1

Az Európai Unió bizalmi válsága, különös tekintettel a

bővítéspolitikára

Dr. Hettyey András, az Andrássy Egyetemen működő Duna Intézet kutatója

Rezümé

Kétségtelen, hogy az Európai Unió, és az Uniót alkotó államok jelenleg több szintű – gazdasági,

politikai és bizalmi – válságban vannak. Jelen tanulmány ezek közül elsősorban a legutóbbival

foglalkozik, és különböző felmérések alapján megállapítja, hogy az európai polgárok egyre

csökkenő arányban bíznak az Európai Unióban, és problémamegoldó képességében. A hiányzó

bizalom paradox módon éppen a régi tagállamokban mutatható ki leginkább, noha az európai

integráció áldásos hatásai talán éppen ott érezhetőek a legerősebben, míg a 2004-ben és utána

csatlakozott államokban nagyobb a bizalom „Brüsszel” iránt.

A bizalmi válság ugyanakkor az Európai Unió egyik legsikeresebb szakpolitikáját, a

bővítéspolitikát sem kerülte el. A felmérések tanúsága szerint az Unió földrajzi értelemben ebben

a kérdésben három jól elkülöníthető csoportra osztható: egy erősen szkeptikus Mageurópára,

egy mérsékelten szkeptikus déli perifériára és egy bővítéspárti Kelet-Európára. Aggasztó

ugyanakkor, hogy mindhárom térségben a támogatók köre felmérésről felmérésre csökken. Mi

több, az Unió két legfontosabb országában - Németország és Franciaország - a közvélemény az

átlagnál is jóval elutasítóbb az újabb bővítésekkel kapcsolatban. Mindez abba az irányba mutat,

hogy a horvát belépést követően minden bizonnyal hosszú ideig nem fog új állam felvételt nyerni

az Unióba, ami ellentétes lenne hazánk érdekeivel.

Resume

The European Union and its member states are without doubt in a multi-level – economical,

political and confidence – crisis. This paper focuses on the latter and based on various surveys

reckons, that the trust of the European citizens in the European Union is continuously

decreasing. Paradoxically, this crisis of confidence is stronger in the old member states,

A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0015 program támogatásával készült.

2

although the benefits of the European integration are more numerous there. The trust in

European institutions is somewhat stronger in the new member states.

This overall crisis of confidence has also consequences for the enlargement of the European

Union, supposedly one of the most successful policies of the Union. In this regard, Europe can

be divided into three regions: a very skeptical core-Europe, a less skeptic, more open Southern

periphery, and a by and large pro-enlargement Eastern Europe. However, in all three regions

the number of citizens supporting further enlargement is steadily decreasing. What is more, the

most important power brokers in the EU, Germany and France, are firmly in the skeptical camp.

All this points to the possibility that, after the accession of Croatia, the enlargement of the EU

will probably grind to a halt for the next couple of years.

1. Bevezetés: az (európai) demokrácia válsága

(1) Mára közhely lett az a kijelentés, az Európai Unió válságban van. A sajtóban egymást

követik az euro zóna, sőt, az Európai Unió felbomlásáról és annak lehetséges következményeiről

szóló cikkek, és a hírek szerint több tagország fővárosában és számos multinacionális cégnél is

készültek forgatókönyvek arra az esetre, ha ez tényleg bekövetkezik.1 Azt az általánossá vált

megállapítást, hogy az EU válságban van, érdemes ugyanakkor tovább pontosítani ahhoz, hogy a

válság(ok) megértéséhez közelebb kerüljünk. A problémák egyik nagy halmaza gazdasági

eredetű és egymással kölcsönhatásban állnak: a görög, portugál, ír, spanyol és olasz

adósságválság összefügg a bankszektor majdnem mindenhol tapasztalható problémáival. Ezeket

a gondokat súlyosbítják a számos országban tapasztalható magas munkanélküliségi mutatók, a

gyenge GDP-növekedés, a magas államháztartási hiányok, a termelékenység és a

versenyképesség túl lassú növekedése. Az Európai Unió gazdasági válsága több kisebb,

egymással összefüggésben álló és egymást erősítő problémacsomagból áll tehát össze.

(2) Ezzel párhuzamosan egyre több jel mutat arra, hogy az Unió tagállamai politikai válságban is

vannak. Részben régóta megfigyelhető strukturális gondok miatt, részben pedig a mostani

gazdasági válság által felszínre került problémák miatt számos elemző az európai demokrácia

kríziséről („Krise der Demokratie”, „crisis of democracy”) beszél. A demokrácia mostani

válsága sokak számára meglepően jött, hiszen az 1989-90-es kelet-európai rendszerváltásokat és

a Szovjetunió összeomlását követően még oly nagy volt a lelkesedés, hogy sokan a demokrácia

3

feltartóztathatatlan diadalmenetét vizionálták. (Jól tükrözi ezt például az Európai Biztonsági és

Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) által 1990 novemberében elfogadott Párizsi Charta az új

Európáért, amely szerint „a demokrácia, béke és egység új korszaka nyílt Európában.”2) Az

elmúlt húsz év eseményei azonban megmutatták, hogy ez koránt sincs így.

Egyrészt a demokrácia diadalmenete a világ számos térségében nem következett be olyan

mértékben és ütemben, mint az optimisták várták. A Freedom House szerint jelenleg az országok

mintegy 45 százalékában van demokratikus berendezkedés, 21 százalékukban hibrid és 34

százalékukban autoriter.3 Mi több, a jelenlegi gazdasági válságban úgy tűnik, hogy autoriter

államok mint például Kína gyorsabban és határozottabban tudnak dönteni és cselekedni és így

választ találni a kihívásokra. Kína, Vietnam Kazahsztán és más autoriter államok gazdasági

növekedése ráadásul sokkal dinamikusabb, mint a stagnáló európai demokráciáké, ami komoly

érvként szolgálhat a Nyugat által favorizált világméretű demokratizálódás ellen.

Másrészt az európai demokráciáknak több, újszerű kihívással is meg kell küzdeniük. Ennek

egyik példája, hogy az utóbbi években Európa-szerte előretörtek populista és szélsőséges pártok,

mint a francia Front National, az osztrák Freiheitliche Partei Österreichs (FPÖ), az olasz Lega

Nord, a holland Partij voor de Vrijheid (PVV), az Igazi Finnek Pártja (PS) és a svéd demokraták,

a Sverigedemokraterna (SD). Matthew Goodwin szerint ezeknek a pártoknak két közös

jellemzője van: egyrészt establishment-ellenesek, másrészt bevándorló- (vagy Kelet-Európában

roma-) ellenesek.4 Mi több, ezen pártok közül számosnak közös jellemzője az is, hogy aktívan

politizál az Európai Unió ellen. Jelen sorok írásának a napjaiban esett például szét a holland

kormánykoalíció, mivel a Geert Wilders által vezetett PVV, amely kívülről támogatta a

kormánykoalíciót, nem volt hajlandó beleegyezni kiadáscsökkentésekbe, amelyek azért lettek

volna szükségesek, hogy Hollandia költségvetési hiánya - az Európai Uniós szabályokkal

összhangban - ne lépje túl a 3 százalékos határt.5 Wilders azzal indokolta a döntését, hogy nem

fogadja el, hogy Brüsszelből diktáljanak neki.6 Az Európai Unió elhagyása mellett kampányol –

többek között - a Jobbik, a brit United Kingdom Independence Party (UKIP), az Igazi Finnek

Pártja és a Front National is.

