az_utolso_verfarkas.pdf

8/16/2019 az_utolso_verfarkas.pdf

1/380


2/380

Glen Duncan

Glen Duncan: The Last WerewolfCopyright ©Glen Duncan, 2011Hungárián translation © Huszár András

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Glen Duncan: The Last Werewolf

Canongate, Edinburgh, 2011

Fordította: Huszár András

ISBN: 978 61 5504968 2

Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics GergelyA borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó RajmundFelelős szerkesztő: Csurgó CsabaSzerkesztő: Csurgó CsabaKorrektor: Boncz Éva Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2012-ben -

120240Felelős vezető: Pogány László igazgató

Műfaj: thriller


3/380

Az utolsó vérfarkas

3

GLEN DUNCAN


Pete-nek és Évának


4/380

Glen Duncan


5/380


5

Első hold

JÖJJÖN, AMINEK JÖNNIE KELL

1

-

Most már hivatalos - közölte Harley. - Tegnapelőtt éjjelmegölték a berlinit. Te vagy az utolsó. - Kis szünet után hozzátette:- Sajnálom. Ez tegnap este történt. Earl’s Court-i házának emeleti könyvtárábanvoltunk, ő mereven előredőlve állt a kőkandalló és a bordó kanapéközött, én az ablakban ülve bámultam egy pohár negyvenöt évesMacallan meg egy Camel Filter társaságában a sötét London

szakadó hóesését. A szobában mandarin, bőr és a tűzifa illatalebegett. Negyvennyolc óra elteltével még mindig kába voltam azÁtoktól. A farkas a csuklóból és a vállból szivárog el utoljára . Azimént elhangzottakkal nem törődve arra gondoltam: Madelinekésőbb majd jól megmasszírozhat meleg jázminolajjal és a hosszúműkörmös magnóliakezeivel, melyeket nem szeretek, és soha nemis fogok szeretni.

- Hogyan tovább? — kérdezte Harley. Hörpintettem egyet, nyeltem, futólag megelevenedtek előttem aMacallan- klán skót szoknyás, tőzeglápban tapicskoló lábai, ahogy awhisky leforrázta a mellkasomat. Most már hivatalos. Te vagy azutolsó. Sajnálom. Előre tudtam, mit fog mondani. Na és most, hogykimondta? Kis ontológiai szédülés. Kubrick köldökzsinórról levált,


6/380

Glen Duncan

magányos, a végtelenbe úszó űrhajósa... Egy bizonyos ponton túl azember képzelőereje csődöt mond. Hogy is szokták mondani? Jobbbele sem gondolni. Vitathatatlan tény. -

Marlowe?

-

Ez a szoba neked semmit nem jelent - tűnődtem. - De ha egy bibliofil meglátná, a világ örömkönnyekké zsugorodna a számára. - Nem túlzás. Harley gyűjteményének értéke 1,6 millióra becsülhető,miközben ő már le sem veszi a polcról a könyveket, mert életének

abba a szakaszába lépett, amikorra felhagyott az olvasással. Hamegél még tíz évet, jön a következő szakasz: a visszatérés akönyvekhez. Amikor az ember leszokik az olvasásról, eleinte úgyérzi, ez az érettség netovábbja. Pedig az efféle magaslatok mindigdélibábok. Jellemző emberi sajátosság. Számtalanszor láttam már. Kétszáz évalatt számtalanszor lehet látni mindent.

- El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez neked - szólalt

meg.

- Én sem. - Kell egy terv.

Erre nem válaszoltam. Inkább hagytam, hogy a csend töltse ki atervezgetés alternatíváját. Harley rágyújtott egy Gauloise-ra, ésremegő, lila eres, májfoltos kézzel teletöltötte a poharainkat.Hetvenéves korára egész hosszú maradt ritkuló, ősz haja, és tömpe, pödörtnek tűnő nikotinos bajuszt viselt. Volt idő, amikor fiatal barátai csak Buffalo Bilinek hívták. Manapság fiatal pajtásai csak Abárányok hallgatnakból ismerik a sorozatgyilkos Buffalo Bilit.Időnként megrohanja a pszichés gyengeség, és olyankor egycsontmarkolatú botra támaszkodik, noha az orvosa elmagyarázta


7/380


7

neki, hogy azzal csak tönkreteszi a gerincét. - A berlini - mondtam. - Grainer végzett vele? - Nem Grainer. A kaliforniai pártfogoltja, Ellis.

-

Grainer a fő műsorszámra tartogatja magát. Egyedül foglevadászni. Harley leült a kanapéra, és a padlóra meredt. Tudom, mi ijeszti meg:ha én halok meg előbb, búcsút mondhat a lelkiismeretét nyugtatószürrealitásnak. Jake Marlowe egy szörnyeteg, ez tény. Embereket

öl meg és fal fel, ez is tény. Vagyis, tény, ami tény, Harley bűnpártoló. Amíg én élek, járok, beszélek, és havonta egyszermegjárom a holdak útját, úgy tehet, mintha az élete dekadens álomvolna csupán. Amúgy említettem már, hogy a legjobb barátom vérfarkas? A halálom brutális erővel nyitja majd fel a szemét. Segítettem Marlowe-nak megúszni a gyilkosságokat. Valószínűleg öngyilkos lesz,vagy végérvényesen megtébolyodik. Különben is, az egyik bal felső

metszőfoga aranyból van, s ez a fogászati anakronizmus elevefélőrültséget sugall. - A következő teliholdkor - felelte. - A többi vadásznak parancsbaadták, hogy maradjanak ki belőle. Ez Grainer bulija. Hisz ismered. Valóban. Eric Grainer a vadászok nagykutyája. Az OKNESZ(Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) felső vezetésevagyonokat keres — adott esetben a tehetősektől — aszakértelmével. Grainer szakterülete az én fajtám becserkészése ésmegölése. Az én fajtámé. Amelyből, hála az OKNESZ orgyilkosainakés az új generációs ordasok egy évszázadra visszanyúló hiányának,a jelek szerint én maradtam utoljára. A berlinire gondoltam, akit(mivel Isten halott, de az irónia rendületlenül virgonckodik)Wolfgangnak hívtak. Elképzeltem élete utolsó pillanatait: a talpa


8/380

Glen Duncan

alatt recsegő-ropogó fagyos talajt, holdfényes pofáját és verejtékező bundáját, azt, amikor a másodperc törtrészéig a szemében

hitetlenség vegyült rettegéssel, borzalommal, szomorúsággal ésmegkönnyebbüléssel - majd az ezüstfehér, végső villanását. - Hogyan tovább? - kérdezte ismét Harley.

Farkas falka nélkül. Kinéztem az ablakon. A hó az ószövetségisorscsapások kérlelhetetlenségével zúdult le. Az Earl’s Court Roadon járókelők tántorogtak és csúszkáltak, a hidegen kavargó,

angyali frissességben felrémlett előttük gyermekkoruk, ám egyúttal beléjük hasított, mint villám a fába, hogy már maguk mögötthagyták azt. Tegnapelőtt éjjel felfaltam egy negyvenhárom éves befektetési tanácsadót. Éppen olyan korszakomat éltem, amikorazokat ragadtam el, akik senkinek sem hiányoznak. Úgy látszik, ezaz utolsó kor szakom.- Sehogy - válaszoltam.

- El kell tűnnöd Londonból.

-

Minek?

- Erről nem nyitok vitát. - Itt az idő. -

Nem, nincs itt.

-

Harley...

- Kötelességed élni, mint mindenki másnak. - Közel sem úgy, mint mindenki másnak. - Lényegtelen. Élned kell az életed. És ne gyere nekem azzal a

lírikus maszlaggal, hogy belefáradtál. Süket duma. Rosszforgatókönyv. -

Nem az - feleltem. - Tényleg belefáradtam. - Túl régóta jársz-kelsz a világban, bedarált a történelem, nem


9/380


9

tudsz már mit befogadni, jóllaktál, mégis kiüresedtél... mármondtad. Nem hiszek neked. De mindegy is, mert nem adhatod fel.

Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül. Nincs Isten, ésez az egyetlen parancsolata. ígérd meg! Az járt a fejemben, ami a tisztességes énemnek már akkor eszébe

jutott, amikor Harley elújságolta a híreket: Ezek után muszáj leszelmesélned. Az elmondhatatlan történetet. Mindig azon tűnődtél \ meddighú zhatod-halaszthatod. Hát, ezek szerint százhatvanhét év haladékot kaptál.

Alaposan megvárattad a hölgyet. - ígérd meg, Jake!

- Mit ígérjek meg? - ígérd meg, hogy nem fogsz itt gubbasztani, mint egy zsák

krumpli, amíg Grainer becserkész és végez veled. Ahányszor csak elképzeltem ezt a pillanatot, mindig azt hittem,hogy nagy kő esik majd le a szívemről. A pillanat elérkeztével

leesett ugyan egy kő, de csak kisebb. Önmagam aprócska, rút lángjareszketve tiltakozott. Mondjuk az énem sem a régi. Újabbanszánakozó mosolyt érdemel, akár egy vén trotty, akinek a golyóiba belenyilall a kéj csökevénye. - Lelőtték, ugye? - kérdeztem. - Herr Wolfgangot.

Harley dühösen szívott egy slukkot, aztán kifújta a füstöt az orrán,és közben elnyomta a Gauloise-t egy obszidián állványos hamutartón. - Nem lőtték le - válaszolta. - Ellis levágta a fejét.

2


10/380

Glen Duncan

Minden paradigmaváltás az újdonság iránti, amorális vágyunkat

elégíti ki. így volt ez Obama választási győzelménél, és így voltanno az auschwitzi felvételeknél is. Az most mellékes, hogy jó-evagy gonosz. Mutassák csak meg nekünk, hogy a világ nem olyan,mint amilyennek hittük, és az énünk egy része örömtáncot lejt. Nincs kivétel. Ha kihirdetnek egy halálos ítéletet, az emberbőlfelszakad egy kurta, eszelős halleluja, márpedig az enyém már

rettentő régóta esedékes. Tíz, húsz, harminc éve teszem gépiesen adolgom. „Meddig élnek a vérfarkasok?”, kérdezte nemrég Madeline.Az OKNESZ szerint kábé négyszáz évig. Nem tudom, hogyan kell. Nyilván kihívásokat támasztunk magunk elé - szanszkrit, Kant,analízis haladóknak, tajcsi de ezekkel csak az idő problémájátoldjuk meg. A nagyobbik gond, a létezésé, egyre súlyosbodik. (Avámpírok, nem meglepő módon, viharos románcot folytatnak a

katatóniával.) Egyenként kimerítettem az életmód-lehetőségeket:hedonizmus, aszkétaság, spontaneitás, elmélkedés, mindentkipróbáltam a nyomorúságos Szókratésztől az önfeledt sárbandagonyázásig. Kész, kifújt. Elfogyott az erőm. Érzéseim mégvannak, de torkig vagyok velük. És ezzel is torkig vagyok.Egyszerűen... egyszerűen nem kérek az életből. Harleyn az idegesség után levertség lett úrrá, majd búskomorságbazuhant, míg én maradtam álmatag és ellazult, amiben volt egy nagyadag önkéntes tompultság; zenszerű beletörődés és szimplakoncentrációhiány. Muszáj foglalkoznod ezzel, hajtogatta Harley. Nem tárhatod szét a kezed, a picsába! Egy ideig lanyhánválaszolgattam, hogy „Miért is?”, meg „Dehogynem”, de aztán úgy belelovalta magát - újra bevetve a csontmarkolatú botot -, hogy attól


11/380


12/380

Glen Duncan

kihalásakor nem maradnak mások. Egyedül vagyok a kísértetiesenmegélénkült zsivajban.

