David Baldacci

TIZEDMÁSODPERC

EURÓPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST, 2008

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁNKÉSZÜLT:

DAVID BALDACCI: SPLIT SECONDWARNER BOOKS, 2003

COPYRIGHT © 2003 BY COLUMBUS ROSE, LTD.ALL RIGHTS RESERVED.

HUNGARIAN TRANSLATION© KOVÁCS ATTILA, 2008

Michelle Maxwell ügynök jövőjének befellegzett a

Titkosszolgálatnál. Nagyon jól tudta, hogy semmilyenkörülmények között sem szabad szem elől vesztenie azt aszemélyt, akinek a biztonságáért ő a felelős, mégishozzájárult, hogy négyszemközt váltson szót egy frissenmegözvegyült régi ismerőssel. Aztán a csukott ajtó mögöttaz elnökjelölt egyszerűen felszívódott. Sean Kingtökéletesen átérzi Michelle helyzetét. Neki magának isvalami hasonló miatt kellett új munkahely után néznie. Nyolcévvel azelőtt a veterán titkos ügynöknek egytizedmásodpercre elkalandozott a figyelme. És ez alatt atizedmásodperc alatt lepuffantották a gondjaira bízottelnökjelöltet. Amikor további hajmeresztő gyilkosságoktörténnek, a két ügynök összefog, és együtt vágnak neki ahazugságok, titkok és fatális véletlenek labirintusának, aholhamarosan döbbenetes felfedezést tesznek: azelnökjelöltekkel történtek és a többi erőszakos cselekményegyáltalán nem függetlenek egymástól, ahogy hitték, éskorántsem zárult még le a halálesetek sora... DavidBaldacci vitathatatlanul korunk thriller-irodalmánakélmezőnyébe tartozik, regényei rendre az Egyesült Államoklegtitkosabb, legbefolyásosabb és legérdekesebb köreibeengednek bepillantást. Ezúttal is letehetetlen regényt nyújtát olvasóinak.

Apámnak, akitől a legnagyobb ösztönzést kaptam.

ELŐSZÓ

1996. szeptemberEgy tizedmásodpercig tartott csak, de ez volt Sean

King titkos ügynök életének leghosszabbtizedmásodperce.

Kampányrendezvényen voltak egy jellegtelenszállodában, egy isten háta mögötti helyen, amelyet szintecsak mobiltelefonon lehetett elérni. Védence mögött állva,King a tömeget pásztázta, miközben érdekteleninformációk zümmögtek a fülhallgatójában. Fülledt melegvolt a SZAVAZZON CLYDE RITTERRE! zászlókat lengető, izgatottemberekkel teli nagy teremben. Egyszerre két-háromcsecsemőt tartottak a mosolygó elnökjelölt elé. Ezt nagyonutálta King, mert egy csecsemővel könnyen el lehet takarniegy pisztolyt, egészen az utolsó pillanatig. De a kisdedekcsak jöttek és jöttek, Clyde megpuszilta az összest, ésKing gyomrában lassan kifejlődött a fekély, ahogy ezt aveszélyes jelenetet nézte.

Közelebb nyomult a tömeg, egészen a selyemkötélig,amit kordonként húztak végig a termen. Erre King isközelebb húzódott Ritterhez. Kinyújtott kezét lazán azelnökjelölt izzadt, zakótlan hátára tette, hogy azonnal földretudja rántani, ha történne valami. Elé nem nagyon állhatott,

mivel az elnökjelölt a néphez tartozott. Ritter napiprogramja sohase változott: kézfogás, integetés,mosolygás, egy frappáns poén elsütése éppen a hatóraihírek előtt, aztán elvegyülés a tömegben és egy duci gyerekmegpuszilása. King pedig egész idő alatt a tömegetfigyelte, kezét Ritter átázott ingén tartva, s a fenyegetőjeleket keresve.

A terem végéből bekiabált valaki. Ritter sajátoshumorával válaszolt a csipkelődésre, és a tömegudvariasan nevetett, legalábbis a többség. Voltak olyanokis, akik utálták Rittert és mindent, amit képvisel. Az arcoknem tudtak hazudni, főleg egy olyan embernek, akit arraképeztek ki, hogy olvasson róluk, és King ugyanolyan jóltudott arcról olvasni, mint pisztollyal lőni. Egész életében ezvolt a munkája: kiolvasni az emberek gondolatait ésérzéseit a szemükből és a rezdüléseikből.

King kiszúrt két fickót, a jobb oldalon, úgy háromméterre tőle. Potenciális veszélyforrásnak látszottak, igaz,mindkettőn rövid ujjú ing és szűk nadrág volt, ahová nehézfegyvert elrejteni, ami pár fokkal lejjebb szállította őket aveszélyességi ranglétrán. A gyilkosok a bő ruhákat és a kisfegyvereket kedvelik. De azért King belemotyogott néhányszót a rádiójába, megosztva a többiekkel az aggodalmát.Aztán a hátsó falon lévő órára siklott a tekintete. Délelőtt10.32 volt. Már csak néhány perc, és úton lesznek akövetkező város felé, ahol folytatódnak a kézfogások,frappáns poénok, babapuszilások és arcról olvasások.

Ekkor egy újfajta hang és váratlan látvány vontamagára King figyelmét. Ahogy a tömeggel szemben állt a

bőszen kampányoló Ritter mögött, ő volt az egyetlen ateremben, aki láthatta. Teljesen lekötötte a figyelmét, egypillanatra, két pillanatra, három pillanatra – mindenképpentúl sokáig. De ki hibáztathatná azért, hogy nem tudtalevenni a tekintetét erről? Mint kiderült, mindenki, beleértveönmagát is.

King olyan puffanást hallott, mint amikor leesik egykönyv. Erezte, hogy nedves lesz a keze ott, ahol Ritter hátátfogja. És ez a nedvesség már nem csak verejték volt. Égetta keze, ahol a golyó, kibukva a testből, jókora darabottépett ki a középső ujjából, mielőtt becsapódott mögötte afalba. Ahogy Ritter lerogyott, King úgy érezte magát, mintegy száguldó üstökös, amelynek egymilliárd fényévet kellmég megtennie, hogy elérje a célját.

Rémült sikoltozás tört ki a tömegben, ami aztán fojtottnyöszörgésbe váltott át. Az arcok megnyúltak éselmosódtak, mintha egy elvarázsolt kastélyban nézné őketaz ember. King megszédült, mint akit fejbe csaptak. Lábaktapostak, testek forogtak körülötte, s minden iránybóljajgatás hallatszott. Az emberek fejüket forgatva, egymástlökdösve és taposva próbáltak menekülni. King tudta jól,mekkora káoszt tud okozni, ha erőszakos halál csap leváratlanul egy gyanútlan tömegre.

És most Clyde Ritter elnökjelölt ott feküdt a lába előtt akeményfa padlón, átlőtt szívvel. King tekintete elvándorolt ahalottról, és a magas, jóképű, tweedzakós, szemüvegesmerénylő felé fordult. A gyilkos Smith & Wesson 44-esemég mindig abba az irányba mutatott, ahol Ritter állt azimént, mintha arra várna, hogy a célpont feltápászkodik, és

megint le kell lőnie. A pánikba esett tömeg teljeseneltorlaszolta az ügynökök útját, így csak King és a gyilkosállt szemben egymással.

King a merénylő mellére irányította a pisztolyát. Nemadott le figyelmeztető lövést, nem sorolta fel a merénylőalkotmányos jogait. Egyértelmű volt, hogy mit kell tennie:tüzelt egyszer, aztán még egyszer, bár az első is elég volt.Azonnal földre rogyott a férfi. Meg se mukkant a gyilkos,mint aki számított rá, hogy a tettéért bűnhődnie kell, ésbelenyugszik a sorsába, ahogy egy jó mártírhoz illik. Ésminden mártír után ott maradnak az olyan emberek, mintKing, akiknek a nyakába lehet varrni a felelősséget. Háromember halt meg ezen a napon, és közülük King volt azegyik.

Sean Ignatius King, aki 1969. augusztus l-jén született,meghalt 1996. szeptember 26-án, egy olyan helyen,amelyről még csak nem is hallott élete legutolsó napjáig.Ráadásul sokkal rosszabbul járt, mint a többi elhalálozott.Ők tisztességgel bekerültek a koporsójukba, és örökkégyászolni fogják őket a szeretteik – vagy legalábbis azt,amiért kiálltak. De a hamarosan exügynökké váló Kingneknem volt ilyen szerencséje. Neki az jutott büntetésül, hogytovább kellett élnie.

1NYOLC ÉV MÚLVA

A konvoj bekanyarodott a fákkal árnyékolt parkolóba, sizzadt, fáradt és boldogtalannak látszó embereket ontott kimagából. A kisebb hadsereg elindult a csúnya, fehértéglaépület felé. A létesítmény sok minden volt márfennállása óta, s újabban egy rozzant ravatalozónak adottotthont, ami kizárólag annak köszönhette virágzását, hogynem volt több ilyen intézmény harminc mérföldes körzetenbelül, és a halottaknak persze menniük kellett valahova.Kellően komor, fekete öltönyös urak álldogáltak ahasonlóan fekete halottaskocsik mellett. Néhány gyászolócsaládtag botorkált ki az ajtón, csendesen szipogva azsebkendőjébe. A kapu előtt öregember ült a padon, kissébő, viseltes zakóban és elnyűtt, olajos Stetson kalapban, ésfarigcsált valamit. Ez volt az igazi vidék, a roncsderbik ésszirupos countrynóták hazája.

Az öregember kíváncsian felnézett, ahogy elvonultelőtte a menet, középen egy magas, előkelő kinézetűférfival. Az öreg csak megrázta fejét, és rávigyorgott alátványra, kivillantva azt a néhány, dohánytól megsárgultfogát, ami megvolt még. Aztán ivott egy kortyot a zsebébőlelőhúzott flaskából, és nagy szakértelemmel folytatta a

farigcsálást.Harminc év körüli, fekete nadrágkosztümös nő lépdelt

a magas fickó mögött. A hóna alá szíjazott pisztolyarégebben kellemetlenül dörzsölte az oldalát, éskisebesítette. Megoldásként varrt egy plusz bélést ezen ahelyen a blúzába, és megtanult együtt élni a bosszantóhangokkal. Gyakran hallotta az embereit azon poénkodni,hogy az összes ügynöknőnek dupla pisztolytáskát kellenehordania, hogy mindenféle drága mellbetét nélkül isbögyösnek nézzenek ki. Igen, a tesztoszteron élt és virultebben a szakmában.

Michelle Maxwell titkosszolgálati ügynök gyorsanemelkedett a ranglétrán. Bár nem volt még a fehér házitestőrség tagja, amely az Egyesült Államok elnökérevigyáz, közel járt hozzá. Alig kilenc éve volt a Szolgálatnál,és máris testőr-osztagparancsnok volt. A legtöbb ügynökegy évtizedet is eltölt nyomozóként a terepen, mielőttleteszi a testőrvizsgát, de Michelle Maxwell hozzászokottmár, hogy gyorsabban éri el céljait, mint mások.

Ez a nap jelentette a főpróbát a majdnem biztoskinevezése előtt a Fehér Házba, és ideges volt. Aprogramon kívüli megálló miatt nem volt felderítőcsapat ésmegfelelő létszámú fedezet. Mivel utolsó pillanatbanváltozott a terv, annyi előnye volt azért a dolognak, hogysenki se tudhatta, hogy idejönnek.

Ahogy az ajtóhoz értek, Michelle megfogta a magasférfi karját, és szólt neki, hogy várjon, amíg felmérik aterepet.

Csöndes volt a hely, a halál és kétségbeesés

nyomasztó hangulata áradt a virrasztószobából. Michelleügynököket állított a kulcspontokra „nyomulni", ahogy aposztolást nevezték a titkosszolgálati zsargonban.Csodákra képes egy olyan egyszerű lépés, hogy pisztollyalmeg kommunikációs eszközzel a kapuba állítanak egy profiszakembert.

Beszélt valamit a walkie-talkie-ján, azután bekísérte amagas férfit, John Brunót. Amint végigvezette a folyosón,kíváncsi fejek fordultak feléjük a virrasztószobákból. Egypolitikus a kíséretével egy kampány-körúton olyan, mint egyelefántcsorda: sehova nem tudnak kis létszámban menni. Atestőrök, kampányfőnökök, szóvivők, beszédírók, píáremberek, sameszek és más egyebek trappolásábabeleremeg a föld. Olyan látvány ez, amitől vagy elröhögimagát az ember, vagy komoly aggodalom fogja el azország sorsát illetően.

John Bruno az Egyesült Államok elnökének hivatalárapályázott, és semmi esélye nem volt a győzelemre.Ötvenhat événél jóval fiatalabbnak látszott. Függetlenjelöltként annak a maréknyi, de nagyhangú választónak atámogatásával tudta az államok jelölését kicsikarni, akiktorkig voltak szinte mindennel, ami a politikai főáramhoztartozik. Ennélfogva ő is titkosszolgálati védelmet kapott,habár nem olyan létszámban, mint egy komolyabb jelölt.Michelle Maxwellre várt a feladat, hogy életben tartsa aválasztásokig. És alig várta már, hogy túl legyenek rajta.

Bruno keménykezű ügyész volt korábban, és sokellenséget szerzett magának, akik közül csak néhányanvoltak jelenleg rács mögött. Politikai jelszavai

meglehetősen egyszerűek voltak. Arról beszélt, hogy leakarja venni az államot az emberek nyakából, és a szabadvállalkozások uralmát támogatja. Ami meg a szegényeketés gyengéket illeti, azokat, akik nem tudnak helytállni azabolátlan versenyben, nos, minden más fajnál kipusztulnaka gyengék, és az erősek győzedelmeskednek, akkor miértlenne ez másként minálunk? Főleg az ilyen nézetei miatt, afickónak nem volt esélye a győzelemre. Amerika szeretteugyan a kemény fiúkat, de nem szívesen szavazott megolyanokat vezetőknek, akik nem mutattak részvétet azeltaposottak és nyomorultak iránt, akikből pedig bármikortöbbség válhatott.

A bajok akkor kezdődtek, amikor Bruno, nyomában akampányfőnökével, két titkárával, valamint Michelle-lel éshárom emberével belépett a terembe. Az özvegy, aki férjekoporsója mellett ült, felkapta a fejét. Michelle nem láthattaaz arcát a fátylon keresztül, de el tudta képzelni, mennyiremegijedt a betóduló idegen horda láttán. Az öregasszonyfelállt, és láthatóan remegve az egyik sarokba hátrált.

Bruno hirtelen Michelle felé fordult. – Nagyon jóbarátom volt a megboldogult! – csattant föl ingerülthangon. – Nem fogok egy hadsereggel bevonulni.Kifelé! – tette hozzá nyersen.

– Én maradok! – vágott vissza Michelle. – Csak én.Bruno a fejét rázta. Sok hasonló vita zajlott már le

közöttük. Tudta, hogy az elnökjelöltsége teljesenreménytelen ügy, és ez még keményebb iramra sarkallta. Atempó brutális volt, a személyi védelme pedigrémálom. – Nem. Ez magánügy! – dörögte Bruno. A

sarokban remegő nőre pillantott. – Úristen, halálrarémisztik! Ez borzasztó!

Michelle még egyszer a sarkára állt, Bruno újra nemetmondott, és válogatott szidalmak kíséretében mindenkitkiküldött a teremből. Mi a franc történhetne vele egyravatalozóban? Ráugrik a nyolcvanéves özvegy? Vagyéletre kel a halott? Michelle érezte, hogy a védence ténylegdühös rá, mivel az értékes kampányidejét veszi el tőle. Dehát nem az ő ötlete volt, hogy idejöjjenek. De Bruno nemvolt olyan hangulatban, hogy meghallgassa.

Semmi esélye nem volt nyerni a fickónak, mégis úgyviselkedett, mintha ő lenne a király. Persze a választásnapján a választók, Michelle-t is beleértve, úgy ki fogjákrúgni, hogy a lába se éri a földet.

Áthidaló javaslatként Michelle két percet kért, hogyátkutassák a helyiséget. Megkapta, és az osztag gyorsanmunkához látott. Eközben Michelle csendesen fortyogott, sazt hajtogatta magában, hogy az igazán fontos csatákrakell tartalékolnia az energiáját.

Az emberei két perc múlva kijöttek, és jelentették,hogy minden rendben. Csak egy ajtó van. Nincsenekablakok. Csak az öreg hölgy és a halott fickó tartózkodikbent. Nyugis a hely. Nem tökéletes, de rendben v:m.Michelle biccentett Brunónak: intézze el a magánügyét,aztán tűnjenek el innen.

A virrasztószobába lépve Bruno becsukta magamögött az ajtót, és a nyitott koporsóhoz ment. Volt még egykoporsó a hátsó falnál; ez szintén nyitva állt, de üres volt. Azelhunyt koporsója egy fehér terítővel letakart kis pulpituson

feküdt, s gyönyörű virágok vették körül derékmagasságig.Bruno lerótta tiszteletét az ott fekvő halottnak: – Isten veled,Bill – mormogta, aztán az özvegyhez lépett, aki visszamentközben a székéhez. Letérdelt elé, és gyengéden megfogtaa kezét. – Sajnálom, Mildred, igazán nagyon sajnálom.Olyan jó ember volt.

A gyászoló felpillantott a fátyol mögül, elmosolyodott,aztán ismét leengedte tekintetét. Bruno arckifejezésemegváltozott, és óvatosan körbenézett, noha a szobábanlévő harmadik személy nem volt olyan állapotban, hogyhallgatózzon.

– Említettél valamit, amit mindenképpen meg akartálvelem beszélni. Négyszemközt.

– Igen – mondta nagyon halkan az özvegy.– Félek, hogy nincs sok időm, Mildred. Miről van szó?Válaszképpen Mildred Bruno arcára tette a kezét,

majd megérintette az ujjaival a nyakát. Bruno arca eltorzult,ahogy valami éles szúrást érzett a bőrén, aztáneszméletlenül a földre rogyott.

2

Michelle a folyosón járkált fel-alá, az óráját nézegette,és hallgatta a hangszóróból áradó komor zenét. Ha nemvolt valaki elég szomorú és letört, esetleg öngyilkosságrakészülő, mielőtt idejött, akkor öt percen belül az lett ettől azagyzsibbasztó zenétől, gondolta Michelle. Dühös volt,amiért Bruno becsukta maga mögött az ajtót. Soha nemlenne szabad szem elől téveszteni egy védett személyt, dehát az élet időnként felülírja a szabálykönyvet.Mindenesetre, biztos, ami biztos, ötödször is megkérdezteaz egyik emberétől: – Teljesen biztos vagy benne, hogytiszta a terep? – A fickó bólintott.

Miután várt még egy kicsit, Michelle az ajtóhoz ment ésbekopogott. – Bruno úr? Indulnunk kell, uram. – Nem jöttválasz, és Michelle alig hallhatóan felsóhajtott. Tudta jól,hogy a többi ügynök az osztagából, akik mindannyianrégebbi motorosok voltak a Szolgálatnál, árgus szemmelfigyeli, hogyan kezeli a helyzetet. A terepen dolgozókörülbelül 2400 ügynöknek alig hét százaléka volt nő, sközülük is nagyon kevés került vezető pozícióba. Igen, hátnem volt könnyű.

Újra bekopogott. – Uram? – Megint eltelt néhánymásodperc, és Michelle érezte, hogy a hasizma lassan

megfeszül. Megpróbálta a kilincset, és döbbentenfelnézett. – Zárva van.

Csodálkozva bámult rá az egyik ügynök. – Akkorbiztosan bezárta.

– Jól van, Bruno úr? – Michelle várt egy kicsit. – Uram,vagy válaszol, vagy bemegyünk!

– Csak egy pillanat! – Ez kétségtelenül Bruno hangjavolt.

– Értem, uram, de indulnunk kell.Eltelt újabb két perc, és Michelle, fejét csóválva, újra

bekopogott az ajtón. Semmi válasz. – Uram, már így iskésésben vagyunk. – Bruno stábfőnökére, Fred Dickersrepillantott. – Megpróbálná, Fred?

Dickers és Michelle régen megtanulta már elviselniegymást. Mivel gyakorlatilag napi húsz órán át együttvoltak, a testőrparancsnoknak és a stábfőnöknek együttkellett működnie, legalábbis a főbb dolgokban, hogymenjen a szekér. Még mindig nem voltak közös nevezőnsok mindenben, és világos volt, hogy nem is lesznek soha,de ebben a kérdésben most egyetértettek.

Dickers bólintott, és bekiabált: – John, itt Fred. Mostmár tényleg mennünk kell. Csúszik anapirendünk. – Bekopogott az ajtón. – John? Hall engem?

Michelle gyomra ismét összerándult. Itt valami nincsrendben. Elhívta Dickerst az ajtótól, és újrabekopogott. – Bruno úr, miért zárta be az ajtót? – Semmiválasz. Egy izzadságcsepp jelent meg Michelle homlokán.Sebesen cikáztak a gondolatai. Várt egy kicsit, aztánhirtelen elkiáltotta magát: – Uram, a felesége keresi

telefonon! Súlyos baleset érte a gyereküket.A válasz dermesztő volt.– Csak egy pillanat!Michelle rárivallt az ügynökeire: – Betörni! Betörni!Az ügynökök nekinyomták a vállukat az ajtónak, aztán

még egyszer, végül engedett a zár, és bezúdultak aterembe.

A helyiség a halott embert leszámítva teljesen üresvolt.

3

Elindult az egyik gyászmenet. Vagy egy tucat autólódult meg a fákkal szegélyezett úton. Mielőtt az utolsókocsi eltűnt az út végén, Michelle és csapata kirohant aravatalozóból, és szétrajzott minden irányba.

– Lezárni az egész területet! – kiáltott rá Michelle aBruno konvoja mellett posztoló ügynökökre, akikszétszéledtek, hogy teljesítsék a parancsát. Aztán beleszólta walkie-talkie-jába: – Erősítést kérek! Hogy honnan, aznem érdekel, csak küldjék. Gyorsan! És vonják be az FBI-t. – A gyászmenet utolsó kocsijára függesztette a szemét.Ezért fejek fognak hullani, és az ő feje biztosan köztük lesz.De ebben a pillanatban nem akart mást, csakvisszaszerezni John Brunót, lehetőleg élve.

Újságírókat és fotósokat látott kiözönleni amédiafurgonokból. Bár jó médiareklámot lehetett volnacsinálni a ravatalozóban, és Fred Dickers is kérte Brunót,hogy engedje be őket, Bruno némi gerincességet mutatvamegtagadta a kérést. Ez persze nem tetszett nekik. Ésmost, megneszelve, hogy sokkal ütősebb sztoriról van ittszó, mint egy elnökjelölt részvétlátogatásáról egy régibarátnál, megújuló zsurnaliszta vehemenciával vetettékmagukat harcba.

Mielőtt odaértek hozzá, Michelle karon ragadott egyegyenruhás fickót, aki futva érkezett, láthatóan parancsravárva. – Maga itt a biztonsági őr? – kérdezte.

A fickó tágra nyílt szemmel bólogatott; úgy festett, mintaki menten elájul, vagy bevizel a nadrágjába. Michelle azútra mutatott. – Kié az a gyászmenet?

– Harvey Killebrew-é, és a Memóriái Gardensbemennek.

– Állítsa meg!Döbbenten meredt rá a biztonsági őr. – Állítsam meg?– Elraboltak valakit. És nem gondolja, hogy így...– Michelle a menetre mutatott – ...remekül ki lehet

csempészni a területről?– De igen – mondta lassan a fickó.– Akkor szeretném, ha átkutatná az összes járművet,

különösen a halottaskocsit. Világos?– A halottaskocsit...? De asszonyom, benne van

Harvey.Michelle a fickó egyenruhájára pillantott. Látta, hogy

csupán egy bérzsaru, de most nem engedhette megmagának a luxust, hogy finnyáskodjon. Megnézte a fickókitűzőjét, és rideg hangon ezt mondta:

– Simmons járőr? Simmons járőr, mióta van a... hm...biztonsági bizniszben?

– Kábé egy hónapja, asszonyom. De vanfegyverviselési engedélyem. Nyolcéves korom ótavadászok. A szúnyog szárnyát is eltalálom.

– Ez remek. – Egy hónapja. Igazság szerint a fickómég ennél is zöldfülűbbnek nézett ki. – Oké, Simmons,

figyeljen jól. Szerintem az illető nagy valószínűséggeleszméletlen. És egy halottas menetben remekül el lehetszállítani egy eszméletlen embert, nemgondolja? – Simmons bólintott, s látszott rajta, hogykapiskálja végre a dolgot. Michelle tekintete szúrós lett, ahangja kemény. – És most mozdítsa meg a seggét, állítsameg azt a menetet, és kutassa át azokat a kocsikat!

Simmons lóhalálában távozott. Michelle utasítottanéhány emberét, hogy menjenek utána, és segítsék azakciót, azután parancsot adott a többi ügynöknek, hogykezdjék meg az egész ravatalozó alapos átkutatását. Aztsem lehetett kizárni, hogy Brunót valahol bent rejtették el.Aztán, keresztülnyomakodva a riportereken és fotósokon,Michelle kialakította az egyik helyiségben a parancsnokiközpontját. Innen irányította az akciót, tanulmányozta a helyitérképeket, és egymérföldes távolságban lezáratta akörnyéket. Végül lebonyolította azt a telefonhívást, amitnagyon nem akart. Felhívta az elöljáróit, és kimondta azt anéhány szót, amiről tudta, hogy örökre össze fog fonódni anevével és félbetört titkosszolgálati karrierjével.

– Itt Michelle Maxwell ügynök, John Brunotestőrparancsnoka. Jelentem, hogy a védett személytelvesztettük. .. elvesztettem. A jelek szerint John Brunótelrabolták. Folyamatban van a keresés, kapcsolatbaléptem a helyi rendőrséggel és az FBI-jal. – Szinte érezte,ahogy ráereszkedik a bárd a nyakára.

Aztán csatlakozott az embereihez, akik Brunót keresvedarabokra szedték közben a ravatalozót a padlótól aplafonig. Úgy végezni mindezt, hogy ne tegyék közben

tönkre a bűnügyi helyszínt, legjobb esetben is problémásvolt. Nem nehezíthették meg a nyomozást, de meg kellettpróbálniuk megkeresni az elveszett elnökjelöltet.

Bent a virrasztószobában, ahonnan Bruno eltűnt,Michelle kérdőre vonta az egyik ügynököt, aki Brunobelépése előtt átfésülte a szobát: – Hogy a fenébetörténhetett ez meg? – szegezte neki a kérdést.

A fickó régi veterán volt a szolgálatnál, jó ügynök.Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Tiszta volt a hely, Mick.Tiszta.

A Michelle-ből gyakran lett „Mick" munka közben. Ettőlmég inkább úgy tűnt, hogy ő is a fiúk közé tartozik, amirőlkénytelen volt elismerni, hogy nem is olyan rossz dolog.

– Átkutattátok az özvegyet, kikérdeztétek? Értetlenülnézett rá az ügynök. – Motozzunk meg egy öregasszonyt,amikor másfél méterre tőle ott fekszik a férje akoporsóban? Megnéztük a retiküljét, de nem hiszem, hogyhelyénvaló lett volna a testüregvizsgálat – mondta, majdhozzátette: – Két percünk volt az egészre. Mutass nekemvalakit, aki két perc alatt tisztességesebb munkát tudvégezni.

Michelle arca megkeményedett, ahogy a szavakértelme világos lett számára. Itt mindenki csak a saját bőrétmeg a szövetségi nyugdíját fogja menteni. Elég hülyénhangzik majd utólag: csak két percet adott nekik.Szemügyre vette a kilincset. Előre megbabrálta valaki,hogy bekattanjon a zár, amikor becsukják az ajtót.

Másfél méterre tőle? Michelle a rézkoporsórapillantott. Behívták a ravatalozó igazgatóját. A férfi még

annál is sápadtabb volt, mint amilyennek egy temetkezésivállalkozónak lennie illik. Michelle megkérdezte tőle, hogy aholttest valóban Bill Martiné-e. Igen, felelte az igazgató.

– És biztos benne, hogy Martin özvegye volt itt?– Melyik nőről is van szó?– Egy teljesen feketébe öltözött nő ült ebben a

szobában, fátyollal.– Nem tudom, hogy Mrs. Martin volt-e vagy sem. Nem

láttam bejönni.– Szükségem lesz Mrs. Martin telefonszámára. És

senki nem mehet el innen, amíg meg nem érkezik az FBI,és el nem végzi a helyszínelést. Világos?

Ha lehet, a fickó még sápadtabb lett. – Az FBI?Miután Michelle útjára engedte az igazgatót, a koporsó

előtti padlóra esett a pillantása, és néhány lehullottrózsaszirmot látott. Ahogy lehajolt, hogy felszedegesseőket, a szeme egy vonalba került a koporsó körül lelógóterítő szegélyével. Átnyúlt a virágok fölött, és óvatosanfélrehúzta a vásznat, hogy lássa a fadobogót.Megkopogtatta az oldalát. Üres volt belül. Kesztyűt húzott,és az egyik ügynök segítségével kiemelt egy deszkalapot,amely mögött akkora hely tátongott, hogy könnyedénelrejtőzhetett benne valaki. Michelle a fejét csóválta.Csúnyán elbaltázták ezt a dolgot.

Apró szerkentyűt hozott oda az egyik embere,nejlonzacskóban. – Valamilyen digitális magnó – jelentette.

– Erről hallottuk Bruno hangját? – kérdezte Michelle.– Biztos felvettek tőle néhány beszédfoszlányt, és

ezzel tartottak minket sakkban, amíg el nem húzták a

csíkot. Nyilván azt gondolták, hogy a „Csak egy pillanat" jóválasz lesz a legtöbb kérdésünkre. De te lebuktattad őket,amikor bedobtad azt a mondatot Bruno gyerekéről. Biztos,hogy van itt valahol egy poloska.

Michelle kitalálta az ügynök gondolatait. – Merthallaniuk kellett minket, hogy elindíthassák az előre felvettválaszt, amikor bekiabáltam.

– Úgy van. – A fickó a hátsó falra mutatott, ahol egydarabon feltépték a kárpitborítást. – Van ott egy ajtó. Egyfolyosó húzódik a fal mögött.

– Vagyis ott szöktek ki. – Michelle átadta anejlonzacskót a fickónak. – Tedd vissza pontosan oda,ahonnan elvetted. Nem akarom az FBI kiselőadásáthallgatni, hogy miként kell biztosítani egy bűnügyi helyszínt.

– Itt küzdelemnek kellett lennie. Meglep, hogy nemhallottunk semmit – mondta az ügynök.

– Hogy hallhattunk volna ettől a bömbölő halottizenétől? – vágott vissza Michelle.

Aztán végigment az ügynökkel a folyosón. A hátsóajtónál ott volt az üres koporsó egy görgős asztalon.Visszamentek a virrasztószobába, és visszarendelték azigazgatót, hogy megmutassák neki a rejtekajtót.

Értetlenül nézett a fickó. – Azt se tudtam, hogy van ottajtó.

Micsoda? – hüledezett Michelle.– Mi csak néhány éve visszük ezt a vállalkozást.

Amióta bezárt a környék egyetlen ravatalozója. Ez a helysok minden volt, mielőtt ravatalozó lett. Az előzőtulajdonosok csak minimális átalakításokat végeztek rajta.

Ezek a virrasztószobák például szinte változatlanokmaradtak. Sejtelmem se volt, hogy ott van az az ajtó megaz a folyosó.

– Hát, valaki tudott róla – morogta Michelle. – Afolyosóról a ház hátsó frontjára nyílik az ajtó. Azt akarjanekem beadni, hogy arról sem tud semmit?

– Az intézménynek ezt a részét raktárnak használják,amit csak az épületből lehet megközelíteni – mondta afickó.

– Látott valamilyen járművet előtte parkolni?– Nem, de nem is szoktam hátramenni.– Valaki más látott valamit?– Utána kell néznem.– Nem. Majd én utánanézek.– Biztosíthatom róla, hogy ez egy nagyon tisztességes

intézmény.– Mindenféle titkos folyosó meg kijárat van itt, amiről

semmit sem tud. Nem aggódik a biztonság miatt?A férfi üres tekintettel bámult Michelle-re, majd

megrázta a fejét. – Ez nem nagy város. Itt soha nem történtkomolyabb bűntény.

– Na, ez a hagyomány most megszakadt. Meg tudjaadni Mrs. Martin telefonszámát?

A férfi megadta a számot, és felhívták a nőt. Nem vettefel senki.

Nemsokára Michelle már egyedül állt a szobaközepén. Az a sokévi munka, az a rengeteg idő, amígsikerült bebizonyítania, hogy alkalmas a feladatára – mostmind elveszett. Még annyi vigasz se jutott neki, hogy egy

merénylő golyója elé vethesse magát. Michelle Maxwellmár csak történelem volt. Tudta, hogy titkosszolgálatikarrierjének örökre befellegzett.

4

Megállították a temetési menetet, és minden járművetátkutattak, a halottaskocsit is. Valóban Harvey Killebrew,odaadó apa, nagyapa és férj feküdt ott, amikor kinyitották akoporsót. Gyakorlatilag az összes gyászoló idős embervolt, akik nagyon megrémültek a sok fegyveres láttán, éssenki nem látszott emberrablónak az egész csapatból, deazért az ügynökök visszaterelték az összes autót és ahalottaskocsit a ravatalozóhoz.

Simmons bérzsaru odakanyarodott a kocsijával azegyik titkosügynök mellé, aki éppen beszállt az autójába,hogy visszavezesse a karavánt a ravatalozóhoz. – Mi akövetkező lépés, uram?

– Figyelje ezt az utat. Ha valaki megpróbál kijutni,állítsa meg. Ha be akar jönni, szintén megállítja, és ellenőrziaz iratait. Amint tudunk, hozunk erősítést. Addig maradjonitt. Világos?

Simmons nagyon izgatottnak látszott. – Ez ténylegnagy dolog, ugye?

– Fiam, ez a legnagyobb dolog, amit életében látott.Csak remélhetjük, hogy jól fog végződni. Bár erősenkétlem.

Egy másik ügynök, Neal Richards futott oda. – Itt

maradok vele, Charlie – mondta. – Valószínűleg nem volnatúl jó ötlet magára hagyni.

Charlie a kollégájára pillantott: – Persze, Neal, biztosnem akarsz visszajönni a csapathoz?

Richards zordan elmosolyodott. – Nem akarokMichelle Maxwell egymérföldes körzetében lenni epillanatban. A sráccal maradok.

Richards bemászott Simmons mellé a járműbe, akiúgy kormányozta a furgont, hogy eltorlaszolja az utat.Nézték, ahogy az ügynökök és gyászolók karavánja eltűnika szemük elől, majd végigpásztázták a környéket mindenirányban. Nem mutatkozott senki. Simmons a pisztolyaagyát szorongatta, fekete bőrkesztyűje összeráncolódott aszorítástól. Előrehajolt, és feltekerte a rendőrségi adó-vevőhangját, azután ideges pillantást vetett a veterán ügynökre.Hangosan ezt mondta: – Tudom, hogy nem mondhatja elnekem, de mi a fene történt odabent?

Richards egy pillantásra se méltatta. – Igaza van, nemmondhatom el.

Simmons folytatta: – Én itt nőttem fel, ismerem akörnyék minden centiméterét. Ha ki akarnék valakit vinniinnen, van egy földút fél mérfölddel feljebb az úton. Haátvág ott az ember, és kifordul a másik végén, észre seveszi, és már öt mérföldre van innen.

Richards most már rápillantott, és lassan eztmondta: – Ez igaz? – Simmons felé hajolt, és benyúlt akabátzsebébe. A következő pillanatban Neal Richardstitkosügynök arcra borulva feküdt az ülésen, apró vöröslyukkal a hátán, s a rágógumit, amit kihúzott az előbb a

zsebéből, még mindig a markában szorongatta. Simmonshátranézett. A furgon hátuljában a nő levette a hangtompítótkis kaliberű pisztolyáról. Eddig egy titkos rekeszbenrejtőzött a furgon álpadlója alatt. A rendőrségi adó-vevőrecsegése elnyomta a halk zajt, amit az előmászásávalkeltett. így szólt: – Kis kaliberű dumdumgolyó, azt akartam,hogy a testében maradjon. Kevesebb kosszal jár.

Simmons elvigyorodott. – Ahogy mondta a fickó, eztényleg nagy dolog. – Lecsatolta a halott ügynökmikrofonját és adó-vevőjét, és messzire hajította a fákközé. Aztán elindultak. Nyolcszáz méterre a ravatalozótóllehajtottak egy gyommal benőtt földútra. Richards ügynökholttestét bedobták egy aljnövényzettel borított vízmosásba.Simmons igazat mondott az ügynöknek: ez az út tökéletesmenekülőút volt. Újabb száz méter, és két újabb kanyarután elértek egy elhagyatott pajtához, melynek beszakadnikészült a teteje és nyitva állt az ajtaja. Simmons egyenesenbehajtott a furgonnal, kiszállt, és becsukta a csűr ajtaját.Fehér platós kisteherautó állt odabent.

A nő is kiszállt a furgon hátuljából. Most már egyáltalánnem úgy festett, mint egy idős özvegyasszony. Fiatal volt,szőke, karcsú, de izmos, és fürgén mozgott afarmernadrágban és a fehér ujjatlan trikóban. Sok álnevethasznált már rövid életében, s jelenleg „Tasha" néven,futott. Ugyanolyan veszélyes volt, mint Simmons, ha lehet,még életveszélyesebb. Rendelkezett a tökéletes gyilkosoknélkülözhetetlen tulajdonságával: nem volt bűntudata.

Simmons lehúzta uniformisát, amely alattfarmernadrág és póló volt. Aztán előszedett egy

sminkkészletet a furgon hátuljából, levette a parókáját, éslehámozta az oldalszakállat, a szemöldököt és a többimaszkot az arcáról. Sokáig lapult Bill Martin koporsója alatta dobogóban, és miután segített kicipelni John Brunót,magára öltötte Simmons rendőr szerepét.

Tasha és Simmons kiemelt egy nagy dobozt afurgonból, benne Brunóval. A dobozon KOMMUNIKÁCIÓSESZKÖZÖK felirat virított, arra az esetre, ha szemet szúrnavalakinek. Jókora szerszámrekesz állt a fehér kisteherautóhátsó ablaka mögött. Áttették Brunót a rekeszbe, éskulcsra zárták. Szellőzőlyukak voltak a láda oldalán éstetején, a belsejét kibélelték.

Feldobáltak néhány szalmabálát a pajta sarkából ateherautó platójára; ez eltakarta a szerszámosláda nagyrészét. Végül beszálltak a vezetőfülkébe, fejükbe nyomtákJohn Deere-sapkájukat, és kigurultak a csűrből, hogy egymásik, gyommal benőtt úton, két mérfölddel feljebbvisszatérjenek a főútra.

Elhaladtak egy járőrkocsikból, fekete szedánokból ésműszaki furgonokból álló konvoj mellett, amely nyilván abűnügy helyszínére tartott. Egy fiatal rendőr még rá ismosolygott a teherautó-fülke anyósülésén ülő csinos nőre,ahogy elhúzott mellettük. Tasha kacér pillantást vetett rá, ésvisszaintegetett neki. Nyugodtan folytatták útjukat,platójukon az eszméletlen elnökjelölttel.

Két mérfölddel előttük járt az öregember, aki aravatalozó bejáratánál ült, amikor John Bruno és kíséretebevonult. Farigcsálását befejezve, pár perccel azelőtttávozott, hogy Maxwell ügynök lezárta a környéket. Most

egyedül ült ósdi, zörgő kipufogójú Buickjában. Pár percekapta a hírt a társaitól, hogy Brunót biztonságosanelrejtették, és az egyetlen áldozat egy titkosügynök volt, akitaz a balszerencse ért, hogy párba állt valakivel, akirőlszentül hitte, hogy ártalmatlan.

Oly sok idő és annyi munka után végre elkezdődött.Csak mosolyogni tudott rajta.

5

Az erdő mélyén a piros Ford Explorer befordult acédrusfából készült, jókora rönkház elé. A féltő gonddalmegépített épület a méreteit tekintve közelebb állt egykúriához, mint egy családi házhoz, pedig egyetlen emberlakta. A házigazda kiszállt a kocsiból, és kinyújtóztattavégtagjait. Korán volt még, éppen felkelt a nap.

Sean King felballagott a széles, maga fűrészeltefalépcsőn, és kinyitotta otthona ajtaját. Megállt a tágaskonyhában, hogy kávét főzzön. Amíg főtt a kávé,körbepillantott a házbelsőn, megszemlélve a pontosanderékszögű sarkakat, a rönkök illesztéseit, az ablakok ésfalak jól megtervezett arányát. A házat szinte teljesenegyedül építette fel négy év alatt a Blue Ridge-hegységben,Charlottesville-től harmincöt mérföldre nyugatra, s ezalattegy apró lakókocsiban húzta meg magát a kéthektárosterület peremén.

A házat bőrfotelokkal, tömött kanapékkal,faasztalokkal, keleti szőnyegekkel és rézcsillárokkalrendezte be, és az egyszerű könyvespolcokat könyvek,főleg helyi művészek által festett olaj- és pasztellképek ésegyéb holmik olyan eklektikus elegye töltötte meg, amitcsak egy élet során gyűjt össze vagy örököl az ember. A

negyvennégy éves King legalább két életet élt már végig,és semmi kedve nem volt hozzá, hogy még egyszer újrakelljen kezdenie.

Felment az emeletre, végigballagott a ház teljeshosszán végigfutó karzaton, és belépett a hálószobájába.Ahogy a ház többi részében, itt is tökéletes rend uralkodott,gondosan elrendezve minden, kihasználva mindennégyzetcentimétert.

Levette rendőregyenruháját, és belépett a zuhany alá,hogy lemossa magáról az éjszakai műszak izzadtságát.Megborotválkozott, megmosta a haját, s hagyta, hogy ameleg víz ellazítsa elhegesedett középső ujjcsonkját.Régen megtanult már együtt élni titkosszolgálati napjainakörök emlékével.

Ha a titkosszolgálatnál maradt volna ahelyett, hogy ittélne ebben a gyönyörű rönkházban, a festői Virginiaközepén, valószínűleg egy sorházban kellene szoronganiaegy unalmas környéken, valahol a washingtoni körgyűrűnkívül, és még mindig az exneje lenne a felesége. És nemfolytathatná virágzó ügyvédi praxisát se. És persze nemdolgozhatna önkéntes segédrendőrként a helyiközösségnek heti egy alkalommal. Egyik repülőről amásikra szállna, vigyorgó, babákat puszilgató és hazudozópolitikusokra vigyázna, és lesne a pillanatot, hogy mikorakarja valaki megölni a védencét. Micsoda jó buli voltpedig, még kedvezményes repülőjegy is járt hozzá!

King öltönyt és nyakkendőt vett, megfésülte a haját,megitta a kávéját a konyha előtti teraszon, és átnézte azújságot. A címoldalt jórészt a John Bruno elrablásával és az

FBI nyomozásával foglalkozó cikkek töltötték meg. Kingfigyelmesen elolvasta a vezércikket és a hozzá kapcsolódóriportokat, megjegyezve minden fontos részletet. Aztánbekapcsolta a tévét, és megkereste a hírcsatornát, ahol ahírolvasó bejelentette a veterán titkosügynök, NealRichards halálát. Feleség és négy gyerek maradt utána.

Ez tagadhatatlanul tragikus és szomorú esemény, delegalább a Szolgálat gondoskodik a túlélőkről. NealRichards családja mindent meg fog kapni, ami jár. Ez nempótolja a veszteséget, de több a semminél.

Azután a műsorvezető közölte, hogy az FBI nemkommentálja az esetet. – Persze hogy nem – dünnyögteKing, sohase kommentálnak semmit, aztán a végén mégiskiszivárogtat valaki valakinek valamit, aki szalad abarátjához a Post-nál vagy a Times-nál, aztán mármindenki tud a dologról. Persze, amit tudnak, azrendszerint téves! De hát a médiabestiáknakkielégíthetetlen az étvágyuk, és egyetlen szervezet seengedheti meg, hogy teljesen megvonja tőlük a koncot,még az FBI sem.

King kiegyenesedett a széken. A pódiumon levő nőresiklott a tekintete, aki a csoport szélén ácsorgott. Azonnalmegérezte, hogy ez a történet titkosszolgálati része. Jólismerte ezt a fajtát. A nő profinak és higgadtnak látszott,azzal a nyugodt, éber tekintettel, ami olyan ismerős voltKingnek. És volt ott még valami, amit nem tudott pontosanhova tenni. Gyomorgörcs biztosan, mivel az mindnyájuknakszokott lenni. De még valami volt – talán elszánt dacnaklehetne nevezni.

A titkosszolgálat mindenben segíti az FBI-t,magyarázta az egyik férfi, és természetesen lefolytatjáksaját belső vizsgálatukat. King tudta, hogy a Szolgálatnyomozási részlege fogja lefolytatni ezt a vizsgálatot, mertőt is ezek zargatták halálra a Ritter-gyilkosság után. Tudta,hogy a kétértelmű bürokratazsargonban ez annyit tesz,hogy már kiszemelték a bűnbakot, és rögvest be ismutatják a nyilvánosságnak, amint az érintett felekmegegyeznek, hogyan tálalják a szörnyű hírt. Aztán végetért a sajtótájékoztató, a nő elindult kifelé, és beszállt egyfekete szedánba. A titkosszolgálati feladatokról nemnyilatkozik a hölgy, közölte a szóvivő, majd előzékenyenelárulta a nő nevét is: Michelle Maxwell, annak atestőrosztagnak a parancsnoka, amely John Brunót szemelől vesztette.

De minek citálták a sajtó elé?, tűnődött King. Miértlengetik meg a véres húst a ketrecbe zárt oroszlán előtt?Szinte azonnal válaszolt is a kérdésére: hogy arcot adjanaka blamázsnak és nevet a bűnbaknak...

A Szolgálat általában nagyon rendesen védte asajátjait, a hibázó ügynökeit először hivatalosanfelfüggesztette, de aztán visszavette az állományba. Mostakkora volt a politikai nyomás, hogy fejeknek kelletthullaniuk. Mintha csak ezt akarták volna üzenni: „Itt van,emberek. Gyertek, és kapjátok el. Nekünk le kell ugyanfolytatnunk a magunk vizsgálatát, de ne hagyjátok, hogy ezakadályozzon benneteket." Most már értette King, mi voltaz az elszánt dac Maxwell arcán. Ő pontosan tudta, mifolyik körülötte. A saját akasztására hívták meg, és ez nem

tetszett neki.King belekortyolt a kávéjába, beleharapott egy

pirítósba, és ezt dünnyögte a nőnek és atévének: – Lehetsz te olyan dühös, Michelle, amilyenakarsz, akkor is véged van.

Michelle Maxwell fényképe tűnt föl a képernyőn, sközölték néhány életrajzi adatát. Amerikai főiskolaiválogatott kosárlabdában é s atlétikában, kiemelkedőtanulmányi eredmények, három év alatt diplomabüntetőjogból a Georgetown Egyetemen. Ha ez nem volnaelég, a főiskola alatt újabb sportágban bontakoztatta kikivételes tehetségét, és olimpiai ezüstérmet szerzettevezésben: egy diplomás sportoló, mi lehet ennélpéldamutatóbb} Miután egy évig rendőrként dolgozottodahaza Tennessee-ben, belépett a titkosszolgálathoz, ésbámulatos sebességgel haladt előre a ranglétrán. Mostpedig megízlelhette a bűnbakok gyönyörűséges sorsát.

És milyen csinos bűnbak, merengett King, aztán észbekapott. Csinos? Vannak kemény vonásai is, a határozott,szinte nagyképű járás, a lenyűgöző vállszélesség – nyilvána sok evezéstől –, és az álla vonala, amely gyakoridacosságról árulkodik. Mindezek ellenére Maxwellkétségtelenül nőies volt. Magasabb 175 centinél, s a szélesváll ellenére karcsú, mégis formás, telt vonalakkal. Fekete,egyenes szálú haja vállig ért, a szolgálati szabályzattalösszhangban, de azért a divatot követve. Arca formás éshatározott volt, szeme zöld, fénylő és értelmes – olyan,amelyik mindent észrevesz. A titkosszolgálatnál pont ilyen

röntgenszemekre van szükség.Összességében nem volt az a klasszikus szépség

Michelle, de valószínűleg mindig gyorsabb és okosabb voltaz összes fiúnál. A főiskolán biztos, hogy őrá hajtott azösszes pasi, hogy elrabolja szüzességét. De ahogy Kingelnézte, erős kétségei támadtak afelől, hogy ennél a nőnélbárki is elérhetett olyasvalamit, amit Maxwell nem akart.

Nos, hölgyem, mondta King csendesen atévéképernyőnek, van élet a titkosszolgálat után is.Újrakezdheti, és újrateremtheti önmagát. A körülményekellenére egész boldog életet élhet. De soha nem fogfelejteni. Sajnálom, Michelle Maxwell. Tapasztalatbólbeszélek.

King az órájára nézett. Ideje volt indulni, s végezni azigazi munkáját: végrendeleteket és bérleti szerződéseketfogalmazni, és ezért óradíjat felszámolni. Közel se voltolyan izgalmas, mint a régi hivatása, de életének ebben aszakában Sean Ringnek kimondottan jól jött egy kisunalom. Annyi izgalmat élt már át, hogy az jó pár életre eléglett volna.

6

King kitolatott a garázsból nyitott tetejű Lexuskabriójával, és nyolc órán belül másodszor indult munkába.Kacskaringós úton haladt, mesés tájakon, időnként egy-egy vadat látva, elég gyér forgalomban, legalábbis amíg elnem érte a városba bevezető utat, ahol az autószámmegnőtt valamelyest. Ügyvédi irodája a wrightsburgi Főutcán állt, ami kiérdemelte a nevét, mivel ez volt az egyetlenfontosabb utca a jóval nagyobb Charlottesville ésLynchburg között félúton fekvő apró és viszonylag újkisváros központjában.

Beállt a parkolóba a kétszintes fehér téglaépületmögött, amely otthont adott a King & Baxter ÜgyvédiIrodának, ahogy a kint lógó cégér büszkén hirdette. Aligharminc percre volt innen a Virginiai Egyetem jogi kara,ahová két évig járt annak idején, mielőtt kimaradt, hogy atitkosszolgálati hivatást válassza. Akkoriban nagyobbkalandra vágyott, mint amit egy kupac jogi könyv és aszókratészi módszer nyújtani tudott. Hát, kalandban volt isrésze bőven.

Miután elült a zaj a Clyde Ritter-gyilkosság körül,otthagyta a titkosszolgálatot, befejezte az egyetemet, ésszóló karrierbe fogott Wrightsburgben. Ami mostanra

kétügyvédes vállalkozássá bővült, és King életevisszazökkent végre a normál kerékvágásba. Elismert jogiszakértő lett, és sok barátja volt a környéken. Önkéntesrendőrként szolgálta a közösséget, és a környék egyiklegpartiképesebb agglegényeként akkor randevúzott,amikor akart. Számtalan nőismerőse akadt, igaz, kevésselállt intim viszonyban. Szerette a munkáját, élvezte a szabadidejét, és nem hagyta, hogy bármi is felidegesítse.Gondosan megszerkesztett élete nyugodt tempóbancsordogált, feltűnésmentesen. Tökéletesen elégedett voltvele.

Ahogy kiszállt a Lexusból, és meglátta a nőt, gyorsanvissza akart bújni a kocsiba, de már kiszúrták.

– Szervusz, Susan – mondta King, kiemelve a táskájátaz anyósülésről.

– Fáradtnak látszol – mondta a nő. – Nem tudom, hogybírod.

– Mit hogy bírok?– Elfoglalt ügyvéd napközben, rendőr éjjel.– Önkéntes rendőr vagyok, Susan, és csak heti egy

éjszaka. Egyébként a legizgalmasabb esemény tegnapéjjel az volt, hogy ki kellett kerülnöm a furgonommal egyoposszumot.

– Fogadok, amikor a titkosszolgálatnál voltál, nemaludtál napokig. Izgalmas lehetett.

– Nem egészen – mondta King, és elindult az irodájafelé. A nő követte.

Susan Whitehead negyven körüli, elvált, vonzó ésgazdag nő volt, aki szemmel láthatóan eltökélte, hogy

Kinget a negyedik férjévé teszi. Maga King bonyolította azutolsó válását, így első kézből tudta, hogy milyenkellemetlenül éles nyelve van a nőnek, és milyen gyűlölködőtud lenni, ezért teljes mértékben együtt érzett a szegényhármas számú férjjel. Félénk, visszahúzódó fickó volt, akiannyira szenvedett felesége vasmarkában, hogy elszököttegy négynapos vedelő, szerencsejáték- és szexbulira LasVegasba, ami a vég kezdetének bizonyult. Mostanraszegényebb lett ugyan, de kétségtelenül boldogabb.Ringnek egyáltalán nem állt szándékában a helyébe lépni.

– Szolid vacsorapartit adok szombaton, és reméltem,hogy el tudsz jönni.

Ring fejben végigpörgette a kalendáriumát, s noha aztlátta, hogy ráér szombaton, szemrebbenés nélkülrávágta: – Sajnálom, más tervem van, de azért kösz. Talánmajd máskor.

– Neked nagyon sok terved van, Sean – mondta a nőszelíden. – Remélem, én is beleférek majd az egyikbe.

– Susan, nem jó, ha egy ügyvéd és kliense közöttbizalmas kapcsolat alakul ki.

– De én nem vagyok már a kliensed.– Akkor is rossz ötlet. Ebben az egyben higgyél

nekem. – Ahogy a főbejárathoz ért, és kinyitotta az ajtót,King hátraszólt: – Szép napot. – Belépett, remélve, hogynem követik. Várt néhány másodpercig az előcsarnokban,s megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Susan nem mentutána. Elindult a lépcsőn az irodája felé. Majdnem mindig őért be elsőként. A társa, Phil Baxter, a kétemberes cégperszakértője volt, míg King az összes többi területet: a

végrendeleteket, meghatalmazásokat, ingatlanügyeket,üzleti megállapodásokat intézte – vagyis a pénzes bulikat.Nagy vagyonok lapultak a Wrightsburg környéki csöndeszugolyokban. Filmsztárok, iparmágnások, írók és másmeggazdagodott lelkek nevezték otthonuknak ezt avidéket. Szerették a szépségét, eldugottságát, intimitásátés kellemes helyi adottságait: a jó éttermeket, boltokat, avirágzó kultúréletet és a világklasszis egyetemet feljebb azúton, Charlottesville-ben.

Phil nem volt korán kelő – a bíróság nem nyitott ki tízelőtt –, viszont nagyon későig dolgozott, pont fordítva, minta társa. King öt órára általában otthon volt már, aműhelyében piszmogott, vagy horgászott, vagy a házamögötti tavon vitorlázott, miközben Baxter gyűrte az ipart.Így aztán jól kiegészítették egymást.

King kinyitotta az ajtót, és belépett. Arecepcióstitkárnő nem lehetett még bent, hiszen még nyolcóra se volt.

Az oldalán fekvő szék volt az első, ami magára vontaKing figyelmét, aztán a recepciós asztalának tartalma, amiszétszóródott a földön. Keze ösztönösen a pisztolytáskájafelé nyúlt, csakhogy nem volt se pisztolya, sepisztolytáskája. Nem volt nála más, csak egy frissenfogalmazott végrendelet-záradék, ami elég fenyegetőnektűnt ugyan, de legfeljebb a majdani örökösöket ijeszthettehalálra. Felemelt egy súlyos papírnehezéket a padlóról, éskörülnézett. Szinte megdermedt a látványtól.

Vér volt a padlón Baxter irodájának az ajtaja előtt.Kezében a papirnehezékkel elindult, miközben másik

kezével előhúzta a mobiltelefonját, bepötyögte a segélyhívószámot, és halkan beszélt a diszpécserrel. A kilincs felényúlt, de megtorpant egy pillanatra, és előhúzott egyzsebkendőt a zsebéből, hogy ne kenje szét azujjlenyomatokat. Lassan kinyitotta az ajtót. Megfeszültek azizmai, ugrásra készen, bár az ösztönei azt súgták, hogyüres a hely. Benézett a sötét szobába, és a könyökéthasználva felkattintotta a villanyt.

A holttest az oldalán feküdt, közvetlenül King lába előtt,lőtt sebbel a mellkasa közepén. A golyó hátul távozott. NemPhil Baxter volt. Hanem egy másik férfi – de King őt is jólismerte. És ennek a személynek az erőszakos halála mostSean King békés életét is romba dönteni készült.

King kifújta a levegőt, amit mostanáig bent tartott, svillámként hasított belé a felismerés. – Újrakezdődik – dünnyögte.

7

A Buickban ülő férfi figyelte, ahogy sorra megállnak ajárőrkocsik King ügyvédi irodája előtt, és berohannak azépületbe az egyenruhás rendőrök. A buickos külsejealaposan megváltozott azóta, hogy eljátszotta a ravatalozóelőtt farigcsáló öregember szerepét, amikor John Brunótelrabolták. Az öltöny, amit aznap viselt, két számmalnagyobb volt a kelleténél, hogy kicsinek és aszottnaknézzen ki benne; a sárga fogak, a borostás arc, a piásflaska, a farigcsálás és a szájában tartott galacsinok mindarra szolgáltak, hogy rá tereljék a figyelmet. Hogy aszemlélő mindenképpen megjegyezze. És teljesen hibásanítélje meg a kilétét. Ez volt a dolog lényege.

Most már fiatalabb volt, legalább harminc évvel.Csakúgy, mint King, ő is újrateremtette önmagát. Éppenvajas zsemlét falatozott, a kávéját kortyolgatta, és azontűnődött, hogy mit léphetett King, amikor megtalálta azirodájában a holttestet. Először nyilván megdöbbent, aztándühös lett, de biztos nem lepődött meg – nem, nemlepődhetett meg igazán, ha jobban belegondol az ember.

Ahogy ezen merengett, bekapcsolta a rádiót, amimindig a helyi hírcsatornára volt állítva, és meghallgatta anyolc órai híradót, ami John Bruno elrablásával kezdődött.

A világ majdnem minden hírszolgálatánál ez volt a vezetőhír. Még a Közel-Keletet és a profi futballt is kiszorította sokamerikai fejéből, legalábbis egy időre.

Lenyalogatta a vajat és a szezámmagokat az ujjairól,miközben a rádiót hallgatta. Most Michelle Maxwellről, atitkosszolgálat testőrparancsnokáról beszéltek. Hivatalosantartalékállományba helyezték, ami azt jelentette, hogy egylépésre áll a szakmai sír szélétől.

A nő tehát nem rúgott már labdába, legalábbishivatalosan. Na és nem hivatalosan? Ezért is figyelte megolyan jól Maxwell minden arcvonását aznap, amikor a nőelment mellette. Nem volt számára kérdéses, hogy egyponton újra szembe fognak találkozni. Ismerte már a teljesönéletrajzát, de hát, minél több az információ, annál jobb.Olyan ez a nő, aki otthon kuksol és magában kesereg, vagyolyan, aki előrelendül és vállalja a kockázatot? Abból akevésből, amit látott róla, úgy gondolta, hogy az utóbbi avalószínűbb.

Ismét az előtte kibontakozó látványra koncentrált. Akisvárosi nép egy része, akik munkába igyekeztek, vagy aboltjaikat nyitották ki, az ügyvédi iroda felé vették az irányt,ahol egy újabb rendőrautó, majd egy bűnügyi helyszínelőfurgon állt be a kis parkolóba. Világos volt, hogy valami újtörtént a tisztes Wrightsburg város életében. Az egyenruhásemberek láthatóan nem nagyon tudták, mit kell tenniük.Milyen megható, gondolta a buickos, a zsömléjétmajszolva. Olyan régóta várt erre, ki akarta élvezni apillanatot. És még hátravolt sok minden.

Még egyszer szemügyre vette a nőt az iroda előtt.

Látta, amikor Susan Whitehead megkörnyékezte Kinget azelőbb a parkolóban. Egy barátnő? A szeretőjelöltvalószínűleg találóbb lenne rá, vonta le a következtetést azimént látottak alapján. Felemelte a fényképezőgépét, éskészített róla néhány képet. Arra várt, hogy King is kijöjjön,de tudta, hogy ez most valószínűleg nem történik meg. DeKing jó nagy területeket érintett a járőrútjain. Annyi hátsóutat kellett bejárnia, annyi elhagyatott mellékutat. Bármimegtörténhet odakint, a sűrű erdőben, oly sok veszélyleselkedik ránk. De hát hol lehet manapság biztonságbanaz ember?

Roppant különleges dolog rejtőzött a buickoscsomagtartójában, egy cipzáras táskában, amit egykülönleges helyre kellett elvinnie. Most érkezett el rá atökéletes alkalom.

Miután bedobta reggelije maradékát a járdán egyszemetesbe, sebességbe tette a rozsdás Buickot, éscsörgő kipufogóval elindult. Ahogy kikanyarodott az utcára,felpillantott King irodájára, és pimaszul feltartotta az egyikhüvelykujját. Susan Whitehead mellett eldöcögve, aki mégmindig King irodáját bámulta, ezt gondolta: Lehet, hogymég találkozunk. Inkább hamarabb, mint később.

Eltűnt a Buick az út végén, egy rémült Wrightsburgöthagyva maga után.

Az első menetnek hivatalosan vége volt. Alig vártamár, hogy elkezdődjön a második.

8

Walter Bishop, aki nagyon magas rangban volt atitkosszolgálatnál, föl-alá járkált Michelle Maxwell előtt, akiegy asztalnál ült, s figyelte. Egy kis tárgyalószobábanvoltak, egy washingtoni kormányépület mélyén, amit azeseményektől szédelgő emberek töltöttek meg.

– Örülnöd kéne, Maxwell – mondta Bishop a vállafölött –, hogy csak felfüggesztettek.

– Persze, boldog vagyok, hogy elvették a pisztolyomatés a jelvényemet. Nem vagyok hülye, Walter! Régmegszületett a döntés. Nekem befellegzett.

– Még zajlik a vizsgálat – igazából csak mostkezdődik.

– Hogyne. Az a sok év az életemből, most mindlehúzhatom a vécén.

Bishop megpördült, és felcsattant ahangja: – Elraboltak egy elnökjelöltet az orrod elől – előszöra szolgálat történetében. Gratulálok. Szerencsés vagy,hogy nem kivégzőosztag előtt állsz. Vannak országok, aholott végeznéd.

– Nem gondolod, Walter, hogy ezt én is érzem? Majd'belehalok.

– Érdekesen fogalmazol. Neal Richards jó ügynök volt.

– Azt is tudom – vágott vissza Michelle. – Gondolod,tudtam, hogy ez a bérzsaru benne van a dologban? Nincsmég egy ember a Szolgálatnál, aki nálam rosszabbulérezné magát Neal miatt.

– Nem lett volna szabad egyedül beengedned Brunótabba a szobába. Ha betartottad volna az előírásokat, sohanem történik ilyesmi. A legkevesebb, hogy nyitva kellettvolna hagynod annyira az ajtót, hogy lásd az emberedet.Soha, de soha nem szabad levenni a szemedet avédencedről; ezt te is tudod. Ez a legalapvetőbb védelmiszabály.

Michelle a fejét rázta. – Ebben a szakmában, amikorbenne vagy a sűrűjében, és rád szakad minden, néhakompromisszumot kell kötni, hogy mindenki boldog legyen.

– Nem az a dolgunk, hogy boldoggá tegyük azembereket. Az a dolgunk, hogy megvédjük őket!

– Azt akarod nekem mondani, hogy ez volt az elsőeset, amikor úgy döntött valaki, hogy őrizet nélkül hagy egyvédencet valahol?

– Nem, azt mondom, hogy ez volt az első olyan eset,amikor így döntött valaki, és aztán ilyesmi történt. Komolyfelelősség terhel, Michelle. Erre nincs semmilyen mentség.Bruno pártja tajtékzik. Néhány eszement egyenesen aztállítja, hogy lefizették a titkosszolgálatot, hogy üssék kiBrunót a versenyből.

– Ez nevetséges.– Tudom, hogy az, de ha sokan mondják, akkor az

emberek kezdik elhinni.Michelle a széke szélén gubbasztott eddig a

beszélgetés alatt. Most hátradőlt, és hűvösen nézettBishopra.

– Csak hogy tisztázzuk: vállalom a teljes felelősséget atörténtekért. Egyik emberemet se érheti retorzió. Ők csakteljesítették a parancsot. Az én bulim volt, és elcsesztem.

– Jó, hogy ezt mondod. Megnézem, mit tehetek az ügyérdekében. – Kis szünetet tartott, aztánhozzátette. – Gondolom, nem készülsz kilépni aszolgálattól.

– Nem, Walter, nem készülök. És, csak hogy tudd,fogadok egy ügyvédet.

– Persze, fogadj. Ez Amerika. Itt minden balfékfogadhat ügyvédet, és még kaszálhat is azon, hogy olyanbéna volt. Most biztos büszke vagy magadra.

Michelle-nek pislognia kellett, hogy ne könnyezzenettől a gúnyos dorgálástól, bár valahol belül úgy érezte,hogy megérdemli. – Én csak magamat védem, Walter,ahogy te is tennéd, ha a helyemben volnál.

– Igaz. Persze. – Bishop zsebre dugta a kezét, és azajtó felé nézett, jelezve Michelle-nek, hogy távozhat.

Michelle felállt. – Kérhetek tőled egyszívességet? – Természetesen kérhetsz. Bár pofátlanulmerész vagy, ha ilyesmire vetemedsz.

– Nem te vagy az első, aki ezt mondja – mondtanyugodtan Michelle. Bishop nem válaszolt, csak kíváncsianvárt.

– Azt szeretném tudni, hogy halad a nyomozás.– Az egészet átvette az FBI.– Tudom, de nyilván folyamatosan tájékoztatják a

titkosszolgálatot.– Úgy van, és ezt az információt kizárólag a

titkosszolgálat dolgozói kapják meg.– Vagyis én már nem vagyok az?– Tudod, Michelle, nekem már akkor kételyeim voltak,

amikor a Szolgálat nőket kezdett verbuválni. Úgy értem,ráköltjük a sok pénzt az ügynök kiképzésére, aztán puff,férjhez megy, szül, és leszerel. Az a sok kiképzés, pénz ésidő, mind a kanálisba megy.

Michelle el se tudta hinni, hogy végighallgatja ezt, decsöndben maradt.

– De amikor te megjelentél a fedélzeten, aztgondoltam, ebben a csajban megvan minden, ami kell. Tevoltál a Szolgálat reklámja. A legjobb és legeszesebb.

– Ami nagy elvárással járt.– Itt minden ügynökkel szemben nagy az elvárás,

alapkövetelmény a tökéletesség. – Bishop elhallgatott,aztán hozzátette: – Tudom, hogy makulátlan volt az eddigiteljesítményed. Tudom, hogy gyorsan haladtál felfelé aranglétrán. Tudom, hogy jó ügynök vagy, de elszúrtad adolgot, elvesztettünk egy védett személyt, és egy ügynökmeghalt. Nem feltétlenül igazságos így, de te vagy a hunyó.Velük se volt igazságos a sors. – Ismét elhallgatott, és atávolba meredt. – Lehet, hogy a Szolgálatnál maradhatszvalamilyen beosztásban. De soha, soha nem fogodelfelejteni azt, ami történt. Veled lesz hátralévő életedminden napjának minden percében. És ez sokkal jobbanfog gyötörni, mint bármi, amit a Szolgálat tehetne veled.Higgyél nekem.

– Elég meggyőzően hangzik, amit mondasz.– Ott voltam Bobby Kennedyvel az Ambassador

Hotelban. Újonc zsaru voltam, amikor RFK keresztülutazottL. A.-n. Csak álltam ott, és néztem, ahogy egy ember,akiből elnöknek kellett volna lenni, elvérzik előttem apadlón. Azóta nincs nap, hogy ne gondolnék rá, mit kellettvolna másképp tennem, hogy megakadályozzam. Ez volt azegyik fő oka, hogy évekkel később beléptem aSzolgálathoz. Azt hiszem, jóvá akartam tenni valahogy adolgot. – Michelle szemébe nézett. – Soha nem tudtamsemmit jóvá tenni. És te se fogsz semmit elfelejteni.

9

Mivel a sajtó lecövekelt a háza elé a virginiaikertvárosban, Michelle bejelentkezett egy washingtoniszállodába. Arra használta a lélegzetvételnyi időt, hogyegyütt ebédeljen az egyik barátnőjével, aki történetesenFBI-ügynök volt. A titkosszolgálat és a SzövetségiNyomozóiroda nem mindig találták meg a közös hangot. Aszövetségi szolgálatok között az FBI hárommázsás gorillavolt a többi ügynökséghez képest. De Michelle szeretteemlékeztetni az FBI-os ismerőseit, hogy az irodát hétkorábbi titkosügynök hozta létre.

Mindkét nő tagja volt a WIFLE-nek, a szövetségirendőrnők egyesületének. Ez egy támogatói hálózat volt,kongresszusokkal és éves gyűlésekkel, s bár a férfikollégák szívesen élcelődtek ezzel, a WIFLE remek eszközvolt Michelle számára, ha a nemét érintő problémákkalkellett szembenéznie a munkahelyén. A barátnőt láthatóanidegesítette a találkozó, de Michelle segítségével nyertezüstérmet az olimpián annak idején, s ez olyan szorosköteléket alakított ki közöttük, amit szinte semmi nemszakíthatott szét.

A Cézár-saláták és jeges teák fölött beszámoltMichelle-nek a nyomozás addigi állásáról. Simmons

valóban tagja volt a ravatalozóra vigyázó őrző-védőszemélyzetnek, bár aznap nem kellett volna szolgálatbaállnia. Igazság szerint csak éjszaka járőröztek aravatalozónál. Simmons – ha ez volt az igazineve – természetesen eltűnt. A cégnél levő adataihasználhatatlanok voltak. Simmons egyetlen adatát semellenőrizték: lopott volt a társadalombiztosítási kártya,hamis a jogosítvány és az ajánlások, mindegyik profimódon elkészítve. Kevesebb mint egy hónapja álltalkalmazásban, így aztán Simmons egy nagy zsákutca volt.

– Amikor odafutott hozzám, azt hittem, valami zöldfülűbérzsaru, ezért szolgálatba helyeztem, és bevontam azakcióba. Még a furgonját se kutattuk át. Bruno nyilván akocsi hátuljában volt elrejtve. Es én még a kezére isjátszottam. Lehetőséget adtam neki, hogy megölje az egyikemberemet. – Michelle a kezébe temette az arcát. Miutánsikerült kicsit összeszednie magát, bepréselt egy villányisalátát a szájába, és olyan erővel harapott rá, hogybelefájdult a foga.

– Mielőtt rám zúdították a hideg vizet, megtudtam még,hogy kivették a lövedéket Neal Richardsból. Dumdumgolyóvolt. Valószínűleg akkor se mutatna ki semmit a ballisztika,ha kezünkben lenne a fegyver, amivel leadták a lövést.

Egyetértett ezzel a barátnő, és elmondta Michelle-nek,hogy a furgont egy elhagyott pajtában találták meg.Alaposan átvizsgálták, ujjlenyomatokat és egyébmikroszkopikus nyomokat keresve, de semmit nem találtakeddig.

Mildred Martint, az elhunyt feleségét megtalálták a

lakásán, a kertjében dolgozgatott. Ó, a család és a barátokkéső este akarták meglátogatni a férjét aznap, amikorBrunót elrabolták. Nem ő hívta fel Brunót, és nem ő kértetőle, hogy menjen a ravatalozóba. A férje annak idejénBruno munkatársa volt, és közel álltak egymáshoz. Ha egyelnökjelölt el akar jönni, és meg akarja nézni a halott férjét,nyugodtan megteheti. Ilyen egyszerű az egész, magyaráztaa nő a nyomozóknak.

– Akkor miért borította fel Bruno a programját, éslátogatta meg Martint az utolsó pillanatban aravatalozóban? – kérdezte Michelle. – Úgy ért minket, mintderült égből a villámcsapás.

– A stáb szerint Mildred Martin aznap reggel felhívtaBrunót, és arra kérte, hogy menjen át és látogassa meg aférjét a ravatalozóban. És Bruno stábfőnöke, Dickersszerint Bruno izgatott lett a telefonhívás után.

– Hát mert meghalt egy közeli barátja.– De Dickers azt is mondta, hogy Bruno már tudott

Martin haláláról.– Vagyis másról lehetett szó?– Hát, olyan időpontot választott a nő, amikor nincs túl

sok látogató a ravatalozóban. És néhány dologból, amitBruno a hívás után mondott, azt a következtetést vonta leDickers, hogy más oka is lehetett a találkozónak, mint avégső tisztelet megadása.

– Talán ezért erőltette Bruno annyira, hogy hagyjamőket magukra.

