„Matthews korábbi moszkvai ellenfeleinek a lélegzete is elakad, ha rájönnek, mennyi minden derül ki a könyvben a módszereikről…

Fantasztikusan jó.”New York Times

„Remek, és tele van feszültséggel.”Shortlist

„Meggyőző és izgalmas.”Literary Review

„Izgalmas kezdet… Nem sok olyan, nem csupán a képzeleten alapuló könyvet olvastam – regényt pedig ennél is kevesebbet –, amely ennyire tele lett volna

korábban titkosnak számító információkkal.”Charles Cumming brit kémregényíró a Scotsmanben

„Akik szeretik a műfaj mestereit – köztük John le Carrét és Ian Fleminget –, örömmel fogadják körükben Matthewst.”

USA Today

„Nagy és veszélyes kémjáték zajlik az orosz hírszerzés és a CIA között… és a Vörös veréb bevisz bennünket ebbe a veszedelmes világba.

Szerettem ezt a könyvet, nem tudtam letenni. Önök sem lesznek rá képesek.”

Vince Flynn

„Elképesztően izgalmas történet, tele csavarokkal, váratlan fordulatokkal.”crimesquad.com

Jason Matthews: Red SparrowCopyright © 2013 by Jason MatthewsHungarian translation © Fazekas László, 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jason Matthews: Red SparrowScribner, a Division of Simon & Schuster, Inc., New York, 2014

Fordította: Fazekas László

ISBN: 9 789634 192695 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó RajmundFelelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Ács EleonóraKorrektor: Keszthelyi-Kiss Judit

Készült az Aduprint nyomdájában, Budapesten, 2017-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató

Műfaj: kémregény

Suzanne-nek, Alexandrának és Sophiának

9

1

Nathaniel Nash már tizenkét órája volt úton, és deréktól lefelé teljesen érzé-ketlenné vált. A moszkvai mellékutca kövén koppanó lába mintha fából lett volna. Már rég besötétedett, de ment tovább, folytatta ellenfigyelésifelderí-tő körútját, hogy azok, akik követik, elveszítsék a türelmüket, kihozza őket a sodrukból, és felfedjék magukat. Egyelőre azonban semmilyen jelét sem tapasztalta annak, hogy bárki ólálkodna körülötte, egymást váltó megfigye-lők követnék, emberek bukkannának fel hirtelen a háta mögött valamelyik utcasarok mögül, vagy hogy a mozgása bármilyen reakciót kiváltott volna. Nem vették volna észre? Vagy népes csapat tartja megfigyelés alatt, amelynek a tagjai kézről kézre adják, miközben láthatatlanok maradnak? A játék szabá-lyai szerint nem észrevenni a megfigyelőket rosszabb, mint megbizonyosodni arról, hogy az embert követik. Még csak szeptember eleje volt, de havazott, ami kapóra jött Nate-nek, amikor késő délelőtt kiugrott egy mozgó Lada kombiból, melyet a kiren-deltségen dolgozó Leavitt vezetett. Miután kiszámolta, hogy mennyi idő áll rendelkezésükre, Leavitt szó nélkül felmutatta három ujját, majd az ipa-ri környék egyik mellékutcájába bekanyarodva megérintette Nate karját. Az FSZB,1 a Szövetségi Biztonsági Szolgálat megfigyelői nem vették észre a három másodperces megállás alatt végrehajtott szökést, és Leavittet kö-vetve elhajtottak az egyik hóbucka mögött rejtőzködő Nate mellett. Nate a követség gazdasági szekciójától kapott, bekapcsolt mobiltelefonját Leavitt kocsijában hagyta, hadd kövesse annak a jeleit az FSZB a következő három órában. Amikor a hóbucka mögé vetődött, beverte a térdét, s az sajgott is az első órákban, de most már ugyanolyan érzéketlen volt, mint testének többi része. Miközben besötétedett, végigjárta, csúszkálta, mászta és araszolta fél Moszkvát, anélkül, hogy azt tapasztalta volna, követik. Úgy tűnt tehát, hogy tiszta, senki sem szegődött a nyomába.1 Federalnaja Szluzsba Bezopasznoszti Rosszijszkoj Federaciji – az Oroszországi Föderáció

Szövetségi Biztonsági Szolgálata.

10

Nate a CIA belső operatív ügynökeinek ahhoz a kis csapatához tartozott, amelynek tagjait arra képezték ki, hogy megfigyelés alatt dolgozzanak az ellenséges területen. Kint az utcán, akció közben már nem lehettek kétségeik, nem foglalkozhattak önelemzéssel, latolgatással. A kudarctól, a sikertelenség-től való ismerős félelemnek sem volt helye. Ezen az éjszakán Nate mintha megkettőződött volna, hogy megfelelően el tudja végezni a feladatát. Ne tö-rődj a hideggel, amely körbefogja és összepréseli a mellkasodat!, figyelmeztette magát. Érzékeid maradjanak éberek, azon légy, hogy legyőzd a stresszt! A látása kiélesedett. Összpontosíts a középtávra, figyeld a gyalogosokat és a járműveket! Jegyezd meg a színeket és formákat! Kalapokat, fejfedőket, járműveket! Anélkül, hogy különösebben gondolt volna rá, rögzítette magában a sötétbe burkolózó város hangjait. A trolibuszok áramszedőjének zizegését, a gépkocsik kerekének csikorgását a vizes útburkolaton, a járdára szórt salak roppanását a járókelők talpa alatt. Érezte a dízelolaj és a szén füstjének bűzét a levegőben, és valami-lyen szellőzőnyílás felől a készülő céklaleves súlyos aromáját. A férfi olyan volt, mint egy fagyos levegőn remegő hangvilla – feszesen rezgő, s mégis furcsán nyugodt. Tizenkét óra után biztos volt benne – már amennyire bármiben biztos lehetett –, hogy nem követik. Megnézte az időt: 22:17. A huszonhét éves Nate Nasht már csak két perc választotta el attól, hogy találkozzon a legendával, a diadém legragyogóbb ék-kövével, a CIA-istálló legértékesebb paripájával. Már csak háromszáz métert kellett megtennie a csöndes utcától odáig, ahol Márvány várta. Kifinomult, előzékeny, a hatvanas éveiben járó férfi, a KGB Egyes Főigazgatóságának utódszervezete, a  külföldi hírszerzéssel foglalkozó SZVR2 vezérőrnagya. Márványt már tizennégy éve tartották, ami igen nagy idő volt, figyelembe véve, hogy a hidegháborús időszak szovjet informátorai átlagosan tizennyolc hónap alatt lebuktak. Miközben az utcát fürkészte, Nate emlékezetének ké-pernyőjén elveszített ügynökök szemcsés fotói villantak fel: Penykovszkij, Motorin, Tolkacsov, Poljakov és a többiek. Mind odalettek. De ő nem, legalábbis nem addig, amíg én felügyelem, gondolta. Nem fog hibázni. Márvány az SZVR Amerikai Főosztályát vezette, ami rendkívül fontos információforrássá tette, ráadásul a régi KGB-iskola neveltje volt, aki érde-meit (és tábornoki csillagát) egy olyan tengerentúli karrier során szerezte, amelyet nemcsak a műveletei során elért sikerei tettek figyelemre méltóvá, hanem az a körülmény is, hogy sikerült túlélnie a tisztogatásokat, reformo-kat és belső hatalmi harcokat. Nem áltatta magát az általa szolgált rendszer 2 Szluzsba Vnyésnej Razvédki – az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat (polgári).

11

természetét illetően, s megutálta a sok üres melldöngetést, de profi módjára végezte a munkáját, és lojális maradt. Negyvenéves volt – már ezredes –, és New Yorkban teljesített szolgálatot, amikor a központ – a szűk látókörű szovjet ellenségesség ostoba megnyilvánulásaként – nem engedélyezte, hogy amerikai onkológushoz vigye a feleségét, s az asszony egy moszkvai kórház folyosóján, egy hordágyon halt meg. Márványnak további nyolc év kellett ahhoz, hogy elhatározásra jusson, s miután kidolgozta a biztonságos módszert, jelentkezett az amerikaiaknál. Miután külföldi kém lett – a hírszerzői lexikon szerint ügynök –, Márvány halk, előkelő udvariassággal tárgyalt CIA-s kapcsolataival – a tartóival –, és önmagát hibáztatva mentegetőzött, amiért csak kevés és jelentéktelen infor-mációval szolgálhat. Langley el volt képedve. Márvány felmérhetetlen fon-tosságú értesüléseket adott át a KGB és az SZVR műveleteiről, a külföldi kormányokba történt beszivárgásokról, s időnként koronagyémántok is előke-rültek: Oroszországnak kémkedő amerikaiak nevei. Rendkívüli, pótolhatatlan kincsnek tartották. 22:18. Nate megkerülte a sarkot, és elindult a keskeny utcán, amelynek egyik oldalán lakóházak sorakoztak, a másikon pedig egyenetlen járda húzó-dott, s csupasz, behavazott fák. Az utca túlsó végén, a kereszteződés fényeinek előterében egy ismerős alak fordult be a sarkon, és indult el felé. Profi volt az öreg: hajszálpontosan kapta el a négyperces szünetet. A fáradtsága egy szempillantás alatt elmúlt, Nate érezte, hogy új életre kel. Ahogy Márvány közeledett, pillantása automatikusan végigpásztázta az utcát, szokatlan dolgok után kutatott. Gépkocsi sehol, állapította meg magában. Nézz felfelé! Sehol egy nyitott ablak, a lakások sötétek. Hátra! A kereszteződések nyugodtnak tűnnek. Figyeld az árnyékokat! Sehol egy utcaseprő, sem egyetlen kósza csavargó. Tudta ugyanakkor, hogy elég egy apró hiba, és a többórás felderítés, a provokatív manőverek, a hidegben való várakozás és megfigyelés ellenére Márvány vesztét okozhatja. De vele ez nem történhet meg – nem is annyira azért, mert egy hallatlanul értékes információforrás veszne el, és diplomáciai botrány lehetne az ügyből, hanem mert az ő embere, s a halála az ő lelkén száradna. Eltökélte magában, hogy semmiképp sem hibázik. Márvány ráérősen ballagott felé. Korábban kétszer találkoztak. Márványnak több CIA-s futtatója is volt, és mindegyiket igyekezett tanítgatni. Néhá-nyuknál ez sikerült, másoknál viszont legyőzhetetlen ostobaságba ütközött. Végül akadt egy-két olyan is, akit borzasztóan közönyösnek talált, olyannak, akiben a legcsekélyebb vágy sem él aziránt, hogy profi legyen. Nate más volt,

12

érdekes. Érzékelt benne valamiféle különös elszántságot, törekvést arra, hogy bármi történjen is, megfelelően tegye a dolgát, s ne hibázzon. Kicsit nyers, kicsit megszállott, gondolta, de kevesekben lobog igazi tűz, tette hozzá, s ezért igent mondott rá. Márvány jókedvűen hunyorított, meglátva a fiatal amerikait. Nate átlagos magasságú volt, és vékony, egyenes fekete hajjal, egyenes orral és barna szem-mel, amely fürgén mozgott, a közeledő ember mögötti utcát figyelte, inkább érdeklődéssel, mintsem idegesen. – Jó estét, Nathaniel! – köszönt Márvány. Brit akcentusa londoni éveiből származott, de sokat módosított rajta a New Yorkban töltött időszak. Az, hogy kapcsolattartójával angolul beszélt, a közvetlenség jele volt, hisz Nate nagyon jól tudott oroszul. Márvány alacsony volt, és köpcös, mély tüzű barna szemek-kel húsos orra két oldalán. Busa ősz szemöldöke jól illett hullámos, dús fehér hajához, amely egy elegáns, idős városi arszlán megjelenését kölcsönözte neki. Álneveket kellett volna használniuk, de az nevetségesen hatott volna. Márvány bármikor hozzáférhetett az SZVR külföldi diplomatákról vezetett nyilvántartásához, és pontosan tudta Nate nevét. – Örülök, hogy látom. Jól van? – Figyelmesen szemügyre vette Nate-et. – Fáradt? Hány órája van kint? – Márvány hangja kifogástalanul udvarias volt, de a kérdésére feltétlenül választ várt. Soha, semmit sem tekintett magától értetődőnek. – Jó estét, gyágya! – köszönt Nate. Rászokott arra, hogy a „bácsi” megszó-lítást használja, részben tisztelete, részben pedig őszinte vonzalma jeléül. Az órájára nézett. – Tizenkét órája. Tisztának tűnik a környék. – Mindketten értették a tolvajnyelvet, Nate pedig tudta, hogy Márvány azért érdeklődött, mert tudni akarja, mennyire alapos felderítést végzett. Márvány nem szólt semmit; elindultak a járdát szegélyező fák árnyékában. Hideg volt, de szerencsére a szél nem fújt. Körülbelül hét percük volt a talál-kozóra. Nate hagyta, hogy elsősorban Márvány beszéljen, és közben nagyon fi-gyelt. Az idős férfi gyorsan, de sietség nélkül beszélt, s pletykák és politikai információk keverékét adta le arról, hogy ki van éppen fent, s kinek áldo-zott le a csillaga. Röviden beszámolt egy új műveletről, az SZVR külföldön végrehajtott sikeres beszervezéséről. Az ügy részletei ott vannak a lemeze-ken, mondta. Legalább annyira két ember csevegése volt ez, mint amennyire szakmai beszámoló. A hangjuk, a szemkontaktus, Márvány halk kuncogása – mind ezt erősítette.

