A legszorosabb kötelék

Vikinek,

ki álmodott valamit…

Első fejezet

Az őrjöngő vihar szakadatlanul rohamozta Zágráb külvárosát.

Órák óta ordított a tornádó erősségű szél, nem kímélve élőt s

élettelent. Fákat csavart ki, be nem csukott ablaktáblákat

zúzott apró darabokra, telefonpóznákat fektetett az utakra, s

egy jól irányzott villám kiégette a városi erőmű reaktorát is.

Nem kívánt mást, csak mérhetetlen rombolást, sötétséget és

káoszt.

A közelbe becsapódó villám csattanása mély álomból riasz-

totta fel Mirkát. Görcsösen kapott hasához, s érezte, ahogy

babája feszíti, őt is megijeszthette a vihar. Az

éjjeliszekrény felé fordult, de az óra piros kijelzője helyett

most csak a sötétség nézett vissza rá. Émelygett és

borzasztóan fájt a hasa. Megpróbálta felkapcsolni a kislámpát,

de az csak üres kattogással felelt. Nincs áram – futott át a

fején. A kinti vihar tikkasztó, párás meleget varázsolt a

szobába, az ablaktáblák homályosan adták vissza a rájuk zúduló

esőcseppek körvonalait. Szomjas volt és inni akart, de a

hűtőszekrény egy szinttel lejjebb volt. Ahogy megpróbált

kiszállni az ágyból, a két lába közé tette jobb kezét, s

érezte, hogy merő víz az ágya! A magzatvíz!

Kétségbeesetten kezdte rázni a mellette alvó férfit, de ő

csak álmos nyögéssel felelt.

– Dragisha! Ébredj fel! Idő van!

A férfi álmosan nyitotta ki szemét, de amint meglátta Mirka

sötét alakját, ahogy fölé hajol, egyből magához tért.

– Mi a baj, szívem? Megrémített a vihar? Gyere, bújj ide

hozzám!

– Nem! A magzatvizem! – suttogta. – Indulnunk kell!

Dragisha felpattant az ágyból, de lábai még nem működtek, így

hasravágódott az ágy mellett. Káromkodva nyúlt az

éjjeliszekrény felé, hogy villanyt gyújtson, ám az ugyanazzal

a kattogással felelt neki is, mint két perccel előbb Mirkának.

– Nincs áram – szólt Mirka.

– A francba! – Dragisha tapogatózva kezdett el botorkálni a

sötét szobában, próbálta összeszedni gondolatait, hol is

hagyhatta tegnap este levetett ruháit. Egy villám

megvilágította nadrágját a széken, az azt követő mennydörgésre

mindketten összerázkódtak. Nem messze megtalálta az ingét is.

Félig begombolva azt, rohant át az ágy másik oldalára, majd

ismét végigzuhant a földön. Meg sem érezte, hogy vérzik a

lába, felkapta Mirkát az ágyról, majd óvatosan kinyitotta a

hálószoba ajtaját.

– Látsz valamit?

– Nem, de tudom, merre fordul a lépcső! Nyugi, nem ejtelek

le!

Az út a garázsig egy örökkévalóságnak tűnt Dragisha számára.

Izzadt csókokat nyomva Mirka arcára lépkedett a sötétben, míg

el nem érték az autót. A kocsi belső világítása egy pillanatra

elvakította, így hunyorogva tette be Mirkát az ülésre. Rohanva

huppant be a másik oldalon, s már indította is az autót. A

garázs ajtaja persze nem nyílt automatikusan, így újra

kiugrott a volán mögül, s egy rántással kinyitotta a garázs

ajtaját.

A szél majdnem hozzácsapta a kocsi elejéhez, s millió tűként

zuhogott az eső az arcába. Szitkozódva ült vissza az autóba,

majd csuromvizesen fordult oda Mirkához, és hisztérikus

röhögésben tört ki.

– Ez meleg volt! – üvöltötte, majd gázt adott.

Az öreg bordó Mercedes csikorogva lőtt ki a garázsból, és

már fordult is rá az útra. A szélvédőn át a kilátás egyenlő

volt a nullával, hiába állította maximumra az ablaktörlőt,

csak annyit ért el vele, hogy ide–oda kalimpált a szeme előtt.

– Jól vagy, picim? Nemsokára ott leszünk a kórházban! –

persze mindketten tudták, hogy nem igaz, a kórház ugyanis a

legjobb esetben is húszpercnyire volt otthonuktól, most

ráadásul még a kint rekedt vihar is azon volt minden erejével,

hogy visszatartsa őket.

– Persze, tudom. – válaszolta eltorzult arccal - Nagyon

görcsöl a hasam! Mi van, ha itt a kocsiban…

– Nem! Tarts ki még egy picit! Kérlek! – és Mirka úgy tett.

Összeszorított foggal ült, szinte feküdt az ülésen

összenyomott lábakkal, és azért fohászkodott, nehogy az

autóban szüljön meg.

Dragisha próbált minél gyorsabban haladni a Mercedesszel, és

egyszer–kétszer meg is dobta az autót egy–egy víztócsa, amit

az eső épített ki akadályként.

Az égi háború egyre csak erősödött, az orkán vadul dobálta a

kocsit az úton. Dragisha semmit sem látott, szinte rutinból

ért el addig a szakaszig, ahol a vihar felállította neki

halálos csapdáját. Az öreg Mercedes fékezés nélkül száguldott

bele a kidőlt villanypóznába, s egyik vezetéktartó pillére

szinte felnyársalta őt. Egyik pillanatban Dragisha még Mirkára

mosolygott, a következőben pedig az üléshez szegezve ült

holtan. Mirka kifejelte a szélvédőt, s ájultan feküdt az

ülésen kicsavarodva, szájából egy vércsík indult végig a

nyakán. Az összegyűrt autó motorháztetője alól sziszegő hang

sivított, és hófehér füst indult meg a sötét égbolt felé. A

tomboló vihar egy villámcsapással nyugtázta remekművét, s még

jobban rázendített az esővel.

A lengőajtó a kórházi folyosón nagyot csattanva vágódott ki,

s a hordágyon fekvő nő egy pillanatra előjött az

eszméletlenség sötétjéből. Mozdulni próbált, de egyik végtagja

sem reagált akaratának. Kétségbeesve, már ha ilyen állapotban

még jobban lehet, próbálta mozdítani jobb, majd a bal kezét,

sikertelenül. Összeszedve tartalék energiáját egész testével

mozdult, de erős kezek szorították vissza, majd egy röpke

pillanatig mintha egy nővér nyugtató mosolyát látta volna, ami

mégis inkább rémültnek hatott. A fölötte rohanó fénycsövek

bántották a szemét, minden egyes neoncső belemart agyának

legmélyebb zugába, s megforgatta magát ott. Hunyorogva próbált

visszaemlékezni, mi is történt valójában, de csak sötét

villanások lepték el.

…autóban volt, sötétség vette körül, hallotta az ablaktörlő

ütemes nyögését. Az esőt mintha dézsából öntötték volna…

Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy fáj minden

porcikája, és borzalmasan görcsöl a hasa. Megpróbált a

lepedőbe markolni, de vértől ragacsos kezei lecsúsztak róla.

Érezte a vastag tűt a karjában, s hallotta az infúziósüveg

ütemes csörömpölését, ahogy az ágy rohant vele az egyenetlen

folyosó labirintusában. Hallotta körülötte az orvosok sürgető

utasításait, de csak annyi jutott el a tudatáig, hogy valami

borzalmas dolog történt vele.

Próbált visszaemlékezni, de valahogy nem tudott. Lüktető

feje majd szétrobbant, szeretett volna ismét öntudatlanságba

merülni, mert fájt ébren lenni.

A kórház falain kívül rekedt vihar tombolt, s ezen az

éjszakán immár sokadszor csapott bele egy kósza villám a

kórházba. Az egetverő robaj nem váratott magára egy pillanatot

sem, s hunyorogni látszott az egész épület az elektromos

kisülés alatt.

A mennydörgés ismét visszarántotta a folyékony kábulatból

Mirkát, s a pillanatnyi áramkimaradás úgy hozta vissza az

emlékeket, hogy azok majd szétvetették.

…siettek valahova, az biztos… Dragishával… ő vezetett… aztán

beszélt hozzá, mintha nyugtatta volna valamiért… ugyanakkor

izgatott is volt a hangja, szinte úszott a boldogságtól…

…Az éjszakai autóutat csak elmosódva lehetett látni, néha

teljesen elvakította az embert a szemben haladó autók

fényszórója! De nem is volt belőlük, talán ha egy. Vagy inkább

egy sem? Vagy az valamikor máskor volt? Most már nem tudta

biztosan. Talán ha nem lett volna a vihar, vagy talán ha nem

figyelte volna a mellette ülőt állandóan… talán. De a

villanyoszlop ott volt az úton, és az autó fékezés nélkül

rontott rá! Emlékezett a betört üvegek csörömpölésére, majd a

sziszegő hangra. Aztán semmi…

A hasában lévő görcsök egyre gyakrabban jelentkeztek,

mintha… mintha terhes lenne! Nyöszörögve próbálta kérdezni a

körülötte lévőket, de hang helyett vér buggyant ki a száján.

