9.Jo Nesbo - Kisertet

8/18/2019 9.Jo Nesbo - Kisertet

1/341


2/341

Kisértet - Jo Nesbo

Nyár. Harangzúgás. Egy fiú, Gusto, a konyha padlóján fekszik egy vértócsában. Az életlassan elszáll belőle, s ő sorra veszi mindazon eseményeket, amelyek ide vezettek. Az analízis

pontos és kegyetlen. Ősz. Harry Hole, a norvég rendőrség egykori nyomozója három évtávollét után visszatér Oslóba. Felkeresi egykori felettesét, hogy engedélyt kérjen tőle egy ügyfelderítésére. Csakhogy az esetet már lezárták. A fiatal narkóst, Gustót egy cimborája lőtteagyon, mert összekaptak az anyagon. Egy olyan anyagon, amely a heroin uralmát megtörve,villámcsapásszerűen hódította meg a várost. Harry ennek ellenére nem tágít, s eléri, hogymeglátogathassa a börtönben a Gusto meggyilkolásával vádolt srácot. Mégpedig azért, mert acellában saját múltjának egy darabjával van találkozója. A nyomozás, amelybe Harrymagányosan belevág, nehezebb s fájóbb, mint bármelyik hivatalból felgöngyölített ügye volt.S közben mindenfelől kísértetek veszik körül. A sajátjai és az is, amelyik a várost járja. Az

alak, akiről senki sem tudja kicsoda, hogy néz ki, s aki megfoghatatlan, akár a szél.


3/341

Jo Nesbø

Kísértet

Budapest, 2013


4/341

A mű eredeti címe: Gjenferd

Copyright © Jo Nesbø, 2011

Published by agreement with Salomonsson Agency

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012

Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával

Fordította: Petrikovics Edit

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Korrektor: Héjjá Edit és Szepesik Balázs

Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó

ISBN 978 963 324 102 8

ISSN 1788-9510

Kiadta az Animus Kiadó 2013-ban

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

Borítóterv: Beleznai Kornél

A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató


5/341

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

A visítások őt hívták. Fénykard módjára hasították keresztül Oslo belvárosának esti alapzaját,az ablakon túli egyenletes autózúgást, a távoli szirénák süvítését, az épp megkondulótemplomi harangokat. Ilyenkor, az esti órákban, vagy közvetlenül napfelkelte előtt szokottelindulni, hogy élelmet keressen. Végigszimatolta a konyha mocskos linóleumpadlóját. Azelcsípett szagokat villámgyorsan három kategóriába sorolta: ehető, veszélyes vagy a túlélésszempontjából érdektelen. Szürke cigarettahamu savanyú bűze. Vér cukros édessége egyvattapamacson. Sör kesernyés párája egy söröskupak belső oldalán. Egy üres fémhüvelybőlfelszálló kén-, salétromsav- és szén-dioxid-molekulák. Nemrég még egy 9x18 mm-esólomgolyó volt benne, amelyet Makarov-lőszernek is szoktak nevezni annak a pisztolynak amárkája után, amelybe ezt a kalibert eredetileg szánták. Egy cigarettacsikk füstje, amelynekelsárgult filterére orosz birodalmi sast nyomtak.

A dohány ehető. Odébb alkohol-, bőr -, zsír- és aszfaltszag. Egy cipő. Megszaglászta. Ésmegállapította, hogy nem olyan jó falat, mint a szekrényben lógó kabát, amelyik benzintől ésattól a döglött állattól bűzlött, melyből készítették. Ám most új feladatra kellett fogniarágcsálóagyát: hogyan tudná legyűrni az előtte fekvő akadályt? Próbálta mindkét oldalról,mindent beleadott, ami csak huszonöt centiméternyi hosszából és alig félkilós súlyából telt, denem boldogult.

Az akadály az oldalán feküdt, háttal a falnak, és elzárta a lyukat, amely a fészekhez és nyolcújszülött, vak és csupasz kölykéhez vezetett, akik egyre hangosabb visítással követeltékemlőit.

A húshegy só-, izzadság- és vérszagot árasztott. Egy ember volt. Még élt. Érzékenyrágcsálófüle még kölykei éhes üvöltésének közepette is ki tudta venni gyenge szívverését.

Rettegett, de nem volt más választása. A kölykök etetésének kényszere felülírt minden másösztönt. Orrát a levegőbe fúrta és várt egy darabig, hátha történik valami.

A templom harangjai immár az ember szívverésével egy ütemben kondultak. Egy ütés, kettő.

Három, négy...

Elővicsorította fogait.

Július.

A picsába. Az ember mégsem halhat meg júliusban. Ez tényleg a templom harangja, vagycsak ezek miatt a rohadt golyók miatt hallucinálok? Oké, akkor ennyi volt. Végül is nemmindegy? Itt vagy ott. Most vagy később. De komolyan azt érdemlem, hogy júliusban haljak

meg? Miközben odakint dalolnak a madarak, az Aker partjáról nevetés és üvegcsörömpöléshallatszik, és mindenhonnan ez a kicseszett nyári hangulat árad? Tényleg azt érdemlem, hogyennek a mocskos drogtanyának a padlóján feküdjek a kelleténél kettővel több lyukkal atestemen, miközben lassan eltűnik belőlem minden: az élet, a másodpercek, mindazon


6/341

események felvillanásai, amelyek végül idevezettek? Az apróságok és az igazán nagy dolgok,egy rakás véletlen és félig-meddig tudatos döntések: ez lennék én? Ez minden? Ez az életem?

Hiszen terveim voltak, ember, hiszen terveim voltak. És most az egész nem több, mint egymarék homok, egy csattanó nélküli vicc, olyan rövid, hogy még azelőtt elmesélhetném, hogyez a nyomorult harang abbahagyja a zúgást. Ó, ezek a rohadt lángszórók! Miért nem mondtasenki, hogy ilyen mocskosul fáj meghalni? Hallasz engem, papa? Ne lépj le! Még ne. Figyelj,elmesélem neked a viccet:

Gustónak hívnak. Most lettem tizenkilenc éves. Te pedig egy szarházi vagy, aki megdugottegy ugyanolyan szarházi csajt. Az kilenc hónappal később a világra pottyantott engem, ésmielőtt annyit mondhattam volna, hogy „papa!”, már nevelőszülőkhöz is passzoltak. Ott aztánannyi szemétséget csináltam, amennyit csak bírtam, de ők csak egyre szorosabbra vonták

körülöttem a gondoskodás takaróját és azt kérdezgették, mire lenne szükségem, hogy egykicsit megnyugodjak. Egy kicseszett jégkrémre? Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogyaz olyanokat, mint te meg én, a legjobb azonnal lepuffantani, eltaposni, mint egy kártevőt,mielőtt elszaporodó patkányok módjára mindent megfertőzünk és pusztulásba döntünk.Maguknak köszönhették. Persze akartak is ezt-azt. Mindenki akar valamit. Tizenhárom évesvoltam, amikor a nevelőanyám szemében először megláttam, hogy mit akar.

– Olyan szép vagy, Gusto – mondta. Utánam jött a fürdőszobába, pedig nagyon vigyáztam,nehogy a zaj odacsalogassa, még a csapot sem nyitottam meg, az ajtót pedig csak behajtottam.Hosszú másodpercekig állt ott, mielőtt végre kiment. Én pedig nevettem, mert ekkor kezdtemel kapiskálni. Ez tényleg valami tehetség, papa: látom az embereken, hogy mit akarnak. Tőled

örököltem? Te is ilyen voltál? Miután kiment, megnéztem magamat a fürdőszobai tükörben. Nem ő volt az első, aki szépnek nevezett. Korábban értem a többi fiúnál.

Magas voltam, karcsú, széles vállú és izmos. Csillogó, fekete haj, kiugró arccsont, széles,egyenes áll. Nagy, mohó száj, szinte nőiesen telt ajkakkal. Sima, napbarnított bőr, sötét, szintefek ete szempár. „Vándorpatkány”, ahogy az egyik fiú hívott az osztályból. Didrik, azt hiszem,így hívták. Koncertzongorista akart lenni. Tizenöt éves voltam, ő pedig hangosan így szólt azosztályteremben: – a barna vándorpatkány még olvasni sem tud rendesen.

Én csak nevettem, hiszen pontosan tudtam, miért mondta. Hogy mit akart. Kamillát, akibetitokban szerelmes volt, és aki közel sem annyira titokban belém volt szerelmes. Az egyik

osztálybulin felfedezőútra indult a kezem a pulóvere alatt. Bár nem nagyon volt mitfelfedezni, amiről később be is számoltam néhány srácnak. Didrik alighanem meghallotta, ésúgy döntött, hogy kiközösít. Nem mintha annyira közéjük akartam volna tartozni, de akiközösítés, az kiközösítés, ezért aztán átmentem a motorosklubba Tutuhoz, akinek amegbízásából már akkoriban hasist árultam a suliban a srácoknak. Elmondtam neki, hogynémi tekintélyre lenne szükségem ahhoz, hogy rendesen végezhessem a munkámat.

Tutu megígérte, hogy megoldja a dolgot. Didrik később nem volt hajlandó elárulni, hogyansikerült rögtön két ujját is a fiúvécé ajtajának felső zsanérja alá dugnia, mindenesetre sohatöbbé nem nevezett vándorpatkánynak. És koncertzongorista sem lett belőle. A kurva életbe,ez nagyon fáj! Nem, papa, nem vigasztalásra van szükségem, hanem egy lövésre. Csak egyutolsó lövésre, aztán szép csendben elhagyom ezt az árnyékvilágot. Megígérem. Már megintüt az óra. Papa?


7/341

Második fejezet

Csaknem éjfélre járt, amikor az SK-459-es bangkoki járat begördült az oslói repülőtér, aGardermoen 46-os kapujához. Tord Schultz kapitány fékezett, az Airbus 340-es megállt. Asugárhajtóművek fémes bőgése jóindulatú duruzsolássá szelídült, majd teljesen elnémult.

Tord Schultz automatikusan ellenőrizte az időpontot, három perc negyven másodperccelvannak a földet érés után, s tizenkét perccel a légiforgalmi menetrendben megadott idő előtt.A másodpilótával végigmentek a szükséges kétféle ellenőrző listán. A gép egész éjjel ezen ahelyen parkol majd. Az összes holmival.

Fellapozta a fedélzeti naplót. 2011. szeptember. Bangkokban még tart az esős évszak. Ott, a párás melegben vágyakozva gondolt az itthoni első, hűvös őszi estékre. Az oslói

szeptemberre. Nincs is ilyenkor jobb hely a világon. Feljegyezte a kerozin állását azüzemanyag-elszámoláshoz. Olykor megesett, hogy gond volt vele. Például amikorAmszterdamból vagy Madridból hazafelé tartva gyorsabban repült, mint ahogyan az aleggazdaságosabb lett volna, és több ezer korona értékű plusz üzemanyagot használt el, csakhogy időben érkezzenek.

Végül a főnöke is felelősségre vonta: – Időben? – bömbölte. – Hiszen egyetlen utasnak semvolt csatlakozása!

A világ legpontosabb légitársasága idézte Tord Schultz motyogva a reklámszlogent.

– És egyben a világ anyagilag legelcseszettebb légitársasága! Ez minden, amit fel tud hoznimentségére?

Tord Schultz csak a vállát vonogatta. A valódi okot mégsem mondhatta meg, hogy azértnyomta annyira a gázt, mert ő maga akart időben landolni, hogy elérje a következő járatot.Bergenbe, Trondheimbe vagy Stavangerbe. Hogy életbevágóan fontos volt, hogy ő és nevalamelyik kollégája vigye el azokat a gépeket.

