében, hogyAnglia a "szelíd átmenetek" országa - éghajlat és táj mintegymegszelídültek itt. Ez a sárgászöld rét, ez a tenyérnyi "country"az állatkert közelében legalább olyan becses minden angolnak,mint a brit flotta. Az angol paraszt, a kispolgár, igen, maga aföldesúr másféle viszonyban él a tájjal, mint a kontinentálisember. Nem vár tle gabonát, f zeléket, hasznos terményeket -

legalábbis nem úgy s nem olyan mohósággal és kegyetlen-aggályoskapzsisággal, mint a francia vagy a magyar paraszt és földesura.



A táj mindenekfölött táj, nem csak haszonterm birtok. Valami,amit szeretni kell, akkor is, ha nem ad hasznot.Valami, amiösszeszokott az emberrel, s legalább úgy otthona, mint a városok.Az angol városi ember nem ismeri azt a fals-fellengzsvágyakozást a "természet öle" után, mint a kontinentális ember,

aki városiasságából kifelé kissé színésziesen rugaszkodik nekiidnként a természetnek, hátizsákkal és programszeren, mintafféle filléres Rousseau! Az angol ember soha nem szakadt elteljesen a tájtól, amely az igazi haza számára; a város csak aszükség, a végzet.Ez a Regent's Park sem valami külön tenyészet Londonban, hanemaz angol vidék egyik szerves része, amely köré város telepedett;ezek a rétek, ez a halványzöld mezség lehetne legel is, s nemvéletlen, nem csak attrakció és hagyomány, hogy a belvárosparkjaiban birkanyájak legelnek az autók között: a városi parkotaz angol ember csakugyan mezségnek érzi, nem nyúl hozzá, nem

díszíti és ápolja; s valahányszor kilép lakóházából s elheveredika szomszédos park füvén, egy kissé megtér, London közepén, a"country~ba. A nagy fák magányosan, patriarchális lombkoronávalállanak a park szögleteiben, mint Turner képein: csupa egyéniség!Két fa között vörös téglából épült, magas kémény vidéki kastély:a Regent's Park vasárnapi sárkányeregetinek klubháza. Azállatkert mellett szabadtéri színház, nyáron Shakespeare drámáit

játsszák itt, e napokban például a "Vihar~t. És teniszpályák ésegy füvészkert, s közbe mindenfelé pázsit, letaposott, a nyárhevétl helyenként megpörkölt, a tenger és a Golf-áram párájátólhizlalt, legendás angol pázsit, ez a nagy, közös hever,negyvenmillió ember magánpázsitja. A f , a rét, a park része a"country~nak, mindenütt Angliában, így Londonban is; a pázsit,az a természet, a szabadság, melyet nem lehetszabályrendeletekkel elkeríteni. A kontinentális ember szívemindig megdobban kissé, mikor elször tapos az angol nyilvánospark gyöpén; ismerek egy német írót, évek óta él Londonban, deporosz rendérzéke nem bír belenyugodni e füvet taposószabadosságba. Én bírom, de közben gondolnom kell reá; s azeffajta szabadságérzés, melyet külön gyakorol és érzékel azember, nem az igazi.

A táj nyitott, önkényes, lankás és szelíd: sehol emberi kéznyoma, sehol egy fasor, kivágás, sehol az a mesterkéltparkszerség, amely mindig szalonképessé nyírja a természetet,mint a pudlikutyát: ez a néhányszáz hold angol vidék Londonközepén szabadon és nyesetlenül terül el, gazda és parkr nélkül,s n és burjánzik és elhal, ahogy végzete és kedve tartja. Egyikelkerített szögletben gyermekparadicsomot rendeztek be,tengerparti homokkal és tavakkal, hattyúkkal és apró motoroscsónakokkal, s a "boatman" öles, hétmérföldes vízhatlancsizmákban, ünnepélyesen áll, pipával szájában, a tó közepén, sigazgatja a négy-öt éves gyermekek versenyzés közben összeakadt

csónakjait. Vízi nemzet, gondolom. A mi négy-öt éveseink a porban játszanak, kaviccsal. Ezek itt, reggel tízkor, az angol parkban,



motorcsónakkal indulnak versenyre és küzdelemre a vízen, mintpapáik a tengereken. A káprázat tökéletes, mert a leveg ezen azenyhén párás, kora szi reggelen ízlelheten sós, tenger szagú.Felnézek az égre, amely bárányfelhket terel, és különösenismers. Az angol táj és az angol ég - nevessenek ki és

bocsássanak meg - hasonlít a magyarra. Van valami dunántúli ésszelíd e lankákban, e magányos facsoportokban, ez a táj soha nemkiabál, van valami köze az emberhez. De a fák formája ismers;ahogy odaállnak a rét szélére, kissé meghajolva, bölcsterpeszkedéssel, csaknem emberien... Igen, mint a tünd, ki ilyestelen, a Végtelen titkába elmerül, És testtel és szelíden arradl, Amerre lelke vonja, testelen. A Tóth Árpád-vers jut eszembe.Táj és éghajlat, az jellem is. Az angol táj rokonsága amagyaréval talán megmagyaráz rokonszenveket, melyek múlhatatlanulfellobbannak minden angolban, aki geográfiai és szellemitájainkra elkalandozik. Van valami különös kapcsolat tájszemlélet

és emberi magatartás között; amit az angol a magyarban ismersnekérez, az nem csak a "gentry~élet - amely nálunk inkábbmagatartás, mint életmód, s Angliában inkább életmód, mintmagatartás -, nem csak a táj hasonlósága, nem csak a"lovagiasság", amely Angliában megrizte középkori értelmét, sma talán sportszerséget jelent, fair playt, elegáns játékot, agyöngébb, az elesettebb, az üldözött kíméletét; nem, amit mindenangol közösnek, rokonnak érez, az tájaink, éghajlatunk, s ezenbelül köznapi szemléletünk spleenje. Az angol csendes, szkszavúés szemérmes nép, s a tetejébe érzelmes is; a magyar is az. Voltegy írójuk, Dickens, akinek csendes, mesél, édes-patetikusszavától a nemzet elkalandozott; s nekünk volt egy Jókaink.Mindkett szörnyekrl és angyalokról tudott csak mesélni; azembert, ezt a szörnységbl és angyaliságból kevert középlényt,egyik sem ismerte valóságban. S egyetlen nemzet irodalma semmutat hasonló tüneményeket; a német, a francia, az orosz, askandináv irodalom dicsekedhet író-hsökkel, író-tudó-sokkal ésíró-zsenikkel, de Jókaija és Dickense csak a magyarnak és azangolnak van... Ilyesfajta írók hatása mindig felelet egykérdésre; egy nyelv, egy nemzet akarja ket hallani, pontosanígy, ahogy megszólalnak. Erre gondolok, amíg a Regent's Park

különösen ismers tájképét nézem.Amolyan feleltlen ábránd ez, Londonban, egy kertben, az els napos reggelen; bíró eltt vagy valamilyen szigorú vizsgán nemmerném vállalni állításom bizonyítását. Elmegyek a vörös téglábólrakott klubház mellett, a füvészkert irányába, taposom a gyepet,szándékolt és nem egészen jóhiszem elfogulatlansággal, smakacsul arra gondolok, hogy a jellem mindig az éghajlatproduktuma is. "Angliában lenni" nemcsak testi és helyzetiállapot, hanem megegyezés is; a filléres, átfutó utas számára isaz. Hasonló táj, hasonló spleen, de a pesti klíma persze mégismásféle... és más a pesti jellem is. Rokonszer, s mégis más íz

klíma, másfajta játékszabályok, másféle versenyfeltételek. Talánizgalmasabb, talán érdekesebb; mindenesetre másképp kell támadni



és védekezni odahaza. Szabad, mert muszáj, versenyzés közben ütniés rúgkapálni, ahová csak érsz s ahogy bírod - de ezek itt aklubház közelében, választékos mozdulatokkal, örökké csakkrikettet és golfot játszanak. Nálunk a tarokkot is rámensebben,mintegy életre-halálra, kecseszkecs-szeren játsszák, akkor is,

ha babra megy. Ezek a versenypályán, mikor a rakétaautóval anyaktörés rekordjáért száguldanak, nem veszik ki szájukból apipát. Zöld vászon fekvszékekben hevernek a klubház eltt,térdnadrágos "dressz~ben, kutyáik, a hosszú fül angol vizslák,tunya kényelemmel totyognak a közpark pázsitján - Jimmy Kingregondolok, az árvára és otthonmaradottra s zord sorsára, mertelzárták elle a Vérmezt -, s amit látok, nem is London, hanemviktoriánusi metszet, a szokványos címmel: Country life. S azégen a felhk, az örök, kalandos felhk a napsütötte angol égen,a tenger felhi - mert nem szabad elfelejteni egyetlen pillanatrasem, hogy itt a heverész idillt örökké a tenger övezi, a

végtelenség, a hatalom, a világ nagy üzlete és kalandja. Ezek apipázó és heverész urak néha elhagyják a sziget gyöpét, sbirtokukba veszik a világot. Évszázadokig nem jutott eszükbeelhagyni a sziget gyöpét és ábrándját - eltrtek idegenhódítókat, s világbirodalmaknak kellett összeomolni, ármádiáknakmegsemmisülni, amíg kimozdultak a szigeti szemléletbl. Deegyszer aztán kimozdultak... Minden angol ábránd, minden angolgondolat alján a tenger zúg, ez az skaland, ez a vonzás ésnyers-banális titokzatosság; az idillt toronymagas hullámokringatják.S a park szélén Rolls-Royce gépkocsik állanak; várják az urakatés a kutyákat. Arra gondolok, hogy soha nem fogom teljesenmegérteni ket. Talán a tenger a titkuk. Kutyáikkal is másféleviszonyban élnek, mint a kontinentális ember. Kit ismernek elezek egyenrangú embernek? A skandinávokat és a németeket; mindenmásfajta, az alpinikus és a mediterrán törzsek afféle zagyvaléknekik, pittoreszk népség, pástétomsütk és borkereskedk. Nemtudom megfejteni ket; sem most, els reggel, a Regent's Parkban,sem késbb, s ha életemet szánom is reá! A virágágyak mellettmegyek el, itt már kezddik a város, padokat látok, rosszszobrokat. És virágot, mindenfelé virágot, szakajtóval odahajítva

a f re, válogatás nélkül, cirkalom nélkül, sárga és kármin ésközépkori miseruha-árnyalatú, zöld selyemvirágokat, bokrokban,vadon, dáliát és rózsát és liliomokat, paradicsomielvadultságban. Szabadon tenyésznek és keverednek, szuverénzrzavarban és kedvteléssel. Angol virágok.

Hazai ismersök érkeztek, reggel be kell mennem a városba, aPiccadilly tér egyik mellékutcájába; itt szálltak meg, egyfogadóban, melynek kilencszázkilencvenkilenc vendégszobájátegységáron mérik, szobánként és naponta kilenc és fél

shillingért, beleértve a reggelit, a f tést és a kiszolgálást.Nem drága éppen. Jó londoni szálloda. Ismerseimet az



elcsarnokban találom, amint a reggelire várakoznak; azelcsarnok félkör alakú s méreteivel megközelíti a magyarOrszágház üléstermét. Itt várakoznak reggel, délben és este aszálloda vendégei, mind a kilencszázkilencvenkilenc,szakaszokban, hogy bejuthassanak az étterembe, ahol apró

asztaloknál szolgálják fel a reggelit. Ismerseim fél órája lesikmár az alkalmat, hogy asztalhoz jussanak s elfogyasszák végre akedélyes és ízes angol reggelit; korgó gyomorral, ijedten ésrosszkedven fogadnak, minden reggel ugyanaz az ökölharc -mondják -, várakozás, szorongás, a személyzet gépies modora,lökdösés, egyszóval minden, ami illik a kontinensre és Amerikára,s nem illik egy londoni fogadóra. Különös kép. Állok az étteremajtajában és bámulom, mint egy látomást. Négy hosszú sor asztalegymás mellett, minden sorban ötven asztal, minden asztalnál kétember, közbül - mint a szelídítk a menazsériában -a pincérek ésa kiszolgálóleányok; idnként vezényszavak és csöngetések,

máskülönben csend, négyszáz szürcsöl, megfélemlített, éhes ésmérges ember táplálkozásának halk csemcsegése. "Londoni reggeli",az én közép-európai ábrándjaimnak e legfinomabbja, micsodagulyáságyú-etetést varázsolt ebbl az ünnepélybl az id és ametropolis! Amellett csend van a teremben, dühös csend, mert azangolok, ha nagyon mérgesek, egészen halkan beszélnek; londonimagyar ismerseim figyelmeztettek, hogy az angollal mindentlehet, egészen addig, amíg dühében elhallgat, s halkan,életveszélyesen halkan kezd beszélni! Mindent "invertálnak", hogyezt a divatos tájszót használjam, mindent befelé vezetnek le,mint a mvészek: de hol e kínos folyamat eredménye, a mremek?Nos, itt a szemem eltt, mindenfelé; maga az angol élet amremek, kissé hideg és merev, mint minden mremek, megfagyottsaját tökéletességében, nem divat és modor többé, hanem örökidkre szóló formai megegyezés! Nem lehet tlük megtanulni ezta fegyelmet. Én nem tudok dühömben egészen csendesen beszélni,nem tudok hideg mosollyal részt venni abban, amihez nincsenkedvem - megkíséreltem, nem sikerült, hiába! Én megrettenveszemlélem ezt az etetést, ezt a terelést a vályúhoz, ismergetemezt az ijeszt képet, melyet minden utópista író kifelejtett a

jöv század regényeibl - nem az ichor s nem a rakéta-repülgép

a jöv, hanem az, ami már megvalósult belle: a gulyáságyú, asorbaállás, st sorbaülés, a kilencszázkilencvenkilenc szobáslakóház, kilencszázkilencvenkilenc lakóval, akik darabonkéntkilenc és fél shillinget érnek naponta a fogadónak, s pontosanannyit kapnak, amennyi a fizetség fejében dukál nekik, pontosanannyi köbméter levegt, annyi centiméter helyet az ágyban, azasztalnál, a közpályán és a politikában - a jöv századregényérl álmodnak még az írók? De hiszen már elkezddött aregény, már éljük a századot, már szerepli, hsei és áldozataivagyunk! Ez a reggelizterem a London-belvárosi szállodában, ezmár a gyakorlatban megvalósított regény. Minden valószíntlen így

kezddik, ilyen szürke átmenetekkel. Levegt! Rendetlenséget!Valami tizenkilencedik századbeli, érzelmes rendetlenséget,



hacsak egy pillanatra is! Nem bírok belenyugodni, hogy afutószalagra kerültem - most már visz az id, alakít és kalapál,s a szalag végén közönyös kezek elhajítanak mint törékeny éshasználhatatlan anyagot; vagy megkalapálnak és beolajoznak ésszámot akasztanak a nyakamba, s akkor még loholhatok, libasorban

s zörejtelenül, egy stopperórával mért rövid életidn át... Hola költ? Szeretném hangosan idézni e látomás csendjében, alondoni szálloda reggeli vályúja mellett! Hol a zendül? Miértnem szól, miért nem lázad? Az lenne a dolga, hogy tiltakozzon!Örökké az volt a dolga! Tiltakozzon és különbözzön - egy angollelkész, Reynaud úr, a reggeli lapban kétségbeesve hördül föl,mert "a modern nevelés majmokat és rabszolgákat nevel lázadókhelyett"! Ha már egy angol lelkész így érez, parókiája idilljénbelül, hol, milyen szavakkal tiltakozhatok én, a Keletrlidevetdött, másodrend zendül?A futószalag-reggeli emlékét magammal viszem az utcára, a londoni

hetek révületébe. Gondolnom kell reá, nem tudom elfelejteni. Azördögbe is, Angliában vagyunk, az egyéniség és a liberalizmushazájában, nem valahol Detroitban vagy Sztálingrádban... De atörvények, melyek betelnek felettünk egy motorosítottcivilizáción belül, mindenütt egyformán érvényesek. A költkönmár nem múlik többé, aminek meg kell történnie. Fulladozva gépekés tömegek között, szánalommal gondolok mindenféle tetszetsoccidentális elméletre, mely az "írástudók~at vonja felelsségre- és ha nem adja meg magát az írástudó a Pártnak, a Pénznek, aSzektának, ha csakugyan hséges marad az Ördöghöz,megállíthatja-e a napnyugati civilizáció bomlását egyetlenmakacs, rögeszmés mozdulattal, mint Josua csata közben a napot?Vállalom az írástudó felelsségét, de nem hiszek magatartásánakvégzetes következményeiben. Ami itt történik, törvény. A tömegképeket rombol (s közben mozgóképeket néz), a tömeg nem csak"párt", nem csak "mozgalom" - romantikus, századvégi fogalmak!-, a tömeg egy új, felszabadult potenciájú természeti er, amelymindent a maga képére formál, s asszimiláló hatása ell nemmenekülhet semmiféle szellemi jelenség. A nemzetek, igen, abirodalmak fölött új világbirodalom alakul ki: a tömegkontinensei. Semmi nem egészen "egyénien" az enyém többé, az

álmom sem. A tömeg életét élem, a tömeg álmait álmodom.A folyóparton megyek végig, szemel az es, az az átmeneti,ötletszer londoni es, melyre valahogy nem is kell külön,esernyvel és sárcipvel felkészülni; hozzátartozik az élethez,a déleltt vagy a délután napfényes óráihoz is, a vándor ügyetsem vet reá. Mindenütt máshol esemény az es; Londonban csakközzene. Egy kapualjban megállok, mély csarnokot látok, homályos,márványoszlopos termet, melynek középs boltívét világítja csakmeg két hatalmas, bronz gyertyatartó villanylángja; a boltívekközött pulpitus, szószékszer emelvény, vastag, nyitott fóliáns.Feszületet nem látok sehol. A falak puritánok, fehérek,

dísztelenek. Valami szekta temploma... - gondolom szórakozottan,s belépek. Egyszer és méltóságteljes szekta; a hívket hasztalan



keresem, hétköznap déleltt talán nem látogatják ezt a templomot.Megállok a csarnok közepén, s élvezem a puritán tisztaságot, aszemérmes fenséget, az oszlopok nemes íveit, a két gyertyalángközé imádkozásra odakészített Szent Könyv készenlétét, minthacsak várna a Bet a hívre, aki fáradtan belép az utcáról, elébe

térdel és szomjas lélekkel felissza szellemét...Ovatos mozdulatokkal közeledem a Könyvhöz, magam is árnyék acsarnok hvös árnyai között; fölébe hajolok a Könyvnek, smegdöbbenéssel veszem észre, hogy nem a Szent Könyv, amelyet ígyfeltálaltak, mintegy celebráltak, hanem egy vastag, közgazdaságikompasz. S az árnyas, ünnepélyes, oszlopos és boltíves csarnok,a két gyertyatartóval és a pulpitussal középen, nem templom,hanem egy kanadai magánbank eltere. S mindenütt csend, mélycsend, az az áhítatos, megrettent csend, mint minden olyanhelyen, ahol nagyon sok és egészen jófajta pénzt riznek.Mint belépéskor, elmenben is, önkéntelen mozdulattal, a

szenteltvíztartót keresi kezem.

A szomszédban építenek egy házat - egyet? Minden sarkon építenekvalamit. London bségesen, szélesen, nyugodtan épül a lakáskrachelé; most fedezték fel építészeik a központi f tést, sfalanszterszer bérházakat emelnek, melyekben száz lakás fér el,és egyetlen ember sem érezheti jól magát. A szomszédban is épülegy ilyen flat-ház, minden reggel elmegyek vasállványzata eltt,és kíváncsian nézem azt a boldog, ráér, elegáns szöszmötölést,ahogy pallér, mérnök és munkások elszánják magukat idnként amunkára. Lassan dolgoznak; igaz, úgy hallom, ha aztán elszántákmagukat, kitnen dolgoznak. Az angol munkásnak nem lehetparancsolni, munkaütemet diktálni - önként dolgozik, lassan és

jól. Mindenekeltt meg akarja érteni feladatát: szívesen kérdez,tndik, szemléldik, s aztán határozott és meggyzdöttmozdulatokkal lát munkához. A nagy bérház, melyet szomszédunkbanmérnökök, pallérok és munkások ilyen határozott és meggyzdöttlassúsággal építenek, "egészen modern" lesz, s ez a "modernség"Londonban most egyértelm a förtelmes rútsággal; a kontinentálisépítész, mikor idnként kigöngyöli itt bauhaus-terveit, kénytelen

rendelés és megbízás nélkül elvonulni. Az angolok a "modern"házat is hagyományos szellemben építik; az új ház is várkastély,csak sima a homlokzata. Ijeszt házak; kényelmetlenek és drágák,sok cseléd kell az új lakásokhoz is, valahogy nem bírjákmegtalálni az átmenetet a viktoriánusi patríciusság bsége éstérigénye s az új kor szerényebb és gyakorlatibb életszintjeközött. A központi f tést most ismergetik, gyanakodva szemlélikés félnek tle. Okosan félnek, mert az angol lakásban az éghajlata háziúr, a klíma parancsolja meg, mikor f tsenek, néha nyárderekán is be kell gyújtani a kandallót, néha decemberben is f ta Golf-áram. A ház, ahol vendégek vagyunk, villanykályhával

f lik, s most, szeptember közepén, akármelyik déli órában spontánkigyullad szobánkban a f ttest vörös izzású azbesztlapja -



önként és lelkesen jelentkezik a kályhatest szolgálattételre,mert bonyolult higanyszerkezet szabályozza mködését: a házkályhái kigyulladnak mint lelkes, szolgálatkész robotosok, ha aszobák hmérséklete csökken. Elméletben gyönyör berendezés; agyakorlatban persze tökéletlen, mert lépten-nyomon elromlik.

