A Részeges Kaktusz

A részeges kaktusz

- a humor magyar mesterei I.

AQUA

KIADÓ

Budapest

A részeges kaktusz

- a humor magyar mesterei I.

© Urbán V. László editor, 1996

továbbá

Szép Ernő, Gábor Andor, Vadnai László,

Békeffy László jogutódai

ISBN 963 602 639 4

Aqua Kiadó, Budapest

Felelős kiadó: Vaits Péter igazgató

Irodalmi vezető: Geller Tibor

Felelős szerkesztő: Kocsis Éva

Műszaki szerkesztő: Ondrejovics Gabriella

Borítóterv: Miklósovics Máté Grafika:

Miklosovits László Szöveggondozás:

Aranykezek Bt.

ELŐSZÓ

A humorban nem ismerek tréfát - állította

Karinthy, mi viszont még Karinthytól sem

ismerünk mindent, ami humor. Hát még a

szerényebb szerzők - elfeledtük a

harmincas-negyvenes évek legsikeresebb

író-színész nevettetőjét, Békeffy Lászlót, azt

sem tudjuk, ki volt Lakatos László, pedig

egynéhány írása megüti a Karinthy diktálta

színvonalat, Vadnai Lászlónak, is csak a

Hacsek-Sajó párosára emlékezünk, s a

századelő legeredetibb és legsikeresebb

kuplészerzője, Gábor Andor is kihullott

emlékezetünkből.

S a babérkoszorús „nagyok": Juhász Gyula,

Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szép Ernő,

Cholnoky Viktor is mintha túlontúl el-

komorodtak volna a köztudatban, pedig

mindannyiuknak remek humora volt. S ha a

névsort kiegészítjük Nadányi Zoltán, Rejtő

Jenő, Aszlányi Károly nevével, azonnal kiderül,

hogy a túlnyomórészt kötetben eddig meg nem

jelent, rejtőző írások sok meglepetést

tartogatnak a századelő humorát kedvelő

közönségnek. Furcsa paradoxon: századunk

tragikus történéseivel csak a humort és

(ön)iróniát ismerő ember nézhetett szembe: a

mindenkori túlélés hajtóerejévé lett a sírássá

torzuló, vagy groteszk fintorba váltó, esetleg

elsöprő erejű, szatirikus élű nevetés. Milyen is a

magyar humor? Kérdezzük meg először Heltai

Jenőt, aki a Tolnai Világlapjában válaszol

kérdésünkre:

- A magyar humor speciális műfaj. A ke-

délynek és az események egészen egyéni

leszűrésének pozitív eredménye.

Abban az időben, mikor én írogatni kezdtem,

az újságíróhumor és az orfeumhumor dominált.

Én aztán új irányt hoztam. A humoros lírát.

Bizony meglehetősen kételkedve fogadták

ezeket a verseket. Fűzfasíp című versesköny-

vemben sok olyan van, amin fölényesen

mosolyogtak a kritikusok. De aztán lassacskán

megértették, hogy a könnyű, humoros versek

élénkítik és színesítik a lapot.

Regényeimben is dominál az a kicsit

kesernyés, de alapjában optimista humor,

amelyik a verseim sajátja volt.

Egyébként be kell vallanom, hogy nem

vagyok irigy természetű és nagyon kitűnően tu-

dok mulatni más humoristák dolgain.

És mit mondott ugyanerről a kérdésről

századunk legnagyobb humoristája, Karinthy

Frigyes, aki kötetünkben kilenc, eddig

ismeretlen írással szerepel:

- Fiatal újságíró és író voltam. Egyszer a

szedő nagyon álmos volt és egy esszémet,

amelyiknek a címe: Az akarat sokfélesége volt,

így szedett ki: Vakarózik a feleségem.

A cikkbe rengeteg sajtóhiba csúszott be és

másnap az emberek röhögtek, ha láttak.

- Nézd - mondta az egyik a másiknak -, itt van

az a humorista, aki azt a jó marhaságot írta.

- Nézd - mondta a feleség a férjnek -, ott megy

a másik oldalon a humorista, eredj át és mondd

meg neki, hogy mit mondott a Jenőke tegnap

este, mikor lefekvés előtt a bilikére ültettük...

hadd írja meg.

Azóta azt hiszik, hogy humorista vagyok.

A humor egyébként görbe tükör, amelyiket az

emberiség elé tartunk, hogy okuljanak belőle.

Szatirikus nevelők vagyunk. Az írásainkon

először mindig nevetnek, aztán mindig

gondolkoznak, végül mindig sírnak.

Ebből is látható, hogy a humor hatásának

többféle variációja van.

Kötetünk a lehető legnagyobb választékát

igyekszik bemutatni a magyar humor egyes

megjelenési formáinak: vidám jelenet, kupié,

karcolat, kroki, szatíra, humoreszk és tréfa

dokumentálja az utánozhatatlan magyar humort.

A korhűség megőrzése érdekében nem

ragaszkodtunk a mai helyesírás szabályaihoz, de

apróbb változtatásokkal igyekeztünk könnyen

olvashatóvá tenni a szövegeket.

Urbán V. László

MÓRICZ ZSIGMOND

LICITÁLJÁK A BANDÁT

arkas Jancsi híres cigányprímás volt a

Dunántúl. Úgy szólott a hegedűje, hogy az orosz

cárnak is öklömnyi könny potyogott volna tőle a

szeméből - ha hallja. Az amerikai yankeek meg

öklömnyi gyémántokat hánytak volna a

kalapjába, ha odatartja elibéjük. De Farkas

Jancsi amolyan kevély, magyar cigány volt, aki

át nem lépte volna szép Magyarország határát a

világnak minden kincséért.

Büszke volt kegyetlen a magyarságára. Azt

tartotta, hogy:

- Muzsikálni nem tud, csak a magyar cigány,

fizetni nem tud, csak a magyar úr!

Minek menjen ő akkor külföldre!

Hanem azért József főherceg előtt kimutatta a

tudományát. Ahogy ő szokta emlegetni, „a

fenséges koma" - mert meghívta egy purgyéja

keresztapjának -, mondom, a fenséges koma azt

mondta neki cigányul:

- Jancsi fiam, Jancsi fiam, a te hegedűd az

Isten legszebb szavú madara.

Na hát, minden menjen idegenbe, polyákok,

muszkák közé, akit már így utolért a dicsőség.

Meg aztán vétek is volna világgá menni pénzt

keresni, mikor itthon olyan úri dolga van, hogy

F

nemcsak neki magának van három háza de a

bandában senki sincs, hogy ne ragasztott volna

már egy kis vityillót legalább.

Hanem azért egyszer majd elszédült. Egy

kevés pénzű, sok reményű világjáró úr nagyon

ráesett, hogy menjen vele külföldi körútra, lesz

ő az impresszáriója.

Jancsi nem könnyen adta meg magát A

felesége szívét hamar megvette a rengeteg

ígéret, de ő csak akkor állott kötélnek, mikor a

lelkes zenebarát azt kezdte mondogatni:

- Nem úgy van az, Jancsi! Félsz te neki

menni Európának. Nem bízol a hegedűdben!

Jancsi dühösen kacagott fel: Még hogy ő fél!

Ő nem bízik a hegedűjében!

De úton-útfélen, még a tulajdon ágyában is,

mindig ezt kellett hallania:

- Félsz, Jancsi, félsz Európától...

- No hát, nem bánom. Megmutatom, hogy

nem félek! Aki árgyélusa van annak a Hej

rókának, hadd nézzek a szemibe!

Így határozta el magát az európai körútra.

De hát akkor, először is egyenruha kell. No,

hisz ezen egyet se búsult. Azt mondta az

impresszáriójának, hogy:

- Gyerünk Pestre! Az első szabóval szabatok

ruhát a bandámnak.

No, hisz az meg is lett. Egy hónap múlva,

szép, virágos ősz utolján kinyílt az utolsó vi-

rágos kert is, a Farkas Jancsi bandája. Csupa

veres posztó meg aranyzsinór, paszomány,

hajtóka: még az angyaloknak is kacagott a

szívük, ha lenéztek rájuk. Kivált a cigány

angyaloké.

Farkas Jancsi végignézett bandáján, és

minekutána megmustrálta kedvére, így kiáltott

fel impresszáriója kétségbeesésére:

- Mit! En ezt a bandát vigyem világgá! De

már ilyen bolondot nem teszek. Itthon mara-

dunk, gyönyörűséges mákvirágjaim, eszem a

zúzátokat! Itthon ám, ebbe a mi gyünyürüséges

szíp hazánkba!

Ez ellen aztán nincs apelláta.

A banda ott hegedült továbbra is a nagy-

vendéglőben. Hanem jól is ment dolguk. Még

Veszprémből, Zalából, de még Komáromból is

lejöttek, hogy egy-egy nagyúri mulatságra

meghívják a fényes bandát.

Az európai körútnak három emléke maradt. A

vállalkozó atyafi, aki szitkozódva emlegette,

hogy Farkas Jancsi legalább egy kis milliót

kivett a zsebéből, hogy itthon maradt.

A másik emlék a felséges ruha. A harmadik

meg a kifizetetlen szabószámla.

Mert amilyen kedve volt Jancsi komának a

ruhához, épp annyira irtózott az árától. A cigány

mind rossz fizető. Őkelmét is perelte a szabó,

valami „Veréb és Társa" teljes két esztendeig,

hiába. Akkor aztán az utolsó ítélet után

végrehajtásra került a sor. Az egész város

kíváncsi volt rá, hogy fogják licitálni a Farkas

Jancsi bandáját.

Veréb úr személyesen utazott le Budapestről.

Előkelő külsejű, cilinderes úr volt. A végrehajtó

kijelentette neki, hogy ő nem vállalkozik a

végrehajtásra. Ő többet cigányhoz ilyen célból

nem teszi be a lábát. Igen furcsa tapasztalatai

vannak ezen a téren. A cigány nem szenvedi a

végrehajtót.

Veréb úr nagyot nézett, s kijelentette, hogy

megyén akkor ő, de a foglalást el kell végezni. A

végrehajtó vállat vont, s azt mondta:

- Tessék.

Igazán érthetetlen, hogyan vállalkozhatik az

ember arra, hogy a szegény ember párnáját

húzgálja. A legalacsonyabb foglalkozás a

magyar ember előtt a végrehajtó. Még a

fináncnál is lejjebb van egy fokkal, pedig már

az is utolsó.

Hát még a cigány! Ez jobban gyűlöli a vég-

rehajtót, mint a halált. Sírás-rívás, szitkozódás

fogadja, kíséri, amerre megy. Titokban

seprőnyéllel fenyegetik, kancsóval leöntik.

Ajtót zárnak előtte, s még az jó, ha bezárják -

akkor jön a baj, mikor kinyitják.

Szóval, Veréb úrnak nem volt valami kedves

mulatság, míg tizennégy cigányt végigfoglalt.

Két nap telt bele. Még második nap is öreg este

lett, mire a nagy munkából visszakerült a

vendéglőbe.

Ekkor aztán megnyugodott. Egy kicsit

büszke is volt rá, hogy olyan munkát tudott

elvégezni, amire maga a mestere se mert vál-

lalkozni.

A Korona egyetlen nagy ivószobájában ült le,

egyik sarokasztalnál. Eddig ideje se volt rá,

hogy körülnézzen, s most a pesti kávéházak

fényéhez szokott szemmel, lenézően bámult fel

a plafonra, melyen a vakolat foltokban hiányzott

már.

Éppen olyan idő volt, amikor nem mulat a

világon senki. A nagy terem üres volt

szörnyűképp. Az asztalokon teríték se volt, s

piszkosan álldogáltak egymás mellett, mint a

vert had. A farsangi csaták emlékét őrizték

megviselt hátukon. Bizony, szegényes volt a

terem képe.

Hanem egyszerre csak bevonul a banda.

Lelógó fejjel, savanyú arccal, mint a kárvallott

cigány. Hogyne! Ma lefoglalták őket, éppen

most, mikor nincs kereset. Mikor ingyen sem

kell a hegedűszó. Már egy hete, hogy senki se

húzatta el a nótáját!

Ott van köztük Farkas Jancsi is. Kémlelődve

néz körül, van-e valaki a láthatáron. Meglátta, s

persze megismerte rögtön a szabó urat. Első

bosszúságában fogat vicsorított s hátat fordított

neki.

Veréb úr hozzáfogott a vacsorához. Valami

elnyűtt csizmatalpból sült rostélyost próbált

leöblíteni holmi szalmaecetből hígított borral.

Nehezen ment a munka, de nagyon éhes volt, hát

megbirkózott a feladattal.

Farkas Jancsi szemköztről elnézte a munkát, s

kicsit gyönyörködött a szíve a pincérrel

veszekedő úrnak a bosszúságán. Hirtelen kapta

magát, egyet gondol, odaint a bandájának.

- Fiúk, te! Szedjétek össze csak magatokat,

vicceljük meg a végrehajtót!

Egy-kettőre fölkapja a szerszámát vala-

mennyi, s vigyorogva átmennek a másik oldalra.

- N á c c s á g u s uram! - szól Farkas

Jancsi komédiázva, - instállum, ne húzzam el a

nótáját?

- Majd elhúzom én a tiéteket! - gondolja

magában Veréb úr, s végignéz a csapaton. Jó

mulatós kedvű ember volt: szerette maga is a

muzsikaszót, s eszébe jutott, hogy most a híres

prímással áll szemben. Hát a hitelező szabón

felülkerekedett a mulatásra vágyó gavallér.

- Jól van, Farkas úr! - mondta. - De egyet

mondok, kettő lesz belőle. Az bizonyos, hogy én

magam kedviért soha ebbe a városba nem tettem

volna a lábam. Én Farkas Jancsinak, a híres

cigányprímásnak a kedvéért jöttem ide. Hát én

bizony szeretném meghallani, hogy muzsikál a

világ legbüszkébb cigánya.

Farkas Jancsinak lángot vetett a vére fekete

bőre alatt. Kihúzta magát keményen.

Hátravetette a fejét, s kivágta a kevély szót:

- Meghallja t e k i n t e t e s uram! Avval

álla alá szorította a vonót, s rázendítette, hogy:

- Cserebogár, sárga cserebogár!

Ez volt az ő híres nótája.

Veréb úrnak a szíve is reszketett a gyö-

nyörűségtől. Utána felállott, és azt mondta:

Pesti ember vagyok, de még ilyen

muzsikaszót nem hallottam.

Farkas Jancsi hunyorított egyet.

- Héj, banda! Azt a rézfánfütyülőtöket!

Rögtön hazamenjen mindenki, és felöltözzön

nekem a skarlát dolományba! Hadd lássa, aki

teremtette, hogy remekel benne Farkas Jancsi!

A banda csak bámult, de a prímás nagy

durván újra rájuk ripakodott, úgy, hogy siettek

ész nélkül haza, megtenni a parancsot. A

cimbalomhordót meg a magáért szalajtotta haza

Farkas.

Ő urasága pedig leült annak rendje és módja

szerint az asztal mellé, s parancsolt a

vendéglősnek:

- Most már én rendelek, Farkas Jancsi!

Paprikás csirkét ide, egy perc alatt! Tíz üveg

somlait hozzá a harmadik pincéből.

A zsidó vendéglős nevetett, és odahunyorított

Veréb úrnak, ami olyanfélét jelentett:

- Bomlik a cigány.

De egy-kettőre ott volt a bor, nemsokára a

paprikás csirke is. Farkas töltött, s óvatosan

megkóstolta a bort. Csettintett a nyelvével.

- Ez az! Igyunk, uram!

Koccintottak, beszélgettek.

Egy fél óra múlva gálában állott a banda,

díszbe öltözött a prímás körül. Világ gyűlt a

csudájára, micsoda úrnak muzsikál a Farkas

Jancsi.

Lett aztán múlatás.

- No p a j t á s, mi a nótád? - veté oda hetykén

Farkas Jancsi Veréb szabó úrnak.

S megszólalt, hogy:

- Felleg borult az erdőre...

Átment a másikba, harmadikba, tizedikbe,

századikba. Úgy folyt össze a sok szép nóta,

mint a szivárvány színei.

Bizony, az az impresszárió sajnálhatja a maga

„kis millióját", mert ha valami amerikai

pénzkirály hallja Farkas Jancsit, vagy valami telt

színház - bizony, nem felejti zsebében a

bugyellárisát.

Fejedelmeknek való este volt ez, amit ingyen,

jó kedvében rögtönzött Farkas Jancsi.

Reggel felé vetett véget a dáridónak. Ekkor

így szólt a büszke cigány:

- No még egyet, cimbora! Így fizet a cigány!

Végrehajtónak nem! De a puszipajtásnak igen.

Hát itt az első részlet.

Evvel benyúlt a belső zsebébe, kivett egy

piros bugyellárist.

Akkurátusan kibontotta, s elővett belőle két

darab százas bankót.

- Itt az első részlet.

A szabó alig tudott hová lenni örömében,

hanem azért gyűrte a pénzt zsebre.

És a többi részletet is kimuzsikáltatta Farkas

Jancsinál.

1905

CHOLNOKY VIKTOR

A JÉG

ettenetesen forró nyári napon utaztam haza

Pozsonyból Budapestre a délutáni

gyorsvonaton. A kupénak mind a két ablaka

nyitva volt, de levegő helyett csak füst, por és

rekkenő napsugár áradt be rajtuk. Bent ketten

ültünk, én, meg egy impertinensen kockás

ruhájú, skótsapkás ember, akinek a naptól égett

barna arca simára volt beretválva és mély,

szatirikus ráncoktól megbarázdálva. Még a

bajusza helyén is apró keresztráncok voltak, ami

az arcának valami középkifejezést adott a

kecske és az ördög között. Ő is Pozsonyban ült

fel a vonatra, de csak némán üdvözöltük

egymást, azután mind a ketten hallgattunk.

Engem a hőség amúgy is elbágyasztott, de

különben sem vagyok valami bőbeszédű ember,

a társam meg német újságokat olvasott. De

láttam rajta, hogy lesben áll rám, csak valami

igen csekély kis alkalmat keres arra, hogy

megszólalhasson és beszélgethessen velem.

Abból a nyughatatlan embertípusból való volt,

amelyiknek szenvedélye a beszélgetés, s

amelyik a beszélgetés alatt rendesen azt érti,

hogy ő beszél, a másik meg hallgassa a szavát.

R

Mondom, lesett rám és el is csípett, mert

belőlem a hőség végre kikényszerítette azt a

sóhajtást, amit megért magyar, angol és dravida

egyaránt:

- Pfüh!

- Hehehe! Melege van? - szólalt meg az én

útitársam tüstént és nagy bámulatomra ma-

gyarul. - Pedig nincs is nagyon meleg, itt a

kupéban legfeljebb harminc-harminckét fok

lehet.

- Hogyan? Ön magyar? - tört ki belőlem a

bámulat. Meg mertem volna esküdni, hogy vagy

angol, vagy amerikai.

- És nem esküdött volna hamisan - felelte a

kockás ember, félredobva az újságját -, mert

csakugyan amerikai vagyok. Amerikai magyar.

Harminc évvel ezelőtt kerültem ki Amerikába,

az apám még mint gyermeket vitt ki, de amint

látja, a hazai nyelvet nem felejtettem el.

- Bizonyosan valami olyan városban lakott

Amerikában - mondottam -, ahol sok magyar

lakik.

- Nem én - mondta amaz. - Éppen ellen-

kezőleg. Mi nem a magyarlakta vidékekre

költözködtünk, elkerültük New-Yorkot,

Clevelandot, Chicagót és délre mentünk, Texas

déli részébe.

- Ott nincsenek magyarok? - kérdeztem nem

annyira kíváncsiságból, mint inkább

udvariasságból.

- Kevesen, mert a magyar nem állja ott a

klímát. Tudja, a magyarok mind úgy félnek a

melegtől, mint ön, hehehe!

- Nagyon meleg van ott?

- Meleg? Hát... ha megengedi, elmondok

önnek egy történetet a hőség illusztrálására. Ha

nem untatja, még az a haszna is lesz belőle, hogy

egy kicsit a hátába áll a hideg borzongás.

Ez csábító volt. Várakozó arccal dőltem hátra,

az idegen pedig kurta fapipára gyújtva elkezdte

a történetét:

- Ez a dolog is vasúton esett meg. A

Mungo-parkból Christianville-be járó vasúton.

Csakhogy nem ilyen kényelmes kupéban, mint

amilyen ez, hanem túlzsúfoltban, szardíniás

skatulyához hasonlóan. Egymáshoz szorulva

ültek az emberek, izzadva, törülközve, hogy úgy

mondjam, levetett kabátban és mellényben.

Köztünk volt egy fiatal asszony is az urával

együtt. Talán ez szenvedte szegény a legtöbbet a

hőségtől, mert szemmel láthatóan anyai

örömöket várt, gyenge volt és folyton szomja-

zott. Fölöttünk a kupé hálójában nagy üveg víz

volt, de képzelheti, hogy abban a hőségben ez a

víz is meleg mosogatólévé változott.

A szegény, ájuldozó asszonyt mégis egyre

csak biztatta nagy gyámoltalanul a férje:

- Igyál kedvesem talán egy kis vizet!

- Ah, mit ér az, csak még jobban kimelegszem

tőle, sóhajtotta a szegény asszony. - Ó Istenem,

csak egy kis jég volna! Egy kis jeges víz!

Még csak Nashtown körül járt a vonat, amely

nem áll meg sehol, csak a végállomáson, és az

asszony már valami tízszer sóhajtozott jégért. A

férje csak bárgyú szavakkal tudta vigasztalni, és

gyámoltalanul a kezét fogdosta. Velük szemben

ült egy ember, akit szemével láthatóan idegessé

tett a dolog. Végre a tizedik sóhajtás után nem

állhatta tovább, neurozusan elkezdte az orrát

markolászni és megszólalt:

- Asszonyom, ha megengedi... ha nem veszi

tolakodásnak... én szerzek önnek jeget.

Az asszony sóvárgó mozdulattal hajolt

hirtelen előre, a férfi pedig felugrott és kitörő

örömmel kiáltott fel:

- Uram...

- Kérem, lesz jég - szólt a szemben ülő

felkelve a helyéről és kiment a kupéból.

Már most tudnia kell, hogy az amerikai

vonatok nem afféle kalickák, mint ezek az

európaiak. Azokat végig lehet járni egészen,

kocsiról-kocsira, kicsiny hidakon keresztül. A

jeget ígérő ember is ezen a hídon át tűnt el és a

kupé utasai érdeklődve néztek utána, mert

nemcsak a szegény, fiatal asszony vágyakozott a

jégre, hanem minden hőségtől pilledt utas.

Nem múlt el három perc és újra megjelent az

én emberem. És tudja mi volt a kezében? Egy

öklömnyi nagyságú, tiszta, átlátszó jégdarab,

amelyről csepegett a víz s amely csak úgy

lehelte magából a friss, hideg üdülést. A férj

utána kapott a kincsnek, az asszony nagy

pohárba vizet öntött magának, s beledobta az

összezúzott jégdarabnak csaknem a felét. Aztán

várt kissé, az izgatott várakozás gyönyörével, és

amikor a jég már csaknem elolvadt, a szájához

vette a poharat és hosszan, kéjesen,

lélekzetszakadtig ivott belőle...

- Ah! - sóhajtotta.

De a sóhajtásának visszhangja kelt az egész

kupéban. Az emberek izgatottan ugráltak fel és a

jeges ember köré tolongtak:

- Jeget, jeget! Uram adjon nekem is! Húsz

dollárt adok egy darab jégért! - hangzott

össze-vissza.

Mindenki jeget akart, a jeges ember felállva a

helyéről csendet intett, aztán így szólt:

- Beláthatják, hogy az udvariasság csak ezzel

a hölggyel szemben kötelezett. Azonban

szívesen segítek önökön is, de... az üzlet üzlet.

Öt dollár egy darab jég. Ki parancsol?

Természetesen mindenki parancsolt.

- Előre kell fizetni - mondta az én emberem, s

a következő pillanatban már a sapkáját kellett

levenni, mert a markában nem fért volna el a sok

ezüstpénz. Nyugodtan számlálta meg, zsebre

dugta, aztán feltéve a sapkáját, megint kiment.

Izgatottan várták vissza.

- Honnan hozhatja a jeget?

- Eh, meg fog szökni a pénzünkkel!

- Dehogy! Úgy látszik, hogy ez az üzlete.

Csakugyan, az én emberem öt perc múlva

visszatért. Mind a két kezében téglanagyságú

jégdarabot hozott, elaprózta, szétosztotta, azután

megint eltűnt s megint visszatért jeget hozva,

jeget, boldogságos hideget, felüdítve vele az

egész társaságot.

Mindenki jeges vizet ivott, vagy jégdarabot

szopogatott, s azért az utasok egyikének csak

akkor jutott eszébe a kérdés, amikor a

lokomotív már nagyot fütyölt, jelezve a vég-

állomást:

- Ugyan kérem, kedves jóltevőnk, mondja

meg legalább, hogy hol is szerezte tulajdon-

képpen a jeget? Hiszen ennek a dolognak

hasznát vehetjük máskor is.

A jeges ember felállt, vette a kicsiny kis

útiládáját és kinyitotta a lassan döcögő kupé

ajtaját, lelépett a lépcsőre.

Onnan felelte aztán:

- A jeget? Hát tetszik tudni, a szegény

nagybátyám meghalt, és az volt az utolsó

kívánsága, hogy Christianville-ben temettessem

el. Most szállítom szegényt, ott van az utolsó

vagonban, és hogy a nagy hőségben... hm...

korán szaga ne legyen, jég közé tettük... Good

bye, uraim.

S azzal eltűnt az állomás bokrai között.

Az amerikai diadalmasan mosolygott rám,

amikor látta, hogy a történetétől csakugyan kilel

a hideg.

- Hallatlan história - motyogtam.

- Nem a - mondta az útitársam -, csak egy

kicsit amerikai.

- És nem lincselték meg azt a gazembert? -

kérdeztem.

- Csak az egyik utas lőtt utánam, de az sem

talált el. Mert azt tudja, úgy-e, hogy a jeges

ember én voltam.

Ebben a pillanatban a mi vonatunk is nagyot

füttyentett. Érsekújvárra értünk.

- Ah, Érsekújvár! - ugrott fel az útitársam.

- Nem jön meginni egy szódafröccsöt? Nincs

jobb az ilyen melegben, mint egy szódafröccs

jéggel. De a jeget úgy bele kell dobni a pohárba,

hogy ússzék az ital tetején.

Csak a fejemmel intettem nemet, az útitársam

pedig leszállt, s fél perc múlva már úgy itta a

fröccsöt, hogy a jégdarab csak úgy kocogott a

fehér, egészséges fogán.

1907

SZÉP ERNŐ

FÜRDŐSZEZON

Ezer pengőt megspóroltam,

Hogy ezen az áron

Elmegyek majd Norderneybe

Fürödni a nyáron.

De mert a lovat imádom,

Zsebemben a pénzzel

Elnéztem a turfra minap,

Hova más is néz el.

Jaj, jaj, rosszul tettem,

Felét elvesztettem...

De megmaradt a fele –

Svájcba mehetek vele.

Ötszáz forint az is szép pénz,

Csomagoltam tűzzel,

Gondoltam, a gyorsvonat majd

Holnap Svájcba űz el,



Elmentem megint a turfra,


Megint rosszul tettem,

Felét elvesztettem,

De még megvan a fele –

Velencébe mék vele.

Ugye milyen jól megy nekem,

ugye mily szerencse:

Künn vagyok a vízből, hiszen

Vízbe van Velence.


Zsebembe a pénzzel

Megint csak elmentem oda,


Megint nem jól tettem,

Felét elvesztettem,

Még mindig megvan fele -

Nagymarosra el vele!

Így készültem Nagymarosra,

Balatonbüdösre,

Így készültem összevissza,

Aztán visszaössze.



Folyton elnéztem a turfra,


Egy frt.-ig süllyedtem...

Egy forintnak a fele -

A gőzbe megyek vele.

1908

SZÉP ERNŐ

HÍR

Állatkertünk óh szegény,

Már egészen tönkremén.

A kertről már beszélni szégyen.

Nincs már oroszlán, hát még jaguár,

Nincs farkas, tigris, teve, nincs ökör -

Sőt amint hallom, ma reggelre már

Megdöglött a két torzító tükör.

1908

SZÉP ERNŐ

A KORZÓ

Amíg beléd csomagolnak

Szűkkeblű koporsó,

Örömöm és bánatom a

Dunaparti korzó,

Olykor délben, néha este

Én szomorú garszon

Kihordom a Dunapartra

Igénytelen arcom.

Nézem ott a nőket, nézi

Holdkóros a holdat,

S oly keserű ott a szívem,

Mint a lúgkőoldat.

Mert a külsőm akármilyen

Veszélytelen ámbár,

Azt hiszem, hogy minden úrhölgy

Kizárólag rám vár.

S nem tarthatom magamban csak

Buta tévedésnek,

Hogy mindenre reánézek,

Csak reám nem néznek.

Ülök, ülök, a nap rám süt

egész iszonyúan,

S szívemben, mint említettem,

Tüzes, forró bú van,

S mit követ el egy rajongó,

Ha minden hiába -

Beleugrom minden délben

Búsan a Dunába.

Nem éppen a vad habokba,

Nem - Kissé odábbra,

Egy szelíd és egészséges

Dunauszodába.

1908

SZÉP ERNŐ

KUTYASZÍNHÁZ

A Népszínházból kihajított

Szegény színészek ketten

Ott ültek a kutyaszínházban

Az este a ligetben.

A kis kutya, a nagy kutya

Mind kitűnően játszott,

Jól adta mind a szerepét,

Jól járta mind a táncot.

S megszólal az egyik színész

S a hangja elhaló:

„Ó ez a pálya csakugyan

A kutyának való."

1908

KRÚDY GYULA

EGY KIS MESE KAMILLRÓL

irágh Kamill körülbelül negyven esztendős

volt abban az időben és legjobban a sárga

felöltőket szerette, valamint a zergetollas

kalapot. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor

messze falusi otthonából a főváros utcáira

került, a Hatvani utcában látta meg először a

sárga, gyöngyházgombos kabátot és akkor

elhatározta, hogy Isten megsegíti itt a

nagyvárosban, ilyen kabátot fog hordani. Isten

megsegítette Kamillt. Egy becsapott szabó

jóvoltából hamarosan megszerezte a kabátot,

amelyet véleménye szerint csupán a grófok

viselnek a Hatvani utcában. A vadászkalapot

pedig babonás érzelmek kifolyásából hordta.

Kamill ugyanis olyan hazug ember volt, aki még

önmagának is hazudott. Az esztendők folyamán

annyit hazudott vidéki birtokairól a pesti

kávéházakban, hogy végül önmaga is hinni

kezdte, hogy neki valahogy, valamiképp falusi

földjei vannak. Ha nem neki, hát a

nagybátyjának, vagy valamely más atyafiának,

akitől egykor a földeket öröklendi. A

vadászkalap folytán Kamill mindig csak

féllábbal tartózkodott Pesten és húsz esztendeje

készült „haza", a birtokára.

V

- Reggel hazautazom, megnézem a csikókat! -

mondta számtalanszor.

A tavaszi eső zuhogásakor jókedvűen dör-

zsölte kezét a Korona kávéház kártyaszobá-

jában.

- Pompás eső, pompás kis eső. Hízik a vetés

odahaza.

Még a lakása is fogadóban volt, mint aki

csupán rövid ideig szándékozik Pesten mulatni.

A hitelezőit pedig állandóan azzal nyugtatta

meg, hogy majd aratás után fizet.

Húsz esztendeig rótta a belvárosi utcákat

Virágh Kamill, anélkül, hogy maga is tudta

volna, hogy miből él. Abban az időben még

könnyebb volt Pesten az élet. Egy sárga kabát a

hozzátartozó vadászkalappal bizonyos tekintélyt

kölcsönzött viselőjének. Akadtak barátok,

akadtak vacsorák, akadtak véletlenek,

amelyekhez az ember akkor is hozzájuthatott, ha

a Korona kávéház kártyaszobájából ki sem

mozdult. Csak éppen a haja szökdösött el

Kamuinak, valamint a bajuszát kellett

néhanapján megfesteni. Különben egészséges,

nyugodt álmú, jóétvágyú ember volt, aki

rendesen könnyezve szokta felköszönteni

barátait és megesküdött, hogy soha el nem

hagyja azt, akit egyszer barátjának fogadott.

Hajh, az emberek a hatvanas években még

jobbak voltak! A vidéki urak némelyike még

négy lóval jött Pestre és a Kamill részére mindig

akadt bankó a bugyellárisokban.

A macska tudná, hová lett egyszerre az a

rengeteg pénz, ami a pesti utcán hevert: Kamill

negyvenesztendős korában komoly anyagi

bajokkal kezdett küzdeni. A kávéház

kártyaszobájából elmaradoztak a balekok, és

éjjel gyakran hiába járta végig azokat a

mulatóhelyeket, ahol „úri emberek" meg

szoktak fordulni. A szerencse kezdte

elhanyagolni Kamillt és már szinte előre érezte

annak a napnak a közeledését, amikor bajusz-

festékre sem telik többé.

Az „öreg Laura" nélkül bizony nagyon

szomorú sorsa lett volna már régen barátunknak

a lassan idegenszerűvé változott belváros kellős

közepén. Új barátok támadtak, akik a hitelt nem

ismerték; régi főpincérek nyugalomba mentek; a

barátok - azokról a hűtlen kutyákról jobb nem is

beszélni.

- Bezzeg, mikor még nekem is volt pénzem! -

mondogatta Kamill új ismerőseinek. - A kutya is

kamásliban járt. Szép vagyont költöttem el!

Őszintén felsóhajtott, mert hisz minden

hazugságát önmaga is elhitte.

Mondom, csak az „öreg Laura" volt az

egyetlen, aki nem felejtette el végképpen Ka-

millt, akit még abból az időből ismert, mikor az

első sárga kabátot magára húzta. Akkor még

Laura is szép volt és fiatal volt. Talán egy kicsit

szerelmesek is voltak egymásba, talán nem? Ki

tudna mindenre visszaemlékezni, húsz év előtti

dolgokra?

Kamill manapság mindenesetre azt mondja,

hogy őrületesen szerelmes volt az „öreg

Laurába" és búsan csóválja a fejét:

- Milyen másforma lehetett volna mind a

kettőnknek az élete, Laura, ha akkor - régen -

meghallgat!

Az „öreg Laura" cinikusan ingatja a vállát.

- Valami vén, részeges mosóné lehetnék

mostanáig! - felel, és csöppet sem hajlandó

megindulni.

De ebédnél minden nap szívesen látott

vendég Kamill. Az „öreg Lauránál" későn

ebédelnek. Négy-öt kisasszony-rokon van ál-

landóan körülötte, mert Laura jószívű teremtés.

Nem hagyja el a rokonait. A régi sárga belvárosi

ház sötétes udvarán megkondul az ebédre hívó

harang és a kapun ugyanakkor belép Kamill és

virág van a kabátján. A kisasszonyok már

ismerik „Kamill bácsit" és nevetve fogadják.

- Hol korhelykedtél megint az éjjel? - kérdezi

az asztalfőn az „öreg Laura".

Kamill bókokat mond a kisasszonyoknak, és

jó étvággyal lát hozzá az ebéd elfogyasztásához.

Bőven, megfontoltan eszik, mert ki tudja, hoz-e

vacsorát számára az este?

Egy napon Kamill kissé megzavarodva

emelkedett fel az ebédlőasztaltól.

Hebegve kezdett beszélni és különös moz-

dulatokat tett:

- Laura, kérlek, add hozzám feleségül két

kisasszony-rokonodat. Eljött az ideje, hogy

megházasodjam.

Az „öreg Laura" csodálkozva emelte fel a

fejét, aztán valamit súgott a szobaleány fülébe.

Néhány perc múlva sietve érkezett meg a

szomszédból a ház régi orvosa, a „doktor bácsi".

A „doktor bácsi" a szemébe nézett

Kamillnak, aztán barátságosan karonfogta:

- Kamill, gyere el velem kocsikázni. Künn

szép idő van!

Kamill eszelősen kacagott.

- Ismerem már az efélét. A bolondok házába

akarsz vinni „doktor bácsi". Helyes, én megyek.

De csak úgy, ha a kisasszonyok is velem jönnek.

- Veled mennek, fiam, - mondta elérzéke-

nyülve az „öreg Laura".

A ház előtt később egy terjedelmes hintó

állott meg. Elsőnek a „doktor bácsi" szállott fel,

utána a két legszebb kisasszony, legutolsónak a

nevető Kamill.

A kocsis a lovak közé csapott, a hintó elment.

Estefelé, amikor a kisasszonyok a kocsiká-

zásból hazaérkeztek a „doktor bácsival",

szomorúan mondogatták:

- Nagyon kiabált szegény Kamill bácsi. De

lehúzták a kocsiból és kényszerzubbonyt adtak

rá.

Az „öreg Laura" felemelte a mutatóujját:

- Így jár az, aki nem vigyáz az egészségére.

1910

KRÚDY GYULA

A „KÖLTŐ" SZÖKNI AKAR

Sarlai, a selyemtakács a Betyárok országútján

járt.

Hol lehetett volna másfelé ez út, mint a

Bakonyban? Ott, ahol két oldalt olyan sűrű

erdőség állt az országút mentén, mint a seregben

álló katonaság. Féllépésnyire se volt egyik

fatörzs a másiktól. Sudár törzsük felett még

nincsen lombkorona, mert a tavasz első heteit

mutatják a kalendáriumok. Annál inkább

hangzik a varjúkárogás a szélben: az a tavaszi

varjúkárogás, amely úgy különbözik a télhavak

méla, egyhangú károgásától, mintha a futamodó

szél emelgetné, vagy mélyítgetné a szomorúság

és bánat varjúhangjait. Néha a magasba lódul a

varjúhang, mintha figyelmeztető kiáltás volna,

mintha valami szokatlant, ijesztőt látott volna a

madár a mély országút mentén: - Sarlai, a takács

ilyenkor a válla közé kapta a fejét és

meggyorsította a lépteit, tán valaki jön a

nyomában. Máskor az erdő mélységéből ká-

rogott a varjú panaszosan, hosszasan, mintha

valamely különös bánata volna, hogy még a

fatetők felett járó szélre sincs kedve többé bízni

magát, amely koratavaszi széllel pedig úgy

szeretik vitetni magukat a varjak: - Sarlai

ilyenkor az erdő sűrűsége felé pislantott, ahova

csak néhány lépést kell tenni, hogy eltűnjön az

emberek szem elől.

Körülbelül a veszprémi határban járt, ahol

még találkozott egy-két durva vagy ügyetlen,

asszonykézzel összerótt fakereszt az árok-

parton, amely kereszt azt jelentette, hogy valaki

ott meghalt a nemrégen elmúlt betyárvilágban.

Két fadarab vékony fakéreggel kereszt alakban

összekötözve jelentett egy embert, akinek

valaha zsíros kalapja, pitykés mellénye, fekete

gatyája és szép szeretője volt. Most már csak a

varjak énekelnek neki.

Az erdőből nem hallatszik fel puskadurrogás,

legfeljebb a mennydörgős mennykő vág bele

egy-egy vén fába, de Sarlai, a takács

nyúlugrásokkal vetette magát az erdőszélre, ha

valahonnan felhangzott a fejszekopogás. A

szekérzörgés, amely az erdei úton a távolból

felhangzott, mintha nem is szekér közeledne,

hanem csak kenetlen kerekek egy helyben

forognának a homokos úton valamely

boszorkányság következtében, hogy ijedelmére

legyenek a szegény utasoknak: ugyancsak nem

volt kedvére a takácsnak. Nyomban átugrott az

árkon, ha valahol a dombon túl, a fákon túl, a

völgyben kerékhangot hallott. Pedig tán csak a

veszprémi hetivásárra igyekeztek azok a

szekerek a kora reggeli időben.

Sarlai, a selyemtakács már hosszabb ideje

bujdosó életre adta a fejét. Egy napon, láthatólag

minden különösebb ok nélkül otthagyta

műhelyét abban a dunántúli faluban, ahol

huszonöt esztendős koráig a finom selyem-

szálakat eregette a székbe, és vándorolni ment.

Senkinek sem szólt: hová, merre veszi útját,

nem is búcsúzott senkitől, pedig akadt volna

valaki a faluban (mint a legtöbb faluban), aki

lebeszélte volna a takácslegényt utazásáról.

Sarlai finom, leányos külsejű fiatalember

volt. Csak a gacsos lába árulkodott, hogy egész

életében a takácsszéket hajtotta, egyébként úri

külsejű volt, aminek lehet az is oka, hogy annyi

esztendeig szőtte a lágy selymeket a vásárokra.

Barna volt, mint a selyemkendő, amelyet fiatal

özvegyasszonyok a szemükre húztak. Haja

hosszú és lágy volt, mint a rojt a nagykendőn,

amelyet módos asszonyságok úgy borítanak

magukra, hogy annak alja a hátulsó térdükön

ringatózik. Göndör kis bajsza volt, amely

selymes puhaságával hasonlatos volt azon

bajszokhoz, amelyeket az ifjú hajadonok

holdtöltekor álmukban a párnájukon éreznek.

De hegyes kis szakálla is volt, amelyet úgy

fújdogált a szél, mint a hímzett, cifra

selyemkendőt, amelyet a menyasszonyok a

kezükben tartanak és véle búcsút intenek a

leányságuknak, leánykori álmaiknak.