A barátnő bólintott. – Igen, biztos olyan témát hozott fölaz özvegy, amit Bruno négyszemközt akart megbeszélni.

– De Mildred azt mondta, hogy nem ő telefonált.– Valaki utánozta a hangját, Michelle.– És ha Bruno nem jött volna el? – Michelle válaszolt a

saját kérdésére. – Akkor hagyták volna az egészet. És haén bementem volna vele, akkor se próbálkoznak adologgal, és Neal Richards... – Elcsuklott a hangja. – Mittudunk még?

– Úgy gondoljuk, hogy alaposan előkészítették ezt azemberrablást. Sok mindent össze kellett hangolniuk, ésprofi módon szervezték meg az akciót.

– Nyilván volt egy belső emberük Brunokampánystábjában. Honnan tudták volna különben aprogrambeosztását?

– Hát, például a hivatalos kampány-weboldalukról. Azesemény, ahová aznap akart menni, amikor kitérőt tett aravatalozóba, jó ideje be volt tervezve.

– A francba, mondtam nekik, hogy ne tegyék fel aprogrambeosztását az internetre. Tudod, hogy egypincérnő a hotelban, ahol megszálltunk, többet tudott Brunoútvonaláról, mint mi, mert hallotta, amikor Bruno és a stábjaerről dumál? Nekünk meg az utolsó pillanatig nem mondtaksemmit.

– Őszintén szólva, nem is értem, hogy tudod így amunkádat végezni.

Michelle szeme megvillant. – És hogy Bruno mentoraéppen a megfelelő időpontban haljon meg? Végül is ezindította be az események láncolatát.

A barátnő bólogatott. – Bill Martin öreg volt már,gyógyíthatatlan rákban szenvedett, a végső stádiumban

volt, és ágyban halt meg aznap éjjel. Ilyen körülményekközött nem írt jelentést senki, és nem végeztek boncolást.Csak egy orvos igazolta a halál beálltát. Aztán a történtekután megcsinálták a toxikológiai vizsgálatokat a halotton.

– És mit találtak?– Nagy mennyiségű Roxanolt, folyékony morfint, amit

fájdalomcsillapításra szedett, és egyebek között több mintegy liter balzsamozófolyadékot. Gyomortartalom nem volt,mivel azt kiürítették a balzsamozáskor. Semmi árulkodónyom.

Michelle közelebb hajolt. – Nem hangzik túlmeggyőzően.

Végül a barátnő vállat vont. – A balzsamoldat mindenfőbb véredénybe, üregbe és szervbe behatol, így nehézpontos válaszokat adni. De az orvos szakértő mintát vett aközépagyból, ahová a balzsam rendszerint nem jut be, éstalált egy kis metanolt.

– Metanol! Az a balzsamoldat alkotórésze. Mi van, haa balzsamozóoldat jutott be?

– Ez probléma. Egyébként, ha nem tudnád, többfélebalzsamozófolyadék is létezik. A drágábbbalzsamozóoldatokban kevesebb a metanol, de több aformaldehid. Az olcsóbb fajtákban, amilyen Martiné,magasabb a tiszta metanol szint. Ehhez jön még, hogy ametanol sok mindenben megtalálható, például a borban ésröviditalokban is. Tudjuk, hogy Martin keményen ivott, amimegmagyarázhatná a metanolnyomot. Az orvos szakértőnem biztos a dologban. A lényeg, hogy egy olyan halálosanbeteg embernek, mint Bill Martin, nem kell túl nagy dózis

metanolt beadni, hogy megöljék. A barátnő elővett egydossziét, és belelapozott.

– A halottkém különféle szervi elváltozásokat talált,nyálkahártya-zsugorodást és lyukas hashártyát, ami mind ametanolmérgezés tünete. És, ugye, tele volt a teste rákkal,amire sugárkezelést és kemoterápiát kapott. Mindentegybevetve, nehéz eset. A halál közvetlen oka a keringésösszeomlása volt, de rengeteg ok vezethet el ahhoz, hogyegy halálosan beteg, nagyon öreg embernek összeomoljona keringési rendszere.

– Zseniális ötlet megölni valaki metanollal, ha tudjuk,hogy valószínűleg boncolás nélkül fogjákbebalzsamozni – jegyezte meg Michelle.

– Igazság szerint inkább ijesztő.– Az biztos, hogy meggyilkolták – mondta Michelle.– Nem várhattak ölbe tett kézzel arra, hogy Martin

magától meghaljon, és pont akkor kerüljön a ravatalozóba,amikor Bruno arra jár. – Elhallgatott egypillanatig. – Gyanúsítottak?

– Erről már tényleg nem beszélhetek. Folyamatbanlévő nyomozásról van szó, és máris többet mondtamneked, mint amennyit szabad lett volna. Tudod, hogybármikor rátehetnek a hazugságvizsgálóra.

Amikor megérkezett a számla, Michelle gyorsanmegkaparintotta. Ahogy kifelé mentek, megkérdezte abarátnője: – Na és mihez kezdesz most? Meghúzodmagad? Vagy új állás után nézel?

– A „meghúzod magad"-ra igen, az „új állás utánnézel”-re nem a válasz.

– Akkor mi lesz?– Nincs szándékomban harc nélkül feladni a

titkosszolgálati karrieremet.A barátnője gyanakodva nézett rá. – Ismerem ezt a

nézést. Mi jár a fejedben?– Az, hogy te FBI-os vagy, és jobb, ha nem tudsz

semmit. Ahogy magad mondtad, bármikor rákerülhetsz ahazugságvizsgálóra.

10

Sean King életének legrosszabb napja 1996.szeptember 26-a volt, az a nap, amikor Clyde Rittermeghalt, miközben az akkor még titkosszolgálati ügynökKing valami másra figyelt éppen. Életének másodiklegrosszabb napja pedig ez a nap lett. Irodáját rendőrök,szövetségi ügynökök és helyszínelő technikusok szálltákmeg. Rengeteg kérdést tettek fel, és nem túl sok választkaptak. Az igazságügyi nyomgyűjtés kapcsán ujjlenyomatotvettek Kingtől, Phil Baxtertől és a titkárnőjüktől, állítólagcsak azért, hogy kizárják a félreértést.

Megérkezett a helyi sajtó is. Szerencsére Kingszemélyesen ismerte őket, így ködös válaszait kevésreklamálással elfogadták. Az országos sajtó gyorsmegérkezésére is számítani lehetett, mivel volt valami ameggyilkolt férfi személye körül, ami hírértékűnek számított.King gyanította ezt, és a gyanúja be is igazolódott, amikorszövetségi rendőrbírók tűntek föl a háza küszöbén.

A halott embert, Howard Jenningset korrektorként,címkeresőként, bankszámlakezelőként és lótifutiként, affélemindenesként alkalmazták King cégénél. Az irodája azépület alsó szintjén volt. Csöndes, keményen dolgozó,magának való fickó. Semmi rendkívüli nem volt a

munkájában. Ugyanakkor egy szempontból rendkívülkülönleges embernek minősült.

Jennings benne volt a WITSEC-programban,közismert nevén a tanúvédelmi programban. Anegyvennyolc éves Jennings (ami természetesen nem avalódi neve volt) hajdanán egy középnyugati bűnszervezetmérlegképes könyvelőjeként dolgozott. Ezek a fickókcsalásra, zsarolásra és pénzbehajtásra szakosodtak, ésgyújtogatással, veréssel, csonkítással és alkalmigyilkolással érték el a céljukat. Az ügynek nagy országosvisszhangja lett, főleg a szervezet kegyetlen módszerei ésa kiterjedt bűnhálózat miatt.

Jennings gyorsan rájött, hogy mibe keveredett, és sokveszélyes bűnözőt segített börtönbe juttatni. De alegveszélyesebbek közül kicsúszott néhány a szövetségihálóból, emiatt került Jennings a WITSEC-programba.

De most meghalt, és Kingnek ismét fájhatott a feje.Egykori magas beosztású szövetségi ügynökként többszöris akadt dolga a WITSEC-kel a titkosszolgálat és aszövetségi rendőrbírók közös akciói során. AmikorJennings munkára jelentkezett nála, King utánanézett amúltjának, és gyanús lett neki, hogy Jennings benne van aprogramban. Nem tudta biztosan, de gyanította; aSzövetségi Rendőrbíróság nyilván nem köti senki orrára avédencei kilétét, de King gyanút fogott, igaz, ezt a gyanújátsoha nem osztotta meg senkivel. A kevés korábbimunkahely és kevés referencia keltett benne gyanút, amiolyankor szokott előfordulni, ha valaki megpróbálja kitörölnikorábbi életét.

Közölték Kinggel, hogy nem gyanúsítják Jenningsmeggyilkolásával, ami persze azt jelentette, hogyvalószínűleg a lista élén áll. Ha elmondja a nyomozóknak,hogy tudott Jennings tanúvédelmi programjáról, nagyvalószínűséggel a bíróság előtt találja magát. Úgy döntött,hogy egyelőre megjátssza a hülyét.

A nap hátralévő részét King a partneremegnyugtatásával töltötte. Baxter nagydarab, tagbaszakadtex-UVA-futballista volt, aki néhány évet az NFL-ben töltött akispadon ücsörögve. Heves természetű, rendkívültehetséges ügyvédként ismerték, de ahhoz nem volthozzászokva, hogy hullát találjanak az irodájában. A„hirtelen halál" eme formájával nem volt kibékülve. Kingviszont hosszú éveket töltött el a titkosszolgálatnál, nagyonveszélyes pénzhamisító és csaló bandákkal foglalkozva. Ésembert is ölt. így aztán sokkal jobban fel volt vértezve azilyen gyilkosságokkal szemben, mint a társa.

King egész napra hazaküldte a titkárnőjét, Mona Hallt.Mona törékeny, csupa ideg nő volt, úgyhogy a vér és aholttest látványa nem tett volna jót neki. Emellett Mona egyközismert pletykafészek volt, és Kingnek nem volt kétségeafelől, hogy már égnek a helyi telefonvonalak, és vadspekuláció folyik a King & Baxter irodában történtgyilkossággal kapcsolatban. Egy ilyen csöndesközösségben, mint a wrightsburgi, egy efféle ügyhónapokra, ha nem évekre megadja a beszélgetésektémáját.

Mivel az épületet lezárták a szövetségiek, éshuszonnégy órás őrséget álltak, a King & Baxternek

ideiglenesen át kellett helyeznie ügyvédi tevékenységét anévadó partnerek otthonába. Ezen az estén a két ügyvéddobozokat és aktákat cipelt ki a kocsijába. Miután a testesBaxter elhajtott hasonlóan nagy luxusdzsipjével, Kingnekidőlt a kocsija csomagtartójának, és felpillantott azirodájára. Fényárban úszott az épület, a nyomozók mégmindig keményen dolgoztak, olyan apró nyomok utánkutatva, amelyek elárulhatnák, hogy ki juttatta a golyótHoward Jennings testébe. King elnézett a hegyek felé aház mögött. Ott fent volt az otthona, amit az élete romjaibólépített föl. Jó terápia volt számára. És most?

Hazafelé vezetve King azon tűnődött, vajon mit hozhata következő reggel. Megevett egy tányér levest akonyhában, miközben megnézte a helyi híreket. Képekvoltak róla a tévében, mindenféle információ atitkosszolgálati múltjáról meg a dicstelen távozásáról, awrightsburgi ügyvédi karrierjéről, valamint válogatottspekulációk Howard Jennings haláláról.

Kikapcsolta a tévét, és próbált a hazahozott munkáraösszpontosítani. De a figyelme minduntalan elkalandozott,és végül csak ült a dolgozószobájában, jogiszakkönyvekkel és unalmas dokumentumokkal körülvéve, sbámult maga elé. Aztán hirtelen kizökkent a merengéséből.

Átöltözött sortba és pulóverbe, felmarkolt egy üvegvörösbort és egy műanyag poharat, és lement a házamögötti fedett dokkhoz. Ott tartotta hatméteresmotorcsónakját, egy négyméteres vitorlás és egy Sea-Doovízi járgány társaságában, ami egy vízi motornak felelt meg,de akadt ott kajak és kenu is. A legszélesebb pontján fél

mérföld széles és vagy nyolc mérföld hosszú tó, számtalankis öblével és torkolatával, nagyon népszerű volt ahorgászok és csónakázók körében; csukák, naphalak éstörpeharcsák töltötték meg a mély, tiszta vizet. A nyárnakvége volt, a szezonális bérlők és nyaralók már elmentek.

King csónakjait emelőkarok tartották. Leengedte amotorcsónakot a vízre, beindította, aztán felkapcsolta areflektorokat. Gázt adott, és kiment körülbelül két mérföldre.Nagyokat szippantott a levegőből, s hagyta, hogy átjárja afriss szél. Befordult egy elhagyatott öbölbe, leállította amotort, kidobta a horgonyt, töltött magának egy pohár bort,és elmerengett sötétnek látszó jövőjén.

Tudta, ha a tanúvédelmis ügynek híre megy, megintországos rivaldafénybe kerülhet, amitől rettegett. Annakidején egy bulvárlap nagyon mély ütést vitt be neki: lehoztakegy cikket, amelyben egyenesen azt állították róla, hogyegy radikális politikai csoport lefizette, hogy ne figyeljenoda, amíg Clyde Rittert lelövik. Nos, a rágalmazásitörvények éltek és virultak az Egyesült Államokban, Kingtehát beperelte őket, és komoly kártérítést kapott. Arrahasználta ezt az ölébe hullott vagyont, hogy felépítette aházát, és új életet kezdett. Am a pénz se tudta feledtetni atörténteket. Hogy is tudta volna?

Felült a csónak korlátjára, lerúgta a cipőjét, levette aruháit, és beugrott a sötét vízbe. Lent maradt egy kis ideig,aztán feljött, beszippantva az oxigéndús levegőt. Valójábana tó melegebb volt, mint a levegő.

Titkosügynöki karrierje akkor tört végleg derékba,amikor nyilvánosságra került az a felvétel, amit a Ritter-

eseményről tudósító helyi tévé hírcsapata készített agyilkosságról. Ezen világosan látszik, hogy King sokkalhosszabb időre elfordult Rittertől, mint ameddig szabad lettvolna. Látszik, ahogy a gyilkos előhúzza fegyverét, céloz éstüzel, és megöli Rittert, miközben King végig merevenbámul valamit, mintha önkívületben volna. Még gyerekeketis látni a felvételen, ahogy felkapják a fejüket a lövésre,mielőtt King egyáltalán felfogta volna, hogy mi történik.

A média úgy döntött, hogy megnyúzza Kinget, nemkétséges, hogy Ritter őrjöngő embereinek a követelésére,és mert nem akarta, hogy elfogultnak tűnjön egynépszerűtlen jelölttel szemben.

King még mindig emlékezett a legtöbb főcímre:„Ábrándozik a testőr, miközben meghal az elnökjelölt"; vagy„A veterán ügynök elcseszte"; és „Szunyóka az őrhelyen",vagy „Hát ezért hordanak napszemüveget", amin máskörülmények között jót nevetett volna. De a legrosszabb azvolt, hogy messzire elkerülték az ügynöktársai.

A házassága is darabokra hullott a nagy nyomás alatt.Igazság szerint jóval korábban kezdett már széthullani. Kingsokkal többet volt távol, mint amennyit otthon, sokszorteljesen váratlanul ment el, és meg se tudta mondani, mikorjön haza. Ilyen körülmények között megbocsátotta afeleségének az első félrelépését, sőt a másodikat is. Aharmadik eset után azonban szétköltöztek. És amikor aneje beadta a válókeresetet, közvetlenül a Ritter-gyilkosságután, nem lehetett azt mondani, hogy King túl sokáigbúslakodott miatta.

Végül túlélte az egészet, és újrakezdte az életét. És

most?Lassan visszamászott a motorcsónakba, körbetekerte

magán a törülközőt, amit a csónakban tartott, és elindultvisszafelé. Ahelyett, hogy a mólójához ment volna, levette agázt, kikapcsolta a reflektort, és becsorgott az otthonátólpár száz méterre levő kis öbölbe. Csöndben bedobta a kisgomba alakú horgonyt a vízbe, hogy ne sodródjon neki acsónak a sáros partnak. Fent, nem messze a háza végétőlegy fénycsóva pásztázott ide-oda. Látogatói voltak. Talán amédia szaglászik a ház körül, gondolta. De az is lehet,hogy Howard Jennings gyilkosa tért vissza, újabb áldozatotkeresve.

11

King halkan partra gázolt a sötétben, visszavette aruháit, és most néhány cserje mögött kuporgott a sötétben.A fény még mindig ide-oda imbolygott, ahogy a behatolókeresztülvágott a birtok keleti oldalán. King egy fasortakarásában továbbosont a ház felé. Kék színű BMWkabrió parkolt a feljárón, amely nem volt neki ismerős. Máréppen oda akart menni, amikor úgy döntött, hogy jobbvolna, ha előbb magához venne valami fegyvert. Egy szépnagy pisztollyal a kezében sokkal rózsásabban látná avilágot.

Besurrant a sötét házba, fogta a pisztolyát, és kimentaz oldalajtón. Mostanra eltűnt a fénycsóva, és eznyugtalanította. Letérdelt, és hallgatózott. Egy faág élesreccsenését hallotta. Jobb felől jött a hang, alig háromméterről; aztán egy lépést hallott, majd még egyet.Kibiztosította a pisztolyát.

Előreugrott, rávetette magát a fickóra, és pisztolytnyomott az arcába.

Csakhogy a behatoló nem férfi volt, hanem nő! És nálais volt pisztoly, amit egyenesen rá szegezett. Apisztolycsövek majdnem összeértek.

– Mi a francot keresel itt? – morogta dühösen King,

amikor látta, hogy ki az.– Ha lemásznál rólam, talán kapnék levegőt, hogy

válaszolni tudjak – vágott vissza a nő.King lekászálódott róla, és amikor a nő nyújtotta a

kezét, hogy King segítsen neki felállni, King úgy tett, minthanem látná.

Szoknya, blúz és rövid blézer volt a nőn. A szoknyamajdnem az ágyékáig felcsúszott az összecsapás során.Ahogy talpra küzdötte magát, visszarángatta a helyére.

– Ez az új szokásod, hogy rátámadsz avendégekre? – dohogta a nő, miközben visszatette apisztolyát az övtáskájába, és leporolta magát.

– A legtöbb vendégem nem szokott a házam körülólálkodni.

– Nem jött ki senki a kopogtatásra.– Akkor elmész, és később visszajössz. Vagy erre

nem tanított meg a mamád?A nő keresztbe fonta a karját. – Régen találkoztunk,

Sean.– Valóban? Észre se vettem. Meglehetősen lefoglal az

új életem. A nő körbenézett. – Látom. Szép hely.– Mit keresel itt, Joan?– Meglátogatok egy régi barátot, aki gondban van.– Tényleg? Miről beszélsz?Joan negédesen elmosolyodott. – Gyilkosság történt

az irodádban. Ez gond, nem?– Persze hogy az. Én a „régi barát" részt nem értem.

Joan a ház felé biccentett. – Sokat vezettem idáig.Annyit hallani a déli vendégszeretetről. Nem akarsz

ízelítőt adni belőle?King a legszívesebben eleresztett volna egy sorozatot

a nő feje fölé. Am csupán egy módon tudhatta meg, hogymire készül Joan Dillinger: ha belemegy a játékba. – Milyenvendégszeretetre gondolsz?

– Már majdnem kilenc óra, és még nem vacsoráztam.Kezdjük ezzel, aztán innen folytassuk.

– Ennyi év után minden előzetes bejelentés nélkülfelbukkansz nálam, és elvárod, hogy vacsorát főzzek? Vanbőr a képeden, hallod-e?

– Nem hiszem, hogy ezen meg kéne lepődnöd. Vagyigen?

Amíg King a vacsorát készítette, Joan, kezében egygin-tonikkal, amit Kingtől kapott, felderítette a földszintet.Most a konyhapulton gubbasztott. – Hogy van azujjad? – kérdezte.

– Akkor fáj csak, ha nagyon felhúzom magam. Olyan,mint egy hangulatbarométer. És csak hogy tudd, mostpokolian hasogat.

Joan nem törődött a csipkelődéssel. – Gyönyörű ez ahely. Azt hallottam, te magad építetted.

– Legalább lefoglaltam valamivel magam.– Nem is tudtam, hogy ács is vagy.– Az egyetem alatt másoknak építettem házakat,

olyanoknak, akik megengedhették maguknak. Aztán úgygondoltam, a pokolba, magamnak is tudok ilyet csinálni.

Egy kis asztalnál vacsoráztak a konyhateraszon,ahonnan lenyűgöző látvány nyílt a tóra. Megittak a kajamellé egy üveg merlot-t, amit King a borospincéjéből hozott

fel. Más körülmények között ez nagyon romantikus körítéslett volna.

Vacsora után bevitték a poharaikat az üvegfalakkalkörülvett magas nappaliba. Amikor King látta, hogy Joanreszket egy kicsit, bekapcsolta a gázkandallót, ésodadobott neki egy takarót. Leültek egymással szemben abőrkanapékra. Joan lerúgta a magas sarkú cipőit, felhúztamaga alá a lábát, és ráterítette a takarót. Kingre emelte apoharát. – Mesés volt a vacsora. – Beszippantotta a borillatát. – És úgy látom, már borszakértőként is megállód ahelyed.

– Oké, tele van a hasad, és most dorombolsz. Demiért vagy itt?

– Ha valami komoly dolog történik, amelyben egyexügynök is érintett, mindenki felkapja a fejét.

– És ideküldtek, hogy tarts szemmel?– Már olyan szinten vagyok, hogy én küldhetem

magamat.– Szóval, akkor ez nem hivatalos a részedről? Vagy

azért vagy itt, hogy a Szolgálatnak kémkedj?– Tekintsük ezt nem hivatalos látogatásnak. Kíváncsi

volnék a te verziódra.King a poharát szorongatta, leküzdve a vágyat, hogy

Joanhoz vágja. – Nincs saját verzióm. Csak rövid idejedolgozott nálam az ürge. Aztán megölték. Ma jöttem rá,hogy benne volt a tanúvédelmi programban. Nem tudom, kiölte meg. Ennyi a történet.

Joan nem válaszolt, csak a tűzbe meredt. Végül felállt,odasétált a kandallóhoz, és letérdelt elé, végighúzva kezét

a kőszegélyen.– Ács és kőfaragó?– Ezt mással csináltattam. Tisztában vagyok a

korlátaimmal.– Üdítő ilyet hallani. A legtöbb férfi, akit ismerek, sose

vallaná be, hogy vannak neki ilyenek.– Kösz. De még mindig nem tudom, hogy miért vagy

itt.– Ennek semmi köze a titkosszolgálathoz, kizárólag

veled és velem kapcsolatos.– Nincs olyan, hogy „te és én".– Jó, de volt. Évekig együtt dolgoztunk a Szolgálatnál.

Együtt aludtunk. Más körülmények között talán tartósabbkapcsolat is kialakulhatott volna. Es szeretném azt hinni,hogy ha te hallod, hogy megölnek egy tanúvédelmis fickótaz én munkahelyemen, és kezdik előrángatni a múltamat,akkor te is eljössz, és megnézed, hogyan boldogulok.

– Azt hiszem, tévedsz ezzel kapcsolatban.– Hát, én ezért vagyok itt. Meg akartam győződni, hogy

jól vagy-e.– Örülök, hogy szánalmas helyzetem ilyen ragyogó

alkalmat teremt emberbaráti hajlamaid fitogtatására.– Nagyon nem illik hozzád a gúnyolódás, Sean.– Későre jár, és hosszú az út vissza Washingtonba.– Igazad van. Tényleg hosszú. – És úgy látom, elég

sok helyed van itt – tette hozzá Joan. Felállt, s leült Kingmellé, kellemetlenül közel.

Vágyakozva végignézett King jó karban lévőszáznyolcvanhat centis testén. – Olyan fittnek látszol, hogy

elmehetnél FBI-os túszmentőnek.King a fejét rázta. – Öreg vagyok én már az

ilyesmihez. Rossz a térdem, fáj a vállam és effélék.Joan felsóhajtott, elfordította a szemét, és betűrt

néhány hajtincset a füle mögé. – Én most töltöttem be anegyvenet.

– Nézd a jó oldalát. Ez még nem a világvége.– Egy férfinak nem. De egy negyvenéves, egyedülálló

nőnek nem túl kellemes érzés.– Remekül nézel ki. Harmincnak is, negyvennek is. És

ott a karriered.– Nem hittem volna, hogy ennyi ideig maradok.– Tovább maradtál, mint én.Joan letette a poharát, és Kinghez fordult. – De nem

kellett volna. Kínos csend következett.– Ezer éve történt – mondta végül King. – Az idő

minden sebet begyógyít.– Nyilvánvaló, hogy nem. Látom rajtad, ahogy rám

nézel.– Mit vártál?Joan ismét megfogta a poharát, és egy nagy kortyra

kiitta. – El se tudod képzelni, milyen nehéz volt nekemidejönni. Tízszer is meggondoltam magam. Egy órátagyaltam rajta, hogy mit vegyek föl. Idegtépőbb volt, mintegy elnöki beiktatást biztosítani.

King sohasem hallotta még így beszélni Joant. Ő volt amagabiztosság szobra. Ha valami jó heccről volt szó,nemcsak egyenrangú volt a fiúkkal, de rendszerint ő vitte aprímet.

– Sajnálom, Sean. Nem is emlékszem, mondtam-emár valaha, hogy nagyon sajnálom.

– A lényeg, hogy az én hibám volt – mondtaKing. – Részemről az ügy lezárva.

– Ez nagyon kedves tőled.– Nincs rá se időm se energiám, hogy haragot tartsak.

Ez nem olyan fontos számomra.Becsusszanva a cipőjébe, Joan felállt, s felvette a

blézerét. – Igazad van, későre jár, és mennem kell.Sajnálom, hogy megzavartam a csodálatos életedet. Ésbocsáss meg, hogy annyira aggódtam érted, hogyidejöttem megnézni, mi van veled.

King mondani akart valamit, de meggondolta magát,aztán, amikor Joan elindult az ajtó felé, felsóhajtott: – Túlsokat ittál ahhoz, hogy ezeken a vidéki utakon vezesséjszaka. A vendégszoba az emeleten van, jobb felé. Találsza komódban pizsamát, lesz saját fürdőszobád, és akielőbb kel fel, az főzi a kávét.

Joan visszafordult. – Biztos vagy benne? Nem kellbefogadnod.

– Hidd el, tudom, hogy nem kel lene. Reggeltalálkozunk.

Joan olyan arckifejezéssel nézett Kingre, mint aki eztgondolja: – Teljesen biztos vagy benne, hogy nem fogszbejönni hozzám holnap reggel előtt!

King megfordult, és elindult. – Hova mész? – kérdezteJoan.

– Van még egy kis dolgom. Aludj jól.Joan kiment, hogy behozza a neszesszerét a kocsiból.

Joan kiment, hogy behozza a neszesszerét a kocsiból.Amikor visszajött, King már nem volt sehol. A hálószobájaa folyosó végéről nyílt. Joan odasettenkedett, ésbekukucskált. Sötét volt a szoba. És üres. Joan csöndbenfelment a szobájába, és bezárta maga mögött az ajtót.

12

Michelle Maxwell karja és lába maximális hatásfokkaldolgozott, legalábbis ő így értékelte saját teljesítményét.Mostanság már nem volt olyan magas a mércéje, mint azolimpiai napokban. Egypárevezőse a Potomac vizéthasította, ahogy felfelé kúszott a nap, és a nehéz, páráslevegő egy kevésbé hűvös nap ígéretét hordozta. Itt,Georgetownban kezdte evezős pályafutását annak idején.Izmos combja és válla sajgott a nagy erőkifejtéstől. Mindencsónakot, kajakot, kenut és más hasonló vízi járművetlehagyott, beleértve egy öt lóerőset is.

Egypárevezősét az egyik csónakházhoz kormányoztaa georgetowni parton. Előrehajolt és mély lélegzetet vett,hogy az endorfín szétáradjon a testében.

Fél óra múlva már a Land Cruiserében ült, ésvisszafelé robogott a virginiai Tysons Corner mellett lévőszállodájába, ahova átköltözött. Még mindig korán volt, ésa forgalom gyér – legalábbis ehhez a környékhez képest,ahol a sztrádák már hajnali ötkor be szoktak dugulni.Lezuhanyozott, felhúzott egy pólót meg egy sortot.Pompásan érezte magát a kényelmetlen cipők ésharisnyák, az oldalát dörzsölő pisztolytáska nélkül.Nyújtózott egyet, megdörzsölte fáradt tagjait, aztán reggelit

rendelt, és pongyolába bújt, mielőtt megjött a szobapincér.Amíg a palacsintát, a narancslét és a kávét fogyasztotta,ide-oda kapcsolgatott a tévében, új híreket keresve Brunoeltűnéséről. Nevetségesnek találta, hogy ő, az egykorimagas rangú ügynök, most a CNN-ről szerzi be azinformációit a nyomozásról. Aztán azonnal abbahagyta akapcsolgatást, amint meglátott egy ismerősnek tűnő férfit,akit egy csomó újságíró vett körül a virginiaiWrightsburgben, és szemmel láthatóan nem nagyon élveztea felhajtást.

Néhány másodpercig nem tudta hová tenni a fickót, deaztán felismerte. Sean King volt. Michelle körülbelül egyévvel a Ritter-gyilkosság előtt lépett be a titkosszolgálathoz.Soha nem hallott róla, hogy mi lett utána Sean Kinggel, éssemmi oka nem volt rá, hogy érdekelje. De most, ahogyhallgatta a Howard Jennings-gyilkosság részleteit, mártöbbet akart tudni róla. Az érdeklődés részben a férfiszemélyének szólt. King nagyon jóképű volt, magas, jófelépítésű, rövidre nyírt fekete hajjal, ami kissé őszült ahalántékánál. Michelle úgy saccolta, hogy a negyvenes éveiközepén lehet. Olyan arca volt, ami a ráncoktól mégvonzóbb lesz; húsz-harmincéves korában biztos nem voltilyen sármos, akkor nyilván csak egy túl szép pofijú srácvolt. De mégsem ezek a csinos vonások keltették felMichelle érdeklődését elsősorban. Ahogy a Jenningshalálához vezető tények hevenyészett felsorolását hallgatta,volt valami e körül a gyilkosság körül, amit nem nagyontudott hová tenni.

Kinyitotta a Washington Post-ot, amit a szobájába

kapott, és átfutva az oldalakat, talált a merényletről egyrövid, de tartalmas cikket, ami adatokat közölt Kingmúltjáról, a Ritter-fiaskóról és az ügy utóéletéről. Ahogyelolvasta a beszámolót, majd felnézett a képernyőre,hirtelen úgy érezte, hogy nagyon hasonló a kettőjükhelyzete. Mindketten hibáztak munka közben, ésmindketten súlyos árat fizettek érte. A jelek szerint Kingnekegész jól sikerült újrakezdenie az életét. De Michelle tartotttőle, hogy ő közel sem lesz ilyen sikeres az újrakezdésben.

Hirtelen ötlettől vezérelve felhívta egyik bizalmasát aSzolgálatnál. A fiatal srác nem volt ügynök. Azadminisztráción dolgozott. Minden terepen dolgozóügynöknek ajánlatos volt szoros kapcsolatot ápolnia azadminisztrátor kollégákkal, mivel ők tudták legjobban, hogylehet legyőzni a bürokratikus akadályokat, amelyek akormányzati intézményeket sújtották. A fiú rajongottMichelle-ért, és cigánykereket hányt volna örömében, haMichelle megtiszteli azzal, hogy megiszik vele egy kávét.Nos, megtisztelte. Az ár az volt, hogy a srácnak magávalkellett hoznia néhány dokumentummásolatot és egyébanyagot. Először vacillált a fiú – azt mondta, nem akarbajba kerülni –, de Michelle hamar meggyőzte. Arra isrábeszélte, hogy tegye egy időre parkolópályára afelfüggesztési papírjait, hogy legalább egy hétighozzáférhessen még a titkosszolgálat adatbázisához asaját nevén és a saját kulcsszavát használva.

Egy kis kávézóban találkoztak a belvárosban, aholMichelle megkapta a dokumentumokat a sráctól...Megölelte a fiatalembert, elég hosszú ideig ahhoz, hogy

biztos legyen benne, a srác kitart mellette. Amikor Michellebelépett a titkosszolgálathoz, nem mondott le arról ajogáról, hogy továbbra is nőként viselkedhessen. Bizonyosértelemben ez is egy fegyver volt. Sőt okosan használvasokkal hatékonyabb, mint egy 357-es.

Ahogy elindult vissza a furgonjához, egy hang szólítottameg. Hátrafordulva azt az ügynököt látta maga előtt, akitátugrott annak idején, amikor feljebb lépett a ranglétrán. Afickó arckifejezése egyértelmű volt. Azért jött, hogykárörvendjen.

– Ki gondolta volna? – kezdte ártatlan képpel azürge. – A csillagod olyan szépen száguldott felfelé. Mégmindig nem értem, hogy hagyhattad megtörténni ezt, Mick.Egyedül hagytad a pasast egy olyan szobában, amit nemfésültetek át. Mi a fenét gondoltál?

– Azt hiszem, nem gondolkodtam, Steve.A fickó rácsapott Michelle karjára, egy kicsit

erősebben, mint ahogy kellett volna. – Hé, ne aggódj, nemfogják hagyni, hogy a szupersztár lánykájuk elbukjon.Hamar aktivizálni fognak, és lehet, hogy Lady Birdöt fogodpesztrálni Texasban. Vagy talán Fordékat. Majd kapsz hathónapot Palm Springsben, hat hónapot meg Vailben, ésegy szuper napidíjat. Persze, ha közülünk, szegénybalfékek közül csinálja ezt valaki, lecsapják a fejünket, ésörökre elfelejtenek minket. De ki mondta, hogy az életigazságos?

– Lehet, hogy meg fogsz lepődni. Lehet, hogy nemleszek már a Szolgálatnál, mire vége lesz ennek azegésznek.

Szélesen elvigyorodott az ürge. – Hát, akkor talánmégis igazságos az élet. Na, vigyázzmagadra. – Megfordult, hogy elmenjen.

– Ó, Steve? – Visszafordult a fickó. – Remélem, te iskaptál értesítést, hogy a jövő héten átvizsgáljákmindenkinek a laptopját. Gondolom, le akarod törölni azt apornócuccot – tudod, arról az oldalról, amit az irodádbólszoktál nézegetni. Még a végén felfüggesztenének. És kitudja, talán a feleséged is tudomást szerezne róla. És hamár a témánál tartunk, a nagy csöcsök és feszes fenekekmegérnek ennyi kockázatot? Ez nem a tizenhat éveseknekvaló?

Steve vigyora lehervadt; felmutatta középső ujjátMichelle-nek, és elcsörtetett.

Michelle nem tudta abbahagyni a vigyorgást, amígvissza nem ért a szállodába.

13

Michelle szétterítette a dokumentumokat az ágyán,figyelmesen átnézte mindegyiket, és közben végigjegyzetelt. Nyilvánvaló volt, hogy King kifogástalan munkátvégzett, és hosszú listára való dicséretet kapott aSzolgálattól – legalábbis addig a végzetes napig, amikorelkalandozott a figyelme, és Clyde Ritter az életével fizetettérte.

Karrierje kezdetén King megsebesült egypénzhamisítási ügynél, amikor rosszul végződött arajtaütési akció. Két embert megölt, miután golyót kapott avállába. Aztán évekkel később Ritter gyilkosát ismásvilágra küldte, habár néhány másodperccel később,mint kellett volna. Vagyis összesen három embert lőtt leszolgálat közben. Michelle több ezer golyót lőtt ki alőgyakorlaton, de rövid rendőri pályafutását is beszámítvaTennessee-ben, sohasem végzett még senkivel. Gyakraneltűnődött, milyen érzés lehet ez, megváltozik-e tőle azember, könyörtelen vagy éppen túl óvatos lesz-e ahhoz,hogy jól tudja végezni a munkáját.

Clyde Ritter gyilkosa az Atticus Főiskola egyikprofesszora volt. Arnold Ramseyt nem tekintettéklehetséges veszélyforrásnak, és nem állt kapcsolatban

semmilyen radikális politikai szervezettel, bár későbbkiderült, hogy nyíltan bírálta Rittert. Egy feleség és egy lánymaradt utána. Jó kis örökséget hagyott a gyerekre,gondolta Michelle. Mit tud mondani a lány, ha a családjárólkell beszélnie? Szia, az én apám politikai merénylő volt,mint Wilkes Booth és Lee Harvey Oszvald. Atitkosszolgálat agyonlőtte. Na és a te apád mit csinál?

Senki mást nem tartóztattak le a gyilkossággalkapcsolatban. Az volt a hivatalos álláspont, hogy Ramseyegyedül követte el tettét.

Befejezve egyelőre a papírböngészést, Michelle fogtaa videószalagot, ami a hivatalos anyaghoz tartozott,bedugta a magnóba a tévé alatt, és bekapcsolta akészüléket. Hátradőlt, és nézte, ahogy megjelenik atévében a szálloda, ahol Ritter a kampánybankettjéttartotta. Ezt a videót az egyik helyi televízió készítette. Ezverte be az utolsó szöget King koporsójába. Bár mindentmegtettek volna azért, hogy ilyen hiba soha neismétlődhessen meg, a Szolgálat úgy döntött, hogy nemmutatják be ezt a videót az újoncaiknak. Nyilván, mertszégyellték, gondolta Michelle.

Megfeszült, amikor meglátta, hogy a magabiztoskinézetű Clyde Ritter és kísérete bevonul a zsúfolt terembe.Nem sokat tudott Ritterről, csak annyit, hogy televíziósprédikátorként kezdte karrierjét, és figyelemre méltóvagyont szedett össze. Több ezer ember küldött neki pénztaz ország minden részéből, kisebb-nagyobb összegben.Egyes állítások szerint számos gazdag öregasszony, főlegözvegyek, nekiadta összes megtakarított pénzét, miután

özvegyek, nekiadta összes megtakarított pénzét, miutánbeígérte nekik, hogy a mennybe fognak kerülni. De konkrétbizonyíték nem volt erre, így elült a felháborodás zaja.Miután maga mögött hagyta a kvázi vallásos életet, elindulta választásokon, és egy déli állam kongresszusiképviselője lett, bár Michelle nem tudta, hogy melyiké. Elégkétes álláspontot képviselt kisebbségi és egyéb polgárjogikérdésekben, amit csak tetézett fura vallásával. De ebbenaz államban szerették, és bőven akadt olyan szavazó azországban, aki torkig volt a nagy pártok programjával, ígyRitter is elindulhatott függetlenként az elnökválasztáson.Ezeket a nagy ambíciókat egy golyó állította meg.

Ritter mellett ott állt a kampányfőnöke. Michelle róla iselolvasott mindent az aktákban. Sidney Morse egy neveskaliforniai ügyvéd és egy gazdag örökösnő fia volt. Elégszokatlan módon, drámaíróként és színházi rendezőkéntkereste a kenyerét, mielőtt figyelemre méltó művészitehetsége ellenére belevetette magát a politikába.Országos hírnevét a nagy kampányok megszervezésénekköszönhette, amelyeket grandiózus médiaoperettekkéformált át, ahol a hangi és képi effektusok játszották afőszerepet a tartalmi dolgok helyett, és a nyerési arányamegdöbbentően magas lett. Ez valószínűleg sokkal inkábba modern választó manipulálhatóságáról, mintsem amodern elnökjelölt színvonalas programjáról szól, gondoltaMichelle.

Mint hivatásos problémamegoldó, Morse akkor tűnt fela színen, amikor a pénz és a helyzet megfelelő volt. Akkorcsatlakozott az ügyhöz, amikor Ritter kampánya lendületetvett, és az elnökjelöltnek szüksége volt egy tapasztalt

vett, és az elnökjelöltnek szüksége volt egy tapasztaltkormányosra. Morse-ról közismert volt, hogy éles eszű ésravasz, s ha kell, könyörtelen is tud lenni. Minden oldalosztotta a vélekedést, hogy majdnem tökéletes kampánythozott össze Ritternek. És mint mondták, pokolian élvezte,hogy alapjában rengetheti meg az egész politikaifelépítményt harmadik utas karrieristájával. De Rittermeggyilkolása után Morse-ból politikai pária lett, ésmegindult lefelé a lejtőn. Egy évvel ezelőtt elborult azelméje, bekerült egy állami elmegyógyintézetbe, svalószínűleg ott fogja leélni élete hátralévő részét.

Michelle megdermedt, amikor meglátta Sean Kingetközvetlenül az elnökjelölt mögött. Megszámolta azügynököket a teremben. Nincsenek túl sokan, állapítottameg. Neki háromszor ennyi embere volt a Bruno-osztagban. Ritter mellett King volt az egyetlen ügynök.Michelle kíváncsi lett volna, ki hozta össze ezt a pocsékfelállást.

Az ügynökség történetének alapos ismeretébenMichelle tudta, hogy a titkosszolgálat feladata sokatváltozott az idők folyamán. Három elnök, Lincoln, Garfieldés McKinley tragikus halála kellett ahhoz, hogy aKongresszus lényegi döntéseket hozzon az elnökbiztonságának kérdésében. Teddy Roosevelt kapta az elsőigazi védelmet a titkosszolgálattól, miután McKinleytlelőtték, igaz, a dolgok sokkal elnagyoltabbak voltakakkoriban. Még az 1940-es években se osztottak beegyetlen titkosszolgálati ügynököt se Harry Truman,Franklin Roosevelt újonnan megválasztott alelnöke mellé,amíg Truman egyik tanácsadója meg nem győzte őket

amíg Truman egyik tanácsadója meg nem győzte őketarról, hogy egy olyan személynek, aki egy szívdobbanásravan attól, hogy ő legyen a világ legnagyobb hatalmúembere, rohadtul jár annyi, hogy legalább egy profifegyveres vigyázzon rá.

Ahogy zajlott a rendezvény, Michelle figyelte, hogyKing ügynök mindent jól és helyesen csinál, folyamatosanjár a szeme. A titkosszolgálatnál jól beleverik ezeket adolgokat az emberbe. Egyszer összemérték a Szolgálatota többi szövetségi biztonsági szervezettel, hogy lássák,melyik tudja jobban megmondani, ha valaki hazudik. ASzolgálat könnyedén nyert. Michelle számára nyilvánvalóvolt az ok. Egy testőrosztagba beosztott ügynök azzal töltiideje jó részét, hogy megpróbálja kifürkészni az emberekszándékait a felszínen látható dolgokból.

Azután eljött az ominózus pillanat. Mintha jobb felőlvalami magára vonta volna King figyelmét. Michelle-tannyira lefoglalta a rejtély, hogy mit nézhet ott King, hogynem látta, amikor Ramsey előhúzta a fegyverét, és lőtt.Összerezzent a csattanásra, s ráébredt, hogy akárcsakKingé, az ő figyelme is elkalandozott. Visszatekerte aszalagot, és nézte, ahogy Ramsey a kabátja zsebébedugja a kezét, és egy Ritter-plakáttal álcázza a mozdulatot.Akkor lehetett csak kiszúrni a pisztolyt, amikor Ramsey mármegcélozta az elnökjelöltet, és lőtt. King összerándult,valószínűleg attól, hogy a Ritterből kirepülő golyónekicsapódott a kezének. Ahogy Ritter lerogyott a földre, atömeg sikoltozásban tört ki. A videofilmet készítő operatőrnyilván térdre esett, mert Michelle csak hanyatt-homlokmenekülő torzókat és lábakat látott. A rémült emberek

lavinája a terem falaihoz préselte a többi ügynököt ésbiztonsági embert. Néhány másodperc volt az egész,mégis egy örökkévalóságnak tűnt Michelle-nek. Aztán azoperatőr nyilván felállt, mert Sean King visszatért aképernyőre.

Vérző kezével King előhúzta a pisztolyát, ésmegcélozta Ramseyt, aki még mindig a fegyverét markolta.Normális emberi reakció, ha valaki egy lövés hallatánösszerándul, bepánikol, földre veti magát, ésmozdulatlanná dermed. A Szolgálatnál arra képeznek ki,hogy le tudd küzdeni ezt a késztetést. Ha egy ismeretlenlövést ad le, azonnal ugrasz! Megmarkolod a védenced, éseltűnsz vele a helyszínről, amilyen gyorsan tudsz, gyakranszó szerint kicipelve a védett személyt. King nem ezt tette,nyilván azért, állapította meg Michelle, mert előtte állt egyférfi, kezében pisztollyal.

King tüzelt, egyszer, kétszer, úgy tűnt, hogy higgadtan;egyetlen szót se szólt, legalábbis Michelle nem hallotta.Aztán, ahogy Ramsey elesett, King csak állt bambán, és ahalott elnökjelöltet bámulta, miközben a többi ügynök végreodaért, felmarkolta Rittert, s kiképzésüknek megfelelően,kirohantak vele, magára hagyva Kinget a felfordulásközepén.

Michelle bármit megadott volna azért, hogy tudja, mitgondolt King ebben a pillanatban.

Visszatekerte a szalagot, és újból végignézte afelvételt. Dörrenés hallatszott, amikor Ramsey tüzelt, deelőtte volt valami más zaj is. Újra visszatekerte a szalagot,és hegyezte a fülét. És ott volt: valami pityegés, kongás

és hegyezte a fülét. És ott volt: valami pityegés, kongásvagy csilingelés. Igen. Csilingelés! Abból az irányból jött,amerre King nézett. És mintha valami halk suhogás vagysurrogás is hallatszott volna.

Michelle gondolatai szélsebesen száguldottak. Egyszállodában a csilingelés szinte mindig a lift érkezésétjelzi. A surrogó hangot nyilván a kinyíló liftajtó adta. A teremalaprajzán, ahol Rittert lelőtték, liftsor látszott. Hamegérkezett a lift, és kinyílt az ajtaja, vajon kit látott King?És miért nem beszélt róla? És miért nem látta senki más?És végül, vajon miért nem vette észre senki a videón, amitmost ő, miután kétszer megnézte? És vajon őt miért érdekliennyire Sean King és ez a nyolc évvel ezelőtti malőr? Mertérdekelte. A többnapos bénultság után szeretett volna tennivégre valamit. Lépni akart. Hirtelen ötlettől vezérelvebecsomagolta a bőröndjét, és kijelentkezett a szállodából.

14

Csakúgy, mint Michelle Maxwell, King is korán kelt, éskiment a vízre. De ő nem egypárevezősben, hanemkajakban ült, és jóval lassabban haladt, mint Michelle. A tófodormentes volt ebben az órában, és most volt a naplegcsendesebb része. Itt tökéletesen lehetett gondolkodni,és Kingnek sok mindent végig kellett gondolnia. De nemjött össze a dolog.

Hallotta, hogy a nevét kiáltják, és felpillantott. Joan aház hátsó verandáján állt, magasra tartva egy csészét, ésKing feltételezte, hogy kávé van benne. Joan azt apizsamát viselte, amit a vendég hálószobában talált. Kingráérősen visszaevezett a partra, aztán lassan felsétált aházhoz. Joan a hátsó ajtóban várta.

– Nyilvánvaló, hogy te keltél föl előbb – mondtamosolyogva Joan –, mégse főztél kávét. De nem gond.Megszoktam már, hogy másodhegedűs legyek.

King elvette a kávét, és leült az asztalhoz, mert Joanragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen neki. Figyelte anőt, ahogy mezítláb járkál a konyhájában, az őpizsamájában, és a boldog háziasszony szerepét játssza.Eszébe jutott, hogy Joan, amellett hogy az egyiklegkeményebb ügynök volt, akit a Szolgálat valaha

kitermelt, elbűvölően nőies tud lenni, és intim pillanatokbanigazi vadmacska.

– Még mindig a rántottát szereted?– Az jó lesz – felelte King.– Zsömle, vaj nélkül?– Igen.– Istenem, milyen kiszámítható vagy.Én is azt hiszem, gondolta King. Ő is megkockáztatott

egy kérdést. – Van valami hír Jennings halálávalkapcsolatban, vagy nem szabad tudnom róla?

Joan abbahagyta a tojástörést. – Ez az FBIhatáskörébe tartozik, te is tudod.

– Az ügynökségek beszélnek egymással.– Nem többet, mint régen, és az soha nem volt túl sok.– Szóval, nem tudsz semmit. – King szemrehányó

hangon mondta ezt.Joan nem felelt. Elkészítette a rántottát, zsömlét pirított,

majd evőeszközökkel, szalvétával és kávéval tálalta areggelit. Leült Kinggel szemben, és amíg King evett, őnarancslét szopogatott.

– Te nem eszel? – kérdezte King.– Vigyázok az alakomra. Úgy tűnik, én vagyok itt az

egyetlen, aki figyelmet szentel neki.King csak képzelődött, vagy tényleg megérintette a

lábát Joan lába az asztal alatt?– Mégis mire számítottál? Hogy nyolc év után egymás

karjába fogunk omlani?Joan hátracsapta a fejét, és felkacagott. – Hát igen,

néha ábrándoztam ilyesmiről.

– Te őrült vagy, ugye tudod? Úgy értem, komplettőrült. – King ezt nem tréfából mondta.

– Pedig milyen normális gyerekkorom volt. Lehet, hogycsak odavagyok a napszemüveges keményfiúkért.

Oké, ezúttal egyértelmű volt: Joan lába megérintette azövét. Ezt azért tudta ilyen biztosan, mert ott is maradt az aláb, és most megindult az intimebb szférái felé.

Joan közelebb hajolt hozzá. Pillantása nem voltérzelgős; olyan volt, mint egy ragadozóé. King számáravilágossá vált, hogy őt akarja, itt és most, a konyhaasztalon,az ő „kiszámítható rántottája" közepén. Joan felállt, és kibújta pizsamanadrágból, elővillantva apró fehér bugyiját. Aztánlassan és csábítóan kigombolta a pizsamafelsőt, mindengombnál kivárva egy kicsit, hátha King leállítja. De nemtette. Csak nézte, ahogy szétnyílik a pizsamafelső. Joannem viselt melltartót. King ölébe ejtette a pizsamát, és félkézzel lesöpörte az edényeket az asztalról.

– Túl régen volt már, Sean. Úgyhogy ideje volnafelfrissíteni az emlékeket. – Joan felmászott az asztalraKing elé, és a hátára feküdt, szétterpesztett combokkal.Mosolyogva nézte Kinget, ahogy ott áll fölötte, tündöklőencsábító majdnem-meztelensége fölé tornyosulva.

– Divatbemutatót tartasz nekem? – kérdezte King.– Hogy érted ezt?King felpillantott a csillárra. – Biztos nem

hárompontost akarsz dobni az alsóneműddel.– Ó, hát fiatal még az idő, Mr. King. Azonnal lehervadt

Joan mosolya, amikor King megfogta a pizsamafelsőt, ésgyengéden ráhelyezte a nő intim részeire.

– Megyek öltözködni. Örülnék, ha eltakarítanád ezt adisznóólat.

Ahogy elindult, King hallotta, hogy Joan felnevet.Miután felért az emeletre, Joan utánaszólt: – Végre nekedis benőtt a fejed lágya, Sean. Le vagyok nyűgözve. – Kinga fejét csóválta, s azon tűnődött, vajon melyikelmegondozóból szökött ki ez a nő.

– Kösz a reggelit! – kiáltott vissza.

Ahogy King zuhanyozás és öltözködés után lefelé jött alépcsőn, kopogtattak az ajtón. Kipillantott az ablakon, ésmeglepődve látta, hogy egy rendőrautó, a szövetségirendőrbírók egyik kocsija és egy fekete terepjáró parkolodakint. Kinyitotta az ajtót.

Ismerte Todd Williamst, a rendőrfőnököt, hiszenToddnak volt az egyik önkéntes helyettese. Todd zavartantoporgott, miközben az egyik FBI-ügynök előlépett, ésfelvillantotta az igazolványát, mint egy rugós kést. – SeanKing? Tudomásunk szerint önnek van egy nyilvántartásbavett pisztolya.

King bólintott. – Önkéntes rendőr vagyok. Szereti anép, ha fegyvert lát nálunk, hátha le kell lőnünk néhány rosszfiút. Na és?

– Na és szeretnénk látni. Sőt inkább szeretnénkmagunkkal vinni.

King éles pillantást vetett Williamsre, aki vállat vont,majd teátrálisan tett egy lépést hátrafelé.

– Van végzésük? – kérdezte King.– Ön szövetségi ügynök volt. Azt reméltük,

együttműködik velünk.– Én ügyvéd is vagyok, és mi nem az

együttműködésünkről vagyunk híresek.– Ahogy gondolja. Itt van nálam a papír.King bedobta párszor ezt a trükköt szövetségi ügynök

korában. A „házkutatási parancsa" gyakran csak egyszépen összehajtogatott keresztrejtvény volt a New YorkTimes-ból. – Mutassa – mondta.

Előkerült a végzés, és valódi volt. A szolgálatifegyverét akarták.

– Megkérdezhetem, hogy miért? – tudakolta King.– Megkérdezheti – mondta az ügynök.Most a helyettes szövetségi rendőrbíró lépett elő.

Ötven körül járt, volt vagy két méter magas, és szélesvállával, hosszú karjával és hatalmas kezével úgy nézett ki,mint egy profi bokszoló.

– Fogjuk rövidre az édelgést, oké? – mondta azügynöknek, mielőtt Kingre nézett. – Össze akarjákhasonlítani a Jenningsből kivett golyóval. Feltételezem,hogy nincs problémája ezzel.

– Azt hiszi, lelőttem az irodámban Howard Jenningset,és ehhez a saját szolgálati fegyveremet használtam? Talánpuszta kényelmességből, vagy mert annyira sóher vagyok,hogy nem akartam másik stukkerre költeni?

– Csak kizárjuk a lehetőségeket – magyaráztaudvariasan az óriás. – Mint titkosügynök, nyilván ismeri aforgatókönyvet.

– Csak voltam. Csak voltam titkosügynök. – Kingmegfordult. – Hozom a pisztolyt. A nagy ember King vállára

tette az egyik kezét. – Nem. Csak mutassa meg nekik, holvan – mondta.

– Szóval, engedjem be őket a házamba, hogyvidáman összeszedjenek annyi bizonyítékot, amivel vádatemelhetnek ellenem?

– Egy ártatlan embernek nincs rejtegetnivalója – vágottvissza a helyettes rendőrbíró. – És különben se fognakkotorászni, cserkész becsszó.

Az egyik FBI-ügynök követte Kinget a házba. Ahogyvégigmentek a folyosón, az ügynök csodálkozva nézte akonyhai rendetlenséget.

– Egy kicsit vad a kutyám – magyarázta King.A fickó bólintott. – Nekem is van egy Trigger nevű

fekete labradorom. A magáé milyen?– Pitbull, és Joannak hívják.Bementek a dolgozószobába, ahol King kinyitotta a

páncéldobozt, aztán intett az ügynöknek, hogy vizsgáljameg a tartalmát. Az ügynök óvatosan betette a pisztolyt egynejlonzacskóba, és elismervényt adott róla Kingnek. Aztánkimentek a szobából.

– Sajnálom, Sean – dünnyögte Todd. – Tudom, hogymarhaság az egész. – A jó rendőrfőnök nem úgy mondta,mint aki komolyan gondolja, állapította meg King.

Ahogy a rendőrök elrobogtak az autóikkal, Joanteljesen felöltözve lejött a lépcsőn.

– Mit akartak?– Zsarubálra gyűjtenek.– Aha. Gyanúsított vagy?– Elvitték a pisztolyomat.

– Ugye van alibid?– Járőrözni voltam. Nem láttam senkit, és engem se

látott senki.– Kár, hogy nem voltam itt előbb. Pokoli jó alibit

adhattam volna neked, ha rendesen viselkedsz. – Joanfelemelte a jobb kezét, a másikat meg egy képzeletbeliBibliára tette. – Tisztelt bíró úr, Mr. King ártatlan, mert azemlített gyilkosság idején szerény személyemet döngetteéppen a konyhaasztalon.

– Legfeljebb álmodban.– Almomban így is volt. De azt hiszem, elkéstem ezzel

egy kicsit.– Joan, tégy meg nekem egy szívességet. Húzz el a

házamból.Joan hátralépett, és King szemét fürkészte. – Ugye

igazából nem aggódsz? A ballisztika nem fog egyezni, ésezzel vége az ügynek.

– Gondolod?– Feltételezem, hogy magaddal vitted a pisztolyod,

amikor járőrözni voltál.– Persze. A csúzlim éppen elszakadt.– Vicces. Ha ideges vagy, mindig hülye vicceket sütsz

el.– Meghalt egy fickó az irodámban, Joan. Ez egyáltalán

nem olyan vicces.– Hacsak nem te ölted meg azt az ürgét, nem tudom,

hogyan kerülhetett volna oda a pisztolyod. – King nemválaszolt, így Joan folytatta: – Van még valami, amit nemmondtál el a zsaruknak?

– Nem én öltem meg Jenningset, ha erre gondoltál.– Nem erre gondoltam. Ahhoz túl jól ismerlek.– Hát, változnak az emberek, tényleg változnak. Joan

fölkapta a retiküljét. – Nem baj, ha máskor ismeglátogatlak? – Gyorsan hozzátette. – Ha megesküszöm,hogy olyat nem csinálok. – A romokban levő konyhaasztalfelé pillantott.

– Miért csináltad? – kérdezte King.– Nyolc évvel ezelőtt elvesztettem valamit, ami fontos

volt nekem. S ezt ma reggel szégyenletesen ostoba módonpróbáltam visszaszerezni.

– És miért kellene újra találkoznunk?– Igazság szerint, szeretnék kérdezni tőled valamit.– Akkor kérdezd.– Nem most. Majd máskor. Jelentkezni fogok. Miután

Joan elment, King hozzálátott, hogy rendbe tegye akonyhát. Pár perc múlva tiszta volt, és a helyére kerültminden. Bárcsak megtehetné ezt az életével is. De volt egyolyan érzése, hogy még sok minden össze fog törni, mielőttvége lesz ennek az egésznek.

15

Michelle egy kis repülővel Észak-Carolinába utazott.Mivel nem volt már rendőrigazolványa és jelvénye, de voltmég fegyverviselési engedélye, le kellett adnia a pisztolyátés a kis kést, amit mindig magánál hordott, s csak a gépleszállása után kapta vissza őket. A szeptember 11. utánéletbe léptetett szigorú fegyverelkobzási politika enyhültvalamelyest, de a jelvénye nélkül így sem volt könnyű dolga.Bérelt egy autót, és egy órát vezetett Bowlingtonig, atennessee-i határtól ötven mérföldre keletre, a GreatSmoky Mountains árnyékában meghúzódó kisvárosig.Nem sok maradt mára az egykori városból, ahogyhamarosan tapasztalta. A textilipar tartotta el aranykorábana környéket, mesélte egy helybéli öregember abenzinkútnál, ahol Michelle megállt.

– Ma már mindent Kínában vagy Tajvanon csinálnakbagóért, nem a jó öreg USA-ban – búsongott afickó. – Nem sok maradt meg nekünk. – Merengésétmegszakítva beleköpött a egy kis dohánylevet egybefőttesüvegbe, beütötte a gépbe Michelle üdítőjét, és adtaneki a visszajárót. Megkérdezte tőle, hogy mi járatban vanerrefelé, de Michelle nem volt túl közlékeny. – Csakátutazom.

– Hát, asszonyom, csak hogy tudja, errefelé nem sokmindenen lehet átutazni.

Michelle beszállt a kocsijába, és végighajtott amajdnem teljesen üres, elszegényedett városon. Soköregembert látott, rozzant tornácukon üldögélve, vagy azapró, sivár udvarukon totyorászva. Ahogy bekanyarodott aszálló elé, azon tűnődött, vajon miért állt meg itt Clyde Ritternyolc évvel ezelőtt a kampánykörútján. Egy temetőbenvalószínűleg több szavazatot tudott volna összeszedni.

A valaha szebb napokat látott Fairmount Hotel, pármérföldre a tulajdonképpeni városhatáron túl, most úgyfestett, mintha össze akarna dőlni. Nyolcemeletes épületvolt, két méter magas drótkerítés vette körül. A több mintszázéves ház az eklektikus építészet jellegzetes példájavolt. Egyes részei gótikusnak tűntek, mellvédjeivel éstornyaival, más szempontból viszont mediterrának nézett kia stukkódíszeivel és vörös tetőcserepeivel. Michelle arra amegállapításra jutott, hogy a rondaságát nehéz lenneszavakba önteni.

Sehol nem volt TILOS AZ ÁTJÁRÁS felirat a kerítésen,s Michelle nem látott semmiféle őrbódét vagy járőrözőbiztonsági őrt se. A hotel mellett talált egy lyukat akerítésen, de mielőtt átbújt volna rajta, titkosszolgálatikiképzését nem felejtve úgy döntött, felderíti a terepet.

Nagyjából sík volt körben a terület, csak az épületmögötti rész kezdett emelkedni. Michelle szemügyre vettea lejtő szögét a kerítésnél, és elmosolyodott. Két egymástkövető évben is megnyerte annak idején az országosmagas- és távolugró-bajnokságot. Egy kis adrenalinnal az

ereiben, némi hátszéllel és ezt a lejtőt használva át isugorhatná azt a nyavalyás kerítést. Tíz évvel ezelőtt biztosmegpróbálta volna, már csak a hecc kedvéért is.Továbbment, s úgy döntött, begyalogol egy kicsit azerdőbe. Amikor vízcsobogást hallott, még jobban bevettemagát a sűrűbe.

Pár perc múlva elérte a hang forrását. Kiment asziklaszirt szélére, és lenézett. Körülbelül tíz métermagasról zúgott alá a víz. A folyó nem volt túl széles, degyorsan folyt, és elég mélynek látszott. A sziklából kiálltnéhány kisebb szirt, és letört szikladarabok csüngtek azoldalán. Az egyik éppen akkor szabadult el, éslebukfencezett, nagyot csattanva a víz felszínén, aztán arohanó folyó gyorsan elragadta. Michelle hirtelenmegborzongott a látványtól; mindig volt egy kis tériszonya.Sarkon fordult és visszament a halványodó napsütésbe.

Miután átcsusszant a lyukon, a szálloda masszívfőbejáratához ment, amely be volt zárva és le volt láncolva.Továbbment, és kissé feljebb a bal oldalon talált egy nagykitört ablakot, és belépett rajta. Feltételezte, hogykikapcsolták az áramot, ezért magával hozott egyelemlámpát. Felkapcsolta, és körbenézett. Végigjárta amocsokkal, penésszel teli, sőt a surrogó hangokból ítélve,rágcsálóktól hemzsegő szobákat. Felborított asztalokat,cigarettacsikkeket, üres szeszes üvegeket és eldobottkondomokat látott. Az elhagyott hotel a jelek szerint egyfajtanight-clubként szolgált Bowlingtonban a csekély számúhetven év alatti népesség számára.

Volt nála egy másolat a Fairmount alaprajzáról, abból

a dossziéból, amit a titkosszolgálati ismerősétől kapott. Adokumentum alapján eljutott az előcsarnokba, onnan megegy belső terembe, ahol Clyde Rittert lelőtték. Mostmahagónilambériával volt díszítve, meg csicsás csillárokkalés burgundivörös szőnyegekkel. Ahogy Michelle becsaptamaga mögött az ajtót, olyan nyomasztó lett a csönd, hogyörült, hogy ott lóg az övén a pisztolya. A 357-est, amit lekellett adnia, egy csillogó kilencmilliméteres SIG-gelpótolta. Minden szövetségi ügynöknek van tartalékfegyvere.

Persze Michelle nem csak azért volt itt, hogy kielégítsea kíváncsiságát. Akadt egy-két párhuzam, ami nem hagytanyugodni. Bruno elrablására is egy ilyen elhagyott vidékikisvárosban került sor, nem túl messze innen. Az is egyrégi épületben történt, bár nem egy szállodában, hanemegy ravatalozóban. Ott is kellett lennie belső kapcsolatnaka Bruno elleni összeesküvés kiterveléséhez, ebben biztosvolt Michelle.

És amit a Ritter-gyilkosságról eddig megtudott, szinténarra utalt, hogy itt is szerepet kapott egy beépített ember.Azt remélte, hogy az itteni nyomozás eredményeisegíthetnek megoldani a saját dilemmáját is.

Michelle felült egy kis asztalra a sarokban, és átnéztea dossziéját, amelyben részletesen volt lerajzolva mindenszereplő helye azon a végzetes napon. Odasétált arra apontra, ahol Sean King állt, közvetlenül Clyde Ritter mögött.Tekintete körbepásztázta a termet, végigjárva azokat ahelyeket, egyiket a másik után, ahol a többi titkosügynökállt. A tömeg egy kordon mögött volt, és Ritter áthajolt a

kötél fölött, hogy fogadja a jókívánságokat.Kampánystábjának tagjai szétszóródtak mindenfelé ateremben. Sidney Morse a kötél túloldalán állt, szembenRitterrel. Michelle látta Morse-ot a videón. Ő is jajgatvamenekült, ahogy a többiek. Doug Denby, Ritter stábfőnöke,az ajtónál állt. A merénylő, Arnold Ramsey, először a teremvégében várakozott, majd lassan előrearaszolt annyira,hogy végül már az áldozata előtt állt. Egy „Clyde barátja"táblát tartott a kezében, és Michelle gyakorlott szemeszámára sem tűnt veszélyesnek a fickó, ahogy nézte avideón.

Michelle jobbra pillantott, és meglátta a liftsort. SeanKing helyébe képzelte magát egy pillanatra, jobbra-balrafordult, gondosan végigpásztázva a termet, úgy tett, minthaa mikrofonjába beszélne, és egyik kezét kinyújtotta, minthaRitter izzadt ingének a hátát fogná. Aztán ugyanúgy, mintKing, jobbra pillantott, és pont annyi ideig tartotta ott aszemét, mint King; számolta magában a másodperceket.Abban az irányban a lifteken kívül nem volt semminéznivaló. A csilingelés, amit a videón hallott, csak ebbőlaz irányból jöhetett.

A csattanó hang annyira megijesztette, hogy előkaptaa pisztolyát, és sorra megcélozta a terem négy sarkát.Olyan erősen zihált, és annyira reszketett, hogy rátört ahányinger, és le kellett ülnie a padlóra. Hamar rájött, hogyegy csattanó hang nem szokatlan egy elhagyott hotelban:lehetett egy lezuhanó mennyezeti csempe, vagy talán egymókus jutott be, és futott neki valaminek. De azért azidőzítés kegyetlen volt. Csodálta Kinget, hogy képes volt

sebesülten is kezelni egy ilyen meglepetést, és volt annyilélekjelenléte, hogy meghúzza a ravaszt, és lelőjön egyfelfegyverzett embert. Vajon hasonló helyzetben ő is eltudta volna felejteni a fájó kezét és a körötte lévő káoszt, éslőni tudott volna? Most, hogy ő is hasonló helyzetbe került,King iránti tisztelete alaposan megnőtt.

Összeszedte magát, a liftek felé nézett, aztán adossziéjába. Idefelé a repülőn elolvasta a hivatalosjelentést, és megtudta, hogy a Ritter-rendezvény idején atitkosszolgálat kikapcsolta és lezárta ezeket a lifteket, ígyelvileg nem lett volna szabad semmilyen csilingelést hallani.De ő is hallotta. És King tekintete is arra a pontra meredt,legalábbis abba az irányba. S bár később azt állította, hogycsak elkalandozott a figyelme, Michelle úgy érezte, itttöbbről van szó. Megnézte a fotót, amit a gyilkosság idejénkészítettek a teremről. A padlószőnyeget csak későbbrakták le. Akkor még fapadló volt. Michelle felállt, elővette akését, és felhasította egy helyen a szőnyeget. Miutánfelhajtotta a filcdarabot, előtárva egy tízszer tízcentisnégyzetet, ráirányította a zseblámpát a pontra.

A sötét folt még mindig ott volt. A vért szinte lehetetleneltávolítani a fából; a szálloda nyilván úgy döntött, hogyinkább szőnyeget terít rá. King és Clyde Ritter véreösszekeveredett örökre, gondolta magában Michelle.Ezután odament ahhoz a falhoz, ahol King állt. A golyó,amelyik Clyde Rittert megölte, és megsebesítette Kinget,ide fúródott be, igaz, rég eltávolították. A falakat, melyeketkárpit borított a Ritter-gyilkosság idején, most vastagmahagónilambéria takarta. Ez szintén egyfajta álcázás volt,

a szálloda tulajdonosai így próbálták kitörölni az emlékét isannak, ami itt történt. Ez nem nagyon sikerült nekik, s aszálloda nem sokkal Ritter halála után lehúzta a rolót.

Michelle átment a recepciós pult mögöttiirodahelyiségbe. Hatalmas irattartó szekrények borítottákaz egyik falat, s papírok, tollak és más irodaeszközökhevertek még most is az asztalokon, mintha csak rövididőre hagyták volna el a helyet. Ahogy Michelle közelebblépett az iratszekrényekhez, meglepődve látta, hogy televannak. Lapozni kezdte az iratokat. Bár a hotelnak nyilvánvoltak számítógépei Ritter meggyilkolása idején, a jelekszerint papíron is tárolták az adatokat. Ez megkönnyítetteegy kicsit a dolgát. Zseblámpája fényében kikereste az1996-os jelentéseket, majd azt a napot, amikor Ritter ottjárt. Igazából csak 1996-ról és 1997 elejéről voltakfeljegyzések. Michelle azt vonta le ebből, hogy a hoteltvalószínűleg nem sokkal a merénylet után bezárták, éssenkinek nem jutott eszébe, hogy kidobjon bármit is. Ha aszálloda papírjait lefoglalták is a nyomozás idején, későbbvisszakerültek ide.

A Ritter-csapat egyetlen éjszakát töltött aFairmountban. King a Ritter-kísérettel együtt jelentkezett bea hotelba. A nyilvántartás szerint a 304-es szobában aludt.

Michelle felment a főlépcsőn a harmadik emeletre.Nem volt nála tolvajkulcs, de nála volt a csavarhúzója, és azajtó gyorsan engedett. Az ilyen dolgokhoz értenek aszövetségi ügynökök. Bement, körülnézett, és nem találtmást, csak amire egy ilyen helyen számítani lehet:rendetlenséget. Látta, hogy van egy átjáró a szomszédos

302-es szobába. Ahogy átment oda, pontosan ugyanolyanszobát látott, mint ahonnan jött.

A földszinten már éppen indulni készült, amikoreszébe ötlött valami. Visszament az irodába, hogymegkeresse az alkalmazottak dossziéit. Sajnos ittzsákutcába jutott. Tűnődött egy kicsit, aztán a magávalhozott alaprajzon megnézte, merre van a személyzetiszakasz, és átsietett oda. Ez egy hatalmas szoba volt,polcokkal és üres pultokkal, s volt benne egy íróasztal.Michelle átkutatta az asztalt, aztán a falnál álló hatalmasiratszekrényt. Ebben meg is találta, amit keresett: egypenészes, gyűrött papírt a szállodai alkalmazottak nevévelés címével. Magához vette a listát, és visszament azirodába, hogy keressen egy telefonkönyvet, de az egyetlen,amit talált, nagyon régi volt, így valószínűleg használhatatlanis. Csak amikor kilépett a kinti sötétségbe, akkor tudatosultbenne, hogy több mint két órát töltött a hotelban.

Bejelentkezett egy motelba, és megnézte atelefonkönyvben az alkalmazottlistán szereplő szobalányoknevét és címét. Hárman még mindig a környékenéltek – ugyanazon a címen, mint régen. Michelle hívogatnikezdte őket. Az első hívásnál nem vette föl senki, ezértüzenetet hagyott. A másik kettőnél az egykori szobalányokszóltak bele. Michelle dokumentumfilmesként mutatkozottbe nekik, aki politikai gyilkosságokról készít filmet, és olyanemberekkel készít interjút, akik tudnak valamit a Ritter-gyilkosságról. Meglepő módon mindkét nő azt felelte, hogyboldogan szerepel egy ilyen filmben. Talán nem is olyanmeglepő, gondolta Michelle, mi mást lehet itt csinálni?

Mindkettővel megbeszélt egy másnapi randevút. Aztánbekapott egy gyors vacsorát egy út menti country-westernétteremben, ahol tíz perc alatt három cowboykalaposjampec szólította le. Amikor a harmadik ürge is ajánlatottett neki, felmutatta a stukkerét, miközben a másik kezébena sajtburgerét tartotta, s nézte, ahogy a hősszerelmes-jelöltelhúzza a csíkot. Ó, micsoda népszerűség! Vacsora utánpár órát a szobájában töltött, s végiggondolta, hogy milyenkérdéseket fog feltenni másnap a nőknek. Amíg ezentűnődött, visszahívta a harmadik szobalány, aki szinténbeleegyezett, hogy találkozzanak. Vajon mire jutok ezzel azegésszel?, merengett Michelle, mielőtt álomba szenderült.