Reménytelen reakciós vagyok, s minden ilyen ábrándos találmánytgyanakodva szemlélek: a villanyf tés elbájol, de titokbanvisszasírom a fakályhákat, él, közvetlen melegükkel, melyek azember igényeinek engedelmeskednek, nem egy higanyhmér szeszélyeinek. Valahogy az angolok is hasonlót éreznek:gyanakodva kóstolgatják e találmányokat, sok házban márvillannyal és gzzel f tenek, de mellékesen ragaszkodnak akandallóhoz is. Aztán a kandalló, az a home is: a központ, amihezoda lehet telepedni, amit körül lehet ülni, a családtalálkahelye, ahol lehet beszélgetni, puncsot inni, könyvetolvasni, a társas élet egyik füstös, de megszokott zuga,

történelmi gy jtpontja az angol életnek; nem adják fel olyanegyhamar, módis és csábító találmányok kedvéért. Az angol léleknem tud beletördni, hogy egy központi f ttest körül éljenhome-életet. A kilencszázkilencvenkilenc szobás szálloda ésetetéshez terelt vendégei a falanszter látomását idézik föl; deaz angol hétköznap lépten-nyomon megszelídíti a falansztervízióját. Építik a bérházakat, de még mindig építik a városkülsbb kerületeiben, ezerszámra, a két-három szobás családiházakat is; ötszáz fontért, törlesztésre, már kapni egy ilyenhome-dobozt, kandallóval és történelmi el jogokkal. Mindez jogivonatkozásban is rettenetesen bonyolult: a város telkeinektúlnyomó többsége a király, a westminsteri herceg s néhány nagyúrtulajdona, a házépít bérelni kénytelen a telket kilencvenkilencesztendre, s aki házat bérel, külön bérli a telket is... Acsaládi házat és a telket általában hat és kilenc évre adjákbérbe, de elismerik és méltányolják a bérszerzdésekben a"diplomata klauzulát", a hathónapos felmondást is; aki hat hónapmúlva kénytelen feladni home-ját Londonban, az fogalmaikszerint nem is lehet más, csak diplomata... A lakbérletiszerzdések gyakorlata, mint egész jogrendszerük, érzékeny,agyafúrt és bonyolult. Házigazdáim szomszédságában egy angol úr

házat épített a közelmúltban; egyik déleltt megjelentekismerseimnél a szomszédok - mind hétpecsétes angolok -, sünnepélyesen felszólították a háziakat, ügyeljenek azépítkezésre, mert nem lehetetlen, hogy az új szomszéd nemtiszteli majd az építési szabályrendeleteket, az új házszemélyzeti bejáratát odaépíti a szomszédok kertjei mögé, s aszállítók csöngetéssel és járás-keléssel zavarják a szomszédoknyugalmát. - "Kérem" - mondta udvariasan a kontinentálisházigazda -, "majd írok neki és barátságosan figyelmeztetem..."Szájtátva hallgatták a választ. A megoldás elképesztette ésmegdöbbentette a látogatókat. - "Isten rizz!" - kiáltották. -

"Mit gondol Ön, uram! Hiszen lehet, hogy az új szomszéd korrektlesz és helyesen épít... Ön mint közvetlen szomszéd, csak



figyelje ablakából az építkezés menetét, s ha aztán észreveszia hibát, akkor írjon majd, ne elébb! máskülönben megsértené!Isten rizz!" Mindebben van okosság, alamusziság, diplomácia. Ígybántak Mussolinival is; megvárták, míg az olasz hadsereg partraszáll Eritreában... Nem olyan egyszer lakónak és háziúrnak lenni

Londonban.Az épül ház munkásai nehéz, olajos ponyvákból sátrat építettekaz Albert Road aszfaltján, vaskatlanban parazsat égetneknaphosszat az utcán, most, a meleg szel idején is, mert ez ishagyomány - a munkásnak joga van munka közben melegedni -, s asátorban felakasztották utcai ruhájukat és feleslegesmunkazubbonyaikat. A ruhadarabokat nem rzi senki. Mindennapmegállok a sátor eltt, és alaposan szemügyre veszem e népiesruhatárat. A munkások utcai ruhában érkeznek a munkahelyre, ésa sátorban öltöznek át; a ruhák kitn anyagból készültek, de amunkazubbonyok, a cipk, a brkötények, a levetett ingek, az

elhajított kalapok is tiszták, jó minségek, csaknem elegánsak.Nem látom sehol a szomorú rongyokat, melyek a mi épül házainkatövez kalyibákban hevernek. A munkás jól öltözködik: fényzéseafféle minség-elegancia, a munkakötény is kitn anyagbólkészült, sehol az a toprongyos zsibvásár, az a félelmes ésszomorú kiállítása folt-hátán-folt kacabajkáknak, mint mifelénk.Azt hiszem, ez a viszonylagos csinosság és rendesség nem csakszociális következés. Az angol munkás, a napszámos is,aránytalanul többet keres ugyan, mint a mi napszámosaink éskubikosaink; de ilyen ápolt és jól öltözött akkor is, ha facér.Nem tud másként öltözködni; így szokta meg. Áhítatosan ésirigykedve nézem zubbonyaikat, valahogy rongyaik is ápoltak, jólszabottak, tiszták; ezek az öltönydarabok egyazon bségnekhulladékai, az angol munkásra, de az angol munkanélkülire iskicsordul valami egy világbirodalom permanens jólétébl. Néhányéve még ötmillió munkanélküli lézengett ebben az országban; maalig másfél milliót tartanak számon, de a foglalkoztatottak ésellátottak arányszáma minden hónappal javul. Az angolmunkanélküli napi két shilling, a mi pénzünkben körülbelül kétés fél, három peng segélyt kap, s ezenfelül családi pótlékot is;nem sok, de nem kell éhen halni mellette. Ismerek magyar

diplomásokat, akik állásukat boldog készséggel elcserélnék ilyenhavi száz pengvel dotált állástalansággal. Az angol nagytke,amely éppen olyan kevéssé szentimentális, mint minden másnagytke, úgy vélekedik, hogy ez a napi két shillinges megoldásmég mindig olcsóbb, mint amennyibe egy komoly és hatékonykommunista propaganda leküzdése kerülne. Az angol munkásságtömegeiben akadnak kommunisták, a Hyde Park szónokaivasárnaponként gyakran felmutatják a sarlót és a kalapácsot; demindez elmélet és vita még, kommunista mozgalomról, a szótávol-keleti vagy akár kontinentális értelmében nem lehetbeszélni Angliában. "A mi szocialistáink titokban kommunisták" -

mondják a kontinensen az elvakult polgári túlzók; s az angoltkés nyugodtan felelheti, hogy "a mi kommunistáink titokban



szocialisták". Napi két shillingért? Ilyen olcsón az angol munkássem adja fel elveit. Nem, az angol proletár egyelreinformálódik. "A szocialista" - írja Chesterton, ez a sugárzóértelm író, aki idnként csodálatos elfogulatlansággal mondmindenre valamit -, "a szocialista kissé szentimentális ember,

akinek nincs bátorsága, hogy minden következménnyel kommunistalegyen." A fogalmazás tömör és brutális. Sir Stafford Cripps ésAttlee rnagy, a munkáspárt baloldali szárnyának vezérei,bizonyosan kikérik maguknak. Számukra nem "bátorság" kérdése ez.Az angol munkásság átvette a szocializmus keretein belül azállaméletben t megillet hatalmat; a proletárok nagy tömegeimeggyzdtek az "evolúciós forradalom" lehetségeirl, éshségesek hozzá. Itt minden lassan érik, irtózatos lassan; amibeezek egyszer belekezdtek, az évszázadokra érik bennük, sévszázados feltételek szükségesek hozzá. Az angol munkásmozgaloma politikában túlhaladta a romantikus fejldési szakaszt, de

érzelmileg ma is romantikus még, szemléld, kételked, lelkesed és vitatkozó. "Az angol munkással nehéz" - mondják óvatosszemlélk -, "az angol munkanélküli például nem vállal másfélefoglalkozást, csak a szakmájabelit". Néhány éve, mikor amunkanélküliség hulláma magasra csapott, megkísérelték átterelniaz angol facérságot egyik szakmából a másikba - a textilgyárakbanpéldául nem dolgoztak, de a kikötkben akadt volna munka,asztalos nem kellett, de bányász kellett valahol: a munkaügyihivatal közvetít felszólításaira nem felelt senki. Az asztalosinkább facéron döngött, de asztalos maradt, a bányász nem menta kikötbe dolgozni. A szakszervezet engedte volna ket; nemmentek, mert angolok, mert szakmabeliek akarnak maradni, mert,mint a gyerekversben, ki-ki maga mesterségét folytatja. Mikor ezthallom, arra gondolok, hogy magam sem kívánok az élettl egyebet.

Van itt a közelben egy alacsony, egyemeletes házakkalteleépített, széles és hosszú utca: Albany street a neve, s néhaálmodni szoktam vele. Véletlenül ismertem meg, reggeli sétaközben, nincs különösebb nevezetessége, pontosan olyanfájdalmas-rút és megkülönbözhetetlenül szürke, mint a környez

utcák. Amolyan "proli utca", néhány lépéssel a Regent's Parkotövez villasorok, az Avenue Road pompás magánpalotái mögött.Kisvárosi f utca, London negyven kisvárosa közül az egyiknekközponti sugárútja van: van temploma, parókiával, vanpostahivatala, drogériával egybekötve, aztán akad néhány üzletitt, egy antikvárius, egy mészáros, egy f szeres. A "PrimroseHill" lankáin kell átlépdelni, s egyszerre feltárul az Albanystreet. Mintha mély vízbe jutottam volna. Izgatottan járom végig,els nap még csak úgy gyelegve, találomra, aztán másodnap is,minden reggel: az alacsony házak ablakai nyitva, belátni aszobákba; illetlenül és nem egészen korrektül leskeldöm. Mert

semmi nem könnyebb az idegen számára, mint bejutni a londoni"szalon~ba; de az Albany street ebédl jébe lehetetlen bejutni.



Itt élnek k, a maguk módján. A postás, aki drogista is, minthaegy kétszáz év eltti angol regényben árulná a bélyeget és afogpasztát; felsége postása, kíváncsian nézegeti az ajánlottlevelet, melyet gyanakodva bízok gondjaira. A levél Romániábaindul; hol lehet az? Ezek csak ilyesféle városneveket ismernek,

mint Sidney vagy Calcutta - Nagyváradot hümmögve betzi. Alevélben le kell mondanom egy meghívást, egyik odavaló románfolyóirat invitált meg találkozóra, hazámbeli és román írókeszmecseréjére. Nemes terv, biztos, hogy odahaza zenebona leszbelle. Az angol postamesternek, az Albany street drogériájában,hasztalan magyaráznám az összefüggéseknek, a sérüléseknek, areménykedéseknek azt a fájdalmas szövevényét, melyet e lemondólevél tartalmaz. Állok a postahivatal üvegajtajában, szitál aköd, várom az ajánlott vevényt, az üzlethelyiséget átitatta agyömbér és keleti f szerek áporodott szaga, s nem csodálkoznék,ha feltnne a sarkon felsége vörös postakocsija, kürtkalapos

kocsissal, kövér, fehér lovakkal s a háttérben egyvilágbirodalommal. Albany street rendíthetetlen. Minden reggelmás oldalról közelítem meg, ismergetem, más és más üzleteibetérek be, néha megállok az úttest közepén, hallgatom a csendesházak reggeli neszeit, járm ritkán kanyarodik be ide, a csendegészen mély, ijeszt, a házakból az ürüfaggyú szaga árad... Mélyvíz. Ember csak hajnalban és este jár erre. Itt élnek k, ígyélnek. Ezekben a házakban laknak. Minden más, a paloták világamegközelíthet; Albany street elzárt terület, az angol vízum,melyet útlevelemben rzök, erre az utcára nem érvényes. E sárgatéglából rakott, koromtól szürke, egyemeletes és egyforma házaklakói hódították meg a világot. Százezer ilyen Albany street-beliangol tart féken és kormányoz háromszáz-hatvanmillió hindut.Egyetlen angol elindul e házak egyikébl, s száz társával,katonákkal és hivatalnokokkal uralkodik többszázezer bennszülöttés óriási földterületek fölött. Különösen mveltek talán? Azátlag, amely az Albany street kockaházait lakja, pálinkaivó,magazin-olvasó, moziban mereng, keresztrejtvényfejt, dogmákbaés megegyezésekbe belegyepesedett, konok és csökönyös bugrisság.Tájékozottságuk fels szintje a magazinmveltség; rosszíz irodalmat olvasnak, sekélyes családi ponyvát; ezeknek írták az

összes Mother's cry-okat. Iskolai képzettségük szerény; mostolvastam Wells önéletírását, aki efféle Albany street-házbólindult az életnek, s szemforgatás nélkül vallja be, hogy ma isa rföt mérné valahol vidéken, ha az angol iskolára bízzaszellemi képezését. Minden nagy angol szellem autodidakta; aszellemi televény, melybl kikelnek, csak jó átlagot tenyészt,a latinok nagy nevelési kultúrája ismeretlen itt, a longamétalegalább olyan fontos tantárgy az angol iskolában, mint atörténelem vagy a filozófia. Mit tanulnak hát, "iskolában éséletben", amitl ilyen tehetségesek? Amivel elfoglalják, s aminehezebb, meg is tartják birtokukban a világot? Mi az, ami Albany

street szörny házainak lakóit alkalmassá teszi a feladatra, hogya spanyoloktól és hollandusoktól örökbe kapott világot megtartsák



birtokukban és jól tartsák meg - úgy, ahogy kell és lehet?...Valamit megtudni róluk, valami bizonyosságot! Az angol irodalomés mvészet diszkrét. Íróik nem árulják el a családi titkot,amitl az angol ennyire angol - itt elképzelhetetlen egyDosztojevszkij, aki mindent megvall a családról, világgá kiabálja

az "orosz titkot". Ezek nem akarják megváltani a világot; ezek,szerényen, csak uralkodni akarnak fölötte.Ezzel a kíváncsisággal rovom az Albany street kockaköveit. Atrafikban, amely cukorkakereskedés is, vörös zománcos kandalló,virágvázákkal, kispolgárian szalonszer berendezés, a kandallóeltt két karosszék, a kályhán ott melegszik a teáskanna, apulton füzetes regények, s a pult mögött egy szepls, vörhenyeskép, vörös hajú keltaivadék, fiatal ember, egyaránt alkalmasreá, hogy napjai végéig árulja ebben a helyiségben, mely kisséaz vára is, a virginia dohányt, de alkalmas arra is - így,ahogy van, egy szikrával sem okosabban vagy képzettebben -, hogy

holnap reábízzák Málta kormányzását. Nagyszeren ellátja majd,higgyék el. Az utca, e londoni mellékutca szerény kirakataibana nyersanyagok egzotikuma lármázik - e mellékutcában már éreznivalamit a tengerbl, a végtelenbl, itt már indiai f szert mérnekés ausztráliai bort, kanadai juhhúst és egyiptomi cukrot, afrikaigyümölcsöket, transz-jordáni mézet és Kongó menti f zeléket...A vászontáskás háziasszony egy birodalom házi "gyarmatáruja"között válogat; gyarmatáru itt más értelm, mint a mi piacainkon;olyasféle, mint nálunk a kapor vagy a saláta; csak ki kell menniérette a kertbe, pontosabban Nyugat-Indiába. A mészároskirakatában fagyasztott birka és marha, kanadai és ausztráliaihús; a halasnál fagyasztott tengeri szörnyek, a vajasnálfagyasztott indiai tojások és dán vajbödönök, a zöldségesnéltávol-keleti gyümölcsök. A hazai föld mintha csak sétára,bámészkodásra, virágtermelésre és cricketjátékra való volna.Terményeit patikaáron mérik, az angol alma fontja két shilling,az ausztráliai alma fontja néhány penny. A keresked becsületesenmegvallja a hazai és a külföldi termény árkülönbségét: smegtudom, hogy egyre többen akadnak, akik a drága, vackor íz hazai gyümölcsöt vásárolják. A friss hús, frissen vágott szárnyasa londoni mellékutcában ismeretlen; mindent fagyasztott

állapotban, a birodalom htházaiból szállítanak ide, valakinekel kell fogyasztani a gyarmatok termékeit; angoloktól hallottam,hogy "él húst" már csak a kontinensen esznek - az angolháztartásba minden fagyasztott állapotban érkezik. Mit esznek?A közhit úgy tartja, hogy sokat és rosszat. Csakugyan, óriásidarab nyers húsokat s hozzá vízben f tt krumplit, f szeresleveseket, zselatinnal cikornyázott halakat és hidegszárnyasokat, sütporral készített, gipsz íz süteményeket - azételek tálalására mkedvel gonddal ügyelnek -, vaníliakrémmelleöntött pudingokat. Az átlag angol konyha olyan, mint a híre:félszeg és ízetlen. De az étel, mely egy londoni másodrangú

vendéglben vagy kispolgári háztartásban alig élvezhet,csodálatosan megnemesedik az angol vidéken - száz, százötven



kilométerre Londontól erteljes, férfias, jóíz étkeketízlelhetünk, az éghajlat és az életmód szükségéhez kigondolt, üdeés nemes ételeket. (Egy délben betévedek Simpsonhoz, ezévszázados, híres belvárosi kocsmába, ahol angol módra f znek;a City kereskedi gylnek itt össze, minden délben, asztalainál,

gyanús angol fogásokat rendelnek, s elcsodálkozom, milyen jellegzetes, érdekes és tetszets is tud lenni a régi szellembenkotyvasztott angol konyha!) Itt élnek k, a világhódítók, azAlbany streeten, a megszámlálhatatlan Albany streetek szürkekockás házainak egyikében, itt élnek, így táplálkoznak, ígyunatkoznak, így és megváltozhatatlanul angolok. Nem tudokbetelni, jóllakni az Albany streettel és kirakataival.Az utca a reggeli órában mintha kihalt volna. Néha egy lovaskocsi gördül át, tejet szállít vagy a hírhedt Lyon's teáját éskávéját hozza házhoz. A zöld lakkos kapukon ritkán dörömböl asárgaréz kopogtató. Az egyik ablakban mélyvízi kagylók kiállítása

- mint nálunk, vidéken, muskátlis cserepek. Egy családi házkapuja fölött a tábla: Tahiti - mint nálunk az Erzsi-lak. S benna szobákban... mi történik benn a szobákban? London az egyetlenváros, ahol soha nem tudom egészen bizonyosan, mi történik akorrekt falak mögött. Az utcasarkon elkertes, úrias, csaknemfényz külsségekkel épített családi ház, a kertrácson réztábla:itt lakik "a" doktor, a környék orvosa. Nem ismerem személyesen,de bizonyos, hogy kürtkalapot visel s a hasán vastag óraláncot;elkel házban lakik, a földszinti várószoba tükörablakain átmárványszobrokkal ékes, vörös selyem tapétás szalont látok; ittüldögél az áldozat, aki az angol orvos kezébe került s várja,hogy beteljen végzete. Az idegenek reszketnek az angolorvosoktól. Azt mondják, hogy kiképzési módszerük hibás,intuíciójuk bágyadt, s aki kezeik közé kerül, vessen keresztetés ajánlja Istennek lelkét. Közvetlen tapasztalásból nem ismeremmeg ket, s idegen országokban már sokszor észrevettem, hogy azidegen csak a hazai orvosban bízik, s gyanakodva bámulja akülföldi tudor mesterkedését. Ijeszt történeteket hallok angolorvosok hibás diagnózisairól, rémregényt egy els rangúspecialistáról, aki tüdgyulladást vakbél-irritáció-nak nézetts meg is operált... de mindezt hallottam már Párizsban is,

Rómában is az idegenektl. Azt hiszem, minden nemzetnek olyanorvosai vannak, amilyenekre szüksége van. Az angol orvos az angoltestet ismeri, amelyet angol étel táplál, amely angol f szertlés italtól betegszik, amely az angol klímában szokott meghléshezés hidegleléshez - minden nemzet mástól és másféleképp beteg; snem tudom ilyen szigorú általánosítással elítélni az angolorvosokat. Valószínleg nem rosszabbak, nem is tudatlanabbak,mint a hazai átlag - csak másképp felületesek, elfogultak vagytudatlanok. "Ezeknek minden májbaj" - panaszkodnak londoniismerseim. - "Ha egy angolnak a feje fáj, az májbaj, ha eltöria lábát és lázat kap, az is májbaj..." De mikor élet és halál nem

ilyen egyszer, vagy, pontosabban, élet és halál éppen ígybonyolult, könyvecskébe és módszerbe nem illeszthet! Talán



csakugyan "májbaj" minden, ami az angolokat kínozza: sokatisznak, f szeres húsokat esznek, az éghajlat alkoholra szoktatjaket, s az alkohol következménye elbb-utóbb "májgyulladás",vagy, egyszerbben, májzsugorodás... Orvosok, Istenem! Igaz,valószínleg nem véletlen, hogy Shaw itt írta az "Orvos

dilemmájá~t - de Franciaországban Moliére és Jules Romains israjzoltak néhány torzképet a hazai orvosról, s ha választanomkell a szakállas német "Geheimrat" és a francia vidéki orvosközött, aki belotte-partija melll áll fel s szalad haza, piszkoskezekkel sebekben pamacsolni, talán még mindig szívesebbenválasztom a francia felcsert, mert tudom róla, hogy szellemeeleven és fölényes, nem rabszolgája a "módszer~nek, lehetbeszélni vele, s nem követeli meg a páciensétl, hogy a módszertörvényei szerint legyen beteg! Milyen az angol orvos?Valószínleg olyan, amilyen az angol beteg. Mély titkok ezek.Igaz, Macaulaynál olvasom, hogy II. Károly gutaütéséhez "London

minden nevesebb orvosa meg volt híva", még a whig-orvosok, stegy katolikus orvos is, bizonyos Short Tamás, "aki ügyességérlmindenesetre nagyon híres volt". A Whitehallban összegylttudorok rendeleteit néha tizennégy orvos is aláírta; egyik ilyenmegmaradt bulletin szerint "a betegtl sok vért eresztettek,meleg vasat tettek fejére, s bizonyos undok röpül savat, melyetemberagyból vontak ki, töltöttek szájába". Az élveteg királymégis élt egy kis ideig; aztán, a repülsó dacára, kínok közöttmeghalt. Az Albany street orvosának elkel házát nézem, s nemszeretnék karmai közé kerülni. Én a magam módján vagyok beteg,magyarul. Lábujjhegyen távozom el a csendes vidékrl, mint akifél, hogy rajtakapják valamin, agnoszkálják személyét, éskönyörtelenül kiutasítják a szigeti élet e legbensbb köreibl.Délben viszontlátás Dél-Kensingtonnal, e vidékies kerület meghittutcáival, a régi fogadóval és a parkkal, mely nem olyanterebélyes és terjeszked, mint a Regent's Park; valahogynyesettebb és városiasabb, s központja, a tó közelében, a kecseskastély, ahol Viktória királyné született, s ahol a birodalomlegszebb évtizedeinek ez a szigorú-szerény uralkodón je,négyszázmillió embernek ez a sokáig inkább csak tisztelt, mintkörülrajongott nagymamája özvegysége idejében sokszor és szívesen

tanyázott. Dél-Kensington olyan, mint egy skót vidéki város,melyet házaival, templomaival, múzeumaival, pletykáival ésrögeszméivel áttelepítettek London központjába: vidéki város,kitn összeköttetéssel, rögtön a Hyde Park mellett. Mindenmásodik ház fogadó, angol vidéki nemesség és nagyiparosság töltiitt a divatos évszakot, a kocsmákban hagyományosan rosszulf znek, s a fogadók társalgóiban este századvégi estélyi ruhákbanülnek a kandalló eltt ids hölgyek és urak, egy szót sembeszélnek, szörpölik a francia vörösbort, ölükben a Times aznapikeresztrejtvénye, pokolian unatkoznak és kitnen érzik magukat.Ilyen Dél-Kensington, ahol egyszer hónapokig tanyáztam, s elször