Nem szabad megfeledkezni a selyemtakács

szeméről, amely oly lángoló, szenvedélyes és

bánatos szem volt, amely sehogy sem illett egy

takácslegényhez. Úriembereknek szokott ilyen

szemük lenni, akik ráérnek ábrándozni,

szerelmeskedni, akik elsősorban a tekintetükkel

igyekeznek meghódítani a kiszemelt

kisasszonyokat. Hol tett szert Sarlai e megejtő,

fiatal grófoknak való szempárra? „Nem is az

apád fia vagy te" - mondogatta neki a mestere.

Termetre nézve ugyancsak különbözött

Sarlai a szokványos takácsoktól, akik

előbb-utóbb meggörnyednek, ellomposodnak,

nem sokat ügyelnek a fej tartásukra, a válluk

egyenességére: Sarlai szikár és gyertyaegyenes

fiatalember volt, mintha valami belső tartalom,

különös büszkeség örökké a magasba emelné a

fejét, szétfeszítené a vállát. Azt szokták

mondani, hogy az ilyen ember úgy jár, mintha

nyársat nyelt volna. Nem, Sarlai úgy lengett,

mint a szarkaláb a papkisasszonyok

kiskertjében.

Ruházata nem különbözött a korszak

vándorlegényeinek mindennapi ruházkodásától.

Lovaglónadrágja volt, amelyet bizonyosan

ajándékba kapott egy özvegyasszony házánál,

akinek férje lóról lezuhanván, nyakát szegte.

Pörge kalapja volt, amelyet fiatal korában viselt

egy divatból kiment vidéki uraság, amíg

jegyese, szeretője volt öreg gazdaasszony

helyett. A kabátja egy öregembert emlegetett,

aki a Dunántúl összes vásárait bejárta életében

és minden fogadóból, lacikonyhából elhozta a

kabáton a nevezetes ételek nyomait. A kabáton

egy nagy zseb volt és a zsebből egy kis füzet

kandikált ki, amely füzetkének a külseje cseppet

sem illett Sarlai vándorlegény külsejéhez.

Amint a varjúkárogás és a távoli szekérzörgés

alábbhagyott, a takácslegény elővette zsebéből a

füzetkét a Betyárok országútján, a veszprémi

határon: Sarlai Petőfi Sándor verseit olvasgatta.

Nemcsak olvasta, hanem tanulta is.

Meg-megállott és hangosan elrecitált egy sort,

mint az a rossz tanulók szokása. Egyik sor után

elővette a második sort. Persze, ezalatt

elfelejtette, amit előbb tanult. Elölről kellett

kezdeni a tanulást:

Éj van, csend és nyugalomnak éje...

Húszszor elmondta ezt a takács, de mire a

második sorhoz érkezett:

A magas menny holdas, csillagos...,

az első sort már elfelejtette.

Olyan volt ez a tanulás, mint a favágás. Mikor

a rossz tanuló nem figyel az értelemre, csak a

puszta szavakat magolja: így tanult Sarlai.

Az idő eközben oly megállatlanul szaladt,

mint a távoli városokban és falvakban az

óramutatók.

Sarlainak mind többször kellett az erdőben

elrejtőzködni, mert a szekerek most már

nemcsak a távolban zörögtek, hanem valóban

felkapaszkodtak azon az erdős hegyháton,

amelyen a vándorlegény haladt. Jöttek-mentek

kis fakó parasztkocsik, amelyeken olyan kopott

ruhás férfiak üldögéltek, mintha a nyári

madárijesztőt ültették volna a bakra ez időben,

amikor a szőlőskertekben a madárijesztőre még

nincs szükség. Az asszonyok, mint kövér falusi

kenyerek üldögéltek a saroglyában, kendőikbe

burkolództak és Isten tudja min gondolkoztak.

Vajon miért utaznak ezek a kocsik? Talán csak

azért, hogy a kerekeket ne tartsák hiába a háznál.

Azután mentek el az úton mindenféle vidéki

urasági hintók is, amelyek sok, talán ötven

esztendő előtt kerültek ki a kocsigyártó mű-

helyéből. Kasornya, hatalmas alkotmányok

voltak ezek, de most tyúkok és kakasok helyett

vérpiros arculatú, jól reggelizett férfiak, elhízott

asszonyságok üldögéltek bennük. Talán

úri-gyűlés van valahol? - gondolta magában a

bokorban Sarlai. A megyére, vagy lakodalmas

házhoz igyekeznek gondtalan uraságok. Majd

két zöldköpenyeges, rézsisakos zsandár jött egy

parasztszekéren és bánatos képű, szőke szakállú,

nagyhajú, elvadult külsejű férfiút vitt, aki idáig

nyilván bujdosással töltötte idejét, de árulás

vagy véletlen folytán horogra került. A kis

szekér elzörgött a fegyverekkel és a rabbal, a

takácslegény nagy sóhajtással jött elő az

erdőből.

Majd váratlanul, mintha az égből csöppent

volna alá; tagos, pipacsképű, időses asszonyság

hajtott elő kocsijával a kanyarulatnál. Sárga,

homokfutó kocsi volt ez, amilyenen vásárolni

járnak a falusi uraságok. Ócska, kék

dolmányban zsivány-bajszú kocsis ült az

almás-szürkék felett. Mellette ragyás,

cigányképű hajdú.

Sarlai elkésett a meneküléssel. Mielőtt az

erdőbe vethette volna magát, a vérmes

asszonyság észrevette a kocsiról.

- Fogjátok meg - kiáltotta és a hajdú röptében

leugrott a bakról és a menekülő után vetette

magát.

A galléron ragadott takácslegény egész

testében remegett, amikor az asszonyság elé

vezették.

A nemes hölgy nagy felindulással nézett a

takácslegényre:

Nem szégyenli magát! - kiáltott fel és könnyei

kibuggyantak. - Búcsú nélkül akart elszökni! Ez

a hála jóságomért? Legalább azt mondja meg,

hogy miért oldott kereket?

A takács, a hajdú izmos kezében nyakát

vonogatta. Az előkelő hölgy megértőleg

bólintott:

- Értem, ön nem akar beszélni, mert attól fél,

hogy elárulják. Arra az egy kérdésemre feleljen

tehát: valaki talán elcsalta tőlem? Valamely

barátnőm, aki jobb kosztot, nagyobb

biztonságot, jobb rejtekhelyet ígért?

- Senki sem csalt - felelte Sarlai.

- Tehát ön elég vakmerő volt nekivágni az

ismeretlen országútnak, anélkül, hogy tudta

volna, hol hajtja le a fejét éjszakára? Anélkül,

hogy egyetlen pártfogója volna a tájon? Már

megint felébredt önben az a megátalkodott

szabadságvágy, pedig tudhatná, hogy ezer

veszedelem környékezi?

- Nagy az erdő - felelt a takács.

- Az erdő csak a vadaknak, a zsiványoknak

való. Ön se nem vad, se nem zsivány: addig

amíg pártfogói, hívei vannak Magyarországon.

Már pedig ebben az országban mindenki imádja

önt...

- Szegény, névtelen bujdosó vagyok. Nevem

Sarlai és mesterségem a takácsság.

Az asszonyság mély fájdalommal sóhajtott:,

- Én tudom jól, hogy ön kicsoda... Csak azt

sajnálom, hogy már mások is akadnak a

környéken, akik sejtik kilétét. Azért jobb

tartózkodási helyről kell gondoskodnom az ön

részére. Most cseréljen kabátot a hajdúval és

foglalja el helyét a bakon. A hajdú majd

gyalogszerrel is hazatalál.

A legény hiába ellenkezett volna, mert a

hajdú, aki nyilván még a régi világban tanulta

meg a bánásmódot a vándorlegényekkel,

lekapcsolta Sarlairól a kabátot.

- A verseim! - kiáltott fel a takács, amikor a

hajdú kezében volt a kabát.

- Add vissza a verseit! - parancsolta az úrnő.

A takács a könyvecskét inge alá rejtette, aztán

magára húzta a zsinóros mundért. Mikor

elfoglalta helyét a bakon, a termetes úrnő a

zsiványképű kocsis fülébe súgott:

Hajts megállás nélkül Palotára. Most majd

jobban vigyázunk Petőfi úrra.

1922

GÁBOR ANDOR

RÉMES A PESTI LÁRMA!

Emeletek harmadikján,

Közel lakom Isten-úrhoz,

Mégis borzalmas a lárma,

Mit a szél az uccárul hoz.

Hangos a város, durva város,

Nincs csöndes vagy filigrán itt,

Az emberek torka ércből,

A kövezet csupa gránit.

Idegeim rángatóznak,

Reszket bennem a lapocka,

Mikor lent a stráfkocsiktul

Megdördül a gránitkocka.

Dörg az ég, ha rajta által

Jupiter szekere gördül,

Dörg a puska, dörg az ágyú,

De a gránit jobban dördül.

Villamosra a szakértők

Mostan új csengőt szereltek.

Hangnak éle megborotvál,

Vágott hússá lesz a lelked.

Csikorog az acéltengely,

A kevés zsírral körülkent,

Kocsis röffen, autó pöffen,

Hosszút tülköl, kurtán tülkén.

Ostor pattan, pofon csattan,

Inas sínt kis kocsikon húz.

Sín csörömpül, inas bömböl,

Lárma rémes, lárma konfuz!

Ó, ha egyszer meghalok majd

S ölébe fogad a Rákos,

Milyen édes csend lesz ottan,

Üdvösséges, boldogságos!

Azt mondom az arkangyalnak,

Ki a feltámasztást űzi:

Nézd, angyalkám, csend van itten,

Böcklines csend, drága, szűzi.

Ha majd zavarnod muszáj

Feltámadással, a fáddal,

Tíz órakor költs föl engem,

S akkor se a trombitáddal.

1911

GÁBOR ANDOR

A PESTI HÁZ

A pesti ház nem spaciózus,

Nem kedves és nem graciózus,

A pesti házon nincsen stílus.

De látszik rajt a nil, a Nílus.

A pesti házon nincsen szépség,

Viszont nincs rajta semmi épség,

Alulról fáj neki a csúza

És felülről az ág is húzza.

A pesti ház semmibül épül.

Tej és tojáshab keverékbül,

Oly lenge, mint egy hálórekli,

A vastraverze papendekli.

A kéménye festett kulissza,

S vágyik az anyaföldre vissza,

S ha bedőlni alkalma nyílik,

Oly jól bedől ő, ahogy illik.

Nem! létlen létben ő nem poshad,

Inkább, mint egy hős, összeroskad,

Átszakítja a rabic-drótot,

Ápol és eltakar több tótot.

De jobb eszét nem téve félre,

Vigyáz a roskadás helyére,

Így például sohase roskad

A városi mérnök fejére.

1911

GÁBOR ANDOR

ÉNEK A PESTI ZÖLDRŐL

Szárnyam kitárul és a földről

Emelkedem, mint a madár.

Számról a dal suhanva gördül.

Polgártársak, most itt van a nyár,

Hadd zengjek hát a pesti zöldről,

Amely még költőjére vár.

Dalom még azt se tartja féken,

Hogy szokatlan az óda nékem.

Hívják a zöldet pesti fának,

Amely a járda szélin áll,

Satnyának látod és nyírfának,

De mégis árnyékot kínál.

Őt sétabotnak vagy gyufának

Gyakorlott szem nézi már.

Beteg a tüdeje s a mája,

De gazdag! Van egy koronája.

Körötte hordárok legelnek,

Bár ott a fű nagyon kevés,

Várják a nyári gerjedelmet,

Amely hoz egy levelet és

Közben zsidóul énekelnek. –

Dolmányukon vitéz-köpés –

Ez hull a fák szomjú tövébe,

Ez is hűsít a nyár hevében.

Nevezik még Városligetnek

A pesti zöldet egyesek;

És az, ahol autók ügetnek

És illatozni kegyesek.

Egyébként eme területnek

Az illatai vegyesek:

Bajuszpedrő, szappan, pomádé

Tavalyi vaj, friss lemonádé.

Itt, kérlek virágok is vannak.

Tizenhét szál, s ez nagy dolog.

Neveltjei agg Ilzemannak,

Ki egész nap köztük forog,

Egy-egy jó szót ád ennek-annak.

Egyik-másikra rámorog:

Virul is mind a tizenkettő,

Fő- és szék-kertész azért lett ő.

Végül a Hűvösvölgy van hátra,

Ahol a zöld csaknem örök.

Ah, ez a zöld a pesti Tátra,

Itt kaphatók a rossz sörök.

Idemegy a lakosság bátra,

Az oroszlánszívű körök,

Mik a kocsin elől vagy hátul

nem félnek a villamos-csatátul.

És aztán van zöld folt a testen

úgy néha tüntetés után,

De más zöld nincsen Budapesten

Se a jobbparton, se Budán.

A Zöld Vadászban is kerestem,

De egy finánc volt ott csupán.

E fináncról, aki zöld szintén,

Daloljon egy jobb költő, mint én.

1916

GÁBOR ANDOR

A HADI

Mikor körülnézek itt a

Közéleti piacon,

Hol a jelszó: kis forgalom,

S bődületes nagy haszon:

Mikor látom, hogy jómódom régesrég túl van a

jón,

Mert az árak úgy mennek föl napról-napra lég-

hajón;

Mikor ötér' veszem, amit ötszázötér' eladok,

S számozatlan millióktól dagadok és ragadok;

Mikor látom, hogy az „Izé" ötödik évébe lép:

Eszembe jut ez a nóta, ez a régi, ez a szép:

Igyál betyár!

Múlik a nyár...

Úgyse soká

Betyárkodsz már.

Akármilyen iszonyú kár

E háborús üzemér';

Nincsen olyan hosszú

kolbász

Mely, végül véget nem ér.

Ami pénzt az Osztrák-Magyar-Állam-Nyomda

nyomatott,

Mind a mi zsebünkben ül már, s nekünk termel

kamatot.

A mienk már minden, amit megszerezni lehetett,

S tönkrement már minden ember, aki tönkreme-

hetett,

Nem maradt a fogyasztókon: csak a fogyás, meg

a csont -;

Nem érdemes háborúzni, immáron jöhet a pont.

Addig ittam,

Amíg ízlett:

A háború

Remek üzlet.

Jaj csak addig szabadlábon

Tarthassam meg magamat!

Veszek egy szép bíróságot:

Testhez-állót, finomat.

Jaj csak addig maradjak meg erkölcsileg ele-

ven!

Méltóságos méltósággal méltóztatok mereven.

A borotva élén addig kényelmetlen ez a tánc,

Mert ami most forg a kockán, nem egészen alé-

zánc.

Most dűl el, hogy vagyok én: peches-e,

sorskegyenc-e.

S öt év múlva mi leendek: főrend-e, vagy fe-

gyenc-e?

Igyál betyár!

Nincs már sok nap...

De még addig

Becsukhatnak.

1918

JUHÁSZ GYULA

AZ ÉLET ISKOLÁJA

(Agglegénytan)

Nagyérdemű közönség és mélyen tisztelt

sorstársaim! A nagy Stendhal a szerelemről írt

alapvető művet, a nagy Balzac pedig a házasság

elméletét adta úttörő munkájában.

Nekem már csak az agglegénység tudomá-

nyának és művészetének ismertetése jutott.

Kiskorú és felnőtt hallgatóknak hosszú

éveken át magyaráztam a latin és magyar nyelv

és irodalom szépségeit, most pedig a fönt jelzett

témát vagyok bátor népszerű modorban

körvonalazni. Minden jogcímem megvan arra,

hogy ezt a férfiügyet alaposan és

végeredményesen letárgyaljam. Magam is

gyakorló agglegény vagyok jó pár esztendeje és

komoly a gyanúm, hogy ezen a szép, de ve-

szedelmes pályán most már mindhalálig híven

és becsülettel meg fogom állani helyemet.

Hogyan lesz az ember agglegénnyé? Ez a

legkönnyebb dolog a világon. Egyszerűen nem

házasodik meg az ember. Vannak öntudatlan

agglegények, akik nem is gondolnak a dologra

és egy napon automatikusan belépnek ennek az

egész földkerekségre kiterjedő cölibátusnak

rendjébe. De vannak öntudatos és önérzetes

agglegények is, akiknek ez az állapot kezdettől

fogva programjuk és életcéljuk, mint Nurminak

a futás és mint Nansennek az északi sark. Ezek a

fölvilágosult agglegények megint két

alosztályba sorolhatók: az egyik része azon régi

elv alapján nem hajlik az édes járomba, amely

Casanova Jakab urat éltette a férfiélet legvégső

határáig, a másik ellenben strindbergi

meggondolás és megfontolás szerint cselekedik.

(Ez utóbbi osztályba tartozik e tan jelen

előadója. Legalábbis ő úgy gondolja.)

Hogy mikor lesz az ember agglegénnyé?

Legénye válogatja. Ezzel úgy vagyunk, mint az

öregséggel. Ciceró szerint nincsenek öregek,

csak éppen hogy az idő eljár. Öreg ember nem

vén ember: mondotta, Jókaink, én pedig azt

mondom, hogy amíg agglegénynek érzi magát a

férfi, addig se nem öreg, se nem vén, csupán

nem mai gyerek!

Én először öt éve éreztem magam aggle-

génynek, amikor egy tizenhat éves művésznő

bácsinak szólított. Most már nem szoktam

megneheztelni ezért, kiváltképpen, ha

negyvenéves bakfisok szólítanak bácsinak.

Az agglegénységnek is megvannak a maga

örömei és illúziói. Például, ha az ember a

barátainak és ellenségeinek házaséletét szemléli.

(Ezt rendesen kárörömnek hívják.)

Az agglegénység veszedelmes életkora -

persze én még csak elméletből tudom - az

ötvenedik esztendő táján kezdődik és a

hatvanadik körül végződik.

(Művészeknél valamivel későbben.) Ekkor a

legkipróbáltabb és legmegbízhatóbb agglegény

is kísértésbe jön és sokan nem bírnak ellentállni.

Vannak hivatások és foglalkozási ágak, ahol

szinte kötelező az agglegénység. Például idült

lírai szerelmes színészek és költők részére.

Bár ez utóbbiak között akadtak többen, akik

a házasságban is szép sikereket értek el - a

verseikkel. Például Vajda János.

Diktátoroknak azért nem jó agglegénynek

maradni, mert akkor a diktatúra legerősebb és

legszigorúbb módszereivel nem tudnak

személyesen, hogy úgy mondjam, a saját bő-

rükre megismerkedni. Kezdő agglegények

számára követendő példa gyanánt hadd em-

lítsem föl a meredek és dicső agglegényi pá-

lyánk néhány kimagasló egyéniségét a hazai és

világtörténelemből: Anakreón, Horatius, Dante,

Michelangelo, Kant, Schopenhauer, Deák

Ferenc és Riedl Frigyes.

Mivé lett volna például Napóleon, ha az

agglegénység útjára tér?

Nagy mesterünk, Szilágyi Dezső mondását

kell itt még illő tisztelettel helyreigazítanom. Ő

állította, hogy az agglegény úgy él, mint egy

kiskirály és úgy pusztul el, mint egy kutya.

Szeretve tisztelt bajtársaim, én pedig azt

mondom nektek, a valódi agglegényembernek

jelszava legyen: sohse halunk meg! Különösen

mi költők!

Már most, ami az agglegénység életszabályait

és világnézetét illeti, erre vonatkozólag egy

rövid, de velős breviáriumot terjesztek elő

azoknak, akik komoly szándékkal, eltökélt

lemondással indulnak el a keskeny ösvényen a

legényes aggság révébe.

1. Mindnyájunkat érhet baleset, de azért

kellő óvatossággal végül is el lehet nyerni az

agglegénység koronáját.

2. Nem kell sietni a dologgal. Itt a latin

bölcsesség tanácsát kövesd: Festina lentel Ami

magyarán annyit tesz, hogy elkésve se siess!

Tömörkény István, a szegedi bölcs eképpen

fejezi ki ezt az igazságot: Ballagjunk,

ballagjunk, úgy szép a legény, ha ballag!

3. Nem mind agglegény, aki annak látszik,

vagy annak mutatja magát.

Özvegyek és elváltak gyakran tetszelegnek a

világ színe előtt ebben a romantikus pózban.

Éppen ezért szervezni kellene a valódi,

hamisítatlan agglegényeket az előbb említett

alosztályok szerint. Az első kategóriába tartozók

fájdalomdíjat kapnának, a másodikba

sorozhatok ellenben jutalomdíjat nyernének.

Ha az agglegény nem találja helyét és nem

leli örömét, akkor csak egy segítség van: tessék

megházasodni!

Ebben a reményben fejezem be előadásomat,

mint a Független Magyar Agglegények

Láthatatlan Szövetségének rendes tagja és

kérem a különben nagyrabecsült hölgyeket,

hogy tovább is tartsanak meg jóindulatukban!

1928

KARINTHY FRIGYES

LUDAE OLIMPIAE

(Olimpiai játékok)

Oh bölcs Lykorgosz,

midőn a gyorskezű Themisztől kísérve búcsút

vevék tőled, hogy Olymposz havának játékain

részt vegyek Stokholmoszban s erről neked egy

költeményt csináljak, a Gráciák szende

pillantása kísért utamra, s csakhamar elértem a

Stadionba, melyet a nagy latin birodalom északi

tartományában állítottak fel a normanok.

Magammal vittem az ifjú Daphnist is, kinek

szende és nemes vonásain annyiszor merengtél;

a nagy olimpiai futásban óhajtott részt venni,

hogy ez évben ő nyerje el a babért és serleget s

horgaseszű Homérosz őt is belefoglalja abba a

hosszú versbe, amit mostanában ír, s melyre,

mint tudod, bölcs Lykorgosz, nem tud kiadoszt

találni. Részt vettem a nagy lapdajátékban;

engedd meg, hogy ennek lefolyását rendes,

prózai modoromban adjam elé.

Priamosz eljött - eljött és Róma leomlott

S már Héliosz szekerét tolá az égi lepel fe-

delére

S indulnak legelébb tüzes ifjak, tizenegyek,

Kiknek dús seregét Thrácia küldte elénk

S büszke Pannónia is: - jönnek most válta-

kozódva

S északi trákok is jönnek, mind, tizenegyen

Harcos, büszke fiúk - Vindobona felől

S jön, lapda kéziben, gyorsinu, büszke Do-

monkos

S indul már az iram - s állanak szembe-

szegetten

S lapdával lábán horgasszemű Schlosser

inal, szembe a céllal S ég szinte,

hogyha lehetne, vinni be,

győzni, ismétlen Lapdát, gyors

szökeléssel - áll Hallusz, a

trák kapuvédő

S már-már szárnyaslábú Bodnárosz, ki ke-

levézzel

S lapdával egykor Kronosznak pattant ki

fejéből.

Rúgná hasba vele - de bölcs Pallas Athéné

Pályának bíráját ihleti gyors szavalásra.

S „hands"-oszt jelez ő s lengeti két keze

végét,

Mint szárnyas vitorlát aegei tengereken

S egyre szöknek elébb trák fiai

Olymposz-nak.

Ám sebesebben fut Blanosz, ravaszdi futással

S átadja iramra lapdáját a centerezőnek

S most suttoszt ereget - s egekbe rivall a

kiáltás,

Mert kapujába futott, mint himettusi bárány

Barlangjába siet, ha karvaly közeleg.

S ijjas Zeusz is megjelenik sasformájú ru-

hában

S rúg bele önmaga is - s változik át lapd kerek

ává

Így fut be ökörszemű Hérs sátrába Zeusznak

S Pán sípján a bíró végét veti játéknak

Helf tájmosz és semmi - s Pannónia

büszke e számra.

Mert amaz eggyel őt koronázza siker.

S majd örül otthon, Hunnia mein a lapá-

lyán

Gyulosz Wlasszisosz is, közoktatási mi-

niszter.

Oh Lykorgosz, így folyt le gyors iramban az

első lapdaversengés, melyet kéktestű normanok

elnevezének fütballosznak, a hegyeslábú

Fytballia dicsőségére.

Majd, hogy a hórák tovább pergették

orsajukat, deli szárnyastüdejű Las Torres s a

teuton-verő Demjénosz merültek a habokba, s

halakként nekiszegve mellük az árnak, úsztak

előre, mint Odysszeüsz egykor. S midőn az ifjú

csüggede, oh Lykorgosz, leszálltam melléje s

Platón bölcs szavaiból idézve mondám: „Oh

ifjú, vajjon test és lélek ugyanaz-é? Mert ép

testben ép lélek lakozik, nemde, s a sudár tölgyet

mindnyájan szeretjük s ezért minket is szeretnek

az istenek." Ám Demjénoszt haragra gerjeszté

ellenem a ráncolt szemöldökű Erisz s

nagyhangon kiáltá felém, a pannóniabelieknek

sajátos nyelvén: „mit dumál nekem, a szentségit,

mikor a döntőbe akarok kerülni?", s fölemelvén

egyik kezét ellenem, sújtani orcám akará

széleskarú Demjénosz, mire Pán sípja újból

felharsana s nagyhangú „diszkvalifikosz!"

kiáltással megállíták az ifjút s engem

köcsögfövegű lictorok támadának meg - ama

Bétécéosz törzs civakodó fijai, s rövid ütközet

állt be, melyben a szőrősmellű Vulkanosz őket

támogatá s így engem, oh bölcs Lykorgosz,

kitevőnek a Stadion falai elé. Melyből látám, oh

bölcs Lykorgosz, hogy igen elkorcsosodának a

nagy Olymposz játékai a pannóniabeliek között,

s a nagy isteneket ők immár elfeledek.

Homérosszal is találkozám s kérdem, vájjon

megírja-e hősi dalában ez olimposzi hősök

tetteit - de ő nagyon sietett, oh bölcs Lykorgosz,

mert, mint monda, írója lett ő újságoknak s a

nagy Riportosz szolgálatába szegődött. Neked

azt izeni, oh bölcs Lykorgosz, hogy üssön beléd

a ménkű, mert a te uralkodásod alatt koldulni

mehetett az egész Odisszéával és Iliász-szal

együtt és meg is vakult, - így pedig mégiscsak

megkeres valamit. Amibe neki van igaza, oh

bölcs Lykorgosz.

1912

KARINTHY FRIGYES

PÁHOLY, HARMADIK ÜLÉS

(Vízió)

Itt ülök a színházban, páholyt vettem, hogy

megnézzem a barátom darabját, páholyt vettem,

sok pénzért, magamnak, meg a feleségemnek,

meg a feleségem barátnőjének. A feleségem,

meg a barátnője ülnek elöl, én pedig, aki a

páholyt vettem, hátul ülök.

Ó nép, ki sokszor hallottad szavam és jól

ismered a lelkemet, te tudod, hogy gonosz és

kegyetlen ösztönök nem laktak bennem soha,

tiszteltem a társadalmat és a polgárerényt és

nem lázítottalak téged és nem szítottam a

forradalom tüzét, mérsékletre és megfontolásra

intettelek inkább, amikor dühöd elragadott, törni

és zúzni akartál.

Ó nép, emberek! Most mégis azt mondom

nektek, arról a dobogóról, melyre a köznek

érdeke és a ti bennem való hitetek emelt fel

engem, a ti szolgátokat: azt mondom nektek,

ragadjatok fegyvert, bosszút lihegve és tajtékot

túrva rohanjatok szét a városban, átöntöm a ti

eretekbe az én felkorbácsolt dühöm öldöklő,

fogcsikorgó tüzét. Rohanjatok szét, törjetek be a

házakba, ne kíméljetek asszonyt, gyereket, akik

rejtegetni akarják Őt, zúzzatok össze mindent,

kutassatok át padlást és pincét, és ha

megtaláltátok, hozzátok elém azt a mérnököt,

aki ezt a színházat építette, egész házanépével

hozzátok elém, hetedíziglen.

Jól van, pribékek, jól van, fogdmegek. Ez hát

az az ember? Kötözzétek meg, láncoljátok le

ide, erre a kínpadra, vallatni akarom őt. Menjen

ki mindenki, csak ez a két hóhér maradjon itt, az

ujjszorítókkal és csipeszekkel és tüzes vasakkal.

Te mérnök. Te, te, te vadállat. A karmaim

közt vagy, moccanni se tudsz. Tegyétek rá az

ujjszorítókat. Úgy. És most felelni fogsz nekem,

mert ha nem felelsz, ez a barátságos úr

megpiszkálja a szakállad ezzel a tűzről pattant

kis harapófogóval.

Te építetted ezt a színházat? Igen, tehát

bevallod, hogy te építetted. Jól van. Szorítsátok

a hüvelykujját.

És most mondd meg nekem, mérnök, tanultál

te fénytant? Igen tanultál. Valld be hát, valld be,

te veszett gazember, hogy szól a legfőbb

törvénye a fénynek? Úgy-e bizony, hogy a fény

csak egyenes irányban terjed, Szóval, te ezt

tudod, nagyon jól tudod. Csavarjátok a csuklóját

egy kicsit.

Na, mit szólsz hozzá, milyen érzés? Úgy-e

csiklandós? Na látod, én ezt ismerem, ezt az

érzést. Én is így csavargattam a nyakamat, a

derekamat, a csuklómat, a bokámat, a májamat

és a vesémet abban a páholyban, amit te

építettél. Olyan lettem a végin, mint azok a

csavart oszlopok, amiket te dísznek építettél

oldalt, a páholy és a színpad közé, bele abba az

egyetlen egyenes vonalba, amibe a színpadról a

fény terjedni tud.

Te ördögien gonosz ember vagy, de tagad-

hatatlanul éles eszmét adott neked Belzebub,

akinek a lelked eladtad, gazember. Valld be,

valld be rögtön, ha körmeid nem akarnak

megismerkedni ezzel a tüzes csipesszel, amit a

hóhér úr tart az orrod alá, valld be, hogy tudtad

olyan pontosan kiszámítani, hogy a páholyból,

ami végre mégiscsak a színpad felé van fordítva

és elöl nyitva is van, hogy ebből a páholyból ne

lehessen látni a színpadot, ha megfeszül az

ember, akkor se? Mert eleinte arra gondoltam,

hogy a számításaid talán mégse voltak egészen

pontosak, és ha úgy tartom a testemet, hogy a

két lábamat nekifeszítem a páholy plafonjának,

az egyik kezemmel a padlót fogom, a másikat

rácsavarom a szék karfájára - hóhérok, csináljá-

tok vele, ahogy mondom -, hogy akkor a fejem

kilóg majd alul a rács elé és én mégis meglátom

a színpadot. Hiába, a te agyafúrt tudományoddal

nem lehet dacolni: ebben a helyzetben se láttam

semmit, te erre is gondoltál, oldalt, a rács végén

egy kis amorett-nek a fejét helyezted el, ami

innen is elzárja színpadot.

Hóhérok, húzzátok a nyakát. Látod, mérnök,

így húztam én fölfelé a nyakamat, három órán

keresztül, - úgy-e, milyen jó? De várj csak, majd

három óra múlva.

Hóhérok, hagyjátok ebben a helyzetben

három óráig. Azután pedig temessétek el, a

feleségével és a felesége barátnőjével együtt, de

egy olyan koporsóba, ami úgy legyen a

mennyország felé fordítva, mint ahogy ez a

páholy fordul a színpad felé. Ebben a ko-

porsóban várja meg a feltámadást és ebből nézze

végig a „Végítélet" című nagy színjátékot, a

kürtös angyalokkal és egyebekkel, s ha majd

rákerül a sor, legyetek tanúim, hogy okleveles

mérnök volt, tanult fénytant és tudta, hogy a

színház egy olyan ház, ahol azért vannak

páholyok, hogy a páholyokban ülve az emberek

a színpad felé legyenek fordítva és láthassák,

hogy ott mi történik.

1916

KARINTHY FRIGYES

ELŐRELÁTÓK

- Tehát légy olyan szíves, - szólt az a hölgy, aki

évekkel ezelőtt egy többek közt felvetett

kérdésemre igenlő választ adván, azóta elég

szerencsés lehet magát egy oly kiváló ember

nejének nevezheti, mint amilyennek magamat

már csak arra való tekintettel is tartanom kell,

hogy ilyen kitűnő feleségem van - tehát légy

olyan szíves.

- Tehát igen. Tehát öt darab sporting a

gyerekeknek, neked egy felöltő, nekem egy

felöltő, egy nyári kalap, még egy sporting,

nyersselyemből, egy tucat fehér harisnya, fehér

vászoncipő neked, fürdőruha neki és egy

zsebkendő nekem, szandál neked és neki,

napernyő neki és neked. Két pikényakkendő

nekem és neki, mosószappan és mosdószappan

és szóval minden, ami nincs.

- Tehát siess, amíg még együtt van az a pár

hatos.

- Tehát szervusz.

Tehát elmentem és először is bementem a

fehérneműshöz, hogy a nyári holmit összevá-

sárolja,

- Az nincs - mondta a halavány ifjú merengve.

- Tehát - mondtam és kifelé indultam. De a

halavány ifjú kacéran hunyorított utánam és

visszanézett. Áthajolt a pulton és titokzatosan

így szólt:

- Van négy darab jégeringem, százhúsz ko-

ronáért.

- Jégering? Mit csináljak vele? Hiszen most

nyár lesz.

- Jó - mondta a bölcs ifjú -, én csak azért

mondom. Tudja mi lesz ennek az ára a jövő

télen?

- Borzasztó - mondtam én. - De hát miért?

- Hát csak azért - mondtam bizalmasan. -

Nagyon jó lesz ezt még most megvenni. Tudja

mi lesz ennek az ára?

- Rettenetes - mondtam -, adja ide, gyorsan.

Gyorsan kifizettem és futottam vele. Na ez jó

vásár volt. Hogy fogok én majd röhögni jövő

télen, ha sápadtan és dideregve megkérdezik

tőlem, hogy vettem én ezt a három jégeringet?

No, de most gyerünk gyorsan azokért a

vászoncipőkért.

A cipőközpont referense, akivel közölték

szándékomat, a cipőüzlet hivatalos palotájának

elnöki osztályában fogadott, s miután

jegyzőkönyvet vett fel kérésemről, biztosított,

hogy haladéktalanul felterjeszti a központi

cipőkérdést rendező és szabályozó rögtönítélő

bizottság választmányi alosztályának, mely

azonnal működésbe lép, mihelyt a

Cipőnyomorúság Enyhítésére Alakult Központi

Szindikátus palotája felépült az Andrássy úton.

Az ajtóból visszahívott a méltóságos úr.

- Nézze, szerkesztő úr - mondta bizalmasan -,

a vászoncipők ügye nem megy hamarosan.

Hanem mondok valamit: adok én Önnek egy

utalványt, amivel, ha lemegy a raktárba,

kiutalnak magának két bélelt bergsteiger

csizmát, egy szkicipőt és egy pár gázródlit

ötszáz korona normál áron.

- Nagyon lekötelez, méltóságos uram - re-

begtem -, de...

- Mi az, hogy de... Tudja maga, szegény

barátom, mibe fog kerülni csütörtök délután hat

órától kezdve a bergsteiger?

- Szörnyű - suttogtam összeborzongva.

- Nahát akkor.

Rohantam a raktárba és megvettem a

bergsteigert, a szkit és a ródlit. Egészen nyu-

godtam megírhatom ezt, mert az utolsó darabok

voltak. Hogy fogok én röhögni jövő héten,

feltéve, hogy feljutok a Tátrába, amire eddig

ugyan nem gondoltam, de ami végre mégse

lehetetlen, ha majd megkérdezik tőlem,

mennyiért vettem én ezt a bergsteigert?

És vettem hat darab muffot a feleségemnek és

vettem négy pár korcsolyát a kisfiamnak és öt

hósapkát és tíz pár érmelegítőt és négy

gyapjúsálat és egy báránybőrbekecset és egy

szép hókaparót és egy négyüléses szánt is

vettem.

Hogy fogok én röhögni jövő héten! Mert -

most már bevallhatom - előrelátásomban és

tekintettel arra, hogy a nyáron, ahogy én

anyagilag fel vagyok készülve a nyárra, tör-

ténhetik velem valami - most már bevallhatom,

hogy egy - na? egy gyönyörű érckoporsót is

vettem, de hiába faggatnak, hogy hol, úgyse

mondom meg, ha meg is mondanám, úgyse

kapnának már ottan, mivel a derék, becsületes

kereskedő az utolsó darabot ajánlotta fel nekem.

Mit gondolnak, mibe fog kerülni jövő héten

egy koporsó?

1917

KARINTHY FRIGYES

TÖBBES SZÁM

(Olimpiász)

Az Erzsébet körúti kiadóhivatal ablakában, hatalmas papírlepedőn, frissen mázolt, még

nedves, iromba betűkkel: - Vízipólóban 4:0-ra

vertük Amerikát! Rivalgó éljenzés a kirakat

előtt várakozó, szorongó tömegben. Néhány

suhanc, a csenevész akácfák tetején, ahova azért

másztak fel, hogy két másodperccel előbb tudják

meg az eredményt, rekedtem ordít a járókelők

felé.

- Győztünk!

Fölnézek. Az egyik, maszatos képű, ök-

lömnyi kis jassz, úgy ordít, hogy a szeme majd

kidülled.

- Birkózásban legjobbak vagyunk!

Krákogva köhögni kezd, fekete varjúkölyök,

aztán iszkolva szedelőzködik lefelé, meglátta a

rendőr! A fa derekán már csak úgy hanyatlik

inkább, mint mászik, mikor leér, látom, ferde a

válla, az egyik lába rövidebb. Zihálva törli kis

nyomorék arcát, a szeme csillog. Oldalbalöki a

barátját, aki lent várt rá.

- Barátom! Bajnokok vagyunk! A vízipóló is

a mienk lesz! Verhetetlenek vagyunk!

Odább az uccasarkon cvikkeres, alacsony úr

hadonászik.

A nyaka előredől, ádámcsutkája ugrik, mint a

béka.

Raccsolva magyaráz, egyik szeme alatt

állandóan vonaglik egy hisztériás idegszál -

erről ismerek rá, mi is. B. úr, ki is ez? Tudom

már, valami körben láttam utoljára tizen-

kettőben. A francia dekadens költőkről olvasott

fel valami esztétikai értekezést, neki is jelent

meg. „A Hét"-ben pár szonettje, még

emlékszem is egyiknek a címére „Bús

Beethoven-fej a falon". Nem sokat változott.

Megszólítanám, hogy emlékszik-e még rám, de

beszél valakivel, egy igen kövér úrral, aki

lihegve törli az izzadtságot, olyan mozdulattal

tolva előre a hasát, mint valami taligát, amit

rábíztak. Nehezen törünk utat a tömegben, a

kövér minden percben megáll.

A volt szonett-költő (dühösen): Nekem ne

szavaljon! Ötszáz méteren még ma is a leg-

erősebbek vagyunk! Az olimpiász nem jelent

semmit! Majd megmutatjuk! A kövér (lihegve):

A maratonit kellett volna megnyerni! Hiszen, ha

nem kapunk gyomorgörcsöt! Semmi nekünk az

a negyvenkét kilométer! Sokkal többet tudunk

csinálni! (Megáll, törli a homlokát.)

A szonett-költő: Na és a távolugrás? Még

mindig ugrunk akkorát, mint Anglia és Norvégia

együttvéve! A kövér: Hagyja el a távolugrást, azt

most hagyni kell egy darabig. A mi erősségünk a

magasugrás! Nézze meg a tendenciát! Két évvel

ezelőtt százkilencvenet ugrottunk... most egy

éve százkilencvennyolcat... jövőre úgy

átugorjuk a két métert, mint a pinty! (Megáll,

miután több ízben eredménytelenül próbált

átlépni egy eldobott gyufaskatulyát.)

A szonett-költő: Á, kérem - a nehézsúlyú

birkózást kell fejlesztenünk... Az való nekünk...

a nehézsúlyú... (nem tudja folytatni, egy

szélroham elkapja és elrepül vele).

A villamosban heves szóváltás csal ki a

peronra. Egy félkarú úr hadonászik azzal a fél-

karjával, a ballal.

Igenis, a tőrvívás! Nekünk nem is szabad

mást, csak a tőrvívást! Az fog minket kihúzni a

vízből.

A féllábú, akivel verekszik, gúnyosan

mosolyog.

- És Bárány?

- Ugyan menjen! Sehol se vagyunk a

futásban.

A féllábú pulykavörösen kopog a

mankójával.

- Kikérem magamnak!

A villamos lassít, megáll a híd közepén.

Lárma, sikítás, csődület. Valakit elgázoltunk.

Hát aztán, azért nem állhatunk egy óráig!

Gyerünk, gyerünk!

Rikkancs kapaszkodni fel a lépcsőre. Ordít.

- Akadályversenyben bekerültünk a döntőbe!

Loccsanás. Rendőr szalad. Valaki átvetette

magát a korláton. A rikkancs ordít tovább:

- A műugrás világbajnokságára nekünk van a

legtöbb sanszunk!

Éljen az Olimpiász! Éljenek a magyar színek!

Éljünk, éljünk!

Éljek!

Nem is tudtam, hogy többszörös világbajnok

vagyok!

1928

KARINTHY FRIGYES

MAGYARNAK KAPU, OLASZNAK KUPA

avagy

világosi futballetétel és mohácsi vész

az Üllő úti pályán.