Egy másik tünete ennek a politikai válságnak az, hogy számos felmérés szerint egyre több ember

veszíti el a bizalmát a demokráciában. A Friedrich-Ebert-Stiftung egyik felmérése szerint minden

harmadik német állampolgár nem hiszi, hogy a demokrácia meg tudná oldani a felmerülő

4

problémákat. 7 Arra a kérdésre, hogy mennyire bíznak az Európai Unió polgárai a nemzeti

kormányaikban, az Eurobarometer szerint 2007-2011 között a megkérdezettek 60-66 százaléka

azzal válaszolt, hogy inkább nem bízik meg, és csupán 32-34 válaszolta, hogy inkább megbízik.8

Hasonló arányok mutatkoznak, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy hányan bíznak a nemzeti

parlamentekben. Az utóbbi években itt is 60 százalék körül van azoknak az aránya, akik nem

bíznak a parlamentekben, és 30 százalék körül azok aránya, akik bíznak. A trend - néhány

kivétellel együtt is - egyértelmű: a 2004-ben vagy 2004 után csatlakozott államokban az átlagnál

alacsonyabb a kormányokba és parlamentekbe vetett bizalom.

Ezzel egybecseng az a számos tagállamban megfigyelhető jelenség, hogy egyre kisebb a

részvételi arány a választásokon. Németországban például a 2009-es parlamenti választásokon

olyan kevesen mentek el szavazni, mint 1949 óta soha. Hasonló trend figyelhető meg

Ausztriában, Nagy-Britanniában és az Európai Unió számos más országában is. A problémákat

az is mutatja, hogy 2011-12 folyamán a választásokon nem legitimizált, technokrata olasz (Mario

Monti-vezette) és görög (Lukasz Papademosz-vezette) kormányok támogatottsága jóval nagyobb

volt, mint a korábbi választott kormányoké.9

Megint mások úgy látják, hogy a jelenlegi gazdasági válság is azért alakult ki, mert a politika

nem akarta, vagy nem volt képes a kapitalizmus olykor felelőtlen és vad erőit kontrollálni. Ez a

„piaci fundamentalizmus” végső soron a demokráciák működőképességét és fenntartását is

veszélyezteti és aláássa a már meglévő rendszereket.10 A politika internacionalizálódása és a

globalizáció is egy másik tünete a demokrácia válságának. Különösen az Európai Unió esetében

igaz az a megállapítás, hogy az adott országot érintő fontos döntések egyre nagyobb részét az

állampolgároktól messze hozzák meg. „Ha nemzeti szuverenitási jogokat szupranacionális

szervezeteknek kell átadnunk, akkor az állampolgárok garantált beleszólási joga egyre inkább

elveszik. Ez nem csak a demokrácia fokozatos leépítését jelenti, hanem szükségszerűen az állami

politika maradékával történő azonosulás hiányához is vezet” 11 – állapította meg Werner T.

Bauer. Talán ebből a rövid felsorolásból is látható, hogy az európai demokráciák maguk is sok

szempontból válságban vannak.

5

2. Az Európai Unió bizalmi válsága

Ezeken túlmenően azonban egyre több jel mutat arra, hogy az Európai Unió, mint intézmény, is

válságban van.12 Ennek talán legkirívóbb jele, hogy már az EU politikai vezetői sem félik ezt

bevallani: az Európai Bizottság elnöke, José Barroso 2011 szeptemberében tartott évértékelő

beszédében például kijelentette: „Őszintének és teljesen világosnak kell lennünk az Unió

helyzetével kapcsolatos elemzésünk során. Úgy hiszem, napjainkban az Európai Unió

történetének legnagyobb kihívásával nézünk szembe. Pénzügyi, gazdasági és társadalmi

válságról van szó. Ám ugyanakkor bizalmi válságba is torkollott. Megingott a bizalom a

vezetőinkben, általában Európában, valamint abban, hogy képesek vagyunk megtalálni a

kivezető utat.”13

A drámai szavak jogosak, hiszen egy sor felmérés mutatja, hogy az emberek bizalma megingott

az integrációs projektben. Néhány kiragadott, friss példa: a német Allensbach kutatóintézet

kérdésére, hogy bíznak –e az Európai Unióban, 2002-ben még a megkérdezettek 49 százaléka

igennel, és 40 százaléka nemmel válaszolt. Ez az arány azóta évről-évre romlott, 2011

augusztusára már csak 24 százalék bízott az Unióban és 65 százaléka nem. A Századvég

felmérése szerint „a magyar választópolgárok körében az Európai Unió és Magyarország uniós

tagságának megítélése kedvezőtlenül alakul. A megkérdezettek többsége elutasítóan nyilatkozik

hazánk és az Unió közötti együttműködés és integráció további erősítéséről. A 2012. január

közepén készített felmérés szerint a lakosság 49 százaléka véli Magyarország számára

előnyösnek hazánk EU-s tagságát, 38% inkább hátrányosnak tartja azt, további 13 százalék nem

tudja megítélni a tagság előnyös vagy hátrányos mivoltát. Hazánk további integrációjával

kapcsolatban a választópolgárok egyértelműen elutasítóan nyilatkoznak, mindössze 34

százalékuk gondolja úgy, hogy tovább kell erősíteni Magyarország és az EU együttműködését,

szemben 58 százalékukkal, akik nem támogatják a további integrációs törekvéseket.”14

Egy 2012. márciusi csehországi felmérés is azt mutatta ki, hogy a csehek EU iránti bizalma

történelmi mélyponton van, hiszen már csak 37 százalékuk bízik az Unióban és 30 százalékuk az

Európai Parlamentben.15 A Pew Research Centre friss felmérése szerint nyolc európai országban

(Németország, Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország, Csehország és

Görögország) átlagosan csupán 34 százalék gondolja úgy, hogy az EU-tagság erősítette az

6

országuk gazdaságát, és csak 39 százaléknak van jó véleménye az Európai Központi Bank

ténykedéséről.16

Mi több, egy 2011-ben készített felmérés arra is rámutatott, hogy maguk az Európai Unió

dolgozói sem igazán hisznek az integrációban: a 231 megkérdezett eurokrata 43 százaléka szerint

az utóbbi 10 évben az integráció negatívan vagy nagyon negatívan alakult. Ha valakiktől várni

lehetne egy EU iránti lelkesedést, akkor azok a brüsszeli dolgozók lennének – gondolhatnánk,

ám csupán 22 százalékuk vélte úgy, hogy pozitívan vagy nagyon pozitívan alakult az

integráció.17 A felsorolás tetszőlegesen folytatható lenne.