Michelle motelszobája előtt, még mindig zörgőkipufogóval, s még mindig csúnya füstöt eregetve, megállta régi Buick. A sofőr leállította a motort, s Michelleszobájának ajtajára függesztette a szemét. Olyan merevennézte, mintha keresztüllátna rajta, talán egyenesen a fiatalügynöknő fejébe.

Izgalmasnak ígérkezett számára a másnap. Nemgondolta volna, hogy Michelle Maxwell idejön, és önállónyomozásba kezd. De ha már így történt, akkor foglalkoznikell a dologgal. Ő már összeállította a maga célpontlistáját,és semmi kedve nem volt ok nélkül bővíteni. De ha változika helyzet, változnia kell a tervnek is... A jövő majd eldönti,felkerül-e Maxwell erre a listára.

Sok tennivalója volt még, és egy fiatal szimatolótitkosügynök komoly bajok forrásává válhatott. Aztfontolgatta, hogy itt helyben megöli a nőt, s már le is nyúlt a

padlóra kedvenc gyilkos fegyveréért. Ahogy az ujjairágörbültek a kemény fémre, még egyszer végiggondolta adolgokat, és a szorítása engedett.

Túl kevés volt az előkészület, és túl sok komplikációadódhatott abból, ha most rögtön megöli. Ő nem ilyenmódon dolgozott. Úgyhogy Michelle Maxwell élhet még egynapot. Sebességbe tette a Buickot, és elhajtott.

Az első két szobalány a hajdani Fairmount Hotelből,akiket Michelle megkeresett, nem sokat segített. Ez agyilkosság volt a legnagyobb dolog, ami valaha történt avárosban, és a „filmes" Michelle-lel folytatott beszélgetéseközben mindkét nő erősen hajlott rá, hogy mindenféleföldönkívüli elmélettel álljon elő, és semmiféle konkrétténnyel nem szolgáltak. Michelle udvariasan végighallgattaőket, majd távozott.

A harmadik szobalány szerény de takaros házbanlakott, távolabb az úttól. Loretta Baldwin a széles tornáconvárta. Karcsú, hatvan-egynéhány éves, afro-amerikaiasszony volt, kiugró arccsonttal, vastag szájjal ésacélkeretes szemüveggel, amely felnagyította szúrós, élénkbarna szemét. Olyan egyenesen ült a székén, mint akinyársat nyelt, és olyan feltűnésmentesen mérte végig azembert, hogy bármelyik titkosügynök megirigyelhette volna,állapította meg Michelle. A kezei hosszúak és eresekvoltak. Amikor kezet fogtak egymással, akkora erő volt azidős nő szorításában, amin az atletikus Michelle iselcsodálkozott. Michelle leült Loretta mellé az egyikhintaszékbe, és elvette tőle a pohár jeges teát, amivelmegkínálta.

– Ez a film, amit csinálsz, édesem... nagy durranáslesz?

– Ez csak egy dokumentumfilm, úgyhogy kicsi.– Akkor, gondolom, nem sok jut rám belőle.– Hát, ha az interjú túléli a vágást, akkor benne lesz.

Akkor majd visszajövünk, és lefilmezzük. Most még csak azelőmunkálatoknál tartok.

– Nem, édesem. Úgy értem, hogy fizetős munka ez?– Ó, nem, nem az. Alacsony a költségvetés.– Nagy kár. Tudod, nem sok munka van errefelé.– Gondolom, nem sok.– Nem úgy, mint régen.– Amikor még nyitva volt a hotel?Baldwin bólintott, és lassan hintázott az élénkülő

szélben. Az idő lehűlt közben, és Michelle egy forró kávétkívánt volna inkább a jeges tea helyett.

– Kivel beszéltél eddig? – Amikor Michelle elmondta,Baldwin elmosolyodott, aztán felkacagott. – Azoknak acsajoknak fogalmuk sincs róla, érted, mire gondolok,halvány gógyijuk sincs semmiről. Elmesélte a kis MissJulié, hogy ott volt Martin Luther King lelövésekor?

– Igen, beszélt róla. Igazság szerint kissé fiatalnak tűnthozzá.

– Meghiszem azt. Úgy ismeri ő Martin Luther Kinget,ahogy én a pápát.

– És mit tudna nekem mesélni arról a napról aszállodában?

– Olyan nap volt, mint a többi. Kivéve persze, hogytudtuk, jön a fickó. Mármint Clyde Ritter. Ismertem a tévéből

meg minden, no és újságot is olvasok mindennap.Nagyonis olyan volt a gondolkodása, mint George Wallace-nak, mielőtt megvilágosodott, de úgy tűnt, fut vele a szekér,ami mindent elárul erről az országról, amit tudniérdemes. – Baldwin csodálkozó pillantást vetett Michelle-re. – Ennyire jó a memóriád? Vagy talán nem mondtamolyat, amit érdemes leírni?

Michelle mondani akart valamit, de aztán előhúzott egyjegyzettömböt, és írni kezdett. Egy kis magnót is kitett azasztalra a nő elé. – Nem bánja?

– Nem hát. Bárki beperelhet, nincs pénzem. Látod, eza szegény ember legjobb biztosítéka: semmije sincs.

– Ön mit csinált aznap? – kérdezte Michelle.– Amit mindennap, takarítottam a szobákat.– Melyik emeleten?– Emeleteken. Folyton beteget jelentettek a többiek.

Legtöbbször két emeletet kellett vinnem, teljesen egyedül.Aznap a második meg a harmadik volt az enyém. Mirebefejeztem, úgy néztek ki, hogy kezdhettem az egészetelölről.

Michelle összerándult: King szobája a harmadikemeleten volt. – Vagyis nem volt lent a földszinten, amikor alövés történt?

– Ezt mondtam volna?Michelle zavartan nézett rá. – De azt mondta, hogy

takarított.– Talán törvény van rá, hogy nem mehetek le

megnézni, ha valami ribilliót csapnak?– Vagyis bent volt a teremben, ahol a lövöldözés

– Vagyis bent volt a teremben, ahol a lövöldözéstörtént?

– Az ajtó előtt álltam. Volt feljebb a folyosón egytakarítókamra, ahonnan ki kellett vennem pár holmit,érted. – Michelle bólintott. – Az igazgatóság nem szerette,ha mi, szobalányok az előcsarnokban mutatkoztunk, tudod.Mintha nem akarták volna, hogy a vendégek tudjanakrólunk. De hogy gondolják, mitől lesz tiszta a hely, érted, mitmondok. – Igen, mondta Michelle, értem. – Azt a szobátegyébként, ahol Rittert meglőtték, Stonewall Jacksonteremnek hívták. Errefelé egyetlen Ábrahám Lincoln vagyUlysses S. Grant terem sincs.

– Ezt megértem.– Hát, ahogy bedugtam a fejem, láttam, hogy a pasas

mindenkivel kezet ráz, és mézesmázosan bájolog, ésmindenkinek a szemébe néz, akivel beszélget.

Olvastam róla, hogy régen tévés prédikátor volt. Mostmár értettem, hogy tudott annyi pénzt meg szavazatotösszeszedni. Hát így. De én, aki színes alapállásból nézema világot, azt hiszem, Clyde Ritter nagyon is otthon éreztemagát a Stonewall Jackson teremben, és nyilván örömmellakott a Jefferson Davis tetőlakosztályban, és átkozottlettem volna, ha valaha is rá szavazok.

– Ezt is megértem. Ritteren kívül felfigyelt mégvalakire?

– Emlékszem egy rendőrre, aki elállta az ajtót. Aligtudtam belesni mellette. Ahogy mondtam, Rittert láttam, ésvolt egy fickó mögötte, nagyon közel hozzá.

– Titkosszolgálat. Sean King ügynök. BaldwinMichelle-re meredt. – Igen. Úgy mondod, mint aki ismeri a

fickót.– Sose találkoztam vele. De sokat kutakodtam az

ügyben.Baldwin végigpásztázta Michelle-t tetőtől talpig, olyan

alaposan, amitől a fiatal nő elpirult. – Nincs gyűrű akezeden. Azt akarod nekem bemesélni, hogy nincs egyvalamirevaló pasas, aki megérdemelne egy ilyen gyönyörűfiatal teremtést, mint te?

Michelle elmosolyodott. – Elég őrült amunkabeosztásom. A pasik nem szeretik az ilyet.

– A pokolba, édesem, a pasik nem szeretnek mást,csak hogy előttük legyen a kaja meg a sör, amikormegkívánják, senki ne kritizálja az ostoba dolgaikat, legyennekik elég szabadidő meg egy meleg test aszexdolgokhoz, amikor úgy tartja a kedvük, és ne kelljenutána dumálniuk.

– Úgy látom, elég jól feltérképezte őket.– Ehhez olyan nagy ész kell? – Elhallgatott egy

pillanatra. – Igen, nagyon jóképű a fickó. De amikorelsütötte a fegyvert, egyáltalán nem volt szép.

Michelle ismét megdermedt. – Azt is látta?– Igen. Amikor meglőtték Rittert, elszabadult a pokol.

El se hinnéd, mi volt ott. Az előttem álló rendőr megfordult,hogy megnézze, mi történt, de fellökték, és áttapostak rajtaaz emberek. Én jéggé dermedtem. Hallottam már soklövést, én is lövöldöztem fiatal koromban, hogy elriasszama csavargókat meg hasonlókat. De ez más volt. Aztánláttam, hogy King lelövi Ramseyt. Legközelebb már csakannyit láttam, hogy kifelé szaladnak Ritterrel, de a fickó

halott volt, ezt bárki láthatta. Én meg néztem, ahogy az aKing gyerek csak áll ott, és lefelé bámul, mint aki, mint aki...

– Mint aki a saját élete végét látja – mondta Michelle.– Pontosan. Honnan tudod?– Ismerek valakit, aki hasonlón ment keresztül. Nem

hallott véletlenül valami furcsa hangot, mielőtt rálőttekRitterre, valamit, ami magára vonhatta King ügynökfigyelmét? – Michelle nem akarta elmondani, hogy a liftcsilingelésére gondol, mert nem akarta befolyásolniBaldwint a visszaemlékezésben.

Az öregasszony tűnődött egy kicsit, aztán megrázta afejét. – Nem, nem mondhatnám. Nagy volt a hangzavar.Elmondom, mit csináltam. Elszaladtam a folyosón, éselbújtam a takarítókamrában. Annyira megijedtem, hogyegy óráig elő se jöttem.

– De még mielőtt kitört a pánik, befejezte a takarítást aharmadik emeleten?

Baldwin Michelle-re emelte a tekintetét. – Miért nemkérdezed meg azt, amit akarsz? Mindkettenmegspórolnánk egy csomó időt.

– Oké, ön takarította King ügynök szobáját? – Lorettabólintott. – Mindenki kijelentkezett a rendezvény előtt. De alistámon rajta voltak a nevek. Igen, én takarítottam aszobáját, mielőtt elkezdődött a lövöldözés, és meg kellmondanom, nagy szükség volt a munkámra. – Sokatmondópillantást vetett Michelle-re.

– Miért, disznóólat hagyott maga után?– Nem, de jó kis hancúrozás folyhatott abban a

szobában előző éjszaka. – Cinkosán felvonta a

szemöldökét.– Hancúrozás? – csodálkozott Michelle.– Hancúrozás.Michelle a hintaszéke szélén kuporgott eddig. Most

hátradőlt. – Értem.– Olyan volt, mintha két vadállat csörtetett volna

keresztül a szobán. Még egy fekete csipkebugyit is találtama csilláron. Nem tudom, hogy került oda, és nem is akaromtudni.

– Van ötlete, hogy ki lehetett a másik vadállat?– Nincs, de úgy tűnik, nem kell messze keresgélned.

Ugye érted, mire gondolok?Michelle szeme összeszűkült, ahogy elmerengett a

kérdésen. – Igen, azt hiszem – mondta. – Esetleg nemlátott valakit kiszállni a liftből, amikor elkezdődött az egész?

Baldwin csodálkozva nézett rá. – Hidd el, édesem, énnem figyeltem semmiféle liftre.

Michelle a jegyzeteibe pillantott. – Úgy látom,mostanában zárva tart a hotel.

– Nem sokkal Ritter lelövése után bezárták. Rossz hírelett, meg minden. Nekem nagyon rosszul jött, azóta setaláltam állandó munkát.

– Látom, kerítést húztak.Baldwin vállat vont. – Vannak, akik szét akarják

hordani a helyet, meg odajárnak a kölykök drogozni, megodacipelik a csajaikat ki tudja, minek.

– És tervezik, hogy újra kinyitják?Baldwin felhorkantott. – Sokkal valószínűbb, hogy

lebontják.

lebontják.– Van ötlete, hogy ki a tulaj?– Nincs. Csak egy nagy üres szemétkupac már, ahogy

az egész város.Michelle feltett még néhány kérdést, majd elköszönt és

távozott, de előtte adott egy kis pénzt Loretta Baldwinnak asegítségért.

– Értesítsetek, hogy mikor kerül adásba. Meg fogomnézni a tévében.

– Ha leadják, maga lesz az első, aki megtudja – felelteMichelle.

Visszament a kocsijához, és elindult. Még egy helyrebe akart nézni.

Ahogy kikanyarodott az útra, kipufogócsörgést hallott,mintha le akarna esni valakinek a kipufogódobja, és ahogyfelnézett, egy ósdi, rozsdaette Buickot látott elaraszolni azúton. A sofőr nem látszott jól. Átfutott a fején, hogy ez akocsi pont olyan, mint az egész város: szét akar esni.

A Buick vezetője feltűnés nélkül szemügyre vetteMichelle-t. Aztán a vigyorgó Loretta Baldwinra sandított, akia székében hintázva számolta a pénzét. Az egészbeszélgetést lehallgatta a kocsija antennájába szerelterősítő segítségével, és képeket is készített a két nőről afotópuskájával. A beszélgetés roppant érdekesnekbizonyult, sok újat megtudott belőle. Loretta tehát a takarítókamrában volt aznap? Mik ki nem derülnek ennyi év után?De egyelőre nem foglalkozhatott ezzel. Lassan megfordulta kocsijával, és Michelle nyomába eredt. Biztosra vette,hogy visszamegy a szállodába. S miután hallotta a

beszélgetését Loretta Baldwinnal, azt is tudta, miért.

17

King az íróasztalánál ült, és egy aktát lapozgatott,amikor lépések zaja hallatszott az ajtaja előtt. Tudta, hogysem a társa, sem a titkárnője nem jön be ma, ezért felállt,és egy papírvágó késsel felfegyverkezve gyorsan azajtóhoz ment, és kinyitotta.

Komor tekintetű férfiak néztek vissza rá: ToddWilliams wrightsburgi rendőrfőnök, a múltkori nagydarabszövetségi rendőrbíró és két úriember, akik FBI-igazolványtvillantottak. King bevezette őket az irodája melletti kistárgyalóba.

A rendőrbíró előrehajolt a székén. – Jefferson Parks-nak hívnak. Nem Jeffnek, hanem Jeffersonnak – mondtaszúrós pillantást vetve Kingre –, bár én az egyszerű Parkshelyettes rendőrbíró megszólítást kedvelem a legjobban. Aszövetségi rendőrbírók politikai kinevezettek. Nálunk ahelyettesek végzik az igazi munkát – magyarázta.

Felmutatott egy bizonyítéktartó zacskót, benne egypisztollyal. – Ez az a pisztoly, amelyet elhoztunk alakásáról – mondta halk, egyenletes hangon.

– Ha ön mondja.– Ez a maga pisztolya. Amit lefoglaltunk. King

Williamsre pillantott, aki biccentett.

– Rendben – mondta King. – És most vissza akarjáknekem adni, mert...

– A, nem adjuk mi vissza – mondta az egyik FBI-ügynök.

Parks folytatta: – Kiszedtük a golyót az irodájukfalából, ami megölte Jenningset. Kemény hegyű volt,úgyhogy nem nagyon deformálódott. Megtaláltuk atöltényhüvelyt is. A golyót, amelyik Howard Jenningsetmegölte, a maga fegyveréből lőtték ki. A tévedéslehetősége kizárva.

– És én azt mondom, hogy ez lehetetlen!– Miért?– Hadd kérdezzek valamit! Mikor halt meg Jennings?– Az orvos szakértő szerint egy és kettő között, aznap

hajnalban, amikor maga rátalált az irodában – felelteParks.

– Akkor éppen járőrszolgálatban voltam. És a pisztolyvégig az övemben volt.

Felélénkült az egyik FBI-ügynök. – Vehetjük eztbeismerő vallomásnak?

King tekintete világosan elárulta, hogy mit gondol amegjegyzésről.

Parks eltűnődött ezen, aztán így szólt: – Ellenőriztük,merre járt aznap éjszaka. A kocsiját a Fő utcában látták agyilkosság idején.

– Akkor biztos ott voltam. A városban is szoktamjárőrözni, úgyhogy könnyen lehet, hogy ott látta valaki akocsimat. De olyan tanúja biztos nincs, aki az irodámbanlátott, mivel nem voltam ott.

Az egyik FBI-ügynök felelni akart valamit, de Parksrátette nagy kezét a karjára.

– Ez nem olyasmi, amit most meg kénevitatnunk – mondta Parks. – De a ballisztikai eredménypozitív lett, és a maga múltjával nyilván tudja, hogy ezugyanolyan jó, mint egy ujjlenyomat.

– Nem, nem egészen olyan. Ez nem bizonyítja, hogy ottvoltam a bűnügy színhelyén.

– Épp ellenkezőleg, tudjuk, hogy a pisztolya ott volt,maga meg a helyszín közelében. Ez elég erős bizonyíték.

– Közvetett bizonyíték – ellenkezett King.– Ennél sokkal kevesebbért is elítéltek már

embert – lőtt vissza Parks.– El kellett volna végeznünk a fémnyomtesztet a kezén,

amikor elvették magától a fegyvert – mondta az egyik FBI-ügynök.

– Az se segített volna rajtam – mondta King. – Előzőéjjel kézbe fogtam a fegyvert, úgyhogy biztos lettek volnamikroszkopikus nyomok a bőrömön.

– Remek – mondta az ügynök.Parks mereven nézte Kinget. – Megkérdezhetem,

hogy miért vette kézbe a fegyverét? Nem volt szolgálatban.– Azt hittem, egy betörő ólálkodik a házam körül.– És az volt?– Nem. Csak egy régi ismerős.Parks furcsán nézett rá, de úgy döntött, nem feszegeti

tovább a kérdést.– És elárulná, mi volt az indítékom? – kérdezte King.– A pasas maguknál volt alkalmazásban – kezdte

Parks. – Talán lopott valamit, vagy rájött, hogy maga lop akliensektől, és zsarolni próbálta. Összehoztak egytalálkozót, és maga megölte.

– Szép elmélet. Csakhogy ő sem lopott tőlem, és énsem loptam a klienseimtől, mivel nem is férek hozzáközvetlenül a pénzeikhez. Nyugodtan nézzenek utána.

– Ó, megtesszük, higgye el. A másik lehetőség: magarájött valahogy, hogy Jennings a tanúvédelmi programbanvan, és emiatt leadta a drótot a rossz fiúknak.

– Akik az én pisztolyommal ölték meg Jenningset, amiaz én övemben volt?

– Vagy maga volt, hogy zsebre rakja a bérgyilkosnakjáró pénzt.

– Szóval most már bérgyilkos vagyok.– Tudta, ugye, hogy Jennings benne van a tanúvédelmi

programban?King egy pillanattal tovább habozott, mint kellett volna,

legalábbis ő így érezte. – Nem.– Hajlandó volna ezt hazugságvizsgálón is

elismételni? – kérdezte Parks.– Erre nem kell válaszolnom.– Csak próbálom kihúzni a csávából – mondta

Parks. – Most vallotta be, hogy magánál volt a gyilkosfegyver Jennings meggyilkolása idején.

– Csak hogy tudja, nem olvasta fel a jogaimat, ígykétlem, hogy bármit, amit eddig mondtam, felhasználhatnabizonyítékul.

– Nincs letartóztatva. Nem emeltek vádat magaellen – jegyezte meg az egyik FBI-ügynök. – Úgyhogy nem

kell felolvasnunk semmit.Parks folytatta: – És ha beidéznek minket tanúnak,

csak elismételjük, amit mondott nekünk.– A szó elszáll – mondta King. – És különben se

hiszem, hogy elfogadnák a vallomásukat, mert elfogultak.Eljárási hiba miatt egy pillanat alatt felmentenének.

– Ugye nem büntetőjoggal foglalkozik? – mondtaParks.

– Nem, miért?– Mert amit most mondott, az egy nagy kalap szar.

King nem tűnt már olyan magabiztosnak. Parks folytatta.– Akkor tehát visszavonja a vallomását, hogy a pisztoly

magánál volt abban az időpontban?– Le vagyok tartóztatva?– Attól függ, hogy mit felel a kérdésemre.King felállt. – Mostantól kezdve csak az ügyvédem

jelenlétében vagyok hajlandó beszélgetni.Parks is felemelkedett, és egy pillanatig olyan érzése

volt Kingnek, hogy a nagy ember átlép az asztalon, ésmegfojtja. De csak elmosolyodott, és átadta a pisztolyoszacskót az egyik FBI-ügynöknek.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan látni fogjukegymást – mondta Parks nyájasan. – Csak ne tervezzenhosszabb utazást; az nem tenne boldoggá.

Ahogy kimentek, King félrevonta Williamst. – Todd,miért Parks vezeti a csapatot? Az FBI senkinek nemszokott asszisztálni.

– A halott fickó tanúvédelmis volt. Parks egész magasrangban van a rendőrbíróságon. Azt hiszem, ő helyezte el

Jenningset ezen a környéken. És nagyon kiborult attól,hogy meghalt a fickó. Gondolom, megmozgatott néhányszálat Washingtonban. – Todd óvatosan körülnézett, éslehalkította a hangját: – Nézze, Sean, én egy pillanatig sehittem el, hogy belekeveredett ebbe a dologba...

– Ugye most az következik, hogy de?Todd kínosan feszengett. – De úgy gondolom, jobb

lenne, ha...– Ha felfüggeszteném az önkéntes rendőri munkát,

amíg tisztázódnak a dolgok?– Kösz a megértést.

Miután Todd is távozott, King leült az asztalához.Leginkább az zavarta, hogy nem tartóztatták le ott helyben.Igazság szerint, elég bizonyítékuk volt ellene. De hogyanölhették meg Jenningset a pisztolyával, amikor az végig ottvolt a tokjában? King két megoldásra tudott csak gondolni,és amikor eszébe jutott a második, majdnem átütötte afalat az öklével. Hogy lehetett ilyen ostoba? Joan Dillinger!

Felkapta a telefont, és felhívta egyik régi barátjátWashingtonban. A fickó még mindig a titkosszolgálatalkalmazásában volt, és végig kiállt King mellett a Ritter-nyomozás idején. Pár perc locsogás után Kingmegkérdezte tőle, hogy mi van mostanában JoanDillingerrel.

– Nem nagyon tudom.– Ó, azt hittem, hogy ti szoros munkakapcsolatban

vagytok.– Így is volt, amíg el nem ment.

– Így is volt, amíg el nem ment.– Elment? Elment a washingtoni irodából?– Nem, kilépett a Szolgálattól.King majdnem elejtette a telefont. – Joan nincs már a

titkosszolgálatnál?– Kábé egy éve kilépett. Átment a magánszférába

biztonsági tanácsadónak. És úgy hallom, egy vagon pénztkeres. És valószínűleg minden fillért el is költ. Tudod, hogyJoan szeret jól élni.

– Megvan a száma? – King lefirkantotta azinformációt.

A barátja folytatta: – Gondolom, hallottál agondjainkról. Tényleg nagyon rossz a helyzet. Maxwell jóvolt, egy igazi energiabomba.

– Láttam a tévében. Jól látom, hogy bűnbaknak kiáltjákki? Szakértő vagyok ebben.

– Az ő helyzete meg a te helyzeted ég és föld. Maxwellóriási hibát követett el, rossz döntést hozott. Őosztagparancsnok volt, te meg csak egy voltál a falkából.

– Ugyan már, hány olyan hálószoba előtt posztoltunkmár, ahol a védencünk nem a feleségén tanulmányozta anői test rejtelmeit? És egyszer se kutattuk át azokat ahölgyeket, hogy van-e náluk fegyver. És olyanra seemlékszem, hogy odaálltunk volna őrködni a rohadt ágyamellé.

– De nem történt semmi rossz.– Nem rajtunk múlott.– Rendben, nem akarok még jobban belemélyedni

ebbe, mert vigyáznom kell a vérnyomásomra. Szóval,össze akarsz futni Joannal?

össze akarsz futni Joannal?– Az az érzésem, hogy nagyon hamar látni fogom.

18

Michelle visszaosont a Fairmountba, és ismétmegkereste a HOTEL irodáját. King a 304-es szobábanlakott. Mivel Loretta Baldwin azt mondta neki, hogy nem kellmessze keresgélnie, utánanézett a 302-es szobalakójának. Emlékezett rá, hogy volt a két szoba között egyátjáró.

– A francba – morogta, amikor meglátta a nevet arecepciósíven. J. Dillinger lakott a 302-es szobában. Csaknem Joan Dillinger? Néhányszor találkozott vele. Joan jutotta legmagasabbra a nők közül a Szolgálatnál, de hirtelenkilépett. Michelle-re nagy hatást tett. Joan Dillinger híresvolt arról, hogy a legveszélyesebb helyzetekben is higgadttudott maradni, és bátrabban viselkedett, mint bárki aSzolgálatnál, legyen az férfi vagy nő. És amilyen pokoliambiciózus volt, átment tanácsadónak a magánszférába,hogy komoly pénzeket keressen. De amíg a Szolgálatnáldolgozott, olyan ember volt, akire Michelle-nek fel kellettnéznie.

Lehet, hogy Joan Dillinger volt a duó másik tagja,akikről Loretta Baldwin mesélt? Ugyanaz a vaslédi, akitMichelle annyira csodált, lett volna az, akinek a csilláronlandolt a fekete csipkebugyija? Lehet, hogy Kingnek azért

kalandozott el a figyelme, és azért nem tudott Clyde Ritterrevigyázni, mert teljesen ki volt merülve az egész éjszakaihancúrozástól, ami olyan vadra sikerült, hogy az égigrepítette Joan lenge alsóját? Michelle biztosra vette, hogyJoan volt az, mivel a recepciósíven az ő neve alatt ugyanaza cím szerepelt, mint Kingnél, vagyis a titkosszolgálatwashingtoni központja.

Michelle betette a recepciósívet a táskájába, ésátment a Stonewall Jackson terembe. Szemügyre vette azajtót, ahonnan Loretta Baldwin végignézte, amint megölnekegy amerikai elnökségre pályázó politikust, amire közelharminc éve nem volt példa. Megállt ott, ahol Loretta állt, ésbecsukta belülről az ajtót. Olyan csönd lett, hogy a sajátszívverését is hallotta.

Ahogy kilépett a teremből, és visszatért azelőcsarnokba, megszűnt ez az érzés. Visszatértek anormális hangok, és nem hallotta már a szíve vadlüktetését. Kezdte azt gondolni, hogy a Stonewall Jacksonterembe beköltözött valami szellem, lehet, hogy egy nagyoncsalódott Clyde Ritter. Ahogy végigment a folyosón,megtalálta a takarítókamrát, ahol elbújt Loretta. Elég tágashely volt, három falát polcok borították.

Michelle felkaptatott a lépcsőn a harmadik emeletre,széles köröket írva le zseblámpájával. Elment a 302-esszobáig, és benyitott. Próbálta maga elé képzelni, amintJoan Dillinger bekopog King ajtaján, és King beengedi.Talán néhány ital meg egy kis titkosszolgálati pletyka, aztánJoan bugyija a csillárra repül, és összehozzák anagyjelenetüket.

Michelle kiment a folyosóra, és elindult vissza alépcsőhöz. Megállt egy helyen, és szemügyre vette azablakhoz támasztott hatalmas szemétledobót. Valakiszemmel láthatóan elkezdett itt csinálni valamit, aztánszemmel láthatóan abba is hagyta. Michelle kihajolt azablakon. Szeme gyorsan alkalmazkodott a napfényhez.Odalent a csúszda egy szemeteskonténerben végződött,ami lomokkal, régi matracokkal, függönyökkel ésszőnyegekkel volt tele, s mind nagyon rohadtnak tűnt.

Ahogy Michelle leért a földszintre, egy pillanatramegtorpant. A lépcső folytatódott az alagsorba. Tudta,hogy ott lent nem lehet semmi érdekes, és ahogy azalacsony költségvetésű horrorfilmek tanítják, soha, de sohanem szabad lemerészkedni a pincébe. Hacsak nemfelfegyverzett titkosügynök vagy. Michelle elővette apisztolyát, és elindult lefelé. Odalent szakadt padlószőnyegborította a folyosót, a levegőt penész és rothadás szagatöltötte meg. Túlment egy ajtón, aztán visszafordult.Kinyitotta a kis ajtót, és bevilágított. Egy nagyobbfajtaételliftet látott. Nem tudta megállapítani, hogy össze van-ekapcsolva mind a nyolc emelettel. A Fairmount, mintolvasta, nagyon régi szálloda volt, és lehet, hogy ezzel amódszerrel küldték le-föl a szennyes ruhát és mástestesebb holmit. Az étellift mellett ki- és bekapcsológombokat látott, vagyis villannyal működött, s az aknábanlevő csiga és kötél csak vésztartaléknak volt áramszünetesetére.

Michelle továbbment a folyosón, amíg el nemtorlaszolta az utat a törmelék, ami a felső emeletről szakadt

le. A hely szó szerint kezdett darabokra esni. Jobb lesz, hasietnek a falbontó golyóval, különben nem lesz rászükségük.

Michelle kikívánkozott a friss levegőre és a napfényre,ezért gyorsan felügetett a lépcsőn. Éles fény villant ekkor aszemébe. Durva hang vakkantott a fülébe.

– Állj! Szállodai biztonsági szolgálat. Fegyver vannálam, és kész vagyok használni.

Michelle feltartotta a pisztolyát és azelemlámpáját. – Titkosügynök vagyok. – Olyanautomatikusan mondta ezt, hogy meg is feledkezett róla,nincs már se jelvénye, se igazolványa.

– Titkosszolgálat? Jó, én meg Matt Dillon rendőrbíróvagyok.

– Muszáj a szemembe világítania? – kérdezteMichelle.

– Tegye le a pisztolyát a földre – mondta ahang. – Szépen, nyugodtan.

– Csinálom – mondta Michelle. – Csak meg ne húzzavéletlenül a ravaszt, és le ne lőjön közben.

Ahogy Michelle újra felegyenesedett, a fény elfordult aszemétől.

– Mit keres itt? Ez magánterület. – Tényleg? – mondtaártatlanul Michelle. – Táblák vannak kint, hölgyem, meg egykerítés.

– Hát, biztos más irányból jöttem.– Mit keres itt lent a titkosszolgálat? Jut eszembe, van

valamije, amivel igazolni tudja magát?– Kimehetnénk a fényre? Úgy érzem magam, mint aki

hat órája csákányozza a követ.– Rendben, de ne vegye föl a pisztolyát. Majd én

hozom.Kimentek a szabadba, ahol Michelle jobban

megnézhette a fickót. Középkorú lehetett, rövid őszülő hajú,közepes magasságú, és jól vasalt bérzsaru uniformistviselt.

Miközben végig Michelle-t figyelte, saját pisztolyát abal kezében tartva, jobb kézzel becsúsztatta Michellefegyverét az övébe.

– Oké, meg akarta nekem mutatni a jelvényét. De hatényleg titkosügynök, akkor sincs itt semmi keresnivalója.

– Emlékszik rá, hogy körülbelül nyolc évvel ezelőttmegöltek egy Clyde Ritter nevű politikust ebben ahotelban?

– Emlékszem-e? Hölgyem, én itt éltem le az egészéletemet. Ez volt az egyetlen izgalmas dolog, ami valahatörtént ezen az átkozott helyen.

– Hát, én azért jöttem le ide, hogy körülnézzek egykicsit. Elég új vagyok még a Szolgálatnál, és ezzel azesettel foglalkoztunk akiképzőközpontban – természetesen azért, hogy el tudjukkerülni az ilyet. Csak kíváncsi lettem rá, és a sajátszememmel akartam látni. Levezettem idáigWashingtonból, erre azt látom, hogy be van zárva, degondoltam, egy gyors körülnézésből nem lehet gond.

– Azt hiszem, értem. És most, a jelvényét. Michellehabozott egy pillanatig. Ahogy felemelte a kezét, hogymegvakarja az állát, érezte, hogy megböki valami apró

fémdarab. Levette a titkosszolgálat emblémájával ellátottkitűzőjét, és előrenyújtotta. Azért hordtak ilyet az ügynökök,hogy azonosítani tudják egymást. Folyamatosanváltoztatták a színét, hogy ne lehessen hamisítani. Michelleannyira hozzászokott a viseléséhez, hogy automatikusanfeltűzte minden reggel, azóta is, hogy felfüggesztették.

Az őr elvette a kitűzőt, és alaposan megnézte, mielőttvisszaadta.

– A jelvényemet meg az igazolványomat a hotelbanhagytam – magyarázta Michelle.

– Oké, azt hiszem, rendben van. Különben se úgy nézki, mint azok a csavargók, akik bedeszkázott hotelekbetörnek be. – Vissza akarta adni Michelle-nek a pisztolyát,de megállt a keze. – De előbb még, mi lenne, ha kinyitná atáskáját?

– Miért?– Hogy lássam, mi van benne, azért.Michelle nagyon kelletlenül adta át a táskáját. Amíg az

ürge átnézte, Michelle megkérdezte: – Na, és ki ennek ahelynek a tulajdonosa?

– Nem kötök ilyesmit a magamfajták orrára. Én csakjárkálok itt, és távol tartom az embereket.

– Éjjel-nappal itt vannak?– Fene tudja, én csak a saját műszakomra figyelek.– És mit akarnak csinálni ezzel a hellyel, lebontják?– Fogalmam sincs. Ha túl sokáig várnak, magától

összedől. – Kihúzta Michelle táskájából arecepcióskartonokat, és szemügyre vetteőket. – Elmondaná nekem, hogy mit csinál itt ezekkel?

Michelle megpróbált a lehető legártatlanabbulnézni. – Ó, azokkal? Az a helyzet, hogy mind a két embertismerem. Itt voltak, amikor a lövöldözés történt. Én... csakazt gondoltam, hogy talán örülnének, ha elvinném nekikszuvenírnak – tette hozzá elég sután.

A fickó csak némán bámult, aztán eztmondta: – Szuvenírnak? Maguk, szövetségiek fene furcsaemberek. – Visszaejtette a kartonokat a táskába, amit apisztollyal együtt visszaadott Michelle-nek.

Miután Michelle visszaért a kocsijához, a biztonsági őrfigyelte, ahogy elmegy. Egy-két percet várt a fickó, aztánbement a hotelba. Mire tíz perc múlva kijött, a kinézetedrasztikusan megváltozott. Michelle Maxwell nagyongyorsan halad, állapította meg magában. Lehet, hogynagyon hamar fel fog kerülni a listájára, ha tovább erőltetiezt a tempót. Ezért is volt ő most itt, és öltözött bebiztonsági őrnek, hogy megtudja, mit derített ki. Azok anevek a kartonokon nagyon érdekesek voltak, deegyáltalán nem meglepők: Sean King és J. Dillinger.Micsoda elragadó pár. A buickos beszállt a kocsijába, éselhajtott.

19

– Parks helyettes rendőrbíró, mit tehetek ma önért?Mit szólna, ha lefülelnénk néhány rendbontót, végeznénkegy kis közösségi munkát, aztán befejezettneknyilvánítanánk a napot? – King a verandáján ült, s nézte,ahogy a törvény embere kiszáll a kocsijából, és felcammoga lépcsőn. A nagydarab ember farmernadrágot és FBI-logós kék széldzsekit viselt, meg egy baseballsapkát DEAfelirattal.

King kérdő tekintete láttán Parks rövid magyarázatbafogott: – Akkor kezdtem ezeket gyűjteni, amikorwashingtoni zsaru voltam a hetvenes években. Mindenottani ügynökségtől kaptam ilyen cuccot, ugyanis ezt adjáktermészetbeni juttatásként. A DEA-nak van a legszebbholmija. – Leült egy hintaszékbe King mellé, ésmegdörzsölte a térdeit.

– Amikor fiatal voltam, klassz dolog volt ilyen nagynaklenni, sztár focistának meg kosárlabdásnak agimnáziumban, és kellemes kötelességként mindenpompomlányt felszedni. A foci miatt vettek fel a főiskolárais.

– Hol volt ez?– A Notre Dame-on. Sose voltam kezdőjátékos, de

minden meccsen játszottam. Jobb voltam hátvédnek, mintelkapónak. Egyszer csináltam csak meg a touch-downt, deaz édes volt.

– Lenyűgöző.Parks vállat vont. – Most, hogy nem vagyok már olyan

fiatal, nem olyan klassz már ez. Csak nagy nyűg avállamon. Vagy a térdemen, vagy a derekamon, vagy aseggemen – választhat az anatómiakönyvből.

– Na, és milyen volt zsarunak lenni a fővárosban?– Sokkal jobban szeretek rendőrbíróként dolgozni.

Kemény idők voltak azok. Egy csomó szar zúdult az embernyakába.

King feltartotta a sörösüvegét. – Eléggé szolgálatonkívül van egy ilyenhez?

– Nem, de szívesen füstölök egyet. Valahogy le kellküzdeni ezt a hegyi levegőt. Undorító dolog. Nem is tudom,hogy bírják az itteni népek.

Parks kihúzott egy szivart az ingzsebéből, életrecsiholta egy gyöngyházas öngyújtóval, aztánvisszacsattintotta a tetőt. – Jó helyen lakik.

– Kösz. – King alaposan megnézte a férfit. Ha Parksvezette a nyomozást Howard Jennings halála ügyében atöbbi kötelező feladata mellett, igen elfoglalt ember lehetett,és biztos nem ok nélkül jött ide.

– Jó kis ügyvédi praxis, jó kis ház, jó kis város. És egyjó fiú, aki keményen dolgozik, és sokat tesz a közösségért.

– Még a végén elpirulok.Parks biccentett. – Persze a jó és sikeres fiúk is

szoktak gyilkolászni ebben az országban, úgyhogy ez szart

se jelent. Személy szerint én nem kedvelem annyira a jófiúkat.

– Én se voltam mindig ilyen jó. És nem kerülne túl nagyerőfeszítésembe visszatérni a régi rohadt módszereimhez.Nem is állok tőle olyan messze.

– Ez bátorító, de ne próbáljon a lelkemre hatni.– És mitől lennék én olyan jó? Az én pisztolyom volt a

gyilkos fegyver.– Úgy van.– Volna kedve meghallgatni erről az én elméletemet?Parks az órájára pillantott. – Természetesen, ha hoz

nekem abból a sörből. Milyen érdekes, pont most járt le aszolgálatom.

King rövidesen átnyújtotta az üveget Parksnak. Az XL-es méretű helyettes rendőrbíró felült a korlátra, ésszivarfüst-eregetés közben meghúzta a sört.

– Az elmélete a fegyverről? – buzdította Kinget,miközben a lemenő napot figyelte.

– Nálam volt a pisztoly, amikor megölték Jenningset.Maga szerint meg ez a fegyver ölte meg Jenningset.

– Ez elég egyenes beszédnek tűnik – mondtaParks. – Ha akarja, itt helyben megbilincselhetem.

– Nos, mivel nem én öltem meg Jenningset, elégvilágosnak tűnik, hogy mégsem volt nálam a pisztoly.

Parks éles pillantást vetett rá. – Megváltoztatja ameséjét?

– Nem. Abban a hat napban, amikor nem használom apisztolyt, páncéldobozban tartom. Egyedül élek, így nemmindig zárom kulcsra.

– Elég nagy ostobaság.– Higgye el, ezek után föld alatti széfben fogom tartani.– Folytassa.– Egyes számú elmélet: kiveszi valaki a pisztolyomat,

és másolatot tesz a helyére, amit aznap magammal viszek.Ugyanez a személy megöli a fegyveremmel Jenningset,aztán visszateszi a dobozba, és kiveszi a másolatot. Kettesszámú elmélet: a hasonmás fegyverrel ölik megJenningset, aztán beteszik a páncéldobozomba, és ezenvégzik el a ballisztikai tesztet.

– A pisztoly sorozatszáma megegyezik a nevén levőfegyverével.

– Akkor az első változat érvényes.– Azt akarja mondani, hogy előre ellopta valaki a

fegyverét, hogy pontos másolatot tudjon készíteni róla,aztán úgy rendezte a dolgokat, mintha a maga pisztolyávalölték volna meg Jenningset?

– Igen, ezt mondom.– Azt akarja bemesélni, hogy egy volt zsaru nem

ismeri meg a saját fegyverét?– Ez tömegesen gyártott kilencmilliméteres. Nem

valami flancos muzeális darab gyémántberakással. Akkorkaptam, amikor önkéntes rendőr lettem. Hetente egyszerhordom, és sose húzom ki a tokjából. Bárki másolta le,tudta, mit csinál, mert éppen olyan volt, mint az enyém, asúlyeloszlása, a fogása.

– És miért öl bele ennyi fáradságot valaki, hogymagára verje a balhét?

– Hát, a bűnözők gyakran megpróbálják másra kenni a

balhét, nem? Valahol itt van a lényeg. Jennings nekemdolgozott. Talán azt gondolták, azt fogja majd mindenkihinni, amit maga is mondott, hogy én öltem megJenningset, miután rajtakaptam valami lopáson, vagy őkapott rajta engem. Indíték van, pisztoly egyezik, alibi nincs.Ez halálos injekció nekem.

Parks letette a padlóra a lábát, éselőrehajolt. – Nagyon érdekes. Akkor most mondok egymásik elméletet. Jenningset sokan meg akarták ölni. Ezértvolt benne a programban. Lehet, hogy maga megtudjavalahogy, hogy tanúvédelem alatt áll, és egy rakás pénzértkinyuvasztja. Aztán a megbízója fizetség helyett le akarjabuktatni a pisztolyával. Hogy tetszik? – Parks King arcátfürkészte.

– Ez is hihetően hangzik – ismerte el King.– Aha. – Parks kiitta a sörét, elnyomta a szivarját, és

felállt. – Mennyire zaklatja a média?– Nem olyan rossz, mint gondoltam. A többség még

nem fedezte fel a házamat. Ha úgy lesz, leláncolom az utata hegy lábánál, kiteszek egy táblát, és lövöldözni kezdek abetolakodókra.

– Na, ez már az én ízlésemnek való.– Mondtam, hogy van még bennem az

ocsmányságból.Parks elindult le a lépcsőn, a kocsijához.King utánaszólt: – Hogyhogy nem vagyok

letartóztatva?Parks kinyitotta a kocsija ajtaját. – Hát, először is, mert

úgy gondolom, hogy lehet valami igazság az első

elméletében. Talán tényleg a hasonmás fegyver voltmagánál, amíg a pisztolyával lelőtték Jenningset.

– Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen elfogadja azelméletemet.

– Egy szóval se állítottam, hogy nem maga ölte megJenningset, és cserélte ki aztán a fegyvert. Bár a kedvencforgatókönyvem még mindig az, hogy maga kijátszotta azigazi bérgyilkost, aki aztán megpróbálta magára kenni azegészet. – Parks lenézett egy pillanatra a földre. – Egyetlenolyan tanút sem öltek meg eddig a WITSEC-programtörténetében, aki végig minden szabályt betartott. Ezkomoly érv volt a tanúk meggyőzése szempontjából. Ésmost már nem mondhatjuk el. És mindez az énkörzetemben történt. Én helyeztem ide Jenningset, ésfelelősnek érzem magam a haláláért. Szóval, csak hogytudja, ha maga csinálta ki Jenningset, én magam fogomkiválasztani a börtönét, ami olyan lesz, hogy három órával abecsekkolás után sírva fog könyörögni ahalálbüntetésért. – Parks kinyitotta a kocsija ajtaját, ésmegbökte DEA-s baseballsapkáját. – További szép estét.

20

Másnap reggel King korán elhagyta Wrightsburgöt,megküzdött az észak-virginiai reggeli csúcsforgalommal,és tíz körül ért a virginiai Restonba. A tízemeletesirodaépület viszonylag új volt, és most körülbelül csak afelében volt bérlő. Pár évvel ezelőtt egy számítógépes cégbérelte az egész helyet, s bár nem volt se terméke, seprofitja, nagyvonalúan berendezte és kidekorálta, aztánnagy meglepetésére, kifutott a pénzéből. Nagyon szép volta környék, pompás boltokkal és éttermekkel a közeliReston Town Centerben. Jól öltözött vásárlók hullámzottakki-be a drága üzletek ajtaján. Az emberek elszántigyekezettel törtettek a céljuk felé a zsúfolt utcákon. Életerőés energia áradt mindenből. De King nem akart mást, csakgyorsan elintézni, amiért idejött, aztán visszatérni a Kékhegyek költői magányába.

Az épület legfelső szintjét elfoglaló cég egyszerűenÜgynökségnek nevezte magát, és a nevet be is jegyezték acégbíróságon, a CIA nyilvánvaló bosszúságára. AzÜgynökség az ország egyik legjelentősebb nyomozó- ésbiztonsági cége volt. Miután King felment a cégmagánliftjével a legfelső szintre, beleintegetve közben abiztonsági kamerába, amely árgus szemmel figyelte, a

recepció előtti kis várószobában egy olyan pasas fogadta,akin látszott, hogy fel van fegyverkezve, és bármikor kész ishasználni a fegyverét. Kinget megmotozták, és át kellettmennie a fémdetektoron, mielőtt beengedték a recepcióra.Az ízlésesen berendezett helyiségben nem volt más, csakegy éber tekintetű nő a recepciós pultnál, aki elkérte anevét, majd telefonált valakinek.

Egy divatosan öltözött, pökhendi modorú, széles vállúés göndör fekete hajú fiatalember, fején fülhallgatóval,hátrakísérte Kinget. Kinyitott egy ajtót, és intett neki, hogymenjen be, azután távozott, bezárva maga után az ajtót.King körbepillantott az irodán. Egy négyablakossarokszoba volt, erősen foncsorozott ablaküveggel, aminnem lehetett belátni, pedig a legfelső emeleten legfeljebb amadarak vagy egy veszélyesen alacsonyan szálló repülőutasai kukucskálhattak volna csak be. Nyugalmat,visszafogottságot és mégis nyilvánvaló gazdagságotárasztott a hely. Amikor kinyílt a tolóajtó, és Joan belépettrajta, King nem tudta hirtelen, hogy köszönjön-e neki, vagyrálökje az asztalra, és megfojtsa.

– Meg vagyok hatódva, hogy átverekedted magadmiattam csúcsforgalmon – fogadta Joan. Sötétnadrágkosztümöt viselt, amely kimondottan előnyösen álltrajta, nem mintha sok olyan ruha lett volna, amiben rosszulnézett ki. A szűk szabású kosztümben és a tízcentis tűsarkúcipőben a valóságosnál sokkal magasabbnak látszott.

– Kösz, hogy időt szánsz rám.– Tényleg meglep, hogy ilyen rövid időn belül hallok

felőled.

– Hát, akkor egálban vagyunk. Mert el se tudommondani, mennyire megdöbbentem, amikor megtudtam,hogy már nem vagy a titkosszolgálatnál.

– Nem említettem volna, amikor nálad jártam? – Nem,Joan, ezt az egyet valahogy elfelejtetted megemlíteni.

Joan leült a fal mellett álló kis bőrkanapéra, és intettKingnek, hogy csatlakozzon hozzá. Kávéskészlet állt azasztalon, és amíg King kényelembe helyezte magát, Joankitöltötte a kávét.

– A tojást és a pirítóst most elhagyhatod. Meg acsipkebugyit is – tette hozzá King. Csodálkozva látta, hogya nő elvörösödik a megjegyzésre.

– Nagyon erősen próbálom elfelejteni – vallotta becsöndesen Joan.

King belekortyolt a kávéba, és körbenézett. – Ez aztána hely! Volt nekünk egyáltalán íróasztalunk a Szolgálatnál?

– Nem, mert nem volt rá szükségünk. Vagy egyszáguldó kocsiban ültünk éppen...

– Vagy kint nyomultunk az utcán, amíg le nem tört alábunk – fejezte be helyette King. A „nyomulás" aterepmunka neve volt a titkosszolgálati zsargonban, srendszerint ácsorgást jelentett egy megfigyelőposzton.

Joan visszaült, és körbenézett az irodáján. – Széphely, de nem túl sokat vagyok itt. Általában repülőgépenülök.

– De legalább most businessclasson utazol, vagymagánrepülőn. A katonai transzport rosszat tesz a hátnak,seggnek és gyomornak. Eleget repültünk olyanokon.

– Emlékszel, milyen volt az elnöki gépen? – merengett

Joan.– Aki egyszer ott volt, sose felejti el.– Hiányzik ez a rész.– De jó sok pénzt keresel.– Gondolom, te is.King áttette a súlypontját, tenyerén egyensúlyozva a

csészéjét. – Tudom, hogy elfoglalt vagy, ezért rátérek alényegre. Meglátogatott egy Jefferson Parks nevű helyettesszövetségi rendőrbíró. Ő vezeti a nyomozást HowardJennings, a meggyilkolt tanúvédelmis fickó ügyében. Ő voltaz, aki elvitte a pisztolyomat, amikor nálam jártál.

Joan érdeklődve felnézett. – Jefferson Parks?– Ismered?– Ismerősen hangzik a neve. Szóval, elvitték a

pisztolyod. És a ballisztika tisztázott?– Épp hogy nem. Kiderült, hogy az én pisztolyommal

ölték meg Howard Jenningset.King gondosan kitervelte útközben, hogyan tálalja ezt a

hírt, mert tesztelni akarta, hogy milyen reakciót vált ki anőből. Joan majdnem kiöntötte a kávéját. Most ez vagyremek színészi alakítás volt, vagy tényleg nagyonmegdöbbent.

– Ez nem lehet igaz! – motyogta Joan.– Ezt mondtam én is. Szerencsére én és a helyettes

rendőrbíró egyetértettünk abban, hogy valaki más ishasználhatta gyilkos fegyverként a pisztolyom, miközben énazt hittem, hogy nálam van.

– Hogyhogy?King röviden elmagyarázta a hasonmáselméletét.

Először arra gondolt, hogy elhallgatja a dolgot Joan előtt,de aztán arra jutott, hogy nem gond, ha tud róla, éskülönben is kíváncsi volt rá, hogy miként reagál erre a nő,mielőtt belekezd a további mondandójába.

Joan sokkal tovább gondolkodott, mint amennyit Kingténylegesen szükségesnek tartott.

– Ahhoz nagyon komoly előkészítés és szakértelemkellett volna – mondta végül.

– És szabad bejárás a házamba. Valahogy visszakellett tenni a pisztolyt a dobozba, mielőtt megjelent nálama különítmény, hogy elvigye. Tudod, aznap reggel, amikorott voltál.

Mialatt King befejezte a kávéját, és töltött magánakegy újabb csészével, Joan magában fortyogott. Kingmegkérdezte tőle, hogy nem kér-e ő is, de Joan a fejétrázta.

– Szóval, azért jöttél ide, hogy a fejemhez vágd, hogy...hogy bemártottalak? – dünnyögte sértődötten Joan.

– Én csak azt mondom, hogy valaki bemószerolt, éscsak elmondtam neked, hogy szerintem hogyan csinálta.

– Telefonban is elmondhattad volna.– Igen, de te is meglátogattál engem, és viszonozni

akartam a kedvességed. Én legalább idetelefonáltamelőbb.

– Én nem ártottam neked, Sean.– Akkor minden problémámnak vége. Felhívom

Parksot, és elmondom neki a jó hírt.– Tudod, hogy igazi seggfej tudsz lenni néha.King letette a kávéscsészéjét, és nagyon közel

húzódott a nőhöz. – Hadd vázoljam fel neked a helyzetet.Egy halott férfit találtak az irodámban, és az énfegyveremmel ölték meg. Nincs alibim, de van egy marhaéles eszű helyettes rendőrbíró, aki elhiszi talán abemószerolós elméletemet, de koránt sincs meggyőződveaz ártatlanságomról. És az ürge nem sok könnyet hullatnaértem, ha börtönbe zárnának hátralevő életemre, vagybeadnának valami mérgező löttyöt, és átküldenének azörökkévalóságba. És akkor te meglátogatsz, előbukkanvaa semmiből, és elfelejted megemlíteni, hogy már nem vagya Szolgálatnál. Előadod nekem a nagyjelenetet, aminek aza vége, hogy hagyom, hogy nálam maradj éjszakára.Mindent bedobsz, hogy elcsábíts a konyhaasztalon, máigse tudom, mi célból, de nem hinném, hogy csak egynyolcéves mély sebet akartál felszakítani. Egyedül vagy aházban, amíg én kint dekkolok a tavon, és a pisztolyomrejtélyes módon gyilkos fegyverré válik, miután ugyanezena reggelen eltűnik. Tudod, Joan, lehet, hogy egy kicsitgyanakvóbb vagyok, mint az átlag, de agyhalottnak kénelennem ahhoz, és csőből kéne szívnom a levegőt, hogy nefejlődjön ki bennem az üldözési mánia ezektől a véletlenegybeesésektől.

Joan őrjítő nyugalommal figyelte Kinget. – Én nemvettem el a pisztolyodat. És nem ismerek senkit, akielvehette volna. Ezt nem tudom bizonyítani. Be kell érned aszavammal.

– Micsoda megkönnyebbülés!– Sose mondtam neked, hogy még a Szolgálatnál

vagyok. Csak feltételezted.

– De azt se mondtad, hogy nem vagy! – csattant fölKing.

– Sose kérdezted! – Joan hozzátette: – És nem isdobtam be mindent.

King zavartan nézett. – Tessék?– Azt mondtad, mindent bedobtam, hogy

elcsábítsalak. Csak a rend kedvéért, az nem volt minden.Mindketten hátradőltek, szemmel láthatóan kifogyva a

szóból és a levegőből.– Oké – mondta King –, bármilyen játékot űzöl velem,

folytasd csak nyugodtan. Én nem fogok börtönbe kerülniJennings meggyilkolásáért, mert nem én tettem.

– És én sem, és nem próbállak bemártani. Ugyanmilyen indítékom volna?

– Ha tudnám – mondta King –, nem lennék itt,ugyebár? – Felállt. – Kösz a kávét. Legközelebb hagyd ki aciánt, felpuffadok tőle.

– A múltkor már említettem neked, hogy konkrét okbólkerestelek fel. – King Joanra meredt. – De nem voltalkalmam elmondani. Azt hiszem, ennyi év után sokkalnagyobb hatással volt rám a találkozásunk, mint amireszámítottam.

– Szóval, miért jöttél?– Hogy ajánlatot tegyek neked. – Gyorsan

hozzátette: – Üzleti ajánlatot.– Mivel kapcsolatban?– John Brunóval kapcsolatban – felelte Joan. King

szeme összeszűkült. – Mi dolgod lehet neked egy eltűntelnökjelölttel?

– Nekem köszönhetően Bruno pártja az Ügynökségetbízta meg, hogy derítse ki, mi történt. A szokásoshonorárium helyett külön megállapodást kötöttem velük,sokkal alacsonyabb napidíjban állapodtunk meg, viszont avégén bőséges jutalmat kapunk.

– Afféle sikerdíjat.– Hogy pontos legyek, több millió dollárt. És mivel én

hoztam össze az üzletet, és a cégnél az a szabály, hogy akielejti, az falja fel a vadat, ebből én hatvan százalékot kapok.

– És ezt hogy tudtad elérni?– Mint tudod, egész jó beosztásban voltam a

Szolgálatnál. És amióta itt vagyok, több fontos ügyetsikeresen megoldottam, köztük egy elrabolt vállalatvezetőkiszabadítását is, aki benne van az 500 Leggazdagabb-ban.

– Gratulálok. Érdekes, hogy sose hallottamróla. – Talán azért, mert nem szeretjük világgá kürtölni adolgainkat. De azok számára, akik ismerik a dörgést, nagyjátékosok vagyunk.

– Több millió? Nem gondoltam volna, hogy ekkorapártkasszája van egy harmadikutas politikát képviselőpártnak.

– A nagy részét Bruno életbiztosítása teszi ki, és afelesége is pénzes családból származik. A kampányát issokan pénzelték. És mivel most nincs elnökjelöltjük, akire apénzüket költhetnek, nekem akarnak fizetni, és nekemnincs ezzel semmi problémám.

– De Bruno ügyében szövetségi nyomozás folyik.

– Na és? Az FBI-nak nincs kizárólagos joga abűnügyek felderítéséhez. És Bruno emberei egyáltalán nembíznak a kormányban. Ha esetleg nem olvastad volna azújságban, sokan közülük azt hiszik, hogy pont a Szolgálatcsalta tőrbe a jelöltjüket.

– Ugyanezt mondták rólam és Ritterről is, amiugyanolyan marhaság volt akkor is, mint most – mondtaKing.

– De csodálatos lehetőséget nyújt számunkra.– Számunkra? Mi lenne pontosan az én szerepem

ebben az egészben?– Ha segítesz megtalálni Brunót, negyven százalékot

adok az én részemből; hét számjegyű összeg lesz.– Nem vagyok gazdag, de tényleg nincs szükségem a

pénzre, Joan.– De nekem igen. Otthagytam a Szolgálatot, mielőtt

meglett volna a huszonöt évem, így elcsesztem anyugdíjamat. Egy éve vagyok itt, sok pénzt kerestem, el isszórtam belőle egy csomót, de nem tudom élvezni azéletem. A Szolgálatnál annyit dolgoztam, hogy az megfelelnegyvenévnyi robotolásnak. Én homokos tengerpartot, egykatamaránt és egzotikus koktélokat képzelek el ajövőmben, és ezzel a pénzzel megvalósíthatom azálmaimat. És lehet, hogy neked tényleg nem kell ez a pénz,de arra szükséged van, hogy valami jó történjen veled, ésaz újságok hősként emlegessenek, ne pedig bukottbalekként.

– Szóval most már te vagy a píár-menedzserem?– Azt hiszem, szükséged van rá, Sean.

– Miért éppen én? Itt minden segítséget megkaphatsz.– A tapasztalt kollégák nagy része dühös, hogy én

ütöttem nyélbe a bulit, és nem segítenének nekem. Amaradék meg túl fiatal, túlképzett, és fogalma sincs avalódi életről. Te négy éve voltál a Szolgálatnál, amikor alouisville-i körzeti irodában egymagad felszámoltad azészaki félteke legnagyobb pénzmosási hálózatát. Ez a fajtatehetség kell nekem. És az is melletted szól, hogy alig kétórára laksz a helytől, ahol Brunót elkapták.

King körbenézett. – De én nem dolgozom itt.– Bárkit bevonhatok a nyomozásba, akit akarok. King

a fejét rázta. – Évek óta nem csináltam ilyet.– Olyan, mint a biciklizés. – Joan előrehajolt, és átható

pillantást vetett Kingre. – Olyan, mint a biciklizés, Sean. Éssejtheted, hogy nem tennék ilyen ajánlatot, ha tényleg rádakartam volna kenni azt a gyilkosságot. Szükségem van asegítségedre, ha fel akarom markolni a jutalmat. Nekemkell az a pénz.

– Én ügyvédi praxist folytatok.– Menj el szabadságra. Ha megtaláljuk Brunót, előbb-

utóbb úgyis ezt fogod tenni. Hidd el, izgalmas lesz. Máslesz. Lehet, hogy nem lesz olyan, mint a régi szép időkben,de talán új idők kezdetét jelentheti. – Gyengédenmegérintette King kezét. Ez valahogy sokkal csábítóbbgesztus volt, mint az a szánalmas mutatvány, amivel Kingkonyhájában előhozakodott.

– És talán megmutathatnád, hogyan kell kormányozniegy katamaránt, mert halvány fogalmam sincsróla – mondta halkan Joan.

21

Loretta Baldwin a fürdőkádban fekve élvezve, ahogy ameleg víz kiűzi a csontjaiból a hideget. A fürdőszobábansötét volt; így szerette, kellemes volt és megnyugtató, mintaz anyja méhében. Kuncogni kezdett, ahányszor csak arraa lányra gondolt, aki eljött hozzá, feltette neki azt a sokkérdést, és megpróbálta vele elhitetni, hogy filmet készítClyde Ritterről, mintha bárkit is érdekelne. Biztosra vette,hogy valami rendőr vagy magánnyomozó, de hogy miértkotorászik a Ritter-szennyesben, arról sejtelme se volt.Persze a pénzt azért eltette Loretta, minden fillért. Ahogyhosszú évek óta mindig. Ő igazat válaszolt azokra akérdésekre, amiket a lány feltett neki. Csak nem tette fel ajó kérdéseket. Például azt, hogy mit látott Loretta, amikorelbújt a takarítókamrában? Tiszta idegroncs volt, amikormegpróbálta kicsempészni a szállodából a cuccot, pedigrá se hederítettek a nagy felfordulásban. Csak egyszobalány volt a sok közül, észre se lehetett venni. Ésismert olyan kiutat a szállodából, amiről atitkosszolgálatnak se volt tudomása.

Először azt gondolta, elviszi a rendőrségre, amit talált,de aztán úgy döntött, mégsem. Miért keveredne bele ebbea mocsokba? Belefáradt már, hogy egész életét más

emberek szemetének az eltakarításával töltse. És mitérdekli őt ez a Clyde Ritter? Az efféle alakoknak egyébkéntis a föld alatt van a helyük, ahol nem fröcskölhetik továbbszét a mérgüket.

Aztán Loretta lépett, és elküldte a fotót egy üzenettelaz ügyben érintett fickónak, megírva neki, hogy mit látott,milyen tárgyat őrizget, és mennyi pénzt akar. A pénzmegjött, és Loretta tartotta a száját, és a személy, akitzsarolt, soha nem tudta meg a személyazonosságát.Loretta nagyon trükkös volt, egy csomó postafiókot ésálnevet használt, hogy álcázza magát. Nem volt mohó. Nemvolt túl sok a pénz, de állandó munka hiányában jól jött ez abevétel ezekben az években, fent tudta tartani a házát, kitudta fizetni a számláit, venni tudott néhány szép dolgot,segíteni tudta a családját. Igen, minden rendben volt.

És az a lány nem gondolt rá, hogy rákérdezzen erre;hogy is tudhatta volna? De ha megkérdezte volna tőle, ő ishazudott volna, éppúgy, ahogy a lány, mert ha az a lánydokumentumfilm-rendező, akkor én vagyok Lena Horné,gondolta Loretta. Ettől aztán nevetni kezdett, olyan erősen,hogy majdnem megfulladt.

Miután lecsillapodott, a gondolatai komorabbá váltak.A pénz nem érkezett többé, és nem tehetett semmit ellene.Minden véget ér egyszer. Pedig soha nem volt pazarló.Félretette a pénz egy részét, tudva, hogy az aranytojást tojótyúk nem él örökké. Egy darabig ki fogja húzni valahogy, ésakkorra talán egy másik aranytojást tojó tyúk is felbukkan.A lány adott neki pénzt. Ezzel talán elkezdődött valami.Loretta Baldwin optimistán látta a jövőt.

Megcsörrent a telefon, amitől összerezzent. Mostanraa csontjai jól átmelegedtek, kinyitotta a szemét, s kezdettkikászálódni a kádból. Lehet, hogy éppen most hívja azújabb aranytojást tojó tyúk.

A telefonhoz azonban soha nem ért oda.– Emlékszik rám, Loretta?Egy férfi állt fölötte, lapos végű fémrúddal a kezében.Loretta sikoltott volna, de víz alá nyomták a fejét a

fémrúddal, és ott is tartották. Hajlott kora ellenére Lorettaerős volt, de nem eléggé. A szeme kidülledt, a testerángatózni kezdett. Elkapta a botot, és víz loccsant apadlóra. Végül levegő után kapott, de megtelt a tüdejevízzel, és aztán hamar vége lett.

A férfi kiemelte a vízből a botot, és szemügyre vetteLorettát. Ráncos teste a kád fenekén maradt, halott szemeiőt nézték. A telefon abbahagyta a csörgést; csöndes volt aház. A férfi kiment pár percre a fürdőszobából, megkeresteLoretta tárcáját, majd visszatért. Előhúzta a pénzt, amitMichelle adott az asszonynak – öt darab húszast, amitLoretta gondosan elrejtett az egyik belső zsebben.

Beakasztotta a vasbotot az öregasszonyba, éskiemelte a vízből. Kesztyűs kézzel kinyitotta a száját, ésbelegyömöszölte a pénzt. Aztán becsukta a száját, ésvisszaengedte. Loretta visszacsúszott a kád fenekére, ahúszdolláros bankjegyek pedig kibuggyantak a száján.Nem nyújtott valami szép látványt, de egy zsaroló ilyenvéget érdemel, gondolta a férfi.

Átkutatta Loretta holmiját, de nem találta meg azt, amitsok évvel ezelőtt eltulajdonított tőle a nő. Lehet, hogy a

végén mégis Loretta fog nevetni? De hát ott fekszik holtanegy vízzel teli kád fenekén, szájába gyömöszölt pénzzel.Nos, akkor ki is nevet a legvégén?

A férfi megmarkolta a fémbotját, és ahogy jött,ugyanúgy távozott.

Felbőgött a motor, és elcsörömpölt a Buick. Életénekez a fejezete véget ért. Nincs több elvarratlan szál. Be kellmajd dobnia egy köszönőcédulát Michelle Maxwellhez,egyebek között. Soha nem tudta volna meg, hogy ki azsarolója, ha a titkosszolgálat ügynöke nem jön idekérdezősködni. Loretta Baldwin nem is szerepelt az eredetiterveiben, csak véletlenül hullott az ölébe ez a lehetőség,ami túl jó volt ahhoz, hogy kihagyja.

Egyelőre végzett a kis bowlingtoni megyével. Nagyonremélte, hogy Loretta Baldwin pokolra jut a bűneiért.Egyszer nyilván ő is csatlakozni fog hozzá, és ki tudja,lehet, hogy akkor újra meg fogja ölni.

Na, ez aztán a gondolat!

22

King egykedvűen dobálta a horgát a vízbe, majdlassan felcsévélte. A mólóján állt, alig egy órája kelt fel anap. Nem haraptak a halak, de nem törődött vele. Akörnyező hegyek mélabúsan figyelték nem túl lelkespróbálkozásait.

Joannak kétségtelenül egy rakás indítéka lehetett rá,hogy ajánlatot tegyen neki. És ezek között egy se volt olyan,ahol ő, Sean King, előkelőbb helyen állt volna, mint amegszerzendő pénzösszeg. Joan haditervei mindig csak asaját érdekeit tartották szem előtt. így legalább ő is tudta,hogy hányadán áll vele.

Jefferson Parks esetében már nem volt ilyen biztos adologban King. A helyettes rendőrbíró őszintének tűnt, deez álcázás is lehetett; King tudta, hogy a törvényembereinél gyakran előfordul ilyesmi. Ő is űzte ezt a játékota Szolgálatnál nyomozói karrierje idején. Abban egy percigsem kételkedett, hogy aki megölte Howard Jenningset,arra rá fog zúdulni a nagy ember minden haragja. S ő csakbiztos akart lenni benne, hogy nem ő lesz ez a célpont.

Apró hullám csobbant a móló cölöpén, s Kingfelpillantott, hogy mi kelti a fodrokat. Csónak szelte át a tóvízét, és a benne ülő nő keményen forgatta az evezőket.

Elég közel volt ahhoz, hogy King láthassa az úszódresszbőlkivillanó izmos vállát és karját. Ahogy lassított, és lassan apart felé fordult, King valamiért ismerősnek találta.

A nő csodálkozva körbenézett, mintha csak mostvenné észre, hogy partközeibe ért.

– Hahó! – kiáltotta, és integetett.King nem integetett vissza, csak biccentett. Ismét

bedobta a damilját, szándékosan a nő közelébe.– Remélem, nem zavarom a

pecázásban – szabadkozott a nő.Felhúzta a térdeit. Fekete Lycra sort volt rajta, s

hosszú combizmai kábelként feszültek a bőre alatt.Kiengedte lófarokba fogott hosszú haját, és megtöröltearcát egy törülközővel.

Körülnézett. – Hű, ez gyönyörű!– Ezért jönnek ide az emberek – mondta óvatosan

King. – Honnan is jött maga? – Erősen törte a fejét, hogy eltudja helyezni a csajt az emlékeiben.

A nő dél felé mutatott. – Felutóztam az állami parkig,és onnan indultam.

– Az vízen tizenkét kilométer! – hüledezett King. A nőki se fulladt az evezéstől.

– Gyakran csinálom.Közelebb siklott a csónakkal, és King végre

felismerte.– Adhatok egy csésze kávét, Maxwell ügynök?

Michelle egy pillanatig csodálkozva nézett, aztán rájött,hogy az adott körülmények között semmi szükség azostoba színjátékra. – Ha nem jelent problémát.

– Egyik bukott ügynöktől a másiknak, probléma egyszál se.

King segített kikötni a csónakot. Michelle szemügyrevette a fedett csónakállványokat és a rájuk erősítetttakaróponyvákat. King motorcsónakja, kajakja, Sea-Doo-jaés a többi vízi járgány ragyogott a tisztaságtól. Aszerszámok, kötelek és egyéb felszerelések csinososzlopokba és fürtökbe voltak rendezve.

– Itt aztán rend a lelke mindennek – mondta Michelle.– Én így szeretem – felelte King.– Én elég trehány vagyok a magánéletemben.– Sajnálattal hallom. Felsétáltak a házhoz.King kitöltötte a kávét, és leültek a konyhaasztalhoz.

Közben Michelle felvett egy harvardos melegítőt azúszódresszére, és hozzáillő mackónadrágot húzott.

– Azt hittem, a Georgetownra járt – jegyezte meg King.– Ezt akkor kaptam, amikor a Charles folyón eveztem

Bostonban. Az olimpiára készültünk.– Persze, az olimpia. A leterhelt nő.– Én így szeretem.– De most már nincs annyira leterhelve. Úgy értem,

van ideje kora reggel sportolni, és extitkosügynököketlátogatni.

Michelle elmosolyodott. – Vagyis nem hiszi, hogyvéletlenül kerültem ide?

– A melegítő buktatta le. Egyértelmű, hogy ki akartvalahol szállni a csónakból, mielőtt visszamegy akocsijához. Ráadásul, olimpia ide vagy oda, kétlem, hogyleevezte volna azt a tizenkét kilométert, ha nem tudja, hogy

itthon vagyok. Volt néhány süket telefonom az előbb, kábéharminc perce. Ha jól sejtem, ott van valahol amobiltelefonja a csónakban.

– Ha jól sejtem, egy nyomozó mindig nyomozó marad.– Még szerencse, hogy itthon voltam, és fogadhattam.

Nem lett volna jó, ha összevissza csatangol. Mostanábansokan csinálják ezt nálam, és nem igazán van ínyemre.

Michelle leeresztette a csészéjét. – Elég sokatcsatangoltam az elmúlt napokban.

– Valóban? Jó magának.– Megfordultam például egy Bowlington nevű kis

helyen Észak-Carolinában. Gondolom, hallott márróla. – King is letette a csészéjét. – A Fairmount mégmindig áll, de be van zárva.

– Egyszerűen le kellett volna söpörni a földfelszínéről – dünnyögte King.

– Van valami, amit sohasem értettem. Talán maga feltud világosítani.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondtagúnyosan King. – Úgy értem, nincs semmi más dolgom,amivel agyon tudnám ütni az időt, úgyhogy feltétlenül arendelkezésére állok.

Michelle nem törődött a gúnyos hanggal. – Azügynökök elhelyezkedése Ritter körül. Kevés emberük volt,amit meg tudok érteni. De ahogy maguk, fiúk felálltak ott,az kész katasztrófa volt. Maga volt az egyetlen ügynökRitter háromméteres körzetében.

King belekortyolt a kávéjába, és a kezét nézegette.– Tudom, hogy csúnyán visszaélek a

helyzettel – mondta sajnálkozva Michelle. – Egyszer csakfelbukkanok itt, és kérdésekkel bombázom. Csak szóljon,hogy tűnjek el, és már itt se vagyok.

King végül vállat vont. – A fenébe! Maga ismegízlelhette, milyen az, ha a védencének baja esik. Ezbizonyos mértékben vértestvérekké tesz minket.

– Bizonyos mértékben.– Hogy érti ezt? – kérdezte ingerülten King. – Hogy én

jobban elcsesztem a dolgot, mint maga, és nem akarja,hogy egy lapon említsenek minket?

