0

Miskolci Egyetem

Állam - és Jogtudományi Kar

Államtudományi Intézet

Alkotmányjogi Tanszék

A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegekjogaira

TDK Dolgozat

Készítette:

Bernáth Bernadett

J-404

Konzulens:

Dr. Paulovics Anita

egyetemi docens

2010

1

Tartalomjegyzék

Bevezetés .............................................................................................................................. 3

1. fejezet: Betegjogok ........................................................................................................... 5

1.1 A betegjogok kialakulása ...................................................................................... 5

1.2 Mi is az a betegjog? ............................................................................................... 7

1.3 A betegjogok szabályozása .................................................................................... 7

1.3.1 Az egészségügyi ellátáshoz való jog............................................................. 8

1.3.2 Az emberi méltósághoz való jog .................................................................. 8

1.3.3 A kapcsolattartás joga .................................................................................. 8

1.3.4 Az intézmény elhagyásának joga.................................................................. 9

1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog ........................................................................... 9

1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog ...................................................................... 9

1.3.7 Az ellátás visszautasításának joga .............................................................. 10

1.3.8 Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga ............................... 10

1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog................................................................ 11

1.4 A betegjogok érvényesülése és érvényesítése a gyakorlatban ............................ 12

2. fejezet: A pszichiátriai betegek jogai............................................................................. 14

2.1 A pszichiátriai betegjogok kialakulása ............................................................... 14

2.2 Mennyire speciálisak a pszichiátriai betegek? ................................................... 15

2.3 A pszichiátriai betegek jogai ............................................................................... 16

2.4 Hogyan kerülhet a beteg pszichiátriai intézetbe?............................................... 17

2.5 A pszichiátriai intézeti kezelés fajtái................................................................... 17

2.6 A kötelezõ pszichiátriai kezelés, mint a szabadságkorlátozás egyik eszköze .... 19

2.7 A kezelésre kötelezés törvényi feltételei .............................................................. 21

2.8 A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, és a pszichiátriai kezelés 22

2.9 Az embertelen, megalázó bánásmód tilalma és a pszichiátriai gyógykezelés

kapcsolata .......................................................................................................................... 23

2.10 A véleménynyilvánítás szabadsága és a pszichiátriai kezelés .......................... 24

2.11 A pszichiátriai betegért való felelõsség kérdése................................................ 25

3. fejezet: A pszichiátriai beteg fizikai korlátozása........................................................... 27

3.1 A fizikai korlátozás kialakulása, s annak egyes eszközei .................................. 29

2

3.2 A korlátozások és kényszerítések eredménye ..................................................... 31

3.3 A pszichiátriai kényszerítõ intézkedés, mint „gyilkos dolog” ............................ 31

3.4 A fizikai korlátozással kapcsolatos álláspontok ................................................. 33

3.5 Dokumentumok és szervezetek a kínzás ellen .................................................... 34

3.5.1 Az ENSZ keretében létrejött dokumentumok és szervezetek ...................... 35

3.5.2 Kínzás Elleni Bizottság.............................................................................. 36

3.5.3 Az Európai Tanács munkájának eredményeként megkötött egyezségek és

intézmények ....................................................................................................... 38

3.5.4 Az állampolgári jogok országgyûlési biztosának feladata ........................... 40

3.5.5 Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum.............................................................. 41

Összegzés ............................................................................................................................ 43

Irodalomjegyzék ................................................................................................................ 45

3

Bevezetés

Dolgozatom témájául a betegjogokat és a pszichiátriai betegek jogának

részletesebb kifejtését választottam, különös hangsúlyt fektetve a fizikai korlátozásukra.

Úgy gondolom, hogy ez aktuális téma, nemcsak a jog világában, hanem az élet más

területén is, legyen az a média vagy csak az egyszerû hétköznapi élet.

Sokakat foglalkoztat, hogy mégis hogyan kellene megteremteni egy olyan biztos

lábakon álló egészségügyet, mely minden területén megállja a helyét, így a jogszabályok

vonatkozásában is. Valljuk be, ez egyáltalán nem könnyû, hiszen annyi mindennek kell

megfelelni és olyan sok mindenhez igazodni, hogy a végén lehet, hogy a kitûzött cél már

kevésbé válik fontossá, jelentõsége valamennyire elvész.

A szabályozáskor természetesen nem kerülhetõ el a jogszabályi alapok lefektetése

sem, hiszen mint az élet minden területén, itt is kell, hogy valami rendszer legyen, mert

nélküle semmi nem mûködik. Szükség van rá, hogy legyenek alapvetõ szabályok,

melyeket be kell tartani és tartatni, s ez alól az egészségügyi kezelések, ellátások sem

alkotnak kivételt. Ezzel egyidejûleg nemcsak a kezelés mikéntjére, hanem a kezelésben

részt vevõ betegek jogaira is nagy hangsúlyt kell fektetni. Manapság sok egyéb probléma

is adódik az egészségügyben, így amennyire csak lehet, szükség van a cselekvések

kordában tartására is.

A betegek az egészségügyi ellátás során csak az egyik jelentõs csoport a sok közül,

kiknek jogai kiemelkedõ jelentõségû szabályozást érdemelnek. De õk sem alkotnak

egységet, hiszen vannak olyanok, kiknek állapotára tekintettel további speciális szabályok

bevezetésére van szükség. Ilyenek a pszichiátriai betegek is.

A dolgozatomban elõször a betegek jogaival foglalkozom. Felvázolom, hogyan

alakultak ki, mik voltak azok az esetek, melyek életre hívták szabályozásukat, majd az

1997. évi CLIV. törvény alapján bemutatom a legfontosabb betegjogokat, hogy azok

hogyan épülnek fel, mit foglalnak magukban. Végül megnézem, hogy ezen jogok a

gyakorlatban hogyan érvényesülnek, hogyan érvényesítik õket.

Ezek után térek rá a pszichiátriai betegek jogainak részletesebb kifejtésére. Elõször

itt is a kialakulási folyamatot mutatom be, majd szintén a törvény rendelkezéseit veszem

alapul. Mindezek után pedig különbözõ jogokkal vetem össze, hogy ezen jogok a

4

pszichiátriai betegek vonatkozásában hogyan érvényesülnek, érvényesülnek-e egyáltalán,

melyek azok a téveszmék, melyek esetleg befolyásolják a jogi háttért.

Végül a betegek fizikai korlátozásának eseteit, annak lehetõségeit, módszereit

próbálom meg bemutatni jogeseteken keresztül.

Remélem dolgozatom végül egy önálló képet alkot majd ezen jogterületrõl, s esetleg

felkelti mások érdeklõdését is a téma iránt.

5

1. fejezet: Betegjogok

1.1 A betegjogok kialakulása

A betegjogok kialakulásának útja nem volt a legegyszerûbb. Sok eseménynek kellett

megtörténnie ahhoz, hogy végül jogszabályi formában megjelenhessenek.

Az egyik legfontosabb állomás egy 1914-es eset a Mary Schloendorff kontra New

York-i kórház ügy.1 A felperes Mary Schloendorffnál rostdaganatot diagnosztizált az

orvos. Mivel a daganat rosszindulatú volt, figyelmen kívül hagyta Mary beleegyezését, s

elvégezte az operációt. Akkor a bíróság testi sértésként kezelte a történteket. Az ügyet

tárgyaló Cardozo bíró megírta véleményét az üggyel kapcsolatban. Ebben kifejtette, hogy

minden embernek joga van ahhoz, hogy eldöntse, mit tesz a saját testével. Ha pedig a

sebész, aki az operációt végzi, nem veszi figyelembe ezt, akkor felelõsségét a testi sértés

egyik kategóriája szerint kell megállapítani. Azonban ez alól van egy kivétel, mégpedig

akkor, ha a beteg öntudatlan állapotban van, és azonnali beavatkozás szükséges, ugyanis

ilyen esetben nem áll fenn elegendõ idõ arra, hogy beszerezzék a beteg beleegyezését. A

felperes azonban nem az operációt végrehajtó sebészt perelte be, hanem a kórházat. A

bíróság ugyanakkor kimondta, hogy az állami kórházak esetében a kórház nem tartozik

felelõsséggel alkalmazottaiért.

Majd következett az 1946-47-es ,,orvosper”, ami a náci orvosok holokausztban

végzett tevékenységét tárgyalta. Robert H. Jackson amerikai bíró a vád nevében ezeket

mondta: ,,A bûnök, amiket elbírálunk vagy büntetünk vagyunk hivatva, oly ördögien

kiterveltek, megfogalmazottak, oly gyûlöletesek és pusztítóak voltak, hogy civilizációnk

nem engedheti meg azok ignorálását, mert megismétlõdésüket nem élné túl.” A bíróság a

hippokratészi esküt nem találta elegendõnek az orvosi kísérletek alanyainak a védelmét

illetõen. Egy kísérleti alanyok emberi jogainak védelmét szolgáló külön kódex

létrehozását látta szükségesnek. Így megfogalmaztak 10 elvet, melynek középpontjában a

kísérleti alany állt, így jött létre a Nürnbergi kódex, mely örökre megváltoztatta az

embereken végzett orvosi kísérletek gyakorlati alkalmazását.2

1 http://en.wikipedia.org/wiki/Schloendorff_v._Society_of_New_York_Hospital (letöltve: 2010. május 16.)2 http://www.matud.iif.hu/06apr/08.html Pasternák Alfréd – Holokauszt és Bioetika (letöltve: 2010. május16.)

6

A következõ eset, mely szintén befolyással volt a betegjogok kialakulására az un.

Salgo-ügy volt 1957-ben, ahol a megfelelõ tájékoztatás hiánya miatt állt be a probléma.

Ebben az esetben ugyanis egy 55 éves járási nehézségekkel küzdõ betegen végeztek

aortamûtétet, melynek következtében mindkét lábára lebénult. Kiderült a per során, hogy a

mûtét az elõírásoknak megfelelõen zajlott le, a beteg beleegyezése is megvolt, azonban a

mûtét egyes kockázataival nem volt tisztában. A bíróság ezért elmarasztalta az orvost, de

nem a mûhiba által okozott ,,kár”, hanem a megfelelõ tájékoztatási kötelezettség

elmulasztása miatt. Egy másik hasonló a Truman kontra Thomas ügy (1980), amelyben

a kezelõorvos Truman asszonynak felajánlotta az un. ,,Pap smear” teszt alkalmazását

rákbeteg gyermekén, a nõ azonban ezt visszautasította s a gyermek nem sokkal késõbb

meghalt. Késõbb kiderült, hogy a teszt lehet, hogy segítette volna a gyermek gyógyulását.

Így a nõ a perben azért tette felelõssé az orvost, mert számára a szükséges tájékoztatást

nem adta meg.3

Mindezek után 1973-ban az USA-ban szabályzásra kerültek a betegjogok, de

valójában ezután hoztak létre egy kiemelkedõ dokumentumot, mely késõbb számos ország

törvényalkotásában jelentõs szerepet játszott a betegjogok terén. Így volt ez nálunk is,

hiszen az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl számos rendelkezését alkalmazza.

Ez pedig az 1981-es WHO (Egészségügyi Világszervezet) lisszaboni deklarációja, más

néven ,,A betegek jogainak deklarációja”. Ez a dokumentum megfogalmaz számos

alapvetõ betegjogot, többek között, hogy:

- a beteg szabadon választhasson orvost

- a betegnek joga van ahhoz, hogy megfelelõ tájékoztatás után bizonyos kezelések

elvégzését elfogadja vagy elutasítsa

- a beteg elvárhatja az orvosától, hogy minden orvosi és személyes adatát titkosan

kezelje

- a betegnek joga van az emberhez méltó halálhoz

- a betegnek joga van a lelki vagy morális vigaszhoz, de el is utasíthatja azt.

Mindezeken kívül a dokumentum alapvetõnek tekinti a tájékoztatással kapcsolatos

szabályozást, így ezen a téren egy 3-as modellt épített ki:

1. eltitkolás: ha a beteg nem kívánja megtudni, hogy milyen betegségben (is--)

szenved, akarata ellenére nem lehet a tudtára hozni

3 http://www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/Kiadvanyok/elektronikus/seminarium/est quam/ PankerMaria-Szervatultetesek.pdf (letöltve: 2010. május 16.)

7

2. teljes körû tájékoztatás: mindenféle, még a legcsekélyebb információt is a beteg

tudomására hoznak, viszont a beteg, ha úgy szeretné, lemondhat errõl a jogáról

3. egyénre szabott tájékoztatás: elõkészítik és megteremtik a tájékoztatás környezetét,

a teljes informálást ilyen formában nyújtják a beteg részére.4

1.2 Mi is az a betegjog?

Elõször is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a betegjog fogalma alatt. Betegjog

mindazon jogosultságoknak az összessége, amelyek az igénybe vevõ személyt

megilletik az egészségügyi ellátás alatt, függetlenül attól, hogy az adott ellátást

igénybe vevõ személy betegsége vagy más okból kifolyólag kerül kapcsolatba az

egészségügyi ellátással (pl. szûrõ vizsgálatok).