További jele az EU válságának, hogy a részvétel az európai parlamenti választásokon 1979 óta

stabilan csökken. Harminc éve még 55-60 százalék körül volt a részvétel, ám a legutóbbi 2009-es

választásokon már csak a polgárok 43 százaléka járult az urnákhoz. Mindez két dolog miatt is

problematikus: egyrészt azért, mert az EU az utóbbi években egyre több szakpolitikai területen

ragadott magához egyre több kompetenciát, ám a jelek szerint a polgárokat éppen most egyre

kevésbé érdekli a sorsukról és jövőjükről egyre nagyobb mértékben döntő brüsszeli politika.

Másrészt az Európai Unió aktuális gazdasági válsága(i) miatt jelenleg „függetlenül attól, hogy a

görög válságot sikerül –e elkerülni vagy túlélni, egy olyan konszenzus van kialakulóban, amely

szerint az euró zónában nagyobb mértékű integrációra lesz szükség, tovább korlátozva a nemzeti

kormányok szabadságát.”18 Erre az egyre szorosabb integrációra azonban – mint láttuk – az

európai választópolgároknak nincsen nagy étvágyuk. Ha a jelenlegi gazdasági válságra nagyobb

politikai integrációval akar válaszolni az EU, akkor ezt – legalábbis hosszú távon - csak a

választók által kapott politikai felhatalmazással teheti: „A rendszer gyengesége nem a

kiadásokról és a gazdasági növekedés serkentéséről szól, hanem a legitimációról” – írta Ulrike

Guérot és Thomas Klau, a European Council on Foreign Relations munkatársai.19 Más szóval, az

Európai Unió egy egyre nagyobb demokrácia deficittel néz szembe, aminek az egyik oka a

közvélemény csökkenő támogatottsága az integrációs projekt iránt.

2.1. A közvélemény szerepe

Paradox módon a közvéleménynek az európai integráció folyamata során sokáig nem

tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A befolyásos integrációs elméletek, mint a

neofunkcionalizmus vagy a föderalizmus elsősorban a döntéseket meghozó politikai elitekre

7

koncentráltak, 20 és jóformán teljesen figyelmen kívül hagyták a közvéleményt, mint

politikaformáló tényezőt.21 Az integráció és a közvélemény kölcsönhatásának a vizsgálatára az

elsők között Leon N. Lindberg és Stuart A. Scheingold vállalkoztak, akik az 1970-es évek elején

egy széles körben ismertté váló elméleti keretet hoztak létre. 22 Ez volt az ún. „permissive

consensus” modell, amit magyarra „megengedő egyetértésnek” fordíthatnánk. A modell arra

alapult, hogy az 1950-es és 60-as években a polgárok általában csekély érdeklődéssel és/vagy

pozitív hozzáállással viszonyultak az európai integráció folyamatához, aminek köszönhetően az

integráció pártolói gyakorlatilag szabad kezet kaptak. A lakosság szerény érdeklődése többek

között azzal volt magyarázható, hogy a gazdasági fellendülés és fejlődés időszakában keveseket

foglalkoztatott igazán az európai integráció előrehaladása. 23 A szerzők azonban már akkor

figyelmeztettek rá, hogy ez a megengedő magatartás egyáltalán nem biztos, hogy mindig fent fog

állni.

Pontosan ez következett be az 1990-es években. Míg az Egységes Európai Okmány 1986-os

elfogadását még messzemenően támogatta a közvélemény, ez legkésőbb az 1993-as Maastrichti

Szerződésről, és a mögötte álló integrációs szándékokról már nem volt elmondható. 24

Emlékezetes, hogy a dán lakosság 1992 júniusában elutasította a szerződés ratifikálását, és

szeptemberben Franciaországban is csak épphogy győzött az igennel szavazók tábora. Azóta

több alkalommal is előfordult, hogy nemmel szavazott az Európai Unió egyik vagy másik

tagországa különböző referendumok során. Elég csak a franciák és a hollandok 2005-ös

népszavazását említeni, amikor ezen országok állampolgárai megtorpedózták az Európai Unió

tervezett alkotmányát, vagy a Lisszaboni Szerződés 2008-as elutasítását az írországi

népszavazáson.

Ezekre az új fejleményekre az integrációt magyarázó elméleteknek is reagálniuk kellett, hiszen

egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a megengedő egyetértés gondtalan évei elmúltak. Az utóbbi

években egyre növekvő bizalomvesztést lehet látni a politikai elit és a közvélemény között, ami

ahhoz vezetett, hogy a posztfunkcionalisták szerint a permissive consensus modellt felváltotta a

„constraining dissensus” (vagyis a korlátozó egyet nem-értés). 25 Ez utóbbi kifejezés Liesbet

Hooghe és Gary Marks nevéhez kötődik. A posztfunkcionalisták kiemelik, hogy az elitek

korábban megkérdőjelezhetetlen szerepével szemben a közvéleményt az eddigieknél jobban

figyelembe kell venni az uniós döntéshozatal során.26 Ez konkrétan azt jelenti, hogy a politikusok

8

szándékait és érdekeit egyre erősebben korlátozza az egyre kritikusabbá és artikulálttá váló

európai közvélemény.

Az európai integrációval szembeni bizalmatlanság és kritika megjelölésére alakult ki az

euroszkepticizmus fogalma. Ezen belül sokan megkülönböztetnek egy „puha” és egy „kemény”

euroszkepticizmust. Míg az előbbi csak az EU egyes politikáit vagy jelenségeit kritizálja, ez

utóbbi az integráció teljességét utasítja el, minden formájával együtt.27 Minderre az Európai Unió

is reagált: egyre több dokumentumban jelenik meg annak a hangsúlyozása, hogy a közvélemény

várakozását és hozzáállását is figyelembe kell venni a döntések meghozatalánál.28 Erre az egyik

első példa a 2004-es Hágai Program, melyet azóta számos más uniós dokumentum követett.

2.2 A bizalmi válság számokban

A közvéleményt, köztük a növekvő számú euroszkeptikusokat már csak azért sem lehetett

figyelmen kívül hagyni az utóbbi években, mert az Eurobarometer jelentései szerint egyre

csökkent azoknak az aránya, akik támogatják az Európai Uniót. Ezt alátámasztandó az

alábbiakban három Eurobarometer-kérdés adatsoraival igyekszem illusztrálni az EU iránti

csökkenő lelkesedést. A pontos kérdések és válaszok így hangzanak

1) Általánosságban mondva, Ön szerint országának az EU-tagság? Válasz: Jó dolog/rossz

dolog/sem jó, sem rossz/nem tudom.