Kiöltött nyelvemen a hidegen szállongó hópelyheket ízlelve előszöréreztem át, mekkora terhet rakhat a vállamra a világ egész hátralevőéletemre - mekkora a tömege, milyen mérhetetlenül, céltalanulkitartó. Mondom, jobb bele sem gondolni. Kínszenvedés lesz:mindaz, amibe jobb bele sem gondolni, azon lesz, hogy lefoglalja

minden gondolatomat.

Rágyújtottam egy szál Camelre, és felráztam magam. Teendők:elgyalogolni a Gloucester Roadig. A Circle Line-nal elmenniFarringdonig. Tízperces gyalogtúra a Zetterig, ahol Madeline márvárni fog rám, eszem azt a haszonleső szívét. Szorosan a fülemrehúztam a gyapjúsapkát, és elindultam. Harley azt mondta: Grainernek a szörnyeteg kell, nem az ember.Van időd. Nem vontam kétségbe az igazát. Huszonhét nap volt hátra

a következő holdtöltéig, és Harley elterelő hadműveleteinekköszönhetően az OKNESZ továbbra is azt hitte, Párizsban vagyok.Pár percig sikerült is ezzel áltatnom magam, holott egyre biztosabbvoltam benne —paranoiás vagy, csak beképzeled —, hogy követnek.Aztán a Cromwell Roadra befordulva a tagadás malacperselyekiürült, és kénytelen voltam szembenézni a megcáfolhatatlanténnyel, miszerint tényleg követnek. Paranoiás vagy, kezdtem elölről, de a mantra elvesztette a varázsát.A hátam mögött meleg derengés tartotta velem a lépést ott, ahol permanens hidegnek kellett volna lennie: egy megfigyelő. A hó ésaz épületek molekulaszinten duzzadtak meg, hogy sürgető hangonmegerősítsék a gyanúmat: Megtaláltak. Máris elkezdődött. Az adrenalin fütyül a közönyre. Az adrenalin nincs tekintettel


13/380


13

semmire, csupán elárasztja a szervezetet, jelen állapotombannemcsak az emberi szöveteket, hanem az állati maradványokat is,

azokat a farkasüledékeket, amik nem szívódtak fel teljesen azátváltozás során. Fantom farkasenergiák és Homo sapiens megfelelőik vonaglottak és öklendeztek a koponyámban, avállamban, a csuklómban, a térdemben. A hólyagom úgy feszített,mint amikor az óriáskerék túl gyorsan fordul át zenitjén. Alegabszurdabb az volt, hogy a bokáig érő hóban nem tudtam

megszaporázni a lépteimet. Harley megpróbált rám erőszakolni egyautomata Smith & Wessont, amikor eljöttem, de csak nevet temrajta. Ne légy már ilyen nyúlbéla. Elképzeltem, ahogy most atérfigyelő kamerákon keresztül figyel, s azt dörmögi: „Persze, Nyúlbéla Harley. Remélem, most boldog vagy, Marlowe, te hülye barom.” Elpöcköltem a cigarettát, és zsebre dugtam a kezem a kabátomban.

Figyelmeztetnem kell Harleyt. Ha a vadászok a sarkamban vannak,akkor azt is tudják, merre jártam. Az Earl’s Court-i ház nem a sajátnevén szerepelt (olyan fedősztorit választottunk, aminek az épületamúgy is megfelel: elit, könyv- ritkaságokat áruló antikvárium), ésez idáig biztonságos volt. Ha viszont az OKNESZ rábukkant, akkorlehet, hogy Harley - lassan ötven éve a kettős ügynököm, avégrehajtóm, a bizalmasom, a barátom - már halott. Ha, akkor... ha, akkor... Ebből a se vége, se hossza logisztikaiszámítgatásból lett elegem, már persze a havonta esedékesátváltozáson, a vérfarkaslét felbecsülhetetlen mértékű nyűgén kívül.Van annak egy pr ózai oka, hogy az emberek úgy nyolcvan tájékánfeldobják a tappancsukat, éspedig a kimerültség. Első ránézésreszervi elégtelenség, rák vagy agyvérzés a ludas, de igazából arról


14/380

Glen Duncan

van szó, hogy képtelenek tovább állni a sarat a hétköznapok ok -okozati rohamában. Ha megkérjük Sheilát, akkor Ront nem

kérhetjük meg. Ha most sózott heringet eszem, akkor tea mellé majd pitét. Ezt nagyjából nyolcvan évig lehet elviselni. A sok ha meg azakkor. Az öregkori elbutulás nem más, mint annak a józan beismerése, hogy elég volt ebből. Az arcom kicsípődött és érzékeny volt. A havazás hangszigeteltlemezstúdiójában a legapróbb neszt is tisztán lehetett hallani: valaki

kinyit egy doboz sört; egy böffentés; egy összecsukott retikülcsattanása. Az út túloldalán három részeg fiatal birkózott egymássalhahotázva. Egy skót kockás takaróba burkolózó taxisofőr ácsorgotta járműve nyitott ajtajánál, mobilon panaszkodva valakinek. AFlamingó előtt két kucsmás, hot dogot majszoló kidobó tartottaszemmel a sorban álló, vacogó partiarcok at. Nincs is jobb a fiatalokvérénél és húsánál. Erezni a remény pimasz ízét. Az Átok után úgy

villannak be az efféle gondolatok, ahogy egy kamasz srácnak támada legkínosabb pillanatban merevedése. Átkeltem az úttesten, beálltam a sor végére, buddhistákhoz méltó távolságtartással nyug-táztam az előttem álló három, alulöltözött lány lédús lüktetését, és beütöttem Harley számát a védett mobilon. Harmadik csörgésrefelvette.

- Valaki a nyomomban van - mondtam. - Tűnj el onnan! Nem biztonságos. Habozás, ahogy azt sejtettem. Részegen szunyókált, kezében arezgőre állított mobillal. Láttam magam előtt, ahogy gyűrött arccal,elektromosságtól égnek álló hajjal feltápászkodik a kanapéról, és aGauloise után matat. - Harley, hallod, amit mondok? A ház nem biztonságos. Tűnj el


15/380


15

onnan, és lapulj meg! - Biztos vagy benne?

- Biztos. Ne húzd az időt.

-

Mert úgy értem, azt sem tudják, hogy itt vagy. Holtbiztos. Sajátszememmel láttam a legfrissebb jelentéseket. A kurva életbe, a javátén írtam. Jake?A szakadó hóesésben képtelenség lett volna kiszúrni az árnyékomat.Ha látott átmenni az úttesten, akkor behúzódott egy kapualjba. A

túloldalon egy sötét hajú, művészien borostás, modellalkatú figuraegy ballonkabátban éppen belemerült az SMS-ezésbe, de ha őkövetett, akkor vagy tökkelütött, vagy azt akarja, hogy kiszúrjam. Nem láttam más versenyzőket. — Jake?- Igen. Figyelj ide, ne tökölj, Harley! Van hová menned?

Hallottam, amint kifújja a levegőt, láttam elernyedni az idősödő,

vászonöltönyös sziluettet. Hirtelen tudatosult benne, mit jelentene,ha az OKNESZ lebuktatná. Hetvenévesen már túl öreg volt ameneküléshez. A telefon sosem néma vonalának túlvégérőlérzékeltem, ahogy maga elé képzeli a hotelszobákat, akenőpénzeket, az álneveket, a bizalom halálát. Nem vénnek valóélet. - Hát, azt hiszem, át tudok menni az Alapba, már ha senki nem puffant le a Child’s Streetig. - Alapnak az Alapítványt hívták,Harley szatírába illő privát klubját, benne Jeevesre hajazókomornyikokkal és a legexkluzívabb hímrin- gyókkal,felbecsülhetetlen értékű régiségekkel és hipermodern élménytech-nológiával, masszőrökkel, egy állandó tarot-kártya- jóssal és egyhárom Michelin-csillagos séffel. A tagságnak előfeltétele volt a


16/380

Glen Duncan

vagyon, ám kizárója a hírnév; a hírességeket túl nagy felhajtásövezte, ez a hely pedig arra szolgált, hogy a gazdagok nyugiban

vétkezhessenek. Harley szerint alig néhány száz ember tudott alétezéséről. - Mi lenne, ha előbb utánanéznék a dolognak? -kérdezte. - Bemegyek az OKNESZ- be, és... - ígérd meg nekem, hogy fogod a fegyvered, és indulsz. Tudta, hogy igazam van, csak nem akarta beismerni. Ilyen

felkészületlenül semmiképpen. Elképzeltem, ahogy körbenéz a

szobában. Az a sok könyv. Annyi minden ért véget figyelmeztetésnélkül. —Jól van — ment bele. — Picsába. - Hívj, ha a klubba értél.

Felmerült bennem, ne vegyem-e hasonlóan igénybe a Flamingót, hamár egyszer ott volt. Egy vadász sem reszkírozná meg, hogynyilvános helyen üssön rajtam. Az éjszakai bárt kívülről egy

jellegtelen, sötét téglafal és egy banki páncélszekrényrőlkölcsönzött fémajtó alkotta. Az ajtó felett apró, rózsaszínneonflamingó, melyet kizárólag a beavatottak vehetnek észre. Afilmváltozatban most bemennék, és kislisszannék a vécé ablakán,vagy megismerkednék egy lánnyal, és belebonyolódnék egy zűrösrománcba, hogy aztán az élete árán megmeneküljek. A valóságban bemennék, négy órán át próbálnám kiszúrni az orgyilkost, aztánfeladnám, és a végén megint az utcán találnám magam. Otthagytam a várakozókat. Meleg tudatcsóva eredt a nyomomba.Vetettem egy gyors pillantást a ballonkabátos csinifiúra, aki azsebébe mélyesztette a mobilját, és elindult utánam, de valahogykételkedtem benne, hogy ő lenne az. Az éter fineszesebb elmérőlárulkodott. Az órámra sandítottam: 00:16. Legkésőbb fél egykor


17/380


17

elmegy az utolsó metró a Gloucester Roadról. Még ebben atempóban is elérem. Ha mégsem, akkor kiveszek egy szobát aCavendishben, és passzolom Madeline-t, bár figyelembe véve, hogyfelajánlottam neki, rendeljen a Zetter szobapincérétől, amit csakakar, reggelre nagy eséllyel lenullázza a számlámat. Szinte hallom, mit mond erre egy kívülálló. Ezek nem egy olyanember kalkulációi, akit bedarált a történelem, aki nem tud már mit befogadni, aki jóllakott, mégis kiüresedett. Jogos. De más tudni,

hogy huszonhét nap múlva eljön az emberért a halál, és megint más,hogy bármelyik másodpercben kezet nyújthat. Ezen a helyen emberialakban gyilkosság áldozatául esni undorító, elhamarkodott és -noha igazság mint olyan nem létezik - igazságtalan volna. Megaztán a sarkamban lévő személy nem lehetett Grainer. Hogy Harleytidézzem, őlordságának a wulfra fájt a foga, nem az emberre, szósem lehetett róla, hogy ne a vadászok bajnoka ejtsen el. Arról nem

is beszélve, hogy még naplóírói kötelességemnek is eleget kelltennem. Ha itt és most kinyiffantanak, ki fogja elmesélni azelmondhatatlan történetemet? Papírra vetetted életed teljes kórságát,már csak a szív utolsó fekélye, megrontója és múzsája van hátra.Isten odavan, ahogy a jelentés is, ám a csalárd esztétikum attól még szégyent tud hozni rád. Ez mind szép és jó, dünnyögte a bennem élő cinikus - mialattmegálltam egy utcai lámpánál rágyújtani egy újabb Camelre -,hacsak nem a hirtelen támadt, kétségbeesett élni akarásomat igyekszem ezzel választékosán megindokolni.A hangtompítós pisztolyból kilőtt golyó ekkor csapódott öt centire afejemtől az utcai lámpa betonoszlopába.