Alkotmányunk az egészséghez való jogot, mint alkotmányos jogot deklarálja, míg az

egészségügyi ellátáshoz való jog a hatályos Egészségügyi Törvényben kerül

szabályozásra. Ez a törvény az Amszterdami Nyilatkozat szellemében készült el, így

megfelel az Európai Uniós szabályozásoknak is. Az Egészségügyrõl szóló törvény számos

esetben tartalmaz általános megfogalmazást. A törvény ezáltal biztosít lehetõséget a

szakmai szabályok és követelmények érvényre juttatásához. Ezek a tudomány mindenkori

állását tükrözõ, és bizonyítékokon alapuló orvoslás szabályai, amelyek hiányában, a

módszertani útmutatókban közzétett szabályokon, szakmai irányelvek vagy módszertani

útmutatók hiányában, a széles körben elfogadott szakirodalomban közzétett véleményen

alapulnak. Szabályozásra került ezen felül még a gyakorlásának feltétele is. (Ennek

megfelelõen rögzítik a betegek és egészségügyben dolgozók jogait és kötelezettségeit is.)5

1.3 A betegjogok szabályozása

Az 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyrõl tartalmazza az alábbi betegjogokat,

melyeket az egészségügyi szolgáltatáskor biztosítani kell. Azt, hogy ki minõsül betegnek,

a törvény fogalom meghatározásai között megtalálhatjuk. Ezek szerint betegnek minõsül

az a személy, aki egészségügyi ellátást igénybe vesz, vagy pedig abban részesül.6

4http://www.google.hu/#hl=hu&q=1946.+n%C3%BCrnbergi+k%C3%B3dex+betegjogok&aq=f&aqi=&aql=&oq=&gs_rfai=&fp=aa0ef7af4fff3e80 (letöltve: 2010. május 16.)5 http://daganatok.hu/betegjogok-es-a-beteg-kotelezettsegei/mit-takar-a-betegjog-fogalma (letöltve: 2010.március 31.)6 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 3. cím, 3. § / a

8

1.3.1 Az egészségügyi ellátáshoz való jog

Sürgõs szükség esetén az életmentõ, illetve súlyos vagy maradandó

egészségkárosodás megelõzéséhez való jog alapvetõ emberi jog, annak igénybevétele

semmilyen módon nem korlátozható. Ugyancsak alapvetõ joga van a betegnek a

szenvedés csökkentéséhez.

A beteg jogosult az állapota által szakmailag indokolt szintû egészségügyi

szolgáltató és - amennyiben jogszabály kivételt nem tesz - a választott orvos

egyetértésével az ellátását végzõ orvos szabad megválasztásához, ha az ellátás szakmai

jellege, az ellátás sürgõssége, illetõleg az igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony

ezt nem zárja ki. (A törvény rendelkezik még a várólistára helyezés szabályairól is.)7

1 3.2 Az emberi méltósághoz való jog

Az egészségügyi ellátás során a beteg jogosult arra, hogy vele tisztelettel és

megbecsüléssel bánjanak, személyhez fûzõdõ jogait tiszteletben tartsák. Az

egészségügyi ellátás során a betegen kizárólag a vizsgálatához és a gyógykezeléséhez

szükséges beavatkozások végezhetõk el. Mindemellett a beteg személyes szabadsága –

ellátása során – kémiai, fizikai, biológiai vagy egyéb törvényben meghatározott

módszerekkel vagy eljárásokkal sürgõs szükség esetén, vagy a beteg vagy mások testi

épsége és egészsége védelmének érdekében korlátozhatóak. (Mindezen korlátozó

eljárások alatt a beteg állapotát és szükségleteit rendszeresen kell ellenõrizni.)8

1.3.3 A kapcsolattartás joga

A beteg azon joga, hogy kifejezett rendelkezésével megtilthassa, hogy róla

bárkinek felvilágosítást adjanak, illetõleg nyilvános módon feltüntessék hol került

elhelyezésre. Továbbá a beteget megilleti a vallási meggyõzõdésének megfelelõ egyházi

személlyel való kapcsolattartásnak és általában vallása szabad gyakorlásának a joga.

Bizonyos esetekben arra is lehetõséget biztosít az egészségügyi törvény, hogy a

kórházi ellátás során a hozzátartozó végig a beteg mellett tartózkodhasson – súlyos

7 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 6 – 9. §8 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 10. §

9

betegek, gyermekek, illetve szülõ nõk esetén. (Ezek mellett jogosult még saját

tárgyainak, ruháinak használatára, igénybe vételére is.)9

1.3.4 Az intézmény elhagyásának joga

A törvény kimondja, hogy a beteg jogosult az egészségügyi intézmény elhagyására,

ha ezzel mások életét, és testi épségét nem veszélyezteti. A törvény a betegnek ezt a

jogát csak meghatározott speciális esetekben tartja korlátozhatónak.10 (Törekedni kell

arra, hogy a beteg elõzetesen jelentse be szándékát, de õt erre kényszeríteni nem lehet.)

1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog

A törvény a betegek alapvetõ jogává teszi, hogy egészségi állapotukról általános

jelleggel folyamatosan tájékoztatást kapjanak. Ezen túlmenõen a beteget az egyes

beavatkozások megkezdése elõtt az egészségi állapotával kapcsolatos minden lényeges

körülményrõl tájékoztatni kell, mert a megfelelõ tájékozottság képezi alapját a beteg

egészségi állapotával kapcsolatos döntéseinek.11 (A cselekvõképes beteg mindezekrõl

lemondhat, kivéve, ha betegségének természetét ismerni kell ahhoz, hogy megfelelõ s

állapotának kedvezõ döntést tudjon hozni.)

1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog

A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog. Bizonyos törvényben

meghatározott kivételektõl eltekintve, õ döntheti el, hogy a javasolt beavatkozásokat

rajta elvégezzék vagy nem. A beleegyezésének mindennemû kényszertõl, fenyegetéstõl,

megvesztegetéstõl mentesnek kell lennie, és megfelelõ szakmai tájékoztatáson kell

alapulnia. A beleegyezést bármikor vissza lehet vonni. Arra is lehetõséget ad a törvény,

hogy a beteg megjelöljön egy felnõtt személyt, mintegy helyettes döntéshozót, aki

jogosult lesz a beleegyezés vagy a visszautasítás jogát gyakorolni. (A helyettes

döntéshozó kinevezésének vannak formai követelményei is.) Ha a beteg

cselekvõképtelen és nem nevezett ki senkit döntéshozónak, akkor a törvényben

meghatározott sorrendet betartva, az ott megnevezett személyek jogosultak a beteg

helyett a döntés meghozatalára.

9 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 11. §10 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 12. §11 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 13-14

10

Mindig a beteg egészségi állapotának leginkább kedvezõbb döntést kell választani.

Ha a beteg olyan kezelést utasít vissza, aminek elmaradása esetén súlyos vagy

maradandó károsodás következhet be, akkor az erre vonatkozó elutasítást írásba kell

foglalni. Felnõtt, s belátási képességének birtokában lévõ személy visszautasíthat

életmentõ vagy élethosszabbító mûtétet is. Ezt azonban csak akkor teheti, ha olyan

gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami rövid idõn belül halálhoz vezet.

A törvény arra is lehetõséget ad, hogy a beteg olyan esetekre elõre rendelkezzen,

amikor állapota miatt ezt már nem fogja tudni megtenni. Ilyenkor készítik el az un. élõ

végakaratot. Ezt közjegyzõnek kell okiratba foglalnia, majd ezt kétévente meg kell

újítani. A betegnek mindezek mellett joga van arra is, hogy halála esetén rendelkezzen a

holttestét érintõ beavatkozásokról.12

1.3.7 Az ellátás visszautasításának joga

A törvény a cselekvõképes beteg számára biztosítja az ellátás visszautasításának

jogát. Abban az esetben, amennyiben a beteg egészségi állapotában az ellátás elmaradása

esetén súlyos vagy maradandó károsodás következne be, a beteg az ellátást csak

meghatározott alaki kötöttségekkel megtett nyilatkozatban utasíthatja vissza. A törvény a

gyógyíthatatlan betegségben szenvedõ cselekvõképes beteg számára – meghatározott

kivételekkel – biztosítja azt a jogot, hogy életmentõ vagy életfenntartó beavatkozást

visszautasítson. Ebben az esetben a törvény meghatározza azokat az eljárási garanciákat,

amelyek biztosítják azt, hogy a beteg önrendelkezési jogát döntése következményeinek

tudatában gyakorolta.13 (Ha azonban kétség merülne fel, akkor a beteg késõbb tett

személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni, ennek hiányában életfenntartó vagy

életmentõ beavatkozás elvégzéséhez szükséges beleegyezést vélelmezni kell.)

1.3.8 Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga

A tájékoztatáshoz való jogosultsággal összefüggésben a törvény kiemelten nevesíti

az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát. A beteg jogosult továbbá az általa

hiányosnak vagy pontatlannak vélt dokumentáció kiegészítésének vagy kijavításának a

kezdeményezésére is. Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyek a beteg ellátása

során tudomásukra jutott egészségügyi és egyéb személyes adatait bizalmasan kötelesek

kezelni, és csak az arra vonatkozó jogszabály, hatósági határozat vagy a beteg

12 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 15-19. §13 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 20-23. §

11

nyilatkozata által feljogosított személyekkel jogosultak közölni. Ha a betegrõl készült

dokumentáció nemcsak a beteg, hanem más személy magántitok-védelméhez való jogát

is érinti, akkor a beteg csak a rá vonatkozó részek tekintetében gyakorolhatja betekintési

s egyéb jogosultságát. Részletes szabályokat az adatok zártan kezelésrõl, és egyéb

védelmi intézkedésrõl külön törvény állapít meg.14

1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog

Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyeknek, az ellátás során tudomásukra

jutott egészségügyi és személyes adatokat bizalmasan kell közölniük, és azokat, csak

arra jogosultakkal közölhetik. A betegnek joga van arról nyilatkozni, hogy betegségérõl

kiknek adható felvilágosítás vagy kiket zár ki teljesen annak megismerésébõl. Joga van

ahhoz, hogy vizsgálata és kezelése során csak olyan személyek legyenek jelen, akiknek

jelenléte és részvétele az eljárásban szükséges. A betegnek joga van arra, hogy a

vizsgálatok és kezelések olyan körülmények között történjenek, hogy õt a beleegyezése

nélkül mások ne láthassák, és ne hallhassák, kivéve, ha sürgõs és veszélyeztetett állapota

miatt ez elkerülhetetlen. Fekvõbeteg gyógyintézetbe történõ helyezése esetén pedig joga

van ahhoz, hogy megnevezze, vagy éppen kizárja azokat a személyeket, akiket egészségi

állapotáról tájékoztatni kell.15

Természetesen a betegeknek nem csak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak,

melyek az alábbiakban foglalhatóak össze.

Amennyiben a beteg beleegyezési jogát gyakorolva az egészségügyi ellátás

igénybevétele mellett döntött, köteles az egészségügyi ellátást a vonatkozó jogszabályok

és az intézményi rend keretei között igénybe venni. A beteget ellátása során az ellátását

végzõ egészségügyi dolgozóval való együttmûködési kötelezettség terheli. Ennek

értelmében a törvény meghatározza azokat a kötelezettségeket, amelyeket a betegnek az

együttmûködés keretében teljesítenie kell. (Ezen felül még a beteg jogainak gyakorlása

során tisztelettel kell lennie a többi beteg jogainak gyakorlása is.)16

14 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 24. §15 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 25. §16 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 26-27. §

12

1.4 A betegjogok érvényülése és érvényesítése a gyakorlatban

Az egészségügyi törvényt a megszületése óta sok bírálat érte. A jogszabály

valójában a betegek jogaival foglalkozik részletesebben, míg az orvosok és ápolók jogai a

háttérbe szorulnak, a betegjogi képviselõ intézményére pedig még nincs eléggé

felkészülve társadalmunk. Az egészségügyi dolgozók is sérelmezték, hogy az õ védelmük

a törvényben nincs biztosítva. Ennek kiküszöbölésére már több kísérletet is tettek, de a

törvény vitatott intézkedéseit az Alkotmánybíróság mindig kiiktatta. A különbözõ

felgyülemlett jelentések és ajánlatok vezettek végül a törvény 2002-es módosításához.

A fõ probléma az, hogy a törvényben sok helyen hiányoznak a jogszabály

megvalósulásához szükséges feltételek, valamint a jogszabály kikényszeríthetõsége

konfliktushoz vezethet. Nincsen például megfelelõen meghatározva a tájékoztatás

mikéntje, nincsen konkrétan részletezve a kapcsolattartás joga és e jog gyakorlásának a

korlátai. Ezeket a jogokat ugyanis nem elég csak deklarálni, hanem azoknak tényleges

megvalósulását is biztosítani kell, hiszen be kell látnunk, hogy máshogy érvényesülnek a

betegjogok papíron, mint ahogyan tényleges alkalmazásuk során elõfordulnak, sõt az is

elõfordulhat, hogy tényleges alkalmazásuk nem megvalósíthatóak az orvosi gyakorlatban.

Magyarországon a gondozás, ellátás és ápolás tárgyi feltételei majdnem mindenhol elég

szegényesek, sok helyen elmaradnak a jogszabályban foglaltaktól. Ilyen lehet például,

amikor a kapcsolattartás jogát az egészségügyi intézmény mûszaki és infrastrukturális

feltételeinek függvényében nem lehet érvényesíteni és ilyenkor megoldhatatlan a

korlátozás nélküli látogatás. A szabad orvos- és kórházválasztás joga is elméletben

biztosított, de ma már ehhez is sok komplikáció fûzõdik.

A Betegjogi Koordinációs Tanács statisztikájából folyó adatok és egyéb

felmérések azt mutatják, hogy külföldön és hazánkban is a legnagyobb probléma a

tájékoztatással, vagyis inkább annak hiányával és az emberi méltóság megsértésével van.

A nem megfelelõ tájékoztatás és a beteg méltóságának megsértése elégedetlenséghez

vezethet, sõt a tájékoztatás megsértése komoly jogi problémákhoz is vezethet. Ezek tehát

a gyakorlatban elõforduló leggyakoribb problémák. Személyes véleményem és

tapasztalatom szerint csak azt tudom mondani, hogy a betegek sokszor nincsenek

tisztában azzal, hogy milyen jogaik is vannak, nem tudják, mit tehetnek meg egy adott

szituációban és mit nem. Ezen a helyzeten a jövõben mindenképpen változtatni kellene.

Mindezeken felül az egészségügyi törvény kimondja, hogy a beteget tájékoztatni

kell a jogairól, valamint betegjogi képviselõ elérhetõségérõl, a panasztételi és az etikai

13

bizottsághoz fordulás jogáról már az intézménybe történõ felvételkor, ám a gyakorlatban

ez az esetek legnagyobb többségében elmarad.