Könnyek öntötték el a szemét és üvölteni tudott volna, de nem

tudott.

A műtőben már vártak rá, itt nem fehérbe voltak öltözve,

hanem zöldbe. Hirtelen emelték át a hordágyról a műtőasztalra,

és valaki hátulról fejét elfordítva egy műanyag csövet dugott

le a torkán. A szörcsögő hang idegesítette, ahogy szívták le a

torkából a vért, de nem tudott vele sokáig foglalkozni, mert

egy másik ember, akit szintén nem látott, elkezdett hozzá

beszélni.

– Hallja, amit mondok, asszonyom? – aztán megjelent a

hanghoz tartozó arc is, fiatal férfiszempár meredt rá kérdőn

egy műtős maszk fölül.

A nő bólintani próbált, de nem ment, úgyhogy csak a szemét

hunyta le egy pillanatra válaszképpen.

– Nyugodjon meg, kérem… – a hang elmosódott a fejében, de

próbált minden erejével összpontosítani… mindent… Érezte, hogy

csúszik ki a valóságból és maradék erejét összeszedve

ráharapott a nyelvére, hogy a fájdalom kizökkentse őt,

csuszamló süllyedéséből.

–…áááát! – aztán az altató érthetetlenné nyújtotta a hangot

és az ahhoz tartozó arc is elhomályosult. Még egy pillanatig

megpróbált kapaszkodni a valóság egyre vékonyabb szálába,

aztán feladta.

…át. Vajon mit akart mondani? …át. Magát? A babát? Kérlek,

add Istenem, hogy a babának ne legyen semmi baja!

A kérdésre, mellyel elmerült az öntudatlanságba, már nem

adatott válasz. Mély kómába merült, ahonnan nem volt már

visszaút. Az elkövetkező félóra a műtőben nem szólt másról,

csak a halállal való küzdelemről, hol a fekvő nőt, hol

magzatát mentve.

Aztán a vég olyan hirtelen jött, mint a kezdet. A

mozdulatlanul fekvő Mirka életet adott egy kislánynak, s ezért

sajátját adta cserébe. Dragisha volt utolsó gondolata, meg

leendő gyermekük. Remélte, Dragishának nem esett baja…

Második fejezet

A vihar nemcsak Zágrábot érintette, hanem egész Európát is.

Spanyolországtól egészen Törökország Balkánon lévő részéig,

nem kímélte Franciaország déli partvidékét sem, Svájcba is

belemart.

Olaszország maga volt a káosz, a csapadék is rekordot

döntött, több várost és települést zárt el a külvilágtól.

Rómában soha nem látott vihar tombolt. Az utcákon néhol bokáig

érő víz hömpölygött, a csatornák telítődtek, és ahelyett, hogy

nyelték volna az esővizet, visszalökték azt. Sok helyen

küzdöttek áramkimaradásokkal, volt, ahol már órák óta sötétség

honolt. Ebben az üvöltő feketeségben a Colosseum démoninak

hatott, mintha csak rég nem látott gladiátorai után bömbölne.

A szél zúgva rohant végig oszlopai közt, be–betekintve minden

elhagyott zugba.

A környéken már órák óta nem volt áram. Egy régi épület

mégis kitartóan pislákolt, akár egy utolsó menedékhely a

sötétség végtelen óceánjában. A homlokzat büszkén hirdette St.

Catherina kórház kőbe vésett nevét.

Az épület egyik ablakában egy férfi homályos alakja állt, és

kitartóan szívta immár sokadik cigarettáját, már ő maga sem

tudta, hányadikat. Sötétkék öltönye teljesen rendezetlenül

lógott rajta. Merengve nézte a kint zajló szüntelen égi

háborút, s a világ legszerencsésebb és egyben legboldogabb

emberének érezte magát. Már csak percek kérdése, és apa lesz!

Most már biztos, hogy csak percek vannak hátra…

Francesco Mazotti három órával ezelőtt is így érzett, amikor

első cigarettájára gyújtott rá a régi kórházépület

folyósólyán. Egy világszerte elismert szoftvercégnél dolgozott

programíróként, évi jövedelme hat számjegyű volt euróban. A

telefonhívás után munkáját félbehagyva rohant keresztül a

városon. Autóját hátrahagyva, inkább a tömegközlekedést

választotta, de hamar rájött, hogy a leggyorsabban bizony

gyalog fog ideérni.

Feleségével öt évvel ezelőtt ismerkedett meg egy

konferencián, Kínában. Izabel egy menedékhelyen dolgozott

nővérként, s egy városszéli mulatóban botlottak egymásba.

Isabella Biscone. Nevét hallva máris fülig beleszeretett,

olyan „szerelem első látásra”-féle volt, s az évek csak

elmélyítették érzelmeiket. Gyűlöltek és feleslegesnek

tartottak minden percet, amit külön kellett eltölteniük.

Francesco megunta az álldogálást és célba vette a

legközelebbi padot. A pad kopott volt és kényelmetlen. Fényes

lakkal volt valamikor lekenve, de az idő már rajtahagyta

kézjegyét. Előregörnyedve nézett egy összegyűrt papírfecnit a

szemben lévő, ugyancsak kényelmetlennek látszó pad alatt…

Emlékezett, mikor abban a bizonyos Kínai bárban az a csinos

lány a bárpultnál annyira szorongatott valamit a kezében.

Egész este ökölbe szorítva tartotta kezét, míg beszélgettek,

rövid szoknyáján nem jutott hely egy zsebnek sem, ahová

begyűrhette volna.

Emlékezett, mikor a lány kiment a mosdóba, s a mellette lévő

szék alá dobta a fecnit. Mikor a lány eltűnt, felvette és

elolvasta. Kellemetlenül érezte magát, hisz semmi köze nem

lett volna hozzá, de kíváncsisága hajtotta. Mikor szétnyitotta

az összegyűrt papírt, egy árcímke volt, valószínűleg

rajtafelejtette frissen vásárolt blúzán vagy szoknyáján.

Felállt ismét, valahogy az üldögélés sem esett jól. Hol van

már az az orvos, és miért nem jön már ki gratulálni neki?

Ránézett órájára, s ekkor tudatosult benne, hogy reggel evett

utoljára. Az ablakhoz sétálva egy újabb cigarettára gyújtott,

s megpróbálta kivenni a Colosseum fekete körvonalait.

Megpróbálta elképzelni, hogy milyen is lehetett a régi római

kor, mikor még élethalálharc folyt nap mint nap pompás falai

között. A cézárok ideje persze már rég lejárt, de csodálatra

méltó építményeik a mai emberiséget ámulatba ejtették

ugyanúgy, mint Francescót.

Eszébe jutott a szendvics, ami táskájában lapult már reggel

óta. Elképzelte, milyen állapotban lehet, de éhsége győzött és

kivette a táskából. Úgy látott neki, mint aki már hetek óta

nem evett egy falatot sem. Evés közben elnézett a folyosó

túlsó végébe, ám az beleveszett a sötétségbe. Hideg borzongás

futott végig rajta. Hogy lehet, hogy a folyosó másik felén nem

égnek a lámpák? Aztán meg ez a nagy csend. Semmi mást nem

hallott, csak a vihar tombolását, mennydörgését. Még egy

nővért sem látott, nemhogy orvost. Egy kórházban nyüzsgés van,

mindenki siet valahová, itt viszont halálos nyugalom vette őt

körül. A kórházban a portáson kívül még egy lélekkel sem

találkozott, ő mondta lenn a hallban, hogy jöjjön fel a

harmadik emeletre, a folyosó végén várakozzon a műtő előtt. De

azóta senkit sem látott. Ahogy végignézett az üres folyosón,

látta, hogy minden ajtó csukva volt, ami más körülmények

között akár teljesen normálisnak is hathatott volna. De nem

itt és nem most.

Felállt, s a szájában levő falatot gombócként nyelte le.

Lassan minden részlet kirajzolódott előtte, amit eddig észre

sem vett. Csak állt szendviccsel a kezében és ámulva nézett

körül. A mennyezeten halványsárga lámpák próbáltak valami

fényt produkálni, amit az omladozó világoszöld fal teljesen

elnyelt. Néha meg–megvillant egy–egy izzószál, sercegve

próbált ellenállni a villámcsapások által keltett

túlfeszültségnek.

Francesco közelebb hajolt a falhoz és végighúzta rajta az

egyik ujját. A fal nedves volt és dohos, sehogy sem illett egy

kórházhoz. A folyosó padlója hatalmas tört fehér márvánnyal

volt kirakva, aminek lapjait penészes fuga fogta össze.

