Az Oroszlan Jatszmaja - Nelson Demille

http://slidepdf.com/reader/full/az-oroszlan-jatszmaja-nelson-demille 1/482
Eredetileg kiadja: Warner Books inc.
1271 Avenueofthe AmericasNew York, NY 10020
Magyarországon kiadja: Pécsi Direkt Kft. - ALEXANDRA Kiadó
7630 Pécs, Alkotás utca 3.
[email protected]
© Pécsi Direkt Kft.
szeretettel
Amerika, április 15., a jelen
A halál félt t le, mert egy oroszlán szíve lakozott benne - Arab vers -
1. fejezet
Az ember azt hinné, hogy az, akit háromszor meglttek és kis híján szervadományozó lett belle, a jövben igyekszik elkerülni a veszélyes helyzeteket. De nem, valahogy tudat alatt részévé akartam válni a génállománynak.
John Corey vagyok, korábban a New York-i Rendrség gyilkossági osztályán dolgoztam, most pedig különleges ügynökként az ATTF-ben, a Szövetségi Terroristaellenes Akciócsoportban. Egy sárga taxi hátsó ülésén ültem, útban a manhattani Szövetségi Palotából a John F. Kennedy Nemzetközi rerültérre, a
kormány mögött egy öngyilkosjelölt pakisztáni sofrrel.
Kellemes tavaszi nap volt, szombat, nem túl nagy forgalom a Shore Parkway-n, amit Beit Parkway néven is ismertek, mostanában azonban a félreértések elkerülése végett POW/MIA Parkway-nek neveztek. Kés délutánra járt az id, egy közeli zátonyról - ami korábban szemétdomb volt- sirályok repültek fölénk, s piszkították le a taxi szélvédjét. Imádtam a tavaszt.
Nem vakációzni indultam vagy ilyesmi - az elbb említett ATTF-nek teljesítettem egy megbízást. Nem sokan tudtak errl a szervezetrl, ami nem is volt baj. Az ATTF különböz szekciói a bajkeverk és bombagyártók olyan meghatározott csoportjaira specializálódtak, mint például az IRA, a Portó Ricó-i Függetlenségi Mozgalom, fekete radikálisok és más, meg nem nevezhet szervezetek. Én a közel-
keleti szekcióban, a legnagyobb és talán legfontosabb csoportban dolgoztam, bár
8/20/2019 Az Oroszlan Jatszmaja - Nelson Demille
az igazat megvallva, nem sokat tudtam a közel-keleti terroristákról. Na de tanulok majd eleget a munkám során.
Hogy próbára tegyem a képességeimet, beszélgetésbe elegyedtem a Fasid nev pakisztáni fickóval, aki szerintem tuti terrorista volt, bár rendes embernek látszott.
- Honnan jött?
- Él egy bácsikám Új-Zélandon.
- Találkozik valakivel a reptéren?
- Mibl gondolja? - Nincs csomagja.
- Tehát találkozik valakivel? Megvárom és visszaugrom magukkal a városba.
Fasid elég jól beszélt angolul, ismerte a szlenget, a szófordulatokat, meg ilyesmiket.
- Már gondoskodtak a visszautamró! - feleltem. - Biztos? Ráérek.
Egy állítólagos terroristát vártunk, aki feladta magát az Egyesült Államok párizsi nagykövetségén, de úgy gondoltam, ezt*iz információt nem szükséges Fasid orrára kötnöm. Témát váltottam!
- Yankee-rajongó?
- Csak voltam. - Ettl kezdve a pakisztániból ömlött a szó Steinbrennerrl, a
Yankee Stadionról, a jegyárakról, a játékosok fizetésérl és így tovább. Ezek a terroristák nagyon agyafúrt fickók, teljesen úgy viselkednek, mint a hétköznapi polgárok.
Gondolataim azonban elkalandoztak és felidéztem magamban, hogy kerültem ide. Mint már említett a gyilkossági csoportnál voltam nyomozó, New Yorkban az egyik legjobb, ha szabad megjegyeznem. Egy évvel ezeltt a Nyugati 1Ó2. utcán ugorj- félre-a-golyók-ell játékba keveredtem két spanyol úriemberrel, akik valószínleg összetévesztettek valakivel, vagy a sportlövészetet gyakorolták, mert semmivel nem szolgáltam rá a támadásra. Az élet néha fura dolgokat produkál. Mindenesetre a fickók még mindig szabadlábon voltak, én pedig gondolhatják, hogy nyitott szemmel jártam.
Miután majdnem meghaltam és kiengedtek a kórházból, Harry bácsikám felajánlotta, hogy lábadozzak a Long Island-i nyaralójában. A ház szerencsére száz mérföldre
állt a Nyugati 102. utcától. Ott-tartózkodásom alatt azonban belekeveredtem egy férj-feleség ketts gyilkosságba, kétszer szerelmes lettem, s majdnem elpatkoltam. Az egyik n, akibe beleszerettem, név szerint Beth Penrose, még mindig velem van,
A Long Islanden történtek közben a válásom véglegessé vált. S ha még nem ért
volna elég csapás, a kett s gyilkosság kapcsán hivatalos ismeretségbe kerültemegy Ted Nash nevezet szarházival a Cl A-tl, akit tiszta szívbl gylöltem, s
aki viszontutált engem, most pedig, mit tesz isten, ugyanannak az ATTF- csoportnak a tagja, mint én. Kicsi a világ, de azt nem gondoltam, hogy ennyire, a véletlenekben pedig nem hittem.
Az ügybe belekeveredett egy másik tökfej is, George Foster FBI ügynök, aki rendes tag volt, de szintén nem az én esetem, i Mindenesetre kiderült, hogy ez a ketts gyilkosság nem szövetségi ügy, Nash és Foster felszívódtak, hogy alig négy héttel ezeltt, amikor bevettek ebbe a közel-keleti csoportba, ismét felbukkanjanak az életemben. De semmi gáz, már kérvényeztem az áthelyezésemet az ATTF1RA szekciójába, amit nagy valószínség szerint meg is fogok kapni. Az IRA- ról sem tudok többet, de az IRA-lányokból legalább látni valamit, a pasik nem olyan pléhpofák, mint az arab terroristák, azír kocsmák pedig kitnek. Az IRA- ellenes szekcióban nagy hasznomat fogják venni. Becsszó.
A Longlslanden történt balhé után felajánlották azt a nagylelk lehetséget, hogy az N YPD fegyelmi bizottsága elé citálnak az ügybe való illetéktelen beavatkozásomért, vagy elfogadom, hogy egészségügyileg hetvenöt százalékban alkalmatlannak nyilvánítanak és távozom a testületbl. Az alkalmatlanságot választottam, s megpályáztam egy állást a John Jay Fiskola Kriminológia Szakán Manhattenben, ahol éltem. Mieltt meglttek, külss professzorként már tanítottam a John Jay-en egy osztályt, nem kértem tehát sokat, s megkaptam.
Januárban léptem be, két esti és egy nappali osztályt tanítottam a JJ-n, s már éppen kezdtem halálra unni magam, amikor expartnerem, Dom Fanelli beszélt az ATTF és az FBI különleges ügynöki programjáról, ahová egykori rendröket kerestek felvételre. Jelentkeztem, bevettek, valószínleg tévedésbl, s most itt vagyok. A fizetés jó, a társaság elmegy, a szövetségiek többsége szarházi. Nekem is megvan ugyanaz a problémám a szövetségiekkel, mint a legtöbb zsarunak, s ezen még érzékenységi tréning sem segíthetne.
A munka azonban izgalmasnak tnt. Az ATTF egyedülálló, s azt kell mondanom elit csapat volt (a szarháziak ellenére), mely kizárólag New York Cityben és környékén tevékenykedett. Többnyire New York-i rendrnyomozókból állt, akik nagyszer fickók, FBI-osokból, s néhány szegrl-végrl civil fazonból, mint például én, akiket azért alkalmaztak, hogy úgy mondjam, kiegészítsük a csapatot. Ha kellett, néhány csoportba CIA-tagokat is bevontak, például DEA (drogellenes) ügynököket, akik értették a csíziót, és ismerték a drogkereskedelem és a terrorista világ összefonódásait.
Beletartozott a csapatba még New York és néhány környez állam rendrsége is, továbbá olyan ügynökségek nyomozói, amelyeket nem nevezhetek meg, s néha a PA, a Kiköti Hatóságok emberei is besegítettek. Az fennhatóságuk alá a repterek, a buszpályaudvarok, a vasútállomások, a kikötk, egyes hidak és alagutak tartoztak, valamint néhány olyan épület, mint például a World Trade Center, ahol kicsiny birodalmuk kiszélesedett. Nagyjából mindenkit felsoroltam, de ha nem, akkor is lenygöz a csapat.