A betegjogok körében meglehetõsen nagy a bizonytalanság. A kórházak sok esetben

azt sem tudják, mit jelent a kezelés visszautasításának a joga. A betegek pedig sokszor azt

nem tudják, hogy ha van valamilyen problémájuk az egészségügyi ellátással

kapcsolatban, akkor kihez forduljanak. Egyaránt szükséges, hogy a beteg és az orvos is

ismerje az egészségügyi törvény vonatkozó elõírásait, szabályait, rendelkezéseit, mert

ezek nélkül a jogok és kötelezettségek gyakorlati alkalmazásának a helyessége nehezen

megvalósítható. Hiszen csak az a beteg, aki tisztában van a jogaival és kötelezettségeivel

tud aktívan részt venni a kezelési folyamatban, és csak az az orvos tudja a beteget

hatékonyan gyógyítani és támogatni, aki szintén minden téren tudja jogait és

kötelezettségeit.17

A panaszok nagy része még mindig a kommunikációs problémákra vezethetõ

vissza, ami egy egyszerû beszélgetéssel megoldható lenne, hiszen a betegek, orvosok és

hozzátartozók is megnyugszanak, ha elmagyarázzák nekik, hogy mi történt, sok esetben

elég egy egyszerû bocsánatkérés. Az átlagember nem tudja megítélni, hogy az orvosa

mennyire jó szakember, azt sem tudják megítélni, hogy az orvostudomány jelenkori

állásának megfelelõen kezelik-e õket, sõt a legtöbb esetben azt sem tudják objektíven

megítélni, hogy az orvosok mennyire figyelmesek hozzájuk, kellõképpen meghallgatják-e

panaszaikat. Szerencsére manapság már vannak az orvosi egyetemeken kommunikációs

részlegek, és a felmérések ki is mutatták, hogy a kommunikációban jártas orvosok betegei

gyorsabban gyógyulnak és elégedettebbek is.

Összefoglalva az mondható el, hogy sok még a tennivaló a jövõben a magyar

egészségügyben, de a legfontosabb talán az, hogy az egészségügyi szolgáltatók és

betegek a betegjogi képviselõkkel együttmûködve egy olyan rendszert hozzanak létre,

amelynek a célja a betegjogok minél erõteljesebb érvényesítése.

17 www.szoszolo.hu/06tanulmanyaink/230514.bjogokervgyak.htm (letöltve: 2010. április 20.)

14

2. fejezet: A pszichiátriai betegek jogai

2.1 A pszichiátriai betegjogok kialakulása

A pszichiátriai gyógykezelésrõl és a pszichiátriai betegek jogairól Magyarországon

az egészségügyi törvény rendelkezik. A 70-es és 80-as években Nyugat-Európa

országaiban kódexeket alkottak a pszichiátriai betegek kezelésérõl. Erre alapozva késõbb

egységes törvényben szabályozták a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos egészségügyi,

jogi, büntetõjogi és polgári jogi kérdéseket. Mint tudjuk a pszichiátriai betegség

kényszerintézkedés alapjául szolgálhat, mindez pedig érintheti a betegnek a

cselekvõképességét és beszámíthatóságát. Ez kitüntetett szerepet kap e jogi szabályozás

tekintetében, hiszen olyan rendszer kialakítására van szükség, amely összhangban áll a

nemzetközileg elfogadott demokratikus jogelvekkel, s úgy határozza meg a betegellátás

intézményi struktúráját, hogy közben egyenlõséget biztosít a gyógykezelteknek is. Több

országban ezt a jogi megoldást követték. A kor szellemével haladó törvényt alkottak

Oroszországban, majd Lengyelországban is. Magyarországon a Magyar

Szociálpszichiátriai Társaság egyik munkacsoportja készített el egy tervezetet a

pszichiátriai ellátás törvényi szabályozásáról, s ezt számos szakmai vita után végül 1991-

ben benyújtották a Népjóléti Minisztériumnak. A Minisztérium képviselõi a tervezet

tartalmát nem vitatták, de az önálló törvényalkotásra való szükségességével nem értettek

egyet, így tehát ilyen formában a javaslatot elvetették.

1997. elejére elkészült az új egészségügyi törvény tervezete, mely X. fejezetében

tárgyalja a pszichiátriai betegek gondozásához és gyógykezeléséhez kapcsolódó

kérdéseket. E fejezet olyan szabályozásra tett kísérletet, mely törvényes garanciákhoz köti

a kényszerintézkedések elrendelését, és biztosítja a betegek számára a gyógykezeléshez

fûzõdõ jogokat. Azonban mint tudjuk, jelentõs lépéseket tettek elõre, de mégsem voltak

elég következetesek, mert a betegjogok tekintetében nem tudták megteremteni a

pszichiátriai betegeknek a törvény elõtti egyenlõségét a többi beteggel. Ezek a

hiányosságok részben azért vannak jelen, mert az egészségügyi törvény keretein belül

szinte lehetetlen megoldást találni erre a jelentõs problémára.18

18 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól, FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 113. o.

15

2.2 Mennyire speciálisak a pszichiátriai betegek?

Alapesetben minden beteg esetén tájékozott beleegyezésnek kell érvényesülnie,

hiszen a beteget csakis akkor részesíthetik pszichiátriai kezelésben, ha megfelelõ

tájékoztatás után abba szabadon beleegyezett. Azonban a pszichiátriai betegek esetén ettõl

az elvtõl gyakran eltérnek, és a beteget akarata ellenére is kezelésben részesíthetik. Ezen

felfogás szerint tehát a pszichiátriai betegek mások, mint a többiek, és ez a ,,másság”

indokolhatja esetükben a nem-önkéntes gyógykezelést. Meg kell azonban határoznunk,

hogy ez a másság miben nyilvánul meg, miben állhat fenn, és hogy valóban radikális

mértékben különböznek-e más betegektõl.

Az egyik sokszor elhangzó érv a pszichiátriai betegekkel való eltérõ bánásmód

alkalmazására az, hogy a pszichiátriai betegek veszélyesek vagy valamilyen

veszélyforrást jelentenek a körülöttük élõ emberekre nézve. Ez azonban nem mindig igaz,

sõt a legtöbb esetben nem áll fenn, hiszen általában véve nem veszélyesebbek bármely

más betegtõl. Az, hogy egy pszichiátriai beteg veszélyes-e, egyénileg, hosszas vizsgálatok

után lehet eldönteni, és nem szabad abból a felfogásból kiindulni, hogy a pszichiátriai

betegek általában veszélyesek, vagy, hogy veszélyesebbek másoknál. Azonban itt érdemes

kiemelni, hogy a szakirodalom magatartásuk szerint két csoportba sorolja a pszichiátriai

betegeket, ennek megfelelõen találkozhatunk veszélyeztetõ magatartású és közvetlen

veszélyeztetõ magatartású betegekkel.19 A veszélyeztetõ magatartásról akkor

beszélhetünk, amikor a beteg pszichés állapotának zavara miatt a mások vagy akár a saját

életére, egészségére, testi épségére is veszélyt jelenthet, de a megbetegedés jellegére

tekintettel nem indokolt a sürgõs gyógykezelésbe vétel. A beteg magatartása pedig akkor

közvetlenül veszélyeztetõ, amikor pszichés állapotának akut zavara következtében mások

vagy saját életére, egészségére, testi épségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent.

A másik érv a XIX. századra vezethetõ vissza, mely szerint a pszichiátriai

betegeknek nincs meg a kezelésükkel kapcsolatos döntéshez szükséges belátási

képességük, azaz ebbõl a szempontból nézve cselekvõképtelenek. Ma azonban, már ezt az

álláspontot nem fogadjuk el, hiszen számos vizsgálat bebizonyította, hogy a pszichiátriai

betegség legtöbbször nem csökkenti a beteg belátási képességét, valamint azokban az

esetekben, amikor valamilyen mértékben csökkenti is, nem feltétlenül csökkenti éppen a

19 Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó Kft., Budapest, 1999. 119. o.

16

kezeléssel kapcsolatos belátási képességét. Így tehát a pszichiátriai betegeknél is

ugyanabból kell kiindulni, mint bármely más betegcsoport esetében: fel kell tételeznünk a

belátási- és cselekvõképességüket mindaddig, amíg ennek ellentéte be nem

bizonyosodik.20

Mindezek szerint tehát nem szabad csupán a pszichiátria betegeket akaratuk ellenére

azzal az érveléssel kezelésben részesíteni, hogy veszélyesebbek, vagy belátási képességük

kevesebb, mint más betegnek, hiszen ez nem biztos, hogy mindenkor megállná a helyét.

2.3 A pszichiátriai betegek jogai

Azokat a személyeket, akik pszichiátriai betegségben szenvednek, ugyanúgy

megilletik az általános betegjogok, mint bárkit a társadalomban. Az õ speciális helyzetük

azonban szükségessé tette, hogy az Egészségügyrõl szóló törvényben külön jogokkal is

rendelkezzenek. Ezt a törvény három részre tagolja:21

1. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy gyógykezelése lehetõleg családi vagy

lakókörnyezetében folyjék le. Ha a beteg körülményei lehetõvé teszik, és sem a

bíróság sem pedig az intézet orvosai nem látják akadályát ennek, akkor ezt a beteg

részére lehetõvé kell tenni. Ha azonban semminemû javulás nem mutatkozik,

akkor ezt akár kötelezõ intézkedésekkel is meg lehet szüntetni, bár erre általában

ritkán kerül sor.

2. A pszichiátriai betegnek joga van arra, hogy gyógykezelése az állapotának

megfelelõ és a többi beteg biztonságát védõ, a lehetõ legkevésbé hátrányos és

kellemetlen módszerrel folyjék le. Nem lehet tehát a beteget oly módon kezelni,

hogy az más betegek egészségét, biztonságát, jogait sértse vagy korlátozza. A

beteg nem kaphat olyan gyógykezelést, mely rá nézve inkább hátránnyal mintsem

elõnnyel járna, a lehetõségeknek megfelelõ legkevésbé kellemetlen kezelési módot

kell választani.

3. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy a gyógykezelése során korlátozó, vagy

kényszerítõ intézkedés alkalmazására, valamint a korlátozó feltételek között

elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, és önmaga vagy mások

veszélyeztetése esetén kerüljön sor.

20 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 405-406. oldal21 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 1. cím, 190. §, a-c pont

17

2.4 Hogyan kerülhet a beteg pszichiátriai intézetbe?

1876-ban a pszichiátriai intézetben történõ beutaláshoz az ön- és közveszélyes

elmebetegség megállapítása volt szükséges. Késõbb ez az alapul szolgáló állapot kóros

elmeállapotra változott. A hatályos szabályozás a pszichés állapot zavaráról beszél,

valamint a betegek magatartásának a már fent említett két súlyossági fokozatát

különbözteti meg.

Maga a pszichés állapot zavara a betegek legnagyobb többségénél jelen van. Ide

sorolhatóak azok az enyhébb panaszok, tünetek, melyekkel nem fordulnak orvoshoz, de

ide tartoznak azok a legsúlyosabb nyugtalansággal, zavartsággal járó esetek is, melyeknek

veszélyeztetõ jellege miatt van szükség az intézeti kezelésre. Ha a pszichés zavar akut

formában jelentkezik a betegnél, s ha az ennek következményeként fellépõ veszélyeztetõ

állapot közvetlen és súlyos veszélyt jelenthet, akkor az adott magatartás megállapítása

sürgõs intézkedést követel meg.22

Maga a pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétel a kórházi, klinikai fekvõbeteg

osztályokra történõ felvétellel történik meg. Így tehát a pszichiátriai gyógykezelés lehet

önkéntes, sürgõsségi és kötelezõ. (Az ilyen osztályokra történõ felvételt, majd az ezt

követõ gyógyszerkezelést is nemperes eljárásban bírósági intézkedések kísérik egy

független igazságügyi pszichiáter bevonásával.)

2.5 A pszichiátriai intézeti kezelés fajtái

1. Az önkéntes beteg

A kezelésre önként vállalkozó beteg nagyobb eredményre számíthat, és a

gyógykezeléshez fûzõdõ jogaival is szabadabban rendelkezhet.23 Így a cél mindenképpen

az, hogy a mentális zavarokkal küzdõk minél elõbb és önként keressenek segítséget.

Fontos azonban itt megjegyezni, hogy ha cselekvõképtelen a beteg vagy pedig a beteg

törvényes képviselõje kéri az intézeti gyógykezelést, akkor az intézet vezetõjének

értesítése nyomán a bíróság kiszáll és megvizsgálja, hogy a kezelés feltételei fennállnak-e.

Ez az eljárás olyan veszélyeket akar kizárni, amikor egy idõs, zavart állapotú beteg, akit

22 Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó, Budapest, 1999. 120. o.23 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 115. oldal

18

hozzátartozója beszállít a kórházba, olyan önkéntes nyilatkozatot tesz, hogy esetleg azt

sem tudja, mit ír alá. Ha az egyén pszichiátriai betegsége folytán cselekvõképtelen, akkor

gyógykezelésérõl sem tud a körülményeknek megfelelõ döntést hozni.24 A cselekvõképes

beteg kérelmére a cselekvõképtelen, illetve korlátozottan cselekvõképes beteget a

gyógykezelésbe vételét kérõ személy kérelmére az intézetbõl el kell bocsátani. Az

önkéntesen felvett beteg azonban nem bocsátható el, ha a gyógykezelése folytán

veszélyeztetõ vagy közvetlen fenyegetõ magatartást tanúsít, és emiatt fennáll az intézeti

gyógykezelés szükségessége.

2. A gyógykezelésre kötelezett beteg

Annak a betegnek van szüksége a gyógykezelésre kötelezésének, aki a pszichiátriai

megbetegedése, vagy szenvedélybetegsége következtében olyan magatartást tanúsít,

mellyel magát és másokat is veszélyezteti. Az erre vonatkozó eljárást a pszichiátriai

gondozóintézet szakorvosa a bíróság értesítésével kezdeményezi. A bíróság az értesítés

kézhezvételétõl számított 15 napon belül határoz a kötelezõ gyógykezelés elrendelésérõl,

azonban a határozat meghozatala elõtt meghallgatja a beteget, a megidézett független

igazságügyi elmeorvos szakértõt, és az eljárást kezdeményezõ szakorvost.25 (Ha a beteg

nem jelenik meg, elõvezetését elrendelhetik, de más kényszerítõ eszköz vele szemben nem

alkalmazható.) Ha a bíróság elrendeli a gyógykezelést, és a beteg a jogerõs bírósági

határozat kézhezvételétõl számított 3 napon belül nem jelenik meg az intézetben, akkor az

orvos intézkedéseket tehet a beteg beszállítása iránt. Amennyiben a kötelezõ intézeti

gyógykezelésre kötelezett beteg gyógykezelése már nem indokolt, akkor az intézetbõl õt el

kell bocsátani.