Ennyi szolgálati évvel a háta mögött nemigen tehetnek vele mást, mint hogy megrovásbanrészesítik. Soha nem vétett komoly hibát, a szakszervezet mögötte állt és már csak néhány évhiányzik ahhoz, hogy elérje az ötvenötöt, amikor mindenképpen nyugdíjazni fogják. TordSchultz felsóhajtott. Már csak néhány éve maradt, hogy rendbe hozza a dolgokat, és ne a világanyagilag legelcseszettebb pilótájaként végezze.

Aláírta a fedélzeti naplót.

Felállt, és elhagyta a pilótafülkét, hogy megmutassa az utasoknak napbarnított arcát ésfelvillantsa hófehér mosolyát, amelyből világosan látszik, hogy ő maga a megtestesült

biztonság. A pilóta. Foglalkozásának valaha hihetetlen presztízse volt. Az emberek – mindegyvolt, hogy nők vagy férfiak, gyerekek vagy idősek – pillantása azonnal megváltozott, ahogymeghallották a varázsszót.

Nyomban átalakult a szemükben: karizmatikus lett, könnyed, kisfiúsan sármos, ám egybentiszteletre méltó is. Csodálni kezdték hűvös pr ecizitását és határozottságát, fölényesintelligenciáját és azt az elképesztő merészséget, amellyel szembeszáll a fizika törvényeivel ésaz átlagember veleszületett félelmeivel. De ennek jó ideje vége. Ma már úgy tekintenek rá,


8/341

mint valami buszsofőrre, és olyanokat kérdezgetnek tőle, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb jegy Las Palmasba és hogy a Lufthansa gépein miért fér el jobban a lábuk.

A fene essen beléjük. A fene essen mindannyiukba.

Tord Schultz a kijárathoz ment és a légiutas-kísérők mellé állt. Kihúzta magát és mosolyogva,széles texasi akcentussal búcsúzkodott, amelyet még a sheppardi repülőiskolában sajátított el:

– Welcome back, Miss. – Elismerő mosolyt zsebelt be érte. Egy ilyen mosoly valaha felértegy félig megbeszélt találkával az érkezési csarnokban. És ő élt is a lehetőségekkel.Fokvárostól Altáig. Nők. Mindig ez volt a problémája. És persze a megoldás is. Nők.Rengeteg nő. Új nők. És most? A hajvonala már visszavonulóban van a kapitányi sapka alatt,de a méretre szabott egyenruha még mindig előnyösen fest magas, vállas alakján. A

magassága számlájára írta, hogy annak idején a repülőiskolában nem vadászpilótakéntvégzett, hanem a Hercules, egy valódi teherhordó öszvér pilótájaként. Otthon legalábbis eztmesélte, hogy néhány plusz centiméter miatt maradt le az F-5-ről vagy az F16 Starfighterről,amelyeknek pilótafülkéjét minden bizonnyal törpékre méretezték. A valódi ok azonban nemez volt. Egyszerűen nem bírt felülkerekedni a konkurencián. A teste maximálisan megfelelt akövetelményeknek. Mindig is megfelelt. A teste volt az egyetlen, amelyet rendben tudotttartani, miközben minden más darabokra hullott körülötte. A házassága. A családja. A barátiköre. Hogyan juthatott idáig? És hol volt ő, mialatt ez történt?

Feltehetőleg egy fokvárosi vagy altai hotelszobában, kokainnal az orrában ellensúlyozandó a bárban felhajtott potenciagyilkos italokat farkával pedig egy alkalmi nőcskében, azt

kompenzálandó, ami nem volt és ami már soha nem is lesz.

Tord Schultz pillantása megakadt egy férfin, aki az ülések között közeledett a kijárat felé. A pasas még lehajtott fejjel is az utasok felé magasodott. Vékony volt és széles vállú, mint őmaga. Rövidre nyírt, szőke haja drótkefe módjára meredezett koponyáján. Fiatalabb volt nála,valószínűleg norvég, de nem hazatérő turistának látszott.

Legalábbis ez a fajta tompa, szinte szürkés árnyalatú barnaság azokra a fehérekre jellemző,akik hosszabb időt töltöttek Délkelet-Ázsiában.

A minden kétséget kizáróan méretre szabott, barna lenvászon öltöny minőséget és

komolyságot sugallt. Talán üzletember. Tekintve, hogy a turistaosztályon utazott,valószínűleg egy nem túl virágzó üzletágban. Azonban Tord Schultz figyelmét nem az öltönyés nem is a férfi magassága ragadta meg. Hanem a sebhely, amely a szája sarkától indulvaegészen a füléig húzódott sarló alakban. Groteszk és egyben lenyűgözően drámai.

– See you.

Tord Schultz összerezzent, de nem volt ideje, hogy a férfi elköszönését viszonozza, mielőtt azelhagyta a fedélzetet. Hangja nyugodt volt és rekedtes, véreres szeme arról árulkodott, hogyaz imént ébredhetett. A repülőgép kiürült.

A takarítók kisbusza már a kifutópályán parkolt, amikor a legénység csapatba verődveelhagyta a gépet.

Tord Schultz látta, hogy a kis, zömök orosz ugrik ki elsőként a minibuszból, azután a céglógójával ellátott, sárga fényvisszaverő mellényében felsiet a repülőgép lépcsőjén.


9/341

See you.

Tord Schultz egyre ezt ismételgette, miközben a folyosón a személyzeti központ felé tartottak.

– Nem volt egy kézipoggyászod is ennek a tetején? – kérdezte az egyik stewardess Tordkerekes, Samsonite bőröndjére mutatva. Nem emlékszik a nevére. Mia? Maja? Mindenesetreegyszer, még a múlt században megdugta. Vagy mégsem?

– Nem – felelte Tord Schultz.

See you. Egyszerű elköszönés, vagy valami más? „Még látjuk egymást.” Elhaladtak aszemélyzeti központ bejárata előtt, ahol elvileg egy vámtisztnek kellett volna lesben állnia,ám a szék az esetek kilencvenkilenc százalékában üresen árválkodott. Még soha, a harminc év

alatt egyetlenegyszer sem állították meg, hogy átvizsgálják.

See you.

Tord Schultz sietősen belépett a központ ajtaján.

Szergej Ivanov ügyelt rá, hogy ezúttal is ő szálljon ki elsőként a kisbuszból, amikorleparkoltak az utasszállító mellett, és felsietett a lépcsőn az üres gépbe. Kezében a porszívóval

bevonult a pilótafülkébe és magára zárta az ajtót. A gumikesztyűt egészen az alkarján lévőtetoválásokig húzta, azután felnyitotta a porszívó fedelét és kinyitotta a kapitány szekrényét.Kiemelte belőle a Samsonite kézipoggyászt, kicipzározta, felnyitotta az aljában lévő

fémfedelet és ellenőrizte, hogy a négy tégla alakú, egykilós tömb a helyén van-e. Azután atáskát a porszívóba dugta, bepréselte a nagy porzsák mellé, amelyet előzőleg gondosankiürített. Visszazárta a porszívó fedelét, majd kinyitotta a pilótafülke ajtaját és elindította akészüléket.

Az egész művelet alig néhány másodpercet vett igénybe. Miután kitakarították és rendberakták az utasteret, elhagyták a repülőgépet, a világoskék szemeteszsákokat bepakolták aDaihatsu hátuljába, majd visszagurultak a személyzeti épülethez és elfoglalták a társalgójukat.

Már csak egy maroknyi repülőgép érkezése és indulása volt hátra, mielőtt a repülőtér bezáréjszakára. Ivanov átpillantott Jenny, a műszakvezetőjük válla fölött. Tekintete végigsiklott az

érkezési és indulási időpontokat jelző képernyőn. Nem jeleztek késést.

– Megcsinálom Bergent a huszonnyolcason – mondta Szergej kemény, orosz akcentusával.De ő legalább beszélte a nyelvet. Több olyan honfitársa is volt, aki hiába élt már legalább tízéve Norvégiában, még mindig csak angolul tudott megszólalni. Amikor Szergejt két évvelezelőtt idehozták, a nagybátyja közölte vele, hogy muszáj megtanulnia norvégul, és azzal

biztatta, hogy talán neki is jutott valamennyi az ő legendás nyelvérzékéből.

– Már van emberem a huszonnyolcasra – mondta Jenny. – Tarts nyugodtan szünetet, amíg aTrondheimbe induló gép be nem áll a huszonkettesre.

– Nem, én csinálom meg Bergent – jelentette ki Szergej. – Trondheim legyen Nické.

Jenny rápillantott.

– Ahogy akarod. De ne dolgozd magad halálra.


10/341

Szergej leült egy székre a fal mellett. Óvatosan dőlt neki a támlának. Lapockái között, anorvég tetováló keze nyomán még érzékeny volt a bőr. Azok alapján a rajzok alapján készülta mű, amelyeket Imre, a tagili börtön tetoválója küldött Szerge jnek, és még hiányzott néhány,hogy teljes legyen. Szergej a bácsikája hadsegédeinek, Andrejnek és Pjotrnak a tetoválásairagondolt. A két altaji kozák bőrét borító halványkék vonalak hőstettekkel teli, drámai életrőlmeséltek. Szergej is maga mögött tudott már egy hőstettet. Egy gyilkosságot.

Egészen jelentéktelen gyilkosság volt, de már a bőrére rajzolták egy angyal formájában. Éstalán egy újabb is kilátásban van.

Egy fontosabb gyilkosság.

Amennyiben a szükség úgy hozza, mondta a nagybátyja, és arra kérte, álljon készenlétben,

készüljön fel szellemileg és gyakorolja a késforgatást is.

Egy férfi jön majd, ezt mondta. Nem száz százalék, de valószínűleg jönni fog.

Valószínűleg.

Szergej Ivanov a kezére pillantott. A gumikesztyű még mindig rajta volt.

Szerencsés egybeesés, hogy a munkaruhája arról is gondoskodik, hogy ne legyen ott azujjlenyomata a csomagokon, ha netán valami baj történne. A keze egy fikarcnyit semremegett. Már olyan régóta végezte ezt a munkát, hogy olykor emlékeztetnie kellett magát a

kockázatra, nehogy óvatlanná váljon. Bízott benne, hogy a keze akkor is épp ilyen biztos lesz,amikor azt a bizonyos megbízást kell majd elvégeznie. Amikor rászolgál a tetoválásra,amelyhez már meg is rendelte a rajzokat. Újra elképzelte, milyen lesz majd, amikor otthonTagilban kigombolja az ingét urka testvérei előtt és megmutatja nekik új tetoválásait. Nemlesz szükség arra, hogy elmagyarázza őket, magukért beszélnek majd. És amikor a többiekszemébe néz, látni fogja, hogy többé már nem a Kicsi Szergejt jelenti számukra. Esténkéntmár hetek óta azért imádkozott, hogy a férfi hamarosan megérkezzen. És hogy megtehesse,amit kell.

Megreccsent az adóvevő.

Hozzáláthatnak a bergeni gép takarításához.

Szergej felállt és ásított egyet.

A pilótafülkében végrehajtandó művelet ezúttal még egyszerűbb. Csak kinyitja a porszívót ésa másodpilóta szekrényébe teszi a kézipoggyászt. A repülőgépből kifelé összetalálkozott agép érkező személyzetével.

Szergej Ivanov kerülte a másodpilóta pillantását, csak lesütötte a szemét és megállapította,hogy a férfinak ugyanolyan kerekes bőröndje van, mint Schultznak.