Az ATTF nyomozott a World Trade Centerben történt robbantás és a TW A 800-as járata elleni bombamerényletben is Long Islanden. De küldtünk csapatot az afrikai követséget ért bombatámadáshoz is, bár az ATTF nevét épp csak megemlítették a sajtóban, aminek k nagyon örültek. Mindez még azeltt történt,
hogy én bekerültem a szervezetbe, azóta pedig minden csendes, s ezt meg én nem bánom.
Annak, hogy a mindenható szövetségiek úgy döntöttek, összeállnak az NYPD-vel és létrehozzák az ATTF-et, az volt az oka, hogy a legtöbb FBI-os nem ismerte New Yorkot, s nem tudott megkülönböztetni egy pastramis szendvicset a Lexington sugárúti földalattitól. A ClA-sok valamivel dörzsöltebbek voltak, de az szemükben a prágai kávéházak és az isztambuli éjszakai vonat mellett New York
labdába sem rúghatott. A New York-i rend rnyomozók viszont ismerték az utcákat,s ez az, amire szükség volt az Abdul Salami-Salamik, Paddy O'Badek, Pedro Viva
Puerto Ricók és a hasonlók megfigyeléséhez. Míg az átlag szövetségi nyomozó angolszász származású protestáns volt West Wheatfieldbl, Iowából, az N YPD-ben rengeteg spanyol, temérdek fekete, milliónyi ír, s most már néhány muzulmán is dolgozott, s így a csapatnak ez a kulturális sokszínsége nemcsak politikai korrektséget tükrözött, hanem hasznos és hatékony is volt. Amikor az ATTF hiányt szenvedett aktívszolgálatos New York-i rendrökben, felvett olyan ex-NYPD- eseket, mint én. Az úgy nevezett alkalmatlanságom dacára veszélyes voltam és fegyveres. Hát így állt a helyzet.
Közeledtünk a JFK-hoz.
- Húsvétkor? Én nem ünneplem a húsvétot. Muzulmán vagyok.
Látják, milyen ravasz vagyok? A szövetségiek egy órán át izzasztónak volna a fickót, hogy beismerje, muzulmán. Én két másodperc alatt kiszedtem belle. Csak vicceltem. Tényleg át kell mennem a közel-keleti szekcióból az IRA-ellenesbe. Félig ír, félig angol vagyok, így az utca mindkét oldalán tudnék harcolni.
Fasid letért a Shore-Belt-POW/MIA Parkwayról, s rákanyarodott a JFK déli részére vezet Van Wyck gyorsforgalmi útra. A hatalmas gépek a fejünk felett húztak el vinnyogva, s Fasidnak kiabálnia kellett.
- Merre?
- Igen. Húsz, harminc, negyven... - Nem viccel? Csak menjen tovább.
Fasid vállat vont, akár egy izraeli taxisofr. Szöget ütött a fejemben, hogy talán Moszad-ügynök, aki pakisztáninak adja ki magát. Vagy csak kezd az agyamra menni a munkám.
A gyorsforgalmi út mentén színes és számozott jelztáblák álltak, én pedig hagytam, hogy Fasid odakormányozza a taxit a nemzetközi érkezés hatalmas épületéhez, melyben egymás után következtek a légitársaságok emblémáikkal ellátott termináljai.
- Melyik légitársasághoz? - kérdezte ekkor Fasid még egyszer.
- Ezek közül egyik sem tetszik. Hajtson tovább. Fasid ismét vállat vont.
Egy másik útra irányítottam, amin megkerültük a hatalmas repteret. Ezzel az ügyes húzással az ember meggyzdhetett róla, nem követik-e. Egy kémregénybl vagy talán egy James Bond filmbl tanultam. Igyekeztem megfelelni ennek a terroristaellenes izének.
Jobbra mutattam és utasítottam Fasidot, hogy álljon meg egy nagy hivatali épület eltt a JFK nyugati oldalán. Errefelé csak repültéri kiszolgáló épületeket és raktárakat lehetett látni és senkinek sem tnt fel, ha jött-ment valaki, ráadásul parkolni is könny volt. Kifizettem a fickót, borravalót is adtam neki, majd nyugtát kértem a pontos összegrl. A becsületesség kevés hibáim egyike.
Fasid adott egy halom kitöltetlen nyugtát és megint megkérdezte:
- Megvárjam?
- A maga helyében nem tenném.
Beléptem az 1960-as évek modern építészeti stílusában épült nagy rakás szarba, s ahelyett, hogy egy Uzival felfegyverzett r fogadott volna, ahogy bárhol máshol a világon, itt csak egy tábla figyelmeztetett: LEZÁRT TERÜLET - IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS. Feltéve, hogy az ember beszélt angolul, tudta, hogy szívesen látott vendég-e vagy sem.
Felmentem a lépcsn, majd végig egy hosszú folyosón, melynek mindkét oldalán acélajtók sorakoztak, némelyik felirattal, némelyik számmal ellátva, némelyik üresen. A folyosó végén nyíló ajtón egy kék fehér táblán a következt olvastam: CONQUISTADOR CLUB - BELÉPÉS CSAK TAGOKNAK.
Az ajtó mellé kártyás beléptet készüléket helyeztek, de ahogy minden más a Conquistador Clubban, ez is csak álca volt. Csak annyit kellett tennem, hogy rányomtam a hüvelykujjam a szkenner áttetsz felületére. Körülbelül két másodperc múlva egy metrobiotikus szellem közölte:
- Hiszen ez John Corey hüvelykujja... nyissuk ki az ajtót Johnnak.
S kinyílt az ajtó? Nem, belecsúszott a falba a kilincsutánzatig. Szükségem van nekem erre a marhaságra?
A fejem felett állt egy videoletapogató is arra az esetre, ha a hüvelykujjlenyomatot elmaszatolná egy csokoládészelet vagy valami hasonló, s akkor is kinyitották az ajtót, ha az ember arcát felismertek, bár az én esetemben lehet, hogy kivételt tettek volna.
Beléptem, az ajtó pedig automatikusan bezárult mögöttem. Els látásra egy légitársaság utas klubjának elterébe jutottam. Hogy miért lenne egy efféle klub olyan épületben, amelynek a közelében sincs utas terminál, az a kérdés, amire - mindenki megnyugtatására közölhetem - már kerestem a választ, de még nem találtam meg. Persze egyfajta magyarázatot tudtam, azt, hogy ahol ott volt a CIA, az ember füstüvegekbe és tükrökbe ütközött. Ezek a marhák rengeteg idt és pénzt áldoztak a látszatra, csakúgy mint a régi szép idkben, amikor le akarták nygözni a KGB-t. Elég volt kitenniük egy egyszer BELÉPNI TILOS! táblát az
ajtóra.
Mindenesetre a pult mögött ott állt Nancy Tate, a recepciós, a hatékonyság és elfojtott szexualitás modellje. Valami okból kedvelt engem és vidáman üdvözölt:
- Jó napot, Mr. Corey.
- Jó napot, Ms. Tate.
- Tetszik a nyakkendje.
- Egy halott bolgárról szedtem le az isztambuli éjszakai vonaton. Ms. Tate kuncogott.
A portán minden csupa br, erezett diófa és kék plüss sznyeg volt, s a falon
Nancy mögött ott függött a nem létez Conquistador Club címere. Számomra pedigNancy volt a hologram.
Ms. Tate-tl balra egy KONFERENCIA- ÉS TÁRGYALÓTERMEK feliratot visel folyosó nyílt, mely véleményem szerint találó elnevezése volt a valójában vizsgálati szobákat és fogdákat rejt részlegnek. Jobbra a TÁRSALGÓ ÉS BÁR felé mutatott egy tábla. Akár szerencsém is lehetett volna. Ez a folyosó azonban a kommunikációs- és operációsközpontba vezetett.
- Operációsközpont - tájékoztatott Ms. Tate. - Magával együtt öten lesznek.
- Kösz. - A rövid átjárón keresztül egy félhomályos, ablaktalan, bokszokra osztott helyiségbe jutottam, tele íróasztalokkal és számítógépekkel. A hatalmas hátsó falat óriási, számítógép által vezérelt színes világatlasz bontotta, amire bárminek a részletes térképét be lehetett programozni, akár Iszlámábád belvárosáét is. Jellemzen a legtöbb szövetségi épületre, ez a hely is el volt látva minden földi jóval. A pénz nem jelentett problémát a szövetségieknél.
