A XIV. század hatvanas éveiben el­kezdődő török háborúk egészen 1521-ig nem játszottak egyetemlegesen ne­gatív szerepet Közép-Magyarország városainak fejlődésében. Tény, hogy főleg Mátyás uralkodása alatt a hadse­regre és a háborúkra fordított hatal­mas kiadások megnövelték az adózók, többek között a városi polgárok ter­heit, olyannyira, hogy gyengébb kezű utódai nem tudták tovább ezt az adó­szintet fenntartani, ami a zsoldoshad­sereg feloszlatásához, ezáltal az ország katonai erejének érezhető csökkenésé­hez vezetett. Az is ismert, hogy a XV. század második felében a pusztásodás, az egyes falvak elnéptelenedése — mely egyes megyékben a 15—20%-oL is elérte — aggasztó méreteket öltött. Ez a folyamat azonban csak részben vezethető vissza a török pusztítások hatására, a fejlődő városok elszívó ha­tása és a mezővárosok növekedése a töröknél nagyobb mértékben fogyasz­totta a falvak lakosságát.

A városok azonban a nehézségek el­lenére tovább fejlődtek, gazdasági ere­jük növekedéséhez bizonyos mérték­ben a törökkel szembeni a XV. század nyolcvanas éveitől kezdve intézményesí­tett kapcsolatok kialakulása is hozzá­járult, így egyetérthetünk Kubinyi megállapításával, hogy a királyi ha­talom Jagelló-kori hanyatlását nem kí­sérte párhuzamosan az ország, köze­lebbről a városok stagnálása vagy ha­nyatlása. (207—208. o.)

1521-ben a helyzet megváltozik, Szu-lejmán szultán nagy támadása küszö­bön áll, a végvidéki várrendszer és a mozgó hadsereg fenntartása az ország kapacitásán túlmenő terheket ró a pa­rasztság és a polgárság vállaira. Az egyenlőtlen erőviszonyok következmé­nye a mohácsi vereség lett. (1526. augusztus 29.)

Kubinyi új megvilágításban tárgyal­ja történelmünk egyik legtragikusabb

Az utóbbi évek szociológiai irodalmá­ban mind külföldön, mind itthon je­lentős helyet kap a város, mint a mo­dern társadalom egyik legfontosabb társadalmi, gazdasági, adminisztratív egységének vizsgálata. Érdemes azon-

és legbonyolultabb szakaszát az, 1526— 1541 között eltelt másfél évtizedet. Megállapítja pl., hogy Zápolya pártjá­

ig nak, illetve általa a török orientáció f időleges megerősödését nem csekély

mértékben a budai polgárok kiépült török kereskedelmi kapcsolataival ma­gyarázhatjuk.

Még jelentősebb, bár nem teljesen í egyértelmű az a megfigyelés, hogy tu­

lajdonképpen nem 1526, hanem 1529 a határkő Magyarország történetében.

; Éltkor alakul ki a hatalmi egyensúly a Habsburg hatalom és az oszmán biro­dalom között — ezt egyfelől Buda el-

, foglalása, másfelől Bécs sikertelen ostroma jelzi. (213. o.) A magunk ré-

l széről messzemenően egyetértünk az 1529-es esztendő egyetemes történeti

i jelentőségének kihangsúlyozásával. : Fontos fordulópont volt ez a közép­

magyarországi városok történetében » is: Buda, Székesfehérvár és Esztergom,

az ország három hadászati fontosságú városa egy csapásra határvárrá válto­zott, ám Magyarország történetében, csupán az 1526—1541 közötti időszak­ban képez periódushatárt, mind a ma-

[ gyár államiságot, illetve az önálló ma­gyar katonai hatalmat lezáró mohácsi csatavesztést (1526-ot), mind a török

i hódítást „törvényesítő" 1541-et, Buda török kézre kerülését magyar szem­pontból fontosabb dátumnak kell te­kintenünk, mint 1529-et.