Sporttragédia öt gólban elbeszélve, egy bujdosó

magyar lelki tükrében

Előjáték

Nem, mégiscsak, ez nagyszerű! Negyvenezer

ember és ez a hangulat, ez a levegőben rezgő,

kimondhatatlan valami, a nagy események -

mondjuk ki: történelmi események mámorító

érzése - és lent a pálya, a pálya, sőt nagybetűvel

is, jelképesen, Pálya, valóban, harctér és

csatamező, diadalmak piaca és fent a páholy, a

kormányzó és a kormány - és világraszóló rádió

és hangszóróban ünnepélyes, lélegzetállító

szavak... és embermilliók, akik figyelnek...

Játék? Sport? Gladiátor-cirkusz? Talán - talán

több! Talán valóban történelem! A

történelemkönyvben csatákról tanultunk s

megszoktuk, hogy népek sorsát irányították,

sokkal inkább, sokkal kézzelfoghatóbban, mint

eszmék és gondolatok... De mik voltak ezek a

csaták? Állati összeütközései ezek a nyers

életharcnak? - nem inkább valami ehhez

hasonló, nemes kesztyűdobás végzetnek és

akaratnak, büszke önérzet és akarat nevében?

A régi, sorsdöntő csatákat nem százmilliók

vívták, mint manapság, az általános véd-

kötelezettség korában. Negyvenezer ember, ha

kiállt, a többi nevében: a döntést elfogadta nép

és ország, istenek szándékát olvasta le belőle s a

legyőzött beletörődött sorsába, mintha minden

egyénét külön megverték volna.

S miért negyvenezer?

A Horiáciusok és Curiáciusok

hárman-hárman voltak csak, szemben

egymással s mégis, az ő párbajuktól tette

függővé két nép, melyik hódoljon a másiknak.

Itt tizenegy áll szemben tizeneggyel.

De figyel rájuk, rádión és hangszórón ke-

resztül, beleszámítva a földgolyó királyait és

kormányait, százszor annyi ember, mint

amennyi a világkorszak születését jelentő

actiumi ütközetet, vagy akár Róma bukását vette

tudomásul, annak idején.

Mint tudhatjuk, a jövő történelemírása nem

úgy nézi-e majd ezt a mai napot, mint ahogy mi

nézzük Thermopilét?

S Aknairól, aki e percben lépett a pályára, a

remek magyar fiúk élén, nem úgy tanulnak-e

majd késő századok, mint ahogy mi tanultuk

meg az iskolában Leonidas nevét?

Mert ő fog állani a kapuban, odaát -

Combi-Xerxes tizenegy bajvívójával.

De csitt! elhangzott a fütty... magyarok!

testvéreim! előre!... egy szebb jövő nevében!...

Első gól

Nos hát igen - túl nagy volt a lendület -, a hősi

fiúk kedve túlhabzott, de semmi az! Hadd

legyen meg az örömük Alaláéknak odaát, hiszen

aranyszájú Vass József megmondta, hogy

lovagiasan bánjunk velük, magyar

vendégszeretet meg miegymás - ezt az egyet be

lehetett engedni, különben is büntetőrúgás volt,

nem az igazi, csak azt nem értem, mi van azzal

az öt kornerrel, hogy abból mért nem lett egy gól

se? Persze, az első gólt illett átengedni, ez a

reprezentációs gól volt, becsületgól, hogy nekik

is legyen egy, jó, hogy túl vagyunk rajta, most

aztán nem kell tovább udvariaskodni. Csak nem

egészen értem, mit csinál ez a Titkos, hogy ott

áll a kapu előtt, és ahelyett, hogy lőne a kapura,

ugrál egyik lábáról a másikra - na most, na most,

mi lesz, az Isten áldjon meg kérlek, hát ez meg

mi volt? Oldalt rúg? De hiszen ez izé... nem

értem, hiszen előtte van a kapu... hát akkor miért

nem... és ha igen, miért nem beléje? ... ez valami

izé lesz biztosan, diplomáciai sakkhúzás,

magasabb állami érdek, nem lehet csak úgy

mirnix-dirnix belerúgni a kapuba, kérlekszépen,

ilyet csak pancser csinál, nem lehet susztergólt

adni ilyen zseniális játékosoknak - ezt te nem

érted, Domonkos bácsi.

Ez most egy gólhelyzet volt, ezt nem lehet

elhamarkodni, ez olyan, tényleg, mint a

sakkjáték - ő most mattra fogja állítani az olasz

kaput, odapasszolja Hirzernek, Hirzer egy

fejessel átpasszolja majd Opatának és Opata

majd visszaadja Titkosnak, aki aztán cselből úgy

tesz majd, mintha nem tudna rúgni, mire

szegény talján kornert csinál, mire a kornert a

nagy Opata csavart lövéssel beadja a kapuba, ez

egy ötlépéses feladvány, aminek célja, a

kiegyenlítő s utána a vezető gól módszeres

kiépítése, amiről e percben még korai volna

beszélni, uraim, tehát nyugtassák meg a

közvéleményt, ugyanis, hogy mi tizenegyen a

helyünkön állunk, uraim s a kellő percben

diadalmasan érvényesülni fog a magyar tudás,

uraim, magyar akarat, uraim, magyar fölény,

uraim, magyar...

Hallgasson már, Domonkos bácsi, az ilyen

laikus aggodalmakkal, hogy mi lesz, ha a zse-

niális terv közben az olaszok is húznak egy

lépést, illetve rúgnak, mert nagyon rugdalóznak

ők is, igaz, hogy tervszerűtlenül, összevissza, de

mégis... Különben is lejárt a félidő, készüljünk a

diadalmas második félidőre - ez csak olyan

előzmény volt, eddig, a cselekmény most

kezdődik.

Már kezdődik is!

Hm...

Mi van ezzel az olasz kapuval, be van dró-

tozva, vagy láthatatlan üvegfal van előtte, vagy

izé... Titkos megváltoztatta az eredeti tervet és

most cselből úgy csinál, mintha igazán nem

tudna beletrafálni? ... Ahá! van a dologban

valami... most halottnak tetteti magát, lefekszik

a földre... kiviszik a mentők... Oda se neki,

bírjuk mi a túlerőt, még a pipánk se alszik ki...

csak mintha egy kicsit előrehaladott volna az

idő, miközben... miközben, ejnye csak, mi ez?

Második gól

Mit csinálnak ezek az olaszok? Hisz ezek nem

tudnak játszani - elrontják a legszebb magyar

hadállásokat... így van ez, ha egy jó vívót

összeeresztenek ilyen naturalista, vad alakkal...

összevissza kaszabol... a végén még úgy néz ki a

dolog, mintha... mintha mi nem tudnánk

játszani...

Harmadik gól

Nevetséges!

Ugyan kérem!

Kár nézni ezt a... ezt a marhaságot...

De igazán, nem is értem! Hogy szaladhat

össze negyvenezer ember ilyesmire...

Tulajdonképpen miről van szó?

Egy labdát rugdalnak, összevissza. Hol ide

szalad a labda, hol odaszalad. Tisztára szerencse

dolga.

Ilyen gyerekségre dobálni ki annyi pénzt.

Nem is magyar emberhez való dolog ez, én

mondom magának, Domonkos bácsi. Német

huncutság, bohóckodás. Mifelénk csepűrágók

meg kóklerek ugrálnak így. Magyar ember

fütyköshöz kap, annak is a boldogabb végéhez,

ha arról van szó, ki a legény a csárdában!

Még, hogy hendsz, mifene! Hát mi a csodával

kapjon hozzá, ha nem a kezével? Az is bolond

volt, aki kitalálta!

Negyedik gól

Csak bele!

Remek volt!

Csak még egyet!

Eviva olaszok! Tempó olaszok!

A teremtésit annak a magyar kapunak! Majd

megmutatjuk, mi az a magyar vendégszeretet!

Hány gólotok van még? Tessék, parancsol-

jatok, sok jó gól elfér ilyen kis helyen!

Hogy is mondja a versike: „nyitva van az

aranykapu, csak bújjatok rajta".

Kis csacsik! Hisz ez nem futball - ez csak

olyan ugratás volt! Ez nem kapu, ez izé -

gólraktár. Mindenki jöhet és lerakhatja a maga

fölösleges gólját, ingyen, bérmentve, fekbér

nélkül. Nincs önnél véletlenül egy gól? Tessék,

hozza be bizalommal, ne féljen semmit!

Világ góljai, kiknek nincs hová lehajtani a

fejeteket - mi hajlékot adunk nektek és men-

helyet, egyesüljetek a magyar kapuban, tessék

besétálni!

Ötödik gól

Bumm!

Éljen!

Hányadik volt? Mi?

Csak ötödik?

Lehetetlen!

Volt az kilenc is, csak maga nem számolt

rendesen, Domonkos bácsi!

Hogy is volt csak az egyszeri zsidóval, akire

huszonötöt vágnak? A tizediknél felkapja a fejét

és gyanakodva néz körül.

„Zählt da jemand?"*

Egyébként pedig, tessék könyveket olvasni,

színházba járni, koncertre - nyelvében él a

nemzet, nem lábában. Ez a hogyishíjják, futball,

vagy mi a csoda, aztán is ráér. Nem itt dől el a

haza sorsa. 1930 *Számolja valaki?

KARINTHY FRIGYES

BOSZORKOVA KSZANTA KSZANTIPOVNA

LEVELE A CSEKÁHOZ

(Mint kiderült, a londoni orosz

szovjetkövetet a leningrádi Cseka

megbízásából tulajdon felesége ellen-

őrzi politikai magatartását illetően.)

London, 1930

Népbiztos elvtárs,

megbízatásom értelmében a jelentéseket,

amelyekben férjem magaviseletéről tartozom

beszámolni, minden hó utolsó napján kellene

csak elküldeném, kivéve, ha rendkívüli ok nem

kényszerít rá, hogy a népköztársaság figyelmét

olyan körülményekre hívjam fel, amelyek

bizonyos gyanús jelek következtében

szükségessé tehetik a megfelelő óvintézkedések

előkészítését.

Nos, népbiztos elvtárs, ha most ilyen sür-

gősen tájékoztatnom kell önöket, tekintse ezt a

lépésemet egyrészt elvtársi lelkesedésem,

másrészt asszonyi elkeseredésem, röviden és

egyszóval elkeseredésem jelének: tenni kell

valamit azonnal, férjemre alapos okom van

gyanakodni.

Már tíz napja feltűnt nekem a dolog.

Boszorkova Kszanta Kszantipovna levele...

A hivatalos órák után férjem nem jött azonnal

haza - telefonáltam a követségre, azt mondták,

onnan eljött már és fél nyolckor sem volt otthon,

pedig én hat órakor telefonáltam.

No wot, batyuska, mondok magamban.

Kérem, az ember nem vigyázhat eléggé.

Úgy tettem, mintha nem gondolnék semmire

és csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy az

a Lloyd George kereste, az a bulldogképű,

merre mászkál ilyenkor, mikor a hivatalban

kellene lenni. Hát képzelje, szovjetbirodalom

elvtárs, mit felel, aszongya, ne köpj a kútba,

matyuska, mert magad iszol belőle. No, majd

adok én neked ellenforradalmat, mondok, hát

most ezt gondolja fel, Zsivan, Zsivanovics,

galambom, este csak látom ám, hogy más

nyakkendő van rajta, mint amit reggel felvett –

más színű, nem veres, hanem kék, ugyan mi

ütött belé, napközben vesz ez más nyakkendőt?

Emögött van valami, vagy valaki.

Már akkor elszántam, hogy meglesem.

Beültem egy csukott taxiba, csak egyedül,

odaálltam a követség elé, oszt várok! Hát jön ki

a gazember, egyenesen taxiba ül, ahelyett, hogy

villamoson járna a pénzemért, mondok a

taxinak, utána sofőr elvtárs, mert ez nem jóban

töri a fejét, biztos, valami összeesküvés.

Hát egy bolt előtt megáll a kocsija, bemegy,

én meg lesek be - Jézuskám, hű, azt a

zebedeusát, hát éppen az állát meg a képét

csipegeti egy szőke, pisze

kiszolgálókisasszonynak!

Bemegyek, képen teremtem, még a nap-

ernyőmet is megtáncoltatom a hátán, cipelem ki

a fülénél fogva, - hát csak esik térdre, sűrű

sóhajtásokkal bevallja, hogy ott a bolt mögött

van a titkos ellenforradalmi összeesküvő

társaság, azért jött be.

Persze, egy szó nem igaz!

Az a pisze taknyos, az tetszik neki, annak a

kedvéért ment be! Egy ilyen perszóna, mel-

lettem!

Úgy tettem, mintha elhinném, bevettem a

maszlagot, - de azonnal leültem, hogy ezt a

levelet megírjam. Égszakadás, földindulás,

népigazgató elvtársak, el ne higyjék neki azt az

összeesküvést, - a pisze kell neki, amiatt

haduvál hetet havat!

Tessék ideküldeni azonnal katonaságot,

rendőrséget, hogy azt a szemtelen személyt, azt

a macskaképű fitos kis modisztot letar-

tóztassam, megvasaltassam, kitoloncoltassam!

Egy ilyent! Egy ilyen, egy ilyen szemtelen

cseléd mer kikezdeni egy úrinő, egy

nagyságosasszony elvtárs férjével!

Tessék azonnal hadat üzenni Angliának!

Ezt jelentem honleányi lelkesedésem, női

elkeseredésem és megbízott felelősségem, rö-

viden fellelkeseredésem nevében.

Tisztelettel:

Boszorkova Kszanta Kszantipovna

s.k.

1930

KARINTHY FRIGYES

HIPOCHONDER

- Hipochonder? Nem, már nem vagyok hi-

pochonder.

Csakugyan, ruganyosabban mozgott, a szeme

is tiszta és derült volt. Örültem a változásnak.

Meg is mondtam neki.

Hála Istennek. Mondtam úgy-e, hogy elmúlik

majd, ha abbahagyod a lexikonok, orvosi lapok,

tudományos könyvek, bakteriológiai

értekezések tanulmányozását... Hiszen ez volt

az egész betegséged, láthatod... Attól lettél

képzelt beteg, hogy folyton betegségekkel

foglalkoztál... s attól gyógyultál ki, hogy most

nyilván...

Nagyon tévedsz. Először is: nem gyógyultam

ki. Csak jól érzem magam és nincs semmi

bajom, ez egészen más. Másodszor is: nem

hagytam abba semmit, sőt még mohóbban

vetettem rá magam az általad inkriminált

irodalomra. Egész könyvtárakat olvastam ki,

hogy á jour legyek mindennel, amit a modern

tudomány lelki és testi betegségek és

rendellenességek összessége alatt ért... ki-

tanultam az egész mesterséget.

Akkor nem tudom, hogyan...

- Igen egyszerűen. Ha terád hallgatok, úgy

jártam volna, mint az őrült, aki a lelki

megrázkódtatás pillanatában jelentkező utolsó

lelki élményt alakítja át egy életre szóló,

megmerevül rögeszmévé... Az utolsó, részle-

tesen ismertetett betegség emléke soha nem

szűnt volna meg - halálomig erről a betegségről

képzelődtem volna aztán, ismerem magam.

Szerencsére nem álltam meg a félúton. Mindent

elolvastam, ami elolvasható.

Így is helyes. És rájöttél, lassanként, hogy a

sok betegség és rendellenesség közül egyikhez

se hasonlít a te bajod, tehát nyilván nincs is

semmi bajod.

Éppen ellenkezően. Rájöttem, hogy min-

degyik ismertetett betegség és rendellenesség

pontosan az én esetemet írja le. A tüneteket,

amikkel a kezdődő és lappangó rák és tüdővész

és bronzkór és lépfene és scorbut lehetőségére

figyelmeztet a gondos és óvatos tudomány,

pontosan és kivétel nélkül felfedeztem

magamon. De ez még semmi, hiszen a testi

betegségek világa eléggé ismert és áttekinthető

terület. A lelki betegségekkel kezdtem tehát

foglalkozni és csakhamar kiderült, hogy nincs a

krafftebingi ortodox pszichopatológiának olyan

kivételesen ritka, vagy akárcsak egyetlen

esetben tapasztalt borzalmas perverziója és

nincs a modern lélekelemzésnek olyan

hihetetlen neurotikus „komplexuma" és

„pszichózisa", - aminek csíráit meg ne tudtam

volna találni tulajdon lelkemben.

Tehát akkor?

Tehát akkor épp olyan rendes ember vagyok,

mint akinek semmi betegsége nincs. Akinek

minden betegsége megvan, mint ne kem, az

nyilván egyensúlyban van, miután az ellentétes

természetű betegségek kiegyenlítik és sakkban

tartják egymást - vagy nem ismered a modern

gyógyelméletet, mely az egyik betegséget a

másikkal gyógyítja, torokfájással a

gyomorfekélyt és maláriával a vérbajt?

- Esetleg ugyanazzal is: egyik tébollyal a

másikat. Mindenesetre gratulálok.

- Köszönöm. Azaz pardon... azt gondolod,

hogy... hm..., izé... hogy valami nincs rendben

velem?...

- Dehogyis. Csak, úgy látszik, mégis kihagytál

valamit olvasmányaidból. Ajánlom

figyelmedbe: egy német lélektudományi szak-

lapban olvastam tegnap egy gyógyíthatatlan

súlyos eset leírását - az illetőnek az volt a rö-

geszméje, hogy ő makkegészséges.

- Pedig? - Pedig csakugyan az volt. Kivéve ezt

az egy baját: a rögeszmét. Na szervusz, megyek

az orvoshoz...

- Izé... nem kísérhetnélek el?...

1931

KARINTHY FRIGYES

IDÉZÉS BŰNÜGYBEN

eggel kaptam meg az idézést. Behozták az

ágyba, a kávésfindzsa mellé volt letéve a

diszkrét fehér cédula. Álmomban Afrikában

voltam, Diener igazgató úrral, aki már meghalt.

A dzsungelben sétáltunk, egy sakkprobléma

felől vitatkoztunk, ami egyben matematikai

feladvány volt, és nagyon fontos dolgok függtek

tőle, többek közt Anglia sorsa egy lehetséges

világháborúban, és egy piros notesz, amit múlt

héten vettem és elfelejtettem kifizetni. Az egész

beszélgetés alatt ez a piros notesz gyötört,

kiesett belőle a ceruza, ami összefogta és valami

nagyon fontos dolog volt beleírva, amit nem

szabad senkinek elolvasni, valahol otthagytam,

nem tudom, hol. Egyszer csak egy óriási jaguár

ugrik a nyakamba a kókuszfáról, ketté akarja

roppantani a fejemet, hempergőzünk a földön,

fojtogatjuk egymást, rettenetes bűz ömlik a

torkából, nem tudok szóhoz jutni, pedig az egész

támadást jogtalannak érzem, ezt meg is

szeretném mondani neki, ugyanis augusztus van

és egy jaguárnak előírás szerint, csak januárban

szabadna megtámadni engem, akkor se a

dzsungelben, hanem abban a kormánypárti

R

napilapban, ahol múltkoriban már burkoltan

céloztak rám, egy idézetemmel kapcsolatban,

ami félreérthető, társadalomellenes tendenciát

lehet kiolvasni belőle. De a jaguár mindezzel

nem törődik, kajánul röhög, fölteszi a cvikkerét

és ellenségesen hunyorgat, mint aki már tud

valamit rólam - hát hogy is vagyunk azzal az

idézettel, kedves mester, honnan is idéztünk?

Talán bizony a Bibliából? És ugyan kit akartunk

idézni, helyesebben igézni vele? Mert Biblia és

varázslat nem egyeztethető össze kedves mester,

azt ön nagyon jól tudja - és a jaguár már igézően

néz rám, lila pongyola van rajta, meztelen térdét

merészen kidugja, nekem hideg veríték lepi el a

homlokom és rekedten suttogom „igéző..."

vagyis igézni, vagyis ragozni, én igézek, te

igézel, ő igéz, és így tovább és Horcsik tanár úr

már ott áll a katedrán, villogó szemekkel és ordít

rám, így akar maga érettségizni? Igézzen!

igézzen!

- Nagyságos úr, idézés, tessék aláírni!

Nyilván harmadszor kiabálnak rám, horkanva

ébredek és álmosan nyúlok a tintaceruza után

(hopp! villan át rajtam, megvan a ceruza, a

noteszből!), hogy az átvételi elismervényt

aláírjam.

Aztán magamhoz térek.

Fehér cédula, az van ráírva: „Idézés bűn-

ügyben", továbbá kiderül, hogy ekkor és ekkor

jelenjek meg itt és itt, a rendőrségen.

Hát ez meg mi a csuda lehet?

Öltözködés közben többször, fölényesen

vállat vonok, egy alkalommal a gallérom is

lepattan a gombról, a nagy vonogatástól.

Nevetséges, mi közöm hozzá? Valami

tévedés lehet, egy perc alatt ki fog derülni, ki a

csuda jelenthetett fel és miért? Alaposan

blamálni fogja magát, miféle bűnt követtem én

el?... Illetve miféle dolgot, ami jogilag számít

bűnnek, nem erkölcsileg, mert kérem, erről van

szó. Ami az erkölcsi bűnt illeti, az megint más,

azért csak lelkiismeretünk előtt tartozunk

felelni, ezt tehát ki kell kapcsolni a dologból,

bár... de ugyan, mondom, nevetséges. Ki beszél

itt, izé... arról a dologról, hogy az illető izének

megígértem, hogy elmegyek és mégse mentem

fel, pedig többször figyelmeztetett, hogy

életbevágó dologról van szó, no persze, neki

talán életbevágó volt, de nekem?... Szentisten...

(állok meg az előszobában dermedten), csak

nem ölte meg magát? És a búcsúlevélben most

engem vádolt meg, hogy halálának én vagyok a

közvetlen oka, amiért nem mentem el...

úgyszólván a gyilkosa vagyok... és most...

Eh, hisz csak holnaputánra vagyok meg-

idézve, majd csak kiderül, ráérek addig töp-

rengeni.

Illetve... ami azt illeti, hogy holnapután (ez

már az uccán ötlik fel) nem tudom, helyes-e

holnaputánig várni, addig ugyanis tovább

nyomozhat ott a csendőrség... de mit beszélek én

csendőrségről? Hiszen ha olyan komoly volna a

dolog, nem idéztek volna be, hanem egyszerűen

eljöttek volna a lakásomra és letartóz... viszont

ez ellen szól, hogy nekik is van annyi eszük, ha

ilyen mohók rám, ilyen tüzesek, akkor

megtörténhetik, hogy nem találnak otthon, a

háziak értesítenek, hogy szuronyos csendőrök

kerestek, mire én egyszerűen kereket oldok: míg

így, ha csak szépen, szelíden beidéznek, én

gyanútlanul odamegyek, egyenesen a

farkasverembe, ahol egy szót se szólnak, csak

elém teszik a lerágott dinnyehéjat, a

daktiloszkópiai lelettel együtt, amiből

nyilvánvalóan kiderül, hogy én ettem meg az

egészet... nem jobb volna azonnal elutazni?

Vagy bevárjam a...

Megállok, dühösen fejemre csapok.

Hiszen én még mindig nem ébredtem fel,

hiszen daktiloszkópiai az ujjlenyomat és nem

foglenyomat és egyáltalán... mi köze ehhez a

csendőrségnek? Hopp! Hiszen az a dolog már el

is évült! Tizenkét éves voltam, azzal a

dinnyével, amit levágtam az izbégi úton és fel is

faltam, zsebkéssel, a staravodai gesztenyefa

negyedik ághajlásában...

Szóval, nem erről van szó.

De hát miről van szó?

Mert az lehetetlen... mert az úgy-e mégis csak

lehetetlen... hogy M. észrevette volna... vagy

meghallotta volna... igaz, hogy félhangosan

mondtam, meghallhatta... és azóta nem jött...

csak nem őrült meg, csak nem jelentett fel

életveszélyes fenyegetés címén? Azt a

szentséges... ilyen gyáva lenne?... De mégis...

hátha felheccelték? És az életveszélyes

fenyegetés komoly dolog... ön felnőtt ember,

szerkesztő úr, sajnálom. M. úr azonkívül

közéleti tényező is... meg fogja érteni, hogy

kénytelen vagyok önt egy időre... de kívülről

élelmezheti magát... parancsol? Csak azt

akartam megjegyezni, vizsgálóbíró úr, vállalom

a felelősséget, azonban kegyeskedjék enyhítő

körülménynek venni az erős felindulást...

Kérem, olvassa el azt a verset innen, a harmadik

szakasztól... ha ön nem csap az asztalra és nem

mondja velem együtt, hogy az ilyen embert

agyon kell csapni, akkor én magam kérem

letartóz...

Elég, elég, ebbe bele lehet bolondulni. Fan-

tasztikus, hogy egy tiszta lelkiismeretet hogy fel

lehet zaklatni egy egyszerű idézéssel... furcsa is

ám, hogy csak így idézik az embert, meg se

írják, hogy miért, mi vagyok én? Kísértet?

Szellem? Asztaltáncoltatás áldozata, akit csak

úgy idéznek?... Vagy lehet, hogy csakugyan az

vagyok, talán nem is élek, puszta képzelet az

egész, itt kóválygok valahol a negyedik

dimenzióban és az idézés talán már maga a... a

végítélet, könnyen lehet részletekben történik, s

most én vagyok soron...

De ez már komoly idegláz, nekem dolgom

van, beszéljünk másról.

Délig csakugyan sikerül elfeledni az egész

dolgot.

Délután, kedélyes társaságban, ahogy

kérdezgetnek, mi bajom, egyszerre ráeszmélek,

mitől voltam levert egész nap. Fehér leszek,

mint a fal, felállók, bocsánatot kérek és kiro-

hanok az uccára.

Megvan! Nyilvánvaló! A zsebkésem! A

zsebkésem, a nevemmel, amit elvesztettem!

Azzal ölte meg, az ismeretlen, aki megtalálta

a boldogtalan áldozatot! És most... hogy

fogok alibit igazolni, hogy aznap este... hátha

nem jut eszembe?

Nem bírom tovább, felhívatom telefonon egy

ismerősömet, a rendőrségen egy másik

ismerősömmel.

Vagy úgy!

Tessék?

Hogy nem ellenem? Hogy én jelentettem fel

valakit? Aha... tudom már... igazam is volt, majd

ellátom a baját annak a csibésznek... Illetve...

Kérem, jelentse be, hogy visszavonom a

feljelentést.

1935

KARINTHY FRIGYES

SZÍNES FILM

(Fantasztikus futurisztikus történet a film előtti

amerikai időkből.)

z első pillanatban látni, hogy nem a

valóságban vagyunk, hanem valami

fantasztikus, képzeletbeli vidéken, talán egy

másik bolygón. Ugyanis egy gyümölcsöskertet

ábrázol a vászon, de a fák nem szürkék és

feketék, mint abban a természetes világban, amit

a modern világfilmipar Teremtője és Alkotója,

A

miatyánk Filmtőke alkotott számunkra, hanem a

fák zöldek (tessék elképzelni) és az égbolt se

szürkésfekete, mint ahogy illik, hanem kék,

becsületszentségünkre, kék, és az almák pirosak

(muszáj röhögni!), pirosak és nem

feketésszürkék és akkor jön Ramóna, a Svarc és

Weisz filmgyár leendő producerének leánya - és

Ramóna se feketésszürke-fekete, amilyennek

egy rendes anyaszülte, eleven filmfigurának

lennie kell, hanem barnás arcszíne van, piros

szája, kék szeme és - ez az egyetlen természetes

rajta - fekete haja.

Ebbe a futurisztikus csodalénybe szerelmes

rokona, a dúsgazdag leendő filmkirály

unokaöccse és már-már elveszi, hogy rendes

szürkét csináljon belőle, amikor megjelenik

Alessandró, a másik őrült, akinek indián létére

nem ólomplajbász-színű az arca, hanem

rézvörös és a paradicsom, amit szed, az se

rendes cipőfénymáz, hanem szintén egy piros

gyümölcs (Színes gyümölcs! Ki hallott ilyet!),

de hogy a berendezése teljes legyen, mikor pipát

gyújt, a gyufa lángja se fekete, hanem

sárgáspiros.

Ettől az őrültségtől a leendő filmkirály öz-

vegye felháborodva, kitiltja házából a rend-

bontót. Azonban Ramóna egy kékvízű tóban

meglátja tulajdon arcát, abból megtudja, hogy

rokonság köti össze a színes fiúval, mivel neki is

többszínű ruhája van, arra a következtetésre jut,

hogy talán a vére is piros és hozzámegy

feleségül a színes emberhez.

A filmkirály özvegye tisztában van a ve-

széllyel, mely ősi hazáját, a színtelen filmek

birodalmát fenyegeti, ha ezek a felforgatók

elszaporodnak, ugyanis legalább tízezer rendes,

szürke filmet készítettek már elő oly célból,

hogy a közönség az idők végezetéig el legyen

látva filmmel, ha majd fel lesz találva, ebbe

rengeteg tőkét belefektettek, nem is beszélve a

felvevő- és vetítőkészülékekről, amikkel együtt

az egész ipar minimálisan ötvenévi

kamatmegtérülésre van berendezve. Ha most

ezek a megkergült színesek itten, gyermekes

hivatásukban, maguk találják fel a filmet,

képesek úgy találni fel, hogy mingyárt színes

legyen - ne felejtsük el, az is megtörténhetett

volna, hogy például a telegráfnál is mingyárt

rájöttek volna, hogy drót nélkül is lehet, sőt úgy

az egyszerű és természetes, minek

következtében nyolcvan évig egy vasat se

kerestek volna a drótgyárosok és drótkirályok -

mire az egész leendő óriási, színtelen filmipar

tönkremenne, mi az, hogy tönkremenne, meg se

születne!

Ezt a szörnyű veszélyt felismerve a leendő

filmkirály özvegye csapatot szervez leendő

filmgyárosokból, filmügynökökből és film-

nyersanyag-termelőkből, akikkel megrohanják

a csendes, színes kis parkot, berendezett

Alessandrónak és feleségének tanyáját, ahol

minden tisztességes filmstúdió szörnyülkö-

désére és megbotránkoztatására a szilva kék, a

búza sárga és az orgona lila, kikergetik őket,

mielőtt csecsemőjüket, a színes film leendő

feltalálóját fel tudnák nevelni, sőt Alessandrót,

aki a tőkehiányban megbetegedett gyermeket

meg akarja menteni, s azért lopott lovon rohan

orvosért, le is lövik, mire a szerencsétlen anya,

látván, hogy minden hiába, karjába veti magát a

leendő filmhatalmasoknak, akik a színtelen

filmet fogják majd feltalálni és terjeszteni, annál

is inkább, mivel közben leszállt az éj és sötétben

minden tehén, minden filmgyár és minden film

fekete.

1937

VADNAI LÁSZLÓ

CSELÉDKE

Szereplők: Bori, Krausz úr, Panni,

A vice, Mihály, A tűzoltóparancsnok

(Szín egy pesti konyha. Hátul ablak, baloldalt

ajtó a konyhára, jobboldalt ajtó a gangra.

Mikor a függöny felmegy, Panni egy sámlin ül,

előtte magas, konyhai támla nélküli szék, azon

levélpapír. Bori a háta mögött áll.)

BORI: (fiatal, kis pesti cseléd)... írod?

PANNI: írom!...

BORI: Akkó írd!... Édes... jó... tűzoltóm!...

megvan?

PANNI: Meg!...

BORI: Akkó írd!... Vártam vasárnap öttű

egészen nyócig... írod?...

PANNI: írom!... Csak te mondd...

BORI: De nem jött... Pedig a lábam is lefa-

gyott és most csodára viszket...

PANNI: Utcán vártad?

BORI: Uccán!

PANNI: Mér nem idehaza?

BORI: Nem szabad... Mikó beléptem, ki lett

mondva... vőlegény föl nem gyöhet... No írd...

édes jó tűzoltóm, mért nem gyött el?... De

nagyon is szomorú mostan az én szívem...

legalább telefonyát vóna.

PANNI: Az uccára?

BORI: Ide ja lakásba...

PANNI: Itt van olyan?

BORI: Van ám!

PANNI: Te mán telefonyátál?

BORI: Mindennap!

PANNI: Kivel?

BORI: Fiúval!...

PANNI: Hogy híjják?

BORI: József!...

PANNI: Hunnét ösmered?

BORI: Csak a telefonybul!... Olyan cérna-

hangja van, akár egy jánynak... de mégis fiú,

mert hogy József!...

PANNI: Áztat honnét tudod?

BORI: Ő mondja mindég: mikó fölveszem a

kagylót... itt József... mondom itt meg Bori...

hogy van kedves Józsi?... Erre ő dühös lesz

mindig és megkérdi, hogy kivel akarok

beszényi... mondom magával, azt mondja erre,

neki nincs ideje viccelődni oszt elhallgat.

PANNI: Hát mér nem mondod annak a Jó-

zsinak, hogy a tűzoltóddal akarsz beszélni?

BORI: Azt lehet?

PANNI: Biztos!... Erigy be, aszt telefonyáj

neki.

BORI: Most nem tudok... Bent van a nagy-

ságos úr... na írd, hun tartunk?

PANNI (olvassa): „legalább telefonyát

vóna!..."

BORI (diktál): Vagy talán azóta más jánnyal

jár?... Te Panni!... Azt írjad után... (prózában)

kié vagy, mondd kié, vagy mondd kié a szíved...

PANNI: Mért kérded tőle háromszor?

BORI: Azt úgy kell... így van a dalban is...

(Énekli hamisan.) kié vagy stb. ... (Az első két

szót énekli.) Szép, mi?

PANNI: Csudás!...

BORI: Írjuk bele az egészet?

PANNI: Annyi hely nincs már a papíron!

BORI: Akkó írd... Ha haragszik, nincs igaz-

sága... a péklegények csak heccelődtek... tisz-

telettel öleli... sírig hű Bori... Kész?

PANNI: Kész!... Micsinyátak a péklegények?

BORI (dühös): A rosseb beléjük, mindig

heccőnek... Álltam a pék előtt, oszt az egyik

legugótt a hátam mögé, a másik meg előrül

meglökött, én meg végigestem az uccán... és

amint ott fekszem, lábbal az ég felé, egyszer

csak hallom a szeréna bugást... gyütt a tűzoltó

autó... rajta a Mihállyal... Ő rám bámult, oszt

lekajabált, „hogy az anyád ne sirasson, te"... a

többit nem hallottam, mert elnyomta a szeréna...

az autó meg elszaladt...

(Kopogás, majd:)

KRAUSZ (be. - A nagyságos úr. Pizsamaka-

bátban, papucsban. Dühösen veszi észre

Pannit): Mi van itt? Zsúr?

PANNI (ijedten): Kezét csókolom!...

KRAUSZ: Mit keres maga itt?

PANNI: A Bori megkért, hogy írjak nekije egy

levelet...

KRAUSZ (Borihoz):... Hányszor mondtuk

magának, hogy nem hívogassa át a szomszédból

a cselédet... Ha zsúrozni akarnak, akkor

menjenek a gangra, de nem égessék az én drága

villanyomat... (Pannihoz.) Volt szerencsém!...

PANNI: Kezétcsókolom!... (Borihoz.) Szerbuc

Bori!...

BORI (ijedten): Szerbuc.

KRAUSZ (kedvesen): Borikám!

BORI (végig ijedten): Tessék!...

KRAUSZ: Húzza le a rolettát!...

BORI: Igenis!... (Odaszaladt, lehúzza.)

KRAUSZ: (ezalatt leül és nézi Borit): Te!...

Gyere ide!...

BORI: Igenis!... (Ott marad reszketve az ab-

laknál.)

KRAUSZ: NO!... Mit állsz ott?... Azt mond-

tam, gyere ide!...

BORI: Minek?

KRAUSZ (zavartan): Csak!... Beszélgetni

akarok veled...

BORI:... Hallom itt is, amit mondani teccik!

KRAUSZ: Úgy én nem tudok beszélni... Ülj le

ide szépen...

BORI (lassan odamegy és leül): Itt vagyok!...

Krausz (feléje nyúl): Közelebb!

Bori (fejét rázza): Közelebb nem mének!

KRAUSZ: Félsz?

BORI: Nagyon!

KRAUSZ: Csacsi!... Mitől félsz?...

BORI: Csak félek!... Tessék bemenni

naccságos úr!... Hazajön a nagysága!

KRAUSZ: Dehogy jön!... Az máma tizenegyig

römizik!...

BORI: Micsinyál!

KRAUSZ: Römizik!...

BORI: A naccsága?

KRAUSZ: AZ!...

BORI: ÉS a nagyságos úr hagyja?

KRAUSZ: Mért ne hagynám?

BORI: Akkor jól teszik, ha csinálja!... (Kra-

usz át akarja fogni a derekát, Bori arrébb hú-

zódik, majd leesik.) Ne tessék mán macerálni!...

Menjen be a nagyságos úr...

KRAUSZ: Mit félsz? Nem eszlek meg?!

BORI: Azt tudom! A nagyságos úr csak kósert

eszik, én meg katolikus vagyok!

KRAUSZ: Mondd Bori, de ne hazudj... te lány

vagy?

BORI: Az, igen!

KRAUSZ (súgva): Te!... Mit szólnál, ha én?

BORI: Nem szónék kérem én egy szót se!

KRAUSZ (izgatott örömmel): Nem?

BORI: Szó nélkül leugranék az emeletről!

KRAUSZ:... Nézd Bori, ne csacsiskodj... kapsz

mindent, ruhát, pénzt, kitaníttatlak... gazdag

vagyok!... No?..

BORI:... Igaz naccságos úr!... Itt volt délután

a fűszeres a számlával, aszondta, ha hónapig

nem teccik kifizetni azt a tizenhat pengőt, hát

leköpi az uccán...

Krausz (zavarban van, dühös): Ezt mondta a

fűszeres?

BORI: Eztet bizony!

KRAUSZ: No majd adok én neki...

BORI: Ő is azt akarja!... Tessék adni neki

tizenhat pengőt... De én bemének most ágyazni,

mert hazagyün a nagysága, oszt leszid...

KRAUSZ (felcsillanó szemmel):... Bejövök

veled!

BORI: Tessék csak itt maradni!...

KRAUSZ: Megvárjalak?

BORI: Hát azt lehet!

KRAUSZ: És okos leszel?

BORI: Én mán soha!... Ha okos lennék, akkor

most hallgattam vóna a naccságos úrra és sok

pénzem lenne, meg ruhám, meg ki lennék

oktatva, teccet mondani! Akkó nem kéne

szógánom havi harmincér, meg súrolni,

mosogatni, ronda hidegbe tízszer is leszaladni

egy szál ruhában az utcára, akkó nem kéne

tűrnöm, hogy a naccsága le büdös-tramplizzon,

meg pofoncsapjon, ha összetörök néha egy

poharat... Ha okos lennék!... De én hála a jó

Istennek, olyan buta vagyok, mint a tök! (El,

kintről erősen felhangzik az éneke: Kié vagy

mondd kié stb. ... majd ajtó-csapódás és

megszűnik az ének.)

KRAUSZ (maga elé meredve, bután): Etwas

Recht hat sie!...*

(Körülnéz, feszeng, idegesen dobolni kezd a

lábával. Kopogás.)

KRAUSZ (rémülten feláll).

* Valami igaza van!

A VICE (be. - Öreg ember, még nem veszi

észre Krauszt.): Mán megint nem tette ki a

szemétládát, pedig hányszor... (Most veszi észre

Krauszt, bámulva.) Alászolgája Krausz úr... Mit

teccik itt csinálni?

Krausz (dühös): Nem látja? Biciklizek!... Mit

akar?

A VICE: A szemétért jöttem!... Hun a jány?

KRAUSZ: Bent ágyaz!...

A VICE: Osztég a Krausz úr mér van idekint?

KRAUSZ: Mondja, vizsgálóbíró maga, hogy

annyit kérdez? De ha mindenáron tudni akarja,

megmondhatom. A feleségem nincs itthon,

egyedül vagyok a cseléddel és hogy nehogy azt

gondolja egy ilyen trampli, hogy őmiatta

maradtam itthon, hát mikor bejön a szobába, én

kimegyek... Az ember legyen óvatos, nem igaz?

A VICE: Okosan kérem!... Máskülönben,

hogy tetszik lenni Krausz úr?

KRAUSZ (szórakozottan): Tessék?

A VICE: Hogy tetszik lenni?...

KRAUSZ: Ja?!... Lassan!... Lassan!... No Isten

áldja vici bácsi!...

A VICE:... Kérem, ez a Bethlen István csuda

egy ravasz ember!...

KRAUSZ: Kicsoda?

A VICE: A Bethlen István!...

KRAUSZ: A miniszterelnök?

A VICE: Az!

KRAUSZ: Ravasz?

A VICE: Igen!

KRAUSZ: A biztos! (Nagyon ideges.)

A VICE: Érti a csíziót!

KRAUSZ: A Bethlen?

A VICE: Igen!

KRAUSZ: Nagyon!... No Isten vele, vici bácsi!

A VICE:... Mert kérem, tessék elhinni, neki se

könnyű...

KRAUSZ (nagyon ideges): Direkt nehéz!

A VICE: No úgy-e! Teszem azt, itt van az a

sok munkanélküli, a mind tüle kéri a kenyeret...

de ő nem ad, pedig adhatna...

KRAUSZ: A Bethlen?

A VICE: Az!

KRAUSZ: Hogyan?

A VICE: Én úgy gonduttam, hogy hetenként új

minisztereket választanék a munka-

nélküliekből... Mert kérem az mégis csak

igazságtalanság, hogy teszem azt, a Bud János

már egyhuzamban öt esztendeje miniszter!