A tényleges munkahelyem azonban nem itt volt, hanem az elbb említett Szövetségi Palotában Manhattanben. Szombat délután viszont ide kellett jönnünk, hogy fogadjunk egy köpönyegforgató arab fickót, biztonságban a belvárosba vigyük, s kikérdezzük néhány éves tapasztalatairól.
Rá se hederítettem a társaimra, hanem a kávéspulthoz mentem, amely azzal ellentétben, ami a régi munkahelyemen állt, tiszta, szép és jól felszerelt volt, hála a szövetségiek adófizetinek.
Egy ideig tébláboltam a kávémmal, hogy még néhány percig elkerülhessem kollégáimat. A kávé éppen a megfelel szín volt, s észrevettem egy fánkokkal teli NYPD feliratos, egy briósokkal és croissantokkal megrakotton CIA-s, s egy kukoricalisztbl készült süteményeket kínáló FBI-os tálcát. Valakinek volt humorérzéke.
A kávéspult a hatalmas terem operációs felében kapott helyet, míg a kommunikációs részleg egy magasított pódiumon.
Az én csapatom egy üres íróasztal körül ült az operációs részben és élénk társalgásba merült. Az elbb említett Ted Nash a CIA-tl, George Foster az FBI- tól, Nick Monti az NYPD-tl és Kate Mayfield szintén az FBI-tól. Angolszász, angolszász, digó, angolszász.
Kate Mayfield a kávépulthoz jött és készített magának egy teát. lesz a mentorom, bármit jelentsen is ez. Amíg nem partnert.
- Tetszik a nyakkendje - mondta.
- Tényleg? Hogy boldogul nálunk?
- A muzulmánok nem isznak, nem tudom leírni a kibaszott nevüket a jelentésemben, a nket pedig nem lehet elcsábítani.
- Ez a legrasszistább, legszexistább megjegyzés, amit évek óta hallottam.
- Nem jár eleget emberek közé.
- Ez nem a New York-i Rendrség, Mr. Corey.
- Nem, de én New York-i rendr vagyok. Szokjon hozzá.
- Még mivel akar imponálni?
- Nézze, Kate, köszönöm, hogy tördik velem, úgy értem, mint a mentorom, de egy héten belül vagy az IRA-szekcióban leszek, vagy az utcán.
Kate nem válaszolt. Néztem, ahogy a citrommal vacakol. Azt hiszem, harminc körüli lehetett, haja szke, szeme kék, bre tökéletes gyöngyház fehér, testalkata sportos, ékszert nem viselt, halványan sminkelte magát. Egyetlen egy szépséghibát sem láttam rajta, sem egy pattanást az arcán, sem egy bolyhot a sötétkék blézerén. Mintha kiretusálták volna. A gimnáziumban valószínleg háromféle sportot zött, hideg vízben zuhanyozott, a fiskolán pedig politikai nagygyléseket szervezett. Gylöltem. Nos, talán annyira mégsem, de az egyetlen közös bennünk a bels szerveink voltak, s azok közül sem mindegyik.
Nehéz volt megállapítani az akcentusát, s emlékszem, Nick Monti említette, hogy Kate apja FBI-ügynök volt, s így gyakran költöztek az ország különböz részeire.
Kate megfordult, rám nézett, én pedig rá. Átható kék szeme volt.
- Kitn az ajánlólevélé.
- Néhány régi kollégája a gyilkosságiaktól. Nem feleltem.
- Valamint Ted és George. - Kate Szarházi és Tökfej felé intett a fejével.
Majdnem megfulladtam a kávémban. Hogy miért mondott rám bármi hízelgt is ez a két fickó, számomra rejtély volt.
- Nem kedvelik magát, de lenygözte ket a Plum Island-i ügyben.
- Akkor még önmagamat is.
- Miért nem akar egy esélyt adni a közel-keleti szekciónak? Ha Ted és George a
probléma - tette hozzá - áthelyezhetjük egy másik csoportba a szekción belül.
- Szeretem Tedet és George-ot, de az IRA-ellenes szekcióba húz a szívem.
- Kár. Az igazán nagy dolgok itt történnek. Itt karriert csinálhat az ember. Az ÍRA tevékenysége ebben az országban meglehetsen csendes és lagymatag.
- Pompás. Már nem vágyom karrierre.
- A palesztinok és az iszlám szervezetek másrészrl potenciális fenyegetést jelentenek a nemzetbiztonságra.
- Nem csak „potenciálisát". World Trade Center. Kate hallgatott.
Rájöttem, hogy ez a három szó az ATTF-ben olyan volt, mintha az ember azt mondta volna: „Gondolj Pearl Harborra!". A titkosszolgálatoknak kissé meggylt a bajuk az esettel, de aztán összeszedték magukat, megoldották és nagy fogást csináltak.
- Az egész ország a közel-keleti terroristák biológiái, nukleáris vagy vegyi támadásától retteg - folytatta Kate. - Errl a Plum Island-i ügyben is
meggy z dhetett. Nem igaz?
- De igen.
- Tehát? Az ATTF nélkülünk állóvíz. A közel-keleti szekcióban mindig történik valami, magáról pedig lesír, hogy a tettek embere. -Kate mosolygott.
Visszamosolyogtam.
- Szóhoz sem jutok.
- Meglesz. - A közeli tévémonitorra pillantottam, s láttam, hogy a Trans- Continental 175-ös járata Párizsból, amire várunk, elreláthatóan idben fog érkezni. - Mit gondol, meddig tart majd? - kérdeztem Ms. Mayficldtl.
- Talán két-három órát. Egy óra papírmunka itt, majd vissza a Szövetségi Palotába az állítólagos disszidensünkkel, aztán meglátjuk.
- Mit látunk meg?
- Nagy rajongója vagyok a nemzetbiztonságnak. Hatig a rendelkezésére bocsátom magam.
- Akkor megy el, amikor akar. - Kate fogta a teáját és csatlakozott a
többiekhez.
Ott álltam a kávémmal a kezemben, s fontolóra vettem az ajánlatot, hogy lelépjek. Visszagondolva olyan volt ez az egész, mintha futóhomokon álltam volna, láttam, hogyan lepi el a cipmet és azon gondolkodtam, tudván, hogy bármikor továbbmehetek, vajon mikor fogja elérni a zoknimat. Sajnos amikor legközelebb lenéztem, már térdig süllyedtem.
2. fejezet
Sam Walters elrehajolt a székében, megigazította a fejhallgató mikrofonját, s az elétáruló egy méter sugarú zöld radarképernyre meredt. Kint kellemes áprilisi délután volt, de ebbl semmit sem lehetett érzékelni a Kennedy
Repültértl ötven mérföldre keletre, a Long Island-i Islipen megépült New York- i Légiforgalmi Irányítóközpont félhomályos, ablaktalan helyiségében.
- Valami gond van?
Bob Esching bólintott.
- Amióta letért az észak-atlanti útirányról Gandernél, senki sem tud érintkezésbe lépni vele. - Walters az órájára pillantott. - Körülbelül két órája.
- Egyéb jel, hogy valami probléma lenne?
- Semmi. - Sam a radarképernyt figyelte. - Dél-nyugatra fordult a sardesi csomópontnál, majd harminchét fokkal lefelé, ahogy a repülési útvonala elírja.
- Mindjárt hívni fog, csodálkozva, hogy nem jelentkeztünk. Walters bólintott. A No-Rad állapot nem volt szokatlan eset - gyakran elfordult, hogy megszakadta kapcsolat a légiforgalmi irányító és a repülgép között. Waltersnek akadtak olyan napjai, amikor kett-hárommal is találkozott. A pilóták, miután néhány percig folyamatosan hívták ket, mindig visszaszóltak azzal, hogy bocs, de lehalkították a rádiót, vagy rossz frekvenciát tápláltak be - vagy valami még ártalmatlanabb dolog történt, például, hogy az egész személyzet aludt, bár ezt nem vallották be.
- Lehet, hogy a pilótának és a másodpilótának egy-egy stewardess ül az ölében- jegyezte meg Esching. Walters mosolygott.
- A legjobb magyarázat, amit valaha pilótától kaptam a NO-RAD-ra. állapotra az volt, hogy amikor letette a tálcáját az emelvényre a két pilótaülés közé, az hozzáért a sáv kapcsolóhoz és megváltoztatta a frekvenciájukat. Esching nevetett.
- Nem túl tudományos válasz egy tudományos problémára.
- Valóban. - Walters ismét a képernyt nézte. - Útirány rendben.
- Igen.