3. Sürgõsségi gyógykezelés

Sürgõsségi kezelést azokban az esetekben kell alkalmazni, amikor a beteg

szenvedélybetegsége, vagy pszichés állapota következtében közvetlen veszélyeztetõ

magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézetbe szállítással, s ott

gyógykezelésbe vétellel hárítható el. Beszállítását követõen az intézet vezetõje 24 órán

belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a kötelezõ pszichiátriai gyógykezelés

elrendelését. A bíróság a kézhezvételtõl számított 72 órán belül határozatot hoz. Ennek a

határozatnak a meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható. Ez idõ alatt (míg

24 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 197. §, (7)-(8) bekezdés25 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 200. §, (1)-(8) bekezdés

19

a határozat meg nem születik) elsõsorban a veszélyeztetõ magatartás megszüntetésére és a

gyors állapotromlás megelõzésére kell törekedni. Kerülni kell minden olyan

beavatkozásnak az elvégzését, amely arra adna lehetõséget, hogy a beteg pszichés

állapotát a bíróság nem tudja megfelelõen felmérni. (Ha erre mégis sor kerülne, azt

dokumentálni kell.) A sürgõsséggel felvett beteg esetében akkor rendelhetõ el intézeti

gyógykezelés, ha a beteg veszélyeztetõ magatartást tanúsít, és az intézeti gyógykezelés

szükségessége fennáll. A határozat meghozatala elõtt meghallgatja a bíróság a beteget, az

intézet vezetõjét vagy az általa kijelölt orvost, és beszerzi egy független igazságügyi

elmeorvos szakvéleményét. Ezt az eljárást sürgõsséggel felvett betegnél akkor is le kell

folytatni, ha a beteg a határozat meghozataláig az intézeti gyógykezelésbe beleegyezett. A

bíróság 30 naponta felülvizsgálja a gyógykezelés szükségességét, s amennyiben már nem

indokolt a beteget elbocsátja.26

2.6 A kötelezõ pszichiátriai kezelés, mint a szabadságkorlátozás egyik eszköze

A beteg és orvos viszonya a beteg beleegyezésén és önkéntes közremûködésén

alapszik. Mindezzel szemben a beteg joga a beleegyezésre és önkéntes közremûködésre

bizonyos esetekben korlátozható, ilyenkor az állam gondoskodó vagy hatósági

funkciójánál fogva jogosult, hogy a beteget akarata ellenére is intézetbe szállítsa és akár

gyógykezelés eltûrésére is kényszerítheti. (Ebbe a körbe a pszichiátriai és fertõzõ betegek

tartoznak, de egyes nemi betegségek is a kötelezõ intézkedések alapjául szolgálhatnak.)

Az államnak ez az autoritása két forrásból ered:

- közhatalmi funkcióinál fogva rendelkezhet a mások életét, testi épségét

veszélyeztetõ emberek gyógykezelésérõl, mert egyik feladatát az képezi, hogy

megvédje a társadalmat a veszélyektõl és biztonságos állapotokat teremtsen

- másfelõl hagyományos gondoskodó szerepébõl fakadóan rendelhet el ilyen

intézkedéseket.

A kötelezõ kezelés lényegi eleme nem a szabadságjog korlátozása, s ezen az sem

változtat, hogy az elrendelés célja az egyén gyógykezelése, nem pedig a megbüntetése.

Mindezeken felül, amíg a beteg az intézetben tartózkodik, mozgásszabadságában, a

külvilággal való kapcsolattartásában akadályozva s korlátozva van.27

26 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 199. §, (1)-(9) bekezdés27 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 113. o

20

A gyógykezelések, melyeknek alávetik, nemcsak jótékony hatásait, hanem azoknak

káros következményeit is viselnie kell. (Pl.: Az elektromos kezelések emlékezetkieséshez

vezethetnek, a gyógyszeres terápiák pedig idegrendszeri, érrendszeri károsodásokat

okozhatnak.) A pszichiátriai gyógykezelés egyébként sem garantál olyan

eredményességet, mint egy akut testi betegség gyógymódjának alkalmazása. A kötelezés

folytán a terápiás kezelés nem önkéntességen, nem az együttmûködésen alapul és ez

csökkenti annak esélyét, hogy mélyreható változást eredményezzen a kezelés a beteg

állapotában.

Mindezekbõl az következik, hogy a pszichiátriai betegek kötelezõ intézeti

elhelyezésének szabályozásakor figyelemmel kell lenni arra a tényre, hogy az eljárás a

szabadságkorlátozás esetei közé tartozik. (Biztosítani kell, hogy az erre vonatkozó döntést

az ilyen esetekben elõírt eljárásban hozzák meg.)

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kötelezõ gyógyintézeti kezelés elrendelése

az egyén jogainak, fõként szabadságjogának jelentõs mértékû korlátozását jelenti,

ugyanakkor sajátos formákkal is bír egyéb szabadság elvonási formákhoz hasonlítva.

Sajátosságát két jellemzõje adja meg:

- egyrészt nem feltétele egy konkrét, másokat károsító cselekedet végrehajtása,

elegendõ lehet az erre utaló veszély is, hogy a beteg a jövõben ilyen cselekedetet

fog megkísérelni vagy végrehajtani,

- másrészt olyan magatartás is indokolhatja, amely másokra még csak veszélyt sem

jelent, hanem csak magára az egyénre irányul.

Ki kell hangsúlyoznunk, hogy egyedi helyzetet teremt a kötelezõ pszichiátriai

kezelés elrendelésekor a pszichiátriai betegség meglétének a bizonyítása is. Itt a

bizonytalanságot az okozza, hogy a pszichiátriai diszciplína megosztott mind az egyes

magatartásformák, mind pedig a terápiás eljárások megítélése tekintetében. Mindezek

mellett a jog lehetõséget biztosít a pszichiátriai betegek kezelésre kötelezésének,

nagyobbnak ítélve azt az egyéni és társadalmi kárt, amely a kezelés elmaradásából

származik, annál, amely az egyén érdekeit éri az önrendelkezési joga korlátozásában.

Az államnak azonban mik a kötelezettségei e téren? Egyrészt gondoskodnia kell,

hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelésérõl csak pártatlan és független testület

alkothasson döntést az indokok kellõ mérlegelése alapján, és az eljárás során biztosítsa a

törvény elõtti egyenlõséghez és a hatékony védelemhez való jogot a beteg számára.

Másrészt, abból kiindulva, hogy a kényszerítésen alapuló kezelés a szabadságkorlátozás

súlyos formája, az államnak biztosítania kell, hogy a kötelezõ gyógykezelésre csak a

21

legszükségesebb esetekben kerüljön sor. Továbbá az állam köteles megteremteni azokat a

gyógyító és segítõ intézményeket, amelyek könnyen elérhetõ szolgáltatásokat nyújtanak a

pszichiátriai betegeknek. Mindebbõl az is következik, hogy a kényszerítés elõtt elõször

egy idõben felkínált önkéntességen alapuló gyógykezelésnek kell elsõbbséget élveznie a

kötelezõ gyógykezeléssel szemben, és az ehhez szükséges feltételeket is az államnak kell

megteremtenie.

2.7 A kezelésre kötelezés törvényi feltételei

A pszichiátriai gyógykezelés egyetlen célja csakis a beteg gyógykezelése lehet. A

betegség tényén kívül további feltétele, hogy a kezelés formája megfeleljen a beteg

állapotának, ne legyen attól korlátozóbb, mint amilyet a betegség megkíván, és a

gyógykezeléstõl eredmény legyen elvárható.

Két fontos feltételnek kell fennállni mindahhoz, hogy a beteget kötelezni lehessen:

1. Veszélyeztetõ állapot: itt azonban a mentális betegség megléte nem elégséges ok a

beteg kényszerítésére. A kényszer alkalmazása akkor igazolható, ha a betegség

nyomán veszélyeztetõ helyzet alakul ki. A veszélyeztetõ állapot ugyanis nagyon

tág értelmezést kap. A veszélyeztetés ugyanis éppúgy irányulhat a beteg testi

épségére és egészségére, mint más emberekére valamint a környezetre. A testi

épség veszélyeztetése nem kötõdik konkrét cselekedethez, elég, ha az ilyen

cselekedetnek pusztán csak a kockázata áll fenn.

2. Pszichiátriai betegség megléte: nehéz ezzel a kérdéskörrel foglalkozni, ugyanis a

törvény nem adja meg a pszichiátriai betegség fogalmát, azt, hogy mi is minõsül

pszichiátriai betegségnek. A ,,pszichés állapot” kifejezést adja meg a törvény az

elrendelés egyik feltételének. Mint azonban már említettem, a kötelezõ intézeti

gyógykezelés a gyakorlatban szinte mindig sürgõsségi beszállítással kezdõdik. Így

belátható, hogy mennyire aggasztó, amikor egy súlyos szabadságkorlátozásnak

minõsülõ intézkedést egy ilyen tág meghatározás alapján rendelnek el, ugyanis

nem segíti sem a törvény alkalmazóit, sem a jogait érvényesíteni kívánó

,,alanyait”, hogy a pszichés állapot ugyancsak nem szerepel a definíciók között.28

28 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 116-117. oldal

22

2.8 A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, és a pszichiátriai kezelés

A személyes szabadsághoz való jog az egyik legjelentõsebb és legértékesebb

alapjog, hiszen meghatározza azokat az okokat, amelyek megindokolhatják a személyes

szabadságtól való megfosztást, valamint elõírhatják azokat az eljárási szabályokat, melyek

betartása szükséges ahhoz, hogy valakit személyi szabadságától megfosszanak. (Ez az elv

szerepel az Emberi Jogok Európai Egyezményében – 5. cikk)

Ezáltal a megszabott minimális feltételek a következõképpen alakulnak:

1. A nem-önkéntes intézeti felvétel feltételeit törvényben kell szabályozni.

2. Csak súlyos pszichiátriai zavar indokolhatja a nem-önkéntes felvételt, mely ebben

a formában csak addig tarthat, amíg ez a súlyos zavar fennáll.

3. A betegnek érthetõen el kell magyarázni a nem-önkéntes felvétel indokát, s

biztosítani kell a nem-önkéntes felvétel törvényességének gyors bírósági

ellenõrzését, majd annak rendszeres felülvizsgálatát.

4. Lehetõvé kell tenni, hogy a beteg képviselhesse érdekeit a bíróság elõtt.

A magyar Alkotmány pedig a következõképpen fogalmaz: ,,A Magyar

Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit

sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben

meghatározott eljárás alapján megfosztani.” [55. § (1) bek.]

A személyes szabadságtól való jogszerû megfosztást is csak akkor lehet

elfogadhatónak tekinteni, ha az így végrehajtott korlátozás az elérni kívánt célhoz képest

szükséges és arányos. Ezt az elvet megfogalmazza az egészségügyi törvény is, amikor

kimondja, hogy a pszichiátriai betegek jogai az egészségügyi ellátás során csak feltétlenül

szükséges mértékben és ideig korlátozhatóak, és csakis abban az esetben, amikor a beteg

veszélyeztetõ vagy közvetlenül veszélyeztetõ magatartást tanúsít. [1997. évi CLIV.

törvény, 189. § (2) bek.]A személyes szabadság azonban valójában többet jelent, mint a

jogosulatlan kényszertõl való védelmet. A kényszertõl való mentesség csupán a

szabadságnak a negatív megközelítését jelenti. A pozitív megfogalmazása pedig a

kényszermentességen túl magában foglalja a képességek és a személyiség szabad

kibontakozásához való jogot is, azt, hogy valaki mindazt megtehesse, amit a törvény

számára megenged.

23

A személyes szabadsághoz való joghoz hozzátartozik a magánszférához való jog is.

Ez a jog ugyanis magában foglalja a mentális magánszférához való jogot, mely

meggyõzõdések, gondolatok, érzések, érzelmek alkotmányos védelmét jelenti.29

2.9 Az embertelen, megalázó bánásmód tilalma és a pszichiátriai gyógykezelés

kapcsolata

A magyar Alkotmány kimondja, hogy „Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen,

embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a

hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” [Alkotmány, 54. § (2)

bek.]Ez egy nemzetközi elvnek a hazai megfogalmazása, mely említést kapott az Emberi

Jogok Európai Egyezményében (3. cikk) is. (Az egyezmény kimondja azt is, hogy ez a jog

teljes mértékben abszolút, semmiféle indokkal nem korlátozható, az elv a pszichiátriai

betegek nem-önkéntes kezelésének jelentõs alkotmányos korlátját rögzíti.)

Manapság ez az elv már nemcsak a fizikai brutalitást, hanem az aránytalan büntetést

is tiltja. Az egészségügyben azonban semmiféle büntetésnek nincsen helye. Ezt az

egészségügyi törvény is kimondja: ,,A beteg személyes szabadsága – ellátása során –

fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgõs

szükség esetén, illetõleg a beteg vagy mások élete, testi épsége vagy egészsége védelmében

korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntetõ jellegû, és csak addig tarthat,

ameddig az elrendelés oka fenn áll.”30

Azonban ahhoz, hogy ezeket az elveket a gyakorlatban alkalmazni lehessen, minden

esetben vizsgálni kell, hogy egy terápiás eljárás nem meríti-e ki a büntetés fogalmát, és

hogy nem jelent-e embertelen, megalázó bánásmódot. Erre példa az USA-beli híres

Knecht v. Gillman ügy. Egy intézményben apomorfint fecskendeztek be azon

betegeknek a szervezetébe, akik nem tartották be az intézmény szabályait. Az apomorfin

kb. 15-60 percig tartó hányást eredményezett. Az intézmény azt állította, hogy ez egy

kezelés, mert ez nem más, mint egy averzív kondicionálási program. Ezt az érvet azonban

a bíróság elutasította, mert álláspontja szerint egy ilyen tájékozott beleegyezés nélküli

kondicionálás kimeríti a kegyetlen büntetés fogalmát, melyet az USA alkotmánya tilt.