KRAUSZ: Azt biztos!... Node apám, egy

munkanélküli nem ért a miniszterséghez!?

A VICE: Hát a Bud János?!

KRAUSZ: Az is igaz!... No Isten áldja segéd-

házfelügyelő úr!

A VICE: Isten megáldja Krausz ár! (Menni

akar.)

BORI (be): Jó estét vici bácsi!...

A VICE: Hun a szemét, te taknyos?!... Mán

megint nem tetted ki!

BORI (dühös): Ott van a lépcsőnél. Nem lát a

szemitől? Vén alkoholista!

A VICE: Aszondom ne pofázz, te girhes, ne

pofázz, mert ha én meg talállak ütni, hát dísztag

leszöl a nyomorék gyermek otthonban...

KRAUSZ: Na na na na!... Menjen a dolgára

öreg!...

BORI: Nyavalyás!...

KRAUSZ (Borihoz): Na látod!... Hogy kapnád

meg az inzolvenciát!... (el.)

BORI (elkeseredve): Az ég szakadjon erre a

dög életemre, hogy velem mindenki úgy beszél,

akár a kutyával!... (Majdnem sír.)

KRAUSZ (odamegy hozzá): No ne bőgj, te

butus!... Látod, én jót akarok veled!...

BORI: Hagyjon engem a nagyságos úr!... Mit

akar tülem?... Nem rösteli leállani egy ilyen

girhes, csúnya cselédkével, mikor ott az a szép,

kövér felesége... Parancsoljon rá, hogy römizzen

magával, akkor majd nem lesz rám szorulva...

KRAUSZ (kicsit megijedve): Jó, jó, nem kell

azért mindjárt ordítani...

(Éles szirénabúgás, lárma,

kiabálás „tűz van"...)

KRAUSZ (rémülten): Hát ez mi?

BORI (a könnyei között mosolyogni kezd,

majd áhítattal): A tűzoltók!...

KRAUSZ: Csak nem a mi házunk ég?... Jó

Isten!..

A VICE (beront): Meneküljön, aki tud!... Ég a

ház!...

KRAUSZ: Még szerencse, hogy be vagyok

biztosítva!... (rémülten.) Hol a kötvény, a köt-

vény!... (Elrohan. Kint óriási lárma).

BORI (nyugodtan, boldogan odamegy az

ablakhoz, felhúzza a rolettát, kibámul az ab-

lakon.): Tűzoltók!... Szép bátor tűzoltók!...

Eszem a szívüket... Hu, de sokan vannak!...

(Kiordít.) Szerbuctok tűzoltók... önkéntes

tűzoltók... itt a Bori... hé... itt a Borika...

KRAUSZ (Feldúltan, kétségbeesve kirohan.

Egyik kezében egy szőnyeg, a másikban egy

ezüst tál): Borcsa! El vagyunk veszve!... A

kötvény a múlt héten lejárt!... Jaj Istenem...

hogy jutok le most a leggyorsabban!

BORI (félvállról, nyugodtan): Ha leugrik az

emeletről!

KRAUSZ: Das fehlt noch ugrani... az én

asztmámmal... mit áll ott az Istenért... hozzon

magával két szőnyeget, meg a zongorát és

rohanjon utánam... (Elrohan.)

BORI (nevetve): Mán rohanok! (Leül.) Juj de

boldog vagyok!

MIHÁLY (Megjelenik kint az ablaknál. Fiatal

tűzoltó. Az ablakot benyomja és beordít.): Itt

van a tűz?

BORI (ránéz, felsikolt): Mihál!

MIHÁLY: Bori!... Te vagy az? Itt van a tűz?

BORI: Igen... Itt van!...

Mihály (Beugrik az ablakon.): Hun van a tűz?

BORI: Itt van a szívemben! Mihály

(dühösen): Ne viccölj mán!... Ég itt valami?...

(Szagol.)

BORI: Itt semmi!...

MIHÁLY: No akkó Isten áldjon!... (Ki akar

mászni.)

Bori (Utána szalad, visszahúzza.): Mihál!...

Csak nem hagysz itt! Ennyi időre jöttél

összesen?

MIHÁLY: Bolond vagy? Eressz el!... Szolgá-

latban vagyok!...

BORI: Én is szolgálatba vagyok oszt mégse

sietek!... Ülj le kicsit!... (Húzza.)

MIHÁLY: Nem mécc innen?! Hun van az

eszed? Leüljek társalogni, mikó ég a ház?

BORI: Nem ég a! Hun ég!

MIHÁLY: Mit értesz te ahhoz? Ha egy tűzoltó

aszondja, hogy ég, akkó ég, csak még azt nem

tudjuk hun?!

BORI: Én tudom, hogy nem ég!...

MIHÁLY: Eriggy mán, honnan tudnád azt te?

BORI: Nem versz pofon, ha megmondom?

MIHÁLY: Nem verlek na, csak pofázz

gyorsan!...

Bori (félre): Mihálkám!... Én telefonyáltam,

hogy vonuljatok ki ide! MIHÁLY: Te? BORI: Én!

MIHÁLY: Te?... Oszt minek?

BORI: Hogy lássalak, mert hogy vasárnap

hagytál három óra hosszat állni az utcán hiába!

Mihály (megdöbbenve): Hi, hogy az a ziva-

taros istennyila csináljon karmenádlit belőled!...

De nagy szerencséd, hogy kivetted belőlem az

ígéretet, különben most olyan kapnál a fejedre,

hogy összemennél, mint a harmonyika!... Tudod

mit tettél?

BORI: Tudom!...

MIHÁLY: Tudod a fenét!... Ez tisztára ható-

sági félrevezetés... Ezért lecsukhatnak tíz évre

Mária-Nosztrára!

BORI: Hadd csukjanak!... Megérte, hogy

látlak!

MIHÁLY: Tán még fel is akasztanak, te mafla!

BORI: Az nem baj, ha szeretsz!... No de, hogy

így szépen megnyugtattuk egymást, most mán

leülhetsz kicsit!...

MIHÁLY (sopánkodva): Te lány, te lány, mit

tettél? Randevúra hisz egy egész készültséget,

három létrával és négy fecskendővel?

BORI: Micsinyájak? Roppantul szeretlek!...

MIHÁLY: Hát az rendbe van!... De minek

ehhe' a Niagara-fecskendő?

BORI: AZ is itt van?

MIHÁLY: Mán fel is van szerelve!... Az első

emelet már csurom víz, az utcán rendőrkordon,

öt perc múlva itt a főkapitány.

BORI: A főkapitány?

MIHÁLY: Személyesen!... Képzeld el, mit fog

az szólni, ha megtudja, hogy a te randevúdra jött

el!...

BORI: NO, akkó ülj szépen!... Hun vótál va-

sárnap?

MIHÁLY: Meg vagy te szédülve? Más gondod

most nincs?

BORI: Nem igen!... Ha egyszer úgyis fela-

kasztanak!... Megcsalsz?

MIHÁLY: Eddig nem, de ezután nagyon! Te

lány, te lány, mit tettél velem? Sose lesz mán

belőlem csővezető!

BORI: Nyócig vártalak, a lábam is lefagyott,

egészen piros, és úgy megdagadt, mintha kovász

lett vón benne... Hun vótál?

MIHÁLY: Szógálatba!... Szobatűz volt

Angyalföldön!... (Kintről sivító zaj.)... Híj, a

keservit!... Hallod ezt? Ez mán a Niagara

személesen!

BORI: Hát mire spiccőnek, mikó nem látnak

tüzet?

MIHÁLY: Lokalizálnak, te mafla!...

BORI: Hát csak sose zavard őket!... Azt hit-

tem, a szívem szakad meg, hogy nem gyüttél!...

Arra is gondutam, hogy tán a péklegények miatt

haragszó?

MIHÁLY: Hát azért még külön lekenyek majd,

ha szabadnapos leszek!... Nem sül ki a pofád

nyilvános nappal henteregni az utca sarában?

Mikor megláttalak, majd lefordultam az autórul!

BORI: Micsinyájak, mikó elbuktattak?! No

gyere, hadd csókujjam borzasra azt a pomádés

bajszoda... (Húzza.)

MIHÁLY: Ne vacakojj most, ha mondom!...

(Kintről trombitaszó)... Vigyázz csak!... Most

vagy elvonunak, vagy megjött a belügymi-

niszter Setovszky!

BORI (sírni kezd): Nem szeretsz te mán

engem, Mihál, a fene egyen ki!... Megyek is én

azonnal a Dunának... (Zokog.)

MIHÁLY: Ne bomolj, Bori... szeretlek én

téged nagyon is... de mikor egyszer tűzvész

van...

BORI: Ha mondom, hogy nincs!...

MIHÁLY: Hátha csináltak azóta... nem

szeretünk mi hiába kivonulni!

BORI (húzza): Szép tűzoltóm... ne hagyj mán

hiába epekedni... no gyere kicsit ide mellém!...

MIHÁLY (körülnéz idegesen, majd leül): No

csak gyorsan... mert mán nagyon spriccelnek...

Hun a szád?

BORI (tartja az arcát): Valahol errefele lehet..

MIHÁLY (megcsókolja hosszan): Hu, a min-

denit, ez nagyon ízlett... add vissza hamar...

BORI (csókolja):... Szeretsz?...

MIHÁLY: Csudára!... (Csók.) Hát te engem?

BORI: Iszonytatóan! (Csók.)

TŰZOLTÓPARANCSNOK (berohan, majd meg-

döbbenve): Hé!... Mit csinál maga itt?

MIHÁLY (felugrik feszes haptákban):

Parancsnok úrnak jelentem alássan,

háztűz-nézőbe vagyok!...

TŰZOLTÓPARANCSNOK: Hát van itt tűz?

BORI (Mihály nyakába borul): De mekkora!

Függöny

1930

VADNAI LÁSZLÓ

GYÖNGYÖS

Szereplők: Szerkesztő, Szolga, Kisasszony

(Történik egy vicclap szerkesztőségében.)

SZERKESZTŐ (egyedül van a színen, az író-

asztalnál ül, a pulzusát fogja és a zsebóráját

nézi): Kilencvenkettő... (Hóna alá nyúl, hő-

mérőt húz ki, ijedten.)... 37,6... Az sok! (Rázza a

hőmérőt, miközben eltűnődve.):... Csak nem a

tegnapi uborkasalátától... (Kiszól jobbra.) Pali!

SZOLGA (idős bácsi, be): Tessék, szerkesztő

úr!

SZERKESZTŐ: Le fogsz menni és hozol két

aszpirint! (Összeborzong.) Brr!

SZOLGA: A hideg leli, szerkesztő úr?

SZERKESZTŐ: Dehogy!... én nem tudom, mi a

bajom... A fejem szaggat, a gyomrom fáj...

37,6-os a lázam... mondd Pali, lehet, hogy

uborkasalátától?... (Összeborzong.)

SZOLGA: Megesik... Jó lesz hazamenni és

lefeküdni!

SZERKESZTŐ: Hát lehet nekem?... Még nyolc

vicc hiányzik. Estig meg kell csinálni, különben

elúszik a lap...

SZOLGA: Látja, azért beteg maga, szerkesztő

úr, mert agyondolgozza magát!... Mért nem vesz

valami munkatársat ide...

SZERKESZTŐ: Még az hiányzik... Egyedül se

tudok megélni ebből a kis vicclapból... Mun-

katárs!... Hogyne! (Felszisszen, fejéhez kap.) Itt

fáj nagyon!... Félek, hogy vakbélgyulladás...

Menj, hozzál aszpirint és küldd be a

kisasszonyt!

SZOLGA: Küldöm (El.)

SZERKESZTŐ (megrázkódik, előveszi a hő-

mérőt): Már biztos több van. (beteszi.)

KISASSZONY (be): Tessék?

SZERKESZTŐ: Kérem, Micike, az öt-hat évvel

ezelőtti számokból kivág hét kis viccet, egyet

most lediktálok és az egészet beviszi a

nyomdába!

KISASSZONY: Igen! (Blokkot készen tartja.)

SZERKESZTŐ: Hát írja! (diktál):... A hét leg-

jobb vicce... kétszer aláhúzva... Kohn utazik

a fiával, Mórickával, Gyöngyösre!

KISASSZONY (ír):... Gyöngyösre... megvan!

SZERKESZTŐ: Móricka kinéz az ablakon,

majd egyszerre odafordul az öreg Kohnhoz...

KISASSZONY (ír):... öreg Kohnhoz...

megvan!

SZERKESZTŐ:... Papa, milyen madár az ott?...

(Megrázkódik.)... Biztos uborkasaláta!

KISASSZONY (nevet): Nagyon jó... Kicsit

futurista, de remek!

SZERKESZTŐ (bámul):... Még nincs vége...

min nevet, kisasszony?

KISASSZONY (röhög):... Hát a Móric kérdezi,

hogy milyen madár és a Kohn azt mondja, hogy

uborkasaláta!... Isteni!

SZERKESZTŐ (dühös): Dehogy a Kohn

mondja!... Én mondom, kérem! Uborkasalátát

ettem és most rosszul érzem magam!

KISASSZONY (csalódottan): Ja?... Pedig úgy

nagyon jó!

SZERKESZTŐ: írja!... (Diktál.)... Gólya hozza

a gyereket?, szól Móric... Hát házasodva már

nem lesz?

KISASSZONY (ír):... Nem lesz... megvan!...

lehet tovább!

SZERKESZTŐ: Nincs tovább. A vicc kész!

KISASSZONY: Kész?... Szerkesztő úr, ne ha-

ragudjon, valamit én is értek hozzá... ubor-

kasalátával jobb a vicc!

SZERKESZTŐ (ingerült): Rendben van!... El-

mehet!

KISASSZONY (sértődötten): Kérem... (el.)

SZERKESZTŐ (dühösen utána): Liba... Amit

ez ért a humorhoz! (Kiveszi a hőmérőt, ré-

mülten.) Mi?... 37,8? (Jobban megnézi.) Ez

annyi!... (Megfogja a pulzusát.) Jó isten!...

Nincs pulzusom! (Hirtelen a szívéhez kap, majd

megnyugodva felsóhajt.) Dobog!... De milyen

gyengén...! (Összeborzong.) Brr!... (Előveszi a

hőmérőt.) Most biztos még több. (Beteszi).

SZOLGA (be): Tessék az aszpirin! 24 fillér!...

A két legszebbet választottam ki!

SZERKESZTŐ: Pali bácsi... 37,8!

SZOLGA: Igen! (indul, majd megfordul) Kit

hívjak a telefonhoz?

SZERKESZTŐ: Bolond vagy?... Az nem tele-

fonszám... Megmértem magam és 37,8 vagyok!

SZOLGA: Hát ez elég kevés ilyen nagy

embernek... Én tegnap mértem magam... és 74

és fél vagyok!

SZERKESZTŐ (megdöbbenve): Mi?... 74 és

fél?... Az nem lehet!

SZOLGA: Már hogyne lehetne! Voltam én

már 86 is!

SZERKESZTŐ: JÓ Isten!... Hol mérted

magad?... A hónod alatt?

SZOLGA: Nem, kérem... a Rác fürdőben!

SZERKESZTŐ: Ja, 86 kiló!... Én az hittem,

láz!... Már egész bolond vagyok... ez a

hideglelés... lehet, hogy kanyaró!

SZOLGA: Előfordul... Tessék hazamenni,

szerkesztő úr és lefeküdni... Reggelig kimegy a

láz!

SZERKESZTŐ: Mindjárt megyek, csak előbb

átnézem a korrektúrát!

SZOLGA: Csak tessék... (Indul, majd az

ajtóban.) Az orvosság 24 fillér volt!

SZERKESZTŐ: Megéri!

SZOLGA: Meg! (Lassan el.)

SZERKESZTŐ (Beveszi a kért port, vizet iszik

rá, majd zsebkendőjével megtörli a homlokát):...

Milyen forró vagyok! (Előhúzza a hőmérőt.)

Marad 37,8... (Ceruzát vesz a kezébe és olvassa

az előtte levő levonatokat, dünnyögve.) Kohn

hazajön és ott találja a feleségénél.. (Fejéhez

kap.) ...Szétmegy a fejem... (Mormolva olvas.)...

Móricka az iskolában... (Fogja a pulzusát.) Jó

Isten, hogy ver, hogy ver!

(Az eddigi rendes világítású szín a következők

alatt lassan, fokozatosan tompa vörösbe megy

át. Ami ezután történik, az csak a szerkesztő

lázas elképzelése.)

SZERKESZTŐ (olvas):... a tanító hirtelen rá-

szól... ki írta Corialanust?... Én nem... feleli...

feleli... fe...le...li... (Két kezébe temeti a fejét.)...

Hogy zúg... hogy zúg...

(A szín tompa vörös.)

SZOLGA (be): Szerkesztő úr kérem, egy idő-

sebb ember van odakint egy kisfiúval...

SZERKESZTŐ (Felrezzen): Mit akarnak?

Szolga: Beszélni a szerkesztő úrral... Azt

mondták, fontos ügy!

SZERKESZTŐ: Engedje be őket...

SZOLGA: Igenis, (el).

KOHN ÉS MÓRICKA (rövid szünet után be):

KOHN (60 év körüli zsidó. A jellegzetes

szakáll és bajusz. Arca halottfehér. Kopott

Ferencjózsef kabátban van. Kezében betört

kemény kalap. Járása, beszédje álomszerű.

Halkan szomorúan): Jó estét kívánok!

MÓRICKA (12 év körüli csúnya fiú. Arca

szintén halottfehér. Kék matróz blúz, fehér rövid

nadrág, keresztbe csíkos harisnya. Apja kezét

fogja): Kezét csókolom!

SZERKESZTŐ (kissé ijedten nézi őket, majd

halkan, elfogódva:) Jó estét!

KOHN: Bocsánat...Nevem Kohn... Ez itten a

kisfiam... Móricka!

MÓRIC: Kezét csókolom!

SZERKESZTŐ (m. f.): Kérem... tessék helyet

foglalni... mivel szolgálhatok?

KOHN (leül, Móricka állva marad): Szer-

kesztő úr... mi egy kéréssel jöttünk... nem is

tudom, hogy kezdjem!

SZERKESZTŐ: Pénz?

KOHN: Ó nem!... (Mórickához, aki a kemény

kalapot babrálja): Móricka, kisfiam hadd azt a

kalapot!

MÓRIC: Lukas papa, lukas... Megtalpaljam?

KOHN: Hadd fiacskám, nincs azon luk!

SZERKESZTŐ: Szóval?... Talán állás

ügyében?

KOHN: Köszönöm... nem... Mást szeretnék

kérni., ha megtenné...

MÓRICKA (aki közben egy kampós szöggel

kilukasztotta a kalapot, most örömmel):... Már

lukas, papa!... Úgy néz ki, mint egy

villamosjegy... egy szakadt kalap!

KOHN: Móricka, maradj szépen csöndbe...

most ne zavarjál!

MÓRIC: Jó!... Csak csinálok rá még két lyukat

és akkor átszállhatsz vele!

SZERKESZTŐ (türelmetlenül): Tehát?

KOHN: Kérem, szerkesztő úr!... Mi meg

szeretnénk halni!

SZERKESZTŐ (ijedten rábámul): Tessék?

KOHN (nyugodtan): Igen... meghalni... ezért

jöttünk mi kérem!...

SZERKESZTŐ (félve): Dehát... hogy,... mit

akarnak tőlem?... én öljem meg magukat?

KOHN: Ha lenne olyan kedves a szerkesztő

úr!

SZERKESZTŐ: Node... hát... nem értem...

hogy, hogy én?... Mi közöm nekem a maga

életéhez?... Ha meg akar halni, ugorjon a

Dunába, vagy... lője magát főbe!

KOHN (csendesen): Ön nélkül nem tehetem...

sajnos nem én rendelkezem az életemmel!

SZERKESZTŐ (végig nagy izgalomban):...

Bocsánat... nekem kétségeim vannak az ön ép

elméjét illetőleg... őszintén szólva... én félek

magától...

KOHN: Ne tessék... nem vagyok őrült... ha

előbb esetleg nem értette volna jól... (nyoma-

tékkal):... Én vagyok a Kohn és a kisfiam, a

Móricka!

MÓRIC: Kezét csókolom...

SZERKESZTŐ: De kedves jó Kohn úr... mért

akarnak meghalni?

KOHN: Mert csúnya, komisz az életünk...

huszonhat éve élek, elég volt!

SZERKESZTŐ (bámult): Maga csak 26 éves

lenne?... Az lehetetlen! Legalább hatvannak néz

ki!

KOHN: Annyi is vagyok!... 60 esztendős...

soha fiatalabb nem voltam... ezelőtt 26

esztendővel születtem, mint hatvan éves öreg

zsidó!

SZERKESZTŐ (rémülten): Kedves uram... ne

haragudjon, én mégis félek magától...

KOHN: Csak nyugodtan... el fogom magya-

rázni... (Előrehajol.)... Én nem anya által

születtem... Engem ön teremtett, szerkesztő úr!

SZERKESZTŐ: Én?

KOHN: Igen., mikor 26 évvel ezelőtt megje-

lent először a lapja és megírta az első viccet és a

karikaturistája lerajzolt!... így, ahogy most

állok... (Sóhajt).

MÓRICKA:... Papa, már annyi lyuk van a

kalapodon, hogy teát szűrhetünk vele odahaza...

A mama fog örülni... Ezen szitálhatja a

spenótot...

KOHN: Jól van, kisfiam... (Szerkesztőhöz, aki

megdermedve nézi őket.) Móricka is huszonhat

éves... ő is benne volt az első számban!

SZERKESZTŐ (megsimítja a homlokát): Mi?...

Ezzel azt... azt akarja mondani, hogy... jó isten...

szóval maguk nem is élnek?... Nem is

emberek?... Mi?

KOHN: Emberek vagyunk... csak nem húsból

és vérből...

SZERKESZTŐ: Hanem?

KOHN: Tintából és papírosból... Ön a te-

remtőnk... Emlékszik, hogy gründolta ezt a

vicclapot?... Az első nap megszerezte a pénzt, a

másodikon megállapodott a nyomdával, a

harmadikon kivette ezt a helyiséget, a negye-

diken megszerezte a kolportázst, az ötödiken

papírt vett hitelbe és végül a hatodik nap

megteremtette a Kohnt, hogy a hetedik nap

nyugodhasson...

SZERKESZTŐ: Ahogy én megnyugodtam...

MÓRICKA: Papa, már nincs is kalap csak lyuk

van... Játszhatok alagutat a kalappal?

KOHN: Játszhatsz kisfiam, de csak csendesen.

(Szerkesztőhöz.) Már rég fel akartunk jönni, de

csak most jutottunk hozzá. Az e heti számból

tudniillik kimaradtunk. Van önnek még két

teremtménye: a Schwartz és a Weisz, azok is fel

szerettek volna jönni, de ők benn vannak az e

heti számban. Van egy vicc, hogy Schwartz és

Weisz kártyáznak a kávéházban... Hát ő nekik

most egy hétig kártyázniuk kell...

SZERKESZTŐ (kissé megnyugodva): És

mondja... szóval... most azért jöttek...

KOHN: Hogy elpusztítson minket...

SZERKESZTŐ (ijedten): Késsel?...

Méreggel?...

KOHN: Ó dehogy!... Mi csak lassan halhatunk

meg... Ne írjon többé rólunk... mi akkor

pusztulunk el, ha elfelejtenek minket!

SZERKESZTŐ: De miért akar meghalni?... Mi

az oka?

KOHN: Sok minden!

SZERKESZTŐ: Egyet mondjon!

KOHN: Unom Gyöngyöst!

KOHN: Igen... 26 év alatt majdnem

háromszázszor utaztatott engem Gyöngyösre.

Nem bírom már!... A könyökömön jön ki az

egész út!... Majd minden számban volt egy vicc,

hogy utazok Gyöngyösre... Szerkesztő úr!... Ha

tudná, milyen kínszenvedés oda egyszer is

utazni... azok a rossz csatlakozások... és az a

harmadik osztály. Szerkesztő úr, könyörgöm

utaztasson engem máshová... nem vagyok egy

nagy igényű ember... Miskolc is jó... csak

Gyöngyösre ne többet!

SZERKESZTŐ: Kedves Kohn úr... kérem... ez

el lesz intézve... nyugodjon meg... ha más baj

nincs, emiatt nem érdemes meghalni...

KOHN: Dehogy nincs... még sok van... (Szé-

gyenkezve):... Szerkesztő úr!... Én még soha

nem tudtam éjjel nyugodtan megcsókolni a

feleségemet!

SZERKESZTŐ: NO? ... Miért?

KOHN: A Móricka mindig benéz a

kulcslyukon...

SZERKESZTŐ: EZ a gyerek?... Hát mér

engedi?...

KOHN: Mit tehetek én?... Ön úgy írja meg!...

Egy vicc kedvéért elrontja az éjszakáimat...

MÓRICZ (büszkén): De jókat mondok!...

Másnap egész Pest röhög a mamán!

KOHN (a Szerkesztőhöz szomorúan): Hát kell

ez?

SZERKESZTŐ (Mórichoz):... Neked is van

panaszod fiacskám?

MÓRIC (legyint): Ojjé... Undok egy fráter

maga, szerkesztő bácsi!

SZERKESZTŐ (indignálódva)... De kérem?...

Tessék rászólni a gyerekre!

KOHN: Bocsánat! Az ön stílusa beszél belőle!

SZERKESZTŐ: Hát mi bajod fiacskám?

MÓRIC: Mi bajom? Huszonhat éve járok

második elemibe és még kérdi, hogy mi

bajom?... Azok közül, akik velem együtt

kezdték, már két egyetemi tanár és egy

hitközségi elnök van... (Hirtelen elkomolyodva,

férfiasan kitörve.) Szerkesztő úr... tessék engem

békében hagyni... én unom már ezt a sok

marháskodást... elvégre egy öreg ember

vagyok... vegyen ki már abból a második

elemiből... Uram, én doktorálni akarok!

SZERKESZTŐ (bámulva). Tessék?...

doktorálni? Node kérem... maga még kis

gyerek!... Hiszen a ruhája...

MÓRIC (legyint): A ruhám?... Mit

csináljak?... Nem járhatok a második elemibe

zsakettben...

SZERKESZTŐ: Dehát a modora... ahogy előbb

beszélt. Ahogy játszott a kalapjával!

MÓRIC: Csak a látszatot őriztem meg... nekem

muszáj így viselkednem... azt hiszi, nem

szívesebben gyújtottam volna rá egy szivarra...

de nekem nem lehet... nekem a kalappal kell

játszanom... nekem az ön hülyeségeit kell

elmondanom... ahelyett, hogy rendesen leülnék,

feltennék egy cvikkert és elolvasnám a Pester

Lloydot, mint más öreg ember...

SZERKESZTŐ: Öreg ember?.. Már bocsánat...

De ha így is nézzük a dolgot... ön akkor csak

huszonhat éves...

MÓRIC: Téved!... Negyven múltam.. Mert én

már a Mátyás diákban is bent voltam... én

idősebb vagyok, mint az apám!

SZERKESZTŐ (rövid szünet után):... És most

meg akar halni?

MÓRICZ: Szeretnék... Vagy legalább másképp

élni... mert én ezt így nem folytatom tovább...

Uram!... Én nem akarok többé szemtelenkedni a

tanítóval, én nem akarom többé a kulcslukon

meglesni a szüleimet és zsúrokon disznóságokat

mondani. (Ordít.) Elég volt!... Érti? Elég! Én

doktorálni akarok!...

SZERKESZTŐ (ijedten): De uram... Ezek mind

csak kedves, aranyos viccecskék... ártatlan kis

tréfák...

MÓRIC (agresszíven): Úgy:... Hát az is

ártatlan tréfa volt?... Hogy a harmadik emeletnél

elmondhassam, hogy no hál' Istennek, eddig

semmi baj sincs. Ezért!... Egy hülye vicc miatt

kellett nekem négy emeletet zuhanni... egy hétig

mindennap... (Szipogni kezd.)

SZERKESZTŐ (törli a homlokát): Ne hara-

gudjon, én ezt nem tudtam, kedves Móric úr...

KOHN: (csitítgatja a síró Móricot): Psz... no,

no... kisfiam... nem szabad... mi most szépen

meghalunk... és minden jóra fordul... mert ugye

meghalunk, szerkesztő úr?

SZERKESZTŐ: Nem tudom kérem!... Nem

ígérem!... Én ebből élek! Maguk miatt veszik a

lapot... Inkább megpróbálom orvosolni dol-

gaikat... majd ezentúl nem Gyöngyösre fog

utazni.

KOHN: Ha csak az utazás lenne a baj... de a

megérkezés... mikor hazajövök, mindig ott

találok egy katonatisztet... néha a Grünt... és

higyje el, nem a feleségem az oka! (sír)... Az

egy édes, rendes asszony, de maga viszi a

bűnbe... uram... egy rongyos vicc kedvéért...

(sír.)

MÓRIC (sír): Az embernek kisül a szeme a

családja miatt.

SZERKESZTŐ (szemét törli): Ne tessék

kérem... majd máskép lesz ezentúl minden... én

belátom...

KOHN (sír):... Még ez is hagyján, de az a

nyomor, mindig kölcsönkérni... és ezelőtt két

héttel békát is etetett velem... csakhogy egy

viccet mondjon a másik... Szerkesztő úr, én nem

bírom tovább...

MÓRIC (bőg):... Én doktorálni akarok...

SZERKESZTŐ (ellágyulva): Uraim, én ígérem,

hogy mindent elintézek... most menjenek el

szépen, és bízzanak egy jobb jövőben.

KOHN (feláll, szipogva): Hát legyen olyan

jó... és csak semmi Gyöngyös... könyörgöm...

egy jobb ruhát... és békát soha többé... (Móricra

mutat.) Ebből a taknyosból pedig csináljon egy

rendes, szorgalmas gyereket, ne pikkeljen rá az

a tanító... hadd végezze el már azt az elemit...

nagyon szépen kérem...

SZERKESZTŐ: Meglesz, Kohn úr... csak

semmi elkeseredés... Nyugodjon meg és most

Isten velük...

KOHN (kezet nyújt): Alászolgája... (Móric-

hoz.) Köszönj szépen.

MÓRIC: Kezit csókolom. (Egymást támogatva

lassan el.)

SZERKESZTŐ (utánuk bámul, majd kezeibe

temeti fejét, a szín lassan világosodik): Milyen

forró a fejem... most biztos még több!... (Beteszi

a hőmérőt, majd kiszól.) Pali! (A szín teljesen

világos.)

SZOLGA (be): Tessék szerkesztő úr?

SZERKESZTŐ: Elmentek azok?

SZOLGA: Kicsodák kérem?

SZERKESZTŐ: EZ az úr a kisfiával?

SZOLGA: Micsoda úr?

SZERKESZTŐ: Részeg vagy?... Itt volt egy

idősebb úr és egy kisfiú... Te engedted be

őket?...

SZOLGA: Én?... Képzelődik a szerkesztő úr...

Persze a láz! Nem volt itt még ma senki fia!

SZERKESZTŐ (izgatottan): Ez biztos? Senki

sem volt itt?

SZOLGA: Hát nem szoktam én tréfálni!...

Talán álmodott valamit a szerkesztő úr!

SZERKESZTŐ: Igen... izé... semmit... menj és

küldd be a kisasszonyt!

SZOLGA: Mondtam, hogy menjen haza és

feküdjön le! (El.)

SZERKESZTŐ (félálomban): Itt álltak előttem

a Kohn és a kis Móricka... Meg szeretnének

halni, kérem... (Vidámabban.) Hát persze, a

láz!... (Kihúzza a hőmérőt.) 37,4? Hál Istennek,

gyógyulok!

KISASSZONY (be): Parancsol?

SZERKESZTŐ: Kérem az előbbi vicc helyett,

amit lediktáltam, egy újat írunk. Azt el lehet

dobni, kisasszony... hát írjon!... (Diktál.): Kohn

utazik a Riviérára...

KISASSZONY (ír): A Riviérára!

SZERKESZTŐ: Első osztályon... vele van a fia

is... dr. Kohn Mór... azt mondja a Kohn...

Függöny

1930

VADNAI LÁSZLÓ

SKÓTOK

Szereplők: Jackie, Bill, Matróz, John

(Szín: Egy skót kikötőváros parti része.

A háttér díszlete hangsúlyozottan vicces

és stilizált.)

JACKIE (balról jön. Kockás, térdnadrágos

útiruha, utazósapka. Borotvált arc, szájában

pipa, kezében bőrönd. Körülnéz, valakit keres,

majd odalép a tengerészhez): Hau du ju du!...

MATRÓZ: (öreg tengeri medve):... Hau du ju

du!

JACKIE: EZ itt Aberdeen kikötő?

MATRÓZ: Yes!

JACKIE: Nekem van két bátyám!...

MATRÓZ: Mennyi? JACKIE: Kettő!...

MATRÓZ: Akkor adjon egy pennyt!...

JACKIE: Miért?

MATRÓZ: Mert én nyertem! Nekem van

három bátyám!

JACKIE (odadobja): ...Nem látta az én

bátyáimat?...

MATRÓZ: Várjon csak!... Én láttam erre két

embert, de azok nem bátyák voltak!

JACKIE: Hanem?

MATRÓZ: Öcsék!

JACKIE: Nem jó!... Akiket én keresek, azok

bátyák!... írták, hogy itt fognak várni!... Tud-

niillik én most jöttem Ausztráliából...

MATRÓZ: Hajón?

JACKIE: Csak a kikötőig!... Onnan ide

gyalog!... Húsz éve nem voltam Skóciában!

Történt azóta itt valami érdekes?

MATRÓZ: Húsz év óta?... Várjon csak!... A

feleségem operálták!...

JACKIE: Úgy!... és sikerült az operáció?

MATRÓZ: Yes!... Meghalt!... (Kis szünet.)

JACKIE: Hát én most megyek tovább ke-

resni!... Majd visszajövök! Hau du ju du!

MATRÓZ: Hau du ju du! (Bill és John jobbról

jönnek. Mindkettőnek térdig érő dús, fekete

szakálla van.)

BlLL: Erre sincs!... Úgy látszik nem érkezett

meg!

MATRÓZ: Hau du ju du!

JOHN: Nekem vagy egy öcsém!

MATRÓZ: Itt van egy penny!

JOHN: Minek ez?

MATRÓZ: Maga nyert!... Nekem egy sincs!

JOHN: Thank you!... Nem látta?

MATRÓZ: Hogy néz ki?

JOHN: Nagyon jól! Ezelőtt húsz évvel el-

szökött hazulról Ausztráliába és azóta nem

láttuk!...

MATRÓZ: Én láttam! Most volt itt!... Azt

mondta most jött Ausztráliából.

JOHN: Very well!... Milyen ruhában?

MATRÓZ: Barna bricsesz, kockás kabát!

JOHN: Akkor nem ő az!... Az öcsénk szürke

ruhában szökött el...

JACKIE (Balról): Hau du ju du!

MATRÓZ: Hau du ju du! Megvannak?

JACKIE: No!

MATRÓZ: Mondja, milyen színű ruhában

szökött el maga ezelőtt húsz évvel?

JACKIE: Szürke!

MATRÓZ: All right!... Itt volt a két báty! Azt

mondták, hogy az öccsük elszökött ezelőtt húsz

évvel, szürke ruhában!...

JACKIE: Very well!... Hogy néztek ki?

MATRÓZ: HOSSZÚ fekete szakálluk volt!

JACKIE: Akkor nem ők voltak!... Őnekik nem

volt szakálluk... Most én megyek tovább keresni

őket!... (Indul, majd megfordul.) Mondja nem

látta őket spórolni?

MATRÓZ: Kiket?

JACKIE: Azt a két embert!... Mert ha

spóroltak, akkor ők voltak! Az én két bátyám

még soha nem adott ki egy pennyt hiába! Öt

házuk van, de még meleg ételt nem ettek!...

Egyszer az egyik beteg lett, és hogy ne kelljen

orvosért fizetni, a másik beiratkozott az

egyetemre. Öt évig tanult, hogy letegye a

doktorátust, és meg tudja mondani, hogy a

testvérének mi baja... De peche volt, mert a

testvér épp aznap magától meggyógyult, mikor

ő letette a doktorátust!...

MATRÓZ: Veri gud!

JACKIE: Most megyek tovább keresni!

JOHN, BILL (jobbról be).

JOHN: Úgy látszik nem érkezett meg!

JACKIE (visszafordul).

BILL, JOHN (egyszerre, örömmel): Jackie!...

Öcsénk! (Nyakába borulnak.): Hau du ju du!...

Megjöttél? Húsz éve nem láttunk!...

JACKIE: (megdöbbenve): John... Bill!... Hogy

néztek ti ki? Ez a szakáll!

JOHN: (sírva): Elvitted a borotvát!

(Függöny)

1930

VADNAI LÁSZLÓ

EGY KÖNNYŰ ÜGY

Szereplők: Zvikli Jónás, Kakas Lajos, Stux

Gizella, Bíró, Ügyvéd, Guttmann, Írnok,

Teremszolga

Az első rész egy pesti kávéházban, a második

rész egy törvényszéki tárgyalóteremben

játszódik. (Az első és második rész között egy

nap telik el.)

I. RÉSZ

(Szín: egy pesti kávéház. Tárgyak: két asztal.

Körfüggöny elöl. Mikor a függöny felmegy,

Kakas egyedül van a színen.)

PINCÉR (balról jön): Méltóztatik paran-

csolni?

KAKAS: Egy nagyobb rendelésem lesz!

PINCÉR: Kérem... (Blokkot húz elő.)

KAKAS: Hozzon nekem egy friss vizet,

nagy pohárban!

PINCÉR: Tiszta vizet?

KAKAS: Ha akarja, bepiszkíthatja! Úgysem

iszom meg!

PINCÉR: Mást nem parancsol?

KAKAS: Dehogynem! Hozzon egy Pesti

Naplót!

PINCÉR (dühös): A Pesti Napló kézben van!

KAKAS: Húzza ki!

PINCÉR: Kérem, majd huzigálni fogok!

KAKAS: Maga egy derék ember... (a zsebébe

nyúl) Dohányzik?

PINCÉR (örömmel): Igenis!

KAKAS: Akkor adjon egy cigarettát.

PINCÉR (dühös): Nincs!... (Elmegy).

KAKAS: Dohányzik és nincs egy cigarettája!

Szeretem!

ZVIKLI (jól öltözött ember, jobbról be): Jó

napot, Kakas úr... Jó, hogy látom!

KAKAS: Szolgálja, Zvikli úr...

ZVIKLI: Szabad ide leülnöm?

KAKAS: Parancsoljon... Egy ünnep a

részemre...

ZVIKLI : Ünnep?

KAKAS: Igen, egy hosszú nap!

ZVIKLI: Mi újság?

KAKAS: Én is szeretném tudni, de kézben

van!

ZVIKLI: Mondja, tényleg utál maga engem?

KAKAS: Még kérdi? (szomorúan) Kiforgatott

a vagyonomból, csúnyán becsapott.

ZVIKLI : Miért hagyta magát?

KAKAS: Azt hittem, hogy egy úrral van

dolgom. De mondja, miért csalta ki az összes

ruháimat, az órámat és a gyűrűmet is? Nem volt

elég a pénzem?

ZVIKLI: Nézze, a pénz egyedül nem

boldogít!... Remélem van valami állása már?

KAKAS: Már nincs! Két hete, hogy kiléptem.

A műtrágyagyárban voltam gyakornok...

ZVIKLI: Na és miért lépett ki?

KAKAS: Nem volt érdemes!... Természet-

ben kaptam a fizetésem.

ZVIKLI: Nézze, Kakas úr, én szeretném

kárpótolni magát a múltkori esetért... Akar

keresni száz pengőt?

KAKAS: Van szíve még ugratni?

ZVIKLI: Ha maga helyettem holnap elmegy

a bíróságra, akkor itt helyben kap tőlem száz

pengőt!

KAKAS (nevet): Menjen innen, maga csirke-

fogó. Csak nem gondolja, hogy maga helyett le

fogok ülni hat hónapot?

ZVIKLl: Nem leülésről van szó... Egy kis

semmiség az egész. Muszáj jelentkezni, mert

már kétszer voltam idézve és ha most sem

megyek el, akkor elővezetnek.

KAKAS: Miért nem megy el akkor?

ZVIKLl: Nem mehetek!... Tizenegy órára

vagyok megidézve és tizenegy órakor van az

esküvőm is...

KAKAS: Esküvő? Gratulálok! És ki a bol-

dogtalan menyasszony?

ZVIKLl: Remek parti! Egymilliárdot kapok

készpénzben és egy tehermentes sarokházat.

KAKAS: Nahát?... És mondja, a nő is

tehermentes?

ZVIKLI: Kikérem magamnak!

KAKAS: Na, de valami hibája csak van az

arájának, ha ilyen vagyonnal magához adják?

ZVIKLI: Becsületszavamra semmi baja

sincs!

KAKAS (gyanakodva): Na, na?!

ZVIKLI: Hát púpos egy kicsit... De semmi

egyéb.

KAKAS: Na, Zvikli?!

ZVIKLl: És na egy kicsit sánta? Olyan baj

az?!

KAKAS: Na és? A hozomány még mindig

több, mint a testi hibák? Na?!

ZVIKLI: Hát bandzsa is picikét, de az direkt

jól áll neki.

KAKAS: Fogadjunk, hogy gyereke is van!