Egy piros Samsonite Aspire GRT. A kis, piros kézipoggyász nélkül, amelyet a tetejére leheterősíteni. Semmit sem tudtak egymásról. Sem azt, hogy ki hogyan keveredett bele e bbe, semazt, hogy kinek milyen a háttere vagy a családja. Szergejt, Schultzot és a fiatal másodpilótátmindössze regisztrálatlan mobiltelefonjaik kötötték össze, amelyeket Thaiföldön szereztek be,hogy tudjanak küldeni egymásnak egy SMS-t, ha netán valami változás lenne a


11/341

menetrendben. Szergej nem tartotta valószínűnek, hogy Schultz és a másodpilóta tudnánakegymásról. Andrej kínosan ügyelt arra, hogy csak a legszükségesebb információkraszorítkozzon. Így aztán Szergej azt sem tudta, mi lesz a későbbiekben a csomagok sorsa. Devoltak ötletei. Ugyanis amikor az Oslo és Bergen közötti belföldi járat másodpilótája arepülőtéren átlép a légi oldalról a földi oldalra, ott nincs sem vám – , sem biztonságiellenőrzés. A kézipoggyászt egyszerűen magával viszi a bergeni szállodába, ahol a személyzetmegszáll.

Azután az éjszaka közepén valaki diszkréten megkopogtatja az ajtaját és a négy kiló heroingazdát cserél. Bár ez az új drog, a violin némileg lenyomta a heroin árát, de egy adagnullakettes utcai ára még mindig legalább kétszázötven korona volt. Grammja egy ezres. Ésha az ember az egyébként is beütött anyagot még egyszer felszaporítja, az összesennyolcmillió korona. Tudott számolni. Ahhoz legalábbis elég jól, hogy tudja: igencsak

alulfizetik. De azzal is tisztában volt, hogy jelentősen felértékelődik majd, ha elvégezte azt a bizonyos munkát. Többet keres majd, és néhány év múlva elég pénze lesz, hogy vehessen egyházat Tagilban, keressen magának egy csinos szibériai feleséget, és esetleg a szüleit ismagukhoz költöztesse, öregségükre. Szergej Ivanov érezte, hogy a lapockái között viszketnikezd a tetoválás. Mintha már a bőre is a folytatást várta volna.

Harmadik fejezet

A vászonöltönyös férfi az oslói központi pályaudvaron szállt le a repülőtéri vonatról, ésmegállapította, hogy szülővárosában meleg, napfényes idő lehetett aznap, mert a levegő mégmost is bársonyosan langyos volt.

Egy szinte nevetségesen kicsi bőrkoffert cipelve gyors, határozott léptekkel az állomás délikijárata felé vette az irányt. Oslo szíve – amelynek létezését többen is kétségbe vonták – nyugodt, egyenletes lüktetéssel vert.

Az éjszakai ritmus. Az a kevés autó, amely odafent, a megemelt közlekedési csomópontkörforgalmában körözött, egymás után kanyarodott ki keletnek, északnak és nyugatnak.

A monumentális elágazás méretében és formájában is egy brontoszauruszra emlékeztetett, egyhaldokló óriásra, amelynek hamarosan el kell tűnnie, hogy teret engedjen a lakásoknak ésirodáknak, amelyek Oslo új luxusvárosnegyedében épülnek, a szintén új Operaház közelében.A férfi megállt és felpillantott a csomópont és a fjord között fekvő fehér jéghegyre. Az újoperaház jó néhány építészeti díjat bezsebelt már világszerte, és az emberek messzirőlzarándokoltak idáig, hogy végigsétálhassanak a hófehér, olasz márvánnyal burkolt tetőn,amelynek lankás oldala egyenesen a tengerbe futott. A hatalmas ablakokból áradó fény éppolyan erős volt, mint az épületre eső holdfény.

A fene tudja, hogy megszépült-e, gondolta a férfi. Ezt nem az új városrészt övező ígéretekreértette, hanem a múltra. Azelőtt ugyanis ez a drogosoknak, a város elveszett gyermekeinekterritóriuma volt. A barakkok deszkafalának takarásában lőtték be magukat, amelyek épp csakelrejtették őket mit sem sejtő, jóhiszemű, szociáldemokrata szüleik szeme elől. Nos,

megszépült, gondolta. Mindenesetre most sokkal kellemesebb körülmények közöttvágtázhatnak a pokol felé. Három év telt el azóta, hogy utoljára ezen a helyen járt. Minden újvolt. Semmi sem változott. Most az állomás és az autóút közötti keskeny, füves szigetenrendezkedtek be. És ugyanúgy ki voltak ütve, mint annak idején. Csukott szemmel hevertek ahátukon, mintha túl erős lenne a napfény, guggolva kerestek magukon egy utolsó vénát,amelyet még nem lőttek szét, vagy hajlott háttal, hátizsákosán álldogáltak a drogosokra


12/341

annyira jellemző, megrogyott térdekkel s bizonytalanul imbolyogtak, mintha nem tudnák,hogy most érkeztek-e vagy épp indulnak. Ugyanazok az arcok. Természetesen nemugyanazok az élőhalottak voltak, akik annak idején, amikor ő még a városban élt. Ők azótamár valóban halottak. De ugyanazok a tekintetek. Útban a Tollbugata felé még többeltalálkozott, és mivel visszatérésének oka összefüggött a világukkal, igyekezett valamiféle

benyomást szerezni róluk.

Megpróbálta eldönteni, hogy többen vannak-e, vagy kevesebben. Észrevette, hogy a Platánújra folyik a kereskedelem. A pályaudvar nyugati oldalán lévő térből egy aszfaltra mázoltfehér csíkkal leválasztottak egy kicsi, négyszögletes részt. Ez volt annak idején Oslo Tajvanja,a kábítószerek szabadkereskedelmi zónája, amelyet azért alakítottak ki, hogy a hatóságokvalamennyire figyelemmel tudják kísérni a helyzetet, és hogy alkalomadtán egy-egy elsővásárlását bonyolító kiskorút is elcsípjenek. Ám idővel, ahogy egyre jobban burjánzott itt az

élet, a helyből valóságos turistalátványosság lett. A Plata ugyanis leleplezte Oslo valódi arcát:megmutatta, hogy valójában Európa egyik legkeményebb kábítószer-metropolisza.

A heroinkereskedelem és a túladagolásban elhunytakról szóló statisztikák már jó ideje afőváros szégyenfoltjának számítottak, de egyik sem volt annyira szembeszökően kínos, mint aPlata.

A lapok és a televízió a fényes nappal a városközpontban zombiként kóválygó, kábult fiatalokképével traktálták az ország többi részének lakosait.

A felelősséget a politikusok nyakába varrták. Amikor a jobboldal volt hatalmon, a baloldal

zúgolódott és protestált. „Nem kielégítő a problémakezelés.” „A börtönbüntetés csak továbbifelhasználókat teremt.” „Az új osztálytársadalom bandák kialakulásához és kábítószer-használathoz vezet a bevándorlók körében.”

Amikor pedig a baloldal volt kormányon, a jobboldal bömbölte a magáét. „Kevés a rendőr.”„Magasabb követelményeket kell állítani a menedéket kérőkkel szemben.” „A börtönökbentíz rabból hét külföldi.”

A nyílt árokásás és egymásra mutogatás eredményeképpen a város vezetősége végülönvédelemre kényszerült s úgy döntött: szőnyeg alá söpri a mocskot és bezárja a Platát. Avászonöltönyös férfi egy piros-fehér Arsenal-mezt viselő srácra lett figyelmes, aki az egyik

lépcső tetején állt, előtte pedig négy férfi toporgott. Az arsenalos feje úgy rángatózott jobbra- balra, mint egy tyúké. A négy másik feje nem mozdult, mereven bámulták a fiút. Ismerősmódszer. A lépcsőn álló kereskedő arra vár, hogy elegen legyenek, egy teljes menet, ami úgyöt-hat ember. Akkor veszi csak át a pénzt a megrendelésekért, és odaviszi őket ahhoz aszemélyhez, akinél a drog van, és aki valahol a sarkon túl, esetleg egy hátsó udvarbanvárakozik.

Az elv egyszerű: akinél a drog van, soha nem érintkezik a pénzzel, és akinél a pénz van, sohanem kerül kapcsolatba a droggal. Így nehezítik meg a rendőrség számára, hogy bármelyiküketis kábítószer-kereskedéssel vádolhassák.

A vászonöltönyös férfit mégis meglepte a dolog, mivel ezt a módszert már a nyolcvanas-kilencvenes években is használták. Amikor a rendőrség felhagyott az utcai dílereküldözésével, a kereskedők ejtették ezt a fajta körülményes eljárást és a továbbiakban nemgyűjtötték össze a vásárlókat, hanem azonnal nyélbe ütötték az üzletet, ahogy a kuncsaft


13/341

megérkezett: egyik kezükben a pénz, a másikban az anyag. Lehet, hogy a rendőrség újrafelvette a harcot az utcai terjesztőkkel szemben?

A csoport felé egy biciklis k özeledett. Sisak, narancssárga szemüveg, feltűnő színekben játszó, légáteresztő trikó.

A férfi izmos combja kirajzolódott a testhezálló rövidnadrág alatt, a kerékpár pedig drágánaktűnt. Feltehetőleg ezért is vitte magával, amikor a kis csapathoz csapódva ő is követte azArsenal-mezest az épület túloldalára. Minden új volt. Semmi sem változott. De minthakevesebben lennének. Vagy csak úgy tűnik? A Skippergata sarkán ácsorgó prostik angoluligyekezték leszólítani, de a vászonöltönyös csak a fejét rázta. Úgy tűnt, minthaszemérmességének, vagy esetleges pénztelenségének a híre megelőzné, mert az utcán odébbstrichelő lányok már nem tanúsítottak érdeklődést iránta. Az ő idejében az oslói kurvák még

praktikusan öltözködtek: farmert és széldzsekit viseltek. És nem is voltak ennyien. Akkoribanmég ők határozták meg a piacot, mostanra viszont erős lett a konkurencia. Kurta szoknyák,magassarkú és neccharisnya. Az afrikai lányok mintha máris fagyoskodtak volna. Várjatokcsak, mi lesz itt decemberben, gondolta. Egyre mélyebbre hatolt a Kvadraturen negyedbe,amely egykor Oslo központja volt, mára viszont aszfalt – és kősivataggá vált, huszonötezerszorgalmas kis hangyának munkahelyet adó, közigazgatási épületek és irodák tengerévé, aholaz alkalmazottaknak négy-öt óra k örül kiesik a toll a kezéből és rohannak haza, az éjszakadolgozó rágcsálókra hagyva a városrészt. Abban az időben, amikor IV. Keresztély areneszánsz ideálnak megfelelően geometriai precizitására törekedve négyszögletesháztömbökkel építtette újjá a városnegyedet, Kvadraturen lakosai a tűztől féltek a legjobban.

A szóbeszéd szerint a szökőnapok éjszakáján a házak között rohangáló, lángoló embereketlehetett látni, akiknek egészen addig hallatszott a sikoltozásuk, amíg el nem égtek és csak egykevés hamu maradt utánuk az aszfalton.

Ha valakinek sikerült összegyűjtenie és lenyelnie ezt a hamut, mielőtt a szél elfújta, akkor aház, amelyben élt, soha nem kaphatott lángra.

A tűzbiztonság kedvéért IV. Keresztély az oslói szokásokhoz mérten kifejezetten szélesutcákat építtetett.