Undorodva emelte fel a tekintetét, maradék szendvicsét

visszagyűrte a táskába. Elnézett a folyosó másik vége felé és

kirázta a hideg. Jeges félelem kezdett eluralkodni rajta. Akár

egy rossz álom – gondolta.

A folyosó másik vége hívogatóan sötétlett előtte, szinte

késztetést érzett, hogy menjen és nézze meg, mit is rejt.

Ahogy nézte a homályt, megnyúlni látszott az egész hossza és

egyre távolabbinak tűnt a vége.

Tett egy lépést, majd még egyet. A távolból minta egy

mélyről jövő sóhajt hallott volna, szinte egész teste

megremegett. Hátát verejték csiklandozta, félelem kezdte

zsibbasztani egész testét. Elindult lassan. Fémes csörömpölést

hallott a folyosó végéből, mintha egy infúziós állvány dőlt

volna el.

– Halló! Van ott valaki? – elég bizonytalanra és vékonnyra

sikerült a hangja, de ezt saját félelme számlájára írta.

– Már hogy ne lenne – mondta csendesebben –, hisz egy

kórházban vagyunk.

Vagy csak inkább nyugtatta magát. Most már semmiben sem volt

biztos. Ideges röhögés szaladt ki a száján, majd

továbbaraszolt a folyosón. Ahogy távolodott biztonságot nyújtó

padjától, egyre jobban fogták el a különböző kételyek.

Közben a vihar is folytatta ádáz játékát a kórház falain

kívül. A szél szakadatlanul rohamozta pattanásig feszült

üvegtábláit, a belső udvaron a több száz éves fák recsegve

hajlongtak, úgy érezték, ütött a végső óra. A lehullott

faleveleket összegyűjtötte a szél, majd őrült módjára vágta

hozzá hol a kórháznak, hol pedig csak egyszerűen

végigszáguldott velük a kis parkon.

Már egész kicsinek hatott a pad, ahol még az imént mámorban

úszott, mikor megállt egy ajtó előtt. Nem tudta, miért pont

ezt az ajtót választotta. Állt az ajtó előtt és bámulta

rozsdás kilincsét. Érezte, hogy verejtékcseppek jelennek meg

homlokán, s lassan csurognak lefelé. Elővett egy

textilzsebkendőt zakója zsebéből, azzal próbálta felitatni

izzadságát, de nem tudta összeszedni magát. Csak állt, mint

egy kövület az ajtó előtt, s megbabonázva nézte azt. Szeretett

volna megfordulni és elrohanni, le a lépcsőn, ki ebből az

épületből, minél messzebb ettől a félig omladozó, történelem

előtti borzalomból. Minden erejét összeszedve megmozdította a

kezét és rátette a rozsdás kilincsre. Hűvösnek hatott, egy

kicsit talán meg is nyugtatta. Lenyomta, majd abban a

pillanatban egy mennydörgés kíséretében teljes lett a

sötétség…

Eltelt egy pár pillanat, míg kezdett hozzászokni szeme a

hirtelen ráboruló feketeséghez, de később azt gondolta, inkább

sose szokott volna. Egy következő villámlás megvilágította a

kórtermet, és döbbenten vette észre, hogy a helység teljesen

üres. Ágyak voltak ott rendezetlenül, kilógó belű matracokkal,

betegei rég elhagyták már őket. Rozsda és penész borított

mindent, a halál szaga terjengte körül a kórtermet. Tekintete

egy földön fekvő infúzióállványra tévedt, a rajta lógó palack

kissé távolabb gurulva, szilánkokra törve feküdt, valami

sötét, rászáradt masszával bevonva. A következő villámlás

megvilágította az ágyakhoz tartozó kis szekrényeket, mint

megannyi testőr, a fal mentén sorakoztak, némelyik nyitott

fiókkal vagy ajtóval. Francesco talpa alatt törmelékek

csikorogtak, minden egyes mozdulata azt kiabálta, hogy „Igen,

valóban fenn vagy és nem álmodsz!”.

Megfordult és eszeveszetten rontott ki az ajtón, vissza a

folyosóra, annak vége felé, ahonnan jött, ahol még nem volt

semmiféle iszonyat, semmiféle rémálom. A sötétben úgy hatott,

mintha legalább száz métert gyalogolt volna idefelé és soha

sem érné el a „MŰTŐK” feliratú ajtót. Tüdeje eszeveszetten

sípolt, s borzalmasan szúrt az oldala, de végül ott állt

összegörnyedve az ajtó előtt ismét, ahol számtalan

cigarettáját szívta türelmetlenül. Gondolkodás nélkül tépte

fel az ajtót, de túl sötét volt benn, nem látott semmit.

Fülledt, dohos levegő csapta meg, és még valami más is. Bűz

facsarta az orrát, izzadságtól nedves kendőjét orrához

szorítva próbált nagyokat pislogni, hátha lát valamit. Eszébe

jutott öngyújtója, amit mindig magánál hordott. Még

Isabellától kapta, mikor egyévesek voltak. Ott dudorodott a

zsebében most is, egy csilingelő kattanással életre keltette.

A műtő hasonló látványt nyújtott, mint a félig rothadó

kórterem a folyosó másik végében. Ameddig szeme ellátott az

öngyújtó által létrehozott kicsiny világban, mindenhol a káosz

uralkodott. Látta az ismerős rozsdás szekrényeket, penésszel

bevont tárgyakat, összetört gyógyszeres üvegeket, szanaszét

szórt ampullákat és fecskendőket. Egy hangra lett figyelmes,

ami nem is jött olyan messziről, ahol állt. A halk mocorgást

egy gyermek gügyögése követte. Francesco szíve a torkában

volt, szinte zsibbadt a félelemtől. Mit keres itt ő

egyáltalán, és mi ez az egész? Hogy került ide?

Vett egy nagy levegőt, majd kifújta, és keresni kezdte a

hang forrását. Borzalmasan melege volt, nem is tudta, miért

van még mindig rajta a zakója. Oldalazva próbált beljebb

jutni, majd combja nekiütközött valaminek és minden

lelkierejére szüksége volt ahhoz, hogy ne üvöltsön fel. A

látvány, ami fogadta, elpattintott benne minden erőlködést

ahhoz, hogy uralkodni tudjon magán.

Isabella ott feküdt a műtőasztalon vérben ázva, szétvetett

lábakkal, két lába között pedig egy újszülött gyermek,

köldökzsinórral összekötve eszméletlen anyjával. Eszméletlen

vagy inkább halott? Nem mozdult, és a mellkasa is mozdulatlan

volt. Francesco üvölteni próbált, de csak egy hangtalan sikoly

hagyta el a torkát. Leblokkolt. Valahogy minden olyan sűrűnek

hatott, de második próbálkozásra már torkaszakadtából üvöltött

segítségért.

Talán saját őrjöngése zökkentette vissza őt a pánikból, de

már semmi sem számított, csak az, hogy minél előbb kint legyen

ebből az épületből a csecsemővel együtt. Pánikszerűen kezdett

keresni egy ollót vagy bármit, amivel vágni lehet, de nem

talált semmit. Leguggolt, bevilágított az ágy alá, de ott sem

járt több szerencsével. Újra a pánik jeges keze kezdte

simogatni, de tudta, ha még egyszer enged, és pánikba esik,

többé nem kerül ki belőle.

Állt a műtőasztal mellett és nagy levegőt vett.

Gondolkodott, már amennyire tudott, aztán óriási robajjal

csattant valami a folyosón. Nem tudta, mi lehetett az, de

sejtette, hogy el kell innen tűnnie, méghozzá amilyen gyorsan

csak lehet.

Ránézett a kisgyerekre, majd Isabellára, végül az őket

összekötő, vértől lüktető lila zsinórra.

– Ne haragudj! – mondta, majd két kezével megragadta a

köldökzsinórt és elkezdte tépni. Az csúszott, a kisbaba

rúgkapált és ordított. Francesco zokogni kezdett és Istenhez

fohászkodott, hogy adjon valami épkézláb ötletet, mert menten

megőrül. Vértől ragacsos kezeivel próbálta kitörölni szeméből

a könnyeket, de csak rontott a helyzetén, csípni kezdte az

alvadt vér.

A csecsemő a műtőasztalon egyre rosszabbul nézett ki, az

ájulás határáig hergelte magát. Francesco megsimogatta és

csitítgatta, de az csak üvöltött és jelét sem adta annak, hogy

be szeretné fejezni valamikor is.

– Gondolkodj, az isten szerelmére! – mondogatta magának.

Émelyegni kezdett az egyetlen megoldás gondolatától, de egy, a

közelbe csapódó villám robaja visszabillentette őt, és

határozott.

Lehajolt az asztal széléhez, és két kezébe fogta a

köldökzsinórt. Egy pillanattal később üvöltve harapott rá, s

fém ízű folyadék tódult a szájába. A kisbaba felsikított,

Francesco görnyedve öklendezett a műtőasztal mellett.