ZVIKLI: Nincs!... Halva született!

KAKAS: ÉS hol lesz az esküvő?

ZVIKLI : A Bazilikában.

KAKAS: Na! na!

ZVIKLI (dühösen): Hát a Dohány utcában.

De itt nem az a fontos, hanem, hogy elmegy

vagy nem megy el helyettem a bíróságra!

KAKAS: Nézze, van egy tippem. Adjon ide

kétszáz pengőt, menjen el a bíróságra és én

elmegyek maga helyett az esküvőre!

ZVIKLI: Én nem mehetek el a bíróságra,

mert ha az apósom megtudja, hogy miről van

szó, hát visszamegy a partié!

KAKAS: Milyen ügye van a bíróságon?

ZVIKLI: Apasági kereset!

KAKAS (feláll): Na, viszontlátásra!

ZVIKLI: Miért megy el?

KAKAS: Mert maga hülye. Csak nem

gondolja, hogy az apakereső hölgy elhiszi

nekem a tárgyaláson, hogy így megváltoztam?!

ZVIKLI: Üljön nyugodtan vissza! Az illető

hölgy sose látott engem.

KAKAS: Ja, persze? Gondolhattam volna,

hogy aki magával viszonyt kezd, az csak vak

lehet.

ZVIKLI: Fenéket vak! Az egész eset egy

személyvonaton történt az alagútban, amikor

bementem a hölgyhöz és mielőtt vége lett volna

az alagútnak, én már rég egy másik kupéban

ültem.

KAKAS: Érdekes! És honnan tudta a nő

mégis, hogy maga volt a tettes?

ZVIKLI: Nála felejtettem a zsebkendőmet:

abba volt hímezve, hogy Zvikli Jónás, Rákóczi

út 3, második emelet 7, telefon József 102-35.

KAKAS (nevet): Megőrült maga? Hogy lehet

egy cím- és lakjegyzékbe orrot törölni?

ZVIKLI: Egyszer volt egy hímzőnő barátnőm

és attól kaptam karácsonyra.

KAKAS: Miért nem hímzett egy

háromfelvonásos vígjátékot inkább?

ZVIKLI: Hát elmegy?

KAKAS: Nem bánom, elmegyek! Adja ide a

száz pengőt, az idézőlevelet és valami sze-

mélyazonossági igazolványt.

ZVIKLI (átadja a pénzt és az iratokat):

Tessék!

KAKAS (nézi az idézést): Azt hiszem, baj

van... (Előveszi a tárcáját és egy idézést húz ki

onnan.) Fuccs a száz pengőnek. Nem mehetek

el!

ZVIKLI: Miért?

KAKAS: Mert én fél tizenkettőre vagyok

idézve ugyanahhoz a bíróhoz... Elővezetés terhe

mellett el kell mennem.

ZVIKLI: Ajaj!... Vigyázat! Fél tizenkettőkor

én már ráérek, majd elmegyek maga helyett!

KAKAS: Hogy magának milyen feje van?

(Félre.) Milyen pocsék feje van... Itt van az

idézőlevél és egy személyazonossági bizonyít-

vány... (átadja).

ZVIKLI: Na és milyen ügye van a bíróságon?

KAKAS: Egy könnyű ügy!... Leugrottam a

villamosról...

ZVIKLl: Rendben van! Fél tizenkettőkor ott

leszek. A templomból egyenesen odamegyek...

Hát viszontlátásra.

KAKAS: Csak még egyet! Lehetőleg ne es-

küdjön hamisan...

ZVIKLI: Ugyan, a bíróság előtt!?

KAKAS: Dehogy! Az oltár előtt!...

Függöny.

II. RÉSZ

(Szín: egy bírósági tárgyalóterem. Baloldalon

bírói emelvény, jobboldalon padok a vádló,

vádlott és ügyvédek számára. Középen ajtó.)

(Mikor a függöny felmegy, a bíró és mellette az

írnok, az ajtóban pedig az altiszt vannak a

színen).

ÍRNOK (olvas): Következik Stux Gizella

apasági keresete Zvikli Jónás ellen.

BÍRÓ (altiszthez): Szólítsa be Stux Gizellát.

ALTISZT (kikiabál): Stux Gizella...

GIZI (csinos, fiatal lány, az ügyvédjétől

támogatva sírva be.)

ÜGYVÉD: Mint Stux Gizella ügyvédje

átnyújtom a meghatalmazást... (átadja).

GIZI (sír): Ilyen szégyen...

ÜGYVÉD: Na, ne sírjon, kisasszony... Mással

is történt már ilyen malőr!

GIZI (sír): Legalább ismerném a gyermekem

apját!

BÍRÓ: Rögtön bemutatom magának! (Al-

tiszthez:) Vezesse be alperes Zvikli Jónás

hosszú- és rövidáru utazót.

KAKAS (be, kalappal a fején): Alászolgája.

Gizi (felbőg): Milyen csúnya...

BÍRÓ: Miért van kalapban? Nem tudja, hogy

ez a terem olyan, mint egy templom?

KAKAS: Épp azért vagyok kalapban!

BÍRÓ: Zvikli Jónás?

KAKAS: Igen!... Kedves, hogy megismert!

BÍRÓ: Mivel kétszeri idézésre nem jelent

meg, nyolcvan pengő bírsággal sújtom!

Nemfizetés esetén tíznapi elzárás!

KAKAS: Nyolc pengő egy nap? Nem is

olyan drága! És ebben benne van a teljes

penzió?

BÍRÓ: Igen!

KAKAS: Szavamra, nem drága! Nyáron le

akartam utazni Siófokra, de inkább idejövök.

(írnokhoz:) Titkár úr, tessék előjegyezni nekem

egy apartmant június 15-től... (Bíróhoz:)

Mondja, miért nincs ez az épület víz mellett?

Nyáron jobban menne...

BÍRÓ: Ne vicceljen!... Maga persze most

szeretné, ha elengedném a nyolcvan pengőt?!

KAKAS: ÉS ha lehet, valami készpénzt!

BÍRÓ: Üljön le! (Az iratokat nézi.)

KAKAS (leül az ügyvéd mellé): Kérem, a

dolog úgy történt...

ÜGYVÉD (ridegen): Én magával nem

beszélek. Én a felperest képviselem!

KAKAS: Na nézd, hogy henceg?! Velem már

Fábián Béla is beszélt, pedig az egész Újpestet

képviseli...

GIZI (felzokog): A gyermekem apja meg sem

ismer...

KAKAS (mellé ül csodálkozva): Maga az

alagúthölgy? Szépeket halottam magáról...

Miért sír? Már tudja, hogy elveszti a pert?

GIZI (sírva): Hát nem ismer meg?

KAKAS: Ne haragudjon, de sötétben minden

tehén fekete!

BÍRÓ: Zvikli Jónás!

KAKAS: Templomban van!

BÍRÓ: Micsoda?

KAKAS (észbe kap): Ja, persze, egész

elfejeltettem... (Feláll.) Tessék, édes bíró úr!

BÍRÓ: Felvesszük az adatokat. Hol született?

KAKAS: Budapesten.

BÍRÓ: Itt az áll, hogy Gyöngyösön.

KAKAS: Ja, persze... Bocsánat báró úr...

BÍRÓ: Bíró vagyok!

KAKAS: Gratulálok... Bocsánat, de olyan

rumli volt, mikor születtem, hogy a városra már

nem emlékszem. Folyton ki- és beszaladgáltak...

Tudja, milyen helyes gyerek voltam?

BÍRÓ: Hány éves?

KAKAS: Harmincöt!

BÍRÓ: Itt az áll, hogy negyvenegy!

KAKAS (félre): A Zvikli ilyen öreg?

BÍRÓ: Miért mondja, hogy harmincöt, mikor

negyvenegy?

KAKAS: Csak hatéves koromtól számolom.

Akkor tanítottak meg összeadni...

BÍRÓ: Azzal van vádolva, hogy a vonaton

viszonyt kezdett Stux Gizella hajadonnal...

KAKAS: Kontra!

BÍRÓ: Micsoda?

KAKAS: A hajadon!

BÍRÓ (csenget): Csöndet kérek!... Az eset

következményeképp Stux Gizellának gyermeke

született! Elismeri az apasági kereset

jogosultságát?

KAKAS: Tagadom!

GIZI: Ah, tagadja? Ó, a nyomorult!

KAKAS: Nyomorult? Hol vagyunk,

alagútban?

ÜGYVÉD: Bizonyíték van... Valami ottma-

radt a fülkében és abba bele volt hímezve a teljes

címe...

BÍRÓ: Felperes Stux Gizella következik...

Kérem adja elő a vádjait...

GIZI (szemérmesen): Kérem, én magam se

tudom, hogy történt. Ültem a személyvonaton,

jött az alagút, jött ez az ember és hét hónapra rá

jött a gyerek.

BÍRÓ: A személyvonateset után hét hónapra?

GIZI (szemérmesen): Gyorsított személy

volt!

BÍRÓ: Szóval, nem ismeri be a vádat?

KAKAS: Nem ismerem be és ha a bíró úr

engem közelebbről ismerne, akkor nem

tételezne fel rólam ilyesmit.

ÜGYVÉD: A vádat fenntartom. A gyerek

megtévesztésig hasonlít a vádlottra.

KAKAS: Rám? (Nevet.) Nem rossz! Az

alakja hasonlít rám?

GIZI: A feje!

KAKAS: Szegény gyerek!

ÜGYVÉD: Kérem a bíró urat, hogy a vádlottat

marasztalja el.

KAKAS: Na de én a szíves marasztalást sose

veszem komolyan...

BÍRÓ: Őszintén szólva nem tudok dönteni,

mert ilyen alagútesetre nálam még nem volt

precedens. Írnok úr menjen az irattárba és

hozzon át friss gyerektartási aktákat.

ÍRNOK: Igenis! (El.)

KAKAS (leül Gizi mellé): Tudja, hogy egé-

szen csinos nő maga?

GIZI (mérgesen): Tudom!

KAKAS: Honnan?

GIZI: Most mondta!

KAKAS: Persze!... és milyen jó lába van...

(Félre.) Ez a Zvikli egy mázlista!... (Fent.)

Mondja, mikor utazunk legközelebb?

GIZI: Nem utazom!

KAKAS: Tényleg! Minek kell nekünk ehhez

alagút? Jó nekünk a Ritz szálloda is! Nem igaz?

ÍRNOK (belép): Tessék, itt vannak az ak-

ták!...

KAKAS: Hozzák a precedenst!

BÍRÓ: (átveszi, nézi bámulva): Mi ez?? Stux

Gizella apasági keresete Bamberger Leó ellen...

Színhely: vonat... Nem rossz. (Mégjobban

bámulva.) Tessék? Stux Gizella apasági

keresete Kelem Károly ellen. Hajón elkövetett

merénylet... Ez egyre szebb lesz...

KAKAS (diadalmasan): Hát így vagyunk?...

Kis utazó... Azt már halottam, hogy valaki

textilben utazzon, de apában?!

GIZI (Szégyenkezve sír.)

ÜGYVÉD (zavartan): Pardon, de nekem

máshol tárgyalásom van. (Sietve el.)

BÍRÓ (olvas): Na itt van... Stux Gizella

apasági keresete Braun Manó ellen... Színhely:

autó!

KAKAS (bámulva): Vonaton, hajón, autón.

Mi az? Gyalog soha? Mondja, repülőgépen még

nem volt?

Gizi: Még nem! De ahogy a helyzetet látom,

nemsokára repülni fogok...

BÍRÓ: Természetesen a vádat ezek után

elejtem. Elmehetnek!

Gizi: Viszontlátásra! (A bíróhoz szemtelenül.)

Pá, bírókám! (El.)

BÍRÓ: (az írnokhoz): Mi következik?

ÍRNOK (olvas): Kakas Lajos hivatalból

üldözendő zsebtolvajlás, váltóhamisítás és halált

okozó súlyos testi sértés egyesített bűnügye!

KAKAS: Ez érdekes tárgyalás lesz. Kedves

bíró úr, bent maradhatok végighallgatni? Ez a

Kakas egy távoli ismerősöm...

BÍRÓ: Bent maradhat!

KAKAS: Köszönöm szépen. Hogy maga

máma milyen aranyos, bíró úr! (Leül.)

ÍRNOK (olvas): Tanúkihallgatások

lefolytatva!

BÍRÓ (csenget).

ALTISZT (be).

BÍRÓ: A Kakas Lajos-ügyben szereplőket!

ALTISZT: Igenis! (El. Kintről hallatszik a

hangja.) Kakas Lajos-ügy!

BÍRÓ: Kakas Lajos nincs itt? Na, csak ne

jöjjön el! Kihallgatás nélkül úgy lecsukatom,

hogy megemlegeti!

KAKAS (félre): Ennyi ideig tartson egy

esküvő? Én már rég el is váltam volna.

ZVIKLI (be. Frakkban, cilinderben, kezében

hatalmas virágcsokor. Nagyon boldog.):

Alászolgája, bíró uram!

BÍRÓ: Kakas Lajos?

KAKAS (Int Zviklinek, hogy mondja, hogy

igen.)

ZVIKLI: Igen!

BÍRÓ: Megőrült? Minek ide a virág? Itt

vallani kell és nem szagolni!

ZVIKLI (zavarában nem tudja, hová tenni a

virágot): A bíró úrnak hoztam. (Leteszi az

asztalra. Énekel.) Helyettem kis virág, tégy

vallomást!

BÍRÓ: Majd elveszem mindjárt a kedvét!

Üljön le!

ZVIKLI: Drága bíró úr, siessünk, mert engem

lent vár a lakodalmi menet... (Leül Kakas mellé,

halkan.) Na, Kakas úr, hogy végződött a

tárgyalásom?

KAKAS: Olyan volt, mint a háborúban a

sorozásom!

ZVIKLI : Olyan rémes?

KAKAS: Dehogy! Felmentettek.

ZVIKLI: Engem a sorozáson bevettek!

KAKAS: Itt is van reménye rá!

ZVIKLI (nevet): Vicces ember maga! Hál'

Isten olyan jó kedvem van!

KAKAS: Nem sokáig!

ZVIKLI: Furcsa dolog egy ilyen esküvő.

Tegnap még szabad ember voltam és máma már

fuccs a szabadságnak!

KAKAS: De milyen fuccs.

ZVIKLI: Még ma utazunk nászútra! Velence,

Róma, Nápoly, Firenze... Én nem tudok egy

helyen sokáig ülni!

KAKAS: Pedig meg kell szokni! (Egész

halkra fordul a beszélgetés, mialatt):

BÍRÓ (írnokhoz): Legjobb lesz, ha külön

választjuk a három bűnügyet! (Zviklihez.)

Először tárgyaljuk zsebtolvajlással vádolt Kakas

Lajos bűnügyét!

KAKAS (súgva Zviklihez): Ez maga Zvikli!

ZVIKLI (rémülten): Zsebtolvajlás?

BÍRÓ: Igen.

ZVIKLI (Kakashoz): Maga azt mondta teg-

nap, hogy leugrott a villamosról?!

KAKAS: Igen. De egy pénztárcával ugrottam

le!

BÍRÓ: A tanúvallomások ön ellen szóltak!

Mit hoz fel védelmére?

ZVIKLI (kétségbeesetten): Felhozom az

apósomat, mert nekem el kell mennem. Lent vár

a menet!

BÍRÓ: Szóval beismeri a bűnösségét!

ZVIKLI: Dehogy ismerem be... (Kakashoz

gyűlölettel.) Na megállj, Kakas!

BÍRÓ: Figyelmeztetem, hogy a tiszta igazat

vallja, mert esetleg meg fogom esketni!

KAKAS: Hányszor esketik máma ezt a

szerencsétlent?

ZVIKLI (rosszul van): Kérem, engem lent

vár a menet... Tessék elengedni!

BÍRÓ: Szembesíteni fogom a károsulttal.

Guttmann Izsót!

ALTISZT (El.)

KAKAS (félve): Ajajaj... (Lebukik a földre,

mintha valamit keresne.)

BÍRÓ: Mit csinál maga?

KAKAS: Elvesztettem otthon a mellény-

gombomat!

BÍRÓ: Otthon veszti el és itt keresi?

KAKAS: Itt világosabb van. (Egész elbújik a

székek alatt.)

GUTTMANN (be): Jónapot! Guttmann Izsó

vagyok.

BÍRÓ: Felismeri ön ebben az emberben azt,

aki a tárcáját kilopta?

GUTTMANN: De mennyire! Ez volt az! (Az

írnokra mutat.)

BÍRÓ: Nem ezt gondolom, hanem azt!

(Zviklire mutat.)

GUTTMANN: Halványan emlékszem rá!

ZVIKLl: Rám emlékszik halványan?

GUTTMANN: Igen, akkor halványabb

volt!... Nagyon meg volt ijedve!

KAKAS (csodálkozva a szék alól kidugja a

fejét): Mi? Felismerték a Zviklit? Az más!

(Leül.)

ZVIKLI (rosszul van): Kérem, engem lent

vár a feleségem a díszhintóban!

KAKAS: Ha negyven évig tudott magára

várni, ez a pár perc már nem számít!

BÍRÓ: Szóval Guttmann úr ismeri a tettest?

GUTTMANN: Úgy futólag!

BÍRÓ: Futólag?

GUTTMANN: Igen. Ő futott és én utána?

BÍRÓ (Guttmannhoz): Köszönöm! Elmehet!

GUTTMANN (meghajol és el).

BÍRÓ: Következik Kakas Lajos váltóhami-

sítási ügye!

ZVIKLI (megdöbbenve): Váltóhamisítás?

(Kakas felé gyűlölettel.) Kakas? Mi ez?

KAKAS (szégyenkezve): Már megbántam!

BÍRÓ: Mivel maga a rendőrségen mindent

bevallott, ebben az ügyben rögtön ítélethozatal

lesz!

ZVIKLI (végig kétségbeesve): Én a

rendőrségen beismertem a váltóhamisítást?

BÍRÓ: Ide van csatolva a részletes beismerés!

KAKAS (súgva): Mondja, hogy megverték a

rendőrségen!

ZVIKLI: Engem megvertek a rendőrségen!

BÍRÓ (dühös): Mi? Ezt ismerjük már! A

rendőrség megrágalmazásáért külön hat hónapot

kap!

ZVIKLI: Kakas, miket súg maga!

KAKAS: Nekem eddig mindig bevált! Ez

egy raplis bíró!

ZVIKLI (sírva): Cukros bíró úr, engem lent

vár a friss feleségem!

KAKAS: Friss feleség? Nyugodjon meg, eláll

az sokáig... Hűvös idő van!

BÍRÓ: Következik a halált okozó súlyos testi

sértéssel vádolt Kakas Lajos bűnügye!

ZVIKLI (egész rosszul van): Micsoda?

(Dühös.) Bíró úr, nekem elég volt. Nem vagyok

én a Kakas, hanem ez az alak itt!

BÍRÓ: Megőrült!

KAKAS: Félrebeszél szegény! Egy morál

insanitéc! Egyébként itt a személyazonossági

bizonyítványom!

BÍRÓ: Kakas Lajos azzal van vádolva, hogy a

Terminus kávéházban biliárdparti közben úgy

vágta fejbe a dákójával Kondor Somát, hogy az

rá három hónapra kiszenvedett!

ZVIKLl (bőg): Kérem, én nem is tudok

biliárdozni!

KAKAS: El is vesztette a partit...

BÍRÓ (Kakashoz): Honnan tudja ezeket?

KAKAS: Véletlenül jelen voltam az esetnél!

ZVIKLI (sírva): Az anyósomat már biztos

megütötte a guta!

KAKAS: Végre egy örömhír!

BÍRÓ: Mondja el, hogy történt az eset!

KAKAS (feláll): Majd elmondom én, mint

objektív! A Kakas játszott a Kondorral egy

ötvenes partit szép elefántcsont golyókkal. Alig

löktek kettőt, a Kondor szokás szerint ellopott

két golyót. Mivel három golyónál könnyen észre

lehet venni, ha kettő hiányzik, a Kakas szép

szelíden felszólította Kondort, hogy tegye vissza

a golyókat, mert ellenkező esetben kénytelen

lesz fejbeverni a dákójával! És a Kondor nem

tette vissza a golyókat.

BÍRÓ: A Kakas erre persze fejbevágta!

KAKAS: Hát persze! Ez egy karakter!

BÍRÓ (feláll): Kihirdetem az ítéletet!

MIND (felállnak.)

BÍRÓ: A magyar állam nevében zsebtolvaj-

lás, váltóhamisítás és halált okozó súlyos testi

sértéssel vádolt Kakas Lajost összbüntetésül tíz

évi fegyházra ítélem.

ZVIKLI (bőgve): Tíz év? Addig rég elmegy a

menet?!

BÍRÓ: A börtönőröket!

ALTISZT: Igenis!

ZVIKLI (aléltan Kakashoz): Mit tett maga

velem? Vége a szabadságomnak!

KAKAS: Na látja! Kellett magának

megnősülni?

Függöny

1930

VADNAI LÁSZLÓ

ELTILTANI MINDENT,

AMI SZABAD

Szereplők: Kovács, Pincér, Weisz, dr. Hültl,

Asszony, Férj.

Konferansz a függöny előtt:

ölgyeim és uraim! Szerintem ezt a gazdasági

válságot csak egyféleképpen lehetne megoldani.

El kellene tiltani mindent, amit szabad. Az első

pillanatra kissé bizarrul hangzik, de higyjék el,

hogy lélektanilag helytálló. Az emberek

szeretnek olyant csinálni, amit nem szabad. A

tiltott dolgoknak mindig van egy bizonyos

varázsa. Hogy úgy mondjam, mindenki szeret

stiki-munkát végezni... Hogy egy pár évvel

visszamenjek, már Ádám és Évának kár volt

eltiltani az almaevést. Ha nem tiltották volna el,

soha életükben eszükbe nem jutott volna almát

enni és még ma is boldogan élhetnénk a

Paradicsomban. De letiltották, erre pont azt a kis

ronda, fonnyadt, kukacos almát kellett nekik

megenni, mikor ekkora naspolyák voltak a

Paradicsomban. Magamról is tudom, hogy

H

milyen varázsa van a tiltott dolgoknak. Nekem

van otthon két láda tűzkövem és szaharinom.

Pedig se öngyújtóm nincs, se cukorbajom. De

megvettem, mert az a csibész az utcán

drukkolva kínálta, félt a rendőrtől és csak úgy a

foga közt sziszegte, hogy tűzkő, szaharin, tűzkő,

szaharin. Mit csináljak? Ennek nem tudtam

ellentállni!

Szerintem rögtön megszűnne a gazdasági

válság, ha eltiltanák az orvosnak, hogy

gyógyítson, az ügyvédnek, hogy pereljen, a

kereskedőnek, hogy eladja a portékáját és így

tovább... És most nézzük, hogy nézne ki Pesten

az élet, ha eltiltanának mindent, ami szabad:

(Szín egy kávéház.)

KOVÁCS (ül az asztalnál. Körülnéz, majd

félve): Psz! Pincér!

PINCÉR (Lábujjhegyen be.): Tessék!

KOVÁCS: Jöjjön közelebb! (Súgva.) Kellene

egy kávé...

PINCÉR (rémülten): Hová gondol, Kovács úr?

Nem, nem, nem, tehetem! A kollégámat

lecsukták tegnap...

KOVÁCS: Csak egy fél pohárral... Hab nem

is kell... Soha nem fogja megtudni senki...

PlNCÉR: Nem, nem, ne is kérje... Tudja,

hogy tilos... Az embert mindenütt figyelik...

KOVÁCS: Legalább egy kortyot...

Meghalok, egy korty után... Felárat fizetek...

PlNCÉR: Hát nem bánom... Jöjjön egy

negyedóra múlva a telefonfülkéhez... De nem

hazavinni. Itt meginni... És pénzt előre!...

KOVÁCS: Hogy áll a kapucíner?

PlNCÉR: Egy hússzal zárul a magánforga-

lomban... (El.)

WEISZ (be): Alászolgája!

KOVÁCS: JÓ napot, Weisz úr... Mi újság?

WEISZ: Ne is kérdezze... Úgy el vagyok ke-

seredve... Képzelje, már megint nem engedtek

adót fizetni... Mióta kijött ez a rendelet, hogy

tilos az adó, én majd megőrülök, hogy

fizethessek... Nem mondom, nem az egészet, de

legalább valamit fogadjanak el!

KOVÁCS: ÉS nem engedték?

WEISZ: Hogy nem engedték? Mikor

meghallották, hogy fizetni akarok, majdnem

lecsuktak... De tudja, milyen panamák vannak

ott? (Súgva.) A szomszédomnak, akinek az

apósa államtitkár, ma elvitték adóba az ágyát

is... (Sóhajt.) Na ja, protekciója van!

KOVÁCS: Maga most miből él, Weisz úr?

WEISZ (körülnéz, majd odahajol):

Hentes-üzér vagyok!...

KOVÁCS (súgva): Hogy áll a lapocka?

WEISZ: Effektív lapocka?

KOVÁCS: Igen!

WEISZ: Zugban három ötven!... Sajnos, a

szegy leesett!... Most fartőben dolgozom.

KOVÁCS: Adhat egy negyedkilót?

WEISZ: Prompt?

KOVÁCS: Terminusra!... Holnaputáni szál-

lítás!...

WEISZ: Meglesz!...

KOVÁCS: De ne zsírosat!

WEISZ: Amilyen van!... Mondja, Kovács úr,

nem tudna nekem szerezni egy kötés

kapucínert?

KOVÁCS: De igen. Adjon ide egy negyvenet,

menjen a telefonfülkéhez és mondja a

pincérnek, hogy az én kapucíneremet adja

magának.

WEISZ: Egy negyven? Nem túl drága?

KOVÁCS: Ne éljek, ha húsz fillérnél többet

keresek rajta. Ha van esze, nem issza meg,

hanem elteszi holnapra. Azt mondják, hogy

várható benne!...

WEISZ: Hát akkor én megyek! Holnapután

szállítom a fartőt! (El.)

KOVÁCS (utána ordít): Ab mócsing!*

DR. HÜLTL (Be, kabátja felgyűrve, kalapja

lehúzva. Óvatosan körülnéz, majd Kovácshoz

lép): Pszt!...

KOVÁCS: Mit akar?

DR. HÜLTL: Doktor Hültl Hümér egyetemi

tanár vagyok... Olcsón kivenném a vakbelét, de

ne mondja meg senkinek.

KOVÁCS: Vakbelem nincs, de van egy szép

vesém... Mennyiért veszi ki?

HÜLTL: Százhúsz!...

KOVÁCS: AZ drága... A Verebély nyolcva-

nért utánam dobja!

HÜLTL: Annyiba van nekem. Hát nem

bánom... Száztizenöt... Úgy éljek, alig keresek

rajta. Leköti promptra?

KOVÁCS: Megvan csinálva!... De pszt!...

HÜLTL: Nekem mondja?... Tudja, hogy

figyelnek?! Most jöjjön lassan utánam a

klinikára. (Körülnéz, lábujjhegyen lassan

elindul.)

KOVÁCS (feláll és lábujjhegyen szintén

utána.)

Függöny

Konferansz a függöny előtt:

És most nézzük meg az ellenkezőjét, mert az se

rossz. Hogy nézne ki Pesten az élet, ha,

különösen a családi életben, megengednének

mindent, ami eddig tiltva volt...

(Szín: szoba, asztal székek.)

FÉRJ (házikabátban, papucsban ül az asz-

talnál és újságot olvas, pipázik).

ASSZONY (be): Mi az? Te még itthon vagy?

Fél hat múlt.

FÉRJ: És?

ASSZONY: Hát vár a Nusi!

FÉRJ: Ezért vagy úgy oda? Hadd várjon.

ASSZONY: AZ nem úgy van. Megígérted neki,

hogy pont fél hatra nála leszel. Az a szegény nő

biztos teát csinált, süteményeket vett, neked el

kell menni...

FÉRJ: Eszem ágában sincs. Hol van az

megírva, hogy én mindennap elmenjek a

szeretőmhöz?

ASSZONY: Mindennap? Már több mint egy

hete nem voltál nála. Élvégre mégsem lehet

ilyen csinálni a Nusival?!

FÉRJ: Nézd, fiam, hogy én mit csinálok a

Nusival, az az én privát ügyem. Meg foglak

kérni, hogy abba ne avatkozz bele... És akarsz

mindent tudni? Én unom a Nusit!

ASSZONY: A Nusit?... Megáll az eszem... Azt

a szép, magas, szőke nőt te unod?

FÉRJ: Unom... Nekem te kellesz, és más

senki. (Feláll, meg akarja csókolni.) Édes...

ASSZONY (eltolja): Ugyan hagyjál...

Komolyan mondom, kisül a szemem a

szégyentől... Háromévi házasság után még

mindig ott tart, hogy nem tud nélkülem élni...

Más asszony férjének ilyenkor már öt szeretője

is van... Miért nem mondtad az esküvő előtt,

hogy nem tudsz nélkülem élni? Mi?... Miért nem

mondtad akkor?...

FÉRJ: Akkor még nem tudtam...

ASSZONY: Szóval nem mész a Nusihoz?

FÉRJ: Nem megyek...

ASSZONY. EZ azt jelenti, hogy egész este

itthon fogsz maradni?

FÉRJ: Azt. Kicsit olvasok még, aztán

dolgozom valamit, utána lefekszem...

ASSZONY: Kártyázni sem mész?

FÉRJ: Nem. Utálom a kártyát...

ASSZONY: Ilyet még nem is hallottam. Hogy

lehet a kártyát utálni?... Hát van annál szebb,

mint reggelig ülni abban a kávéházban és verni a

lapot?

FÉRJ: ...Nem mondom, szép dolog... de

mindig vesztek...

ASSZONY: Hát aztán?... Szólok én amiatt

neked?... Nem adok én neked kártyára annyi

pénzt, amennyi kell?... Ah!... Ebbe bele kell

őrülni... Hát legalább ugorj le kicsit a kocsmába

inni...

FÉRJ: Holnap, jó?... holnap...

ASSZONY: Holnap, mindig holnap... Ez ígéred

nekem már hónapok óta. Persze neked

fontosabb a munkád... Folyton dolgozni, hogy

nekem mindenem meglegyen... Mért nem mész

kicsit a kocsmába?... Legalább három decit

igyál!... Más férj ilyenkor már tökrészeg... de ő

nem... ő tőle ezt a kis szívességet sem lehet

megkapni.

FÉRJ (dühös): Hát mit csináljak, ha utálom az

italt? Mit kínzói? (sír) Én nem bánom, tartsanak

léhának, szóljanak meg az emberek, de én nem

megyek inni. Én nem megyek kártyázni... én

nem megyek a szeretőmhöz... Én téged szeretlek

és én dolgozni akarok... és ha megpukkadsz,

akkor sem megyek el hazulról...

ASSZONY (az égre néz, felsóhajt): Istenem...

de megvertél evvel az emberrel!

Függöny

1934

LAKATOS LÁSZLÓ

EGY CSÚNYA NŐ VALLOMÁSA

Azóta vagyok csúnya, amióta a világon vagyok.

De ezt nem mingyárt vettem észre.

Akkor vettem észre először, hogy csúnya

vagyok, amikor először akartam tetszeni.

Ekkor tízéves voltam. (Ami azt jelenti, hogy

nem vagyok hiú. Mert a legtöbb nő már tízéves

kora előtt akar tetszeni. Sokkal a tízéves kora

előtt.)

Nem a tükör mondta meg, hogy nem vagyok

szép.

Nem is a lányok, nem is a fiúk. Nem is kis

barátnőim.

Nem is nagy ellenségnőim.

Megtudtam magamtól.

Megéreztem.

Csúnyaságom jelentkezett, mint egy testi

fájás.

Mondjuk, fogfájás.

És valóban fájt is.

Eleinte lázadoztam ellene, később

igyekeztem enyhíteni, utóbb kacérkodtam vele.

A csúnyaságommal.

Volt idő, hogy letagadtam. Volt idő, hogy

bele is szerettem. A csúnyaságomba.

Csak egyet nem tudtam elérni mindmáig.

Azt, hogy hozzászokjanak. A csúnyaságomhoz.

És még egyet nem tudtam soha. Elfelejteni,

hogy csúnya vagyok. Másokkal néha tudtam

elfelejtetni. Magammal soha.

Tizenöt éves koromig hordtam a

csúnyaságomat. Nem megadással. Nem is

türelemmel. De tehetetlenül.

Akkor elkezdtem elemezni a csúnyaságomat.

Megvizsgáltam az arcomat, szememet,

orromat, homlokomat, fülemet. Vizsgáltam

szájamat, ajkamat, államat. Külön a hajamat.

Külön a fogaimat. Aztán kezemet, lábamat,

karomat. Vállamat, mellemet, aktomat. Ujjaimat

vizsgáltam. Mindent. Meg a körmeimet is. A

lábam ujján a körmöket.

Sehol semmi hiba.

És ez volt a baj. Mert ha valakinek csúnya az

orra vagy a szempillája, az még talán valami

pikantériát is ad a testnek, amely egyébként

hibátlan. Egy csöppnyi csúnyaság dekorálja a

szépséget.

Az én esetem nem ez volt.

Én szép voltam részletekben, de csúnya

voltam egészemben. Én külön szép voltam, mint

orr, mint száj, mint haj, mint akt, de csúnya

voltam mint nő.

Valahol a keverésben volt a hiba. A

csúnyaságom, hogy úgy mondjam, kémiai volt.

Kémiai, de reménytelen.

Reménytelen és elviselhetetlen.

Nekem elviselhetetlen.

Ki akartam hát korrigálni.

Istenem, mi mindent nem használtam én

csúnyaság ellen!

Svéd tornát, magas cipősarkot,

szellemességet, cinikus mosolyt, rúzst, száz

idézetet Shakespeare-ből, púdert, velencei

utazást. Használtam ellene vívást, arcmasszást,

optimizmust. Azután fogyókúrát, diétát, sze-

relmi bánatot, arzént, Schopenhauer filozófiáját.

Egy ízben megpróbálkoztam a butasággal.

Hónapokig butítottam magam szenvedélyesen

és szorgalmasan. Nem használt. Én még a

butaságtól sem lettem szép.

Úgy látszik nem volt igazi. (A butaságom.)

De a csúnyaságom az volt. (Igazi.)

Igazi volt. De nem volt egy úgynevezett ér-

dekes csúnyaság. Még kihívó sem volt, ideges

vagy nyugtalanító. Érdektelen csúnyaság volt -

és ami a legszörnyűbb, - volt benne valami

természetes, valami magától értetődő.

Csúnyaságom oly természetes volt, hogy

senki sem lázadt fel ellene. Még anyám sem, aki

nagyon szép nő volt. Még apám sem, aki még

szebb férfi volt. Mindenki elfogadta ezt a

csúnyaságot. Csak egy ember nem.

Én.

Tizenhat éves voltam, amikor belém szeretett

egy fiú. Komolyan és halálosan. Úgy, ahogyan

csak húszéves fiúk tudnak szeretni.

Ez a fiú volt a legszebb fiú a világon.

Eleinte azt hittem, tréfál. Később láttam,

hogy komoly.

És akkor kinevettem és kidobtam.

Miért?

Irigységből!

Egyszerűen nem bírtam a szépségét. A fiúét,

aki engem szeretett.

Ne értsék ezt félre. Ne magyarázzanak bele.

Nem gyávaságból, nem okosságból, nem is

védekezésből tettem. Nem arra gondoltam, hogy

egy hónap múlva szégyellni fog engem és egy

másik hónap múlva el fog hagyni. Minderre

akkor nem is gondoltam. Nem okos voltam,

csak irigy. Kidobtam, mert nem bírtam a

szépségét.

A szép fiút kidobtam, mert szép volt.

Ez volt az első sikerem.

Feltűntem.

Velem együtt a csúnyaságom is.

Ez volt a második sikerem.

Unalmas csúnyából lettem feltűnő csúnya.

A sikertől ugyan nem szépültem ki, de hiú

lettem. És kacér.

A csúnyaságomra hiú. És a csúnyaságommal

kacér.

Öntudatosan csúnya lettem. Csúnyaságomat

már nem akartam korrigálni. Sőt. Aláhúztam.

Hangsúlyoztam.

Tüntettem vele.

Sikerrel.

A lányok irigyelni kezdtek. Mástól az új ruhát

irigyelték, vagy a nagy hozományát. Tőlem a

csúnyaságomat. Szerencsére nem tudták

elvenni.

(Megvan ma is.)

A lányok irigyeltek engem. A fiúk féltek

tőlem. A nőtől, aki kikosarazta a világ legszebb

fiúját.

És mert féltek tőlem, közeledtek hozzám.

Mert a férfit sokféle nő érdekli: a szép, a gazdag,

az elegáns, de mind között az érdekli a

legjobban, akitől fél.

Udvaroltak nekem, hízelegtek. Egyesek el

akartak venni feleségül. Mások el akartak

csábítani. Akikhez kedves voltam, dicsérték a

csúnyaságomat. Hogy az milyen érdekes,

milyen markáns, milyen imádni való! Akikhez

rossz voltam, bosszúból tagadták, hogy csúnya

vagyok.

Nem hitte el nekik senki.

Sőt!

Mentől hevesebben tagadta csúnyaságomat

az ellenpárt, annál inkább vette azt észre a

másik. Az én pártom.

Így lettem vitatárgy. Költők ódákat írtak a

csúnyaságomról, egy fiatal pszichoanalitikus

pedig kielemezte azt egy hatszáz oldalas

könyvben, amit mindenki dicsért és amit senki

sem olvasott. A könyvnek óriási sikere volt.

Nekem nagyobb.

Pletykáztak rólam, hazudtak. Megrágal-

maztak.

Szerencsére a legszörnyűbb dolgokkal.

Kezdtem divatba jönni, mint egy nagy kokott.

Húszéves koromban férjhez mentem. Az

esküvőmön buktam meg. Mert nagy különbség

csúnya leánynak vagy csúnya asszonynak lenni.

Az első, aki megunt, a férjem volt.

Ez mindig így van. Ha egy férfi elvesz egy

szép nőt, hamar betelik a feleség szépségével.

Az én férjem betelt a felesége csúnyaságával

Ő volt az első, aki észrevette, hogy

csúnyaságom nem érdekes, nem szellemes, nem

démoni, nem is zseniális és nem is szép

csúnyaság, hanem egész egyszerűen

közönséges, érdektelen és csúnya csúnyaság.

Ezt meg is mondta.

Először apámnak, amikor követelte tőle a

hozományt.

Aztán anyámnak, amikor nem kapta meg a

hozományt.

Végül nekem, amikor mégis megkapta a

hozományt.

Férjem előbb megunt, azután el akart tőlem

válni.

Nem vált el.

Nem mintha megsajnált volna. De ez úgy

történt, hogy a barátját akkor csalta meg a

felesége, aki nagyon szép asszony volt. És ekkor

férjem ráeszmélt, hogy ő nagyon okos ember,

mert csúnya nőt vett el feleségül. És ekkor

megsértett engem. Nagyon megbántott. Azzal,

amivel egy nőt legjobban lehet megbántani.

Azzal, hogy megbízott bennem.

Ez lett a veszte.

Megcsaltam.

Más feleség megcsalja az urát, hogy meg-

mutassa, hogy még kell a szépsége. Én meg-

csaltam az uramat, hogy megmutassam, hogy

még kell a csúnyaságom.

Kedvesem elvett, férjhez mentem másodszor

és ez lett a vesztem.

Mert második férjem is megsértett. Nagyon

megbántott. Azzal, amivel egy nőt legjobban

lehet megbántani.

Azzal, hogy nem bízott meg bennem.

És ekkor bebizonyítottam neki.

Az elsőnek bebizonyítottam, hogy a férjnek

vigyázni kell a feleségére. A másodiknak

bebizonyítottam, hogy a férj hiába vigyáz a

feleségére.

Ezért csaltam meg a másodikat.

Amikor az elsőhöz hozzámentem, meg-

buktam. Amikor a második kidobott,

talpraálltam.

Megint észrevettek, megint beszéltek rólam,

megint divatba jöttem.

Amíg tisztességes voltam, nem törődtek

velem. Most, hogy két férjet is megcsaltam,

valaki lettem.

A csúnyaságot csak a rossz nőnek bocsátják

meg.

És férjhez mentem harmadszor is.

De harmadik férjem belémszeretett.

Nem mingyárt.

Esküvő után ő is felébredt. Esküvő után ő is

megunt. De ez nem csak unta a csúnyaságomat,

ez szégyellte is.

Ez lett a szerencsém.

Mert addig szégyellte, amíg elhitette

magával, hogy nincs mit szégyellnie. Addig

szégyellte, hogy csúnya nőt vett el, amíg

elhitette magával, hogy szép nőt vett el.

Elhitette magával és elhitte magának.

Elhitte magának és terjesztette másoknak.

Hirdette, híresztelte. Gyakran és sokaknak.

És elhitték neki.

Mert elég, hogy egy férfi hiszi egy nőről,

hogy szép. A többi már mind beleszeret.

És amikor már minden ismerőse

belémszeretett, belémszeretett ő is.

Szép asszonyba csak beleszeretni lehet. Az

uram belémszeretett.

Ma is szeret.

Hű vagyok hozzá.

Nem mintha szeretném, de most már

megengedhetem magamnak.

Mert egy szép asszonynak mindent elnéznek,

még azt is, hogy tisztességes.