– Éppen azt akarom mondani, hogy én sokkalnagyobbat hibáztam. Én osztagparancsnok voltam, ésszem elől tévesztettem a védencemet. Én még lőni setudtam senkire. Nekem nem kellett egy zűrös helyzetbenmegölnöm valakit. Magának pár másodpercre hagyottcsak ki a figyelme. Lehet, hogy ez megbocsáthatatlan egytitkosügynöknél, de én az egészet alaposan elrontottam, azelejétől a végéig. Szerintem maga nem akar egy laponszerepelni velem.

King arca megenyhült, és nyugodtabb lett ahangja. – Feleannyian se voltunk ott, mint a szokásosügynöklétszám. Ez részben Ritter döntése volt, részben akormányé. Nem nagyon szerették, mindenki tudta, hogysemmi esélye a győzelemre.

– De Rittert nem érdekelte a biztonsága?– Nem bízott meg bennünk – felelte King. – Mi a

kormányt képviseltük, a szemében bennfentesek voltunk.Ritter tagja volt ugyan a Kongresszusnak, de kívülállónakszámított. Nagyon kívülállónak, a flúgos ideológiájával és a

radikális támogatóival. Istenre esküszöm, néha egyenesenazt hitte, hogy kémkedünk utána. Ezért aztán végigbizonytalanságban tartottak minket. Az utolsó pillanatbanváltoztattak a programokon, anélkül, hogy konzultáltak volnavelünk, amitől Bob Scott, az osztagparancsnok falramászott.

– Erről én is tudnék mesélni. De ez nem szerepelt ahivatalos jelentésben.

– Miért szerepelt volna? Megtalálták a felelőst. Vége atörténetnek.

– De ez sem magyarázat arra, hogy miért volt olyangyenge aznap az ügynökfelállás.

– Ritter elég jól kijött velem, hogy miért, nem tudom.Politikai nézeteink biztos nem voltak egyformák. Detisztelettel bántam vele, néha viccelődtünk, és talán mégbennem bízott meg a legjobban. Ezért aztán, haszolgálatban voltam, mindig én fedeztem. Nem nagyon tűrtmeg más ügynököt maga körül. Meg volt róla győződve,hogy szeretik az emberek, és senki nem akarja bántani.Ezt a hamis biztonságérzetet lelkész korából hozhattamagával. A kampányfőnöke, egy Sidney Morse nevűszuperokos fickó, nem nagyon örült ennek a felállásnak. Ősokkal reálisabban látta a dolgokat. Tudta jól, hogyakadnak olyan emberek, akik bármikor beleereszthetnekegy golyót a jelöltjébe. Morse ragaszkodott hozzá, hogymindig legyen legalább egy ügynök Ritter mellett. De atöbbiek mindig szétszóródtak a széleken, és végig aháttérben maradtak.

– És semmi hasznukat nem lehetett venni, amikor

eldördült a lövés, és kitört a tömeghisztéria.– Ezek szerint látta a felvételt.– Igen, és szerintem az ügynökök elhelyezése nem a

maga hibája volt. Az osztagparancsnoknak ragaszkodniakellett volna a megszokott felálláshoz.

– Bob Scott a seregből jött, harcolt Vietnamban, méghadifogságba is került. Jó fiú, de elég zűrös volt amagánélete. A felesége pár hónappal Ritter meggyilkolásaelőtt beadta a válópert, és Bob ki akart szállni atestőrségből, és vissza akart menni nyomozónak. Azthiszem, örökre megbánta, hogy otthagyta a sereget.Jobban állt rajta az egyenruha, mint az öltöny. Néha mégszalutált is az embereknek, és a seregnél használatosidőegységekben számolt, holott a Szolgálat a normál óráthasználja. Egyszerűen jobban szerette azt az életet.

– Mi lett vele?– Leszerelt a Szolgálattól. Én vittem el a balhét, de

mint tapasztalhatta, a rengéshullámok elérnek aszakaszparancsnokig. Megvoltak a szolgálati évei,úgyhogy biztos nyugdíjra számíthatott. Aztán elvesztettem anyomát. Nem mintha vártam volna, hogy karácsonyiüdvözleteket küldözget nekem. – King elhallgatott, majdhozzátette: – Egy kicsit fegyvermániás volt a fiú.

– Szerette a pisztolyokat? Nem szokatlan egy háborúsveterántól. A legtöbb fegyveres testületnél vannak ilyenek.

– Ez egy kicsit egészségtelen volt Bobnál.Szerepelhetett volna egy Terminátor-plakáton.

– A szállodában volt Bob Scott az esemény idején?– Igen. Általában előrement a következő városba a

felderítőosztaggal, de akkor úgy döntött, hogyBowlingtonban marad. Nem nagyon tudom, hogy miért. Avilág legunalmasabb kisvárosa volt.

– Láttam Sidney Morse-ot a videón; közvetlenül Rittermellett állt.

– Mindig ott toporgott. Ritter hajlamos volt rá, hogykicsússzon az időből, és Morse szoros gyeplőn tartotta.

– Úgy hallom, Morse tele volt energiával.– Valóban. Amikor a kampány elkezdődött, egy Doug

Denby nevű fickó volt Ritter stábfőnöke és egyben akampányigazgatója is. Amikor a kampány nagyobblendületet vett, Ritternek szüksége lett valakire főállásban,aki tényleg nagyon dörzsölt és tapasztalt. Morse megfeleltaz elvárásnak. Az egész kampány energikusabb lett,amikor felbukkant. Egy örökmozgó kövér fiú, aki sosemfulladt ki, harsány és hivalkodó volt. Bal kezével folytoncsokit majszolt, a jobbjában maroktelefont tartott,utasításokat osztogatott, és puhította a médiát. Nemhiszem, hogy valaha is aludt volna. Denby másodhegedűslett Sidney Morse mellett. A pokolba, azt hiszem, mégRitter is tartott tőle egy kicsit.

– Hogy jött ki egymással Morse és Bob Scott?– Nem értettek egyet mindenben, de ez rendben is lett

volna. Mint mondtam, Bob nagyon kemény váláson mentkeresztül, Morse-nak meg volt egy öccse – azt hiszem,Peternek hívták –, aki belekeveredett valami csúnya ügybe,és ez nagyon nyomasztotta Sidneyt. Úgyhogy ő és Scotthasonló cipőben jártak. Egész jól kijöttek egymással. DougDenbyvel viszont egyáltalán nem jött ki jól Morse. Doug a

feladatok embere volt, a régi vágású déli iskolából, és anézetei legfeljebb ötven éve lehettek divatosak. Morse volta dinamit, a fiú a nyugati partról, a showman, akimegismertette Rittert a közönséggel a tévés talk show-in,fantasztikus produkciót nyújtva. A show-elemek hamarfontosabbá váltak, mint a megoldandó problémák akampánykörúton. Ritter tudta, hogy nem győzhet, de nagyripacs volt, ami nem szokatlan egy tévés prédikátortól.Úgyhogy minél ismertebb lett az arca és a neve, annáljobban tetszett neki. A fő cél szerintem az volt, hogyráijesszenek egy kicsit a nagy fiúkra – ami sikerült is,Morse-nak köszönhetően –, és aztán mindenféle alkutköthessenek velük. Ritter végig azt csinálta, amit Morsemondott neki.

– Biztosra veszem, hogy Denby ezt nem viselte jól.Vele mi történt?

– Ki tudja? Hová lesznek a régi stábfőnökök? Senkise tudja.

– Ha magának reggel szolgálatba kellett lépnie,feltételezem, hogy előző este korán ágyba bújt.

King Michelle szemébe nézett egy hosszúmásodpercig. – Miután letettem a szolgálatot, lementempár kollégával a szálloda konditermébe, koránmegvacsoráztam, és ágyba bújtam. Miért érdekli ezennyire, Maxwell ügynök?

– Hívjon csak Michelle-nek. Láttam a tévében, amikormegölték Jenningset, és a Szolgálatnál is hallottammagáról. A velem történtek után úgy éreztem, jobban megkellene ismernem. Úgy láttam, van hasonlóság a

helyzetünkben.– Némi hasonlóság.– Az osztagából ki volt még Ritter mellé beosztva?

King a nőre villantotta a szemét. – Miért? Michelle ártatlanképet vágott. – Hát, talán én is ismerem némelyiket. Ésbeszélhetnék velük. Hogy megtudjam, hogy viselték atörténteket.

– Biztosra veszem, hogy bele van írva valamelyikjelentésbe. Menjen, és nézze meg.

– Sok időt megspórolna nekem, ha elárulná.– Valóban?– Oké. Joan Dillinger tagja volt a védelmi osztagnak?King felállt, odament az ablakhoz, és kinézett néhány

pillanatig. Amikor visszafordult, felvonta aszemöldökét. – Be van drótozva? Vagy most rögtönlevetkőzik, és megmutatja nekem, hogy nincs, vagyvisszaugrik a ladikjába, és kievez az életemből.

– Nem vagyok bedrótozva. De levetkőzhetek, haszükségesnek tartja. Vagy beugorhatok a tóba. A víz és azelektronika nem igazán fér össze – tette hozzákészségesen Michelle.

– Mit akar tőlem?– Hogy feleljen a kérdésemre. Tagja volt Joan az

osztagnak?– Igen, de nem ugyanabban a váltásban volt, mint én.– Ott volt aznap a szállodában?– Az az érzésem, hogy előre tudja a választ, akkor

miért kérdezi?– Ezt igennek veszem.

– Vegye annak, aminek akarja.– És együtt töltötték az éjszakát?– Igyekezzen, hogy a következő kérdése jó legyen,

mert ez lesz az utolsó.– Oké, mielőtt eldördült a lövés, ki volt a liftben, amikor

kinyílt az ajtaja?– Fogalmam sincs, miről beszél.– Dehogynem. Hallottam a liftcsengőt, közvetlenül

azelőtt, hogy Ramsey lövése eldördült. Ez zavarta megmagát. Azoknak a lifteknek nem lett volna szabadműködniük. Bárki vagy bármi volt abban a liftben, amikorkinyílt az ajtaja, teljesen lekötötte a figyelmét. Ezért lőhetettRamsey. Végeztem egy kis kutatást. A Szolgálat embereiis hallották a hangot, amikor megvizsgálták a videót. Eznem volt benne a hivatalos jelentésben, de tegnapkörbetelefonáltam. Ők is kikérdezték magát erről, amire aztfelelte, hogy hallott valamit, de semmit se látott. A liftüzemzavarával próbálta magyarázni a dolgot. És ők nemfirtatták a témát, mert már megvolt a felelősük. De én biztosvagyok benne, hogy valamit látott ott. Pontosabban, valakit.

Válaszképpen King kinyitotta a mólóra nyíló hátsóajtót, és kifelé intett.

Michelle felállt, és letette a csészéjét. – Hát, legalábbfel tudtam tenni a kérdéseimet. Ha nem kaptam ismindegyikre választ.

Ahogy elment King mellett, megállt. – Igaza van.Kettőnket már örökre összeköt a sorsunk. Úgy könyveltekel minket, mint két rossz ügynököt, akik elszúrták a dolgot.Én pedig nem vagyok ehhez hozzászokva. Mindig mindent

kitűnően csináltam, amibe csak belefogtam. Fogadok,hogy maga is így van ezzel.

– Viszlát, Maxwell ügynök. Minden jót!– Sajnálom, hogy az első találkánk így zajlott le. – Az

első és, remélem, az utolsó.– Ja, és még egy dolog. Bár ez nem szerepel

semelyik hivatalos jelentésben, biztos vagyok benne, hogya maga fejében is megfordult, hogy a liftben lévő személyszándékosan vonta el a figyelmét addig, amíg Ramseymeghúzta a ravaszt és lőtt.

King nem mondott semmit.– Tudja, ez érdekes – mondta Michelle, körbepillantva.– Úgy látom, sok érdekességet talál – mondta

mogorván King.– Ez a hely – folytatta Michelle, körbemutatva a magas

helyiségen, a csillogó gerendákon, a fényes padlón, atiszta és takaros berendezésen. – Nagyon szép.Tökéletes.

– Nem maga az első, aki ezt mondja.– Igen – folytatta Michelle, mintha meg se hallotta volna

Kinget. – Szép, és meghittnek és melegnek is kénelennie. – Megfordult, és Kingre nézett. – De nem az. Inkábbpraktikus, jól mondom? Úgy vannak letéve a tárgyak,mintha beállította volna őket valaki, aki szükségesnek érzi,hogy állandó felügyelet alatt tartsa mindet, és közbenteljesen kiöli belőlük a lelket, vagy legalábbis nem adhozzájuk semmit a sajátjából. Megborzongott. – Igen,nagyon rideg. – Elfordult Kingtől.

– Én így szeretem – vágta rá King.

– Én így szeretem – vágta rá King.Michelle rávillantotta a szemét. – Tényleg, Sean?

Fogadok, hogy ez nem mindig volt így.King nézte, ahogy a nő hosszú lábaival legyűri a

távolságot a móló végéig. Ott vízre tette a csónakját, ésnemsokára már csupán egy apró pötty volt a tavon. Kingekkor vágta csak be az ajtót. Ahogy elment a konyhaasztalmellett, észrevett valamit a nő kávéscsészéje alatt: atitkosszolgálati névjegykártyáját. Michelle felírta a hátára azotthoni és a mobilszámát is. King első gondolata az volt,hogy kidobja. De nem dobta. Kezében tartva a kártyát,nézte, ahogy a pötty egyre kisebb lesz, amíg a csónak elnem érte a kanyart, és Michelle Maxwell el nem tűnt véglega szeme elől.

23

John Bruno egy kis tábori ágyon feküdt, a mennyezetetbámulta. A helyiségben egy huszonöt wattos villanykörtevolt az egyetlen fényforrás. A világítás hol kimaradt egyórát, aztán visszajött tíz percre, majd megint kihunyt; nemvolt benne semmi rendszer. Idegesítő és kimerítő volt, arratervezték, hogy megtörje a lelkét. Eddig kellően hatásosnakbizonyult.

Bruno szürkésbarna overallt viselt, arcán soknaposborosta, de hát melyik elmebeteg börtönőr adna borotvátegy rabnak? A fürdés törülközővel és vödörrel történt, amiakkor került oda és tűnt el, amikor aludt. Az étkezéseketösszevissza időzítették, az ételeket az ajtónyíláson dugtákbe. Soha nem látta a fogva tartóit, s fogalma se volt, holvan, és hogy került ide. Amikor megpróbált beszélni aláthatatlan őrrel, aki beadta az ételét a nyíláson, nem kapottválaszt, s végül feladta.

Az étel, mint rájött, rendszerint drogozva volt, amitőlmély álomba zuhant, vagy különféle látomásai voltak. Deaki nem eszik, elpusztul, úgyhogy evett. Soha nemhagyhatta el a celláját, és a sétája tíz lépésre korlátozódott,előre és vissza. Fekvőtámaszokat és felüléseket csinált aföldön, hogy megőrizze erejét. Fogalma se volt, hogy

figyelik-e, de ha igen, az se sokat számított. Az elejénmegpróbálta számba venni a szökési lehetőségeket, dearra jutott, hogy lehetetlen innen megszökni. És ha arragondolt, hogy az egész Mildred Martinnal – pontosabban amegszemélyesítőjével – kezdődött abban a ravatalozóban.Legalább százszor elátkozta magát, hogy miért nemkövette Michelle Maxwell tanácsát. Aztán, mivel javíthatatlanmonomániás volt, Maxwellt is elátkozta, hogy miért nem voltvele határozottabb, miért nem ragaszkodott hozzá, hogybekísérje abba a szobába.

Hogy mióta volt itt, nem tudta. Elvették tőle az összesszemélyes holmiját, köztük az óráját is, amíg eszméletlenvolt. El sem tudta képzelni, hogy miért rabolták el. Fogalmase volt, hogy az elnökjelöltségével vagy a korábbi ügyészimunkájával függ-e össze. Eszébe se jutott, hogy talánegyikkel se. Az elején még hitt a gyors szabadulásban, deaztán elillant a remény. Az elrablói szemmel láthatóantudták, hogy mit csinálnak. Később már csak a csodábanreménykedett, de ahogy az órák és napok múltak, ez aremény is halványulni kezdett. A feleségére, a gyerekeireés az elnöki kampányára gondolt, és kezdett beletörődni,hogy az élete itt fog véget érni, és soha nem találják meg aholttestét. Azt viszont nem értette, miért hagyták eddigéletben.

A hasára fordult, mivel a leggyérebb világítást sembírta már elviselni.

A fickó, aki a folyosó végi cellában ült, sokkalrégebben volt itt, mint John Bruno. Megtört tekintete ésgörnyedt tartása jelezte, hogy feladta a reményt. Enni,

aludni, aztán meghalni. Ez volt a sivár jövő. A rab reszketőkézzel összehúzta magán a pokrócot.

A hatalmas föld alatti bunker másik végében egy férfiigen érdekes tevékenység folytatott. A csüggedt raboktóleltérően benne tombolt az energia, és rendkívülígéretesnek látta a jövőt.

Egyik sorozatot a másik után adta le az ember formájútáblába, ami harminc méterre lógott a hangszigetelt teremfalán. Minden golyó a halálos zónába csapódott. Irigylésreméltó mesterlövész adta le a lövéseket.

A férfi megnyomott egy gombot, és egy motorizáltkötélen mellé siklott a céltábla. Feltett egy tiszta táblát,megnyomta újra a gombot, és a tábla elsiklott a céllövőpálya legtávolabbi pontjára. Új tárat tett a pisztolyába,felvette a szem- és fülvédőt, célzott, és kevesebb minthuszonöt másodperc alatt kilőtt tizennégy golyót. Amikor acéltábla visszajött, végre elmosolyodott. Egyetlen lövés sement veszendőbe – „nem szóródott szét", ahogy arendőrzsargonban mondják. Letette a fegyverét, éselhagyta a lőteret.

A szomszéd terem, ahová átment, kisebb volt alőtérnél, és egész máshogy volt berendezve. A polcokatpadlótól a plafonig különféle detonátorok, robbantózsinórokés más olyan kellékek töltötték meg, amelyek arra valók,hogy a lehető legbiztosabban és leghatásosabbanfelrobbantsanak valamit. A szoba közepén nagymunkaasztal állt. A férfi leült az asztalhoz, majd drótokból,tranzisztorokból, időzítőkből, detonátorokból és C-4-es

plasztikból tömegpusztításra alkalmas eszközöket kezdettbarkácsolni. Ennél a feladatnál is ugyanolyan gondosanfigyelt a részletekre, mint a lőtéren. Munka közben vidámandúdolt magában. Egy óra múlva átment egy másikterembe, ami egészen más hangulatot árasztott, mint azelső kettő. Ha csak ennek a belsejét látja valaki, és nemlátja a fegyverekkel, robbanószerekkel és más hasonlókkalteli szobákat, egyáltalán nem találta volna ijesztőnek ahelyet. Ez egy művész stúdiója volt, amelyből nem hiányzottsemmi, ami egy komoly mű megalkotásához szükséges,kivéve persze a természetes fényt. Ilyen mélyen a föld alattezt nem lehetett megoldani, így a mesterséges világításelfogadható volt itt.

Az egyik falat polcok borították, rajtuk nehéz kabátokés csizmák, különleges sisakok, vastag kesztyűk, pirosvillogó lámpák, fejszék, oxigénpalackok és más hasonlóeszközök. Egyelőre nem volt szükség ezekre a holmikra,de nem ártott a felkészültség. A kapkodás mostkatasztrófához vezethetetett volna. Türelemre volt szükség.Tudta ezt a férfi, mégis alig várta a pillanatot, hogyösszeálljon végre a műve, és elmondhassa, hogy övé lett asiker. Igen, a türelem.

Letelepedett az egyik munkaasztalhoz, és a következőkét órában mély átéléssel dolgozott, festett, vágott, szereltés beállított, létrehozva egy sor olyan művet, amelyről tudta,hogy soha nem fogja ékesíteni egyetlen múzeum, sőtegyetlen magángyűjtemény anyagát sem. Mégis, ami ittkészült, fontosabb volt számára, mint bármely művészeti ágbármely műalkotása. Ez az egész ugyanis az ő

mesterműve volt, és mint a régi mesterek munkáihozáltalában, hosszú évek kellettek a létrehozásához.

Szorgalmasan folytatta munkáját, izgatottan várva apercet, amikor elkészül élete legnagyobb alkotása.

24

Michelle a titkosszolgálat adatbázisát böngészte ahordozható számítógépén, és talált néhány érdekes dolgot.Teljesen belemerült a munkába, de amikor csörögnikezdett a mobiltelefonja, kiugrott az ágyból, és felkapta.Bár a kijelzőn nem jelent meg hívószám, felvette azért,remélve, hogy King hívja. Valóban ő volt, és az első szavainagyon kedvesek voltak.

– Hol akar találkozni? – kérdezte Michelle, válaszulKing javaslatára.

– Merre van?– Egy kis motelban, hét kilométerre magától, a 29-es

út mellett.– Ez a Winchester, ugye? – Az.– Szép hely. Remélem, jól érzi magát.– Igen, jól.– Van egy Sage Gentleman nevű fogadó, másfél

kilométerre onnan, ahol most van.– Láttam idefelé jövet. Nagyon macsó helynek látszik.– Az is. Meghívom ebédre. Találkozó tizenkettő

harminckor?– Semmi pénzért nem hagynám ki. És Sean, kösz,

hogy hívott.

– Ne köszönje, amíg nem hallotta, hogy mit akarokmondani.

A széles verandán találkoztak, amely körbefutotta azódon viktoriánus épületet. King sportdzsekiben, zöldgarbóban és homokszínű nadrágban volt, Maxwell hosszúfekete rakott szoknyát és fehér pulóvert viselt. A divatoscsizmában Michelle alig két-három centivel volt csakalacsonyabb Kingnél. Sötét haja a vállára omlott, és mégegy kis sminket is tett magára, amit rendes körülményekközött nem szokott. A titkosszolgálati munka nem voltalkalmas divathóbortokra. De mivel a védenceik gyakranrészt vettek ünnepi rendezvényeken jól öltözött, gazdagemberek társaságában, egy ügynök ruhatárának ésápoltságának fel kellett nőnie a feladathoz, ami nem voltmindig könnyű. Szállóige is született erről: Öltözz úgy, mintegy milliomos egy kishivatalnok fizetéséből.

King a sötétkék, tetőcsomagtartós Toyota LandCruiserre mutatott a parkolóban. – A magáé?

Michelle biccentett. – Sokat sportolok aszabadidőmben, és ez a járgány elmegy mindenhová, ésbelefér minden, amire szükségem van.

– Egy titkosügynöknek mikor van ennyi szabadideje?Leültek egy asztalhoz az étterem végében. Nem volt

tele a hely, és viszonylag zavartalanul beszélgethettek, máramennyire nyilvános helyen lehetséges.

Amikor odajött a pincér, s megkérdezte, hogyakarnak-e rendelni, Michelle azonnal rávágta: – Igen, uram.

King elmosolyodott, de nem szólt semmit, amíg a

pincér el nem távozott.– Évekig tartott, míg le tudtam szokni róla.– Miről? – kérdezte Michelle.– Hogy mindenkit „uram"-nak szólítsak. A pincérektől

az elnökökig.Michelle vállat vont. – Én észre se veszem.– Miért venné észre – az udvariasságot magával

hozza az ember. Egy csomó más dologgal együtt. – Kingtöprengő képet vágott. – Egy dolgot nem értek magávalkapcsolatban.

Halvány mosoly suhant át Michelle arcán. – Csakegyet? Le vagyok sújtva.

– Miért megy el egy ilyen szupertehetség zsarunak?Nem mintha bármi probléma lenne ezzel. De gyanítom,hogy más lehetősége is lett volna.

– Ez családi örökség nálunk. Az apám, a fivéreim, abácsikáim, sőt még az unokabátyáim is mind rendőrök.Apám például rendőrfőnök Nashville-ben. Én akartam lenniaz első nő a családban, aki ezt csinálja. Lehúztam egy évetjárőrként Tennessee-ben, aztán úgy döntöttem, megtöröma családi hagyományt, és jelentkeztem a Szolgálathoz.

Miután a pincér kihozta az ételt, Michelle nekilátott,King pedig csöndben iszogatta a borát.

– Gondolom, járt már itt – jegyezte meg Michelle kétfalat között.

King bólintott. Közben végzett a pohár bordóijával, éső is enni kezdett. – Ide hozom az ügyfeleimet, a barátaimatmeg az ügyvédkollégákat. Rengeteg ilyen, ha nem jobbhely van a környéken. Csak jól el vannak rejtve.

– Peres ügyekkel foglalkozik?– Nem. Végrendeletekkel, hitelekkel, üzleti dolgokkal.– Élvezi?– Ki tudom belőle fizetni a villanyszámlát. Nem a

legizgalmasabb állás a világon, de ezzel a kilátással nemvetekszik semmi.

– Valóban szép környék. Meg tudom érteni, miértköltözött ilyen helyre.

– Vannak előnyei és hátrányai. Először, itt könnyűbeleesni abba az illúzióba, hogy el vagyok szigetelve avilág zajától és kínjaitól.

– De azok ide is követik, igaz?– Másodszor, azt hiszem, hogy végleg elfelejthetem a

múltamat, és új életet kezdhetek.– De így is volt, nem?– Így volt. Múlt időben.Michelle megtörölte a száját egy szalvétával. – Na és

miért akart velem találkozni?King feltartotta üres borospoharát. – Nem csatlakozik

hozzám? Nincs szolgálatban.Michelle habozott, aztán bólintott.Egy perc múlva megjött az italuk, s miután végeztek az

evéssel, King azt javasolta, menjenek át az étterem mellettikis társalgóba. Belesüppedtek az öreg bőrfotelokba,magukba szippantva a régi szivar- és pipafüstöt és afalakat borító, szúette diófa polcokon sorakozó ősibőrkötéses könyvek illatát. Egyedül voltak a szobában, ésKing feltartotta a poharát az ablakon beszűrődő fénybe,aztán beleszimatolt, mielőtt belekortyolt volna.

– Jó cucc – mondta Michelle, miután ivott egy jó nagykortyot.

– Adjunk neki még tíz évet, és nem hinné el, hogyugyanezt a bort issza.

– Semmit se tudok a borokról azon kívül, hogycsavarosak vagy dugósok.

– Nyolc éve még én is így voltam. Inkább a sörtkedveltem. Ami jobban is illett a tárcámhoz.

– Vagyis, nagyjából akkor tért át a sörről a borra,amikor otthagyta a Szolgálatot?

– Sok változás történt akkoriban az életemben. Egyikbarátom borszakértő volt, ő tanított meg mindenre, amittudok. Módszeresen végigmentünk az összes francia, majdolasz boron, sőt még a kaliforniai fehérekbe isbelekóstoltunk, bár ő kissé fanyalgott tőlük. Számára avörös volt az igazi.

– Hm, kíváncsi lennék, van-e még egy ilyenborszakértő, aki embert ölt. Úgy értem, nem nagyon tűnikösszeillőnek a kettő.

King leeresztette a poharát, és csodálkozva nézettMichelle-re. — Micsoda, maga szerint békés dolog aborászat? Tudja, mennyi vért ontottak már ki bor miatt?

– Úgy érti, hogy amíg itták, vagy amíg beszéltek róla?– Mit számít az? A halott, az halott, nem igaz?– Biztos jobban tudja, mint én.– Ha azt hiszi, olyan egyszerű bekarcolni a rovátkát a

pisztolyába, miután elvégezte a feladatát, hát nem az.– Sose gondoltam erre. Olyan, mintha bevésné a

lelkébe?

King letette a poharát. – Mit szólna egy kisinformációcseréhez?

– Benne vagyok, az ésszerűség határáig.– Egy ide, egy oda. Nagyjából egyforma értékben.– És ki lesz a bíró?– Megkönnyítem a dolgot. Én kezdem. Michelle

hátradőlt. – Kíváncsi vagyok, hogy miért?– Azt, gondolom, tényként kezelhetjük, hogy maga is

ugyanannyira szenved ettől a rémálomtól, ahogy én asajátomtól nyolc évvel ezelőtt.

– Így igaz. Ezért is hívott minket vértestvéreknek.– Aznap éjjel Joan Dillinger ott volt a szállodában.– A maga szobájában?King a fejét rázta. – Maga jön.Michelle eltűnődött néhány másodpercig, aztán

folytatta: – Beszéltem az egyik szobalánnyal, aki aszállóban dolgozott Ritter meggyilkolásakor. LorettaBaldwinnak hívják. – King csodálkozva nézett rá. – Lorettaazt mondta, ő takarított aznap reggel a maga szobájában.És talált egy fekete csipkés bugyit a csilláron. – Egypillanatra elhallgatott, aztán rezzenéstelen arccalhozzátette. – Feltételezem, nem a magáé volt. Nem tűnikcsipkés típusnak.

– Nem. És a fekete nem a zsánerem alsóneműben.– Maga nem volt nős akkoriban?– Külön éltünk. A feleségemnek az volt a szokása,

hogy más férfiakkal bújt ágyba, amíg én városon kívüljártam, ami persze elég gyakran megesett. Azt hiszem, mára pizsamájukat és fogkeféjüket is kezdték odahordani. Én

meg kezdtem nagyon fölöslegesnek érezni magam.– Jó, hogy tud ezen viccelődni.– Ha nyolc évvel ezelőtt kérdez meg erről, nem lettem

volna ilyen laza. Az idő persze nem nagyon gyógyítja be asebeket, csak egy idő után tesz az ember az egészre.

– Szóval, akkor... hogy is mondjam?... flörtölt JoanDillingerrel?

– Valójában akkor ez egy kicsit többnek ígérkezett.Ostobaság volt, ha belegondolok. Joan nem olyan nő.

Michelle előrehajolt. – A liftről...King közbevágott. – Maga jön. Kezdek belefáradni,

hogy folyton emlékeztetnem kell rá.Michelle felsóhajtott, és hátradőlt. – Oké, Dillinger

nincs már a Szolgálatnál.– Ez nem ér. Ezt már tudtam. Mi van még?– Loretta Baldwin azt mondta, hogy elbújt a folyosón az

egyik takarítókamrában, nem messze a teremtől, aholRitter meghalt.

Ez láthatóan érdekelte Kinget. – Miért?– Halálra volt rémülve, és futott, amerre látott. Ugyanezt

tette mindenki.– Nem mindenki – mondta szárazan King. – Én

nagyjából a helyemen maradtam.– Na, akkor a liftről.– Miért érdekli ez annyira? – kérdezte King.– Mert úgy tűnik, teljesen elvonta a figyelmét! Annyira,

hogy észre se vette, hogy ott áll egy gyilkos az orra előtt,amíg el nem sütötte a pisztolyt.

– Én csak körbepásztáztam a helyet.

– Nem hinném. Hallottam a szalagon a hangot. A liftcsönget így, amikor megérkezik. És szerintem, amikorkinyílt az ajtaja, az a valami vagy valaki, aki ott volt, teljesenlekötötte a figyelmét, és nem engedte addig visszafordulni,amíg Ramsey le nem adta a lövést. – Michelle elhallgatottegy pillanatra, majd hozzátette: – S mivel a titkosszolgálatlezárta a lifteket, gyanítom, hogy csak egy titkosügynöklehetett benne, mert ki más használhatta volna anélkül,hogy megállítsák. Fogadok, hogy Joan Dillinger volt ez azügynök. És fogadok, hogy valami oknál fogva maga falazneki. Ugye nem akarja azt mondani, hogy zöldségeketbeszélek?

– Ha igaz volna is, amit állít, az se számítana. Énszúrtam el a dolgot, és miattam halt meg Ritter. Erre nincsmentség. Ezt már maga is nyilván tudja.

– De ha szándékosan vonták el a figyelmét, akkoregész más a helyzet.

– Nem úgy volt.– Honnan tudja? Mi másért lett volna valaki pont akkor

a liftben, amikor Ramsey lőni akart? – Michelle válaszolt isa saját kérdésére. – Ramsey tudta, hogy le fog jönni az alift, és hogy a benne levő személy el fogja vonni a magafigyelmét, és akkor lehetősége lesz megölni Rittert, hátezért. Ramsey megvárta, hogy leérjen a lift, és csak akkortüzelt.

Michelle hátradőlt, az arckifejezése nemgyőzelemittas, hanem dacos és elszánt volt, olyan,amilyennek a tévés sajtókonferencián látta King.

– Ez lehetetlen. Higgyen nekem. Hívjuk csak a világ

legrosszabb időzítésének, ennyi az egész.– Biztos nem fog meglepődni, ha nem hiszem el

magának.King szótlanul ült, olyan sokáig, hogy Michelle végül

felállt. – Köszönöm az ebédet és a boros leckét. De nemondja nekem, hogy egy olyan okos fiú, mint maga, nemnéz bele minden reggel a tükörbe, és teszi fel a kérdést,hogy: mi van akkor, ha.

Ahogy Michelle kifelé indult, megcsörrent amobiltelefonja. Beleszólt: – Mi? Igen. Kicsoda? Igen, úgyvan. Beszéltem a vele. Hogy szerezte meg ezt a számot? Anévjegykártyám? A, igen. Nem értem, miért hívottfel. – Michelle kis ideig hallgatott, aztán elsápadt. – Nemtudtam. Istenem, nagyon sajnálom. Mikor történt? Értem.Igen, köszönöm. Adna egy telefonszámot, ahol visszatudom hívni? – Kikapcsolta a telefont, elővett egy tollat megegy papírt a táskájából, felírta a számot, és lassanvisszaereszkedett a bőrszékre King mellé.

King kérdőn nézett rá. – Jól van? Nem néz ki valamijól.

– Nem, nem vagyok jól.King előrehajolt, és rátette a kezét Michelle remegő

vállára. – Mi történt, Michelle? Ki volt az?– Az asszony, akivel beszéltem, tudja, aki a

szállodában dolgozott.– A szobalány, Loretta Baldwin?– A fia hívott. Megtalálta a nevem a névkártyán, amit

náluk hagytam.– Miért, történt valami Lorettával?

– Meghalt.– Mi történt?– Megölték. Feltettem neki ezeket a nyavalyás

kérdéseket a Ritter-gyilkosságról, és most halott. Nemtudom elhinni, hogy összefügg a két dolog, de azt sehiszem el, hogy nem.

King olyan gyorsan felpattant, hogy Michelleösszerezzent.

– Tele van a benzintankja? – kérdezte King.– Igen – felelte zavartan Michelle. – De miért? Úgy tűnt,

mintha King magában beszélne. – Majd felhívom a délutániügyfeleimet, és szólok nekik.

– Szól nekik? Mégis miről?– Hogy nem tudok velük találkozni. Hogy el kell

mennem valahová.– Hová kell elmennie?– Nem csak nekem, nekünk. Bowlingtonba megyünk,

Észak-Carolinába, hogy kiderítsük, miért nincs már LorettaBaldwin az élők sorában.

King megfordult, és az ajtó felé indult. Michelle nemmozdult, csak ült megrökönyödve. King visszafordult. – Mi agond?

– Nem hinném, hogy menni akarok.King visszajött, megállt Michelle előtt, és nagyon

zordan nézett rá. – Nézze, egyszer csak felbukkan asemmiből, és nekem szegez egy csomó személyeskérdést. Válaszokat akart, és én megadtam. De most márengem is érdekel az ügy. – Elhallgatott, aztán felcsattant ahangja: – Gyerünk, Maxwell ügynök. Nem érek rá egész

nap itt totojázni!Michelle talpra ugrott. – Igen, uram – vágta rá

ösztönösen.

25

Ahogy bemászott Michelle terepjárójába, King gyorsanszemügyre vette a járgány belsejét, és nem tudta leplezniundorát. Felvett egy csokis papírt a lába mellől a padlóról,amiben benne volt még egy darab avas csokoládé. Ahátsó ülés tele volt mindenfélével: sí- és vízisí-felszerelések,különféle lapátok és evezők, tornadresszek, edzőcipők,szoknyák és blúzok hevertek rajta, meg egy pár felbontatlanharisnya. Voltak ott szabadidőruhák, könyvek, egy észak-virginiai Sárga Oldalak, üres üdítős- és Gatorade-dobozok,valamint egy Remington vadászpuska meg egy doboztöltény. És ez csak az volt, amit King látott. Isten tudja, milapulhatott még ott; rothadt banán szaga is facsarta azorrát.

Michelle-re sandított. – Nagyon kérem, soha, de sohane hívjon meg a lakására.

Michelle Kingre nézett, és elmosolyodott. – Mondtammagának, hogy kissé trehány vagyok.

– Michelle, ez több mint trehányság. Ez egy mozgószemeteskocsi; ez egy négy keréken járó komplett káosz.

– Milyen filozofikus. És hívjon nyugodtan Micknek.– Jobban szereti a „Mick"-et, mint a „Michelle"-t? A

„Michelle" finom, elegáns név. A „Mick" meg úgy hangzik,

mint egy agysérült bokszolóból lett paszományoskidobóember neve.

– A titkosszolgálat még mindig a férfiak világa.Hasonulni kell, hogy elfogadjanak.

– Csak vigye egyszer körbe őket ezen a kocsin, éssoha többé nem jut eszükbe, hogy nőnek nézzék, még haGwendolynnak szólíttatja is magát.

– Oké, értem, mire gondol. És mire számít, mit fogunkott találni?

– Ha tudnám, akkor valószínűleg nem mennék oda.– Meg akarja nézni a szállodát?– Nem is tudom. Nem jártam ott a tragédia óta.– Meg tudom érteni. Én se vagyok benne biztos, hogy

vissza akarok menni a ravatalozóba.– Ha már itt tartunk, van valami friss hír Bruno

eltűnéséről?– Semmi. Se váltságdíj, se más követelés. Minek

szánja rá magát valaki egy ilyen veszélyes kalandra, hautána nem csinál semmit? Nemcsak elrabolja John Brunót,hanem végez egy titkosügynökkel, és valószínűleg az őlelkén szárad annak az embernek a megölése is, aki előttBruno le akarta róni végső tiszteletét.

– Úgy van. A megboldogult egyébként Bill Martin volt,és én is azt hiszem, hogy meggyilkolták.

Michelle csodálkozva nézett Kingre. – Miért?– Nem nagyon tudták volna összehozni ezt az akciót,

ha arra várnak, hogy éppen akkor költözzön a túlvilágra azöreg, amikor nekik jó. És fordítva se működött volna. Ha azöreg meghal, nem tudták volna pár nap alatt megszervezni

az akciót, pont akkorra, amikor Bruno arra jár. Nem, őt ismeg kellett gyilkolni.

– Tetszik a logikája. Hallottam, hogy maga igazinagyágyú.

– Hosszú ideig nyomozó voltam, csak azután lettemélő pajzs. Minden ügynök keményen hajt, hogy bejusson atestőrosztagba, főleg az elnöki testőrségbe, és miutánbekerült, alig várja, hogy kikerüljön onnan, és visszamenjennyomozónak.

– Mit gondol, miért van így?– Istentelen időbeosztás, az ember nem tudja irányítani

az életét. Csak álldogál valahol, s várja, hogy lőjön valaki.Eléggé utáltam, de nem volt más választásom.

– Beosztották az elnöki testőrségbe?– Igen. Évekig tartó kemény munkával kerültem oda.

Két évet töltöttem a Fehér Házban. Remek volt az első év,de aztán már nem volt olyan jó. Állandó utazásból állt, avilág legbeképzeltebb alakjaival kellett bajlódnom, és úgykezeltek, mintha pár fokkal a fehér házi kertész alatt állnéka ranglétrán. Különösen azokat a stábtagokat bírtam, akiknem voltak többek tizenkét évesnél, tényleg nem tudtákmegkülönböztetni a seggüket egy földbe vájt lyuktól, ésminden lehetséges módon megpróbáltak velünk kicseszni.A sors fintora, hogy épp kezdtem volna megszabadulniettől a beosztástól, amikor beraktak a Ritter-osztagba.

– Istenem, ez nem túl lelkesítő, miután én is éveketáldoztam az életemből, hogy oda kerüljek.

– Nem azt mondom, hogy ne próbálja meg az ember.Az elnöki gépen utazni nagy élmény. És szintén jó érzés, ha

az Egyesült Államok elnöke megdicséri a munkámat. Éncsak azt mondom, hogy nem szabad elhinni a fellengzősszöveget. Sok szempontból ez is pont olyan, mint azösszes többi rendőrmunka. Ott is a rossz fiúkat tartóztatjákle. – King elhallgatott, és kinézett az ablakon. – Ha már anyomozásnál tartunk, Joan Dillinger újra feltűnt azéletemben, és tett egy ajánlatot.

– Miféle ajánlatot?– Fel akart kérni, hogy segítsek neki megkeresni John

Brunót.Michelle kis híján leszaladt az útról. – Micsoda!– Az ő cégét bízták meg Bruno emberei, hogy

keressék meg.– Már elnézést, de nem tudja a nő, hogy az FBI rajta

van az ügyön?– És? Bruno emberei bárkit megbízhatnak, akit csak

akarnak.– De miért vonta be magát?– Adott valami magyarázatot, amit nem igazán vettem

be. Úgyhogy fogalmam sincs, miért.– Elvállalja?King Michelle-re nézett. – Mit gondol? Elvállaljam?

Michelle a férfira sandított. – Miért tőlem kérdezi?– Mert úgy tűnik, hogy maga gyanakszik rá. Ha Joan

valóban benne volt Ritter meggyilkolásában, és mostbenne van egy másik független jelölt elrablásában is, nemtalálja ezt elég érdekesnek? Szóval, vállaljam el, vagy nevállaljam el... Mick?

– Az első megérzésem azt súgja, hogy ne vállalja el,

hogy nem kéne elvállalnia.– Miért? Mert olyasmibe üthetem az orrom, amibe

nem kéne?– Igen.– És a második megérzése, ami biztos, hogy sokkal

önzőbb és kevésbé aggódó, mint az első?Michelle King pajkos tekintete láttán bűnbánóan

elmosolyodott. – Oké, a második megérzésem az, hogyvállalja el.

– Mert akkor belülről látom a nyomozást. És mindenrőltájékoztatni tudom.

– Mindenről azért mégsem. Ha maga és Joanfelélesztik szunnyadó románcukat, nem leszek kíváncsi arészletekre.

– Ne aggódjon, a fekete özvegyek megeszik atársukat. Az első alkalommal is épphogy csakmegmenekültem.

26

Valamivel több mint két órával azután, hogy elindultakWrightsburgből, megérkeztek Loretta házához. Sehol egyrendőrautó a környéken, ám az ajtón sárga rendőrségiszalag virított.

– Attól tartok, nem tudunk bemenni – sóhajtottMichelle.

– Én is attól tartok. Mi a helyzet a fiával? Michelleelőhúzta a telefonszámot a tárcájából, és feltárcsázta. Aférfi vette föl, és Michelle megbeszélt vele egy találkozót azegyik belvárosi kávézóban. Ahogy el akart indulniBaldwinék háza elől, King megállította.

– Adjon egy másodpercet. – King kiugrott a kocsiból,föl-alá járkált az utcán, aztán megkerülte a tömböt, és eltűntMichelle szeme elől. Pár perc múlva előbukkant Baldwinékháza mögül, és csatlakozott Michelle-hez.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Michelle.– Semmi. Csak Loretta Baldwin szép helyen lakik. A

belváros felé haladva, jó néhány járőrkocsit láttak azútkereszteződésekben; minden jármű utasait alaposankikérdezték a rendőrök. A fejük fölött helikopter körözött.

– Kíváncsi volnék, mi történt? – jegyezte meg Michelle.King bekapcsolta a rádiót, és keresett egy helyi adót.

Megtudták, hogy két elítélt megszökött a közeli államifegyházból, és a rendőrség nagyszabású razziát folytat.

Ahogy a kávézóhoz értek, Michelle lassított, aztántovábbment.

– Mi van? – kérdezte King.Michelle az egyik mellékutcára mutatott, ahol két

megyei járőrkocsi állt. – Nem hiszem, hogy ezek a szököttfegyenceket keresik. Nekünk állítottak csapdát.

– Oké, hívja fel újra az asszony fiát. Mondja meg neki,hogy semmi közünk az anyja meggyilkolásához. Ha közölniakar valamit, telefonon is megteheti.

Michelle felsóhajtott, és rálépett a gázpedálra. Ahogyelértek egy elhagyatott helyre, lehúzódott az útról. FelhívtaLoretta fiát, és elmondta neki, amire King utasította. – Aztszeretném csak tudni, hogyan ölték meg az édesanyját?

– Miért mondjam el magának? – kérdezett vissza aférfi. – Idejön az anyámhoz, aki nem sokkal később márhalott.

– Ha meg akartam volna ölni, nem hagyom ott anevem és a telefonszámom, igaz?

– Nem tudom. Lehet, hogy elmebeteg, és ez amániája.

– Azért jöttem a mamájához, hogy megkérdezzem, mittud a nyolc évvel ezelőtti Ritter-gyilkosságról. Azt felelte,nagyon keveset.

– Miért érdekelte?– Izgat az amerikai történelem. Ott vannak a zsaruk?– Miféle zsaruk?– Ne beszéljen mellé. Ott vannak, vagy nincsenek?

– Nincsenek.– Oké, feltételezem, hogy hazudik. Elmondom, hogy én

mit gondolok. Szerintem az édesanyját azért ölhették meg,mert beszéltem vele a Ritter-gyilkosságról.

– Ritterről? Ez őrültség. Hiszen megölték a gyilkosát.– Biztos benne, hogy egyedül volt a gyilkos?– Hogy a pokolba lehetnék biztos benne?– Pontosan erről van szó. Hogy ölték meg az

édesanyját?Csend a vonal másik végén.Michelle úgy döntött, más irányból próbálkozik.– Eletemben először találkoztam az édesanyjával, de

kimondottan tetszett nekem, amit láttam. Igazi karakán nővolt, aki kimondta, amit gondolt. Tisztelnie kellene ezt.Rengeteg életbölcsesség szorult a mögé a rideg külsőmögé.

– Pontosan – mondta a fiú. – És menjen a fenébe.– Lecsapta a telefonkagylót.– A francba! – dohogott Michelle. – Pedig azt hittem,

sikerült megfognom.– Sikerült is. Vissza fogja hívni. Csak adjon neki időt,

le kell ráznia a zsarukat.– Sean, éppen most mondta, hogy menjek a

fenébe. – Vagyis nem a világ legudvariasabb embere.Férfi.

Csak legyen türelmes. Mi nem tudunk százfelé figyelni,mint a nők, mi egyszerre csak egy dolgot tudunk csinálni.

Körülbelül harminc perc múlva csörgött a telefon.Michelle Kingre nézett. – Honnan tudta?

– A pasasok rajonganak a kellemes női hangokért.Ráadásul maga csupa jót mondott az anyjáról. Azédesanyjukért is rajonganak.

– Rendben – mondta az asszony fia a telefonban.– A fürdőkádban találták meg, vízbe fojtva. – Vízbe

fojtva? Akkor honnan tudják, hogy nem baleset volt? Lehet,hogy szívrohamot kapott.

– Pénzt tömtek a szájába, és teljesen feldúlták a házat.Erre rohadtul nem lehet azt mondani, hogy baleset volt.

– Feldúlták a házat, és pénzt tömtek aszájába? – ismételte meg Michelle, és King felvonta aszemöldökét.

– Igen, száz dollárt. Öt darab húszast. Én találtam rá.Felhívtam aznap este, de nem vette föl. Úgy hatvankilométerre lakom tőle, és átmentem kocsival. Istenem! ígylátni... – Elcsuklott a fiatalember hangja.

– Részvétem. És elnézést, hogy még a nevét semkérdeztem meg.

– Tony vagyok. Tony Baldwin.– Fogadja részvétem, Tony. Azért kerestem fel az

édesanyját, hogy a Ritter-gyilkosság körülményeirőlbeszélgessünk. Megtudtam, hogy az édesanyja aznap ottvolt a helyszínen, és még mindig Bowlingtonban él, ezértmeglátogattam. Beszéltem a másik két szobalánnyal is, hagondolja, megadhatom a nevüket. Ennyit tettemmindössze. Esküszöm.

– Oké, hiszek magának. És van valami elképzelése,hogy ki tette?

– Még nincs, de minden erőmmel azon leszek, hogy

kiderítsem.Michelle megköszönte a fiú segítségét, majd letette a

telefont, és Kinghez fordult.– Pénzt tömtek a szájába – tűnődött hangosan King.– Az én pénzemet – tette hozzá fájdalmas arccal

Michelle. – Én adtam neki azt a száz dollárt, öt darabhúszasban, amiért válaszolt a kérdéseimre.

King megvakarta az állát. – Nem rablógyilkosság volt.Akkor nem hagyták volna ott a pénzt. De az biztos, hogyátkutatták a házat. Kerestek valamit.

– De pénzt tenni a szájába... istenem, ez szörnyű!– Talán nem olyan szörnyű, mint vallomást tenni.

Michelle csodálkozva nézett Kingre. – Miféle vallomást?– Olyat, ami végzetes lehetett volna mindkettőjüknek.

Ki gondolta volna?– Miről beszél?– Nem mondhatom meg.– Mi a fenéért nem?– Mert még nem tudtam rendesen átgondolni. Michelle

dühösen égnek emelte a kezét. – Istenem, maga milyenőrjítő tud lenni.

– Köszönöm. Igyekszik az ember. – King kinézett azablakon egy ideig, aztán ismét megszólalt. – Oké, ez egykis város, és könnyen gyanút kelhet az ember, különösenhogy ennyi zsaru van a környéken. Húzzunk el innen, éskeressünk egy szállodát. Megvárjuk az éjszakát, aztánlecsapunk.

– Mire csapunk le?King Michelle-re nézett. – Nekem is lehet nosztalgiám.

Michelle felvonta a szemöldökét. – Képtelenek rá azügyvédek, hogy egyszer is egyenes választ adjanak egykérdésre?

– Oké, azt hiszem, ideje, hogy tiszteletemet tegyem aFairmount Hotelban. Ez elég egyenes válasz magának?

27

Hátulról közelítették meg a szállodát, gondosanügyelve rá, hogy végig a fák sűrűjében maradjanak.Egyformán voltak öltözve, egymás nyomában lépdeltek.Kiérve a fasor szélére, körbepásztázták a terepet. Miutánmeggyőződtek róla, hogy egyedül vannak,előmerészkedtek a fák közül, és keresztülvágtak az erdőés a szállodakerítés közötti szakaszon. Átmásztak akerítésen, és lehuppantak a túloldalon. Egyikük előhúzottegy pisztolyt, s továbbosontak a szálloda hátsó falamentén. Végül felfeszítették az egyik oldalajtót, ésbeosontak a sötét épületbe.

King és Michelle jókora távolságra parkolt le aFairmount Hoteltől, és gyalog tették meg a hátralevő utat.Az épület közelébe érve behúzódtak a fák közé, ahogy afejük fölött elzúgó helikopter fénycsóvája végigsöpört aföldön.

– Milyen izgalmas – suttogta Michelle, ahogy kilépteka fák közül, és a szálloda felé indultak. – A változatosságkedvéért a barikád túloldalán lenni.

– Ja, szívmelengető pillanat. Gondoljon csak bele!Most otthon ülhetnék a házamban egy pohár jó borral a

parázsló tűz előtt, és Proustot olvashatnék ahelyett, hogy ittszökdécselek boldogan a bowligtoni külvárosban, Észak-Carolinában, bujkálva a rendőrségi helikopterek elől.

– Ne mondja, hogy Proustot olvas, miközben bortiszik!

– Csak, ha nincs semmi jó a sportcsatornán.Ahogy a hotel közelébe értek, King végignézett a

zűrzavaros homlokzaton. – Erről a helyről mindig az juteszembe, hogy akár Frank Lloyd Wright is tervezhettevolna, ha rákap a heroinra.

– Elég ronda – mondta Michelle.– Csak hogy fogalma legyen Clyde Ritter

szépérzékéről, ő úgy gondolta, hogy a Fairmount gyönyörű.A kerítéslyukat, amit Michelle a múltkor használt,

befoltozták közben. így kénytelenek voltak bemászni. Kingirigykedve nézte, ahogy Michelle átlibben a kerítés fölött,sokkal könnyedebben, mint ahogy ő fog. Igaza volt.Majdnem pofára esett a kerítés túloldalán, miután az egyiklába beleakadt a drótba. Michelle szó nélkül felsegítette,majd végigosontak az épület oldala mentén. Ugyanazon ahelyen mentek be, ahol Michelle az első látogatásakor.

Michelle előhúzta a zseblámpáját, de Kingfigyelmeztetőleg felemelte a kezét. – Várjon egy pillanatig.Azt mondta, volt itt egy őr a múltkor.

– Igen, de most nem láttam, amikor bejöttünk. Kingfurcsán nézett rá. – Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy amásodik látogatásakor botlott az őrbe, de első alkalommalnem volt itt senki.

– Lehet, hogy a másik oldalon járőrözött éppen.

Valószínűleg csak a kerítést őrzik.– Igen, valószínűleg – mondta King. Biccentett

Michelle-nek, hogy fölkapcsolhatja a zseblámpát, éstovábbmentek az előcsarnok felé.

– A Stonewall Jackson terem itt van a folyosóvégén – mondta Michelle.

– Tényleg? Ki hitte volna.– Bocsásson meg, Sean. Csak az olyan régen volt, én

meg most jártam itt.– Felejtse el – mondta King. – Csak bunkóskodtam.– Nem akar odamenni?– Talán később. Előbb meg akarok nézni valamit.– A takarítókamrát, ahol Loretta elbújt? – kérdezte

Michelle.– A nagy elmék mindig találkoznak. Legközelebb azon

fogja kapni magát, hogy finom bort iszik, ésgondolatébresztő irodalmat olvas. És ha lesz egy-két üreséve, akkor, de csak akkor, talán még a terepjáróját iskitakarítja.

Ahogy elérték a takarítókamrát, kinyitották az ajtót.King elvette Michelle-től a zseblámpát, bement éskörbenézett. Észrevett egy szűk üreget hátul. Michelle-hezfordult.

– Loretta vézna volt?– Szinte zörgött a csontja.– Akkor gond nélkül beférhetett oda. Arról nem

beszélt, hogy hová bújt el?– Nem, de akárhol meghúzódhatott.King a fejét rázta. – Ha egy halálra rémült ember

volnék egy gyilkosság helyszínén, rémülten sikoltozóemberekkel körülvéve, és beszaladnék egy kamrába, olyanjól elbújnék, amennyire csak tudok. Ez ugyanolyan ösztönösdolog, mint mikor a fejemre húzok egy takarót. Loretta nemtudhatta még, hogy mi a fene történik. Annyit látott csak,hogy befut valami pisztolyos fickó ugyanoda, ahova ő,és... – King elhallgatott, és azt az üreget nézte, ahováLoretta elbújhatott.

– Mi az, Sean?King a fejét rázta. – Nem vagyok biztos

benne. – Kilépett a kamrából, és becsukta az ajtót.– Oké, most hová? – kérdezte Michelle.King nagy lélegzetet vett. – A Stonewall Jackson

terembe.Michelle, elemlámpájával világítva az utat, csöndben

figyelte, ahogy King körbejárja a termet, és szemügyreveszi minden centijét. Aztán King nagyot sóhajtva odasétáltarra a pontra, ahol nyolc évvel ezelőtt állt, és mintha csakelfoglalná régi őrhelyét, ráhelyezte egyik kezét aképzeletbeli Clyde Ritter izzadt, kabát nélküli hátára.

King számára most újra 1996 szeptembere volt, aképzeletbeli közönséget figyelte, a lehetségesbajkeverőket, a puszira váró babákat, a hátulról jövőgúnyolódásokat és Ritter válaszait. Azon kapta magát,hogy már a mikrofonjába beszél, titkosszolgálatiüzeneteket továbbítva. Az órára pillantott a háttérben, báraz nem volt már ott, és különben se láthatta volna asötétben. Már csak három perc volt a rendezvény végéig.Elképesztő, ha belegondol az ember. Ha Ramsey csak egy

kicsit késik, vagy Ritter korábban fejezi be a szereplését,nem történt volna semmi. Milyen másképp alakult volnaKing élete.

King tekintete önkéntelenül is a liftre siklott. Újra ésújra hallotta a csengetést. Újra és újra kinyílt az ajtó aképzeletében. Olyan volt, mintha beszippantotta volna az avákuum.

A csattanásra ijedten összerándult. De a keze apisztolytáskájára ugrott, és előkapta képzeletbeli fegyverét,miközben a szeme a földet pásztázta, ahol Ritter holttestefeküdt. Aztán felpillantott Michelle-re, aki ott állt azseblámpával, miután jól bevágta az ajtót.

– Bocsánat – mondta Michelle. – Csak tudni akartam,hogyan reagál rá. Talán mégse volt olyan jó ötlet.

– Nem, nem volt jó ötlet – mondta keményen King.Michelle odament hozzá, és megállt mellette. –

Mire gondol?– Meglepődne, ha azt mondanám, hogy valami nem

hagy nyugodni?– Akkor beszéljen róla. Lehet, hogy fontos.King eltűnődött egy pillanatra. – Most is emlékszem

Arnold Ramsey arcára. Nem olyan volt az arckifejezése,mint egy merénylőnek, aki épp most ölt meg egyelnökjelöltet. Nem látszott rémültnek, fanatikusnak vagyőrültnek.

– Milyennek látszott?King Michelle-re nézett. – Meglepettnek látszott,

Michelle, mint aki nem számított rá, hogy meg fogja ölniRittert.

– Ennek aztán tényleg semmi értelme. Végül is lelőtte.Emlékszik még valamire?

– Miután elvitték Ritter holttestét, emlékszem, odajötthozzám Bobby Scott, és megnézte a sérülésemet.

– Az adott körülmények között ez elég érdekes.– Hát, nem nagyon fogta föl, hogy mi történik. Csak azt

látta, hogy van egy sebesült ügynöke. Csak ezutánszabadult el a pokol.

– Még valami?King a földet tanulmányozta. – Amikor később kivittek

engem, Bobby és Sidney Morse kint veszekedett afolyosón. Még egy fickó volt velük, akit nem ismertem.Morse legalább száznyolcvan centi, száztíz kilónyi hájjal, ésott volt a kőkemény veterán katona, Bobby Scott, éstényleg nagyon kakaskodtak. Nagy látvány volt. Máshelyzetben talán röhögtem is volna rajtuk.

– Min veszekedtek?– Ritter meghalt, és ez Scott hibája volt – biztos

vagyok benne, hogy ezt olvasta Bobby fejére Morse.– Látta később valamelyiküket?– Csak a hivatalos kihallgatáson láttam Bobbyt.

Sosem beszéltünk négyszemközt. Sokszor gondoltam rá,hogy felhívom, és elmondom neki, hogy mennyire sajnálom,ami történt. De nem hívtam föl.

– Olvastam, hogy Sidney Morse ideggyógyintézetbekerült.

– Igen. Nem hiszem, hogy valaha is érdekelte, hogymit politizál Ritter. Morse számára színpadi mutatvány voltaz egész, egy show-műsor. Valahol a show-bizniszben

dolgozott régen. És hallottam, amikor azt mondta egyszervalakinek, hogy ha egy ilyen alakot, mint Ritter, fel tud úgyfuttatni, hogy bekerüljön az országos rivaldafénybe, akkoraz őt – Morse-ot – szupersztárrá teszi.

Michelle körbenézett, és megborzongott. – Olyancsönd van itt. Kriptára emlékeztet.

– Hát, bizonyos szempontból az is. Két ember haltmeg itt.

– Örülök, hogy nem három. Tényleg nem három?,merengett King. Michelle a zseblámpa fénycsóvájávalhúzott egy vonalat a földre. – A tömeget elválasztó kordonitt volt valahol, igaz? – King bólintott. – És ez attól a faltólegészen eddig a sarokig ért, ahol a liftek vannak. Ésemlékszem a videóról, hogy ferdén volt kihúzva. Nememlékszik, hogy ki húzta ki a kötelet?

– A Szolgálattól lehetett valaki.– Netán az osztagparancsnok, Bob Scott?– Kétlem, hogy Bobby ilyen részletekkel foglalkozott

volna.– Akkor miért olyan biztos benne, hogy a Szolgálattól

volt valaki?King vállat vont. – Nem vagyok biztos benne. Én csak

azt tudtam, hogy Ritter és én a kötél mögött állunk.– Pontosan. – Michelle átadta Kingnek a lámpát, beállt

oda, ahol King annak idején posztolt, és a liftek felénézett. – A kihúzott kötél miatt maga volt az egyetlen ateremben, aki láthatta a liftet. Mintha szándékosanrendezték volna így a dolgot. Egyébként most is odanézetta liftre.

– Felejtse már el a liftet – csattant föl King. – Mi afenének vagyok én itt egyáltalán? Ritter egy szarházi alakvolt. A pokolba, örülök, hogy meghalt.

– Akkor is csak elnökjelölt volt, Sean. Én se szerettemJohn Brunót, de úgy vigyáztam rá, mintha ő volna azEgyesült Államok elnöke.

– Nem szükséges kiselőadást tartania a szolgálatiszabályzatról – mondta ingerülten King. – Én már akkorelnökjelölteket pesztráltam, amikor maga még azzal voltelfoglalva, hogy összeevezzen magának egy rakás érmet.

– És egész éjjel fent maradni és egy másik ügynökkelkamatyolni, miközben másnap szolgálatba kell menni, azbenne van a szabályzatban? – vágta a fejéhezMichelle. – Mert ha igen, én biztosan kihagytam ezt a részta kézikönyvben.

– Igen, közvetlenül az után a szabály után jön, hogysoha ne hagyjuk egyedül a védencet egy szobában.Gyanítom, hogy ezt is átugrotta a kézikönyvben – lőtt visszaKing.

– Remélem, hogy Joan megért ennyit.– Loretta Baldwin mesélt magának a bugyiról a

csilláron, úgyhogy vonja le a következtetéseit.– Szerintem rossz ötlet volt. Én nem bújtam volna

ágyba magával a szolgálat előtt, bármennyire hajt is a vágy.Nem mintha ez lenne a helyzet.

– Kösz. Jó tudni ezt... Mick.– Egyébként meg – folytatta Michelle –, a

szétszórtsága mögött sokkal több minden lehetett azonkívül, hogy a szolgálata előtt lefeküdt valakivel.

– Ez mind tényleg nagyon érdekes. Most körül akarnézni ezen a helyen, vagy tovább akarja boncolgatni azéletemet?

– Mi volna, ha elhúznánk innen? – mondta váratlanulMichelle. – Hirtelen elfogott a hányinger ettől a helytől.

Peckesen kivonult, King pedig a fejét csóválvakövette.

Mire King kiért a teremből, Michelle eltűnt a szemeelől. Utánakiáltott, körbevilágított a lámpával, és végülmeglátta a sötétben. – Várjon, Michelle. Lámpa nélkül nemjut ki élve.

Michelle megállt, összefonta a karját maga előtt, ésdühös pillantást vetett Kingre. Aztán kővé dermedt, ésoldalra kapta a fejét. King elmosódó foltot látott a sötétben,és Michelle felkiáltott. King futni kezdett, ahogy a két férfibeért a lámpája fényébe, és rávetette magát Michelle-re.

– Vigyázzon! – kiáltotta King, ahogy előrelendült. Demielőtt odaért, az egyik támadó kezéből nagy ívben kirepülta pisztoly, Michelle pontosan kivitelezett rúgásánakköszönhetően. Aztán Michelle bal lába reccsenvebeletaposott a másik támadó képébe, aki nekirepült afalnak, és összecsuklott. Mint egy pontos koreográfiátkövető táncos, Michelle megpördült, és egy villámgyorsveserúgással földre küldte az első fickót. Mindkét férfimegpróbált felállni, de Michelle egy könyökütésselkifektette az egyiket, miközben King a zseblámpávalleütötte a másikat.

King zihálva nézte, ahogy Michelle a táskájában

kotorászik, majd elővarázsol két pár bilincset, és ügyesenegymáshoz bilincseli a két eszméletlen férfit. Ki sem verteaz izzadság. Ahogy felpillantott, meglátta King csodálkozótekintetét.

– Fekete öv. Negyedik fokozat – mondta.– Hát persze. – King a két támadóra világított, akik

még mindig a kék börtönoverallban voltak. – Úgy tűnik, abarátaink a szökött fegyencek.

– Majd beszólok telefonon, segítünk egy kicsit ahelyieknek. Névtelenül, persze. – Michelle előhúzta atelefonját.

– Michelle?– Igen?– Szeretném, ha tudná, milyen biztonságban érzem

magam, ha egy ilyen erős nő van a közelemben.Miután értesítették a rendőrséget, Michelle Land

Cruiseréhez siettek, s éppen akkor értek oda, amikor ahelikopter, útban a szálloda felé, elcsattogott felettük.Michelle szeme követte a gép útját, és a fénycsíkot, amit ahelikopter reflektora a fák közé vágott. Kihagyott alélegzete, amikor kiszúrta a férfit.

Egy furgon állt az egyik mellékúton, és a járműben egyférfi ült, élesen kirajzolódva a fényben. Aztán egy pillanatalatt eltűnt a fény, és vele a férfi is. Michelle hallotta, ahogyfelbőg a motor, majd elrobog a furgon.

Michelle beugrott a terepjárójába, és kiáltott Ringnek,hogy kövesse.

– Mi van? – zihálta Ring, becsapva maga mögött azajtót, miközben Michelle a kulcsait babrálta.

– Egy férfi ült ott egy furgonban. Nem látta?– Nem, nem láttam.– Nem hallotta, hogy elindul a kocsija?– Miközben fölöttünk volt az a helikopter? Ki volt?– Most máshogy nézett ki, mert biztos álca volt rajta,

amikor először láttam – és lehet, hogy most is viseltvalamilyet –, de tisztán láttam a szemét. A szem nemhazudik. Ő volt az, meg mernék rá esküdni.

– Kicsoda?– Simmons járőr, a bérzsaru a ravatalozóból, aki

Brunót elrabolta, és megölte Neal Richardsot.Ring döbbenten nézett rá. – Biztos benne?Michelle sebességbe rakta a kocsit. – Biztos

vagyok. – Megfordult a terepjáróval, hogy egy mellékúton amásik kocsi után eredjen. Rendőrautók tűntek fel hirtelen,eltorlaszolva az útjukat.

Michelle ráütött a kormánykerékre. – A francba, éppmost kellett előbújniuk a helyi zsaruknak!

Ahogy kinyílt az egyik járőrkocsi ajtaja, és kiszállt egyférfi, Ring megrázta a fejét. – Ezek nem a helyiek, Michelle.

Az egyenruhás a vezetőoldali ajtóhoz lépett, és intettMichelle-nek, hogy eressze le az ablakot. Michelle így tett,mire a fickó közelebb hajolt, és előbb Michelle-re, majdKingre pillantott.

– Maguk ketten, hajlandók volnának kiszállni ajárműből? – kérdezte Jefferson Parks.

28

A kihallgatás majdnem egész éjszaka tartott. Arendőrök nem hallgatták meg Michelle kérését, és nemengedték el, hogy megkeresse a férfit, akit a furgonbanlátott. Egész más dolgot tartottak fontosnak, és amikormegpróbálta nekik elmagyarázni, hogy ez volt az a fickó,aki elrabolta John Brunót, a seriff kételkedő képetvágott. – Az várhat még – közölte határozott hangon.

Ezután Michelle egy nagyon kellemetlen és megalázóórát töltött Walter Bishoppal a titkosszolgálattól. MiutánBishop értesült Michelle őrizetbe vételéről az észak-carolinai rendőrségtől, azonnal iderepült.

– Azt hittem, sikerült jobb belátásra bírnom téged,amikor emlékeztettelek, milyen szerencsésnek mondhatodmagad, hogy még mindig a titkosszolgálatnálvagy – dörögte Bishop. – Most meg azt találom, hogyolyasmibe kontárkodsz bele, amihez semmi közöd. El semtudtam volna képzelni, hogy ennél is nagyobb zűrbe tudszkeveredni. – Kingre nézett. – De tévedtem. Úgy látszik,sikerült összeszűrnöd a levet a Szolgálat egyik lehírhedtebbvesztesével. Klubot kéne alapítanotok, az elbaltázók klubját.Itt van neked mindjárt a királyuk. Nem igaz, Sean?

King szívből utálta Bishopot, amíg a Szolgálatnál volt,

és Bishop lelkesen támogatta a meghurcolását. Az elteltévek nem enyhítették az exügynök gyűlöletét egy jottányitsem.

– Óvatosan, Walter! – figyelmeztetteKing. – Megnyertem már egy rágalmazási pert, ésmegnyerhetek még egy becsületsértési pert is. Nagyörömet szereznél nekem, ha bohócot csinálhatnék belőleda bíróság előtt.

– Ki foglak készíteni! – bömbölte Bishop.– Én nem vagyok már a Szolgálatnál, úgyhogy hagyd a

ripacskodást azoknak, akik vevők rá még esetleg, hatalálsz egyáltalán ilyet.

– Velem nem beszélhetsz ilyen hangon!– Inkább beszélgetek egy kupac lószarral, mint hogy

egy ilyen senkiházi seggfejre pazaroljam az időmet, mintte! – vágott vissza King.

– Én sose hagytam volna, hogy meghaljon egyelnökjelölt, mert a seggembe dugom épp a fejemet!

– A te fejed mindig a seggedben van! Én legalábbfeljövök levegőzni.

És a beszélgetés innentől kezdve egyre durvábbhangot ütött meg. Olyan durvát, hogy az épületben szintemindenki, beleértve a rabokat is, fülét hegyezve hallgatta.

Michelle még soha nem hallott senkit így beszélniWalter Bishoppal, és mindössze arra volt képes, hogymegpróbált nem hangos röhögésben kitörni a King szájátelhagyó néhány dolog hallatán. Olyan volt, mintha Kingnyolc éve gyűjtögetné a szaftos szófordulatokat erre azalkalomra.

Miután Bishop visszaviharzott Washingtonba,Jefferson Parks és a helyi seriff csatlakozott Seanhoz ésMichelle-hez, akik rémes kávét kortyolgattak azitalautomatánál.

– Hát, maguk mit keresnek errefelé? – mondta KingParksnak.

Parks láthatóan dühös volt. – Mondtam magának,King, hogy ne hagyja el a környéket! Erre az embereim aztjelentik, hogy nemcsak átjött egy másik államba, de éppenabban a városban szimatol, ahol Clyde Ritter beadta akulcsot. Mindennek tetejébe azt a hírt kapom, hogy az újpartnere – Michelle felé bökött a fejével – belekeveredettvalami helybéli asszony meggyilkolásába. És még egyszermondom: jogtalanul elhagyta a körzetet, miutánmegkértem, hogy ne tegye...

King hangja felcsattant: – Nem voltam letartóztatva. Ésnem a Fidzsire induló repülőgépre ugrottam föl anyugdíjbiztosítási pénzemmel a zsebemben. Csakátmentem Észak-Carolinába egy terepjárón, ami tele voltmindenféle sportcuccal és félig rágott csokidarabokkal.Nagy ügy!

– És teljesen véletlenül sikerült elkapnunk a szököttfegyenceket is – tette hozzá Michelle. – Segítettünkmaguknak.

– Ezt meg is köszönöm – mondta a seriff –, deszeretném tisztázni, hogy milyen kapcsolatban állt magaMrs. Baldwinnal. Nem történt nálunk gyilkosság Clyde Ritteróta, és egyáltalán nem tetszik nekem a dolog.

Michelle beszámolt a beszélgetéséről Lorettával.

A seriff megvakarta az állát, és megrángatta anadrágját. – Hát, én akkor se értem. Úgy tűnik ebből, hogyLoretta semmi olyat nem mondott, amivel besározhatnavalakit.

– Így van. – Michelle füllentett egy kicsit, s kihagyta afekete csipkebugyis részt, meg a hancúrozást Kingszobájában a gyilkosság előestéjén, amiért King háláspillantást vetett rá. – Ezért sem vagyok biztos benne, hogya halála összefügg a látogatásommal. Lehet, hogy csakvéletlen egybeesés.

– És a pénz a szájában? Az a magáé volt, ugye?Michelle bólintott. – Legalábbis azt hiszem. Adtam nekiszáz dollárt húszasokban, mert segítettnekem. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Higgye el, semmiközöm a halálához.

A seriff biccentett. – Ellenőriztük az alibijét. Többenemlékeznek rá, hogy látták Virginiában Lorettameggyilkolása idején.

– Na de mi az indíték? – kérdezte Parks. Feltartotta akezeit, amikor mindenki ránézett. – Amit maga felvázoltnekünk, az indíték nélküli gyilkosság. Hacsak nem voltnéhány ellensége a hölgynek, akikről persze nem tudunk.Vagy a gyilkos csak véletlenül szemelte ki őt, de az amegérzésem, hogy nem így volt. Pénz a szájban: ezszemélyes bosszúnak tűnik.

A seriff a fejét rázta. – Loretta Baldwin az utolsó, akiellenséget szerez magának. Igaz, hogy éles nyelve volt, éselég arcpirító pletykák hagyták el a száját, amik perszeigaznak bizonyultak rendszerint, de ezek apróságok voltak.