29 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 393-396. oldal30 1997. évi CLIV törvény az egészségügyrõl, 10. §, (4) bek.

24

Általánosságban elmondható, hogy minden olyan kezelés, melyet egy intézmény

rendjének fenntartása céljából alkalmaznak, nem kezelésnek, hanem büntetésnek minõsül,

s emiatt alkalmazására nincs semmilyen kimentés.31

2.10 A véleménynyilvánítás szabadsága és a pszichiátriai kezelés

Az alkotmány 61. § (1)-(2) bekezdése kimondja, hogy: ,,A Magyar Köztársaságban

mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra…” Ez a jog az Alkotmánybíróság

álláspontja szerint un. kommunikációs anyajog, azaz egyéb jelentõs szabadság

következik belõle. Tágabb értelemben a mûvészi és tudományos alkotás szabadságát, a

lelkiismereti és vallásszabadságot is magában foglalja.

A véleménynyilvánítás szabadságát azonban nemcsak a mi alkotmányunk védi,

hanem egyéb kiemelkedõ jelentõségû nemzetközi dokumentum is. Az emberi jogok és az

alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló római egyezmény 10. cikke kimondja, hogy:

,,Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja

a véleményalkotás szabadságát…” A pszichiátriai kezelés szempontjából számunkra az

utóbbi igazán fontos, hiszen a vélemény egy mentális folyamatnak a ,,végeredménye”, és

ez egyben nemcsak a gondolat szabadságát, hanem az elmemûködés szabadságát is jelenti.

Sõt ez még alapvetõbb jog, mint a gondolatunk kifejezésének a szabadsága, mert az utóbbi

némely esetben korlátozható, míg az elõbbi nem. Az USA Legfelsõbb Bíróságának

álláspontja szerint az elmemûködés szabadságához való jog abszolút, míg a

véleménynyilvánítás joga nem.

A pszichiátriai gyógykezelés általában az emberi viselkedés mellett a gondolkodást

és az érzéseket is megpróbálja bizonyos szinten befolyásolni. Ez azonban nemcsak a

pszichiátriai kezelés sajátossága lehet, hiszen egy hétköznapi kommunikáció és szeretné

befolyásolni mások érzéseit, gondolatait.

Az elmemûködés szabadságához való jog elismerése nélkül a véleménynyilvánítás

jogának az elismerése is elveszítené jelentõségét és értelmét. A vélemény az

elmemûködésnek az eredménye. Ennek korlátozása a pszichotechnológia eszközeivel

közvetlenebb korlátja lehet a véleménynyilvánítás szabadságának, mint a vélemény

kifejezésének a korlátozása.

31 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 396-397. oldal

25

Ha a véleménynyilvánítás szabadságának a joga csak magának a vélemény szabad

kifejezésének a jogát védené, a vélemény megalkotását azonban nem, akkor a

szólásszabadságot akár összhangba is lehetne hozni a totalitarizmussal, hiszen a

véleménynyilvánítás szabadságának az alapját képezi a véleményalkotás szabadsága.32

Egy amerikai bíró (Cardozo) így fogalmazott: ,,A szabadság feltétele a tudás, csak

tudásunk mértéke szerint vagyunk szabadok. A tudáshoz azonban szükséges az elme

szabadsága arra, hogy eszméket fogadjon be illetve eszméket hozzon létre.”33

2.11 A pszichiátriai betegért való felelõsség kérdése

A betegnél fontos fogalmi elem, hogy az, egy akaratunk ellenére létrejött állapotot

jelent, amelyért mi közvetlenül nem vagyunk felelõsek. S mivel a betegségünket nem

magunk hoztuk létre, s társadalom megkívánja tõlünk, hogy ki akarjunk belõle gyógyulni,

s ebben nekünk az orvosláson, az egészségügyi rendszereken keresztül nyújt segítséget.

Pszichiátriai beteg esetében azonban nem ez a helyzet áll fenn, ugyanis a

pszichiátriai beteg sokszor látszólag saját maga hozza létre az õt érõ bajokat. (Például

túl sok alkohollal vagy kábítószerrel él, megszegi a társadalmi szabályokat, stb.) Ezek a

cselekedetek látszólag mind szándékosnak tûnnek fel más kívülálló személy szemében,

azonban ez mégsem így van. A szomatikus betegségekkel szemben, melyek valóban

megtörténnek valakivel, a pszichiátriai zavarok nagy részénél úgy tûnik, hogy a beteg

,,csinálja” magát a betegséget is, õ hívja elõ a létezését. Ha valaki pedig felelõs azért, amit

õ okozott, akkor sajnos a társadalom nem mindig érzi fontosnak, hogy segítsen az adott

egyénen. Valójában tehát nem arról van szó, hogy az illetõ nem szeretne a kívánt módon

viselkedni, hanem arról, hogy nem képes erre pszichiátriai betegsége következtében. Így

tehát fel kell tételezni, hogy a másokat, vagy saját magát károsító és szándékosnak tûnõ

viselkedése csak látszólag szándékos, valójában azonban teljes mértékben akaratlan, a

betegség által determinált.34

A pszichiátriai betegség megléte tehát lehet az az eszköz, mellyel a társadalom

segítséget nyújt az azt látszólag meg nem érdemlõ tagjainak is. Ahogyan Luhrmann

32 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 378-380. oldal33 Kaimowitz v. Michigan Deptartment of Mental Health. Michigan Circuit Court for Wayne County CivilAction No. 73-19434-AW.34 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 70-71. oldal

26

mondja:35 ,,Segítünk annak, akinek egy hurrikán lerombolta a házát, kevés szimpátiát

érzünk viszont azok iránt, akik saját házukat maguk gyújtják fel, majd panaszkodnak, hogy

nincs hol lakniuk. A pszichiátria az az eszköz, mellyel meg tudjuk magyarázni az ilyen

önsorsrontó viselkedést, szánalmat tudunk érezni s segítséget tudunk nyújtani még

azoknak is, akik látszólag ezt nem érdemlik meg.”

Az akaratszabadság korlátozódásának a feltételezése azonban súlyos

következményekkel jár, mert az ilyen módon jellemzett személyt az agyi állapota miatt

mindegy biológiai robottá determinálják. Így e szemlélet megfosztja a pszichiátriai beteget

minden felelõsségtõl, de nem csak a felelõsségtõl, hanem a méltóságától is.

35 T. M. Luhrmann: Of Two Mind. The Growing Disorder in American Psychiatry. New York: Alfred A.Knopf (2000) 274. oldal

27

3. fejezet: A pszichiátriai beteg fizikai korlátozása

A megalázó, embertelen bánásmód kapcsán merül fel a pszichiátriai betegekkel

szemben alkalmazott fizikai kényszer, korlátozás kérdése. Magyarországon nagy

hangsúlyt kapott a kérdés, fõként a hálós ágyak alkalmazása tekintetében. A Kínzásellenes

Bizottság 1999-es Magyarországon tett látogatása után egyik jelentésében kijelentette,

hogy a hálós ágyaknak az alkalmazása sérti az embertelen és megalázó bánásmód

tilalmának az elvét, ezért alkalmazásukat ki kell vonni a pszichiátriai intézetekbõl.

Magyarország vállalta, hogy aláírja a hálós ágyak felszámolásáról szóló nemzetközi

egyezményt, s mellette még három másik európai állam tette ugyanezt (Csehország,

Szlovákia, Lengyelország). Magának a tiltásnak az alapja az volt, hogy nem létezik

speciális indok ezen ágyak használatára, hiszen lelki sérüléseket és további mentális

problémákat okozhat. Mindez indokolt volt egyéb baleset-megelõzési jellegû szempontból

is, hiszen az ágyak ,,funkciója” a védelem lenne, azonban van, amikor mégsem ezt a célt

szolgálja. Erre jó példa a törökszentmiklósi pszichiátria, ahol több tragédia is történt, és

ezek után végleg felszámolták a hálós ágyak alkalmazását. Az egyik legmegrázóbb eset az

volt, amikor az intézményben tûz ütött ki, s az egyik ágyhoz láncolt beteg nem tudott

elmenekülni, s ennek következtében vesztette életét.36

A hálós ágyak alkalmazásának kivonása nálunk, s egyéb európai országban is

jelentõs problémát okozott mindezek ellenére, melyet néha jelentõs botrány is kísért. Így

például az angol média beszámolt arról 2004 júniusában, hogy fogyatékos gyerekeket

rácsos vagy hálós ágyban tartanak. Ez nemzetközi felháborodást keltett, s még J. K.

Rowling (a Harry Potter könyvek szerzõnõje) is levelet írt a cseh elnöknek, melyben

tiltakozását fejezte ki. Ezek után Csehország is megtiltotta a hálós ágyak alkalmazását. Ezt

a határozatot azonban megtámadták az orvosok azzal az érvvel, hogy a tiltás az õ

esetükben nem segítség, hiszen egy olyan egészségügyi intézményben, ahol nõvérhiány

van, nem tudják, hogy milyen módon kellene megfékezni az agresszív betegeket. Ezek

után Csehországban elindult egy kampány, melynek a célja az volt, hogy megtanítsák a

kórházi dolgozókat a betegek megnyugtatásának technikáira, melyekkel az agressziót az

eseteket legnagyobb részében meg lehet elõzni.

36 http://index.hu/belfold/agy0416/ (letöltve: 2010. október 28.)

28

A fizikai korlátozás azonban nem csak a hálós ágyak terén figyelhetõ meg.

Bármilyen módszer, eszköz, melyet szándékosan arra használnak, hogy a beteget mozgási

szabadságától megfosszák, vagy abban korlátozzák, fizikai korlátozásnak tekintendõ.

A beteg fizikai korlátozására sok esetben akkor van szükség, amikor a beteg kezelés

elleni tiltakozása cselekvõképtelensége miatt nem vehetõ figyelembe, s a kezelés a beteg

érdekeit, az õ gyógyulását szolgálja. Ugyanakkor a fizikai korlátozás a beteg

méltóságának sérelmével járhat, ezért könnyen az embertelen bánásmód vádját vonhatja

maga után. Mindezekbõl következik, hogy a beteg fizikai korlátozásának a szükséges

legkisebb mértékûnek kell lenni. Így a kis ellenállást tanúsító betegnél, akinek

korlátozásához valószínûleg elég, hogy ha a nõvér lefogja a kezét. Ebben az esetben

például aránytalan és megengedhetetlenül nagy mértékû korlátozás lenne a beteg teljes

mozgásképtelenné tétele. A fizikai korlátozásnál a kényszert elszenvedõ betegek sok

esetben beszámolnak arról, hogy sokszor nemcsak a szabadságuk elvesztése, hanem annál

inkább méltóságuk csorbulása okoz nekik fájdalmat. Egy idõs férfi így emlékszik vissza:

,,Úgy éreztem magam, mint ha egy kutya lennék, egész éjjel sírtam. Fájt, hogy ki kellett

kötözniük engem. Úgy éreztem, hogy egy senki vagyok, egy mocsok. Még most sem tudok

sírás nélkül beszélni róla. A kórház rosszabb, mint a börtön.”37 Egy idõs hölgy is

megalázottnak, kiszolgáltatottnak érezte magát: ,,A nõvér úgy kötözött le, mint Jézust a

kereszten, mindkét csuklómat és bokámat lekötözte. Szörnyen éreztem magam. Mi lesz –

gondoltam –, ha görcsbe jön a lábam, mit fogok csinálni akkor, hiszen nem tudok

mozogni. Nyomorultul éreztem maga, szörnyû sokk volt. A látogatók, beleértve férfi

barátaimat is, így láttak engem, s ezzel elvesztettem valamit, elvesztettem személyes

tekintélyem egy részét.”38

A fizikai korlátozást elszenvedett betegek gyakran hasonlítják azt egy korábbi fizikai

bántalmazáshoz vagy egy megerõszakoláshoz hasonló élményhez. Az ehhez hasonló

élmények egyfajta retraumatizációt jelentenek, s ezért a fizikai korlátozást a beteg sokkal

inkább büntetésnek mintsem kezelésnek éli meg. Megjegyzendõ az is, hogy ez nemcsak a

betegnek, hanem a személyzet számára is traumatizáló lehet. A nem megfelelõen

felkészített, begyakorolt és összeszokott személyzet egy-egy beteg fizikai korlátozása

kapcsán nagyon súlyosan is megsérülhet. Egyes felmérések szerint, egy betegnek a fizikai

37 Susan Dodds (1996): Exercising restraints: autonomy, welfare and elderly patients. Journal of MedicalEthics. 160. oldal38 Susan Dodds (1996): Exercising restraints: autonomy, welfare and elderly patients. Journal of MedicalEthics. 160. oldal

29

lebírása erõs, agresszív és szexuális érzéseket szabadíthat fel bennük, melyek emociálisan

is kihathatnak rájuk.

A fizikai korlátozás gyakorisága ma már az ,,intézményi kultúra” függvénye.

Alkalmazásának gyakorisága az egyes intézmények között eltérést mutat, független többek

között az intézményekben ellátott betegek demográfiai jellemzõitõl, az intézmény anyagi

ellátottságától, valamint a klinikai tünetektõl. A fizikai jellegû korlátozás azonban nem

csak a pszichiátriai osztályokon érvényesül. Egyes szomatikus osztályokon is alkalmaznak

ágydeszkákat, rácsokat, a beteg ágyból való ellenõrizhetetlen távozásának

megakadályozása végett. Ezek azonban néha több balesetet okoznak, mint védelmet,

hiszen ha a beteg megpróbál kijutni, akkor az átmászás következtében nagyobbat esik,

mint ha nem kellene ilyen erõfeszítéseket tennie. A fizikai korlátozás gyakorisága tehát

fõleg attól függ, hogy az adott kórház mennyire tartja fontosnak a betegek fizikai

korlátozását.