A nyáron a Lidón voltunk.

A Lidón szépségverseny volt.

Megnyertem.

Az őszkor két férfi öngyilkos lett miattam.

Egy harmadik elhagyta családját.

Azt kérem az Istentől, hogyha lányom

születik, az csúnya legyen.

Legalább olyan csúnya, mint én.

1927

LAKATOS LÁSZLÓ

TÜNDE

1.

Tünde megkínált egy csésze habos kávéval.

Kávét nem szabad innom, mert ideges vagyok,

habot nem szabad innom, mert gyomorsavam

van. Mind a kettő azért, mert sokat dolgoztam

életemben. Sokat, rengeteget. Kiért dolgoztam?

Tündéért.

2.

Megfájdult a fejem, megfájdult a gyomrom,

lázam lett, elöntött a sárgaság. Elmentünk az

orvoshoz.

3.

- Kérem doktor úr... - mondtam az orvosnak, és

el akartam beszélni betegségem tüneteit és

történetét.

- Ejnye édes doktor úr - vágott bele Tünde -, ha

már itt vagyunk, kihallgathatná a szívverésemet.

4.

A doktor homlokára tolta pápaszemét. (Szép,

intelligens pápaszeme volt.) Kis gyanús zörejek

- mondta. - Őnagyságának el kell utaznia

Nauheimba.

5.

Otthon megegyeztünk.

- Nézd fiam - mondta -, legföljebb nem iszol

kávét és nem eszel habot. De én, az én

szívemmel. Beláthatod...

- Tényleg. Ő az ő szívével.

Beláttam.

6.

Vettünk: angol disznóbőrkoffert, selyempi-

zsamát, légpárnát, útineszesszert, tenisz-cipőt,

báli toalettet, jazzkosztümöt. Mindent vettünk a

bundától a kombinéig, az autótülöktől a

körömráspolyig.

Elutazott. Visszaküldték. A doktor (az a

bizonyos, azzal az intelligens pápaszemmel a

homlokán) tévedett.

- A szívemnek kutyabaja - mondta. - De ideges

vagyok.

Megtántorodtam.

- De neked mi bajod - kérdezte. Olyan zöld

vagy, csupa bőr, csupa csont, a hajad is

megfehéredett.

- Kérlek - mondtam -, semmi. Rapid fogyok,

éjszaka nem tudok aludni, nappal nem tudok

enni...

- Hallatlan - felelte. - Nem tudsz enni! És még

csodálkoznak, hogy ideges leszek melletted.

Holnap utazom Edlachba, a szanatóriumba.

Tapsoltam.

Pár hét múlva visszajött.

- Tévedés - mondta. - Az idegeimnek

kutyabajuk. De a szanatóriumban felhizlaltak. A

doktorok szamarak. Mehetek Marienbadba

fogyókúrára.

Bravó.

- De veled mi van? Hajad kihullt.

- Kérlek most ez a divat. Különben is hajhullást

használok az őszülés ellen. Hidd el az egyetlen

biztos szer.

- Ne viccelj. Vigyáznod kell magadra. Miért

nem tartsz karslbadi kúrát? Azt Pesten is lehet.

Nem tudsz aludni? Számolj százig, számolj

ezerig, számolj tízezerig. Nem tudsz hízni? Mert

epés vagy. Nevess! Nevess reggel tíztől

tizenkettőig és délután kettőtől négyig. És aztán

szokjál le a cigarettáról és a konyakról.

- De fiam. Hiszen tudod, hogy nem dohányzom

és nem iszom.

- Annál könnyebben fogsz leszokni róla. Hogy

neked milyen szerencséd van.

Ujjongtam.

8.

- Tévedés - mondta, amikor Marienbadból

visszajött -, a doktorok szamarak. Túlságosan

gyorsan lefogyasztottak. De veled mi van?!

Mióta támaszkodsz botra? És miért olyan görbe

a hátad?

- Kérlek - mondtam -, ez azért van, mert...

- Jó. Ne idegesíts. Itt gyors segítségre van

szükség.

- Tünde!

- El kell utaznom a tengerre. Napfürdők, sós

levegő! Hidd el, nincs párja a tengernek.

Vettünk: angol disznóbőrkoffert, selyempi-

zsamát. Mindent vettünk a fürdőruhától a

strucctollig, a vívókosztümtől a napernyőig. Egy

japán pincsit is vettünk. Lulut.

Daloltam.

9.

Hordágyon fogadtam a vasútnál, amikor

hazajött a Lidóról.

- Tévedés? A doktorok szamarak?

- De még milyenek! Képzeld, Lulu nem bírja az

Adriát. Lulu napszúrást kapott.

- Csekélység - mondtam és igyekeztem

felkönyökölni a hordágyon. Na és hová mentek?

- Hiszen éppen ez az - mondta. - Nekem a

francia tengerpartot ajánlotta az orvos, Lulunak

az Északi-tengert. Itt ösmerje magát ki az

ember. Hát kiösmerheti?

Fel voltam háborodva.

10.

Hazasürgönyözték őket. Tünde Biarritzból jött,

Lulu Norderney-ből. Lulu ugrált, de azért

Tünde is izgatott volt.

- Utolsó kívánsága? - kérdezte a doktor és

homlokára tolta pápaszemét, azt a bizonyost.

Gondolkoztam. Utazzam körül a földet,

tanuljak meg japánul, olvassam el százszor

egymásután Jókai összes műveit? Végül

határoztam.

- Kérek egy csésze kávét habbal.

Tünde elfehéredett.

- Úgy! Hogy elrontsd a gyomrodat. Jó kis

utolsó kívánságaid vannak. Mondhatom...

11.

Mondhatta.

Én már semmit sem hallottam. Repültem.

Koffer és pizsama és hordágy nélkül repültem

oda, ahol nincs... Nincs se gyomorsav, se

őszülés, se hajhullás, Tünde sincs. Nincs,

nincs...

12.

És milyen jó, hogy nincs. Te nagy Isten!

1927

LAKATOS LÁSZLÓ

ÉN IS

1.

Zoltán délelőtt leborotváltatta bajuszát. Én

délután leborotváltattam az enyémet.

Valamikor nekem is volt bajuszom.

Zoltán vetélytársam volt. Mind a ketten

szerettük Elzát. Elza Zoltánt szerette.

Zoltán vetélytársam volt. Én nem voltam

Zoltán vetélytársa.

2.

Zoltán kidobta Elzát.

Elza kidobott engem.

3.

Elza megbocsátott Zoltánnak.

Nekem nem.

4.

A nyáron el akartunk utazni. Zoltánnak nem volt

pénze. Nekem sem.

Zoltán aláírt egy váltót. Én is. Az ő váltóját

írtam alá.

Ő aláírt. Én aláírtam. Ő kapott pénzt. Én nem

kaptam.

Mind a hárman kimentünk a pályaudvarra.

Ők elutaztak. Én intettem a vonat után.

5.

Hazajöttek. A váltó lejárt. Én fizettem. Zoltán

visszakapta a váltót.

6.

Őszkor Zoltán beteg lett. Elza ápolta. Én is

lefeküdtem. Elza nem ápolt, de a végrehajtó

kihúzta alólam az ágyat. Szerencsére Zoltán

akkor már egészséges volt, és nekem nem kellett

feküdnöm.

7.

Zoltán megkérte Elza kezét. Én elvettem

feleségül.

Zoltán nászajándékra vett Elzának egy

kutyát.

Elza elfogadta a kutyát.

A kutya megharapott engem.

Most már az én kutyám volt.

8.

Kutyám hű volt.

Zoltánhoz volt hű.

Én hű voltam Elzához.

De Zoltánhoz is!

9.

Zoltán autót vett.

Elza beleült az autóba.

Az autó engem elütött.

10.

Fölkeltem.

Az autó tovább ment.

Én is.

De gyalog.

11.

Zoltán megnősült.

Elza sírt.

Én törültem Elza könnyeit.

12.

Zoltán elvált.

Elza nevetett.

Én sírtam.

Az én könnyeimet is törülték.

Én törültem az én könnyeimet.

13.

Zoltán megverte Elzát.

Háta tele lett kék foltokkal.

14.

Zoltán megszöktette Elzát.

Nekem gyerekem született.

15.

Elzát visszafogadtam.

Gyermekem anyja volt.

De Zoltánt nem fogadtam vissza.

Mert Zoltánt el se bocsájtottam.

16.

Zoltán fia nem tanult.

Az én fiam megbukott az iskolában.

17.

Kitört a háború.

Zoltánt besorozták.

Én elmentem katonának.

18.

Megsebesültem.

Zoltán kitüntetéssel jött haza.

19.

Ketten írtunk egy darabot.

Zoltán fölvette az előleget.

Én megbuktam.

20.

A tőzsdén lehúzták a kabátomat.

Zoltán udvarias volt, fölvette.

És azontúl az én kabátomban járt.

21.

Zoltán fölfedezte, hogy Elzának hangja van.

Én énekelni tanítattam.

Az első koncerten Zoltán kedvesének óriási

sikere volt.

A második koncerten kifütyülték a felesé-

gemet.

Zoltán kedvese a feleségem volt.

22.

Elza megcsalt engem.

Zoltán ezt nem tűrhette.

Elza ti. ezúttal nem Zoltánnal csalt meg.

Zoltán megfojtotta Elzát.

1927

LAKATOS LÁSZLÓ

EGY FÉRJ BESZÉLI

1.

Meghaltam.

Mielőtt meghaltam, megcsalt a feleségem.

Ebbe haltam bele.

2.

Szamár voltam, kimentem egy erdő közepébe,

főbelőttem magamat.

Szamár voltam.

3.

Ott felejtettek az erdő közepén.

Engem és a revolveremet.

Revolverem megrozsdásodott.

Úgy kellett neki.

Én elporladtam.

Úgy kellett nekem.

4.

Elporladtam.

Poraim bejutottak a földbe.

Eső esett. A föld átázott. Én is átáztam.

Náthás lettem, bebújtam egy fa gyökerébe.

5.

Ott jó dolgom volt. Emberből por lettem, porból

fa lettem.

Tavaszkor rügyeztem. Virágoztam. Tölgyfa

voltam. Zöld levelekből hosszú szakállt

eresztettem. Szép fa voltam.

6.

Mindig imádtam a természetet. Szerettem az

erdőt, szerettem a fákat. Most magamat

szerettem.

7.

Mások is szerettek. Bogarak, emberek.

Tavaszkor körülrajzottak a darazsak a

Hűvösvölgyből és a kirándulók a Lipótvárosból.

Derekamon darazsak, lábamnál autók. A

darazsak zsongtak, az autók berregtek.

Derekamon darázsfészek, lábamnál

garázsfészek. Az élet csodaszép.

8.

Májusi alkonyatban egy nő támaszkodott a

derekamnak. Nem volt feketében. Erről

ráösmertem, hogy az özvegyem.

Derekamat átölelte. Az övét a vőlegénye.

Mert vőlegénye volt. Erről ráösmertem, hogy az

özvegyem.

9.

És belém vésték a nevüket.

10.

Jött nyár, múlt ősz. Megesküdtek. És új tavaszon

kijöttek. Együtt jöttek és megkeresték nevüket a

derekamon. Megmutattam nekik.

11.

Jött a nyár, múlt az ősz. És új tavaszon kijöttek.

Együtt jöttek. A feleségem jött. Vele jött. Az

újjal. Nem az új férjjel. Az új kedvessel.

- Ella! Ella! Hogy te sosem akarsz megjavulni.

És mérgesen ráztam szakállamat.

12.

Jött a férj is. Nem vele jött, egyedül jött.

Rosszkedvű volt, ideges volt, sírt, káromkodott,

belémvágta a körmeit. Fájt neki, hogy

megcsalják. Nekem is fájt. Fájt érte a szívem.

Pedig a szívem akkor már rég fából volt.

13.

November. Megint jön. Utódom. Egyedül.

Nekem támaszkodik. Rosszkedvű, ideges, sír,

sóhajt. Már nem káromkodik, csak sóhajt.

Körüljár engem, elmegy, visszajön. A kész

bolond. Azután belenyúl a zsebébe.

14.

De ő eldobta revolverét.

15.

Elment.

Visszajött.

Kereste a revolverét.

Nem találta.

Sírt, hangosan beszélt.

A kész bolond.

16.

Levetette télikabátját. Kabátját is. Mellényét is.

Ilyen esős novemberben.

A kész bolond.

17.

Szép, elegáns selyem nadrágtartója volt.

Ráösmertem.

A Váci utcában vette.

Vette?

Én vettem!

Ezt még én!

Szép, selyem nadrágtartó. Jó darab, szolid áru,

nem ártottak neki az évek. Hiába! Az ember

csak a Váci utcában vásároljon.

18.

A legerősebb ágat választotta ki.

19.

De én nem örültem, amikor a szél kalimpálta

rajtam.

Sőt. A szívem fájt, pedig a szívem akkor már

rég fából volt és az egész olyan volt, mintha én

akasztottam volna fel magamat saját magamra.

20.

Szél fújt.

Furcsa volt.

1927

LAKATOS LÁSZLÓ

EGY ASSZONY GÖRÖGÜL TANUL

1.

- Nézze - mondta a feleségem -, én a jövő

hónapban huszonhat éves leszek.

- Úgy van - mondtam -, erről nem lehet

vitatkozni.

Feleségem tavaly múlt harminc.

- Nézze - folytatta -, engem elhanyagoltak, én

nem fejlődtem, én meg akarok tanulni görögül.

- Parancsol?

- Igen. Minden barátnőm tud valamit. Az egyik

sofíroz, a másik doberman kutyát tart, a

harmadik flörtöl, én eredetiben akarom olvasni

Platót. Vagy óhajtja, hogy inkább megcsaljam?

- Nem, kérem, maradjunk inkább Platónál.

Maradtunk.

2.

Pár lecke után feleségem megkérdezte tőlem:

- Maga szokta Platót olvasni?

- Nem, kérem. Én egyetemet végeztem. Én

újságot olvasok.

- Azért! Mert ha olvasná a görögöket, akkor

tudná, hogy a szellem kultúráját megelőzi a test

kultúrája. így például az athéni gimnázium...

- Ó, kérem, elég volt nekem a kaposváriból is.

- Szóval holnaptól kezdve tornászni fogok és

vívni.

- Boxolni nem?

- Ó maga ostoba.

Tudniillik finom nő volt és házasságunk

tizedik esztendejében is magázott.

3.

Görögül egy fiatal gimnáziumi tanár oktatta.

Vívni fekete trikóban járt.

Boxhoz vastag rozmárbőr kesztyűt húzott.

Tudniillik boxolni tanult.

4.

Xenofónt olvasta.

Magyarul.

- Nézze - mondta -, a régi görögök kedvelték a

lovakat.

Gondoltam, rám céloz.

- Vehetne nekem egy doberman kutyát. És mivel

közeledtünk huszonötödik születésnapjához,

megvettem a dobermant.

Harapott. Tudniillik a feleségem.

De a doberman nem tanult meg görögül.

5.

Azután megveszett. Mármint a kutya. Vettünk

helyette egy autót.

Feleségem ekkor Thuküdidésznél tartott.

Tudniillik hosszabb szünetet tartott. A göröggel

nem mentünk előre. Az autóval előre mentünk.

A Hidegkúti úton elütöttünk egy embert. A

sofőrt lecsukták. Örültem.

- A börtönben ráér - gondoltam. - Legalább

lesz, aki a feleségem helyett megtanul görögül.

6.

A sofőr nem tanult meg görögül. A sofőr buta

volt.

A feleségem nem tanult meg görögül. A sofőr

buta volt.

7.

A sofőr főtárgyalására feleségem pirosba

öltözött és lenyíratta a haját.

- Több sofőrt nem tartunk - mondta.

- És az autót is eladjuk - folytattam.

- Azt nem. Hanem megtanulok sofírozni én.

- Maga fog autót vezetni?

- Én hát. Miért ne?

De sőt igen! Hiszen a sofőrt is lecsukták. És

nevettem. És vártam.

8.

Nem sokáig kellett várnom. Feleségem

sofírozott. Feleségem elütött egy embert.

Azután jött a tárgyalás. És lecsukták. Nem az

embert és nem a feleségemet, hanem engem.

Hiába, én vagyok a felelős. Mert az autó a

feleségemé, de a feleség az az enyém.

Lecsuktak! Erre nem vártam. De ezen nem is

nevettem.

9.

Amikor kiszabadultam, feleségem perfektül

megtanult. Tudniillik lovagolni.

- Az amazonok - mondta és a régi görögökre

gondolt.

Én nem a régi görögökre gondoltam. Én arra

gondoltam, hogy aki nem tud arabusul, ne

tanuljon görögül és aki nem tudja megülni a ló

hátát, az könnyen kitöri a nyakát.

10.

Ki is törte. Tudniillik a ló.

Vigasztalan voltam.

11.

Most jutottunk el a tragédiához. Nem

Szofoklészéhez, nem Euripidészéhez, nem

Aiszkhüloszéhoz. Az enyémhez. Feleségem

fölfedezte, hogy hangja van. Más nem fedezte

föl, de ő felfedezte. És elhatározta, hogy

énekelni tanul.

A régi görögök szerették a dalt. A régi

görögök vidámak voltak. Én nem voltam régi

görög.

És mert felfedezte a hangját, táncolni tanult.

Szigorúan klasszikus táncokat. Macsicsot,

tangót, jávát.

Ó, Plátó! Ó, rüthmosz! Ó, vinné el az ördög!

13.

Nem az ördög vitte el, a táncpartnere.

Elvitte.

Visszahozta.

14.

- Elfelejtettem - mondta az asszony.

- Kedvesedet?

- Nem. Hanem a görögöt. Most kezdhetjük

elölről.

15.

Kezdtük. Szerencsére még megvolt a régi fekete

trikó, amiben valamikor vívni tanult. Remek

fürdő trikó. Elutaztunk a Lidóra.

16.

Ott belevetette magát a tengerbe. A tenger csak

térdéig ért. Térde szép volt. A tenger még szebb.

Azután belevetette magát a játékba. Vesz-

tettünk. Ő játszott, mi vesztettünk.

Azután belevetette magát az adósságokba. De

ezek az adósságok már nem térdéig értek, nem is

a nyakáig, hanem az én nyakamig.

17.

Egy krajcárunk se volt, és akkor

elkeseredésében inni kezdett. Szerette a bort,

szerette a pezsgőt, szerette az édes likőröket,

szerette az erős pálinkát. Mit nem szeretett a

feleségem? Engem.

18.

Az alkoholt megunta. Engem is. Akkor jött a

morfium, a hajfestés és a szanatórium.

Ő festette a haját, engem bevittek a

szanatóriumba.

19.

De Xenofónt már nem magyarul olvasta.

Xenofónt már magyarul sem olvasta.

20.

A morfiumtól lefogyott, hízókúrát kellett

tartania. A hízókúrától meghízott, fogyókúrát

kellett tartania. Így ment ez évekig. Amikor

végre húsz éves lett, elvált tőlem.

21.

Sírtam és megesküdtem, hogy sose nősülök meg

újra.

22.

Amikor második feleségemmel Nápolyban

voltunk nászúton, a kikötőben találkoztam az

elsővel. Szép volt, elegáns. Púder, párfőm,

ruhák legelsőrangú. Lehetett vagy tizennyolc

éves.

- Jól megy magának - örvendtem. - És miből él?

- Na hallja - felelte. - Ez csak egyszerű. Görög

leckéket adok.

Csend. - Mert élni csak kell.

23.

Kell. Neki? 1927

REJTŐ JENŐ

GENGSZTER-IDILL

Szereplők: Feleség, Tommy, Capone, Mary,

Rendőr, I. Riporter, II. Riporter.

(Szobadíszlet. Középen asztal három székkel.

Bal hátul rádióasztalka hangszóróval. Járás két

oldalt, középen ablak. Feleség a terített

asztalnál ül és horgol valamit. Tommy - 14-15

éves - a földön ül és kézigránáttal, gépfegyverrel

játszik.)

FELESÉG: Nem tudom, hogy apád hol marad

megint ilyen soká?

TOMMY: Biztos melóban van. Hozza haza a

szajrét.

FELESÉG: Ejnye, Tommyka! A világ legelső

rablójának a fia vagy, apád a leghíresebb

gangster Csikágóban és te úgy beszélsz, mint

egy kanász!

TOMMY (közben az ablakhoz ment, kinéz):

Nézd, mama!... Szemben az a fiú megint csú-

fol!... (Felkap egy kézigránátot, kihajítja az

ablakon.) Nesze!... (Kívül nagy detonáció.)

FELESÉG (nyugodtan feláll, kinéz az abla-

kon): Rémes! Ezek a mai építkezések!? Egy

kézigránát és kész az egész ház!... (Erélyesen.)

De most már ne csintalankodj, Tommy-ka!.

TOMMY (durcásan): Olvasni?!... Az is egy

szórakozás? A papa már annyiszor ígérte, hogy

elvisz bankot rabolni!

FELESÉG: Te még ráérsz kenyeret keresni...

(Kinéz az ablakon.) Még mindig nem jön.

Hideg lesz a hús, kiszárad a tészta!... Hogy nem

tudják bevezetni, hogy délután raboljanak?

(Közben kinyitotta a rádiót.)

RÁDIÓ: Halló, halló!... Álarcos banditák

kifosztották a National Bankot. A rablók

autóikon elmenekültek.

FELESÉG (elzárja a rádiót): Végre! (Bal ajtón

kikiabál.) Mary! Főzze be a levest, jön a

nagyságos úr!

CAPONE (jobbról jön): Hello!... Szervusz,

mucus. (Megcsókolja az asszonyt, majd

Tommyt.) Te gyerek, a házmester panaszkodott,

hogy agyonlőtted a csirkéit... Hányszor

mondtam, hogy az állatokat nem szabad

bántani?!

FELESÉG: Légy szíves, fiam, lőjél kettőt

Marynek, hogy tálaljon.

CAPONE (egy hatalmas revolvert vesz elő,

kétszer a levegőbe lő.)

MARY (kintről): Igen, hozom már! (Leülnek

az asztalhoz. Capone középen, maga elé teszi a

revolvert. Mary hozza a levest, majd el. Feleség

tálal.)

CAPONE (közben): Nehéz munka volt!...

Alighogy egy pár tisztviselőt lelőttünk, jött a

rendőrség. Velük könnyen elbántunk volna, de

aztán megérkezett a katonaság a

golyószórókkal.

RENDŐR (jobbról betoppan, kezében revol-

ver): A törvény nevé...

CAPONE (felkapja a revolvert, lelövi a

rendőrt, aki kiesik az ajtón. Feleség, Tommy

meg sem fordulnak. Capone tovább beszél): A

nagy tűzharcban kiszakítottam a nadrágomat.

MARY (be, tálat hoz): Tessék a hús.

FELESÉG (kulcscsomót vesz elő): Mary fiam,

ott az ajtó előtt egy halott rendőr fekszik, tegye a

kamrába... De vigyázzon, mert a múltkor is

feldöntött egy üveg befőttet.

MARY: Igenis. (Átveszi a kulcsot, el jobbra.)

TOMMY (mikor Mary visszajön, előkap egy

revolvert és rálő.)

MARY (Nagyot sikít).

FELESÉG: Ejnye, Mary!... Miért sikongat?

Tudja, hogy az idegesíti a nagyságos urat!

TOMMY (Maryhez): Megijedt, mi?!

FELESÉG: Hallgass, Tommy!... Ha még

egyszer rálősz Maryre, elveszem a revolveredet!

(Mary el.)

CAPONE: Hagyd a gyereket, fiam... Elvégre

nem lehet mindentől eltiltani.

TITKÁRNŐ (be): Két riporter keresi a főnök

urat.

CAPONE: Küldd el őket. FELESÉG: Nem

szabad, fiam. Tudod, hogy a jó sajtó milyen

fontos...

CAPONE: Igazad van. (Bessyhez.) Bocsásd be

őket.

I. RIPORTER és II. RIPORTER (jobbról jönnek,

kezükben fényképezőgép. Egyszerre): Good by,

Capone!

CAPONE: Good by!

I. RIPORTER: Először is egy fényképet „A

nagy férfiú otthonában" című riportunkhoz.

CAPONE: Azt lehet. (Pózba áll, mellette Fe-

leség és Tommy.)

II. RIPORTER: Most pedig mondjon valamit

önmagáról!

CAPONE: Mit mondjak?... Engem félreismer

a világ!... Clevelandi birtokomon ibolyát

kapálok és magam fejem a kecskéket... De vi-

lágosság fog derülni még az én életemre is!

TOMMY: A főtárgyaláson...

CAPONE: Hallgass, Tommy!... Isznak valamit

az urak?

I. RIPORTER: Ha nem erős...

CAPONE: Bessy!... Egy kis vitriolt szódával.

TITKÁRNŐ: Igen. (A rádióasztalhoz megy,

likőrkészletet vesz elő, tölt.)

CAPONE: Nézzék meg addig, hogy mit tud a

fiam. Gyere, Tommy!... (Az asztalhoz viszi,

riporterek mögöttük.) Látod azt a rendőrt ott a

sarkon? Lődd le!

TOMMY (Kilő az ablakon).

CAPONE (Pofon üti). Nem a postást mondtam,

te buta!

TITKÁRNŐ (hozza tálcán a poharakat, leejti,

sikít, ijedten áll.)

CAPONE: Ügyetlen teremtés!!... (Bessyhez

ugrik, felkapja és kidobja az ablakon.)

FELESÉG: Ejnye, fiam!... Már megint az ut-

cára?...

CAPONE: Hát hová?... A lichthof már tele

van!...

Függöny

1935

REJTŐ JENŐ

NEVESSÜNK!

Szereplők: Igazgató, Ifjú.

(Szín: igazgatói iroda)

IGAZGATÓ (az íróasztal mögött ül.): Az ajánló

sorokra való tekintettel meg fogom önt

hallgatni, de előre is figyelmeztetem, hogy ná-

lam nem létezik protekció, csak akkor számíthat

valamire, ha a darab jó.

IFJÚ (Az íróasztal előtt ül.): Igen...

Csakhogy...

IGAZGATÓ: Semmi csakhogy! Ha jó a darab,

előadom, ha nem jó, akkor nem adom elő. Ez az

én szisztémám. Ettől nem térek el.

IFJÚ: Igenis, de...

IGAZGATÓ: Semmi de. Lámpással keresek

egy jó darabot. Fényszóróval kutatom a fiatal

írókat. Ezt minden évben olvashatja rólam az

összes lapokban a szezonnyitókon. Új magyar

tehetségeket akarok felfedezni. írják meg, hogy

várom a fiatalokat! Hozzák bátran az írásaikat!

Ezt énrólam minden évben olvashatja.

Augusztus végén szokott megjelenni, ezt a

nyilatkozatomat mint álló szedést kezelik a

hírlapnyomdákban.

IFJÚ: Kérem, én már benyújtottam kétszer...

IGAZGATÓ: AZ nem jelent semmit. Be kell

nyújtani harmadszor is. Végre is premier előtt

nem érek rá olvasni, mert sok dolgom van,

premier után sem igen érek rá, mert akkor

kezdődnek a próbák az új darabból, de ha

türelme van, előbb-utóbb választ kaphat. Én

várom a fiatalokat, én várom az új termést...

IFJÚ: De mindig Molnár Ferencet tetszik

játszani és Lengyel Menyhértet.

IGAZGATÓ: Mert miközben az új termést

várom, bekaszálom a régit. Végre is első a

publikum. Maga lehet jó író, de az üzlethez mi

értünk, igazgatók. Na de fiatal barátom, most

már fogjon hozzá, mondja el néhány szóban a

darabját.

IFJÚ: Tehát...

IGAZGATÓ: Tehát csak röviden! Mindent le-

het röviden. A legnagyszerűbb témát, a leg-

nagyobb tragédiát el lehet mondani néhány

szóban. Képzelje el, hogy Shakespeare föl

akarta volna nekem ajánlani a Rómeót és Júliát,

szavamra mondom, barátom, elég lett volna egy

dringend sürgöny. így: szeretik egymást stop.

Párbaj, méreg, kripta, stop. Hepi end, fiatal,

válasz fizetve Shakespeare. Rögtön tudtam

volna, hogy egy jó darabról van szó, mert ehhez

nekem csodálatos ösztönöm van. Hát röviden.

IFJÚ: A darab kezdődik...

IGAZGATÓ: Már nem jó. Ma már egy darab-

nak nem szabad kezdődni. Nem akarom magát

befolyásolni, de nézze meg Molnár Ferencet,

annál egy darab sohasem kezdődik, hanem

indul. Valahol a közepén indul, úgy, hogy már

az elején befejeződött és tulajdonképpen a

végén kezdődik el. Mert egy darabban

cselekmény kell. Ahogy az öreg Keszler bácsi

mondta: bei mir muss ein darab cselekmény

haben.

IFJÚ: Akkor úgy gondolom, hogy elkezdik a

darabot és a függöny csak akkor megy fel, mikor

a második felvonás közepén tartanak.

IGAZGATÓ: Hát halljuk a cselekményt. Mi a

témája a darabnak? Mert a téma az a

legfontosabb.

IFJÚ: Szerepel benne egy család...

IGAZGATÓ: Nem valami szerencsés ötlet.

Tudja, ezt már nagyon sokszor megírták.

Majdnem minden darabban szerepel egy csa-

lád. Valami újat várunk a fiataloktól. Ha olyan

darabot akarok, amiben család fordul elő, akkor

veszek egy Molnár-darabot, vagy egy Fodor

Lászlót. De azért csak mondja el, ha már

belekezdett.

IFJÚ: Egy nő beleszeret...

IGAZGATÓ: Ne haragudjon rám, hisz idősebb

vagyok, megmondhatom: ez sem egészen új.

Határozottan emlékszem, hogy tavaly adtunk

egy darabot, amiben előfordul egy nő, aki

beleszeret... Most már nem tudom, hogy mi volt

a címe, de pozitíve emlékszem, hogy egy ilyen

darabot adtunk. Azért csak mondja tovább.

IFJÚ: Szóval az első felvonás egy szobában

kezdődik...

IGAZGATÓ: Látja, ebben már van valami

eredeti. Valami merész. Csak félek, hogy

esetleg nem érti meg a publikum, tudja arra is

kell gondolni, hogy a nézők között esetleg

egészen egyszerű emberek is ülnek... No de

mondja tovább... Szóval egy szobában... Vi-

gyázni kell, tudja, az ilyen újszerű dolgoknál,

hogy a rendőrség ne találjon benne semmit.

IFJÚ: A főszereplő nagyon el van keseredve...

IGAZGATÓ: Nana... Politikát hagyjuk... Nem

szabad politizálni. Tudja, nekem adót kell

fizetni, minisztériumokkal van dolgom... Az

ilyen politikai dolgokat hagyjuk ki. Miért nem

folytatja? Borzasztó lassú beszélő.

IFJÚ: Szóval el van keseredve, mert állás

nélküli lett és nem veheti el a menyasszonyát. A

menyasszonyt elcsábítja egy gazdag ember, a fiú

bánatában morfinista lesz, a második

felvonásban kilakoltatják őket... Az édesanyja

beteg...

IGAZGATÓ: Elég! Abbahagyni! (Szinte sírva

könyörög.) Mondja maga tönkre akar tenni? Hát

mit képzel maga, miért mennek az emberek

színházba? Nevetni akarnak, uram! Nevetni!

Kilakoltatás! Szegénység! Hát nincs elég nekik

egész nap ebből? Hát este, ha már drága pénzért

váltanak egy színházjegyet, akkor azt hiszi, azt

azért teszik, hogy itt sírjanak? Nevetni akarnak

az emberek! Kacagni akarnak! Gurulni akarnak

a röhögéstől, hogy elfelejtsék a bajukat.

Fuldokolni akarnak a röhögéstől...

IFJÚ: Kérem, én ezt az életből merítettem...

IGAZGATÓ: Öntse vissza! Rögtön öntse

vissza! Hát mért merít maga ilyen unalmas,

rossz helyekről? Még jó, hogy nem a halálból

meríti a darabjait. Értse meg, az emberek

nevetni akarnak! Nevetni!...

IFJÚ: Kérem alázattal, én...

IGAZGATÓ: Maga is nevessen! Ilyen szomorú

külsővel nem is lehet jó darabot írni. Maga

nagyon nevetséges embernek látszik, de nem tud

nevetni...

IFJÚ: Kérem, én még máma nem ettem...

IGAZGATÓ: Ugyan, ne legyen kicsinyes. Ez

egy egészen új téma volt, amit itt elmesélt, csak

vidáman kell feldolgozni, görlökkel,

muzsikával, hogy röhögjenek. Például kijön a

morfinista és elénekli, hogy:

Jaj de ravasz dolog ez a pravaz vagy mit

tudom én, de mindenesetre nevetni. Nevessen,

barátom.

IFJÚ: Kérem, én már öt éve...

IGAZGATÓ: Nevessen, addig nem is állok

szóba magával! Nevessen barátom!

IFJÚ (széthúzott szájjal, szárazon, röviden azt

mondja.): Ha... ha...

IGAZGATÓ: No látja, milyen jóízűen tud

nevetni, ha akar. Nevessen barátom!

IFJÚ (fanyarul nevet.): Befolyik kérem a

cipőmbe a víz...

IGAZGATÓ: Na látja, tud jókedvű is lenni.

(Nevetve.) így fog jó darabot írni. Nevessen,

barátom!

IFJÚ (kezd jókedvűen nevetni.): Két napja

nincs lakásom, a téren alszom. (Nevet.) A

padon. (Röhög.) Ha havazik, a pad alatt.

IGAZGATÓ (Nevet.): Nagyszerű.

IFJÚ (Egyre jobban nevet.): Állandóan meg

vagyok fázva, a holmimat visszatartotta a

háziasszonyom. (Nagyon nevet, alig tud be-

szélni a nevetéstől, törölgeti a szemét.) A

toloncházba fogok kerülni...

IGAZGATÓ (Követi a nevetés tempójában az

ifjút.): Látja, ilyeneket kell írni, vidám dolgokat.

IFJÚ: Holnap reggel... Holnap. (A nevetéstől

nem tud beszélni.)

IGAZGATÓ (Alig tud mozdulni.): Jaj az

oldalam...

IFJÚ: Holnap... (nagy nehezen kinyögi ne-

vetés közben) felkötöm magam! (Röhögési ro-

ham.)

IGAZGATÓ (ugyanúgy. Két kézzel tartja az

oldalát, végre szóhoz jut.): Maga egy nagyon

tehetséges ember. Megbízom, hogy írjon egy

operettet. (Enyhén nevet.) Nevessen, barátom.

IFJÚ (mosolyog, a nevetéstől még mindig li-

heg.): Nagyon köszönöm. Kérek előleget.

IGAZGATÓ: (Átmenet nélkül elkomolyodik.)

IFJÚ: Nevessen, igazgató úr!

IGAZGATÓ: Igaza van. Ezen csak nevetni

lehet!

IFJÚ (elkomolyodik.)

Függöny

1937

REJTŐ JENŐ

SULTEISZ SZIBÉRIÁBAN

Szereplők: Főhadnagy, Zászlós, Százados,

Radomir, Rosta.

(Történik 1917-ben, egy szibériai fogolytábor

barakkjában.)

FŐHADNAGY (Zászlóshoz): Már megint

futkározol.

ZÁSZLÓS: Azt hiszem járkálhatok, ha

kedvem van hozzá.

FŐHADNAGY: Ne sértődj meg mingyárt, te

mimóza.

ZÁSZLÓS (élesen szembefordul): Nem

vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre!

SZÁZADOS (nyugodt, komoly, jóságos

ember): Csend legyen! Olyanok vagytok, mint a

gyerekek. (Szünet, távoli kürtjel.) Most már

úgysem tart soká.

FŐHADNAGY: Ezt már négy éve mondod,

ezredes úr. Én nem hiszem, hogy valaha látom a

Dunát.

Százados (halkabban, a Főhadnagyhoz): Én

arra gondoltam... hogy Sulteisz szerezne

legénységi ruhát, esetleg a Sulteisz írásokat is

tud szerezni...

FŐHADNAGY: Legénységi ruhában talán el-

juthatunk a pályaudvarig... és Omszk felé...

ZÁSZLÓS: Omszkban már vörösök

vannak...

FŐHADNAGY Akkor megpróbálhatnánk

Csitába jutni...

SZÁZADOS (nyugodtan feláll, a tenyerével az

asztalra csap): Csend! Aki még egyszer a

szökést említi, a mellé őrséget fogok szervezni.

Nem volt elég szomorú példa? Nem tűrök

ostobaságokat! Értettétek?

ZÁSZLÓS (gyerekesen fátyolozott hangon):

Százados úr! Ezt nem lehet tovább...

SZÁZADOS: Csak idegek kérdése, most már

nem tarthat sokáig. (Szelíden.) Hát gyerekek...

Semmi ostobaság. (Visszafekszik.) Meglátjátok,

mához egy évre mindnyájan együtt ülünk

valamelyik pesti kávéházban.

ROSTA (tiszt, jön): Sulteisz még nincs itt?

FŐHADNAGY: Igaz! Hol marad Sulteisz?

SZÁZADOS: Te, Sándor. Egyszer még baj lesz

ebből, a te éjszakai kalandozásaidból.

ROSTA: Olyan utam van, hogy nem veheti

észre senki.

ZÁSZLÓS: Szerencsés ember vagy, főhadnagy

úr. Én is kockára tenném minden éjjel a

nyakamat...

ROSTA: Hagyjuk ezt. Még egyáltalán nem

volt itt Sulteisz?

FŐHADNAGY: Én is várom. Megígérte, hogy

szerez nekem egy fogkefét.

ZÁSZLÓS: Ha Szibériában van egy fogkefe,

akkor azt Sulteisz megszerzi.

SZÁZADOS: Nekem száz rubelt ígért. Az

egész világháború nem érne semmit Sulteisz

nélkül. Képzeld, mi nem mozdulhatunk ki és

nem szerezhetünk be semmit... Ő pedig behoz

mindent,

FŐHADNAGY: Pedig ha jön, vagy ha megy,

kikutatják, és fogadok veletek, ha megkérik,

becsempész ide egy púpostevét...

SULTEISZ (nagyon szomorúan jön, bágyad-

tan szalutál): Gehorsamst.

SZÁZADOS: Na, itt van!

ZÁSZLÓS: Hol volt, Sulteisz?

SULTEISZ: Hagyja, zászlós úr! Az este a

táborparancsnok lakására hívtak szerelni a

fürdőkádat... Ott volt a nemzetközi misszióból

egy nő... és (sírva) elcsábított... Csak reggel

engedett el... Jaj, ha a parancsnok megtudja,

hogy egész éjjel a lakásán voltam...

FŐHADNAGY: Nem fogja megtudni!... Meg-

van a fogkefe?

SULTEISZ: Tessék parancsolni! (Átadja.)

FŐHADNAGY: Remélem egyenes úton

szerezte. Nem szeretném, ha a gazdája

jelentkezne.

SULTEISZ: Az ki van zárva. A gazda tegnap

meghalt a járványkórházban. Tessék a Fähnrich

úrnak egy negyed kiló szalonna.

ZÁSZLÓS: Hallom, hogy maga tanít

nyelveket. Szerezzen nekem egy angol

nyelvtant.

SULTEISZ: Odaadom azt, amit én használok.

Jó lesz a negyedik könyv?

ZÁSZLÓS: A Berlitz?

SULTEISZ: A Mózes. A tízcsapástól kezdve

hiányzik, de Jerikótól végig komplett.

FŐHADNAGY: Nekem kellene egy pakli

francia kártya.

SULTEISZ: Azt sajnos nagyon nehéz itt

szerezni, főhadnagy úr.

FŐHADNAGY: Nem sajnálnék érte tíz rubelt.

SULTEISZ: Húszért megszerzem, esetleg. De

itt Szibériában a francia kártya nagy ritkaság.

FŐHADNAGY: Húsz az sok.

SULTEISZ: Hát teszik tudni mit, tízért adok

egy golyóscsapágyat. Na? Nagyon jó társasjá-

ték.

ROSTA: Milyen társasjáték egy

golyóscsapágy?

SULTEISZ: Nagyszerű! A tatár őrökkel szok-

tam játszani. Ráírunk számokat a golyóra és

pörgetjük. Ha páros szám jön ki, akkor be-

tesszük a pénzt, ha páratlan jön ki, akkor én

nyertem. (Előveszi.) Akar játszani?

FŐHADNAGY: Kaszinókártya kellene.

SULTEISZ: Főhadnagy úr, az nagyon nehéz!

Tessék elképzelni, mikor kerül ide Szibériába

Budapestről egy Piatnik-ügynök?

FŐHADNAGY: Hát megadom érte a húsz ru-

belt.

SULTEISZ: Akkor megszerzem.

FŐHADNAGY: Mikor lesz meg?

SULTEISZ (kiveszi a zsebéből, leteszi):

Tessék. Véletlenül volt nálam egy csomag.

(Indul, az ajtónál:) Ötért ráadom a

golyóscsapágyat.

SZÁZADOS: Fogadok veletek, hogy ez a Sul-

teisz még bankigazgató lesz.

ROSTA: Ha hazakerülünk, nálam mindig tárt

ajtókra talál.

SULTEISZ: Nem baj. Ha én megcsinálom az

ajtókat, akkor majd be lehet csukni. (El.)

SZÁZADOS (kinéz az ablakon): Mi a csoda!

Hát ez megint mi? (Mind odamennek.)