Az épületeket ráadásul a norvég hagyományokkal szemben téglából húzták fel. Az egyik ilyen

téglaépület oldalában lévő bár nyitott ajtaján most éppen a Guns N’ Roses Welcome To TheJungle-jének iszonyatos reggae-dance feldolgozása hömpölygött ki az utcán dohányzókhoz,amely egyszerre hugyozta telibe Marley és Rose, Slash és Stradlin munkásságát. Avászonöltönyös megtorpant egy kinyújtott kar előtt.

– Van tüzed?

Egy molett, tekintélyes mellekkel rendelkező, harmincas évei végét taposó nő nézett fel rá.Vörösre mázolt ajkai között cigaretta billegett. A férfi egyik szemöldöke a magasba szaladt ésa nő barátnőjére nézett, aki égő cigarettával a kezében nevetgélt a háttérben. Amikor a vörösszájú észrevette ezt, ő is elnevette magát és egy lépéssel odébb támolygott.

– Na, ne kéresd már magad – mondta ugyanabban a sørlandi dialektusban, amelyet a hercegnéis beszél. Egykor úgy hírlett, az egyik prosti betegre kereste magát azzal, hogy úgy nézett ki,úgy beszélt és úgy öltözködött, mint a hercegné. És hogy az ötezer koronás óradíjért egy


14/341

műanyag jogar is járt, amellyel a kuncsaftok meglehetősen szabadon élhettek. Amikor továbbakart indulni, a nő a karjára tette a kezét. A férfihoz hajolt és vörösborszagot lehelt az arcába.

– Kedves pasasnak tűnsz. Nem akarsz... tüzet adni nekem?

A férfi a nő felé fordította a másik orcáját. A rossz oldalát. A „nem olyan kedves” felét.Amikor a nő észrevette a kongói szög nyomát, amely rosszul összefércelt hasadás módjárahúzódott a szája sarkától a füléig, hirtelen összerándult és eleresztette a férfi karját. Amikortovábbindult, egy új szám hangzott fel. Nirvana. Come As You Are. Az eredeti verzió.

– Hasis? – A hang egy kapualjból érkezett. Továbbment, anélkül hogy megfordult volna. – Speed?

Három éve tiszta volt már, és nem tervezte, hogy újrakezdje.

– Violin?

Különösen nem most.

Előtte a járdán egy fiatal srác torpant meg két díler mellett, majd mutatott nekik valamit. A fiúfelnézett, amikor elhaladt mellettük, szürke szeme kutató pillantást vetett rá. Tipikusrendőrpillantás, gondolta a férfi, majd a földre szegezte tekintetét és átment az utcatúloldalára. Némileg túlzott reakció volt ez a részéről, viszonylag kicsi a valószínűsége, hogyegy ilyen fiatal rendőrtiszt felismerje.

És már ott is volt a hotel. A szálló. A Leon.

Az utcának ez a része szinte teljesen kihalt volt. Csak a túloldalon, az egyik lámpa alatt látottkét férfit. Az egyikük az iménti biciklis volt, aki most terpeszben állt a járgánya fölött és éppegy másik, szintén profi kerékpáros szerelést viselő férfinak segített fecskendőt szúrni anyakába. A vászonöltönyös megcsóválta a fejét és az előtte magasodó épület homlokzatára

pillantott. Ugyanaz az elszürkült, koszos tábla lógott rajta. „Négyszáz korona egy napra!”.Minden új volt. Semmi sem változott.

A Leon recepciósa új volt. Egy fiatal fiú, aki meglepően udvarias mosollyal és – a Leonhoz

képest – meglepően kevés gyanakvással fogadta a vászonöltönyös férfit. Egy szikrányi iróniasem volt a hangjában, amikor egy welcome-mal köszöntötte, majd elkérte az útlevelét. A férfiúgy sejtette, hogy alighanem napbarnított bőre és a vászonöltöny lehet a ludas abban, hogykülföldinek nézik, és odanyújtotta a recepciósnak piros kötésű, norvég útlevelét. Azigazolvány kopott volt, és csak úgy hemzsegett a pecsétek től, de annyira, ami már nem sejtet

jó életet.

– Ó – mondta a recepciós és visszaadta az útlevelet. Azután egy nyomtatványt tett a pultra ésegy tollat nyújtott neki. – Elég a megcsillagozott mezőket kitölteni.

Bejelentkezési lap a Leonban? A férfi felhúzta a szemöldökét. Valami talán mégis változott.Amikor elvette a felé nyújtott tollat, észrevette, hogy a recepciós pillantása a középső ujjáraesik. Mármint arra, ami valaha a középső ujja volt, mielőtt a Holmenkollen egyik házábanlevágták. A legalsó ujjpercet most egy szürkéskék, matt titánprotézis helyettesítette. Túl sokhaszna nem volt, de fogáskor megtámasztotta a mutató – és gyűrűsujját, és rövidsége miattmég útban sem volt. Az egyetlen kellemetlenséget vele kapcsolatban az elkerülhetetlen és


15/341

folytonos magyarázkodás jelentette, amikor a repülőterek biztonsági ellenőrzésén próbáltátjutni. Beírta kereszt –, és vezetéknevét a megfelelő rubrikákba. Miközben a születésidátumát körmölte, azon gondolkodott, hogy most talán valóban negyvenes évei közepén járóférfinak látszik, nem úgy, mint három évvel ezelőtt, az elutazásakor. Akkor inkább tűntösszetört vénembernek. Azóta szigorú rendszernek vetette alá magát. Edzések, egészségesételek, elegendő alvás és – természetesen – száz százalékos absztinencia. A rendszer és aszigor célja nem az volt, hogy fiatalabbnak hasson, hanem hogy életben maradjon. Ezenkívülkedvelte is. Voltaképpen mindig is szerette a kötött napi rutint, a fegyelmet, a rendet. Márcsak ezért sem talált magyarázatot arra, hogyan fulladt káoszba az élete az önpusztítás és atönkrement kapcsolatok örvénylésében, amelyet időről-időre a kábulat éjfekete periódusaitarkítottak. Az üres mezők kérdően ásítottak rá. De túlságosan aprók voltak a válaszokhoz,amelyeket követeltek volna.

Állandó lakcím.

Nos. A Sofies gate-i lakást a szülei Oppsalon lévő házával együtt közvetlenül azután adta el,hogy három évvel ezelőtt elutazott. Jelenlegi foglalkozásánál egy hivatalos, állandó lakcím

jelentős kockázat volna. Így aztán azt a címet írta be, amelyet mindig, amikor hotelben aludt:Chungking Mansion, Hongkong.

Ami mellesleg nem is állt túl messze az igazságtól.

Foglalkozás.

Gyilkosság. Üresen hagyta.

A mező nem volt megcsillagozva.

Telefonszám.

Egy fiktív számot írt be.

A mobiltelefon lenyomozható.

Legközelebbi hozzátartozó telefonszáma.

Mégis melyik férj adja meg önként a felesége számát, amikor épp a Leonban tesz látogatást?Ez a hely csaknem nyilvános bordélyként volt számon tartva. A recepciós nyilvánvalóantisztában volt azzal, mi jár a fejében: – Csak arra az esetre kell, ha egy esetleges rosszullétmiatt értesítenünk kéne valakit.

Harry bólintott. Arra az esetre, ha a vendég szívrohamot kap az aktus alatt.

– Nyugodtan hagyja üresen, ha nincs senki...

– Nem – mondta a férfi a szavakat bámulva.Legközelebbi hozzátartozó. Hiszen ott van Søs. A húga, akinek saját bevallása szerint „egy

parányi Down-szindrómája” van, ennek ellenére világéletében sokkal jobban boldogult, minta bátyja. Søstól eltekintve nem volt más.


16/341

Tényleg senki. Mármint legközelebbi hozzátartozó. Beikszelte még, hogy készpénzzel kívánfizetni, majd aláírta. Azután átnyújtotta a recepciósnak a nyomtatványt, aki gyorsan átfutotta.A fiú arcán végül mégis felbukkant a gyanakvás.

– Maga... maga Harry Hole?

Harry Hole bólintott. – Esetleg gondot jelent?

A fiú a fejét rázta. Nyelt egyet.

– Nagyszerű – mondta Harry Hole. – Akkor kaphatnék egy kulcsot?

– Ó, elnézést! Tessék, a 301-es.

Harry elvette a kulcsot és megállapította, hogy a fiú pupillája kitágult. – A... a nagybátyám – hebegte elfúlt hangon a fiú. – Az övé a szálloda, azelőtt mindig ő ült itt. Ő mesélt nekemmagáról.

– Gondolom, csupa jót – mosolyodott el Harry, majd felmarkolta a kis bőrkoffert és elindult alépcső felé.

– A lift...

– Nem szeretem a lifteket – válaszolta Harry anélkül, hogy megfordult volna.

A szoba épp olyan volt, mint azelőtt. Kopottas, kicsi, de többé-kevésbé tiszta. Nem is, afüggöny új volt. Merev, zöld, minden bizonnyal gyűrődésmentes anyagból készült. Apropó,gyűrődés. Az öltönyt a fürdőszobába akasztotta és megnyitotta a forró vizet, hogy a gőzkisimítsa a ráncokat. A ruha nyolcszáz hongkongi dollárjába került a Nathan Roadon lévőPunjab House-ban, ám a munkáját tekintve ez a befektetés feltétlenül szükséges volt.Senkiben sem ébreszt tisztelet egy toprongyos férfi. Beállt a zuhany alá. A forró vízkellemesen bizsergette a bőrét. Meztelenül ment vissza a szobába és kinyitotta az ablakot.Harmadik emelet. Hátsó udvar. Az egyik nyitott ablakból lelkesnek szánt, ám igen mesterkéltnyögések szűrődtek ki.

Két kézzel a karnisba kapaszkodva kihajolt. Egyenesen egy nyitott konténerbe bámult.

Az édeskés szemétszag az orrába csapott. Kiköpött és hallotta, ahogy a nyála a konténerbenvalami papírféleségen koppan. Az ezt követő hangos reccsenés viszont már nem papírtólszármazott. A merev, zöld függöny a padlóra hullott.

A francba! Kihúzta a vékony tartórudat a függönyből. A két végén hagymát formázó, hegyes,régi típusú karnis kettétört. A rajta fityegő ragasztószalagból kiindulva, nem ez volt az elsőalkalom. Harry lezökkent az ágyra és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját.

Egy világoskék, műbőr borítású Biblia és egy varrókészlet, pontosabban némi fekete cérnaegy darabka kartonra tekerve, és egy varrótűvel keresztüldöfve. Jobban belegondolva, egész praktikus párosítás, gondolta Harry. A vendégek felvarrhatják leszakadt a nadrággombjaikat,majd meggyőződhetnek arról, hogy bűneik megbocsáttatnak. Leheveredett és a plafont

bámulta. Minden új volt és semmi sem... Behunyta a szemét. Egy percet sem aludt a gépen, és jetlag ide vagy oda, függöny ide vagy oda, most aludni fog. És ugyanazt álmodja majd, amit


17/341

az elmúlt három évben minden éjjel: egy hosszú folyosón rohan egy dübörögve érkező lavinaelől, amely az összes levegőt elszippantja előle. Csak bírnia kell még egy kicsit, csak csukvakell tartania a szemét.

Elvesztette az uralmát a gondolatai fölött.

Legközelebbi hozzátartozó.

Tartozni valahová. Valakihez.

Hozzátartozó.

Igen, ő is az volt. Ezért jött vissza.