2) Mindent beleszámolva, Ön szerint az országa számára összességében előnyös volt az EU-

tagság? Válasz: Előnyös/nem előnyös/nem tudom.

3) Mondja meg, hogy bízik –e az Európai Unióban mint intézményben! Válasz: Inkább

bízok/inkább nem bízok/nem tudom.

1) Arra a kérdésre, hogy az EU-tagság jó dolog –e, 1991-ben még a megkérdezettek 71 százaléka

válaszolt igennel és csupán hét (!) százalék nemmel (1. ábra).29 Erről a csúcsról azóta - kisebb

megszakításokkal ugyan, de - lefele vezetett az út. Tíz évvel később, 2001-ben, már csak 50

százalék vélte jó dolognak az EU-tagságot, és kétszer annyian, 14 százaléknyian gondolták

hátrányosnak.30 Románia és Bulgária csatlakozásának az évében, 2007-ben, még rövid időre 57

százalékra nőtt az EU-t pártolók aránya,31 de 2011 májusában már csak 47 százalék gondolta

jónak az EU-tagságot és 18 százalék rossznak.32 Ez utóbbi a valaha mért legmagasabb arány.

9

1. ábra: Általánosságban mondva, Ön szerint országának az EU-tagság? Jó dolog/rossz

dolog/sem jó, sem rossz/nem tudom, EU-átlag 1989-2011. Forrás: Eurobarometer

Interactive

Fontos azonban azt is látni, hogy komoly országok közötti különbségek vannak az EU-tagság

megítélésében. Az átlagnál jóval többen tartják jónak országuk EU-tagságát például Belgiumban

(65 százalék), Írországban (63 százalék), Luxemburgban (72 százalék), Hollandiában (68

százalék), Romániában (57 százalék) és Svédországban (56 százalék). 33 Az átlagnál jóval

alacsonyabb ez az arány Csehországban (31 százalék), Ausztriában (37 százalék), Lettországban

(25 százalék), Magyarországon (32 százalék) és Nagy-Britanniában (26 százalék).34 A kép tehát

korántsem egységes, és ahogy jól látható, nem lehet egyértelmű csoportokat kialakítani régiók,

gazdasági fejlettség vagy belépési dátum szerint. A jómódú Ausztriában 20 százalékkal

kevesebben tartják jó dolognak az EU-tagságot, mint az Unió második legszegényebb

országának számító Romániában. A nyolc éve csatlakozott Magyarországon jóval alacsonyabb

az EU-tagság támogatottsága, mint az alapító Luxemburgban. Ugyan az északi államok

tendenciózusan pozitívabban látják az uniós tagságot, de a déli periférián egyszerre vannak

10

lelkes államok (Spanyolország 55 százalékkal) és elutasító országok is (Görögország vagy

Portugália 28 illetve 37 százalékkal.) Hasonló a helyzet Kelet-Európában is: itt a lengyelek és a

románok pozitív véleményét ellenpontozzák a magyarok, lettek és csehek.

2) Némileg kedvezőbb kép tárul elénk, ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a megkérdezettek

véleménye szerint az adott országnak összességében előnyös volt –e az EU-tagság. Az utóbbi

években itt is csökkenő volt a tendencia, de sokkal kisebb mértékben, mint az előző kérdés

esetén (2. ábra). Bulgária és Románia csatlakozásának az idején még EU-szerte 58 százalék vélte

úgy, hogy országa számára előnyös volt az EU-tagság.35 Ez az arány 2011-re 52 százalékra esett,

ami komoly, de nem drámai csökkenés. A megkérdezettek 37 százaléka vélte tavaly úgy, hogy

hátrányos volt országa számára a tagság. Hasonló arányokat már mértek a 90-es évek második

felében és 2005-ben is.

2. ábra: Mindent beleszámolva, Ön szerint az országa számára összességében előnyös volt

az EU-tagság? Előnyös/nem előnyös/nem tudom, EU-átlag 1989-2011. Forrás:

Eurobarometer Interactive

11

Az országok közötti különbségek ebben a kérdésben is igen nagyok. Írországban 78,

Lengyelországban 73, Szlovákiában 72 és Hollandiában 67 százalék vélte úgy, hogy az EU-

tagság előnyös volt az országa számára. A sereghajtók között Németországot (48), Bulgáriát

(46), Olaszországot (43) és Nagy-Britanniát (35) találjuk. Ezzel párhuzamosan a legtöbben (54

százalék) Nagy-Britanniában vélték úgy, hogy hátrányos országuk számára az EU-tagság, de az

arány Németországban, Görögországban és Magyarországon is igen magas volt. Ennél a

kérdésnél is nehéz tehát földrajzi vagy gazdasági csoportokba osztani az országokat.

3) Szintén aggasztó az EU-t pártolók számára az a tény, hogy az utóbbi években erősen

megingott az európaiak bizalma a közös integrációs projektben. Ezt a kérdést csak 2004 óta teszi

fel az Eurobarometer, így nincsenek hosszú távra visszanyúló adatsoraink, de a tendencia így is

egyértelmű: 2004-ben még a megkérdezettek 50 százaléka bízott az Unióban, 2011-re ez az

arány 41 százalékra zuhant. Ami igazán drámai, az az, hogy az utóbbi két Eurobarometer

felmérés megmutatta, hogy újabban már többen vannak azok, akik nem bíznak Brüsszelben (47

százalék), mint akik bíznak.

12

3. ábra: Mondja meg, hogy bízik –e az Európai Unióban mint intézményben! Inkább

bízok/inkább nem bízok/nem tudom. EU-átlag 2003-2011. Forrás: Eurobarometer

Interactive36

Ennél a kérdésnél ugyanakkor egy törésvonal élesen kirajzolódik: a 2004-ben vagy 2004 óta

csatlakozott államok mindegyikében az átlagnál nagyobb a bizalom az EU iránt. Különösen

bíznak Brüsszelben a románok (62 százalék), az észtek (61 százalék), a szlovákok (61 százalék)

a bolgárok (60 százalék) és a régi tagállamok közül a belgák (61 százalék). Az átlagnál jóval

kevesebben kizárólag régi tagállamokban bíznak a megkérdezettek: Spanyolországban és

Franciaországban 39 százalék, Németországban 35 százalék, Görögországban 32 százalék és –

borítékolható módon – Nagy-Britanniában mindössze 24 százalék.