Az ismertetés szűkre szabott terje­delme kizárja, hogy más és még oly fontos kérdések, akár jelzésszerű felvá­zoláséra is kitérjünk, mint a török határterületek gazdasági fejlődésének

; problémái, a horvát és szlavón végek határvédő katonaságának települési és agrárkérdései, Velence török politika-

• ja vagy Frankfurt birodalmi város kap­csolata a török háborúkkal stb., pedig a korral foglalkozó hadtörténészek számára ezek is sok használható adatot tartalmaznak.

R. Gy.

ban arra is felfigyelni, hogy ebből az irodalomból — a szociológiai jellegű korábbi stúdiumoktól eltérően (gondol­junk csak a kérdés „klasszikusára", Max Weber re) — jobbára hiányzik a történeti gyökerek feltárása. A lassan.

A SZÁZADOK 1972. ÉVI 1. ÉS 2. FÜZETÉRŐL

— 584 —

kibontakozó hazai urbanisztikai iroda­lom figyelmét remélhetőleg nem fogja elkerülni Gyimesi Sándor: Az európai városok a kapitalizmus küszöbén című tanulmánya, mely a középkori és újkori városok funkcióit hasonlítja össze. (1972. 2. sz.) Városi funkción — me­lyek a városon kívüli területre is ki­hatnak — a gazdasági (ipari termelő és ellátó, kereskedelmi) és adminiszt­ratív (igazgatási, jogi stb.) szerepkörö­ket érti. E tekintetben a fő különbsé­geket a kapitalista város gazdasági funkciói a feudális városokhoz képest területileg kibővülnek s nem lehet ar­ról beszélni — mint korábbi időkben —, hogy egy meghatározott területre korlátozódik; továbbá teljesen új funk­ciót kap a kapitalizmuskori város a megnövekedett számú adminisztratív szerepkörökkel. Az a „városi hanyat­lás", amely Európában a középkor és újkor mezsgyéjén bekövetkezik, az em­lített városok e funkcióváltásával függ össze. Itt két mozzanat figyelhető meg: a kialakuló új funkciók kapcsolódhat­tak a régi városokhoz, de gyakran új városok kifejlődését idézték elő. Ennek következtében több, régen jelentős vá­ros a tőkés korszakban visszamarad, esetleg faluvá süllyed, egészében ter­mészetesen a városállomány jelentősen bővül. Igen lényegesek a szerző ezen általános elvekből kiinduló fejtegetései a nyugat-európai és középkelet-európai városfejlődésre vonatkozóan. Megálla­pítja, míg Nyugat-Európában a leg­dinamikusabb fejlődést siettető tényező, az ipar fejlődése következtében a vá­roshálózat átalakulása nagymérvű, Kö-zépkelet-Európában ez — éppen az iparfejlődés visszafogottsága miatt — mérsékelt. Különbség mutatkozik en­nek folytán abban is hogy míg Nyu­gat-Európában a forradalmi iparfejlő­dés megváltoztatja a városi telephelye­ket is, új városokat alakít ki, addig Európa másik felében a városokat el­hagyó ipar nem tudott úgy virágozni s ezáltal új településeket létrehívni, mivel igen erős földesúri adózás alatt állott. Itt a telephely eltolódás jóval kisebb mértékű. Az iparfejlődés eltérő voltából vezethető le az is, hogy Kö-zépkelet-Európában a nyugatiakéhoz viszonyítva nagyobb szerep jut az ad­minisztratív funkciónak és a kereske­delemnek.