13

Ahogy ballagtak egymás mellett, mindketten legyűrték feltámadó vágyu-kat, hogy egymásba karoljanak, mint apa és fiú. Tudták, hogy nem érhetnek egymáshoz, mert fennáll a veszélye a metkával, kémporral történő fertőzésnek. Márvány maga jelentett először arról a titkos programról, hogy „beporozzák” a moszkvai amerikai nagykövetségen dolgozó CIA-alkalmazottakat. Sárga, élesztőízű, por alakú vegyszerről volt szó – nitrofenil-pentadiénről, NPPD-ről. Himlőhelyes orosz technikusok nyomogatták a kis gumilabdákat, s a szer rögtön rátapadt a  ruhákra, szőnyegekre, gépkocsik kormánykerekére – az NPPD-t arra tervezték, hogy egy nárcisz ragacsos pollenjéhez hasonlóan terjedjen bármilyen megérintett tárgyról a kézre, majd egy iratra vagy kabát-hajtókára. Láthatatlanul megjelölt mindent, amit egy amerikai CIA-alkalma-zott megérintett. Így ha egy gyanússá vált orosz hivatalos személynek a kezén, ruháján vagy íróasztali jegyzettömbjén a megfelelő világításban fluoreszkáló NPPD-t találtak, akkor az illetőnek vége volt. Márvány egy időre valósággal megbénította Langley-t azzal az információval, hogy a metkát olyan jel-zőanyagokkal is ellátják, amelyek segítenek beazonosítani az amerikai donort, azt a személyt, aki hátrahagyja. Ahogy beszélgetve tovább-ballagtak, Nate a zsebébe nyúlt, és egy lezárt műanyag zacskót vett elő. Elemek voltak benne Márvány titkos kommuni-kációs felszereléséhez: három ezüstszürke, szokatlanul nehéz cigarettásdoboz. A berendezést sürgős üzenetek továbbítására használták, illetve arra, hogy a személyes találkozók közti szünetekben tartsák a kapcsolatot. Ám a rövid, halálos veszélyt rejtő együttlétek kétségtelenül sokkal hasznosabbak voltak. Ezeken a találkozókon adta át Márvány – lemezen vagy számítógépes meg-hajtón – a rengeteg hírszerzési adatot, s a berendezések meg a pénz is ilyenkor cserélt gazdát. S ott volt még az emberi kapcsolat, a lehetőség, hogy váltsanak néhány szót, idő arra, hogy felfrissítsék csaknem baráti kapcsolatukat. Nate kinyitotta a zacskót, és odatartotta Márványnak, aki belenyúlt, s elő-vette a Virginiában, egy steril laboratóriumban becsomagolt elemeket. Cserébe két lemezt tett a helyükre. – Szerintem úgy ötméternyi nyomtatott anyag van rajtuk – mondta. – Meg amit még hozzáfűztem. Nate ismét nyugtázta magában, hogy az öreg – miközben digitalizált tit-kokat lop – továbbra is egymás mellett sorakozó irattartók hosszában méri az információ mennyiségét. – Köszönöm. Összefoglalót is készített? – A számítógépes adatfeldolgozók könyörögtek Nate-nek, hogy kérje meg Márványt, mellékeljen kivonatot az

14

anyagaihoz, hogy tudják, milyen gyorsan kell lefordítaniuk őket, és elkészíteni róluk a gyorsjelentést. – Igen, ezúttal nem felejtettem el. A második lemezen egy új hivatali név-sort is találnak. Apróbb személyi változások, semmi izgalmas. És a jövő évi külföldi utazások terve. Keresem az indokot, hogy utazhassak – a részletek az anyagban vannak – mondta Márvány, és fejével a csomagra bökött. – Várom már, hogy Moszkván kívül is találkozzunk, amikor pihen – felelte Nate. Múlt az idő, és már elérték az utca végét, ahol megfordultak, hogy lassan visszafelé ballagjanak. – Tudja, elgondolkodtam a pályafutásomon, az amerikai barátaimhoz fűződő kapcsolatomon, s azon, hogy mi áll még előttem – szólalt még töp-rengőn Márvány. – Valószínűleg még éveim vannak hátra a nyugdíjig. Poli-tika, időskor – elkerülhetetlen a hiba. Talán három-négy, de az is lehet, hogy csak két év. Néha arra gondolok, hogy jó volna New Yorkban visszavonulni. Mi a véleménye róla, Nathaniel? – Nate megállt, és félig felé fordult. Mi ez? Az utcai zajok elhalkultak. Bajban lenne az ügynöke? Márvány felemelte a kezét, mintha meg akarta volna szorítani a karját, de félúton lefékezte a mozdulatot. – Ne ijedjen meg, kérem, csak hangosan gondolkodom. – Nate a szeme sarkából Márványra pillantott. Az öreg magabiztosnak látszott, nyugodtnak. Természetes, ha egy ügynök a visszavonulásról gondolkodik, arról álmodik, hogy egyszer vége lesz a veszélynek és a kettős életnek, s nem kell arra figyelnie, mikor kopognak az ajtaján. Ez az élet végül is nagyon ki tudja fárasztani az embert, s a fáradtság hibákhoz vezet. Fáradtság érződött volna Márvány hangján? Nate-nek a másnapi jelentésében pontosan be kellett számolnia beszélgetésük legapróbb részleteiről is, és ha egy ügy-ben problémák vetődtek fel, azok elkerülhetetlenül mindig a tartótisztnél csapódtak le. Problémák, amelyek egy csöppet sem hiányoztak neki. – Van valami baj, valamilyen biztonsági probléma? – kérdezte Nate. – Tud-ja, hogy a bankszámlája várja. Bárhol nyugalomba vonulhat, ahol csak akar. Minden lehetséges módon támogatjuk. – Nincs semmi gond. Van még tennivalónk. Utána pihenhetünk – válaszolta Márvány. – Megtiszteltetés magával dolgozni – mondta Nate, és úgy is gondolta. – A közreműködése felmérhetetlen jelentőségű. – A sötét utcán ballagva az idősebb férfi egy mellékutca felé pillantott. A találkozójuk már majdnem hat perce tartott. Ideje volt indulnia.

15

– Van még szüksége valamire? – kérdezte Nate, majd behunyta a szemét, és koncentrált. Az elemeket átadta, a lemezeket az összefoglalóval és a kül-földi utazások tervével együtt megkapta. Már csak a következő, három hónap múlva esedékes találkozójukban kellett megállapodniuk. – Találkozunk három hónap múlva? – fordult Márványhoz. – Akkor már javában tél lesz, december. Megfelel az új hely, a Sas, a folyónál? – Hogyne – válaszolta Márvány. – Egy héttel korábban üzenetben megerő-sítem. – Közeledtek az utca végéhez, lassan ballagtak a fényesen kivilágított útkereszteződés felé. Az utca másik oldalán egy metróállomás neonja fénylett. Nate érzékei hirtelen veszélyt jeleztek. Egy ütött-kopott Lada szedán hajtott át a kereszteződésen, két férfi ült benne. Nate és Márvány hátát az egyik épület falának vetve beleolvadt az árnyékba. Márvány is észrevette a kocsit – az öreg ugyanolyan profi volt az ut-cán, mint fiatal tartótisztje. Egy másik kocsi, egy újabb évjáratú Opel érkezett a másik irányból, s a benne ülő két férfi a ladásokkal ellentétes irányba figyelt. Hátranézve Nate egy harmadik kocsit is látott, amint lassan bekanyarodik az utcába. A járműnek csak a helyzetjelző lámpái égtek. – Pásztázó keresés – súgta Márvány. – Nincs a közelben a kocsija? Nate megrázta a fejét. Nincs, hogy a franc esne belé! A szíve hevesen vert. A helyzet veszélyesnek tűnt. Márványra villantotta a tekintetét, s a következő pillanatban egyszerre mozdultak. Nem törődve sem kémporral, se mással, Nate segített az idősebb férfinak, hogy levesse sötét kabátját, s miközben a karját kihúzza az ujjából, kifordítsa, amitől az rögtön egy más szabású, vilá-gosabb színű, az ujján és az alján pecsétes és erősen kopott felöltővé változott. Nate felsegítette, aztán az egyik belső zsebébe nyúlva molyrágta szőrmesapkát vett elő – saját álcájának részét –, s Márvány fejébe nyomta. Ő vastag keretes, egyik szárán fehér leukoplaszttal megragasztott szemüveget vett elő a za-kója zsebéből, s feltette. Közben egy másik zsebéből rövid rudat rántott elő, és könnyedén megrázta. A belsejében lévő rugalmas zsinór helyére rántotta a három egymásba csúsztatott részt, és már kész is volt a bot, melyet Márvány kezébe nyomott. A középkorú moszkvai eltűnt, s nyolc másodperc alatt egy olcsó szövet-kabátot viselő, botra támaszkodó, rozoga öregember termett a helyén. Nate szelíden az útkereszteződés és a metróállomás felé taszította. Ez a lépés ellen-kezett a szabályokkal, veszélyes dolog volt a metrót használni, esetleg csapdába kerülni a föld alatt, de úgy gondolta, hogy ha Márványnak sikerül eltűnnie

16

a környékről, akkor megéri a kockázatot. Az álcázása elegendő kellett, hogy legyen az állomáson működő kamerák ellen. – Elcsalom őket innen – mondta Nate, miközben Márvány a botra támasz-kodva megindult, hogy átvánszorogjon a kereszteződésen. Az öreg kém ko-moly, nyugodt pillantást vetett rá, és kacsintott. Ez a fickó egy legenda, gondolta Nate. Az elsődleges feladata most az volt, hogy összezavarja a megfigyelésükre küldött kocsikat, magára irányítsa a bennük ülők figyelmét. Azt azonban nem hagyhatta, hogy elkapják. A nála lévő lemezek ugyanúgy az öreg biztos halálát okozták volna, mint az, ha elkapják. De nem addig, amíg ő vigyáz rá! Jeges hideget érzett a fejében és a torkában. Felhajtott kabátgallérral, gyorsan átvágott az úton, az őket kereső kocsi előtt, amely fél háztömbnyire lehetett tőle, és lassan közeledett. FSZB-sek lesznek, gondolta, a belső elhárítás emberei. Ez az ő területük. Az 1200 köbcentis Lada motorja felbődült, a kocsi reflektorának a nedves úttestről visszaverődő fénykévéje rávetült egy pillanatra, ő pedig a következő háztömbhöz rohant, s lehúzódott egy pincébe vezető, ürüléktől és vodkától bűzlő lépcsőre. A háta mögül kerékcsikorgás hallatszott. Várj, várj, most me-hetsz! Sikátorokon rohant végig, gyalogos felüljárókon lopózott, a folyóhoz vezető lépcsőkön száguldott lefelé. Használd ki a természetes akadályokat, kelj át vasúti síneken, változtass irányt, amikor nem látnak, érd el, hogy rosszul tip-peljenek, juss túl az előőrsökön! Megnézte az időt: majdnem éjjel kettő volt. Remegett a fáradtságtól, de csak futott, aztán sétált, majd parkoló kocsik mögött kuporgott, hallotta maga körül a kocsik zaját, ahogy összesereglettek, szétváltak, majd újból összeálltak, megpróbálva közel jutni hozzá, hogy lássák az arcát, elég közel ahhoz, hogy a betonra szorítsák, s átkutassák a zsebeit. Hallotta a fékek csikorgását, s azt, ahogy a rádióikba kiabálnak. A hangjukból ítélve kezdték elveszíteni a reményt. Az első instruktora, aki terepfelderítésre oktatta, azt mondta: Érezni fogja az utcát, Mr. Nash, függetlenül attól, hogy az a Wisconsin Avenue vagy a Tverszkaja. Érezni fogja, és Nate rohadtul érezte is, de sokan voltak a nyomában, még ha nem is tudták pontosan, hol rejtőzik. Autókerekek csikorogtak a nedves macs-kaköveken, ahogy fel s alá száguldoztak. A jó hír az volt, hogy még keveset tudtak ahhoz, hogy kiszálljanak a kocsikból, a rossz viszont az, hogy az idő nekik dolgozott. Hála istennek, őt üldözték, ami azt jelentette, hogy Márvány nem került a látóterükbe. Nate elmondott egy gyors imát, remélve, hogy nem figyeltek fel az öregre, miközben a metró felé bicegett, s őt nem figyelték kez-dettől fogva, mert az azt jelentette volna, hogy egy második csapat Márvány

17

nyomába szegődött. Nem kaphatták el az ügynökét, az ő ügynökét, s nem szerezhették meg a Márvány lemezeit tartalmazó csomagot sem, amely olyan gyilkosan lapult a zsebében, mint a nitroglicerin. A kerékcsikorgás elhalt, az utcák elcsöndesedtek. Időellenőrzés: két óra múlt nem sokkal. A fáradtságtól elcsigázott lábbal és gerinccel, beszűkült – a széleken elhomályosult – látással, az árnyékos oldalon a falhoz simulva osont végig egy sikátoron, remélve, hogy valóban elmentek, s elképzelve, hogy az összes horpadt karosszériájú kocsi már a garázsban áll, a hűlő fém kattog, csöpög róluk a sár, s a csapat vezetője magából kikelve or-dítozik embereivel az ügyeleti szobában. Nate percek óta nem látott egyetlen kocsit sem, és úgy gondolta, hogy sikerült kijutnia a keresési körzetből. Újból havazni kezdett. Előtte egy gépkocsi fékezett csikorogva, aztán hátratolatott, és felkapcsolt reflektorral bekanyarodott a kis utcába. Nate a fal felé fordult, és rátapadt, megpróbálva eltüntetni teste körvonalait, s a közte és a fal között meglévő kontrasztot, de tudta, hogy észrevették, s mikor a fénykéve rávetült, a kocsi neki is lódult, menet közben áthúzódva arra az oldalra, ahol ő volt. Nate dermedt hitetlenkedéssel figyelte, ahogy a kocsi közeledik – az utasoldali ajtaja már csupán pár centire volt a házfaltól –, s a benne ülő két feszülten figyelő alak mereven nézett előre. Az ablaktörlő lapátok teljes sebességgel jártak ide-oda. Nem látják ezek az FSZB-s állatok?, kérdezte magában, de a következő pillanatban rájött, hogy nagyon is látják, s rá akarják kenni a falra. Íratlan szabály, egy külföldi diplomatát követő megfigyelők sosem, de tényleg sosem alkalmaznak erőszakot a  célponttal szemben, mondta az instruktor, és most komolyan, mi a francot csinálnak ezek a fickók? Hátranézett, és látta, hogy az utca másik vége túl messze van. Érezze az utcát, Mr. Nash, idézte fel az instrukciót. A második lehetőség pedig az volt, amit az épületen végigfutó, tőle harminc centire lévő, rozs-dás fémkapcsokkal a falhoz rögzített öntöttvas ereszcsatorna kínált. Ahogy a kocsi közeledett, felugrott rá, megmarkolta a csövet, s a tartókra lépve felhúzódzkodott, az autó pedig a  falnak csapódott, és közvetlenül Nate felhúzott lábai alatt letépte az ereszcsatornát. Éles csikorgással szántotta végig a falat, aztán megállt. Mivel nem tudta tovább tartani magát, Nate a kocsi tetejére, majd onnan a járdára esett. A vezetőoldali ajtó kinyílt, s egy öles termetű, szőrmesapkát viselő férfi kászálódott elő – sosem, de tényleg sosem alkalmaznak erőszakot a célponttal szemben! –, mire Nate vállával a fejére csapta az ajtót. Kiáltást hallott, látta a fájdalomtól eltorzult arcot.