FŐHADNAGY: Hű az angyalát! Nem tréfado-

log!

ZÁSZLÓS: Megint gépfegyvereket fognak

ránk! (Lövés kint.)

SZÁZADOS (hátralép, elhúzza a Zászlóst):

Gyertek. Úgy látszik, nem szabad az ablakhoz

menni.

ROSTA: Disznók! Milyen szívesen eltalálná-

nak valakit.

ZÁSZLÓS: De hát miért irányítják ránk a

gépfegyvereket?

SZÁZADOS (vállat von): Lehet ezeknél tudni

valamit?

RADOMIR (táborparancsnok, bejön egy

szuronyos őrrel, hátraszól): Súlyba! (Mintha

sok katona volna kint.) Az első hangos szóra

lőni! (Befelé.) Majd én megtanítom a tiszt

urakat... (Bejön a szobába, lovaglóostora van.)

Gregor, állj a másik ajtóhoz. Nna! (Fel-alá jár a

sorban álló tisztek előtt.) Egy óra előtt lelőve

találtak egy őrt a nyolcas pavilon előtt. A lövés

ma éjjel valószínűleg az egyik ablakból történt.

A gyilkost most lent az udvaron agyon fogjuk

lövetni, de ehhez szükséges előbb, hogy

kinyomozzuk. (Iratról:) Palotay István

százados! Hol volt ön ma éjszaka?

SZÁZADOS (nyugodtan, halkan, kis megve-

téssel): Itt a szobában olvastam, azután aludtam.

RADOMIR: Mivel tudja ezt igazolni?

SZÁZADOS: Tiszttársaimmal és az őrrel!

GREGOR: A tiszturak nyolc órakor a szobá-

jukban voltak és reggelig nem hagyták el a

helyüket.

RADOMIR: Gregor, te új ember vagy, hátha

tévedsz. Ha ilyesmi kiderül, a kénbányába

mész.

GREGOR: Nem tévedek, atyuska. De itt szo-

kott járkálni mindig egy közlegény, a Sulteisz,

azt most nem látom.

RADOMIR: AZ a disznó volt a tettes. (Kiszól.)

Megkötözve hozzátok, megtanítom a fogoly

urakat lövöldözni. (Egész közel áll a

Századoshoz.)

SZÁZADOS (nyugodtan): Nem lehetett ma-

gyar tiszt, aki orvul lelőtte azt a szerencsétlen

őrt.

RADOMIR: Úgy! Nem volt! (Arc az arcnál.)

Hát én azt mondom, hogy volt!! Adja maga

százados a tiszti becsületszavát, hogy este nyolc

órától senki sem hagyta el ezt a boxot.

SZÁZADOS (nyugtalan pillantást vet Ros-

tára): Kérem, én aludtam...

RADOMIR: Akkor adja tiszti becsületszavát,

hogy tudtával senki sem távozott innen éjjel?

SZÁZADOS (pillantás Rostára): Én... én a

tiszti szavamat... semmire...

RADOMIR: Hát így vagyunk! Az egész társa-

ság le van tartóztatva! (Széles gesztussal vé-

gigmutat a lovaglópálcával rajtuk.)

SZÁZADOS: Figyelmeztetem ezredes urat,

hogy mi osztrák-magyar túszok vagyunk és a

hágai egyezmény...

RADOMIR: Itt az ideje, hogy leszámoljunk a

lázadókkal!

ROSTA (előrelép, kirántja magát az utána-

nyúló százados kezéből): Én kötelességemnek

tartom, hogy megmondjam...

RADOMIR: Senki sem szól egy szót sem! Ha

megpróbálnak fellázadni, vagy ellenszegülni,

halomra lövetem mindnyájukat!

SULTEISZ (jön): Hoztam egy... (Észreveszi,

vidáman.) A Kukorica János! (A másik oldalról

jön, mint amerről az őrség áll.)

RADOMIR: Ki vagy?!

SULTEISZ (vidáman): Na? Na ki vagyok?

RADOMIR (dühösen): Kutya!

SULTEISZ: Nem találta el. Víz. Víz...

RADOMIR: Csirkefogó!

SULTEISZ: Tűz... Tűz!

GREGOR: Ő a Sulteisz.

RADOMIR: A Sulteisz! És erre nem jöttem rá!

Micsoda fejem van!

SULTEISZ: Víz. Víz.

RADOMIR (leül): Gazember! Mindent kide-

rítettünk!

SULTEISZ: Ajjé! (Félre.) Rájött! Ott felejtet-

tem a szerszámokat! (Fenn.) Kérem, én csak

szerelni mentem...

RADOMIR: Hol voltál ma éjszaka?

SULTEISZ (félre): Mindent tud. A bajonettet

az ágyban hagytam. (Fenn.) Én ártatlanul

keveredtem bele...

RADOMIR: Bevallod, vagy nem?

SULTEISZ: Hát mit csináljak?... Én voltam.

Úgy kezdődött, hogy bementem a fürdőszo-

bába... (Hátraszól Rostához.) Maga is mondjon

valamit!

RADOMIR: Ha valamelyik tiszt megmozdul,

azonnal letartóztatom! Folytasd!

SULTEISZ: Az egyik regulátor felmondott... El

volt dugulva... Én kivettem a csövet...

RADOMIR: Valld be, hogy a csőben golyó

volt.

SULTEISZ: Nem golyó volt. Egy szivacsot

találtam benne. Attól volt eldugulva.

RADOMIR: Ne beszélj hülyeségeket. Le

akartál mászni az ablakon.

SULTEISZ: Hol vagyunk még attól! Először

visszamentem a szobába...

RADOMIR: Onnan hová mentél?! Felelj!

SULTEISZ: JÓ. Mit kiabál? Nem vagyok sü-

ket. Úgy történt, hogy elkezdett simogatni

engem...

RADOMIR: Ne húzd az időt! Neked előre

megfontolt szándékod volt...

SULTEISZ: Radomir, ne hagyja kinevetni

magát! Még utólag is megfontolatlanul tettem!

RADOMIR: Milyen célt akartál elérni ezzel a

tettel?

SULTEISZ: Meg akartam szabadulni.

RADOMIR: Honnan vetted őt észre?

SULTEISZ: Hát egymás mellett voltunk.

RADOMIR: Nem igaz! Ő lent volt és te fent

voltál!

SULTEISZ (kedvesen megfenyegeti): Maga

leskelődött...

RADOMIR: Nagyon nyugodtan fogod fel a

helyzetedet. Tudod te, hogy annak a szegénynek

gyermekei vannak?!

SULTEISZ: Az se lepne meg, ha unokái len-

nének.

RADOMIR: Te azonnal meg akartad ölni?

SULTEISZ: Hát bevallom. Ez volt az első

gondolatom.

RADOMIR: Miért?

SULTEISZ: Ne vicceljen! Mit kérdez ilyet?

Maga látta.

RADOMIR: Tudod-e, hogy szegény harminc

éves volt?

SULTEISZ: Az orosz-japán háborúban?

RADOMIR: Te csak azért láttad öregebbnek,

mert hosszú szakálla van.

SULTEISZ: Nem hosszú, csak ősz.

RADOMIR: Remélem, tudod, hogy mi a bün-

tetés?

SULTEISZ: Mondja már, majd csak kibírom.

RADOMIR (kiszól): Tíz ember és egy altiszt

executióhoz az udvarba. Még egy őrt! (Még egy

őr jön be. Mintha kihirdetne egy ítéletet a

tiszteknek.) Minthogy a gyanúsított teljes be-

ismerésben van, az ítéletet azonnal végre-

hajtjuk! (Örökhöz:) Vigyétek le, lőjétek főbe.

SULTEISZ: Jupof, maga viccel! (Megragad-

ják.) Ez... ez nem lehet...

SZÁZADOS: Kérem, parancsnok úr, itt való-

ban egy félreértés látszik...

RADOMIR: Szólni mernek?! A gépfegyverek-

kel fogok felelni annak, aki kinyitja a száját.

ROSTA (indulattal): Akkor is meg kell mon-

dani, hogy ez az ember...

RADOMIR: Ha még egy szót szól valaki,

megtizedeltetem a lágert! (Szünet.)

SULTEISZ: Hát ezért csak nem lehet egy em-

bert... (Fenyegetésre.) Jó, jó, megyek. (Tisztek-

hez, kínosan mosolyogva.) Ezt a pechet... pedig

a jövő héten kicseréltek volna... (Kiveszi a

tárcáját.) Kérem, százados úr... Van egy öcsém

Albertfalván... Ezt majd tessék átadni. (Szünet,

jobbra-balra néz.) Ezt a pechet...

RADOMIR: Vigyétek!

ROSTA: Nem tűröm ezt a gazságot! (Előre-

lép.)

RADOMIR (Örök fegyvert irányítanak a tisz-

tekre, akik ennek dacára egy lépést előrejönnek,

fenyegetően, Sulteisz mellé): Szóval támadás?!

Aki mozdul, azt lelőni! Hívjátok az őrséget...

KATONA (be): Ezredes úrnak alázatosan je-

lentem, a gyilkost elfogták Trimusz Achmed

bosnyák altiszt személyében, megtalálták nála a

kilőtt pisztolyt, beismerő vallomást tett.

Jehanics százados úr a további vizsgálatot

feleslegesnek tartja. (Nagy szünet.)

SULTEISZ (halkan, durcásan): Mindig oko-

sabb akar lenni.

RADOMIR (néz, szégyenli magát): Vállra...

(Csendesen.) Az őrség elmehet... (Katona el.)

Örülök, hogy... tisztázva vannak... be kell

látniok, hogy nekem a szigorúság...

SULTEISZ (leül): Azért így megijeszteni az

embert... (Tisztekhez, kárörömmel.) Most jól

blamírozta magát.

SZÁZADOS (Sulteisz vállára teszi a kezét):

Derék fiú vagy, Sulteisz.

RADOMIR: De miket beszéltél itt össze? Hol

voltál te éjjel?

SULTEISZ: Hát annál a missziós nőnél!

RADOMIR: Ilyet? És én majdnem agyonlö-

vettelek!

SULTEISZ: Hát ezért meg is érdemeltem

volna!

Függöny

1935

BÉKEFFY LÁSZLÓ

LAJCSI BÁCSI

Szereplők: Férj, Feleség, Lajcsi bácsi

1. JELENET

(Férj. Feleség.)

FELESÉG (AZ asztalnál ül és horgol.)

FÉRJ (Pillanatnyi szünet után jobbról jön.):

Szervusz, drága anyukám. Szervusz! (Össze-

vissza csókolja az asszonyt.)

FELESÉG: Na, na, jól van! Jól van! Mi történt

veled? Miért e szokatlan hév?

FÉRJ: Óriási újságot mondok! Majd kibújok a

bőrömből a boldogságtól.

FELESÉG: Na, mi történt, az istenért? Ki-

húzták a sorsjegyünket?

FÉRJ: Ojjé, annál sokkal nagyobb!

FELESÉG: Hát mi az? Megkötötték a békét?

FÉRJ: Majdnem ilyen nagy. Nekünk legalább

annyi, mintha megkötötték volna!

FELESÉG: Hát beszélj már, az istenért.

FÉRJ: Itt van a Lajcsi bácsi!

FELESÉG: Ki az a Lajcsi bácsi?

FÉRJ: A Pataky Lajcsi bácsi Cirokházáról.

FELESÉG: Cirokházáról? Na és?

FÉRJ: Mi az a „na és..."? Hát már nem em-

lékszel, mennyit beszéltem neked a Lajcsi

bácsiról? A rokonunk!

FELESÉG: Már a te rokonod!

FÉRJ: Igen, az én rokonom. De mennyire az

enyém. Büszke is vagyok rá. Az anyám édes

unokatestvére a Lajcsi bácsi. Az én

megmentőm. A családom reménysége és tá-

masza, ha tudni akarod. És meghívom uzson-

nára.

FELESÉG: Uzsonnára? De hiszen nincs itthon

semmi a világon: csak talán egy kevés tea van

még...

FÉRJ: Hát majd hozatunk édesem. Leküldjük

a lányt és hozatunk.

FELESÉG: Hogyne! Majd megőrültem

traktákat csapni ebben a rémes drága világban,

mikor magunknak sincs.

FÉRJ: De lesz!

FELESÉG: Hogy-hogy lesz?

FÉRJ: Hogy-hogy? Úgy hogy a Lajcsi bácsitól

mindent kapunk, amire csak szükségünk van.

Na, most már érted?

FELESÉG: Nem értem.

FÉRJ: Hát kérlek, a Lajcsi bácsi földbirtokos;

nagyon gazdag ember, - amellett senkije sincs

rajtam kívül; özvegyember, van vagy 600

holdja, rengeteg disznója, aprójószága, szóval

nagy gazdagsága. Most már én vagyok az

egyetlen rokona; ha én őt meghívom uzsonnára

és jól, szépen bánok vele, gazsulálok neki,

biztosan küld mindent, ami csak kell; ha

megkérjük: lesz zsír, lesz liszt, lesz szalonna,

lesz bab, lencse, cukor, szóval minden a világon.

Az egész ház szét fog pukkadni és epeömlést

kapnak az összes jó barátok, ha majd hozzák fel

hozzánk a zsírt, meg a lisztet és a többi

drágaságot. Most már érted?

FELESÉG (a férj szavai alatt lassan felvidul és

boldogan mosolyog): Most már igen. Te, hát ez

igazán nagyszerű lesz!

FÉRJ: Azt elhiszem. Van nekem eszem, tu-

dom én, mit csinálok. Hát csak gyerünk az

uzsonnával. Attól meg ne félj, hogy sokat eszik.

Gyomorbajos a szegény. Most is azért jött

Pestre, hogy egy tanárral megvizsgáltassa

magát.

FELESÉG: Nem is eszik? (Csengetés.)

FÉRJ: Már itt is van. Siess csak a konyhába

és küldd le a Marit. Pénzt nem kímélni. Ami

csak jót tud, hozzon. Aztán gyere gyorsan és

hízelegj, légy hozzá finom és nyájas.

FELESÉG: Jó, jó. Sietek. (Balra el.)

2. JELENET

(Lajcsi bácsi. A férj.)

LAJCSI BÁCSI (jobbról): Szerbusz, gyerek!

FÉRJ: Kisztihand, édes jó Lajcsi bácsi! No,

csak hogy itt van! Isten hozta nálunk.

Kisztihand!

LAJCSI BÁCSI: Hanem a kabátom levetöm!

FÉRJ (elébe ugrik): Sohse tessék fáradni,

édes, aranyos Lajcsi bácsi. Majd itt fölakasztjuk,

itt jó lesz. (Lesegíti a kabátot, keresi hova

akassza; majd ráakasztja a kredenc tetején levő

díszre).

LAJCSI BÁCSI: Hát a feleséged?

FÉRJ: Azonnal itt lesz, drága Lajcsi bácsi.

Készíti az uzsonnát, finom uzsonnát, az én

kedves jó Lajcsi bátyámnak.

LAJCSI BÁCSI: Mán pedig öcsém, úgy hiszöm,

nem igen őszök én abbul.

FÉRJ: Ugyan már, drága Lajcsi bátyám, csak

nem utasítja vissza az én szerény...

LAJCSI BÁCSI: Nem hogy visszautasítom,

arrul szó se essék, hanem hát a gyomrom miatt.

Tudod öcsém, az ilyen nyavalyásbélű, amilyen

én is vagyok, hát nagyon köll, hogy vigyázzon

magára.

FÉRJ: Az a kis harapnivaló már csak meg

nem árthat.

LAJCSI BÁCSI: Nono, hát nem azért, de hát

mégis csak kordába köll tartani azt a kis

egészségöt, ami van.

3. JELENET

(Feleség. Előbbiek.)

FELESÉG (balról jön)

FÉRJ: Itt is van már a feleségem. (Bemu-

tatja.) Pataky Lajcsi bátyám, legkedvesebb

rokonom, atyai barátom - a feleségem:

Balázsházy Katica.

FELESÉG: Szívből örvendek, hogy a sokszor

emlegett Lajcsi bácsit végre megismerhettem.

LAJCSI BÁCSI: Én is ugyancsak örvendek ám,

húgom. Mán csak igazán szép dolog, hogy így

emlékeztek rám. Mán a Feri öcsém. Mert téged

húgom, csak most látlak először.

FÉRJ: Bizony Lajcsi bácsi, ugyancsak sok-

szor emlegettük; úgy-e Katicám?

FELESÉG: De mennyire! A férjem mindig

emlegette a Lajcsi bácsit. Nem múlt el nap, hogy

ne mondta volna: „Az én kedves, jó Lajcsi

bátyám, az én egyetlen rokonom."

LAJCSI BÁCSI: NO, mán ez derék dolog. (Le-

ülnek.) Hanem úgy hallottam az imént, hogy a

Feri öcsém azt mondta, hogy téged Balázsházy

Katicának hívnak. Hát aztán milyen

Balázsházy-famíliából való vagy?

FELESÉG: A Csanád megyeiekből.

LAJCSI BÁCSI: A Csanád megyeiekből? Hi-

szen akkor rokonok vagyunk, édös húgom. Mert

az én apámnak a nővérét egy Balázsházy Pétör

nevezetű földbirtokos vette el feleségül.

FELESÉG: A Péter bácsi? Hiszen ez az én

nagyapámnak a testvére!

FÉRJ: Hiszen akkor egészen közeli a ro-

konság!

LAJCSI BÁCSI: AZ ám! No, e mán csak a derék

dolog!

FÉRJ: No, Katica, hát csókold meg a Lajcsi

bácsit, de gyorsan!

FELESÉG: A kedves rokonság örömére!

( Összecsókolódznak.)

FÉRJ (ő is megcsókolja): Hozd be csak drá-

gám az uzsonnát, hamar!

LAJCSI BÁCSI: Na hát, e mán igazán csak a

nagy öröm!

FELESÉG: Nem is tudok hova lenni a nagy

boldogságtól, hogy a mi kedves, szeretett Lajcsi

bátyánk nemcsak a Ferinek, de nekem is ilyen

közeli rokonom!... (Összecsókolóznak.)

4. JELENET

(Mari. Előbbiek.)

MARI (balról jön): Tessék parancsónyi, itt az

uzsonnya! (Kezében nagy tálca, rajta teás-

szerviz, kemény tojás, sonka.)

FELESÉG: Tegye csak el!

MARI (el).

FÉRJ: Tessék helyet foglalni, kedves Lajcsi

bátyám, tessék parancsolni! Ide a főhelyre!

(Mind a ketten tuszkolják előre, leültetik a

székbe.)

LAJCSI BÁCSI: No, mán ebbül csak egy

falatot, meg egy kis teát tölthetsz, húgom! Csak

egy kanállal!

FELESÉG (teát tölt, sonkát és tojást tesz a

tányérjára): Tessék parancsolni kedves Lajcsi

bátyám!

LAJCSI BÁCSI (közben folyton eszik): Hát bi-

zony, gyerekek, nem igen hittem, mikor

Cirokházáról elindultam, hogy ilyen kedves

fogadtatásra találok idefönn Pesten.

FÉRJ: Ugyan már, ne hozzon szégyenbe,

édes Lajcsi bátyám! Ez a mi legkedvesebb

kötelességünk: elkövetni mindent, hogy az én

legkedvesebb rokonom jól érezze magát.

FELESÉG: Pardon! És az én rokonom!

FÉRJ: Bizony, igaz is az! Egészen elfelejtet-

tem!

LAJCSI BÁCSI (folyton eszik): Hát bizony nagy

öröm ez nekem. Ilyen egyedülálló, beteges,

gyomorbajos embernek, mint én. Adjál csak

még egy darabot... Hogy van, aki gondol rám és

nem feledkezik el rólam. Mert bizony gyerekek,

úgy van az, ha az ember öregszik, hát

elfeledkeznek róla.

FELESÉG: Mink nem vagyunk ám olyanok!

Nem szoktunk elfeledkezni azokról a roko-

nokról, akik előttünk kedvesek és drágák. Úgy-e

Ferikém?

FÉRJ: De nem ám!

LAJCSI BÁCSI: Hát aztán majd a nyáron, ha

Isten segít, hát legyüttök hozzám egy kicsit

nyaralni.

FÉRJ (súgva a feleségének): Látod, már

pedzi!

LAJCSI BÁCSI: Mer' igen szép ám odalenn

énnálam. Különösen úgy nyár derekán; aratás

után. Mikor má' beszállították a búzát, meg érni

kezd má' a gyümölcs is.

FÉRJ: Milyen volt az idei termés, kedves

Lajcsi bátyám?

LAJCSI BÁCSI: Hát nem igen panaszkodhat-

nék. Vót ott elég szépen minden. A gabonámat

ugyan rekvirálták, de azért vagy 20 métermázsa

nulláslisztet őröltettem magamnak. Oszt jól el is

tettem. Abbul ugyan nem eszik a finánc. A

gyümölcsbül is kiárultam vagy 13 ezer pengőt.

De szépen adott szénából a legelő is. Benn áll a

szérűn vagy húsz vagonra való. Megvárjuk,

amíg áros lesz.

FÉRJ: Disznócskákat nem tetszik tartani a

Lajos bácsinak?

LAJCSI BÁCSI: Hízó? Van abbul is öcsém. Az

idén ugyan nem annyi, mint máskor, mert drága

a kukorica. De azér' van huszonnyolc darab. De

mi haszna a sok jónak, ha az ilyen nyavalyás

gyomrú ember, mint én, úgyse használhatja.

FELESÉG: Bizony, a gyomorra nagyon kell

vigyázni. A zsíros étel az a legnagyobb ellen-

sége a beteg gyomornak.

FÉRJ: Aztán mit tetszik csinálni azzal a sok

zsírral, kedves Lajcsi bátyám?

LAJCSI BÁCSI: Eladom, öcsém. Nem mon-

dom, itthon is tartok azér belüle vagy 20-30

métörmázsát. Mer hiszen semmit se lehet tudni,

hogy lösz, mint lösz. Meg aztán elkel az majd' a

ház körül.

FÉRJ (súgva a feleségének): Ez már nekünk

szól.

FELESÉG: Miért nem eszik még, kedves

Lajcsi bátyám?

LAJCSI BÁCSI: Hát ha van még valami...

FÉRJ: Hogyne volna (Feleségéhez.) Add csak

ki a kredencből a zserbót.

FELESÉG (súgva): Estére jönnek a mamáék.

FÉRJ (súgva): Nem baj, csak hozd elő.

FELESÉG (a kredencből kiveszi a zserbót):

Tessék parancsolni, kedves Lajcsi bácsi.

LAJCSI BÁCSI: Köszönöm húgom, mán csak ti

pestiek jól éltek!

FELESÉG: Dehogy élünk, kedves Lajcsi

bátyám! Nincs nekünk semmink a világon!

Zsírt nem tudunk kapni, lisztet nem tudunk

kapni, cukrot nem tudunk kapni. Semmit,

semmit a világon.

LAJCSI BÁCSI: Hát az meg mán hogy lehet

ebbe a nagy városba?

FÉRJ: Nincs itt semmi, kedves Lajcsi

bátyám. Van nap, hogy a drága pénzünkért

éhezünk.

FELESÉG: Nem parancsol még zserbót, Lajcsi

bátyám?

LAJCSI BÁCSI: Köszönöm gyerekek, elég

volt.

FÉRJ: Majd bepakoljuk az útra. (Papirosba

csomagolja a zserbót.) Parancsol egy jó szivart,

Lajcsi bátyám?

LAJCSI BÁCSI: Hát ha van öcsém, csak ide

vele.

FÉRJ (Szivart kínál. Lajcsi kivesz egyet, rá-

gyújt.) A többit meg az útra. Itt a kredencben is

van még egy dobozzal. (A kredencben kotorász.)

Meg van itt egy fél üveg jó konyak is. Majd ide

beteszek mindent a kabátba... (A kredencen lógó

kabátba pakol mindent.)

LAJCSI BÁCSI: Hát ez mán igazán csak szép

dolog, hogy így gondoskodtok rólam. De nem is

fogok ám rulatok én se elfelejtkezni.

FÉRJ: Hallod?

LAJCSI BÁCSI: Ahogy hazaérek: első dolgom

lesz, hogy küldök nektek egy kosárba aszalt

körtét.

FÉRJ: A...a...szalt...kör...tét? (Savanyúan.)

Jaj, de kedves, édes Lajcsi bácsimtól...

FELESÉG: Nagyon kedves lesz.

FÉRJ: Hanem édes, egyetlen, kedves jó Lajcsi

bátyám, ha már ilyen szíves, kedves volt, hogy

kilátásba méltóztatott helyezni egy kis

küldeményt... (hirtelen) jaj... van ám még

valamim a Lajcsi bácsinak: egy valódi

csempészett Havanna-szivar... Most 8 korona az

ára... Két éve őrzöm a fiókban, direkt a Lajcsi

bácsinak... Igaz, kedvesem, hogy mindig

mondtam, hogy ez a Lajcsi bácsié?... Hányszor

elszívhattam volna már!...

LAJCSI: Nagyon megtisztelsz, kedves öcsém.

Tedd csak oda a kabátomba, majd elszívom

vasárnap a kaszinóban... (A kabátba teszi.) Hát

az aszalt körtét küldöm, amint hazaérek.

FÉRJ: Igen, az aszalt körtét. Hanem volna

még egy nagyon nagy, illetőleg egy igen szerény

kis kérésem, ami a küldeményt illeti...

FELESÉG: Egy kis kérés, mint a legkedvesebb

rokonunkhoz.

FÉRJ: Az én szerett Lajcsi bátyámhoz.

FELESÉG: A mi kedves vendégünkhöz.

LAJCSI: Hát csak ki vele, gyerekek.

FÉRJ: Ha lenne oly szíves, édes Lajcsi bá-

tyám, az aszalt körte mellé csak tíz kiló nul-

láslisztet is úgy odacsapni...

FELESÉG (hirtelen): Meg egy picike zsírt,

csak húsz kilócskát odakenni...

FÉRJ: De nem ingyen. Á, dehogy! A világért

sem! Azt már nem! Nem is fogadnánk el...

Maximális áron, amennyiben Lajcsi bátyámnak

van...

LAJCSI: Hát, tudod öcsém... Az egy kicsit

bajos... Az ilyesmit kivinni a községből, pláne,

hogy postán... A szolgabíró nem ad írásos

engedélyt az Istennek se! Mert tudod, írás köll

rúla, hogy küldhessek.

FÉRJ: Az nem baj, édes Lajcsi bátyám, le-

megyek én magam, aztán felhozom én.

LAJCSI: Azt lehet, kedves öcsém... Megáll-

junk csak... bajos dolog, mert hát a vasút

mostanában nem igen jár ám arrafelé.

FÉRJ: Elmegyek én gyalog is!

LAJCSI: Meg aztán el is tévednél te azon a

vidéken...

FELESÉG: Oh, édes bátyám, ne tessék a Ferit

félteni, eltalál ő odáig. Volt ő már Svájcban is.

LAJCSI: Svájc az egészen más, de a

cirokházi határban csak az odavalósi ember tud

eligazodni. Meg aztán édes öcsém, őszintén

szólva: ami odahaza van ilyesféle, az

magunknak is kevés... Meg aztán az idei rossz

termés...

FÉRJ: De hiszen azt tetszett mondani, hogy

minden van bőven. Meg hogy izé... (Lassan

kiszedegeti a kábáiból, amit betett.)

LAJCSI: Hát nem mondom, van olyan is a

vidékön, akinek bőven van, de bizony neköm

csak gyéren lött az idén mindenbül. Nem igen

van neköm valamim... Rosszú mögy

mostanában az én sorom. Beteges vagyok a

gyomrommal, mög hát osztán nincs én neköm

semmim...

FÉRJ: De mi van azzal a 30 kg zsírral?

LAJCSI: Miféle zsírral?

FÉRJ: Aminek ott tetszik lenni Lajcsi

bácsinál...

LAJCSI: Nem az enyém az, fiam. A szomszéd

adta ide, mert nem volt hely, hogy hova tegye...

FELESÉG: Hát azzal a nullásliszttel mi van?

LAJCSI: Mind megdohosodott az, édes fiam.

FÉRJ: Szóval Lajcsi bácsinak mije van?

LAJCSI: Aszalt körte. De azt küldök is.

FELESÉG: Istenem, mi azt hittük, hogy...

LAJCSI: Hát bisz' ezt rosszul hitted, húgom.

Mert a magamfajta beteg, nyomorult szegény

ember csak örül, hogy él. (Szünet.)

FÉRJ: Hát bizony ez így van! (Kis szünet után

óráját nézi.) Nem késik el? Mikor rendel az a

tanár, Lajcsi?

LAJCSI: Bizony, abban igazad van, édes

öcsém. (Óráját nézi.) Még csakugyan el találok

késni. (Közben felveszi a kabátját.) Hát nagyon

köszönöm az irántam való szívességieket, jól

esik az az ilyen beteges embernek. Hanem azért

azt a kis aszalt körtét csak felküldöm.

FELESÉG: Hiszen nem jár arra vonat. Elté-

vedne az a szegény aszaltkörte.

LAJCSI (a kabátja zsebeit tapogatja): Ejnye

no... Azt a kis miegymást hova pakoltad, édes

öcsém? (Észreveszi a földön a kipakolt

holmikat.) Aha, itt vannak-e! Hát ide tetted? No

már csak elvinném magammal azt a kis holmit,

ha már olyan szívesen adtátok.

FÉRJ: De mily szívesen!

FELESÉG (magában): Aszalt körte...

LAJCSI: Segítsd csak bepakolni, kedves

öcsém.

FÉRJ (dühösen pakol, mindent összetör,

belegyömöszölve a kabátba): Nagyon szívesen.

Csak tessék. Ezt is. Itt van ez is. Tessék

parancsolni.

FELESÉG (közben eltüntet egy tányér zserbót).

LAJCSI: Hát Isten áldjon meg benneteket!

FÉRJ: Szerencsés utat!

FELESÉG: Szerencsés utat!

LAJCSI (megcsókolja őket, azok arcukat

letörlik). Aztán majd írjatok! (Elmegy. Kis

szünet.)

FÉRJ: A tisztelt rokonod!

FELESÉG: Az én rokonom? A te atyai

nagybátyád, a drága!

FÉRJ: Az enyém? Hiszen rád sütötte ki a

rokonságot!

FELESÉG: De azért mégis csak elsősorban a te

rokonod!

FÉRJ: Rokona a fenének!

FELESÉG: Miért hagytad, hogy megcsókoljon

ez a büdös paraszt?

FÉRJ: Én engedtem? Hiszen te lógtál a

nyakában. A rokonodnak!

FELESÉG: EZ mán igazán szemtelenség! Nem

te hoztad fel magaddal, mint a megmentünket, a

családunk támaszát, a legkedvesebb rokonodat?

A drága Lajcsi bácsit, az édes Lajcsi bácsit?!...

FÉRJ: Most már elég volt! Hagyj békét nekem

ezzel a rokonsággal! A mennykő csapjon belé!

FELESÉG: A te rokonságodba csapjon! Az

ilyen rokonaidba, aki mindent megzabál,

mindent megeszik!

FÉRJ: Már miért ne enne? Ennyit igazán

megengedhetek magamnak, hogy egy szegény

gyomorbajos rokonom jól lakjon nálam. Ha

evett, hát evett. Punktum.

FELESÉG: De mindent megevett. Szerencse,

hogy ezt a zserbót legalább megmentettem az

anyámnak!

FÉRJ: A zanyádnak?... Hát nem mentetted

meg! Érted?! Ezt se mentetted meg! Pusztuljon

ez is! (Belemarkol a tányérba és összetöri a

zserbókat.) Aszalt körtét a zanyádnak, nem

zserbót!

Függöny.

1917

BÉKEFFY LÁSZLÓ

SZERVUSZ, MIKI!

Szereplők: Miki, I. úr, II. úr, Pincér

MIKI (a bal oldali asztalnál ül és újságot

olvas. Rövid szünet után.)

PINCÉR (balról jön): Tessék parancsolni,

kérem alássan. (A feketét egy pohár vízzel leteszi

az asztalra.)

MIKI: Sándor, hozzon egy pár újságot.

Napló, Világ, Szamár!

PINCÉR: Igenis. (Kis szünet.)

I. ÚR (jobbról jön elegáns, raccsol, monoklis

úr): Pincér! (Még néhány lépést tesz, körülnéz, a

pincért keresi.) Na, nincs itt senki? (Észreveszi

Mikit.) Szervusz, Miki!

MlKI (felnéz az újságból, csodálkozó arcot

vág): A...a...alászolgája!

I. ÚR: Szervusz, komám! Szervusz, öregem!

Nahát ez nagy meglepetés. Ezer éve nem

láttalak.

MIKI: Sz...e...r...v...alászolgája!

I. ÚR: Mit alászolgázol? Csak megismersz

még, édes öregem? Nahát ez nagyszerű! (Leül.)

Hát hogy vagy, kérlek? Mit csinálsz mindig?

Óriási, hogy itt találkozunk! (Nevet.)

MIKI: Óriási! (Nevet. Magában.) Ki ez?

I. ÚR: Ernő bácsival sokat beszéltünk rólad!

MIKI: Melyik Ernő bácsival?

I. ÚR: Ugyan, ne viccelj, kérlek! A báró

Kopárdy Ernővel! Hiszen másod nagybátyád!

MIKI: Ja, úgy! De én azt hiszem, tévedni

méltóztatsz, méltóztatik...

I. ÚR: Ugyan kérlek, dehogy tévedek! Hiszen

mindennap együtt ülök az öreggel Keresztúron a

kaszinóban.

MIKI: Keresztúron?

I. ÚR: Hát persze! Hiszen Ernő bácsitól

hallottam, hogy szegény Lina néni meghalt.

MIKI: Meghalt? (Észreveszi magát.) Ja,

persze, meghalt szegény.

I. ÚR: NO de hiszen már nagyon öreg is volt.

Hanem hallom, szépen maradt utána.

MIKI: Szépen maradt.

I. ÚR: Na igen, hallom, rád is esett 150 ezer

pengőcske. Mi? Hehehe!

MIKI (kényszeredetten nevet): Hehehe.

PINCÉR (balról belép újságokkal): Tessék

kérem alássan a Napló, a Világ és a hetilapok.

MIKI (súgva a pincérhez): Mondja, ki ez az

úr?

PINCÉR: Melyik?

MIKI: EZ, aki itt ül.

PINCÉR: Nincs szerencsém. (El balra.)

I. ÚR: AZ a fő öregem, hogy jól vagy. Hanem

beszélj már egy szót, mondj magadról valamit.

Hogy mint élsz?

MIKI (nyögdécselve): Hát... ö... izé... szo...

szo...

I. ÚR: Ancika hogy van?

MlKI: Ancika? Hát...ő...igen...jól van,

tűrhetően.

I. ÚR: Még mindig olyan szép?

MlKI: Még mindig.

I. ÚR: ÉS nem ment még férjhez?

MlKI: Dehogy, ki van zárva!

I. ÚR: Hanem öregem, egy bizalmas kérdé-

sem volna.

MlKI (magában): Ajaj!

I. ÚR: Megengedsz, hogy bizalmas vagyok,

de hát elvégre is rokonok volnánk.

MIKI: Rokonok?

I. ÚR: Na persze, ejnye hát már elfelejtetted?

Az Antal bácsi...

MIKI: Melyik Antal bácsi?

I. ÚR: A gróf Kelénffy Antal.

MIKI: Ja úgy!

I. ÚR: A gróf Kelénffy Antal bácsi nénjének a

férje az én édes apámnak első unokatestvére

volt, aki...

MlKI: Tudom, tudom! Igen, tudom már.

I. ÚR: Szóval, egy bizalmas kérdés: mondd

csak kérlek, igaz az, amit Elzáról beszélnek?

MIKI: Micsoda?

I. ÚR: Ugyan kérlek, hát előttem ne titkolódz!

Nagyon jól tudod te, miről van szó. Hát mi igaz

a válásból?

MIKI: Hát...ő...ő...

I. ÚR: Hát csak ne kertelj, öregem. Egész

őszintén beszélhetsz.

MlKI (mint aki elhatározza magát, hogy most

már minden mindegy): Hát mit tagadjam -

válnak!

I. ÚR: Hallatlan! És mit szól hozzá Elemér?

MlKl: Melyik Elemér?

I. ÚR: Ugyan, kérlek, hát báró Sárffy Elemér,

a férje!

MIKI: Hát mit szóljon? Semmit. Belement. I.

ÚR: Belement?

MlKl: Megkérdezte Kelement és belement.

I. ÚR: Hihetetlen! Na és mi van a birtokkal?

Hiszen hallom, Elemér agyonterhelte a

nagygallai birtokot.

MIKI: Dehogy terhelte!

I. ÚR: Szép kis história! Képzelem: Lonci

tanti hogy kétségbe van esve!

MIKI: Nem a! Nem igen!

I. ÚR: Nem? De hiszen a leánya boldogsá-

gáról van szó.

MlKl: Majd ő kárpótolja magát.

I. ÚR: Hogyan? Hát az a közönséges fráter

elveszi feleségül? A Tibor bácsiék ebbe bele-

egyeznek, hogy elvegye?

MIKI: Hát hogyne! Miért ne? Előkelő ember

vagy nem?

I. ÚR: Na hallod, kérlek, egy falusi

krajzlerosnak a fia, egy ügynök. De hogyan is

kerültek ezek össze?

II. ÚR (belép balról): Szervusz, édes ecsém!

(Jóképű idősebb vidéki dzsentri.)

MIKI (elképedve néz rá): Tessék?

II. ÚR: Na, Miki ecsém, meg se ismered már

a te öreg Matyi bátyádat?

MlKl: De...e...hogyne... (magában): Jézus

Mária! Még egy! Ez valami végzetes tévedés!

Ebből botrány lesz!

II. ÚR: Ejnye, de városi színed van, édes

fiam. Hát hogy mint vagy ilyen sápadt orcával?

MIKI: Beteg voltam. De már jól vagyok.

E...e...egészen jól.

II. ÚR: Mutass be ennek az úrnak, édes

öcsém. A barátod, mi?

MIKI: Igen...Ö...Ö...rokonom ő...

I. ÚR (bemutatkozik): Báró Vikáry.

II. ÚR: Báró Vikáry? Én meg azdaszalóci

Szalóczy Mátyás vagyok Csöngölődről. De ha

te Vikáry báró vagy, akkor mi is rokonok

vagyunk. Az én nagyapám meg az öreg Vikáry

Tóbiás unokatestvérek voltak. Hát akkor itt

mindketten rokonai vagyunk a Miki gyereknek.

MIKI (magában): Csak már azt tudnám, hogy

engem hogy hívnak.

I. ÚR: Nahát ez igen érdekes, hogy így

összetalálkoztunk.

II. ÚR: Hát édes Miki öcsém, beszélj már

valamit magadról, meg a családról. Édesapádék

hogy vannak?

MIKI: Köszönöm, hát csak megvannak.

II. ÚR: Hát az Ancika? Nagy lány lehet már.

Talán már férjhez is ment?

MIKI: De férjhez ám. Bizony.

I. ÚR: Hiszen az eló'bb azt mondtad, hogy

még nem ment férjhez.

MIKI: Ja, az Ancika, az még nem ment

férjhez, én a másik Ancikára gondoltam.

II. ÚR: AZ Almássy Ancira, hehehe, de

vicces vagy édes ecsém, hisz az már nem

Ancika, az már Anna nagyanyánk, csípje meg a

varnyú. Hehehe.

I. ÚR (súgva Mikihez): Micsoda ember az a

te paraszt rokonod. Ja, te az Anna néniről

beszélsz, pardon, igen közeli rokonom.

II. ÚR: Hát aztán, nem haraptam le belőle.

(Súgva Mikihez.) Ki ez a te kényes rokonod,

hogy olyan hamar megsértődik. Ki ez, he?

MIKI (magában): Bár azt tudnám, hogy te ki

vagy?

II. ÚR: Micsoda?

MIKI: Semmi. Csak úgy mondom. Ne tessék

úgy felvenni tőle, kedves... ö... Matyi bácsi.

II. ÚR: Hát hogy mint vagytok? Hát a Lulu

mit csinál?

MIKI: A Lulu... hát ő, az is férjhez ment.

II. ÚR: Hehehe. De vicces vagy édes öcsém.

A Lulut kérdem, az öreg bernáthegyi kutyá-

tokat.

MIKI: Ja? Az is férjhez ment.

II. ÚR (hangosan kacag): Tyűh, de vicces

vagy, édes öcsém. Hát a Feri mit csinál?

MIKI; Micsoda Feri?

II. Úr: Hát a gróf Berzenczey Feri, az anyád

testvérének a fia.

MIKI (magában): Megőrülök, megőrülök.

(Fenn.) A Feri? Berzenkedik... Hát csak nagyon

csapja a lányoknak a szelet. Hehehe.

II. ÚR: Ugyan mán szegény, a fél lábával meg

a kancsal szemével?

MIKI (magában): Megőrülök!

II. ÚR: Mikor láttad utoljára a Böske

tantiékat? Hallom, hogy az Árpád elveszi a

Kunossy konteszt.

I. ÚR: A gróf Kunossy Kálmán lányát?

Hiszen akkor rokonságba jut a herceg

Wirtenberg családdal. Ezt nevezem jó partinak.

Képzelem, Viki milyen boldog.

MIKI (zsebkendőt vesz elő, kínjában rágja a

zsebkendőt, homlokát törli): Megőrülök!