18/380

Glen Duncan

3

Kognitív tömegszerencsétlenség. Egyfelől lefoglalt a tapasztalatitények lajstromba vétele - tompa pukkanás, felszálló por, gellertkapott lövedék -, megerősítendő, hogy valóban rám lőttek, másfelőlmár túl is léptem az efféle szószaporításon, beiszkolván - igen, abeiszkolván a helyes határozói igenév - egy csődbe ment Bradford &Bingley kapualjának fedezékébe.

Ilyen helyzetekben olajozott, 007-es reakciókat akar az ember. Akarni sok mindent lehet. Ehhez képest a vizeletszagú kapualjbahúzódva az jutott eszembe, milyen üdítően hirtelen dőltek be a pénzügyi intézmények - köztük a B&B - a nagybetűs Válságban.Egyes bankok és takarékszövetkezetek reklámjai még napokkal, sőtnéha hetekkel azután is mentek a tévében, hogy lehúzták a rolót.Sokan nem tudták elhinni a zöld blézeres, fekete keménykalapos,

szexuális és pénzügyi hozzáértést ötvöző mosolyú hölgyet nézve,hogy az általa képviselt cég megszűnt létezni. No persze, nem mo stlátok ilyet először, hogy készpénznek vett dolgok vesznek oda.Európában voltam, amikor Nietzsche és Darwin közös erővelkukázták Istent, és az Egyesült Államokban, amikor a Wall Streetütött-kopott aktatáskává és elnyűtt cipővé redukálta az amerikaiálmot. A különbség az, hogy a jelenlegi világválság ép penegybeesik a személyes válságommal. Megismétlem: egyszerűenelegem van az életből, nem kérek belőle többet (mindkétértelemben). Újabb hangtompítós golyó fúródott tompa puffanással a B&Btéglafalába. Ezüstlövedék? Ha nem az, nincs mitől tartanom, decsak úgy tudnám kideríteni, hogy bekapok egyet a mellkasomba, és


19/380


19

vagy feldobom a talpam, vagy nem. (Annyira jellemző avilágegyetemre ez az igazságtalanság! Kellett pár nap, hogy

elintézzem az elintéznivalóimat, de utána nem akartam tovább élni.Kétszáz év után mit számít még néhány nap? De nem, avilágegyetem már csak olyan, hogy évtizedeken át tök méltányos,aztán egyik napról a másikra zéró toleranciát hirdet.) Hasra vágtammagam. A beton állotthúgy-szaga kegyetlen örömet okozott.Lekushadva, apránként előrearaszolva kilestem a kapu mögül.

A ballonkabátos szupermodell húsz méterre állt tőlem, háttalnekem. Bal keze a zsebében. Vagy ő lőtt rám, és most öngyilkoscélpontot nyújt, ha esetleg viszonozni akarnám a tüzet, vagymáshonnan adták le a lövéseket, akkor meg orvosi esetnek kelllennie, hogy ne rakja össze a képet. A jelenet mintha egynyolcvanas évekbeli lemezborítóról kelt volna életre: a ballonkabátos sziluett, a hó, a furcsa szögben álló kocsik. Elf ogott a

kísértés, hogy odakiáltsak neki valamit, de hogy mit, annak csakisten a megmondhatója. Gondolom, becézgető szavakat, elvégre ahalál torkában hajlamosak vagyunk elgyengülni a legközelebbiélőlény iránt. Franc tudja, meddig álldogált egy helyben. A nagy pillanatokmegnyúlnak, teret engednek az intellektuális távlatoknak... Egyhasználaton kívüli londoni kapualj egy szempillantás alatt nyilvánosvécévé avanzsál, az alantas állati ösztönök egyből lecsapnak, aminta magasabbak máshová figyelnek; a civilizáció manicheistaholtponton ragad a fenevaddal... Végül a férfi megfordult, éselindult felém. A falhoz tapadva felálltam, a fejem csak úgy zakatolt a nagykalkulálásban. Ha puszta kezes harcra kerül a sor, ez a


20/380

Glen Duncan

marionettbábu három másodpercig sem húzná ellenem, de volt egysanda gyanúm, hogy más irányt fognak venni az események. A

kapualjtól harminc méterre lévő Collingham Road-i kereszteződésigakadt némi fedezék, négy parkoló vagy megfeneklett kocsi az útnakezen az oldalán, valamint két ósdi telefonfülke a sarkon. Necces. Aka pualjban, fegyvertelenül viszont élő céltábla voltam. A jóképű férfi és nemes arcéle félúton járt felém, és újramegtorpant. Egy pillanatig a homlokát ráncolta, mint aki

elfelejtette, mit keres itt. Aztán pont, amikor már nyitottam volna aszámat, hogy megkérdezzem, mi a faszt akar, bágyatagon előhúzta azsebéből a bal kezét, kezében pedig egy hangtompítós 44-eskaliberű Magnumot. El nem tudtam képzelni, hogy képes lesz meg -emelni a böhöm nagy fegyvert, s megcélozni vele. Ehhez képestelmosolyodott

- vastag, érzéki száj, csillogó fogak és sötét szemfestékkel

súlyosbított, keszeg arc -, és lassan, meglepően biztos kézzel rámszegezte a pisztolyt.

Mialatt az elme fecserészik, a test a tettek mezejére lép. Reflexből behajlítottam a térdem, hogy rávessem magam (éreztem a farkashatalmas, haszontalan hátsó fantomlábait, sokra mentem ezzel aremekbeszabott emlékkel); kezem kinyújtva, ujjaim széttárva, azagyam csak löki a rizsát de kár hogy nem láthatom az elsőkrókuszokat és ha van élet a halál után de nincs csak az érzés hogy aszám megtelik sárral és aztán a semmi... A ficsúr keze megrándult - találat érte. Vérpermet csapott fel, ahogya pisztoly elszánkázott. Előadott egy mókás kis felsikkantós-felszökkenős magánszámot, tett két botorkáló lépést a csuklójátszorongatva, majd térdre rogyott a hóban. Azt vártam volna, hogy


21/380


21

tragikus maszkká torzul az arca; ehelyett megrökönyödött, csalódottképet vágott, bár az is igaz, hogy eltátotta a száját, ami aztán úgy is

maradt. Nyálcsík lengett ki inga módra az alsó ajkáról (ezt a jelenséget kisajátította a modern pornográfia), elvékonyodott,lecsöppent. A golyó áthatolt a tenyerén, vagyis csak felszíni ereketsértett fel. A középső ideg átszakítása okozhatott volna esetlegmaradandó sérülést, bár korunk nagymenő sebészei azzal iselbánnának. Lehuppant a sarkára, és bambán körülnézett, mint aki

elhagyta valahol a kalapját. A Magnumra oda se bagózott, tőle aztáneldobott csikk is lehetett volna.A mesterlövész üzenete világossá vált: ha képes vagyok innen ellőnia barátunk kezét, téged akármikor lelőhettelek volna. Mintha beszélgetés közben halkan odasúgta volna nekem. -

Ki vagy te? - kérdeztem az ifjonctól. Nem válaszolt, csak búskomoran, bal karját a testéhez szorítva

feltápászkodott. A fájdalom mostanra duzzadt, forró,csillapíthatatlan hústömeggé változtathatta a karját. Vigyázvalehajolt, felvette a Magnumot, visszatette a kabátzsebébe. Aztán seszó, se beszéd, rám sem pillantva hátat fordított, és elvonszoltamagát. Nem tartottam valószínűnek, hogy tévesen értelmezném, értékelnéma helyzetet, biztosra vettem, hogy egyelőre biztonságban vagyok, deúgy kellett rávennem magam az első néhány lépés megtételére avédett kapualjból. Három után megálltam. Elképzeltem a célkeresztmögül figyelő mesterlövészt, és mert egymás elfogadása valamelyest mindig jóleső érzés, elmosolyodtam. A hátam bizseregni kezdett,várva, mikor szeli át a mögöttem feszülő tiszta, hideg levegőt egyezüstgolyó. Hálás voltam a hóesés illatáért, habár lefogadtam, hogy


22/380

Glen Duncan

a ruháim átvették a kapualj orrfacsaró vizeletbűzét. Mentem mégnégy lépést, ötöt, hatot... tízet. Semmi nem történt.

A figyelő szemek melege végig elkísért, de gond nélkül eljutottam aGloucester Roadig, ahol felszálltam az utolsó metróra Farringdonfelé. Harley felhívott, és hagyott egy üzenetet, amíg a metrón voltam.Sértetlenül eljutott az Alapítványba.

4

1965-ről, arról az évről, amikor megmentettem Harley életét,mindig a szexuális szabadosság elterjedése jut az eszembe. Avietnami háború elleni tüntetések összehozták a fiatal srácokat éslányokat, megnyitván a politikai aktivizmusban rejlő erotikuslehetőségeket. Megjelent Mailer tabudöntögető regénye, az Amerikai

álom. Brigitte Bardot szerepelt minden amerikai magazin címlapján,Angliában pedig nyilvánosságra hozták, hogy Myra Hindley és lanBrady gyerekek meggyilkolására gerjed. Ha nem is volt teljesen„szabad a vásár”, eseménydús idők voltak. Mindig ezek jutnak róla eszembe, így viszont magam is beleesek anépszerű történelemzanzásító csapdába. Az adatok helytállók,értelmezésük viszont téves. A kortársak képzeletében élő 1965-reigazából 1975-ig várni kellett, és ami azon a bizonyos éjjelenHarleyval történt, az ugyanúgy megtörtént volna abban a tespedtévben is. Ugyanúgy megtörténhetett volna tíz, húsz, harminc évvelkésőbb. Ugyanúgy megtörténhetne ma is. Wayland Kovácsműhelye egy ötezer éves megalitikus sírhely azUffington- völgyben, egy mérföldre keletre Ashbury falujától,


23/380


23

közvetlen délnyugatra a White Horse Hilltől a berkshire -idombságban. Egy kisebb facsoport mögött bújik meg ötven méterre

a Ridgewaytől, a dombsággal párhuzamosan futó mészkőúttól, amittöbb mint kétszázötvenezer évig taposott (fokozatosan elemelkedve bütykeivel a talajtól) a Homo sapiens. A helyi folklór úgy tartja, aki asírnál hagyja a lovát, letesz egy érmét a kőpárkányra, és megy egykört, mire visszatér, Wayland, az ősi angolszász istenek kovácsamegpatkolja a lovat. Nappal sokan felkaptattak a White Horse

Hillről, lőttek néhány fotót, körbenéztek, nem emelték fel ahangjukat, hamar elmentek. A kövek csontfagyasztó hidegetárasztottak. Éjjelente egy lélek sem járt a környéken. Ide vitték Harleyt megkínozni. Nem lett volna szabad ott lennem. Rácsok mögött lett volna ahelyem egy külön erre a célra kialakított tanyaház pincéjében,másfél kilométerrel odébb. (Ó, a mikrotechnológia előtti idők

ügyeskedései! A tömlöcömet egy öntöttvas páncélszekrény jelentette, a kulcsot belülről az ajtóra ragasztottam. A páncél-szekrény zárva volt, de ütöttem rajta egy lyukat, amin éppen kifértegy ember keze. Egy emberé. Az átváltozás után várnom kellett,amíg visszaváltozom. Mindig a legegyszerűbb megoldások alegjobbak.) Ismétlem, zárt ajtók mögött lett volna a helyem, bebörtönözve és lenyugtatózva, csakhogy az utolsó pillanatban beijedtem. Abban az időszakban minden második teliholdnál öltemcsak embert (nem annyira erkölcsi megfontolásból, mint inkább avadászoktól való félelemből, akik a náci okkultizmus háború utáninyilvánosságra kerülését követően nyakra-főre toborozták azembereket), az önmegtartóztatás azonban még a barbiturátokkal, a benzodiazepinekkel, a kloroformmal és az éterrel együtt is kész