18

Még kétszer, gyors egymásutánban rávágta az ajtót, s a férfi visszazuhant a kocsiba. Az utasoldali ajtót a faltól nem lehetett kinyitni, ezért az ott ülő férfi megpróbált átmászni az ülésén, s a hátsó ajtón át kijutni, úgyhogy ideje volt újból futásra váltani. Nate az árnyékban maradva végigrohant a sikátoron, majd befordult a sarkon. Három ajtóval előrébb egy koszos leveskonyhát látott, amely még ezen a késő éjszakai órán is nyitva volt. A háta mögül hallotta a sikátorban felbőgő motort. Berontott a kis, üres étkezdébe, s becsukta maga mögött az ajtót. Az étterem mindössze egy helyiségből állt, az egyik végében kiszolgálópult, előtte néhány kopott asztal és pad, a falakon elnyűtt papírtapéta, az ablakon koszos csipkefüggöny. Egy öregasszony – két, konzervnyitóként ágaskodó foggal – ült a pult mögött, egy ócska rádiót hallgatott, s közben újságot böngészett. Mögötte, a villanymelegítőn két, levessel teli, igencsak megviselt alumíniumfazék állt. A helyiséget főtt hagyma szaga töltötte be. Erőt véve magán, hogy a keze ne remegjen, Nate a pulthoz lépett, és oroszul egy tál répalevest rendelt. A lefüggönyözött ablaknak háttal leült, és éberen figyelt. Egy autó száguldott el odakint, utána még egy, majd csend. A rádióban egy humorista viccet mesélt. „Hruscsov meglátogatott egy sertéstelepet, ahol le is fényképezték. A falusi újság szerkesztőségében heves vita zajlott arról, hogy mi legyen a kép aláírása. Hruscsov elvtárs disznók között? Hruscsov elvtárs és disznók? Disznók Hruscsov elvtárs kö-rül? Egyik sem tetszett. A szerkesztő végül meghozta a döntést: »Balról a harmadik Hruscsov elvtárs!«.” A pult mögött ülő öreg nő harsányan vihogott. Nate több mint tizenkét órája nem evett és nem ivott, úgyhogy farkaséhesen esett neki a sűrű levesnek. Az idős nő ránézett, felállt, és a pultot megkerülve a bejárathoz ment. Nate a szeme sarkából leste, mit csinál. A nő kinyitotta az ajtót, mire hideg zúdult be odakintről. A nő mindkét irányban végignézett az utcán, majd becsukta az ajtót. Visszatért a pult mögé, s újból belemélyedt az újságba. Miután befalta a levest és a kenyeret, Nate a pulthoz lépett, és letett néhány kopeket. A vén varjú összesöpörte a pénzt, s betette egy fiókba. Miután betolta, Nate-re pillantott. – Minden tiszta – mondta. – Isten legyen magával! – Nate úgy távozott, hogy nem nézett rá. Egy órával később leizzadva, a fáradtságtól remegve elvánszorgott a kö-vetségi alkalmazottak lakóházainál őrködő rendőr bódéja előtt. Márvány lemezei végre biztonságban voltak. Nem ez volt a bevett módja egy műveleti éjszaka lezárásának, de órákkal lekéste a kirendeltség kocsiját. Hazatérését

19

rögzítették, és fél órával később az FSZB, majd rögtön utána az SZVR is tudta, hogy egy Mr. Nash nevű fiatalember a követség gazdasági osztályáról az este nagy részét házon kívül töltötte. És mindkettő úgy gondolta, hogy tudja, miért.

AZ ÖREGASSZONY RÉPALEVESE

Olvasszunk fel vajat egy nagy lábasban. Adjunk hozzá egy apróra vágott hagy-mát, és pároljuk üvegesre. Tegyünk hozzá három, karikára vágott répát és egy felaprított paradicsomot. Öntsük fel marhahúslevessel, adjunk hozzá némi ecetet, cukrot, sót és borsot. A levesnek csípősnek és édeskésnek kell lennie. Forraljuk fel, majd lassú tűzön főzzük egy órán át. Forrón tálaljuk, tejföllel és apróra vágott kaporral.

20

2

Másnap reggel, Moszkva két ellenkező végén, két különböző irodában kelle-metlen dolgok zajlottak. Az SZVR jaszenyevói központjában Iván (Ványa) Dmitrijevics Jegorov, az igazgató első helyettese az FSZB felderítőinek az előző éjszakáról szóló jelentését olvasta. Bágyadt napfény árasztotta el a szobát a jókora ablakokon keresztül, amelyek az épületet körülvevő sűrű fenyőerdőre néztek. Alekszej Zjuganov, az elhárító részleg apró termetű főnöke Jegorov íróasztala előtt állt, miután a főnöke nem kínálta hellyel. A barátai s talán még az édesanyja Ljosának nevezte a veszedelmes törpét, de nem ezen a reggelen. Ványa Jegorov hatvanöt éves volt, és hosszú szolgálati ideje alatt a vezérőr-nagyságig jutott. Busa feje, a füle mögötti ősz hajtincseket leszámítva, teljesen kopasz. Távol ülő barna szemei, húsos ajka, széles válla, tekintélyes hasa és nagy, izmos kezei egy cirkuszi erőművészhez tették hasonlatossá. Remekül szabott, Milánóban, Augusto Caraceninél készült sötét, téli öltönyt viselt szolid, sötétkék nyakkendővel. Csillogó, fekete cipője Londonból, Edward Greentől származott. Jegorov átlagos, terepen dolgozó KGB-tiszt volt a pályafutása kezdetén. Néhány rutinszerű, alapvetően unalmas ázsiai utazás meggyőzte arról, hogy a terepmunka nem neki való. Miután visszatért Moszkvába, belevetette magát a szervezet gyilkos belháborúiba, s nem kis sikerrel. Több fontos belső pozí-ciót is betöltött, először a tervezési részlegnél, aztán az adminisztrációnál, s végül a főfelügyelő újonnan létrehozott tisztségét. 1991-től tevékenyen részt vett a KGB feldarabolásában és az SZVR létrehozásában, Krjucskov 1991-es, Gorbacsov elleni, elvetélt KGB-s puccsa idején a  jó oldalra állt, 1999-ben pedig felfigyelt rá a flegmatikus első miniszterelnök-helyettes, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, egy rideg, kék szemű, szőke skorpió. A következő évben Jelcin távozott, Putyin pedig jött, szilárdan megvetette a lábát a Kremlben, és Ványa Jegorov várta a telefonhívást, amelyről biztosan tudta, hogy megérkezik. – Azt akarom, hogy nézzen utána dolgoknak – mondta aztán Putyin egy ötperces megbeszélés során elegáns, kremlbeli irodájában, miközben a fal pa-zar faborításának fénye visszatükröződött az új elnök szemében. Mindketten

21

tudták, mire gondol, s Ványa visszatért Jaszenyevóba, először mint harmadik igazgatóhelyettes, akiből előbb második lett, majd egy éve beköltözött az első helyettes irodájába, pontosan szembe az igazgatóéval. A márciusi elnökválasztás előtt némi nyugtalanság támadt, mert az újság-írók és az ellenzéki pártok úgy felbátorodtak, ahogy azelőtt sosem. Az SZVR utánanézett néhány ellenzékinek, diszkréten működött a szavazóhelyiségek-ben, és jelentéseket készített bizonyos ellenzéki parlamenti képviselőkről. Egy együttműködésre kész oligarchát felkértek, hogy alakítson pártot, amely elszipkázza a szavazatokat, és akadályozza az ellenzéki együttműködést. Ványa személy szerint mindent kockára tett, valóban óriási veszélyt vállalt, amikor azt javasolta Putyinnak, hogy vádolja meg a Nyugatot – konkrétan az Egyesült Államokat – a választások előtti demonstrációkra való felbujtással. A jelöltnek tetszett az ötlet, s rezzenéstelen tekintettel elmélkedett azon, hogy Oroszország visszatér a világpolitika színpadára. Végül barátságosan hátba vágta Ványát. Talán azért, mert a pályafutásuk nagyon hasonló volt, talán mert rövid külföldi megbízatásaik alatt mindketten igen keveset produkáltak hírszerző tisztként, de az is lehet, hogy az egyik informátor ráismert a másikra. Akármi volt is az ok, Putyin kedvelte, s Ványa Jegorov tudta, hogy meg fogja kapni a jutalmát. Már közel járt a csúcshoz, s volt ideje és hatalma ahhoz, hogy továbbhaladjon előre. Pontosan ezt akarta. De aki egy kígyófarmon dolgozik, azt előbb-utóbb megmarják a kígyók, hacsak nem vigyáz nagyon magára. A Kreml külsőre átalakult – csupa elegáns öltöny és nyakkendő, sajtótitkárok, mosollyal körített magas szintű megbe-szélések –, de aki elég hosszú ideje volt már a dolgok sűrűjében, az pontosan tudta, hogy Sztálin óta semmi sem változott. Barátság? Lojalitás? Pártfogás? Elég egy melléfogás, egy műveleti vagy diplomáciai kudarc, vagy ami a leg-rosszabb, az elnök megharagítása, és jön a vihar, amely elől nincs menekvés. Ványa rosszkedvűen megrázta a  fejét. A fenébe is! Ez a Nash-ügy a háta közepére sem hiányzott neki. – Lehet megfigyelést rosszabbul csinálni?! – mennydörögte Jegorov. Álta-lában hajlamos volt rá, hogy kisebb jeleneteket rendezzen a beosztottjai előtt. – Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kis fasz, ez a Nash éjjel az egyik informáto-rával találkozott. Hogy lehetséges az, hogy több mint tizenkét órára szem elől tévesztették? És először is, mit kerestek abban a kerületben a megfigyelők? – Úgy tűnik, kábítószer-kereskedő csecsenekre vadásztak. Isten tudja, mit csinál mostanában az FSZB – válaszolta Zjuganov. – Az a kerület mocsok egy hely.

22

– És az ütközés a sikátorban? Az mi volt? – A dolognak ez a része nem tiszta. Állítólag az egység azt hitte, hogy rá-akadt egy csecsenre, és hogy fegyver van nála. Én ezt nem hiszem. Szerintem úrrá lett rajtuk a harci láz. – A legostobább parasztok is jobban csinálták volna. Teszek róla, hogy az igazgató jövő hétfőn beszámoljon az esetről az elnöknek. Nem érhet bántódás külföldi diplomatákat a nyílt utcán akkor sem, ha orosz árulókkal találkoznak – mondta dühös horkantás kíséretében Jegorov. – Ha ez még egyszer megtörténik, az FBI Georgetownban rablótámadásokat fog imitálni a tisztjeink ellen. – A magam szintjén én is intézkedem, tábornok. A megfigyelők érteni fogják, miről van szó, különösen, ha némi katorgát is kilátásba lehetne helyezni. Jegorov kifejezéstelen arccal nézett az elhárító részleg főnökére, de nem ke-rülte el a figyelmét, hogy az milyen élvezettel ejtette ki a kényszermunkatábor cári elődjének a nevét. Jézusom! Alekszej Zjuganov alacsony volt, sötét hajú, lapos kerek arccal és jókora fülekkel. Sátorcövekhez hasonlító fogak és örök vigyor tette teljessé a lubjankai külsőt. Ezzel együtt Zjuganov alapos munkát végzett, és sok esetben jó hasznát lehetett venni. – Kritizálhatjuk az FSZB-t, de én mondom magának, ez az amerikai vala-milyen fontos emberrel találkozott. És azok az idióták elszalasztották. Biztos vagyok benne. – Jegorov az íróasztalra dobta a jelentést. – Szóval tudja, hogy mi a feladata mostantól fogva? – Kis szünetet tartott. – Tudja. Meg. Kivel. – Minden szó után nagyot koppantott a mutatóujjával az asztalra. – Fonott kosárban akarom megkapni annak az árulónak a fejét. – Elsődleges feladatomnak fogom tekinteni – válaszolta Zjuganov. Tisztá-ban volt vele, hogy annyi információ birtokában, amennyi egyelőre a rendel-kezésükre áll, kénytelenek lesznek várni, hacsak egy CIA-n belüli vakondtól nem kapnak útmutatást, vagy nem következik be valamilyen áttörés az ut-cán. Addig persze végezhet némi nyomozást, megejthet egy kihallgatást, csak a biztonság kedvéért. Jegorov újból a hasznavehetetlen megfigyelői jelentésre nézett. Egyetlen biztos tény szerepelt benne, az, hogy Nathaniel Nasht látták a követségi la-kótelep kapujánál. Másról nem tett jelentést a dokumentum. Az egyik meg-figyelőkocsi sofőrje (a jelentéshez, mintegy a mellékutcában történt incidens igazolásaként, csatolták a fényképét is, amelyen leragasztott szemmel volt látható) egyértelműen azonosította Nasht, s ugyanúgy az amerikai lakótelep bejáratánál ügyeletet teljesítő rendőr is.