A magyar történetírásban szép ha­

gyományokra visszatekintő uradalom­történetet módszertanilag — és több új megállapításával is — gyarapítja Zimányi Vera cikke az 1972. évi 1. számában. (A nagymartom kerület gazdaság- és társadalomtörténete a XVI. századtól 1767-ig.) A ma Auszt­riához tartozó (Burgenland) terület már a késői feudalizmus évtizedeiben az ország egyik legfejlettebb mezőgaz­dasági övezetének számított. Jó piac­lehetőségekkel rendelkezett, borát jó áron vették át a sziléziaiak. Ugyan­akkor az alsó-ausztriai kamara közvet­len igazgatása alá tartozott, ami meg­óvta az itt élő jobbágyokat az ország más vidékein mindenütt növekvő job­bágyi terhek növekedésétől és a ter­hek naturalizálódásától. Amikor Esz-terházy Miklós birtokába kerül e te­rület, a helyzet lényegében változatlan marad: a jobbágyok továbbra is meg­válthatják pénzért szolgáltatásaikat, a jobbágyi árutermelés továbbra is vi­rágzik s a jobbágyság minden orszá­gos és megyei intézkedés ellenére meg tudja őrizni szabad költözködési jogát. Sajátos, hogy Mária Terézia urbárium normáit nem akarták és nem is tud­ták az itteni sokkal fejlettebb viszo­nyok között bevezetni, hanem a helyett újabb szerződéséket kötöttek, amelyek­ben alapjában a régi, a pénzszolgálta­tásokra épülő rendszert őrizték meg. A szerző megközelítési módját dicséri a demográfiai viszonyok, a jobbágyok táplálkozásának, reálbérének felmérése. Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk: a modern technikai eszközök felhasz­nálásával készült tanulmány az eddigi egyik legkomplexebb uradalomtörténet a magyar történetírásban, amely igen sok fogódzót, szempontot és informá­ciót ad a XVII—XVIII. század min­den kutatója részére.

Bevallottan aktuális gazdaságpoliti­kai kérdést tárgyal Ber end T. Iván: A tervezés hatása a gazdasági növekedés­re (A magyar tapasztalatok) című ta­nulmánya. Az 1948—1968 közötti fej­lődést elemző írás a tervezés hatása lemérhetőségének korlátozottsága tu­datában mutat rá: mely elemek tették szükségszerűvé a gazdaságirányítás és tervezés 1968. évi reformját. Az 1948-as államosításból kiindulva vázolja a tervgazdálkodás működési mechanizmu­sát. A Minisztertanács, illetve az or­szággyűlés által jóváhagyott tervet le-

— 585 —

bontották évekre, negyedévekre, vala­mint minisztériumokra, iparigazgatósá­gokra, vállalatokra. Minden tervmutató szigorú névre szóló jelleget nyert. E módon a vállalatok önállósága formá­lissá vált, az utasítások a gazdaságve­zetés központi akaratát érvényesítették és kikapcsolódott a piac, valamint az áru és pénzforma. Az 1951. évi árre­form elszakította egymástól a termelői és fogyasztói árakat, az ipari alap­anyagok az önköltségnél sokkal olcsób­ban, a mezőgazdasági termények sok­kal drágábban és a beszolgáltatási ár­nál aránytalanul magasabb áron ke­rültek piacra. Ez az árrendszer kikü­szöbölte ugyan a nem tervezhető piaci hatásokat — s ezzel 'könnyítette a ter­vezést, de a vállalatokat nem tette ér­dekeltté termékeik realizálásában, a minőség javításában. Egyoldalúan a mennyiséget, a „tervteljesítést" helyez­te előtérbe. Az árrendszer révén vi­lágviszonylatban is kiemelkedően meg­nőtt a nemzeti jövedelem és a felhal­mozás, amely jórészt a mezőgazdaság­ban megtermelt jövedelem elvonásá­ból származott. Ezt a gazdasági veze­tés az ipari beruházások (elsősorban a nehéziparban) fokozására használta fel. A tervutasításos rendszer — amely­re többek között azért is volt szükség, mert az államigazgatás a gazdaság- és vállalatvezetés fontos pozícióba képzet­len erők kerültek — hozzájárult, hogy mind több és több munkaerőt vettek fel, nagy mértékben nőtt az ipari ter­melés növekedési üteme. Ugyanakkor erősen jelentkeztek az ellentmondások is. E rendszer nem ösztönözte a válla­latokat a termelékenység növelésére, a minőség javítására, anyagtakarékosság-ra. A vállalatoknál nagy készletek halmozódtak fel, nem érződhetett a piac kedvező, serkentő hatása, szűkült a választék, a központi információs igény miatt felduzzadt az adminisztrá­ció. Ennek következtében a nemzeti jövedelem egy része veszendőbe ment. Az 1968-as reform a tervezés előnyeit ezért a piaci hatások előnyeivel igyek­szik ötvözni.