3. A fáradó bővítéspolitika

Az Európai Unió hagyományosan úgy tekint a bővítéspolitikára, mint az egyik legsikeresebb

politikájára, és ebben számos elemző egyetért.37 Különösen igaz ez a 2004-es bővítési körre,

13

amelyről az Európai Bizottság 2009-ben megállapította, hogy „az Európai Unió két legutóbbi

bővítése mérföldkövet jelent Európa egyesítésének folyamatában és szerte az Unióban

előnyökkel járt a polgárok számára. Gazdasági szempontból a bővítés az új tagállamok számára

az életszínvonal emelkedését, a régiek számára pedig az export- és beruházási lehetőségek

bővülését hozta, valamint hozzájárult ahhoz, hogy kontinensünkön megszilárduljon a

demokrácia és nagyobb fokú stabilitás és a biztonság alakuljon ki. A globális jelentőségű

problémák kezelésekor a kibővült EU nagyobb súllyal képes fellépni, legyen szó akár az

éghajlatváltozásról, akár a világgazdaságról és annak működéséről. Az elmúlt öt évben az EU

nem csak területileg bővült, hanem erősebbé, dinamikusabbá és kulturális értelemben is

gazdagabbá vált.”38

Mindez nem csupán szokásos politikai retorika. Mind Brüsszel, mind a bővítés egyik legfőbb

motorja, Németország is a bővítéspolitika csúcspontjának tekinti a 2004-es bővítést. Barbara

Lippert, a berlini Stiftung Wissenschaft und Politik elemzője egyenesen az 1989 utáni évek

„csillagórájának” tartja kelet-európai tagállamok felvételét.39 1989 óta az Európai Unió kifele

mutatott képét elsősorban a különböző bővítési körök határozták meg. Húsz év alatt az Európai

Unió 12-ről 27 tagállamra nőtt, és mintegy 500 millió fő a lakossága. „A bővítéspolitika a

politikai és tudományos életben az EU-s külpolitika legsikeresebb eszközének számít, mivel a

kontinentális terjeszkedés azt mutatja, hogy regionális, sőt globális jelentőségű játékossá vált”40 –

írta Lippert.

A bővítés gazdasági szempontból is sikeresnek tekinthető, legalábbis erre a megállapításra jutott

2009-ben a Deutsche Bank Research: „A nagyobb politikai stabilitással és dinamikusabb

gazdasági növekedéssel kapcsolatos kétoldalú remények nagyobbrészt teljesültek…A kelet-

közép-európai országok jelentős része, főleg a nagy és iparosodott országok, világpiacképes

exporttermék-palettájukkal sikeresen integrálódtak az európai munkamegosztásba és

kereskedelembe, és fontos felvevő piacai lettek az EU-15 országainak.”41 Hasonló megállapításra

jutott magyar részről Palánkai Tibor is, aki szerint a csatlakozás fő nyertese az EU és az EU

vállalatai voltak, ugyanakkor hazánk is nagyban profitált: „Az EU-tagság hozzájárult a magyar

export jelentős mértékű szerkezeti átalakulásához, ami például azt jelenti, hogy a csúcstechnikai

termékek aránya körülbelül egynegyedre nőtt a magyar exportban, amely arány megfelel a

legfejlettebb országok exportstruktúrájának. Emellett az általános gazdasági szerkezet - a

14

szolgáltatások arányának növekedése és a mezőgazdaság arányának csökkenése - is közeledett az

EU vezető országainak struktúráihoz. A teljes jogú tagság emellett segítette a tőkebeáramlás

növekedését, és hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország markánsan tőkeexportőr országgá

váljon.”42

Mindezen sikerek ellenére számos jel utal arra, hogy a bővítéspolitikát sem kerülte el az Európai

Unió válsága: a bővítéspolitika az utóbbi években „mind politikai, mind koncepcionális

tekintetben zsákutcába jutott.”43 Ennek legnyilvánvalóbb jele az, hogy az Unió kormányai és

polgárai között eluralkodni látszik egy bizonyos „bővítési fáradtság” („enlargement

fatigue”/”Erweiterungsmüdigkeit”). A bővítési fáradtság nem egy új jelenség, felbukkanása ezért

nem is magyarázható a 2008-ban kirobbant globális gazdasági válsággal vagy a 2010 óta tartó

uniós válsággal, hiszen megelőzte azokat.

Ez a fogalom több tényezőből áll össze, amelyek közül a legfontosabb az, hogy a további

bővítések iránti támogatottság az Eurobarometer felméréseiben egyre csökken az európai

lakosság körében (ld. alant). Legalább ennyire fontos az is, hogy az EU kulcsfontosságú

országaiban a hatalmon lévő kormányok meglehetősen szkeptikusan viseltetnek a további

bővítésekkel szemben.44 Különösen igaz ez a korábban oly bővítéspárti Németországra, amely

felváltva helyezkedik „közömbös, fékező, vagy Törökországgal szemben akár bővítés ellenző

álláspontra.”45

Egy másik probléma az EU-hoz csatlakozni kívánó államok állapotában keresendő.

(Horvátországot nem számítjuk ide, hiszen Zágráb 2013. július elsejével csatlakozik az EU-hoz.)

A potenciális jelöltek köre adott: az Európai Tanács 2006-ban elfogadott Bővítési stratégiája

leszögezi, hogy „az Európai Tanács újólag megerősíti, hogy az Európai Unió jelenti a Nyugat-

Balkán jövőjét.” 46 A szóba jöhető országok bővítési folyamata azonban korántsem

problémamentes: komoly vita tárgyát képezi Koszovó státusza, amelyet Szerbia mellett öt EU-

tagállam sem ismer el. Macedónia tárgyalásait a Görögországgal folytatott névvita hátráltatja.

Bosznia-Hercegovinában az államépítés halad nehezen, Albániában három éve komoly

belpolitikai válság van, a török kérdés pedig szintén több sebből vérzik. A tárgyalási folyamatok

tehát – amennyiben megkezdődtek – csak igen lassan haladnak az említett országokkal.

15

A 2006-os Bővítési stratégia amellett, hogy kijelölte a potenciális új tagokat, rögtön hozzátette,

hogy „fontos biztosítani azt, hogy az EU fenn tudja tartani és el tudja mélyíteni saját fejlődését.

A bővítés ütemének figyelembe kell vennie az Unió új tagok felvételére irányuló képességét.” A

bővítési procedúrának tehát már nem kell automatikusan és szükségszerűen beindulnia, amint

valamely ország a kérelmét beadta, hanem függ az Európai Unió éppen aktuális befogadó

képességétől is. Ez a fogalom természetszerűleg nehezen definiálható és értelmezhető: az

Európai Bizottság – némileg rejtélyes - megfogalmazása szerint „az Európai Unió befogadási

képessége azt jelenti, hogy az EU működőképes intézményekkel és politikákkal rendelkezik,

amelyek lehetővé teszik, hogy bővítés hozzájáruljon az európai integráció mélyítéséhez.”47

A befogadási képesség fogalmát konkrétabban körülírva német szakértők már 2006-ban

megfogalmazták, hogy mitől tartanak azok, akik szerint a további bővítés az EU számára túl

nagy tehertétel lenne: „Egyrészt attól tartanak, hogy a további bővítések kiélesítenék az európai

politika már meglévő ellentéteit, sőt, blokádok képződhetnek. Másrészt egyes tagállamok már a

2004-es bővítés kapcsán is úgy érezték, hogy csökkent a befolyásuk, és pozíciójuk további

gyengülésétől félnek újabb tagállamok felvétele esetén. Harmadrészt, egy bővítésellenesség [a

lakosság körében] egy általános integrációellenességbe csaphat át.”48 A bővítéspolitikának tehát

a szkeptikusok szerint nem szabad olyan automatizmussá válnia, amely alkalmas jelölt kérelme

esetén mozgásba lendülve már le nem állítható, hanem igenis politikai kontrollra is szükség van

és figyelembe kell venni az Unió befogadási képességét is.