Hosszú, egymás utáni elektromos kisülések villantak be a

folyosóról, és a következő mennydörgés megrázta az egész

épületet. Vakolat hullott le a menyezettről és valahol az

egyik szomszédos teremben nagyot csattanva dőlt el egy

bútordarab.

El kell tűnnie innen! Felkapta gyermekét, betekerte a

zakójába és egy utolsó csókot lehelt Isabella homlokára. – Ég

veled! – aztán kirontott a folyosóra.

Rohanni kezdett a lépcsőforduló felé, közben a csecsemő

elhallgatott, mintha megnyugodott volna. Mikor elérte a

fordulót, sikítást hallott abból az irányból, ahonnan jött.

Dermedve torpant meg és őrülten járt az agya. Isabella volt

az?

– Ne! – sikította valaki.

Most már biztos volt benne, hogy Isabella az! Megfordult és

elkezdett visszafelé futni. Villámlások és mennydörgések

bombázták a kórházat szakadatlanul, szinte megállás nélkül.

Kivehetetlen suttogásokat hallott mindenhonnan, talán a saját

fejéből. Kezdi elveszteni az eszét – futott át rajta.

Francesco megállt a műtő bejáratánál, újra öngyújtója után

kutatott. Egyik kezében babáját szorongatva, másikban az

öngyújtóval lépett vissza a sötét helyiségbe. Az előbbi

irányba indult el, amire emlékezett, meg is találta a

műtőasztalt, de az csak vértől síkosan verte vissza az apró

lángot. Az asztal üres volt!

Pánikszerűen fordult meg ismét, hogy meneküljön, de Isabella

jelent meg közvetlen előtte. Szemei vérrel voltak telítve és

sírt. Fehér köntöse szakadtan lógott rajta, vértől és koszos

penésztől mocskosan. Francesco felordított és maradék erejét

kellett összeszednie ahhoz, hogy ne ájuljon el.

– Mi történt velem? – kérdezte hüppögve a lány.

– Úr isten, Isabella, mi a fene folyik itt? – suttogta

Francesco remegő hanggal.

Isabella nem szólt semmit, csak meredt a kisbabára.

– Miért veszed el tőlem a kislányomat?

– El kell tűnnünk innen azonnal! Menjünk! – azzal megfogta

Isabella kezét, de az, mint egy szikla, meg sem mozdult. Hideg

volt, akár a jégcsap.

– Add vissza a kislányom! Nem érted? – üvöltötte.

– Induljunk el, könyörögve kérlek! Szeretlek, az isten

szerelmére! Csak menjünk innen – a vége már csak suttogva jött

ki a torkán.

– Add vissza a kislányom! – ordította – Nem érted?! Add

vissza! Az enyém! – azzal elkezdte rángatni a gyermeket.

A kisbaba újra rákezdett, és torkaszakadtából ordított.

Francesco őrjöngve rántotta ki a csecsemőt Isabella kezei

közül, majd ugyanazzal a lendülettel visszakézből megütötte

őt. Az asszony egyensúlyát vesztve csapódott fejjel az ajtónak

és nagyot reccsenve terült el a földön. Rángatózva spriccelt

szétnyílt koponyájából mindenfelé a vér. Francesco csak állt

és forogni kezdett vele a világ. Meredten nézte Isabella

remegő holttestét, és nem értette, miért kell neki ezt az

egészet megélnie, mi rosszat tett, ki és miért bünteti.

Könnyek lepték el a szemét, és sírni kezdett. Hirtelen

értelmét vesztette minden, aminek eddig értelme is volt,

megölte Isabellát. Megölte őt, akit a világon a legjobban

szeretett, vele együtt mindent, ami szép volt. Ránézett a

kislányra, aki ásítva bámult vissza óriási szemeivel.

Francesco végighúzta zakóját nedves orrán, aztán megindult

kifelé.

Hallotta a vihar őrjöngését, de az jelentette számára a

realitás egyetlen mivoltát. Rohanás közben megint hallotta a

suttogásokat –Gyilkos! –Csecsemőrabló! –Betolakodó!

– Hagyjatok békén! – üvöltötte a sötétbe.

A lépcsőház végtelennek tűnt, míg elérte a legalsó szintet.

A hatalmas aulát villámok világították meg. Francesco rohanás

közben a portás pultja felé nézett, és cseppet sem lepődött

meg rajta, hogy senkit sem lát ott.

A több száz éves, hatalmas tölgyfaajtó nyikorogva tárult ki,

és hideg esőzuhany záporozott Francesco arcába és újszülött

gyermekére. A kórház lépcsőjén térdre rogyott és zokogni

kezdett. Csókolgatta kislányát és könnytől csillogó arccal

mondta ki nevét.

– Laura. Édes kislányom!

A kórház bejáratát tartó kőistenek meredten nézték őket,

esőtől ázva, több száz évet maguk mögött tudva, ahogy apa,

lányát dédelgetve, zokogva fohászkodik Istenéhez, és csak azt

hajtogatja, hogy „Miért?”, meg hogy „Ez nem lehet igaz!”.

Később, mikor Francesco vissza próbált emlékezni, hogy meddig

térdelt a zuhogó esőben, csak annyit tudott, hogy egy

örökkévalóságnak tűnt. Hogy miként került haza, arra egész

életében nem tudott visszaemlékezni. Igazából nem is nagyon

akart. Örült, hogy lányával együtt túlélte a borzalmakat, a

miérteket, úgy érezte, jobb nem bolygatni.

Minden bizonnyal igaza volt.

Harmadik fejezet

Lenka másra sem tudott gondolni, csak az estére, amit már oly

régóta várt. Legszívesebben kivett volna egy szabadnapot az

iskolából, már ha létezett volna ilyen. Beteget nem akart

színlelni, hisz ugrott volna az esti mulatság, apukája tett

volna róla. Dada különben sem nézte volna jó szemmel.

Imádta Dadát, hisz ő volt az, aki felnevelte őt. Anyjaként

tekintett rá, most már elég nagylány volt hozzá, hogy

felfogja, mi is történt valójában. Tudta, hogy a Dada azóta

van vele, mióta megszületett, s anyukája nem jött ki többé a

kórházból, mert autóbalesetet szenvedett.

Ahogy ott ült a padban, vörös haja fürtökben omlott vállára.

Hófehér arcát halvány szeplők díszítették, smaragdzöld szemei

üresen nézték a tanárt a táblánál, gondolatai teljesen máshol

jártak. Hol is járhattak volna, ha nem az esti születésnapi

partiján. Elvégre is az ember csak egyszer lesz tizennégy

éves.

Sorra próbálta venni, mit is felejthetett el. Barátnőit és

barátait mind meghívta az iskolából és a térről is. Meg azt a

helyes fiút is a szomszéd autóműhelyből, végül is egy iskolába

járnak, igaz, Mirkó két évfolyammal volt idősebb, de ez most

nem számított. Dadával rendeltek tortát kedvenc

cukrászdájából, meg vettek lufikat is, mindenféle színben.

Szerpentin, konfetti, papírsüvegek. Mind megvoltak már.

Bohócot nem szeretett volna, bugyutáknak tartotta őket, bár

Dada azt is felvetette.

A tanítás végét jelentő csengő visszarántotta a valóságba,

és már szedte is össze a padról szanaszét szórt dolgait –

ceruzát, egy radírt, két füzetet meg egy hegyezőt – majd

eltüntette az iskolatáska mélyén. Tolakodva rohant végig a

folyosón, le a lépcsőn ki az iskolából, ahol valószínűleg Dada

fog rá várni valami születésnapi finomsággal. Ott is volt,

ahogy remélte, kövérkésen, mosolyogva, szalmaszatyrával a

kezében, hosszú kabátban, amit télen–nyáron egyaránt hordott.

Lenka odaszaladt hozzá, az idős néni megpuszilta homlokát.

– Szervusz, egyetlen bogaram!

– Szia, Dada! – és egy puszit nyomott az arcára.

– Ma nem busszal megyünk, ahogy szoktunk – jegyezte meg,

mire Lenka felkapta a fejét. – Azt hiszem, útba kell ejtenünk

Zarko cukrászdáját.

Lenka mosolygott, és egy újabb puszival jutalmazta az idős

hölgyet. Megfogta kezét, szinte eltűnt húsos tenyerében, és

így indultak útnak. Szerette nagyon Zarko cukrászdáját, biztos

volt benne, hogy sehol sem tudnak olyan finom sütiket meg

fagylaltot készíteni, mint ott. Egyszerűen imádott ott

mindent.

– Mi történt ma az iskolában? – kezdte mindennapos

érdeklődését a dadus.

– Képzeld el, nem kellett ma felelnem semmiből! Tudod, a

szülinapom miatt!

– Szép kis dolog, mondhatom! Ha a hercegnőnek születésnapja

van, máris fel van mentve felelésből!