24/380

Glen Duncan

kínszenvedés volt. Aznap éjjel megtorpantam a pincelépcső tetején, belegondoltam az előttem álló órákba. Lemegyek, beveszem a

gyógyszereket, kis híján belehalok, de túlélem. Még élek, és nemöltem meg senkit. Igen ám. Csakhogy. A csupasz falak, a rácsok, akőpadló, a vidám, robusztus, ostoba páncélszekrény. A felkelőtelihold még a föld alatt is úgy susog, akár Szűz Mária az ágyon,kérlek, kérlek, kérlek, csak dugj m ír meg végre, jó? Összeszorítottam a fogam, magamban elküldtem mindenkit a

picsába, sarkon fordultam, és felmentem a lépcsőn... Első gondolatom az volt, hogy rászabadulok a legközelebbi tanyáravagy falura, mint a halál angyala, de hamar letettem róla. Kicsitelszaladt a fantáziámmal a ló az egyhavi nyershús-diéta után. Megaztán vén csont voltam már. Tökélyre fejlesztettem a tétovázás éshalogatás művészetét. Hadd vegye át egy időre az irányítást azÉhség, melegítsen csak be a ragadozó. Feszüljenek meg az izmok ,

hogy az elme átengedhesse magát az állati örömöknek. Nekiira-modtam, az éjszaka hideg bársonyként simogatott. Átvágtam azOxford-Didcot vasútvonalon Abingdontól északra, átúsztam afagyos Temzét, keletnek vettem az irányt a chilterni dombság felé,majdnem egészen a londoni útig. A The Byrdstől a „Mr.Tambourine Man”-t azon a héten taszította le a slágerlisták éléről aBeatles bárgyú „Help!”- je. Egyik dalt sem bírtam kiverni afejemből, úgy duruzsoltak, mint két lecsaphatatlan légy. Ilyen azÉhség, fog egy jelentéktelen apróságot, és ráolvasást vagy totemet,idegtépő zsolozsmát csinál belőle. Végül aztán öltem és ettem.Checkendonban, a faluszélen egy álmatlanságban szenvedő véntökfej álldogált a hátsó kertjében sodort cigarettát szívva, bambán bámulva a holdfényben úszó veteményest. Egyet nyögött, amikor


25/380


25

elsodor tam, de más hangot nem adott ki. Túlélte a somme-iütközetet, egy kocsmai verekedésben megölt egy férfit Ostendben,

felfedezte az otthoni kertészkedés megnyugtató hatását, a talajbólfeltörő gumók különös csodáját. Szerelme is volt, réges-régen, egymadárcsontú margate-i teaboltos lány fekete loknikkal, véralvasztó,lawrence-i kényelembe ringatta. Három hónapig randevúztak, és a bevonulása előtti estén hosszú, álomszerű ölelésben egyesültek egy barátjuk e célból szabaddá tett lakásában, nyitott ablaknál, a tenger

illatára. Azután jött a háború és a furcsán hétköznapi borzalmak.Óriási játékbabák tartozékaiként heverő végtagok mindenütt. Azember elveszít dolgokat. Hallja, amint a háta mögött összesúgnak: Megváltozott. A libidója rakoncátlan, csalafinta kópé maradt: egystósz penészfoltos pornómagazin a karbolsavas kannák mögött afészerben, megbotránkoztató merevedés a minap az egyikunokájával az ölében, annyi év után még Nell lottyadt, kövér

tom pora is az ő szégyentelen malmára hajtja a vizet. Isten elmehet a pokolba azok után, amiket én láttam, Jones lerobbantott fejétvégiggurulni a lövészárokban, Sterne-t a lábujjaiból lakmározókukacokkal...

A maradványait a vérben úszó káposztásban hagytam.Visszasurrantam a faluból az erdőbe. Undor kerülgetett a lakomautáni órában, de a sok -sok év alatt abból sem maradt több súlyos,nyájas ölelésnél. Az undorba nem lehet belehalni. A magánybaellenben...

Egy órával pirkadat előtt megálltam körülszaglászni WaylandKovácsműhelyénél. Pedig nem nagyon értem rá nézelődni. Atanyaházig (jelen esetben: az otthonomig) másfél kilométert kellettmegtennem, javarészt nyílt terepen. Egész évben fúvó, valhallai


26/380

Glen Duncan

szélvész tépázta, magasan fekvő vidéken jártam. Alig egy-két fa.Sövény is ritkásan. Sötétben, de legalábbis félhomályban tudok csak

észrevétlenül hazaérni. Mindazonáltal itt voltak ezek az életre keltőstörténeti kövek. Emberbűz ülte meg az ősi energiákat prüszkölőlevegőt. Egy Cortina parkolt a közelben. A bőröm párolgott.Áldozatom életének utolsó falatja is leülepedett bennem. A sír bejáratánál - lágy, éjfekete téglalap álló homokkövek között -két férfi serénykedett valamin, amit nem tudtam kivenni. Harmadik

társuk a fák és az ösvény határánál őrködött. -

Terry, miért nincs nálam az a kurva elemlámpa? - sziszegte ezutóbbi. - Koromsötét van, az orromig se látok. Egyből felmértem az erőviszonyokat. A harmincas, társainál úgy tízévvel idősebb „Terry” volt a főnök. O hordozta a fényt. Azelemlámpa sugara az őrszemre vetült - kisfiús, ártatlan arcgombszemekkel, szőke haj, árnyékoló kéz —, majd nyugtalanító

precizitással kanyarodott vissza eredeti tárgyára. - Fartúró - mormolta a Terryhez közelebbi cinkos. - Szerintem

élvezi. - Pofozd fel megint - vakkantotta Terry. - R ajta, Buksi, ébresztő! - Hé, buzeráns, csipkedd magad!

- Asszem... segíts már, Dez.

Terry és Dez kivonszolták a szabadba az áldozatukat. Soványfiatalem ber hosszú, ondolált hajjal, magas homlokkal, keskenycsuklóval és bokával. Megkötözték és kipeckelték a száját. Az ingeúgy-ahogy még a hátán lógott, de ezt és egy fekete zoknitleszámítva anyaszült meztelen volt. Az oldalán feküdt, nem ájult el,de úgy összeverték, hogy már -már az is meghaladta az erejét, hogy -a sérülékeny szervek automatikus védelmében - f elhúzza a térdét.


27/380


27

-

Siessetek! - sziszegte az őrszem. - Mindjárt felkel a nap, bazmeg. - Az előbb a koromsötét miatt nyavalygott - jegyezte meg Terry

most meg már a nappal van baja. -

Kussolj már, Georgie, a kurva istenedet! - förmedt a társára Dez.Meghúzott egy üveg Haiget, át passzolta Terrynek. Terry ivott egykortyot, meglocsolta az áldozat fejét, majd arcon rúgta. Tettévelelfordíthatott valami kapcsolót Dez fejében, aki azon nyombanodaugrott a fiatalemberhez, és legalább fél tucatszor belerúgott a

gyomrába és a bordái közé. Dez dióhéjban: ha Terry megivott egykorsó sört, Dez hat korsóval döntött le, de így sem lett belőle Terry. A földön fekvő férfi hörgő, állatias hangot hallatott, nemkönyörgőleg, nem is tiltakozásul, csupán egy ködkürtelkeseredésével. Dez leköpte. Kelletlenül ráállt néhány másodpercigaz arcára, egyensúlyozott, lelépett. Terry a kabátjába nyúlt, éselőhúzott egy fűrészfogas pengéjű, tizenkét centis kést.

-

Nos - mondta, mint egy családfő a jól sikerült vasárnapi ebédután, tudjuk, hová szereti kapni, nemde? Nevezzük esztétikai döntésnek. A művelt szadizmus eleganciájadicséretre méltó, de ezt a kusza, zavaros kegyetlenkedést személyessértésnek vettem. Dez és Georgie fejében legalább motoszkáltnéhány szentimentális gondolat: munkásszolidaritás; a királynő;család; anya; meló; a fenséges szigetország. Meccsnézés közben ekét angol pali teli torokból üvöltött a lelátóról, kar juk a magasban,könnyek a szemükben. Terry összetettebb személyiség volt,ugyanakkor hiányzott belőle a bátorság és a jövőkép, amivelkinyílhatott volna a világ felé. A fantáziája csakis befelé irányult.Megjelent előttem egy bizarr kép, ahogy a vécén ülve lekonyul azegész arca, úgy el van merülve a saját kis terveiben... aztán


28/380

Glen Duncan

mozgásba lendültem. Mint a villám. Röhejesen gyorsabb voltam náluk. Georgie halottvolt, mielőtt a másik kettő észrevette volna. Kitéptem a torkát (tökfeleslegesen, mivel addigra már kitört a nyaka), és nyelőcsöve nagyrészét bal kezemben szorongatva megindultam Terry és Dez felé.Mit lehet mondani? Ami engem illet, én csak örültem neki, hogynem kell tovább néznem ezt az ócska színdarabot. Dez el akartszaladni. Terry lassított felvételben lehuppant, a szája tátva ma radt,

aztán kocsonyás lábakkal megpróbált felállni. Kiharaptam egyfalatot Dez rekeszizmából, amíg az élet elszállt belőle, lenyeltem, belém villant egy macskaköves utcasarok és egy átlagos szőke nőázott, értetlen arca — de megálltam. Már degeszre ettem magam. Nekem elhihetik, aki egy életet burkol be, az jóllakik vele. Terryúgy figyelte az eseményeket, mint aki az után sem tud ellazulni ameglepetésbulin, hogy „meglepetés!”-t kiáltva mindenki előugrott.

Annyit viszont mondott, amikor megálltam fölötte, magam utánhúzva Dez meleg kolbászbeleit, hogy kérem. Kérem. Harley, az áldozatuk eközben arrébb kúszott néhány méterrel, és ottmegdermedt. Leguggoltam mellé. Eljutott a rettegés nyugalomraemlékeztető szintjére. Nagyon óvatosan kivettem a pecket aszájából, és ujjamat, förtelmes hibrid ujjamat - pssssszt - a szájáhoznyomtam. Bólintott, vagy halálra váltan megborzongott,mindenesetre meg sem nyikkant. A sír bejáratánál megtaláltam anadrágját, odavittem hozzá. Arca teljesen eldeformálódott a csillogóduzzanatoktól. Bal szeme feldagadt, mint egy szilva, ki sem tudtanyitni. Jobb szemét igyekezett rajtam tartani. A keze eloldozásávalfárasztóan sokáig elbíbelődtem az én kezeimmel. Három töröttujjával kába, beidegződött mozdulatokkal nyúlt a nadrágjáért. Nem


29/380


29

mertem segíteni. Az őrület határán egyensúlyozott. A hátsólábaimra ereszkedtem néhány méterrel arrébb. Eszembe jutott, hogy

nem igazán gondoltam végig, mihez kezdjek a támadói kiiktatásaután. Ha elrohan, elsétál vagy elvonszolja magát, gondolom, elen -gedtem volna, bár akkor azonnal menekülőre kellett volna fognom(régen rossz volt, hogy a saját küszöböm előtt gyilkoltam), de nemtette egyiket sem. Talpra kecmergett, három-négy lépést botorkált,aztán eszméletét vesztve összeesett.