Nem olyanok, amiért ölne valaki.– Hát, ezt sose lehet tudni – mondta King. – Ami apró-

cseprő dolognak tűnik nekünk, az nagyon fontos lehetmásvalakinek.

A seriff bólintott, de különösebb meggyőződésnélkül. – Lehet. – Felállt. – Oké, vallomást tettek. Szabadontávozhatnak.

Ahogy indulni készültek, Michelle odalépett a seriffhez.– A Fairmount, nem tudja véletlenül, hogy ki most a

tulajdonosa?– Utoljára azt hallottam, hogy valami japán cég vette

meg, és countryklubot akarnak csinálni belőlegolfpályával. – Felnevetett a seriff. – Azt hiszem, nemvégezték el jól a házi feladatukat. A szállodához elég nagytelek tartozik ugyan, de nagy része ingovány. És akörnyéken nincs egy maréknyi olyan ember, aki annyittudna legalább, hogy néz ki egy golfütő.

– Nem tudja, mi a biztonsági szolgálat neve, akik aszállodát őrzik?

A seriff csodálkozva nézett. – Miféle biztonságiszolgálat?

Michelle, meglepődését jól titkolva, visszamentKinghez és Parkshoz.

– És hogy értek ide ilyen gyorsan? – kérdezte KingParks tói.

– Az embereim követték magukat.– Hallgasson rám, ez csak idő- és pénzkidobás.– Igen, elég unalmas volt eddig.Michelle Parkshoz fordult: – Ma este történt valami.

Aminek semmi köze Loretta Baldwin meggyilkolásához, deazt hiszem, kapcsolatban van John Bruno eltűnésével.

– Brunóéval? – Parks csodálkozva nézett. – Hogy aménkűbe kerül ebbe az egészbe Bruno?

Michelle elmondta neki a férfit, akit látott.Parks a fejét rázta. – Honnan tudja ilyen biztosan, hogy

ő volt? Alig egy pillanatra látta, és rossz megvilágításban.– Titkosügynök vagyok. Az a munkám, hogy arcokról

olvassak, és arcokat jegyezzek meg.Parks még mindig kétkedőn nézett. – Hát, jó, akkor

szóljanak az FBI-nak. Az ő ügyük. Én csak azt akaromkideríteni, hogy ki ölte meg a védett tanúmat. – King-repillantott. – És megpróbálom rajta tartani a szemem ezenaz alakon, de nem könnyíti meg a dolgomat – morogta.

– Azt akarja, hogy ölbe tett kézzel várjak, amígösszegyűjt ellenem annyi bizonyítékot, hogyfellógathasson?

– Elég bizonyítékom van már most is ahhoz, hogy itthelyben letartóztassam. Úgyhogy ne hozzonkísértésbe. – Parks dühös pillantást vetettmindkettőjükre. – Szóval, akkor most mindkettenvisszamennek a jó öreg Virginiába?

King válaszolt: – Hát, ami engem illet, én torkig vagyoka jó öreg Bowlingtonnal.

29

– Az a gyanúm, hogy maga se hiszi el nekem. Korareggel volt, és Michelle és King visszafelé autózottWrightsburgbe.

– Mit? – kérdezte King.– Simmonst! A fickót, akit a furgonban láttam.– De elhiszem. Maga látta, amit látott. Michelle

meglepetten nézett rá. – Parks egyáltalán nem hisz nekem,akkor maga miért?

– Mert egy titkosügynök soha nem felejt el egy arcot.Michelle elmosolyodott. – Tudtam, hogy jó lesz, ha a

közelemben van. És nézze, van itt még valami. Úgy tűnik,nem őrzi semmiféle biztonsági cég a Fairmountot. Tehát afickó, aki megállított, nem volt igazi őr.

King aggodalmas képet vágott. – Michelle, lehet, hogyugyanez a pasas ölte meg Lorettát.

– Tudom. Én is kaphattam volna ott egy golyót.– Hogy nézett ki? – Michelle leírta Kingnek a

fickót. – Ez ráillene pár millió másik pasira is a környéken.Semmi jellegzetes vonás.

– Ami nyilván nem véletlen. Szóval, egy újabbzsákutca? Ez visszatérő témának tűnik ennél az ügynél.

Ahogy befordultak a King házához vezető bekötőútra,és elértek a végéig, King arca elsötétült.

– A francba! – morogta, ahogy felpillantott. Egy dühösJoan Dillinger járkált föl-alá a háza előtt.

Michelle is észrevette. – Dillinger kisasszony nemlátszik túl boldognak.

– Tudom, hogy gyanakszik rá, de próbáljon higgadtanviselkedni. Nehéz eset. Michelle bólintott.

King kiszállt a terepjáróból, és odament Joanhoz.– Többször hívtalak már – kezdte Joan.– Városon kívül voltam – magyarázta King.Joan felelni akart valamit, amikor Michelle kiszállt a

Land Cruiserből.Joan gyanakvó pillantást vetett Kingre, aztán Michelle

felé fordult: – Maxwell ügynök?– Igen. Pár éve találkoztunk, amikor még a

Szolgálatnál volt.– Persze, persze. Magából meg időközben

címlapsztori lett.– Igen, bár jól megvolnék nélküle – felelte Michelle.– Ebben biztos vagyok. Meglep, hogy itt

látom – folytatta Joan, miközben szúrós pillantást vetettKingre. – Nem is tudtam, hogy ismerik egymást Seannal.

– Ez új dolog – mondta King.– Aha. – Joan megfogta Michelle könyökét. – Michelle,

megbocsátana nekünk? Beszélnem kell valami fontosdologról Seannal.

– Nem probléma. Úgyis ki vagyok merülve.– Sean gyakran van ilyen hatással a nőkre. Sőt

állítólag veszélyes is tud lenni némelyek egészségére.A két nő alaposan végigmérte egymást. – Kösz a

tanácsot, de tudok magamra vigyázni – vágott visszaMichelle.

– Biztos vagyok benne. De ha jó az ellenfél, könnyenkieshet a selejtező csoportból.

– Az az igazság, hogy ez soha nem történt meg velem.– Velem sem. Azt mondják, az első alkalom a

legemlékezetesebb.– Észben fogom tartani. Jobb, ha maga is ezt teszi.– Viszlát, Michelle – mondta Joan. – És kösz, hogy

átengedi nekem Seant – tette hozzá fagyosan.– Igen, kösz, Mick – motyogta King a bajsza alatt.Miután Michelle elhajtott, King felballagott a lépcsőn,

nyomában Joannal. Szinte érezte a tarkóján a nő dühét.Egy halálra ítélt ember utolsó méterei jutottak eszébe.

Bent a házban Joan az étkezőasztalhoz telepedett,amíg King feltette forrni a teavizet. Joan szeme szikrákatszórt. – Hajlandó volnál végre közölni, mi van köztetekMaxwell ügynökkel?

– Már mondtam. Csak most ismerkedtünk meg. – Énnem hiszek az ilyesmiben. Elveszíti Brunót, aztán hirtelenfeltűnik a küszöbödön?

– Miért érdekel ez téged?– Miért érdekel engem? Elment az eszed? Én Bruno

eltűnése ügyében nyomozok, te pedig megjelensz azzal anővel, akit azért függesztenek fel, mert elvesztette?

– Azért keresett fel, mert mindketten elvesztettünk egyelnökjelöltet, és össze akarta vetni a tapasztalatainkat.

Ennyi az egész. Bruno nem igazán illik bele a képletbe.– Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de a süket duma

mérő órám annyira berreg, hogy a végén még eltörik bennea rugó.

– Ez az igazság, akár hiszed, akár nem. – Kingfeltartott egy üres csészét. – Teát? – kérdezte nyájasan.

– Úgy festesz, mint akire ráfér egy kicsi. Earl Greyemvan, mentolos vagy a jó öreg megbízható Lipton.

– Cseszd meg a teádat! Honnan jöttök most? Kinghangja nyugodt maradt. – Hát úgy nyolc évvel ezelőttről.

– Micsoda!– Visszasétáltunk kicsit az időben.– Nyolc évet? – Joan hitetlenkedve bámult Kingre.– Elmentetek Bowlingtonba?– Bizony. Cukor és tejszín?– Mi a fenének mentetek oda?– Sajnálom, de nem hiszem, hogy válaszolnom kéne

erre.Joan keményen az asztalra csapott. – Sean, azonnal

hagyd abba a szarozást, és mondd meg!King abbahagyta a teafőzést, és Joanra

nézett. – Rohadtul nem tartozik rád, hacsak nincs valamiközöd a Ritter-gyilkossághoz, amiről én nem tudok.

Joan gyanakvó pillantást vetett Kingre. – Mi a fenétakar ez jelenteni?

– Miért nem mondod meg te, hogy mit akar jelenteni?Joan hátradőlt, nagy lélegzetet vett, és egyik kezével

végigsimította kócos haját. – Tud róla a csaj, hogy együtttöltöttük a szállodában az éjszakát?

– Nem számít, hogy mit tud. Ez a kettőnk ügye.– Én még mindig nem tudom, hová vezet ez az egész,

Sean. Miért ástad elő ezt az egész dolgot?– Talán nem is tudom, hogy miért. És talán nem is

nagyon izgat az egész, úgyhogy hanyagoljuk ezt a rohadttémát. Eső után köpönyeg. Hagyjuk inkább azt a seggfejRittert békében nyugodni. – King kitöltötte a teát, és adottegy csészével Joannak. – Tessék, menta, idd meg!

– Sean...King megmarkolta Joan karját, és egész közel hajolt

hozzá. – Idd meg a teádat.A nagyon halk hang és átható tekintet megtette

hatását. Joan belekortyolt a teába. – Finom. Köszönöm.– Nagyon szívesen. És most a Bruno-féle ajánlatodról.

Tegyük fel, hogy igent mondok. Mi volna az első lépése ami kis szövetségünknek?

Joan még mindig savanyú képet vágott, de előhúzottegy aktát a táskájából, és átfutotta. Nagy lélegzetet vett, ésezt mondta: – Szorítkozzunk a tényekre. Összeállítottamegy listát azokról az emberekről, akiket ki kellkérdezni. – King elé csúsztatta a papírt, aki szemügyrevette.

– És el kell menni a bűnügy helyszínére, és onnankezdeni a nyomozást.

King átfutotta a listát. – Oké, elég alapos. Brunofeleségétől Mrs. Martinon át a hét törpéig mindenki ittvan. – Megállt az egyik névnél, és felpillantottJoanra. – Sidney Morse?

– Állítólag egy ohiói elmegyógyintézetben van.

Ellenőriznünk kell. Gondolom, megismered még.– Nem hinném, hogy valaha is elfelejtem. Valami

elmélet, amiből kiindulhatunk?– Vehetem igennek az érdeklődést?– Vedd talánnak. Van valami elmélet?– Brunónak sok ellensége volt. Lehet, hogy már nem is

él.– Ha így van, véget ért a nyomozás, mielőtt

elkezdődött volna.– Nem, én Bruno embereitől azt a megbízást kaptam,

hogy derítsem ki, mi történt vele. Mindenképp megkapom apénzt, akár élve kerül elő, akár holtan.

– Jó megállapodás. Látom, nem veszett ki belőled afifika.

– A munka ugyanolyan nehéz akkor is, ha Brunomeghalt. Sőt talán még több a probléma, ha nincs életben.Engem azért fizetnek, hogy felmutassak valamit, bármilegyen is az eredmény.

– Jó, értem. Elméletekről beszéltünk.– Valamelyik párt rabolhatta el Brunót, hogy maga felé

billentse a választást. Abból, amit eddig összeszedtem,úgy tűnik, hogy Brunónak elég nagy szavazótábora vanahhoz, hogy befolyásolni tudja a választást, ha odaállvalamelyik párt mellé, vagy megvonja tőle a bizalmát.

– Nehezen veszem be, hogy egy nagy politikai pártrabolta el Brunót. Talán egy másik országban, de nem itt.

– Egyetértünk. Ez kissé vad elképzelés.King belekortyolt a teájába, és így szólt: – Akkor talán

térjünk vissza a közönségesebb bűncselekményekre, jó?

– Lehet, hogy anyagi okokból rabolták el, éshamarosan előállnak a váltságdíj-követeléssel.

– Vagy valamelyik banda kapta el, akiket csúnyánelintézett államügyész korában.

– Ha így van, valószínűleg sose találjuk meg aholttestet.

– Vannak ilyen gyanúsítottak?Joan a fejét rázta. – Azt gondoltam, lesznek, de

nincsenek. A három leggaládabb szervezetnek, amiketsegített szétzúzni, nincsenek szabadlábon lévő tagjai.Leültetett néhány bandát Philadelphiában is, miutánotthagyta Washingtont, de azok két háztömbnyi körön belülműködnek, és késen és pisztolyon és mobiltelefonon kívülnem nagyon ismernek finomabb eszközöket. Nincs elégfelszerelésük és sütnivalójuk ahhoz, hogy elrabolják Brunóta titkosszolgálat orra elől.

– Oké, ha kizárjuk az ügyész korában szerzettellenségeit és a politikai motivációt, akkor csak az anyagiszempontok maradnak. Sokat ér a fickó?

– Ő maga nem. A felesége, mint mondtam, gazdagcsaládból jött, de azért nem Rockefellerek. Ki tudnak fizetniegymillió dollárt, de sokkal többet nem.

– Ez soknak hangzik ugyan, de egymillió dolcsi mamár nem ér annyit, mint régebben.

– Mennyire szeretném én ezt kipróbálni! – mondtaJoan. A dossziéjára pillantott. – Bruno pártjának akadnakugyan pénzes támogatói, de azért sokkal zsírosabbcélpontok is vannak nála.

– Olyanok, akiket nem őriz a titkosszolgálat.

– Ahogy mondod. Bárki rabolta is el Brunót, minthaazért tette volna, hogy...

King közbevágott. – Hogy fitogtassa az erejét? Hogymegmutassa, hülyét tud csinálni a titkosszolgálatból?

– Igen.– Kell lennie egy belső informátornak. Netán Bruno

stábjából valaki?– Van egy-két jelöltem, csak ellenőriznünk kell őket.– Remek. De most veszek inkább egy gyors zuhanyt.– A múlt feltárása elég piszkos bulinak tűnik – mondta

szárazon Joan.– Hát, az biztos – felelte King, és elindult fel a lépcsőn.Joan utánaszólt: – Biztos vagy benne, hogy egyedül

akarsz hagyni? És ha elrejtek egy atombombát azoknisfiókodban, és tényleg nagy bajba keverlek?

King felkapcsolta a lámpát a fürdőszobában, kinyitottaa zuhanycsapot, és mosni kezdte a fogát. Megfordult, hogybecsukja az ajtót, nehogy Joannak valami bizarr gondolatatámadjon.

Amint meglökte az ajtót, érezte, hogy nehezebbenmozdul. Sokkal nehezebben –, mintha valami terhetakasztottak volna rá. Hirtelen felszökött az adrenalinszintje,és dermedten figyelte, ahogy lassan csukódik az ajtó. Arántás lendületétől és a megnövekedett súlytól becsukódottvégül. De a zár kattanását már nem hallotta. Mindenfigyelme a plusz teherre irányult.

King sok borzalmat látott már életében, de ettől alátványtól, ahogy egykori kliense, a wrightsburgi társaságihölgy, Susan Whitehead, mellébe döfött késsel, a

fürdőszobaajtón lógva, üres tekintettel meredt rá, kis híjánösszeesett.

30

Egy óra múlva King a lépcsőjén ült, miközben anyomozóbrigád befejezte a dolgát, és elszállították SusanWhitehead holttestét. Williams rendőrfőnök lépett odahozzá. – Végeztünk is, Sean. Úgy tűnik, Whiteheadkisasszonyt hajnali öt körül ölték meg. Mint hallom, sétálniszokott akkortájt, és feltételezésünk szerint akkor kapták el,és rögtön meg is ölték. Ezért nem volt vér a fürdőszobapadlóján. Valahol máshol vérzett el. Van valamimondanivalója nekem?

– Nem voltam itt. Most jöttem vissza Észak-Carolinából.

– Nem így értettem. Egy szóval sem állítottam, hogymaga ölte meg Whitehead kisasszonyt.

Annyira hangsúlyozta a „maga" szót, hogy Kingkénytelen volt hozzátenni: – És nem is ölettem meg, ha errecélozna.

– Én csak a munkámat végzem, Sean. Egy rohadtbűnügyben nyomozunk, és e pillanatban senki nem állgyanú felett. Remélem, megérti ezt. Tudom, hogyWhitehead kisasszony a maga ügyfele.

– Az ügyfelem volt. Én intéztem az utolsó válását, deez minden.

– Oké, csak azért kérdezem, mert különféle pletykákkeringenek a városban. – King várakozó pillantást vetettrá. – Az a hír járja, hogy maguk ketten találkozgattakegymással. Nem így volt?

– Nem. Lehet, hogy ő akart valamit, de én nem.Williams felvonta a szemöldökét. – És ez problémátjelentett önnek? Úgy értem, tudom, hogy a nők elég...fárasztók tudnak lenni.

– Ő azt akarta, hogy legyen közöttünk valami, én megnem akartam. Ilyen egyszerű.

– Biztos benne, hogy ennyi az egész?– Mire akar kilyukadni? Vádat akar emelni? Arra

gondol, hogy megöltem egy nőt, mert nem akartamrandevúzni vele? Ugyan már.

– Tudom, hogy hülyén hangzik, de az emberekmindenfélét beszélnek.

– Különösen errefelé.– És Whitehead kisasszony nagy ismertségnek

örvendett. Sok barátja volt.– Sok fizetett barátja.– Én nem hangoztatnám ezt, Sean, tényleg

nem. – Feltartotta az üzenetet, amit szerencsétlen SusanWhitehead holttestére tűztek. Egy bizonyítéktartózacskóban volt.

– Van valami ötlete ezzel kapcsolatban?King az üzenetre nézett, és vállat vont. – Csak az, hogy

olyasvalaki írhatta, aki ott volt a Ritter-merényletnél, vagysokat tud róla. Én átadnám a maga helyében az FBI-nak.

– Kösz a tanácsot.

Amint Williams távozott, King megdörzsölte ahalántékát, és arra gondolt, hogy meg kéne fürdenie egykád whiskyben, és meginni a felét. Csörgött a telefon. Azügyvédtársa, Phil Baxter volt.

– Igen, Phil, igaz a hír. Holtan, itt, a házamban. Tudom,majdnem szívrohamot kaptam. Nézd, lehet hogyszükségem lesz rád, hogy elintézz pár dolgot az irodában.Én... Tessék? – Elsötétült King arca. – Miről beszélsz, Phil?Külön akarsz válni? Megkérdezhetem, hogy miért? Értem.Persze, ha így akarod. Tedd, amit tenned kell. – Letette atelefont.

Szinte azonnal újra csörgött. A titkárnője, Mona Hallhívta, hogy bejelentse a felmondását. Nagyon fél, nem akartovább dolgozni nála, siránkozta. Mindenféle holttestbukkan elő. És az emberek azt suttogják, hogy King isbenne van valahogy a dologban, nem mintha ő ezt egypercig is elhinné, de hát, nem zörög a haraszt...

Miután King letette a telefont, egy kéz érintette meg avállát. Joané volt. – Újabb rossz hír?

– Az ügyvédtársam elhagyta a süllyedő hajót, atitkárnőm meg épp most csatlakozott hozzá. Ettől eltekintveminden rendben.

– Sajnálom, Sean.– Nézd, mi mást várhatnék? Lépten-nyomon hullák

bukkannak fel körülöttem. A fenébe, nekem is menekülnömkéne.

– Én nem menekülök sehová. És szükségem van asegítségedre, jobban, mint valaha.

– Jó érzés, hogy kell valakinek az ember.

– Itt maradok pár napig a környéken, amíg beszélekmindenkivel, és utánanézek néhány dolognak. Csörögjrám, de minél hamarabb. Ha nem akarsz velem dolgozni,tovább kell lépnem. Egy magánrepülő a rendelkezésemreáll. Szeretnék neked segíteni, és azt hiszem a munka alegjobb módszer erre.

– Miért, Joan? Miért akarsz segíteni nekem?– Nevezzük törlesztésnek egy régi tartozásért. – Te

nem tartozol nekem semmivel.– Többel tartozom, mint gondolnád. Ezt most már

egész tisztán látom.Joan puszit nyomott King arcára, megfordult és

távozott.Ismét megcsörrent a telefon, és King

felkapta. – Igen? – szólt bele ingerülten.Michelle kereste. – Hallottam a hírt. Fél óra múlva ott

vagyok. – King nem felelt. – Sean, minden rendben?King az ablakból figyelte, ahogy Joan elindul a

kocsival. – Persze.King gyorsan lezuhanyozott a vendég fürdőszobában,

aztán leült az íróasztalhoz a dolgozószobájában.Emlékezetből leírta a Susan holttestén talált üzenetszövegét:

Déja vu, Sir Kingman. Próbáljon visszaemlékezni,hol volt élete legfontosabb napján. Tudom, hogy okos fiú,csak kicsit be van rozsdásodva, úgyhogy biztos elkel egykis útmutatás. Itt is van: DE103209261996. Gondoljon a

posztolásra. Gondoljon az őrszolgálatra. Alig várom, hogytalálkozzunk.

1996. szeptember 26-án, pontosan tíz óra harminckét

perckor ölték meg Clyde Rittert. Mit jelentsen ez? Kingolyan erősen koncentrált, hogy meg se hallotta, amikorMichelle bejött.

– Sean, minden rendben?King üvöltve felugrott, mire Michelle sikoltva

hátrahőkölt.– Istenem, de megijesztett! – nyögte a nő.– Én magát? A fenébe, hölgyem, nem hallott még a

kopogásról?– Kopogtam. De öt percig nem felelt senki. – Michelle

a papírra pillantott. – Mi ez?King lehiggadt. – Egy üzenet a múltból.– Milyen távoli múltból?– Mond magának valamit az 1996. szeptember 26-i

dátum?Láthatóan mondott. Rövid habozás után King odaadta

a papírt Michelle-nek.Miután Michelle elolvasta, felpillantott. – Ki írta ezt?– Ugyanaz a személy, aki idehozta Susan Whitehead

holttestét, a fürdőszobámba. Ez volt a kísérőlevél.Gondolom, az illető nem akarta, hogy elkerülje afigyelmemet az üzenet.

– Itt ölték meg a nőt?– Nem. A zsaruk szerint hajnalban kapták el, rögtön

megölték, aztán idehozták a holttestét.Michelle lenézett a papírdarabra. – A rendőrök tudnak

erről?King bólintott. – Náluk van az eredeti. Ez egy másolat.– Van ötlete, hogy ki írhatta?– Akad néhány, de egyiknek sincs értelme.– Joan itt volt, amikor megtalálta a holttestet?– Igen, de semmi köze a dologhoz.– Tudom, Sean. Nem is erre céloztam. Miben

maradtak végül?– Hogy majd visszahívom, közlöm vele, hogy

gondolkodom a Bruno-ajánlaton, és majd hívom.– Most mit csinálunk? – Visszamegyünk

Bowlingtonba.Michelle csodálkozva nézett. – Azt hittem, örökre

végzett a Fairmount Hotellal.– Úgy is van. De tudni szeretném, hogy egy állás

nélküli szobalány miből tartotta el magát, és ki tömött pénzta szájába.

– Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi köze van ennekaz egésznek a Ritter-gyilkossághoz.

– Ó, dehogynem. És az utolsó kérdés alegizgalmasabb. – Michelle kíváncsian nézett rá. – Kit látottLoretta Baldwin abban a takarítókamrában?

31

– Köszönöm, hogy találkozik velem – mondta Joan.Jefferson Parks leült vele szemben a kis fogadóebédlőjében, ahol Joan megszállt. Óvatos pillantást vetettrá. – Rég láttam.

– Hat éve – mondta Joan. – Az összevont akciónálMichiganben. A titkosszolgálat és a szövetségirendőrbíróság kénytelen volt az FBI csomagjait cipelni.

– Ha jól emlékszem, maga oldotta meg a problémát,és ezt sikerült is mindenkinek szétkürtölnie.

– A melldöngetést otthon kell kezdeni, és úgy tűnik,nekem hajlamom van erre. Ha férfi lennék, enélkül is jöttvolna az elismerés.

– Ugyan már, ezt komolyan is gondolja?– Nem, Jefferson, nem gondolom, hanem tudom.

Felsoroljak néhány ezer példát? Itt van mind a nyelvemhegyén.

– Egy tonna méreggel együtt – motyogta Parks abajsza alatt. Hangosan ezt mondta: – Szóval, miért akartlátni?

– A Howard Jennings-ügy? – mondta Joan.– Mi van vele?– Csak érdekelne, hogy áll a dolog. Szakmai

kíváncsiság.– Nem beszélhetek folyamatban lévő nyomozásról.

Maga is tudja.– De elmondhatna néhány olyan dolgot, ami nem

bizalmas vagy nem veszélyezteti a nyomozását, de nemkerült még nyilvánosságra.

Parks vállat vont. – Nem vagyok benne biztos, hogyértem, mire gondol.

– Nyilván azért nem tartóztatta le Sean Kinget, mert azellene szóló közvetett bizonyítékok ellenére sem hiszi, hogybűnös lenne. Nyilván vannak olyan adatai, amelyek másirányokba mutatnak. És King nem ölhette meg SusanWhiteheadet, mert nem volt itt. Sőt nagyon úgy fest, hogyéppen maga szolgáltatott neki alibit.

– Honnan tudja ezt?– Nyomozó vagyok, így aztán nyomoztam – mondta

Joan.– Annak a személynek, aki megölte Howard

Jenningset, és annak, aki megölte Susan Whiteheadet,nem kell ugyanannak lennie. Lehet, hogy a kétbűncselekmény teljesen független.

– Én nem így gondolom, és maga sem. Nekem úgytűnik, hogy a két bűncselekmény legalább annyira hasonlít,mint amennyire különbözik egymástól.

Parks fáradtan megrázta a fejét. – Tudom, hogy maganagyon okos, és én nagyon hülye vagyok, de minél továbbbeszél, annál kevésbé értem, hogy mi a fenéről hadovál.

– Tegyük fel, hogy Jenningset nem azért ölték meg,mert tanúvédelmis volt. Tegyük fel, hogy azért ölték meg,

mert Sean Kingnek dolgozott.– Miből gondolja ezt?Joan eleresztette a kérdést a füle mellett. – És Susan

Whiteheadet valahol máshol ölték meg, aztán vitték Seanházába. Egyik esetben sem bizonyítja semmi, hogy Seanölte volna meg az áldozatot, sőt a Whitehead-esetnél abizonyítékok pont az ellenkező irányba mutatnak: ott voltalibije.

– Ami a Jennings-ügynél nem volt neki, és az őpisztolya volt a gyilkos fegyver – vágott vissza a helyettesrendőrbíró.

– Igen, Sean elmesélte nekem a pisztolykicserélésielméletét, amit, úgy tudom, maga is elfogad.

– Nem foglalok állást se mellette, se ellene. Van egymásik elmélet is: Jenningset a régi bűntársai ölték meg,aztán megpróbálták Kingre terelni a gyanút. A pisztolya,hogy nincs rendes alibije, a holttest az irodájában,klasszikus befeketítési akció.

– De hogy lehettek ilyen biztosak benne? – tűnődöttJoan.

– Biztosak, miben?– Abban, hogy Seannak nem lesz aznap éjjelre alibije?

Bármikor bejöhetett volna valamilyen sürgősségi hívás,amíg szolgálatban volt, vagy láthatta volna valaki Jenningsmeggyilkolása idején.

– Lehet, hogy ismerték a járőrútvonalát – felelteParks –, és megvárták, amíg beér a belvárosba, és akkorölték meg Jenningset. Arrafelé látták őt a gyilkosságidején.

– Igen, látták, de még egyszer, ha találkozik valakivelútközben, vagy hívást kapott volna, amíg a belvárosban van,máris lenne alibije, és nem lenne gyanúsítható.

– Akkor ez most mit jelent? – kérdezte Parks. – Azt,hogy a befeketítőket nem igazán érdekelte, hogy Seantletartóztatják-e a bűncselekményért, vagy sem. Éstapasztalataim szerint a besározok ritkán ilyen felületesek.Ha olyan gondosan megszervezték a pisztoly ellopását, aprecíz lemásolását, Jennings megölését, aztán a fegyvervisszacsempészését Sean házába, akkor olyan időpontotés helyet is tudtak volna választani a gyilkossághoz, amilehetetlenné tenné Sean számára az alibit. Röviden, nemfér nálam össze a pisztolycsere hihetetlenül gondosmegszervezése a hanyag alibikezeléssel. A gyilkosokritkán ilyen skizofrének a munkájukban.

– Az is lehet, hogy King keverte így a lapokat, hogyátverjen minket.

– Hogy romba döntse a szép életét, amit felépítettmagának?

– Oké, értem, mit mond, de miért érdekli ennyire ez azegész?

– Seannal együtt dolgoztunk régen. Hogy úgymondjam, adósa vagyok. Úgyhogy a maga helyében énmáshol keresném a gyilkosomat.

– Van valami ötlete, hogy pontosan hol?Joan elnézett a távolba. – Gondolom, mindenkinek

vannak ötletei. – És ezzel hirtelen véget vetett atalálkozónak.

Miután Parks elment, Joan kivett egy papírt atárcájából. Sikerült rábeszélnie az egyik helyettes seriffet,hogy hadd készítsen másolatot a Susan Whiteheadholttestén talált üzenetről, amíg King és Williamsrendőrfőnök egymással volt elfoglalva. Miután Joanelolvasta a papírt, kivett a tárcájából egy másik lapot is,amit évek óta őrizgetett. Óvatosan széthajtogatta, és a rajtalevő néhány szóra meredt.

Ez volt az az üzenet, amit a szobájában hagyott Seanaznap reggel a Fairmount Hotelban, amikor Rittertmegölték. Az áthancúrozott éjszaka után ő elaludt, Kingpedig szolgálatba ment. Amikor felébredt, és meglátta azüzenetet, pontosan azt tette, amire kérték, noha a feladatkomoly veszélyt jelentett a karrierjére. De hát ő mindig isszerette a kockázatot. Később azt gondolta, hogyegyszerűen rossz volt az időzítés, szörnyen rossz. Sokáignem tudott rájönni, hogy mit is akart Sean igazából azon areggelen. Nem szólt erről akkor senkinek, azon egyszerűoknál fogva, mert tönkretette volna a karrierjét. De most, alegújabb fejlemények teljesen új megvilágításba helyezték adolgot.

A kérdés az volt, hogy milyen lépést tegyen.

32

Ahogy King beszállt Michelle Land Cruiserébe,meglepetten nézett körül. – Maga kitakarította a kocsiját.

– Á, csak összeszedtem pár dolgot – felelte közönyöshangon Michelle.

– De Michelle, ez teljesen tiszta, és még a szaga iskellemes.

Michelle összehúzta az orrát. – Volt itt néhány régibanán. Nem tudom, hogy kerültek ide.

– Azért csinálta, mert a múltkor olyan utálatos voltam?– Viccel? Végre volt egy kis szabadidőm.– Akkor is köszönöm. – Kingnek eszébe jutott

valami. – Mit tudott csinálni azzal a sok holmival? Nem isvolt otthon.

Michelle láthatóan zavarba jött. – Ugye nem akarjamegnézni a motelszobámat?

– Nem, azt hiszem, nem.

Amikor Bowlingtonba értek, találkoztak TonyBaldwinnal. Tony és a seriff engedélyével körülnéztekLoretta Baldwin lakásában.

– Miből élt az édesanyja? Nyugdíjból? – kérdezte King,ahogy szemügyre vette a szép berendezést.

– Nem. Még csak hatvanegy éves volt – felelte Tony.– Dolgozott valamit? – Tony megrázta a fejét. King

végignézett a bútorokon és szőnyegeken, a mutatós kislakásdíszeken. A konyhaberendezés sokkal jobbállapotban volt, mint a ház, és az egyik legújabb Fordmodell parkolt a garázs előtt.

– Akkor nem értem – fordult Tony felé. – Magátólkapott pénzt, vagy volt egy gazdag rokona, akitől örökölt?

– Nekem négy gyerekem van. Alig tudunk kijönni apénzből.

– Hadd találgassak: magának is adott pénzt azédesanyja? – Tony kínosan feszengett.

– Ugyan már, Tony – mondta Michelle –, mi csak aztpróbáljuk kideríteni, hogy ki tette ezt az édesanyjával.

– Oké, oké, igen, volt egy kis pénze. Hogy honnan,nem tudom, és nem is nagyon firtattam. Ha egy csomóéhes szájat kell etetnem, nem nézem az ajándék ló fogát,igaz?

– Soha nem említette, honnan jön a pénz? – Tony afejét rázta. King folytatta: – Mikor adott először pénzt?

– Nem tudom pontosan. Úgy értem, évekkel ezelőtt isküldött már.

– Hány éve? Próbáljon visszaemlékezni,fontos. – Talán hat vagy hét éve.

– Mikor hagyta abba a munkát a Fairmountban?– Amikor lehúzták a rolót, nem sokkal Ritter lelövése

után.– Dolgozott azóta az édesanyja?– Semmi rendszereset, és az utolsó pár évben

egyáltalán nem. Egész életében keményen gürizett. Idejevolt lazítania – mentegetőzött Tony.

– Szóval az édesanyja sose mondta, honnan jön apénz? Van olyan barát vagy rokon, akinek esetlegbeszélhetett erről?

– Én vagyok a legközelebbi rokona, a barátait pedignem ismerem. Volt egy nagyon jó barátja, Olivér Jones, deő meghalt már. Lehet, hogy neki elmondta.

– Van rá mód, hogy beszéljünk a fickó családjával?– Nincs. Túlélte minden rokonát. Kábé egy éve halt

meg.– Van még valami, amiről nem beszéltünk?Tony eltűnődött egy kicsit, és az arckifejezése

megváltozott. – Hát, a múlt karácsonykor anya mondottvalami furcsát.

– Mi volt az?– Az elmúlt öt-hat évben anya mindig küldött

ajándékokat a kicsiknek, de a múlt karácsonyra nem. Akislányom meg is kérdezte tőle, miért nem hozott nekiajándékot a nagymami, talán nem szereti már? Tudja,milyenek a gyerekek. Na, mindegy, anya valami ilyesmitválaszolt: „Tudod, édesem, minden jó dolog véget éregyszer."

Michelle és King jelentőségteljes pillantást váltottegymással, aztán King megszólalt: – Gondolom, arendőrség alaposan felforgatta a házat.

– A pincétől a padlástól, de nem találtak semmit.– Se csekkszelvényt, se számlakivonatot, se régi

borítékot, amiből kiderülhet, honnan jött a pénz?

– Semmi ilyesmit. Anya nem szerette a bankokat.Csak készpénzzel fizetett.

King odasétált az ablakhoz, és kinézett a hátsókertre. – Úgy látom, az édesanyja rajongott a kertjéért.

Tony elmosolyodott. – Imádta a virágokat. Rengetegmunkát ölt bele, amikor csak tehette. Minden hétvégénátjöttem segíteni neki. Órákig ült ott kint, és csak nézte avirágait. – Tony mondani akart valamit, de meggondolta.Végül megkérdezte: – Meg akarja nézni? – King máréppen megrázta volna a fejét, de Tony hozzátette: – Amúgyis ma van a gyomlálás napja. Tudom, hogy már nincsközöttünk, és nem láthatja többé, de fontos volt neki.

Michelle elmosolyodott, és kedvesen eztmondta: – Imádom a kerteket, Tony. – Megbökte Kinget.

– Igen. Én is odavagyok a kertekért – motyogta King,különösebb lelkesedés nélkül.

Amíg Tony kihúzott néhány gazt az egyikvirágágyásból, Michelle és King körbesétált a kertben, avirágokban gyönyörködve.

– Loretta költekezése röviddel Ritter halála utánkezdődött – tűnődött hangosan King.

– Úgy van. Vagyis zsarolásról van szó?King bólintott. – Bár nem nagyon értem, miként tudott

Loretta megzsarolni azzal valakit, hogy látta bemenni atakarítókamrába.

– Arra gondol, hogy mindketten ugyanabból az okbólmentek be oda? Mert meg voltak ijedve?

– Többről van itt szó. Ne felejtsük el, hogy Lorettavalahol a kamra végében lapulhatott, mert félt, hogy bejöhet

valaki egy pisztollyal... – King hirtelen elhallgatott, és tágranyílt szemmel nézett Michelle-re.

– Mire gondol? Hogy, lehet, hogy tényleg látott valakitbejönni pisztollyal?

– Vagy valami mással, ami gyanús volt Lorettának.Nyilván összevissza rohangált egy csomó ember, éspróbált valahová elbújni.

– De miért egy pisztoly?– Miért ne? Eldugni egy pisztolyt a merénylet után egy

takarítókamrában sokkal logikusabbnak hangzik, minteldugni egy szemüveget vagy egy köteg pénzt. A fegyverterhelő bizonyíték. Összefüggésbe hozná az illetőt amerénylettel. Oké, tegyük fel, hogy a pasasnál van egypisztoly. Nem meri kivinni, mert fél, hogy megállítják ésátkutatják. így amikor elszabadul a pokol, berohan akamrába, nem tudván, hogy ott van Loretta. Lehet, hogyelőre eltervezte, hogy a kamrában fogja elrejteni a fegyvert.Talán később érte akart menni, de az is lehet, hogy arendőrségnek hagyta, ha nem volt rajta semmilyen terhelőbizonyíték. Bedugja tehát a pisztolyt néhány törülköző közé,és távozik. Loretta előjön a rejtekhelyéről, és magáhozveszi a stukkert. Lehet, hogy először arra gondol, elviszi arendőrségre, de aztán másképp dönt, és elkezdődik azsarolás. Mivel a szállodában dolgozik, valószínűleg ki tudosonni egy olyan kijáraton, amit nem őriz senki, vagy elrejtivalahol a stukkert, és később visszajön érte.

Michelle folytatta a gondolatmenetet. – Nála van teháta pisztoly, látta a pasast, és ha nem tudná, ki az, akkor iskönnyen kiderítheti. Kapcsolatba lép vele, persze

névtelenül, valószínűleg képet küld neki a pisztolyról, ésmegírja, honnan leste ki őt, aztán elkezdi bezsebelni apénzt. És egész jól működik a dolog, Sean.

– Ezért forgatták fel a házát. A fegyvertkeresték. – Tényleg azt hiszi, hogy Loretta itt tartotta valahola pisztolyt?

– Hallotta Tonyt: az anyja nem bízott a bankokban.Valószínűleg minden olyat, ami fontos volt neki, olyanhelyen tartott, ahol bármikor hozzáférhetett.

– Szóval az a nagy kérdés, hogy hol van most apisztoly? Lehet, hogy a gyilkos megtalálta.

– Lehet, hogy darabokra kellene szednünk a házat.– Annak semmi értelme. Hacsak nincs valahol egy

titkos üreg, egy falba rejtett fegyverhez nem túl kényelmeshozzáférni.

– Ez igaz. – King szórakozottan végigpásztázta akertet. A tekintete egy ponton megállt, továbbsiklott, majdmegint visszatért. Végül odament a hortenziabokrokhoz.Hat rózsaszínű volt, és középen egy kék.

– Szép hortenziák – mondta Tonynak.Tony is odajött, megtörölve egy ronggyal a

kezét. – Igen, anya ezeket szerette a legjobban, talán méga rózsáknál is jobban.

King érdeklődve nézett rá. – Érdekes? Nem mondta,miért?

Tony zavartan nézett. – Mit miért?– Hogy miért szereti jobban a hortenziákat a

rózsáknál.– Sean, tényleg azt gondolja, hogy ez

fontos? – kérdezte Michelle.Tony megvakarta az állát. – Hát, most, hogy említi,

anya többször is azt mondta, hogy ezeknek ahortenziáknak felbecsülhetetlen az értékük.

King éles pillantást vetett Michelle-re, aztán a kékhortenziára nézett, és felkiáltott: – A francba!

– Mi az? – kérdezte Michelle.– A világ leghalványabb sejtése. De lehet, hogy bejön.

Gyorsan, Tony, van egy lapátja?– Egy lapát? Miért?– Mindig is érdekeltek a rózsaszínű és kék hortenziák.– Nincs bennük semmi különös. Sokan azt gondolják,

hogy különböző fajták, de nem azok. Úgy értem, lehetnekrózsaszínűek is, és kékek is, de a rózsaszínűből is lehetkéket csinálni, ha megváltoztatjuk a talaj pH-értékét, éssavasabbá tesszük, vagy kékből is lehet rózsaszínűt, halúgosítjuk a talajt, és növeljük a pH-értékét. Van olyan szer,amivel savasabbá tehetjük, azt hiszem, alumínium-szulfátnak nevezik. Vagy nyomhatunk vasreszeléket,konzervdobozokat és rozsdás szögeket és hasonlókat is atalajba. Attól kékre változik a rózsaszín.

– Tudom, Tony. Ezért kértem a lapátot.Tony kihozta a szerszámot a garázsból, és King ásni

kezdett a kék hortenzia körül. Nem kellett sok idő, hogy alapát nekikoccanjon valami keménynek. És hamarosanelőkerült, amit keresett.

– Kitűnő vasforrás – mondta King, és feltartotta arozsdás pisztolyt.

33

King és Michelle megállt egy kis étteremnél, hogysebtében bekapjanak valamit, miután magára hagytákszegény megrökönyödött Tonyt az anyja kertjében.

– Oké, hivatalosan is elismerem a nyomozói ésvirágkertészi képességeit – mondta Michelle.

– Szerencse, hogy az acél vasat tartalmaz, különbensoha nem találtuk volna meg a pisztolyt.

– Értem a pisztolyt meg a zsarolós részt, és hogy miértölték meg Lorettát. De azt még mindig nem, hogy miérttömték a pénzt a szájába.

King a kávéspoharát babrálta. – Részt vettem egyszeregy közös akcióban az FBI-jal LA-ben. Az orosz maffiapénzt hajtott be minden vállalkozótól többnégyzetkilométeres körzetben, s pénzmosodát isműködtettek mellette, ezért vontak be minket is az ügybe.Volt pár besúgónk a szervezetben; némi készpénzvándorolt a zsebükbe tőlünk – a tüzet tűzzel kell oltani, nemigaz? Aztán megtaláltuk a besúgóinkat egy kocsicsomagtartójában, golyókkal átlyuggatva és tűzőgéppelösszetűzött szájjal. Amikor kiszedtük a kapcsokat, pénzttaláltunk a szájukban, valószínűleg ugyanazokat abankjegyeket, amelyeket tőlünk kaptak. Az üzenet világos

volt: ha beszélsz, meghalsz, és megeheted a júdáspénzt,ami a halálodat okozta.

– Vagyis a pénz Loretta szájában szimbolikus volt?Valamiféle hallgatási díj?

– Én így értelmezem.– Várjunk csak egy pillanatig. Tony azt mondta, hogy

már vagy egy éve nem jött pénz. Ha a fickó, aki megölteLorettát, még mindig itt volt valahol, akkor miért nem fizetetttöbbé? És miért törődött bele Loretta? Úgy értem, miértnem ment el a rendőrségre?

– Mert az eset vagy hét évvel ezelőtt történt. Mitmondhatott volna a rendőröknek? Hogy amnéziája volt, ésmost jut eszébe, itt van a pisztoly?

– Lehet, hogy a megzsarolt is rájött erre, ezért nemfizetett többé. Rádöbbent talán, hogy a nőnek nincs többütőkártyája.

– Bárhogy történt, a fickó végül megtudta, hogy ki azsaroló, és Loretta az életével fizetett ezért.

Michelle hirtelen elsápadt, és megmarkolta Kingkarját. – Amikor Lorettával beszéltem, elmondta, hogy atakarítókamrában volt, bár arról nem beszélt, hogy látottvalakit. Csak nem gondolja, hogy...?

King megértette, mi aggasztja Michelle-t. – Lehet,hogy kihallgatta valaki, amikor Loretta elmondta eztmagának, de az is lehet, hogy később pletykálta elvalakinek.

– Nem, mindjárt azután megölték, hogy beszéltemvele. A mi beszélgetésünk okozta a halálát. Pedig egyedülvoltunk a verandán. De nyilván kihallgatta valaki. Istenem,

lehet, hogy miattam kellett meghalnia!King megragadta Michelle kezét. – Nem, nem maga

miatt. Az a fickó okozta a halálát, aki víz alá nyomta afürdőkádjában.

Michelle behunyta a szemét, és a fejét rázta.King keményen rászólt: – Figyeljen ide. Nagyon

sajnálom, ami Lorettával történt, de ha zsarolta a fickót, akimegölte, tudnia kellett, hogy a zsarolás veszélyes játék.Elmehetett volna a rendőrségre, és évekkel ezelőttátadhatta volna nekik a pisztolyt.

– Ezt kéne tennünk nekünk is.– Ezt fogjuk tenni, bár a sorozatszámot kivésték

belőle, és elég ramaty állapotban van. Talán azigazságügyis fiúk az FBI-nál ki tudnak hozni belőle valamit.Van egy körzeti irodájuk Charlottesville-ben. Majd hazafeléleadjuk.

– És most mi legyen?– Hogy valaki ugyanazon a napon rejt el egy pisztolyt a

Fairmount Hotel takarítókamrájában, mint amikor ClydeRittert meggyilkolják, mit mond magának?

Michelle hirtelen rádöbbent. – Hogy talán ArnoldRamsey nem egyedül dolgozott.

– Úgy van. És ezért most egyenesen odamegyünk.– Hova?– Az Atticus Főiskolára. Ahol Arnold Ramsey tanított.

34

A gyönyörű fasorral körbevett Atticus Főiskoladíszburkolatos utcái és borostyánnal befutott parányiépületei nem olyan helynek tűntek, ahol politikai merénylőkteremnek.

– Sose hallottam erről az iskoláról, amíg meg nemölték Rittert – ismerte be Michelle, ahogy Land Cruiserévela campus főútján araszolt.

King bólintott. – Nem is tudtam, hogy ilyen közel vanBowlingtonhoz. – Az órájára nézett. – Alig harminc percalatt ideértünk.

– Mit tanított itt Ramsey?– Politológiát, különös tekintettel a szövetségi

választási törvényekre, bár őt inkább a radikális politikaifilozófiák érdekelték.

Michelle meglepetten nézett Kingre.King megmagyarázta: – Miután megölték Rittert,

kötelességemnek éreztem, hogy alaposan utánanézzekArnold Ramseynek. – Michelle-re pillantott. – Ha kinyírszegy fickót, a legkevesebb, hogy megpróbálj minél többetmegtudni róla.

– Ez egy kicsit cinikusan hangzik, Sean.– Nem akart az lenni. Csak meg akartam érteni, hogy

egy közmegbecsülésnek örvendő egyetemi tanár miért ölmeg egy félnótás elnökjelöltet, akinek amúgy sincs semmiesélye nyerni, és áldozza fel a saját életét.

– Azt gondolná az ember, hogy nagyon alaposankivizsgálták ezt.

– Nem olyan alaposan, mintha egy komolyelnökjelölttel történt volna. És különben is, mindenki aztakarta, hogy mihamarabb vége legyen az egész őrületnek.

– És a hivatalos nyomozás arra a következtetésrejutott, hogy Ramsey egyedül követte el tettét.

– Az alapján, amit megtudtunk, ez nyilvánvalóanhelytelen következtetés volt. – King kinézett azablakon. – De nem is tudom, olyan régen volt már. Nemvagyok benne biztos, hogy bármi hasznosat találhatunk.

– De ha már itt vagyunk, vessük be magunkat. Lehet,hogy kiszúrunk valamit, amit senki nem vett észre. Ahogy akék hortenziával történt.

– De az is lehet, hogy olyasmire bukkanunk, amit jobblett volna, ha ott hagyunk, ahol van.

– Ezt sose tartottam jó dolognak.– Maga mindig azt akarja, hogy kiderüljön az igazság?– Maga nem?King vállat vont. – Én ügyvéd vagyok. Menjen, és

kérdezzen meg egy valódi emberi lényt erről.

Egyik embertől a másikig, egyik kartól a másikigirányítgatták őket, végül Thornton Jorst irodájában kötöttekki, egy fotelben. Jorst középmagas, jól fésült, ötven évkörüli tanár volt. Vastag szemüvege és sápadt arca nagyon

professzorossá tette. A néhai Arnold Ramsey jó barátja éskollégája volt.

Jorst egy telepakolt íróasztal mögött ült, amin nyitottkönyvek és dolgozatkupacok hevertek, és egy laptop, amitironikus módon teljesen elborítottak a jóval primitívebbtechnikai szinten álló füzetek és színes tollak. Az iroda falátborító polcok szinte meggörnyedtek az impozánsan vastagkötetek alatt. King a diplomákat nézte a falon, amikor Jorstfelmutatott egy cigarettát. – Megengedik? Egy tanár belsőszentélye az egyik utolsónak megmaradt hely, ahol rá lehetmég gyújtani.

King és Michelle jóváhagyólag bólintott.– Meglepődve hallom, hogy Arnold felől érdeklődnek.– Normál körülmények között előre telefonáltunk volna,

és időpontot kérünk – szabadkozott King.– De itt jártunk a környéken, és nem akartuk

elszalasztani ezt a remek alkalmat – tette hozzá Michelle.– Elnézést, de nem értettem a nevüket.– Én Michelle Stewart vagyok, ő pedig Töm Baxter.

Jorst Kinget fürkészte. – Elnézést a megjegyzésért, deolyan ismerősnek tűnik.

King elvigyorodott. – Mindenki ezt mondja. Pedig elégátlagos képem van.

– Érdekes – szólt közbe Michelle –, én is épp aztakartam mondani, dr. Jorst, hogy olyan ismerős nekemvalahonnan, de nem emlékszem rá, hogy honnan.

– Elég sokat szerepelek a helyi tévében, különösenmost, hogy közelednek a választások – mondta gyorsanJorst. – Szeretek háttérben maradni, de tizenöt percnyi

hírnév néhanapján jót tesz az emberönbizalmának. – Megköszörülte a torkát. – Ha jól értem,valamiféle tényfeltáró műsort készítenek Arnoldról?

Michelle hátradőlt, és maga is tanáros hangnemreváltott. – Nemcsak róla, hanem általában a politikaiindíttatású merényletekről, de bizonyos területekreösszpontosítva. Hipotézisünk szerint markáns különbségmutatkozik a politikai merénylők típusaiban. Vannak, akiketa mentális labilitásuk vagy vélt személyes sérelmük vezérel.Másokat filozófiai meggyőződésük késztet erőszakra, segyenesen azt hiszik, hogy jó dolgot cselekszenek. Egyválasztott politikus vagy elnökjelölt megölését egyenesenhazafias cselekedetnek tekinthetik.

– És most arra kíváncsiak, hogy melyik kategóriábasorolnám Arnoldot?

– Mint barátja és kollégája, bizonyára elgondolkodottmár ezen a kérdésen – mondta King.

Jorst átható pillantást vetett rá a füstfelhő mögül.– Nos, nem tagadom, engem is gondolkodóba ejtett

az évek során, hogy mi késztethette rá Arnoldot, hogymerénylővé váljon. De meg kell mondanom, nem tudtam őtbeletuszkolni egyetlen konkrét ideológiai vagy motivációskategóriába.

– Talán, ha megnéznénk az előéletét és a cselekménytközvetlenül megelőző időszakot, juthatnánk esetlegvalamire – javasolta Michelle.

Jorst az órájára nézett.– Bocsánat – mondta Michelle. – Órája lesz?– Nem, igazság szerint tanulmányi szabadságon

vagyok. Próbálok összehozni egy új könyvet. Úgyhogyvágjunk bele.

Michelle tollat és jegyzetfüzetet húzott elő. – Kezdjüktalán egy kis háttér-információval Ramseyről – mondta,rögtön a lényegre térve.

Jorst hátradőlt a székén, és a mennyezetet nézte.– Arnold megcsinálta a mesterhármast a Berkeleyn:

BA-, MA- és PhD-fokozatot szerzett. Mindetévfolyamelsőként mellesleg. Valami módon arra is találtidőt, hogy részt vegyen a vietnami háború ellenitüntetéseken, elégesse a behívóját, polgárjogifelvonulásokon meneteljen, ülő- és fekvősztrájkokatfolytasson, letartóztathassa magát, az életét kockáztassa,és mindezt egyszerre. Messze neki volt a legkomolyabbszakmai háttere a tanszékünkön megfordult tanárok közül,és hamar megkapta az állandó státust.

– Népszerű volt a diákjai között? – kérdezte King.– Azt hiszem, általában, igen. Népszerűbb, mint én az

enyémek között. – Jorst felnevetett. – Én sokkalkeményebben osztályozok, mint néhai kollégám.

– Gondolom, a politikai beállítottsága nagyonkülönbözött Ritterétől – jegyezte meg Michelle.

– Amerika kilencvenkilenc százaléka az őkategóriájába esett volna, hál' istennek. Ritter tévésprédikátor volt, aki kicsalta a rászedett emberek pénzétországszerte. Hogy lehet egy ilyen ember versenyben aFehér Házért? Szégyenkeznem kellett az országom miatt.

– Úgy látom, Ramsey nézetei magát ismegfertőzték – jegyezte meg King.

Jorst köhintett, és nevetni próbált. – Természetesenosztottam Arnold véleményét Clyde Ritter elnöki ambícióitilletően. Abban viszont drasztikusan különböztünk, hogymilyen választ kellene adni a fickó jelöltségére.

– Ramsey hangot is adott az érzéseinek?– Igen, nagyon is. – Jorst elnyomta a cigarettáját, és

azonnal rágyújtott egy másikra. – Emlékszem, ahogy föl-alájárkált az irodámban, ököllel csapkodta a tenyerét, éshangosan ócsárolta a civilizáció állapotát, amelymegengedi, hogy egy olyan ember, mint Clyde Ritter, azországos politikában nyerészkedjen.

– De hát tudnia kellett, hogy Ritternek semmi esélye agyőzelemre.

– Nem ez volt a lényeg. Hanem a színfalak mögöttfolyó alkudozás, ami távolról se volt ilyen nyilvánvaló. Rittera közvélemény-kutatásokban elérte azt a kritikustámogatottsági szintet, amitől mind a republikánusok, minda demokraták kezdtek idegesek lenni. Könnyedénfelmutatta azt a százalékot, ami feljogosította a szövetségiválasztási pénzekre és az országos tévévitákban valórészvételre. És bármit mondunk is Ritterre, az biztos, hogyügyesen keverte a lapokat. Hihetetlenül jó szónok volt, ésmegtalálta a hangot a választójogú népesség bizonyosköreivel. És azt is látni kell, hogy a saját elnöki kampányamellett Ritter összekovácsolt egy erős Független pártikoalíciót, amelynek jelöltjei számos nagyobb állambanringbe szálltak a különböző közhivatali pozíciókmegszerzéséért. Ez katasztrofális következményekkeljárhatott volna a nagy pártok jelöltjeire nézve.

– Hogyhogy? – kérdezte King.– Ritter jelöltsége az ország több helyén megosztotta a

nagy pártok jelöltjeinek hagyományos szavazóbázisát, ésúgy tűnt, hogy a kérdéses képviselői helyek több mintharminc százalékát ellenőrzése alá tudja vonni. És akinekilyen erős ütőkártya van a kezében a politikai arénában...

– Az diktálhatja a feltételeket? – fejezte be King.Jorst bólintott. – És hogy milyen feltételei lettek volna

Ritternek, azt mindenki könnyen kitalálhatja. Miutánmeghalt, a pártja teljesen kipukkadt. A nagy pártoknaksikerült elhajolni a halálos lövés elől. Elnézést a gyengehasonlatért. De az biztos, hogy Arnold szentül hitte: ha nemállítják meg Rittert, a végén mindent romba dönt, amiAmerikának valaha is fontos volt.

– És ezt Ramsey nyilván nem akarta hagyni – mondtaKing.

– Nyilván nem, tekintve, hogy lelőtte a fickót – mondtaszárazon Jorst.

– Beszélt valaha arról, hogy valami ilyesmire készül?– Ahogy elmondtam ezt akkor is a hatóságoknak,

nem. Idejött, és mindennek lehordta Rittert, de persze sosefenyegette meg igazán. Úgy értem, erről szól aszólásszabadság. Joga volt a nézeteit hangoztatni.

– De ahhoz nem volt joga, hogy öljön is értük.– Azt se tudtam, hogy van fegyvere.– Közel állt valamelyik másik tanárhoz is? – kérdezte

Michelle.– Nem mondanám. Arnold sok embert elijesztett. Az

ilyesfajta iskolákban, mint az Atticus, nem sűrűn fordulnak

meg ilyen kaliberű koponyák.– Volt barátja az iskolán kívül?– Olyan nem, akiről tudok.– És a diákok között?Jorst Kinget fürkészte. – Bocsásson meg, de ez az

egész úgy fest inkább, mint egy nyomozás Arnoldszemélyisége után, és nem úgy, mint egy tényfeltárókutatás arról, hogy miért ölte meg Rittert.

– Talán egy kicsit mindkettő – vágta rá Michelle. – Úgyértem, nehéz megérteni az indítékot, ha nem értjük megmagát az embert, és hogy mi vitte rá arra, hogy megöljeRittert.

Jorst elmerengett ezen néhány pillanatig, aztán vállatvont. – Hát, ha próbált is beszervezni néhány diákot, énnem hallottam róla.

– Nős volt Ramsey a gyilkosság idején? – kérdezteMichelle.

– Igen, de már külön élt a feleségétől, Reginától. Egylányuk volt, Kate. – Jorst felállt, és odament egyfényképekkel teli polchoz. Az egyiket átnyújtotta nekik.

– A Ramsey család. Még a boldogabb időkben – tettehozzá.

King és Michelle szemügyre vette a három embert afényképen.

– Regina Ramsey nagyon szép – jegyezte megMichelle.

– Igen, az volt.King felpillantott. – Volt?– Meghalt. Öngyilkosság. Nem olyan régen történt.

– Nem is hallottam róla – mondta King. – Azt mondta,külön éltek?

– Igen. Regina egy kis házban élt Arnold halála idején.– Közösen viselték Kate gondját? – kérdezte Michelle.– Igen. De nem tudom, milyen megállapodást kötöttek

volna, ha elválnak. Arnold halála után Reginatermészetesen átvette az egész gyámságot.

– Miért költöztek külön? – kérdezte Michelle.– Fogalmam sincs. Regina fiatalon gyönyörű és

hihetetlenül tehetséges színésznő volt. A főiskolándrámatagozatos volt. Biztos vagyok benne, hogy ezen aterületen képzelte el a karrierjét, aztán találkozott Arnolddal,beleszeretett, és minden megváltozott. Biztos akadt volnarengeteg udvarlója, de ő Arnoldba volt szerelmes.Gyanítom, hogy azért is lett öngyilkos, mert nem tudottnélküle élni. – Jorst elhallgatott, aztán halkanhozzátette: – Én azt hittem akkoriban, hogy boldog. De mártudom, hogy nem volt az.

– De a jelek szerint vele se tudott élni – mondta King.– Arnold megváltozott. A tudományos karrierje rég

túljutott a csúcson. Eltűnt belőle a tanítás iránti lelkesedés.Depresszióssá vált. Valószínűleg ez a levertségbefolyásolta a házasságát. És amikor Regina elhagyta,még jobban elhatalmasodott rajta a depresszió.

– Lehet, hogy Ritter lelövésével a fiatalságát akartavisszahozni – jegyezte meg Michelle. – Megváltoztatni avilágot, és mártírként bevonulni a történelembe.

– Lehet. Sajnálatos módon, ez az életébe került.– A lány hogyan élte meg az apja tettét? – kérdezte

Michelle.– Kate teljesen kiborult. Emlékszem, láttam aznap,

amikor az eset történt. Sose felejtem el a döbbenetetannak a lánynak az arcán. Aztán pár nap múlva tévén isvégignézte az egészet. Arról az átkozott szállodaikazettáról. Minden rajta volt: ahogy az apja lelövi Rittert, ésahogy a titkosügynök megöli az apját. Én is láttam.Borzalmas volt, és... – Jorst elhallgatott, és merevenbámulta Kinget. Lassan megkeményedett az arca, s végülfelállt az asztaltól. – Nem sokat változott azóta, Kingügynök. Nem tudom, mi folyik itt, de nem veszem jó néven,ha hazudnak nekem. Azonnal mondják meg, mi az igazicéljuk a látogatással és ezekkel a kérdésekkel.

King és Michelle összenézett, majd King válaszolt:Nézze, doktor Jorst, anélkül hogy hosszanmagyarázkodnék, nemrég olyan bizonyítékra bukkantunk,amely arra utal, hogy Ramsey nem volt egyedül, és volt egymásik merénylő, egy potenciális merénylő is a szállodában.

– Ez lehetetlen. Ha igaz lenne, már régen napvilágrakerült volna.

– Lehet, hogy nem – mondta Michelle. – Nem, hanéhány fontos ember azt akarta, hogy csendben feledésbemenjen. A gyilkosuk megvolt.

– És a titkosügynökük is, aki elcseszte a dolgot – tettehozzá King.

Jorst hátradőlt. – Én... én ezt nem hiszem el. Milyenbizonyítékot találtak? – kérdezte óvatosan.

– Egyelőre nem mondhatjuk meg – felelte King. – Denem jöttem volna el idáig, ha nem gondolnám, hogy

érdemes ellenőrizni.Jorst elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az

arcát. – Szerintem, elég furcsa dolgok történnek itt. Vegyükpéldául Kate Ramseyt.

– Mi van Kate-tel? – kérdezte gyorsan Michelle.– Ő is idejárt az Atticus Főiskolára. Tanítottam. Azt

hinné az ember, hogy ez a legutolsó hely, ahová egy ilyenlány be akar iratkozni. Briliáns agya volt, olyan, mint azapjának; mehetett volna bárhová. De ő mégis ide jött.

– Hol van most? – kérdezte King.– Posztgraduális tanulmányokat folytat Richmond-ban,

a Virginiai Nemzetközösségi EgyetemTársadalomtudományi Központjában. Kiváló a politológiaitanszékük. Én magam írtam neki ajánlólevelet.

– Nem volt olyan érzése, hogy gyűlöli az apját azért,amit tett?

Jorst hosszasan elmerengett a kérdésen, mielőttválaszolt volna. – Szerette az apját. De lehet, hogy gyűlölteis azért, hogy Arnold itthagyta, és a politikai eszméitfontosabbnak tartotta, mint őt. Nem vagyok pszichiáter, delaikusként ezt mondom. Aztán kiderült persze, hogy azalma nem esett messze a fájától.

– Hogy érti ezt?– Ő is tüntetésekre jár, tiltakozó leveleket ír,

kormányhivatalnokokat és civil vezetőket győzköd, éscikkeket ír ellenzéki lapokba, éppen úgy, mint az apja.

– Vagyis lehet, hogy gyűlölte az apját, amiért elhagyta,de most már utánozza mindenben. – Valahogy úgy.

– És milyen volt a viszonya az anyjával? – kérdezte

King.– Elég jó. De lehet, hogy részben őt hibáztatta a

történtekért.– Azért, mert nem volt ott a férje mellett? Mert ha ott lett

volna, az apja nem szánja rá magát a tettére?– kérdezte King.– Igen.– Találkozott azóta Regina Ramseyvel, hogy a férje

meghalt? – kérdezte Michelle.– Igen – mondta gyorsan Jorst, azután habozott.– Természetesen a temetésen; és meg néhány

alkalommal, amíg Kate itt tanult.– Nem emlékszik, mi volt a halál oka?– Kábítószer-túladagolás.– Nem ment újból férjhez? – tudakolta King. Jorst

kissé elsápadt. – Nem, nem, nem ment. – Összeszedtemagát. – Sajnálom, ez nagyon fájdalmas nekem. Abarátaim voltak.

King még egyszer szemügyre vette a fotón lévőarcokat. Kate Ramsey körülbelül tízévesnek nézett ki ezena képen. Intelligens és kedves volt az arca. A szülei közöttállt, mindkettejük kezét fogva. Egy kedves, szerető család.Legalábbis a felszínen.

Visszaadta a fényképet. – Van még valami, amiről úgygondolja, hogy segíthet nekünk?

– Nem hiszem.Michelle adott neki egy névkártyát a

telefonszámával. – Csak arra az esetre, ha eszébe jutnavalami – magyarázta.

Jorst megnézte a névkártyát. – Ha igaz, amitmondanak, hogy volt egy másik merénylő is, neki mit kellettvolna tennie? Kisegítenie Arnoldot, ha hibázik?

– Vagy talán neki is meg kellett volna halnia azon anapon – felelte King.

35

Amikor King és Michelle felhívta aTársadalomtudományi Központot, azt a választ kapták,hogy Kate Ramsey nincs bent, de néhány napon belülvisszajön. Amint visszaértek Wrightsburgbe, King befordultegy elegáns élelmiszerbolt parkolójába.

– Azt hiszem, tartozom magának egy finom vacsorávalmeg egy üveg jófajta borral – magyarázta –, miutánvégighurcolásztam az egész környéken.

– Pedig sokkal kellemesebb volt, mint egy ajtóbanstrázsálni egy pisztollyal, amíg a politikusösszekuncsorogja a szavazatait.

– Okos lány. Gyorsan tanul. – King hirtelen kinézett azablakon, mint akinek eszébe villant valami.

– Ismerem ezt a nézést. Milyen gondolat futott át azagyán? – kérdezte Michelle.

– Jorst azt mondta, az Atticus szerencsés volt, hogyhozzájuk ment egy olyan ember, mint Ramsey, mert nemmindennap pottyannak berkeleys tanárok meg országosszaktekintélyek az Atticushoz hasonló iskolákba?

– Úgy van. És?– Hát, én végignéztem Jorst diplomáit az irodában.

Elég neves iskolákba járt, de azért egyik sincs a legjobb

húsz között. És gyanítom, hogy a többi tanár se volt olyanszupersztár a tanszéken, mint Ramsey, ezért lehettekannyira beijedve tőle.

– Michelle elgondolkodva bólintott. – Vagyis miértmegy egy briliáns berkeleys doktorandus és országosszaktekintély éppen az Atticusra tanítani?

King Michelle-re nézett. – Pontosan. Talán azért, mertRamseynek volt valami rejtegetnivalója a múltjában. Talán atüntetéses időkből. Lehet, hogy emiatt hagyta el a végén afelesége.

– És ez nem került volna felszínre, miután megölteRittert? A múltját alaposan feltárták.

– Nem, ha a titkot elég mélyre elásta. És amirőlbeszélünk, az sok évvel a merénylet előtt történt. Még aviharos hatvanas években.

Ahogy az élelmiszerbolt polcai között bolyongtak, hogybeszerezzék a vacsorára valót, Michelle észrevette, hogy ajómódú ügyfelek sutyorogva pillantgatnak King felé. Apénztárpultnál King megkocogtatta az előtte álló férfi vállát,aki mindent elkövetett, hogy ne vegyen tudomást Kingjelenlétéről.

– Hogy mennek a dolgok, Charles?A fickó megfordult, és elsápadt. – A, Sean, jól, igen.

És te hogy vagy? Úgy értem... – A fickó láthatóan alaposanzavarba jött a saját kérdésétől, de Sean tovább mosolygott.

– Szarul, Charles, szarul. De biztos vagyok benne,hogy rád mindig számíthatok, igaz? Emlékszel, kihúztalakpár éve abból a nagyon csúnya adóügyből?

– Mi, ó, én... ó, Martha vár rám odakint. Viszlát.

Charles kiügetett, és beült egy Mercedes kombiba, amitegy elegáns kinézetű, fehér hajú nő vezetett, akinek tátvamaradt a szája, amikor a férje mesélni kezdte, hogy kiveltalálkozott. Gyorsan elhajtottak.

Ahogy King és Michelle elindult ki a szatyrokkal,Michelle megszólalt: – Sean, sajnálom ezt az egészet.

– Hé, a jó életnek véget kell egyszer érnie.

Otthon King pazar vacsorát készített. Előételnekcézársalátát készített rákszirommal, amit vesepecsenyekövetett gombás és hagymás szósszal, valamintfokhagymás burgonyával. Utána csokis fánkkalkényeztették magukat. A hátsó verandán ettek, remekkilátással a tóra.

– Főzni tehát tudsz, de bérmunkát isvállalsz? – tréfálkozott Michelle, miután egy pohár bormellett összetegeződtek.

– Ha jól megfizetnek – felelte King. Michelle feltartottaa borospoharát. – Finom.

– Remélem is, pont a csúcsán van. Hét éve őrzöm apincémben. Az egyik kedvencem.

– Megtisztelő számomra.King kinézett a mólóra. – Mit szólnál egy körhöz a

tavon?– Én mindig kapható vagyok a vízi sportokra. – Van a

vendégszobában fürdőruha.– Sean, egy dolgot meg kell tanulnod rólam: én sehová

nem megyek sportfelszerelés nélkül.King vezette a nagy, piros, Sea-Doo 4 TEC vízi motort,

Michelle pedig hátul ült, átkarolva King derekát. Mentekvagy öt kilométert, aztán King kidobta a kis horgonyt azöböl sekély vízébe. Ahogy ott ültek a Sea-Doo-n, Kingkörbenézett.

– Még hat hét, és olyanok lesznek itt a színek, hogyérdemes lesz visszanézned – mondta. – Imádom ahegyeket, amikor lemegy mögöttük a nap.

– Oké, ideje ledolgozni a lakomát. – Michelle levette amentőmellényét, aztán kibújt a melegítőfelsőjéből és anadrágjából. Alatta piros Lycra sortot meg hozzáillőfürdődresszt viselt.

King azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámuljaMichelle-t, s a gyönyörű hegyi panoráma nem köti le többéa figyelmét.

– Van esetleg valami probléma? – kérdezte Michelle,ahogy Kingre pillantott.

– Semmi – hebegte King, és gyorsan elkapta atekintetét.

– Az utolsó mosogat. – Michelle beugrott a vízbe,aztán feljött a felszínre. – Te is jössz?

King is levetkőzött, beugrott, majd feljött Michellemellett.

Michelle a partvonalat fürkészte. – Milyen messze vanaz, szerinted?

– Körülbelül száz méterre. Miért?– Gondolkodom rajta, hogy indulok egy triatlonon.– Istenem, miért nem vagyok meglepve?– Kihívlak egy versenyre – mondta Michelle.– Nem lesz szoros verseny.

– De nagy szád van!– Nem. Úgy értem, hogy te fogsz ronggyá verni.– Honnan tudod?– Te olimpikon vagy, én meg egy középkorú ügyvéd,

ócska a térdem meg rossz a karom, ahová golyót kaptam,amikor a közt szolgáltam. Inkább versenyeznék anagyanyáddal, ólomsúlyokkal a lábán.

– Majd meglátjuk. Meg fogsz lepődni, hogy mire vagyképes. Egy, kettő, három, rajt! – Michelle elindult,egyenletes csapásokkal hasítva a meleg, sima vizet.

King utánaeredt, és meglepően könnyen lefaragta ahátrányát. Sőt mire partközeibe értek, fej-fej melletthaladtak. Michelle felkacagott, amikor King játékosanelkapta a lábát. Holtversenyben értek partot. King a hátárafeküdt, és úgy kapkodta a levegőt, mint akinek az egészatmoszféra sem elég.

– Hát, azt hiszem, tényleg megleptem magam – ziháltakét levegővétel között. Aztán meglátta Michelle-t, aki mégcsak nem is szuszogott, és hirtelen leesett neki tantusz.

– Te csaló, meg se erőltetted magad.– De igen. Csak figyelembe kellett vennem a

korkülönbséget, meg minden.– Na, ebből elég.King feltápászkodott, és Michelle után vetette magát,

aki sikoltozva futni kezdett. De annyira nevetett, hogyKingnek nem okozott nehézséget, hogy elkapja.

A vállára dobta Michelle-t, bevitte a derékig érő vízbe,és ahogy kell, belezúdította. Amikor Michelle köpködvefeljött a felszínre, még mindig nevetett.

– Ezt mire volt jó?– Hogy megmutassam neked: lehet, hogy elmúltam

negyven, de nem kell leírnod.Ahogy King a mólónál kiemelte a Sea-Doo-t az

állványára, megkérdezte Michelle-t: – Na, és hogy jutottál ela kosárlabdától meg a futástól az olimpiai evezésig?

– Jobban szerettem a futást, mint a kosárlabdát, dehiányzott a csapatjáték. Egyik barátom evezős volt afőiskolán, és rajta keresztül kerültem bele. Úgy tűnik, jóérzékem volt hozzá. Kint a vízen a motorom soha nemhagyott ki; olyan voltam, mint egy gép. És imádtam azérzést, hogy mindent magam mögött hagyhatok azokkal azevezőkkel. Én voltam a csapat legfiatalabb tagja. Amikorelőször ültem be, senki nem adott nekem sok esélyt. Azthiszem, bebizonyítottam, hogy tévednek.

– Szerintem te ezzel töltötted az életed nagy részét.Különösen a titkosszolgálatnál.