Az Európai Unió további bővítése az utóbbi két évben még távolibb céllá vált. Ugyan hivatalos

dokumentumokban ez nem tükröződik, de egyértelmű, hogy a gazdasági válság, és a felmerülő

hatalmas problémák jelenleg nagyban lekötik az Unió figyelmét és erőforrásait. A június 17-i

görög választások után néhány héttel az a tét, hogy a történelemben először elhagyja –e egy

tagország az euró zónát vagy akár az Európai Uniót. Természetes, hogy ezekben a hetekben nem

a választóknak egyébként is nehezen eladható további bővítés van Brüsszel fókuszában. Ezzel el

is érkeztünk a közvélemény szerepéhez, amely az előbb felsorolt bővítéspolitikai problémákat

egy továbbival gazdagítja.

16

3.1. A bővítéspolitika megítélése a felmérések tükrében

Ha a bővítéspolitika megítéléséről beszélünk, fontos látni, hogy az EU polgárai már a 2004-es

bővítést megelőzően meglehetősen szkeptikusak voltak. A 2002. októberi Eurobarometer

felmérés szerint például csupán a megkérdezettek 43 százaléka támogatta a további bővítést, míg

35 százalék ellenezte azt.49 Ez az arány két évvel később, 2003 decemberében némileg javult:

akkor 47 százalék pártolta a küszöbön álló bővítést és 36 százalék utasította el.50 A felméréseket

tanulmányozva arra a következtetésre lehet jutni, hogy a megkérdezettek elsősorban attól

tartottak, hogy a szegény kelet-európai tagállamok csatlakozásával kevesebb pénz fog a saját

országaikra jutni. Elsősorban tehát nem identitáspolitikai, hanem gazdasági megfontolások

húzódtak a háttérben.

A 2004-es bővítést követően már az új tagállamok bővítéspárti állampolgárai is szóhoz jutottak

az Eurobarometer felmérésekben, ezért nem meglepő hogy 2004-et követően hirtelen megugrott

a további bővítéseket pártolók aránya. A csúcspontot 2004 decembere jelenti, amikor a

megkérdezettek 53 százaléka volt mellette.51 Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy az előző

felméréshez képest 16 (!) százalékkal nőtt a bővítést támogatók köre. Ahogy az alábbi térképen

is jól látható, Európa 2005-ben három jól elkülöníthető részre bomlott. Az egyik csoport az új

kelet-európai tagállamokból áll, és éppen itt a legnagyobb a további bővítéseket támogatók

aránya: Lengyelország 78 százalékkal vezet, de a legkevésbé lelkes új tagállam - Málta – is jóval

az EU-s átlag fölött van. A régi tagállamok két csoportra oszthatók ebben a kérdésben: a „déli

periféria” államai szintén erősen bővítéspártiak (Spanyolország 67, Görögország 62, Olaszország

61 százalékkal). Csak Portugália lóg ki a sorból, de 51 százalékkal csak kevéssel marad el az

összeurópai átlagtól. A harmadik csoporthoz („Mageurópa”) az alapító tagállamok és

Skandinávia valamint Nagy-Britannia sorolható. Itt jóval az átlag alatt van a bővítést támogatók

köre, különösen Németországban (36) és Ausztriában (28 százalék). Az egyedüli kivétel

Írország, ahol a lakosság 54 százaléka pártolta a további bővítést. (Egy negyedik csoportot

alkotnak az akkori tagjelölt államok Bulgária, Románia, Horvátország és Törökország, ahol

borítékolható módon nagy volt a további bővítés támogatottsága.)

17

4. ábra: A bővítést támogatók aránya 2005-ben. A sötétebb színnel jelölt országokban

magasabb az arány. Forrás: Eurobarometer 62

Hogyan változott a további bővítések megítélése a 2004-es bővítés óta? 2005-ben még 50

százalék volt a támogatók aránya és 38 százalék az ellenzők aránya, de árulkodó volt az a tény,

hogy arra kérdésre, hogy mely három témát kellene prioritásként kezelnie az Európai Uniónak, a

megkérdezettek mindössze öt százaléka jelölte meg a bővítést.52 A bővítést pártolók köre 2006-

2007 folyamán, ha lassan is, de csökkent, míg az ellenzők köre hasonló ütemben nőtt, és

továbbra is megfigyelhető volt Európa három részre szakadása ebben a kérdésben. 2006-ban

például 25 százalékkal többen pártolták a bővítést az új tagállamokban, mint a régiekben.53

A következő cezúrát Románia és Bulgária 2007-es felvétele jelentette, de az első felmérés,

amelyben a két ország már tagként szerepel, nem mutat komoly növekedést a további bővítést

EUROBAROMETER 62 Report

Q36.4 What is your opinion on each of the following statements? Please tell me for each statement, whether you are for it or against it.

Option: Further enlargement of the European Union to include other countries in future years

Answers: For

Country Results Candidate Countries Results

Romania 76%

Bulgaria 74%

Croatia 71%

Turkey 62%

Legend

71% - 100%

51% - 70%

31% - 50%

0% - 30%

*

- 153 -

18

pártolók körében: az EU-átlag 49 százalékon állt ekkor. Ez meglepő, hiszen mind a románok (67

százalék) mind a bolgárok (58 százalék) a bővítést támogatók körét bővítették, ám a jelenség

azzal magyarázható, hogy ezt a pozitív hatást ellensúlyozta a régi tagállamokban megfigyelhető

növekvő szkepticizmus. A 2007 novemberében nyilvánosságra hozott felmérés további

érdekessége az volt, hogy kimutatta: a bővítést nem éppen pártoló EU-15 országokban a

megkérdezettek többsége paradox módon úgy gondolta, hogy az országának a két bővítési kört

követően nagyobb a befolyása, mint tíz évvel ezelőtt.

5. ábra: A további bővítéseket támogatók és ellenzők aránya 2007 óta. Saját összeállítás.