23

Ebből még jó és rossz is kisülhet, gondolta Jegorov. Egy szaftos, neki köszön-hetően megoldott kémügy, amely komoly csapást mér az amerikaiakra, vagy egy kínos kudarc, amely felbőszíti a Kremlt és Jegorov tesztoszteron hajtotta pártfogóját, s a pályafutása hirtelen bekövetkező végét jelenti. Sőt, attól függő-en, hogy mennyire lesz dühös az elnök, akár egy priccset is kaphat a tönkretett oligarcha, Hodorkovszkij mellett a 9. számú szegezsai büntetőtáborban. A lehetőségeket latolgatva, s az esetleges politikai következményeket szám-ba véve Jegorov még aznap délelőtt előkerestette magának Nate dossziéját. Az állt benne: „Fiatal, aktív, fegyelmezett, jól tud oroszul. A nők és az alkohol tekintetében visszafogott. Kábítószert nem fogyaszt. Fedőbeosztásban a nagykövet-ség gazdasági részlegéhez tartozik. Utcai munkában eredményes, nehéz követni.” Taknyos!, gondolta dühösen Jegorov, és az elhárítófőnökére nézett. Zjuganov fejében megszólalt a vészcsengő, érezte, hogy nagyobb lelkesedést kell mutatnia. Lehet, hogy Jegorov első igazgatóhelyettes nem utcai munkához szokott, operatív ügynök, de közismert egyede az SZVR menazsériájának, politikailag ambiciózus bürokrata. – Igazgatóhelyettes úr, szerintem annak a kulcsa, hogy megtaláljuk azt a gazembert, aki a titkainkat eladja, az, hogy a fiatal jenki hősre koncentrá-lunk. Állítsunk rá három csapatot! – javasolta. – Tapadjunk rá szorosan, mint hagymára a héja! A nap huszonnégy órájában. Utasítsa – vagy ami még jobb, kérje meg – az FSZB-t, hogy fokozza a megfigyelését, az emberei állandóan kövessék, és körülöttük legyenek ott a mieink! Mutassuk meg, hogy figyel-jük, aztán tűnjünk el a szeme elől! Nézzük, változtat-e a találkozók helyén? Három-hat hónapon belül egész biztos, hogy lesz egy újabb találkozó. Jegorovnak tetszett a „hagyma héja” kép, és elhatározta, hogy később, a nap folyamán használni is fogja, amikor találkozik az igazgatóval. – Rendben van, lásson hozzá, és tájékoztasson a pontos elképzeléséről, hogy ismertethessem az igazgatóval a stratégiánkat! – mondta, s egy mozdulattal elbocsátotta az elhárító részleg főnökét. Ismertethessem az igazgatóval a  stratégiánkat, ismételte távozás közben Zjuganov, és az égre emelte a tekintetét.

A moszkvai amerikai nagykövetség épületkomplexuma Jaszenyevótól észak-nyugatra, a Presznya kerületben, a Kremlhez közel áll, s részben a Moszkva folyó egyik kanyarulata határolja. Aznap késő délután ott is lezajlott egy

24

kellemetlen beszélgetés a CIA kirendeltségvezetője, Gordon Gondorf irodá-jában. A hellyel nem kínált elhárítófőnökhöz hasonlóan Nate is az íróasztal előtt állt, az előző napi megerőltetéstől fájdalmasan lüktető térddel. Ha Jegorovot öles termete cirkuszi erőművészhez tette hasonlóvá, akkor Gondorf soványsága és megnyúlt arca egy cirkuszi kutyashow törpeagarára emlékeztetett. Százhatvanhét centis magasságához ritkuló haj, egymáshoz túl közel ülő malacszemek és apró láb társult. De amit nélkülözött megjelenésben, azt bőven bepótolta dühös indulatban. Nem bízott senkiben, és nem vette észre, hogy a viselkedésével mindenkiből bizalmatlanságot vált ki. Gondorf (ahogy a háta mögött nevezték: Gondork) egy titkos pokolban szenvedett, amelyet a magasabb beosztású hírszerző tisztek egy része ismert csak: túl nagy volt neki a cipő, melyet a lábára húztak, nem tudott felnőni a feladatához. – Olvastam a jelentését a múlt éjszakáról – mondta. – A hozzáfűzött meg-jegyzéséből úgy tűnik, hogy sikeresnek tartja. – Hangja színtelen volt, és las-san, kissé bizonytalanul beszélt. Nate gyomra összerándult, várva a küszöbön álló összecsapást. Kitartás, ne hagyd magad, mondta magának. – Ha arra gondol, hogy szerintem biztonságban van-e az ügynök, akkor igen – válaszolta. Tudta, hová akar kilyukadni Gondorf, de hagyta, hogy maga jusson el odáig. – Majdnem sikerült elérnie, hogy letartóztassák az ügynökség leghaszno-sabb és legfontosabb informátorát. Megfigyelés alatt tartották magukat, az isten szerelmére! Nate legyűrte feltámadni készülő haragját. – Tizenkét órás felderítést végeztem tegnap – felelte. – Ahogy azt maga jóváhagyta. Megbizonyosodtam róla, hogy nem követnek. Tiszta voltam, ami-kor megérkeztem a találkozóra, és ugyanúgy Márvány is. – Mivel magyarázza akkor a felderítők felbukkanását? – kérdezte Gondorf. – Nem gondolhatja, hogy véletlenül jelentek meg ott és akkor. Mondja, hogy nem hiszi! – kérte leplezetlen gúnnyal a hangjában. – Pontosan ez történt. Lehetetlen, hogy engem kerestek volna épp ott, abban a koszos sikátorban, és az is teljesen biztos, hogy nem követtek kez-dettől fogva. Láttak valamit, és találomra rámozdultak, még csak meg sem próbálták diszkréten csinálni. Márvány tisztán ment el. – Nate nyugtázta magában, hogy Gondorfot egy csöppet sem izgatja a gázolási kísérlet, az, hogy fel akarták kenni egy házfalra. Más már régen a nagykövet irodájában lett volna, harsányan követelve, hogy a nagykövetség haladéktalanul nyújtson be tiltakozó jegyzéket az orosz külügyminisztériumnak.

25

– Marhaság! – váltott hangnemet Gondorf. – Az egész egy katasztrófa volt. Hogy küldhette le a metróba? Az egy egérfogó, ahonnan nincs kiút! És súlyosan megsértette a szabályokat, amikor segített neki kifordítani a kabátját. Egyedül kellett volna csinálnia. Ezt maga is jól tudja! Mi van, ha most éppen keresőfény alatt fluoreszkál? – Döntenem kellett, és döntöttem. Úgy gondoltam, hogy muszáj átváltoz-nia és eltűnni a környékről. Márvány profi, tudja, hogyan szabaduljon meg a kabáttól és a bottól. Küldhetünk neki egy üzenetet, és a következő talál-kozónkon leellenőrizhetem, hogy minden rendben ment-e – mondta Nate. Kínszenvedés volt számára így vitatkozni, s főleg egy olyan főnökkel, aki nem ismerte a terepmunkát. – Nem lesz következő találkozó. Legalábbis nem magával. Túlságosan megégette magát. Tegnap éjjel legalább tucatszor azonosították, oda a fedése a gazdasági részlegnél, és mostantól kezdve a moszkvai felderítőszervezetek fele a seggében lesz – jelentette ki Gondorf, aki szemmel láthatóan élvezte a szituációt. – Mindig is tudták, hogy a hivatali beosztásom csak álca, és megfigyelés alatt tartottak. Ettől még találkozhatom ügynökökkel – mondta egy székre támasz-kodva Nate. Gondorf asztalán egy falapra erősített kézigránát-utánzat díszel-gett. Alatta réztáblán a következő felirat: PANASZIRODA. A GYORSABB ÜGYINTÉZÉS ÉRDEKÉBEN HÚZZA KI A BIZTOSÍTÓSZEGET! – Nem, nem hiszem, hogy találkozhatna ügynökökkel. Olyan, mint egy mágnes – vonzza azokat, akiket nem kellene – válaszolta Gondorf. – Ha nagy erőket állítanak rám, akár át is verhetjük őket – érvelt Nate. – A következő hat hónapban magam után rángathatom az embereiket, keresz-tül-kasul a városon. És minél többen követnek, annál jobban tudjuk manipu-lálni őket. – Kitartás, figyelmeztette magát újból. Gondorfot nem győzte meg, sőt az úgy gondolta, hogy a fiatal ügynök túl nagy kockázatot jelent számára. A következő évben jár le a kiküldetése, s ő már kiszemelt magának egy komoly beosztást a központban. Nem érte meg kockáztatni. – Nash, azt fogom javasolni, hogy rövidítsék le a moszkvai megbízatását – közölte. – Túlontúl felhívta magára a figyelmet, és az ellenség azon lesz, hogy elkapja, és magán keresztül az ügynökeit is. – Felnézett. – Ne aggódjon! Gondoskodom róla, hogy megfelelő feladatot kapjon. Nate meg volt döbbenve. Még egy első kiküldetésén lévő ügynök is ponto-san tudta, hogy ha egy kirendeltségvezető – bármilyen okból – a megbízatási

26

idő lerövidítését javasolja, az a karrier végét jelentheti. Abban is biztos volt, hogy Gondorf hátsó csatornákat igénybe véve elhíreszteli, hogy kudarcot vallott. Ez súlyosan rontani fogja nem hivatalos megítélését, „folyosói repu-tációját”, s kihat az előmenetelére, további megbízatásaira. A régi, ismerős érzés, hogy futóhomokon áll, kezdett visszatérni. Nate tisztában volt az igazsággal: az elmúlt éjszaka gyors és helyes reagálá-sával megmentette Márványt. Lenézett Gondorf közönyös arcára. Mindketten tudták, mi történik, és miért, úgyhogy Nate semmi okát sem látta annak, hogy ne zárja le egy szúrással a beszélgetést. – Gondorf, maga egy gyáva nyúl, aki retteg az utcától – mondta. – Kitekeri a nyakam, hogy mentesüljön a felelősség alól. Komoly iskola volt a maga vezette kirendeltségen dolgozni. A szobából távozóban Nate úgy érezte, nagyon jellemző, hogy főnöke egy szóval se mert visszavágni.

Idő előtti visszahívás. Annyira nem rossz, mint egy ügynök halálát okozni, hivatalos pénzeket ellopni, vagy jelentéseket hamisítani, de akkor is nagy csa-pás. Hogy milyen hatással lesz a jövendőbeli megbízatásaira, előrehaladására, Nate nem tudta volna megmondani, de abban biztos volt, hogy a híre azonnal elterjed, mihelyt Gondorf távirata megérkezik a központba. Néhányan azok közül, akikkel együtt vett részt a kiképzésen, már második külföldi megbíza-tásukat töltötték, és megbecsülést szereztek. A pletykák szerint egyiküknek már fel is ajánlották egy kisebb kirendeltség vezetését. A moszkvai megbízatás előtti újabb kiképzés miatt Nate időhátrányba került velük szemben, és erre tessék, itt van még ez is. Hiába mondta magának, hogy nyugodjon meg, ideges volt. Mindig azt hallotta, hogy tartson lépést, ne maradjon le, és hogy nyertesnek lenni köte-lező. Gyerekkora a ketrecharc szelídebb, déli változatának jegyében telt egy Palladio stílusában épült, tágas családi házban, a James folyó déli partján, ahol a Nashek nemzedékei nőttek fel. Nate nagyapja az egyik alapítója volt a Nash, Waryng és Royall nevű richmondi ügyvédi irodának, amelyben aztán az apja is vezető partnerként dolgozott. Elegánsan berendezett irodában trónoltak, s tökéletes szabású öltönyöket viseltek. Helyeslően bólogattak, amikor Nate bátyjai – az egyik Julius Caesaréra emlékeztető göndör fürtökkel, a másik izzadtan, szutykosan és kócosan, mint egy utcagyerek – a szőnyegen birkóz-

27

tak, aztán tanultak valamicske jogot, majd dús keblű szépségeket választottak feleségül, akik azonnal elhallgattak, ha férfi lépett a szobába, és kék szemüket ráfüggesztve várták az engedélyt, hogy újból megszólaljanak. De mihez kezdjünk az ifjú Nate-tel?, kérdezték egymástól. Miután a Johns Hopkins Egyetemen orosz irodalomból megszerezte a  diplomáját, Nate Gogol, Csehov és Turgenyev mély gondolatokkal teli, aszkétikus világában keresett menedéket, egy olyan világban, ahová a téglával kikövezett Richmond szelleme nem tudott behatolni. A testvérei erősen szidták emiatt, s az apja szerint is csak pocsékolta vele az idejét. Arra számítottak, hogy jogi egyetemre megy – Richmondban már előre megvolt a helye –, s ha elvégzi, beosztott partner lesz a cégnél. A távoli Middleburyben szerzett orosz nyelv és irodalom diploma tehát problémát okozott, ami pedig utána következett, a jelentkezés a CIA-hoz, családi válságot. – Azt hiszem, nem találod majd igazán kielégítőnek a közszolgálati mun-kát – mondta az apja. – Őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy boldog lennél a hivatalnokok között. – Nate apja ismerte a Cég néhány korábbi igaz-gatóját. A testvérei kevésbé tapintatosan adtak hangot nemtetszésüknek. Egy különösen zűrösre sikeredett ünnepi étkezés során családi szavazásra tették fel a kérdést, hogy mennyi ideig bírja ki Nate a CIA-nál. A legmagasabb tipp három-négy év volt. A Központi Hírszerző Ügynökséghez benyújtott jelentkezésének semmi köze sem volt ahhoz, hogy menekülni akart a nadrágtartóktól és mandzset-tagomboktól, Richmond nyomasztóan öntörvényű és beszűkült világától vagy attól, hogy oda legyen láncolva a folyóra néző, oszlopos házhoz. A hazafi-sághoz sem volt köze, bár úgy érezte, hogy van legalább annyira patrióta, mint bárki más. Annál erősebben kapcsolódott viszont ahhoz a kalapácshoz, amely a mellében dübörgött, amikor tízéves korában kényszerítette magát, hogy három emelet magasan végigegyensúlyozzon a háztető párkányán, egy szintben a folyó fölött köröző sólymokkal, mert le akarta győzni magában a félelmet, szembe akart szállni a gyávaság és a kudarc ragadozó madaraival. Mindennek az oka a feszültség volt, amely közte, valamint apja, nagyapja és mindenevő fivérei között húzódott, akik alkalmazkodást, belátást követeltek tőle, miközben ők egyikre sem voltak hajlandók. Ugyanaz a kalapács lépett működésbe benne a CIA-nál lefolytatott felvé-teli beszélgetés során; erőt kellett vennie magán, hogy lelassítsa a szívverését, miközben látszólag könnyedén előadta, milyen szívesen beszélget emberek-kel, felel meg kihívásoknak, néz szembe rejtélyesnek látszó szituációkkal.