Ha a radarjel eltnik, gondolta Walters, benne vagyunk a pácban. volt az ügyeletes 1998. márciusában azon az éjszakán is, amikor az Air Force One, fedélzetén az elnökkel, teljes huszonnégy másodpercre eltnt a radarképernyrl,
s az irányítók megdermedtek az egész helyiségben. A komputerhiba után a repül visszatért a radarra, s mindenki fellélegezhetett. De 1997. július 17-ének éjszakáján a TWA 800-as járata örökre eltnt a radarképernyrl... Walters amíg él, nem felejti el azt az estét. De ez most, gondolta, csak egy sima NO-RAD... bár valami akkor is zavarta. Az például, hogy a gép már nagyon hosszú ideje repült rádió nélkül.
Sam Walters benyomott néhány gombot, majd a közvetlen csatornán beleszólt a fejhallgató mikrofonjába.
- Tizenkilences, itt a huszonhármas állás. Közeledik a TC 175-ös járat, NO-RAD. Csak figyelmeztetni akartalak benneteket arra az esetre, ha javításra lesz szükség.
Walters meghallgatta a választ a fejhallgatóján, aztán azt felelte:
- Igen... a fickó nagyon kicseszett velünk. Két órája az egész atlanti parton mindenki t hívja VHF-en, HF-en, s amennyire én tudom, CB-n és füstjelekkel. - Walters kuncogott és hozzátette: - Ha leszáll, annyit kell körmölnie, hogy azt fogja hinni, Shakespeare. Rendben. Késbb beszélünk. - Megfordult és Eschingre nézett. - Rendben?
- Igen... megmondom, mi legyen... hívj fel mindenkit és mondd meg nekik, az els, aki érintkezésbe lép a kapitánnyal, közölje vele, hogy els dolga legyen felhívni engem a központban, amint földet ért. Magam akarok ezzel a csirkefogóval beszélni, hogy megmondjam neki, mekkora zrt okozott az egész parton.
- És Kanadában.
- Úgy van. - Esching ott maradt, amíg Walters továbbította az üzenetét azoknak az irányítóknak, akiknek a Trans-Continental 175-ös járata a látókörébe kerülhetett.
A többiek, akiknek volt pár szabad percük, a 23-as álláshoz óvatlankodtak. Walters tudta, hogy mindenkinek fúrja az oldalát, mi a csuda zhette ilyen messzire az íróasztalától Bob Esching mszakigazgatót. Esching rosszmájú alárendeltjei szerint- vészesen közel került az effektív munkavégzéshez.
Sam Waltersnck nem volt ínyére ez a sok ember körülötte, de ha Esching nem kergette el ket, nem szólhatott semmit. Eschingnek pedig nem állt szándékában megtenni. A rádió nélkül repül Trans-Continental lépett az irányítóközpontbeli események középpontjába, s ez a minidráma jó gyakorlatnak ígérkezett a szombati ügyeletben lév fiatal irányítók életében.
Senki sem szólt, de Walters érezte, hogy a levegben a kíváncsiság, a zavar és talán egy kis izgalom keveréke száll.
Walters bekapcsolta a rádiót és újra próbálta.
- Trans-Continental egy-hét-öt, itt a New York-i Irányítóközpont.
Hall engem?
Semmi válasz.
A helyiségben csak az eletronikus berendezések zümmögését lehetett hallani. A
Walters körül állók közül mindenki hallgatott. Bölcs dolog volt az efféle szituációkban, különben késbb kellemetlensége származhatott belle az embernek.
Végül az egyik irányító odaszólt Eschingnek. - Jól leckéztesse meg ezt a fickót, fnök. Ki kellett hagynom miatta a legutóbbi kávészünetet. Néhány irányító nevetett, de hamar lefagyott az ajkukról a mosoly.
Esching megköszörülte a torkát:
Az irányítók eloldalogtak, s magára hagyták Walterst és Eschin-et.
— Nem tetszik ez nekem - szólalt meg Bob.
— Nekem sem.
Eshing megragadott egy forgószéket és Sam mellé görgette. A hatalmas képernyt fürkészte és a problémás repülre koncentrált. A képernyn világító azonosító felirat szerint egy Boeing 747-rl volt szó az új 700-as szénából, a legnagyobb és legmodernebb Boeing 747-rl. A gép pontosan követte a repülési irányt, s a
JFK Nemzetközi Repül tér felé fordult.
- Hogy a pokolba lehet az, hogy egyik rádiója sem mködik? - kérdezte Esching.
Sam Walters eltöprengett.
- Igen? - Igen...
- De ha a hangerszabályzó vagy a frekvenciasáv-kapcsoló hibásodott meg, a személyzetnek már rég észre kellett volna vennie.
Walters bólintott.
- Igen... akkor lehet, hogy az összes antenna meghibásodott... vagy mivel ez egy új modell, valami elektronikus bibi okozza a rádió totális mködésképtelenségét. Ez elképzelhet.
Elképzelhet - válaszolta Esching. De nem valószín. A 175-ös járat teljes hangkapcsolat nélkül repült, mióta elhagyta az óceáni útirányt és elérte Észak- Amerikát. A Rendellenes Repülések Kézikönyve ugyan megemlítette ezt a csekély valószínséggel bekövetkezhet esetet, de Esching emlékezett rá, hogy nem közölt világos utasításokat az elhárítására. Gyakorlatilag nem volt mit tenni.
-- Ha a rádiója jó - mondta Walters - amikor ereszkedni kezd, észre fogja venni, hogy rossz frekvencián van, vagy le van halkítva a hangerszabályzója.
- Igen... Hé, gondolod, hogy mindenki alszik? Walters tétovázott.
- Nos, megeshet, de mostanra egy utaskísér már biztosan bement a pilótafülkébe.
- Igen. Nem túl hosszú NO-RAD ez?
- Egy kicsit kezd az lenni... még ha teljesen mködésképtelen is a rádiója, akkor is igénybe vehette volna a bázisösszekött, hogy üzenetet továbbítson a légitársaságának, k pedig mostanra már értesítettek volna bennünket.
Esching gondolkodott.
- Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy antennahiba, ahogy mondtad. Hány antennája van egy ilyen gépnek?
- Nem tudom pontosan. Sok.
- Elképzelhet, hogy mind tönkremenjen?
- Rendben, tegyük fel, hogy a pilóta tisztában van a rádió teljes meghibásodásával. De használhatta volna a kupola légitelefonját, s felhívhatott volna valakit, aki mostanra már szólt volna nekünk. Megesett már ilyesmi, ezért
van légitelefon.
Walters bólintott.
Végül Bob Esching kimondta, amire gondolni sem akart.
- Lehet, hogy géprablás. Sam Walters nem felelt.
- Sam?
- Nos... a gép betartja a repülési tervet, az irány és a magasság megfelel, s a válaszoló radarkódot használták az óceánon való átkelésre. Ha eltérítették volna, géprablási válaszoló radarkódot küldtek volna, hogy figyelmeztessenek.
- Igen... - Esching rájött, hogy ez az eset nem illik bele a géprablások profiljába. Csupán síri csendbe burkolózott egy repülgép, mely egyébként teljesen normálisan repült. Bár az is lehet, hogy egy profi gépeltérít tud a válaszoló radarkódról, s utasította a pilótákat, hogy ne nyúljanak a sávkapcsolóhoz.
Esching tudta, hogy övé a felelsség. Elátkozta magát, amiért önként vállalkozott a szombati mszakra. A felesége Floridába utazott látogatóba a szüleihez, a gyerekeik kollégiumban voltak, s úgy gondolta, jobb ha bemegy dolgozni, mint hogy egyedül üldögéljen otthon. Tévedett. Sürgsen találnia kell egy hobbyt.
- Mit tehetünk? - kérdezte Walters.
- Te azt, amit eddig is. Én felhívom a Kennedy Torony igazgatóját, majd a Trans- Continental Operációs Központját. - Jó ötlet. Esching felállt.
- Sam, nem hiszem, hogy komoly baj lenne, de elmulasztanánk a kötelességünket, ha nem adnánk tájékoztatást az ügyrl.
- Rendben - felelte Walters, miközben lefordította magának Esching szavait: Nem láthatják rajtunk, hogy tapasztalatlanok, rémültek vagy alkalmatlanok vagyunk a helyzet kezelésére, de be kell biztositanunk magunkat.
- Továbbítsd a tizenkilences szektornak a hivatalos közleményt.
- Rendben.
- Úgy lesz.
Esching megfordult és elindult a helyiség hátsó részében álló üvegkabinja felé.
Leült az íróasztalához, s abban a reményben, hogy Sam Walters mindjárt felhívja, és közli, hogy sikerült kapcsolatot teremtenie, várt néhány percet. Átgondolta a problémát, aztán eltervezte, mit fog mondani a Kennedy Torony igazgatójának. Elhatározta, nem fog aggodalmasnak, vészjóslónak tnni, nem nyilvánít véleményt, nem bocsátkozik találgatásokba, csupán a tényekre szorítkozik. Viszont a Trans- Continental Operációs Központjával folytatandó beszélgetésében éppen a megfelel arányban fogja kifejezni aggodalmát és bosszankodását.