Lenka látta a tetetett felháborodást a pufók arcon, és

együtt nevettek rajta, a kislánynak még a könnyei is

kicsordultak. Elindultak kéz a kézben, le az iskola mögötti

utcán, végig Lenka kedvenc útvonalán, Zarko cukrászdája felé.

Lenka egyszerűen a fellegekben járt, nem is hallotta mikor

Dada elkezdte mesélni neki a piacon töltött délelőttjét,

milyen szép burgonyákat látott, na meg azok a szép gyümölcsök,

aztán meg, hogy milyen egészségesek is, és hogy többet kéne

belőlük ennie! A kislány csak rugdosta az őszi faleveleket, és

arcán mosollyal nyugtázta, mennyire is szereti ezt a túlsúlyos

idős hölgyet az oldalán. Gondolatai elkalandoztak, el egészen

apukájáig, mert valami nyomasztotta őt nagyon. Valami nem volt

rendben, érezte. Furcsa volt valahogy. A furcsa nem is olyan

jó szó – javította ki magában Lenka –, inkább szokatlan. Egyre

gyakrabban nézi őt merengve, egyszer még azt is észrevette,

hogy fürdés közben leselkedett! Egyik éjjel arra riadt fel,

hogy apukája a sötétben kószál az ő szobájában. Reggel már nem

is volt benne annyira biztos, olyan álomszerű volt az egész.

Gondolatait elnyomta, próbált nem foglalkozni velük.

Ahogy sétáltak kéz a kézben, lassan visszatért Dada

történetéhez, de valami még ott volt a levegőben. Az érzés,

hogy valaki figyeli őket, lassan jutott el a tudatáig. Dada

már a postán töltött idejét ecsetelte, Lenka azonban hegyezni

kezdte érzékeit, mi történik valójában körülöttük. Valaki

követi őket, méghozzá már az iskola óta! Óvatosan nézett

körül. Először nem látott semmi szokatlant, de másodszorra már

észrevette a fiatal nőt az utca túloldalán. Talán nem is lenne

benne semmi különös, ha nem szorongatna egy óriási csomagot a

kezében, és nem bámulná őket folyamatosan. Öltözéke

divatjamúlt, élénk színkompozíciókból állt, testhez feszülő

rövid ruhához szandált húzott, és igen hóbortosnak tűnt így

ezen az őszi délutánon. Még akkor sem fordult el, mikor Lenka

megtorpant és hunyorgó tekintettel fürkészte, ki is lehet, és

mit akarhat tőlük.

Dada zavartan nézett hol a kislányra, hol a túloldalra, ahol

semmi különöset nem látott, csak a sárguló bokrokat, majd

gyengéden megrántotta Lenka pici kezét, mintegy jelzésként,

hogy ideje menniük.

Lenka azonban nem érezte a jelzést, nem mozdult, mint egy

kőszobor, úgy állt ott. Feje megtelt halk suttogásokkal,

zsibbadni kezdett a tarkója, szeme csak a szemben álló nőre

fókuszált, a külvilág megszűnni látszott körülötte. Dada már

erősebben kezdte húzni, és nevén szólongatta egyre

zavartabban, de Lenka csak állt, ködös tekintettel, tudomást

sem véve róla, bámulva a túloldalt, s az ott álló nőt, aki egy

óriási csomagot szorongatott a kezében, világoskék masnival

átkötve. A halk suttogás egyre hangosabb és agresszívabb lett,

Dada már fennhangon faggatta őt, hogy mit is lát ott szemben,

persze semmi sem jutott el ebből hozzá.

A nő, aki szemben állt, megindult feléjük. Hirtelen lépett

le a járdáról körül sem tekintve, csak a kislányt nézve. Úgy

hatott, hogy a nő csurom víz és mintha sáros is lett volna.

Sietve szedte lábait, de a nagy csattanás hirtelen jött a

semmiből, a nő pedig átbukfencezett az autón. Lenka

torkaszakadtából sikított, az autó pedig fékezés nélkül

továbbhajtott. Dada elfehéredett és letérdelt Lenkához, úgy

rázta a vállánál fogva.

– Mi az ördög van veled!? – üvöltötte Dada és rémülten

nézte, ahogy szeretett csöppsége zokog. Szemét összeszorítva

állt és remegett, közben pedig nem hagyta abba a sírást egy

pillanatra sem. Dada is elkezdett sírni, nem tudta, mi tévő

legyen, letérdelt hozzá, úgy ölelte magához szorosan és

nyugtatta a törékeny kislányt, aki mindene volt ezen a

földkerekségen.

Mire Lenka kezdett megnyugodni, a környék egy sötétebb

tónust vett fel, s ahogy a sötét felhők kezdtek gyülekezni, a

gyenge szél egyre jobban fújt. Lenka szipogva nézett oda, ahol

a nőt halálra gázolták, de immár semmi jel nem utalt arra,

hogy valóban megtörtént volna. Felnézett az égre, az óriási

felhők alatt Lenka még kisebbnek érezte magát. A suttogás a

fejében abbamaradt, üres tekintettel nézett körül. Látta, hogy

mindenki siet hazafele a készülő vihar elől, pár perce még a

nap is sütött, és olyan boldognak érezte magát.

Hirtelen megakadt a tekintete valamin. Valami pici dolog

volt, ami nem illett a környezetbe, és az a valami az úton

feküdt, pár méterre tőlük. Lenka lassan kiszabadította magát

Dada öleléséből és elindult felé.

Már az út közepén járt, mikor odaérkezett hozzá és leguggolt

érte. A hajtű két egymásba fonódó szívet ábrázolt, apró

brillekből kirakva. Csöpp keze összezárult körülötte, és

magához szorította.

Dada csak állt a járdán szótlanul, valahogy nem merte a

varázst megtörni semmivel. A szeme sarkából látta az autót,

ami balról jött és már kiabálni próbált, de a hosszú kürt, ami

az autóból süvített, elnyomta hangját. Az autó csikorogva állt

meg az út közepén guggoló Lenka előtt pár centivel, és ahogy a

kislány benézett a volán mögé, a sofőrnek torkán akadt minden

átok, amit kizúdítani készült.

Dada odarohant a kislányhoz és elrángatta, szólni azonban ő

sem tudott semmit, annyira meg volt rémülve.

Az út hazafelé csendben telt. Mire kinyitották a kert

kapuját, már az eső is elkezdett esni, a szél meg egyre

erősebben fújt. Patrik, Lenka apukája mosolyogva fogadta őket

egy habverővel a kezében, köténnyel a derekán.

– Isten hozta a szülinapost itthon! – és átölelte a

kislányt.

– Szia, Apuci! – csak ennyi tellett tőle pillanatnyilag, és

már bontotta is ki magát Patrik öleléséből.

Patrik Dadára nézett, de ő csak zavartan mosolygott, Lenka

meg el is tűnt a lépcsőn, fel a szobájába. Táskáját

lehajította a sarokba és végighasalt az ágyán. Koszos kis

kezét szétnyitotta, a hajtű még mindig ott volt, nem csak a

képzelet szüleménye volt. Tetszett neki a két pici szív, de

valahogy borzongott is tőle, hiszen ez volt az egyetlen dolog,

ami valami valóságérzetet hagyott az iskola utáni borzalmak

mögött.

Lenka hanyatt fordult, majd ismét hasra, így elérte az ágya

mellett lévő éjjeliszekrény fiókját, és egy dobozt halászott

ki onnan. Zenélt, ahogy a fedelét felnyitotta, és a hajtűt

betette a többi kincs közé. Betolta a fiókot, majd hanyatt

feküdt ismét a plafont bámulva, ahol világoskék felhők

úszkáltak. Végiggondolta a délutánt, és grimaszolva könyvelte

el, hogy kimaradt a cukrászda, Zarko világhírű finomságaival

együtt.

Negyedik fejezet

Szicília szigete vörösen izzott a naplementében. A kis

halászhajó motorja jólesően berregett, és Laura alig várta

már, hogy hazaérjenek. Kedvenc helyén nyúlt végig

trapézfarmerében, könyökére támaszkodva, a hajó orrában.

Gyenge szellő kapott néha a hajába, vörös fürtjei táncot

jártak vajszínű bő ingén, ami alul és fölül sem volt

végiggombolva. Néha megsimogatta tarkóját egy–egy gyenge

fuvallat, ilyenkor libabőrös lett és megrázta fejét. Apukája a

hajó végében állt a kormánykereket tartva és valami nápolyi

dalt fütyörészett. Francesco borostásan mosolygott lányára, a

sós tengeri szél a hasáig kigombolt, valaha tűzpiros ingét sem

kerülte el.