Szergej az E6-oson hajtott Oslo irányába. Már csak a Furusetben lévő lakása és az ágya utánvágyakozott. Százhúsz kilométer per óra alatt maradt, pedig ilyen késő éjszaka bőven lettvolna helye az autópályán. Megszólalt a mobiltelefonja. Az a telefon. Andrej volt az. BeszéltSzergej bácsikájával, vagy ahogy Andrej hívta, az atamán-nal – a vezérrel. Miután letették,Szergej nem bírta tovább türtőztetni magát.

Beletaposott a gázba és ordítani kezdett örömében. A férfi megérkezett. Most, az éjszaka. Ittvan!

Egyelőre ne csináljon semmit, figyelmeztette Andrej, elképzelhető, hogy a helyzet magától

megoldódik. De minden pillanatban legyen ugrásra kész. Gyakorolja a késforgatást, aludjonés legyen éber. Arra az esetre, ha szükség lenne rá.

Negyedik fejezet

Tord Schultz szinte nem is hallotta a ház fölött eldübörgő repülőgépet, miközben levegőértkapkodva a kanapéra rogyott. Meztelen felsőtestét izzadság borította, a vashoz csattanó vashangja pedig még mindig ott visszhangzott a nappali csupasz falai között. Az állvány asúlyzóval és a verejtéktől csúszós műbőr paddal immár a háta mögött volt.

A tévéből Donald Draper hunyorgott rá a cigarettafüstön keresztül és whiskyjébe kortyolt.Egy újabb repülőgép dübörgött el fölötte. Reklámőrültek. Hatvanas évek. USA. Tisztességesruhákat viselő nők.

Tisztességes italok tisztességes poharakban. Tisztességes cigaretták füstszűrő ésmentolízesítés nélkül. Akkoriban ami nem ölt meg, az erősebbé tett. Csak az első évadot vettemeg, azt nézte meg újra és újra. Nem volt biztos benne, hogy a folytatás is tetszene neki.

Tord Schultz a dohányzóasztal üveglapján húzódó fehér csíkot nézte, és letörölte azigazolványa alsó szélét. Azzal szokta fellazítani a port. Azzal a kártyával, amelyet mindig azegyenruhája mellzsebében hordott, amellyel beléphetett a légi oldalra, a pilótafülkébe, sőt

felszállhatott az égbe is, és amely lehetővé tette, hogy hozzáférjen a fizetéséhez.

A kártyával, amely azzá tette, ami volt. Azzal a kártyával, amelytől – minden egyébbel együtt – azonnal megfosztanák, ha mindebből valami kiderülne.


18/341

Pontosan emiatt tartotta helyesnek, hogy az igazolványát használja erre a célra. Az összes becstelenség közepette volt ebben valami nagyon becsületes és igaz.

Holnap reggel repülnek vissza Bangkokba. Azután két pihenőnap következik a SukhumvitResidence- ben. Nagyszerű. Ezúttal minden rendben lesz. Még inkább, mint eddig.

Az amszterdami gépen alkalmazott eljárás egyáltalán nem volt az ínyére.

Túl nagy volt a kockázat. Miután kiderült, hogy a dél-amerikai légi személyzet milyenmér tékben belekeveredett az amszterdami Shiphol repülőtéren zajló kokaincsempészésbe,légitársaságtól függetlenül bármikor ellenőrizhették a személyzet összes tagját. Legyen azkézipoggyász-ellenőrzés vagy motozás.

Márpedig ezeken az utakon a csomagot ő maga vitte le a poggyászában a repülőgépről, és ővigyázott rá, amíg később a belföldi gépek valamelyikével – amelyeket feltétlenül el kellettérnie, még ha ez azzal is járt, hogy olykor extra adag üzemanyagot pocsékolt el – Bergenbe,Trondheimbe vagy Stavanger be nem repült vele. A Gardermoenen természetesen egész időalatt a légi oldalon maradt, ahol nem volt vámellenőrzés, de néha akár tizenhat órán keresztülis a csomagjában kellett hurcolnia az anyagot, mielőtt leszállította.

És a kézbesítés sem volt minden esetben kockázatmentes. Autók a parkolóban.

Gyér látogatottságú éttermek.

Szemfüles alkalmazottakkal teli szállodák.

Kivett egy ezrest a borítékból, amelyet a legutóbb hagytak itt neki, és összetekerte a bankjegyet. Léteznek kifejezetten erre a célra gyártott műanyag csövek, de neki nem volt – őugyanis nem súlyosan függő, még ha a neje ezt is adta be a válóperes ügyvédnek. Az a ravaszribanc azt állította, azért akar elválni, mert nem akarja, hogy a gyerekei egy kábítószerfüggőapa mellett nőjenek fel, és hogy képtelen végignézni, ahogy apránként felszippantja mindenvagyonukat. És hogy ennek semmi köze a stewardessekhez, ahhoz már rég hozzászokott ésnem is érdekli, azt a kor majd magától elrendezi. Az ügyvéddel karöltve ultimátumot adottneki. A házat akarta, a gyerekeket és az apai örökség maradékát, amit Tord még nem tékozoltel. Különben feljelentik kábítószer- birtoklásért és fogyasztásért. Elég bizonyítékot gyűjtöttek

ahhoz, hogy Tordot még saját ügyvédje véleménye szerint is elítéljék, a légitársaságtól pedigazonnal kipenderítsék, ha a dolog nyilvánosságra kerül. Így aztán a döntés nem esettnehezére. A felesége mindössze egyetlen dolgot hagyott meg neki: az adósságát.

Feltápászkodott, és kinézett a nappali ablakán. Jöhetnének már. A terv még egészen friss volt.Ezúttal kifelé visz majd egy csomagot, Bangkokba.

Az ég tudja, miért. Mintha homokot vinne a sivatagba. De mindegy is, ez már a hetedikalkalom volt, és eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás. A szomszédoknál égett alámpa, de a házak messze voltak egymástól. Magányos házak, gondolta.

Azelőtt, amikor a Gardermoen még katonai repülőtér volt, ezek az épületek parancsnokságiszállások voltak. Egyszintes, egyforma kasztnik, nagy, sivár, füves területtel körülvéve.


19/341

A lehető legalacsonyabbak, hogy a le – és felszálló gépek még véletlenül se tarolják le őket.És akkora távolságban egymástól, hogy ha az egyik házra rázuhanna egy gép, a tűz ne tudjonátterjedni a többi épületre.

Katonai szolgálata idején is itt lakott, amikor a Hercules-sel repült. A gyerekek a házak közöttrohangáltak és a kollégák csemetéivel játszottak. Azok a nyári szombatok! Kötényes férfiak agrillezők körül, sörrel a kezükben. Az asszonyok kiszűrődő fecsegése a konyha nyitottablakából, ahol salátát készítettek és camparit iszogattak. Mint egy jelenet a kedvencfilmjéből, Az igazakból, amely az első amerikai űrhajósokról és Chuck Yeager tesztpilótárólszól. Milyen átkozottul csinosak voltak azok a pilótafeleségek. Még ha csak a Hercules jutottis neki, akkoriban legalább boldogok voltak. Talán ezért költözött vissza? Mert tudat alatt arravágyott, hogy visszataláljon valamihez? Vagy hogy rájöjjön, hol csúszott félre a dolog ésrendbe hozza? Amikor megpillantotta a közeledő autót, automatikusan az órára nézett. Agya

fedélzeti napló jában rögzítette, hogy a megbeszélt időponthoz képest tizennyolc percet késtek.

A dohányzóasztalhoz lépett. Vett két mély levegőt, azután az összetekert ezerkoronást a csíkegyik végéhez illesztette, ráhajolt és felszippantotta a port az orrába. A nyálkahártyája égnikezdett. Megnyalta az ujját, végighúzta az asztalon maradt poron és az ínyébe dörgölte.Keserű volt. Megszólalt a csengő. Ugyanaz a két mormonszerű fickó volt, mint mindig. Egykicsi és egy magas, mindketten vasárnapi iskolába illő öltönyben. Kézfejüket díszítőtetoválásaik azonban kilógtak a zakó ujja alól, ami meglehetősen abszurd látvány volt.

Átadták neki a csomagot. Fél kilót, egy hosszúkás virsliben, amely pontosan belefért akerekes bőrönd kihúzható fogantyújának fémcsövébe. Amikor majd leszállnak

Suvarnabhumiban, ki kell vennie a csomagot és a pilótafülke szekrényében lévő szőnyeghátsó vége alá kell rejtenie. Azután nincs is vele több dolga, a többiről minden bizonnyal aföldi személyzet gondoskodik majd. Amikor Mr Small és Mr Big előálltak az ajánlattal, hogyBangkokba kellene csomagokat szállítania, azt hitte, hogy csak tréfálnak. Nincs a világon mégegy hely, ahol magasabbak lennének az utcai árak, mint Oslóban, akkor ugyan minekexportálni? De nem firtatta a dolgot, tisztában volt vele, hogy úgysem kapna választ, és ezrendjén is volt. Azt viszont kijelentette, hogy mivel Thaiföldön a heroincsempészésthalálbüntetéssel sújtják, ezért a munkáért több pénzt kér. Nevettek. Először a kicsi. Azután amagas is. Tord pedig azon tűnődött, hogy a rövidebb idegpályák talán gyorsabb reakcióttesznek lehetővé. Talán ezért tervezték a vadászgépek pilótafülkéjét olyan alacsonyra, hogykizárják a magas, lomha pilótákat. A kicsi kemény, orosz akcentussal beszélt angolul, s

elmagyarázta Tordnak, hogy nem heroinról van szó, hanem valami egészen új anyagról.Annyira új, hogy még be sem tiltották. Amikor Tord megkérdezte, hogy ez esetben mégismiért kell csempészni, még nagyobb röhögés támadt, majd felszólították, hogy nekérdezősködjön többet, hanem válaszoljon igennel vagy nemmel. Tord Schultz igent mondott.És közben azon tűnődött, milyen következményekkel járna, ha nemet mondana.

Ez hat úttal ezelőtt történt. Tord Schultz a csomagot méregette. Felmerült már bennenéhányszor, hogy mosószappannal bekeni az óvszerek és a fagyasztó tasakok külsejét, devalaki azt mesélte neki, hogy a drogkereső kutyák el tudják különíteni a szagokat, képtelenségilyen egyszerű trükkökkel összezavarni őket. Minden a műanyag tasak vastagságán múlik.

Várt. Nem történt semmi. Megköszörülte a torkát.

– Oh, I almost forgot – mondta Mr Small. – Yesterday’s delivery…

Zakója belső zsebébe nyúlt és rosszindulatú vigyor terült szét az arcán.


20/341

Vagy nem is rosszindulat volt, egyszerűen csak keleti blokkbeli humor? Tord legszívesebbenmegütötte volna, szűrőtlen cigaretta füstjét fújta volna az arcába, esetleg tizenkét éves whiskytköpött volna a szemébe. Nyugati blokkbeli humor.

Helyette csak köszönetét motyogva elvette a borítékot. Vékonynak érezte. Biztosan nagycímletek. Azután visszalépett az ablakhoz és nézte, ahogy az autó eltűnik a sötétben.

A motor hangját egy Boeing 737-es zaja nyelte el. Vagy egy 600-asé? Mindenesetre egy NG.A hangja rekedtesebb és magasabb, mint a régi klasszikus gépeké. Az ablaküvegenvisszaverődő tükörképét nézte.

Igen, belement. És a jövőben is ezt teszi majd. Mindent elfogad, amit az élet az arcába vág.Mert ő nem Donald Draper. Sem Chuck Yeager vagy Neil Armstrong.

Ő Tord Schultz. Egy túlságosan magasra nőtt, adósságokkal küszködő sofőr.Kokainproblémával. Tula jdonképpen... Gondolatait túlharsogta a következő repülőgépdübörgése.