Felkapta a kagylót és gyorshívással elbb a Kennedy Tornyot tárcsázta. Miközben a telefon kicsöngött, eltöprengett, nem kellene-e beavatnia ket, mit súg
legbensbb megérzése - hogy valami nagyon-nagy baj van.
3. fejezet
Ott ültem kollégáim, Ted Nash, a CIA-s szuperhekus, George Lester, az FBI-os kiscserkész, Nick Monti, az NYPD jófiújának és Kate Mayfield, a Szövetségi Nyomozóhivatal üdvöskéjének körében. Az üres asztaloktól mindannyian elvettünk egy-egy forgószéket, s egy csésze kávét tartottunk a kezünkben. Nagyon kívántam
egy fánkot - cukros fánkot- de az emberek valami oknál fogva mulatságosnaktalálták a fánkot rágcsáló zsarukat, én pedig nem akartam nevetség tárgya lenni.
Mindannyian levetettük a zakónkat, s közszemlére tettük pisztolytáskáinkat. Még a törvény szolgálatában eltöltött húsz év után is élt bennem az a meggyzdés, hogy a fegyvertl mindenkinek, még a nknek is néhány oktávval mélyebb lesz a hangjuk.
Mindannyian az aktáinkat lapoztuk a mi állítólagos disszidensünkrl, akinek a neve Asad Khalil volt. Amit a zsaruk aktának hívnak, újdonsült barátaim dossziénak. A zsaruk a seggükön ültek és átnyálazták az aktát. A szövetségiek a hátsó felükön és a dossziéjukat olvasták.
Az aktában szerepl információkat mi adatoknak neveztük, k a dossziéban szereplket, azt hiszem, információnak. Egy és ugyanarról beszéltünk, csak más nyelven. Túl sok nem szerepelt sem az én aktámban, sem az dossziéjukban, csupán egy a Párizsi Nagykövetség által küldött színes fénykép, egy igazán rövid életrajz és egy a CIA, Interpol, brit MI-6, francia Sureté és még néhány európai hekusszervezet által összeállított szerintünk mire készül ez a gennyláda típusú összegzett jelentés. Az életrajz szerint az állítólagos disszidens líbiai volt, harminc év körüli, családja ismeretlen, különös ismertetjellel nem rendelkezett, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy beszélt angolul, franciául, egy kicsit olaszul, kevésbé németül és természetesen arabul.
Az órámra pillantottam, nyújtózkodtam és ásítottam, majd körülnéztem. A Conquistador Club nem elég, hogy az ATTF tulajdonában állt, ráadásul kétszer akkora volt, mint egy FBI-hivatal, egy CIA-fhadiszállás és még ki tudja, mi nem, még ha ezen a szombat délutánon az ATTF csapatból csak mi öten is tartózkodtunk itt, továbbá egy Meg nevü ügyeletes tiszt és kint Nancy Tate. Mellékesen megjegyzem, a falakba annyi ólmot építettek, hogy senki sem hall- gathatott ki bennünket mikrohullámokkal, látni pedig még Superman sem láthatott be.
- Hallom, el akar hagyni minket - mondta Ted Nash.
Nem feleltem, de felé fordultam. Igazi piperkc volt, s ordított róla, hogy minden ruhadarabja méretre készült, még a cipje és a pisztolytáskája is. Nem nézett ki rosszul, szép barnára sült, haja vörösesszke volt, s határozottan emlékeztem rá, hogy Beth Penrose kigyúlt a közelében. Meggyztem magam, hogy nem ezért nem kedvelem, de azért parázsló ellenszenvemre olajat öntött.
- Ha adna kilencven napot a megbízatásnak, komoly megfontolás után tudna döntésre jutni - mondta George Foster.
- Valóban?
Foster, mint egykori FBI-os volt az úgymond csapatkapitány, ami ellen Nash sem tiltakozott, aki tulajdonképpen nem is volt tagja a csapatnak, csak idegenlégiósként vett részt egy-egy ügyben, ha a helyzet úgy kívánta, hogy bevonják a CIA-t, akárcsak ma.
Foster borzalmas kék szerzsöltönyében, amirl ordított, hogy szövetségi, kissé nyersen hozzátette:
- Ted néhány héten belül tengerentúli feladatot kap, s négyen maradunk.
- Most nem tudna indulni? - ajánlottam negédesen. Nash nevetett.
Mr. Ted Nash azonkívül, hogy érzékenyen érintette Beth Penrose-t, bnlajstromát azzal tetézte, hogy megfenyegetett a Plum Island-i esetnél - én pedig nem egykönnyen felejtek.
- Egy érdekes és fontos ügyön dolgozunk - magyarázta George Foster. - Egy palesztínait meggyilkolt egy szélsséges csoport itt, New Yorkban. Szükségünk van magára az ügyben.
- Igazán? - Józan paraszti eszem azt súgta, hogy palira vettek. Ergo Fostemek és Nashnek kellett valaki, hogy elvigye helyettük a balhét, s bármi legyen is az, én csak a rövidebbet húzhatom. Szívesen maradtam volna, csak hogy meglássam, mire készülnek, de szintén szólva, nem voltam elememben itt, s az embert még egy mafla is térdre tudja kényszeríteni, ha nem vigyáz.
Úgy értem, micsoda véletlen, hogy ebben a csapatban kötöttem ki. Az ATTF nem nagy, de ahhoz elég nagy, hogy ez a beszervezés egy kissé gyanúsnak tnjék. A második számú kulcs az volt, hogy maga Szarházi és Tökfej kérte a felvételemet a csoportba a gyilkosságiaknál szerzett tapasztalatom miatt. Meg fogom kérdezni Dom Fanellitl, hogyan szerzett tudomást errl a különlegesügynök-programról. A tzbe tenném a kezem Dómért, s feltételezem, mert feltételeznem kell, hogy Nick Monti is tiszta az ügyben. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét még a szövetségi kormány kedvéért sem - különösen nem a szövetségi kormány kedvéért.
Kate Mayfieldre pillantottam. Igazán összetörne hideg kszívem, ha játszaná a csali szerepét ahhoz, hogy Foster és Nash megkaparinthassanak maguknak.
Kate rám mosolygott.
Visszamosolyogtam rá. Ha én lettem volna Foster és Nash, s nekem kellett volna John Corey-ra vadásznom, én Kate Mayfieldet tztem volna a horogra.
- Kell egy kis id, míg az ember hozzászokik - mondta Nick Monti. - Tudja, az ideszerzd zsaruk és exzsaruk fele lemorzsolódik. Olyan, mintha mindannyian egy nagy család lennénk, a zsaruk pedig a gyerekek, akik nem mennek iskolába, otthon maradnak, fura dolgokat mvelnek és mindig kölcsön akarják kérni a kocsit.
- Ez nem igaz, Nick - vetette közbe Kate. Monti nevetett.
- Rendben. - Felem fordult. - Megbeszélhetjük egy sör mellett.
- Én mindenre nyitott vagyok - mondtam, ami annyit tett, „csesszétek meg!". De ezt nem mondhattam ki, mert nem akartam magam alatt vágni a fát. Érdekes. A modortalanságom másik oka az volt, hogy hiányzott a NYPD -A Hivatal, ahogy mi
neveztük azt hiszem, egy kicsit sajnáltam magam és visszasírtam a régi szép id- ket.
Nick Montira néztem és elkaptam a pillantását. Nem A Hivatalból ismertem, bár tudtam, hogy titkosszolgálati nyomozó volt, aki tökéletesen megfelelt erre a munkára. Valószínleg ehhez a palesztinai esethez volt rám szükségük és sejtésem szerint más terrorista vonatkozású gyilkossági esetekhez, s ezért szerzdtettek. Gyakorlatilag rám erltették a szerzdést. Nickhez fordultam:
- Tudja, miért nem kedvelik az olaszok Jehova tanúit? - Nem... miért?
- Mert az olaszok egyáltalán nem szeretik a tanúkat.
Nick harsány kacagásban tört ki, de a többiek hárman úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem. A szövetségiek, meg kell érteniük, politikailag rendkívül
korrektek voltak és baromian féltek Washingtontól. Teljesen meghunyászkodtak az ostoba irányelvek eltt, melyek mint egy folyamatos hasmenés, úgy áradtak Washingtonból. Persze az évek során mindannyian egy kicsit kényesebbek leszünk arra, mit ejtünk ki a szánkon, s ez jó, de a szövetségiek paranoiásan igyekeztek elkerülni, hogy megsértsenek bárkit vagy bármilyen csoportosulást, aztán ez lesz bellük: „Hello, Mr. Terrorista, a nevem George Foster, s ma én fogom
letartóztatni".