28

És miközben a szívverése lelassult, s a hangja határozottá vált, ráébredt arra, hogy valóban képes hideg fejjel gondolkodni, szembenézni olyan dolgok-kal, amelyekre nincs befolyással. Érezte, hogy a CIA-s munka az, amire szüksége van. Nagyon megrémült, amikor a CIA egyik toborzója közölte vele, hogy va-lószínűleg nem fogadják el a jelentkezését, s főleg azért nem, mert hiányzik az egyetem után szerzett „élettapasztalata”. Egy másik, derűlátóbb munka-társ bizalmasan megsúgta neki, hogy ragyogó orosz teszteredményei nagyon ígéretes jelentkezővé avatták. A CIA-nak három hónap kellett hozzá, hogy döntsön, s ezalatt bátyjai többször is zajosan újrajátszatták a családi szavazást, amely már arról szólt, hogy mikor kapja meg az elutasítást. A hangjuk akkor sem lett kisebb, amikor a levél megérkezett. Felvették. Következett a szolgálatra jelentkezés, rengeteg űrlap kitöltése, tucatnyi osztálytermi kurzus, hónapok a központban, irodákban és tanácstermek-ben, közömbös oktatókkal és soha véget érni nem akaró prezentációkkal. Végezetül pedig a Farm a maga makadámútjaival, amelyek nyílegyenesen szelték keresztül különböző irányokban a fenyőerdőt, a linóleumpadlós há-lószobákkal és az áporodott hangulatú osztályfőnöki órákkal. Ott voltak még a szürke szőnyegpadlós osztálytermek számozott székeikkel, amelyeken korábban az előző év hősei, a negyven év előtti hősök ültek, mint arctalan újoncok, akikből vagy nagy kém lett, vagy nem. Egyesek rossz útra tértek közülük, árulókká váltak, mások régen meghaltak, és csak azok emlékeztek rájuk, akik ismerték őket. Titkos találkozókat szerveztek, és imitált diplomáciai fogadásokon vettek részt, ahol harsány modorú, kivörösödött arcú kiképzők nyüzsögtek körülöttük a szovjet hadsereg egyenruháiban vagy Mao-öltönyökben. Térdig csatakos lábbal gyalogoltak a fenyőerdőben, éjjellátó készülékekbe bámultak, és szá-molták a lépéseiket, míg el nem értek az üreges fatönkhöz vagy zsákvászonba bugyolált téglához, hogy a körülöttük, a fák ágain tanyázó baglyok éles rikol-tásokkal gratuláljanak nekik a küldemény sikeres megtalálásához. Díszletként felállított úttorlaszoknál kocsijuk forró motorháztetejére szorították le őket, s a határőrt játszó, orruk előtt papírokat lobogtató kiképző ordítva követelt tőlük választ a kérdéseire. Elhagyatott vidéki utak mentén, tanyaházakban vodkát ittak, és összevissza beszélő statisztákat igyekeztek árulásra bírni. Az erdőn túl a folyó vizét alkonyatkor prédát ejtő halászsasok karmai szántották. Miféle ösztön tette alkalmassá Nate-et arra, hogy kitűnjön a gyakorlati fel-adatok végrehajtásában? Neki fogalma sem volt róla, de maga mögött hagyta

29

a családot és Richmondot, melyek visszahúzták, s felszabadultan, különösebb erőfeszítés nélkül rohant az utcákon, hogy lerázza követőit, és hűvös nyuga-lommal ment el kabátot és lehetetlen kalapot viselő, megfigyelőket játszó kiképzői mellett. Ők azt mondták, hogy jó szeme van, és kezdett is hinni nekik, de bátyjai vészjósló károgása ott lebegett fölötte, mint valami kicsorbult hangszer hangja. Ezzel együtt Nate rémálma eltűnőben volt, lassan megsza-badult tőle. A kiképzésről előzetes figyelmeztetés nélkül szórták ki azokat, akik nem feleltek meg az elvárásoknak. – Becsületességet várunk el a hallgatóinktól – közölte az egyik technikai instruktor. – Ha elkapunk valakit egy oktatói notebookkal vagy bármilyen egyéb tiltott eszközzel, az egyből röpül – tette hozzá, s Nate úgy érezte, hogy ez szinte felért egy felszólítással, hogy próbálják meg a dolgot. Osztályt alkottak ugyan, de önálló emberek voltak, valamennyien első meg-bízatásukról álmodtak, egy caracasi, újdelhi, athéni vagy tokiói kiküldetésről. A jó minősítés és megbízatás iránti vágy fájdalmasan égette őket, és azokon a gyötrelmes fogadásokon kulminált, amelyeket a központ különböző részlegei adtak a hallgatói központban a kezdő kémeknek. Az egyik ilyen, kiképzést követő koktélpartin egy, az Oroszország Házból érkezett férfi és nő félrevonta Nate-et, és közölte vele, hogy előzetesen jóvá-hagyták, hogy az orosz részleghez kerüljön, így nem kell máshová jelentkeznie. Erre óvatosan megkérdezte, nem használhatná-e az orosztudását arra, hogy mondjuk a közel-keleti vagy afrikai részleg keretein belül hajszolja az orosz kémeket, de erre csak mosolyogtak, s azzal búcsúztak el, hogy a hónap végén várják a központban. Megfelelőnek találták, és előzetesen jóváhagyták az alkalmazását. Tagja lett az elitnek. Ezután jöttek a modern Oroszországról szóló előadások. Megtárgyalták Moszkva földgázpolitikáját, amely Damoklész kardjaként lóg Európa fölött, s a Kreml szűnni nem akaró hajlandóságát arra, hogy lator államokat támogas-son a méltányosságra hivatkozva, de valójában azért, hogy ártson a Nyugatnak, és jelezze, hogy Oroszország még mindig részese a nagy játéknak, továbbra is számolni kell vele. Torzonborz, szakállas előadók értekeztek a posztszov-jet Oroszországban rejlő ígéretről, a választási és egészségügyi reformokról, a demográfiai válságról, a  függöny szívszorító újbóli behúzásáról és arról, hogy a mögötte rejtőző, jeges pillantású kék szemek mindent észrevesznek. A Rogyinának, a szent hazának zsíros fekete földjével és végtelen égboltjával még egy darabig tűrnie kellett, mert a Szovjetunió láncokkal körbetekert

30

holttestét exhumálták, kiemelték a mocsárból, és a szíve újra dobogni kezdett, a régi börtönök pedig újból megteltek olyan emberekkel, akik úgy gondolták, hogy a dolgoknak másképp kellene menniük. Egy kemény, határozott nő az új hidegháborúról beszélt, az alattomosan folytatott leszerelési tárgyalásokról és az új szuperszonikus vadászgépekről, amelyek szárnyán változatlanul a vörös csillag díszlik. Kitért arra, mennyire felbőszítette Moszkvát a Közép-Európába telepített nyugati rakétavédelmi pajzs – hogy fájt neki rabszolgaállamai elveszítése! –, és a rozsdás kardok csörtetése, amely még Brezsnyev és Csernyenko idejéből ismerős. És ami a lényeg, mondták, ami az Oroszország Ház fő célja, az a tiszta, csillogó kék szemek és a szőke szemöldökök mögött rejlő tervek és szándékok megisme-rése, a titkoké, amelyek talán változtak valamelyest, de ugyanúgy el kell lopni őket, mint korábban. Aztán egy nyugalmazott operatív ügynök – úgy nézett ki, mint egy házaló – érkezett az Oroszország Házba egy informális előadásra. – Energiakérdés, népességfogyás, nyersanyagforrások, csatlósállamok – fe-lejtsék el az egészet! – mondta. – Arra gondoljanak csak, hogy Oroszország még mindig az egyetlen állam, amely interkontinentális ballisztikus rakétát tud küldeni a Lafayette térre, a Fehér Ház elé! Az egyetlen, és több ezer eszköze van. – Kis szünetet tartott, megdörzsölte az orrnyergét, aztán mély torokhangján folytatta: – Oroszok. Csak egy kicsivel utálják kevésbé a külföldieket, mint önmagu-kat, és mind született konspirátor. Ó, tudják ők, hogy mindenki fölött állnak, de azért bizonytalanok, azt akarják, hogy tiszteljék őket, féljék, mint korábban a Szovjetuniót. Elismerésre vágynak, és utálják, hogy a szuperhatalmi játékban a másodosztályba kerültek. Ezért akarja Putyin létrehozni a Szovjet Szocia-lista Köztársaságok Szövetsége 2.0-t, nem tűrve, hogy bárki az útjába álljon. Gyerek, aki lerántja az abroszt és összetöri a tányérokat, hogy felhívja magára a figyelmet – ez Moszkva. Az oroszok azt akarják, hogy foglalkozzanak velük, s összetörik az étkészletet, hogy ezt biztosítsák maguknak. Vegyi fegyvereket adnak el Szíriának, atomerőműbe való fűtőelemeket Iránnak, indonéz tu-dósokat tanítanak urándúsító centrifugák tervezésére, könnyűvizes reaktort építenek Burmában – ó, igen, minden lehetőséget megragadnak. De az igazi veszély az instabilitás, amely mindebből fakad, a bátorítás, melyet a jövendő nemzedékek világot megállítani is hajlandó őrültjei merítenek belőle. Embe-rek, a második hidegháború az Orosz Birodalom feltámasztásáról szól, és ne áltassák magukat azzal, hogy Moszkva nyugodtan hátradől, s tétlenül figyeli,

31

hogyan reagál a kínai haditengerészet, amikor – nem azt mondtam, hogy ha! – elkezdődik a lövöldözés a Tajvani-szorosban. Nem könnyű a helyzet, mint arra maguk is rá fognak jönni. Irigylem magukat. – Búcsút intett. – Jó vadászatot! – mondta, és távozott. A teremben csönd volt, egy ideig senki nem mozdult. Nate tehát elkezdte a felkészülését Moszkvára, belemerült az elméleti és gyakorlati kiképzésbe, s mikor már konkrétan felsejlett a megbízatása, opera-tív tevékenységgel kapcsolatos kifejezéseket kezdett tanulni, engedélyt kapott rá, hogy belenézzen a „könyvekbe”, vagyis az ügynökdossziékba, megismerje a nevét és lássa a fényképét azoknak az orosz informátoroknak, akikkel az utcán, a megfigyelők orra előtt fog találkozni. Élet és halál a hóban – elő-ször a terepen. A Farmon együtt lévő osztály szétszéledt, társai jó részét el is felejtette. Most más életek forogtak kockán. Nem tévedhetett – és nem is fog tévedni.

Három nappal a Gondorffal folytatott beszélgetés után Nate a moszkvai Seremetyjevo repülőtér egyik kis éttermében ült, s várta, hogy beszálláshoz szólítsák. A piszkos étlapot átnézve kubai szendvicset és egy sört rendelt. A követség felajánlotta, hogy küld vele valakit, aki segítségére lesz a jegy-kezelésnél és az útlevélvizsgálatnál, de udvariasan visszautasította. Előző este, a munkanap végén Leavitt hozott néhány sört, és miközben megiszogatták, halkan beszélgettek, kerülve a maguktól kínálkozó témákat, és szót sem ejt-ve arról, amit minden más ügynök gondolt, hogy Nate pályafutásának úgy általában vége, és a jó hírén kiköszörülhetetlen csorba esett. Összességében nehéz, feszültséggel teli volt a búcsúzás. Az egyetlen reménysugarat az jelentette, hogy két nappal korábban, vála-szul Gondorf feljegyzésére, amelyben idő előtti visszahívását kérte, a központ megüzente, hogy a közeli Helsinkiben hirtelen megüresedett egy ügynöki ál-lás. Tekintettel majdnem tökéletes orosztudására, a Finnországban megforduló rengeteg oroszra, nőtlen voltából fakadó mozgékonyságára és arra, hogy hir-telen szabaddá vált, megkérdezték, mit szólna az azonnali áthelyezéshez. Nate elfogadta az ajánlatot, Gondorf pedig – bár látszott rajta, hogy majd szétveti a düh – fékezte magát, és igyekezett normálisan viselkedni. Megérkezett a hel-sinki kirendeltség hivatalos beleegyezése, majd egy nem hivatalos üzenet Tom Forsythtól, Nate leendő főnökétől, amelyben örömmel üdvözli a kirendeltségen.

32

A Finnair járatának utasait szólították beszállásra, s Nate a  többiekkel együtt elindult a betonon a gép felé. Sokkal magasabbról, az irányítótorony egyik üvegfalú helyiségéből két férfi több felvételt is készített szuper-teleob-jektívvel ellátott gépével. Az FSZB megfigyelői követték Nate-et a repülő-térre, hogy magukban istenhozzádot mondjanak neki. Az FSZB, az SZVR és különösen Ványa Jegorov biztos volt abban, hogy Nate hirtelen távozásának komoly jelentősége van. Miközben Nate felment a repülőgép lépcsőjén, s a ka-mera kattogott, Jegorov a gondolataiba merülve ült az irodájában. Szégyen! Oda a lehetőség, hogy megtalálja a CIA által futtatott kémet, gondolta. Hó-napok, talán évek kellenek ahhoz, hogy egy jobb összeköttetést találjanak hozzá, ha ez egyáltalán lehetséges. Továbbra is Nash a kulcs az erős zárhoz, gondolta Jegorov. Feltehetően Oroszországon kívülről is ő fogja irányítani a forrást. Úgy döntött, hogy nem mond le Nashről, és hogy a finnországi megbízatás csupán egy kezdet. Dol-gozzuk meg egy kicsit Helsinkiben, mondta magában. Az SZVR gyakorla-tilag bármit megtehet Finnországban, s ami még jobb, külföldön elsőbbséget élvez. Nem kell egyeztetnie egyetlen fafejű FSZB-ssel sem. Majd meglátjuk, gondolta Ványa. A világ túl kicsi ahhoz, hogy el lehessen rejtőzni benne.

A MOSZKVAI REPTÉR KUBAI SZENDVICSE

Vágjunk be hosszában egy kubai kenyeret, és hajtsuk ketté. A külsejét spric-celjük be olívaolajjal, a belsejét kenjük meg mustárral. Tegyünk bele szeletelt sonkát, sertéssültet, svájci sajtot és vékonyra szeletelt uborkát. Csukjuk ösz-sze, majd tíz percre szorítsuk sütőlapok vagy fóliába burkolt, forró téglák közé (amelyeket előzőleg sütőben felhevítettünk). Ferdén vágjuk három darabba.