életemben gondoltam komolyan az öngyilkosságra. Elmegyünk Peter'sHouse-ba, s iszunk egy pohár sherryt; mindig meghat, hogy



idegenben minden a helyén marad, a szobrok, a közparkok, akocsmák és a kiszolgáló kisasszonyok. Az id sugaras ésengesztel, ezért csak néhány pillanatra nézünk be a Viktória ésAlbert emlékérl elnevezett múzeumba, megmutatom a szívemhez nttkopt szöveteket - egy kopt menyasszonyi ruhát, amely kétezer éves

nászról beszél fellengzs ornamentikával -, s néhány felvidékimagyar hímzést, melyeket a csehszlovák külképviselet éppen mostiparkodik elvitatni tlünk, mint a reggeli lapban olvastam.Csakugyan, dadám ilyesfajta hímzést viselt harmincöt év eltt,vasárnap, Kassán - de a dadám gömöri lány volt, és egy szót semtudott szlovákul. Gyalog megyünk át a Hyde Parkon, a hagyományosbirkanyájakat ebben az évben rozsdavörösre mázolták, érthetetlenokokból; valószínleg rozsdavörös az idén a divat. Megbámulunkegy lovagló öreg papot, aki egészen öreg, kövér lovon üget, stiszteletre késztet elmélyüléssel, rövidlátóan olvas lovaglásközben egy vaskos könyvet. Ezt az öreg papot sokáig nézzük. Ló

és lovas, mindketten kövérek, a lovacska óvatosan kocog a sétánypatkóktól feltépett humuszában, az öreg pap kényelmesen reábíztamagát, fél kézzel lazán tartja a gyeplt, teljesen elmerül akegyes olvasmányban, s úgy ül itt, a Hyde Park közepén, a lóhátán, mint dolgozószobája magányában, a karosszékben. Senkineknem tnik fel; mindenki ott olvas, ahol kedve tartja. Elkel család férfitagjai lovagolnak elttünk, három nemzedék, anagyapa, az apa és a kisfiú pónilovon. A család kilovagol.Lordok? Lehet, hogy csak a papírkeresked-dinasztia, innen asarokról. Mindebben van valami családias: a Hyde Park mint egynagy család magánkertje, ahol mindenki kedvére gyeleg s aztteszi, amit akar - néhány lépéssel arrébb, a fashionable lovasokszomszédságában suszterinasok töltik bakugrással a déli szünetet,a f ben, alacsony fekv székekben, facér emberek hevernek, nemlehet pontosan tudni, spleenes, facér lordok vagy spleenes, facérkikötmunkások. Az emberi magatartás itt nem árulkodik olyanordítóan az osztálykülönbségrl, mint a pesti Városligetben vagya berlini Tiergartenben. Igen, a nagy, családi parkban lovagol,bakot ugrik, gyeleg, ábrándozik, flörtöl a család. A közparkokitt jórészt a környékbeli családok magántulajdonai; a HydeParkhoz negyvenmillió embernek van kapukulcsa, minden, ami itt

történik, magánügy, még a szerelem is. Mert a Hyde Park Londonegyetlen, félhivatalosan tolerált óriási garniszállója is, ha nemtudnák! -nyáralkonyati látogatottsága világhír. Mi ezt nemértjük. A "Primrose Hill" lankáin magam is láttam esténkéntcinóberszín-dolmányos gárdistákat fesztelenül udvarolni kalapnélküli hölgyeknek - udvarolni, micsoda ertlen kifejezés! -, éscsodálkoztam, hogy nem fáznak föl, hogy a rendr nem szól közbe,hogy valamelyik Jakabnak vagy Károlynak nincs rendelete erre,hogy éppen ebben a városban, ahol a gentleman nem fogadhatszállodaszobában ni látogatót, ahol minden tilos és tiltott éselfojtott, ami házasságon kívüli nemi tünemény, ebben a

szemlesüts, kegyetlenül fegyelmezett és puritán városban, éppenitt a közparkok a város gáláns életének színterei! Miért? Az



angolok mosolyognak, vállat vonnak és hümmögve mondják:hagyomány... Minden hagyomány, ami rendhagyó és érthetetlen. Neis iparkodjunk a londoni közparkok erkölcsének titkát megfejteni.Valószínleg már Samuel Pepys idejében is így volt divat; and soto Bed, írta Pepys naplója egyes ízesebb fejezeteinek végére, s

ilyenkor bizonyára a Hyde Parkra gondolt.Valószínleg az is hagyomány, hogy az autóbusz, melyre szeretnénkfelkapaszkodni, mert elfáradtunk e nagyvilág szemléletében, nemott áll meg, ahol a jelztábla mutatja. Pontosabban, néha megállott is, de gyakrabban ismeretlen és jelöletlen forgalmi pontokon,egy-egy szépen fejlett útszéli tölgy vagy egy hirdetoszlopeltt. E titkokat csak a beavatottak ismerik - az autóbuszszájhagyomány szerint áll meg itt és ott, ahol éppen megszokta,valószínleg abból az idbl, mikor még lovakkal vontatotttársaskocsi volt, s akkor indult csak el, ha megtelt. Ezt aszájhagyományt mi nem ismerjük, s ezért inkább gyalog gyelgünk,

vagy, ha nagyon sürget az id, taxin. A földalatti vasúttól betegleszek, mint egyesek a vurstli hullámpályáján - csodálom, de nembírom szagát, s ha leszállok néhány emelet mélyen a föld alá,szédülni kezdek, s megint úgy érzem magam, mint a jöv századregényében. A közlekedés fejlettségével szemben reménytelenreakciós vagyok és maradok; azt hiszem, titokban még mindig akonflisnál tartok, s mikor tegnap megpillantottam a Regent'sParkot átszel kocsiúton egy kétkerek, fehér lipicaitólvontatott cabot, szürke szalonkabátos és szürke cilindereskocsisával, megdobogott a szívem. Mindenütt máshol jelmezesfelvonulásnak hatna az ilyen kocsizás, s a kontinens városaibanláttára a gyermekek felkiáltanak: itt a cirkusz! De Londonban acab és a szürke cilinder, s a kocsi mellett viháncoló, feketeuszkárkutyák, ez a századvégi kiállás nem hat jelmezesprodukciónak. A gentleman unatkozott estefelé, felöltötte szürkeszalonkabátját, fejébe nyomta szürke cilinderét, befogatta alipicaiakat és kikocsizott... mi sem természetesebb! Senki nemfordítja fejét utána. Honvággyal nézek utána... Soha az életbennem lesz szürke cilinderem.A napsütésben, s mert nem ismerjük a jármvek menetrendjét,vidékies elfogultsággal inkább gyalog megyünk a nagy képtárba,

a National Gallery felé; a belváros elegáns utcáin végig, azgyelgés, a déleltti pletykálás, flörtölés, vásárlás órájában,mikor London olyan, mintha egyetlen nagy garden party mondénzsibongása és csivogása töltené be, végig az Old Bond streeten,ahol valami nagyon decens és átkozottul megalapozottnagyvilágiasság kelleti magát, kirakatokban és emberekpillantásában... igen, ez a másik a nagy világ! Ezek a világurai, e Rolls-Royce kocsikból kilép, mozi-bajuszos fesák urak,e kitenyésztett, idomított test nk, akik most elszélednek eszk utcák nagy szállodáinak elcsarnokában, ürmöst inni, embertszólni, szerelmet játszani, ellepik az üzleteket, melyek

szerényen és feltnés nélkül kínálják mindazt, amit az emberiszellem és ügyesség fölöslegesben és értékesben a pillanat



számára kitalál: óriási vörös levélpapírt vagy újfajta,érzékvadító illatot, vagy briliánsokból komponált mütyürkét,mindent, ami színes, gyermekes, s amitl az élet nem olyanelviselhetetlenül unalmas. Ehhez az élethez nemcsak pénz kell,hanem brutális bátorság is - én már nem merném, ha nekem adják

holnap az Angol Bank aranykincsét, akkor sem merném. Kell ehheza "nagy élethez" valamilyen vak, bonyolult bátorság,könyörtelenség - így úszni, pikkelyesen és csillogva az életfelületén, egyeztetni keszty színét egy ábránd hangulatával vagyaz ég borulatával; igen, az élvezethez pénz kell és barbárbátorság. De aki egyszer az élet fölé hajolt, aki a világörvényébe nézett, nem tud többé büntetlenül világias lenni. Igen,

jó lenne élni... de mi az, élni? Rolls-Royce autó? A pénzszabadsága? Van egy másik szabadság is, amely olyan korlátlan ésirtózatos, hogy a legersebbek mernek csak élni vele, s nem kellpénz hozzá, nem kell elny a startnál. Az Old Bond streeten

sétálok, süt a nap, s amíg e zord morál jeremiádját dohogom,aggályosan figyelek magamba: micsoda savanyú erény ez, micsodagyanús tartózkodás és elhárítás, milyen szegényes mérték és olcsóokosság! Az életet egész bségében kell elismerni, fölöslegeivelegyütt, merész és erkölcstelen szépségében is! Mi ez a tilalom,ez a kétely bennem? "A jámborság forrása a halál" - mondja kedvesíróm. Fordítsuk el fejünket e sötét képtl, mint a romantikusútleírók mondanák, és sétáljunk odébb.Csak Londonban lehet igazán sétálni; itt a csomaghordó fiúk issétálnak, a kerékpáros küldöncök is. Csak az siet nagyon, akinekerre sportszer oka van. A Nemzeti Képtár e köznapi órábancsaknem teljesen üres. Ez a világ egyik legkülönb, megnyugtatóanrendezett gy jteménye; igazgatója harmincéves fiatalember; azegyetlen gy jtemény, amelynek szemlélése közben nem kapokképtárbetegséget, nem szédülök el, nem hápogok leveg után.Valószínleg nem csak azért, mert ez a képtár annak épült, ami;nem úgy, mint a Louvre, amely királyi palotának ésadminisztrációs hivatalnak épült, s jórészt homályos észrzavarosan egymáshoz ragasztott termeinek labirintusábanképrendezk nemzedékei hasztalan iparkodtak rendet és békétteremteni. Nem, ez a földszintes, tágas, egyszer londoni

középület, a National Gallery, szerény és mégis méltóságteljesarányaival, egyenletes világosságával, termeinek megnyugtatóméreteivel pontosan az, ami lenni akar: egy nemzet mvészibecsvágyainak otthona; nem "Pantheon", nem megdicsülés - vanbenne valami él... Képek között mindig elfogódottan járok, márcsak azért is, mert nem értek a képzmvészethez. Viszonyom aképekhez teljesen és feleltlenül szubjektív; csak azt értem,amit közvetlenül és nagy ervel mondanak nekem, s mert tudom,hogy messzirl, a lélek csodálatos múltjából érkeznek, messzirehatnak, s van valamilyen tárgyilagos, személytl és idtlfüggetlen mondanivalójuk is, melyet én, sajátos süketséggel, nem

hallok meg s nem tudok a magam nyelvére lefordítani: óvatos éstiszteletteljes távolban maradok. De ami hozzám szól, azt



megértem. S ami polgári ebben az angol mvészetben, ami ahollandus polgáriságtól örökölt, s ami nem a szó divatosértelmében, hanem mélyen és oldhatatlanul angol polgáriindividualizmus benne, azt megértem... Amit Turnerben szeretek,az a fény és az angolok szemérmes regényessége, ahogy polgári

módon odaállanak csoportnak a természet deklamáló díszletei elé;amit Gainsboroughban szeretek, ami Reynolds képein személyesenszól hozzám, ez a különös, jellemes, megnemesedett angolpolgáriság, ez a szépít és idealizáló szándék nélkül való hség- az arisztokratának már hsi jelmez kell, és nem bírja elarcképében a természet kegyetlen vallomását! De amit keresek,amiért elvándoroltunk ma ide, nem az angol polgár. Kétesztendeje, hogy utolszor láttam itt egy képet, s most ösztönösenindulok a terem felé, ahol sejtem, nem vetek pillantást anémetalföldiekre; van itt egy kép, a szomszéd teremben, amelyhezszemélyes közöm van, s a tetejébe sürgs beszélnivalóm vele. Nem

valami nagy kép, ott lóg a terem közepén, alacsonyan. AjtósiDürer festette. Ezer kép között könnyszerrel találom meg,örülök, hogy üres a terem, közel hajolok és jól megnézem. A képcíme a hivatalos lajstromban:

The Painter's Father.

Ennek a képnek eredetije állítólag elveszett; a fiatal Dürerkedveskedésbl festette, mikor letelt "festinasi" próbaideje,mintegy bizonyságul, mennyire vitte hát a szép mesterségben? -s aztán késbb, 1497-ben megfestette még egyszer. Ez a másodikkísérlet lóg a londoni gy jteményben. A kép idsebb Ajtósi DürerAlbertet ábrázolja. Magyarországból vándorolt el Nürnbergbe,segéd volt egy Holper nev aranymvesnél, sezernégyszázhatvanhétben feleségül vette a mester tizenöt évesleányát, bizonyos Holper Barbarát, aki tizennyolc gyermeket szültneki, köztük ifjabb Dürer Albertet, a festt. Az apa szegény ésóvatos ember volt. A kép ötvenéves embert mutat, középkoripolgári viseletben, bársonysapkában, melynek fülvédit kétoldaltfelhajtotta, s ez a viselet szögletes formába fogja össze a fejvonalait; a sapka alól gyér, szes hajtincsek hullanak a nyitott,

ráncos homlokra, az orr húsos és tömpe, a száj vékony, zárkózott,makacsul összezárt és hallgatag, a nyak inas, eres és dacos. Akezeket elrejtik a b lebernyeg szárnyai, csak a bal kéz háromujja mutat a kép alján a szövetek és posztók között valamit amunkáskezekbl, melyek tizennyolc gyermeket neveltek fel,oktattak, riztek betegségtl, pestistl, ármánytól és jóravalórestségtl. A szemek aprók és okosak; ezek a szemek élesen látjáka világot, gyanakvó, kemény és figyel pillantással; az arcméltóság-teljes, elszántan és férfiasan komoly, életrl ésvilágról sokat és bizonyosat tudó kifejezésében már megtaláljuka protestantizmus éberségét, megdöbbent áhítatát és világi

elszántságát; ez már a hier steh' ich und kann nichtanders!-pillantás, melynek sugarától villámfényes volt a



századvég, Nürnbergben éppen úgy, mint Wittenbergában. MeinlieberVater, der ist auch ein Goldschmied geworden, einkunstreicher, reiner Mann - írja egyszer szavakkal Dürer acsaládi krónika egyik oldalára; e szavakból s ebbl a képbl, eszemek óvatos, szinte, gyanakvó és megvesztegethetetlen

pillantásából csodálatos élességgel bontakozik ki egy életlátomása. A fiatal Dürer, mint apja, anyja és testvérei, mégkatolikusok voltak; messze még az id, amikor Luther elharsogjaWormsban szavait, melyektl megrázkódik egy világ, a fiatal Dürerbuzgó, vallásos katolikus, Mária-képe-ket metsz fába avásárosoknak; de az apa szemében már villog valami, a leveg mártelítve van a protestantizmus lelkével, s Melanchton, Lutherfamulusa, késbb bizalmas barátja lesz az aranymves fiának,sokszor meglátogatja az akkor már világhír mestert Nürnbergben,Dürer szívvel-lélekkel híve a "löblicher Doktor Luther~nek, akitrézbe akar vésni:...zu einem dauernden Andenken des christlichen

Mannes, der mir aus groszen Angsten geholfen hat. Az apa és a fiúmár protestáns lelkek, ha nem is tudnak róla. Ez az ébredés, eza válság, ez a kemény és szótlan vívódás villog az apa szemeiben,s a fiú hségesen rögzítette papírra ezt a pillantást, eltetteemlékbe, önmagának és a világnak. A Painter's Father szemeinekhideg lobbanásában egy kor szól hozzám, egy emberfajta; s ez azember nekem különösen ismers. A "fránkische Welt", melyben apaés fiú éltek, a tizenötödik század végi Nürnberg, néhánypillanattal a reformáció eltt, a gazdag, élvvágyó és dolgosváros, az akkori Németország szellemi f városa, ahol JohannesMüller élt, a csillagász s olyan polgárok és mvészek, mintMichael Wohlgemut, Veit Stosz és a könyvnyomató Anton Koberger;ahol a középkori lélek minden színességével, áhítatával ésbnedv életkedvével adta át magát eszméknek és ízléseknek -miért olyan ismers nekem ez a város, Dürer városa? Nem tudokróla, hogy valaki söm ott élt volna valaha - az enyéim feljebbéltek, a hígabb és zordabb klímában, a szerény szász városokban,s arról sem tudok, hogy akadt volna közöttük mvész. De ehhez azarchoz, Dürer apjának arcához, e szigorú erénytl és gyakorlatióvatosságtól kicserzett vonásokhoz személyes közöm van. Sokszorés sokáig el tudom nézni, otthon rzöm egy másolatát, s ha

Londonban járok, mindig felkeresem mint egy ismerst. Honnanrebbent fel ez a lélek, Dürer lelke? A magyar pusztáról, egymagyar kisvárosból indult el az apa, a nagyszülk még marháthizlaltak és lovakat tenyésztettek az alföldi legeln, s ötvenév múlva, Nürnbergben, ennek az embernek fiában kinyílik egylélek, amely zsúfolt és terhelt a német középkor mindenproblémájával, amely egy kor mvészi ízlését már fel tudja fogni,át tudja szrni és tovább tudja adni - micsoda utakon érkezik,érik, s végül milyen szikrától lobbant fel egy lélek? ElmentOlaszországba, de csak Velencéig és Bolognáig jutott, soha nemlátta Firenzét és Rómát, nem ismerte meg da Vinci és Michelangelo

mveit, csak Rafaellel levelezett, elküldözték egymásnakmetszeteiket, s a rajzoló sóvárogva élt a fények és színek



között, boldogan, a fest színéhségével támolygott az olaszélményben - Oh, wie wird mich nach der Sonne frieren! - írjahaza, Nürnbergbe, utolsó velencei levelében, kétségbeesettnosztalgiával.Az apa, a kunstreicher, reiner Mann, akit a fiú ilyen áhítattal,

igen, ilyen kegyetlen bátor kíváncsisággal festett meg, minthaegy lélek, egy örökség titkát motozná, mintha választ keresne akönyörtelen kérdésre, a törvényre, amely betelt fölötte, amarhapásztorok unokája, a mvész fölött - az apa ünnepélyesen ésszemérmes, kissé megriadt méltósággal bámul a képen. A középkoriember nyilvános magatartása mindig kissé szerepszer - egy kisséa céh nevében áll ott, az osztály nevében, már polgár, már jogaivannak, már helytáll valamiért. Díszletek nélkül, magányosan álla képen, polgári jelmezben és farkasszemet néz, szomorúokossággal. A világban úr a pápa és a császár, vannak papok éskatonák, aztán van pestis és akasztófa is, a világ zord és

kemény. De az embernek lelke van, amely hinni és repülni tud, sez a lélek halhatatlan és farkasszemet néz a világgal - ígybámul, ezt mondja az ötszáz éves kép mélységeibl a fest apja.Késbb az olaszokat nézzük, kiket Dürer nem láthatott soha, mertnem futotta már pénzébl a toscanai és római kirándulásra. Bekellett érnie mindazzal, amit Velencében s késbb Nürnbergben ésHollandiában látott. E tájak láthatárán belül szedte össze, amikellett neki, hogy egyszer az legyen, akinek a világ ismeri:Dürer. És arra gondolok, hogy minden mvész elébb-utóbb kénytelenmegfesteni az. "apa képét"; oly leszámolás ez, amelytl mvésznem menekül.