- Három hibapont, Corey nyomozó - mondta mindazonáltal Nick Monti. - Etnikai sértegetésért.
Nash, Foster és Mayfield nyilvánvalóan a zavarodottság és a bosszúság között ingadoztak, amiért közvetett módon tréfát ztek bellük. Egy érzékeny pillanatban eszembe jutott, hogy a szövetségieknek is megvolt a maguk baja az NYPD-vel, de tlük soha egy zokszót nem fogunk hallani.
Nick Monti ötvenes évei közepén járhatott, felesége és gyermekei voltak, kopaszodott, kis pocakot eresztett, valahogy apásnak és ártalmatlannak tnt, az ember mindent elhitt volna róla, csak azt nem, hogy titkosügynök. Pedig jónak kellett lennie, különben a szövetségiek nem lopták volna el az NYPD-tl.
Átolvastam a dossziét Mr. Ashid Khalilról. Úgy tnt, hogy az arab úriember sokat utazott Európában, s ahol megfordult, néhány amerikait és angolt sajnálatos szerencsétlenség ért - egy bomba Rómában az Angol Nagykövetségen, egy bomba az Amerikai Katedrálisban Párizsban, egy bomba a frankfurti Amerikai Evangélikus Templomban, egy amerikai repültiszt meggyilkolása fejszével az angliai Lakenheathi Légibázis mellett, három amerikai iskolás lelövése Brüsszelben, akiknek az apja NATO-tiszt volt. Ez utóbbit különösen aljas tettnek tartottam, s elgondolkodtam, vajon mi lehet a problémája ennek a fickónak.
Mindenesetre a fent említett esetek egyikét sem lehetett közvetlen kapcsolatba hozni Khalillal, ezért megfigyelés alatt tartották, hogy megtudják, kivel találkozik, vagy éppenséggel tetten érjék. A seggfejnek azonban mintha egyetlen ismerse se lett volna, nem voltak kapcsolatai, kötelékei, sem terrorista- összeköttetései Kiwanis és Rotary kivételével. Csak vicceltem.
Átfutottam egy bekezdést, amit egy kódolt nev ügynök irt egy meg nem nevezett titkosszolgálattól. így szólt: „Ashad Khalil nyíltan és törvényesen lép be egy adott országba líbiai útlevéllel, turistának adva ki magát. A hatóságok szemmel tartják, hogy megtudják, kivel találkozik. Ám sikerül mindig kisiklania a markukból és feltnés nélkül távoznia az országból, a kiutazásáról ugyanis soha nincs semmilyen feljegyzés. Melegen ajánlom letartóztatását és kihallgatását, ha legközelebb megérkezik egy belépési pontra." Bólintottam. Jó ötlet, Sherlock. Pontosan ezt fogjuk tenni.
Engem csak az az egy zavart a dologban, hogy Asad Khalil nem olyan fickónak
tnt, aki megjelenik a párizsi Amerikai Nagykövetségen és feladja magát, amikor nincs rákényszerülve.
Elolvastam a dosszié utolsó oldalát. Alapjában véve tehát egy magányos, a nyugati civilizációt megvet terroristával van dolgunk. Rendben, hamarosan megtudjuk, mire készül a fickó.
A Párizsból küldött fotókópiát tanulmányoztam. Mr. Khalil kegyetlennek tnt, de nem visszataszítónak. Afféle vonzó füstöskép volt horgas orral, hátranyalt hajjal és mélyen ül, sötét szemekkel. Kollégáim egy ideig az ügyrl beszélgettek, s kiderült, tlünk csupán annyit várnak ma, hogy védrizetbe vegyük Mr. Khalilt, idehozzuk egy gyors elzetes kihallgatásra, készítsünk róla néhány fotót, vegyük le az ujjlenyomatát, meg minden ilyesmi. Egy menedékügyi
tiszt a Bevándorlási és Honosítási Hivataltól szintén feltesz majd neki néhány kérdést és végez egy kis papírmunkát. A szövetségi rendszerbe rengeteg
létszámfelesleges embert beépítettek, ezért ha valami rosszul sült el, legalább ötszázan mutogathattak egymásra. Miután eltöltünk itt egy-két órát, elkísérjük Mr. Khalilt a Szövetségi Palotába, ott találkozik a megfelel emberekkel, akik a csapatommal együtt eldöntik, mennyire lehet hinni Asad Khalil tény hitre való áttérésének szinteségében. Aztán egyszer egy nap, egy hét, vagy egy hónap múlva Mr. Khalil ott találja magát valahol Washingtonon kívül egy CIA-létesítményben,
ahol egy éven át a belét is kiköpi, aztán kap némi pénzt és újszemélyazonosságot, ami, ismerve a CIA-t, azt jelenti, hogy szegény fickó úgy fog kinézni, mint Pat Boone. Kate Mayfield szólalt meg.
- Amint azt Zach Weber jelentésébl olvashatta, Asad Khalilt Phil Hundry az FBI- tól és Peter Gorman a CIA-tl kíséri. Párizsban letartóztatták Khalilt, s a 747 kupolafülkéjében utaznak vele Business Classon. Mr. Khalil akár kormánytanú, akár nem, amíg ez meg nem állapított, Billyncsben van.
- Ki kapja a zsíros kilométerpontokat?
Ms. Mayfield rám se hederített, hanem folytatta:
- Mr. Khalil és a két ügynök szállnak le elször a géprl, mi az ajtónál leszünk, hogy fogadjuk ket. - Az órájára pillantott, felállt, majd a tévémonitorra nézett. - Idben vagyunk. Tíz perc múlva indulunk a kapuhoz.
- Természetesen nem számítunk semmi fennakadásra – mondta Ted Nash - de azért résen kell lennünk. Ha valaki meg akarja ölni, nincs sok lehetsége: az ajtóban, útban ide vissza a kisteherautóban vagy a Manhattanbe való szállítás alatt. Ezután Mr. Khalil eltnik a rendszer gyomrában és soha többé nem fog hallani róla senki.
- Odaszerveztem néhány PA-rendrtisztet ós NYPD egyenruhást a kifutópályára a kisteherautóhoz, s rendri kíséretünk lesz a Szövetségi Palotához - közölte Nick. - így ha bárki is megkísérli megtámadni a fickót, az kamikáze akciót hajt végre.
- Persze - vágott közbe Mr. Foster - ettl nincs kizárva.
- Párizsban golyóálló mellényt adtunk Khalilra - tájékoztatott Kate.
- Minden óvintézkedést megtettünk. Nem lehet baj.
Nem lehet. Itt, amerikai földön nem. Gyerekjáték lesz az egész, hisz sem a szövetségiek, sem az N Y PD nem vesztett még soha egyetlen foglyot vagy tanút sem átszállítás közben. De féltetéve a tréfát, ezeknek a rutinmegbízásoknak úgy kellett nekiindulni, hogy bármikor adódhat gubanc. Végtére is terroristákkal álltunk szemben, akik egy ügyet szolgáltak és egy pillanatig sem érdekelte ket, hogy megérik-e a holnapot.
Szóban végigvettük az utat a terminálon keresztül a kapuhoz, le a szolgálati lépcsn az utasszállító rámpájáig. A tervek szerint betesszük Khalilt, Gormant és Hundryt a megkülönböztetett jelzés nélküli, Kevar-páncélozott kisteherautóba, aztán egy PA-rendörautó vezetésével és egy másikkal mögöttünk visszajövünk a magánklubba. A PA-rendrautókban földi irányítású rádiók lesznek, amiket a szabály szerint magunkkal kell majd vinnünk a reptér területére. A Conquistador Clubban hívjuk a bevándorlási tisztet, hogy folytassa le az eljárást Khalillal. Az egyetlen szervezet, amely ma hiányozni fog innen, a Közterület Felügyelet lesz. De a szabály az szabály, s mindenkinek be kellett biztosítania magát. Ezután beülünk a kisteherautóba, s a kíséretünkkel kerül úton visszamegyünk Manhattanbe, gondosan elkerülve a muzulmán lakta negyedeket Brooklyn-ban. Közben egy járrkocsi és egy megkülönböztetett jelzéssel ellátott autó eltereli rólunk
a figyelmet. Kis szerencsével hatra végzek, s kihajthatok Long Islandre, hogy találkozzam Beth Penrose-zal.
- A kisteherautó megérkezett. Foster felállt.
- Ideje indulni.