Az ég alapján még fél óra lehetett virradatig. Nem csináltam nagyfelfordulást, már a körülményekhez képest persze. Gyorsan berámoltam a hullákat és a beleket a Cortinába. Dez ingujjából lett agyutacs, amit egy gallyal a benzintar tályba tömködtem. Aszeszélyes világegyetem nagy kegyesen megkönnyítette a dolgomegy Terry zsebében talált rozsdamentes acél öngyújtóval. FelkaptamHarleyt, átvetettem a vállamon, meggyújtottam az ingujjat, és

elrohantam.A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

5

A Zetter előteréből felhívtam Harleyt. - Nincsenek a nyomomban - jelentette. - Most hívott Farrell. Nem tudták, hogy itt vagy. Nem téged követtek, hanem a másik pasast. Nem is a londoni egység volt, hanem egy francia. Mostotthon lehetnék az ágyamban, remélem, nem kell magyaráznom. A ficsúrt, Paul Cloquet-t egy hónapja figyeltette az OKNESZ párizsi részlege.- Semmi komoly — mesélte Harley. — Túl sokszor téblábolt rossz


30/380

Glen Duncan

helyen. Meg elvileg viszonya volt Jacqueline Delonnal. — Jacqueline Delon a Delon médiakonglomerátum örököse, egyúttal

megszállott okkultista, és nincs ki mind a négy kereke. Egyszerélőben is láttam tíz éve, ahogy elhagyja a dubaji Burdzs al-Arabszállodát. Akkoriban a harmincas évei közepén járhatott: karcsú,makulátlan sminkű, szűk zöld ruhát és hatalmas napszemüvegetviselő vöröske, kinek vékony ajkain a látszatderültség unatkozólelket leplezett. Csábító, eszpresszóillatú leheletet képzeltem hozzá

enyhe székrekedéssel, meg freudi hernyóktól hemzsegő pszichéskorlátoltságot. Apja, aki annak idején fuvarozással kezdte keresni akenyerét, sade-i szinten züllött alak hírében állott. A lánya állítólagnemcsak a vagyonát, hanem az ízlését is örökölte tőle. - A francia ügynöknek semmi keresnivalója nem volt Angliában -folytatta Harley. - Úgy volt, hogy bejelentkezik, és Portsmouthtólátadja az ügyet. De hát ismered a franciákat. Azt hiszik, mind

inkompetens puhapöcsök vagyunk. - Úgy érted, mindenki más is?

- Röhög a vakbelem. Na mindegy, gőzöm sincs, hogyan, dekiderült, hogy Cloquet Párizs óta figyel téged, és idáig követett.Gondolta, egy nagy skalp pal komoly hírnévre tehet szert. Szerintemnem vették fel az OKNESZ-hez, és emiatt avoine van a seggében. Afrancia ügynök utánajött, és így sikerült közvetve rád bukkannia. - Ki van zárva - mondtam. - Ha ez a baromarcú követett volnaPárizsban, arról tudnék. Nem valami nagy lángész. - Csakugyan?

- Csakugyan.

Jégkockák csörögtek egy pohárban. Harley szürcsölt, nyelt. A Zetterelőtere meleg, tompa fénnyel ölelt körbe. A nyitva tartó bár


31/380


31

duruzsolása és csilingelése lenyugtatta az idegeimet. Két vasalt blúzos fiatal nő dolgozott a recepción. Amikor besétáltam, úgy

mosolyogtak rám, mintha kellemes, kéjes meglepetést okoztamvolna érkezésemmel. A civilizációnak az a rendeltetése, hogy azember kivehessen egy szobát egy elegáns hotelban. - Hát, valahogy mégis sikerült neki, Jacob, erre mérget vehetsz. Azelőbb beszéltem Farrellel a központból. A francia ügynökazonosított, és megkésve bár, de beszólt hozzánk. Hidd el nekem, az

OKNESZ tudja, hogy itt vagy, de csak tíz perce.Harley nem győzött meg, de hallottam a hangján, hogy kimerült, ésnem akartam tovább tetézni az aggodalmát. Igaz, ami igaz, eléggé elvoltam havazva Párizsban. Az egyik cégem részt vett egynagyszabású felvásárlási akcióban, és az én ízlésemnek túlságosansokszor érintkeztem a közvetítőimmel. Éppenséggel előfordulhat,tételeztem fel, hogy talán, csak talán, amíg ügyes bajos dolgaimon

járt az eszem, nem szúrtam ki valakit, még azt a magnumostökfilkót sem. A fegyverből származó golyók egyébként, mint aztHarley is megerősítette, színtiszta mexikói ezüstből készültek. Bárkiis volt Cloquet, tudta, miféle vadat üldöz. - Most egy darabig nyilván nem lenne szabad találkoznunk -

vetette fel Harley.

- Meddig? Huszonhét nap múlva halott leszek. Néma csend a vonal túlvégén. Bűntudat ezen a végén. - Már nem bízol bennem, Jake?

- Ne haragudj. Felejtsd el.

- Nem hibáztatlak. Szánalmas, magas vérnyomású, viszketegseggű, kivénhedt buzi vagyok. Rég keresnünk kellett volna nekedvalaki fiatalabbat. Valakit, aki...


32/380

Glen Duncan

-

Hagyjuk, Haris, jó? - Megint csend. Lehet, hogy Harley sírt. A prosztataműtéte óta hajlamosabb volt érzelmi kiborulásokra. Amiazt illeti, tényleg keresnünk kellett volna valakit, jobban mondva,senkit, az elmúlt bő száz évben ugyanis nem igényeltem emberifamiliárist. Az igazság az, hogy eleve nem lett volna szabad magammellé vennem Harleyt, ám aznap éjjel, amikor kiszipolyozandóadósommá tettem, mélységesen magányos korszakomat éltem.Most, hallván, ahogy szipog egyet, és iszik egy jó nagy kortyot, arra

gondoltam: ez vagyok én. Jelenkori bosszúságaim oka a múltbéligyengeségekben keresendő. Elég. Jöjjön, aminek jönnie kell. - Ne istörődj velem. Csak felhúzott ez a barom, aki követett. Harley megköszörülte a torkát. Néha ennek a hangnak a hallatán,vagy azt látva, ahogy egy savanyúságos üveg kinyitásával szenved,esetleg a zsebeit tapogatja, mert nem találja a homlokán lévőszemüveget, megszakad a szívem. De mi az, hogy szívfájdalom?

Egy érzés. Az érzésekből pedig elegem van, még ha nekik nincs iselegük belőlem. - Nos, ma este már semmi értelme elhagynod a Zettert - mondta. -Úgyis tudják, hogy ott vagy. Mi lenne, ha holnap reggel felhívnál,hátha dugás utánra megjön az eszed? -

Na, vajon mi lenne?

Újabb szünet. Ezekben a hallgatásokban érezni lehetett a bennszegett „szeretlek” szót. -

Ma este ki a soros? — kérdezte. — Ugye nem a szilikoncsöcsű? - Az Kátya - javítottam ki. - A mostani Madeline. Semmi szilikon.Száz százalékig természetes.


33/380


33

6

Egy vámpír egyszer úgy fogalmazott: „A halhatatlanok ésvérfarkasok közti nagy aszimmetria (a nyilvánvaló esztétikaiaszimmetria mellett) abban áll, hogy míg a vámpírokat nemesíti azátváltozás, a vérfarkasokat lealacsonyítja. A vámpírlét árnyaltabbelmével és kifinomultabb ízléssel jár; az én kitárja szűkösgarzonlakásának ajtaját, és újabb épületszárnyakat lel mögötte. A

személyiség határtalanul kitágul. A vámpírok jussa a halhatatlanság,óriási fizikai erő, a hipnotizálás képessége, repülni tudás, lelkinagyság és érzelmi mélység. A vérfarkas diszlexiás lesz, és folytonfeláll a farka. Nem is érdemes összehasonlítgatni a kettőt... ”Kivonatolva: A vérfarkasok kúrhatnak, mi meg nem. Nem vagyok ugyan nőgyűlölő, de csak olyan nőkkel fekszem le,akiket nem kedvelek. Ez az egyetlen érzelmi alternatíva, de ettől

még nem lesz könnyebb. Nem azért, mert az ellenszenv csökkenti anemi vágyat (éppen ellenkezőleg, mint azt modern eszünkkeltudjuk, elfogadjuk), hanem mert nálam nem tart sokáig azellenszenv, különösen prostik esetében, akik mindent elkövetnekazért, hogy megkedveltessék magukat. A mai nagyvárosikonzumhölgyek közül igen sokan végzetesen szimpatikusak. Tavaly béreltem egy huszonkilenc éves argentin lányt, Victoriát, akinek alelke a találkozásunk első pillanatában megszólított a maga okkultnyelvén. Orális, vaginális és anális szexre került sor (eb ben asorrendben; ismétlem, nem vagyok nőgyűlölő) hat óra leforgásaalatt (3600 font), utána meg elmentünk vásárolni a BoroughMarketbe, és megreggeliztünk a Temze partján. A Hungerfordhídon kéz a kézben ballagtunk át, a szél belekapott fekete hajába,


34/380

Glen Duncan

odafordult hozzám, várva az elmaradhatatlan csókot, epekedveképzelte el közös jövőnket, nekem is baromira bejött a csaj, aztán

azt kérdezte: „Ebből még bajok lesznek, ugye?” Úgyhogy miutántaxiba vágtam az Enbankmenten, felhívtam az ügynökséget, ésközöltem velük, hogy soha többet ne küldjék ki hozzám. Ha egyszer ennyire szerethetőek, akkor miért ragadok le a prostiknál? Miért nem válogatok a neonáci nőszemélyek közül,miért nem túrom fel a pedofil anyukák nyilvántartását? Van egy

mély és egy felszínes magyarázat. A mélyre később majdvisszatérek. A felszíneset most is elmondhatom. Röviden ésvelősen, a prostituáltaknak nem kell kívánniuk engem. Nem tartommagam csúnya embernek (sem vérfarkasnak, amennyire a Harleyáltal kicsempészett OKNESZ- akták mopszlifejű hájpacnijaiból megtudom ítélni), de azért messze vagyok attól, hogy készpénznekvehessem a nők vonzalmát Nem várhatok addig, amíg valakinek

megtetszem. Időigényes. Túl melós. Maradnak hát a hivatásosörömlányok, akiknél a terapeutákhoz és a zsoldosokhoz hasonlóan(vidáman fityiszt mutatva Lennonnak és McCartneynak) allyou needis mmey. csak a kápé kell. A hókabőrű, zöld szemű, egyenes szőke hajú, zömök felsőtestű,ágaskodó, huncut mellű Madeline öntömjénező, hiú, anyagias, csakúgy ontja a pletykalapok magvas igazságait, és folyékonyan beszélsablonul. Neki már nem lehet újat mutatni, megtelt a fotóalbuma.Hol bepöccen, hol bepunnyad. Neki a kintornás kell, nem a majma.Ha meggyulladsz, nem pisil le. Amis poshadó nyelvi leleményeiképezik az ő lingua fr ancá ját. A telefonban úgy köszön el, mm páá. Ezek még a spirituális deficitjénél is hatékonyabban fűtik a veleszem ben érzett ellenszenvemet, de nem fogok örökké így érezni.


35/380


35

Még egy hónap, és meglátom benne az összezavarodott gyermeket,a szerelem hajdani szövetében tátongó lyukakat és gyűrődéseket.

Odaadón Szerető, már -már Perverz Apuka, hervadó, őrültenFéltékeny Anyuka. Na, ezért olyan nyűgös dolog sokáig élni, sokatlátni: átüt a bőrön az életrajz, a sok -sok enyhítő előzmény. Azemberekben nyüzsögnek a velük kapcsolatos infók, nekem meg belefájdul a fejem az érdeklődésbe. Aminek persze semmi értelme,mert ha belegondolunk, ők elsősorban táplálékok.

Madeline a Zetter tetőtéri luxuslakosztályán várt, ámbár úgy festett,mint aki az imént szedte rendbe magát egy gyors menet után. Az énkontómra, mivelhogy egész éjszakára lefoglaltam a szobát. -Hali! - üdvözölt. Felemelte a poharát, lenémította a tévét, felöltötte behízelgő csillogását. A nagy plasztikai átalakítás ment a tévében. Egynőnek éppen lecsapolták a zsírt a hasáról, hogy a seggébe tömjék.