Vasárnap délután egy családi batárszer gépkocsival kimegyünkHampsteadbe; itt bérel most házat barátom, a fest, akivel együttkallódtunk évekig a párizsi mvésznegyed kávéházaiban; most híresember, els mester szakmájában, de a palettát és az ecseteketnéhány éve szegre akasztotta. Kibírja-e? - gondolom. A mvészmajd mindig elvérzik az ilyen öncsonkításban; hiába kap azélettl tökéletes és kényelmes mvégtagokat cserébe, valamielszakad benne, nem lehet átalakítani azt a kíváncsiságot és

nyugtalanságot szobatiszta, "gyakorlati" és iparszerenkihasználható indulatokká. Ez az ember igazi mvész,engesztelhetetlen, kivételes erej, s alkotókészsége és mvésziítélete mindig megleptek; ma is bízom benne, erket érzek benne -mert nem lehet büntetlenül odadobni a festést, akármit kap is

cserébe! Nincs "élet", nincs "pénz", nincs "szerelem", amelykárpótolni tud - egyszeren nem lehet megszökni a kegyetlen-kínosfeladat ell, a mennyei sárga foltot viselni kell, nincsmenekvés. Mi lesz vele? Kibírja-e? Hazátlan lesz-e, a szó igaziés bonyolult, szellemi értelmében; béna lesz-e elébb-utóbb,elbírja-e a szellem a menekülés pánikját, nem roskad-e össze

útközben? Izgalmas példa, két esztendeje nem láttam barátomat,mi történt vele, elvérzett-e, vagy csakugyan begyógyult a seb,



az öncsonkítás okozta rettenetes roncsolás; lehet az, hogymagához tért, meggyógyult, másfelé kanalizált szándékot, ert ésképességet, boldog és csendes, munkás ember?... Erre a kérdésrefelel a vasárnap délutáni látogatás; legalábbis szeretném, hafelelne; de az élet szófukar és zárkózott, nem adja oda els

látásra és hallgatódzásra titkait. Mi történik a mvésszel, akileköti magában az erket, melyek létezésének titkos forrásai?Persze, semmi nem lenne egyszerbb, mint egy napon kalapot nyomnifejünkbe, s szépen búcsút mondani a reménytelen és embertelenállapotnak; de a "békét", ha ugyan van ilyesmi ember számára,ilyen olcsón nem adják! Nyugtalanul ülök a batárszer kocsiban.A londoni vasárnap idilljén kocsizunk át - kissé olyan ez, minta Szahara idillje, a kietlenség és a reménytelenség idillje,minden utcasarkon várom, hogy felbukkan a karaván, tevékkel ésimádkozó, Kelet felé hajlongó sznyegkereskedkkel! - s a bérautóegészen olyan, mint egy tizennyolcadik századbeli landauer,

családok férnek el ülésein, idomtalan és nagyon kényelmes; s avezet, pápaszemes és keménykalapos, idsebb úr, úgy is hajtja,mint nálunk a béres az ökrösszekeret: amolyan gy, no, indulj hátmozdulatokkal kapcsolja a sebességet, nagyon nyugodtan ésráérsen kanyarog az üres utcákon. Hampstead magasan fekszik,száz év eltt még falu volt, rétekkel és legelkkel; most ittlakik, egy- és kétemeletes családi házakban, a jobb módú londoniértelmiség, ide költöztek át Chelsea-bl az írók, festk, sbarátom egyik szomszédja a nagy londoni képtár igazgatója -amolyan londoni Dahlem vagy Rózsadomb ez a vidék. A dombtetn tóés kilátás Londonra; de a tájak msorszáma mindig fárasztott, akilátások már csak emberi viszonylatban érdekelnek. A landauermegáll egy ház eltt, a vezet terebélyesen megpihen, minthaszénát hordott volna be. Valahol harangoznak.Van ház és kert, van gyerek és kutya, minden van itt, ami acsendes és elégedett élethez kell; végigmegyünk a kerten,megbámuljuk a szép növényeket, udvariasan érdekldünk ésörvendezünk. Igen, ez az élet, ez a csend, ez a rejtettség;bizonyos, hogy többet ér, mint az a kétes kaland, a munkakalandja. Másfajta munkát kell ezért a csendért cserébe adni;becses és értékes erfeszítés ez a "másfajta munka" is; de az

áttétel nem ilyen egyszer. Dicsérjük a kert napraforgóit.Teázásközben aztán elhangzik egy megjegyzés, egy mondat csak,odavetett, szórakozott szavak, a háziasszony egy mellékmondata,de elég ahhoz, hogy a világkép, melyet házi használatrarakosgattam össze, darabokra törjön. A szomszédokról beszélünk,akik ötletszeren járnak látogatóba, délután érkeznek, nyájasmosollyal letelepednek, tapintatosan társalognak, lehetleg csaknövényekrl és állatokról beszélnek - politikáról úriember nembeszél idegennel -, aztán eljönnek hónapok múlva megint, minthami sem történt volna, nem kell visszaadni a látogatást, nemsértdnek meg, s aztán megint nem látni ket évekig. Így a

szomszédok, az angolok... És arról, hogy a kasztélet fejlett, aközéposztály betétkönyvekkel méri szomszédjait, a tízezer fontos



ember csak tízezer fontosakkal érintkezik, s az ötvenezer fontosnem adja társadalmi becsvágyait ötvenezer fonton alul; s a pénztitkait csodálatos hírszolgálattal tudják egymásról. És arról,hogy az idegent legalább úgy utálják, mint a franciák, csakmásképp, szemforgatóbban és udvariasabban. S e pillanatban a

háziasszony, angol hölgy maga is, kétszersültet nyújt felém, skedvesen és jóindulattal mondja: "Ah, most végre megismerem önt."Örülök, hogy megismert, s emlékébe idézem a napot és helyet,mikor, évek eltt, találkoztunk.- Számomra - mondja a háziasszony - minden magyar arca egyforma.De most már emlékezem. Igen, évek eltt találkoztunk. .Olyan kedvesen mondja ezt, jóindulatúan és bizalommal, s olyanöntudatlanul - a megjegyzésben nincs a gúnynak vagy lenézésnekrezzenése sem, a háziúr maga is magyar, elképzelhetetlen, hogyaz angol asszony bántani akart volna. Csak kimondta,gondolattalan szinteséggel, ami él benne, s e pillanatban

kibuggyant belle. Angol n, férje magyar, itt élnek Londonban,van ház és kutya és gyerek, nagyon boldogok - s férjét idnkéntmeglátogatják a magyarok, nagyon kedves emberek, ó, igen! Csakmindegyik hasonlít a másikra, "minden magyar arca egyforma". Eszavakkal az angol mélységekbl szólt hozzánk valaki, véletlenelszólással; mondjuk, az angol kispolgár szólalt meg,feleltlenül és szórakozott szinteséggel. Valószín, hogyChesterton vagy Huxley nem mondana ilyesmit; de az eliten nemlehet mérni egy közösség véleményeit. "Egyformák" vagyunk ekispolgári angol hölgy számára, magyarok, mind "hasonlítunk"valamilyen rejtélyes módon, Apponyi Albert gróf és Krúdy Gyula,mind "ugyanaz", mind magyar, összetéveszthet... ezzel aszemlélettel nem lehet vitatkozni. Így mondják nálunk, hogy"minden kínai egyforma". Az elszólás derültséget kelt, tréfásantiltakozunk, a háziasszony már észbe kapott, mentegetdzik, nemakart sérteni senkit, oly kedves és jóindulatú, a végén mivigasztaljuk, nem olyan nagy eset, s nem kell komolyan felfogni!Mindjárt meg is magyarázza... istenem, még magyarázza is! S nemmondhatom neki: kedves, jó szándékú angol hölgy, hallgass!Nincsen semmi baj. Mindössze az történt, hogy kimondtad.Véletlenül mondtad ki, mint ahogy a mi társadalmi egyezéseinken

belül minden lényeges és kegyetlen-szinte hitvallás "véletlen";nem készültél reá, élt benned, s most formát kapott - el kellviselni. Majd elviselem. Néha eszembe jut, az bizonyos; késbb,mikor elfelejtettem már a délutánt, a szavak hangsúlyát,mellékesen jut majd eszembe, s mosolyra késztet. Tudom, hogy "azangolok" nem gondolkoznak így, minden népnek megadják a kötelestiszteletet, sok barátunk akad közöttük, szeretnek minket,szívesen járnak el hozzánk, és nem hajlandók összetéveszteni azéttermi pincért Petfi Sándorral! Másról van szó. Valószínlega bolgárok és a törökök is "mind egyformák", nem? De igen; értemmár s belenyugszom.

Most, gyorsan, beszéljünk másról! Az angol és amerikailapkirályokról, akik förtelmes lapokat szerkesztenek, s mindjén



kitör elébb-utóbb a nagyzási hóbort, s talán nem is lesz addigbéke a világon, amíg ezek a közvélemény-nagyárusok ötletszerenés feleltlenül nyugtalaníthatják alkalmi ötletekkel ésszezononként változó politikai és külpolitikai állásfoglalásokkalaz angol olvasók millióit! Beszéljünk a Kongóról, a társaság

egyik tagja nemrég tért haza a feketék közül, beszéljünk az angolgyarmati tisztviselk bölcs tapintatáról, arról, hogy mindenangol koloniális rmester vérbeli diplomata, kezet fognak aszínesekkel, nem rombolják le fölöslegesen babonáikat, mindentmeghagynak a bennszülöttnek, tapintatosan, csak a gyapotot és agumit veszik el. A kézfogásra, mellyel az angol gyarmatihivatalnok kitünteti a színeseket, különösen büszke az angolközvélemény; az amerikai képtelen erre a jelképes mozdulatra!...Beszéljünk az angol színházról, amelyet csak a külvárosokbanlehet még hsies jelentkezésében megismerni, a stage-sócietykmkedvel lelkességérl, a dráma hanyatlásáról és a kor epikus

kényelmérl és menekülésvágyáról... beszéljünk az szrl, azállatkert újszülött oroszlánjairól, a walesi herceg utazásairól,beszéljünk mindenrl, lázasan és szorgalmasan, hogy azt amellékmondatot elfelejtsük, agyonbeszéljük, beföldeljük. Együtteserlködéssel temetjük el, mint a cinkosok az áldozatot. Úgylátszik, sikerült, a hangulat kitn. Búcsúra a háziasszonyemlékezetébe idézem magam; anyajegyem, különös ismertet jelem,sajnos, nincsen, magyar vagyok, vállalom azt is, hogy "mindenmagyar egyforma", s amiben "különbözni" vélek, valószínleg aza legtipikusabban magyar bennem. Így búcsúzom, kézcsókkal, amelyaz angol hölgy számára ugyancsak sajátosan és érthetetlenülmagyar. Úgy látszik, nem lehet másképp: egymásra hasonlítunk, avilágtól különbözünk, mindörökké és hetedíziglen.

A táj ess, a mez fölött köd terjeng, enyves lepedék: a ködblépületek romjai válnak el, egy skót kastély tet nélkül, majdismers paloták körvonalai; ezeket a házakat már láttam valahol,

jártam ezen a téren, nagyon régen... Most megismerem: ez a néhányépület volt valamikor a londoni Piccadilly tér. Mindenütt romok,áruház, melynek emeleteit leszakították a repülgépek bombái,

összedlt oszlopok, afféle gipszbl készült Akropolisz: ez voltvalamikor London. A romok között kecskék legelnek. Egy rozsdásautóbuszban szalmazsákok, konyha, itt emberek élnek, állatbrökbeburkolt, szakállas férfiak és rongyokba, kendkbe bugyoláltasszonyok gyelegnek London romjai között. A kép siralmas ésijeszt. Mindezt természetesen Denhamben látjuk, egy essdéleltt siralmas világításában, a nagy mozgóképgyár kertjében.Itt készül az új Wells-film, Things to come a címe, az angol írószemélyesen felügyel a felvételekre, híres színészek és rendezkgázolnak át az egykori paloták romtörmelékein, ez itt a jöv század, díszletestül, szó szerint szröstül-bröstül, ahogy az

emberiség néhány nyugtalan szelleme hagymázas látomásbanmegálmodni véli. Denham legels, cserjés, patakos vidéki birtok,



a nagy mozgóképvállalat, melynek magyar barátaink szellemi ésmesterségbeli vezeti nemrégen vásárolták meg ezt a területetfilmgyártás céljaira; itt épülnek az óriási mtermek, valóságoseurópai Hollywood s a hozzá való alkalmi város; itt készül mosta Wells-film s a híres, fiatal René Clair egy groteszk mozgóképe.

A látomás lenygöz. Londont látjuk, e század vége felé, néhányévtizeddel az új háború után. A civilizált világ már elpusztult;a háború karácsony napján tört ki, ezerkilencszáznegyvenben, alondoniak éppen a kedves ünnep ajándéktárgyait vásárolgatták,mikor bombák zuhantak a Piccadilly térre - London romhalmaz, alakosság elszéledt a barlangokban, Párizs és Berlin nincs többé,a kontinensen hullák milliói rothadnak, az Apokalipszis négylovasa vágtat végig az egykori mveltség tájain, a lovak patájanyomán dögvész lepi el a földet, az emberek elhagyják avárosokat, különös vándorlási betegség tör ki a lakosságon, senkinem találja helyét, az életben maradottak bronzkorbeli, nomád

életet élnek... Így Wells. A ködben gyermekes-riasztó árnyakimbolyogtak: a Napnyugati civilizáció kulisszái. Ilyen voltvalamikor a világ; de ki emlékezik már erre? A törvénytáblákatszétrombolták, nincs társadalom többé, nincs állam, csak vándorhordák hajszolják még háziállataikat a kopár tájakon, ökör vontategy hajdani hatszemélyes, fényzen megépített gépkocsit,telefondrótok lógnak a szélben, de senki nem emlékezik már, mirehasználták valamikor e drótokat? A lélek nem izen többé léleknek,a Madách-dráma jégkorszak-pillanata ez, az ember visszabújt abarlangba, és zsiradékot szürcsöl az állatok zsigereibl,zsiradékot, amellyel melengeti hl sejtjeit. Riadjak meg?Féljek? A látomás csodálatosan beleillik a nap hangulatába, SirSamuel Hoare tegnap délután bejelentette Genfben kormányatiltakozását, az olaszok kétségbeesett háborúba kezdettek, ateliholdas éjszakák csodálatosan tiszták és ködmentesek, az olaszrepülk, ha nagyon nekikeserednek, könnyszerrel odatalálhatnakilyen éjszakákon Málta fölé... Az angolok nem hárítják el aháború esélyeit, és nem félnek tle. A világtörténelemben talánmost elször a "baloldal" az, amely akarja a háborút, az angolszocialisták számoltak minden eshetséggel, a birodalomfegyverkezik. A Wells-film díszletei szerény illusztrációk a napi

politika lehetségeihez. Nyugtalanság nélkül szemlélem egyermekes díszleteket - hiszek az életben, hogy valami kongót éstüdset is gondoljak e díszletekhez, s hiszek a halálban, de nemhiszek abban, hogy Európa népessége, a Painther's Fatherleszármazottjai egy napon végletesen elhagyják életük ésmunkásságuk színtereit, a dómokat, múzeumokat, áruházakat,gyárakat, kétszoba-konyhás, rádióval és kaktuszokkal ékeslakásaikat, s a barlangokba vonulnak zsiradékot szürcsölni, mintaz ausztráliai "csurunga népe". Nem tudom, mi lesz, s mentlbuzgóbban informálnak sajtó és hangszórók, annál kevésbé tudom,mi van, de szemközt a wellsi pokol naiv-együgy díszleteivel

ersen érzem most Európát, ahogy értelmét érzi néha az ember -értelmét, amely a halandó szövetben is riz, épít és továbbad az



idnek egy-egy egyéniséget. Az európai lélek nem vonulbarlangokba, akármit határoznak is a holnap sof rjei ésdiplomatái. Szórakozottan s valamilyen álmodozó éleslátássalmegyek végig a romba dlt Európa kulisszái között; ez a látványsem tudja megölni bennem a hitet és alázatot, amellyel hazám, az

európai haza szellemi tartalékaira gondolok. Lehet, hogy ölnifogjuk egymást és biztos, hogy élni fogunk, talán egységesebbenés európaibban, mint azeltt. A pillanat válságos, hallom, hogya Wells-filmet az angol biztosítók a gyártási költségek tizenötszázalékáért hajlandók csak az elkövetkez három hónapra "háborúellen" biztosítani... De százalékos esélyeken nem múlik Európasorsa. A kapuból visszanézek és elteszem emlékbe a romba dltLondon primitív látomását.A gépkocsi visszavisz a városba. A nagy mozgóképgyár külvárosimtermébe megyünk, egyik bemutatóteremben lepergetik a Wells-filmnyersen összeillesztett részeit. Itt már a "jövt" látjuk, az Ur

2036. esztendejében, a bronz-korszak után, ahogy azt Wells sáltalában a korunkbeli utópisták elképzelik. Ülök a sötétteremben, bámulom az európai jöv képeit és unatkozom. Mindigunatkozom, ha utópista regényt olvasok. Úgy látszik, valamihiányzik e látomásokból, ami feszültséget és ingert ad azelképzelésnek; ezek a föld alatti üvegvárosok ásításrakésztetnek, az emberiség különös lebernyegekben sétál majd százév múlva, kvarcfénnyel világít és mesterséges ózont lélegzik -de én inkább azt szeretném tudni, kell-e majd ntartást fizetnia föld alatt, lesz-e cseléd és társadalombiztosító, névjegyetküldünk-e az idegen lakásba, ha látogatóba megyünk, mithasználunk az Ur 2036. esztendejében hajhullás ellen, s szabadonterjeszthetjük-e a távolba látó hangújságok segélyévelgondolatainkat? Ez együgy kérdésekre persze nem felel Wells;valószínleg, mert fontosabb dolga van. De engem elsrendenmégis az ilyen s ehhez hasonló problémák érdekelnek - általábanúgy vettem észre, hogy mindig könnyebb leírni vagy megálmodni akövetkez évszázadot, mint a következ fél órát. "Wells úr" -mondotta egy neves angol politikus, mikor megmutatták neki akomor utópia egyes részeit - "azt hiszi, hogy a világot a jövbenkoszos sof rök kormányozzák majd. Wells úr téved. A világot a

jövben is intelligens emberek igazgatják". A sof röktl akiszólás szerz je helyett is bocsánatot kérek a "koszos" jelzért; valószínleg nem a tisztes iparra értette a neves angolpolitikus, hanem egy kevésbé tisztes, brkabátba bujtatottvilágnézetre és szándékra... A film kissé zajos, állandóanlövöldöznek, bombákat dobálnak és ernyedetlenül pusztítják azavas civilizációt. Az ilyen szakmányba pusztuló Pompejielébb-utóbb monoton: akármilyen szakszer és alapos egycivilizáció pusztulása, meg lehet unni. Már szeretnék valami mástlátni, a gépírókisasszonyt, amint elcsábítja az Antikrisztustvagy Harold Lloydot, amint állandóan az ülepére esik; végre is

moziban vagyunk, vagy mi a szösz?... De a mozi, úgy látszik,legújabban átkozottul komolyan veszi önmagát; nem hajlandó többé



fehér lovon üldözni a menekül cowboyokat. Kár. A mozi lélektantfotografál, irodalmat recseg, a mozi olyan, mint a hirtelenmeggazdagodott parvenü, ünnepélyes és választékos, az irodalomnagy hagyományaival szeretné teleaggatni a mterem falait,mintegy sök arcképeivel, Dosztojevszkijjel, Tolsztojjal és

Goethével. Mindenkit udvariasan felkér, hogy dolgozzon neki; amfaj elproccosodott. Mi ez a mfaj? René Clairrel, akicsodálatosan érzi e mfaj lehetségeit, a nagy, világvégilármában kiabálva beszélgetünk errl, két skót kastély és egyholdrakéta között, a mteremben. A mozgókép végeredményben mégsemmás és több, mint gépies kifejezési eszköz - ha akarom,tölttoll, irón, amelyet egy napon kezébe vesz a mvész, s avilág elemeibl, a lencse és a lelke spektrumán átszrve, kifejezvalamit: hangulatot vagy álláspontot, vagy álmot, vagy valamimegtörténtet. Karinthy látta elször így a filmet, álmodottelször egy "amatr mvészetrl", melynek ecsetje vagy tölttolla

a felvevgép - idézem elméletét, de René Clair csak savanyúanmosolyog és bólogat. Egyelre közben van - mvész és élményközött - a vállalkozó tke; fiatal színész megy el mellettünk,kellemetlenül szép és öntelt arcáról sugárzik anélkülözhetetlenség biztonsága; ez a színész, mondja Clair, ezerfontot kap egy hétre, reggel tízkor érkezik a mterembe,tizenkettig festi és piperézi magát, aztán kegyesen odaáll afelvevgép elé, mímel valamit, s délután hat órakor "fáradtan"gépkocsiba veti magát és hazamegy... Körülötte állong, zúg,f részel és eszi a pénzt az üzem; a film: üzem, nem lehetmásképp. Éppen , René Clair, igazán megkísérelte a lehetetlent;mozgóképet akart komponálni, tehát nem "irodalmat", nem operát,hanem igazi, majdnem azt mondtam, hús-vér filmet... s ma otttart, hogy alig bíznak munkát reá. Félnek tle, mert "valamimást" akar; mveit megegyezés-ellenesnek, lázadásnak érzik. Atke óvatos. A filmnek els rend szerepe még mindig az, hogynarkotizáljon; s ahogy "gyanús" minden irodalom, amely kételytébreszt és az irracionálisat hirdeti, úgy gyanús természetesena film is, amely, annyi viszály után, nem békíti össze aszereplket és nem oldja fel a néz feszültségét a happyendben... A viszontlátásra, kedves René Clair; talán egy szebb,

egy "amatr" világban!gyelgünk a mteremben, s egyszerre megértem, milyen nehéz ittaz író, a színész, a rendez feladata: a filmgyártás nagyjábólmégsem más, mint ipari munka valamilyen gigantikusasztalosmhelyben; az író és a rendez becsempészik lelküket ebbeaz üzembe, két gyalupad között ténferegve gondolnak vagy mondanakvalami emberit vagy mvészit, lehetleg úgy, hogy a gyáros nehallja meg nagyon, vagy egyáltalán ne tnjön fel neki. A jöv század városának díszletei között egy kis, hasas ember álldogálzavart és szerény mosollyal, lompos ruhában s gyér, fakó bajszáttépdesi; nem ismerem, de valami húz hozzá. Bemutatnak és

megtudom, hogy a zavart és lompos úr Charles Laughton. Élvezettelbámulom: végre egy komédiás, egy igazi! A nagy nemzedék, az



Irvingek, a Wyndhamek hagyományainak örököse - komédiás, nem többés nem kevesebb, most is, mikor itt áll "civil~ben a mteremszemetje közepette, mérges és ijedt gyermekarcán a csodálkozómosoly, s minden pillanatban készen reá, két kézen járni vagyeljátszani valamelyik Shakespeare-szerepet. Most bajuszt

növesztett, mert a Cyrano filmváltozatának címszerepére készül -becipel az öltözbe, meg kell nézni, amint orrot próbál,szóljunk hozzá, mindenki szóljon hozzá, mindenki adjon tanácsot,három tucat Cyrano-orr hever az asztalon, tükör elé áll ésizgatottan, sorra felpróbálja valamennyit - már játszik, már éla ragasztott orr, már látomás és szerep a lompos ember! Színész.Nagy színész, nyilván keres, kielégületlen ember... Már kétCyrano-fordítást eldobott, nem érzi a szöveget, valami mást akar,hajszolja a költket, hónapok óta utazik, mindent elolvas, amiCyrano korát magyarázza, bajuszt növeszt, de ha éppen szükséges,négykézláb is hajlandó járni vagy szérben aludni, legszívesebben

megsznne, , Charles Laughton, elköltözne ebbl a világból, hogyCyranóként térhessen vissza, nagy orral, vizeszsemlye szín bajusszal s minden cyranói pátosszal, indulattal és szomorúsággalszívében... Úgy, most felragasztott egy orrot, mélyen hajbókol,gáláns mozdulatokkal kísérget: már él valami az alakból. Mostboldog.Látunk még egy színes filmet a bemutatóteremben - de most eléga moziból, hosszú idre. Legközelebb majd Budán megyünk moziba,a másodhetes msort nézzük meg, lehetleg délután négykor,nyolcvan fillérért. A film iránt érzett kíváncsiságomatmaradéktalanul kielégítette ez a kirándulás; ami itt készül, aza század nagy kísérlete: Duhamel azt mondja, a mozikban dl el,megelégszik-e egy kultúra élmény helyett az információval. Amita mozi ad, könnyen átvehet, nem kell megélni, mint egy könyvet,elég tudomásul venni. S ez a színes film, milyen gyermekes ésizgalmas... a mozgókép, úgy látszik, lassan keresi meg érzékeit,már mozog, beszél, már színesen lát, s nemsokára plasztikus!Lassan feln a film. Ugyanakkor megdöbbent, mennyire színtelena filmre vetített korszerség: jelmezeink szürkék, s mindenszínes film úgy hat, mint egy mesterkélten megelevenedettVelazquez-kép, amelynek alakjai cockneyt beszélnek.