– Mennyire tökéletes is ez a délután – gondolta Laura, majd

lehunyta szemét és hátravetette fejét, úgy hagyta, hogy az

utolsó napsugarak csiklandozzák még egy darabig. Szerette az

olyan délutánokat, mint amilyen ez volt… Apukájával behajóztak

Nápolyba még kora délután, és egész végig csak az üzleteket

járták. Laura kedvére válogathatott ajándékokat, majd

fodrászhoz mentek, s olyan frizurát formáltathatott, amilyet

csak elképzelt. Születésnapja volt és egyszerűen pompásan

érezte magát, a hab a tortán pedig az este lesz! Szicília

szigete közeledett, miközben Laura csendben készült

születésnapi partijára.

A hajó motorja felberregett, Laurát kizökkentve

gondolataiból, majd az egész fedélzet megremegett. Francesco

elkezdte a kikötési manővert, Laura pedig felpattant és

lehajolt a csigába összetekert hajókötélért. Várta a megfelelő

pillanatot, hogy a vastag hurkot a móló nem sokkal vékonyabb

cölöpére hajíthassa. Mikor megvolt vele, kiugrott a partra, s

a hajó végébe ugrándozott, ott várta a második kötelet, amit

apja hajított felé. A hajókötél rögzítése után Laura vigyázba

vágta magát és tisztelegve nézett Francescora, aki sohasem

tudta komoly tekintettel állni lánya hóbortjait, most is, mint

mindig, velőtrázó kacagásban törtek ki mindketten.

Francesco kiugrott a partra Laurához és össze–vissza kócolta

haját.

– Na, indulás, nagylány! Ja, és a csomagjaidat se felejtsd

hátra a hordárnak! – azzal ismét beletúrt göndör fürtjeibe.

– Na de kapitány! A fedélzeti tiszt sem érdemel meg annyit,

hogy hazáig segítsék a csomagjait?

– De, dehogynem! – sóhajtott Francesco, azzal megemelte a

szatyorrengeteget és átdobta a vállán – Andiamo!

– Igen, igeeenis! – kiabálta ugrándozva, azzal

belecsimpaszkodott apjának szabad kezébe és úgy indultak útnak

a kikötőtől nem messze lévő házuk felé.

Laura hazafelé nézegette a pizzériák teraszán üldögélő

embereket, a dagadt szicíliaiakat, hasig kigombolt kockás

ingben, és elkényeztetett feleségeiket. Sok volt a turista is

egész évben, de valahogy így estefele mindig megcsappantak.

A távoli horizonton a nap, egy utolsó sóhajjal merült alá, s

keletről már tolakodni kezdett az est szürke teste. Laura

ámulva nézte a mesébe illő jelenséget, egyszerre látta keletet

és nyugatot. Mintha a világ közepén lennénk…– ábrándozott.

Francesco és Laura egy régi macskaköves utcán sétáltak

hazafele.

– Apa! Szerinted Giuseppe nagybácsi elfelejtette volna, hogy

ma van a születésnapom? Mondjuk, már elég öreg. De akkor

Antoinette néni miért nem szólt neki? Szerinted, apa?

– Giuseppe nagybácsival beszéltem tegnap telefonon,

elutaztak Rómába. Szerintem éppen neked mentek ajándékot

venni! – szeme sarkából nézte Laura reakcióját. Laura szájába

vette mutatóujját, úgy gondolta végig a hallottakat.

– Nem is igaz! Már megint csak viccelsz velem!

Francesco beletúrt Laura hajába, majd összekócolta. Közben

lassan fakulni kezdett körülöttük az óváros, s a pompázó

színeket szürke tónusok váltották fel. A házak ablakaiban

pislákolni kezdtek az olajlámpások, kertjeikben vacsorához

készülődtek az emberek. Koraesti nyugalom járt körbe mindent,

a tenger felől pedig gyenge szellő simogatta a várost.

Befordultak az utolsó sarkon, már csak két ház választotta

el őket otthonuktól. A cédrusfákat gyenge szellő lóbálta az út

szélén, az esti szürkületben tücskök kezdték el hajnalig tartó

koncertjüket. Laura csalódottan könyvelte el, hogy házuk

sötéten tátong. Nem égett egyetlen mécses sem az ablakokban.

Kérdőn nézett apjára, de az csak megvonta a vállát, mint aki

mit sem tud az egészről, és ő sem érti az egészet. Megálltak a

vaspántos tölgyfaajtó előtt, s Laura felnézett Francescora,

majd megfogta a hideg vaskilincset és lenyomta. A kapu

nyikorogva tárult, Laura belépett a kertbe...

A doboz, kék masnival átkötve, a mohától zöld kőjárdán

feküdt. Úgy hatott, mintha valaki odatette volna egyből a

bejárathoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Laura leguggolt

a dobozhoz, felnézett az apjára és mosolyogva kérdezte.

– Ez az enyém?

Francesco zavartan nézett vissza. Már megint valami viccre

készül a lánya!

– Micsoda, kicsi szívem?

– Hát az ajándékdoboz. Te készítetted ezt is ide?

Most csak ugratni akarja?

– Milyen ajándékdoboz? – Francesco nem igazán értette, miről

beszél a lánya, de próbált a világ legtermészetesebb módján

viselkedni.

– Már megint csak ugratsz, ugye? – de mikor visszafordult,

hogy felvegye azt, a doboz helyett csak az üres járda nézett

vissza rá! Gyenge szellő rohant végig a kerten, az olajfák

körülötte felsóhajtottak. Laura felugrott, mintha áram csípte

volna meg, de csodálkozásra már nem maradt ideje, mert

hirtelen az egész kert életre kelt körülötte.

Tűzijáték, petárdák és tapsoló emberek léptek elő a fák

mögül, a félhomályból. Felzendült a „Tanti Auguri”, és Laura

egész családja énekelte együtt, hogy Laura éljen sokáig és

éljen még vagy ezer évet.

Zavartan és mosolyogva nézett körül, még egy apró könnycsepp

is elhagyta a szemét. Felnézett apjára, az megnyugtatásképpen

rátette hatalmas kezét a vállára.

– Nem is felejtették el, apa! Ugye megmondtam, hogy nem

fogják! Annyira szeretlek téged apucikám! Annyira szeretlek!

Belekapaszkodott Francescóba és a könnyeivel küszködött.

Annyira boldognak érezte magát, és annyira biztonságban ott,

ahogy apját szorongatta. Nézte a medence körül álló embereket.

Mindenki ott volt, akit olyan nagyon szeretett. Ott volt

Giuseppe nagybácsi, Antoinette nagynéni, Carlito, a

legfiatalabb Mazotti a családban. Ott állt Don Antonio,

Francesco apukája és szeretett felesége, Carla néni is. Voltak

még ott barátok, szomszédok, pizzéria tulajdonosok, a

kikötőmester, egyszóval mindenki, akit ismert, vagy csak azt

hitte, hogy ismeri.

– Táncolhatok majd egyet az ünnepelt hercegnővel, vagy

inkább csak innen követjük az eseményeket?

– Mehetünk – válaszolt bólintva, majd letörölte könnyes

szemét, és elkezdett futni a ház felé, ahol a többiek álltak.

Francesco látta, hogy lánya egy pillanatra lelassult futás

közben, és látta a tekintetében, mikor visszafordult, a

kétségbeesést, de mikor elvágódott a kövön és nem mozdult,

jeges kéz markolt a szívébe, és azt hitte, megnyílik alatta a

föld.

Lenkát hamar hatalmába kerítette az álmosság, a szoba lassan

csúszott ki a valóságból át egészen az álom világába. Nem

tudta, hogy valóban az iskolában van, és az iskolapadban ül–e,

és hogy mikor és miként került oda. Mindenesetre ott volt, és

borzasztóan idegesítette a krétának a csikorgása a táblán,

minden egyes vonalnál. A tanár éppen rajzolt a táblára

valamit, s annyira koncentrált, hogy egyáltalán nem tűnt fel

neki sem a krétacsikorgás, sem az, hogy síri csend van az

osztályban. Nem lehetett egyebet hallani, csak a mennyezeten

lévő neonok zümmögését, na meg a krétát, ami néha olyan

hangosan csikorgott, hogy Lenka már–már felugrott a padból.

Próbálta elterelni a figyelmét, elkezdte tanulmányozni a

kopott falon lévő képeket. Volt ott egy világtérkép, amin oly

pici volt Horvátország, hogy onnan a padból még Zágrábot is

csak körülbelül tudta behatárolni, de mikor megtalálta az apró

piros pontot a szemével, bólintva nyugtázta, hogy igen,

megvan.

A neonok zümmögése egyre erősödött, szinte már idegesítőbb

volt, mint a kréta csikorgása. Lenka nem bírta már tovább, és

felugrott a padból.

– Senkit sem zavar a kréta? Senkit sem zavar, hogy csikorog?

– kiabálta, de saját hangja helyett csak tompa suttogás hagyta

el az ajkát. Lenka kétségbeesve nézett körül osztálytársain,

de azok csukott szemmel fordultak felé, mindenki egytől egyig.