Kicseszett harangok!

Látod őket, papa? Az úgynevezett hozzátartozóimat a koporsóm fölött? Krokodilkönnyekethullatnak fölöttem és búbánatos arccal azt hajtogatják, hogy „Gusto, miért nem tudtál olyanlenni, mint mi?” Nem, ti nyavalyás képmutatók, nem tudtam volna!

Képtelen lettem volna olyan lenni, mint a nevelőanyám, az a bugyuta, elkényeztetett, üresfejűtyúk, aki szerint elég a megfelelő könyvet elolvasni, a megfelelő gurut meghallgatni vagy amegfelelő gyógynövényeket bezabálni, és minden jóra fordul. És amikor valaki léket ütöttszorgosan összegyűjtögetett álbölcsességén, folyton ugyanazt a kártyát játszotta ki:

„Magasságos ég, mit tettünk a világgal: mindenütt háború, igazságtalanság és emberek, akikképtelenek harmóniában élni önmagukkal.” Három dolog, bébi. Először is: persze, hogy vanháború, igazságtalanság és diszharmónia.

Másodszor: ebben a mi nyomorult kis családunkban te vagy a legkevésbé harmonikusszemély. Csak azután a szerelem után ácsingóztál, amely tiltott volt számodra, arra pedig

szartál, ami tényleg ott volt neked. Sorry, Rolf Stein és Irene, de nála csak számomra volthely.

Ami a harmadik pontot még mókásabbá teszi: sosem szerettelek, bébi, bármennyire isszeretted volna azt hinni, hogy rászolgáltál a szeretetemre. Mamának szólítottalak, mert aztéged boldoggá tett, az én életemet pedig megkönnyítette. Amikor azt tettem, amit tettem,azért volt, mert engedted, és mert nem hagyhattam ki. Mert olyan vagyok, amilyen.

Rolf. Te legalább nem kérted, hogy szólítsalak papának. És te tényleg megpróbáltál kedvelniengem. De nem sikerült ellenszegülnöd a természetnek, beláttad, hogy Steint és Irenét, sajáthúsodat és véredet jobban szereted. Amikor mások előtt a nevelőszüleimként beszéltemrólatok, láttam a fájdalmat a mama arcán. És a gyűlöletet a tiéden. Nem azért, mert anevelőszülő kifejezés azt sugallta, hogy nem fogadtalak el benneteket, hanem mertmegbántottam azt a nőt, akit valami érthetetlen oknál fogva tényleg szerettél. Tulajdonképpenazt hiszem, egészen olyannak láttad önmagadat, amilyennek én téged: olyasvalakinek, aki azélete egy adott pontján, a saját idealizmusától megrészegülve arra ragadtatta magát, hogy


21/341

felelősséget vállaljon egy kakukkfiókáért, amit aztán nagyon gyorsan meg is bánt. Mert aszámla valahogy mínuszba váltott. A havi pénzösszeg, amelyet a gondoskodásodért fizettek,közel sem fedezte a valós kiadásokat.

Amikor felfedezted, hogy kakukkfióka vagyok. Hogy mindent felzabáltam, amit szerettél.Akit szerettél. Korábban rá kellett volna jönnöd és ki kellett volna hajítanod a fészekből, Rolf!Hiszen te vetted észre elsőként, hogy lopok. Először csak egy százkoronást. Letagadtam. Aztmondtam, hogy a mamától kaptam. „Nem igaz, mama? Te adtad nekem.” „Mama” pedigtétován, könnyekkel a szemében bólintott és azt mondta, hogy biztosan kiment a fejéből. Akövetkező alkalommal már egy ezres volt. Az íróasztalod fiókjából emeltem el. Azt a pénzt,amelyet a nyaralásunkra szántál. „Másra sem vágyom, csak hogy veletek nyaralhassak”,feleltem, amikor felelősségre vontál. Akkor ütöttél meg először. És mintha valami elszabadultvolna benned, mert nem is hagytad abba a verést. Ekkor már magasabb és nagyobb darab

voltam, mint te, de sosem tudtam verekedni. Ököllel legalábbis nem. Én máshogy harcoltam,olyan módon, ahogyan győzedelmeskedni tudtam. De te csak ütöttél, ökölbe szorított kézzel.Aztán arra is rájöttem, hogy miért. Tönkre akartad tenni az arcomat. El akartad venni ahatalmamat. De a nő, akit mamának szólítottam, kettőnk közé vetette magát. És akkorkimondtad. Tolvaj. Ami voltaképpen igaz is volt. Csakhogy ezzel a saját sírodat is megástad,

barátom, mert össze kellett zúznom téged.

Stein. A hallgatag báty. Az első, aki a kakukkfióka tollát felismerte, de elég okos volt ahhoz,hogy távol tartsa magát tőle. Az okos, ügyes, agyafúrt, magának való Stein, aki az elsőadandó alkalommal lelépett a lehető legtávolabbi egyetemi városba. Aki megpróbálta Irenét,imádott kishúgát is rábeszélni, hogy tartson vele. Úgy vélte, hogy a gimnáziumot a kicseszett

Trondheimben is be tudja fejezni, és hogy jót tenne neki, ha elkerülne Oslóból. De a mamamegtiltotta Irene kimenekítését. Hiszen volt néhány dolog, amelyről fogalma sem volt. Ésnem is akarta tudni.

Irene. A szép, bájos, szeplős, törékeny Irene. Túlságosan jó voltál erre a világra. Te voltálmindaz, ami én nem voltam. És mégis szerettél engem. Akkor is szerettél volna, ha tudod? Hatudod, hogy tizenöt éves korom óta kefélem az anyádat? A vörösbortól kótyagos, nyüszítőanyádat? Hátulról, a vécé, a pince vagy a konyha ajtajának döntve, miközben azt suttogom afülébe, hogy „mama”, mert ettől mind a ketten beindultunk. Akkor is, ha tudod, hogy pénztadott, hogy fedezett, ha valami történt, és hogy mindig azt mondogatta, hogy csakkölcsönvesz egy időre, amíg csúnya és öreg nem lesz, én pedig nem találok magamnak egy

kedves lányt. És amikor azt válaszoltam neki, hogy „de mama, hiszen most is öreg vagy éscsúnya”, csak nevetett és még többet akart.

Azon a napon, amikor felhívtam a nevelőapámat a munkahelyén és megkértem, hogy érjenhaza három órára, mert valami fontosat akarok neki mondani, még mindig csupa kék folt volta testem az ütéseitől és rúgásaitól. Résnyire nyitva hagytam a bejárati ajtót és a nevelőanyámfülébe suttogtam mindenfélét, amit szeretett, hogy ne hallja, amikor a nevelőapám hazaér. Akonyhaablakban láttam a tükörképét, ahogy ott áll az ajtóban.

Másnap elköltözött. Irenének és Steinnek azt mondták, hogy anya és apa egy ideje nem jöttekki egymással, ezért úgy döntöttek, hogy egy időre különválnak. Irene összeomlott. Stein azegyetemen volt, nem vette fel a telefont, csak egy SMS-t küldött: „Szomorú. Kihez menjekkarácsonykor?”

Irene egyre csak zokog. Szeretett engem. Nyilvánvaló volt, hogy keresni fog engem, a tolvajt.A templom harangja elüti az öt órát. A padsorokból sírás és szipogás hallatszik. Kokain,


22/341

őrületes haszon. Bérelj magadnak egy lakást a nyugati városrész központjában, jelentsd bevalamelyik drogos nevére, aki egy lövésért cserébe kölcsönadja a nevét, és árulj kis adagokata lépcsőházban vagy a kapualjban. Amikor az emberek már biztonságban érzik magukat,nyomd az árat az egekbe. Ezek a nyomorult kokósok képesek bármennyit megadni a

biztonságért. Törj fel, törj ki, állj le a droggal, légy valaki. Ne dögölj meg egy ilyen patkánylyukban, mint valami lúzer.

A lelkész megköszörüli a torkát. – Azért gyűltünk össze, hogy búcsút vegyünk GustoHanssentől.

Egy hang hallatszik egészen hátulról: – A T-t-tolvajtól.

Tutu dadog, aki motoros dzsekiben és kendővel a fején ül ott a padban. És még hátrébb egy

kutya nyüszít. Rufus. A jó öreg, a hűséges Rufus. Hát visszajöttetek? Vagy már én vagyoknálatok?

Tord Schultz a csomagröntgen futószalagjára helyezte a Samsonite bőröndöt és odabiccentetta mosolygó biztonsági őrnek. – Nem értem, miért hagyod, hogy ilyen menetrendet állítsanakössze neked – mondta a stewardess. – Bangkok kétszer egy héten!

– Én magam kértem – felelte Tord és átment az átvilágító kapun. A szakszervezetbennéhányan felvetették, hogy lobbizni kellene azért, hogy a legénység tagjainak ne kelljennaponta több alkalommal is kitenniük magukat ennek a sugárzásnak. Egy egyesültállamokbeli kutatás szerint ugyanis a pilóták és a légikísérők gyakrabban halnak meg rákban,

mint a lakosság többi része. A sztrájkot sürgetők azt nem említették, hogy a várhatóélettartamuk viszont magasabb az átlagosnál. A légi személyzet tagjai valószínűleg azérthaltak meg rákban, mert nem nagyon volt mi egyébtől meghalniuk. A világ legbiztonságosabbéletét élték. És a legunalmasabbját is.

– Te akarsz ennyit repülni?

– Pilóta vagyok, imádok repülni – hazudta Tord.

Leemelte a bőröndöt a szalagról, kihúzta a fogantyúját és elindult vele. A nő gyorsan újramellészegődött. Cipősarkának kopogása a repülőtér szürke Antique Foncé márványpadlóján

csaknem elnyomta a fából és acélból épült boltív alatti hangzavart. Hadarva elsuttogottkérdését azonban nem sikerült túlkopognia: – Azért csinálod, mert elhagyott, Tord? Mert túlsok az időd, és nem tudod mással kitölteni? Mert nem bírsz otthon ülni és...

– Azért csinálom, mert szükségem van a túlórapénzre – szakította félbe a nőt. És még csaknem is hazudott.

– Mert pontosan tudom, milyen ez. Tudod, én is elváltam a télen.

– Persze – mormolta Tord, aki azt sem tudta, hogy a nő egyáltalán házas volt. Gyors pillantástvetett rá. Hány éves lehet? Ötven? Az ég tudja, hogy nézhet ki reggelente smink és

barnítókrém nélkül. Egy megfakult stewardess megfakult álmokkal. Határozottan tudta, hogysoha nem dugta meg.

Legalábbis elölről semmiképp. Ki is mondta ezt mindig? Biztosan az egyik égszínkék szemű,whisky-on-the-Rocks vadászpilóta a régiek közül.


23/341

Azoknak egyike, akiknek sikerült nyugdíjba vonulniuk, még mielőtt valamiszerencsétlenséget szenvedtek volna.

A személyzeti központhoz vezető folyosóra érve meggyorsította lépteit. A nő már egészenkifulladt, de sikerült tartania az iramot. Viszont hátha nem jut már annyi levegőhöz, hogy aszáját jártássá.

– Te, Tord, úgyis megszállunk Bangkokban, mi lenne, ha... – Tord hangosan ásított. Ésanélkül hogy megfordult volna, érezte, hogy ezzel megsértette a nőt.

Egy kissé még szédelgett az előző este miatt, miután a mormonok leléptek, engedélyezettmagának még egy kevés vodkát és port. Természetesen nem fogyasztott annyit, hogyfennakadt volna egy ellenőrzésen, ahhoz viszont épp eleget, hogy rettegve gondoljon a

tizenegy órán át tartó küzdelemre a levegőben, amelyet az álmosság ellen folytat majd.