– Nem volt minden fenékig tejfel.– Nem vagyok olyan jártas a sportokban. Hogy hívták

az evezősszámotokat?– Kormányos négyes, ami azt jelenti, hogy négy nő

teljes erejéből húz, a kormányos meg diktálja acsapásszámot. Tökéletes összpontosítás.

– Milyen volt olimpikonnak lenni?– Életem legfelemelőbb é s legidegtépőbb időszaka

volt. Olyan feszült voltam, hogy elhánytam magam az elsőfutam előtt. De amikor megkaptuk az ezüstöt, és csak egyhajszállal maradtunk le az aranyról, az nagyon nagy érzésvolt. Bár szinte még gyerek voltam, úgy éreztem, máris

elértem mindent az életben.– Még mindig úgy érzed?Michelle elmosolyodott. – Nem. Remélem, a legjobb

része még előttem van.Lezuhanyoztak, és tiszta ruhát öltöttek. Amikor

Michelle lejött, King a jegyzeteit böngészte akonyhaasztalnál.

– Érdekes olvasmány? – kérdezte Michelle, miközbenkifésülte nedves haját.

King felnézett. – A Jorsttal készített interjúnk. Kíváncsilennék rá, mennyivel tud többet, mint amit elmondott. Ésarra is kíváncsi lennék, mi újat tudunk meg Kate Ramseytől.

– Ha hajlandó beszélni velünk.– Igen. – King ásított. – Majd holnap gondolkodunk

rajta. Hosszú nap volt.Michelle az órájára nézett. – Későre jár. Azt hiszem,

jobb, ha indulok.– Miért nem maradsz itt éjszakára? Aludhatsz a

vendégszobában is, ahol az előbb zuhanyoztál – tettehozzá gyorsan King.

– Van hol aludnom. Nem kell értem aggódnod. Nagylány vagyok.

– Csak azért aggódom, mert az a sok szemét aterepjáródból most mind a motelszobádban van. Lehet,hogy mozog benne valami. Mi van, ha előjön, és felfal azéjszaka közepén? – Elmosolyodott, aztán halkanhozzátette: – Maradj itt.

Michelle is megeresztett egy mosolyt, és csábítópillantást vetett Kingre. De lehet, hogy King csak a bor

miatt látta így.– Kösz, Sean. Az az igazság, hogy tényleg elég

nyúzott vagyok. Jó éjszakát.King nézte, amint Michelle lassan felmegy a lépcsőn.

Megbabonázva nézte a hosszú, izmos lábat, a szép,formás feneket, aztán feljebb a széles olimpiai vállat, majda hosszú nyakat, és... A pokolba! King kétségbeesettenigyekezett nem gondolni arra, amire képtelen volt nemgondolni.

Körbejárta a házat, ellenőrizve az összes ablakot ésajtót, hogy zárva vannak-e. Azt tervezte, hogy kihív egybiztonsági céget, és mozgásérzékelőket szereltet be. Sosegondolta volna, hogy szüksége lesz ilyesmire. Sokszor mégaz ajtót se zárta be. De most minden megváltozott.

Megállt a lépcső tetején, és a vendégszoba ajtaja felépillantott. Odabent egy gyönyörű nő fekszik az ágyon.Hacsak nincs óriási tévedésben, ha most kinyitná azt azajtót, és bemenne hozzá, nagy valószínűséggel ottmaradhatna éjszakára. De amennyi szerencséje vanmostanában, ha kinyitná az ajtót, lehet, hogy Michelleegyszerűen tökön lőné. Tűnődve álldogált néhány pillanatig.Tényleg komolyabb kapcsolatba akar bonyolódni ezzel anővel? Ilyen helyzetben? A válasz, bármennyire nem akartaelfogadni, egyértelmű volt. Megfordult, és végigballagott afolyosón a saját szobájához.

Odakint, a King házához vezető út végén megállt azöreg Buick, leoltott lámpákkal, és elhallgatott a motorja. Azörgő kipufogót megjavították közben, mert a sofőr nem

akart többé feltűnő lenni. Kinyílt a kocsi ajtaja, kiszállt a férfi,s a sötét ház sziluettjét nézte a fák között. Kinyíltak a Buickhátsó ajtajai, és kiszállt még két ember: „Simmons járőr" ésbűntársnője, Tasha. Simmons egy kicsit idegesnek tűnt,miközben Tasha szemlátomást készen állt a kalandra. Abuickos egyszerűen csak figyelt. A társaira pillantott, ésbólintott. Aztán mindhárman elindultak a ház felé.

36

King mély álomból ébredt, amikor a szájára tapadt egykéz. Először a pisztolyt látta meg, csak aztán az arcot.

Michelle a szája elé emelte az ujját, majd King fülébesúgta: – Hangokat hallottam. Azt hiszem, van valaki aházban.

King magára kapta a ruháját, és kérdő tekintettelnézett az ajtóra.

– Azt hiszem, hátul a földszinten. Valami ötlet, hogy kilehet?

– Talán egy újabb holttestet hoz nekem valaki. – Vanvalami érték a házban?

King meg akarta rázni a fejét, de megtorpant. – Afrancba! A pisztoly Loretta kertjéből. A páncéldobozombanvan, a dolgozószobában.

– Tényleg azt hiszed, hogy...?– Igen, tényleg. – King fölemelte a telefont, hogy a

rendőrséget hívja, aztán visszatette.– Ne mondd nekem – suttogta Michelle. – Süket?– Hol a mobiltelefonod?Michelle a fejét rázta. – Azt hiszem, a terepjáróban

hagytam.Leosontak a lépcsőn, minden neszre figyelve, ami

jelezheti, hogy hol a betolakodó. Sötétség és csend honoltmindenütt. Bárhol lapult a betolakodó, csak arra várt, hogylecsaphasson.

King Michelle-re nézett. – Ideges vagy? – súgta.– Kissé ijesztő. T e mit szoktál tenni ilyen rázós

helyzetekben?– Megyek, és szerzek egy stukkert, ami nagyobb, mint

a másik fickóé.A csattanás a ház földszintje felől hallatszott.Michelle Kingre nézett. – Én azt mondom, csak semmi

felesleges összetűzés. Nem tudhatjuk, hányan jöttek, ésmilyen fegyverük van.

– Egyetértek. De a pisztolyt meg kell szereznünk.Nálad van a kocsikulcsod?

Michelle felmutatta. – Itt van az orrod előtt.– Én fogok vezetni. Ahogy kijutottunk innen, felhívjuk a

zsarukat.Michelle fedezete alatt King beosont az irodájába,

magához vette a páncéldobozt, és ellenőrizte, hogy bennevan-e a pisztoly. Csöndben kimentek az első ajtón.

Beültek a Land Cruiser első ülésére, és King bedugtaa slusszkulcsot.

Hátulról érte az ütés, és ráesett a kormányra, amitülkölni kezdett. – Sean! – kiáltotta Michelle, de a hangjaelcsuklott, és nem kapott levegőt, amikor bőrszíj tekeredetta nyakára.

Kétségbeesetten próbálta bedugni az ujjait a bőr alá,de az túl mélyen bevágódott a nyakába. Égett a tüdeje, aszeme kidülledt. Úgy érezte, mintha mindjárt szétrobbanna

az agya. A szeme sarkából látta, ahogy King a kormányraborul, s vér folyik le a nyakán. Aztán érezte, hogyszorosabbra csavarodik a szíj, s látta, amint egy kézelőrenyúl, és felmarkolja a rozsdás pisztolyt az első ülésről.Kinyílt majd becsukódott a terepjáró hátsó ajtaja. A lépésekgyorsan távolodtak, miközben ő az életéért küzdött.

Ahogy szorosabb lett a szíj, Michelle nekinyomta alábát a műszerfalnak, és homorítani próbált, hogy lendületetvegyen, eltávolodjon egy kicsit a támadójától, aki mindenerejével azon volt, hogy megölje. Visszazuhant az ülésre, skis híján elfogyott a szuflája. Fülébe üvöltött a duda; azeszméletlen és véres King látványa csak növelte areménytelenséget. Megint homorított, és nekicsapta fejét afojtogató arcának. Hallotta, ahogy a támadó felüvölt, ésérezte, hogy lazul a szíj, de csak egy kicsit. Hátracsapott,és próbálta megragadnia a támadó haját, belemarni abőrébe, vagy kikaparni a szemét. Végül sikerültbelecsimpaszkodnia a hajába, és teljes erőből húzta, denem enyhült a szorítás a torkán. Belekarmolt a támadóarcába, ám a feje hirtelen hátrarándult, s Michelle majdnemkeresztülesett az ülésen. Először arra gondolt, hogy eltört agerince, kiment a végtagjaiból az élet, s előrecsuklott.

Érezte a fickó leheletét, aki meg akarta ölni, s akiminden erejét összeszedte, hogy végezni tudjon vele. Akétségbeesés és agónia könnyei borították el Michellearcát.

A támadó a fülébe szuszogott. – Halj mármeg! – sziszegte. – Halj már meg!

A gúnyos hang megsokszorozta Michelle elszántságát.

Minden erejét összeszedve rákulcsolta kezét a pisztolyára.Hátrairányította a csövét, az ülés felé, mutatóujjávalmegkeresve a vékony vaskampót. Alig maradt benne erő,de összeszedett annyi akaraterőt, hogy képes legyenmegtenni. Imádkozott, hogy a célzás pontos legyen. Tudta,hogy nem lesz több esélye.

Elsült a fegyver, és a golyó átszakította az üléstámláját. Hallotta a húsba csapódó lövedék hangját, majd anyögést, és a szíj azonnal meglazult, majd leesett.Kiszabadulva a szorításból, levegő után kapkodva,szédülve és émelyegve, Michelle feltépte a terepjáró ajtaját,és kimászott.

Hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó. Kiszállt a támadó is,véres oldalát markolva. Michelle felemelte a pisztolyát, de afickó belerúgott a félig nyitott ajtóba, ami nekicsapódottMichelle-nek, és földre döntötte. De Michelle őrjöngvefelugrott, és célba vette a támadót, aki megfordult, ésrohanni kezdett.

De mielőtt Michelle lőhetett volna, iszonyú szédülésfogta el. Ahogy felnézett, annyira összefolyt előtte minden, súgy lüktetett a feje, hogy úgy látta, mintha három férfiszaladna el. Leadott hat lövést, mindet egész közelegymáshoz, arra a foltra, amit az igazi támadónak remélt.

Mind a hat messze elkerülte a célpontot. Rossz foltralövöldözött.

A léptek elcsattogtak, és kis idő múlva beindult egyautó, majd csikorogva a kavicson, elhajtott.

Michelle még levegő után kapkodott, azután a földrerogyott.

37

A visító kürt végül felkeltette egy közelben elhaladójárőr figyelmét, aki megtalálta az eszméletlen Kinget ésMichelle-t. Beszállították őket a Virginiai EgyetemKlinikájára, Carlottesville-be. King tért előbb magához. Afejsebe mély volt, de a koponyája elég keménynekbizonyult, és nem szenvedett komolyabb sérülést. Kiderült,hogy Michelle felépülése tovább fog tartani, és altatnikellett, amíg ellátták a sebeit. Amikor fölébredt, Kingmellette ült, bekötött fejjel.

– Istenem, de szörnyen nézel ki! – mondta Michelleerőtlen hangon.

– Ezt kapom azok után, hogy órák óta itt ücsörgökezen a vacak széken, és várom, hogy felébredjen ahercegnő? Istenem, te nézel ki szörnyen!

– Ó, bocsánat. Csodálatos viszontlátni a képedet. Aztse tudtam, hogy életben vagy-e.

King szemügyre vette a zúzódásokat Michelle duzzadtnyakán. – Bárki tette is, jól elintézett. Láttál valakit?

– Nem. Férfi volt, ez minden. – Aztánhozzátette: – Meglőttem.

– Mit csináltál?– Meglőttem, az ülésen keresztül.

– Hol lőtted meg?– Az oldalán, azt hiszem.– A rendőrség alig várja, hogy vallomást tegyél. Én

már kitálaltam nekik. Itt van az FBI és Parks helyettesrendőrbíró is. Elmondtam nekik, hogy megtaláltuk apisztolyt, és előadtam az elméletemet, hogy Lorettavalószínűleg zsarolt valakit.

– Félek, hogy nem tudok nekik sokat mondani.– Legalább ketten voltak: az egyik kiugrasztott minket

a házból, a másik a terepjáróban várt ránk. Számítottak rá,hogy magamhoz veszem a pisztolyt. így megspóroltamnekik a keresgélést. Valaki nyilván követett minket, amikorLoretta házához mentünk. Meglátták, amikor megtaláltuk apisztolyt, és elhatározták, hogy visszaszerzik.

– Akkor hárman lehettek, mert a kocsiban kettenvoltak. – Michelle elhallgatott, majd folytatta: – Ugye elvittéka pisztolyt?

– Igen. Nagy hülyeséget csináltunk, ha belegondolsz.Egyből be kellett volna vinnünk az FBI-hoz, de nem tettük,és ez lett belőle. – King felsóhajtott, és Michelle vállára tettea kezét. – Hát, Michelle, ez meleg helyzet volt, nagyonmeleg.

– Olyan keményen küzdöttem, ahogy csak tudtam.– Tudom. Egyedül neked köszönhetem, hogy még

életben vagyok. Hálával tartozom neked.Mielőtt Michelle válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és

bejött egy fiatalember. – Maxwell ügynök? – Felmutatta azigazolványát, jelezve, hogy a titkosszolgálat tagja. – Amintkiengedik a kórházból, és beszélt a rendőrséggel,

visszajön velem Washingtonba.– Miért? – kérdezte King.A fickó nem figyelt rá. – Az orvosok szerint maga

nagyon szerencsés, hogy még életben van.– Nem hinném, hogy túl sok köze van ehhez a

szerencsének – mutatott rá King.– Miért mennék én Washingtonba? – kérdezte

Michelle.– Azonnali hatállyal áthelyezték irodai munkára a

washingtoni központba.– Ezt Walter Bishop intézte így – mondta King.– Tényleg nem mondhatok semmit. – Tudom. Ezért

mondtam én.– Itt leszek, amíg elkészül. – A fickó biccentett, és

távozott.– Hát, jó buli volt, amíg tartott – mondta King. Michelle

kinyújtotta a karját, és megszorította King kezét. – Nyugi,visszajövök. Nem fogom hagyni, hogy egyedül érezd jólmagad.

– Most csak pihenj, jó?Michelle bólintott. – Sean? – King Michelle-re

nézett. – A tegnap estéről – az úszásról meg minden.Nagyon jó volt. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége voltrá. Talán megismételhetnénk még egyszer.

– Ezer örömmel. Imádlak lenyomni a víz alá.

Kilépve Michelle-től, King elindult a folyosón, amikorelé pattant egy nő. Joan idegesnek és feldúltnaklátszott. – Most hallottam. Jól vagy? – King bekötött fejét

fürkészte.– Jól vagyok.– És Maxwell ügynök?– Ő is. Kösz a kérdést.– Biztos, hogy jól vagy?– Jól vagyok, Joan!– Oké, oké, nyugodj meg. – Joan bevezette Kinget egy

üres szobába a folyosón. Leültek két székre, és JoanKingre nézett. Komoly lett az arckifejezése.

– Hallottam, hogy találtál egy pisztolyt a nő házában.– Honnan a fenéből tudod? Csak az előbb mondtam el

a rendőröknek.– Tény, hogy a magánszférában tevékenykedem, de

azért nem felejtettem el nyomozni, miután otthagytam aSzolgálatot. Igaz a dolog?

King habozott. – Igen, találtam egy pisztolyt.– És szerinted hogyan került oda?– Van elképzelésem, de nem vagyok közlékeny

hangulatban.– Akkor talán kezdjük az én elméletemmel. Ez a nő

szobalányként dolgozik a Fairmount Hotelban, van egyeldugott pisztolya a kertjében, aztán erőszakos halállalmeghal, és pénzt tömnek a szájába. A nő hosszú ideigzsarolta a pisztoly tulajdonosát. És ez a személyvalószínűleg benne volt a Ritter elleni merényletben.

King ámulva nézett Joanra. – Ki a fene a forrásod?– Sajnálom, de én se vagyok közlékeny hangulatban.

Szóval megszerzed a pisztolyt, aztán elveszted, és közbenmajdnem megölnek.

– Igazából Michelle sokkal rosszabbul járt. Engemcsak leütöttek. Őt viszont meg akarták ölni.

Joan furcsán nézett Kingre. – Gondolod, hogy ezösszefügghet Bruno eltűnésével? – kérdezte hirtelen.

King meglepetten nézett rá. – Miért? Csak mert Ritteris, és Bruno is elnökjelölt? Ez elég merész feltételezés.

– Lehet. De a bonyolultnak látszó dolgoknak sokszornagyon egyszerű a magyarázatuk.

– Kösz a detektívleckét. Biztosan emlékezni fogok rá.– Lehet, hogy nem ártana átismételned az alapokat.

Te lófrálsz együtt azzal a csajjal, aki hagyta, hogy Brunótelrabolják.

– Ő se hibázott nagyobbat Bruno elrablásakor, mint énClyde Ritter lelövésének – A helyzet az, hogy én Brunoeltűnése ügyében nyomozok, és nem hiszem, hogy bárkigyanún felül állna, beleértve a kis barátnődet is.

– Nagyszerű, és nem a „kis barátnőm".– Akkor micsoda?– Én csak követek egy nyomot, ő pedig segít nekem.– Remek. Örülök, hogy újra összeálltál valakivel, mivel

úgy tűnik, engem végleg lapátra tettél. Maxwell is ígértneked egymillió dollárt, ha megoldod az ügyet, vagy csakegy kis hancúrozást az ágyában?

King Joan szemébe nézett. – Csak azt ne mondd,hogy féltékeny vagy.

– Lehet, hogy az vagyok, Sean. Mégis azt hiszem, egyválaszt azért megérdemlek az ajánlatomra.

King Michelle szobája felé pillantott, de aztánvisszafordult, amikor Joan a karjára tette a kezét.

– Tisztán akarok látni. És nem tudhatod, háthakiderítjük közben az igazságot Clyde Ritterről is.

King savanyú képet vágott. – Ja, persze – mondtagúnyosan.

– Szóval, benne vagy a buliban? Tudnom kell.Pár pillanat múlva King bólintott. – Igen, benne vagyok.

38

Egy magángépen az ohiói Daytonba repültek, aztánészakra autóztak a körülbelül harmincpercnyire lévőelmegyógyintézetbe. Joan előre odaszólt telefonon, ésbeszerezte a szükséges engedélyt Sidney Morsemeglátogatásához.

– Nem is volt olyan bonyolult, mint gondoltam – mondtaKingnek útközben. – Bár amikor közöltem a nővel, hogy kitakarok meglátogatni, kinevetett. Azt mondta, jöhetünk, haakarunk, de semmi jóra ne számítsunk.

– Mióta van itt Morse? – kérdezte King.– Körülbelül egy éve. A családja utaltatta be.

Pontosabban az öccse, Peter. Azt hiszem, ő maradt azegész családból.

– Úgy tudtam, Peter Morse-nak problémája volt arendőrséggel. Nem volt ő narkós?

– A vol t a helyes kifejezés. Sosem volt börtönben,valószínűleg a befolyásos bátyjának köszönhetően. A jelekszerint sikerült leszoknia, és amikor a bátyjamegháborodott, bedugta ebbe az államielmegyógyintézetbe.

– Miért Ohióba?– Úgy tűnik, Sidney errefelé élt az öccsével. Gyanítom,

annyira bedilizett, hogy nem tudott magáról gondoskodni.King a fejét csóválta. – Te beszélsz a szerencse

forgandóságáról! Ez a fickó alig tíz év alatt eljutott a CapitolHill-i királyságtól a diliházig.

Nem sokkal később King és Joan egy kis szobábanült a sivár intézményben. Jajgatástól, sikoltozástól éskurjongatástól visszhangzott a folyosó. Tolószékekbenkuporogtak a folyosókon az ép elméjüket vesztett emberek.Egy kis csoport valamilyen tévévetélkedőt nézett atársalgóban. Nővérek, orvosok, ápolók bandukoltak afolyosókon, energiájukat rég elszívta a lehangoló környezet.

King és Joan felállt, amikor Sidney Morse kerekesszékét betolta a szobába egy ápoló. A fiatalemberbiccentett nekik. – Oké, itt van Sid.

Aztán letérdelt Morse elé, és vállon veregette. – Sid,beszélni akarnak veled ezek az emberek, jó, hallaszengem? Minden oké, beszélhetsz. – Az ápoló vigyorogvamondta ezt.

Miután felegyenesedett, Joan megkérdezte tőle: – Vanolyan téma, amit jobb, ha nem hozunk szóba?

A fiatalember elvigyorodott, kivillantva görbefogait. – Síddel nincs ilyesmi. Nála teljesen mindegy.

King képtelen volt levenni a szemét erről az emberironcsról, aki nyolc évvel ezelőtt kis híján véghezvitte azamerikai politika egyik legnagyobb mutatványát. Morseleadott néhány kilót, de így is kövér maradt. A hajátleborotválták, de a rövid, őszes szakállát meghagyták. Kingemlékezett rá, régen milyen élénk szeme volt a fickónak,semmi nem kerülte el a figyelmét. Most ez a szempár

teljesen élettelennek látszott. Sidney Morse volt ez, de nemsok maradt belőle, inkább csak a váza.

– Mi a diagnózis? – kérdezte King.– Az a diagnózis, hogy soha nem fog kimenni

innen – felelte az ápoló, aki Cáriként mutatkozottbe. – Teljesen elborult az elméje. Összeroppant, és sohanem jön már helyre. Nézzék, itt leszek a folyosón. Csakjöjjenek és szóljanak, ha végeztek. – Carl elsietett.

Joan Kingre nézett. – El se hiszem, hogy őaz – mondta. – Azt tudtam, hogy a hírnevének és akarrierjének sokat ártott a Ritter-gyilkosság, de álmombansem gondoltam volna, hogy idáig fajul a dolog.

– Lehet, hogy apránként történt. Sok mindenmegeshet nyolc év alatt. Nézz rám, például. Morse teljesenösszetört a Ritter-malőr után. Nem kellett senkinek. Egyresúlyosabb depresszióba zuhant. Az is lehet, hogy az öccsemegismertette néhány kemény droggal a nagyon labilisSidneyt, amikor együtt laktak. Emlékszem, Sidney beszéltis egyszer a öccse drogozásáról a kampánykörúton, éshogy mennyi problémát okoz neki. Azt mondta, Peter igentalálékony tud lenni a módszerek alkalmazásában, ha pénztkell előteremteni a szenvedélyéhez. Tipikus bérgyilkosjelölt.

King letérdelt Morse elé. – Sidney, Sidney, emlékszikrám? Sean King vagyok. Sean King ügynök – tette hozzá.

Semmi reakció. Kicsorgott egy kis nyál a fickószájából, és az ajkán himbálózott. King Joanrapillantott. – Az apja híres ügyvéd volt – mondta –, az anyjameg dúsgazdag. Kíváncsi volnék, mire ment el az a sokpénz.

– Talán az itteni gyógyítására.– Nem hiszem, ez állami intézmény. Nem valami menő

magánkórház.– Hát, akkor talán az öccse kezeli. Gondolom, mind a

ketten örököltek, és hozzá került mindkét örökségrész. Dekit érdekelnek a Morse fivérek? Én azért vagyok itt, hogymegtaláljam John Brunót.

King ismét Morse-ra pillantott. A fickó meg se mozdultközben. – Nézd a késnyomokat az arcán.

– Öncsonkítás. Gyakran jár együtt a depresszióval.King fejcsóválva fölegyenesedett.

– Hé, nem játszottatok még vele? – kiáltotta egyvékony hang.

Ahogy megfordultak, alacsony, vékony kis fickó álltelőttük, kezében egy szakadt rongynyuszival. Olyan apróvolt rajta minden, hogy úgy nézett ki, mint egy manó.Rongyos fürdőköpenyt viselt, és látszólag nem sok mást.Joan elfordította a tekintetét.

– Nem játszottatok még vele? – ismételte meg akérdést a kis fickó, aki gyerekes arccal nézett rájuk.

– Mi, vele? – csodálkozott King, Morse-ra bökve.– Buddy vagyok – mutatkozott be a kis ember –,. és ő

is Buddy. – Feltartotta a rongyos nyulat.– Örülök, hogy találkoztunk, Buddy – mondta King. A

nyúlra nézett. – És neked is, Buddy. Szóval, ti ismeritekSidet?

Buddy hevesen bólogatott. – Akkor jöhet a játék.– Oké, jöhet a játék. Mi volna, ha megmutatnád?

Buddy megint bólogatott, és elvigyorodott. Aztán a szoba

sarkába futott, ahol egy doboz állt, tele mindenféle holmival.Kivett belőle egy teniszlabdát, és visszajött hozzájuk.

Megállt Morse előtt, és felemelte a labdát. – Oké,megy a...

Buddy mintha elvesztette volna a fonalat, csak állt ott,kezében a labdával és a nyuszijával, nagyra tátott szájjal éskifejezéstelen szemmel.

– A labda – unszolta King. – Megy a labda, Buddy.Buddy magához tért. – Oké, megy a

labda! – Látványos ívben hátralendítette a karját, minthabaseballmeccsen lenne, jóval többet kivillantva közben azanatómiájából, mint amire akár King, akár Joan kíváncsilett volna. De végül mégis alul engedte el a labdát, lassan,kis erővel.

A labda egyenesen Morse feje felé szállt. Egymásodperccel azelőtt, hogy eltalálta volna, Morse jobbkeze hirtelen megrándult, és elkapta a labdát. Azutánzsákmányát markolva lehanyatlott a kéz. Buddykörbeugrált, azután meghajolt. – Ez volt a játék – mondta.

Odament Morse-hoz, és megpróbálta elvenni tőle alabdát, de a férfi ujjai szorosan markolták. Buddy King ésJoan felé fordult, panaszos arckifejezéssel.

– Sose adja vissza. Olyan gonosz. Gonosz, gonosz,gonosz!

Carl dugta be a fejét. – Minden rendben? Szevasz,Buddy!

– Nem akarja visszaadni a labdát! – siránkozottBuddy.

– Nem probléma. Nyugodj meg. – Carl odament

Morse-hoz, kivette a labdát a kezéből, és visszaadtaBuddynak. Buddy King felé fordult, és elé tartotta alabdát. – Te jössz!

King Cárira nézett, aki biztatóan rámosolygott:– Nyugodtan. Ez csak reflex. A dokiknak van rá

hosszabb elnevezésük, de ez az egyetlen dolog, amit Sidcsinál. A többiek meg nagyon élvezik.

King vállat vont, s lazán odadobta a labdát Morse-nak,aki megint elkapta.

– Szokta valaki látogatni Sidet? – kérdezte JoanCáritól.

– Az öccse bejött párszor, amikor idekerült, dehosszabb ideje nem járt itt senki. Gyanítom, hogy Sidvalami nagykutya lehetett régen, mert amikor behozták, jöttvele egy csomó riporter is. De aztán elmaradtak, amikorlátták, hogy milyen állapotban van. Most már nem jön senki.Ő meg csak ül abban a székben.

– És elkapja a labdát – tette hozzá Joan.– Úgy van.Ahogy Joan és King elindult kifelé, Buddy rohanva jött

utánuk. A teniszlabdát szorongatta a kezében.– Ez a tiétek lehet, ha akarjátok. Nekem van egy

csomó.King elvette a labdát. – Kösz, Buddy. Buddy föltartotta

a nyusziját. – Neki is köszönd meg.– Kösz, Buddy.Buddy Joanra nézett, és még magasabbra tartotta a

nyusziját. – Megpuszilod Buddyt?King megbökte Joant a könyökével. – Gyerünk, olyan

helyes.Joan megpuszilta a nyúl pofáját. Aztán megkérdezte

Buddytól: – Szóval, te jó barátja vagy Sidneynek? Vagyis,Sidnek.

Buddy olyan nagyot bólintott, hogy az álla hozzáért amelléhez.

– Az én szobám mellett van a szobája. Akarjátok látni?King Joanra nézett. – Benne vagyunk.– Felőlem – mondta vállat vonva Joan.Buddy megfogta Joan kezét, és végigvezette őket a

folyosón. King és Joan nem volt benne biztos, hogyszabad-e ápoló nélkül belépniük erre a részre, de nemállította meg őket senki.

Buddy megállt az egyik szoba előtt, és rácsapott azajtóra. – Ez az én szobám! Akarjátok látni? Klassz hely.

– Persze – mondta Joan. – Biztos van még néhányBuddyd odabent is.

Buddy kinyitotta az ajtót, aztán gyorsan be iszárta. – Nem szeretem, ha nézegetik a holmimat – mondta,gyanakvó tekintettel bámulva rájuk.

King dühösen felsóhajtott. – Oké, Buddy, a te házad, ate szabályaid.

– Ez Sid szobája? – Joan a balra levő ajtóra mutatott.– Nem az, hanem ez. – Buddy kinyitotta a jobbra eső

ajtót.– Ez így jó, Buddy? – kérdezte King. – Bemehetünk?– Ez így jó, Buddy? Bemehetünk? – ismételte meg

Buddy széles mosollyal.Joan végignézett a folyosón, és nem látott senkit, aki

rájuk figyelne. – Azt hiszem, ez rendben van, Buddy. Milenne, ha őrt állnál addig idekint? – Ezzel belépett aszobába. King követte, és bezárta maga mögött az ajtót.Buddy rémült tekintettel strázsált az ajtó előtt állt.

Körbenéztek a spártai szobabelsőn. – Sidney Morsenagyon mélyre zuhant, meg sem állt a gödörfenekéig – jegyezte meg Joan.

– Gyakran megesik az ilyesmi – mondta Kingszórakozottan, miközben a szobát fürkészte. Nagyon erőshúgyszagot érzett. Kíváncsi lett volna, milyen sűrűn cserélika lepedőket. Egy kis asztal volt a sarokban. Rajta néhányfotó, mindegyik keret nélkül. King kézbe vette őket. – Biztosnem lehetnek éles tárgyak a szobában, például üveg vagyfém.

– Ami azt illeti, nem úgy fest Morse, mint aki egyöngyilkosságot vagy bármi mást el tudna követni.

– Sose lehet tudni, lenyelheti azt a teniszlabdát, ésmegfulladhat tőle. – King a fényképeket nézegette. Azegyiken két tinédzser fiú volt. Egyikük baseballütőt tartott akezében. – A Morse fivérek. Középiskolás korúnaktűnnek – jegyezte meg King. Felemelt még egy képet. – Ésazt hiszem, ezek a szülei.

Joan odalépett, és megnézte a fotókat. – Az anyjaelég szürkének látszik.

– Szürke, de gazdag. Egy csomó ember szemében eznagyon megváltoztatja a dolgokat.

– Az apa nagyon jóképű volt.– És mint mondtam, neves ügyvéd.Joan elvette a fényképet és feltartotta. – Mindkét fiú az

apjára ütött. Sidney már akkor is vaskos volt, de szép arcú.Peter is jóképű volt... jó alakú, és ugyanolyan a szeme, minta testvéré. – Joan nézte, hogy milyen magabiztosan tartja akezében a fiú a baseballütőt. – Valószínűleg élsportoló volta középiskolában, aki tizennyolc évesen följutott a csúcsra,majd gyorsan le is zuhant onnan. A kábítószer ésdepresszió miatt.

– Nem ez volna az első eset.– Milyen idős lehet most Peter?– Egy kicsit fiatalabb Sidneynél, talán ötven-

egynéhány éves.Joan Peter arcképét nézte. – Amolyan Ted Bundy

típus. Jóképű és sármos, aki abban a pillanatbanelnyiszálja a torkod, amint lankad a figyelmed.

– Némely nőismerősömre emlékeztet engem.Kis doboz állt a sarokban. King odament, és átnézte a

tartalmát. Régi, megsárgult újságkivágásokkal volt tele. Atöbbségük Sidney Morse pályafutásáról tudósított.

Joan átkukucskált King válla fölött. – Szép volt azöccsétől, hogy idehozta ezeket a kivagdosott papírokat.Még ha Sidney nem tudja is őket elolvasni. – King nemválaszolt. Folytatta a lapozgatást.

Aztán fölemelt egy nagyon gyűrött újságcikket. – Ez ittMorse korai színirendezői karrierjéről szól. Emlékszem,hogy mesélt nekem róla. Apait-anyait beleadott arendezéseibe. Bár nem hiszem, hogy túl sok pénzt keresettvelük.

– Ez valószínűleg nem is érdekelte. Gazdag mamafiaként megengedhette magának az efféle passziót.

– Egyszer aztán mégis feladta, és pénzes munkátkeresett magának. Bár ráfoghatjuk, hogy Ritter kampányátis úgy igazgatta, mint egy színpadi darabot.

– Van még valami, mielőtt totális zsákutcánakminősítjük Sidney Morse-ot is? – kérdezte Joan.

– Ne nézzünk be az ágy alá? – kérdezte King. Joanmegvető pillantást vetett rá. – Ez férfidolog. Kingfelsóhajtott, és óvatosan belesett az ágy alá.

Gyorsan fölegyenesedett.– Nos? – kérdezte Joan.– Ne akard tudni. Húzzunk innen.Ahogy kiléptek a szobából, Buddy ott várt rájuk a

küszöbön.– Kösz a segítséget, Buddy – mondta Joan. – Igazi

klassz srác voltál.Buddy izgatottan nézett Joanra. – Puszi Buddynak?– Már megpusziltam, Buddy – emlékeztette

udvariasan Joan.Buddynak hirtelen sírásra görbült a szája. – Nem,

ennek a Buddynak. – Magára mutatott.Joan elsápadt, és Kingre pillantott, segítséget

remélve.– Sajnálom, ez női dolog – mondta vigyorogva King.Joan a szánalmas Buddyra meredt, káromkodott

magában, aztán hirtelen megragadta a kis embert, és egynagy puszit nyomott egyenesen a szájára.

Aztán megfordult, letörölte az arcát, és odamotyogtaKingnek: – Egymillió dollárért bármit megteszek. – Ezzelkivonult.

– Szia, Buddy – mondta King, és távozott.Egy nagyon boldog Buddy integetett nekik. – Szia,

Buddy! – kiáltotta utánuk.

39

A magángép Philadelphiában szállt le, és harmincperc múlva King és Joan már a város híres Main Line-jánsuhant John és Catherine Bruno előkelő kertvárosi otthonafelé. Ahogy elrobogtak a repkénnyel borított, barna téglásházak és takaros kertek mellett, King Joanrapillantott. – Gazdag családi örökség, mi?

– Csak a feleség oldaláról. John Brunoszegénységben nőtt fel Queensben, és a családja későbbköltözött Washingtonba. A Georgetown Egyetemre járt, smiután megszerezte a jogi diplomát, ügyészként kezdettdolgozni Washingtonban.

– Találkoztál már Bruno nejével?– Nem. Azt akartam, hogy te is velem legyél. Tudod, az

első benyomások.

Keményített egyenruhát viselő, fodros kötényes,hajlongó spanyol szobalány vezette be őket a tágasnappaliba. A lány kis híján pukedlizett nekik távozáskor.King a fejét csóválta az avítt látványra, aztán a szobábalépő kis nő felé fordította figyelmét.

Catherine Brunóból elsőrangú First Lady vált volna, ezvolt King első benyomása. Filigrán, méltóságteljes,

kifinomult nő volt, aki a negyvenes évei közepén járt. A kékvér és jó modor tökéletes megtestesítője. King másodikbenyomása az volt, hogy a nő túlságosan el van telveönmagával. Tovább erősítette ezt az érzést a nőnek az aszokása, ahogy elnézett az ember válla fölött, amikor hozzábeszéltek.

Mintha nem akarná becses pillantását olyasmirepazarolni, ami nem elég arisztokratikus. Azt se kérdeztemeg Kingtől, hogy miért van a feje bekötve.

Joanra viszont hamar felfigyelt. Joanra mindig hamarfelfigyeltek, leginkább egy dobozba zárt tornádórahasonlított. Kingnek el kellett nyomnia egy mosolyt, ahogy atársa egyből a dolgok közepébe csapott.

– Az idő nem nekünk dolgozik, Mrs.Bruno – magyarázta Joan. – A rendőrség és az FBI mindentőle telhetőt megtett, de az eredmény a nullával egyenlő.Minél később kerül elő a férje, annál kisebb az esélye, hogyéletben lesz még.

Az asszony gőgös tekintete visszaereszkedett aföldre. – Nos, ezért bérelték fel magukat John emberei,nem? Hogy épségben megtalálják.

– Úgy van. Elkezdtük a nyomozást, de szükségem vana segítségére.

– Már mindent elmondtam a rendőröknek, amit tudok.Kérdezzék őket.

– Szeretném, ha megismételné nekem.– Miért?– Mert a válaszaitól függően olyan újabb kérdéseket

tehetek fel, amikre a rendőrség esetleg nem gondolt.

És hogy lássuk, lehazudja-e a csillagokat az égrőlazzal az öntelt képével, gondolta magában King.

– Rendben, kezdjük el. – Láthatóan annyira untatta azegész nyomozás, hogy King arra kezdett gyanakodni, talánszeretője van, és egyáltalán nem akarja, hogy a férjeelőkerüljön.

– Támogatta ön a férje politikaikampányát? – kérdezte Joan.

– Miféle kérdés ez?– Olyan, amire választ szeretnénk kapni – mondta

nyájasan Joan. – Tudja, mi az indítékok és lehetségeselkövetők körét próbáljuk leszűkíteni, hogy ki tudjuk jelölni anyomozás irányát.

– És mi köze ennek ahhoz, hogy támogattam-e Johnpolitikai karrierjét?

– Ha támogatta a férje politikai ambícióit, akkorkülönféle neveket ismerhetett meg, hallhatta a férjemagánbeszélgetéseit, láthatta, hogy milyen dolgokaggasztják és töltik el nyugtalansággal. De ha ön nem voltbenne a belső csapatban, akkor másutt kell kereskednünk.

– Nos, nem mondhatnám, hogy örültem, amikor Johnbejelentette, hogy politikai szerepet vállal. Úgy értem, nemvolt semmi esélye, ezt mindnyájan tudtuk. A családom...

– Nem értett vele egyet? – nógatta King.– A mi családunk nem ártja bele magát a politikába.

Nekünk makulátlan a hírnevünk. Édesanyám majdnemszívrohamot kapott, amikor férjhez mentem egy olyanbüntetőjogászhoz, aki New York rossz hírű negyedében nőttfel, és több mint tíz évvel idősebb volt nálam. Én szeretem

Johnt, de gyakran két tűz közé kerülök, és ez egyáltalánnem könnyű. Az efféle törekvéseket nem nézik jó szemmelaz én köreimben. Úgyhogy nem állítanám, hogy politikaibizalmasa volnék. Jogászként komoly hírnévre tett szert. Alegkeményebb perekben volt ügyész Washingtonban, majdkésőbb Philadelphiában, ahol megismerkedtünk. Ezekaztán országosan ismertté tették. Gondolom, mégWashingtonban, a sok politikus között kapott kedvet hozzá,hogy belevesse magát a politika sűrűjébe, még ha közbenPhiladelphiába költözött is. Nem értek egyet a politikaiambícióival, de a felesége vagyok, így a nyilvánosság előtttámogatom.

Joan és King feltette a szokványos kérdéseket,amelyekre Catherine Bruno a szokványos és többségébenhasználhatatlan válaszokat adta. – Nem tud valakiről, akiártani akarna a férjének? – kérdezte Joan.

– Azokon kívül, akiket lecsukatott, nem. Régenmindenféle halálos fenyegetést meg hasonlókat kapott, demostanában már nem. Miután otthagyta a philadelphiaiügyészi hivatalt, pár évet a magánszférában töltött, majdbeszállt a politikába.

Joan abbahagyta a jegyzetelést. – Milyen cégnéldolgozott?

– Egy washingtoni székhelyű cég, a Dobson, Tyler &Reed philadelphiai irodájában. Philadelphia belvárosábanvannak, a Markét Streeten. Nagyon jó hírű társaság.

– Milyen jellegű munkát végzett?– John nem beszélte meg velem az üzleti dolgait. És

én soha nem is bátorítottam erre. Nem érdekelt.

– De feltehetőleg peres ügyekkel foglalkozott.– A férjem akkor volt a legboldogabb, ha valamilyen

dobogón állt. Úgyhogy igen, szerintem is peres ügyekkelfoglalkozott.

– És nem beszélt önnek az aggodalmairól?– Úgy érezte, hogy a kampánya egész jól halad. Nem

voltak győzelmi illúziói. Csak hallatni akarta a hangját.– Mihez akart kezdeni a választás után?– Soha nem beszélgettünk erről. Mindig azt

gondoltam, hogy vissza akar menni a Dobson, Tylerhez.– Tudna valamit mondani arról, hogy milyen

kapcsolatban állt Bill Martinnal?– Hébe-hóba említette a nevét, de ezek a dolgok még

a megismerkedésünk előtt történtek.– És nem is sejti, hogy Bill Martin özvegye miért akart

találkozni a férjével?– Fogalmam sincs. Mint mondtam, az ismeretségük

még a házasságunk előttről származik.– Ez mindkettőjüknek az első házassága?– A férjemnek az első, nekem nem – hangzott a

szűkszavú válasz.– És vannak gyerekeik?– Három. Nagyon nehéz napokat élnek át, akárcsak

én. Én csupán vissza akarom kapni Johnt. – Mintegyvégszóra, szipogni kezdett, mire Joan elővett egyzsebkendőt, és átnyújtotta neki.

– Higgye el, mi is – mondta Joan, s nem kétséges,hogy a több millió dollárra gondolt közben, amit kaszálniakart. – És nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk.

Köszönjük. Majd jelentkezünk.Kimentek a házból, és visszaindultak a repülőtérre.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Joan akocsiban. – Csavar az orrod?

– Az első benyomásom az volt, hogy egy felfuvalkodottdáma, aki többet tud, mint amennyit elárul nekünk. Delehet, hogy amit nem mondott el, az egyáltalán nem függössze Bruno elrablásával.

– Vagy nagyon is összefügg vele.– Nem úgy nézett ki, mint aki örül a férje politikai

haknizásának, de melyik feleség lelkesedne érte? Háromgyermeke van, és nincs okunk azt feltételezni, hogy nemszereti őket vagy a férjét. Elég pénze van, semmit sem nyerazzal, hogy elrabolták a férjét. Ő fizeti a váltságdíj nagyrészét.

– De ha nincs váltságdíj, nem kell fizetnie. Újraegyedülálló lesz, és hozzámehet valakihez a sajátosztályából, aki nincs benne a mocskos politikában.

– Ez igaz – bólogatott King. – Sajnos, még mindignem tudunk eleget.

– Majd fogunk. – Joan kinyitotta a dossziéját, ésbeleolvasott. Közben epésen megjegyezte: – Hajnali kettőkörül támadtak rátok Maxwell-lel. Azt hittem magamról,hogy különleges helyzetben vagyok, erre te mindenféle másnőt is meghívsz, hogy nálad töltse az éjszakát.

– Ő is a vendégszobában aludt.– És te hol aludtál?King elengedte a kérdést a füle mellett. – Ki

következik a listán?Joan becsukta a dossziét. – Megnézném ezt az

ügyvédi irodát, a Dobson és Tylert, amíg a városbanvagyunk, de kell egy kis idő, amíg feltérképezzük őket.Akkor jöhet Mildred Martin?

– Mit tudunk róla?– Rajongott a férjéért, akinél Bruno D. C-ben dolgozott.

Az előzetes nyomozásból úgy látom, hogy a fiatal JohnBruno kétkulacsos játékot űzött washingtoni ügyvédként, ésMartinra hagyta a szennyesét.

– Akkor Martin özvegye nem lehet nagy Bruno-rajongó.– Így igaz. Bill Martin gyógyíthatatlan májrákban

szenvedett. A csontjaira is átterjedt. Egy hónapja volt hátra,legfeljebb. De ez nem illett bele valakiknek a tervébe, ezértát kellett segíteni a túlvilágra. – Joan kinyitotta adossziét. – Sikerült megszereznem Martin boncolásieredményét. A balzsamozófolyadék mindenhová behatolt,még az üvegtestfluidumba is, ami máskülönben kitűnő helya mérgek megtalálására, mivel nem lesz belőle zselé ahalál beálltakor, mint a vérből.

– Üvegtestfluidum? Az aszemgolyófolyadék? – kérdezte King.

Joan bólintott. – Kiugróan magas volt a metanolszint aközépagyból vett mintában.

– Hát, ha a fickó sokat ivott, akkor ez nem szokatlan. Awhiskyben és a borban is van metanol.

– Ez is igaz. Azért említem csak, mert az orvosszakértő kiemelte. Jó tudni viszont, hogy abalzsamozófolyadékban is van metanol.

– És ha előre sejtették, hogy nem lesz boncolás, és befogják balzsamozni a holttestet...

Joan fejezte be helyette a mondatot. – Akkor azt istudták, hogy a balzsamozási eljárással álcázni lehet abeadott metanolt, vagy legalábbis összezavarja az orvost aboncolásnál.

– Tökéletes gyilkosság?– Számunkra az ilyesmi elképzelhetetlen – felelte

mosolyogva Joan.– Szerinted mit árulhat el nekünk Mildred?– Ha Bruno felborította a programját azért, hogy

találkozzon valakivel, aki Mildred Martinnak adta ki magát,akkor nyilván azt kellett hinnie, hogy az igazi Mildred valamifontosat akar közölni vele. John Brunóról tudjuk, hogy sohanem tesz semmi olyat, ami nincs hasznára.

– Vagy ami árthat neki. És miért gondolod, hogynekünk bármit is el fog mondani a nő?

– Mert utánanéztem, és megtudtam, hogy ő se vetimeg a piát, és odavan minden olyan jóképű fickóért, akinémi érdeklődést mutat iránta. Remélem, érted, mi adolgod. És ha belevágsz, vedd le a kötést a fejedről – olyanszép hajad van.

– És mi lesz a te szereped?Joan negédesen elmosolyodott. – Én leszek a gonosz

boszorka. Ezt a szerepet már egész jól begyakoroltam.

40

Miután leszálltak, King és Joan bérelt egy kocsit, éselautóztak Mildred Martinhoz. Kora este értek oda. Szerénykis háza volt, olyan környéken, ahol nem veti fel azembereket a pénz. Úgy öt mérföldre lehetett aravatalozótól, ahonnan elrabolták Brunót.

Megnyomták a csengőt, aztán bekopogtak, de nemválaszolt senki.

– Nem értem. Pedig ideszóltam – mondta Joan.– Nézzük meg hátul. Azt mondtad, sokat iszik. Lehet,

hogy beszittyózott.A kis hátsó udvaron találták Mildred Martint, egy

vesszőből font asztalnál ült a mohával lepett, hepehupásverandán, itallal a kezében, cigarettával a szájában, ésgyönyörködött a kertjében. Jóval elmúlt már hetvenéves,arcát a láncdohányosok és napimádók mély ráncaibarázdálták, s könnyű kartonruhát és szandált viselt alangyos szélben. A haja festve volt. A szürke tövektőleltekintve leginkább narancsvörösnek tűnt. Citromfű illatatöltötte meg a levegőt, az asztal alatt szárított csokrokból.

Miután bemutatkoztak egymásnak, Mildred ígyszólt: – Szeretek itt hátul üldögélni. Még a rohadtszúnyogokkal együtt is. Ebben az évszakban szinte ragyog

a kert.– Köszönjük, hogy fogadott minket – mondta

udvariasan King. Megfogadta Joan tanácsát, és levette akötést a fejéről.

Mildred intett nekik, hogy üljenek az asztalához, ésfelemelte a poharát. – Én gines öreglány vagyok, és utálokegyedül inni. Mit hozhatok nektek? – Mély és rekedtes volta hangja a több évtizedes piálástól és cigarettázástól.

– Vodka-narancsot – felelte Joan, gyors pillantástvetve Kingre. – Én azt szeretem.

– Whisky szódával – mondta King. – Tudok segíteni?Mildred jóízűen felkacagott. – Ó, ha negyven évvel

fiatalabb lennék, akkor biztosan tudnál! – Kacéranmosolyogva, kissé bizonytalan léptekkel bement a házba.

– Úgy tűnik, véget ért nála a gyászidő – jegyezte megKing.

– Negyvenhat évig voltak házasok, és a hírek szerint jólmegvoltak egymással. A férje legalább nyolcvanéves volt,rossz egészségi állapotban, és súlyos fájdalmak kínozták.Talán nincs nagyon mit gyászolni.

– Bill Martin volt Bruno mentora. Hogyhogy?– Bruno Martinnál dolgozott, amikor elkezdett

büntetőjogászkodni Washingtonban. Martin tanította megBrunónak a fogásokat.

– Az Egyesült Államok ÜgyésziHivatalában? – kérdezte King.

– Úgy van – felelte Joan.King körbenézett. – Úgy tűnik, Martinék nincsenek túl

jól eleresztve.

– A közszolgálat nem fizet túl jól, ezt mindnyájan tudjuk.És Bill Martin nem valami gazdag örökösnőt vett el. Akkorköltöztek le ide, amikor Bill nyugdíjba ment. Mildred errefelénőtt fel.

– Hát, nosztalgia ide vagy oda, ez nem olyan hely,ahová sietnék visszaköltözni.

Mildred visszatért egy tálca itallal, ésleült. – Gondolom, hamar rá akartok térni a lényegre. Arendőrökkel már beszéltem. Én tényleg nem tudok semmitezekről a dolgokról.

– Megértjük, Mrs. Martin – mondta King –, deszerettünk volna mi is beszélni magával.

– Mekkora mázlim van. És légy szíves hívjál Millie-nek.Mrs. Martin az anyósom, és ő harminc éve halott.

– Oké, Millie, tudjuk, hogy beszélt a rendőrséggel, éstudjuk, hogy a férje holttestét felboncolták.

– Istenem, az tiszta időpocsékolás volt.– Miért mondja ezt? – vágott közbe Joan.Mildred éles pillantást vetett rá. – Mert nem mérgezte

meg senki. Egy májrákos vénember volt, aki a sajátágyában halt meg, békében. Ha nem esem össze akertemben, én is így szeretnék elmenni.

– Tud róla, hogy Brunót felhívták telefonon?– Igen, és megmondtam a rendőröknek, hogy nem én

voltam. Ellenőrizték a híváslistámat. Azt hiszem, nem hitteknekem.

Joan előrehajolt. – A helyzet az, hogy Bruno nagyonizgatott lett a telefonhívástól. Nem tudja, miért?

– Ha nem én hívtam föl, honnan tudhatnám? Sajnos a

gondolatolvasáshoz nem értek. Ha így volna, gazdaglennék.

Joan tovább erősködött: – Nézzük innen a dolgot,Millie. A férje és Bruno régebben közel álltak egymáshoz,de aztán megváltozott a viszonyuk. Am amikor magafelhívta, legalábbis ő azt hitte, hogy maga az, és találkozótkért tőle, Bruno roppant izgatott lett. A telefonálónak hihetőmaszlagot kellett kitalálnia, hogy Bruno tényleg elmenjen,valami olyat, amit Bruno egyértelműen magához vagy aférjéhez tud kapcsolni.

– Hát, lehet, hogy egyszerűen elmondta neki, hogy Billmeghalt. Remélem, ez felkavarta volna egy kicsit. Végül is,barátok voltak.

Joan a fejét rázta. – Nem. Bruno már tudott róla. Eztellenőriztük. Bruno előzetes terveiben ugyanis nemszerepelt, hogy felkeresi a ravatalozót.

Mrs. Martin felvonta a szemöldökét. – Hát, ezt nemcsodálom.

– Miért mondja ezt? – kérdezte King.– Nem fogok köntörfalazni. Én sose voltam nagy John

Bruno-rajongó, pedig Bill még a lába nyomát is imádta. Billmajdnem huszonöt évvel idősebb volt nála, és úgyviselkedett vele, mint egy tanítómester. Nem azt mondom,hogy Bruno nem volt jó abban, amit csinált, defogalmazzunk inkább úgy, hogy John Bruno sose csináltmást, csak azt, ami az ő érdekeit szolgálta, és mindenkimás le volt szarva. Ezt az is mutatja, hogy alig húsz percrevolt a tanítómestere holttestétől, és eszébe se jutott, hogymegálljon a kampánykörútján, és elmenjen és lerója a

tiszteletét. Egészen addig, amíg állítólag fel nem hívtam.Hát ez minden, amit John Brunóról érdemes tudni.

– Úgy veszem ki a szavából, hogy nem rá szavaz majdaz elnökválasztáson – jegyezte meg mosolyogva King.

Mrs. Martin mély torokhangon felkacagott, ésmegfogta King kezét. – Ó, édesem, te olyan helyes vagy,hogy legszívesebben feltennélek a polcomra, és egész napbámulnálak. – Megsimogatta King kezét.

– Meg kéne ismernie előbb – mondta szárazon Joan.– Alig várom már.Joan folytatta: – Mikor kezdte ellenszenvesnek találni

Brunót?Mrs. Martin felemelte az üres poharát, és ropogtatni

kezdett egy jégkockát. – Ezt hogy érted?Joan lepillantott az előtte fekvő

jegyzeteibe. – Akkoriban, amikor a férje vezette awashingtoni ügyészi hivatalt, történt néhányszabálytalanság, ami azzal járt, hogy megváltoztattaknéhány ítéletet, és több büntetőeljárást megszüntettek. Elégcsúnya dolgok folytak ott.

Az asszony újabb cigarettára gyújtott. – Nagyon régenvolt. Nem nagyon emlékszem már.

– Biztos vagyok benne, hogy eszébe fog jutni, ha töri afejét – unszolta Joan. – Talán felfrissül az emlékezete egyújabb italtól. Ez nagyon-nagyon fontos volna számunkra.

– Fogd magad vissza! – szólt rá King. – Millieszívességet tesz nekünk. Nem köteles semmit elmondani.

Mrs. Martin keze visszatért Kingéhez. – Köszönöm,édes.

Joan felállt. – Tudod mit, Sean? Mi volna, ha tefejeznéd be a kérdezést, amíg én rágyújtok kint egy cigire,és megcsodálom ezt a cuki kertet? – Megfogta Mildredcigarettásdobozát. – Nem bánja, ha lopok egyet?

– Csak nyugodtan, édes. Miért haljak meg egyedül?– Tényleg, édes, miért is?Joan elvonult, s King mentegetőzve nézett Mildred-

re. – Kissé heves természetű.– Heves? Egy kirúzsozott kobra magas sarkú cipőben.

Tényleg neki dolgozol?– Igen. És egész sokat tanulok tőle.Mildred dühös pillantást vetett Joanra, aki egy

rózsatőre veregette a hamuját. – Csak ne felejtsd el acipzáradon tartani a kezedet, ha a közelben van, különbenarra ébredsz egy reggel, hogy elvesztettél valami nagyonfontosat.

– Észben fogom tartani. És most, visszatérve a férjehivatalára... biztos vagyok benne, hogy magát is izgattákazok a dolgok. Végül is a szabálytalanságok miatt mondottle a férje, nem?

Mildred felszegte az állát, de a hangja remegősvolt. – Ő vitte el a balhét, mert ő volt a főnök, és mert atisztesség úgy kívánta. Nem sok ilyen férfi van manapság,mint amilyen Bill Martin volt. Mint az öreg Harry Truman,minden balhé nála csapódott le. Jogosan vagy jogtalanul.

– Vagyis ő vállalta a felelősséget, pedig nem ő követteel a disznóságot?

– Szükségem van még egy italra, mielőtt letörök mégegy koronát ezzel az átkozott jéggel – mondta Mildred, és

készült fölállni.– Úgy érzi, hogy Bruno volt a hunyó, ugye? Lelépett

Washingtonból, mielőtt lesújtott volna a bárd, tönkretéveezzel a férje karrierjét, s aztán meg sem állt a philadelphiaiügyészi hivatal bársonyszékéig. Ahol rács mögé juttatottegy csomó nagykutyát, és a sikert meglovagolva virágzómagánpraxist indított, majd végül csatába indult a FehérHázért.

– Látom, megtanultad a leckét.– De a férje továbbra is Bruno őszinte híve maradt,

vagyis nem osztotta a maga véleményét, igaz?Mildred visszaült. – Bill nagyon jó ügyész volt, és

rendkívül rossz emberismerő. Azt meg kell hagyni, hogyBruno mindig tudta, hogy mit kell tenni és mondani. Arróltudsz, hogy Bruno idetelefonált, hogy elmondja Billnek,indulni akar az elnökválasztáson?

King meglepetten nézett rá. – Tényleg? Mikor történtez?

– Pár hónappal ezelőtt. Én vettem föl a telefont. Majd'hanyatt estem, amikor meghallottam a hangját. Szívesenmegmondtam volna neki a véleményem, de nem tettem.Tartottam a szám. Úgy csevegtünk, mint két régi jó barát.Bruno elmesélte, hogy milyen nagyszerű dolgokat csinál, shogy milyen csodálatos társadalmi életet élPhiladelphiában. Majdnem kidobtam tőle a taccsot. Aztánátadtam a kagylót Billnek, s ők is beszélgettek egy kicsit.Bruno nem akart mást, csak dicsekedni és dicsértetnimagát. Elmondani Billnek, hogy ő máris magasabbra jutott,mint a férjem valaha.

– Én azt hittem, hogy Bruno évek óta nem lépettkapcsolatba egyikükkel sem.

– Hát, csak ez az egy hívás jött, és az is nagyonidegesítő volt.

– Bill nem mondott valami olyat a telefonba, ami arrasarkallhatta Brunót, hogy eljöjjön és elbúcsúzzon tőle?

– Nem. Bill alig mondott valamit. Elég gyenge volt márakkor. Én meg biztos nem mondtam semmi olyasmit,amivel felpaprikáztam volna. Pedig, hidd el, szívesenmegtettem volna.

– Például arról, hogy mit csinált az ügyészi hivatalban?– Többek között.– Volt ellene bizonyíték?– Bruno ügyvéd volt, jól álcázta a nyomait. Nem érezte

senki a szarszagot. Mire kiborult a bili, rég lelépett.– Akkor, gondolom, nem nagyon bánja, hogy eltűnt.– John Bruno elmehet a pokolba. Sőt remélem, hogy

már ott is van.King előrehajolt, s ezúttal rátette a kezét a

nőére. – Millie, ez nagyon fontos. Azon kívül, hogy aboncolási eredmény nem meggyőző, olyan bizonyítékmerült fel, ami arra utal, hogy a férjét megmérgezték,valószínűleg metanollal. Tudja, ezt a fajta mérgezést nehézfelismerni a balzsamozási eljárás miatt. Az ő halálával és aravatalozóba szállításával kezdődött az egész mizéria.Bárki rabolta el Brunót, semmit nem bízott a véletlenre. Aférjének egy meghatározott napon kellett bekerülnie oda,ami azt jelenti, hogy egy előre kitervelt időpontban kellettmeghalnia.

– Ezt mondta az FBI is, de én mondom neked, senkise mérgezhette meg Billt. Tudnék róla. Állandóan velevoltam.

– Egyedül? A férje nagyon beteg volt, mielőtt meghalt.Nem kaptak segítséget valakitől? Nem ugrott be valakinéha? Nem kapott valamilyen gyógyszert?

– Dehogynem. És az FBI elvitte mindet megvizsgálni,csakhogy nem találtak semmit. Én ugyanazt az ételt ettem,ugyanazt az italt ittam. És látod, kutya bajom.

King hátradőlt, és felsóhajtott. – Valaki a maga bőrébebújt a ravatalozóban.

– Hallottam róla. Hát, elég jól mutatok feketében; jólmegy az új hajszínemhez. – King félig üres poharárasandított. – Kérsz még egyet? – King a fejét rázta. Mildredfolytatta: – Bill is whiskys volt, egészen a legvégéig. Ez voltaz egyik utolsó szórakozása, ami még megmaradt neki.Saját készlete volt huszonöt éves Macallan'sből. – Mildredfelnevetett. – Minden este ivott egy kicsit. Én csakbenyomtam egy felest az etetőcsövébe a nagyinjekcióstűvel. Nem sokat törődött az evéssel, de awhiskyjét alig várta, még ha egyből a gyomrába kapta is,és mégis megérte a nyolcvanat, ami nem rossz.

– Fogadok, hogy maga jól feltöltötte a készletét.Mildred elmosolyodott. – A mi korunkban mi marad még?

King lenézett a poharára. – És maga? Szokott whiskytinni?

– Soha életemben nem nyúltam hozzá. Mondom, hogyén ginben utazom. A whisky olyan ízű, mint a hígító. Ha kiakarod tisztítani az arcüregedet, nyugodtan megihatod.

– Hát, még egyszer köszönöm. Jelentkezni fogok.Szép estét. – King felállt, és megfordult. Ahogy megláttaJoant, kezében az italával és a cigijével, hirtelenmegdermedt.

Hígító?Megpördült. – Millie, meg tudná mutatni Bill

whiskykészletét?

41

A whisky volt az, legalábbis Bill titkos készlete, amirőlMildred nem beszélt eddig se a rendőröknek, se az FBI-nak. A most elvégzett rendőrségi laborteszt kimutatta, hogymetanolt töltöttek az üvegbe.

King és Joan a rendőrőrsön ült, amíg Mildredetalaposan kifaggatták.

Joan Kingre nézett. – Szerencséd, hogy a közönségeswhiskyből töltött neked.

King a fejét csóválta. – Vajon hogyan kerülhetett be aházba a mérgezett üveg?

Egy barna öltönyös férfi lépett oda hozzájuk. – Azthiszem, kiderítettük.

Szövetségi ügynök volt, őt állította rá az FBI az ügyre.Joan jól ismerte.

– Szevasz, Don – üdvözölte Joan. – Sean King. DonReynolds.

A férfiak kezet ráztak. – Hálával tartozunkneked – mondta Reynolds Joannak. – Sose gondoltunkvolna a whiskyre, igaz, a nő elfelejtett szólni nekünk a férjetitkos készletéről. A másik fajtát leteszteltük.

– Nem szívesen vallom be, de Seané a nagyfogás – magyarázta mosolyogva Joan. – Már tudjátok,

hogy került oda a metanolos whiskysüveg?– Martinék pár hónapja felbéreltek egy nőt, hogy

segítsen a ház körül. Hogy istápolja Bill Martint, akigyakorlatilag nyomorék volt már.

– Mildred erről sem tett említést eddig? – kérdeztecsodálkozva King.

– Azt mondja, nem gondolta, hogy ez fontos. Aztmondja, a nő sohasem adott be gyógyszert Billnek vagyilyesmi, bár azt állította, hogy van képesítése. Mildredjobban szerette maga csinálni ezt. És a nő még jóval Billhalála előtt elment, ezért nem gondolta Mildred, hogy fontoslehet.

– Honnan jött a nő?– A történetben ez az érdekes. Beállít egy szép napon,

azt mondja, hallotta, hogy elkel egy kis segítség Billállapota miatt, közli velük, hogy szakképzett ápoló, ésolcsón elszegődik hozzájuk, mert szüksége van munkára.

– Na és hol van most ez a szolgálatkész hölgy?– Azt mondta, állandó munkát kapott egy másik

városban, és elment. Azóta nem jött vissza.– Úgy tűnik, mégis visszajött – mondta Joan. Reynolds

bólintott. – Feltételezésünk szerint a Martin halála előttinapon tért vissza a házba, ahol betöltötte a metanolt azüvegbe, így téve biztossá, hogy Martin következő italaegyben az utolsó legyen. A whiskysüveg, amit találtunk, televolt metanollal. A metanol elég lassan szívódik fel, lassanéri el a toxikus szintet. Tizenkét-huszonnégy óra kell hozzá.Ha Martin fiatal lett volna, és egészséges, és azonnalrátalálnak, talán kórházba lehetett volna vinni, és túlélte

volna. De nem volt se fiatal, se egészséges; sőt, halálosbeteg volt. És Martinék, ugye, nem aludtak egy szobában.Miután Mildred beadta a férjének az utolsó löketet a csövönkeresztül, Billre valószínűleg nagyon hamar rátört afájdalom. És mindössze negyven kiló volt. Rendeskörülmények között száz-kétszáz milliliter metanol kell egyfelnőtt ember meggyilkolásához. Kétlem, hogy Billhalálához ilyen nagy mennyiség kellett volna.

Reynolds megrázta a fejét, és fáradtanelmosolyodott. – Vicces, hogy épp a whiskybe tették. Awhisky etanolt tartalmaz, ami a metanol ellenmérge, mivelmind a kettő ugyanazt az enzimet keresi. De itt olyan sokmetanol volt az üvegben, hogy az etanol nem tudtaellensúlyozni. Lehet, hogy Martin kiabált is kínjában, deMildred, legalábbis azt mondja, nem hallott semmit.Elképzelhető, hogy így feküdt ott egész éjjel, amíg ki nemlehelte a lelkét. Nem tudott kikelni az ágyból, hogysegítséget kérjen. Teljesen mozgásképtelen volt már akkor.

– Mildred meg nyilván kiütötte magát ginnel. Ó is imádpiálni – jegyezte meg King. Joan hozzátette: – És ez azápolónő nyilván kifigyelte a háziak szokásait, hogymindketten piálnak, és nem alszanak együtt. Amintmegtudta, hogy Bill kizárólag whiskyt iszik, és sajátpiakészlete van, és hogy Mildred soha nem nyúl ehhez,máris megvolt a gyilkos terv. Ő meg régen árkon-bokron túllesz, mire elkövetik a tettet.

Reynolds bólintott. – Számtalan módon megölhettékvolna Martint, de olyan módon kellett csinálni, hogy nelegyen utána boncolás, mert az bizonytalanná tette volna az

időzítést. Martinnak ágyban kellett meghalnia. így is történt,és Mildred ott talált rá, és azt hitte, hogy természetes útonhalt meg, bár a doki azt mondta nekem, hogy a metanolokozta halál egyáltalán nem békés. A metanol előszörformaldehiddé alakul, ami mérgező, utána oxidálódik, éshangyasav lesz belőle. Ez pedig már hatszor halálosabbméreg, mint a metanol.

– Vagyis Martint már azelőtt bepácolták, hogy bekerülta ravatalozóba – jegyezte meg King.

– Úgy van. Bruno stábja szerint a főnökük egy csomóeseményre hivatalos volt aznap és a következő nap akörnyéken. A ravatalozóban egy-két napig szoktákfelravatalozni a holttestet. Martin hétfőn halt meg, és hétfőeste került be a ravatalozóba. A holttestét szerdán éscsütörtökön ravatalozták fel, és péntekre írták ki a temetést.Bruno csütörtökön nézett be.

– Nehéz lehetett eltalálni, hogy mikor leszott – jegyezte meg Joan.

Reynolds vállat vont. – Valószínűleg ez volt az egyetlenesélyük. Máskülönben hogy tudták volna Brunót aravatalozóba csalni? Martin házába nem hívhatták meg.Valószínűleg a ravatalozó volt az egyetlen lehetségesmegoldás. Igaz, hogy kockázatos volt, de bejött.

– Az ápolónőnek persze nem nézett utánasenki – mondta Joan.

Reynolds bólintott. – Úgy eltűnt, mint szamár a ködben.– Személyleírás?– Idősebb nő, legalább ötven, középmagas, egy kicsit

kövér. Egérbarna haja van, néhány ősz szállal, de lehet,

hogy festi. És ezt figyeljétek: azt mondta Mildrednek, hogyElizabeth Bordennek hívják.

King felkiáltott: – Elizabeth Borden, úgy, mint LizzieBorden, aki negyvenet sózott az anyjára?

– És amikor látta, hogy mit tett, az apjának is adottnegyvenegyet – tette hozzá Joan.

– Vagyis olyan emberekkel állunk szemben, akiknekjól fejlett fekete humora van – mondta Reynolds.

Joan szúrós szemmel nézett rá. – Oké, intelligensgyilkosokról van szó, akik olvassák a bűnügyi archívumot.De akkor is gyilkosok.

– Hát, még egyszer kösz a segítséget. Nem tudom,mire lesz elég, de mindenképpen hasznos volt.

– Mi fog történni Mildred Martinnal? – kérdezte King.Reynolds vállat vont. – Nem tartóztathatsz le valakit

azért, mert ostoba, különben bezárhatnád a fél lakosságot.Hacsak nem ásunk elő valami terhelőt ellene, nem történikvele semmi. Ha vaj lenne a füle mögött, valószínűlegkidobta volna a whiskyt. – Reynolds Joan feléfordult. – Hallom, a család kérésére te nyomozol Brunoeltűnése ügyében. Ez remek. Tudom, hogy nem fogszsemmi ostobaságot csinálni, és már találtál is valamit, amitmi nem vettünk észre, úgyhogy ha bármire szükséged van,csak szóljál.

– Jó, hogy mondod – van is mindjárt egylistám – felelte Joan.

Amíg Joan és Reynolds információt cserélt, Kingnézte, ahogy Mildred Martin kijön a kihallgatószobából.Mintha nem is ugyanaz a nő lett volna. Amikor először

találkozott vele, egy locsi-fecsi, csipkelődő némber volt,tele energiával, most viszont úgy nézett ki, mint akicsatlakozni készül a halott férjéhez.

Miután Reynolds távozott, Sean Joanra nézett. – Ésmost hova? – kérdezte.

– Elmegyünk a ravatalozóba.– A szövetségiek tisztára súrolták a helyet.– Igen, úgy, ahogy Mildred Martinnál. Egyébként is,

szeretem a ravatalozókat. Ott hallhatod a legszaftosabbpletykákat a frissen megboldogultról, rendszerint abarátaitól.

– Joan, te tényleg cinikus vagy.– Beismerem. Ez az egyik legvonzóbb tulajdonságom.

42

A rendőrök kitették Mildred Martint a házánál, aztánelhajtottak. Feljebb az utcán, a háztömb végén, feketeszedán olvadt bele a sötétbe, benne két éber FBI-ügynökkel.

Az öregasszony betántorgott a házba, és bezártamaga mögött az ajtót. Szüksége volt egy italra. Édesistenem, miért csináltam ezt? Olyan tökéletes volt minden,erre megyek és mindent összezavarok. Aztán összeszedtemagát. Igen. Minden rendben lesz. Fogta a ginesüveget, ésteletöltötte a vizespoharát, alig tett hozzá tonikot.

Félig kiitta a poharat; az idegei kezdtek megnyugodni.Minden rendben lesz. Ő már öreg. Mit tehet vele az FBI?Igazából nem tudnak semmit; nem lesz semmi baj.

– Hogy van, Mildred?Mildred elejtette a poharat, és felsikoltott.– Ki van ott? – A bárszekrényhez hátrált.A férfi előrébb jött egy kicsit, de az árnyékban maradt.– Régi jó barát.Mildred a szemét meresztgette. – Nem ismerem

magát.– Hogyne ismerne. Én vagyok, aki segítettem megölni

a férjét.

Az asszony felszegte az állát. – Én nem öltem megBillt.

– Dehogynem, Mildred, a metanollal, amitbefecskendezett a testébe. És Brunót is maga hívta fel,ahogy megkértem rá.

Mildred közelebb hajolt. – Az... az maga volt?Kicsit közelebb jött a férfi. – Lehetőséget adtam, hogy

bosszút állhasson John Brunón, hogy meggazdagodjon azéletbiztosításból, és módot találtam arra is, hogymegszabadítsam szegény férjét a szenvedéseitől. Cserébecsak annyit kértem, hogy tartsa be a játékszabályokat.Mindössze ennyit kértem, és csalódást okozott nekem.

– Fogalmam sincs, miről beszél – motyogta remegőhangon Mildred.

– A játékszabályokról, Mildred. Az énjátékszabályaimról. Amelyek között nem szerepel olyan,hogy besétál a rendőrségre, és kihallgattatja magát az FBI-jal.

– Idejöttek azok az emberek kérdezősködni.– Igen, King és Dillinger, tudom. Folytassa – mondta

nyájasan a férfi.– Én... én csak beszélgettem velük. Azt mondtam

nekik, amire utasított. Úgy értem, Brunóról. Ahogy kívánta.– Úgy tűnik, túlzásba vitte az őszinteséget. Gyerünk,

Mildred, mondjon el mindent.Mildred erősen remegett.– Nyugodjon meg, és töltsön magának még

egyet – mondta nyugtató hangon a férfi.Mildred így is tett, és felhajtotta az italt. – Én... csak

beszélgettünk a whiskykről. Elmondtam nekik, hogy Billszerette a whiskyjét, ennyi az egész. Esküszöm.

– És a whiskysüvegbe töltötte bele a metanolt?– Igen, Bill különleges whiskyjébe, a Macallan'sbe.– Miért tett ilyet, Mildred? Azért adtuk azt a metanolt,

hogy egy injekcióstűbe töltse, aztán befecskendezze azetetőcsőbe. Szépen, egyszerűen. Annyit kellett volna csaktennie, hogy követi az utasításaimat.