Rémülten hátrált egészen a tábláig, s közben a neonok

zümmögése zúgássá erősödött. Lenka megpróbálta befogni füleit,

de úgy érezte, a zúgás belülről jön, két kezével szinte

összepréselte a halántékát. Eleredt az orra vére, s közben

odaért a táblához. Látta, hogy az osztályban mindenkinek

vérzik az orra, és mindenki fogja a halántékát, de közben felé

fordultak csukott szemmel. Kétségbeesve kezdte rángatni a

tanár zakóját egyik kezével, le nem véve tekintetét az

osztályról, de a tanár csak rajzolt tovább, mit sem törődve

Lenkával. Lassan odafordította tekintetét a tanárhoz, a zúgás

abbamaradt, az idő megállt. A táblánál író tanár helyett a nő

volt ott, aki a dobozzal a kezében követte őket délután, és

akit halálra gázolt Lenka szeme láttára egy autó! A nő

ugyanabban a színes kosztümben állt ott, és ugyanolyan sáros

volt és csurom víz. Lenka sikítva próbált elrohanni, de lábait

nyúlós masszaként fogta közre a padló. Őrjöngve kapálódzott és

sikított immár torkaszakadtából, de a nő csak nézte és nem

szólalt meg, majd lassan feléje nyújtotta a kezét. Lenka

összeesett.

Valahogy tudta, hogy álmodik, hogy nem valóság, ami

körülveszi, és azt is tudta, hogy hamarosan véget ér ez az

egész. Ebben a tudatban feküdt a tábla előtt. Egyedül. Nem

volt ott a tanár, aki utána már nem is tanár volt, s nem

voltak ott az osztálytársai sem. Nem zümmögtek a neonok és a

kréta sem csikorgott többé. Most valami más volt. Most inkább

fel akart ébredni, de valahogy nem tudott kikerülni az álom

ragacsos hálójából, ami visszatartotta őt minden egyes

próbálkozásnál.

Érezte, hogy valaki hozzáér, hogy valaki simogatja a lábát,

de nem mert megmozdulni, sem odanézni. Lenka összeszorított

fogakkal küzdött, hogy felébredjen. A simogatás egyre

erőszakosabb lett és már a fenekénél járt, néha beléjük

markolva. Lenka sírni kezdett, biztos volt benne, hogy a nő

fogdossa, és egyszerűen nem akarta látni megint a sáros arcát!

A láthatatlan kéz a combjain egyre durvábban és követelőzőbben

kutakodott. Lenka ordítva ugrott fel a földről. A szobájában

volt. Kinyitotta a szemét, de sötét volt.

– Úgy látszik közben beesteledett – gondolta.

Hallotta az óra monoton kattogását, a szíve még mindig a

torkában vert, és száraz volt, akár egy sivatag. Nagyot nyelt,

aztán meghallotta a sötét szobában, hogy valaki megmozdul.

Vagy még mindig csak az álom játszadozik vele? Combjai közül

kicsusszant egy kéz, álmában nagyot üvöltött, de most csak egy

halk sikkantásra futotta tőle. Meg sem mert mozdulni, úgy

érezte, a sötétség fojtogatja. Tágra nyílt szemekkel hegyezte

a fülét, de nem hallott semmit. Érezte, hogy van valaki

mögötte. Istenem csak ne az a nő legyen! Kérlek, ne ő legyen!

Hallotta a lépteket, majd szobájának ajtaja vékony fénycsíkot

engedett be kintről. Lenka majdnem felsikoltott, mikor

meglátta a rémült kislányt a sarokban, a kintről betolakodó

fény éppen csak egy pillanatra világította meg. Aztán hallotta

a határozott kattanást, ahogy az ajtó becsukódott. Lenka nem

mert megmozdulni, csak csendben potyogtatta könnyeit. Eljött a

nő az álmomból, és most itt van a házban. Őérte jött és hozott

még valakit magával. A kislányt a sarokban. Lenka hirtelen

kapcsolta fel a kis lámpát az ágy mellett, de a lány a

sarokban már nem volt ott.

Laura a szobájában feküdt és a sötét mennyezetet nézte. Néha

a hajába kapott egy–egy fuvallat, amit a sarokba állított

ventilátor küldött felé. Hallgatta a monoton zúgást, és az

agya folyamatosan járt. Soha nem képzelődött, álmaira is csak

nagy ritkán emlékezett, miután felébredt. De most a kertben

lenn, olyan hirtelen jött, mintha átlépett volna egy másik

világba, mintha ő is ott lett volna a sötét szobában. Egyik

pillanatban még rohant a medence felé, aztán a kert kezdett

elmosódni, és már ott is volt. A félhomályban látta a férfit

az ágy mellett állni, és látta, hogy lassan rátérdel az ágy

szélére. Látta, hogy simogat valakit, aki az ágyon feküdt, aki

még levegőt is alig mert venni, annyira félt. Érezte az ágyon

fekvő lány félelmét is, mintha az ő segítségét várta volna, de

ő nem segített, ő nem tartozott oda. Vajon ki lehetett az a

rémült lány, aki meglátta őt, és utána mi történhetett?

Kavargó gondolatokkal teli fejjel kelt fel az ágyból,

felkapcsolta kislámpáját, majd elkezdett válogatni friss

ruhatárában. Mikor kilépett a kertbe, megcsapta orrát a

faszénen piruló hús illata, és összefutott a nyál a szájában.

Nápolyban ettem utoljára – futott át az agyán, és célba vette

a kerti gránitsütőt.

Francesco éppen a kikötőmesterrel beszélgetett, Don

Marcóval. Don Marco nem hazudtolta meg olasz származását, nem

volt kevesebb, mint 160 kg. Büszkén hordta felesleges kilóit,

valahogy el sem lehetett képzelni őt soványan. Félig kopaszodó

őszes haja kuszán állt, rövid lábai X alakban tartották a

hatalmas tömeget. Sötétszürke vászonnadrágját hózentróger

tartotta, felül fehér ing feszült rajta mélyen kigombolva.

– Még sohasem történt csak hasonló sem, nem értem az

egészet! – magyarázta éppen Francesco.

– Talán szerelmes! Serdülőkorban elég gyakori az! Szerelmes,

és nem meri bevallani a másiknak, vagy éppen a másik fél egy

harmadiknak udvarol. – teli szájjal nevetett saját

sületlenségén, de Francesco nem nagyon értett vele egyet.

– Biztos észrevettem volna, ha arról lenne szó. Meg aztán

Laura nem az a fajta, még nem figyeli a fiúkat – megrázta a

fejét, de azért halkabban folytatta –, legalábbis azt hiszem.

– Ne beszélj itt összevissza! A lányod igenis lassan felnő

melletted, észre sem veszed, és egyszer csak betoppan egy

udvarló, hogy megkérje a kezét! – ezen ismét teli szájjal

nevetett, de Francesco csak meghúzta a kezében lévő poharat.

A Chianti hűvösen fojt le a torkán. Don Marco még tovább

ecsetelte az esetleges variációkat, de már nem figyelt rá,

észrevette lányát amint telepakolja tányérját húsokkal, majd

csendesen letelepszik egy olajfa alá.

Francesco magukra hagyta a pletykáló vendégeket és leült

Laura mellé. Olyan jóízűen evett, hogy ismét korogni kezdett

az ő gyomra is.

– Minden oké?

– Aha.

– Hm. Még ott várnak az ajándékaid is! Ki sem bontod őket?

– De igen, apa, csak borzasztóan éhes vagyok! Előbb eszek,

aztán jöhetnek a meglepik! – egy darab báránygerincet emelt

remegő kézzel a szájához, és óriásit harapott.

– Nem akarsz róla beszélni?

– Lehet később? – nézett fel óriási szemével apjára, ő meg

majdnem elveszett bennük.

– Természetesen! – azzal sóhajtott egyet.

Türelmesen megvárta, míg Laura befejezi vacsoráját, közben

saját pohara is kiürült. Aggódott lányáért, egyáltalán nem

tetszett neki a műsor, amit előadott.

– Készen vagyok, finom volt! Mehetünk? Most már ajándékokra

vagyok éhes! – huncut mosollyal toldotta meg, ez a fegyver

legtöbbször bejött apjánál.

A kivilágított medence körül megint egybegyűlt a nép, és

újra rázendítettek a születésnapi énekre. Egy hatalmas tortán

szórta a szikrákat közben egy tüzijáték, Laura türelmesen

megvárta, míg befejezik. Mindenki tapsolt és Laura megállt a

csokiból készült finomság előtt. Miközben kivágta az első

szeletet belőle, valamit kívánnia kellett volna, de annyira

zaklatott volt, hogy nem sikerült neki. Kívánság nélkül vágott

bele és hirtelen átfutott rajta, hogy egy egész évet várhat a

következő kívánságig. A többiek közben megindultak felé,

elsőnek Don Giuseppe ért oda.

– Isten éltessen, angyalkám! – borostás csókot nyomott

arcára. Őt Antoinette nagynéni követte.