Szász Zoltán: Az erdélyi román pol­gárság szerepéről 1918 őszén (1972. 2. sz.) című tanulmánya az erdélyi ro­mánok társadalmi szerkezetének és a román burzsoázia pártjának, a román nemzeti párt 1918 előtti tevékenységé­nek bemutatása után azt a helyzetet

elemzi amely a Habsburg monarchia összeomlása, az 1918. október 30-i pol­gári demokratikus forradalom után a román burzsoázia számára teremtődött. A régi államapparátus fő ereje — a hadsereg — összeomlott, a munkás-, s Erdélyben elsősorban a parasztmozgal­mak felszámolták a volt központi ha­talom helyi szerveit. A román polgár­ság a tőkés rend fenntartása érdeké­ben igyekezett magyar osztályos tár­saival együtt egy új apparátus létre­hozni. A nemzeti tanácsok egyszerre jelentették a demokratizálódást, s a forradalommal való szembefordulást. A Monarchia hadseregében szolgáló román katonákból az erdélyi központi román nemzeti tanács nem csupán gárdákat szervezett, hanem megpróbált magának valamilyen haderőt teremteni. A Prágából és Wiener-Neustadtból ha­zatérő alakulatokat azonban a szerb kormány — a Bánát hovatartozásának e] döntetlen volta miatt — lefegyverezte. Az erdélyi román burzsoázia november első felében még megpróbált egyezked­ni Károlyiékkal, majd amikor teljesen egyértelmű lett, hogy a nagyhatalmak Erdélyt Romániának ígérik, az új ál­lamban saját pozíciójának biztosítása céljából is összehívták az 1918. decem­ber 1-i gyulafehérvári nagygyűlést, amely kimondotta az erdélyi románok csatlakozását Romániához, s ugyanak­kor néhány alapvető demokratikus jog — köztük a nemzetiségek önigazgatá­sának — bevezetését deklarálta. A ro­mán szociáldemokrata munkásság ve­zetőinek jobbszárnya a ,,nemzeti állam" megteremtését tartotta soron levő fel­adatnak, s ezért támogatta a polgári demokratikusukat, a balszárny viszont a forradalmasodás felgyorsulása láttán a demokratikus forradalom szocialista forradalommá történő átfejlesztését szorgalmazta, a nemzeti kérdést ennek alárendelte. A gyulafehérvári gyűlés után az erdélyi román polgárság kor­mányt alakított („Kormányzótanács"), amely egészen 1920-ig igazgatta Er­dély ügyeit.

A két füzet kisebb közleményei job-. bára a középkor időszakából íródtak. J. le Goff, a világhírű francia törté­nész a középkori városhálózat körvo­nalazására új elméletet hirdetett meg. Megfigyelése szerint a szociológiailag is valóban városias településeket a kö­zépkorban arról lehet felismerni, hogy

— 586 —

a koldulórendek valamelyike kolos­tort vagy kolostorokat tartott fenn a városban, illetve annak közvetlen kör­nyékén. Fügedi Erik sorra veszi a ma­gyar városokat a XIII. századtól a XV—XVI. század fordulójáig és Goff tételét nálunk teljesen igazolva látja. Elannyira, hogy — a bányavárosokat kivéve, ahol érdekes módon egyáltalán nem találja a koldulórendek nyomait — megállapítja: a középkori magyar városok rangsorolási alapját nem a városi kiváltságlevelek, hanem a kol­dulórendi kolostorok száma képezheti. (1972. 1. sz.) Granasztói György egy 1475-ből származó adójegyzék elemzé­séből bontja ki a XV. század végi brassói társadalom néhány jellemző sajátosságát, hangsúlyozva, hogy e társadalmi rajz vonásai (pl. az agrár jelleg feltűnő csökkenése, a társadal­mi tagozódás előrehaladott volta) még csak elemeit 'képezhetik egy később, több város példájának elemzése alap­ján összeállítható általánosabb város­fejlődési képnek. (2. sz.)