33

3

Dominyika Jegorova egy sarokkanapén ült a pazar, csupa kristály és már-vány Bakkarában, az új moszkvai éttermek legelegánsabbikában, amely pár lépésnyire volt csak a Lubjanka tértől. A kristályerdőhöz, a csillogó ezüst evőeszközökhöz és a vakítóan fehér abroszokhoz hasonlót még sosem látott. Nagyon élvezte a helyzetet, és bár operatív jellegű volt az este, elhatározta, hogy élvezni fogja az arcpirítóan drága vacsorát is. A vele szemben ülő Dmitrij Usztyinov teljesen be volt gerjedve. A magas, erős testalkatú, dús fekete hajú, lóarcú férfit az orosz olaj- és bányászati oligar-chák gengszterszövetségének egyik vezetőjeként tartották számon, egyikeként azoknak, akik több milliárd dollárt érő birodalmat építettek fel a hidegháború utáni szabadrablás időszakában. A szervezett bűnözés egyik helyi pénzbehaj-tójaként kezdte, de hamar felnőtt a lehetőségekhez, és kilépett a világba. Usztyinov tökéletes szabású, sálhajtókás szmokingot viselt rakott elejű, hó-fehér inggel s kék fényű gyémánt mandzsettagombokkal. Tourbillon karóra volt a csuklóján, amelyből a Corum mindössze tízet gyártott évente. Medve-mancs nagyságú keze lazán nyugodott egy kék zománccal díszített Fabergé cigarettatárcán, amely 1908-ban a cár számára készült. Kivett belőle egy szálat, s egy tömör arany Ligne 2-vel gyújtotta meg, amelynek a teteje a Dupont öngyújtókra jellemző dallamos kattanással pattant fel. Usztyinov Oroszország harmadik leggazdagabb embere volt, de minden gazdagsága ellenére sem túl okos. Nyilvánosan összerúgta a port a kormány-nyal, nevezetesen Vlagyimir Putyin miniszterelnökkel, s nem volt hajlandó tudomásul venni vagy elfogadni, hogy a kormány szabályozza a vállalkozásai tevékenységét. Három hónappal korábban, amikor a küzdelem a legheve-sebben zajlott, a moszkvai televízió egyik beszélgetős műsorában obszcénül becsmérlő megjegyzéseket tett Putyinra. Akik tisztában voltak a hatalmi vi-szonyokkal, csodálkoztak azon, hogy még mindig életben van. Usztyinov nem tudott másra gondolni azon az estén, csak Dominyikára. A  tévéadó központjában találkozott vele, egy hónappal az interjú után.

34

Szépsége és sugárzó nőiessége olyan erővel hatott rá, hogy a lélegzete is elállt. Hajlandó lett volna ott helyben megvenni az egész tévéadót, de nem volt rá szükség. A lány azonnal és örömmel elfogadta a vacsorameghívását. Ahogy az asztal fölött nézte, Usztyinov szerette volna végigtapogatni a testét. Dominyika huszonöt éves volt, sötét gesztenyebarna hajjal, amelyet fekete szalaggal fogott össze. Kobaltkék szeme harmonizált a cigarettatárca színével, amit Usztyinov meg is jegyzett, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve áttolta az asztalon a vagyont érő csecsebecsét. – A magáé – mondta. A lánynak telt ajka volt, és karcsú, finom karja, mely ezen az estén fedetlen maradt. Egyszerű fekete ruhát viselt mély, igéző lát-ványt nyújtó kivágással. A szórt gyertyafényben épp csak látni lehetett egy vékony kék eret a mellén, makulátlan bőre alatt. Megfogta, s hosszú, elegáns ujjai között forgatni kezdte a  lapos fémdobozt. A körmei rövidek voltak, szögletesre vágottak, s lakkozatlanok. Elkerekedett szemmel nézett a férfira, amitől az lüktetést érzett valahol a gyomra és az ágyéka között. A nő fegyelmezettebb volt annál, semhogy engedjen az ösztöneinek; in-kább lenyelte a torkában összegyűlt epét, s rámosolygott a vele szemben ülő ocsmány hüllőre. – Dmitrij, ez csodálatos, de nem fogadhatom el! – mondta. – Túl nagylelkű. – Már hogyne fogadhatná el – felelte Usztyinov, s próbált minél elbűvölőbb lenni. – Maga a legszebb nő, akivel valaha találkoztam, és az, hogy itt van, a legcsodálatosabb ajándék, melyet valaha is kaptam. – Belekortyolt a pezsgő-jébe, és elképzelte, hogy a kis fekete ruha csomóba gyűrve hever a hálószobája sarkában. – Máris nagyon sokat jelent nekem – mondta. Dominyika erőt vett magán, hogy ne nevessen fel, s közben élvezte a hátán felkúszó, s a karján végigáramló kellemesen jeges érzést. Ebbe az ökörbe annyi finomság szorult, gondolta, mint egy tahó vidéki pénzbehajtóba, mint ahogy az is volt évekkel korábban. De azóta mérhetetlenül meggazdagodott. A fel-készítés alatt Dominyika megismert néhány tényt Usztyinovval kapcsolatban: jachtok, villák, pazar tetőtéri lakások, olaj- és egyéb nyersanyag-kitermelő érdekeltségek világszerte, jól fizetett zsoldosokból álló privát hadsereg, három magángép…

Dominyika Nyina Jegorova és Vaszilij Jegorov egyetlen gyermeke volt. Nyina a Moszkvai Állami Szimfonikus Zenekar koncertmestere volt, elis-

35

mert virtuóz, aki Klimovnál tanult, és olyan kiválónak tartották, hogy hasz-nálatra megkapta a Glinka Zenetudományi Múzeumból Guarneri del Gesù egyik, 1741-ben készült csodálatos hegedűjét, amely Paul Kochanskié, majd Aaron Rosandé volt, mielőtt orosz tulajdonba került. Tizenöt évvel korábban meghiúsult az olyannyira várt áthelyezése az Orosz Nemzeti Szimfonikus Zenekarhoz, miután Prohor Beljenko, egy fölöttesei seggét nyaló, mérsékel-ten tehetséges hegedűs – a Politikai Bizottság egyik tagjának a veje – kérte és meg is kapta az állást. Mindenki pontosan tudta, mi történt, de senki sem szólt egy szót sem. Azonkívül, hogy mesésen játszott vörösre pácolt hangszerén, Nyina Jegorova heves természetéről volt ismert, arról, hogy képtelen volt parancsolni az indu-latainak, ha valamiből elege lett. Nyolcvan zenekari tag csodálkozástól elkere-kedett szeme előtt a saját kottaállványával vágta fültövön Beljenkót az utolsó, moszkvai szimfonikusoknál letudott próbáján. Nyina hajlíthatatlan volt, s miután elvették tőle a Guarnerit, kijelentette, hogy nem hajlandó kevésbé jó hangszeren játszani. Az első hegedűs helyéről hátra került a harmadikra, mire mindenkit, akinek része volt ebben, elküldött a pokolba. A kényszerszabad-ságból elbocsátás lett, miután a kulturális minisztériumból leszóltak a zenekar igazgatójának, s ezzel véget is ért a pályafutása. Most, évekkel később a valaha oly elegáns nyak már hajlott volt, az erős kezek görcsbe merevedtek, a sötét haj megőszült, s kis kontyba fogva ült a feje tetején. Dominyika apja, a híres akadémikus, Vaszilij Jegorov, a Lomonoszov nevét viselő Moszkvai Állami Egyetem történelemprofesszora volt. Egyike a legna-gyobb tiszteletben álló, legbefolyásosabb orosz értelmiségieknek. Kék és arany Szent András-rendje bekeretezve lógott a falon; a kék-sárga kis szalag, melyet hétköznapokon is viselt a zakóján, a Puskin-díj volt, amelyet az irodalom és oktatás területén kiemelkedő alkotók kaphattak meg. Ironikus módon Vászja Jegorov nem látszott sem kiemelkedőnek, sem befolyásosnak. Alacsony volt, és sovány, ritkás, gondosan oldalra fésült hajjal. A feleségétől eltérően Vaszilij Jegorov jól átvészelte a szovjet időket azzal, hogy kerülte a politikát, az ilyen-olyan szövetségeket s minden ellentétet. Begubózott az egyetemen, gondosan kialakítva magáról a helyesen gondol-kodó, diszkrét és lojális ember képét. Amit senki sem tudott, az az volt, hogy Vaszilij Jegorov, rendkívüli egyetemi tanár titokban egy másik lelkületet őrzött magában, egy teljesen más ember lelkiismeretét, s benne egy erkölcsi alapokon álló gondolkodó utálatát a szovjet rendszer iránt. Mint szinte minden orosz, az 1930–40-es években ő is elveszítette a családját Sztálin, a németekkel vívott

36

kegyetlen háború, a tisztogatások, a kényszermunkatáborok miatt. De ami ennél is fontosabb: nem tudta elfogadni a rendszer logikátlanságát, gyűlölte a kivételezést a „mieink” javára, a körön belül lévők lustaságát és dőzsölését, ami megtörte az emberi szellemet, megfosztotta az oroszokat az életüktől, országuktól, nemzeti örökségüktől. Kiábrándultságának fájdalmát egyedül Nyinával osztotta meg. Minden orosznak vannak rejtett gondolatai, ez megszokott dolog. Ez Vaszilijjal és Nyinával is így volt, akik eltitkolták, mennyire utálják azt, hogy a  modern Oroszország nem vagy csak alig különbözik a  régitől. Amikor Dominyika nagyobb lett, s kezdte megérteni a körülötte lévő világot, Vaszilij akkor se mert beszélni neki az érzéseiről. Mindkét szülő szerette volna, ha tisztán látja a világot, s magától rájön az igazságra. Ha nem is mondhatták el neki, milyen pokoli fejlődésen ment keresztül Oroszország – a bolsevikok dühödt pusztításától a szovjet rothadáson át a glasznoszty korszaka után, az Oroszországi Föderációban eluralkodott élősködő kapzsiságig –, Vaszilij lega-lább megpróbálta elültetni benne az Oroszország igazi nagyságába vetett hitet. A tágas, háromszobás lakást – melyet Nyina elbocsátása után is megtart-hattak, hála Vaszilij tekintélyének és pozíciójának – megtöltötték a könyvek, a zene, a művészet és a három nyelven folytatott beszélgetések. Dominyika ötéves volt, amikor a szülei észrevették, hogy elképesztő a memóriája. Sorokat tudott idézni Puskintól, első hallásra felismerte Csajkovszkij versenyműveit. Amikor megszólalt a zene, Dominyika mezítláb körbetáncolta a nappali kö-zepére terített nagy keleti szőnyeget, teljes összhangban a zenével, forogva és ugorva, tökéletes egyensúlyban, csillogó szemmel és fürgén rebbenő kézzel. Vaszilij és Nyina egymásra nézett, s az anyja megkérdezte a kislányt, hogy volt képes erre. – Követem a színeket – hangzott a válasz. – Hogy érted azt, hogy a színeket? – faggatta tovább az édesanyja, mire Dominyika komolyan elmagyarázta, hogy amikor megszólal a zene, vagy az apja elkezd felolvasni neki, a szobát színek árasztják el körülötte. Különbö-zőek, van köztük világos, sötét, néha „ugrálnak a levegőben”, és neki nem kell mást tennie, csak követni őket. Ez az oka annak is, hogy olyan sok mindenre emlékszik. Amikor táncol, világoskék vonalakon ugrik át, amelyek után vörös pontok villódznak a padlón. A szülők újból egymásra néztek. – Szeretem a vöröset, a kéket és a bordót – magyarázta Dominyika. – Ami-kor apa olvas vagy anya játszik, az nagyon szép. – És amikor anya veszekszik veled? – kérdezte Vaszilij.

37

– Sárga. Nem szeretem a sárgát – válaszolta a kislány egy könyvet lapoz-gatva. – És a fekete felhőt. Azt sem szeretem. Vaszilij megkérdezte a pszichológiai tanszéken dolgozó egyik kollégáját a színekről. – Olvastam már hasonlóról – mondta az illető. – Van, aki színekként érzé-keli a betűket. Nagyon érdekes. Miért nem hozod be valamelyik délután? Vaszilij a szobájában várta, hogy professzor barátja egy közeli teremben befejezze a beszélgetést Dominyikával. Három órán át ült ott. Amikor meg-jelentek, a kislány vidám volt, és felszabadult, a professzor pedig elgondolkodó. – Nos? – kérdezte Vaszilij, a szeme sarkából a lányára pillantva. – Napokig tudnék beszélgetni vele – mondta a pipáját elővéve a professzor. – A lányodon egyértelműen a szinesztézia jeleit látom. Azt, hogy az egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál benne egy másik érzetet. A hangokat, betűket, számokat színekként érzékeli. Elképesztő. – Vaszilij újból Dominyikára nézett, aki színezett az íróasztalánál. – Istenem! – sóhajtott fel. – Ez betegség, elmezavar? – Betegség, teher, átok? Ki tudná megmondani? – A professzor megtömte a pipáját. – Az is lehetséges, Vászja, hogy különleges képességgel van meg-áldva. – Vaszilij, a betűk kiváló tudósa teljesen elképedt. – Van még valami – mondta a professzor, a rajza fölé hajoló kislányra nézve. – Úgy tűnik, hogy a szinesztéziája kiterjed az emberi cselekedetekre is. Nemcsak a szavakat és hangokat, hanem az érzelmeket is színekkel társítja. Mesélt arról, hogy milyen színű derengést lát emberek feje és válla körül. – Vaszilij a barátjára meredt. – Lehet, hogy kifejlődik benne valamilyen rendkívüli érzék az emberi szándékok megítélésére. És itt van még a bámulatos memória. Hétszer egymás után ismételt meg hibátlanul egy-egy huszonöt tagú számsort. Ez nem szokatlan ilyen esetekben. De ezt már tapasztaltad te is. – Vaszilij bólintott. – És egy másik, szintén nem túl gyakori dolog. A kislányod hajlamos az érzelmi kitö-résekre – nevezheted türelmetlenségnek, rosszaságnak, hirtelen haragnak is. A padlóra söpörte a papírjaimat, amikor nem tudott megfejteni egy rejtvényt. Később majd meg kell tanulnia uralkodni magán. – Úristen – mondta Vaszilij, és sietett haza, hogy elmesélje a dolgot a fele-ségének. – Ez a te családodból jön – mondta szárazon Nyinának, amikor a kivörö-södött arcú Dominyika komoly rosszallással, lángoló szemekkel, mérgesen nézett rá, amiért lekapcsolta a zenét. – Ha már most, ötéves korában ilyen, milyen lesz később?