Úgy élek itt, mint a nagybeteg, akit feladtak és minden szabadneki. Minden este, mintha a morfium zsibbadásában aludnék el, sreggelre nyugtalanul ébredek, macskajajos türelmetlenséggel. Mitörténik odaát, a csatornán túl? Az én végzetem, s mindennekvégzete, ami számomra kedves és becses, odaát lélegzik, túl akeskeny vízsávon... s e hetekben fokozott nyugtalansággal érzema szigeti elzártságot, amelyen belül az angolok a kontinensvészhíreit neszelik. Az dolguk is, ami a túlsó parton történik,s mégsem úgy és annyira az dolguk, mint az enyém és

kontinentális sorstársaimé. Ami odaát szirénaszeren vijjog, azmár csak morajlás, tompa zúgás, mire ideér. Brüket viszik



vásárra e napokban: s közben szakszeren alkudoznak, zsakettbenés cilinderesen. Nyugalmuk ingerel, megdöbbent. Ha nem tudnám,hogy titokban reménytelen romantikusok - persze másképp, a szópolgári értelmében, mert lelküktl egyformán idegen a franciákhsies irracionalizmusa, ez a büszke fényzés, melyet az "értelem

népe" válságos pillanatokban megvillogtat, s a németek romantikusmilitarizmusa, melyet talán csodálnak, de nem értenek -, azthihetném, hogy valamilyen szilárdul elhatározott terv, elv vagyprincípium biztonságából viselkednek így. De az események hétrlhétre elárulják, hogy ez az angol nyugalom ösztönös, politikájukis ösztönös, nincsenek mögötte végleges megegyezések, simulnaka pillanathoz, rejtelmesen ejtenek embereket és megegyezéseket.A hivatalokban az oxfordi és cambridge-i jellemtenyészet sikerültpéldányai ülnek, az osztályvezetk és referensek nem változnaka kormányokkal, s a politika színpadán feltn és lebukó nagyegyéniségek alkalmi mutatványai mögött láthatatlan, kipróbált

emberek kormányozzák és építik tovább a birodalmat. Az angolvilágpolitika még mindig a hivatalszobákban és a kluboktársalgóiban készül; ami a parlamentben erjed, ami aválasztásokon lecsapódik, ami a sajtóban gzölög, az a homályosés kitapinthatatlan tünemény, amit k "közvélemény~nek neveznek,nem befolyásolja az admiralitás vagy a gyarmatügyi minisztériumszobáiban változó miniszterek alatt változatlan irányhséggelvilágot igazgató, birodalmi politikát szövöget, névtelen,szubaltern hatalmasságok tevékenységét. Hoare megy, Eden jön,Chamberlain közbeszól; mindezt udvariasan meghallgatják, de abirodalom véleményének végs szövegezését a "szürke kegyelmesek"végzik, azok a láthatatlan hatalmak - aki Holstein báró volt avilmosi Németországban. Mit határoztak ezek az ismeretlenosztályf nökök háborúról és békérl? Egyelre fegyverkeznek.Mindenütt máshol a fegyverkezés nemzeti ünnep, védekezés, üzlet -de az erk, amelyek Angliában megmozdulnak a fegyverkezés körül,világrészeket mozgatnak meg. Háromszázmillió fontot szánnakfegyverkezésre; légi haderejük fogyatékos, flottájuk a katonaiszakértk szerint elavult, szárazföldi haderejüket mostgépesítik. Mi mozdul meg itt, a Szigeten, s micsoda tartalékokkelnek útra Indiából, Afrikából, Ausztráliából és Kanadából,

mennyi acél, arany, gyapot, konzerv, robbanóanyag, alumínium,ruhaszövet, micsoda számum ez, amely végigsöpör most aBirodalmon, s megmozgat minden embert, él és halott kincseket:Anglia fegyverbe áll, ki éri ezt föl ésszel és képzelervel?...Háromszázmillió font, mennyi az? Most ne az összeget képzeljükel, hanem a robbanóert, melyet ez a pénzösszeg képvisel: ha azangolok holnap háromszázmillió fontot adnak rákkutatásra, néhányév múlva tudunk valami biztosat a rákról, ha ennek az összegnekegy hányadát repülszigetek építésére fordítják, két év múlvanégynaponként biztonságban körül lehet repülni a földet, hamunkásbiztosítási alapot teremtenek belle, néhány angol nemzedék

gondtalanul éli le életét. Háromszázmillió font fegyverre, mondomáhítatosan és dideregve. Mennyi jut ebbl reám? Legföljebb egy



eltévedt gránátszilánk.Ezzel a spekulatív megdöbbenéssel lépek be a kerti kapun át SzentJános templomának elkertjébe; a tiszta, szeptember végi vasárnapdéleltt csendjében magányosan úszik a harangszó mint egyeltévedt költöz madár. A lelkész a templom ajtajában áll, s

minden érkezt nyájas f hajtással és barátságos kézszorítássalfogad; engem is, mintha évtizede az egyházközséghez tartoznék.Nem mondom meg neki, hogy csak három hete lakom a szomszédban,s különben sem vagyok anglikán hit. Udvarias mozdulattal helyetmutat az egyik padsorban, fiatal leány zsoltáros könyvet nyomkezembe; a templom üres, néhány vatermörderes, vasárnapiasankiöltözött környékbeli angol polgár ül feszes áhítattal apadokban, a padló kkockáin kék bársony térdeplpárnák, a templomvilágos és dísztelen. Csak az oltár barokkos; szemérmes ésbátortalan ez a barokk, mint minden, ami az anglikán egyházbankeresés, visszatérés, bátortalanul vitázó és alkudozó közeledés

a katolicizmushoz. A templom csendes, a nyitott ajtón át semszivárog be lárma az utcáról, a vasárnapi London dermedt-ájtatoscsendje ez, s mintha messze, vidéken lennék valahol. A padoknemes famunkával készültek, a falak fehérek és dísztelenek, virágsehol, a kórus pulpitusán a nyitott imakönyvek - a hangulatáhítatos, de másképpen, világiasabban az, mint a katolikustemplomokban; kissé olyan, mint egy nagy fontosságú politikaidemonstráció vagy egy tisztes részvénytársasági közgyléseltt... Most vagyok elször anglikán templomban. Iparkodommegérezni a hely hangulatát, forgatom az imakönyvet, a szavaksiek és ismersek: O God, the Son, Redeemer of the world: havemercy upon us miserable sinners... A lelkész még mindig ott állaz ajtóban mint egy házigazda.Miféle templom ez? A lélek itt ma is telítve van szektariánusindulatokkal. Küls jelekbl nem tudom eldönteni, hová tartozikez a templom, katolikus árnyalatát nem tudom kitapintani - lehet,hogy ortodox anglikán kegyhely, de lehet, hogy az angliai újkatolicizmus egyik diszkrét katakombája? Ezek az árnyalatok ittma összefolynak, egymásba játszanak - k maguk sem döntöttek még,sokan konvertálnak, magukra veszik az áttérés társadalmikeresztjét, családok kettészakadnak, házasságok megrendülnek,

mert az egyik fél felfedezi magában a katolikust. A hivatalosangol egyházon belül is érezhet ez az erjedés, ez a közeledés,szeretnék megadni Istennek és a császárnak, az Egyháznak és apápának, ami az övék. A kor egyik leghomályosabb, legdiszkrétebblelki mozgalma ez. Az angliai katolikus egyházközségekersödnek... de ki lát itt a mélybe, ki tudja, micsoda erkformálják e mozgalmakat, szellemi és társadalmi erk, ösztönökés nyugtalanságok, melyek Angliában éppen szellemi és erkölcsikérdésekben különös erej erupcióval nyilatkoznak meg! Bizonyosaz, hogy az anglikán egyház, melynek egyik templomában töltöm ezta délelttöt, kettészakadt, az anglokatolikusok maguk sem

döntöttek még, mit tartsanak meg az ortodox katolicizmusból, saz egyház egy másik szárnya a merev protestantizmus felé hajlik.



Szent János templomában, azt hiszem, valahol a középen vagyok:a Szentségtartót nem látom az oltáron, de máskülönben mindenkatolikus templomra emlékeztet. Most felöltötte már ornátusát apap, kilép a sekrestyébl, eltte haladnak ministránsai, kéthalványszke, fehér arcú gyerek, bodros hajjal, vörös

ministránsruhában, vékony gyermeknyakuk körül fehércsipkefodorral - angyaliak és középkoriak, óriás könyveketcipelnek, az orgona felzúg, s elkezddik egy szertartás, melynekösszefüggéseit és rendtartását nem értem. A hívk énekelnek. Afalakat bámulom, az emléktáblákat. Itt kereszteltek és temetteknéhány angol nemzedéket, gazdag és hódító embereket, St. John'sWood polgárait. Az egyik márvány emléktábláról betzve olvasom:

To the memory of Elizabeth JaneThe beloved and affectionate wife of Edwin Humby Esq-"

of Cunningham Place, St. John's Wood who died on the 8`hseptember 1847 in the 21`h Year of her age,Leaving an infant daughteraged three weeks.

Egyszóval, meghalt, gyermekágyi lázban, huszonegy éves korában.Mint annyian, akkor és ma is, a fiatal Elizabeth Jane-ek, mertezeknek hiába élt, kutatott és rült meg Semmelweis; agyermekágyi halálozás statisztikája Belgium után ma is itt alegrosszabb. Jómódú emberek lehettek, ha ilyen szép márványtáblátemeltek szerencsétlen Erzsébet emlékére. Gyapottal kereskedtekvagy gyömbérrel, megjárták Indiát fiatal éveikben, télenköszvényesen ültek a kandalló eltt, vörösbort ittak, szidták,de pontosan fizették a külföldi borok után a védvámokat,Erzsébetet csak kétszer csalták meg, egyszer Antwerpenben ésegyszer Párizsban, mikor gyapotot mentek eladni, s mindenvasárnap itt ültek, ebben a templomban, ebben a padsorban,Istenre gondoltak, jogaikra és az ürücombra, amely nyárson pirulodahaza. Elsrangú emberek voltak, bár meglehetsen másodrangúelemekbl rakta ket össze Isten: ez az titkuk.Óvatosan, feltnés nélkül kimegyek a templom udvarába, s nézem

a sírokat. Itt nyugszik Elisabeth Jane, Humby úr özvegye, s minda többiek, férfiak és nk, akik meghaltak gyermekágyi lázban,pestisben és rejtélyes májbajokban; itt nyugszik egy polgáriangol negyed lakossága, egyszer, csaknem jeltelen sírokban. Ezekaz angol sírok olyan szerények, mint home-jaik, családi házaikkülseje; füstösek és kormosak e márvány emléktáblák is, mintházaik homlokzata, nem látok sehol márványgéniuszt, mely egy-egysajtnagykeresked emlékére fáklyát emel az ég felé, nem látokgyászukban roskadozó, guggoló bronz nemtket; az angol temet diszkrét. A halál magánügy. A sírokat rendetlenül belepte agizgaz, a vadparaj, az sz folyondár növényzete. Nem merek

rágyújtani, nem merek leülni e sírok között, nem merem fejembenyomni kalapomat és olvasni az újságot, fogalmam sincs, mi illik



s mi nem illik az angol temetben. Már életükben oly rejtélyesenérzékenyek; ki tudja, mi az élk szertartása az angol halottakközött? Lábujjhegyen megyek el a halottaktól, mint az idegen, akilátogatóban, az idegen házban véletlenül valamilyen bels, intimszobába tévedt.

Este hét felé, a Leicester Square egyik könyvkirakata elttmeglep az es. Most pillanatok alatt sejtelmesen megszépül aronda utca: Londonnak jól áll az es, a szaga is ess, mint anedves ruháé, s fényei csodálatosan megenyhülnek ilyenkor, aváros, mint egy nedves test, csillogni kezd a különösfénytörésben. Már égnek a lámpák. Most olyan meleg a város, olyanbizalmas, mintha igazi elemébe tért volna meg, elnyújtózik aszörnyeteg az esben, óriás tagjai villognak és lomhán, lucskosanpihennek. A könyvkirakat eltt állok, s ebben a pillanatban

szeretem és ismersnek érzem Párizst. Úgy látszik, az es hozzátartozik, ez a bizalmas pillanata. Olyan csöndes most, olyanrejtelmes, az es fátylai alatt, olyan bonyolultan "otthon",nyolc- vagy tíz-millió ember otthona - közérdek számokatLondonban soha nem lehet egészen biztosan megtudni. "Kedves,piszkos, öreg London" mondják szeretettel az angolok; ésszeretik, megbocsátják neki, hogy világváros, szeretik, mertLondon. Éghajlatát is szeretik, ezt az állandó változatot es ésfény között, ezt a "tengeri klímát", ezt a lappangó félhomálytés hirtelen nekiragyogást, szeretik esszagát, kátrányszagát ésaz alkonyat e nedves, csúszós fényeit. Kedves, piszkos London,gondolom. A Soho küszöbén állok, az olasz és francia üzletek,mulatók, vendéglk, bordélyok és kontinentális jelleg könyvkereskedk között; fáj a fejem, mert képek és mtárgyakközül érkezem, az elébb végigmentem a Portrait Gallery arcképeiközött, angol arcokat néztem, költk és kémikusok, drámaírók éspolitikusok képmásait - afféle eszményi panoptikum ez, a képekmvészi becse legtöbbször vitatható, de az arcokból Anglia lelkeszól a vándorhoz. Ezek a királyok és szeretik, ezek a XIX.század közepi angol gondolkodók, ezek a romantikus polgárok éspolgári klasszikusok alkották meg Angliát. Közöttük, egy-egy

sarokban, a zseniális írek, mint az rültek. Csakugyan, mitakarnak az írek? Senki nem tud a kérdésre felelni. "rültek" -mondják fejcsóválva az angolok, és vállat vonnak. Most otttartanak, hogy mindent akarnak, ami a birodalom polgárának elnyés tisztesség, de nem vállalnak semmi közösséget Angliával; angolútlevelet akarnak, mert az jó, de nem hajlandók angol szempontbólszolidárisnak lenni a birodalom ügyeivel, mert az nekik derogál.Történelmi sérelmeiket, az angol hódító földbirtokosokelnyomását, vámpanaszaikat, minden elképzelhet óhajukatkészséggel respektálják az "elnyomók" - de mindez kevés, atetejébe felségjogokat követelnek, a tetejébe kellene még valami,

a tetejébe sznjenek meg az angolok, költözzenek ki a Szigetrl -nem, k maguk sem tudják, mit akarnak... Az írek közül lobbantak



fel Anglia legjobb szellemei; de ez az ír szellem nem tud, nembír, nem akar megbékélni, az angolszász jellemhez k adják azta démonikus, zseniális elemet, azt a metafizikai nyugtalanságot,melyet az idegen megdöbbenve észlel és nem tud megérteni. Írkoponyák a Portrait Galleryben: a szemekbl az értelem és a

lappangó téboly fénye villog az idegen látogatóra. A Sohoküszöbén állok, a francia és olasz zengerájok között,eszméletemben a képtár ír portréinak pillantása, az a kancsi,gyanús, eszels fény, amely nem bír valamilyen elintézetlenszenvedély és félreértés kínjába belenyugodni; s a kontinens juteszembe, a kontinens, apró és nagy népeivel, állig fegyverben,halálra szántan, sisterg gylölettel... Béke, gondolom, hol abéke? Miért remélünk békét németek és franciák, olaszok ésangolok között, mikor néhány száz kilométerrel arrébb, egy nagy,boldog és gazdag család fiai késeket köszörülnek, s Dublinban ésaz ír kikötvárosokban amolyan brharisnyás, romantikus,

egzotikus agyafúrtsággal viselnek örök háborút testvéreik ellen?Mi dühít testvérnemzeteket egymás ellen? Mit nem bírunk elönmagunkban, egyének és nemzetek, mit szeretnénk számon kérni amásikon, s mit remélünk, micsoda "jóvátételt", mifajtamegbékélést, ha egyszer elérkezik a számonkérés órája? Valamitnem bírunk elviselni, annyi bizonyos. A világ, ez az én világom,ez az én idm, ez az egyetlen és visszahozhatatlan, háború eléél, mint valamilyen cél, megoldás felé.A Portrait Gallerybl átmentem egy pillanatra az Angol Múzeumba -csak egy pillanatra, csak egy szobát akartam látni s azt is csakmellékesen, mert fáj a fejem Londontól, a képektl, a távolságtólés idegenségtl; ismerem ezt az idegenségkrízist, ez az "angolbetegség", amely harmadik-negyedik héten mindig meglep Londonban.Ilyenkor szoktam elszökni innen. Gyanítom, hogy k, az angolokmaguk, ismerik ezt a krízist... ilyenkor szöknek el a Riviéráravagy messzebb, a gyarmatokra, egy kicsit kártyázni, szeretkezni,sütkérezni a napsütésben, s mellékesen világot hódítani. Valamitnem bírok el itt... eszméletem bírja és helyesli Londont, idegeimfellázadnak ellene. Lehet, hogy este csomagolni kezdek. Elég voltidegenekbl, múzeumokból, szép mezségekbl és angolnapilapokból, melyek e válságos hetekben is oly bszíten

fegyelmezettek és nyugodtak, s reggel mindig fejtörésbe kerül,míg a Times crickethírei, társasági jegyzetei mögül, valahol atizennegyedik oldalról kihámozom, megvan-e még együtt és egészbenEurópa?... A Soho egyik könyvesboltjában magyar lapokatvásároltam az elébb; átfutottam a címeket, s egyszerre megcsapottaz a hség, az a sistergés, az a szeretet és gylölet, az akötöttség és engesztelhetetlenség, amiben odahaza élünk. Azotthoni "viharsarok~ról olvastam s egy új könyvrl s egyvillamosbalesetrl, egy panamáról s arról, hogy Pesten meleg van,s a strandokon ezrével fürdznek az emberek... a lapokat estéreelhajítom, de valami eszembe jutott, érzem, hogy nincs már sokáig

maradásom. Csigavér! - gondolom. Nem mulasztok semmit, legfeljebbforrni kezd a must, mire hazaérek. De valami elkezddött, ma



délután; sokáig már nem bírom az angol szanatóriumot, meg fogokszökni. Ezzel a sejtelemmel gyelgek a British Múzeumban.A bejáratnál khaki egyenruhás katonák sorakoznak, tízescsoportokban indulnak az egyiptomi gy jtemény megtekintésére;megtudom, hogy ez a század katonaság a napokban indul Kairóba,

az ottani angol helyrség egyik szakaszának leváltására, sbehajózás eltt a bakákat kioktatják egyiptomi kultúrából. Akatonák áhítatosan gyelegnek a háromezer éves papok, királynk,fáraók és udvari stréberek múmiái között, bámulják Isis és Osirisképmásait, a múzeum rei, egyetemi tanárok vezetik ket atermeken át - nézem az áhítatos, egyenruhás csoportokat és aztgondolom: íme, így készül egy birodalom. Felmegyek az emeletre,ahol az egyik teremben látni lehet most, hogyan ér véget egybirodalom. Ur városának, az ötezer éves mezopotámiai birodalomf városának leleteit most rendezték át, a tárgyakat végrekiállították, lefordították a huszadik század eszméletére és

megmagyarázták; micsoda gyöngédség, elfinomodottság, érzékenységtárgyakban, memlékekben, kre vésett pumpoló, hízelg ésdicsekv levelekben, micsoda fin de siécle-konfliktusok azemberek arcában! Nagy birodalom volt, s minden, ami megmaradtbelle, ez a közepes teremre való néhány kösönty, aranytárgy ésötezer éves kbe vésett pletykák és levélváltások. Azaranytárgyak zöldek és porosak. Így múlik el egy kultúra,gondolom beszajkolt bölcsességgel; s ugyanakkor hevesen, mint együtést, érzem a kételyt, hogy nem "múlik el", semmi nem múlik el,s nemcsak kösöntyk és fésk maradnak belle - ez a mezopotámiailélek felszívódott mediterrán évszázadokba, valamit kaptam belleén is, ha mást nem, ezt a kételyt, ezt a kaján-áhítatos hajlamota konfliktusokra, mely a ggös-kegyetlen sök arcképéblsugárzik.Végigmegyek a Leicester Square-en. A könyvkirakatokban Lawrencekönyve mint egy jelentségteljes, aktualitástól független,rendkívüli felfedezés dokumentuma; s körülötte németbl fordítottsexualpathológiai tankönyvek, jágeringes nemi felvilágosítóiratok, óvatos, bátortalan, szemérmes és tudományos pornográfia:az angolok felfedezték a nemi életet, egyelre nem nyilatkoznakmég, de szemmel láthatóan foglalkoztatja ket e felfedezés. Már

tudják, hogy az angolokat sem a gólya hozza, kezdik sejteni, hogyegy magas rend és szobatiszta civilizációért magas árat kellfizetni, s irodalmukban és sajtójukban, a maguk nagyon óvatos,angol módján, foglalkoznak e kételyekkel. A viktoriánusi idillszemlesüts szemléletének vége; már élnek harmincéves angolok,akik tudják, hogy más a golf- és a futballjáték s más a nemiélet, s az egyik nem pótolja feltétlenül a másikat. Minderrl mégnem beszélnek társaságban; de az irodalom már ejtett néhány szóte témakörrl, s a szavak, mint minden szó Angliában, amelymegérett a közlésre, megejten nyíltak és szinték. Lawrencecsapnivalóan és émelyíten hsies könyve a lord feleségének és

az "egyszer erdész~nek kiadós testi szerelmérl, az a gyermekesbátorság, ahogy a boldogtalan szerz a gyermeket, st mindazt,



ami a gyermek létrejöttét megelzi, nevén nevezi, a szavakleírása, az elrejtett fogalmak megnevezése, ez volt aforradalom... s ez a "forradalom" tovább zajlik a lelkekben s akönyvkereskedések és drogériák kirakataiban. A fogamzásgátlószerek, a szakállas német "Nacht-Kultur~szakkönyvek és Lawrence

regénye a kirakatokban: egyelre ennyi érzik e forradalomból. Azangolok most, a háborút követ második évtizedben kezdiktudatosítani a nemi élet képzetcsoportjait. Már nemcsakszeretkeznek; már gondolnak is reá. Íróikat, a néhány nyugtalanlelket, akik e felfedezetlen tartomány, a nemi ösztönökbirodalmának felkutatására kivonultak, döbbent és elképedttisztelet övezi; kissé úgy bámulnak reájuk, mint a telepítkre,akik mocsaras területeket akarnak lecsapolni, s hasznostermfölddé alakítani át, a birodalom és a senyved emberiség

javára, s kissé úgy, mint tébolyodottakra, akiknek esztelenszóképzéseit rezignált udvariassággal lehet csak tudomásul venni.