— Fogd csak meg! — nyújtottam ki összefagyott kezem. —

Megfogjam vele valamidet?Madeline francia manikűrös keze meleg volt, bekente krémmel, ésmég a nedves ujjbegyek is a tranzakciós szex ígéretét hordozták. - Csak ha szereted a kórházi kaját, cicám - felelte. - Kérsz pezsgőt?Vagy valamit a minibárból? - Még nem. Előbb lemosom magamról a világ porát. Nézd végig a

műsorod! Rendelj, amit csak akarsz! Három perc a zuhany alatt, és totál kiengedtem, aztán hagytam,hogy a f orró vízsugarak ledögönyözzék a farkas maradékát avállamról. Megszokásból menekülési stratégiákon és az OKNESZvakfoltjain kattogott az agyam (Közel-Kelet, Kongói DemokratikusKöztársaság, Szudán, Zimbabwe, a legvidámabb úti célok), svájci bankszámlákon, időzáras cellákon, hamis útleveleken, titkos


36/380

Glen Duncan

fegyverraktárakon, csempészkamionokon - ám a háttérben mintha asaját hangomat hallottam volna: Hiszen ezt akartad. Állj le. Békéljmeg. Jöjjön, aminek jönnie kell. A gondolataim persze hamar elkalandoztak. Tíz napja dugtam megutoljára Madeline-t. Tíz nap alatt az én fajtámnak pattanásigfeszülnek az idegei. Az Átok alatt minden vágyunk meghágni egynőstényt (már a heteróknak; természetesen léteznek melegvérfarkasok is... nehéz megállni, hogy ne hívjam őket

„farkaltembereknek”), míg az Átok után azért hág magasra a normállibidónk, mert be vagyunk feszülve, amiért nem hágtunk meg egynőstényt. Rosszak az arányok. A nők közül mindig is kevesebbenfertőződtek meg, az OKNESZ számításai szerint ezer hímre egynőstény jutott. Gondolhatják, milyen gyakran futni össze velük.Még eggyel sem találkoztam. A Buffy- ban biztos lenne ordasoknakfenntartott társkereső bár vagy ügynökség. A való világban nem ez

a helyzet. Az internet sem a barátunk: az OKNESZ annyi honlapotr akott fel a lebuktatásunkra (elég csak a rossz emlékű ver -farkasorgia.comra gondolni, amellyel csaknem száz rémet - egytőlegyig hímeket; nőstények, ha voltak még egyáltalán, nemregisztráltak — vadásztak le cirka egy hónap alatt, még akilencvenes évek közepén), hogy senki sem vállalta a kockázatot.Hosszú ideig tartotta magát a nők alacsony mértékűfertőzöttségének romantikus indoklása: eszerint ha valakinek méhevan, az olyan gyengéddé teszi, hogy képtelen elviselni alikantrópszív kegyetlenségét. A nőstény vérfarkasok, hangoztatták akorlátolt hímsoviniszták, minden bizonnyal tömegesen követnek elöngyilkosságot. Az első holdtöltekor átváltoznak, felfaljákvalamelyik szerettüket, s addig mardossa őket a bűntudat, amíg


37/380


37

elsurrannak egy csendes helyre, és bekapnak egy ezüst fülbevalót.Égészen elképesztő, milyen sokáig fennmaradt ez a tévhit a

gyengébbik nemről, főleg annak tükrében, hogy a történelembenszámos példa bizonyítja az ellenkezőjét, de a huszadik század(évekkel azelőtt, hogy Myra és az Abu Ghraib-i csajok letettékvolna a maguk két fillérét) egyszer s mindenkorra megcáfolta adolgot. Most már tudjuk: ha a nők nem kapják el a vérfarkaskórt, aznem azért van, mert a lányok angyalok. Akárhogy is, sosem

szaladgált elég nőstény a világon. A világegyetem egyik nagyszexuális tragédiája. S egyben az egyik nagy szexuális bohózata, eza felspannolt bujaság ugyanis nem tölt be semmiféle evolúciósszerepet. A vérfarkasok nem szexuális úton szaporodnak. Azordaslányok pete nélküliek, az ordasfiúk spermája meg életképtelen.Aki nem szült gyereket a harapás előtt, már nem is fog, szokjonhozzá a gondolathoz. A likantrópok fertőzéssel szaporodnak: éld túl

a harapást, és megkapod az Átkot. Most jön a bibi, a lejárt lemez, a szakállas szalagcím: egy ideje senki nem éli túl a harapást. Az OKNESZ szerint ennek már legalább száz éve. Aszétmarcangolt áldozatok tizenkét óra leforgása alatt meghalnak. Nem tudni, miért. Engem 1842- ben haraptak meg, és valószínűlegén változtam utoljára vérfarkassá. Az OKNESZ a tudományoskételytől megrészegülten összefogdosott egy rakás vérfarkast, hogyáldozatokat bocsásson a rendelkezésükre — az átörökítés azonbankudarcba fulladt. Az utóbbi száz évben a faj az OKNESZ fanatikusirtó hadjáratával vagy a nélkül, de a kihalás felé robogott. A NagyVilágkiállítás évére alig háromezren maradtunk. Viktória királynőhalálakor a számunk kétezer -ötszáz alá esett. Az első holdraszállás


38/380

Glen Duncan

idején pedig 793 nevet tartalmazott a lista. Az OKNESZ berkein belül a vadászokon röhögött mindenki: a srácok, akik olyan jól

végezték a munkájukat, hogy a végén munka nélkül maradtak. Évrőlévre apadt a támogatásuk. Melankolikus köntösbe öltözött a világ.Te leszel Grainer hattyúdala, mondta Harley. Kései remekműve. Elzártam a zuhanyt. Kéjmámorban úsztam a forróságban, Madelinelüktető teste csak rám várt. Először jó keményen bevágom, allegro, hogy oldjam a feszültséget és lenyugodjak, aztán jöhet a második,

harmadik és negyedik tétel, adagio, ritardando, grave. Heves vágy ésheveny unalom egy kalap alatt. Teszem a dolgom, mint a betegesenelhízottak, akik üveges tekintettel, teljes lemondással, ütemesenrágják végig magukat a tonnányi csokoládén és sült csirkén. Aztvárom már, mikor purcan ki a libidóm. Minden másba beleuntam,ebbe miért ne unnék bele? Na, erre várhatok. Közösülés előtt vetettem egy pillantást a tükörképemre, a

lehangolóan ismerős, nyugodt, sötét szempárra (akárhányszormeglátom magam, manapság mindig arra gondolok: jaj, Jacob, tégymagadnak egy szívességet, és hagyd abba), aztán csatlakoztamMadeline-hez az ágyban. Kérésemre kikapcsolta a tévét, a hátáragördült, széttárta fehér harisnyás lábát, és rabszolgalányosan a fejefölé emelte a kezét. Úgy tizenöt másodpercig megadással tűrte azegyre fájóbb felismerést, hogy nem lesz merevedésem, miközbenminden tőle telhetőt megtett, hogy felizgasson. Ernyedt dákómvégül olyannyira megmakacsolta magát, hogy feladtam aküzdelmet. - Röhejesen fog hangozni - szólaltam meg -, de történelmet írtunk.Ez még soha nem fordult elő velem. Szakmai önérzete láthatóan csorbát szenvedett, és elég rosszul


39/380


39

palástolta. Egy szárnyaszegett sóhajt követően hátrasöpörte szőkehaját a válláról, és azt mondta: - Megpróbáljuk máshogy?

Most már hivatalos. Te vagy az utolsó. Sajnálom. A késleltetett sokknak nem véletlenül ez a neve. Amíg fölé be nemkerültem Madeline-nek, boldog tudatlanságban lebegtem, vagyis

nem vettem tudomásul a dolgot, esetleg tudomásul vettem, de ezzelegy időben el is vetettem. Aztán a derekára helyeztem a kezem, amellbimbói a mellkasomnak nyomódtak, és lágy, forró lehelete amaga rejtélyes módján visszarántott nehéz, émelygő testembe.Mintha figyelmen kívül hagytam volna egy árnyékot a látásom pe-rifériáján, hogy aztán odafordulva egy háromszáz méter magas,felém tartó szökőárral találjam szembe magam. Te vagy az utolsó.

- Talán majd később - mondtam. - Mellesleg nem a te hibád. -

Madeline elfintorodott a nevetséges feltételezésre, és vetett egy pillantást az éjjel-nappal vele tartó, láthatatlandokumentumfilmesre. Madeline beképzeltsége a kínos pillanatokbólkamerának szánt, döbbent hitetlenkedést képes teremteni. Izé, nemmondod?!

Lejjebb csúsztam, hogy a fejemet a combján pihentessem, és beszívtam meleg, fiatal, Dior Addicttal koszorúzott pinájánakillatát. Mielőtt felhagytam volna a töketlenkedéssel, utoljára mégmegjelent előttem a pilótadzsekis El- lis, amint a magasba emeliWolfgang ormótlan, levágott farkasfejét, az egyik vadászkollégája pedig megörökíti az egészet az OKNESZ archívuma számára. - Mit szólnál, ha én masszíroználak meg téged? — kérdeztem. Ha


40/380

Glen Duncan

Hollywoodban lennénk, most busás borravalóval kifizetném éselküldeném, hogy rákészüljek egy hősies, magányos borongással

töltött estére. A fakó snittekből álló jelenetben a vizenyős szeműPacino játszana delejes minimalizmussal: az ablakból nézné avárost, szájában cigaretta égne, mellette üveg, pohár, a rezignált bölcsességgel fogadott halál és bánat kisimítaná arcvonásait. Csak -hogy nem Hollywoodban voltunk. Belegondoltam, hogy egész éjjelegyedül maradok, és buzogni kezdett bennem az adrenalin, csak

éppen nem a jóféle. A tagadás második stádiumába léptem. Jobb bele sem gondolni. Lehúztam Madeline-ről a harisnyát. -Jólesik? - kérdeztem egy kicsivel később. Lekapcsoltam a villanyt,de a redőnyt nem húztam le. Változatlanul havazott. A sárgásszürkeég és a fehér háztetőrengeteg holdfényes derengése megcsillantMadeline fülbevalóin és olajos bőrén. Két kézben fogtam a ballábát, és gyengéden dolgoztam rajta.

-

Mmm - búgta. - Kéjes. Némán masszíroztam, csak egy-egy kósza nyögés törte meg néha acsendet. Biztosra vettem, hogy ha abbahagynám, nem bírnámkordában tartani vitustáncot járó energiáimat. Eszembe jutott,milyen fáradtan csengett Har ley hangja a telefonban, de mostmáshogy értelmeztem. Ez volt az első jele, hogy hajlandó leszelengedni. A halálom minden bizonnyal szembesíti a saját múltjával, mindazokkal a borzalmakkal, amiket segített eltussolni,ugyanak kor meg is könnyebbülne utána. Nyugdíjba mehet azOKNESZ-től. A maga útját járhatja. Mindennap legyűr majd atorkán egy keveset abból, akivé vált, hátha megéri, hogy egyszer azutolsó gusztustalan falatot is megemészti. Ha más nem, talál egymeleg helyet, ahol elüldögélhet szalmakalapban, csupasz lábát a


41/380


41

homokba temetve, és hallgathatja, mit üzen neki az üresség.Altruista érv kell a halálra? Parancsoljanak! - Mesélj még nekem valami vérfarkasosat - susogta Madeline.

Már vagy egy órája dögönyöztem, és nem kellett attól tartanom,hogy feltámad a lelkiismerete: nincs a világon olyan jótéteményvagy gyönyör, amiben ne merülne el ellentmondást nem tűrően,végtére születésénél fogva megilleti. Felőle kényeztethettem volnaegész éjjel, egész évben, élete végéig. Az az igazság, hogy nem

valami jó prosti. -

Azt hittem, alszol.

- Mesélj arról, milyen volt először megölni valakit. Valami vérfarkasosat. Maddynek ez is csak egy az ügyfelek furcsahóbortjai közül, azzal a kivétellel, hogy totál rá van kattanva. Natessék, még a posztminden világban sem tudnak leszokni azemberek a történetekről. Homérosz nevet utoljára.