Mindezekbõl azt állapíthatjuk meg, hogy ez valóban egy nagyon jelentõs és fontos

kérdés, hiszen ezek a betegek lelkileg is óriási sérüléseken esnek át. A kórházak még

napjainkban is próbálnak olyan módszereket kidolgozni, melyek elérik a megkívánt célt,

mely a lehetõ legkevésbé megalázó a beteg számára.

3.1 A fizikai korlátozás kialakulása, s annak egyes eszközei

Manapság a legtöbb pszichiátriai kórházban olyan módszereket alkalmaznak az ott

dolgozók, melyek a betegekre nézve erõszakos és adott esetben halálos jellegûek is

lehetnek, s még e közben fizikálisan is korlátozzák õket. Általában ezt azért teszik, hogy

olyan szereket adjanak be nekik, mely a teljes öntudatlansághoz vezet.

A ,,hason fekvõ” lefogásnál a beteget erõszakkal lenyomják a földre, arccal lefelé,

majd egy úgynevezett ,,kosárfogást” alkalmaznak. Ez annyit takar, hogy egy pszichiátriai

dolgozó elkapja a páciensnek a csuklóit, mindkét karját áthúzza keresztben a mellkasa

elõtt, majd hátulról fogja meg a csuklóit, s közben rúgja a páciensnek a lábait és lenyomja

a padlóra. Ezután az ápolók tartják mindkét csuklóját, mások pedig lent tartják mindkét

lábát. Egy ötödik személy pedig ráül, vagy ráfekszik az áldozat hátára. Egy másik

módszernél az áldozatot széthúzott karokkal kényszerítik arccal le a földre. Négy embert

tartja a végtagjait, egy pedig ráül. Ezek következményeként zúzódások, csonttörések és

légzési problémák léphetnek fel. A fulladásos halált pedig az oxigénhiány okozza, mert a

nyomások hatására nem jut kellõ levegõ a tüdõbe. A mechanikus fizikai kényszerek

30

magukban foglalják a kényszerzubbonyt, öveket és szíjakat, melyek a csuklót és a

könyököt fogják le.

A következõkben röviden vázolom a kényszerítõ eszközök egyes korokban való

alkalmazásának módját, s ennek eredményeként – úgy vélem - megfigyelhetjük, hogy a

napjainkban alkalmazott korlátozások hasonlítanak a korábbi kínzási módszerekhez.39

Az 1700-as években a falhoz rögzített fali zubbonyokat és láncokat használtak a

páciensek lefogására. Ekkor még elfogadott volt azon elmélet, mely szerint minél több

fájdalommal jár a lekötözés, annál jobb lesz az eredmény. Az ,,elmebeteg” személyeket

kamrákba, picékbe zárták, meztelenül falhoz láncolták, s verték vagy korbáccsal ütötték,

ezzel bírva õket engedelmességre. Benjamin Rush, akit a pszichiátria atyjaként ismernek,

az 1700-as években fejlesztette ki a ,,nyugtató széket”. Ez teljesen mozdulatlanul

rögzítette a benne ülõt, mely a betegnek nagy fájdalommal és kényelmetlenséggel járt.

1787-ben egy francia pszichiáter, Philippe Pinel, elhagyja a láncoknak az

alkalmazását, de helyettük kényszerzubbonyt alkalmaz.

Az 1800-as években az un. ,,bölcsõ” egy rácsos, alacsony ágy volt, melyben a

pácienst hetekig vagy akár hónapokig tartották. Ha az ebben való kezelés nem volt elég

,,hatásos”, akkor lekötözõ székek használatához folyamodtak.

1855-ben az un. ,,erõs szobák” használata volt divat a kórházakban, melybe a

betegeket zárták. Ez olyan szoba, amelynek falai között a beteg nem sok mindent tudott

csinálni, de kárt sem tudott tenni magában. (Valószínûleg a ,,gumiszoba” elõdjérõl van

szó, de igazán fontos forrásaink nincsenek.)

Az 1950-es években többnyire mechanikus korlátozó intézkedéseket kezdtek el

használni, hogy lerögzítsék a pácienseket. Emellett néhány esetben sötét helységekben

tartották õket fogva.

Zentai Katalin egy Connecticutban található pszichiátriai kórházban halt meg 1996

decemberében. Élete utolsó 36 órájából 30-at egy lekötözõ székben töltött. Miután

kiengedték a székbõl, a lekötözés miatt képzõdött vérrögök bekerültek a tüdejébe és

meghalt.

2002-ben az Európai Unió a hálós ágyak megszüntetését kérte Magyarországtól,

mielõtt csatlakozhattunk a tagsághoz. S mint már fentebb említettem, a Cseh Köztársaság

39 Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések ésajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadjaaz Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 8-9. o.

31

is csak 2004-ben tette használatukat illegálissá, és hazánkban is csak ebben az évben jelent

meg a rendelet, mely a hálós ágyak végleges beszüntetését írta elõ.

Láthatjuk tehát, hogy habár megszorító intézkedéseket mindig hoznak, mégis van

valami kibúvó, valami újabb út, új módszer vagy eszköz, mellyel a pszichiátriai beteget

fizikailag, mintegy teljesen hatástalanná lehet tenni. Ezzel még nem is volna önmagában

gond, ha ez a beteg gyógyulását, épülését szolgálná. Mint azonban láthattuk a legtöbb

esetben nem errõl van szó, sõt brutálisan bánnak néhány beteggel, kik ezek hatására nem

hogy jobb, hanem rosszabb állapotba kerülnek nem csak pszichikailag, hanem fizikailag

is. Mi lehet erre a megoldás? Vajon lesz-e valaha olyan jogszabály, mely teljes mértékben

ki tudja ezeket küszöbölni, vagy lehet-e egyáltalán ilyen jogszabályt alkotni? A kérdés

megválaszolása nem könnyû, hiszen biztos, hogy mindig lesznek olyanok, akik majd

harcolnak ellene, s megpróbálják biztosítani a pszichiátriai betegeknek e jogait, de lesznek

olyanok, akik ennek ellenére sem fognak törõdni semmilyen jellegû szabályozással, amíg

mások felett ,,hatalmat” gyakorolhatnak.

3.2 A korlátozások és kényszerítések eredménye

Sajnos a korlátozásnak a legtöbb esetben, mint ahogyan azt az esetek is mutatják

nincs pozitív eredményük, negatív azonban annál inkább. Az egyszerû karcolásoktól,

zúzódásoktól a halálig terjednek a korlátozás végkimenetelei. Dolgozatom e szakaszában,

a kényszerítõ intézkedések leggyakoribb fajtáival, és annak következményeivel

foglalkozom.

3.3 A pszichiátriai kényszerítõ intézkedés, mint ,,gyilkos dolog”

A pszichiátriai kezelés során senki nem arra számít, hogy páciensek haláloznak el a

pszichiátriai kórházakban. Mégis ez történik napról napra, csendben a világ legtöbb

országában, a pszichiátriai intézetekben.

A 9 éves Randy Steel nem akart megfürdeni az egyik pszichiátriai intézetben, ahova

a szülei orvosa javaslat után befektették. Az eset dulakodásba fulladt, Randy hányt, majd a

légzése is leállt, miközben az ápolók erõszakkal fogták le. Újjáélesztették, majd egy másik

kórházba szállították át, ahol másnap meghalt. A leletek, s egyéb kórházi dokumentumok

kimutatták, hogy Randyt az utolsó 30 napban 28-szor fogták le. Számos jelentõs

32

bizonyíték ellenére, mint például vér folyt a szájából, orrából, valamint, hogy zúzódásokat

találtak az arcán és egész testén, soha nem indítottak büntetõeljárást.

1998-ban egy hasonlóan tragikus haláleset történt. A pszichiátriai dolgozók arccal a

föld felé fektették a 13 éves Stephanie Jobint, miután öt különbözõ pszichológiai szert

adtak be neki, majd egy babzsák-széket tettek a hátára és ráültek, miközben a lábát

tartották. 20 perc szenvedés után Stephanie légzése leállt. A halált balesetként könyvelték

el.

A kényszerítõ intézkedések során tapasztalt eljárások a bizonyítékai annak a sokszor

embertelen és kegyetlen gyakorlatnak, melyet pszichiátriai intézetekben folytatnak. Ezek a

példák pedig azt mutatják, hogy a brutalitás nem enyhül, még a fiatalokkal szemben sem.

Az 1970-es években az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (Citizens

Commission on Human Rigths – CCHR) a Camarillo és Metropolitan állami kórházakban

100 megmagyarázhatatlan halálesetet dokumentált. A legbotrányosabb esetek között volt

az, amikor egy férfit hason fekve találtak az ágyában holtan, ahova bõrszíjakkal volt

lekötözve, valamint azon ügy, amikor egy nagymama holttestét egy kórházi kamrában

találtak meg, két héttel azután, hogy értesítették családját az eltûnésérõl. Mindezek után a

CCHR 1999-ben a törvényhozókkal és a médiával együttmûködve feltárta azt a sajnálatos

igazságot, mely szerint egyedül az Egyesült Államokban évente akár 150 haláleset is

történhet a kényszerítésekbõl fakadóan, minden felelõsségre vonás nélkül. A megszorító

intézkedésnek, melyet 1999-ben fogadtak el az Egyesült Államokban, nem volt nagy

hatása. 1999. és 2002. között újabb betegek haltak meg szívmegállás vagy fulladás

következtében, s köztük szintén voltak kiskorú gyerekek is.

2000-ben Japánban olyan intézkedést fogadtak el, mely tiltotta a fizikai korlátozás

alkalmazását az idõs betegeken. Ez alól kivételt csak a vészhelyzet képezett. Az erõszak

azonban ennek ellenére tovább folytatódott. A Houki Pszichiátriai Klinika vezetõjét, Dr.

Masami Houkit gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, mert egy 31 éves nõi

páciens száját zsebkendõvel betömte, majd nyugtatóval beinjekciózta, összekötözte a

kezét és a lábát, majd erõszakkal a kocsija hátsó ülésére fektette, amíg beszállította a

klinikára. Mire azonban odaértek, a nõ meghalt. Houki azon kevés pszichiáterek közé

tartozott, akit megvádoltak az erõszakos kényszerítõ cselekmények eredményeként

bekövetkezõ halálokozással.40 Az eset azonban nagy botrány kavart világszerte, mely

40Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések ésajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadjaaz Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 1-2. o.

33

felhívta az emberek figyelmét arra, hogy valami nem mûködik megfelelõen a pszichiátriai

korlátozások területén. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon ebben az esetben az orvos, aki

tisztában van a beteg alapvetõ jogaival, ezt figyelembe vette-e? A szükséges legkisebb

korlátozó módszert választotta-e az orvos, mely a betegnek a lehetõ legkevesebb

fájdalommal és megalázással jár? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel,

amikor ilyen szörnyû halálesetrõl olvasunk, vagy hallunk.

3.4 A fizikai korlátozással kapcsolatos álláspontok

Ha a páciensek szemszögébõl vizsgáljuk a dolgot, akkor azt kell megállapítanunk,

hogy ha nem is halnak meg, magát a korlátozás folyamatát, a kényszert, az ,,erõszakot”,

soha nem fogják elfejteni. 2002-ben Kaliforniában egy fizikai korlátozással kapcsolatos

bírósági esetben egy pszichiátriai ápoló, Ron Morrison, aki a hosszú évek alatt már sok

mindent megtapasztalt hivatásában, így nyilatkozott: ,,egy lekötözött személy

sebezhetõnek, használhatatlannak, lealacsonyítottnak és védtelennek érzi magát. Ez az

elmeállapot rosszabbodásához vezethet, valamint megnövekedett dühöt és megvetést azok

irányába, akik a fizikai korlátozás eljárásáért felelõsek, és valójában elmérgesíthet egy

meglehetõsen erõszakos szituációt, vagy lehetõséget teremt a jövõben a folyamatos

erõszaknak.”41

Néhány pszichiáter azonban talán nincs tisztában azzal, hogy mennyire súlyos

következményei lehetnek e korlátozásoknak, hazugságokkal dobálóznak vagy

kicsinyesnek gondolják a halált. A Kanadai Fõvárosi Egészségügyi Régió Pszichiátriai

Alosztályának vezetõje, Donald Milliken például kijelentette, hogy: „A fizikai

korlátozás önmagában véve sem ártalmatlan, a lekötözöttek egy része meghalhat. Azt nem

tudjuk, hogy mekkora ez az arány, vagy még mennyien kerülhetnek a halál közelébe,

akiket újra kell éleszteni. Klinikai orvosként el kell fogadnunk, hogy a fizikai korlátozás

eljárásai lehetségesen halálosak, és megfontoltan kell õket használnunk.”42

Mára már elfogadott álláspont, hogy a fizikai korlátozás nem a betegek gyógyulását

szolgálja. Dániában zajlott le egy olyan per, ami bebizonyította, hogy a kórházak

támogatást kaptak az erõszakos betegek kezelésért. Kenneth Clark, harvardi pszichiáter

volt az, aki kijelentette, hogy a pácienseket gyakran ingerlik abból a célból, hogy igazolni

41 Declaration of Ron Morrison, for Protection and Advocacy, Inc., Brief of Amicus Curiae in Support ofPlaintiffs, US Court of Appeals, No. 99-56953, 9 Mar. 2000.42Donald Milliken, M.D., “Death by Restraint,” Canadian Medical Association Journal, 16 June 1998.

34

tudják, miért vetik õket a fizikai korlátozás alá. Ez magasabb biztosítási visszatérítést

eredményez. Minél erõszakosabb egy páciens – vagy teszik õt minél erõszakosabbá –,

annál több pénzt keresnek ,,rajtuk” a pszichiáterek.43 Láthatjuk, hogy valójában nincs itt

semmi titok. Amit Kenneth bevallott, azt már valójában a világ nagy részén tudták, sõt

éltek is vele. Sok pszichiáterben van annyi alattomosság, hogy szándékosan, nagyobb

összeg reményében destabilizálják, lerombolják a betegek viselkedését. Az már másik

kérdéskört vet fel, hogy az esetlegesen ebbõl származó negatív következményekért,

legrosszabb esetben a beteg halálért, miért nem vonják õket a legtöbb esetben felelõsségre,

miért nem jut e történéseknek a nagy többsége napvilágra, miért nem kezdeményeznek

vizsgálatot.