Az utolsó pillanatban Foster odaszólt Nicknek és nekem:
- Az egyikük maradjon itt arra az esetre, ha hivatalos hívást kapnánk.
- Majd én - felelte Nick.
- Maradjunk összeköttetésben. Hívjon, ha valaki telefonált.
- Rendben.
Kifelé rásandítottam a monitorra. Húsz perc volt a tervezett landolásig.
Gyakran elgondolkodtam rajta, mi lett volna, ha akkor én maradok ott Nick helyett
4. fejezet
Ed Stavros, a Kennedy Nemzetközi Repültér irányítótornyának igazgatója a füléhez tartotta a kagylót és Bob Eschingct, a New York-i Légiforgalmi Irányítóközpont mszakvezetjét hallgatta. Stavros nem tudta megállapítani, hogy Esching izgatott-e vagy sem, de maga a tény, hogy Esching telefonált, rendkívülinek számított.
Stavros tekintete önkéntelenül az irányítótorony hatalmas színezett üvegére siklott, s nézte, ahogy egy hatalmas Lufthansa A-340-cs közeledik. Észrevette, hogy Esching elhallgatott. Stavros megpróbált úgy beszélni, hogy abban ne lehessen majd kivetnivalót találni, ha a szalagot visszatekerik egy szobára való, zord ábrázatú bizottsági tag eltt. Stavros megköszörülte a torkát. - Hívta a Trans-Continentált?
- k következnek, ha leteszem.
- Igen - felelte Esching.
Stavros bólintott. A Veszélyelhárítás embereinek elvileg az utasszállítók minden típusát ismerniük kellett, különösen a kijáratok, a fedélzeti vésznyílások és az ülések elrendezését.
- Helyes... rendben...
- Nem hirdetek vészhelyzetet - tette hozzá Eshing. - Csak...
- Igen, értem. De úgy fogunk eljárni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s másod-harmadfokú készültséget rendelek el. Potenciális vészhelyzet. Rendben?
- Igen... vagyis lehet, hogy... - Mi?
- Nos, nem akarok találgatásokba bocsátkozni, Mr. Stavros,
- Nem kérem, hogy találgasson, Mr. Esching. Legyen harmad-harmad fokú?
- Ezt önnek kell eldöntenie. Nem nekem. A gép több mint két órája NO-RAD, egyébkent semmi nem utal ana, hogy baj van. Egy-két percen belül fel fog tnni a képernyjén. Figyelje!
- Rendben. Még valami?
Stavros felkapta fekete telefonját, mely közvetlen vonalat adott a Kiköti Hatóságok Kommunikációs Központjához, s három csengés után egy hang azt mondta:
- Fegyverek és locsolócsövek, szolgálatára.
- Egy NO-RAD közeledik. Trans-Continental járat egy-hét-öt, Boeing 747, 700-as széria.
- Értettem, Torony. Melyik leszállópályára?
- A jobb négyesre várjuk, de honnan tudjam, melyikre fog érkezni, ha nem tudok beszélni vele?
- Igaz. ETA?
- Értettem. Harmad-másod vagy harmad-harmad fokú készültséget kíván?
- Nos... kezdjük egy általános harmad-másoddal, aztán az események alakulásával fokozhatjuk vagy enyhíthetjük.
- Vagy maradhatunk az eredetinél.
Stavros határozottan ellenszenvesnek találta ezeknek a fickóknak - többnyire mind férfiak voltak, még a nk is - a hetyke viselkedését. Bárkinek az agyából pattant is ki az az isteni szikra, hogy a három macho hivatást, a mentsöket, a tzoltókat és a zsarukat összegyúrja, csak rült lehetett.
- Kivel beszélek? Bruce Willisszel?
- Mr. Stavros.
- Nos, Mr. Stavros, jöjjön le a tzoltóállomásra, beöltöztetjük egy szép hálló ruhába, adunk magának egy rohamfejszét, s ha a gép felrobban, az elsk között lehet, akik a fedélzetre lépnek.
- A szóban forgó utasszállítónak a rádióösszeköttetése hibásodott meg, nem a mechanikája, rmester. Ne izgassa magát feleslegesen.
- Szeretem, amikor dühös.
- Rendben, vegyük fel. Átváltok a piros telefonra. - Stavros bontotta a vonalat, felkapta a piros telefont, megnyomott egy gombot, s ismét Tintle rmestert kapta, aki ezúttal így köszönt be:
- Kiköti Hatóságok. Veszélyelhárítás. - Ez már hivatalos hívás volt, aminek minden szavát magnóra vették, ezért Stavros ragaszkodott a formaságokhoz.
- Itt az Irányítótorony. Harmad-másod fokú készültséget rendelek el a Trans- Continental 747-700-as járatához, leszállás a jobb négyes pályára, ETA körülbelül húsz perc múlva. A szél nulla-három-nulla irányú, tíz csomó. Háromszáztíz személy tartózkodik a fedélzeten. - Stavros mindig elgondolkodott, miért nevezik az utasokat és a legénységet személyeknek. Úgy hangzott, mintha már halottak lettek volna.
Tintle rmester megismételte a jelentést és hozzátette:
- Küldöm az egységeket.
Stavros letette a kagylót és megdörzsölte a homlokát.
- Idióták.
Felállt és körbenézett az irányítótorony hatalmas helyiségében. A diszpécserek feszülten figyelték a monitorjukat, a fejhallgatójukba beszéltek, hébe-hóba kipillantottak az ablakon. Az Irányító Toronyban nem folyt olyan idegtép munka, mint a tényleges légiforgalmi irányítóknál, akik egy ablaktalan radarszobában ültek lentebb, bár nem sokkal maradtak le mögöttük c tekintetben. Eszébe jutott, amikor két embere két légitársaság repülgépének összeütközését okozta a kifutópályán. Aznap szabadságon volt, ezért állt még mindig munkában.
A hatalmas ablakhoz lépett. A több mint háromszáz lábnyi magasságból - egy harmincemeletes épületnek felelt meg - csodálatos kilátás nyílt az egész repültérre, az öbölre, az Atlanti-óceánra, különösen amikor ilyen tiszta volt az ég és így sütött a kés délutáni nap a háta mögött. Az órájára nézett és látta, hogy mindjárt négy. Néhány perc és el is mehetett volna, de ezt már fújhatja.
Hétre haza kellett volna érnie, hogy együtt vacsorázzon feleségével és egy másik házaspárral. Remélte, hogy még idben érkezhet vagy legalább nem fog túl sokat késni. Ha sokat késik, fel kell vérteznie magát egy remek sztorival arról, hogy mi tartotta fel. Az emberek csodálatosnak tartották a munkáját, pedig pár koktél után még adta alájuk a lovat.
Gondolatban emlékeztette magát, hogy,ne felejtsen el hazatelefonálni, miután a Trans-Continental leszállt. Aztán beszélnie kell az utasszállító kapitányával telefonon és megírnia az elzetes jelentését. Feltéve, hogy semmi másról nincs szó, mint kommunikációs meghibásodásról, hatra úton lehet hazafelé, a busásan kifizetett két túlórával. Helyes.
Gondolatban visszapörgette az Eschinggel folytatott beszélgetést. Azt kívánta, bárcsak hozzájuthatna a magnóhoz, amely minden szavát rögzítette, de a FAA nem volt olyan ostoba, hogy ezt lehetvé tegye.
Eltöprengett a híváson- nem Esching szavain, hanem a hangján. Esching aggódott és ezt nem tudta leplezni. Egy kétórás NO-RAD mégsem jelentett vészhelyzetet,
csupán szokatlan volt. Stavros eljátszott a gondolattal egy pillanatig, hogy talán tz ütött ki a Trans-Continental 175-ös fedélzetén. Ez több mint elegend
indok lett volna ahhoz, hogy a 3-2 készültséget 3-3-ra fokozza. A 3-4 küszöbön álló vagy bekövetkezett ütközést jelentett, amiben könny volt dönteni. Egy ismeretlen szituációban azonban nehéz.
S persze fennállt az a valószíntlen eshetség is, hogy a gépet eltérítették. Esching azonban azt mondta, hogy nem küldtek gépeltérítési válaszoló radarkódot.
Stavros a lehetségeit latolgatta: 3-2 vagy 3-3? Ha 3-3-mat rendel el, szüksége lesz a kreativitására a jelentése megírásakor, amennyiben kiderül, hogy vaklárma volt az egész. Úgy döntött, hagyja a 3-2-t, s a kávégéphez lépett.
- Fnök.
- Mi az?
Hernandez letette a fejhallgatóját.
- Fnök, épp most kaptam egy hívást a radarirányítótól a NO-RAD Trans- Continentalról. Stavros letette a kávéját.