- Bájos kislány az ágyban fekve esti mesét hallgat a sötétben -

szavaltam. - Csakhogy a lány meztelen, a mesélő pedig fogdossaközben. Madeline egy darabig hallgatott, majd annyit mondott:

- Tessék?

- Nem fontos. A kornak megfelelő objektív korrelatív megoldást

kerestem. Mindegy. Az első áldozatomat 1842. augusztus 14 -énöltem meg. Harmincnégy éves voltam. -

1842... vagyis akkor...

- Márciusban töltöm be a kétszázegyedik életévem. - Egész jól tartod magad. - Az emberi test a harapás után nem változik tovább. A vérfarkas

lesz reumás meg szürke hályogos.


42/380

Glen Duncan

- Ezzel szerepelhetnél a tévében.

- Mesélj arról, milyen volt először megölni valakit. A szörnyeteg és az

ember élete egyaránt arról szól, hogy egyre kevésbé lepődünk megazon, mennyi mindent képesek vagyunk megbocsátani förtelmeslelkünknek. Vannak azonban kivételek, viszolyogtatókakukktojások, nem operálható tumorok... - Egy hónappal az első áldozatom elejtése előtt - fogtam bele a

történet be - kirándulni mentem Snowdoniába egy barátommal, az

akkori legjobb barátommal, Charles Brooke-kal. Mint említettem,1842-t írtunk. Szomszédos oxfordshire-i uradalmak tehetős, műveltföldbirtokosai voltunk, vagyis ugyanúgy vágtunk neki ennek azútnak is, mint az életnek. A világ a lábaink előtt hevert, kedvünketnem szeghette semmi. Charles nősülni szándékozott szeptemberben.Előző nyáron komoly felzúdulást keltettem szűk kis környe-zetemben, amikor feleségül vettem egy nincstelen, harmincéves

amerikai nőt, akivel Svájcban estem szerelembe. - Mit kerestél Svájcban?

- Charlesszal bejártuk Európát. De nem úgy, mint a kísértet. - Micsoda?

- Európába menni, megtekinteni a főbb nevezetességeket, ez volt

akkori ban a divat. Arabella a nagynénjével utazgatott, aki egyházsártos, vén szipir - tyó volt, ám az egyetlen anyagi támasza.Lausanne- ban ismerkedtünk meg a Metropole Hotelban. Szerelemvolt első látásra. - Finoman megcirógattam hüvelykujammalMadeline ánuszának nedves redőit. Egy Los Angeles-i fotóstólnemrég azt hallottam, hogy a segglyuk felett eljárt az idő. Mindenfelett eljár az idő. Az ember sorra rukkol elő a legvadabb ötletekkel. Na, ezt biztos nem fogja bevállalni egy csaj sem. Ez majd végre


43/380


43

kikészíti őket. De a lányok azt is bevállalják, kész vannak tőle.Elszomorító. -

Megtetszett odalent valami? - kérdezte Madeline, és felemelte acsípőjét. Elhúztam a hüvelykujjam, és folytattam a masszírozást. - Nem, csak most ez tűnt ildomosnak. Ha már „szerelem”. Leengedte a csípőjét, belenyúlt a jegesvödörbe, és meglötyögtette a pezsgősüveget, maradt-e még az áporodott italból.

-

0 - mondta, nemigen foglalkozva az „ildomos” szó jelentésével. -Tőlem aztán. - Charlesszal egy erdei tisztáson ütöttünk tábort, néhánykilométerre a Snowdon lábától. Fenyő és nyírfa, ezüstösholdfényben csillámló kis patak. És persze telihold. - Akkor az tényleg igaz? A telihold?

A nászéjszakánkon Arabellával az ablakhoz hurcoltuk a lepedőket,

hogy ránk süssön a hold sugara. Látni akarom a bőrödön. - Igen, tényleg igaz — feleltem. - Ostoba módon azt hittük, vége

szakad, amikor űrhajósok léptek a felszínére ’69- ben. Az egész fajdepresszióba esett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Armstrong kislépésével semmi nem változott a vérfarkasok számára, bármilyennagy ugrás volt az emberiségnek. - Ne kalandozz el! - kérlelt Madeline. - Mindig ezt csinálod.Elkalandozol, aztán nem találsz vissza. Idegbajt kapok tőle. - Még szép, hogy idegbajt kapsz tőle - mondtam. - Ne haragudj.

Saját korod gyermeke vagy. Neked a történet kell. Egyedül atörténet. Ám legyen! Visszatérve, Charlesszal tüzet gyújtottunk, ésfelállítottuk a sátrat. Tiszta volt az ég, de nem fáztunk. Jóízűenmegvacsoráztunk, sózott marhaszeletet ettünk szilvalekvárral,


44/380

Glen Duncan

kenyérrel, sajttal. Gőzölgő kávét ittunk rá, aztán közösen a fenekérenéztünk egy brandys kulacsnak. Emlékszem, milyen felszabadító

hatással volt rám a hold és a csillagok, az erdő és a víz ősiszellemei, kebelbarátom társasága. Sok -sok kilométerre lévőotthonomból egy gyönyörű, gyengéd, izgalmas nő sugározta felémszeretetét és vágyakozását. Korábban azt mondtam, a világ a lábaimelőtt hevert, ugye? Általában így is éreztem, de akadtak pillanatok,amikor szerényen fejet hajtottam jó szerencsém előtt.

-

Hogy csinálod amúgy? - Már mit?

- Azt, hogy így beszélsz. Mint egy tévés szereplő. Időközben elállt a havazás. A modern keleti kényelem visszataszítókuckójába vackolódtunk be. Ebben az új, mozdulatlan, sci-fibe illőfényben akár másik bolygón is lehettünk volna. A naplók egymanhattani páncélfiókban csücsülnek. Kivéve ezt a mostanit. A

legutolsót. Az elmondhatatlan történetet. Harley tudja a kódot,adtam neki pótkulcsot és meghatalmazást. - Gyakorlat teszi a mestert - válaszoltam. - Túl sok a szabadidőm.Folytathatom?

-Jól van, bocs, folytasd csak. Nálad volt a brandy, és mittudomén,szabad voltál. - Charlesnak hamar a fejébe szállt az alkohol, és eleve fáradt isvolt. Aznap sok kilométert gyalogoltunk. Nem sokkal éjfél utánnyugovóra tért a sátorban, és pár perc múlva édesdeden horkolt. — Félrehúztam a haját, és scapulától occipitális csontig nyomkodnikezdtem a trapeziusait. Az anatómiai latin megnevezés olyan barát,aki nem ítél el, amiért embereket tépsz szét és falsz fel. - Míg Charles aludt, én a tűz mellett üldögéltem, és Arabellán járt


45/380


45

az eszem. Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember avilágon. Mindketten elvesztettük a szüzességünket, mire

találkoztunk, de a hálószobatitkokban szerzett csekélyketapasztalatom nem készíthetett fel őrá. Mély, állandó, amorálisszenvedélyben égett. A világ szemében perverziónak minősültvolna, ahogy visszanyúltunk az angyali ártatlanságig. Nemszégyelltünk semmit. Szentély volt a testünk. - Nekem ez inkább szexéhség első látásra - csendült némi bosszúság

Madeline hangjában. Nehezen viseli, ha nem ő a legfontosabb nő aszobában, még akkor is, ha a vetélytársa másfél évszázada halott. - Hogyne lettünk volna kiéhezve a szexre - válaszoltam. - Mindenkéjek legszentebbikére. De tévedés ne essék, olyan mélyenegymásba szerettünk, amennyire csak lehetséges. Nagyon fontos eztmegértened. A későbbiek miatt. - Hmm.

- Érted, hogy szerettük egymást?

- Vettem. O, istenem, ez az, dörzsöld a kezemet! Megfeledkezel a

masz- szírozásról. - Ha ez egy Poe-, Stevenson-, Verne- vagy Wells-történet lenne,akkor egy furcsa hang vagy egy elmosódott alak csalt volna el atáborhelytől. - Mi van?

- Semmi. Lényegtelen. Felkeltem a tűz mellől, és elindultam a patak felé. Attól, hogy Arabellára gondoltam, elviselhetetlen vágytámadt bennem. Né piesen szólva, kezet kellett ráznom MarokMarcsával.


46/380

Glen Duncan

Madeline nem mondott semmit, de éreztem, ahogy a tenyerem alatta bőrén áramütésként fut végig a feltámadó szakmai éberség. Ó.

Oké. Nyeregbe. Kezdődik. -

Nagyjából húsz lépést tettem a fák között a patakpartig.K igomboltam a nadrágom, hátrahajtottam a nyakam, és elkezdtemhúzogatni. Tudtam, hogy otthon el fogom majd mesélniArabellának. Újabb édes szakramentumnak venné… -Gépiesszarkazmussal fogtam bele a történetbe, ám önkéntelenül egyre

jobban beleéltem magam. Hirtelen nem az hasított belém, hogykétszáz év szörnyű hosszú idő, hanem az, hogy mennyire rövid. Avérfarkaskezdemény tüskéje mintha csak most sértette volna fel a bőröm, holott azóta közel kétezer áldozatot szedtem. Halombanálltak egy koncentrációs táborban. A gyomrom egy tömegsír.Hajszálon múlt csak, hogy nem történik meg velem. Hogy nemvelem történik.

- Mondd tovább! - nógatott Madeline. A kezem a narratívával

együtt megállt. A türelem nem az erőssége. - Az volt életem utolsó emberi pillanata — folytattam, miközbenlefelé húztam a kezem a combján. — Szép pillanat volt a tűlevelűfák illatával, a patak csobogásával, a langymeleggel és a balzsamosholdfénnyel. Magam elé képzeltem, ahogy Arabella hátranéz a vállafelett, miközben hátulról dugom, és elélveztem.- Nem kell tovább ragozni, husi. - Aztán megtámadott a vérfarkas.

-Ó. - Azt mondtam, megtámadott, de igazából csak az útjában voltam.Éppen menekült. Még mindig a farkamat markoltam, amikor zajtámadt az aljnövényzetben. Olyan gyorsan ott termett, hogy tovább


47/380


47

tart elmesélni. Óriási volt, erőteljes szagot árasztott, majd’megveszett a félelemtől... és már el is tűnt. Egy másodpercig tisztán

érzékeltem az erejét, a sebességét, a marcangoló karmokat, ahússzagú leheletét, a vérfagylaló harapást, és a pillanat törtrészéigelkaptam szépséges pillantását, aztán eliramodott az éjszakába. Ottfeküdtem kiterítve, egyik karom a rohanó patakba lógott, ingemelnehezült kiömlő véremtől. Hideg víz, meleg vér. Van valamikellemes a kontrasztban. Mintha egy örökkévalóságig hevertem

volna, de valójában másodpercek teltek el, mielőtt megláttam volnaa vadászokat. Akkoriban máshogy hívták őket. AFSZ, A FénySzolgái. A túlparton három kámzsás férfi tűnt fel lóháton, pisztolyokkal és ezüsthegyű lándzsákkal felfegyverkezve.Egyiküknél hosszúíj volt, meg egy tegez csillogó nyílvessző. - Most komolyan, ebből könyvet kellene írnod.