38

Amikor Dominyika tízéves korában a moszkvai Állami Balettintézetben a Frunzenszkaja utca 5. szám alatt felvételizett, lenyűgözte a felvételi bizott-ságot. Hiányzott a technikája, az előképzettsége, de a jelenlévők fiatal kora ellenére is felfigyeltek tánca intenzitására, nagy táncosokra jellemző természe-tes és ösztönös mozgására. Megkérdezték, miért akar táncolni, és jót nevettek a válaszán, amely így hangzott: „Mert látom a zenét.” Aztán a teremben síri csönd támadt, mikor a már akkor is igézően szép arca elsötétedett, és össze-húzott szemmel végignézett a bizottság tagjain, mintha azt fontolgatta volna, hogy nekik ugrik. Dominyika könnyedén, diadalmasan végezte el az iskolát, mely a Bolsoj nagy utánpótlás-szállítójának számított. Csillogott a klasszikus Vaganova-módszer szigorúsága ellenére is. Addigra már megszokta, hogy együtt éljen a színekkel. Képessége, hogy lássa őket, ha zenét hallgat, táncol, vagy egyszerűen csak be-szélget valakivel, kifinomultabbá és irányíthatóbbá vált. És kezdte megfejteni őket, összekapcsolni hangulatokkal és érzésekkel. Ezt nem teherként élte meg. Egyszerűen hozzátartozott az életéhez. Dominyika nem csak a táncban nyújtott kiválót. Minden tárgyból a legjobb jegyeket kapta az akadémia középső és felsőbb osztályaiban, ahol nagy segít-ségére volt az a képessége, hogy mindent megjegyzett, amit tanítottak neki. Most azonban valami újat, mást kapott, mint korábban. Élvezettel hallgatta a politikai és ideológiai előadásokat, a kommunizmus történetét, a szocialista állam felemelkedését és bukását, a szovjet balett történetét. Természetesen voltak túlkapások, és megtörténtek a  kiigazítások. Most pedig a  modern Oroszország tovább növekszik, s nagyobb, mint alkotórészeinek puszta ösz-szege. Fiatal elméje megugrotta az akadályt, elfogadta a frázisokat. Tizennyolc éves korában bekerült az iskola első számú balett-társulatába, és osztályában neki voltak a legkiválóbb politikai érdemjegyei. Esténként hazatérve elmesélte titokban halálra rémült apjának, hogy miket tanult. Vaszilij azzal próbálta ellensúlyozni növekvő lelkesedését, hogy irodalomra és történelemre tanította. Dominyikát azonban teljesen hatalmába kerítette a szárnyaló ifjúkori lelkesedés. Ha el is jutott hozzá apja elkeseredett üzenete, ha meg is értette a feje körül derengő színeket, akkor sem adta ennek sem-milyen jelét. Vaszilij pedig nem lehetett szókimondóbb. Nem mert nyíltan a rendszer ellen beszélni. Nyina természetesen örült lánya gyors előremenetelének a balett-társu-latban. Nagyszerű dolog volt ez, szavatolta a biztos jövőt. Rémülten figyelte ugyanakkor, hogyan válik a kislánya példaszerű modern orosz nővé, ultranaci-

39

onalistává, egy balerina eleganciájával mozgó, de régi vágású apparátcsikként viselkedő magas, gesztenyebarna hajú szépséggé. Dominyika a nappali szőnyegén hevert, s az anyja lágy, ütemes mozdula-tokkal fésülte sötét haját a hosszú nyelű hajkefével, amely még a nagyanyjáé volt. A finoman hajlított nyelű teknőchéj kefe, egy bekeretezett fénykép és egy ezüstszamovár volt az összes családi emlék, amelyet sikerült kimenteni a bolsevik forradalom előtti elegáns szentpétervári házból. A disznósörték halk, surrogó hangja karmazsinpiros volt. A balettal eltöltött hosszú nap után tagjait kinyújtóztató Dominyika apja halk szavába vágott, hogy elmondja, mit hallott az iskolában. – Apa, tudod, hogy külső befolyás fenyegeti az országot? – kérdezte. – Tudod, hogy egyre nő a káoszt akaró másként gondolkodók száma? Olvastad V. V. Putyin cikkét az állam ellen munkálkodó cionistákról? A szülők tompa fájdalommal néztek le a lányukra. Uram kegyelmezz! Az ál-lam. V. V. Putyin. Másként gondolkodók. Dominyika kinyújtózott a padlón. Hosszú lábai és karcsú, ruganyos teste már az Ő eszközük volt, eszét, gondo-latait lassan a saját szolgálatukba állították. Nyina Vaszilijra nézett. El akarta mondani lányának az igazságot, figyelmeztetni a rendszer kelepcéire, amelyek véget vetettek a karrierjének, egy olyan rendszer buktatóira, amely arra kény-szerítette Vaszilijt, hogy ürítse ki kivételes agyát, és némuljon el egész életére. Vaszilij megrázta a fejét. Ne most! Soha! Húszévesen Dominyika az első társulat vezető szólótáncosa lett. Minden értékelésekor kiemelkedő minősítést kapott, és atletikus képességei alapján a balettmestere a fiatal Galina Ulanovához, a Bolsoj háború utáni prima ballerina assolutájához hasonlította. Most már, ha táncolt, a színek, amelye-ket látott, nem egyszerű alakzatok vagy árnyalatok formájában bukkantak fel, hanem változatos fények kifinomult hullámaiként, amelyek kanyarogtak, lüktettek, s magukkal ragadták. A szépiaszín, amely táncpartnereit körülö-lelte, segített neki abban, hogy tökéletes összhangban legyen velük. Precíz volt, erős hátú és lábú, tökéletes testű és magas. A balettmester ragaszkodott hozzá, hogy kezdjen felkészülni a Bolsoj balett-társulatának évente esedékes meghallgatására. Ahogy erősebb és teltebb lett, valami más is életre kelt Dominyika testében, valami, ami kívül esett a tánc fegyelmezett körén, de elvezetett oda, hogy jobban megismerje a testét. Nem bujaság volt ez, mivel szexualitását magában tartotta. Inkább egyfajta ébredés, amely ahhoz vezetett, hogy szégyenérzet nélkül kezdte próbálgatni, hol húzódnak testi határai. Amennyire meg tudta

40

állapítani, egyik szülője sem tett ilyesmit, úgyhogy valószínűleg egy rég elfe-ledett őse lehetett ilyen szabados. Sötét hálószobájában, mikor szólította a teste, hozzálátott, hogy felfedezze az érzéseit, ugyanazzal az intenzitással, amellyel a gyakorlórúdnál dolgozott, behunyt szemmel, mélyvöröseket lélegezve, és megborzongott, amikor rájött, hogyan van bedrótozva, hol húzódnak az idegszálai. Nem fétis volt ez, nem függőség, káros szenvedély, sokkal inkább egy titkos én életre kelése, amely egyre tudatosabbá vált, ahogy idősebb lett. Élvezte ezt a titkos ént, de ez nem csupán gyermeki ártatlanságból fakadt. Időnként úgy érezte, hogy tennie kell valami szokatlant, tiltottat, és egy éjszaka, amikor odakint hatalmas vihar tombolt, szorosan összezárta a szemét, és csodálkozva azon, hogy ilyet tesz, hosszú ujjait rákulcsolta a dédnagymama hajkeféjének hattyúnyakára, s vár-ta, hogy a villámlások összhangba kerüljenek saját ritmusával. Még mindig csodálkozva, de már egyre többre vágyva megkereste lent azt a nedves pontot, visszatartotta a lélegzetét, és érezte a nyél érintését, amely mintha odaszögezte volna, mint gombostű a bogarat egy üvegdobozban. Hál’ istennek esténként, a balettintézetből hazatérve már maga kefélte át a haját. Bár hébe-hóba voltak baráti kapcsolatai, Dominyika az osztálytársaival nem barátkozott. Végül is osztályelső volt, akit nem érdekelt más, csak a társulat fejlődése, eredményei, a győzelem a versenyeken, amelyeket más iskolákkal vívtak, s különösen a szentpéterváriakkal, amelyek a cári stílusú orosz bal-ett szellemi központjából érkeztek. Dominyika előadásokat tartott társainak a moszkvai iskola puritánságáról, mélyen gyökerező orosz szellemiségéről. Társai a háta mögött klikusának, ördöginek nevezték, számukra ő volt az új típusú orosz nő, a gladiátor, a sztár, a végsőkig elkötelezett, az igazhívő. Ó, fogd már be!, mondták magukban. A huszonkét éves Szonya Morojevának minden számítás szerint már csak az utolsó évet kellett befejeznie az akadémián, hogy utána a Bolsojba kerül-jön, de mivel abban az évben Jegorova is indult a megmérettetésen, az esélyei nem voltak fényesek. Egész életében táncolt, az Állami Duma egyik képvi-selőjének a lánya volt, velejéig elkényeztetett, beképzelt ifjú hölgy. És nagyon elszánt. Rendszeresen lefeküdt az egyik fiúval a társulatból, a szőke, hiúzszemű Konsztantyinnal, ami igen kockázatos dolog volt, mert ha az oktatók rájönnek, mindkettőjüket azonnal elbocsátják az iskolából. De az akadémián eltöltött tizenöt év után pontosan tudta, mikor vannak a nyugodt, csöndes idősza-kok, mikor üres a szauna, és mennyi idejük van az izzasztókamrában arra, hogy pompás lábait a fiú tarkóján összefonva Konsztantyin fülébe suttogjon,

41

elmondja neki, hogy szereti, és csípőjét az övéhez szorítsa, miközben lenyalja arcáról a verejtéket, és könyörög, hogy mentse meg a karrierjét, az életét. A tapasztaltabb balettnövendékek már annyit tudnak az anatómiáról és az ízületekről, mint egy orvos. A kéjsóvár Konsztantyin, aki majd megőrült Szonya öléért, kivárta, hogy Dominyikával kerüljön párba. A zsúfolt parketten, a pas de deux gyakorlása közben keményen rálépett a sarkára, amikor éppen spiccelt, amitől a lány lába előrebicsaklott, a világát kitöltő színek elfeketedtek, égető fájdalmat érzett, majd összeesett. Kórházba szállították, az osztálytársai dermedten és sápadtan nézték, ahogy elviszik, s Szonya volt a legsápadtabb közülük. Dominyika rápillantott, látta tekintetében a bűntudatot, a feje körül örvénylő dögletes szürkeséget, és tudta, mi történt. A műtőasztalon a lábfeje már fekete és padlizsánlila volt, ami a legrosszabbat jelezte, és a fájdalom fel-kúszott a lábszárán. „Lisfranc-törés a lábközépcsonton” – morogta halkan az orvos, és több ortopédiai vizsgálat, sebészeti beavatkozás, s a lába szegecsekkel történt rögzítése után Dominyikát elküldték az akadémiáról; táncoskarrierje, életének egy tízéves szakasza lezárult. Gyorsan, véglegesen. Az összes áradozás arról, hogy ő a következő Ulanova, semmivé foszlott. Az oktatók, balettmes-terek elfordították róla a tekintetüket. Fiatal felnőttként megtanulta, hogyan bánjon felhorgadó indulatával, kitör-ni készülő dühével, de most hagyta, hogy növekedjen, s ízlelgette a torkában. Hisztérikus állapotban azon törte a fejét, hogyan tegye tönkre Konsztantyint és Szonyát azért, amit vele műveltek. Tudta, hogy azonnal kizárnák őket, ha kiderülne, mit csináltak, de végül nem volt képes rászánni magát a bosszúra. Zsibbadt aggyal még akkor is a jövőjéről gondolkodott, amikor az anyja felhívta.

Az apja súlyos agyvérzést kapott, és meghalt, útban a Kreml kuncevói kli-nikája felé, amelyet a kivételezett helyzetű és gazdag állampolgároknak tar-tottak fenn. A legfontosabb ember volt az életében, irányítója, védelmezője, és elment. Dominyika szerette volna az arcához szorítani a kezét, elmondani neki, hogy kitették az akadémiáról, s beszámolni osztálytársai árulásáról. Ta-nácsot kért volna tőle, azt, hogy mondja meg, mit tegyen. Ezt nem tudhatta, de Vaszilij talán azt suttogta volna idealista lányának, hogy az ember belesze-relmesedhet az államba, de az állam ezt sosem viszonozza. Két nappal később Dominyika a lakásuk nappalijában ült, begipszelt lá-bát kinyújtva, száraz szemmel, elegáns nyakát feszesen tartva, fejét felvetve.

42

Mellette az anyja feketében, némán és nyugodtan. A lakás tele volt vendé-gekkel, olyan emberekkel, akik részvétet nyilvánítani jöttek, akadémikusok-kal, művészekkel, kormánytisztviselőkkel és politikusokkal. Zsongásuk a zöld különböző árnyalataival töltötte be körülöttük a teret, azzal a színnel, amelyet a lány a szomorúsághoz és bánathoz társított, s amely mintha kiszorította volna a szobából a levegőt. Dominyika erőlködött, hogy lélegzethez jusson. A kony-hából ételt hoztak be, blinit, hagyományos apró palacsintát vörös kaviárral, füstölt tokhalat és pisztrángot. A tálalószekrényen ásványvízzel teli kancsók, gőzölgő szamovár, gyümölcslevek, whisky és jéghideg vodka sorakozott. A kerevet előtt, ahol helyet foglaltak, megjelent Ványa bácsi, és sógornőjéhez hajolva együttérző szavakat mondott. A testvérek sosem álltak közel egymás-hoz, személyiségük és temperamentumuk csaknem ellentétes volt. Dominyika nem tudta pontosan, hogy mit csinál a nagybátyja, de hát a KGB és az SZVR betűkombinációkat nem is kiabálta hangosan senki. Aztán az anyjától ellépve Ványa leült mellé, közel hajolt hozzá, betolakodott a gyászába. Látta, hogy felméri, végignéz fekete ruháján, a gyászhoz illően simán hátrafésült haján. A torka ismerős módon összeszorult, az anyja pedig odanyúlt, és megszorította a kezét. Uralkodj magadon! – Dominyika, fogadd legmélyebb együttérzésemet! – mondta Ványa. – Tudom, milyen közel álltatok egymáshoz édesapáddal. Atyaian magához ölelte, arcát az arcához érintette. A kölnije (Párizsból érkezett Houbigant) levendulaillatú volt, s erős. – Hadd mondjam el, mennyire sajnálom, hogy megsérültél, és azt, ahogy ez a pályafutásodra hatott. – Fejével Dominyika begipszelt lába felé intett. – Tudom, milyen kiváló voltál nemcsak a táncban, hanem a tanulásban is. Édesapád mindig nagyon büszke volt rád. – Hátradőlt a kereveten, mert a család egyik barátja érkezett, s fogott kezet anyával és lányával. Egészen addig Dominyika csak nézte Ványát, nem szólt semmit. – Most mik a terveid? – kérdezte a nagybácsi. – Esetleg egyetem? A lány vállat vont. – Nem tudom, mi lesz. A tánc jelentette az életemet, de most találnom kell valami mást. – Érezte, hogy a nagybátyja éberen figyeli. Iván Jegorov a nyakkendőjét megigazítva felállt, és lenézett a lányra. – Dominyuska, egy szívességet szeretnék kérni tőled. Szükségem van a se-gítségedre. – Dominyika riadtan pillantott fel rá. Ványa bácsi megvonta a vál-lát. – Nem olyan rejtélyes a dolog. Szeretném, ha megtennél nekem valamit, nem hivatalosan, egy apró, de fontos dolgot.