Az írók felkutatják a nemi ösztön mocsarát - csak maláriát nekapjanak az ingoványban, gondolják fejcsóválva és aggályosan azangol olvasók! Lawrence "felfedezését" a kontinentális emberegyszeren nem érti. Az angolok most kezdik lassan feldolgoznie felfedezés adatait, oly lassú, körültekint és alaposrészletességgel, ahogy Woolley professzor dolgozta fel Urvárosának az Angol Múzeum termeiben kiállított törmelékeit. Vantehát egy másik világ a látható, a viktoriánusi örökség, acivilizált birodalom mögött, gondolják! - s ezt a másik világotkell most valahogy meghódítani, ráncba szedni és gyarmatosítani.Nehéz lesz...Mi ezt a kételyt, ezt a döbbenetet, ezt a "felfedezést" nemértjük. A Leicester Square környéke különben sem alkalmas ezelmélkedésre, mert ami itt kínálkozik, kirakatokban és illedelmesprostitúcióban, az csak egy világváros szokványosbajadérnegyedének kelléktára; a Lawrence-regény hátterét ésszereplit máshol kell megkeresni. Egy nap majd leveleket írnake problémáról a Times szerkeszt jének ezredesek és vikárok; sakkor "nyilvános ügy" lesz, szabad beszélni róla bridzs és golf közben is... Addig erjed és érik. Anglia - ne feledjük el - a"szerelmi házasságok" hazája; az érdekházasság itt ritka és

megvetett tünemény. Mi nekik a "szerelem"? Mit tudnak róla? Íróikmost kezdik mondani.Esben megyek haza, át a réteken, végig a lámpafényes utcákon,melyek az esti órákban megtelnek köddel. London lassan eltnik,elfoszlik e fátyol alatt, mint az álom alakjai az elalvásrévületében. London ábrándos város. Ugyanakkor kegyetlen városis. Nem véletlen, hogy itt álmodott Dickens, kinek regényeibenaz emberek mindig szerelmesek, de a gyermekeket minden jelszerint a gólya hozza; s ugyanakkor itt járkál esténként a ködbenJack, a híres hasfelmetsz.

Igen, most már utazzunk el innen. Mit láttunk? Mindent és semmit;



Napnyugat egy pillanatát, azt a villanó és morajló pillanatot,mely a civilizáció nagyszer idillje mögött fölvetíti az égrevészes fényeit. Rosszul alszom itt, és mindig az otthonrólálmodom. El kell utazni innen, haza kell menni. Az "angolkrízis~t érzem minden hajnalban, a kitn reggeli közben, a

boldog köztereken is megejt ez a válság: mintha nem lenne most jogom e boldogsághoz, e békéhez és ábrándhoz; mi történik otthon?Haza kell menni, mert valami készül, éjjel a londoni utcákon zöldlámpafényben próféták szónokoltak, pápaszemes és gyomorbajos,halálsápadt, ideges látnokok - s amit a nappal ígér, nem kevésbéijeszt. Mindabból, ami e napokban az újságok oldalain és arádióban recseg és sistereg, talán nem lesz még háború; s talánnem lesz holnap sem, valamilyen más konfliktus, feszültség,félreértés ürügyén sem; de mi lesz holnapután vagy jövre?...Meddig lehet még húzni, meddig lehet félrebeszélni, elodázni,elkenni?... Ezek most felfegyverkeznek; Garwin megmagyarázta

vasárnap, hogy nem lehet a fegyverkezést tovább halogatni;felfegyverkeznek, s holnapután készek, s akkor majd megintalkudoznak és prolongálnak; de titokban mind a csodát remélik,csak a csodában hisznek, irodalmuk, igen, tudományuk is telítvevan valamilyen irracionális reménykedéssel. Haza kell menni, mertaz sorsuk nem az enyém; haza kell menni, mert valamilyenkülönös illemtan így kívánja. Ilyenkor "illik" otthon lenni; csakotthon lehet élni, s most már tudom, hogy csak otthon illikmeghalni.Hazamegyünk, talán már holnap vagy a jöv héten; nem tart ittsemmi. Elébb még visszamegyünk Párizsba, talán átmegyünkAmszterdamba is. Párizsban szeretném látni még egyszer aRodin-szobrokat, szeretnék beszélni barátaimmal, szeretnék ülnimég egyszer, talán utoljára, október elején a Luxemburg-kertben.Most érzem, hogy ez az út búcsú volt - búcsú valamitl, amineknincs neve, ami egyszerre Európa és az ifjúság, az az idtlenpillanat, amely késbb úgy tnik, hogy az élet srített értelmevolt. Nézz körül jól, dohogom, s aztán búcsúzz el. Szegény vagy,magyar író vagy, röghöz és nyelvhez kötött. Menj haza, világodba,mely nem fogadhat el téged egészen és feltétel nélkül - s mártudom, ez valahogy rendben is van így -, de, ami számodra

fontosabb, te elfogadod ez otthoni világot, egészében és feltételnélkül... Most láttad, még egyszer, az ifjúság tájait. Búcsúzzel. A wellsi díszlet, ez a gyermekes fenyegetés, eloszlik, minta lidércálom ködképe; tedd el emlékbe ezt a nyugati világot,nagyszerségében és tragikus érettségében, ahogy még egyszerláttad, pillanatokra, mintegy a vonatablakból.Egyelre beretvapengét kell vásárolni, s ajándékot azotthoniaknak - minden déleltt bemegyek a városba, céltalanulgyelgünk üzletekben, Hamley nagy játékkereskedésében irigyennézem a százfontos játékvasutakat... mi odahaza a Krisztina körútegyik bazárjában vásárlunk játékot, mindent kapni ott, ami kiment

a divatból, s amivel az európai gyermekek már nem játszanak;babát kócból, idomtalan hintalovakat, búgócsigát s a legdrágább



tárgy egy-két peng. De javítanak gyermekkocsit és szájkosaratis: elutazás eltt két fillért fizettem Jimmy King szakadtpórázának foltozásáért... Igy élünk, otthon. Hamleynél persze nemmérik ilyen olcsón az élet játékszereit; kapni itt miniatrRolls-Royce-autót, ötéves rézbánya-tulajdono-sok számára,

villanymotorral, s kapni apró hadihajókat, melyeknek fedélzetérekiállhat Nelsonnak az újszülött gyémántmezbérl, s kapnibabaházat, melyben lakni lehet, babaházat törpe angolok számára,szalonnal, cselédrefektóriummal és folyó melegvízzel,villanyvilágítással s valószínleg cselédekkel is, akik egész napteáznak, mint otthon szokták, az Albert Roadon, Liesl puritánelvei ellenére - cselédekkel, akik közül az egyik csak bejelentia vendéget, a másik csak felszolgál s a harmadik minden estehatkor összehúzza az ablakfüggönyöket, s ezért az ájtatos,szertartás jelleg mveletért öt fontot kap egy hónapra, sreggelire sült halat, teát s tengerentúli gyümölcsöket. Így

játszanak az angol gyermekek és felnttek; Hamleynél mindentkapni, kicsiben, ami fényzés és a gyermekek méretérekicsinyített sznobság. Kapni filcállatokat is, természetesen:filckengurut, erszényében rózsaszín és világoskék kicsinyekkel,filcorangutánt és filcokapit is, mert a kenguru és az okapi azangol gyereknek az, ami nálunk a kócfoxi és a rongy pulikutya...Ezek csecsszopó korukban Ausztrália és Afrika háziállataival

játszanak. Mindenesetre viszünk haza egy filckengurut, mutatóba.Így kullogunk, búcsúra, Londonon át, mint a turisták,s emléktárgyakat vásárlunk, kengurut és beretvapengét,s minden reggel azzal ébredünk, hogy holnap utazunk.Greenwichbe, ahol a világegyetemet szervírozzák a délutáni teamellé, nem megyünk ki, mert Londonban csodálatosan süt a nap, aváros olyan most, mint egy fürdhely, nyaralókkal ésgolfmezkkel. Egyik bátortalan hétvégi kirándulásunk groteszkkudarccal végzdik: a Strandról érkezünk, ebéd után, le afolyóhoz, a táj napos és üde, a parlament eltt motoros hajókindulnak kirándulókkal a dokkok felé, a hajós már sípol, sietveváltunk jegyet s beugrunk a partról az imbolygó, türelmetlenhajóba. De útitársnm, aki gyakorlatlan a tengeri közlekedésben,ügyetlenül és kecstelenül lép, elveszti az egyensúlyt, a matróz

hasztalan kap utána: imbolyogva zöttyen be a hajóba, s ott,meglehets bájtalanul és ijedten, fenekére esik. Nagy derültség.Mi is vigyorgunk; az ilyesmi mindig nevetséges, a moziban is.Miért?... Nem tudom. Bergson megmagyarázta, de ezt a magyarázatotnincs idm most elismételni.A hajó már elindult, a Tower felé haladunk, srégi sörgyárak ésvilághír szállítócégek hombárjai között, a Themze fölött csípstengeri szél húz, a dokkokban óceánjáró hajók unatkoznak, köztükegy óriási, a kapitalista London küszöbén: Felix Dzserzsinszkij,olvasom a hajó orrán a felírást, s a cseka hírhedtkülönítményesének neve különösen hat ebben a kikötben, melynek

minden kulisszája a srített kapitalizmust dicsíti; a nagy hajóvörös, sarlóval és kalapáccsal ékített zászlaja röpköd a Themze



fölött, szemközt az angol parlamenttel, mintegy bizonygatva atitkos angol törvényt, hogy az üzlet végül mindig ersebb, mintaz elvek... Látnivaló akad a rövid úton elég; de útitársainkfelénk pislognak és röhögnek. Bennünket röhögnek, semmi kétség -vidéki angolok, nyilvánvalóan most látják elször Londont; egy

kövér n, vörös cipkben és vörös kesztykkel, mint a hóhér, akilefejezte Stuart Máriát, nem bír jókedvével, lornyonátminduntalan reánk emeli, vörös kesztys kezét szája elé kapja,s kurta böffenetekben tör ki belle az elfojthatatlan nevetés.Így a többiek is, az útitársak, igen, a matrózok - végtelenülmulatságos lehetett az a kis, együgy baleset az imént... Deennyire mulatságos volt, csakugyan? Már megkerültük a Towert, mára küls dokkok között halad a hajó, s a kirándulók nem bírnakmegnyugodni. Egyesek leplezetlenül, mások diszkréten, cinkosipillantásokkal, a bennszülöttek jeladásaival és félmozdulataivalfigyelmeztetik egymást az idegenekre; olyan élmény lehet ez

számukra, itt, a dokkok között, mint a magyar vidéki városvasárnapi, piactéri gyelginek a vándorcirkusz elre küldötttáncoló medvéinek felvonulása. Ilyen szerények? - gondolom. Ilyenszerények. Ez a kis baleset, egy mozdulat, az idegenségnek ez azárulkodó és önkéntelen félszegsége szemmel láthatólag élménynekik - többet jelent, mint hisszük, e jókedv értelmét mi nemtudjuk követni, s ahogy mi nem tudunk nevetni a japán színházban,mert nem értjük a mozdulatok és az arcjáték titkos der jét, úgynem tudjuk megfejteni ezt az angol közderültséget, egy hajóban,a Tower és a dokkok között! Talán ez az, amit nem lehet elbírniidegenben... ezt a kizártságot, ezt a tájékozatlanságot, ezt asüketséget, ahogy ülünk egy bárkában, s nem tudjuk, mit nevetnekrajtunk ilyen kitartóan és ernyedetlenül! Már megérkeztünk,vissza a kikötbe, a parlament elé, s az utasok még mindigkuncognak, boldogan és önfeledten. S már hazautaztak, Norfolkbavagy Kent grófságba, s téli estéken, a kandalló eltt, a világot

járt és sok különösséget látott emberek fölényével mesélik arokonságnak, hogy az sszel egyszer, Londonban, láttak kétidegent, s az egyik majdnem felbukott, mikor a hajóba szállott.Úgy látszik, nehezen bocsátunk meg egymásnak, itt a szigeten,emberek; s mindenütt a földön.

Az utolsó londoni délelttök egyikére esik a Woolworthélmény -élmény? Katasztrófa. Eredetileg kis üveg kölnivizet akartam csakvenni; de rögtön, az els emeleten megkaptam aWoolworth-betegséget, amely rosszabb, mint a képtárbetegség, skövetkezményeiben súlyosabb, mint a közönséges és mindennaposáruházepidémia. Amolyan filléres nyavalya ez, valószíntlen, saz amerikai mozgóképek korlátlan lehetségeinek groteszk és túlzótünetei között zajlik le; elébb, az utcán, koldus voltál, s egypillanattal késbb milliomos vagy... mindenesetre sokkalgazdagabb, mint az ókor mecénása vagy egy reneszánsz ember,akinek háza volt, barmai és ezer dukátja a faragott

ládában.Woolworth a hárompennys paradicsom - s amíg azáru-széna-kazlak között szédelgek, Ortega y Gasset jut eszembe,



amint párhuzamot von egy középkori s a jelenkori ember között:mit ért az egyik pénze, s mit a másiké?... Az enyém, az az egyfont, melyet e pillanatban pénztárcám rekeszei között rzök,hasonlíthatatlanul többet ér, mint ugyanolyan vásárlóerej pénzösszeg ötszáz év eltt; egy fontért, tehát néhány magyar

pengért, kocsiderékre való becses árut küldetek haza, agazdagság zavarában tévelygek polctól polchoz, minden az enyém,ami vágyálmaimban eszembe juthat - mit vásárolhatott atizenötödik század embere a firenzei piacon hasonló összegért?Egy ezüstfést vagy egy ruhára való bársonyt, vagy egy szamarat,egy köteg mártott gyertyát vagy egy trt. A nyomorúság, amelybenélünk, felbecsülhetetlenül bséges. Kis üveg kölnivízzel kezdtemWoolworthnál, s gépkocsival kellett hazavinnem a zsákmányt - máraz els üvegasztalnál kitört rajtam az a különös éhség, amelyhezhasonlót nem éreztem addig, ez a falánkság, bezabálni a világdolgaiból, megvenni mindent, amit látok, Barnabost játszani,

gyelg milliomost, aki ujjheggyel mutogat a kincsekre és turkála világ bségében... még, még! Azt is! Mindent! Beretválószerszámot három pennyért és fotografáló gépet hat pennyért smindent, ami kefe és fés és olló és szappan, mindent, amihanglemez, ráspoly, fürdsó, dörzsölrongy, s egy tucatot aravasz kefékbl, melyeknek rendeltetését nem ismerem s egy kilónapkencsöt, jó lesz jövre, s ceruzafaragót és tölttollat éskéziratpapírt, s mindenféle levélpapírt és mcsontot JimmyKingnek, s hajszeszt és illatos olajokat az otthoniaknak, sillatfecskendket szakmányba, ajándékot mindenkinek, akitszeretek, s azoknak is, akit utálok - végre, végre! Ez aWoolworth-nyavalya. Kellemes betegség, magas lázzal, a betegbiztosan gyógyul belle, s a lábadozás ideje rövid ésmacskajajos. Elször járok Woolworth üzleteinek egyikében,elször csodálom meg ezt a snassz bséget, e hatpennysfényképezgépeket és kétpennys villanyzseblámpákat, végre vehetekzsebkést és ceruzafaragót, mindent, ami szükséges és mindent, amifölösleges... ez Woolworth. Olcsó dolog. Eddig csak hallottamróla, de nem laktam be kincseibl; a lapokban olvasom néha, hogytulajdonosa, egy feltnen csinos fiatal hölgy, idnként férjhezmegy, fél a gengszterektl, s megszámlálhatatlan sok milliót

gy jt e filléres rögeszme feleslegeibl... Egy egész fontotköltök el Woolworthnél fölöslegességre, s közben ezt gondolom:talán ez a kapitalizmus útja és jöv je. Németországban,Oroszországban és Amerikában, Japánban és Angliában mateljesítképességük egy csekély hányadával dolgoznak csak agyárak, mert, Isten rizz, azon a napon, mikor mindenlehetségükkel termelni kezdenek, minden él embernek húsz párcip je lehetne, tíz rend ruhája, karkötórája és rádiója... Ahozzá való nyersanyag nem hiányzik sehol, a hozzá való munkáskézkönyörög munkáért, s Woolworth a példa reá, hogy lehet hatpennyért is adni fényképezgépet. Talán ez a kapitalizmus útja,

gondolom; ez a filléres tömegtermelés, ez az öndömping, ez azseniális bóvli, amely módot ad a munkásnnek, hogy fürdsóval



illatosítsa reggel fürdvizét, az elárusítóleánynak, hogy olyanválasztékos pipereasztalt szereljen fel, mint Pola Negri, ez afajta termelés, amely eljuttatja a tömeghez mindazt, ami eddigkiváltság volt és fényzés, az apró feleslegességeket, amelyektlaz élet igazán emberi élet lesz - talán ez az út... Woolworth nem

fizet rá.Mire hazaérek a zsákmánnyal, mámorom elszáll, lelkesedésemmegcsappan, kételyek kínoznak, s otthon megállapítják, hogy akefék, melyeket els hevületemben tucatszámra vásároltam, kivételnélkül bonyolult változatai a klozetkefének.