- Nem vettek észre, és ha lett volna erőm, akkor sem tudtam volna

odakiáltani nekik, mert a patadobogás elnyomta volna a hangom.Egy perc, és már el is tűntek. Utána csak feküdtem, az öntudat peremén lebegve. Furcsa, de nem idegeskedtem. Nem tudom,mennyi idő telt el. Talán másodpercek, talán napok. A holdfényangyalként cirógatott, a csillagok gyengéden ereszkedtek le mellém. Pegazus, Nagy Medve, Cygnus, Orion, Fiastyúk. - A sebből elállt a vérzés, mire visszakúsztam a táborhelyre.Charles átalud- ta az egészet, és a rohamosan rosszabbodóhányingerem azt mondatta velem, hogy ne ébresszem fel, sőt, egyszót se szóljak a történtekről. Egyébként is, mit mondhatt am volna?Hogy egy három méter magas, félig ember, félig farkasszörnyszülött előrobbant a semmiből, megharapott, majd háromlovagló vadásszal a nyomában felszívódott? Maradt még egy


48/380

Glen Duncan

kevéske brandy a kulacsban, úgyhogy a sebre locsoltam, ésamennyire csak tudtam, bekötöztem néhány zsebkendővel.

Felszítottam a tüzet, és hajnalig őrködtem mellette. Fegyverünknem volt, de riadót fújtam volna, ha visszatér a rém. - Madelinemellett feküdtem, miközben jobb kezem gyakorlott mozdulataivalshiatsu masszázsban részesítettem az ágyékcsigolyáját. Lényenagyobbik része azzal volt elfoglalva, hogy átengedje magát amasszírozás gyönyörének. Egy kisebbik része azonban üresben

járatta hivatásos motorját. Elenyésző részét zavarta csupán, hogy eza vérfarkasosdi akár elmebajra is utalhat.- Mondanom sem kell, elnyomott a buzgóság - folytattam. - Mirefelébredtem, a seb szinte teljesen behegedt. A gyalogtúra hátralévőnégy napján félelemben úsztam. Nem tudtam, vajon egy hatalmasfantazmagóriában szenvedek -e, vagy kezdem teljesen elveszteni azeszem. Akárhányszor arra gondoltam, hogy elmondom valakinek -

először Charlesnak, aztán hazaérve Arabellának beteges bűntudattámadt bennem, és hallgattam, mint a sír. - A frekvenciaingadozásait mindig megérezve Madeline leheletfinoman meg- pöccintette körmével a farkamat. - Az Arabella előtti titkolózásönmagában felért egy kálváriával. A feleségem a tekintetemetfürkészte, kereste a régi ismerőst, de másvalakit látott meg benne,és korántsem lett volna ennyire lidércnyomásos, ha nem oly csekélya változás. - Hahó - suttogta Madeline. - Nicsak, ki van itt!

- Nem tudtam aludni, a kedélyem hullámzott, eufória éskétségbeesés között őrlődtem, két-három alkalommal érthetetlenülfelszökött a lázam, és ahogy teltek -múltak a hónapok a támadásután, újfajta, agresszívabb vágy szilárdult meg bennem. —


49/380


49

Madeline megfordult, gyakorlottan pucsított a fenekével, bevezettea hasadékba a talált tárgyat. - Nappal rémképek gyötörtek, éjszaka

álmok játékszere voltam. Arabella... Mit tehetett volna? Elhalmozott szeretettel. Mást nem adhatott. Úgy égetett, ahogy a napfény perzseli fel a bőrt. Madeline vállának mozgásából arra következtettem, hogy a padlónhagyott táskájában kotorászik. Szünet. Fóliazörgés. A kezében,karjában, vállában dolgozó vékony izmok mindent közvetítettek.

Szívem a hátához simulva dobogott. Kivárta az alkalmas pillanatot.Kicsit még most is nehezére esett elhallgattatni magában azt ahangot, amelyik nem akart prostituált lenni. Duzzadt hímtagomeszembe juttatta, mennyire lüktethetett a ficsúr keze. -Jobban kívántam Arabellát, mint bármikor — emlékeztem vissza -,de ha a közelébe mentem, falba ütköztem. Nem az impotenciától.Sziklarepesztő erekcióim voltak. Valami arra kényszerített, hogy

várjak, csak várjak... Madeline kibontotta az óvszert, és lassan hátranyúlt a farkamért.Minimális bajlódással helyeztük fel a gumit. Az újabb, mindentudótáskában való merülés síkosítót hozott a felszínre, amit aztán pazarlón porciózott ki bal keze hüvelykés mutatóujjára.Lábujjhegyen léptem le az ágyról, mintha a legkisebb zajra - amatrac egyetlen pendülésére - ömleni kezdene a vér a pillanatnyílásaiból. Négykézláb felém tolatott, az ágy szélén összezárta atérdét, ülepét a behó- dolás ősi jeleként az égnek meresztette. Akárkíváncsi volt eddig a sztorira, akár nem, érdeklődése ettől kezdveszakmai jelleget öltött, magyarán, hogyan használhatja felafrodiziákumként. Tudta, most kell észnél lennie; ez még akárvisszafelé is elsülhet. Hátranyúlt bekenni az ánuszát síkosítóval.


50/380

Glen Duncan

- És azután mi történt? - suttogta.

Arabella az ágyra nyomva, meztelenül, sosem láttam még ilyennek

az arcát. A Charlestól nászajándékba kapott aranykeretesállótükörben megpillantom tükörképemet, átváltozott alakomfantasztikusan abszurd, prózai valóságát. Beledöftem a farkam Madeline fenekébe, mire emlékképemetfelváltotta Madeline egyik emléke, melyben vidáman vásárolgat aKing’s Roadon. Torká- ból halk hang tört fel - megjátszott

fogadtatás. Semmit nem hagyunk magunk után. - A történetnek erről a részéről nem szoktam mesélni - mondtam.

Na, ez a mély magyarázata, miért csak olyan nőkkel fekszem le,akiket nem kedvelek.

7

Hosszúra nyúlt az éjszaka, miután Madeline három körül elaludt, ésmagamra hagyott a szerencsétlenül elnevezett üres hajnali órákban,amikor pedig oly sok mindennel megtelik az ember szíve. Egy ideiga fürdőszobai padlón feküdtem a sötétben. Dohányoztam. Kiléptema lakosztály tetőteraszára, ahol magasan (és frissen, ropogósán,egyenletesen) telepedett meg az érintetlen hó, és elnéztemClerkenwell tetői felett. A hó visszacsempészi a városokba azártatlanságot, rávilágít az ürességgel szembeni emberi gesztusoktörékeny mivoltára. Eszembe jutott, felébresztem Maddyt, hogymegosszam vele a látkép furcsa, csendes szépségét - de a késztetéstazonnal elnyelte az abszurdumok kohója. Az efféle impulzusaimrendre ott végzik, lélektelen gúnykacaj kíséretében. Az időmúlásával a magányon már csak nevetni lehet. Kiszolgáltam magam


51/380


51

a minibárból, eltérő karakterük iránti hódolatomat kifejezve sorradöntöttem le a rövideket.

A történetnek erről a részéről nem szoktam mesélni. Sosem meséltem el. Még. Hókotrók végezték joviális angol félmunkájukat a sötétben, ám mirea Zetter konyhájában beindult a sürgés-forgás, újra szállni kezdtek asűrű hó- pelyhek. A londoniak majd felébrednek, kinéznek azablakon, és köszönetét mondanak, amiért nem a megszokott kép

fogadja őket. Hála az égnek! Bármi, mindegy, mi az, csak máslegyen. A pirkadat dagerrotipjének előhívása sokáig elhúzódott.Madeline felébredt - mint mindig, most is egyik pillanatról amásikra, tele energiával -, és bokarándulásai kétséget sem hagytakafelől, hogy várja, mikor fújom le a nemi akciót. - Tudod mit, pattanj be a zuhany alá - javasoltam -, én addig

hozatok fel reggelit. - Ezért hittem azt, hogy a reggeli érkezett meg,

amikor tizenöt perccel később (alighogy Maddy elkezdett rákészülnivagy ráhangolódni a szertartásos mosakodásra) kopogtak az ajtón. - Szevasz! - fogadott ajtónyitáskor Ellis mosolya. - Nem aszobaszerviz.

Tudta, pillanatok kérdése, hogy becsapjam az orra előtt az ajtót,vagy rávessem magam, ezért egyből felemelte a kezét, éshozzátette: - Nincs nálam fegyver. Csak beszélgetni jöttem. Halk beszéd, kaliforniai akcentus. Három éve , amikor egyfarkasordító hideg éjszakán Grainer társaságában üldözőbe vett, kishíján otthagytam a fogam. Semmit sem változott azóta: vállig érő,középen elválasztott hófehér haj keretezte meredeken csapottviaszarcát. Első blikkre azt mondanák rá, hogy albínó - a szeme


52/380

Glen Duncan

azonban rácáfol: lazúrkéken süt belőle a bizarr önbizalom.Atlagmagassággal groteszken sármos férfi lett volna,

százkilencvenöt centijével azonban a Science fiction kategóriájátsúrolta. Sosem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egy légies SanFranciscó-i hippilányként kezdte az életét, csak aztán ördögigénmanipulációkat végeztek rajta. Fekete bőrnadrágot és kopottfarmerdzsekit viselt.

- Bejöhetek?

-

Nem, nem jöhetsz be. A szemét forgatta. -Jaj, ne csináld már Jake, ez... - Azzal egy gyors, gimnasztikus,halálpontos mozdulattal tökön rúgott. Régebben jól bunyóztam. Veszélyes voltam. Tudok karatézni,kungfúzni, jiu- jitsuzni, és tudom, hogyan kell megölni valakit egykulccsal. De nem sza bad kijönni a gyakorlatból, én pedig évtizedek

óta nem ütöttem meg senkit ember alakomban. Azt tettem, amitminden férfitársam tenne: a felrobbanó fehér fényben levegő utánkapkodtam, előbb térdre rogytam, aztán kezemet a zacskóra szorítvaoldalra dőltem, jól tudván, hogy soha többé nem fújhatom ki alevegőt. Ellis latyakos bakancsával és gombás lábszagával átlépettrajtam, és becsukta az ajtót. Madeline tüsszentett egyet azuhanykabinban. Ellis ügyet sem vetve rá helyet foglalt az ágyszélén. -Jake - szólalt meg. - Szeretnénk tudatni veled valamit. Tudod, mitfogok mondani?

Nem tudtam, de ki volt zárva, hogy reagáljak. Egyedül az jöhetettszóba, hogy a padlón kuporogva a golyóimat szorongassam, ésmélyeket lélegezzek.


53/380


53

- Máris mondom. Te vagy az utolsó. Minden erőforrásunkat rád

irányítjuk. Nem maradt más rajtad kívül. Rajtad a világ szeme.

Mindenáron ki akartam fújni a levegőt, de a tüdőm befeszült. Ellisszétvetett térdekkel a combjára könyökölt. Mögötte az ablakotszürke felhők és pernyeként szállongó hópelyhek lepték el. Atörténelem megannyi új jelentésréteggel gazdagította a hóesést:konfettieső egy parádén, náci krematórium, vébédöntő, 9/11-es porfelhő.

-

Tudtál róla? - kérdezte. Rendkívül finoman megráztam a fejem. Nem, nem tudtam. Vállatvont - nyilván nem vallanám be, ha tudtam volna róla, mert azzal bebizonyítanám, hogy valaki szivárogtat az OKNESZ-ben -, majdlehorgasztotta a fejét, és kimozgatta a nyakában felgyülemlettgörcsöt. Vett néhány mély levegőt, ellazította a vállát, kihúztamagát, és rám meredt.

- Elvileg én vagyok az aljas gazember - mondta. - Ér zem a

levegőben a narratív kényszert. Fel kellene álljak ebben a szobában,tudod, hogy lehu- gyozzalak, vagy ilyesmi. - Hosszú, göcsörtös ujjaia virtuóz szólógitárosok rút kézügyességével mozogtak. - Egyet sefélj - folytatta. - Nem fogok rád pisálni. Csak úgy éreztem,szeretnék még egyszer találkozni veled, mielőtt... tudod, mielőttlemegy az utolsó nagy roham. - Kinézett a hóra. -Jézusom, még egyilyen

Documents

az_utolso_verfarkas.pdf