2007 óta a tendencia egyértelmű: gyakorlatilag felmérésről felmérésre csökken a bővítést

támogatók köre. Ahogy említettük, a bolgár és román csatlakozás után néhány hónappal, 2007

novemberében nyilvánosságra hozott Eurobarometer felmérés szerint a megkérdezettek még 49

százaléka támogatta az EU további bővítését, és csupán 39 százaléka ellenezte azt.54 2010 végén,

vagyis az euró zóna válságának a kitörését követően néhány hónappal ez az arány megfordult, és

már jóval többen ellenezték (48 százalék) a bővítést, mint amennyien támogatták (40 százalék).55

2011 februárjában kicsit nőtt a támogatók köre (43 százalékra) és stabil maradt az ellenzőké (48

százalék), ám a támogatók köre azóta tovább szűkült.56 A 2011 augusztusában nyilvánosságra

hozott felmérés szerint ugyanis 42 százalék volt a támogatók és 47 százalék az ellenzők aránya.

Ez a már eleve bővítés ellenes közhangulat drámai módon zuhant tovább. A 2012 márciusában

nyilvánosságra hozott legújabb Eurobarometer felmérés szerint ugyanis a megkérdezettek több

mint a fele, 53 százaléka ellenezte a bővítés gondolatát, és csupán 36 támogatta, vagyis fél év

alatt további hét százalékkal csökkent a támogatást pártolók köre. 57 Látható tehát, hogy a

bővítéspolitikát sem kerülte el az EU egészét sújtó bizalomvesztés, de itt is fontos földrajzi

megkötéseket kell tennünk.

Továbbra is fennáll ugyanis Európának az a három részre szakadása, amely már a 2004-es

bővítési kört is jellemezte. Az egyik csoport továbbra is „Mageurópa”, ahol egyes országokban

már csak elvétve találni bővítés pártolót. Németország jelenti a mélypontot, ahol csupán 17

százalék van a bővítés mellett, érthető tehát a Berlin részéről tapasztalható tartózkodás.

Hasonlóan alacsony az arány Ausztriában, ahol 18 százalék támogatja a bővítést. Szintén bővítés

19

ellenesnek számít Franciaország (23 százalék), Finnország (27 százalék) és Nagy-Britannia (29

százalék). A sokkoló ezekben a számokban az, hogy ezekben a már 2005-ben szkeptikus

országokban is részben megfeleződött a bővítést támogatók aránya. Németországban például 7

év alatt 19 százalékot csökkent, egy eleve alacsony bázisról.

A „déli periféria” országai továbbra is némileg jobban pártolják a további bővítéseket, mint

északi és nyugati társaik. Ebben Spanyolország jár az élen, ahol az EU-s átlagot messze

meghaladó módon 45 százalék támogatja a további bővítéseket, de Portugáliában,

Olaszországban és Görögországban is az átlagnál magasabb a támogatók aránya. A kelet-európai

tagországok állampolgárai továbbra többségükben is a bővítés pártján állnak – Csehország

kivételével. Az arány különösen Lengyelországban (69) és Litvániában magas (60 százalék), de

Románia és Magyarország sem marad el mögöttük sokkal. Ahogy a 6. ábrán is látható, a

tendencia ugyanakkor Kelet-Európában is egyértelmű: a további támogatást pártolók köre évről

évre szűkül, csak egy magasabb bázisról, mint „Mageurópa” esetében.

6. ábra: A bővítést támogatók aránya hét kelet-európai országban 2007-2012 között. Saját

összeállítás

4. Összefoglalás

Kétségtelen, hogy az Európai Unió, és az Uniót alkotó államok jelenleg több szintű – gazdasági,

politikai és bizalmi – válságban vannak. Jelen tanulmány ezek közül elsősorban az utóbbival

foglalkozott, és különböző felmérések alapján megállapította, hogy az európai polgárok egyre

csökkenő arányban bíznak az Európai Unióban, és problémamegoldó képességében. A hiányzó

bizalom paradox módon éppen a régi tagállamokban mutatható ki leginkább, noha az európai

integráció áldásos hatásai talán éppen ott érezhetőek a legerősebben, míg a 2004-ben és utána

csatlakozott államokban nagyobb a bizalom Brüsszel iránt.

A bizalmi válság ugyanakkor az Európai Unió egyik legsikeresebb szakpolitikáját, a

bővítéspolitikát sem kerülte el. Amint láttuk, az Unió földrajzi értelemben ebben a kérdésben

három jól elkülöníthető csoportra osztható: egy erősen szkeptikus Mageurópára, egy mérsékelten

szkeptikus déli perifériára és egy bővítéspárti Kelet-Európára. Aggasztó ugyanakkor, hogy

mindhárom térségben a támogatók köre felmérésről felmérésre csökken. Mi több, az Unió két

20

legfontosabb országában - Németország és Franciaország - a közvélemény az átlagnál is jóval

elutasítóbb az újabb bővítésekkel kapcsolatban. A befogadó országok alacsony lelkesedése

mellett nehezíti a bővítéspolitika sikeres folytatását az is, hogy a potenciális csatlakozó országok

egész sorában számos komoly belpolitikai és gazdasági probléma akadályozza a közeledést

Európa felé.

Mindez abba az irányba mutat, hogy a horvát belépést követően minden bizonnyal hosszú ideig

nem fog új állam felvételt nyerni az Unióba. Ez ugyanakkor ellentétes számos tagállam - köztük

Magyarország - érdekeivel és szándékaival. A 2012. februárjában elfogadott magyar Nemzeti

Biztonsági Stratégia ugyanis leszögezi, hogy „Szomszédságpolitikánk fontos része, hogy

valamennyi szomszédunk teljes jogú tagságot nyerjen, vagy a lehető legszorosabb partneri

viszonnyal rendelkezzen e két szervezetben. A szomszédos országokban élő magyar közösségek

helyzete iránti felelősségünkből adódóan ugyanez nemzetpolitikai érdekünk is.”58 A következő

években azonban azzal kell számolni, hogy ennek a célnak az elérése egyre nagyobb

nehézségekbe fog ütközni hazánk számára.

1 Kiragadott példaként említjük meg, hogy a tanulmány lezárásának az időpontjában az Economist

aktuális számának a vezércikke („The Merkel memorandum”, 2012. augusztus 11.) is ezzel a témával

foglalkozott. 2 Conference on Security and Co-operation in Europe: Charter of Paris for a New Europe. 1990 ,

3. o. 3 “Freedom in the World 2012”. Freedom House, 2012. 4 Matthew Goodwin: “Right Response. Understanding and Countering Populist Extremism in

Europe”. Chatham House, September 2011. 5 “Dutch coalition to quit in budget row-broadcasters”. Reuters, 2012. április 23.

http://www.reuters.com/article/2012/04/23/us-dutch-politics-idUSBRE83M0HC20120423 6 “Waving but then drowning”. The Economist, 2012. április 28. 25. o. 7 Idézi: Heike Walk: “Krise der Demokratie und die Rolle der Politikwissenschaft“. Aus Politik

und Zeitgeschichte,2009/52. 1. o. 8 Európai Bizottság: Eurobarometer 75, 2011. május 9 “Europe and crisis for democracy”. BBC News. 2011. november 16.

http://www.bbc.co.uk/news/world-europe-15754521 10 Werner T. Bauer: “Krise der Demokratie-Zukunft der Demokratie”. Österreichische

Gesellschaft für Politikberatung und Politikentwicklung. 2003. 6-7. o. 11 Uo. 8.o. 12 Marján Attila: “Krízis előtt-krízis után. Quo vadis, Európa?”. Külügyi Szemle, 2011/1. 13 Európa megújulása – 2011. évi értékelő beszéd az Unió helyzetéről. Európai Bizottság, 2011.

szeptember 28. 14 “A magyarok kevesebb, mint fele tartja hasznosnak EU tagságunkat”. Századvég Alapítvány,

2012. január 31.