43

– A titkosszolgálatnak? – kérdezte csodálkozva Dominyika. Ványa a szájára tette a mutatóujját, s a karját nyújtva a nappali egyik sarkába vezette a lányt. Az apja temetésének a napján. Szándékosan választotta ezt a napot. Ezek mindig átgondoltan cselekedtek. – Szükségem van a  tehetségedre, drágám. És a  szépségedre – mondta Ványa bácsi. – Olyan ember kell, akiben megbízhatok, aki diszkrét, mint te. – Közelebb húzódott hozzá, és Dominyika érezte a testéből sütő hízelgést. – A feladat nagyon egyszerű, szinte játék, csak annyiból áll, hogy találkozz egy emberrel és ismerkedj meg vele. A részleteket majd később elmondom. Kígyó. – Segítesz öreg bácsikádnak? – kérdezte Ványa, kezét Dominyika vállára téve. Egy nyelvét nyújtogatva a levegőt ízlelgető kígyó. Undorító dolog volt tőle, hogy most állt elő a kéréssel, s egyben tipikus, vadállati. Dominyika lüktető lábában érezte a szívverését. Sárgás derengés támadt Ványa feje körül, mintha valami bizánci szent lett volna. Aztán Dominyika ismét képes volt szabályosan lélegezni, s a nyugalma is visszatért. Pontosan azért, mert a nagybátyja visszautasí-tásra számított, elfogadta az ajánlatot. Nyugodtan nézett vissza rá, látta, ahogy összeszűkül a szeme, és számítgatásba kezd. Az arcát fürkészte, de Dominyika meg sem rezdült. – Nagyszerű – mondta Ványa. – Tudod, hogy édesapád rendkívül büszke lenne rád. Nem volt nála nagyobb hazafi. És a lányát is hazafinak nevelte. Orosz hazafinak. Beszélj még apámról, ha azt akarod, hogy előrehajoljak, és leharapjam az alsó ajkad, gondolta Dominyika, de csak egy kis mosolyt küldött felé – nemrég jött rá, hogy ez milyen hatással van az emberekre. – Most, hogy a táncosnői pályafutásomnak vége – mondta –, akár titkos megbízásokat is teljesíthetek neked. – Ványa arca megrándult, de gyorsan erőt vett magán, és rendezte a vonásait, a kezét pedig levette a lány válláról. – Látogass meg a jövő héten – mondta, lenézve begipszelt lábára. – Ha tudsz. Küldök érted kocsit. – Begombolta könnyű gyapjúöltönyét, nagy mancsába zárta a lány kezét, és közel hajolt hozzá. – Köszönj el rendesen a nagybátyádtól! – Dominyika a vállára tette a kezét, és könnyedén mindkét oldalon arcon csókolta, közben egy pillanatra nedves szájára siklott a tekintete. Levendulaillatot érzett, és sárga derengést látott. – Nem a semmiért cserébe kérem a segítségedet – súgta a fülébe Ványa. – Azt hiszem, közben tudok járni ennek a lakásnak az ügyében. – Dominyika

44

hátrébb húzódott. – Édesanyád nem fogja elveszíteni, édesapád halála ellenére sem. Nagy megnyugvás lesz ez neki. – Elengedte a lány kezét, kihúzta ma-gát, s kiment a szobából. Dominyika meghökkenve nézett utána. Első kóstoló a járomból, gondolta. Az utcára érve Ványa intett a sofőrjének, és elhelyezkedett a Mercedes hátsó ülésén. Na, a részvétnyilvánítással is megvagyunk, gondolta. Vaszilij bátyám zavaros fejű akadémikus volt, aki a múltban élt. És a sógornőm! Máris bolond, beszámíthatatlan. De az unokahúgom – mint egy görög szobor – tökéletesen al-kalmas a feladatra, és jó, hogy eszembe jutott. Miután a lába tönkrement, nincs sok választása. Más dolgokat fog tanulni. Azt a lakást milliókért lehetne eladni. De hát, végül is egy család vagyunk, és ez a legkevesebb, amit megtehettem.

Este, miután a vendégek távoztak, Dominyika a sötét nappaliban üldögélt az anyjával. Halk Bach-zene szólt, amelyhez a majdnem kiürült szamovár utolsó szusszanásai társultak. Dominyikának nem volt szüksége mesterséges fényre a szobában. Mélyvörös színek hullámzottak körülötte a zene hang-jaira. Kezét az ölében összekulcsolva Nyina a lányára nézett, és tudta, hogy a színeket figyeli. A kezéért nyúlt, s finoman megszorította, hogy figyeljen rá, majd halkan beszélni kezdett. Szinte suttogva, közel hajolva hozzá az apjáról és annak életéről mesélt. A balettiskoláról, Oroszországról és arról, hogy mi minden történt vele. Aztán komorabb dolgok következtek, ígéretek, árulások és bosszúk. Két alak hajolt egymáshoz egy sötét szobában, Bach zenéjének cinóbervörös fényében, két megszállott, és terveket kovácsolt. Két nappal később Dominyika visszament az akadémiára azzal, hogy be-széljen az orvosokkal, és elhozza a holmiját. Már kívülálló volt, s úgy érez-te, hogy már várták, mikor távozik végleg. Feltűnés nélkül elüldögélt egy széken a kijárat közelében, s figyelte, hogyan táncol Szonya Morojeva és Konsztantyin, miként emeli elképesztően magasra a lábát Szonya, s forgatja körbe lassan, a derekát tartva az előtte térdelő fiú. A tekintete közben – per-zselően, mint egy fekete párducé – egyfolytában a lány ágyékára szegeződött. Az esti szünetben, amikor az árnyak megnyúltak a csaknem teljesen kiürült gyakorlóteremben, Dominyika figyelte, hogyan osonnak azok kettesben a fo-lyosón a szauna felé. Természetesen keringtek róluk pletykák, híresztelések, de Dominyika most már biztosan tudta, amit tudni akart. Várt, figyelte, ahogy

45

a gyakorlóterem parkettjének csillogása elhalványul, érezte idegei ismerős feszülését, de erőt vett magán. Az épület elcsöndesedett, az irodákban sötét lett. A balettmester és két felügyelőnő még az irodájában volt; a folyosó végén felsejlő halvány fények jelezték ottlétüket. Dominyika halkan a diákok által használt nagy szauna ajtajához bicegett, s miután óvatosan belépett, átvágott az előtéren a gőz-kamráig, hogy benézzen a fenyőfa ajtó felső részébe vágott keskeny, párás ablakon. A legfelső polcon feküdtek meztelenül, az egy szál villanykörte hal-vány fényében. Konsztantyin kiemelte a fejét Szonya széttárt combjai közül, és a lány fölé emelkedett, mint valami hatalmas ragadozó. Szonya mindkét kezével megragadta a nyakát, s a vállára tette a lábát. Az üvegen át Dominyika látta a talpán lévő tyúkszemeket és a sok spicceléstől eltorzult lábujjait. A fejét hátravetette, a szája tátva, de a vastag ajtótól nem lehetett hallani a nyögéseit. Dominyika hátralépett, és minden erejét összeszedte, hogy uralkodni tudjon magán, legyűrje feltámadt dühét. Egy tekerés a hőmér-séklet-kapcsolón és egy keresztben az ajtófogantyúba dugott nyírfaágköteg elég lett volna ahhoz, hogy húsz percen belül mindketten megfőjenek. Nem! Úgy érezte, hogy valamilyen elegáns, megfejthetetlen, gyilkos és végleges megoldásra van szükség. Tönkretették a pályafutását, tehát eljött az ideje, hogy az övék is véget érjen, de nyomtalanul, a bosszúállás legcsekélyebb felfedezhető jele nélkül. Dominyika kinyitotta az előtérből a folyosóra vezető ajtót, és felkapcsolta a villanyt, hogy a fény kivetüljön a folyosóra, majd kinyitotta a hozzá legkö-zelebb lévő ablakot. A hideg éjszakai levegő gyorsan beáramlott, ő pedig kö-vette, figyelte a hideg kék, szentjánosbogárra emlékeztető villózásokat, ahogy végigszáguldottak a folyosón, a felügyelőnők irodái felé. Besurrant egy két ajtóval távolabb lévő irodába, és hátát a falnak vetve várt. Három perc sem telt bele, s az egyik idős nő – Dominyika nem tudta, melyik a kettő közül – megérezte a hideg léghuzatot, és elindult a folyosón, hogy felderítse, honnan ered. A szauna előterének fénye, s a nyitott ajtó láttán valamit morgott magában, s a hangból úgy tűnt, hogy Butirszkaja az, a leg-szigorúbb, legkérlelhetetlenebb akadémiai felvigyázó. Dominyika csöndben várt, számolta a másodperceket, míg meg nem hallotta a szauna ajtajának nyitódását, s rögtön utána a felügyelő ordítását. Linóleumon csusszanó léptek, véget nem érő kiabálás, hozzá sírás és nyöszörgés távolodó hangja a folyosón. Még a parlamenti képviselő apja se mentheti meg, gondolta Dominyika.

46

Arca elé emelte a kezét a csaknem teljesen sötét irodában. Egyenletes fényt látott, s miközben nézte, érezte, ahogy a levegő visszaáramlik a tüdejébe, mint-ha valaki kinyitotta volna egy oxigénpalack csapját. Kissé meglepődve jött rá, hogy nem váltott ki belőle különösebb érzést annak a kettőnek a tönkretétele. Tetszett neki az eleganciája és egyszerűsége annak, amit csinált, de aztán eszébe jutott az édesapja, s egy kicsit elszégyellte magát.

A gipsz lekerült a lábáról. Az SZVR tervezői úgy döntöttek, hogy a tévé-stúdióban villantják meg Usztyinov előtt Dominyikát. Azt akarták, hogy a férfi meghívja, s együtt legyenek. Azt nem mondták, hogy feküdjön le vele – „erre nincs szükség”, közölték –, de a lány tudta, hogy hallgatólagosan ez is ben-ne van a dologban. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy milyen hátsó gondolataik vannak, és meg is lepődött azon, hogy nem törődik vele. Akik felkészítették, bizalmatlanul néztek rá, idegesítette őket nyugodt tekintete és halvány mosolya, s nem voltak egészen biztosak abban, hogy hányadán is állnak vele. Jól van, jól van, mondták, csak az üzleti vállalkozásairól, a külföldi utazásai-ról és a kapcsolatairól szeretnének többet tudni. Azt állították, hogy csalás, és állami pénzekkel való visszaélések miatt nyomoznak utána. A szavaik színe sápadt volt, fakó, mintha nem jól formálták volna meg őket. Igen, világos, hogy mit akarnak, s meg is tudja tenni, felelte. A szobában lévő férfiak egymásra néztek, majd vissza rá, és ő úgy olvasta a gondolataikat, mint egy zsoltáros-könyvet. Rendkívül érdekes tapasztalat ez az SZVR, az orosz titkosszolgálat, gondolta. Egy csapat liba. Miközben a jelentéseket olvasta – amelyek harsogó színekben jelentek meg előtte –, elhatározta, hogy a torkára forrasztja a szót az önelégült elhárítóknak, akik elködösült tekintettel bámulták, s letörli a mosolyt drága Ványa bácsikája arcáról. Még mindig érezte az orrában levendulaillatát. Az ő szegény kis uno-kahúga, az összetört balerina, halott bátyjának szép lánya! Tudnál segíteni egy kényes ügyben? Esetleg segíthetünk, hogy édesanyád megtarthassa a lakást. Hát jó!

Táncolt a gyertyaláng, csilingelt a kristály, s ahogy Usztyinov ételt lapátolt a szájába, Dominyikában lassan mély megvetés támadt iránta, amely jeges

47

közönyt szült. Kész volt bármire azért, hogy teljesítse a megbízatását, s pon-tosan tudta, hogy mit és hogyan kell tennie. Így hát megtette. Dominyika ellenállhatatlan volt a vacsora alatt. Művelt, figyelmes, szórakoztató. Mutatóujjával szórakozottan a nyakát simogatva fi-gyelte a férfi válla körül a narancsszínű parabolákat. Érdekes, gondolta, a csalás sárgája a szenvedély pirosával keveredik. Állat. Usztyinov alig bírt uralkodni magán – a lány látta, hogy olyan mohósággal nyeli a pezsgőt, amilyet csak a felhorgadó vágy tud előidézni. Az inggombjai izgatottságtól remegtek. A vacsora végén közölte, hogy tart otthon egy üveg háromszáz éves konyakot, amely jobb mindennél, amit az étterem nyújtani tud. Vele tartana? Dominyika ránézett, és összeesküvő módján közelebb hajolt. Mellei emelkedtek és süllyedtek a gyertyafényben. – Még sosem ittam konyakot – mondta. Usztyinov szíve a torkában dobogott.

A VASZILIJ JEGOROV HALOTTI TORÁN FELSZOLGÁLT BLINI RECEPTJE

Keverjünk össze egy csésze lisztet sütőporral és kóser sóval. Adjunk hozzá tejet, tojást és tisztított vajat, majd keverjünk belőle sima palacsintatésztát. Egyszerre egy evőkanálnyit süssünk meg belőle közepes hőfokon, a pala-csinta mindkét oldalát aranysárgára. Tálalás előtt tegyünk rá vörös kaviárt, lazacot, tejfölt és friss kaprot!