Boldog nap Oxfordban. A paddingtoni állomáson hindu diák szállbe fülkénkbe, olyan keresetten és választékosan öltözött, olyannyugatian és útra készülten civilizált, mint nálunk egycigányprímás az esküv je napján. Sapkája, keszty je, úti ruhája,

a nyakkend és a harisnya színének egyezése a ruhával, antilopbrcipi s úti olvasmányai: Mauriac egy regénye, franciául,magazinok, melyeknek olcsó reklámszépségeit fölényes unalommallapozza át, s egy angol jogi könyv, melyet szakszer komolykodással kezd olvasni, de szemmel láthatóan unja, közbennagyokat ásít, s óvatos, szégyenkez vágyódással pislog amagazinok felé - mindez együtt olyan tökéletesen "nyugati",amilyen "nyugati" egy angol például soha nem lehet. Csinos ember,s mint a legtöbb fiatal hindu, ez is olyan villogó, mély tüz fekete szemekkel néz a világba, mintha, Buddha tudja, micsodamélységekbl és magasságokból szemlélné az életet, amegtisztulásnak milyen fokáról pillantana a barbár occidensre! -de a valóságban csorog a nyála ezért az occidensért, otrombaörömeiért, moziszemléletéért és fehér asszonytesteiért. Kínaivagy néger társaságában soha nem érzem olyan hevesen a "színes"problémát, mint a hinduk között. Az a válogatott udvariasság éstermészetes közömbösség, mellyel az utasok a hindu diák

jelenlétét tudomásul veszik, több már, mint diplomácia; k,magukban, csakugyan "elintézték" a színes kérdést, s nem bolondokmegmondani, hogyan intézték el. A hindu Oxfordban tanul. Öregúrszáll föl, vállán a golfütk, szájában pipa, gyufát kér a hindu

diáktól, s néhány észrevételét közli az idrl - Amerikában eza társalgás színes és fehér ember között elképzelhetetlen.Amellett minduntalan megejt a gyanú, melyet nem tudok igazolni,hogy mindez színjáték kissé; de az ids, pipás úr, vállán agolfütkkel, soha nem mondja meg, mit gondol hindu útitársáról?Így utazunk. Az id sugárzó, ünnepélyes. Kastélyok között utazunks pókhálós városok mellett, az angol táj varázsos, október elejimutatványaival kedveskedik, s érzem, hogy valami könnység ésboldogságféle árad el bennem, a test és a lélek kételyeinek aza csodálatos feloldása, mintha nem követelnék a világtól semmit,s nem tartoznék a világnak semmivel, mintha diák lennék és

Oxfordba utaznék, mintha egy pillanatra, messze a kezdettl éstudj' isten, milyen messze a végtl, idtlen és boldog



önfeledtségben derengene az élet! Miért nem jöttem én, annakidején, amikor még jöhettem volna, amikor még válogathattam, atanuló- és vándorévek idejére az angolok közé - angol egyetemrevagy angol laphoz, miért gyelegtem el az idt a kontinensen, mikötözött olyan mániákusan a latinokhoz? Bizonyos, ha tíz, tizenöt

év eltt itt kötök ki, a Szigeten, ma itt élek valahol, jól vagyrosszul, honvággyal és hazafelé iparkodva, idegenül, demindenestl hozzáidomulva már e magas rangú, szívélyes és a szóbonyolult értelmében "szabadelv" emberi közösséghez. Mit adottPárizs, a német s a francia évek? Mindent, ami kellett ahhoz,hogy egyedül maradjak; visszanézek, messzire nézek, nem akarokhálátlan lenni, s megköszönöm ezt a kemény és dacos ajándékot,Párizs nevelését, mely rákényszerített, hogy egyedül maradjak.De ha itt maradok, feltétlenül "tagja" lennék már valaminek, hamásnak nem, legalább egy klubnak. S végül innen is hazaindulnékegyszer, mert az otthon ell nincs kitérés. De addig és akkor nem

kellett volna más, csak felülni, tizenöt év eltt, a paddingtonipályaudvaron erre a vonatra, leutazni Oxfordba, beiratkozni egycollegeba, és labdát rúgni vagy labdát ütni három évig... Ezt alehetséget elmulasztottam. Jóvátehetetlen, gondolom. S nézem azOxford vidéki, labdarúgás céljaira kiválóan alkalmas tájat.Readingben felszáll egy öreg pap, elveszi a Times reggelikiadását és aggályos mgonddal nekilát megfejteni akeresztrejtvényt. Milyen egyformán unatkozik a világ, egyfajtacivilizáción belül! Nem, gondolom, Oxfordot elmulasztottam, mostmár a legjobb akarattal sem állhatok be itt diáknak,csodálkoznának a college-ban, s egyesek talán otthon iscsodálkoznának. Most már be kell érnem ezzel az egyetlen, boldognappal Oxfordban. Különben is, gondolom, van valami szerény hazaisznobság az ilyen oxfordi vágyakban; modort és jellemet nem lehettanulni... A pályaudvarról, tizenöt év késéssel, gyalog megyekbe a városba; a hindut gépkocsi várja, livrés inas éskocsivezet; valószínleg nagy úr vagy nagy úr fia, affélerádzsa, földbirtokos, akirl odahaza csodálatosan lehull mindaz,amivel a kontinensen vagy az angol szigeten európai tanárai,barátai és szereti belakkozták. Oxfordban tanulni, gondolomszórakozottan, amíg e különös, igen, nyugtalanítóan szép, talán

a világ egyik legszebb városának utcáin a katedrális feléballagunk. Én még abban a világban születtem és nevelkedtem,amikor hozzátartozott a polgári valósághoz és lehetséghezkét-három év Oxford. Ez a világ elmúlt. Egy nap Oxford, ez alegtöbb, amire futja még - s reggeltl estig aligha pótolom majdaz elmulasztottakat. Elmegyek néhány college-ba, s a könyvtárbaés az egyetemi múzeumba, megbámulom György király gyermekkori,tintapacás leveleit, felmászunk az olvasóterem kupolájának küls peremére, nekidlünk a párkánynak, s jól megnézzük Oxfordot. Aszél mossa fejünket, messzire látni a kupola peremérl,Birmingham hatvan mérföld ide s Cambridge nyolcvan mérföld, s

amit jobbra és balra látni, Bristol és Birmingham között, azAnglia szíve, nekik az, ami a franciáknak az Re de France. "Nézd



- mondom útitársnmnek, hangosan, a csattogó szélben -, ez ittOxford, a jellemgyár. Itt készül az angol ember. A király is ittkészült, a szó eszményi értelmében, s itt készülnek awhitechapeli dögnyúzók is; minden angol itt készül egy kissé,akkor is, ha a negyvenmillióból a kiválasztottak jutnak csak el

személy szerint ide. S akik eljutnak, akiket már születésükpillanatában beíratnak a college-ok valamelyikébe, a"Brasenose~ba vagy az "Exetera-be, talán többet labdáznak itt,mint tanulnak, de mikor elhagyják a várost, nem különbözneklényegesen a többi negyvenmilliótól: inkább csak elsk az elskközött, mintegy diplomás "gentleman~ok, a többi, diplomátlanul"gentleman" angol között... Értsd meg jól, ezekben a házakban,melyek kissé füst- és vérszagúak a történelemtl, mint a Towertermei, nem "urakat" nevelnek, mert úr lehet minden ripk, akinekpénze és rangja van hozzá, hanem gentlemaneket... Nagy különbség.Érted, amit mondok?" Kiabálni kell, mert a Bodlelian Library

kupolája körül valóságos tengeri szélvihar tombol. "Ebben avárosban - kiabálom - háromezer fiatal ember él, akik évszámraúgy viselkednek, mintha más sem érdekelné ket, mint azevezsverseny, ott ugrálnak a Wytham Hill és a Headington Hillgyöpén, s mindegyre történelmi ebédeket rendeznek a college-okfesti refektóriumaiban, ahol gyalázatosan f znek, s nem lehetpontosan tudni, mivel töltik el az idt; a városban, aholháromezer fiatal ember él, nincs prostitúció, s teljesenelképzelhetetlen a "szabad szerelem", mert k úgy tartják, egyanús és káros intézményeket tökéletesen pótolja a sport, sévszámra nem fordul el, hogy megszöktetnék egy kesztysüzletelárusító-kisasszonyát vagy egy vikár feleségét... Ebben avárosban gyártják az angol jellemet. Szakmányba gyártják, srégiszokások szerint, melyek beváltak. Az átlag, mely innen kikerül,alkalmas arra, hogy sáfárkodjon a birodalom pénzével, uralkodjona birodalom gyarmatain, adott pillanatban meghaljon abirodalomért, és ami nehezebb, az elírások és megegyezésekszellemében éljen a birodalomért. Itt idomítják ket. Csodálatosnép. S ezt a nevelést tudatosan vállalják, beleegyeztek..." Ígyvitatkozunk, a szélben. Hangosan beszélünk, mert ez els ésutolsó nyilvános eladásom Oxfordban.

A Szent Györgyhöz címzett kocsmában ebédezünk, diákok és tanárokközött, akik valószínleg megszöktek ide a kollégiumok f ztjeell; a szomszéd asztalnál bánatos, dacos arcú fiú ül,magányosan, kissé nekikönyökölve az asztalnak, az ebédnek,Oxfordnak, sajátos daccal és kedves ellenkezéssel; ránézek ésérzem: magyar. Honnan tudom? A pillantása, ahogy a söröspoharatkezébe veszi, ahogy visszanéz, rendel, s ahogy Oxfordban, SzentGyörgy kocsmájában természetesen gulyást rendel, ahogy átölti afeketét a vizespohárba s a ruhája - nem is az, amit visel, hanemahogy viseli -, mindez számomra félreérthetetlenül magyar, s nemis csodálkozom, mikor fekete után rágyújt, elhúzza kabátja

zsebébl az oxfordi helyi lapot, s széttereget egy hazai, reggeliújságot is... is észrevett már, talán meghallotta magyar



beszédünket, de azzal a szemérmes cinkossággal nézünk el egymásfölött, ahogy magyarok általában szokták külföldön; amolyan "jó,én tudom, de te se szólj!~pillantás ez; csak mi értjük, idegenneknem lehet megmagyarázni. Igen, ez az a bizonyos magyar fiú, mosthuszonkét éves, akit Oxfordban nevelnek, aki nem mulasztotta el,

mint én tizenöt év eltt, a paddingtoni pályaudvaron agyorsvonatot. Mit hoz innen haza? Mi lesz belle otthon? Az"ellenzéken" marad-e, azon a titokzatos, örök ellenzéken, amelyegy kissé szégyenpad is odahaza, vagy leül a napos oldalon,pipára gyújt s várja, mint sei, hogy mennybe vigyék angyalok?...Készülj, barátom! - gondolom elmenben; nem nézek vissza, depillantását, mellyel az ajtóig kísér, érzem és elviszem emlékbe.Készülj, mert nem is tudod még, milyen dolgod, feladatod lesz,vagy lehetne odahaza! Készülj jól, Oxfordban. Ha meggondolom,minden rajtad múlik, a néhány tucat lelken, melyek azért élnekkülföldön, hogy egyszer hazamehessenek, s azért gy jtenek erket

Oxfordban, hogy otthon ne adják meg rögtön és kényre-kegyremagukat. Készülj, hogy emlékezni tudjál - a magyarok kitn emlékezk.Esben utazunk haza. A táj gzölög, mintha rzsét égetnének aföldeken. Az oxfordi magyar fiú szemérmes-ggös, tartózkodó éskíváncsi pillantása jut eszembe elalvás eltt. Talán, ha idejébenszólok neki, figyelmeztetem?... Lehet, hogy otthon mégtalálkozunk egyszer; s ha máshol nem, valamelyik európailövészárokban. Sr és boldog nap volt, aléltan alszom el, minthaaz ifjúság elmulasztott tájait jártam volna. Igen, így kellettvolna kezdeni, gondolom, elalvás eltt, dadogva; Oxfordban, akollégiumban s aztán szépen a sorban maradni... Valami hibatörtént, gondolom, álomtól kótyagosan. De sem az álom, sem anappal fénye nem fejtik föl többé ezt a hibát.

Jár a házba amolyan viciné-féle is, bejárón vagy takarítón; avalóságban angol hölgy, esköpenyben, s magával hozza idnkéntdíszbe öltözött kisleányát is, egy ijeszten civilizált,hallgatag és jól nevelt proligyereket. Utolsó vasárnap délelttátmegyünk a gyerekkel az állatkertbe. A bröndöket már

becsomagolták, holnap reggel utazunk haza. A banális kalandnakvége, holnap Párizsban, néhány nap múlva otthon leszünk. Márnapok óta álmodom az otthonnal, elkészültem minden meglepetésre,lehet, hogy Bernát közben megtanult latinul, s a Gellérthegyenfügg-kerteket építettek, zenekarral. A hírek, melyeket otthonrólkaptunk, egykedvek. Most nem lesz háború, írják; mert otthonmindent tudnak. Lassan csomagolunk, utolsó délután megveszem méga "Selfridge" áruházban öt shillingért Shakespeare összegy jtött,szép és naiv, színes képekkel ékített mveit; a velencei mór úgyhat e képeken, mint egy napbarnított, kissé ideges, külföldi úregy angol gyarmati fürdhelyen, s Ophélia egészen olyan, mint a

sértetten elkel próbababák Selfridge kirakataiban.Búcsúzzunk el, utazzunk haza, mert ennyi az élet: csendes,



állandó, permanens és jól nevelt búcsúzás. Utolsó napunkLondonban vasárnapra esik; a viciné gyermeke olyan komolyan éshallgatagon vándorol közöttünk, mint egy öreg angol idegenvezet.Az állatokon nem csodálkozik. Semmin nem csodálkozik. Angol. Aragyabunkós majmokat ugyanazzal a közönyös udvariassággal nézi,

mint a szerelmes kedv oroszlánokat vagy a ritka okapit; a majmokkülönben sokkal csendesebbek és illedelmesebbek itt, mint akontinentális állatkertekben, modorukat a látogatóktól majmolják,az öreg, magányos csimpánz egészen olyan illedelmes, hallgatagés gentlemanszer, mint egy angol sörgyár igazgatóságának elnökelehet a közgylésen; angol majmok... Az állatkerteket utálom.Elhagyom a gyereket, az állatokat, s átmegyek a Regent's Parkba.Még egyszer végigmegyek a parkon. Ez a legszebb, amit az utolsóévekben tájtól, küls világtól kaptam. Éjjel vihar vonult el asziget felett, a park botanikai szögletében leverte az szivirágokat, a szirmukat vesztett dáliák legázolva, mintegy véres

tócsában hevernek. De a gyep üde és dús, mint nálunk májuselején. A sárkányeregetk klubháza körül mozgalmas élet zajlik;ez a nyugtalanul szeles, október eleji id kiválóan alkalmassárkányeregetésre. Közéjük állok és nézem ket. Öreg emberekeregetnek itt sárkányt, valamilyen különös, térdnadrágos ruhátviselnek ez alkalommal, nyilván a szabályossárkányereget-jelmezt; aztán egy négert is látok itt, boldogan

játszik, sokkal ügyesebb, mint az öreg angolok, kedves éskészséges, az sárkánya messze repül már, alig látni... Sárkányteregetni Angliában ugyanaz, ami a franciáknak a halászat;nyugtatja az idegeket. Nagy türelem kell hozzá. Aztán valamilyenkülönös ruha és sok madzag is kell hozzá. S a tetejébe álom ésábránd is kell hozzá, emlék a gyermekkorból, szerénység,vágyakozás. Nézd, ott repül, mondják. S kezüket szemük eléillesztik és kémlelve néznek a híg levegbe. Aztán hazamennek,gondosan elteszik a sárkányt, levetik a jelmezt, s kifogástalanhajógyárosok továbbra is.Nézem a sárkányt, ott repül. Kissé távolabb megyek, leülök egypadra, mert nem vagyok tagja a klubnak, nem szeretném megbántanifejlett jogérzéküket. Süt a nap, öreg hölgy sétál a pázsiton átkét lompos, hosszú fül kutyával, majd a gárdisták érkeznek a

közeli kaszárnyából, piros dolmányban, a jól fejlett gárdisták,akik estefelé olyan tüzesen viselkednek a Primrose Hill lankáin.Aztán egy vándorprédikátor érkezik, hátán viszi a pulpitust,felüti alkalmi szószékét a gyöp szélén, a sétálók körülállják,magasba emeli karjait, beszélni kezd. Az örök életrl beszél vagya munkanélküli segélyrl, vagy az angol halászati jogokreformjáról, vagy a szeretetrl. Sokan hallgatják. A padkényelmes, nézem a sárkányokat, szórakozottan; most olyan ez akert, mint egy hajó fedélzete; nagy hajókon érzi így az utas,hogy két semmi között úszik egy pillanatra. Holnap Párizsbanleszek, egy hét múlva otthon. Visszajövök még ide valaha? Nem

tudom. Semmi nem egyszerbb, gondolom, az ember felpattan avasútra és utazik... Semmi nem nehezebb, gondolom. Már tudom, s



minden mozdulatnál újra tudom, hogy a változás kissé bomlás éstisztátalan kaland. Most megint utazunk majd, a vonatablakbóllátjuk az ismers tájat, aztán egyszerre felbukkan a vakító ésvillogó ismersség, a titokzatos és fájdalmas egzotikum, azotthon. Mi vár otthon? Ugyanaz, amit elhagytam, az a

megoldhatatlan idill, az a harsány valóság, amelyhez odamérve avilág csak felh, derengés és tükörkép. Egyszer meg kellene írniaz Otthon Nagy Képes Világtörténelmét, térképekkel, tengerekkelés különös tekintettel a gyarmatokra. Majd otthon, gondolom.Majd otthon, persze, az a végs forma, az egyetlen, az utolsókeret... az otthon az élet, s az otthon a halál is. Deletharangoznak, a sárkányokat lassan visszahívják tulajdonosaik;csoportban érkeznek a sárkányok, mint egy kínai képen; idejehazamenni. Liesl búcsúra biztosan remek ebédet készített; el kellbúcsúzni tle, megköszönni, hogy figyelmeztetett a Mother's crystiláris és tartalmi szépségeire, s minden reggel, nagy tálcával

kezében, dicsérte az idt és biztatott, érezzük maradék nélkül jól magunkat. El kell búcsúzni a vendéglátó háziaktól, akikgyöngéden és gondosan vigyáztak, hogy kóbor és szemtelen angolmacskák ne zavarják az idegeneket, a szép háztól, ahol mindeneste hatkor, az angol törvények értelmében, ünnepélyesen behúzzákaz ablakfüggönyöket, s el kell búcsúzni Napnyugattól, amelyrlgyanús és nyugtalanító hírek keringenek odahaza, jobb filozófusokköreiben is. Mindettl búcsúzzunk el, a magunk módján. Apillanat, amelyet láttunk, nem éppen lelkesít, de kétségbeesésrenincsen ok. Holnapra nem lesz vége a napnyugati mveltségnek, sbástyáival, hadihajóival, irodalmával és társadalmimegegyezéseivel megmarad talán holnaputánra is. A levegben ugyansárkányok úsznak, de a sárkányeregetk nyugodt és figyelmesarckifejezése tanúskodik róla, hogy itt a szigeten egyelre nemtartanak légi szörnyetegektl. Nem is lehet másképp: egycivilizációt nem hadihajók riznek, hanem erkölcsi törvények, samikor mindenfelé barbár készültség tagadja e törvényeket, ezeka megfigyelk, itt a Napnyugati Birodalom határain, még mindigmakacsul vallják, hogy egy kultúrát a végs pillanatban nemlégelhárító ágyúk védenek meg, hanem az emberi mveltséglelkiismerete. Lehet, hogy ez a napnyugati világ, az értelem, az

egyensúly, az önként vállalt fegyelem világa máról holnapratörmelék lesz, melyet ki lehet állítani egy múzeum termében, mintUr városának törmelékeit?... A napnyugati megfigyelk vállukatvonogatják e kishit kételyekre. A mvelt emberi világ bástyáinállanak rt, nyugodtak és figyelmesek, messzire látnak, egyvilágot építenek, s hisznek abban, hogy a csatákat elveszítik,de minden békét megnyernek végül.A gyepen át megyek haza, s búcsúra még egyszer megtaposom aszabadság gyöpét, mintha csakugyan jogom lenne hozzá. A filléres,az útszéli kalandnak vége, s ideje befejezni ezt a firkát is,amely laza és kerettelen, mint a kaland, melyrl hírt adott. Dél

van, London kéményei füstölnek, s a vasárnapi ürücombokfaggyúszaga úszik a levegben. A park szélén egy pillanatra



megállok, s búcsúra beszívom a sós, híg, tenger íz levegt.Ebben a levegben a tenger lehelete vegyül el, a világ íze, igen,a kaland, az egyetlen emberhez méltó kaland, a szabadságkalandjának íze. Utazz haza, gondolom, s meséld el, hogy mégegyszer ízlelted ezt a levegt; szívd tele tüddet és

eszméletedet nyers párájával, s adj hírt, hogy élnek mégNapnyugaton emberek, akik nem tudnak másként lélegzeni, csak aszabadság leveg jében. Ez minden, amit ez rjáraton tapasztaltunkés észleltünk - ennyi az egész? Ennyi az egész.