21

15 “Poll: Czech confidence in EU and European Parliament at historic low”, Prague Daily Monitor,

2012. március 20. 16 “European Unity on the Rocks”. Pew Research Center. 2012. május 29. 17 “Poll shows EU officials’ doubts about European integration”. Europolitics. 2011. július 8. 18 “An ever-deeper democratic deficit”. The Economist. 2012. május 26. 23. o. 19 Ulrike Guérot-Thomas Klau: “After Merkozy: How France and Germany can make Europe

work”. European Council on Foreign Relations (2011). 8. o. 20 Haas emlékezetes megfogalmazása szerint „it is unnecessary to have recourse to general public

opinion surveys, or even surveys of specifically interested groups…It suffices to single out and define the

political elite in the participating countries, to study their reactions to integration and to assess changes in

attitude on their part.” In: Ernst B. Haas: The Uniting of Europe. Stanford: Stanford University Press,

1958. 17. o. 21 Anne Laumen-Andreas Maurer: „Jenseits des Permissive Consensus“. SWP-Diskussionspapier

(2006). 4. o. 22 Leon N. Lindberg- Stuartt A. Scheingold: Europe’s Would-Be Polity: Patterns of Change in the

European Community. N. J.: Prentice-Hall, 1970. 23 Laumen-Maurer: i. m. 5. o. 24 Wilhelm Knelangen: „Euroskepsis? Die EU und der Vertrauensverlust der Bürgerinnen und

Bürger”. Aus Politik und Zeitgeschichte, 2012/4. 1. o. 25 Liesbet Hooghe-Gary Marks: “A Postfunctionalist Theory of European Integration: From

Permissive Consensus to Constraining Dissensus”. British journal of political science, 39. (2009). 1-24.

o. 26 Göncz Borbála: Az Európai Unió megítélése Magyarországon. Ph.D. értekezés, Budapesti

Corvinus Egyetem 2010. 32. o. 27 Knelangen: I. m. 1. o. 28 Laumen-Maurer: i. m. 7. o. 29 Európai Bizottság: Eurobarometer 35, 1991. március 30 Európai Bizottság: Eurobarometer 55, 2001. január 31 Európai Bizottság: Eurobarometer 68, 2007. október 32 Európai Bizottság: Eurobarometer 75, 2011. május 33 Európai Bizottság: Eurobarometer 75, 2011. május 34 Európai Bizottság: Eurobarometer 75, 2011. május 35 Európai Bizottság: Eurobarometer 75, 2011. május 36 Ezt a kérdést csak 2003-ban kezdték el feltenni. 37 Lásd például: Barbara Lippert: „Die Erweiterungspolitik der Europäischen Union”. In: Jahrbuch

der Europäischen Integration 2009 (szerk. Werner Weidenfeld-Wolfgang Wessels). Nomos Verlag:

Baden-Baden, 2009. 29-38. o. ; Vincent Piket: „EU Enlargement and Neighbourhood Policy”. The

International Institute for Strategic and Security Studies (2006). 1. o. 38 Európai Bizottság: Az elmúlt öt év során a kibővült Európai Unióban elért tartós kedvező

hatások révén Európa ma kedvezőbb helyzetben van a jelenlegi válság kezeléséhez, 2009. február 20. 39 Barbara Lippert: „EU-Erweiterung: Das Restprogramm“. In: Entwicklungsperspektiven der EU

(szerk. Annegret Bendiek-Barbara Lippert-Daniela Schwarzer). SWP-Studie, 2011. 118-129. o. 40 Barbara Lippert: „EU-Erweiterung. Vorschläge für eine außenpolitische Flankierung der

Beitrittspause“. SWP-Studie (2011). 5. o. 41 Barbara Böttcher-Gunter Dauber: “As time goes by…Gemischte Bilanz nach fünf Jahren EU-

Erweiterung”. Deutsche Bank Research, 2009. május 7. 1. o. 42 “Palánkai: a magyar csatlakozás fő nyertese az EU és az EU vállalatai“. Menedzsment Fórum,

2009. május 1.

22

http://www.mfor.hu/cikkek/Palankai__a_magyar_csatlakozas_fo_nyertese_az_EU_es_az_EU_vallalatai.h

tml 43 Barbara Lippert: “EU-Erweiterungspolitik: Wege aus der Sackgasse”. SWP-Aktuell (2009). 1. o. 44 Uo. 7.o. 45 Lippert 2011: i. m. 118. o. A német uniós politika változásáról lásd bővebben: Kiss J. László:

„Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában”. Külügyi Szemle 2011/1. 46 Európai Tanács: Az elnökség következtetései, 2006. december 14-15.

http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/HU/ec/92220.pdf 47 Európai Bizottság: Der Prozess bis zum Beitritt eines neuen Mitgliedstaates. Megtekintce: 2012.

június 2. http://europa.eu/legislation_summaries/enlargement/ongoing_enlargement/l14536_de.htm 48 Kai-Olaf Lang-Daniela Schwarzer: „Die Diskussion über die Aufnahmefähigkeit der EU”. SWP-

Studie (2007) 5. o. 49 Európai Bizottság: Eurobarometer 55, 2001. október 50 Európai Bizottság: Eurobarometer 60, 2003. december 51 Európai Bizottság: Eurobarometer 62, 2004. december 52 Európai Bizottság: Eurobarometer 63, 2005. szeptember 53 Európai Bizottság: Eurobarometer 64, 2006. június 54 Európai Bizottság: Eurobarometer 67, 2007. november. A pontos kérdés minden felmérésben így

hangzik: „Mi a véleménye a következő állításról? Kérem mondja meg, hogy támogatja vagy ellenzi –e az

állítást! Az EU további bővítése a következő években új államok bevonásával.” A lehetséges válaszok: A)

támogatom, B) ellenzem, C) nem tudom. 55 Európai Bizottság: Eurobarometer 73, 2010. november 56 Európai Bizottság: Eurobarometer 74, 2011. február 57 Európai Bizottság: Eurobarometer 76, 2012. március 58 Nemzeti Biztonsági Stratégia 2012, 7. o.