– Nézd csak! – sikkantotta a stewardess azzal az idióta glissandóval, amit akkor használnak anők, ha azt akarják a világ értésére adni, hogy valami elképesztően édes látvány tárult eléjük.Ő pedig nézte. A kicsi, világos bundájú, hosszú fülű, bánatos szemű kutyát, amely hevesfarkcsóválások közepette közeledett feléjük. Egy springer spániel. Egy nő vezette pórázon,akinek az eb szőréhez passzoló szőke haja, nagy fülbevalója és szelíd, barna szeme volt. Azajka körül óvatos, bocsánatkérő félmosoly játszott.

– Hát nem édes? – gügyögte a nő mellette.

– De – felelte Tord kásás hangon.

A kutya az épp előtte elhaladó pilóta ágyéka felé emelte a pofáját. A férfi megfordult, egyikszemöldökét a magasba emelte, száját pedig kaján mosolyra húzta, mintha valami pimaszviccet akarna megereszteni.

Tord azonban nem jutott tovább a másik férfi gondolatmenetének feltérképezésében.Túlságosan lefoglalta mindaz, ami a saját fejében zajlott. A kutya és a fülbevalós nő ugyanisegyaránt mellényt viselt, amelyen két szó díszelgett: TOLL. CUSTOMS.[1]

Közeledtek, már csak öt méter választotta el őket egymástól. Nem lesz semmi probléma. Nem

lehet semmi probléma. Az anyagot óvszerbe, plusz dupla rétegű fagyasztótasakbacsomagolták.

Egyetlen molekulányi illatanyag nem sok, annyi sem szabadulhat ki belőle. Úgyhogy csakmosolyogj. Nyugalom, és mosolyogj. Ne túl szélesen, de ne is túl félénken. Tord a légikísérőfelé fordult, mintha a nő locsogása különösen erős koncentrációt igényelne.

– Legyen szíves!

Elhaladtak a kutya mellett. Tord továbbment.

– Legyen szíves! – A hang ezúttal élesebben csengett.

Tord előre irányította tekintetét. A személyzeti központ ajtaja alig tízméternyire volt. A biztonság. Tíz lépés.

http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493320http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493320http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493320http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493320


24/341

– Excuse me, sir!

Hét lépés.

– Tord, szerintem neked szól.

– Mi? – Tord megtorpant.

Kénytelen volt megállni. Azután megfordult és nagyon remélte, hogy az arcára kiülőmeglepetés nem hat túlságosan mesterkéltnek.

– A kutya jelzett magánál.

– Nálam? – nézett le a kutyára. – Az meg hogy lehet?

A kutya viszonozta a pillantását és vadul csóválta a farkát, mintha Tord az új játszópajtásalenne. Hogyan? Dupla fagyasztótasak és óvszer. Hogyan lehetséges?

– Ez pedig azt jelenti, hogy ellenőriznünk kell. Kérem, fáradjon velem! – A nő barnaszemében már nyoma sem volt a szelídségnek, a hangja határozottan csengett.

Tord pedig ebben a pillanatban rájött, mi történhetett. Azon kapta magát, hogy a mellkasánlógó igazolványát tapogatja.

A kokain.

Elfelejtette megtisztogatni a kártyát, miután az utolsó csíkot fellazította vele. Csakis errőllehet szó. Arra a néhány szemcsére biztosan ki tud találni valami magyarázatot.

Mondjuk, valami buliban volt és valaki kölcsönkérte. A bőrönd sokkal nagyobb problémát jelent. Át fogják kutatni.

Pilótaként számtalan vészforgatókönyvet gyakorolt már be, így most szinte automatikusancselekedett. Hiszen pontosan ez volt az egész lényege. Az embernek stresszhelyzetben iscselekednie kell. Ha elhatalmasodik rajtad a pánik, az agynak egyéb parancs híjánautomatikusan el kell indítania a vészforgatókönyvet. Hányszor játszotta már le képzeletbenezt a helyzetet, amikor egy vámtiszt arra kéri, hogy kövesse? Végiggondolta, mit fog tenni,gondolatban számtalanszor végigjátszotta. Megadó mosollyal a stewardess felé fordult, gyors

pillantást vetett a névtáblájára és ezt mondta: – Úgy tűnik, a kutya valamiért jelzett nálam.Bevinnéd a csomagomat?

– A csomagja is velünk jön – mondta a vámtiszt.

Tord Schultz a nő felé fordult. – Azt hittem, a kutya nálam jelzett, és nem a csomagra.

– Ez így van, de... – A csomagomban vannak a járat papírjai, amelyeket a legénység többi tagjának át kellnéznie. De amennyiben maga szeretné vállalni a felelősséget egy Bangkokba induló,zsúfolásig telt Airbus késéséért... – Észrevette, hogy a szó szoros értelmében felszívta magát.


25/341

A tüdeje annyira megtelt, hogy a mellizma egészen az egyenruhához tapadt. – Ha elpuskázzuka slotot, az többórás késéshez vezethet, ami többszázezer korona veszteséget jelent atársaságnak.

– Sajnálom, az előírások...

– Háromszáznegyvenkét utas – szakította félbe Schultz. – Köztük rengeteg gyerek. – Bízott benne, hogy a nő a kapitány komoly aggodalmát véli kihallani a hangjából, és nem a lassan pánikba eső drogcsempészét. A vámtiszt megpaskolta a kutya fejét és Tordra nézett. Úgy nézki, mint egy háziasszony, gondolta a férfi. Egy felelős családanya. Egy olyan asszony, akinekegy ilyen helyzetben megértést kellene tanúsítania.

– A csomag is velünk jön – ismételte meg a nő. A háttérben egy másik vámtiszt bukkant fel.

Karját összefonva maga előtt, széles terpeszben megállt.

– Akkor essünk gyorsan túl rajta – sóhajtotta Tord.

Gunnar Hagen, az oslói rendőr -főkapitányság gyilkossági osztályának vezetője, irodai székénhátradőlve tanulmányozta a vászonöltönyös férfit.

Három évvel ezelőtt az összevarrt seb vérvörös volt, a férfi pedig olyan, mint akit a végsőkigkiszipolyoztak. Egykori beosztottja most kifejezetten jó színben volt, sőt, még néhány kilót ismagára szedett, a válla szépen kitöltötte a zakót. És egyáltalán – öltönyt viselt.

Hagen még jól emlékezett a gyilkossági nyomozó elmaradhatatlan farmerjére és bakancsára,másban tulajdonképpen nem is látta. A zakója hajtókájára ragasztott cédula sem volt kevésbészokatlan, amely azt tanúsította, hogy Harry Hole már nem a rendőrség alkalmazottja, csupánegy látogató. Csak az volt a régi, ahogy a széken ült, pontosabban inkább feküdt.

– Sokkal jobban festesz – mondta Hagen. Tegezte.

– A városod is – felelte Harry egy meggyújtatlan cigarettát hintáztatva ajkai közt.

– Azt mondod?

– Csinos operaház. És kevesebb a drogos az utcákon.

Hagen felállt és az ablakhoz lépett. A rendőr -főkapitányság hetedik emeletéről pazar kilátásnyílott Oslo új városnegyedére, a napfényben fürdőző Bjorvikára.

Odalent javában folytak a felújítási munkák. A bontás már véget ért. – Az elmúlt egy évben jelentősen csökkent a túladagolások száma. Az árak megemelkedtek, a használat visszaesett.És a városvezetés is elérte, amire vágyott: végre nem Oslo vezeti az európai túladagolásistatisztikát.

– Happy days are here again

[2]

– Harry összekulcsolta a kezét a tarkóján és úgy festett, mintaki bármelyik pillanatban lecsúszhat a székről.

Hagen felsóhajtott: – Még nem is említetted, mi szél hozott Oslóba, Harry.

– Tényleg nem?

http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493695http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493695http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493695http://docviewer.yandex.com/?url=ya-disk-public%3A%2F%2FydQMgxDAs3OtxoMwdDdd%2BOYBVBakCWpi%2FbcmDaOyoAg%3D&name=Kisertet%20-%20Jo%20Nesbo.epub&c=5230778d5fd6&page=9#filepos1493695


26/341

– Nem. Vagy, hogy pontosabb legyek: ide a gyilkossági csoporthoz.

– Azt hittem, a régi kollégák meglátogatása kedves szokás.

– Hogyne, más, egészséges szociális beállítottságú emberek esetében mindenképpen.

– Nos… – Harry a Camel szűrőjébe harapott. – Végül is a gyilkosság a szakmám.

– Mármint az volt, nem?

– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy a hivatásom, a mesterségem. Még mindig ez az egyetlen,amihez értek.

– Szóval, mit akarsz?

– A hivatásomat gyakorolni. Nyomozni egy gyilkossági ügyben.

Hagen szemöldöke a magasba szökött: – Újra nekem akarsz dolgozni?

– Miért ne? Ha az emlékezetem nem csal, én voltam az egyik legjobb.

– Tévedés – felelte Hagen és visszafordult az ablakhoz. – Te voltál a legjobb. – Majdvalamivel halkabban hozzátette: – A legrosszabb és a legjobb.

– Szívesen átvenném az egyik droggyilkosságot.

Hagen szárazon felnevetett. – Melyiket? Négy volt csak az utóbbi félévben. Egyikkel sem jutottunk semmire.

– Gusto Hanssen.

Hagen nem válaszolt. Hosszasan tanulmányozta a park füvén elnyújtózó embereket. És agondolatok teljesen ösztönösen kúsztak az agyába.

A társadalom nyakán élősködők. Tolvajok. Terroristák. Miért sodródnak mindig ebbe azirányba a gondolatai? Miért nem képes egyszerűen azt feltételezni róluk, hogy keményendolgozó polgárok, akik jól megérdemelt, néhány órás szabadidejüket élvezik a szeptemberinapsütésben?

Tipikus rendőri hozzáállás.

Tipikus rendőri szemellenzősség. Csak félig-meddig követte Harry mondandóját a hátamögött:

– Gusto Hanssen, tizenkilenc éves. A rendőrség régi ismerőse, díler és maga is

kábítószerfüggő. A Hausmanns gate egyik lakásában bukkantak rá a holttestére júliustizenkettedikén. A mellkasára leadott lövéstől vérzett el.

Hagen kurtán felnevetett:


27/341

– Miért akarod épp az egyetlen olyan ügyet, amelyiket kivételesen felgöngyölítettük?

– Szerintem te is tudod.

– Persze, hogy tudom – sóhajtotta Hagen. – De ha újra alkalmazásba vennélek, másik ügyetkapnál. A fedett nyomozó meggyilkolását.

– Én ezt akarom.

– Legalább száz okot fel tudnék sorolni, amiért soha az életben nem adnám neked ezt azügyet, Harry.

– Mégpedig?

Hagen visszafordult Harryhoz. – Elég, ha az elsőt megemlítem. Ezt az ügyet már felderítettük.

– És ezenkívül?

– Például ott van az, hogy az eset nem is hozzánk tartozott, hanem az Országos Nyomozóirodához, a Kriposhoz. Vagy hogy pillanatnyilag nincs üres helyünk, és nem isvárható, ugyanis csökkentenünk kell a kiadásokat. És hogy semmi szín alatt nem lehetszilletékes a nyomozásban. Folytassam?

– Hm… Hol van?

Hagen az ablak felé mutatott. A gyep túloldalán a hársfák aranyszínű koronája fölöttmagasodó szürke épülettömbre.