JEGYZETEK5: Robert Edwin Peary (1856-1920) - amerikai tengernagy,sark-kutató; 1909. április 6-án eléri az Északi-sarkot6: premier plan (francia) - közelkép

8: postanginozus szepszis (latin) - torokgyulladás utáni fertzés9: Theodor Fontane (1819-1889) - német író, kritikus"V. György angol király" - V. György, Nagy-Britannia és Írországkirálya (1910-1936)"sajtó útján elkövetett bncselekménye miatt, tetemespénz-büntetésre..." - az Egy polgár vallomásai cím önéletrajziregénye egy fejezete miatt 1935. június 28-án 1500 peng nemvagyoni elégtételre, 100 peng ügyvédi költség megtérítésére,valamint 46 peng 40 fillér bnügyi költség megtérítésére és aregény inkriminált fejezetének megsemmisítésére büntették. Mivelaz író fellebbezett, s ez után megegyezett a felperessel, 1936.augusztus 31-én lezárult a per. A regény az 1940-es, harmadikkiadástól máig, az érintett fejezeten túlmenen, meg-csonkítottformában jelenik meg11: Alain Gerbault (1893-1941) - francia hajós, aki hat év alattkörülhajózta a Földet, összesen mintegy 60 000 kilométert tettmeg"Nemrégen olvastam újra Spenglert..." - Oswald Spengler (1880-1936) - német filozófus; utalás Der Untergang desAbendlandes,Umrisse einer Morphologie derWeltgeschichte cím könyvére12: Thuküdidész (Kr. e. 460-399) - Periklésznek, Athén els

irányítójának ellenfele, az arisztokraták vezet je16: "valahol faddingben (sic!) veszne el..." - a fading (angol)a távoli rádióállomások vételénél elfordulóhangersség-ingadozás, átmeneti elhalkulás"másfél éves..." - hat hónapos, valószínleg Márai tévedése17: terra ferma (latin) - helyesen ferme; majdnem, csaknem földHeinrich Heine (1797-1856) - német költ, Goethe kortársa18: Home Office (angol) - az angol belügyminisztérium egyiklegfontosabbnak tartott részlegeScotland Yard (angol) - London rendrsége, Sir Robert Pealbelügyminiszter javaslatára 1829-ben hozták létre

19: Westbahnhof (német) - Nyugati pályaudvarKarl Kraus (1874-1936) - osztrák költ, író, publicista



"amolyan madár-fiaihoz célzásokkal..." - utalás Tompa Mihály(1817-1868) A madár fiaihoz cím allegórikus versére, melyben az1849-ben levert szabadságharc eszméit fogalmazza meg és hirdeti20: "Hess úr, gérokkban..." - a gérokk (német) majdnem térdigér, szk, fekete kabát, szalonkabát

Meissl és Schadn - írók és mvészek által kedvelt híres bécsivendégl epikureizmus (görög-latin) - Epikurosz görög filozófus ésköve-tinek tanítása; a legf bb emberi érték az élet derült,mértékletes élvezete, a halálfélelem megvetése"kiutaztam az öreg festhöz..." - utalás Franz Wiesenthal(1856-1938) festmvészre, aki a Grosschmid család rokona volt,az író anyja nvérének a férje, tehát nagybátyjacousine-szerelem (francia) - unokanvér, unokahúg szerelem;utalás Wiesenthal Gretere, a fest egyik lányáraCséry-telep - szemét- és hulladék-gy jthely Pestszentimre

ha-tárában, az 1872-1900 közötti idszakban alakult ki21: vurstigkeit - helyesen wurstigkeit (német); közönyösség,nemtördömség23: Friedrich Nietzsche (1844-1900) - német filozófus24: Eritrea - kelet-afrikai állam a Vörös-tenger partján25: jaune (francia) - sárgapullman - kényelmesen berendezett, jól rugózó vasútiszemély-kocsi G. M. Pullman amerikai feltaláló nevérl26: "én sem félek Sir Basil Zacharofftól..." - Basil Zacharov(1849-1936) nemzetközi fegyverkeresked Thomas Babbington Macaulay (1800-1859) - angol történész; utalásHistory of England (1848-1855) cím mvéreBaedeker - útikalauz, útikönyv; K. Baedeker lipcseikiadótulajdonos nevérl27: II. Jakab - Stuart-házbeli angol király, 1685-1688 közötturalkodottboncok (japán-portugál) - buddhista pap, szerzetes29: "búvárhoz magam is hasonlítottam már az írót..." - utalás Abúvár cím elbeszélésére (Ujság, 1934. ápr. 1.73. sz. 2-3.)Johann Christian Friedrich Hölderlin (1770-1843) - az egyiklegnagyobb német lirikus, 1807-tl súlyos elmebeteg

30: "íme, sötét hajam szbe vegyül már..." - részlet PetfiSándor Szeptember végén cím versébl31: maykárolyos - Karl May (1842-1912) német ifjúsági regényíró32: sztratoszféra-repülés - a tízezer méter feletti repülésiszintPaulValéry (1871-1945) - francia költ, esszéíró33: kárminrudacskák (arab-francia) - bíborvörös rudak, rúzsoklibertin (régies) - szabadelv, szabadgondolkodóDekobra-regények - Maurice Dekobra (1885-1973) - eredeti nevénErnest MauriceTessier; francia írómondén (francia) - elkel, nagyvilági

D'Orsay - francia parfümmárka Chevalier d'Orsay nevérl33: chic (francia) kellem, báj, tetszetsség



34: Tour de Suisse - elször 1935-ben megrendezettkerékpáros-verseny Svájcbantroglodyta (görög-latin) - a fejldés menetét felfogni képtelen,maradi ember (szó szerint: barlanglakó)35: dilizsánsz (francia-*német) - helyesen delizsánsz;

személyszállító postakocsiCampbell lovag - Malcolm Campbell (1885-1949), az els autó-versenyz 37: brkamásni (német) - bokavéd, lábszárvéd "Flaubert rögeszméit..." - Gustave Flaubert (1821-1880) franciaelbeszél, regényíróJulien Green (1900-1998) - francia regényíró; Leviathán cím regénye 1929-ben jelent meg franciáulFranFois-René de Chateaubriand (1768-1848) - francia regényíró,elbeszél, politikusJean de La Bruyére (1645-1696) - francia moralista író

38: Vincent van Gogh (1853-1890) - holland festmvész, aposztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjaJules Pascin (1885-1930) - spanyol-bolgár származású franciafest, elssorban erotikus témájú rajzokat és festményeketkészítettHenri de Toulouse-Lautrec (1864-1901) - franciaposztimpresszionista fest és grafikus39: Gare de L'Est - a párizsi Keleti pályaudvar"Öcsém ott áll a pályaudvaron..." - Radványi Géza (1907-1986),aki ekkor még újságíró, késbb filmrendez és forgatókönyvíró"Du hast sie also..." - Mégiscsak magaddal hoztad? - kérdi öcsém.- Mi mást tehettem volna? - feleltem. - Hiszen ismered t...40: rentrée (francia) - hazatérés, visszatérés"Briand járt boulevárdista korában..." - Aristide Briand (1862-1932) francia államférfi, több alkalommal miniszterelnök43: máitre d'hötel (francia) - hoteltulajdonos"Rickett ... Abesszíniában..." - F.W. Rickett angol üzletemberaz abesszin kolajmezkkel kapcsolatos üzletek ügyében járt kint44: Charles Maurice de Talleyrand-Périgard (1754-1838) - franciaállamférfi, I. Napóleon császár, majd XVIII. Lajos királykül-ügyminisztere

Morganok, Rockefellerek, Dupont-ok - amerikai mágnás családok45: Intelligence Service (angol) - az angol titkosszolgálat nevecoup (francia) - csapás, ütéspommes frites (francia) - hasábburgonya46: fascio (olasz) - az olasz fasizmust kialakító politikaicsoportok neve (szó szerint: vessznyaláb)47: leibzsurnál (német) - valaki kedvelt napilapja48: Rip van Winkle - regényhs, aki átaludta az észak-amerikaiszabadságharcot; felébredve nem találja helyét az új világban.49: Werner Sombart (1863-1941) - német szociológus, közgazdászJosé Ortega y Gasset (1883-1955) - spanyol filozófus; utalás

1929-ben megjelent mvére, A tömegek lázadására50: Toutmain (francia) - szó szerint minden kéz



51: Cecil B. de Mille (1881-1959) - amerikai filmrendez,producerOrpheusz - trák énekes és lantjátékos a görög mitológiában,Kalliopé és Apollón fiaguerre (francia) - háború

toxin (görög-*német) - táptalajon él, illetve a szervezetbebejuttatott baktériumok teremtette méreg52: Rainer Maria Rilke (1875-1926) - osztrák költ. A versrészletfordítása: A városok azonban csak a magukét akarják... és fémes,üvegek adta zajuk egyre hangosabbAnatol France (1844-1924) - francia regényíróiromba (népies) - tarka, színes, kendermagosgarconne (francia) - egyedül él, az elítéletekkel nem törd n 54: météque (francia) - jöttment külföldi, idegen"Doumer elnök meggyilkolásának napján..." - Paul Doumer

(1857-1932) francia köztársasági elnököt 1932. május 7-én oroszemigránsok meggyilkolták55: cinkográfus (német) - fotomechanikai sokszorosító eljárássalkliséket készít nyomdászstrimfli (német) - harisnya56: laxativ (latin) - hashajtó szérum57: traiteur (francia) - vendéglsmáitresse (francia) - kitartott n, szeret 58: va, Alice?...; comme comme p..." (francia) - Hogy vagy,Alice? Oh! Uram, így is, úgy is59: Tzkeresztesek - 1926-ban Franciaországban alakult fasisztapárt tagjaiSacha A. Stavisky (1880-1934) - francia pénzügyi-politikaibotrány központi figurája. A hivatalos politika 1934 januárjábanbekövetkez halálát igyekezett öngyilkosságnak feltüntetni, deaz üggyel kapcsolatban felmerült vezet kormánypolitikusokérintettsége. Az ügy kormányválságot okozottDreyfus-per - Alfred Dreyfus (1859-1935) zsidó származású franciakatonatisztet 1894-ben hamis dokumentumok alapján azzal vádoltákés ítélték el, hogy Németország részére kémkedett.Életfogytiglanra ítélték, 1906-ban sikerült bizonyítania

ártatlanságát, ekkor rehabilitálják60: minuterie (francia) - idkapcsolós világítás61: brillantin (francia) - finom, illatosított hajolaj vagykencs62: diner (francia) - estebédtrotli (német) - bárgyú, ügyefogyottFrancois Rabelais (1494-1553) - francia író, orvos, humanista63: Léon Daudet (1867-1942) - francia író, Alphonse Louis MarieDaudet fiasváda - ügyes, könnyed beszélkészségTartarin - teljes címén Tarasconi Tartarin; Alphonse Louis Marie

Daudet francia író 1872-ben megjelent regényének cím-szerepl jeelokvencia (latin) - ékesszólás



spleen (angol) - világfájdalom, életuntságchablis-bor (francia) - fehér burgundi borbeaujolais-bor (francia) - burgundi borfajtagraves (francia) - bordeaux-i fehérborsauternes (francia) - gironde vidéki, aszú szlbl készült

borfajtaPouilly (francia) - Loire menti fehérbor64: irály (régies) - stílus65: vouvray (francia) - Loire menti fehérbor66: Aga kán (1877-1957) - indiai politikus, a Mozlim Liga elnökeNikolaus Lenau (1802-1850) - osztrák költ perfid (latin) - htlen, hitszeg, álnokmeetingterem - nagygylés terme67: garde mobile (francia) - járrautó, rendrségi kocsiTout va bien (francia) - minden jól megy, minden rendben van69: szlemm (angol) - helyesen szlem; olyan játszma a bridzsben,

amelyben a felvev az alapütéseken kívül hat, azaz egy híján azösszes ütést (kis szlem), illetve hét, azaz valamennyi ütést(nagy szlem) vállaljaflór (német) - cérnázott, vékony, ers szálú pamutfonal70: René Clair (1898-1981) - francia filmrendez 71: refektórium (latin) - kolostori ebédl 72: Tudorok idejében - a Tudorok walesi eredet angoluralkodó-család. 1485-1603 között öt uralkodót adtak az angoltrónnak74: pátens (latin) - nyílt parancs, kiváltságlevélThomas de Quincey (1785-1859) - utalás az angol esszéista,kritikus 1827-ben megjelent könyvére: A gyilkosságról mint aszépmvészetek egyikérl75: okapi (bantu) - Kongóban, mocsaras helyen él, a zsiráfnálrövidebb nyakú kérdz 75: Mother's cry (angol) - Az anya sírása76: Amerikai tragédia - utalás Theodore Dreiser (1871-1945)amerikai író 1930-ban megjelent regényére78: town (angol) - kisvároscountry (angol) - itt: vidékideklamáló (latin) - szónokoló, szavaló

"Cohen Portheim, egy német író..." - helyesen Paul Cohen-Portheim(?-1932), 1930-ban megjelent mvének címe: England, The UnknownIsle79: Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) - francia filozófus, íróJoseph Mallord William Turner (1775-1851) - angol romantikusfest 80: boatman (angol) - hajós, matróz"Igen, mint a tünd", ki ily... " - helyesen:...Mint a tnd,ki ily estelen / A végtelen titkába elmerül, És testtel isszelíden arra dl, / Amerre lelke vonja testtelen... Részlet TóthÁrpád A fa cím, 1916-ban megjelent versébl

82: kecseszkecs (angol) - helyesen kecseszken; észak-amerikaieredet birkózási mód (szó szerint: fogd, ahol éred)



Jimmy King - Márai kutyájának neveCountry life (angol) - vidéki életpittoreszk (francia) - festi, festmvész ecsetjére méltó83: menazséria (francia) - állatsereglet84: invertálnak (latin) - lefordítanak

ichor (görög) - az Istenek vére Homérosznál; hajlékony üvegJókainál85: occidentális (latin) - nyugati"írástudók~at vonja felelsségre..." - utalás Julien Benda (1867-1956) francia filozófus, író Az írástudók árulása cím, 1927-benmegjelent mvére"Josua csata közben a napot..." - az Ószövetségben Józsue Nun fiaEfraim törzsébl. Józsue könyvének 10. fejezete írja le a 12-14.versben, hogy Józsue imájára a nap a Gibeon melletti csata idejénegy egész napig sütött, hogy Izrael fiai teljesenmegsemmisíthessék az amoriták seregét

86: foliáns (latin) - ívrét alakú könyvkompasz (olasz) - címtár jelleg gazdasági kézikönyv87: flat (angol) - szó szerint lakás; itt: panelház jelleg építménybauhaus (német) - 1919-ben indult iparmvészeti és építészetiirányzat, mely elnyben részesíti a modern építanyaghasználatát, s elssorban az építmény rendeltetését tekinti azépítkezés alapelvének88: home (angol) - otthon89: klauzula - záradékMussolini... Eritreában - 1935-ben Benito Mussolini ebbl akelet-afrikai országból indult Abesszínia (a késbbi Etiópia)el-foglalására91: Gilbert Keith Chesterton (1874-1936) - angol költ, író,kritikusStafford Cripps és Attlee rnagy - Richard Stafford Cripps (1889-1952) brit államférfi, pénzügyminiszter; Clement Richard Attlee(1883-1967) a brit munkáspárt vezet je 1935-tl 1955-ig92: "A levélben le kell mondanom egy meghívást..." - utalás aváradi hídverés néven megrendezett ankétra, melyet a Familia cím román folyóirat indítványozott a román-magyar szellemi

együtt-mködés létrehozására. Márai 1935. szeptember 4-én keltlevelében többek között ezt írja: "...nagy fontosságottulajdonítok az Önök kezdeményezésének és sikerérl meg vagyokgyzdve. Végtelenül sajnálom, hogy az október 13-ra tervezettnagyváradi tanácskozáson nem vehetek részt, mert akkor még nemleszek odahaza. Kérem, higyjék(sic!) el azonban, hogy a távolbólis szin-te együttérzéssel veszek részt az Önök nemesmozgalmában."93: "most olvastam Wells önéletírását..." - utalás Herbert GeorgeWells (1866-1946) angol író magyarul Önéletrajz címen megjelentmvére (Bp., 1935. Fordította Pálóczi Horváth György).

autodidakta (görög) - olyan személy, aki tudását önképzésselszerzi meg



94: longaméta (latin) - két csoport között ütvel játszottlabdajáték95: "Egy délben betévedek Simpsonhoz..." - a Simpson's Chop House1757-ben épült. Ma is rzi évszázados berendezését: a mennyezetmestergerendás, az asztalokon márványlap van

97: "Shaw itt írta az "Orvos dilemmáján-t..." - Az orvosdilemmája George Bernard Shaw (1856-1950) ír származású angolregény- és drámaíró 1906-ban megjelent drámája"Moliére és Jules Romains is rajzoltak..." - utalás Moliére(1622-1673) A képzelt beteg és Jules Romains (1885-1972) franciaíró, költ magyarul Knock címen, Karinthy Frigyes által fordítottés 1924-ben megjelent mvéregeheimrat (német) - titkos tanácsosbelotte-parti (francia) - helyesen belote; alsósféle kártyajátékII. Károly ("a Víg Uralkodó") - Anglia, Skócia és Írországkirálya 1660-1685-ig

whig (angol) - a 18-19. században a liberális párt elnevezése98: agnoszkálják (latin) - felismerik, a halottszemélyazonosságát megállapítják99: fashionable (angol) - divatos, elkel 100: "...már Samuel Pepys idejében is így volt..." - Samuel Pepys(1633-1703) kalandos élet angol tengernagy és békebírónap-lójáról van szóand so to Bed (angol) - és most ágyba!101: cab (angol) - egylovas, kétkerek, könny kocsidecens (latin) - illend, tapintatos, tisztességtudófesák urak - fesák (szlovák) - gavallér urak103: Thomas Gainsborough (1727-1788) angol portré- és tájfest Joshua Reynolds (1723-1792) - angol portréfest és mgy jt Ajtósi Dürer (1471-1518) - Albrecht Dürer német fest és grafikusThe Painter's Father (angol) - A fest apja104: idsebb Albrecht Dürer (1427-1502) - a németalföldi fest apja"segéd volt egy Holper nev aranymvesnél..." - utalás JeronimusHolperre, a nürnbergi aranymvesrehier steh'... - Itt állok! Nem tehetek másként! Luther Márton1521. április 18-án a wormsi Birodalmi Gylés eltt elmondott

válasza, melyen hittételeinek visszavonására szólították fel"Mein lieber Vater... " - Szeretett apám ugyancsak aranymveslett, egy mvészi érzékkel megáldott, tiszta ember105: Philipp Melanchton (1497-1560) - német reformátor, 1530-ban állította össze az augsburgi hitvallástlöblich (német) - dicséretes, tekintetes"...zu einem dauernden..." - maradandó emléke gyanánt annak akeresztény embernek, aki nagy félelmekbl segített ki fránkischeWelt (német) - francia világ"...ahol Johannes Müller élt, a csillagász..." - ismertebb nevénJohannes Regiomontanus (1436-1476) csillagász és könyvnyomtató;

határozta meg elször a csillagok napi állásátMichaelWohlgemut (1434-1519) - német fest és fametszetrajzoló



Veit Stosz (1438-1533) - német szobrász, fest, rézmetsz Anton Koberger (1440-1513) - német nyomdász, könyvkiadó106: "Oh, wie wird..." - "Oh, reszketni fogok napsütés után",azaz hiányozni fogkunstreicher, reiner Mann - mvészi érzékkel megáldott, tiszta

ember107: kanalizált (latin eredet) - mederbe terelt108: landauer - négyüléses hintó, melynek brbl készült tetzeteelre és hátra két részben lehajtható (a Rajna vidéki Landauvárosának nevérl)110: Aldous Huxley (1894-1963) - angol regényíróApponyi Albert (1846-1933) - politikus, a magyar békedelegációvezet je az els világháborút követ párizsi béketárgyalásokon111: stage-society (angol) - színpad társaság112: "...itt készül az új Wells-film...":A Things to come (Milesz hol-nap?) cím 1936-ban készült filmrl van szó, rendezte

William Cameron Menzies113: "Madách-dráma jégkorszak-pillanata..." - utalás Madách ImreAz ember tragédiája cím mvének tizennegyedik, eszkimó színéreSamuel Hoare (1880-1959) - brit politikus, külügyminiszter, azindiai ügyek miniszterecsurunga (ismeretlen eredet) - az ausztrál slakosok fából vagykbl készült, hal alakú varázseszköze115: Harold Lloyd (1893-1971) - amerikai filmszínész, a némafilmkorszak komikusaparvenü (francia) - elkel körök szokásait majmoló újgazdagelproccosodott (német) - elpöffeszkedett, henceg 116: Charles Laughton (1899-1962) - angol származású amerikaiszínész117: "...a Cyrano filmváltozatának címszerepére készül..." -Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac cím színmvénekfilmváltozatáról van szó, de Charles Laughton f szereplésével nemkészült el a filmGeorge Duhamel (1884-1966) - francia író, költ, esszéista118: Diego Rodriguez de Silva y Velazquez (1599-1660) - aklasszikus spanyol festészet f alakjacockney - a tsgyökeres londoniakra vonatkozó gúnyos kifejezés,

utalás az elpuhult városlakókra, élet- és beszédmódjukra119: szubaltern (latin) - nem önállóAnthony Eden (1897-1977) - brit államférfi, a másodikvilág-háború idején hadügy- és külügyminiszterNeville Chamberlain (1869-1940) - angol konzervatív politikus,1937-1940 között miniszterelnökHolstein Báró - Friedrich von Holstein (1837-1909); németpolitikus, diplomata, tevékenységét elssorban II. Vilmos (1888-1918) császársága idején fejtette ki120: vatermörderes (német) - magas, álló, kemény férfigallér"O God, the Son..." - Ó Istenem, Fiúisten, a világ megváltója,

irgalmazz a nyomorult bnösöknek121: konvertálnak (latin) - megtérnek, áttérnek



erupcióval (latin) - heves indulatkitörésselornátus (latin) - papi öltözet, díszruha122: "To the memory of Elizabeth Jane..." - Elizabeth Jane, EdwinHumbley Esq szeretett és gyöngéd felesége emlékének, aki aCunningham Place-en, St. John Woodban 21 évesen, 1847. szeptember

8-án hunyt el, háromhetes lányát hagyva maga után123: nemt (régies) - valaminek képzelt védszelleme, jelképesmeg-személyesít je124: "...végigmentem a Portrait Gallery arcképei között..." -teljes nevén National Portrait Gallery. 1890-1895 között épültmúzeum, mintegy 6000 arcképet, rajzot riznek ittderogál (latin) - nincs ínyére, méltóságon alulinak tartott126: Izisz - egyiptomi istenn, Ozirisz felesége és testvére,többek között a víz, a szél, a niesség és a hség istenn jeOzirisz - ketts természet óegyiptomi isten, a túlviláguralkodója és a termékenység istene

fin de siécle (francia) - századvég127: Lawrence könyve - David Herbert Lawrence (1885-1930) -utalás a Lady Chatterley szeret je cím, magyarul 1933-banmeg-jelent regényére

jágeringes - kötött szövet meleg ing (G. Jáger némettermészettudós nevérl); itt: beöltöztetett, becsomagoltNackt-Kultur (német) - meztelen kultúra128: Charles Leonard Woolley (1880-1960) - angolrégészprofesszor, Ur sumer város feltárását végezte130: "Hamley nagy játékkereskedésében..." - háromemeletes

játék-áruház, ahol a játékokat korcsoportok szerint helyezik el.Alapítója, Hamley többek között az asztalitenisz feltalálója isHoratio Nelson (1758-1805) - a brit haditengerészet admirálisa131: Henri Louis Bergson (1859-1941) - francia filozófus132: Felix Edmudovics Dzserzsinszkij (1877-1926) - lengyelszármazású szovjet politikus, az állambiztonsági bizottság(CSEKA) vezet je"...aki lefejezte Stuart Máriát..." - V. Jakab skót király lánya,1542-1567-ig uralkodott, 1587-ban kivégeztéklornyon (francia) - összecsukható nyeles szemüveg133: epidémia (görög-latin) - járvány, ragály

135: Pola Negri (1894 vagy 1897-1987) - lengyel színészn, anéma-film korának kiemelked mvészeFranSois Mauriac (1885-1970) - francia író, publicista, regényíró137: college (angol) - bentlakásos tanintézet, kollégiumlivrés (francia) - libéria, inasok formaruhájarádzsa (szanszkrit) - indiai herceg, fejedelem138: ile de France (francia) - francia történelmi tartomány a maiFranciaország északi részénripk - kihívóan szemtelen, pimasz140: viciné-féle - vicéné; a segédházmester felesége

Documents

30715496-Marai-Sandor-Napnyugati-Å‘rjarat-egy-utazas-regenye