Székely György az ELTE-n rendezett Dürer-előadásának (a nagy festő szüle­tésének 500. évfordulója alkalmából) szövegét teszi közzé. A történész sze­mével mutat rá azokra a társadalom­történeti elemekre, melyek a kor szel­lemi arculatába beillesztik Dürer mű­vészetét. Rendkívüli alapossággal ve­szi számba azokat a személyeket, akik Dürerrel dolgoztattak, illetve a törté­neti eseményeket, melyeket Dürer megfestett, s ez utóbbiak korabeli ér­telmezésével a XVI. század eleji Né­metország társadalmi-szellemi életének mozaikszerű rajza elevenedik meg előttünk. (2. sz.) E. Westermann (NDK) azt vizsgálja rövid tanulmányában, hogy miként emelkedik a thüringiai csurgatókohós ezüst- s réztermelés és ezzel összefüggésben annak elsősorban Itália irányába kialakuló kereskedelmi kapcsolata a közép-európai kereske­delem számára a XV—XVI. század fordulóján. (2. sz.) Dóka Klára a céhes

VOENNO ISZTORICSESZKIJ ZSUR-NAL (Szovjetunió) 1973. 1—3. sz. — A szovjet ifjúsági szervezet hősi törté­netével foglalkozik V. IVANOV: „A Komszomol a Nagy Honvédő Háború éveiben" (1. sz. 3—10. o.) c. tanulmá-

mesterré válás feltételeit rekonstruálja 3. Pesten az 1840-es években igen gazdag

levéltári forrásanyagra épülő írásában. Zachar József a Neue Freie Presse

i című osztrák lap (a Die Presse utóda, E amelybe több alkalommal Marx is

publikált) cikkeinek elemzése révén t vázolja az ausztriai német liberálisok, i a Verfassungspartei külpolitikai koncep-i ci óját az Ausztria számára oly fontos

lS70-es években (1. sz.) A magyaror-i szagon már eddig is publikált Kßrl

Obermann (NDK) eddig ismeretlen (szovjet és németországi) levéltári

' anyagon, valamint gazdag sajtóra tá­maszkodva állítja össze a Neue Rheini­sche Zeitung alapításának történetét.

• különösen a Marx és Engels tevékeny-Î ségéhez vezető szálakra figyelve. Közli

a berlini levéltárban fekvő felhívást, "<* az újság alapítására. (2. sz.)

i Talán kevéssé ismeretes a szélesebb közönség előtt, hogy az elmúlt évek­ben megszaporodtak a magyarországi és szomszédos országbéli történelem­tankönyvek ismeretanyagainak össze-

; hangolására irányuló erőfeszítések. A nem minden nehézség nélküli és a szo­cialista országokban a nem mindig elé­gedettségre alapot adó internacionalista szellemű nevelést igen elősegítő munka iránt érdeklődő olvasónak sok érdekes információt tartalmaz Gaál György (Jugoszlávia), a Vajdasági Történelmi Társulat elnökének írása: A magyar történelem tanítása Jugoszláviában. A szerző a magyar vonatkozású történel­mi oktatási anyag leírása mellett igen őszintén beszél azokról a gondokról, amelyekkel a csökkentett történelmi

; óraszámok között tanító és a magyar történelemről gyakran nem elég isme­rettel rendelkező jugoszláv tanároknak meg kell birkózniuk. (Mivel a moszk­vai történész világkongresszusról már korábban szóltunk, itt nem térünk ki az 1972. 1. és 2. számban is közölt magyar korreferátumok ismertetésére.)

Glatz Ferenc

nya. A háború kitörése utáni napokban a Komszomol azonnal fontos feladatot kapott a rendőrség támogatása, a szo­cialista tulajdon védelme, az elsötétí­tés ellenőrzése terén, továbbá részt vállalt a légoltalom és a Vöröskereszt

KÜLFÖLDI HADTÖRTÉNELMI FOLYÓIRATOK SZEMLEJE

— 587 —