II. ÚR: Nem jól érzed magad, édes ecsém?

Mi bajod?

MIKI (szemét törülgeti): Mindig úgy elérzé-

kenyülök, ha a Viki nevet hallom. II. ÚR: Miért?

MIKI: Mindig eszembejut szegény (dühösen)

Viki néni.

I. ÚR: Melyik Viki néni?

MIKI: Viktória angol királynő. (Szünet.)

I. ÚR, II. ÚR (együtt): Nem is tudtuk.

MIKI: Biztos.

II. ÚR: Hanem édes öcsém, volna hozzád

egy bizalmas kérdésem.

MlKI (magában): Ajvé.

II. ÚR (titokzatosan, hogy a másik meg ne

hallja): Mondd csak, kérlek, igaz az, amit

Elzáról beszélnek?

MlKI (kirúgja maga alól a széket; magában):

Nem bírom tovább. Most vagy soha. (Fenn.)

Micsoda Elzáról? Mit beszélnek Elzáról?

II. ÚR: Hát a sógornődről.

MIKI: Most már elég volt. Kikérem ma-

gamnak ezeket a pletyka indiszkrét kérdéseket.

Az előbb ez nyaggatott itt az Elza-ügyben, most

meg maga. Semmi közöm hozzá. Ha válik az

Elza, hát válik, na!

II. ÚR: De Miki!

I. ÚR: De Miki!

MlKI: Semmi Miki. Kikérem magamnak,

nekem hagyjanak békét és ne avatkozzanak

családi ügyeimbe. Semmi közük az Elzához.

Különben is nem is tárgyalok magukkal, ilyen

alakokkal. Mégis csak hallatlan disznóság. ,

II. ÚR: De Simonyi úr!

I. ÚR: Simonyi úr!

MIKI (magában): Végre tudom, hogy én ki

vagyok.

PINCÉR (bejön Mikihez): Stern urat a tele-

fonhoz.

MlKI: Jövök. (Végignézi őket, majd gyorsan

el balra.)

I. ÚR, II. ÚR (együtt): Tessék?? (Egymásra

néznek, elképedve leesnek a székbe.)

Függöny.

1918

NADÁNYI ZOLTÁN

GRAMOFONJAVÍTÁS

béd után felhúztuk a gramofont a barátom

szórakoztatására. Alig forgott a lemez

egyet-kettőt, a barátom odament a gramofonhoz,

megállította.

- Ennek egy kis mellékzöreje van - mondta

szigorúan. - De azért nem kell sehová elküldeni,

majd én megcsinálom nektek. Az ilyesmiért

négy-öt pengőt is elkérnek, pedig semmi az

egész. Adjatok hamar egy kést.

Mi ugyan nem hallottunk semmiféle mel-

lékzörejt, se én, se a feleségem, de azért biztosak

voltunk benne, hogy a barátom nem téved. Ő

ugyanis szakember ezen a téren, habár csak

naturalista. Sietve odaadtuk neki a kést, hadd

spóroljuk meg azt a négy-öt pengőt. A kés

vastag volt. Adtunk neki másikat, ez meg

vékony volt. Erre ő maga választotta ki a

megfelelőt, a féltve őrzött ezüstkészletünkből.

- El fog pattanni - jegyezte meg a feleségem.

- Nem szabad neki - mondta a barátom.

Beleillesztette a kést az egyik srófba és a

szakértő biztonságával megcsavarta. A kés

elpattant.

E

- Nem kár ezért a vacakért - mondta meg-

vetően. Kivett egy másik kést a szarvasbőr-

tartóból, ezzel folytatta a művét. Ez a kés nem

pattant el, csak összevissza facsarodott. A

feleségem kiment a szobából.

Tíz pengő, gondoltam magamban. Tudniillik

a két késnek az ára, ha ugyan egyáltalán pótolni

lehet. A barátomnak nem voltak ilyen gondjai,

őt csak a gramofon érdekelte. Sorra kicsavarta

az összes srófokat, aztán vigyázva, gyöngéden,

szeretettel kiemelte az egész szerkezetet a

fadobozból. A tenyerén tartotta és elindította.

Biztatott, nézzem meg közelről, mert nagyon

érdekes. Csakugyan nagyon érdekes volt, ahogy

a meztelen szerkezet a szabad levegőn, a

barátom tenyerén működésbe jött. A

fogaskerekek forogtak, az acélszalag

tekergőzött, minden alkatrész végezte a maga

dolgát. A zöldposztós korong zajtalanul

keringett most is, minden mellékzörej nélkül.

A barátom rámszólt:

- Töröld meg az arcodat, olajos vagy. Ekkor

vettem észre, hogy a barátomnak az arca, de az

inge, meg a ruhája is tele van fekete pettyekkel.

Ugyanis a forgószerkezet ráfröcskölte a piszkos

olajat a barátomra. De nemcsak őrá, hanem rám

is, sőt, az asztali csipketerítőre is, amit

kilencvenkét pengőért vettünk a télen. Az is

fekete volt, mintha korom lepte volna el. A két

kés tíz pengő, a ruhám kétszázötven, 1 darab

nyersselyem ing huszonnyolc, 1 darab

csipketerítő kilencvenkét pengő, összesen

háromszázkilencven pengő. Ennyi volt most

már a gramofonjavítás költsége. Az ő kárát

természetesen nem számítottam, ahhoz semmi

közöm.

- Nevetséges volna - mondta a barátom -,

ezért a semmiségért négy-öt pengőt kidobni. Az

ilyesmit az ember megcsinálja maga. Már

tudom is, hol a hiba. Ez itt a forgató rúd, látod,

ez a kis vacak. Úgy hívják, forgató rugó. Ennek

lekopott az egyik vége itt, ni. Ezt a rugót kell

most kicserélni, annyi az egész. Adj egy

halcsontot.

Bementem a feleségemhez halcsontért, mire

ő tükröt tartott elém. Tudniillik a fekete pettyek

miatt. Mondtam neki, hogy a barátom még

feketébb. Ez egy kicsit megnyugtatta. Azonban

halcsontja nincs, honnan vegyen ő halcsontot.

Erre magam estem neki a ruhaszekrénynek,

hogy a halcsontot felkutassam. Hadd jöjjön

rendbe az a gramofon, ha már annyit

beleköltöttem, háromszázkilencven pengőt.

Most már futottam a pénzem után. Mialatt a

szekrényben turkáltam, a feleségem átment a

fürdőszobába.

A másik szobából behallatszottak a barátom

vezényszavai. Törlőrongyot, szeget, ollót,

kalapácsot és más apróságokat követelt a

szobalánytól. Ajtócsapkodás, lótás-futás verte

fel a házat. Hopp, megvan a halcsont. A

feleségem Pierett-kosztümjében találtam rá, ami

leánykori emléke. Kifejtettem belőle a

halcsontot, mire az egész ruha szétesett. Újabb

kár, legalább ötven pengő, de most már

hálistennek rendbe jön a gramofon.

- Négyszáznegyven - mondtam a barátomnak,

mikor átnyújtottam a halcsontot. Ezt ő nem

értette, nem is hallotta, annyira lekötötte

figyelmét a gramofon. Kiderült, hogy a

halcsontra már nincs is szüksége, ő már azóta

segített magán. Ugyanis a fényképező

kazettámnak a bádoglemezéből tudtom és

megkérdezésem nélkül a nagyollóval lenyírt egy

szeletkét. Abból lesz a forgató rugó.

Négyszáznegyvenöt pengő.

Most már csak az volt hátra, hogy a

bádogszeletkét kilyukassza. E célból a nagyollót

használta, minthogy szeget nem kapott.

Ütögetni kezdte a nagyollót az üveg hamu-

tartóval, de az olló hegye minden ütésnél

lesiklott. Úgyhogy nem a bádogba, hanem a

mahagóni asztalba csinált lyukat.

Lyukak a mahagóni asztalban: nyolcvan

pengő. Jutányosan megszámítva. Összesen tehát

ötszázhetven pengő.

Egyszer aztán az üveghamutartóval olyan

ütést mért a barátom a nagyollóra, hogy a

nagyolló megállt az asztalban, az üveghamu-

tartó pedig két darabban hullott alá. De viszont a

bádog is végre valahára kilyukadt.

Üveghamutartó csinos kivitelben: két pengő.

Alkalmi ár, tekintettel a közelgő kettős ünnepre.

Összesen ötszázhetvenkét pengő.

- Ez is megvan - mondta a barátom. -

Egykettőre készen leszünk, hívhatod a

nagyságos asszonyt.

Hívtam a feleségemet, aki hosszas

rábeszélésre be is jött. Az ajtóban megdöbbenve

álltunk meg. A szerkezet ismét ott forgott a

barátom tenyerén, azonban most már nem olyan

zajtalanul forgott, mint az imént, hanem

csattogva, pattogva, kelepelve. Mint az

autómotor, mikor begyújtják.

- A rugónak egy kis súrlódása van - mondta a

barátom. - Úgy látszik, egy hajszálnyival

hosszabbra szabtam a kelleténél. De ez a

nyúlvány majd le fog kopni, majd idővel, csak

sokat járassátok. Hanem most adjatok rám inget,

ruhát, ilyen maszatosan mégse mehetek az

utcára.

Adtunk rá inget, ruhát, cserébe itthagyta értük

az olajosat. Ezzel a kárösszeg, amely eddig

ötszázhetvenkét pengő volt, egyszerre

nyolcszázhetvenkettőre szökött fel. Ennyibe

került a gramofon ingyenes megjavítása, vagyis

átalakítása kereplővé.

Búcsúzóul kedvesen mondta a barátom:

- Aztán ha megint hibája talál lenni a

gramofonnak, csak szóljatok nekem. Nagyon

szívesen megcsinálom, az természetes. Mért ne

spóroljatok öt-hat pengőt. Szervusztok.

1934

ASZLÁNYI KÁROLY

BESZÉLGETÉS VELEM!

első utasításra fel kellett keresni önmagamat,

hogy interjút kérjek tőlem, a lap számára. Azt

mondták, ahogy engem ismernek, biztosan

érdekeseket fogok mondani - ahogy viszont

engem ismernek, biztosan jól fogom megírni,

amit mondtam. Azt is mondták, hogy amint

engem ismernek, biztosan nem merem majd

megszólítani magamat. Fogalmam sincs róla,

mit kezdjek velem - olyan emberrel, aki fel nem

talált, meg nem nyert, le nem győzött, meg nem

érkezett és a darabját nem adták elő a

Washingtoni Házban. És amellett nagyképű és

ha keresem, akkor álmos, ha kérdezem, nem

felel és ha felel, éppen álmos vagyok és nem

figyelek oda.

Nem tudom, Szerkesztő úr, mi lesz ezzel az

interjúval. Annyit még remélek ugyan, hogy ha

most hazamegyek, akkor éppen otthon találom

magamat és ottmaradok - amíg el nem megyek -

a nyakamon. Azonban hogy aztán hallok-e

valami érdekeset, azt nem tudom. Azt mondják,

F

meglehetősen zárkózott ember vagyok, ami nem

lenne baj, ha én viszont érteném a módját,

hogyan kell az ilyen emberekből kiszedni a

mondanivalót. Illetve nem is a mondanivaló a

fontos, hanem a megírnivaló. A másik baj éppen

az lehet esetleg, hogy kérdésemre elkezdek egy

óráig beszélni, locsogni összevissza, amiben

aztán én nem találok két deka megírnivalót.

Leültem a fiatal íróval szemközt, keresztbe

raktam a lábaim. Kissé zavartak voltak mind a

ketten és lesütöttem a szemünket. - Nos -

kérdeztem -, te bizonyára rendelkezel bizonyos

enyhe helyzetismerettel abban a dologban,

amiről szó volna, ha idefigyelnél, mikor

beszélek.

- De kérlek - feleltem méltatlankodva -, csak

nem képzelsz olyan felületes embernek, aki...

Így folytattam, de hogy mit, azt nem tudom,

mert nem figyeltem oda, amikor beszéltem. Én

nem tudom, milyen interjú lesz ebből, ha

ennyire nem érdekel, amit kérdezek - és ennyire

nem érdekel, amit felelek, pedig azt mondták,

csak menj hozzá, meglátod, milyen érdekes

ember; és azt mondták, csak várd meg otthon,

meglátod, milyen jó riporter.

Ugyan kérem, mit beszéltek nekem, unalmas

fickó, itt ül és lógázza a lábaimat és néz és nem

jut neki eszembe semmi; és milyen gyámoltalan

újságíró, itt ülök és lógázom a lábait és nem

tudok kérdezni semmi olyasmit, amire érdemes

lenne felelnem.

Ah, bár ahelyett, hogy ezt a szamarat fo-

gadtam, írtam volna inkább egy hosszú fehér

vidámat; és ahelyett, hogy ezt a szamarat

faggatom, inkább interjúvoltam volna egy

óceánrepülőt, aki mondjuk inkognitóban Pesten

lenne és én, tegyük fel, tudnám, hogy hol lakik.

De ez az én szerencsém: pont engem küldenek

ki hozzám. És pont hozzám küldenek ki engem.

- Mondjon valamit a magyar irodalomról -

kérdem.

- A magyar irodalomról? - motyogom

feleletképpen. - Melyik lapnak is lesz?!

- Eh, mindegy. Ha éppen tudni akarja, a

Budapesti Hírlapnak. Halljuk, mit tud a magyar

irodalomról? - kérdem ismételten.

- Óh, kérem - felelem. - Óh kérem.

- Ejnye! - kiáltok rá, türelmetlenül. - Nem tudok

okosabbat felelni?! Ez az egész véleményem?!

Ez az „óh, kérem"?!

- Jó, jó - felelem sértődötten -, akkor minek

kérdeztem?! Ha nem tetszik nekem, minek

jöttem ide?! Nem hívtam senkit. Legkevésbé

engem.

Sej, haj, nem lehet velem zöldágra vergődni.

Itt ülök egy teljes órája mellettem és még nem

végeztünk semmit. Csak unatkoztunk, én is,

meg én is.

Csak hogy megszabaduljak tőlem, kijelen-

tem, hogy „a magyar irodalom nagyszerűsé-

gében, produktivitásában, nívójában vetekedik

bármely nemzet irodalmával". Én nem bánom,

leközlöm ezt, legalább végeztünk.

- Mihez ért? - kérdem növekvő ellenszenvvel. -

Kedvenc témái a box, az autó, sport, Amerika,

zene. Ért ezek közül valamelyikhez?

- Micsoda kérdés - felelem gőggel -, egyikhez

sem értek. Tapasztalás az ihlet sírásója.

- Csak nem képzeli - mondom gőgösen -, hogy

ilyesmit leközlök?!

- Emlékszem esetekre - felelem növekvő

ellenszenvvel -, amikor nem volt ilyen válo-

gatós.

- Mire céloz? Talán kifogásai vannak az írásaim

ellen?

- Nem. Imádom az írásait.

- Az enyéimet?

- Igen. Az enyéimet.

- Ön beképzelt fickó.

- Úgy van. Ön beképzelt fickó.

Ebben a pillanatban legszívesebben száz

mérföldnyire lennék tőlem. Fölkelek. Én is

fölkelek. Megragadom a kilincset. Én is meg-

ragadom. Kilépek az utcára. Én is kilépek.

Nagyon rossz érzés, ha az ember nem tud

megszabadulni valakitől. Szomorúan megyek

velem a sínek mentén. Bár elgázolna a villamos.

Legalább engem is elgázolna. Dehát lehet a

Beszkárt-közlekedésre számítani?!...

*

Másnap megjelenik az interjú. „Beszélgetés

Velem. Írtam Én." Csodálatos, milyen jókat

mondtam annak a szamárnak - gondolom -,

hogy ilyen jót tudott írni belőle. És csodálatos,

milyen jól tudtam írni abból a szamárságból,

amiket tőlem hallhattam tegnap. Shakehand,

boy.

Hiába, tudják itt, hogy kit kell kiküldeni az

ilyen nehézfejűhöz. Hiába, tudják ott, hogy

kihez küldik az emberüket.

De az az ember többet ide be ne tegye a lá-

bamat, mert úgy kipöndörítem, hogy arról

koldulok.

1930

ASZLÁNYI KÁROLY

ÉRDEMES-E KÖLTÖZKÖDNI?

Igen tisztelt Szerkesztő úr, bár tudom, hogy nb.

lapja nem foglalkozik kutatásokkal,

korszakalkotóan hiperszenzációs

fölfedezéseimet mégis sietek közölni Önnel.

Észleleteim a májusban lefolyt s a nép-

vándorlásra emlékeztető tünetekre vonat-

koznak.

Kovácsék nagy lakásból kisebb lakásba

költöztek, hogy havi tíz pengővel kevesebb bért

fizessenek. A fölöslegessé vált bútort havi

huszonötért beraktározták. A kisebb lakás

nagyszerűen bevált, valamivel nagyobb, mint a

kisebb lakás és valamivel drágább, mint a

drágább volt.

Nagyék régi lakásból modern lakásba köl-

töztek. A modern lakás kihúzható mellékhe-

lyiségekből áll és jár hozzá egy modern

fajkutya, behúzható farokkal. A modern lakás

vékony falait lapozni lehet, a lift olyan kicsi,

hogy a kabátzsebben elfér és a kéményeken csak

cigarettafüstöt lehet befújni. A lakás egyéni

szerződés szerint minden tizenkét évben

felmondható.

Kissék modern lakásból régi lakásba köl-

töztek. A régi lakás kényelmesebb és ha

tizenegy folytonégő kályhával állandóan

tüzelnek benne, akkor sohasem megy ki belőle a

meleg. Nyáron. Télen a hideg nem megy ki

belőle. Ha az ember kiszedi a lazább téglákat a

szalon falából, tatárjárás korabeli értékes

följegyzéseket talál benne. A szobák olyan

tágasak, hogy a fürdőkádban vízipólómeccset

lehetne rendezni és nézőtérnek is elég hely

maradna.

Balogék Pestről Budára költöztek, mert ott

jobb a levegő. Főleg szombaton este, amikor a

mögöttük lévő Bőr- és Enyvbüdösítő Rt.

beszünteti a munkát.

Keserűék Budáról Pestre költöztek, mert

Pesthez minden közelebb van. Ugyanakkor

Keserű úr hivatala kiköltözött Óbudára.

Előrelátóék a Kruspér utcába költöztek, mert

negyvenöt év múlva, amikorra a Boráros téri híd

fölépül, nem kell majd a Gellért térig elkerülni,

ha az ember a 6-os villamossal a Margit-hídhoz

megy.

Az elköltözöttek sorában meg kell még

említenem valakit, aki a másvilágra költözött,

ahol is nem kell majd krokikat írnia.

1934

ASZLÁNYI KÁROLY

A L I B A

1.

Azt hiszem, a nyájas hallgató már eddigi is-

meretségünk alapján is képesnek tart engem a

legképtelenebb baklövésekre. Azonban azt a

csapást, amelyet a Végzet most egy liba

alakjában mért rám, már nem hinnék el nekem,

ha nem állítanék tanúkat.

Hivatkozom tehát a MÁV igazgatóságára,

amelynek egyik filléres vonatán Elvira néném

Pestre jött. Hivatkozom továbbá előbb említett

Elvira nénire, aki nem gondolván meg, hogy a

pesti legényember jobbára vendéglőben étkezik,

hozott nekem ajándékba egy libát.

A libát élve hozta el Sárvárról, nehogy

megromoljék. E tény megítélését is önökre

bízom. Nem is sejtem, mi az oka annak, hogy

egy liba élve nem romlik meg, levágott álla-

potban viszont megromlik. Ez egyike a ter-

mészet nagy-nagy rejtélyeinek. A libát már

Sárváron elkezdték tömni, de a tömést nem

fejezték be s így Elvira néni e feledhetetlen

szavak kíséretében adta át nekem a kalap-

skatulyát, amelyben a liba tartózkodott:

- Fiam, a libát vagy tömd tovább, vagy vágd le.

Ellenkező esetben megdöglik.

Már e pillanatban éreztem, hogy hiba van a

kréta körül.

2.

Elvira néni este visszautazott a filléres lassún

Sárvárra s engem otthagyott a libával. Hivatalos

voltam az este Fácánossyékhoz, akiknél három

felnőtt leány óhajtott áldozni a tánc

művészetének az én közreműködésemmel,

lelkiismeretlenség lett volna tehát el nem

mennem. Viszont a libát se hagyhattam itt, mert

máris föltelepedett a könyvespolcra s a

legdrágább latin szótáramat tekintette

alomszalmának. Azonkívül félig lenyelte a

töltőtollamat, az utolsó pillanatban vettem ki a

szájából.

A kedves olvasók bizonyára gyakorlottabbak

efféle helyzetek megoldásában, s találtak volna

ésszerűbb kiutat annál, amit én választottam.

Feketébe öltöztem, s hónom alá csapva a libát,

elindultam Fácánossyékhoz.

3.

Az inas a kalapom után nyúlt, én azonban a libát

tettem a kezébe. A liba ezúttal az inast nézte

latin szótárnak. Az inas az angol lordokra

emlékeztető nyugalommal vette tudomásul a

libát és intett, hogy fáradjak beljebb.

- Jean - mondtam -, a libát addig izé... tegye el

valahová, ahol nem romlik meg.

- De hiszen él, uram.

- Mindegy - feleltem. - Csak tegye be a

jégszekrénybe. És kössön valami spárgát a

nyakára, mert hazafelé vezetni fogom. Eleget

cipeltem a hónom alatt.

- Igenis, uram - felelte az inas szemrebbenés

nélkül.

Fácánossyéknak nem említettem a libát. Ezek

családi körben élő emberek, a mama kitűnő

háziasszony, a papa kitűnő házigazda, ezek talán

meg sem értenék azt a dilemmát, amibe én a liba

révén kerültem. Sajnos azonban olyan

udvariasak voltak, hogy az előszobába kijöttek

velem, amikor éjféltájban megszereztem nekik

azt a megkönnyebbülést, amit még a

legvendégszeretőbb családnak is a vendégek

távozása szerez. Képzelhető megrökönyödésük,

amikor Jean bevezet a hallba egy libát, amelyről

jégcsapok lógnak, s amelynek nyakára madzag

van kötve s a madzag végét a kezembe nyomja.

Nem is mentegetőztem. Ott álltam a mad-

zaggal s a libával. Én a libára meredtem, a liba

reám meredt, s Fácánossyék is szótlanul álltak e

rejtélyes látványtól elbűvölten. Végre is, néhány

magyarázó szó után kiléptem a lépcsőházba s a

liba letotyogott mögöttem a lépcsőn.

4.

Még az éjjel meg kellett győződnöm róla, hogy

a liba épp olyan hű, hálás és ragaszkodó állat,

mint a kutya. Hazaérve bedugtam a libát az ágy

alá, s én lefeküdtem az ágyba. De még el sem

álmosodhattam, a liba már föltelepedett a

paplanra.

Nem tehetek róla, más a sült liba és más az

élő, én undorodtam a libától és letettem az ágy

alá. Kisvártatva megint fölrepült a paplanra. Ez

addig ismétlődött, amíg elfogyott a türelmem,

fent hagytam az ágyon őt, én pedig az ágy alatt

készítettem fekhelyet magamnak.

Ekkor ő is lejött az ágy alá. Odatelepedett

mellém, csőrét a nyakamra fektette és így aludt.

Nem tartozom a durvalelkű emberek közé, nem

akartam fölébreszteni. De példátlanul kínos

éjszakám volt. A liba álmában gágogott és

fészkelődött, ha pedig gyöngéden arrébb toltam,

akkor fölébredt és visszatelepedett a fejemre.

Azt meg kell hagyni, hogy nem horkolt.

5.

Nem maradt más hátra: a libát tömni kell. Ez is

nehéz feladatnak ígérkezett. Egy reményem

volt: a viciné, az azonban nem vállalta a tömést.

Annyit legalább megtudtam tőle, hogy a libát

kukoricával kell tömni. Elmentem tehát a

vásárcsarnokba és vettem egy zsák kukoricát, és

hazaszállítottam.

Hazaérve a csapások sorozata várt rám. A

liba megette a kaktuszokat, megette három

szabadon hagyott nyakkendőmet és kinyitotta

a cipőkrémdobozt, amit azonban csak

megkóstolt és szétkent a szőnyegen, úgy

látszik, nem ízlett neki. Sürgős segítségre volt

szükség, a libát tömni kellett. Gágogva,

szárnyával csapkodva repkedett körös-körül a

szobában és mindent levert, ami leverhetőnek

bizonyult. Gyorsan kiöntöttem a zsák

kukoricát a földre, térdem közé szorítottam a

libát és tömni kezdtem.

Amikor úgy gondoltam, hogy most már elég

van benne, abbahagytam a tömést és

elengedtem. Legnagyobb mérgemre azonnal

nekiállt és magától evett. Elhatároztam, hogy

otthagyom a kukoricarakást a szoba közepén,

aztán vagy eszik vagy nem, én nem tömöm

többé, utóvégre más dolgom is van, mint egész

nap egy utálatos libával bíbelődni. Tömje az

ördög. Este lábujjhegyen óvatosan mentem be a

hálószobába, de a liba kitalálta a szándékomat, a

lábam mellett besurrant és fölrepült az ágyra.

Le se feküdtem. Leültem az asztal mellé, s két

karomra borulva elaludtam. Mondanom sem

kell, arra ébredtem, hogy a liba előttem ül az

asztalon és a szemöldökömet tépdesi.

6.

Kedves olvasóim, amint mondám, nem tö-

rődtem a libával többé. Hogy a liba evett-e vagy

sem, él-e, hal-e, azt én már nem is figyeltem.

Megbízást kaptam egy operett-librettó

megírására és kemény munkába kezdtem. Az

íróasztalom tele volt szórva papírlapokkal.

Egész nap görnyedtem és írtam.

Nagyszerű témám volt. Egy herceg és egy

hercegnő szeretik egymást. De ez még semmi. A

végén, amikor mindenki valami egészen mást

vár - a végén egymásé lesznek. Az első

felvonással elkészültem, nehéz munka volt,

nagyon kellett vigyáznom, nehogy már az első

felvonásban egymásé legyenek és akkor

megálljon a darab. Amikor elkészültem az első

felvonással és rendezni akartam az íveket - nem

találtam egy sort se az utolsó oldalon kívül, amit

a kezemben tartottam. Az a rossz szokásom van,

hogy a teleírt lapokat ledobom a földre, hogy el

ne lepjék az íróasztalomat - s a liba nyilván

bosszúból, hogy nem foglalkoztam vele,

megette az egész első felvonást. Most vihetem a

libát a direktoromhoz s a zeneszerzőhöz.

Zenésítse meg a libát. Én nem írom újra az

egészet. Fogtam egy levélnehezéket és

hozzávágtam a libához. A levélnehezék eltörött.

A liba nem.

7.

Egy barátom azt az életrevaló tanácsot adta,

hogy szerezzek sürgősen egy dán vérebet és

zárjam össze őket. A véreb majd végez a libával.

S ha végzett, akkor egyszerűen kidobom a

szemétre a libát, a vérebet pedig elajándékozom.

Így is cselekedtem. Sikerült elég olcsón

vennem egy vérebet, amely akkora volt, mint én,

de sokkal erősebb s a szemei vérben forogtak.

No, gondoltam, szegény liba, nem szeretnék a

bőrödben lenni, amikor a véreb neked ugrik.

Mindenesetre tény és való, hogy a véreb

mindenekelőtt nekem ugrott. Én azonban

rávágtam a korbáccsal, mire kikapta a korbácsot

a kezemből, megrázta és megette. Fogait

vészesen csattogtatva újra nekem támadt. Ekkor

én felkaptam a libát és odatartottam elé.

A véreb megszagolta a libát, elfordult és

lefeküdt az ajtó elé. Amikor átléptem rajta,

dühösen morgott. Kénytelen voltam a fürdő-

szobán keresztül távozni hazulról. Ennivalót

nem hagytam a vérebnek s így biztosra vettem,

hogy estig megeszi a libát.

8.

Minek meséljem? Nem ette meg. A legjobb

viszonyban vannak. Mind a ketten gyűlölnek

engem, valóságos véd- és dacszövetséget kö-

töttek ellenem.

A vége az lett, hogy a Sirály Színház

szerződtette a libát. A színpadon lakott a próbák

alatt egy ketrecben. A klasszikus tárgyú revüben

a capitóliumi libákat „személyesítette" meg. Az

ő gágogása ébreszti fel a római katonának

öltözött görlöket. Sajnos, a premieren

belegágogott a primadonna tangójába, amire a

primadonna hisztérikus görcsök között

jelentette ki, hogy a libát a szubrett biztatta fel, ő

nem játszik a libával többé, vagy a liba röpül,

vagy ő megy.

A liba repült.

9

A dolgok oly mértékben rosszabbodtak, hogy

kénytelen voltam kegyetlen megoldásra szánni

el magamat.

Bezártam az ajtót a libára s a vérebre és én

hazautaztam egy hétre a szüleimhez. A vicinek

meghagytam, ne törődjék vele, akárminő

hangokat hall is a lakásból.

Rémképek gyötörtek már a második napon.

Lelki szemeimmel láttam agresszív ma-

gatartásomnak szörnyű következményeit.

Láttam, mint falja fel a véreb a libát a második

napon. Eddig rendben lett volna. De a negyedik

napon már tombol és üvölt az éhségtől, az

ötödik napon megvesz. Tűzoltókkal töretik fel a

lakást, a tűzoltót megmarja. Engem a

feldühödött tömeg meglincsel.

Nem bírtam tovább. Már egy hét leforgása

alatt Pestre jöttem s két markos legény kísé-

retében, szívdobogva felnyitottam a lakást,

amelynek falai a legszörnyűbb grand-guignol

(rémdráma) rémképeit rejtegetik nyilván.

A legnagyobb meglepetésemre a véreb

farkcsóválva jött elém s a libának sem volt

semmi baja. A viceházmester jó szíve volt a

ludas ebben. Titokban etette őket.

Már öngyilkosságra gondoltam. Az emberek

suttogni kezdtek. Mindenkinek, akivel

találkoztam, felajánlottam a libát. Társaságban

libamérgekről érdeklődtem. Kedélyem elborult.

Elvira néném értesített, hogy újból Pestre jön,

várjam az állomáson. Azonnal sürgönyöztem,

hogy a világ minden kincséért se hozzon még

egy libát.

Nem is hozott. Egy pulykát hozott. Egy élő

pulykát. A kezembe nyomta és azonnal

elrobogott előttem ismeretlen ismerőseihez. És a

pulyka ott rángatózott a kezeim között. És Elvira

néni kilátásba helyezte, hogy másnap ellátogat

hozzám és személyesen győződik meg róla,

örülök-e az ajándékainak.

Céltalanul kóboroltam a pulykával a

Dunakorzón. Réveteg szemekkel s tétova moz-

dulatokkal figyeltem embertársaimat, nincs-e

köztük valaki, aki segíthetne rajtam. A pulyka

nehéz volt, a szívem még nehezebb. Istenem,

olyan fiatal vagyok még. Szép sikereim lehettek

volna, tehetségem nemsokára kibontaná

selymes szárnyait. Idővel talán beleszerettem

volna egy bájos kislányba, aki minden erővel

azon lett volna, hogy bearanyozza életem

hátralévő napjait. Aranyos öregkoromat a hálás

ifjúság tisztelete koronázta volna s a jó

lelkiismeret koszorúja zöldéit volna homlokom

körül. S most mindennek vége, vége! Egy ilyen

utálatos dög, egy liba miatt. A sors túlontúl

kegyetlen hozzám, de én meghajtom a fejemet

és...

Hazaérve a házfelügyelő feldúlt arccal fogad:

- Uram, legyen erős! A lakása...

- Nos? - kérdeztem fásultan. - Még mi

történhetett?

- A lakását... kifosztotta egy betörő.

- Mit vitt el? - kérdeztem minden érdeklődés

nélkül.

- A kutyát és a libát, uram! - volt a válasz.

A kutyát és a libát?! - rikkantottam. Határtalan

felszabadulás érzése fogott el. Örömömben

földhöz vágtam a pulykát, amely törött gerinccel

terült el a kapu alatt. Ha ez előbb történik,

életem legszomorúbb korszakától kímélt volna

meg a sors engem. S egy vidám csevegéstől

önöket. 1934

ASZLÁNYI KÁROLY

A RÉSZEGES KAKTUSZ

1

Amikor a nemrégen elhunyt Triglav Bódog

végrendeletét felbontották, egy elsárgult füzetke

hullott ki belőle. Kusza és zavaros feljegyzések,

naplójegyzetek töredéke volt ez. Miután a

rendelkezéseket végrehajtó ügyvéd történetesen

jó barátom, módomban áll a feljegyzések egy

részét nyilvánosságra hozni. Hozzáteszem

azonban, hogy tudományos értékükből sokat

levon az a tény, hogy Triglav Bódog magányos

életét delirium tremens fejezte be.

2.

Augusztus 20. Ma reggel bekopogott hozzám a

szomszédasszony. Megtörölte a szemeit és síró

hangon előadta, hogy elutazik a fiához, aki

Sopronban valami bajba keveredett - és nem

tudja kire hagyni azt a kúszó-kaktuszt, amelyet a

kezében szorongatott, s amelyet úgy szeret, mint

saját gyerekét.

- Szomszéd úr - folytatta -, kegyed tudom,

hogy szereti a növényeket. Vállalja el kosztba a

Gyurit. Mert ezt a nevet adtam neki.

- Tegye le - mondtam -, unom a sok beszédet.

Tegye le a többi virágok közé, ha megfér velük,

itt maradhat.

A jó asszony letette az Ecactus weinbergerit,

az ajtóból búcsúcsókot intett felé és elment.

Nem is láttam többé.

3.

Szeptember 3. Ez a csenevész kúszónövény

nagyon rossz sorban élhetett eddig. Ha az ember

ránéz, látja, hogy ijedt, klorofillszegény és

tudatalatti gátlásai vannak. Nyilván terhelt

családból származik. Lehet, hogy télen

felmegyek Bécsbe és akkor elviszem Freudhoz,

hogy analizálja meg. Az ilyen egyed mindenféle

bűnre hajlamos. A szenvedélyek kialakulásánál

nagy szerepet játszik a hajlamosság. Mert íme,

rengeteg cserepes növény van a szobámban.

Délben vagy este, ha elborozgatok, a pohár alján

lévő maradékot szét szoktam osztogatni a

virágok között. De eddig ennek semmi

következménye sem volt.

Ma este szokatlanul rossz kedvem volt.

Elővettem egy üveg dalmát bort. Nehéz és sűrű

bor ez, az ember berúg a szagától, amikor lefejti.

Pillantásom Gyurira esett. Ez az átkozott

kaktusz ott állt előttem az asztalon. Virágja volt!

Egyetlen nyavalyás, sápadt virág. Egy

fölösleges luxus, virág ezen a növényi csont-

vázon, amely tulajdonképpen nem tudott ki-

mászni a pubertásból. Rossz ránézni, mert az

emberben részvétet ébreszt! Ahogy elnéztem a

beteg és magányos virágot, fogtam a tele

poharat és másfél deci nehéz bort öntöttem a

cserép kiszárad földjére. Egy deci elég egy

felnőtt embernek, hogy berúgjon tőle, ha nincs

gyakorlata benne. De nem történt semmi. A föld

gyorsan beitta a párolgó nedvet. Eszembe jutott

hogy a vérszegény emberek mennyire bírják a

bort.

Tovább iddogáltam, elgondolkozva a világ

keserű során. Amikor félórai meditálás után

ismét Gyuri sápadt virágjára pillantottam,

megdobbant a szívem! A virág kipirult! Egészen

vöröses színe lett! Hasonlított az én orrom

színéhez. Az egész növény kissé féloldalra dőlt,

hetyke, majdnem vidám mozdulattal, kacsai

kinyúltak, mintha keresgélnének valamit a

levegőben. Nagyot röhögtem, olyan komikus

látvány volt ez a részeg növény.

4.

Ettől kezdve Gyuri minden nap kapott bort.

Velem ült az asztalnál és mindennek a felét ő itta

meg. Valósággal megváltozott tőle. Kipirult,

megnőtt és jókedvű lett.

Egy napon el kellett utaznom. Házve-

zetőnőmre bíztam a lakást. Szombathelyre

kellett mennem, ahol egy rokonom békétlen-

kedett. Megmondtam neki alaposan, hogy tőlem

ne várjon semmit s azzal visszajöttem. De ebbe

négy nap is beletellett.

Amint a lakásba beléptem, azonnal látnom

kellett, hogy baj van. Gyuri fonnyadtan és

összeroskadva állt ott. Virágja lelógott, egész

lényén beteges undor és öngyilkos fásultság

látszott.

Persze! - csaptam a homlokomra. - Négy

napig vízzel itatták szegényt! Utálatos, hideg

kútvízzel! Szörnyű!

Azonnal a faliszekrényhez rohantam,

kivettem belőle a legfinomabb, hatvanéves

konyakot és beleöntöttem a cserépbe,

Amint beraktam az üveget a faliszekrénybe s

megfordítottam a kulcsot, csettintést hallottam a

hátam mögül. Megfordultam. Gyuri fonnyadtan

összetapadt szirmai váltak el hirtelen

megduzzadva egymástól, ez adta a

csettintésszerű hangot.

Szemrehányóan néztem rá.

- Ebből nem kapsz többet - mondtam felemelt

ujjal -, ez nagyon drága. Csak kivételesen

kaptál. Ne ragadtasd el magad.

De Gyurival nem lehetett okosan beszélni.

Amióta a konyakot megkóstolta, nem ízlett neki

a bor. Lekonyult. Csak kúszó-ujjai és kacsai

indultak rohamosan növésnek. Egy pár napig

büntetésből kisfröccsöt adtam neki. Nem

használt. Már egészen elzüllött. Már nem kellett

itatni őt. Az asztalra állítottam egy pohár bort, ő

beleengedte valamelyik kacsát és estig kiszívta.

Megrögzött alkoholista lett. Új virágok nyíltak

rajta és mikor a házmester, akinek elmondtam az

esetet, egy tűvel beleszúrt az egyik virágba, ki-

állhatatlan pálinkabűz áradt belőle. Egy pil-

lanatra felébredt bennem a lelkiismeret s már

arra gondoltam, hogy elküldöm egy

szanatóriumba, ahol leszoktatják átkos

szenvedélyéről. De az utolsó pillanatban mindig

meggondoltam magamat. Sajnáltam szegényt.

Még őrjöngeni kezd a szanatóriumban, vagy

rászokik a kábítószerre.

A tragédia akkor következett be, amikor egy

unokaöcsém esküvője miatt egy teljes hétig

távol kellett maradnom Pesttől. Amikor

hazaértem, Gyuri már nem élt. Gyökerei

kifordultak a cserépből, mellette egy eltört

hamutálca feküdt: úgy látszik, végvonaglásában

tört és zúzott maga körül.

Dehát mi történhetett vele?

Csakhamar megállapíthattam ezt is. A ravasz

növény megfigyelte, hogy honnan vettem ki a

konyakosüveget: a faliszekrényből. Kúszó

végeinek egyikével felnyúlt a kulcsig és több

napig tartó fáradságos munkával megfordította a

kulcsot. Ezután átfonta az üveg nyakát, ránőtt a

dugóra és addig erőlködött, amíg nagynehezen

kihúzta.

Természetes, hogy hét deci 1870-es konyakot

nem bírt el a szervezete. Megőrült tőle és aztán

felfordult.

Az ablakra néztem, ahol egészséges fuksziák,

fikuszok és calceoláriák álltak glédában.

Mindegyik puritán gőggel és erkölcsös

felháborodással hátat fordított Gyurinak.

Nyárspolgárok.

1936

Tartalom

Előszó

Móricz Zsigmond

Licitálják a bandát (1905)

Cholnoky Viktor

A jég (1907)

Szép Ernő

Fürdőszezon (1908)

Hír (1908)

A korzó (1908)

Kutyaszínház (1908)

Krúdy Gyula

Egy kis mese Kamillról (1910)

A „költő" szökni akar (1922)

Gábor Andor

Rémes a pesti lárma! (1911)

A pesti ház (1911)

Ének a pesti zöldről (1916)

A hadi (1918)

Juhász Gyula

Az élet iskolája (1928)

Karinthy Frigyes

Ludae olimpiae (1912)

Páholy, harmadik ülés (1916)

Előrelátók (1917)

Többes szám (1928)

Magyarnak kapu, olasznak kupa (1930)

Boszorkova Kszanta Kszantipovna

levele a Csekához (1930)

Hipochonder (1931)

Idézés bűnügyben (1925)

Színes film (1937)

Vadnai László

Cselédke (1930)

Gyöngyös (1930)

Skótok (1930)

Egy könnyű ügy! (1930)

Eltiltani mindent, ami szabad! (1934)

Lakatos László

Egy csúnya nő vallomása (1927)

Tünde (1927)

Én is (1927)

Egy férj beszéli (1927)

Egy asszony görögül tanul (1927)

Rejtő Jenő

Gengszter - idill (1933)

Nevessünk! (1937)

Sulteisz Szibériában (1935)

Békeffy László

Lajcsi bácsi (1917)

Szervusz, Miki! (1918)

Nadányi Zoltán

Gramofonjavítás (1934)

Aszlányi Károly

Beszélgetés velem! (1930)

Érdemes-e költözködni? (1934)

A liba (1934)

A részeges kaktusz (1936)

Documents

A Részeges Kaktusz