Felvetõdik a kérdés, hogy vajon ezek az esetek, és maga a korlátozás bizonyos

esetekben kínzásnak minõsülnek-e. Vannak olyan álláspontok mely szerint igen, vannak

azonban olyanok, melyek nem ezt erõsítik. A már fentebb említett Kínzás Elleni

Bizottságot az ilyen esetek kivizsgálása végett hozták létre, ezért úgy gondolom, itt is

érdemes errõl említést tenni.

3.5 Dokumentumok és szervezetek a kínzás ellen

A különféle kínzások módszereinek alkalmazása már az ókortól kezdve

megfigyelhetõ a történelemben. A XVII. és XVIII. században a felvilágosodás eszméi, a

természetjog és emberi jogi filozófia a kínzás alkalmazásának gyakorlatát alapjaiban

vitatta. A XX. században azonban a totális diktatúrák jutottak hatalomra a Szovjetunióban,

Németországban és egyéb európai országban is. A különféle kínzások módszerei egyre

gyakrabban váltak a rendõrség és más állami szervek mûködésében is mindennapos

jelenséggé, úgy vélték, ez a hatalomgyakorlásnak az egyik alkalmazható formája. Ezeket

teljesen elzárva, a nyilvánosság tudta nélkül hajtották végre. Mindezek után a

közvéleményt még súlyosabban megrázták a náci haláltáborokban történtek, különösen a

fogvatartottakon végrehajtott orvosi kísérletek.

Nem csoda, ha a második világháború után az állomok nemzeti és nemzetközi

szinten is lépéseket kívántak tenni annak érdekében, hogy a korábban tapasztalt

cselekmények újbóli bekövetkezését megakadályozzák. Ennek eredményeként jöttek létre

43 Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések ésajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadjaaz Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 5-6. o.

35

a kínzás alkalmazását tilalmazó nemzeti jogszabályok és nemzetközi egyezmények.

Napjaink Európájában ez három szinten van jelen:44

1. Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ)

2. Európa Tanács keretében létrejött nemzetközi dokumentumok

3. a nemzetközi jogalkotás által megalkotott belsõ jogszabályok

3.5.1 Az ENSZ keretében létrejött dokumentumok és szervezetek

Az ENSZ Közgyûlése 1948. december 10-én fogadta el az Emberi Jogok

Egyetemleges Nyilatkozatát, az elsõ olyan nemzetközi dokumentumot, amely a kínzás és

már megalázó vagy embertelen bánásmód alkalmazását tilalmazta. (5. cikkely: ,,Senkit

sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy

büntetésnek alávetni.”)45 Ezen cikkely rendelkezésein felbuzdulva megszületett egy újabb

dokumentum, a Polgári és Politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melyet az

ENSZ Közgyûlése 1966-ban fogadott el és 1975-ben lépett hatályba. A dokumentum 7.

cikkelye deklarálta, hogy ,,Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó

elbánásnak vagy büntetésnek alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül

orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.”46

Ezek azonban még mindig nem bizonyultak elég hatásosnak, hiszen az 1970-es

években több országban is kínzásról tanúskodó ügyek kerültek napvilágra, ami tovább

ösztönözte a nemzetközi közösséget, hogy olyan jogi normát alkosson, mely egy

megelõzõ mechanizmusként szolgál, s az államok a jogsértések kapcsán elszámoltathatóak

legyenek. 1973-ban Svédország volt az, aki az ENSZ Közgyûléséhez fordult és a kérdés

részletesebb megtárgyalását, valamint egy védelmi rendszer felállítását javasolta. Az

ENSZ 1975-ben a svéd javaslat hatására elfogadta a kínzás és más kegyetlen, embertelen

vagy megalázó büntetések vagy bántásmódok elleni védelemrõl szóló nyilatkozatot. Habár

a nyilatkozat nem volt kötelezõ, ez volt az elsõ széles körben elfogadott dokumentum,

mely a kínzás fogalmát definiálta. Ez a dokumentum 1984-ben lépett hatályba. Egy újabb

svéd javaslat alapján az ENSZ Közgyûlése határozatot hozott a kínzás tilalmáról szóló,

jogilag már kötelezõ erejû egyezmény kidolgozásáról. A politikai viták elhúzódása miatt

az ENSZ Közgyûlése csak 1984-ben fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen

44 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 48. oldal45 Emberi Jogok Egyetemeleges Nyilatkozata 5. cikkely46 Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 7. cikkely

36

vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni egyezményt (United Nations

Convention Against Torture, továbbiakban UNCAT), mely 1987. június 26-án lépett

hatályba.47 Az UNCAT az elsõ olyan jogilag is kötelezõ nemzetközi egyezmény, melynek

kizárólagosan a kínzás felszámolása a célja. Leglényegesebb e dokumentumban a kínzásra

adott bonyolult megfogalmazás, mely szerint a kínzás éles testi vagy lelki fájdalmat vagy

szenvedést okozó olyan cselekmény, amit vallomástétel kikényszerítése vagy büntetés

céljából, közfeladatot ellátó vagy pedig hivatalos minõségében eljáró személy

ösztönzésére vagy hozzájárulásával követnek el. (Az UNCAT értelmében kizárólag e

három elem együttes fennállása esetén beszélünk kínzásról.) Az UNCAT a kínzás

alkalmazását abszolút értelemben vett tiltásnak deklarálja, ennek igazolására semmilyen

kivételes körülményre, esetre tekintettel nem lehet hivatkozni. A kínzási cselekmények

elkövetõi arra való hivatkozással sem mentesülhetnek a felelõsség alól, hogy a

bántalmazást egy feljebb való, vagy közhatalmat gyakorló személy parancsára hajtották

végre.

3.5.2 Kínzás Elleni Bizottság

Az ENSZ emberi jogi rendszerének alapja, hogy az egyezmény alapján felállítanak

egy független szakértõkbõl álló testületet, a tagállamok nemzetközi jogi kötelezettségének

ellenõrzése céljából. Az UNCAT által elõírt kötelezettségek betartására létrehozta az

ENSZ Kínzás Elleni Bizottságát (Committee Against Torture).48 A Bizottság tíz, az

emberi jogok területén kimagasló ismeretanyaggal rendelkezõ független szakértõbõl áll. A

tagállamok az UNCAT értelmében minden negyedik évben feladataik teljesítésérõl szóló

jelentés készítésére kötelesek. A CAT ezen túl egyéb forrásokból fõleg civil szervezetektõl

kapott információt, az un. ,,árnyékjelentéseket” is megvizsgálja. A vizsgálat magában

foglal egy formális eljárást is, melyet az érintett állam képviselõinek, valamint az

árnyékjelentéseket kiadó civil szervezetek képviselõinek részvételével tartanak meg, ahol

a CAT tagjai aggodalmaik tisztázása végett kérdéseket tehetnek fel. A vizsgálat után a

CAT javaslatokat tehet, hogy a tagállam UNCAT szerinti kötelezettségeit hogyan

valósíthatná meg még hatékonyabban, vagy mi az, aminek betartására nagyobb hangsúlyt

47 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 49-50. oldal48 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 51. oldal

37

kellene fektetni. Ha a CAT olyan megalapozott tájékoztatást kap, hogy egy állam területén

sorozatos kínzásokat alkalmaznak, akkor bizalmas vizsgálatot is tarthat. Az érintett

tagállam együttmûködésre köteles, területén a CAT tényfeltáró vizsgálatot tarthat. S habár

maga az eljárás nem nyilvános, végsõ beszámolóit az éves jelentésben közzéteszi.

Még az UNCAT megszövegezésének idejében, 1980 márciusában Costa Rica az

ENSZ-nél elõterjesztett egy kidolgozás alatt álló kiegészítõ jegyzõkönyv tervezetet,

melyben egy látogatási rendszernek a felállítását javasolta. Mindez a Nemzetközi

Vöröskereszt által alkalmazott látogatási rendszeren alapult, melyet hadifoglyokkal,

politikai foglyokkal való bánásmód figyelemmel kísérése céljából alkalmaztak. Mivel

ezekben az intézményekben a külvilágtól való legnagyobb elzártságban alkalmazták a

kínzásokat, így a dokumentum ezeken a helyszíneken olyan külsõ szakértõk által végzett

látogatási rendszernek a bevezetését javasolta, mely nem csak a humanitárius és a

konfliktushelyzetek területére koncentrálódik. Ennek eredményeként az ENSZ

Közgyûlése 2002. december 18-án fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy

megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni ENSZ egyezmény kiegészítõ

jegyzõkönyvét, (Optional Protocol to the Convention against Torture, továbbiakban

OPCAT), mely 2006. június 22-én lépett hatályba. Az OPCAT egyik legfontosabb része a

4. cikk 2. pontja, melyben meghatározza a szabadságtól való megfosztásnak az ismérveit.

Az OPCAT szerint ,,a szabadságtól való megfosztás magában foglalja a fogva tartás

valamennyi formáját, a köz- vagy magánõrizet alatt álló személy olyan elhelyezését, ami

jogi, adminisztratív, vagy más hatóság döntésének következtében nem teszi lehetõvé, hogy

az illetõ szabad akaratából távozzon”.

Az OPCAT a CAT mûködési mechanizmusával párhuzamosan mûködõ megelõzõ

illetve ellenõrzõ mechanizmust hozott létre, ami az ENSZ mellett mûködõ 10 független

szakértõbõl álló Megelõzési Albizottságra, valamint a tagállamok által fenntartott

,,nemzeti megelõzõ mechanizmusra” épül, melynek az a feladata, hogy a kínzás

tilalmazásának betartását ellenõrizze nemzeti szinten.

Az európai államok túlnyomó többsége az OPCAT végrehajtásából származó

nemzeti feladatokat döntõ részben vagy teljesen a végrehajtó hatalomtól független, nem

kizárólagos jogi szakértelemmel, azonban jelentõs gyakorlati tapasztalattal rendelkezõ

általános hatáskörû szak-ombudsmanra bízza. Ezt a megoldást alkalmazza többek között

Franciaország, Belgium, Ciprus, a Cseh Köztársaság, Dánia, Norvégia, Észtország,

Finnország, Svédország, Hollandia, Horvátország, Írország, Izland, Lengyelország,

Luxemburg, Moldova, Portugália, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia valamint Ukrajna.

38

Azon országok, melyek az elmúlt évtizedekben demokratikus átalakuláson mentek

keresztül – Spanyolország, Szlovénia – a nemzeti megelõzõ mechanizmus

tevékenységében az ombudsman mellett civil szervezetek is részt vesznek.49

3.5.3 Az Európa Tanács munkájának eredményeként megkötött egyezségek és intézmények

Az Európa Tanács 1949-ben felállított egy kormányközi szervezetet, melynek célja

az egyéni szabadságjogok és demokrácia megóvása volt. Ennek a rendszernek két

dokumentum képzete az alapját: az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint az

Európai Szociális Karta.

A nemzetközi szinten az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított jogok,

valamint a kínzás és büntetés tilalmának betartását az Emberi Jogok Európai Bírósága

ellenõrzi. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint természetes személyek, nem

kormányzatai szervek, valamint egyének csoportja az összes lehetséges hazai jogorvoslati

lehetõségek kimerítése után, hat hónapon belül bármilyen jellegû ügyet a Bíróság elé

terjeszthet. (Ezen túl az Egyezményhez csatlakozott tagállamoknak is lehetõségük van rá,

hogy bármely részes tagállam ellen a Bíróság elõtt eljárást indítsanak.) Az eljárás tárgya a

kérelemben megjelölt ügy lesz, melynek felülvizsgálata során a Bíróság dönt majd, hogy

az adott állam az Egyezményben foglalt valamely rendelkezést megsértette-e. Az ítélet

kiemelkedõ jelentõségû, különösen annak indoklása, hiszen a Bíróság a tagállamok belsõ

jogalkotására, valamint a joggyakorlat számára is megfogalmaz általános és követhetõ

jogelveket. (A felállítását követõen a Bíróság számos ügyet elemzett, és arra az

eredményre jutott, hogy a tagállamok az Emberi Jogok Európai Egyezményében

foglaltaknak nem tesznek eleget. Ezek között voltak olyanok is, melyek a kínzás,

embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmának sérelmét állapítottak meg.)

Mivel az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem definiálta sem kínzás, sem pedig

az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés fogalmát, mindez a Bíróságra

hárult. E téma szempontjából ki kell emelni Írországnak az Egyesült Államok elleni

ügyét.50 Az Európa Bíróság ebben a határozatban fogalmazta meg, hogy melyek azok a

cselekmények, melyek kínzásnak, megalázásnak vagy embertelennek minõsülnek. Az un.

,,öt-technika” volt az a módszer, melyet a brit rendõrség szervei alkalmaztak Észak-

49 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 52-54. oldal50 Ireland v. the United Kingdom judgment of 18 January 1978, Series A no. 25

39

Írországban, a terrorizmussal gyanúsított személyeknek a kihallgatása kapcsán. A módszer

lényege az volt, hogy a fogva tartottak fejére egy sötét zsákot húztak, majd órákig tartó

alvásmegvonás, valamint étel- és italmegvonás mellett, erõs zajban órákig a fal mellett

kellett állniuk. Az ügy érdekessége egyebek mellett még az volt, hogy nem

magánszemély, vagy valamely részes állam, hanem maga Írország terjesztette az ügyet a

Bíróság elé.51 A Bíróság a szóba jött ügy kapcsán nem kínzásnak, hanem embertelen és

megalázó bánásmódnak minõsítette az ,,öt-technikát”. Ennek az ügynek a kapcsán

született meg a Bíróság álláspontja szerinti kínzás fogalom, mely azt mondja, hogy a

kínzás olyan súlyos és szándékos kegyetlenséget feltételez, amit komoly testi-lelki

sérülések nélkül nem lehet megállapítani.