– A Botsenben? – kérdezte Harry. – Vizsgálati fogságban?

– További intézkedésig.

– Látogatási tilalom alatt?

– Ki kerített elő Hongkongban, hogy az ügyről informáljon? Csak nem...?

– Nem – szakította félbe Harry.

– Nos?

– Nos.

– Ki volt az?

– Mi van, ha az interneten olvastam róla?

– Kizárt – válaszolta Hagen és halványan elmosolyodott. – Az esetről egyetlen alkalommalírtak a lapokban, akkor is röviden. Azután nyomban feledésbe is merült. Még neveket sememlítettek. Csak egy rövid közlemény volt egy betépett drogosról, aki lelőtt egy hasonszőrű


28/341

kölyköt a kábítószer miatt. Hidd el, a kutya nem érdeklődött az ügy iránt. Semmiben semkülönbözött a többi droggyilkosságtól.

– Leszámítva azt, hogy két tizenéves gyerekről van szó – mondta Harry. – Tizenkilenc éstizennyolc évesek. – A hangja most egészen máshogy csengett.

Hagen megvonta a vállát.

– Elég idősek a gyilkossághoz és elég idősek a halálhoz. Jövőre katonai szolgálatra vittékvolna őket.

– El tudod intézni, hogy beszélhessek vele?

– Ki informált, Harry?

Harry megdörgölte az állát. – Egy barát a bűnügyi technikusoktól.

Hagen elnevette magát. Ezúttal valóban jókedvűen. – Megáll az eszem, Harry. Amennyiretudom, a rendőrségnél mindössze három barátod van. Abból kettő a bűnügyi technikusoknál.Bjørn Holm és Beate Lønn. Szóval, melyikük volt?

– Beate. El tudod intézni a látogatást?

Hagen az íróasztal szélére ült és Harryt méregette. Azután a telefonjára pillantott.

– Egy feltétellel, Harry. Megígéred, hogy távol tartod magad az ügytől. A Kripos és agyilkosságiak között végre béke és nyugalom uralkodik, semmi szükségem arra, hogy újraösszerúgjam velük a port.

Harry savanyúan elmosolyodott. A székben elterülve saját övcsatját kezdte tanulmányozni. – Vagyis puszipajtások lettetek a Kripos-királlyal?

– Mikael Bellman már nem a Kriposnál van – mondta Hagen. – Innen a béke és akiegyensúlyozott együttműködés.

– Tényleg kirakták azt a pszichopatát? Happy days...

– Épp ellenkezőleg. – Hagen keserűen felkacagott. – Bellman jobban jelen van, mint valaha.Itt van a házban.

– Ó, a fenébe. Itt, a gyilkosságiaknál?

– Isten őrizz. A SZBEO-t vezeti, több mint egy éve.

– Új rövidítéseitek is vannak, nahát.

– Szervezett bűnözés elleni osztály. Összevontak néhány korábbi osztályt. Rablási,kábítószer- bűnözés elleni. Ez most a SZBEO, amely több mint kétszáz alkalmazottal arendőr -főkapitányság legnagyobb egysége.


29/341

– Hm, többen vannak, mint a Kriposnál.

– Ennek ellenére Bellman itt kevesebbet keres. És te is tudod, mit jelent, ha valaki hajlandóelvállalni egy rosszabbul fizetett munkát.

– Hogy még nagyobb hatalomra vadászik – mondta Harry.

– Ő tett rendet a városban a kábítószerpiacon, Harry. Jó munkát végzett a csapata. Titkosmegfigyelések, letartóztatások, razziák. Kevesebb banda van és a belháborúk is megszűntek.És ahogy már említettem, a túladagolások száma is lefelé megy... – Hagen mutatóujjával a

plafonra bökött. – Bellman pedig felfelé. A srácnak nagy tervei vannak, Harry.

– Nekem is – morogta Harry és feltápászkodott. – Például, hogy bejussak a Botsenbe.

Gondolom, a látogatási engedélyem már a recepción lesz, mire odaérek.

– Akkor megállapodtunk?

– Naná, hogy megállapodtunk – felelte Harry, azzal megragadta volt főnöke kezét, kétszermegrázta és az ajtóhoz indult. Hongkong jó iskola volt a hazudozáshoz. Hallotta, ahogyHagen felemeli a telefonkagylót, de azután a küszöbről mégis visszafordult:

– Ki a harmadik?

– Mi? – Hagen a telefonra irányította tekintetét és bepötyögte a számot.

– A harmadik barátom a házban.

Gunnar Hagen osztályvezető a fülére helyezte a kagylót, fáradt pillantást vetett Harryra ésfelsóhajtott: – Mégis, mit gondolsz? – Majd: – Halló? Itt Hagen. Egy látogatási engedélyrelenne szükségem.

– Igen?

Hagen a kagylóra tette a tenyerét.

– Hamarosan meglesz. Az illetékes éppen ebédel, de tizenkettőre elintézik.

Harry nevetve köszönetét intett és behúzta maga mögött az ajtót.

Tord Schultz a fülkében állt, begombolta a nadrágját és felvette a zakóját. Eltekintettek attól,hogy a testnyílásait is ellenőrizzék. A vámtiszt – ugyanaz, amelyik megállította – a fülke előttvárta. Úgy állt ott, mint egy vizsgabiztos a szóbeli vége után.

– Köszönöm az együttműködést – mondta a nő és a kijárat felé intett. Feltehetőleg fejtöréstokozott nekik, hogyan kérjenek elnézést azoktól a delikvensektől, akiknél annak dacára, hogy

a kutyák jeleztek, mégsem találtak drogot.Mindenki, akit feltartóztattak, meggyanúsítottak és kínos helyzetbe hoztak, nyilvánvalóanelvárja, hogy bocsánatot kérjenek tőle a kellemetlenségért. Ők viszont csak a munkájukatvégzik. Tényleg bocsánatot kellene kérniük miatta? Nem egyszer előfordul, hogy a kutya


30/341

olyanoknál is jelez, akiknél nincs kábítószer, így a bocsánatkérés félig-meddig az eljárásgyengeségeinek, a rendszer hibáinak a beismerése lenne. Másfelől, az ő esetében – zakójavállán lévő sávokból egyértelműen látszott – egy kapitánnyal van dolguk, nem pedig egyamolyan háromsávos, nyomorult ötvenessel, aki önhibájából vert gyökeret a másodpilótaülésben. Az ő négy sávja azt hivatott jelezni, hogy egy olyan férfi áll előttük, aki mindenkörülmények között képes uralni a helyzetet és a saját életét is. Tisztában volt azzal, hogy alegfelső kasztba tartozik. És a rendszer hibáinak beismerése ide vagy oda, egy kapitány joggalvárhatja el ilyen helyzetben egy két sávot viselő tiszttől a bocsánatkérést.

– Ugyan kérem. Jó tudni, hogy van, aki figyel – mondta Tord és tekintetével a kerekes bőröndöt kezdte keresni. Legrosszabb esetben is bizonyára csak átmozgatták a holmiját, végülis a kutya nem a poggyászára reagált. A fogantyú csövét lezáró fémen pedig úgysem tudnakáthatolni az átvilágító sugarak.

– Hamarosan jön – mondta a nő.

Néhány másodpercen keresztül némán bámultak egymásra. Elvált, gondolta Tord. Ebben a pillanatban egy másik vámtiszt lépett a szobába.

– A bőröndje... – mondta.

Tord azonnal látta a férfi tekintetén. Érezte, ahogy a gyomrában egy gombóc kezd növekedni,majd lassan elindul fölfelé, egészen a torkáig. Hogyan? Hogy fordulhatott elő?

– Kiürítettük a bőröndjét és lemértük – folytatta a tiszt. Egy 26”-os Samsonite Aspire GRTüresen öt egész nyolctized kilogrammot nyom. A magáé viszont hat egész három tizedet.Megmagyarázná az okát? – A vámtiszt túlságosan profi volt ahhoz, hogy nyíltanelmosolyodjon, Tord Schultz azonban így is látta, hogy a győzedelem szikrája felvillan aszemében. A tiszt egy hangyányit közelebb hajolt hozzá és lehalkította a hangját: – ...vagytegyük meg mi?

Az Olympenben elköltött ebédje után Harry kilépett az utcára. Az emlékeiben élő régi,lepusztult ivót felújították, és bár a régi munkásnegyedet ábrázoló méretes képek díszítették,mégis igazi puccos, nyugati városrészbeli kocsma lett belőle. Nem mintha csúnyára sikerültvolna, és a makréla is ízletes volt, csak éppen ez már nem az az Olympen volt, amit ő ismert.

Rágyújtott és átvágott a rendőr -főkapitányság és az oslói körzeti börtön régi, szürke falaiközött elterülő Botsenparkon. Az egyik fára egy férfi éppen egy szakadozott, vörös plakátoterősített.

A szögbelövőt a százéves, védett hársfa törzséhez nyomta, és láthatólag nem feszélyezte,hogy éppen a rendőr -főkapitányság ablakai alatt követ el ilyen súlyos kihágást. Harry egy

pillanatra megtorpant. Kíváncsi volt a plakátra. A Russian Amcar Club koncertjét hirdette aSardinesben. Harry a rég feloszlott együttesre és az időközben bezárt szórakozóhelyre isemlékezett még. Olympen. Harry Hole. A jelek szerint ez az év valóban a holtakfeltámadásának éve lesz.

Már éppen továbbindult volna, amikor egy reszketeg hangot hallott a háta mögül.

– Van violinod?


31/341

Harry megfordult. A férfi új, tiszta G-Star kabátot viselt. Berogyasztott térddel, egészenelőredőlve állt, mintha erős hátszél volna. Éppen felelni akart, amikor rájött, hogy a drogos a

plakátragasztóhoz intézte a kérdést. De az nem válaszolt neki, hanem továbbindult. Újszervezeti egységek, új drogterminológia. Régi együttesek, régi klubok.

A körzeti börtön, vagy ahogy a köznyelv nevezte, a Botsen homlokzata a tizenkilencedikszázad közepén épült. Az alacsonyabb bejárati részt két nagy szárny fogta közre, s ez Harrytmindig egy rabra emlékeztette, akit két rendőr kísér.

Becsengetett, a videokamerába pillantott, mire az ajtó halkan zümmögve kinyílt. Odabent egyegyenruhás börtönőr várta, aki felkísérte a lépcsőn, majd egy ajtón át – és két újabb őr mellettelhaladva egy hosszúkás, ablaktalan látogatószobába vezette. Harry járt már itt azelőtt is. Afogvatartottak ebben az úgy-ahogy otthonossá varázsolt helyiségben találkozhattak a

legközelebbi hozzátartozóikkal.

Harry az egyik székre telepedett, gondosan elkerülve a kanapét, mivel tudta, mi zajlik rajtaamikor az őrizeteseknek végre sikerül találkozniuk a feleségükkel vagy barátnőjükkel.

Várakozott. Észrevette, hogy a zakója hajtókáján még mindig ott virít a rendőr -főkapitányságon kapott látogatói matrica. Leszedte és zsebre dugta. A hosszú folyosóról és alavináról szóló álom az éjjel rémesebb volt, mint valaha, a hó egészen maga alá temette, telelett vele a szája is. A szíve azonban nem emiatt kalapál ennyire. Talán a várakozás az oka?Vagy a félelem? Nem tudta eldönteni, az ajtó pedig máris nyílt.

– Húsz perc – mondta a börtönőr, és becsapta maga mögött az ajtót. Az ajtóban álló fiúannyira megváltozott, hogy Harry kis híján az őr után k

Documents

9.Jo Nesbo - Kisertet