– Sok boldogságot, kicsi szívem!

Ismét egy csók csattant csak nem borostás, hanem puha, olyan

őszibarack féle – nyugtázta.

– Tanti Auguri! – üvöltötte Don Marco, majd megajándékozta

őt egy borszagú csókkal.

Őt Carlito követte, majd Don Antonio, Carla néni, Gustavo, a

fiatal pizzériás, szomszédok, ismerősök és kevésbé azok. Volt

ő angyalom, kicsi szívem, bogaram, kedvesem, picurka és kis

hölgyem, asszonyom, Csipkerózsika és csak simán Laura.

Mikor már vége volt a csupa jó kívánságoknak, Laura végre

elkezdhette kibontani az ajándékait! Szicília szigetén az volt

a szokás, hogy mindenki elhelyezi az ajándékát egy helyen,

minden üdvözlő szöveg nélkül, majd az ünnepelt sorban kibontja

őket, és megpróbálja kitalálni, kitől is kapta azokat. Elsőnek

egy nagy dobozt kezdett el szétszaggatni, és óriási, pizza

alakú párna ugrott ki belőle.

– Egy pizza párna! – kiabálta, majd rá is tette fejét, az

puhán simogatta. Mosolyogva nézett Gustavóra. – Köszönöm! – a

fiatal pizzériás zavartan nézett vissza, kissé el is pirult a

mosoly láttán.

A következő egy kisebb doboz volt piros masnival átkötve,

ami egy ezüst nyakláncot rejtett. Szent Gabriel védőangyal

medálja lógott rajta. Laura Carla nénire nézett, ő büszkén

elmosolyodott. Ezt is eltaláltam!

– Nagyon szép – mondta, s nyakába akasztotta a láncot.

– Melyik is legyen a következő? – mutatóujjával, mintha ki

akarta volna számolni a következőt, megállapodott egy közepes

méretű csomagon. A lila papírt leszaggatva egy hófehér dobozt

tartott a kezében, kacéran nézett végig a vendégseregen.

Kinyitotta az oldalát és bekukucskált, mit is rejthet. Aztán

felkiáltva húzott elő egy búvárszemüveget meg egy hozzá

tartozó pipát és egy békalábat – Búvárszemüveg!

Ezt vajon ki vehette neki? Nézte az arcokat, hátha valaki

nincs megáldva olyan jó színészi tehetséggel. Carlito olyan

bugyután nézett rá, hogy le se tudta volna tagadni.

– Carlííítóó! Ugye, nem mondod, hogy ezzel még le is kéne

merülnöm?

– Te mondtad mindig, hogy Szicília szigetét valamikor biztos

kalózok lakták! – védekezett. – Most talán találsz valami

kincset a sziget körül. Majd én segítek az expedícióban!

Jóleső kacagás futott végig a medence körül. Laura csak

térdelt tovább és bontogatta ajándékait, egyiket a másik után.

Kapott még karórát, könyveket, iránytűt – mit kezdenék egy

iránytűvel? – de udvariasan mosolygott hozzá, kétrészes

fürdőruhát, baseball sapkát, papucsot és még egy távcsövet is.

A nagy bontogatásban kezébe került egy kisebb hosszúkás

ajándék is. Mikor kibontotta, egy igazi Szicíliai rugós kés

került a keze ügyébe. A vendégseregen halk suttogás futott

végig, de Don Antonio elejét vette mindenféle felháborodásnak.

– Egy ilyen szép kislánynak valahogy meg is kell védenie

magát! Tudjátok, hogy milyenek a mai suhancok! – ártatlan

tekintettel nézett körül, megértő pártfogókat keresve. – Majd

én megmutatom neki, hogy kell használni, nehogy kárt tegyen

magában!

Nem nagyon szólt senki, így tovább kellett szónokolnia.

– Hasznos dolog, és kész! – ezzel el is volt intézve.

Hosszút kortyolva poharából nyugtatta magát, hogy igenis kell

valami ilyesmi Itália eme szigetén.

Laura hatalmas szemekkel forgatta a kezében a kést, fekete

nyele szinte hozzásimult tenyeréhez. Gombnyomásra kipattant a

penge, hegyén megcsillant a hold fénye.

– Köszönöm szépen, Don Antonio. Igazán tetszik – halk

kattanással zárt a kés, és Laura kezébe vette utolsó

kibontatlan ajándékát.

Az egészen pici fekete bársonydobozt kezében tartva nézett

körül, de már mindenki ajándékát kibontotta. A doboz fedele

könnyen nyílt, és Laura sikongatva ugrott Francesco nyakába.

– Köszönöm apa! Úgy szeretlek téged!

– Bent áll a garázsban, tele van a tankja. Holnap reggel ki

is próbáljuk!

Laura szökdécselve futott a garázsig, és minden erejét

összeszedve rántotta fel az ajtaját. Bent egy tűzpiros robogó

nézett vissza rá, krómozott kipufogóval, csillogva–villogva.

Istenem, ez nem lehet igaz! Meg fogja enni az irigység az

iskolatársaimat, az tuti!

A parti hátralevő részében mindenki megtalálta a társaságát.

Beszélgettek politikáról, sportról, nőkről (a feleségek

férfiakról). Ital fogyott bőven, egytől egyig kellemes

mámorban úsztak, közben Laura táncolt, evett, majd megint

táncolt. Volt később éjszakai fürdőzés, az idősebbek

kockapartit rendeztek. Talán reggelig tartott volna a

dínomdánom, ha a távolban meg–megvillanó égbolt nem

figyelmezteti őket a közelgő viharra. Eleinte nem nagyon

törődtek vele, mondván, hogy úgyis kikerüli őket, de az egyre

határozottabb széllökések kezdték a vendégeket meggyőzni

arról, hogy talán jobb lenne minél előbb hazatérni.

Mikor már csak a szűk család maradt ott – amibe

beletartozott Don Marco és persze felesége, Vanessa is - Carla

néni Francescóval pillanatok alatt bepakolt mindent a kertből.

A vihar gyorsan közeledett, a szél tépte és csavarta az egész

kertet. Villámok cikáztak az égen, és hatalmas csattanások

jelezték a közeli kisüléseket.

A veranda előtti üvegfal mögött folytatódott a hajnali

kockázás Don Antonióval, Don Marcóval, a kikötőmesterrel,

Francescóval és Giuseppe nagybácsival. Carla néni a

kikötőmester feleségével, Vanessával együtt a romokat

takarította a konyhában. Laura álmosan feküdt a kádban és újra

végigleltározta magában ajándékait. Most már igazán

nagylánynak érezte magát, bár egy–két ajándékkal nem tudott

igazán mit kezdeni. Ilyen volt például az iránytű.

Természetesen a kikötőmester ajándéka volt, de hát míg ő hajót

vezethet, addig még éveknek kell eltelnie. Na, mindegy.

– Full! – kiáltotta Giuseppe. – Nálam van a szerencse!

– Na persze! – kontrázott rá Don Marco. – Egy idős vagy

ezzel az istenverte szigettel! Egy ilyen vén tengeri medvének

már a vérében van, hogyan rázza a kockáit!

– Mást is megmutathatok neked! Talán hasznát veszed a

kikötőn kívül is!

Mindenkit mulattatott, ha a két embert összeeresztették,

különösen Francescót, de most valahol máshol jártak a

gondolatai. Kint a vihar szakadatlanul ostromolta a szigetet,

szabad teret élvezve a nyílt tengeren. Hatalmas erővel

zúdította a szikláknak a sós víztömeget, hogy ott milliónyi

darabra robbanthassa szét.

– Merre jár a mi házigazdánk? A kocka nem nagyon pörög a

kezében.

– Laura még olyan törékeny. Soha nem nélkülözött semmit, de

most délután úgy éreztem a kertben, hogy tehetetlen vagyok.

Borzalmasan megijedtem!

– Én már mondtam, hogy… – kezdett bele Don Marco, de

Francesco ingerülten közbeszólt.

– Nem hinném, hogy bármiféle fiúnak is köze lenne a délutáni

rosszulléthez! Ti nem láttátok az arcát, mikor visszafordult!

Aztán meg olyan volt, akár egy szalmabábú, se kép, se hang.

– Kamaszkorban van, na! – Giuseppe elharapta a mondatot,

mikor meglátta a belibbenő Laurát. Hatalmas puszit nyomott

apja arcára, majd odafordult az asztalhoz.

– Jó éjszakát minden kedves játékosnak, és egy kalappal

mindenkinek! Mármint szerencsét.

– Jó éjszakát! – mondták egymás szavába vágva.

– Minden rendben? – kérdezte Francesco súgva.

– Igen, apa! Jó éjt! – majd még egy puszit nyomott az

arcára.

Laura hallotta még a lentről felszűrődő hangfoszlányokat,

mikor bebújt az ágyba, és nemsokára mély álomba merült.