– Tudom, de... de úgy nem tudtam megcsinálni. Nemtudtam. Azt akartam, hogy úgy tűnjön, mintha csakodaadnám neki a whiskyjét, ahogy máskor. Érti?

így csak belekevertem az üvegbe, és úgy adtam beneki.

– Remek. És utána miért nem öntötte ki a whiskyt amosogatóba, vagy dobta ki az üveget?

– Ki akartam, de féltem, hogy megláthat valaki. Soküveget kidobtam már, de tudom, hogy a szomszédaim aztgondolják most, hogy én öltem meg Billt a biztosításipénzért. És átkutathatják a szemetet. És hiába mostamvolna ki az üveget, vagy törtem volna darabokra, arendőrség az üvegszilánkokon is talált volna valamit.Tudom, mert szoktam nézni a tévében a törvényszékisorozatot. Azt gondoltam, jobb, ha ott hagyom, ahol van.Aztán meg nem akartam a közelébe se menni. Nekem...nekem bűntudatom volt Bill miatt. – Csendesen sírnikezdett.

– Mégis szólt róla Kingnek és Dillingernek, akikösszerakták a részleteket. Miért nem csak abárszekrényben levő whiskyt mutatta meg nekik?

– Az nem Macallan's volt. Én meg kikotyogtam annaka fiatalembernek, hogy Bill csak Macallan'st ivott. Én... énmegijedtem. Véletlenül kicsúszott a számon, hogy megvanmég az üveg. Pedig olyan jól ment minden, aztán a férfihirtelen rám förmedt, hogy mutassam meg neki a whiskyt.Azt gondoltam, gyanút fog, ha nem mutatom meg neki azüveget.

– Kétségtelenül úgy lett volna. Istenem, hogy tudottilyen ügyesen kikotyogni mindent egy vadidegennek!

– Igazi úriember volt – mentegetőzött Mildred.– Ebben biztos vagyok. Szóval elvitték az üveget,

megvizsgálták, és megtalálták benne a mérget. Mitmondott a rendőröknek?

Mildred láthatóan elégedett volt magával. – Azthazudtam, hogy beállított hozzánk egy ápolónő, ésfölbéreltem, hogy vigyázzon Billre. És ő volt az, aki odatettea mérget. Még egy nevet is mondtam nekik. – Elhallgatott,aztán hozzátette: – Elizabeth Borden. Érti? LizzieBorden. – Felkacagott. – Okos, mi?

– Lenyűgöző, és ezt mind a rendőrség felé menetgondolta ki?

Mildred felhörpintette az italát, rágyújtott egycigarettára, és kifújta a füstöt. – Mindig gyors voltam azilyenekben. Azt hiszem, sokkal jobb ügyvéd lettem volna,mint a férjem.

– És mit mondott, hogy fizetett a nőnek aszolgálataiért?

– Hogy fizettem?– Igen, hogy fizetett. Ugye nem mondta azt, hogy

ingyen dolgozott? Nehéz volna ilyen jótét lelkeket találni avaló életben.

– Hát azt meséltem nekik... vagyis elég ködösenbeszéltem erről.

– Tényleg? És ők nem firtatták tovább a dolgot?Mildred a padlóra pöccintette a hamuját, és vállat

vont: – Nem. Elhitték, amit mondtam. Én egy öreg,gyászoló özvegy vagyok. Úgyhogy minden rendben van.

– Mildred, hadd meséljem el, hogy mit csinálnak őkebben a pillanatban. Átnézik a bankszámláját, hogyvalóban fizetett-e bért annak a „Lizzie"-nek. A számlájánnem szerepel semmiféle ilyen pénzmozgás. Aztánmegkérdezik a „szaglászó" szomszédokat erről a nőről,akik azt fogják mondani, hogy soha nem látták, mivel nemis létezik. És végül az FBI újból visszajön, és biztos lehetbenne, hogy az a látogatás már nagyon kellemetlen lesz.

Mildred aggódó képet vágott. – Gondolja, hogy eztmind ellenőrzik?

– Ők az FBI, Mildred. Ők nem ostobák. Nem olyanostobák, mint maga. – A férfi közelebb lépett. Mildred csakmost vette észre, hogy egy fémrudat tart a kezében.

Az asszony sikoltani akart, de a férfi előrelendült,betömte a száját egy rongydarabbal, és leragasztotta aszáját és a kezét egy ragasztószalaggal. Aztánmegragadta Mildredet a hajánál, végigvonszolta a folyosón,és belökött egy ajtót. – Szíves engedelmével, Mildred,készítek magának egy jó meleg fürdőt. Szeretném, ha széptiszta lenne, amikor majd rátalálnak.

Beledobta a nőt a tele kádba, és a víz kiloccsant.

Mildred megpróbálta feltolni magát, de a fickóvisszanyomta a fémrúddal. Ragasztószalaggal a száján ésdohánnyal teli tüdővel, Mildred feleannyi ideig se bírta, mintLoretta Baldwin. A férfi kivett egy üveg whiskyt abárszekrényből, beleöntötte a tartalmát a kádba, aztánMildred fejéhez csapta. Végül letépte a szalagot Mildredarcáról, kinyitotta a száját, és teletömte azokkal apapírdollárosokkal, amiket Mildred tárcájából vett ki.

Hová mehet manapság az ember, hogy megbízhatósegítőtársat találjon? Hová?

Lenézett Mildredre, és így szólt: – Örüljön neki,Mildred, hogy meghalt. Örüljön neki, hogy nem tudja, milyeniszonyatos dühöt érzek!

Amikor összeállította a programját, fontolóra vetteMildred megölését is, de arra jutott, hogy túl nagy gyanútébresztene vele. Rég megbánta már ezt a döntését. Deazért még most is lehetetlennek tartotta, hogy Mildredenkeresztül eljussanak hozzá. Azt tudni fogják persze, hogyugyanaz a kéz intézte el Loretta Baldwint és MildredMartint. Ez valószínűleg jobban összezavarja majd ahatóságokat, mint amennyit segít nekik. Valahogy mégsemtetszett neki ez az egész, de most nem volt mit tennie.Dühös pillantást vetett Mildredre. Ostoba nő!

Ahogy kilépett a hátsó ajtón, az utca vége felépillantott, ahol lesben áll az FBI. – Jöhettek érte,fiúk – motyogta. – A tiétek.

Pár perc múlva beindult az öreg Buick, és elporoszkáltaz úton.

43

A magánrepülőgép, amelyet Joan bérelt, úgy festett,mint egy szárnyakkal és sugárhajtású motorokkal felszereltelőkelő klub. Mahagóniborítás, bőrülések, tévé, teljesenfelszerelt konyha, bár meg egy utaskísérő, sőt egy kishálófülke is a rendelkezésükre állt, ahová Joan bementszunyókálni. King a bőrülésen maradt, de ő is elbóbiskoltvégül. A ravatalozóban nem tudtak meg semmi hasznosat.Washingtonba repültek, ahol Joan utána akart nézni párdolognak az irodájában, mielőtt továbbindulnak.

Ahogy ereszkedni kezdett a gép, Joan kirontott ahálófülkéből. Az utaskísérő rászólt: – Asszonyom, le kellülnie a helyére.

Joan lesújtó pillantást vetett rá, és továbbszaladt afolyosón.

Ahogy elérte Kinget, aki aludt még, rázni kezdte.– Sean, ébredj! Azonnal!King nem mozdult. Joan lovagló ülésben ráült King

térdére, és ütögetni kezdte az arcát. – Kelj fel, a rohadtéletbe!

King végül magához tért, de kótyagos volt. Amikormeglátta Joant, amint mezítláb, felemelt szoknyával, széttártcombokkal az ölében ül, felnyögött: – Jézusom, Joan, szállj

le rólam! Nem akarok belépni a légi akrobata klubba.– Te hülye! Mildred Martinról van szó.Sean kiegyenesedett a székén. Joan lemászott róla,

mellé ült, és becsatolta az övét.– Na, beszélj! – unszolta King.– Ugye azt mesélted, hogy Bruno felhívta Bill Martint,

és eldicsekedett neki, hogy indulni fog azelnökválasztáson? És Mildred is beszélt Brunóval?

– Úgy van. És?– Te is hallottad a nő hangját. Olyan, mint a hajókürt.

Azt akarod beadni nekem, hogy ha Bruno meghallja ezt ahangot, és utána felhívja valaki, és próbálja utánozni, akkornem vesz észre semmit?

King az ülés karfájára csapott. – Igazad van! Legalábbötven évig kell innod és dohányoznod ahhoz, hogy ilyenhangod legyen.

– És golflabda méretű manduláidnak kell lenni.– Hazudott nekünk. Ő hívta föl Brunót, hogy menjen el a

ravatalozóba.Joan bólintott. – És ez nem minden. Megkerestem

Reynolds ügynököt. Ő sem volt teljesen őszinte velünk. AzFBI kezdettől fogva gyanította, hogy sántít a történet. Mostnéznek utána valaminek, amiből egyértelműen kiderülszámunkra, hogy benne volt-e a buliban a nő, vagy sem.Martinaknak ugye nem volt sok pénzük, akkor hogy tudtakfizetni egy ápolót?

– Hát, nem is tudom. Talán tudták fizetni.– Martinék a koruk miatt jogosultak lettek volna rá,

hogy az ápoló bérének egy részét visszatérítse a

társadalombiztosítás.King gyorsan megértette. – Ennek viszont nyoma

lenne a társadalombiztosításnál. De ha Mildred nemigényelt támogatást, és saját zsebből fizette a nőt, ahogymondta, akkor...

Joan fejezte be a gondolatmenetet. – Akkor ezmegjelenne a bankszámláján. Reynolds most néz utánaennek. Amikor a fizetés módjáról kérdezték Mildredet, hogymegtudjanak valami adatot az ápolónőről, Mildredügyetlenül süketek valamit. Reynolds nem szólt semmit,mert nem akarta, hogy Mildred gyanút fogjon. Deügynököket állított az utcájába, hogy távolról figyeljék,nehogy bepánikoljon.

– Ha ez mind igaz, akkor Mildred azt is tudhatja, hogyhol van Bruno.

Ahogy földet ért a gép, és megállt, megcsörrent Joantelefonja.

– Igen. – Joan hallgatott pár pillanatig, aztánmegköszönte az információt, kikapcsolta a telefont, ésmosolyogva Kinghez fordult. – Istenem, az FBI néhacsodákra képes. A társadalombiztosításhoz nem érkezettsemmilyen kérvény, nem ment csekk az ápolónak, és nemvettek le pénzt a bankszámláról. De a legnagyobb hír az,hogy Bill Martinnak félmillió dolláros életbiztosítása volt. ÉsMildred Martin az egyedüli kedvezményezett. De mivel BillMartinnak évek óta megvolt az életbiztosítása, az FBIszerint nem ez volt a gyilkosság közvetlen indítéka.Mildrednek csak néhány hónapot kellett volna várnia,amikor a férje meghal, így is, úgy is megkapta volna a

pénzt. Most gyűjtik be Reynoldsék. Biztos, hogy ő hívta felBrunót, valószínűleg egy utcai fülkéből.

– Nem tudom elhinni, hogy pénzért megölte a férjét.Úgy tűnt, hogy odavolt érte.

– Sean, minden intelligenciád és érzékenységedellenére, te szart se tudsz a nőkről, édesem.

44

Amikor Michelle bejelentkezett a titkosszolgálatwashingtoni körzeti irodájába, közölték vele, hogy akövetkező egy hónapot íróasztal mellett fogja tölteni.

– Jár nekem még két hét szabadság. Szeretném mostkivenni – mondta az elöljárójának. A fickó a fejét rázta.

– Miért? Semmi komoly feladatom nincs azíróasztalnál.

– Sajnálom, Mick, magasabb helyről jött az utasítás.– Walter Bishoptól?– Sajnálom, nem mondhatom meg.Michelle egyenesen Walter Bishop irodájába ment,

hogy kérdőre vonja. Mit veszíthet?Bishop első szavai nem voltak biztatóak. – Ki

innen! – vakkantotta.– Két hét szabadság, Walter. Jár nekem, és

szeretném kivenni.– Ugye tréfálsz? Azt akarom, hogy itt legyél, ahol rajtad

tarthatom a szemem.– Nem vagyok kisgyerek. Nem kell rám vigyázni.– Tekintsd magad szerencsésnek. És egy jó tanács:

tartsd távol magad Sean Kingtől.– Mi, most már a barátaimat is megválasztjátok?

– Barátaidat? Hullanak körülötte az emberek. Téged ismajdnem megöltek.

– Ahogy őt is!– Tényleg? Én nem ezt hallottam. Neki csak egy púp

van a fején. Neked meg majdnem kitekerték a nyakadat.– Rossz nyomon jársz, Walter.– Te is tudod, hogy amikor megölték Rittert, az a

pletyka járta, hogy lefizették Kinget, hogy nézzen másfelé.– És aztán ölje meg a gyilkost. Mi ebben a logika?– Ki tudja? De nézd csak meg a mostani életét. Jó

nagy házban él, egy csomó pénzt keres.– Ó, igen. Micsoda remek terv ahhoz, hogy valaki

romba döntse a saját életét.– Lehet, hogy King átvert valakit. Valakit, akivel nyolc

éve összeszűrte a levet, és az illető most be akarja hajtania részét.

– Ez őrültség.– Tényleg? Szerintem meg erősen torzítja az

ítélőképességedet, hogy jóképű az a szegény fickó, akivelez a sok rossz dolog történik. Kezdj úgy gondolkodni, mintegy profi, és akkor talán kitisztul a látásod. Addig azonbannem csinálsz mást, csak ülsz egy íróasztalnál, amíg szálkásnem lesz a feneked.

Megcsörrent a telefon, és Bishop felkapta a kagylót.– Igen? Mi? Kicsoda... – Bishop feje elvörösödött.

Lecsapta a telefont, de nem nézett Michelle-re. – Menj,vedd ki a szabadságod – mondta halkan.

– Tessék? Nem értem.– Mindenkinek jobb így. Kifelé menet felveheted az

igazolványodat meg a pisztolyodat. És most tűnés azirodámból!

Michelle távozott, mielőtt a hatalmasságokmeggondolnák magukat.

Ugyanabban az épületben, ahonnan azösszezavarodott Michelle a pisztolyával és a jelvényéveltávozott, komor tekintetű férfiak üléseztek egytárgyalóteremben. Ott voltak a titkosszolgálat, az FBI és aszövetségi rendőrbírók képviselői. Az asztalfőn ülő férfiletette a telefont.

– Oké, Maxwell hivatalosan is szabadságon van.– Hosszú pórázra eresztjük? – kérdezte egy FBI-

ügynök.– Talán igen, talán nem. – A titkosszolgálat igazgatója

az asztal másik vége felé nézett. – Mi az álláspontod?Jefferson Parks letette az üdítőjét, és eltűnődött a

kérdésen. – Nézzük csak, hogy állunk. Lehet, hogy LorettaBaldwin összefüggésben áll a Clyde Ritter-gyilkossággal.King rendőrségi vallomása alapján feltételezhető, hogy apisztoly, amit Loretta Baldwin hátsó kertjében talált,megegyezik azzal, amit az asszony szeme láttára eldugottvalaki a Fairmount takarítókamrájában. Utána Lorettazsarolta ezt a személyt, míg végül az illető megölte.

Az asztalfőn a titkosszolgálat igazgatója ült, akiláthatóan nem örült ennek az elméletnek. – Vagyis ez aztjelentheti, hogy Arnold Ramsey nem egyedül hajtotta végrea Ritter-gyilkosságot.

– És mi van, ha Sean King ölte megLorettát? – kérdezte az FBI-ügynök. – Lehet, hogy őt

zsarolta Loretta. Aztán King megtudja Maxwelltől, hogy ki azsaroló, és végez vele. Előássa a pisztolyt, aztán megintelveszíti.

Parks a fejét rázta. – Kingnek alibije van arra azidőszakra, amikor megölték Lorettát. És miért dugott volnael egy pisztolyt a szálloda takarítókamrájában? Ő lőtte leArnold Ramseyt. Amikor meg elszedték tőle és Maxwelltőla stukkert, súlyosan megsebesítették, Maxwellt pedigmajdnem megölték. És King életét elég csúnyán felforgattaez az egész.

– Vagyis azt gondolod, hogy ártatlan?Parks kiegyenesedett a székén. Elhagyta visszafogott,

vidéki fiús modorát, a hangja éles lett. – Nem, nemfeltétlenül gondolom azt. Elég régen dolgozom márrendőrként, hogy észrevegyem, ha valaki nem őszintehozzám. Szerintem titkol valamit. Csak azt nem tudom,hogy mit. Van egy elméletem. Lehet, hogy benne volt aRitter-merényletben valahogy, és Ramseymeggyilkolásával takarította el a nyomokat.

Most az igazgató rázta a fejét. – Hogy is van ezpontosan? Mit tudott volna felajánlani Ramsey fizetségül?Tanár volt egy másodrangú főiskolán. És gondolom, Kingnem árulta volna el ingyen vagy valami politikaimeggyőződésből a védencét.

– Hát, nem igazán ismerjük King politikai nézeteit,ugye? És mindannyian láttátok a videót. Nem is nézettRitterre.

– Azt mondja, a termet pásztázta.Parks nem volt erről meggyőződve. – Ő mondja ezt.

De mi van, ha szándékosan vonták el a figyelmét?– Ha így volna, elmondaná nekünk.– Nem, ha falaz valakinek, vagy ha benne volt a

buliban. És ha már a fizetségnél tartunk. Mit gondoltok,hány ellensége volt Clyde Ritternek? Hány olyannagyhatalmú fejes van a többi pártban, akik szívesen láttákvolna, ha Ritter kiszáll a versenyből? Nem gondolod, hogyhajlandók lettek volna kifizetni néhány milliót Kingnek, hogya megfelelő pillanatban ne figyeljen oda? Aztán ő elvisziegy időre a balhét, amiért elkalandozott a figyelme, majdfogja a millióit, és éli az életét.

– Jó, de hol vannak ezek a milkók?– Nagy házban lakik, szép kocsival jár, kényelmes

életet él – erősködött Parks.– Megnyert egy rágalmazási pert – mondta az

igazgató. – És jó nagyot kaszált rajta. De én nemneheztelek a fiúra, amennyi ocsmányságot a fejéhezvágtak. És nem valami béna balfékről van szó. Szinte azösszes kitüntetést begyűjtötte, amit a Szolgálat adhat.Kétszer is megsebesült tűzharcban.

– Rendben van, jó ügynök volt. A jó ügynökök néhaelromlanak. Ami meg a pénzt illeti, lehet, hogy egy kalapbatette a kártérítési pénzt a vérdíjjal. Ki tudja őketmegkülönböztetni? Ellenőriztétek a pénzügyeit?

Az igazgató hátradőlt, és már nem látszott olyanmagabiztosnak.

– Na, és mi köze van ennek Brunoelrablásához? – kérdezte az FBI-ügynök. – Nem aztmondtátok, hogy összefügg a kettő?

– Ha már itt tartunk – vetette közbe Parks –, hogyankapcsolódik ez az egész Howard Jenningsmeggyilkolásához?

– Ne bonyolítsuk túl a dolgokat. Lehet, hogy egyáltalánnincs kapcsolat közöttük – tűnődött az FBI-ügynök. – Lehet,hogy három önálló ügyünk van: Ritteré, Brunóé ésJenningsé.

– Én csak annyit tudok, hogy King és Maxwell folytonfelbukkan mindháromban – dünnyögte azigazgató. – Nézzük így a dolgot: nyolc évvel ezelőtt Kingvagy elszúrta a dolgot, vagy áruló lett, és elvesztettünk egyelnökjelöltet. Most Maxwell fuccsolt be, és ugyanaz lett avégeredmény.

– Nem egészen ugyanaz – mutatott rá Parks. – Rittertott helyben lelőtték, Brunót meg csak elrabolták.

Az igazgató előredőlt a székén. – Nos, ennek asebtében életre hívott munkacsoportnak az a feladata, hogykibogozza ezeket a szálakat amilyen gyorsan csak lehet,és remélem, és azért imádkozom, hogy nem lesz belőlehatalmas botrány. Parks, te úgyis a közelükbe férkőztél,úgyhogy csak folytasd, amit eddig csináltál.

– A másik kulcsszereplő Joan Dillinger – emlékeztetettParks. – Nem tudom kiismerni a nőt.

Az igazgató elmosolyodott. – Nem te vagy az elsőember, aki ezt mondja.

– Nem, többről van itt szó. Nemrég beszélgettem vele,és mondott nekem néhány különös dolgot. Például, hogysokkal tartozik Kingnek. Hogy miért, azt nem mondta. Deelég vehemensen próbált meggyőzni arról, hogy King

ártatlan.– Hát, ez nem szokatlan – kollégák voltak.– Igen, és talán több is annál. És mindketten Clyde

Ritter osztagában voltak, ugye? – mondta Parks, lógvahagyva a kérdést a levegőben.

Az igazgató szemöldöke most nagyonfelemelkedett. – Joan Dillinger az egyik legjobb ügynökünkvolt.

– Igen, és most egy nagymenő magánnyomozó cégnélvan. És John Bruno elrablása ügyében nyomoz, és hamegtalálja, fogadok, hogy óriási pénzt kaszál. Megtudtam,hogy felkérte Kinget, segítsen neki a nyomozásban, éserősen kétlem, hogy King ezt ingyen csinálnáneki. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Könnyű perszemegtalálni valakit, ha az ember eleve tudja, hol keresse.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte csípősen atitkosszolgálat igazgatója. – Hogy két egykori titkosügynökelrabol egy elnökjelöltet, majd egy vagyont keres azzal,hogy kiszabadítja?

– Igen, ez azt jelenti – felelte nyersenParks. – Gondolom, nem azért vagyok itt, hogy negédesencseverésszünk, és azt mondjam, amit hallani akartok. Énnem vagyok túl jó ebben. Majd küldök nektek egy másikrendőrbírót, aki alkalmas erre.

– És úgy gondolod, hogy King ölte meg HowardJenningset? – kérdezett vissza dühösen az igazgató.

– Nem vagyok benne biztos. Azt tudom, hogy Kingfegyverével ölték meg Jenningset, és King a közelben volt,alibi nélkül.

– Elég ostobán kitervelt gyilkosság, nem?– Vagy elég okosan, mert egy bíró vagy egy

esküdtszék ugyanezt gondolná, és azt hinnék, hogy csakbe akarta sározni valaki.

– És mi volt az indíték a Jennings-gyilkosságnál?– Nos, ha King és Dillinger tervelte ki Bruno elrablását,

és Jennings tudomást szerzett a tervről, amíg Kingnekdolgozott, azt hiszem, ez jó indíték lehet a gyilkossághoz.

Néhány percig csöndben ültek, végül nagy sóhajtássalaz igazgató törte meg a csendet. – Mostantólmindhármukat szemmel kell tartanunk. King, Maxwell ésDillinger nagyon valószínűtlen triumvirátust alkot. Mindegy,munkára fel, emberek! Folyamatos tájékoztatást kérek.

Parks körbenézett a többieken. – Rendben, de nevárjatok holnapra eredményt. És ne csak azt tekintsétekeredménynek, ami tetszik nektek.

– E pillanatban, azt hiszem – mondta az igazgató –, micsak várjuk, hogy a szánkba repüljön a sültgalamb. – Ahogy Parks megfordult, hogy távozzon, azigazgató hozzátette: – Csak vigyázz, nehogy a torkodonakadjon.

A parkolóházban Parks észrevette, hogy Michellebeszállni készül a terepjárójába.

– Maxwell ügynök – szólította meg. Michelle ellépett afurgonjától. – Hallom, kivette a vakációját.

Michelle csodálkozva nézte Parksot, aztán leesett nekia tantusz. – Csak nincs köze a dologhoz?

– Hová készül? Wrightsburgbe?

– Miért akarja tudni?– Hogy van a nyaka?– Jól. Bármelyik pillanatban tudok sikoltani. Nem felelt

a kérdésemre. Magának köszönhetem, hogy futni hagytak?– Lehet, habár én csak mellékszereplőnek érzem

magam, nem pedig jelentékeny tényezőnek. HaWrightsburgbe készül, szívesen beülök utasnak.

– Miért?– Maga okos nő, szerintem tudja a választ. Ahogy

beszálltak a kocsiba, Parks ezt mondta: – Látom, jólösszebarátkozott Sean Ringgel.

– Kedvelem és tisztelem.– Pedig majdnem megölték miatta.– Aligha az ő hibája volt.– Igen, aligha. Parks ezt olyan hangon mondta, hogy

Michelle rávillantotta a szemét, de addigra a törvény őremár kibámult a kocsiablakon.

45

Joan és King egy washingtoni szállodában voltak,amikor Joant tájékoztatták Mildred Martinmeggyilkolásáról. Joan felhívta King szobáját, és közöltevele a hírt.

– A rohadt életbe! – dühöngött King. – Már csak ezhiányzott. Újabb szemtanú távozott.

– És tudod, hogy ez mit jelent, Sean.– Igen: aki megölte Loretta Baldwint, az végzett

Mildred Martinnal is. – Epésen hozzátette: – Hacsak nemvesszük be azt a mesét, hogy két különböző gyilkosugyanúgy öli meg az áldozatait.

– Vagyis, most már biztos, hogy hazudott nekünk a nő.Ő hívta fel Brunót. Ő mérgezte meg a férjét, és a LizzieBorden-dolgot csak kitalálta. De miért kellett megölni?

Erre azonban egyikük sem tudta a választ.Másnap reggel visszaautóztak Wrightsburgbe. King

házában beszélték meg a találkozót Parksszal és Michelle-lel.

Michelle és Parks egy kínai gyorsétkezdéből hozottennivalót, és négyesben kiültek a hátsó verandára, hogymegebédeljenek és közben megvitassák az ügyet.

– Gondoltuk, hogy alaposan megéheznek ebben a

nagy detektívmunkában – élcelődött Parks, miközbenbedobott egy falat édes-savanyú csirkét a szájába. – Úgyhallom, az FBI-tól lassan törzsutaskedvezményt kapnak,annyit repültek már a Bruno-ügy kapcsán.

– Valóban sok kilométert tettünk meg, de nem sokeredménnyel – felelte King.

Joan néhány perc alatt beszámolt Michelle-nek ésParksnak a nyomozásuk állásáról, valamint a MildredMartinnal és Catherine Brunóval folytatott beszélgetésükről,és említést tett a Sidney Morse-szal való találkozóról is.

– Úgy tűnik, Peter Morse megütötte afőnyereményt – mondta Michelle. – Kíváncsi lennék rá, holvan most.

– Fogadok, hogy nem Ohióban – mondta King.– Én valami napsütötte apró szigetre gondolok.– Remekül hangzik – mondta Joan. – Szívesen

kipróbálnám én is.Parks belenézett a jegyzeteibe, aztán így szólt:– Michelle említette, hogy beszéltek Ramsey barátjával

az Atticus Főiskolán. Horst?– Jorst – javította ki Michelle.– Igen. És úgy tűnik, nem sok hasznos információval

tudott szolgálni a professzor.– Ramseynek nyilvánvaló problémái voltak Clyde

Ritterrel – mondta King.– Csak politikai problémák – kérdezte Parks –, vagy

valami egyéb is?King vállat vont. – Ramsey ellenezte a vietnami

háborút, és a Berkeleyn nevelkedett, begerjedt radikális

volt, legalábbis fiatal korában. Ritter tévés prédikátorkéntkezdte, és legalább olyan konzervatív volt, mint amilyenliberális Ramsey. A fenébe is, ha Ritternél lett volnapisztoly, valószínűleg ő előbb lövi le Ramseyt!

– Szerintem érdemes volna alaposabban utánanézniennek a Thornton Jorstnak – jegyezte meg Michelle.

– Minden, amit mondott, olyan logikusnak hangzott.Talán túl logikusnak is, mintha a kedvünkben akarna járni,és pontosan azt adná elő nekünk, amiről azt gondolja, hogyhallani akarjuk. És volt valami a viselkedésében, amigyanút ébresztett bennem.

– Érdekes – dünnyögte Joan, ahogy belekortyolt ateájába.

– És beszélni fogunk Kate Ramseyvel is, amintvisszatér Richmondból – tette hozzá Michelle.

– Mi történt az áthelyezéseddel? – kérdezte King.– Átváltoztatták inkább vakációra.Joan szólt közbe: – Nem is emlékeztem, hogy a

Szolgálatnál ilyen szolgálatkészek.– Gondolom, a mi jó helyettes rendőrbírónknak is köze

van a dologhoz.Mindnyájan a nagyon kínosan feszengő Parksra

néztek.Parks letette a pálcikáit, és ivott egy korty

bort. – Finom.– Annak kell lennie – mondta King.– Drága volt?– Az árnak sokszor semmi köze hozzá, hogy milyen jó

egy bor. Ez az üveg talán ha huszonöt dollár, de nehezen

találnánk jobb bordóit háromszor ennyiért is.– Jó lenne, ha engem is kiokosítanál egyszer, Sean.

Ez olyan bámulatos – mondta Joan, aztán Parks szemébenézett. – Szóval, Jefferson, maga mentette meg Maxwellügynököt. Minek köszönhetjük ezt a nemes gesztust?

Parks a torkát köszörülte. – Oké, nem akarokkibúvókat keresni. Rendben? Nem rajongok a titkosakciókért.

– Jól hangzik – mondta Joan. – Csupa fül vagyok.– Joan, állj már le – szólt rá King. – Folytassa,

kérem – mondta Parksnak.– Alakult egy munkacsoport az FBI, a titkosszolgálat

és a szövetségi rendőrbírók részvételével. Azt akarjukkideríteni, hogy a nyavalyába függhet össze Brunoelrablása Howard Jennings, Susan Whitehead, LorettaBaldwin és Mildred Martin meggyilkolásával.

Loretta Baldwin és Mrs. Martin halálából egyértelmű,hogy mindkettőt ugyanaz a személy vagy személyekgyilkolták meg.

– Így van – helyeselt Michelle. – Baldwin Ritterhezkapcsolódik, Mrs. Martin pedig Brunóhoz. És ha Baldwinés Mrs. Martin halála összefügg, akkor kapcsolat van aRitter- és a Bruno-ügy között is.

– Talán – mondta óvatosan Parks. – Nem akarokelhamarkodott következtetést levonni.

King bement a házba néhány percre. Amikorvisszajött, Parks kezébe nyomta a Susan Whiteheadholttestére tűzött cédula másolatát. King Joanra pillantott,aki kacsintott, majd felállt gyorsan, és ő is elolvasta a papírt

Parks válla fölött.Parks felnézett. – Hallottam erről az üzenetről a

szövetségiektől. Mit szól hozzá?– Azt gondolom, hogy talán én vagyok ennek az

egésznek a célpontjában – felelte King.– Posztolás? – kérdezte Parks.– Titkosszolgálati zsargon – mondta Michelle.– Úgy hangzik nekem, mint egy bosszúálló

üzenete – merengett Parks.– És kapcsolódik a Ritter-gyilkossághoz – mondta

Joan.– Ramsey lelőtte az emberét, maga pedig megölte

Ramseyt – mondta Parks. – De akkor ki maradt életben,hogy bosszút álljon? – tette hozzá kétkedő hangon.

– Ne feledkezzünk meg a pisztolyról Loretta hátsókertjében – emlékeztetett King. – Lehet, hogy két merénylővolt ott aznap. Én lelőttem az egyiket, a másik meg köddévált, amíg Loretta zsarolni nem kezdte. Ha jól sejtem, mostújra felbukkant, és Loretta csúnyán megfizetett amesterkedéséért. Ahogy Mildred Martin is, miutánösszekutyulta a szálakat a Bruno-ügyben.

Parks a fejét csóválta. – Szóval a fickó magáravadászik? De miért most? És miért keverte bele Brunót ésMartinékat? Ez egy csomó bonyodalommal járt. Ne vegyerossz néven, de ha ez a pszichopata bosszút akart volnaállni magán, nyugodtan megölhette volna azon az estén,amikor majdnem kitörte Michelle nyakát.

– Nem hiszem, hogy Seant meg akarták volna ölniazon az estén – mondta Joan. Michelle-re nézett. – Veled

kapcsolatban persze ez nem mondható el.Michelle megtapogatta egyik kezével a

torkát. – Vigasztaló.– Nem szokásom senkit vigasztalni – mondta

Joan. – Általában időpocsékolás.Parks visszaült a székére. – Rendben van, tegyük fel,

hogy Bruno és Ritter valahogy összekapcsolódik. Ezmegmagyarázná Martinék és Loretta Baldwinmeggyilkolását. Susan Whitehead megölésével pedig csaknyomatékot adott a gyilkos az üzenetnek, amit ott hagyottmagánál, Sean. De mi köze Howard Jenningsnek ehhez azegészhez?

– Nekem dolgozott – közölte King, elfojtva azt abalsejtelmét, hogy Parks megbízatása jóval nagyobb körreterjed ki, mint hogy megtalálja Jennings gyilkosát. – Lehet,hogy ez elég volt. Susan Whiteheadet is azért ölte megszerintem, mert velem látta aznap reggel, amikormegtaláltam Jennings holttestét. Üzenni akart nekem, ésúgy döntött, tesz mellé egy holttestet is, hogy nyomatékotadjon a mondanivalójának.

– El is fogadnám ezt, ha Jennings az egyikszomszédja lett volna. De ő egy védett tanú volt.

– Rendben – mondta King. – És ehhez mit szól?Jennings visszament este az irodába, hogy behozza alemaradását, és ott találta ezt az eszementet, amint éppenaz iratok között keresgélt. Erre kapott egy golyót a fejébe.

Parks az állát vakarta kétkedő képpel, miközben Joanelgondolkodva bólogatott.

– Ez elképzelhető – mondta Joan. – De térjünk vissza

a lehetséges bosszúra! Miért állnának bosszút Seanon?Mert hagyta Rittert meghalni?

– Lehet, hogy a gyilkosunk valami őrült Ritter-rajongó apártjából – mondta Michelle.

– Hát, ha így van, elég haragtartó fajta – mondta King.– Gondolkozz, Sean. Biztos van valaki – unszolta

Joan.– Nem sok embert ismerek Ritter stábjából – vallotta

be King. – Csak Sidney Morse-ot, Doug Denbyt és talánmég egy-két másikat.

– Morse teljesen megtébolyodott – mondta Joan.– Saját szemünkkel láttuk. Teniszlabdákat kapkod. Ő

nem tudna kitervelni ilyesmit.– És ha a fickó, akit keresünk – folytatta King –, aki

elrejtette a pisztolyt a takarítókamrában, akit Loretta zsarolt,és aki aztán megölte Lorettát, egyazon személy volt, akkorez az ürge nem tartozhatott Ritter választási csapatához.

– Úgy érti, senki nem vágja le a saját aranytojást tojótyúkját? – vetette közbe Parks.

– Úgy van. Ezért kizárhatjuk Sidney Morse-ot, nohaakkor még nem egy elmegyógyintézetben vegetált, ésDoug Denbyt is. Nem volt indítékuk.

Michelle hirtelen izgalomba jött. – Mi a helyzet BobScott-tal, az osztagparancsnokkal?

– Annak sem volna semmi értelme – mondta King.– Scottnak nem kellett volna eldugnia a fegyverét.

Senki se kutatta volna át. És ha mégis, az lett volna afurcsa, ha nincs nála fegyver.

Michelle a fejét rázta. – Tévedés! Az ő karrierje is

kerékbe tört Ritter halála után, akárcsak a tiéd. Ez jó indítéklehet a bosszúra. Tudja valaki, hol van most?

– Ki fogjuk deríteni – felelte Joan.King a homlokát ráncolta. – De ez nem ad

magyarázatot a pisztolyra, amit találtam, és arra sem, hogymiért ölték meg Lorettát. Ót azért ölték meg, mert zsaroltvalakit. És ez a valaki nem lehetett Bobby Scott, mert nekinem volt oka eldugni a pisztolyt.

– Rendben. Úgy tűnik, ezzel a Scott-tal zsákutcábajutottunk – mondta Parks. – De térjünk vissza arra a Denbyfiúra. Ő kicsoda?

Joan felelt: – Clyde Ritter stábfőnöke. – Tudja, hol vanmost? – kérdezte Parks.

– Nem – felelte Joan. Kingre nézett. – Hát te?– Ritter halála óta nem láttam Denbyt. Mintha

felszívódott volna. Nem mintha bármelyik nagy pártnak iskellett volna. Gondolom, páriának tekintették azok után,hogy összeállt Ritterrel.

– Tudom, hogy ez nem túl valószínű az ideológiájukmiatt, de ismerhette egymást Denby és ArnoldRamsey? – tűnődött Michelle.

– Hát, ennek utána kell nézni – mondta Parks.– A gyanúsítottlistánk kezd vészesen

felduzzadni – jegyezte meg Joan. – És még abban selehetünk biztosak, hogy a többirányú nyomozás szálaiösszekapcsolódnak-e.

King bólintott. – Sokféle lehetőség van, de ha megakarjuk oldani ezt az ügyet, együtt kell működnünk. Azthiszem, a helyettes rendőrbíró és Michelle nevében

nyilatkozhatom, de te, Joan, benne vagy?Joan negédesen elmosolyodott. – Természetesen, ha

mindenki elfogadja, hogy az én részvételem anyagimegfontolásokon alapul.

46

Szakszerűen lefektették a vezetékeket, azutánrákötötték őket a robbanószerkezetekre, amelyeket afőfalak tövében helyeztek el. Lassan, figyelmesendolgoztak, nem lehetett hibázni ilyen kritikus helyzetben.

– Drót nélküli detonátorral sokkal könnyebblenne – jegyezte meg „Simmons járőr" a másikférfinak. – Akkor nem kéne ezt a sok rohadt kábeltcipelnünk.

A buickos abbahagyta, amit éppen csinált, ésSimmons felé fordult. Mindketten elemlámpát viseltek aműanyag sisakjukon, mivel koromsötét volt. Mintha valaholmélyen a föld alatt volnának, ahová soha nem jut le a fény.

– Az éppolyan megbízhatatlan, mint a mobiltelefon,főleg, ha sok ezer tonna betonon kell átjutniuk a jeleknek.Te csak csináld azt, amit mondtam.

– Csak elmondtam a véleményemet – motyogtaSimmons.

– Nem érdekel a véleményed. Elég problémát okoztálmár így is. Azt hittem, profi vagy.

– Én profi vagyok.– Akkor viselkedj is úgy! Épp elég amatőr

szerencsétlenkedik körülöttem, akik nem követik az

utasításaimat.– Mildred Martin nem fog többé szerencsétlenkedni,

arról gondoskodtál.– Igen, és ez legyen számodra is tanulság.Felállították a nagy teljesítményű hordozható generátort

a sarokban, és a buickos sorra megvizsgálta akapcsolókat, vezetékeket és az üzemanyagtartályokat.

– Biztos vagy benne, hogy elég erős lesz? – kérdezteSimmons. – Úgy értem, mindenhez, amit kiterveltél? Ahhozelég sok energia kell.

A buickos pillantásra se méltatta Simmonst. – Több,mint elég. Én pontosan tudom, mit csinálok, nem úgy, mintte. – Egy hatalmas köteg villanyvezeték felé bökött afogójával. – Te csak arra figyelj, hogy rendesen be legyenkötve a vezeték minden pontra, amit megadtam.

– Aztán persze megint ellenőrzöd a munkámat.– Úgy van – felelte a buickos.Simmons a szoba túlsó sarkában lévő bonyolult

kapcsolótáblára nézett. – Szép holmi. A legjobb áru.– Te csak kösd be a drótokat, ahogy

mondtam – vetette oda kurtán a buickos.– Mit ér egy buli fény és hang nélkül, nem igaz?Nehéz ládákat kezdtek kézikocsival áthordani, aztán

kirámolni és a benne lévő holmikat szépen sorba rakni abarlangszerű hely másik sarkában.

A fiatalabb fickó rápillantott a ládából kivett egyikszerkentyűre. – Szépen megcsináltad ezeket.

– Ezeknek hajszálpontosaknak kell lenniük. Nemszeretem a pontatlanságot.

– Mintha nem tudnám.Ahogy fölemelte az egyik konténert, Simmons arca

hirtelen eltorzult, és az oldalához kapott.A buickos figyelmét nem kerülte el a mozdulat. – Ezt

azért kaptad, mert fojtogatni próbáltad Maxwellt, ahelyetthogy egyszerűen lelőtted volna. Nem jutott eszedbe, hogyegy titkosügynöknél fegyver is lehet?

– Szeretem, ha az áldozataim tudják, hogy ott vagyok.Én már csak így dolgozom.

– Amíg nekem dolgozol, alárendeled a módszeredetaz enyémnek. Szerencséd, hogy csak súrolt a golyó.

– Te biztos ott hagytál volna meghalni, ha súlyosabb asebem, mi?

– Nem. Lelőttelek volna, hogy ne szenvedj.Simmons a társára meredt egy hosszú

pillanatig. – Fogadok, hogy meg is tetted volna.– Igen, megtettem volna.– A pisztolyt legalább visszaszereztük, és ez a

legfontosabb.A buickos abbahagyta a munkát, és Simmons

szemébe nézett. – Megijedtél Maxwelltől?– Én nem félek senkitől, főleg nem egy nőtől.– Majdnem megölt. Csak a szerencsén múlt, hogy el

tudtál menekülni.– Legközelebb nem hibázom el.– Remélem is. Mert, ha elhibázod, én nem leszek

veled ilyen nagylelkű.

47

Másnap reggel szétszéledt a csapat. Joan elindult aDobson & Tyler philadelphiai irodájába, ahol korábbanBruno dolgozott, és Bruno stábját is meg akarta interjúvolni.Parks is útra kelt, habár a többieknek nem árulta el, hogyvisszamegy Washingtonba, és jelentést tesz abizottságnak.

Mielőtt szétváltak, Michelle félrevonta Joant.– Te benne voltál a Ritter-osztagban. Mire emlékszel

Scott-tal kapcsolatban?– Nem sokra. Akkor tettek be frissen a Ritter-

osztagba. Nem nagyon ismertem. A gyilkosság után megszinte azonnal áthelyeztek mindannyiunkat.

– Akkor tettek be frissen? Te kérted tőlük? – Michellea másik nő arcát fürkészte.

– A legtöbb dolgot az életben, amit érdemesmegszerezni, ritkán hozzák tálcán eléd. Neked kellutánamenned. – Michelle ösztönösen Kingre pillantott, akiParksszal beszélgetett. Joan elmosolyodott. – Látom,követed a gondolatmenetemet. Egy apró tanács, amígSeannal nyomozol: csodálatos orra van a nyomozóimunkához, de időnként meggondolatlan tud lenni. Kövesdaz utasításait, de figyelj oda rá.

– Ne aggódj – mondta Michelle, és elindult.– Ja, és Michelle, nagyon komolyan gondoltam,

amikor azt mondtam, hogy ezeket az embereket, akiketkeresünk, egyáltalán nem érdekli, hogy élsz-e vagy halsz-e.Úgyhogy amíg Sean hátát fedezed, nézz a saját hátadmögé is. Nem szeretném, ha történne veled valami. Látom,hogy Sean örül neki, hogy a közelében vagy.

Michelle visszafordult. – Hát, igen, van, akiszerencsés.

Ahogy Joan kiért az útra, megeresztett egy telefont azirodájába, az embereinek.

– Ássatok elő minden adatot Bob C. Scott egykorititkosügynökről, s derítsétek ki a tartózkodási helyét. Ő voltClyde Ritter osztagparancsnoka 1996-ban. Tegyétek megugyanezt Doug Denbyvel is, Ritter stábfőnökével. Ésamilyen gyorsan csak lehet.

King és Maxwell elautózott Richmondba, hogymeglátogassák Kate Ramseyt, aki közben visszatért aVirginiai Nemzetközösségi Egyetemre, és beleegyezett,hogy találkozzanak. A Társadalomtudományi Központ aFranklin Streeten volt, a VCU belvárosi campusának aszívében. A központ egy gyönyörűen felújított barna téglásépületben kapott helyet. Az utcát szegélyező házak avirginiai főváros hajdani jólétéről tanúskodtak.

Kate Ramsey az előcsarnokban várt rájuk, ésbekísérte őket egy könyvekkel, újságokkal, különféletüntetéseket és más megmozdulásokat ábrázolóplakátokkal, zenei poszterekkel és mindenféle olyan

sporteszközzel telezsúfolt szobába, ami egy fiatal tanárhozillik.

A felfordulást látva King odasúgta Michelle-nek, hogyitt biztosan otthon érzi magát, mire a nő könyökkel a bordáiközé döfött.

Kate Ramsey középmagas lány volt feszes izmokkalés atlétaalkattal. Az iroda sarkában heverő négy pártornacipő alátámasztotta ezt az észrevételt. Szőke hajalófarokba volt kötve. Szokványos egyetemista öltözékbenvolt: fakó farmerben, edzőcipőben és egy Abercrombie &Fitch rövid ujjú ingben. Korához képest higgadtnak ésérettnek látszott, és a tekintete őszinte volt, ahogy leültvelük szemben az asztalához.

– Oké, Thornton telefonált, úgyhogy elhagyhatják amesét a politikai gyilkosságokról készülő kutatásról.

– Úgyse voltunk túl jók ebben – ismerte el Michelle.– És igazat mondani sokkal könnyebb,

ugyebár? – tette hozzá csípősen.Kate tekintete Kingre siklott, aki idegesen nézett

vissza rá. Végül is ő ölte meg a lány apját. Mit kéne mostmondania? Hogy nagyon sajnál ja? Egész jól tartjamagát – jegyezte meg a lány. – Úgy látom, nyugodtan teltaz élete.

– Mostanában nem. Ezért vagyunk itt, Kate. Ugye,szólíthatlak Kate-nek?

Leült a lány. – Ez a nevem, Sean.– Tudom, hogy ez roppant kínos.A lány közbevágott: – Az apámnak volt választása.

Megölte azt az embert, akire te vigyáztál. Neked azonban

nem volt. – Kate elhallgatott, és nagyot sóhajtott.– Nyolc év telt el azóta. Nem fogok mellébeszélni, és

nem állítom azt, hogy akkor nem gyűlöltelek. Tizennégyéves bakfis voltam, és elvetted az apámat.

– És most? – kérdezte Michelle.Kate tekintete továbbra is Kingre szegeződött. – Most

már felnőtt nő vagyok, és sokkal tisztábbak a dolgok. Azttetted, amit tenned kellett. Ahogy én is.

– Neked se volt túl sok választásod – jegyezte megKing.

Kate előrehajolt, és rakosgatni kezdte az asztalán levőholmikat. King megfigyelte, hogy a ceruzát, vonalzót és atöbbi tárgyat pontosan derékszögbe rakja, aztán kezdielölről. Kate keze folyamatosan járt, noha le sem vette aszemét Kingről és Michelle-ről.

– Thornton említette, hogy új bizonyítékok merültek fel,amelyek arra utalnak, hogy az apám nem volt egyedül.Miféle bizonyítékok ezek?

– Nem árulhatjuk el – mondta Michelle.– Hát ez remek. Nem árulhatjátok el, de azt elvárjátok

tőlem, hogy beszéljek, ugye?– Ha más is benne volt a merényletben, Kate, nagyon

fontos, hogy megtudjuk, ki az – mondta King. – Gondolom,te is ezt akarod.

– Minek? Úgyse változtat a tényeken. Apám lőtte leClyde Rittert. Száz szemtanú volt rá.

– Ez igaz – mondta Michelle, – de az a gyanúnk, hogytöbb is van a dologban.

Kate hátradőlt a székén. – Mégis, mit akartok

pontosan tőlem?– Hogy emlékezz vissza minden olyan eseményre, ami

a Clyde Ritter elleni merénylet elkövetésére sarkallhatta azédesapádat – mondta Michelle.

– Szó sem volt olyasmiről, hogy egyszer csak bejött,és bejelentette, hogy gyilkos lesz, ha netán erre gondoltok.Én kisgyerek voltam még, de biztosan beszéltem volna rólavalakinek.

– Biztos? – kérdezte King.– Mit akar ez jelenteni?King vállat vont. – Az apád volt. Dr. Jorst szerint

szeretted. Lehet, hogy nem is akartad elmondani senkinek.– Lehet – mondta közönyösen Kate, aztán ismét

rakosgatni kezdte a vonalzót és a ceruzát.– Oké, tegyük fel, hogy az apád nem jelentette be

előre a szándékát. Nézzünk mást. Mondott valami olyat,ami esetleg gyanúsnak tűnhetett vagy eltért amegszokottól?

– Apámat briliáns egyetemi oktatónak ismertemindenki, de a látszat ellenére a hatvanas években élőradikális maradt.

– Ez mit jelent pontosan?– Hogy hajlamos volt olyan vérlázító kijelentéseket

tenni, amiket akár gyanúsnak is lehetett nevezni.– Oké, nézzünk valami kézzelfoghatóbbat. Van valami

ötleted arra, hogy honnan szerezte a pisztolyt, amivel lelőtteRittert? Ezt sose tudták kinyomozni.

– Ezt már évekkel ezelőtt megkérdezték tőlem. Akkorse tudtam, és most se tudom.

– Értem – mondta Michelle. – És a lövöldözéstmegelőző hetekben nem tűnt fel valaki körülöttetek? Akitazelőtt nem ismertél?

– Arnoldnak kevés barátja volt.King felkapta a fejét. – Most meg már Arnold?– Azt hiszem, jogom van úgy hívni, ahogy akarom.– Szóval, kevés barátja volt. Nem bukkant föl a

közelében egy lehetséges merénylő? – kérdezte Michelle.– Ezt nehéz megmondani, Arnoldról se tudtam, hogy

az. És, ugye, a merénylők nem szokták előre bejelenteni aszándékukat.

– Néha igen – vetette ellen King. – Doktor Jorstelmesélte, hogy az édesapád gyakran bejött hozzá, ésháborgott neki Ritterről, arról, hogy teljesen tönkreteszi azországot. Előtted is mondott ilyeneket?

Válaszképpen Kate felállt, és odament a FranklinStreetre néző ablakhoz. Biciklik és autók suhantak tova, sdiákok üldögéltek az épületek lépcsőin.

– Mit számít ez már? Egy merénylő, kettő, három vagyszáz! Ki a francot érdekel? – Megfordult, és rájuk nézett,karját dacosan összefonva a mellén.

– Talán igazad van – bólintott King. – De akkor is, eztalán megmagyarázhatja, hogy miért tette az apád azt, amittett.

– Azért, mert gyűlölte Clyde Rittert és mindent, amitképviselt – mondta indulatosan Kate. – Soha nem tett leteljesen arról, hogy megrengesse a fennálló rendet.

Michelle a falon levő politikai plakátokra nézett. – Jorstprofesszor azt mondta rólad, hogy te is az apád

professzor azt mondta rólad, hogy te is az apádnyomdokain haladsz, ami a fennálló rend megrengetésétilleti.

– Egy csomó dolog jó és helyes volt abból, amit apámtett. Hány olyan épelméjű ember van, aki nem gyűlölteClyde Rittert?

– Sajnos meglepődnél, hogy mennyi – mondta King.– Elolvastam az összes cikket és jelentést, ami az

eset után megjelent. Csodálkozom, hogy nem csináltakbelőle tévéfilmet. Gondolom, nem volt nekik annyira fontos.

– Egy ember szívből gyűlölheti a másikat, mégse ölimeg – felelte King. – A jelek szerint az édesapád forrófejűember volt, aki mélyen hitt bizonyos eszmékben, mégsekeveredett soha semmilyen erőszakos eseménybe. – KateRamsey egy kicsit megremegett, ami nem kerülte el Kingfigyelmét, de folytatta a gondolatmenetét. – Még a vietnamiháború idején se, amikor fiatal volt, és nagyon dühös, ésfoghatott volna egy pisztolyt, és lelőhetett volna vele valakit,akkor se tett ilyesmit Arnold Ramsey. Vagyis azelőzményekből kiindulva egyáltalán nem tűnik valószínűnek,hogy az apád, egy középkorú egyetemi oktató, akinek vanegy szeretett kislánya, erőszakra ragadtatja magát, hogy aRitter iránti gyűlöletét levezesse. De lehet, hogy volt valamikülső tényező, ami ebbe az irányba terelte.

– Például mi? – kérdezte csípősen Kate.– Például hogy valaki, akit tisztel, megkéri rá, hogy

segítsen neki megölni Rittert.– Ez lehetetlen. Apám egyedül lőtte le Rittert.– Mi van, ha az a másik személy megijedt, és azért

nem lőtt?

nem lőtt?Kate leült az asztalához, s fürge ujjaival újabb

geometriai alakzatokat formált a ceruzából és a vonalzóból.– Van rá bizonyítékotok? – kérdezte anélkül, hogy

felnézett volna.– És ha van? Az felfrissítené az emlékezetedet?

Eszedbe juttatna valamit?Kate mondani készült valamit, de meggondolta magát,

és megrázta a fejét.King a polcon álló fényképre pillantott. Odament, és

levette. Kate volt rajta, és az anyja, Regina. Ez sokkalkésőbb készülhetett, mint amit Jorst irodájában láttak,mivel itt Kate úgy tizenkilenc-húsz évesnek nézett ki.Regina még mindig ragyogó nő volt, de volt valami atekintetében, talán fásultság, ami valószínűleg életénektragikus alakulását tükrözte.

– Gondolom, hiányzik a mamád.– Persze hogy hiányzik. Miféle kérdés ez? – Kate

előrenyúlt, elvette a képet Kingtől, és visszatette a polcra.– Úgy tudjuk, a szüleid külön éltek az édesapád halála

idején.– Igen, és? Egy csomó házasság felbomlik.– Van valami elképzelésed, hogy a szüléidnél miért

alakult így? – kérdezte Michelle.– Biztosan eltávolodtak egymástól. Apám szocialista

szimpatizáns volt. A mamám meg republikánus. Lehet,hogy ezért.

– De ebben nem volt semmi új, igaz? – jegyezte megKing.

– Ki tudja biztosan? Nem nagyon beszéltek erről.

– Ki tudja biztosan? Nem nagyon beszéltek erről.Fiatal korában anyám csodálatos színésznő volt, ésragyogó jövő állt előtte. De aztán feladta az álmait, éshozzáment apámhoz, és az ő karrierjét egyengette. Lehet,hogy megbánta ezt a döntését. Lehet, hogy úgy érezte,elfecsérelte az életét. Nem tudom, hogy volt pontosan, de epillanatban nem is nagyon érdekel.

– Úgy hírlik, apád halála után édesanyáddepresszióba esett. Talán ezért is követte el azöngyilkosságot.

– Ha valóban ez volt az oka, akkor jó sokáig várt vele.– Vagyis azt gondolod, hogy másról volt

szó? – kérdezte King.– Nézd, én tényleg nem gondolkodtam még ezen.– Ezt nem hiszem el. Fogadok, Kate, hogy

egyfolytában ezen jár az eszed.Kate felemelte a kezét. – Az interjúnak vége! Kifelé!

Ahogy Michelle kocsija felé ballagtak a FranklinStreeten, King megjegyezte: – Pedig tud valamit.

– Igen, tud – bólintott Michelle. – A kérdés csak az,hogyan fogjuk kiszedni belőle?

– Elég érett a korához képest. De azért jó nagy káoszlehet a fejében.

– Az a gyanúm, hogy Kate elég közel állhat ThorntonJorsthoz. Jorst elég gyorsan leadta neki a drótot alátogatásunkról.

– Ez nekem is feltűnt. De nem romantikus kapcsolatragondolok.

– Olyan neki Jorst, mint egy pótapa?

– Talán. És az apák sok mindenre hajlandók, hogymegvédjék a lányukat.

– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Michelle.– Úgy tűnik, sikerült jól felrázni Kate Ramseyt. Nézzük,

hová vezet el minket.

48

Joan sok érdekes dolgot megtudott John Brunóról aphiladelphiai cég alkalmazottjaitól. Catherine Brunórólegyikük se mondott sok jót.

– Úgy fenn hordja az orrát, hogy csodálom, hogy nemfullad meg, amikor esik az eső – mondta az egyik titkárnő akékvérű Mrs. Brunóról.

Joan kikérdezett egy másik nőt is az irodában, akiBrunóval dolgozott már a washingtoni ügyészkedése idejénis. A nő emlékezett Bill és Mildred Martinra, és eljutotthozzá a halálhírük.

– Hogy lehet ilyen embereket megölni? – kérdezterémült arccal a nő. – Bill olyan kedves volt, annyira bízottmindenkiben.

Joan lecsapott erre. – Igen, bízott. Netán olyanokbanis, akikben nem kellett volna.

– Nem akarok árulkodni.– Mindketten felnőttek vagyunk, akkor árulkodunk,

amikor akarunk – unszolta Joan. – Főleg, ha segít azigazság kiderítésében.

A nő hallgatott.– Maga tehát Bill Martinnak és John Brunónak is

dolgozott a washingtoni ügyészi hivatalban, igaz? – folytatta

Joan.– Igen. Igaz.– És mi volt róluk a benyomása?– Bill túl kedves volt ehhez a pozícióhoz. Mondta is

mindenki, persze soha nem a szemébe. Ami Brunót illeti,ha engem kérdez, az ő személyisége tökéletesen illettehhez a munkához.

– Kemény volt és könyörtelen, aki nem riad vissza aszabályok megszegésétől, hogy eredményeket érjen el?

A nő a fejét rázta. – Nem, ezt nem állítanám. Keményvolt, de sose tapasztaltam, hogy áthágta volna aszabályokat.

– Mégis azt olvastam, hogy rengeteg probléma volt azügyészi hivatal körül akkoriban.

– Valóban, volt. Mint már említettem, Bill Martintúlságosan vajszívű volt. Egy-két ügyész tényleg áthágta aszabályokat, de meg kell mondanom önnek, sok rendőr tettígy akkoriban. Állandóan mentek a razziák. Emlékszem,legalább egy tucat olyan ügy volt a hatvanas és hetvenesévek tiltakozó akciói idején, amikor a rendőrökbizonyítékokat kreáltak, és meg nem történtbűncselekményekért tartóztattak le, zsaroltak ésfélemlítettek meg embereket. Csúnya volt, nagyon csúnya.Szégyenletes.

– Mégis azt állítja, hogy Bruno nem volt benneilyesmiben?

– Hát, ha benne volt is, én biztosan nem tudtam róla.– Ismerte Bill Martin feleségét, Mildredet?– Szép kis firma volt az a nő. Igyekeztem távol tartani

magam tőle. Mondhatom, nem volt egy nagy Bruno-rajongó.

– Én is így hallottam. Akkor biztos nem lepi meg, hogymindenféle csúnya dolgot mondott Brunóra, és különfélehazugságokat terjesztett róla.

– Egyáltalán nem. Ő ilyen nő volt. Azt szerette volna, haa férje az igazság kemény kezű bajnoka, s titkon remélte,hogy feljut egyszer a csúcsra, és magával viszi őt is, amisok pénzt jelentett volna. De Bill nem ilyen volt. Bruno voltilyen. Azt hiszem, Mildred irigyelte.

Joan hátradőlt, és eltűnődött ezen az új információn.Alaposan szemügyre vette a nőt. Úgy tűnt neki, hogy azigazat mondja. És ha így volt, akkor ez megváltoztatta adolgokat.

– Az se lepné meg, ha Mildred benne lett volnavalahogy a férje halálában, és talán Bruno eltűnésében is?

– Bill esetében meglepne. Tényleg azt gondolom, hogyszerette. De Brunónál? – Vállat vont. – Mildred pokolianrosszindulatú tudott lenni.

– Ez pontosan mit jelent?– Azt, hogy ha lett volna rá alkalma, gondolkodás

nélkül lepuffantotta volna Brunót.

Joan visszarepült Virginiába, és a kocsijával menttovább. Amint készült elhagyni a repülőteret, csörgött atelefonja. Az irodájából keresték, Bob Scott és DougDenby hollétével kapcsolatban szóltak vissza.Megdöbbentő volt az eredmény. A nagyszerű Ügynökségaz összes méregdrága eszközével és nagykutya-

kapcsolataival sem tudta megtalálni Bob Scottot. Azegykori titkosügynök egy éve egyszerűen eltűnt. Montanáigtudták nyomon követni, ahol a jelek szerint földet művelt.Ezután senki nem hallott róla. Évekkel ezelőtt elvált, és azexfeleség semmit sem tudott egykori férje hollétéről. AzÜgynökség még a titkosszolgálati kapcsolatait is igénybevette, de ők se tudtak segíteni. A montanai címre küldöttnyugdíjszelvények mind visszajöttek tavaly.

Doug Denbyt könnyebb volt becserkészni. Ővisszaköltözött a szülőhelyére Mississippibe, miután jókorabirtokot és jelentős pénzt örökölt, és jelenleg a vidékiföldbirtokosok életét élte, távol a politikai iszapbirkózástól.Egyértelmű volt, hogy ő nem járt el embereket gyilkolászni.

Joan kikapcsolta a telefonját, és éppen rá akartfordulni a sztrádára, amikor újra csörgött a telefonja.Jefferson Parks kereste.

– Hadd mondjam el – újságolta Parks –, hogy mégmindig rengeteg csodálója van a Szolgálatnál. Nemhallottam mást, csak hogy maga milyen szuper volt. Márkezdtem tőle émelyegni.

Joan elnevette magát. – Sok férfira vagyok ilyenhatással.

– Na, szerencsével járt?– Nem mondhatnám. Bruno régi jogi cége és

kampányirodája zsákutcának bizonyult.– Most mit akar csinálni?– Fogalmam sincs. Közben nem sikerült kiderítenem

Bob Scott hollétét sem. Körülbelül egy éve semmi nyoma afickónak.

– Nézze, tudom, hogy mi csak egy öregecske,alulfizetett szövetségi ügynökség vagyunk, és nincsenekolyan csicsás eszközeink, mint maguknak ott, amagánszektorban, de mit szólna, ha én is megpróbálnámlenyomozni a fickót?

– Bármit tesz, hálás leszek érte – mondtabarátságosan Joan.

– De a jelek szerint King úgy gondolja, hogy Scott nemlehetett benne. Scott persze dühös lehet Kingre a történtekmiatt. De nem volt rá oka, hogy megölje Rittert, éstönkretegye a saját karrierjét. Ráadásul ott van még apisztoly problémája is.

– Gondolkodtam a dolgon. Seantól tudom, hogy aLoretta kertjében talált fegyver egy rövid csövű 38-asrevolver.

– És?– Ez a fegyver nincs rendszeresítve a

titkosszolgálatnál. Lehet, hogy Scott nem keltett volnagyanút egy pisztollyal, ám biztosan gyanúsnak találják egyellenőrzésnél, ha két fegyver van nála, különösen, ha azegyik egy rövid csövű revolver.

Parksot nem győzte meg. – De miért volt nála kétpisztoly? Ha azt tervezte, hogy ő is rálő Ritterre, elég lettvolna a saját pisztolya.

– Mi van, ha a másik merénylőjelölt, Ramsey társabegyulladt, és nem lőtt, aztán átpasszolta a pisztolyt abeépített embernek, Bob Scottnak, hogy tüntesse el,tudván, hogy őrá senki nem fog gyanakodni. De aztánlehet, hogy Scott ideges lett a ké t pisztolytól, ezért az

egyiket elrejtette a kamrában, és ekkor látta meg Loretta.– És Loretta zsarolni kezdte. Rendben, ez esetben jó

oka lett volna Scottnak, hogy megölje. De tudnia kellett,hogy Ritter halálával az ő karrierjének is befellegzik. Miértölte volna meg?

Joan felsóhajtott. – Amiért ölni szoktak: pénzért! És aza körülmény, hogy eltűnt, nem kimondottan támasztja alá azártatlanságát.

– Mit tudunk még róla?– Vietnami veterán volt, mielőtt belépett a

titkosszolgálathoz. Talán onnan hozott magával valami lelkinyavalyát. Fegyvermániás volt. Lehet, hogy pandúrból lettrabló. Tudja, ezt még sosem vizsgálta ki senki. Hivatalosanazt közölték, hogy Ramsey egyedül követte el a tettét. Mivagyunk az elsők, akik minden szemszögből megvizsgáljuka dolgot.

– Azt hiszem, éppen ideje. Felhívom, ha találokvalamit. Most visszamegy Kinghez?

– Igen, vagy a Cédrus fogadóba, ahol megszálltam.– Később találkozunk – mondta Parks.Joan elindult a sztrádán, gondolataiba merülve.Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre se vette

az őt követő autót, s a sofőrt, aki árgus szemekkel figyelte.

49

Kate Ramsey késő délután hagyta el a szobáját,melegítőruhában. Beült a VW bogarába, és elindult.Michelle és King diszkrét távolságból követte aVolkswagent, ami meg sem állt a Richmond külvárosábanlevő Bryan Parkig. Odaérve, Kate kiszállt a kocsiból, éslekapta magáról a melegítőjét, ami alól sort és hosszú ujjúpóló tűnt elő. Elvégzett néhány gyors nyújtógyakorlatot,azután futni kezdett.

– Remek – morogta King. – Lehet, hogy találkozikvalakivel, és mi semmit se fogunk látni.

– De igen! – Michelle átmászott a terepjáró hátsóülésére.

King hátranézett. – Mit csinálsz?Michelle megragadta King vállát, és

visszafordította. – Előrenézz!Vetkőzni kezdett. – Egy szatyorban tartom a

futódresszem a hátsó ülés alatt. Sose lehet tudni, mikor törrám a vágy.

King tekintete a visszapillantó tükörre siklott, amelybenegy hosszú, meztelen láb jelent meg, majd még egy, ahogylekerült a nadrág, és egy sort csúszott fel az izmos vádlikonés formás combokon.

– Igen – dünnyögte King, és elfordult, amikor Michellekezdte lehúzni az ingét. – Az ember sosem tudhatja, mikortör rá a vágy. – Kipillantott az ablakon, s nézte, ahogy KateRamsey ruganyos lépteivel gyorsan távolodik. Már aliglehetett látni.

– Michelle, jobb ha sietsz, vagy soha nem fogjuk...Elhallgatott, amikor kinyílt, majd becsukódott a terepjáróajtaja, s csak annyit látott, hogy Michelle futódresszben,sortban és futócipőben keresztülszáguld a füvön, hosszúkarját egyenletesen lengetve. Lenyűgözve figyelte, milyengyorsan elfogy a távolság Kate és Michelle között.

– Francos olimpikonok – motyogta magában.

Michelle látótávolságon kívül maradt, amíg világossánem vált, hogy Kate csupán futni jött ide. Ekkor taktikátváltoztatott. Ahelyett hogy árnyékként követte volna Kate-et,úgy döntött, megpróbál még egyszer beszélni vele. Ahogyfelzárkózott mellé, Kate oldalra sandított, felvonta aszemöldökét, és gyorsított. Michelle gyorsan utolérte. EkkorKate sprintelni kezdett. Michelle erőlködés nélkül tartottavele a lépést. Végül Kate lassított. – Mit akarsz? – kérdeztefeszült hangon.

– Beszélgetni.– Hol a barátod?– Nem rajong a futásért.– Már elmondtam mindent, amit tudok.– Tényleg, Kate? Nézd, én próbállak megérteni.

Segíteni akarok.– Ne próbálj velem haverkodni, oké! Ez nem egy béna

krimi a tévében, ahol egymás karjaiba borulunk.– Igazad van, ez a való élet, itt emberek haltak meg. Mi

azt próbáljuk kideríteni, hogy mi a fene folyik itt, mert megakarjuk állítani a gyilkost, és azt gondolom, hogy te tudszsegíteni.

– Én nem tudok segíteni se neked, se másnak.– Nem hiszem, hogy valaha is próbáltad.Kate megtorpant, csípőre tette a kezét, s szaporán

véve a levegőt, dühös pillantást vetett Michelle-re. – Mi afrancot tudsz az egészről? Semmit se tudsz rólam.

– Ezért vagyok itt. Többet akarok tudni. Mindent tudniakarok, amit hajlandó vagy elmondani.

– Ugye nem tudod megérteni? Én magam mögötthagytam ezt az egészet. Nem akarom újra felidézni azéletemnek azt a részét. – Ismét futni kezdtek. – Éskülönben se tudok semmit.

– Honnan tudod? Végigmentél már minden aprórészleten, feltettél már minden lehetséges kérdést,utánanéztél már minden lehetséges szálnak? – faggattatovább Michelle.

– Nézd, én próbálok nem gondolni a múltra, jó?– Ezt nemleges válasznak veszem.– Te talán fel akarnád idézni, ha a te apádról lenne

szó?– Egy dolgot biztos nem tennék, Kate, nem bújnék el

az igazság elől. Beszéltél te valaha valakinek erről? Mertha nem, itt vagyok, hogy meghallgassalak. Tényleg.

Ahogy egy könnycsepp végigfolyt Kate arcán, Michelleátkarolta a vállát, és abbahagyták a futást. Michelle egy

padhoz vezette Kate-et, és leültek.Kate megtörölte a szemét a kezével, aztán konokul

maga elé meredt. Michelle türelmesen üldögélt mellette.Végül Kate halkan és vonakodva

belekezdett: – Matekórán voltam, amikor bejöttek, éselvittek. Az egyik percben még egyenleteket oldottam meg,a másikban már az országos hírekben szerepelt az apám.Tudod te, milyen érzés ez?

– Mintha vége lenne az egész világnak?– Igen – mondta csendesen Kate. – Tudtál erről

édesanyáddal beszélni?Kate lemondóan legyintett. – Miről beszélhettem volna

vele? Elhagyta az apámat. Ő döntött így.– Így látod a dolgot?– Hogy máshogy láthatnám?– Biztos van valami elképzelésed róla, hogy miért

költöztek külön. Azon kívül persze, amit már elmondtálnekünk.

– Nem az apámon múlt, elhiheted.– Szóval, anyád döntött így, és azt mondod, nem

tudod, miért – azon kívül, hogy apád mellett úgy érezhettetalán, hogy elvesztegeti az életét?

– Azt tudom, hogy amikor anyám elment, apámnakgyakorlatilag véget ért az élete. Imádta anyámat. Nemcsodálkoztam volna, ha öngyilkosságot követ el.

– Lehet, hogy azt tette.Kate Michelle-re meredt. – És magával vitte Clyde

Rittert is?– Két legyet egy csapásra.

Kate a kezét fürkészte. – Úgy kezdődött, mint egytündérmese. Apám aktivista volt az egyetemen. Polgárjogitüntetések, háborúellenes felvonulások, ülősztrájkok megminden ilyen. Anyám meg gyönyörű színésznő, aki filmsztárakart lenni. De egymásba szerettek. Apám magas volt ésjóképű, mindenkinél okosabb, és jobbá akarta tenni avilágot. Nemes lelkű volt, ő tényleg az volt. Volt bennetartás. A többi ember, akit anyám ismert, mind színész volt,színpadi emberek, számukra játék volt az egész. Apámegészen más volt. Ő nem játszotta meg magát, ő ténylegkiment az utcára, és az életét kockáztatta egy jobb világért.

– Egy nő nehezen tud ellenállni ennek – mondta halkanMichelle.

– Tudom, hogy anyám szerette. Mindezt, amitmondtam, tőle és a barátnőitől tudom. És megtaláltam anaplóját, még egyetemista korából. Ők tényleg szerettékegymást. Úgyhogy fogalmam sincs, miért nem működött akapcsolatuk. De talán tovább is tartott, mint kellett volna, hafigyelembe vesszük, hogy mennyire különböztek egymástól.Az is lehet, hogy ha nem megy el az anyám, apám se teszimeg azt, amit végül megtett.

– De lehet, hogy nem egyedül csinálta, Kate. Eztpróbáljuk tisztázni.

– Ja, az új bizonyíték, amiről nem mondhattok egy szótsem – dünnyögte gúnyosan Kate.

– Egy pisztoly – árulta el Michelle. Kate döbbentennézett rá, de nem szólt semmit. – Találtunk egy pisztolyt,amiről azt gondoljuk, hogy Ritter meggyilkolása utánrejtették el a Fairmount Hotelban. Szerintünk volt egy másik

merénylő is az épületben, de ez a személy nem tüzelt.– Miért nem?– Nem tudjuk. Talán megijedt valamitől. Lehet, hogy ő

és apád megállapodtak egymással, hogy együtt csinálják,aztán ő visszatáncolt, és apádra lőcsölte a teljesfelelősséget. – Michelle elhallgatott, aztán halkanhozzátette: – És az is lehet, hogy ő beszélte rá apádat azegészre. Ha meg így volt, akkor talán láttál vagy hallottálvalamit, ami segítségünkre lehet.

Kate lenézett, és idegesen kapargatta akörmét. – Apámnak nem volt túl sok látogatója vagy igazibarátja.

– Vagyis ha jött hozzá valaki, azt te biztosészrevetted – unszolta Michelle.

Kate olyan sokáig hallgatott, hogy Michelle mármajdnem felállt, hogy távozzon.

– Körülbelül egy hónappal azelőtt történt, hogy Rittertmeggyilkolták.