- És?
- Nos, a NO-RAD hamarabb kezdte meg az ereszkedést, mint kellett volna, s majdnem összeütközött a US Airways Philadelphiába induló járatával.
- Jézus... - Stavros ismét kinézett az ablakon. El sem tudta képzelni, hogy nem vette észre a Trans-Continental pilótája a másik gépet ilyen felhtlen, napfényes idben. Ha másnak nem is, az ütközésfigyelmeztetnek már jóval azeltt jeleznie kellett volna, hogy a gép szabad szemmel is láthatóvá vált. Ez volt az els utalás arra, hogy nagy baj van. Mi a fene folyik itt? Hernandez a radarképernyjét figyelte.
- Megvan, fnök.
Stavros Hernandezhez sietett. A képernyn megjelen tárgyképre bámult. A problémás utasszállító rendületlenül ereszkedett az elírtaknak megfelelen a Kennedy repültér észak-keleti leszállópályája felé.
Stavros még emlékezett arra az idre, amikor egy repültéri irányító toronyban az embernek csak ki kellett néznie az ablakon; manapság az itt dolgozók többnyire ugyanazt az elektronikus kijelzt figyelték, amit a légiforgalmi irányítók alattuk a sötét radarszobában. De itt fent legalább lehetség volt rá, hogy az ember kinézzen, ha akar.
Stavros fogta Hernandez nagy hatótávolságú távcsövét, és a déli ablakhoz lépett. A körbefutó üveg eltt négy kommunikációs szerkezetet állítottak fel egymástól kilencven fokban, hogy az irányító személyzet megsokszorozhassa a kommunikációs lehetségeit, s a saját szemével követhesse, mi történik a kifutópályákon, a taxi úton, a kapuknál, és figyelje a közeled gépet. Ez nem volt kötelez, de Stavros késztetést érzett, hogy úgymond a kormányrúdhoz álljon, mikor a repül feltnik a láthatáron.
- Sebesség? - szólt oda Hemandeznek.
- Rendben.
Stavros ismét felkapta a piros telefont. Ugyanakkor megnyomta az Irányító Torony vészkihangosítóját.
- Veszélyelhárítás, itt a torony, vége.
A néma irányítótornyot betöltötte a kihangosítóból áradó hang.
- Torony, itt a Veszélyelhárítás. Stavros felismerte Tintle hangját.
- Mi az? - kérdezte Tintle.
- Milyen alapon?
- Azon az alapon, hogy majdnem összeütközött egy másik repülvel.
- A fenébe! - Csend, majd: - Mit gondol, mi a baj?
- Fogalmam sincs.
- Géprablás?
- Attól még nem kell úgy repülnie a pilótának, mintha a seggébe dugta volna a fejét.
- Igen... nos...
- Nincs idnk találgatni. A kérdéses utasszállító tizenöt mérföldre van a jobb- négyes kifutópálya végétl. Vette?
- Tizenöt mérföldre a jobb-négyes kifutópálya végétl.
- Megersítve - mondta Stavros.
- Rendben.
- 747, 700-as széria, amennyire én tudom. Hívom, amikor feltnik elttünk.
- Értettem.
Stavros bontotta a vonalat és felemelte a távcsövet. A kifutópálya végétl távolodva módszeresen fürkészte a messzeséget, de gondolatai az iménti rádióbeszélgetésen jártak. A Veszélyelhárítás bizottsági ülésein találkozott párszor Tintle rmesterrel. Nem nagyon tetszett neki Tintle stílusa, de volt egy olyan érzése, hogy a fickó érti a dolgát. Csakúgy, mint a magukat Fegyverek és Locsolócsöveknek nevez cowboyok, akik többnyire csak kártyáztak, tévét néztek vagy nkrl beszélgettek naphosszat a tzoltóállomáson. A kocsijaikat is gyakran mosták - szerették, ha csillognak.
De Stavros akcióban is látta ket néhány alkalommal, s szent meggyzdése volt, hogy minden helyzetben megállják a helyüket, legyen az ütközés, fedélzeti tz, vagy géprablás. Nem felelt értük, ahogy a gép megállása után történtekért sem.
Enyhe örömmel töltötte el a tudat, hogy a harmad-harmad fokú riadóval járó felvonulást PA-költségvetésbl finanszírozzák és nem FAA-éból.
Leengedte a távcsövet, megdörzsölte a szemét, aztán ismét felemelte és a jobb- négyes kifutópályára fókuszált. Minden mentegység felsorakozott, s Stavros megcsodálta a Veszélyelhárítás lenygöz gépparkját a kifutópálya mentén. A forgó és villogó vörös jelzfénnyel ellátott jármvek egymástól messze álltak, nehogy egy olyan hatalmas monstrum, mint a 747-es, mindannyiukat elsöpörje az
útból egy ütközéses leszállásnál.
Stavros megszámlált két RV-t - gyors veszélyelhárító jármvet - négy nagy T2900- es tzoltókocsit, két mentautót, a Kiköti Hatóságoktól hat járrkocsit, a Mozgó Parancsnoki Állást, ellátva minden New York-i szervezet rádiófrekvenciájával és egy komplett telefonközponttal is. Látta a veszélyes anyagokat hatástalanító kocsit, melynek személyzetét az Egyesült Államok Hadserege képezte ki. Hátul egy mozgó lépcsszállító és egy mozgókórház parkolt. Csak egy valami hiányzott, a halottaskocsi. Ezt csak szükség eseten vonultatták fel, s nem volt miért sietni vele.
Ed Stavros a helyszínt vizsgálta- a helyszínt, amit pusztán a piros telefonkagyló felemelésével hívott életre. Az egyik fele azt szerette volna, ha nem lett volna semmi probléma a közeled utasszállítóval. A másik fele... két éve nem hirdetett harmad-harmad fokú készültséget, s kezdett aggódni, hogy túlreagálta a dolgot. De még mindig jobb túlreagálni, mint alul.
- Hét mérföld - közölte Hernandez.
- Rendben. - Stavros ismét a horizontot kutatta ott, ahol az Atlanti-óceán összeolvadt a New York-i köddel.
- Hat mérföld.
- Megvan. - A 747 még a nagy teljesítmény távcsövei nézve sem tnt nagyobbnak egy fényl pontnál a kék égen. De minden egyes eltelt másodperccel növekedett.
- Öt mérföld.
Stavros továbbra is az utasszállítót tanulmányozta. Ezernyi jumbo jet közeledését látta már, s semmi gyanúsat nem észlelt a 747-essel kapcsolatban, azt az egyet kivéve, hogy a rádiója még mindig teljesen süket volt.
- Négy.
Stavros úgy döntött, közvetlenül a veszélyelhárító csapat vezetjét hívja fel. Felkapta a földi irányítási frekvenciára elre beállított rádiótelefont.
- Egyes Mentosztag, itt a Torony. A kihangosító felharsant.
- Torony, itt az Egyes Mentosztag. Miben állhatunk ma a segítségükre?
Ó, istenem, gondolta Stavros, egy újabb okostóni. Biztosan alapkövetelmény ehhez a munkához. - Itt Mr. Stavros, toronyigazgató. Kivel beszélek?
- Andy McGill rmester, szólógitár. Mit játszhatok önnek? Stavros elhatározta, hogy nem fog részt venni ennek az idiótának a játékában.
- Közvetlen kapcsolatba akartam lépni magával.
- Megtette.
- Oké, mi is látjuk.
- Álljanak készenlétben.
- Két mérföld- jelentette be Hernandez. - Irányban van. Magasság nyolcszáz láb.
Stavros továbbította McGillnek, aki megersítette.
- Egy mérföld - mondta Hernandez. - Tartja az irányt, magasság ötszáz láb.
Stavros most már tisztán kivette a sugárhajtásút.
- 747-700-as megersítve. Kerekek kint, szárnyak, úgy tnik, rendben,
- Értettem. Rajta vagyunk - felelte McGill.
- Helyes. A maguké. - Stavros befejezte a beszélgetést és letette a rádiót.
Hernandez felállt és Stavros mellé lépett. Néhányan, akiknek nem volt éppen dolguk, szintén felsorakoztak az ablak eltt.
Stavros megbabonázva bámulta a hatalmas 747-est, mely épp az imént haladt át a leszállópálya küszöbén és a beton felé közelitett. Látszólag semmiben sem különbözött bármelyik más leszálló 747-estl. Ed Stavros azonban hirtelen bizonyossá vált abban, hogy nem ér haza idben vacsorára.
5. fejezet
A kisteherautó a nemzetközi érkezés termináljá

Documents

Az Oroszlan Jatszmaja - Nelson Demille