1996-ban volt az elsõ eset, amikor a Bíróság egy török ügyben52 a rendõrség

eljárását kínzásnak minõsítette. Az eset lényege, hogy a török rendõrök azokat a

személyeket, akik a kurd felszabadító mozgalomban való részvétellel voltak gyanúsítva,

kínzásnak vetették alá. Kezeiket hátuk mögött összekötötték, majd az összekötött

karjuknál fogva fellógatták õket, miközben folyamatos verés mellett vallatták õket. Ezen

bánásmód következménye a gyanúsítottak többségénél az lett, hogy mindkét karjuk

lebénult. A Bíróság még számos ehhez hasonló kegyelten bántalmazásról szóló ügyet is

tárgyalt, azonban több alkalommal is hangsúlyozták, hogy a bántalmazásnak a súlyosság

egy fokát el kell érni ahhoz, hogy a kínzás fogalmi körébe tartozzon. Ennek a

minimumnak a megítélése azonban nagyon relatív. Az eset körülményeitõl, idõtartamáról,

fizikai és lelki ráhatásoktól, esetleg az áldozat nemétõl, korától, egészségi állapotától is

függ.

A kínzás és embertelen bánásmód mellett hangsúlyt kell fektetnünk még a

cselekmény megalázó voltjára is. Ez a Bíróság álláspontja szerint akkor valósul meg, ha az

áldozat súlyosan megszégyenül. Tehát a megalázó bánásmód vagy büntetés lényege,

hogy olyan erõs félelmet, lelki gyötrelmet valamint alsóbbrendû érzést okoz, ami a testi-

lelki ellenállás megtörésére alkalmas.

A Tyrer Egyesült Királyság elleni ügy53 volt az elsõ fontosabb eset, amikor a

Bíróság a ,,megalázó” bánásmód fogalmával elõször foglalkozott komolyabban. Az eset

lényege, hogy az Ír-szigetek egyik brit szigetén élõ mindösszesen 15 éves fiút három

51 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 54-55. oldal52 Aksoy v. Turkey judgment of 18 December 1996, Reports 1996-VI, 2260. o.

53 Tyrer v. the United Kingdom judgment of 25 April 1978. Series A no. 26

40

botütésre ítéltek, amit egy rendõrtiszt az õrszobában foganatosított. A Bíróság magát a

büntetést az ,,intézményesített erõszak” megnyilvánulásának tartotta, s azért vélte

megalázónak, mert a fiút a ,,hivatali hatalom tárgyaként” kezelték.

3.5.4 Az állampolgári jogok országgyûlési biztosának feladata

Az Alkotmány 32/B. § (1) bekezdése szerint az állampolgári jogok országgyûlési

biztosának az a feladata, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott

visszásságokat kivizsgálja, vagy más által kivizsgáltassa, és ezek orvoslása érdekében

általános vagy pedig egyedi intézkedéseket kezdeményezzen.

Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése értelmében: ,,Senkit nem lehet kínzásnak,

kegyetlen embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos

emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” Mivel ezeket

az Alkotmány alapjogként szabályozza, az állampolgári jogok országgyûlési biztosának

hatáskörébe tartozik, hogy az ezekkel kapcsolatos visszásságokat vizsgálja, valamint

amennyiben lehet, orvosolja azokat.

Az UNCAT 4. cikkelye értelmében, minden részes államnak gondoskodni kell arról,

hogy büntetõjoga szempontjából minden kínzási cselekményt bûncselekménynek

minõsítsenek. Itt fõként azokról a büntetõjogi tényállásokról van szó, amelyekben a

közhatalom nevében eljáró személyek, a hivatalos eljárások alatt véghezvitt

bántalmazásokat büntetik.54

Az állampolgári jogok országgyûlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 18. §

(1) bekezdése alapján az érintett hatóságoknak a helyiségeibe az országgyûlési biztos

beléphet. Így a hazai fogva tartási intézmények – különösen pszichiátriai- és büntetés-

végrehajtási intézmények, rendõrségi fogdák, idegenrendészeti szálláshelyek – látogatása

is már szinte rutinszerûnek tekintendõ. A fogvatartási intézmények látogatása során nem

csak jogi, hanem orvosi (különösen pszichiáter) szakképzettséggel rendelkezõ munkatárs

is részt vehet, aki az esetleges testi-lelki bántalmazást, tünetet is észlelni tudja. Hazai

jogunk lehetõvé teszi azt is, hogy az országgyûlési biztos, és kísérõi mind a fogvatartott

személyekkel, mind pedig azokkal, akik õket felügyelik személyes beszélgetéseket

folytassanak le, velük korlátozás nélkül érintkezzenek. Az országgyûlési biztosok

látogatásaikról szóló feljegyzéseikben többször felhívták a figyelmet arra, hogy a

54 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 61. oldal

41

fogvatartottakkal való bánásmódot nagyban befolyásolja a velük foglalkozó személyek

élet- és munkakörülményei. Ezért késõbb a vizsgálatot erre is kiterjesztették. Sõt ezeken

felül az országgyûlési biztosok voltak azok, akik az õrszemélyzet élet- és

munkakörülményeinek javítása érdekében ajánlásokat tettek. Az ellenõrzések során a

biztosok leginkább a fogvatartási helyszínek zsúfoltsága, mocskossága, elhanyagolt

állapota, az illemhelyek nem megfelelõ állapota valamint orvosi ellátás hiánya miatt

állapították meg az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe ütközõ visszásságot. A feltárt

visszásságok megszüntetése valamint megelõzése céljából a hivatalban lévõ országgyûlési

biztosok jogalkotási ajánlatokat tettek, valamint egyéb más intézkedést is

kezdeményeztek.

Az országgyûlési biztos évente beszámol tevékenységérõl a parlamentnek. Ebben a

súlyos visszásságot eredményezõ, nehezen megoldható problémákra, valamint jogalkotói

feladatokra is felhívja a képviselõk figyelmét. Az országgyûlési biztos a kezdeményezések

és ajánlások megvalósulását is figyelemmel kíséri.

3.5.5 Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum

Úgy gondolom, érdemes megemlíteni a hazai próbálkozásokat is. A Pszichiátriai

Érdekvédelmi Fórum (PÉF) egy szövetségi formában mûködõ non-profit szervezet,

mely 1999-ben alakult. A Fórum egy nagyon egyedi szervezet, hiszen a döntéshozó

testülete a felhasználói többség elve szerint mûködik, ami azt jelenti, hogy az elnökség 7

tagjából legalább 4 fõ volt vagy pedig jelenlegi használói a pszichiátriának. Az ilyen ,,user

controlled” formában mûködõ szervezetbõl a világon csak néhány mûködik. (Az

elnökségben még ezen kívül a szociális szakma és a hozzátartozói oldal is helyet foglal.)

A Szövetség tagjai között érdekvédelemmel vagy rehabilitációval foglalkozó,

valamint a pszichiátria területén kiemelkedõ jelentõséggel tevékenykedõ szakemberek és

felhasználók foglalnak helyet. A Szövetség a pszichiátria területén legfõképp az

esélyegyenlõséggel, az érdekvédelemmel valamint az emberi jogoknak a tényleges

érvényesülésével foglalkozik. Azonban e témakörben a PÉF nemcsak hazánkban

tevékenykedik. A Szövetség a konszenzus híve, így munkájában a Magyar Pszichiátriai

Társasággal és egyéb hazai, valamint nemzetközi szervezettel is együttmûködik. (Itt talán

érdemes megjegyezni, hogy 1999. és 2009. között a Nemzeti Egészségügyi Tanács egyik

résztvevõ tagja volt.)

A PÉF elnökségi üléseket tart, ahol a korábban kiadott feladatok teljesítését és a

jövõbeni célokat vitatja meg. Munkájában számos munkatárs is részt vesz, felhasználói

42

koordinátorok valamint regionális központok koordinátorai is segítenek abban, hogy a

fórum országos szinten is tudja képviselni az érdekvédelmet. (A Szövetség fõként jogi

személyiségû tagokat foglal magában, de nem ritka a természetes személyek jelenléte

sem.)

A Szövetség mûködését és tevékenységét – az elsõ 15 hónapban – a Soros

Alapítvány támogatta, valamint külön megjelölt célokra a Holland Királyság Budapesti

Nagykövetsége, az Egyesült Királyság Budapesti Nagykövetsége és a Nemzeti Civil

Alapprogram is támogatást juttatott a szövetség részére. Ezeknek a támogatásoknak

köszönhetõen a PÉF munkatársai 2000. és 2001. között meglátogatták Magyarország

összes pszichiátriai otthonát és interjúkat készítettek az ott lakó betegekkel, dolgozókkal

és az intézményvezetõkkel. Ezek után megosztották véleményüket az „Emberi jogok, a

pszichiátriai betegek otthonaiban” címû jelentésükben, melyek elõsegítették a

kapcsolattartást a Budapesttõl távol mûködõ intézményeknek a lakói között, s ez

elõsegítette a tapasztalatok megosztását.55

A PÉF tapasztalat szerint az a munka, amelyet az emberi jogok területén végez nem

érte el a céljait, az ,,elme-egészségügy” még nem garantálja a minimális jogoknak az

érvényesülését, melyekre valójában már szükség lenne, úgy tûnik, erre még hosszabb

ideig várni kell. A problémát többek között abban látja, hogy a hazai jogszabályok még

mindig nem felelnek meg a nemzetközi elõírásoknak. A Fórum álláspontja szerint erre

kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, s talán akkor, ha lassabban is, de érvényesülnének

azon jogok, melyek a pszichiátriai otthonok lakóit s dolgozóit is megilletik.

55 http://www.pef.hu (letöltve: 2010. október 30.)

43

Összegzés

Zárásul elmondható, hogy a betegek jogai terén a szabályozás egyre szerteágazóbb,

egyre több területre próbál a jogalkotó ,,beférkõzni” hol több, hol pedig kevesebb sikerrel.

Az 1997. évi CLIV. törvényre minden szemszögbõl nézve nagyon nagy szükség volt már

az egészségügyben.

Abban, hogy ez a gyakorlatban vajon mennyire tud érvényesülni, sok minden

játszik közre. Az adott kezelési intézet, az ott dolgozók hozzáállása, a betegek panaszai és

még sorolni lehetne azokat az indokokat és körülményeket, melyek ezt befolyásolják.

A legnagyobb probléma azonban véleményem szerint még mindig a tájékoztatással

van, pedig ez nem egy olyan tényezõ, amit nem lehetne leküzdeni, vagy pedig orvosolni,

hiszen itt sokszor csak az odafigyelésrõl van szó. Sokszor persze megérhetõ, hogy egy-egy

szituációban és az intézetekben zajló stresszes körülmények között ennek nem

tulajdonítanak olyan nagy jelentõséget, hiszen sokszor nagyon súlyos következményekkel

is járhat, hiszen tudunk olyan esetrõl is, amikor egy egyszerû figyelmetlenség miatt halt

meg a beteg. (Nem megfelelõ csoportú vértranszplantáció következtében.) Ilyenkor

azonban elég kevés védekezésképpen az az indok, hogy figyelmetlenek voltak, vagy nem

volt meg a megfelelõ információ, mely a kezelés sikerességéhez kellett volna.

Sok esetben – s talán ez a gyakoribb – a betegek sincsenek kellõképpen

felvilágosítva arról, hogy mi vár rájuk, de az õ esetükben talán az is jelentõs probléma

lehet, hogy az alapvetõ jogaikkal sincsenek tisztában, melyek mind a kezelés során, mind

pedig a gyógyító intézetben való tartózkodásuk alatt megilletik õket. Ez természetesen

ugyanígy jelentkezik a pszichiátriai betegek esetében is. Az õ jogaikat sajnos néha a

legdurvább módon sértik meg, s mint a dolgozatomban is próbáltam rá felhívni a

figyelmet, az õ esetükben a fizikai korlátozásnak egy bizonyos foka az, amely már túllép

egy határon, s véleményem szerint inkább tartozik a kínzás, mint a gyógyítás fogalmi

körébe.

A jövõben ezzel a témával is biztosan sokat fognak foglalkozni, és

törvénymódosításokra is joggal számíthatunk, hiszen ahogy a világ és a technika is

fejlõdik, ugyanígy fejlõdik a jog világa is, mely egyre csak bõvül és szélesedik. Ez a

terület is igényel még szabályozásokat, s remélem ezekre sor is fog kerülni, hiszen sok

minden van még, aminek érvényesüléséhez lefektetett szabályokra van szükség. Azt is el

44

tudom képzelni, hogy mindig is lesznek olyan területek, melyeket hiába fognak

szabályozás alá vonni, a valóságban soha nem fognak úgy érvényesülni, ahogyan annak

valóban történnie kellene.

45

Irodalomjegyzék

Könyves és publikációs hivatkozások:

(1) Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina

Kiadó, Budapest, 2007.

(2) Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám

(3) Dr. Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó, Budapest, 1999.

(4) Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és

büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban,

valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA

HUMANA 19. évfolyam, 2008. 3. szám

(5) Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek,

Jelentések és ajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az

elmegyógyintézetben (Kiadja az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva

1969-ben)

Jogszabályi hivatkozások:

(6) 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl

(7) Emberi Jogok Egyetemleges Nyilatkozata

(8) Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya

Internetes hivatkozások:

(9) http://en.wikipedia.org/wiki/Schloendorff_v._Society_of_New_York_Hospital

(10) http://www.matud.iif.hu/06apr/08.html Pasternák Alfréd – Holokauszt és Bioetika

(11) http://www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/Kiadvanyok/elektronikus/seminarium/estquam/

PankerMaria-Szervatultetesek.pdf

(12)http://www.google.hu/#hl=hu&q=1946.+n%C3%BCrnbergi+k%C3%B3dex+betegjogok&aq=f&aqi=&aql=

&oq=&gs_rfai=&fp=aa0ef7af4fff3e80

(13) http://daganatok.hu/betegjogok-es-a-beteg-kotelezettsegei/mit-takar-a-betegjog-fogalma

(14) www.szoszolo.hu/06tanulmanyaink/230514.bjogokervgyak.htm

(15) http://www.pef.hu