Michelle megdermedt. – Micsoda?– Hajnali két óra lehetett, vagy valami hasonlóan őrült

időpont. Aludtam, de felébresztett valami zaj. Fent aludtamaz emeleten, amikor az apámmal laktam. Azt hittem, azapámat hallom beszélni, mert sokszor fent volt egész éjjel,de valaki másnak a hangja volt. A lépcsőhöz osontam.Láttam, hogy ég a lámpa apám dolgozószobájában.Hallottam, hogy beszél valakivel, vagy inkább ez a valakibeszélt, és apám többnyire hallgatott.

– Mit mondott az illető? Várjunk csak, férfi volt?– Igen.

– Mit mondott?– Nem sokat tudtam kivenni belőle. Anyám neve

biztosan szóba került. – Mit szólna ehhezRegina? – kérdezte. Vagy valami hasonlót. Apám aztfelelte, hogy más idők járnak, és megváltoztak az emberek.Erre a férfi mondott valamit, de azt már nem hallottam.

– Láttad?– Nem. Apám dolgozószobájából az udvarra is nyílt

egy ajtó. Biztos ott ment ki.– Mit hallottál még?– Semmi mást. Halkabban kezdtek beszélni.

Valószínűleg rájöttek, hogy felébreszthetnek. Gondoltam,lemegyek és megnézem, hogy ki az, de nem mertem.

– Apád soha nem említette, hogy ki volt a látogatója,vagy bármit ezzel kapcsolatban?

– Nem. Féltem, még kiderül, hogy titokban meglestemőket, ezért soha nem mertem megkérdezni.

– Lehetett valaki olyan, aki a főiskolán dolgozott?– Nem, azt hiszem, akkor felismertem volna a

hangját. – Volt valami a lány modorában, valami óvatosság,ami nem tetszett Michelle-nek, de úgy döntött, nem firtatja.

– Hallottad, hogy Ritter nevét említi a férfi? Valamiilyesmit?

– Nem. Ezért sem beszéltem róla a rendőröknek. Ésféltem is... Apám meghalt, és nem tudtam, ki lehet mégérintett a dologban, és nem akartam semmit megbolygatni.

– Mert a fickó édesanyád nevét említette, és féltél,hogy rossz hírbe kevered.

Kate Michelle-re nézett égő, bedagadt szemével. – Az

emberek mindenfélét össze tudnak írni és hordani, amiveltönkreteszik a másikat.

Michelle megfogta a kezét. – Minden erőmmel azonleszek, hogy megoldjuk ezt az ügyet, és ne okozzunk többfájdalmat. Szavamat adom rá.

Kate megszorította Michelle kezét. – Nem tudom, hogymiért, de hiszek neked. Tényleg azt gondolod, hogy ennyiév után ki tudod deríteni az igazságot?

– Minden tőlem telhetőt megteszek.Amikor Michelle felállt, hogy induljon, Kate ezt

mondta: – Szerettem az apámat. És még mindigszeretem. Jó ember volt. Nem lett volna szabad, hogy ígyérjen véget az élete. Hogy úgy érezzük mi, többiek, hogynem maradt számunkra semmi remény.

Michelle úgy érezte, Kate úgy beszél most, mint egyöngyilkosjelölt. Visszaült, és átkarolta a lányt. – Figyelj rám.Apád élete az ő élete volt, és azt tett vele, amit akart.Ugyanez van a te életeddel is. Oly sok mindent elviseltél,oly sok mindent elértél, hogy benned több reménynek kelllennie, mint bárki másban. Ezt nem csak mondom, Kate,komolyan is gondolom.

Kate végül halványan elmosolyodott. – Köszönöm.

Michelle visszakocogott a terepjáróhoz, és beszállt.King vezetett, ezalatt ő beszámolt neki a Kate-tel folytatottbeszélgetésről.

King rácsapott a kormányra. – Szóval mégis voltvalaki! Az a fickó, aki Kate apjával tárgyalt, az lehetett ott akamrában a pisztollyal.

– Oké, gondoljuk ezt végig. Két merénylő volt, de azegyik kibújt a feladat alól. Előre megfontoltan csinálta?Esetleg elillant a bátorsága, vagy szándékosan tőrbecsalta Ramseyt?

King a fejét rázta. – Ha szándékos lett volna, és tudjaelőre, hogy nem fogja használni a pisztolyt, akkor minekvitte volna magával a szállodába?

– Talán találkozott előtte Ramseyvel, és fenn akartatartani a látszatot, hogy komolyak a szándékai. KülönbenRamsey gyanút fogott volna.

– Lehetséges. Alaposan utána kell néznünk Ramseymúltjának, talán egész az egyetemi évekig. Ha az a fickóismerte Regina Ramseyt, és Arnold Ramsey azt mondtaneki, hogy változnak az idők, akkor a válaszokat esetleg amúltban kell keresnünk.

– Ami talán arra is magyarázatot adhat, hogy egyberkeleys szupersztár miért tanított egy kis főiskolán asemmi közepén.

Michelle ismét hátracsusszant a hátsó ülésre. – Tecsak vezess, amíg én visszaveszem a ruhámat.

King az útra meresztette a szemét, miközben a füle ale-föl húzott ruhák neszezését hallgatta. – Egyébként, temindig anyaszült meztelenre vetkőzöl idegen férfiaktársaságában?

– Te nem vagy olyan idegen. És, Sean, ez nagyonhízelgő nekem.

– Hízelgő? Micsoda?– Hogy leskelődsz.

50

A kvartett késő délután találkozott King házában.Parks nagyméretű irattartó dobozt helyezett akonyhaasztalra. – Ez az, amit Bob Scottrólelőbányásztunk – mondta Joannak.

– Egész gyorsan ment – jegyezte meg Joan.– Azt hitte, valami amatőr társulattal van dolga? King

Joanra nézett. – Ellenőrizted Scottot? Mondtam neked,hogy ő nem lehet benne.

Joan átható pillantást vetett rá. – Szeretem magam isellenőrizni a dolgokat. Senki sem tévedhetetlen közülünk.

– Sajnos ez a gyorsaság főleg abbóladódik – restelkedett Parks –, hogy azok a fafejekbenyomtak ide gyakorlatilag mindent, amit Bob Scott névalatt találtak. Úgyhogy egy csomó papír valószínűleghasználhatatlan. De itt van minden. – Feltette a kalapját.

– Mindenesetre én visszamegyek a központba. Majdtelefonálok, ha kiderül valami, és ugyanezt várom elmaguktól is.

Miután a helyettes rendőrbíró távozott, a triómegvacsorázott a hátsó teraszon. Joan elmesélte atöbbieknek, hogy mit tudott meg Doug Denbyről.

– Vagyis ő kiesik a listáról – mondta Michelle.

– Úgy tűnik.King zavartnak látszott. – Szóval, a titkárnő szerint,

akivel a philadelphiai cégnél beszéltél, Bruno nem csináltsemmi törvénytelent, amikor államügyész voltWashingtonban?

– Ha hinni lehet a nőnek. Én hajlamos vagyok azt hinni,hogy igazat mondott.

– Akkor lehet, hogy Mildred tömött tele minketmindenféle hazugsággal Brunóról.

– Na, ezt el tudom hinni – jegyezte meg Joan. Aztán akonyhaasztal felé pillantott, ahová Parks letette adobozt. – Végig kell nyálaznunk a dokumentumokat.

– Én elkezdem – ajánlkozott Michelle. – Mivelszemélyesen nem ismerem a fickót, nem siklóm átolyasmik fölött, amiket ti esetleg kézenfekvőnek találtok.

– Bement a házba.Joan kinézett a vízre. – Tényleg gyönyörű itt, Sean.

Szép helyet választottál az újrakezdéshez.King befejezte a sörét, és hátradőlt. – Lehet hogy

megint új helyet kell választanom.Joan ránézett. – Reméljük, nem. Egy embernek bőven

elég egyszer az életben újrateremtenie önmagát.– És te? Azt mondtad, ki akarsz szállni.– És elmenni egy szigetre a millióimmal? – Joan

megeresztett egy kesernyés mosolyt. – Az álmok ritkánválnak valóra. Különösen az én helyzetemben.

– De ha megtalálod Brunót, hatalmas pénzkaszálhatsz.

– A pénz csak az álom egyik része.

Amikor King ráemelte tekintetét, gyorsan másfelénézett.

– Sokat vitorlázol? – kérdezte Joan.– Ősszel, amikor eltűnnek a motorcsónakok, és

felerősödik a szél.– Hát, most ősz van. Talán ez jó alkalom volna. King

felnézett a tiszta égre, és érezte, ahogy a lágy szellősimogatja a bőrét. Maradt még egy-két órájuknaplementéig. Joan arcát fürkészte néhány pillanatig.

– Igen, talán ez jó alkalom volna.

King megmutatta Joannak, hogyan tartsa akormányrudat. Felerősített egy öt lóerős motort is a hajófarára, arra az esetre, ha elállna a szél. Kihajóztak afőmederbe, és hagyták, hogy a hullámok sodorják őket.

Joan a tavat körülölelő bércekben gyönyörködött,ragyogó zöld volt még minden, bár egy kicsit csípett már alevegő.

– Gondoltad volna, hogy egy ilyen helyen kötsz ki aszállodákban, repülőkön, hajnalig tartó posztolással töltöttévek után? – tette fel a kérdést Joan.

King vállat vont. – Az igazat megvallva, nem. Sohanem gondolkodtam előre. Mindig a mának élő típusvoltam. – Elgondolkodva hozzátette. – De most márhosszabb távra gondolkodom.

– És merre vezetnek a hosszabb távú gondolataid?– Semerre, amíg meg nem oldódik ez az ügy. Az a

gond, hogy hiába göngyölítjük fel ezt a dolgot, a kár márbekövetkezett. Valószínűleg el kell majd költöznöm innen.

– Elmenekülsz? Ez nem a te stílusod, Sean.– Néha az a legjobb, ha szeded a sátorfád és

továbbállsz. Belefárad az ember az állandó csatározásba,Joan.

King leült Joan mellé, és átvette akormányrudat. – Változik a szél iránya. Átfordítom a vitorlát.A vitorlarúd át fog lendülni. Majd szólok, hogy mikor húzd lea fejed.

Miután végrehajtotta a manővert, King visszaadta akormányrudat Joannak, de mellette maradt. Joannadrágkosztümöt viselt, de a cipőjét levette, és feltűrte anadrágszárát a térdéig. Kicsi lábfeje volt, és a körmepirosra volt lakkozva.

– Nyolc évvel ezelőtt még a lila körömlakkot szeretted.Joan felkacagott. – A piros örök divat, de a lila is

visszajöhet. Hízelgő számomra, hogy emlékszel rá.– Lila körmök és egy 357-es stukker.– Valld csak be nyugodtan, hogy szörnyen izgató

kombináció volt.King hátradőlt, és a horizontot kémlelte.Csöndben voltak néhány percig, Joan King arcát

fürkészte, King pedig mindent megtett, hogy kerülje aszemkontaktust. – Megfordult a fejedben valaha is, hogymegkérd a kezemet? – szegezte neki a kérdést végülJoan.

King döbbenten nézett rá. – Én nős voltam akkor,Joan.

– Tudom. De külön éltetek, és a házasságodnakigazából vége volt.

King maga elé bámult. – Jó, lehet, hogy tudtam, hogyvége a házasságomnak, de nem voltam benne biztos, hogyújra meg akarom próbálni. És azt hiszem, nem nagyonhittem benne, hogy két titkosügynök képes összetartaniegy házasságot. Mindketten túlhajszolt életet éltünk.

– Az én fejemben megfordult, hogy megkérem akezed.

– Te tényleg elképesztő vagy. Meg akartad kérni akezem?

– Van rá szabály, hogy csak a férfi kérheti meg a nőkezét?

– Ha volna, neked akkor se okozna problémát, hogyapró darabokra zúzd.

– Komolyan mondom, Sean. Szerelmes voltam beléd.Annyira, hogy felriadtam az éjszaka közepén, reszketve afélelemtől, hogy egyszer csak elillan az egész, és te megintösszejössz a feleségeddel.

– Ezt nem tudtam – mondta csendesen King. – Tehogy éreztél irántam? Úgy értem, hogy éreztél igazából?

King kényelmetlenül feszengett. – Őszintén?Csodálkoztam, hogy nekem adod magad. Te voltál apéldakép, szakmailag és emberileg is.

– Szóval akkor mi voltam, egy trófea, amit kitehetsz afalra?

– Nem, én inkább magamról gondoltam ezt.– Én nem feküdtem le fűvel-fával, Sean. Nem erről

voltam híres.– Nem, te nem. Téged Vaslédinek neveztek. Egyetlen

ügynököt se ismertem, aki ne rettegett volna tőled. Egy

csomó kemény fiú bepisilt a nadrágjába, ha meglátott.Joan maga elé meredt. – Nem tudtad, hogy a

bálkirálynők nagyon magányos teremtések? Amikorbeléptem a Szolgálathoz, a nők még rendhagyó kivételnekszámítottak. Hogy sikeres legyek, „fiúbbnak" kellett lennemaz összes fiúnál. Nekem kellett menet közben kialakítanoma szabályokat. Most már más egy kicsit, de akkor mégtényleg nem volt más választásom.

King megfogta Joan állát, és maga felé fordította azarcát. – Na és miért nem tetted meg?

– Mit miért nem tettem meg?– Miért nem kérted meg a kezem?– Már éppen meg akartam, amikor történt valami.– Micsoda?– Megölték Clyde Rittert.Most King fordította el a szemét. – És oda lett a

hírnevem?Joan megfogta a kezét. – Azt hiszem, te tényleg nem

ismersz engem. Sokkal többről volt ott szó.King ismét Joanra nézett. – Ezt hogy érted?King soha nem látta még ilyen izgatottnak Joant.

Kivéve aznap reggel 10 óra 32-kor, amikor Ritter meghalt.Joan lassan benyúlt a zsebébe, és kihúzott egypapírdarabot.

King széthajtotta a papírt, és elolvasta a rajta levőszöveget:

Csodálatos éjszaka volt. Lepj meg újra, démoni

asszony! A liftben, fél tíz körül. Szeretlek, Sean.

asszony! A liftben, fél tíz körül. Szeretlek, Sean.

A Fairmount Hotel levélpapírjára volt írva. Ahogy Kingfelpillantott, látta, hogy Joan mereven nézi.

– Ez honnan van?– Az ajtóm alatt csúsztatták be aznap reggel kilenckor

a Fairmountban.King üres tekintettel bámult Joanra. – Aznap reggel,

amikor Rittert megölték? – Joan bólintott. – Azt hitted, hogyén írtam? – Joan ismét bólintott. – És hosszú éveken át aztgondoltad, hogy közöm van Rittermeggyilkolásához? – kérdezte King.

– Sean, értsd meg, fogalmam sem volt, hogy mitgondoljak.

– És soha nem beszéltél róla senkinek?Joan a fejét rázta. – Ahogy te sem mondtad el

senkinek, hogy engem láttál a liftben. – Halkanhozzátette: – Ugye te is azt hitted rólam, hogy közöm vanRitter halálához?

King megnyalta a száját, és dühösen elfordította afejét. – Mindkettőnket csúnyán átvertek.

– Láttam az üzenetet, amit a házadban talált holttestretűztek. Világosan kiderült belőle, hogy az a fickó áll a Ritter-gyilkosság mögött. Ahogy elolvastam, rögtön tudtam, hogyátvertek mindkettőnket. Bárki csúsztatta be az üzenetet aszállodaszobám ajtaja alatt, úgy intézte, hogy egymástgyanúsítsuk, így biztosítva a kölcsönös hallgatásunkat. Deazért különbség volt köztünk. Én azért nem tárhattam föl azigazságot, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy mit

kerestem a liftben. És ha megteszem, vége lett volna akarrieremnek. Engem önző szempontok vezéreltek. Teviszont egészen más okból maradtálcsöndben. – Megfogta King kezét amandzsettájánál. – Mondd meg, Sean, miért csináltad? Tekönnyen azt hihetted, lefizettek engem, hogy vonjam el afigyelmedet. Mégis egyedül vitted el a balhét.Elmondhattad volna nekik, hogy ott voltam a liftben. Miértnem tetted? – Fájdalmasan felsóhajtott. – Nagyonszeretném tudni.

King mobiltelefonjának éles csörgésétől mindkettenösszerezzentek.

King felkapta a telefont. Michelle volt, a házból hívtaőket.

– Kate Ramsey telefonált. Fontos közlendője vanszámunkra, de személyesen akarja elmondani. Félúton fogvárni minket, Charlottesville-ben.

– Oké, kijövünk. – King bontotta a vonalat, megfogta akormányrudat, és némán visszanavigálta a hajót. Nemnézett Joanra, aki, életében először, nem tudott mitmondani.

51

A Greenberry's kávézóban találkoztak KateRamseyvel a charlottesville-i Barracks RoadBevásárlóközpontban. Mindhárman egy nagy pohár kávétrendeltek, majd leültek egy asztalhoz a terem végében,ahol ezen az esti órán csak néhány törzsvendégtartózkodott.

Kate szeme be volt dagadva, és elég rémeshangulatban volt. Maga elé meredve idegesen babrálta acsészéjét. Ahogy King elétolt néhány szívószálat,meglepetten felpillantott.

– Rajta, gyártsd csak nyugodtan a négyszögeidet. Ezmajd megnyugtat – mondta barátságos mosollyal King.

Kate arca megenyhült, és elvette a szívószálakat.– Ezt csinálom kislánykorom óta. Gondolom, jobb,

mintha cigarettára gyújtanék.– Valami fontosat akartál nekünk mondani – biztatta

Michelle.Kate körbenézett. A hozzájuk legközelebb levő vendég

könyvet olvasott, és bőszen jegyzetelt – nyilván egy diák,aki vizsgára készült.

– Apám éjszakai találkozójáról van szó, amirőlMichelle-nek már meséltem – kezdte fojtott hangon Kate,

Kingre pillantva.– Minden rendben. Tudok róla – mondta King.– Csak nyugodtan.– Volt még valami, amit kivettem a férfi szövegéből.

Legutóbb el kellett volna mondanom, de tényleg azt hittem,hogy csak félreértettem valamit. De talán mégse.

– Mi volt az? – kérdezte kíváncsian King.– Egy név. Egy név, amit ismertem. King és Michelle

egymásra nézett.– Miért nem szóltál erről eddig? – kérdezte Michelle.– Mert, mint mondtam, nem hittem el, hogy jól hallom.

Nem akartam bajba keverni az illetőt. Mert ha az apáméjnek idején titokban találkozik egy idegennel, és elhangzikköztük egy harmadik név – nos, egy tizennégy éves lányszámára ez elég rossz dolognak tűnik. Pedig tudtam, hogyő soha nem volna képes törvénytelenségre.

– Kinek a nevét hallottad? – kérdezte King.Kate nagy lélegzetet vett. King észrevette, hogy most

már hurkokba hajlítgatja a szívószálakat.– Thornton Jorst nevét hallottam az idegen férfitól.

Michelle és King jelentőségteljes pillantást váltottegymással.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Michelle. – Úgyhallottad, hogy azt mondja: Thornton Jorst?

– Száz százalékig nem vagyok benne biztos, de mimás lehetett volna? Ez nem olyan név, mint a John Smith.Biztos, hogy úgy hangzott, mint a Thornton Jorst.

– És apád mit felelt?– Nem hallottam tisztán. De valami olyasmit, hogy

rázós, nagyon rázós a dolog. Mindkettőjük számára.King eltűnődött. – Vagyis ha róla beszéltek, a másik

férfi nem lehetett Thornton Jorst – ez egyértelműnektűnik. – Megérintette Kate vállát. – Mesélj nekünk apádkapcsolatáról Thornton Jorsttal.

– Barátok és kollégák voltak.– Ismerték egymást azelőttről is, hogy az Atticusra

jöttek? – kérdezte Michelle.Kate a fejét rázta. – Nem, nem hiszem. De ha igen,

sohasem beszéltek róla. De a hatvanas években mármindketten a főiskolán voltak. Az emberek összevisszajárkáltak akkor az országban, és mindenféle őrült dolgotcsináltak. De azért furcsa volt.

– Micsoda? – kérdezte King.– Hát, néha úgy tűnt nekem, mintha Thornton jobban

ismerné anyámat, mint az apámat. Mintha már azelőtt istalálkoztak volna.

– Erről anyád soha nem beszélt?– Nem. Thornton később jött az Atticusra, mint a

szüleim. Agglegény volt, soha nem járt senkivel, legalábbisa tudomásom szerint. A szüleim nagyon barátságosakvoltak hozzá. Azt hiszem, anyám sajnálta. Süteményt sütöttneki, és átvitte hozzá. Nagyon jó barátok voltak. Én isszerettem. Szinte olyan volt, mint a bácsikám.

– Kate, nem gondolod, hogy az édesanyád... – mondtalassan Michelle.

Kate félbeszakította. – Nem, nem volt viszonyuk.Tudom, hogy még nagyon fiatal voltam akkor, de azérttudtam volna.

Kinget nem győzte meg, de azért mással folytatta: – Aférfi, aki apáddal találkozott, említette anyád nevét?

– Igen. Úgy tűnt, hogy régóta ismeri mindkét szülőmet.De én tényleg nem hiszem, hogy Thornton belekeveredettvolna ebbe. Egyszerűen nem az a fajta, aki pisztollyalrohangál, és emberek meggyilkolását tervezgeti. Nemolyan zseni, mint az apám, s nincsenek olyan diplomái, deegész jó tanár.

King bólintott. – Értem. Nincs annyi esze, mintapádnak, nincs olyan berkeleys diplomája, mint apádnak,mégis ugyanazon a főiskolán kötöttek ki. Hogy lehetségesez?

– Micsoda? – kérdezte védekező hangon Kate.Michelle átvette a szót: – Miért nem tanított apád, mondjuk,a Harvardon vagy a Yale-en? A berkeleys diplomák mellettnégy olyan könyvet is írt, amit a szakma tíz legjobb könyveközött tartanak számon. Ő komoly tudós volt, igazinagyágyú.

– Lehet, hogy egyszerűen csak egy kisebb főiskoláraakart menni – mondta Kate.

– Vagy volt valami a múltjában, ami kizárta, hogybekerülhessen valamelyik elit egyetemre – tette hozzáKing.

– Nem hiszem – mondta Kate. – Arról tudott volnamindenki.

– Nem feltétlenül. Nem, ha az adatokat kitörlik anyilvántartásból. Bizonyos emberek ismerhették a múltját aklikkes egyetemi világban, és felhasználhatták volna ellene.így azután az Atticuson kötött ki, ahol szerencsésnek

érezték magukat, hogy hozzájuk jött, és nem törődtek vele,hogy milyen folt esett a múltján.

– Semmi ötleted, hogy mi lehetett ez a folt? – kérdezteMichelle.

Kate nem szólt semmit.King folytatta: – Semmiképp sem akarjuk még jobban

befeketíteni az édesapádat. Én mondom, nyugodjékbékében. De ha az a férfi, aki beszélt vele, valóban felelősRitter meggyilkolásáért, nem értem, miért ne kellenebűnhődnie ezért. Könnyebben megtalálhatnánk az illetőt, haismernénk az édesapád múltját. Mert ha jól értem, ez afickó még a régi időkből ismerte, és valószínűleg azt istudta, hogy mi sározta be annyira, hogy kiszoruljon a világösszes Harvardjáról, ha tényleg ez volt a helyzet.

– Kate, te vagy az egyetlen reményünk – vette át a szótMichelle. – Ha nem mondod el, amit tudsz, nagyon nehezenfogjuk kideríteni az igazságot. És szerintem te is tudniakarod az igazságot, különben nem hívtál volna fel minket.

Kate nagyot sóhajtott. – Oké, oké, volt valami, amitanyám említett, nem sokkal az öngyilkossága előtt.

– Mi volt az, Kate? – noszogatta gyengéden Michelle.– Elmesélte, hogy apámat letartóztatták az egyik

tüntetésen. Azt hiszem, a vietnami háború ellen tiltakoztak.– Rendzavarásért vagy ilyesmiért? – kérdezte King.– Nem. Azért, mert megölt valakit.King közelebb hajolt. – Kit és hogyan,

Kate? – kérdezte. – Mindent, amire emlékszel.– Ezt csak abból tudom, amit anyám mondott, és ő

egyáltalán nem beszélt világosan. Élete vége felé már

sokat ivott. – Kate elővett egy zsebkendőt, és megtörölte aszemét.

– Tudom, hogy nehéz, Kate, de talán segít tisztábbanlátni a dolgokat.

– Annyit tudtam csak kihámozni, hogy egy rendőrrőlvagy valami hatósági személyről volt szó. Ezen aháborúellenes tüntetésen gyilkolták meg, miutánelszabadultak az indulatok. Azt hiszem, Los Angelesben.Apámat letartóztatták, és az elején rosszul állt a szénája, deaztán történt valami. Bekapcsolódott néhány ügyvéd apámvédelmében, és végül ejtették a vádat. Anyám aztmagyarázta, hogy a rendőrök agyalták ki az egészet, mertbűnbakot kerestek, és ezt apámban találták meg. Biztosvolt benne, hogy apám nem tett semmit.

– Gondolom, írtak erről az újságokban, vagykiszivárgott valamilyen hír – mondta Michelle.

– Fogalmam sincs, hogy bekerült-e az újságokba, deazt sejtem, hogy nyoma maradt, mert szemmel láthatóansokat ártott apám karrierjének. Utánanéztem annak, amitanyám mesélt. Megtudtam, hogy a Berkeley hozzájárultvégül, hogy apám ledoktoráljon, de nagyon vonakodva. Azthiszem, nem volt más választásuk: apám túl volt már azösszes kurzusmunkán, és megírta a disszertációját. Azincidensre nem sokkal a diploma megszerzése előtt kerültsor.

Annyi biztos, hogy egyetemi berkekben hamarelterjedt a hír, mert az összes főiskola, ahová jelentkezetttanítani, becsapta előtte a kapuját. Anya azt mesélte, hogyapa nem találta a helyét, és ide-oda sodródott, mielőtt

megkapta végül az atticusi állást. Ezekben az években írtameg aztán azokat a könyveket, amelyeket olyan jólfogadtak tudományos körökben. Visszatekintve, azthiszem, apám annyira megkeseredett, amiértkirekesztették a jobb egyetemekről, hogy akkor is azAtticuson maradt volna, ha hívta volna valamelyik. Nagyonhűséges típus volt, és az Atticus adott neki egy esélyt.

– Arról tudunk valamit, hogyan vészelték át a szüleid azínséges időszakot? – kérdezte King. – Édesanyád isdolgozott?

– Néha itt, néha ott. De nem volt állandó munkája.Segített apámnak a könyveit írni, anyagot gyűjtött hozzájuk,ilyesmi. Nem nagyon tudom, hogy miből éltek. – Katemegdörzsölte a szemét. – Miért, mire akarsz kilyukadni?

– Csak érdekelne – mondta King –, hogy kik voltakazok az ügyvédek, akik felsorakoztak apád mögé. Sokpénze volt apádnak?

Kate döbbenten nézett rá. – Dehogyis. Egy farmonnőtt fel Wisconsinban. Anyám meg Floridából jött.Mindketten elég szegények voltak.

– Akkor még rejtélyesebb a dolog. Miért siettek asegítségére az ügyvédek? És nem csodálkoznék, ha aszüleid valamilyen ismeretlen pénzforrásból húzták volna kia nehéz éveket.

– Ez lehetséges – mondta Kate –, de nem tudom,honnan jöhetett pénz.

Michelle Kingre nézett. – Arra gondolsz, hogy a fickó,aki aznap éjjel a dolgozószobában beszélt Ramseyvel,kapcsolatban állhat a Los Angelesben történtekkel?

– Közelítsük meg máshonnan! – javasolta King.– Megölik azt a rendőrt L. A.-ben, és Arnold Ramseyt

elkapják. De mi van, ha nem egyedül volt benne abalhéban? Mi van, ha akadt egy jó kapcsolatokkalrendelkező bűntársa? Ez megmagyarázná a nagymenőügyvédek színre lépését. Ismerem az ügyvédeket, alegritkább esetben szoktak ingyen dolgozni.

Michelle bólogatott. – Ez megmagyarázza azt is, miérthozta szóba Reginát is az illető. Talán felemlegette a régiháborúellenes tüntetéseket, hogy a harc felújításárabiztassa Ramseyt, és bevonja a tervébe.

– Istenem, ez már túl sok! – háborgott Kate. Olyanképet vágott, mint aki menten elsírja magát. – Apámbriliáns elme volt, akinek a Harvardon, a Yale-en vagy aBerkeleyn kellett volna tanítania. Erre a rendőrség hazudikvalamit, és vége az életének. Nem csoda, ha fellázadt ahatóságok ellen. Hol van itt az igazság?

– Sehol – felelte King.– Sose felejtem el azt a napot, amikor megtudtam a

hírt.– Azt mondtad, matekórán voltál – vetette közbe

Michelle.Kate bólintott. – Kimentem a folyosóra, és ott állt

Thornton és az anyám. Rögtön tudtam, hogy valami nagybaj történt.

King döbbenten nézett rá. – Thornton Jorst ott volt azédesanyáddal? Miért?

– Ő közölte a hírt anyámmal. Nem mondta el?– Nem, nem mondta – felelte határozottan Michelle.

– Miért tudta ő hamarabb, mint azédesanyád? – kérdezte King.

Kate zavartan bámult maga elé. – Nem tudom.Gondolom, a tévében látta.

– Mikor jöttek érted, és hívtak ki az óráról? – kérdezteKing.

– Mikor? Nem is tudom... Évekkel ezelőtt volt.– Gondolkozz, Kate, ez nagyon fontos.Kate hallgatott pár pillanatig, aztán ezt mondta: – Azt

tudom, hogy délelőtt volt, még ebéd előtt. Azt mondanám,tizenegy körül.

– Rittert tíz harminckettőkor ölték meg. Lehetetlen,hogy a tévécsatornák alig harminc percen belül leadjanakegy ilyen hírt, minden apró részlettel, köztük a gyilkosnevével.

– És Jorstnak arra is volt ideje, hogy fölvegye útközbenédesanyádat? – kérdezte Michelle.

– Hát, anya nem lakott túl messze az iskolámtól. És azAtticus sincs olyan messze Bowlingtontól – kábé fél órakocsival. És anya háza útba esett.

Michelle és King izgatott pillantásokat váltott.– Ugye, ez nem lehet, vagy igen? – tanakodott

fennhangon Michelle.– Micsoda? Miről beszéltek? – kérdezte Kate. King

felállt, anélkül hogy válaszolt volna.– Hová mentek? – kérdezte Kate.– Meglátogatjuk doktor Jorstot! – mondta King. – Úgy

látszik, van néhány dolog, amit még nem mondott elnekünk.

– Ha nem említette, hogy eljött hozzám aznap aziskolába, akkor talán azt se mondta el, hogy mi volt közteés az anyám között.

King Kate-re meredt. – Miért, mi volt köztük?– Mielőtt anyám meghalt, sokszor találkozgattak.– Találkozgattak? – csodálkozott King. – De hát azt

mondtad, hogy édesanyád szerette apádat.– Arnold akkor már majdnem hét éve halott volt.

Thornton és anyám barátsága egyre szorosabbá vált, mígvégül a kapcsolatuk új fejezethez érkezett.

– Új fejezethez? Mire gondolsz? – kérdezte King.– Arra, hogy össze akartak házasodni.

52

Mivel Michelle még csak félig nézte át Bob Scottaktáit, amikor Kate felhívta, és nem úgy tűnt, hogyegyhamar folytathatja az átnézést, Joan magával vitte adobozt a motelba, ahol az éjszakát töltötte, és ő folytatta amunkát. Kinggel folytatott utolsó beszélgetése utánszüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét a nagyonfájdalmas találkozásról.

Amikor kinyitotta a dobozt, és elkezdte átnézni atartalmát, rájött, hogy Parks nem túlzott: nagy káosz volt azegész. Ennek ellenére lelkiismeretesen végiglapozottminden oldalt, és egyenként elolvasott mindendokumentumot, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogynem a keresett Bob Scotthoz tartoznak. Pár órával későbbfelhívta a szobapincért, és kért egy szendvicset meg egycsésze kávét. Sejtette, hogy hosszú ideig lesz itt, ésfogalma sem volt, hogy mikor jön vissza King és Maxwell.Már éppen fel akarta hívni Kinget, de aztán úgy döntött,hogy mégse.

Már közeledett a doboz aljához, amikor hirtelenelkerekedett a szeme. Kiemelte a paksamétát, ésszétterítette az ágyán. Ez a köteg nagyon úgy nézett ki, mintegy bizonyos Robert C. Scott letartóztatási parancsa. A

cím, ahová az idézést kézbesítették, Tennessee-ben volt,de Joan nem ismerte a város nevét. A papírok szerintennek a Bob Scottnak volt egy illegálisan tartott pisztolya.Hogy ez tényleg az a Bob Scott-e, akit keresnek, Joan nemtudta még megmondani. Annyit biztosan tudott, hogy azáltala ismert Bob Scott szerette a fegyvereket.

Ahogy tovább olvasta az aktát, még izgalmasabb lett.Az Alkohol- Dohány- és Fegyveriroda felkérésére, mintmindig, most is a rendőrbíróság adta ki a letartóztatásiparancsot. Valószínűleg ezért tudta Parks rátenni a kezéterre a dokumentumra. Lehet, hogy Bob Scott ténylegkapcsolatban állt a mostani üggyel, de mindenképpenRitter felől. Ők továbbra is úgy érezték, hogy Bruno ésRitter összekapcsolódik valahogy. Loretta Baldwin ésMildred Martin meggyilkolása világosan jelezte számukraezt a kapcsolatot. De két ennyire különböző ügyben hogylehetnek ugyanazok a szereplők? Mi a közös nevező? Mi?Joan szinte beleőrült, hogy a válasz ott van valahol az orrukelőtt, és mégsem találják.

Megcsörrent a mobiltelefonja. Parks hívta.– Hol van most? – kérdezte a férfi.– A Cédrus Motelban. Átnézem a dobozt, amit itt

hagyott. És lehet, hogy találtam valamit. – Rövidenbeszámolt Parksnak a letartóztatási parancsról.

– Az istenit, Scottnak kézbesítették?– Nem tudom. Feltehetően nem, mert ha letartóztatták

volna, valahol csak nyoma lenne, és tudnánk róla.– De ha a letartóztatási parancsot tiltott

fegyverviselésért adták ki ellene, akkor talán ő áll az egész

dolog mögött.– Mégsem tudjuk visszavezetni hozzá a szálakat. Nem

áll össze a kép.– Egyetértek – mondta fáradt hangon Parks. – Hol van

King és Maxwell?– Elmentek Charlottesville-be, hogy találkozzanak

Kate Ramseyvel. Telefonált a lány, és azt állította, fontosinformációja van számukra.

– Ha az apja nem egyedül csinálta, akkor az a férfi,akit Kate kihallgatott, talán Bob Scott volt. Tökéletes belsőember, aki könnyen előkészíthette a merényletet. Egy trójailó, ha volt ilyen valaha.

– Mit tud kezdeni Scott letartóztatási parancsával?– Szólok a fiúknak, és utánajárunk a dolognak. Szép

munka volt, Joan. Lehet, hogy maga tényleg olyan jó, mintamilyennek mondják.

– Az az igazság, helyettes rendőrbíró úr, hogy annál isjobb vagyok.

Amint Joan letette a telefont, összerándult, minthaáramütés érte volna. – Jaj, istenem! – kiáltotta, a telefontbámulva. – Ez nem lehet! – Nagyon lassan mondta ki akövetkező két szót. – Trójai ló.

Kopogtak. Joan kinyitotta az ajtót, és a pincérnőbehozta a tálcát.

– Ide, asszonyom?– Igen – felelte szórakozottan Joan. Legújabb

felfedezése körül jártak a gondolatai. – Ott jó lesz.– Kitölthetem a kávét?– Nem, köszönöm. – Aláírta a csekket, és

elfordult. – Köszönöm.Joan telefonálni akart, amikor hirtelen megérezte, hogy

van valaki mögötte. Megfordult, de arra sem maradt ideje,hogy felsikoltson, mielőtt minden elsötétült előtte. A nő Joanfölé hajolt, aki most már a földön feküdt. Tasha munkáhozlátott.

53

Késő éjszaka volt, amikor King és Michellemegérkezett az Atticus Főiskolához. Az a szárny, aholThornton Jorst irodája volt, zárva volt. Az adminisztrációsépületben Michelle rábeszélte a fiatal ügyeletes kollégiumitanárt, hogy adja meg Jorst otthoni címét. Körülbelül másfélkilométerre lakott a campustól, egy téglaházakkalszegélyezett árnyas utcában, ahol a tanárok nagy része élt.Nem állt kocsi Jorst feljáróján, amikor King leparkolt a járdamellett a Lexusával, és nem égtek bent a lámpák.Felmentek a bejárati ajtóhoz, és bekopogtak, de senki nemfelelt. Körülnéztek a kis hátsó udvaron, de az is üres volt.

– Nehezen tudom elhinni, de Jorstnak ott kellett lenniea Fairmount Hotelban, amikor Rittert megölték – mondtaMichelle. – Nincs más magyarázat, hacsak nem hívta felvalaki a hotelból, és nem értesítette a történtekről.

– Hát, majd megkérdezzük tőle. De ha ott volt, akkorsikeresen kereket oldott, mielőtt lezárták a környéket. Csakígy juttathatta el a hírt Reginának és Kate-nek ilyen gyorsan.

– Mit gondolsz, be fogja vallani, hogy a szállodábanvolt?

– Szerintem meg fogjuk tudni, mert szándékomban állmegkérdezni tőle. És Regina Ramseyről is ki akarom

kérdezni.– Azt hittem volna, hogy mesél a tervezett házasságról,

amikor először beszélgettünk vele.– Nyilván nem akarta, hogy tudjunk róla. Amitől még

gyanúsabb. – King Michelle-re nézett. – Van nálad fegyver?– Pisztolyok és igazolványok, teljes menetfelszerelés,

miért?– Csak kérdeztem. Kíváncsi lennék rá, bezárják-e az

ajtajukat errefelé az emberek.– Csak nem azon töröd a fejed, hogy bemész? Ez

illetéktelen behatolásnak és betörésnek számít.– Nem, ha nem törsz be, amikor bemész – mondta

King.– Ó, tényleg? Hol kaptad a jogi diplomádat? A Hülyék

Egyetemén?– Én csak azt mondom, hogy jó lenne körülnézni,

amikor nincs itthon Jorst.– De lehet, hogy itt van valahol. Lehet, hogy alszik.

Vagy akkor jön meg, amikor mi bent vagyunk.– Nem mi, csak én. Te felesküdött rendőrtiszt vagy.– Te meg tagja vagy a kamarának. A bíróság előtt

formailag hatósági közegnek számítasz.– Igen, de mi ügyvédek mindig ki tudjuk cselezni a

formaságokat. Ez a specialitásunk, nem nézeltévét? – King visszament az autójához, és kivett egyelemlámpát. Amikor visszajött, Michelle megragadta akarját. – Sean, ez őrültség. Mi van, ha meglát egyszomszéd, és kihívja a zsarukat?

– Akkor azt mondjuk, hogy úgy hallottuk, segítségért

kiált valaki.– Ez hihetetlenül bénán hangzik.King már oda is lépett a hátsó ajtóhoz, és

megpróbálta a kilincset. – A francba!Michelle megkönnyebbülten felsóhajtott. – Zárva van?

Hála istennek!King kaján képpel feltépte az ajtót. – Vicceltem. Egy

perc az egész. Addig te őrködj.– Sean, ne...King beosont, mielőtt befejezhette volna. Michelle

zsebre dugott kézzel járkálni kezdett, s próbált úgy tenni,mintha az égvilágon semmi dolga nem volna, miközben asav majd' kilyukasztotta a gyomrát. Még fütyörészni ispróbált, de aztán rájött, hogy nem megy, mert túlságosankiszáradt a szája az idegességtől.

– A fene egyen meg, Sean King – motyogta.

Belépve a házba, King a konyhában találta magát.Ahogy körbepásztázott a lámpájával, úgy tűnt neki, hogy akis helyiséget nem nagyon használják. Jorst nyilvánvendéglőbe járt. King átment az egyszerűen bútorozott,tisztán tartott nappaliba. Könyvespolcok keretezték aszobát, amelyek, nem meglepő módon, tele voltak Goethe,Francis Bacon, John Locke és az örökké népszerűMachiavelli köteteivel.

Jorst házi irodája a nappaliból nyílt, és ez a szoba márjobban hasonlított a gazdájára. Az asztalon könyv- éspapírhalmok álltak, a padló tele volt szórva mindennel, a kisbőrkanapé is alaposan meg volt pakolva. Erős cigaretta-

és szivarszagot árasztott a hely, és King észrevett a padlónegy hamutartót, tele csikkel. A falat borító olcsó polcokmeghajlottak a rájuk nehezedő könyvek súlya alatt. Kingkörülnézett az asztalon, kihúzgálta a fiókokat, titkosrejtekhelyet keresve, de semmi ilyet nem talált. Erőskétsége volt afelől, hogy ha félrehúz egy könyvet a polcon,rejtekfolyosót fog találni mögötte, de azértkötelességtudóan leemelt néhány kötetet. Nem történtsemmi.

Jorst egy könyvön dolgozott, mint mondta, és adolgozószoba állapota megerősítette ezt. Jegyzetek,vázlatok és kéziratok álltak kazlakban mindenütt.Nyilvánvaló volt, hogy a rend nem a fickó erőssége, és Kingundorodva nézett körül a kuplerájban. Tíz percig se tudnaígy élni, noha fiatal korában a lakása ennél is rosszabbulnézett ki. Ő legalább kimászott a disznóóljából; Jorst ajelek szerint nem próbálkozott ezzel. Kingben felmerült egypillanatra, hogy behívja Michelle-t, hadd lásson egy kisfelfordulást. Attól biztos jobban érezné magát.

A kupacok között turkálva King talált egyhatáridőnaplót az asztalon, de különös módon nem voltbenne semmilyen használható információ. Ezután felmentaz emeletre. Két hálószoba volt fönt, de a jelek szerint csakaz egyiket használták. Jorst itt rendesebb volt. A ruháiszépen beakasztva egy kis szekrénybe, a cipői sorbarakva egy cédrusállványon. King benézett az ágy alá, decsak pormacskák üdvözölték. A fürdőszobában egynedves törülközőt talált a földön, és néhány tisztálkodószerta mosdón. Átment a másik hálószobába, ami nyilván a

vendégszoba volt. Innen is nyílt egy kis fürdőszoba, de ittnem volt törülköző, nem voltak tisztálkodószerek. Egy polclógott az egyik falon, ezen nem voltak könyvek, csaknéhány fotó. Egyenként rájuk világított a zseblámpájával.Jorst volt mindegyiken, különféle emberek társaságában,akik közül King egyet sem ismert fel, amíg meg nem láttaaz utolsó arcot.

Összerezzent a lentről jövő hangra. – Sean, azonnalvonszold le magad! Jorst visszajött.

Ahogy King kinézett az ablakon, látta, amint Jorstrobusztus régi kocsija befordul a feljáróra. Gyorsanlekapcsolta a lámpát, zsebre tette a fényképet, óvatosanleosont a lépcsőn, és hátrament a konyhába, ahol Michellevárta. A hátsó ajtón távoztak, megkerülték a házat,megvárták, amíg Jorst bemegy, aztán bekopogtak afőbejáraton.

Jorst az ajtóhoz jött. Megvonaglott az arca, amikormeglátta őket, és gyanakvó pillantást vetett a hátukmögé. – Az a maga Lexusa ott, az út szélén? – Kingbólintott. – Nem ült benne senki, amikor eljöttem mellette.És a járdán se láttam senkit.

– Elnyúltam egy kicsit a hátsó ülésen, amíg vártam,hogy hazajöjjön – mondta King. – Michelle meg átment azegyik szomszédhoz, hátha ők tudják, hogy mikor jön haza.

Jorst nem úgy festett, mint aki beveszi a mesét, deazért betessékelte őket, és leültek a nappaliban.

– Tehát beszéltek Kate-tel? – kezdte Jorst.– Igen, azt mondja, maga figyelmeztette, hogy

óvakodjon tőlünk.

– Miért? Azt gondolták, nem szólok neki?– Biztosra veszem, hogy nagyon közel állnak

egymáshoz.Jorst szúrósan nézett Kingre. – Kate az egyik

kollégám lánya, és a volt diákom. Minden más feltételezésalaptalan.

– Tekintve, hogy házasságot készült kötni az anyjával,akár a mostohaapja is lehetne – mondta King. – Magátólmég arról se hallottunk, hogy találkozgattak egymással.

Jorst kínosan feszengett. – Miért hallottak volna, ezegyáltalán nem tartozik magukra. És ha mostmegbocsátanak, sok a dolgom.

– Ja, igen, a könyv, amin dolgozik. Miről szólegyébként?

– Csak nem érdekli a politológia, King úr?– Engem sok minden érdekel.– Azt látom. Ha mindenáron tudni akarja, tanulmányt

írok a déliek szavazási szokásairól, a másodikvilágháborútól napjainkig, és ezek hatásairól az országosválasztásokra. Az a teóriám, hogy a Dél ma már egyáltalánnem a régi „Jó Öreg Dél". Az emigránsok olyan heterogéngyűjtőmedencéjévé vált, amilyet nem látott az ország azelőző századforduló óta. Nem azt mondom, hogy mára aliberális, sőt radikális gondolatok bástyája lett, de ez márnem az a Dél, amit az Elfújta a szélből, vagy akár a Nebántsátok a fekete rigót!-ból megismerhettünk. Sőt,jelenleg Georgiában a közel-keleti népcsoportoknövekednek a leggyorsabban.

– Szinte látom, milyen izgalmas szimbiózisban élnek a

hinduk meg a muszlimok a bubbásokkal ésbaptistákkal – jegyezte meg King.

– Ez jó – mondta Jorst. – Bubbások és baptisták. Nembánja, ha felhasználom ezt az egyik fejezetem címéhez?

– Csak nyugodtan. Ugye nem ismerte Ramseyéket,mielőtt az Atticusra jött?

– Nem, nem ismertem. Arnold Ramsey két évvelelőttem érkezett ide. Én Kentuckyban voltam tanár, mielőttidejöttem.

– Amikor Ramseyéket mondtam, Arnoldra ésReginára gondoltam.

– A válaszom ugyanaz. Egyiküket se ismertem, mielőttidejöttem. Miért, mást mondott Kate?

– Nem – felelte gyorsan Michelle. – Ő azt mondta, azédesanyja jó barátságban volt önnel.

– Mindketten a barátaim lettek. Azt hiszem, Reginareménytelen agglegénynek tartott, és igyekezett kedveslenni hozzám, hogy ne érezzem kínosan magam.Fantasztikus nő volt. A főiskolán drámatagozatra járt, sőtjátszott is néhány produkcióban. Döbbenetesen jószínésznő volt, igazán. Hallottam Arnoldtól, hogy milyentehetséges volt fiatalabb korában, de azt hittem, túloz. Deamikor színpadon játszott Regina, szinte megigézettmindenkit. És ugyanolyan kedves és jó volt, mint amilyentehetséges. Sok ember szerette.

– Ebben biztos vagyok – mondta King. – És miutánArnold meghalt, maguk ketten...

– Nem így történt – vágott közbe Jorst. – Arnold már

régen halott volt, amikor kezdtünk nem csupán barátkénttekinteni egymásra.

– Majd eljutottak addig a pontig, hogy már házasságrólbeszéltek.

– Megkértem a kezét, és ő igentmondott – magyarázta hűvösen Jorst.

– És aztán meghalt? Jorst fájdalmas képetvágott. – Igen.

– És tényleg öngyilkos lett?– Igen, azt mondják. Michelle gyorsan

közbeszólt: – Miért, maga nem így gondolja?– Regina boldog volt. A feleségem akart lenni. Nem

hiszem, hogy a házasság gondolata kergette azöngyilkosságba.

– Vagyis azt feltételezi, hogy megölték?– Erre maguknak kell felelniük! – csattant föl

Jorst. – Maguk szimatolnak mindenfelé. Derítsék ki! Eznem az én szakterületem.

– Hogyan fogadta Kate az esküvő tervét?– Jól. Szerette az apját. Szeretett engem is. Tudta,

hogy nem akarok az apja helyére állni. Biztos vagyokbenne, hogy azt akarta, boldog legyen az anyja.

– Maga is tüntetett a vietnami háború ellen?A jelek szerint Jorst jól viselte a hirtelen

témaváltást. – Igen, több millió emberrel együtt.– Járt Kaliforniában?– Hová akar kilyukadni?King adta meg a magyarázatot. – Mit szólna hozzá, ha

azt mondanám, hogy egy férfi felkereste Arnold Ramseyt,

megpróbálta rábeszélni, hogy segítsen neki Clyde Rittermeggyilkolásában, sőt a maga nevét említette?

Jorst nyugodtan hallgatta Kinget. – Azt, hogy aki eztmondta magának, az súlyos tévedésben van. De ha igazlenne, akkor se tudnám befolyásolni, hogy más emberekmikor veszik szájukra a nevemet, ugyebár.

– Így igaz. És úgy gondolja, hogy Arnold Ramseyegyedül követte el a tettét?

– Mindaddig igen, amíg nem mutatnak egyértelműbizonyítékot az ellenkezőjére.

– Úgy tűnik, Ramsey egyáltalán nem volt agresszív,mégis a lehető legerőszakosabb cselekedetet követte el agyilkolással.

Jorst vállat vont. – Ki tudja, mi lakozik az emberi szívekmélyén?

– Ez igaz. És Arnold Ramsey fiatalon részt vett néhánykomolyabb tüntetésen, talán azon is, amelyik egy embererőszakos halálával végződött.

Jorst kemény pillantást vetett Kingre. – Miről beszél?King csupán azért hozakodott elő ezzel az

információval, hogy lássa, miként reagál Jorst. – Mégvalami! Aznap reggel, amikor Rittert megölték, egyedülment a Fairmount Hotelba vagy Ramseyvel?

Becsületére legyen mondva, Jorst nem mutatottsemmilyen érzelmet. Kifejezéstelen volt az arca. – Aztállítja, hogy aznap reggel a Fairmountban voltam?

King egyenesen a szemébe nézett. – Netán azt állítja,hogy nem?

Jorst eltűnődött egy pillanatig. – Rendben. Elismerem,

ott voltam. Több száz másik emberrel együtt. Na és?– Na és? A Regina Ramseyvel való viszonyán kívül ez

is egy igen fontos részlet, amit elfelejtett megemlíteni.– Miért kellett volna megemlítenem? Én nem tettem

semmi rosszat. És a kérdésére válaszolva, egyedülmentem a Fairmountba.

– Magának azonnal el kellett hagynia a szállodát,amint Ramsey leadta a lövést, különben nem lett volnaideje felvenni Reginát, és elmenni Kate-ért az iskolába.

Jorst kőarccal nézte őket; de azért megjelent néhányverejtékcsepp széles homlokán. – Mindenki összevisszarohangált a szállodában. Én is pánikba estem, akárcsak atöbbiek. Láttam, mi történt, és nem akartam, hogy Reginaés Kate a hírekből tudja meg. Úgyhogy amilyen gyorsancsak tudtam, kocsiba ültem, és sietve vittem nekik a hírt.Úgy gondoltam, így tisztességes. És nem örülök, hogynegatív felhangot akarnak adni annak, amit én önzetlenültettem.

King egészen közel hajolt a professzorhoz. – Miértment aznap reggel a szállodába? Magának is elege voltBittérből?

– Nem, dehogy.– Akkor, miért? – folytatta King.– Ritter az egyik elnökjelölt volt. Nem sok kószál

errefelé belőlük. Saját szememmel akartam látni. Végtéreis, ez a szakterületem.

– És ha azt mondanám, hogy ez csak süketduma? – morogta King.

– Nem tartozom magyarázattal maguknak – vágott

vissza Jorst.King vállat vont. – Igaza van. Majd ideküldjük az FBI-t

meg a titkosszolgálatot, és nekik is előállhat ezzel amesével. Van itt valahol telefon?

– Egy pillanat, egy pillanat! – mondta gyorsan Jorst.King és Michelle várakozva nézett rá. – Rendben van,rendben van. – Jorst idegesen nyelt egyet, és hol rájuknézett, hol elfordította a szemét. – Nézzék, aggódtamArnold miatt. Annyira dühös volt Ritterre, hogy féltem,valami ostobaságot követ el. Kérem, higgyék el, sohaegyetlen pillanatig se gondoltam, hogy meg akarja ölni aztaz embert. Azt se tudtam, hogy van fegyvere, amíg megnem húzta a ravaszt. Esküszöm.

– Folytassa – mondta King.– Arnold nem tudta, hogy ott vagyok. Titokban

követtem. Előző este mondta el nekem, hogy elmegy arendezvényre. A háttérben maradtam. Olyan nagy volt atömeg, hogy észre se vett. Elég távol állt Rittertől, éskezdtem azt hinni, hogy alaptalan a félelmem. Gondoltam,elmegyek. Az ajtó felé vettem az irányt, így aztán nemláthattam, hogy Ramsey ugyanebben a pillanatban elindulRitter felé. Egyszer fordultam csak hátra, amikor az ajtóhozértem. És már csak azt láttam, hogy Arnold előhúzza apisztolyát, és tüzel. Megrökönyödve figyeltem, ahogy Rittera földre zuhan, majd ahogy maga lelövi Arnoldot. Aztánelszabadult a pokol. Én meg futottam, ahogy bírtam. Azérttudtam olyan gyorsan kijutni, mert az ajtónál voltam.Emlékszem, majdnem keresztülestem az egyikszobalányon, aki szintén az ajtónál állt.

Michelle és King egymásra nézett: Loretta Baldwin.Jorst folytatta, az arca most már hamuszürke volt.– El se tudtam hinni, hogy mi történt. Olyan volt az

egész, mint egy rémálom. A kocsimhoz rohantam, ésazonnal elhajtottam. Nem csak én voltam ezzel így. Egycsomó ember menekült a helyszínről.

– Soha nem mondta ezt el a rendőrségnek?– Mit mondhattam volna? Hogy ott voltam, láttam, mi

történik, és elmenekültem, ahogy több száz másik ember.Nem mintha a hatóságokat érdekelte volna a vallomásomvagy valami.

– És egyenesen Reginához ment, hogy elmondja nekia hírt. Miért?

– Hogy miért? Az isten szerelmére, a férje lelőtt egyelnökjelöltet! Aztán megölette magát is. El kellett nekimondanom. Hát nem képes megérteni?

King előhúzta a fotót a zsebéből, amit az emeletihálószobából hozott el, és átnyújtotta Jorstnak. Jorstremegő kézzel elvette, és Regina Ramsey mosolygósarcára nézett.

– De, azt hiszem, igen – mondta csendesen King.– Főleg úgy, ha már akkor szerelmes volt belé.

54

– Na, mi a véleményed? – kérdezte Michelle, ahogyelindultak a Lexusszal. – Lehet, hogy tényleg igazat mond.Talán azt gondolta, ha elsőként ér oda, és vigaszt nyújtszegény özvegynek, profitálhat valamit a barátja halálából,miközben eljátszhatja az irgalmas szamaritánust is.

– Vagyis egy tetű alak. De talán nem gyilkos. – Talán.Állja a tekintetet. De nem tetszik nekem, hogy ennyi éven áttitokban tartotta, hogy ott járt a Fairmountban, és hogy elakarta venni Reginát. Ez önmagában is előkelő helyre teszia gyanúsítottak listáján.

Michelle olyat ugrott, mintha megdöftékvolna. – Várjunk csak egy percig! Sean, lehet, hogy őrültenhangzik, de hallgass meg. – King kérdő tekintettel nézettrá. – Jorst bevallotta, hogy ott volt a Fairmountban. Ésszerelmes volt Regina Ramseybe. Mi van, ha ő beszélte ráRamseyt Ritter meggyilkolására? Nagyon jól tudta, hogyRamsey gyűlöli Rittert. A barátja és kollégája volt. Ramseybiztos hallgatott rá.

– De Kate azt állítja, hogy nem Jorst volt, akitkihallgatott.

– De ebben nem lehet olyan biztos. Jorstelváltoztathatta a hangját egy kicsit, ha tudta, hogy Kate a

házban van. Ha Jorst szövetséget kötött Ramseyvel, akkormindketten elmentek a szállodába, és mindketten vittekmagukkal fegyvert.

King folytatta Michelle gondolatmenetét. – AztánRamsey tüzel, Jorst viszont nem. Gyorsan kisurran, elrejti apisztolyt a takarítókamrában, ahol Loretta meglátja, aztánsiet, hogy beszámoljon a történtekről Reginának és Kate-nek.

– Tudva, hogy egyszer még feleségül fogja venni azözvegyet.

– Igaz, elég sokáig várt vele, hogy megkérje akezét – jegyezte meg King.

– Nem biztos, lehet, hogy korábban is megkérte, csakkikosarazták. Vagy azért várt ennyit, hogy ne keltsengyanút. De az is lehet, hogy ilyen sokáig tartott, miresikerült elérnie, hogy Regina szerelmes legyenbelé. – Michelle várakozó pillantást vetett Kingre. – Na, mitgondolsz?

– Van benne logika, Michelle, tényleg van. De aztánRegina meghalt, és Jorst mégsem vette feleségül.

– Tényleg azt hiszed, hogy Reginát megölték?– Hát, ha hiszünk Jorstnak, és tényleg össze akartak

házasodni, akkor miért lett volna öngyilkos?– És Kate is tudott a tervezett házasságról – folytatta

lassan King. – És Jorst azt mondta, hogy nem volt ellenekifogása.

– Mi van, ha mégis – tűnődött Michelle.– Hogy érted ezt?– Kate szerette az apját. Meggyőződése, hogy ha az

anyja nem hagyja őt el, valószínűleg sose öli meg Rittert.De megölte, és most ő is halott. Aztán az anyja hozzá akarmenni az apja egyik kollégájához. És az anyja is meghal.

– Azt akarod mondani, hogy Kate ölte meg az anyját?Michelle felemelte a kezét. – Én csak azt mondom,

hogy ez is egy lehetőség. De nem akarom elhinni.Kedvelem Kate-et.

King felsóhajtott. – Ez olyan, mint egy luftballon. Habenyomod az egyik felét, dudor nő a másikoldalán. – Michelle-re pillantott. – Összeírtad azokat azadatokat, amiket kértem?

Michelle bólintott, és előhúzott egy jegyzetfüzetet atáskájából. – Arnold Ramsey 1949-ben született. 1967-benérettségizett, majd a Berkeleyre járt, ahol 1974-benmegszerezte a doktori fokozatát. Reginát ugyanebben azévben vette feleségül. Aztán együtt botladoztak, amígRamsey 1982-ben el nem foglalta az állását az Atticuson.Kate akkor már egyéves volt. – Michelle elhallgatott, ésKingre pillantott, aki zavart képet vágott. – Mi a probléma?

– Kate elmondása szerint Ramseynek részt kellettvennie egy háborúellenes tüntetésen, ahol egy rendőrmeghalt. Minden probléma itt kezdődött. És azt is mondtaKate, hogy a Berkeley kénytelen volt megengedni, hogyArnold ledoktoráljon, mivel az összes követelménytteljesítette, beleértve a disszertáció-írást is. Vagyis azincidensnek a doktori vizsgák környékén kellett történnie.

– Úgy van. És?– Ha Ramsey 1974-ben kapott PhD-t, nem

tiltakozhatott a vietnami háború ellen. Nixon 1973 elején

aláírta a tűzszünetet, és bár mindkét fél a tűzszünetmegsértésével vádolta a másikat, a harcok csak 1975-benújultak ki. Ha meg az incidens a rendőrrel a PhD-követelmények teljesítése előtt zajlott le, akkor biztosraveszem, hogy a Berkeley simán kirúgta volna Ramseyt.

Michelle hátradőlt. – Azt hiszem, igazad van.– És ha Ramsey nem a háború ellen tüntetett

ezerkilencszázhetvennégyben, amikor a rendőrt megölték,akkor mi ellen tiltakozott?

Michelle csettintett azujjával. – Ezerkilencszázhetvennégy? Most említettedNixont. Akkor volt a Watergate. Ugye?

King elgondolkodva bólintott. – És teljesen logikusnaktűnik, hogy Ramsey egy olyan fickó ellen tüntessen, mintNixon, és a lemondását követelje, ami annak az évnek azaugusztusában meg is történt.

– Kate mégis azt állította, hogy háborúellenes tüntetésvolt Los Angelesben.

– Nem. Ő azt mondta, amit az anyjától hallott. És azt ismondta, hogy Regina erősen ivott már akkor. Könnyeneltéveszthette a dátumot, az eseményt, sőt még a helyet is.

– Szóval lehet, hogy a tüntetés, ahol megöltek egyrendőrt, nem is L. A.-ben, hanem Washingtonban volt, ésnem Vietnamról, hanem Nixonról szólt?

– Ha igen, akkor biztos, hogy találunk valamilyenadatot róla.

– És az ügyvédi iroda, amelyik közbelépett Ramseyérdekében. Gondolod, hogy az is washingtoni?

– Remélem, azt is megtudjuk. – King elővette a

telefonját, és bepötyögött néhány számot. – FelhívomJoant. Nagyon ért a régi dolgok előásásához. – De Joannem vette föl, így King üzenetet hagyott neki.

King folytatta: – Ha valaki elintézte, hogy ejtsék avádat, és egy ügyvédi iroda állt a háttérben, akkor ez egyolyan nyom, amin eljuthatunk valahová.

– Nem feltétlenül. Nem nagyon lehet utólag kideríteni,hogy ki hol tartózkodott akkor régen. Lehet, hogy Jorstköveket dobált Los Angeles-i városházán, és soha nemtudjuk bebizonyítani. És bárki olyat találni, aki mondana isvalamit az ügyről, valószínűleg ugyanilyen lehetetlen. És hanincs semmi a nyilvános jelentésben, akkor puff, ennyi volt.

King bólintott. – Amit mondasz, teljesen logikus. Deakkor is utána kell néznünk. Semmibe se kerül nekünk,csak egy kis időbe.

– Igen – mondta Michelle. – De van egy olyanérzésem, hogy nagyon hamar ki fogunk belőle futni.

55

King és Michelle egy Atticus melletti motelban szálltmeg, és másnap reggel ért csak vissza Wrightsburgbe.Parks King házában várta őket.

– Tud valamit Joanról? – kérdezte tőle King. – Tegnapeste próbáltam elérni telefonon, de nem vette föl.

– Este beszéltem vele. Kihámozott valamit BobScottról abból a paksamétából, amit idehoztam. – Parksbeszámolt nekik a Tennessee-ben kiadott letartóztatásiparancsról.

– Ha ez ugyanaz a Bob Scott, akkor talán elvezethetminket valahová, és választ kaphatunk akérdéseinkre – töprengett King.

– Hívjuk fel újra Joant, aztán megbeszéljük, mit lépjünk.King bepötyögte Joan számát, de a nő most sem vette

fel. King felhívta a motel központi számát, ahol Joanmegszállt. Ahogy a recepcióst hallgatta, egyre sápadtabblett, és megroggyant a térde. Aztán lecsapta a telefont, ésdühösen felkiáltott. – Rohadt életbe!

Parks és Michelle döbbenten meredt rá.– Sean, mi van? – kérdezte csöndesen Michelle. King

hitetlenkedve rázta a fejét. – Joant elrabolták – mondta.

Joan szállása egy bungalóban volt, a Cédrus Motelhátsó udvarán. Retikülje és telefonja a padlón hevert.Vacsorája érintetlenül állt a tálcán. A cipője, amit előző napviselt, a földön feküdt, egyiknek le volt törve a sarka. Abungaló hátsó ajtaja a szabadba nyílt, ahol nyugodtanmegállhatott egy autó, és kivihették Joant anélkül, hogybárki is látott volna valamit. Mire King, Michelle és Parksmegérkezett, Williams rendőrfőnök már ott volt néhányemberével, jegyzőkönyvet vettek föl, és összegyűjtötték akevés bizonyítékot.

A szobapincért, akinek fel kellett volna szolgálniaJoannak az ételt, alaposan kikérdezték. Fiatal fickó volt,egy-két éve dolgozott a motelban, és szemmel láthatóanmegviselték a történtek. Elmesélte, hogy amikor be akartavinni Joan bungalójába a vacsorát, odalépett hozzá egyfiatal nő, és megkérdezte, hogy Joannak lesz-e az étel.Joan húgaként mutatkozott be, és azt mondta, mostérkezett látogatóba, és szeretne meglepetést szerezni atestvérének azzal, hogy ő maga szolgálja föl a vacsorát.Ártatlan kérésnek tűnt, és nagyon csinos volt a lány, és húszdollárt is adott, úgyhogy a pincér átadta neki a tálcát, ésvisszament a motelba.

Williams rendőrfőnök lépett oda hozzájuk. – A rohadtéletbe! Amerre csak nézek, gyilkosságokba ésemberrablásokba botlom. Nem is olyan régen ez mégbékés helynek számított.

A rendőrfőnök engedélyével magukhoz vették a Joanáltal átnézett dobozt Bob Scott irataival. A trió rögtönzöttértekezletet tartott a parkolóban. Parks részletesen

beszámolt a Joannal folytatott beszélgetéséről.– Közvetlenül azután kaphatták el, hogy letette a

telefont. Elmondta nekem, hogy mit tudott meg BobScottról. Azt feleltem, hogy Scottból természetesen lehetettáruló. Ha valaki Ritter megölését tervezte, annak őtökéletes beépített tégla volt, bár tudom, hogy maguk nemnagyon hiszik, hogy ő volna az emberünk. Meg akartukvárni, hogy visszajöjjenek Kate Ramseytől, mielőttmegtervezzük a következő lépést.

King odalépett Joan BMW-jéhez, és szemügyre vette,amíg Parks bement, hogy beszéljen Williamsrendőrfőnökkel. A rendőrség már átvizsgálta a kocsit, denem talált semmit.

Michelle is utánament, és King vállára tette akezét. – Minden rendben?

– Látnom kellett volna előre – mérgelődött King.– Honnan? Nem vagy te jós.– Egy csomó emberrel beszéltünk. Mildred Martint

nem sokkal azután ölték meg, hogy nála voltunk. Nem lettvolna nehéz kitalálni, hogy Joan lesz a következő célpont.

– Vagy te! És mit kellett volna tenned?Vigyázni rá, mintegy óvodásra? Nem ismerem annyira, de nem hiszem,hogy el tudta volna viselni.

– De meg se próbáltam, Michelle. Nemgondoskodtam a biztonságáról. És most...

– Van rá esély, hogy megtaláljuk. Mégpedig élve.– Ne vedd rossz néven, de eddig nem túl jó a

statisztikánk élő emberek megtalálásában.Közben visszajött Parks. – Nézzék, én most

utánanézek ennek a Bob Scottnak Tennessee-ben, és haarról a fickóról van szó, akit keresünk, lemegyünk oda egycsapat fiúval, és elbeszélgetünk vele. Velünk tarthatnak, haakarnak.

– Akarunk – felelte Michelle mindkettőjük helyett.

56

Amíg Parks elment, hogy lenyomozza Bob Scottot,Michelle és King visszatért King házába. Michelle vacsorátkészített mindkettőjüknek, de aztán nem találta Kinget.Végül meglátta, hogy kint ül a mólón, és lement hozzá.

– Csináltam egy kis levest és néhány szendvicset.Nem vagyok nagy háziasszony, de ehetők.

– Kösz – mondta elgondolkodva King. – Rögtönmegyek.

Michelle leült mellé. – Még mindig Joan jár afejedben?

King elnézett Michelle fölött, aztán vállat vont.– Nem tudtam, hogy még mindig barátok vagytok.– Nem vagyunk! – King nyugodtabb hangon

megismételte: – Már nem vagyunk. De régen nem csakazok voltunk.

– Tudom, hogy ez nem lehet könnyű neked, Sean.Csöndben ültek egy darabig, aztán Kingmegszólalt: – Joan megmutatta magát nekem.

– Micsoda? – hüledezett Michelle.– A liftben, megmutatta magát.– Megmutatta magát. Hogyan?– Ballonkabát, és alatta semmi. Nyugodtan

bevallhatod, hogy valami ilyesmire gondoltál, amikortudomást szereztél arról a bugyiról a csilláron.

– Jó, talán igen. De miért tett ilyet? Te szolgálatbanvoltál.

– Mert kapott egy üzenetet, amiről azt hitte, hogy tőlemvan, és arra kértem benne, hogy lepjen meg abban arohadt liftben. Az együtt töltött éjszakánk után, gondolom,azt hitte, hogy utójátékra vágyom.

– Ha Joannal akarták elterelni a figyelmedet, honnantudták, hogy mikor fog lejönni?

– A közönségtalálkozó tíztől tíz harmincötig tartott. EztJoan is tudta. Bárki tervelte ki a Ritter-gyilkosságot,ismerte a pontos menetrendet. Az üzenetben az állt, hogytíz harminc körül kell lejönnie. De ha Joan nem tett volnaeleget a kérésnek, biztosra veszem, hogy Rittert akkor ismegpróbálták volna megölni.

– Ez elég kockázatos volt Joan számára. Szerintemnem kellett volna megtennie.

– Néha a szerelem őrült dolgokba viszi bele azembert.

– És szerinted csak erről volt szó?– Nagyjából így mesélte nekem a történetet. Hosszú

éveken át azt hitte, hogy benne voltam valahogy a Ritter-gyilkosságban. Azt hitte, hogy én csaltam tőrbe. Csakamikor meglátta a Susan Whiteheadre tűzött cetlit, akkorjött rá, hogy mindkettőnket átvertek. A Susan Whiteheadenlevő üzenetből egyértelműen kiderül, hogy ez a férfi felelősa Ritter-gyilkosságért. A papírt azért csúsztatták be Joanajtaja alatt, hogy Joan pár pillanatra lekösse a figyelmemet,

ő persze azt hitte, hogy én írtam az üzenetet. És nemszólhatott róla senkinek, sem arról, amit a liftben csinált,mert tönkretette volna a karrierjét. – King rövid szünetettartott. – Azt is megkérdezte tőlem, hogy ha őt hittembűnösnek, és én tiszta voltam, miért nem mondtam elsenkinek, hogy mit csinált.

– És mit feleltél?– Semmit. Talán mert nem tudtam mit felelni.– Szerintem te soha nem hittél benne igazán, hogy ő

bűnös, hacsak abban nem, hogy néha rosszul dönt.– Figyeltem a szemét, amikor eldördült a lövés. Még

soha nem láttam ilyen döbbent arcot. Nem, ő nem voltbenne. – King vállat vont. – De mi a fenét számít ez már?

– Ahogy mondtad, a szerelem néha őrült dolgokbaviszi bele az embert. És úgy tűnik, bárki volt is a háttérben,tudta, hogyan érzel Joan iránt. Hogy soha nem árulnád el.így aztán a te kezed is, és Joané is meg voltkötve. – Michelle fürkésző pillantást vetett Kingre. – Az nembűn, Sean, ha törődik valakivel az ember.

– Pedig néha úgy érzem. Elég idegesítő, ha egyszercsak visszatér valaki az életedbe, akiről azt hitted, hogyeltűnt örökre.

– Főleg, ha kiderül, hogy amit nyolc éve gondoltál, aztéves volt.

– Nem vagyok szerelmes Joanba – mondtaKing. – De érdekel, hogy mi történik vele. Szeretnémépségben visszakapni.

– Minden tőlünk telhetőt megteszünk.– Lehet, hogy az se lesz elég – mondta zordan King,

aztán felállt, és elindult a ház felé.

Amint befejezték a vacsorát, csörgött King telefonja.Miután a füléhez emelte, zavartan nézett Michelle-re. – Veled akar beszélni. Azt mondja, az édesapád.

– Kösz. Megadtam neki a számodat. Remélem, nembánod. A mobiltelefonhoz nincs elég térerő.

– Nem, dehogy. – King átadta Michelle-nek akészüléket.

Michelle és az apja körülbelül öt percet beszélt.Michelle felírt néhány információt egy papírlapra,megköszönte a segítséget, majd bontotta a vonalat.

King elöblögette közben az edényeket, és bepakoltaőket a mosogatógépbe. – Szóval, mi volt ez az egész?

– Mondtam neked, hogy a családom férfi tagjaimajdnem mind rendőrök. Apám, a nashville-i rendőrfőnök,minden létező országos rendőri szervezetnek a tagja, éselég jó pozíciót foglal el bennük. Megkértem, hogyvégezzen egy kis kutatást azzal a washingtoni incidensselkapcsolatban. Hátha megtud valamit arról a rendőrről, akitegy tüntetésen öltek meg valamikorezerkilencszázhetvennégyben.

King megtörölte a kezét egy konyharuhában, ésközelebb lépett Michelle-hez. – Na, és mit tudott meg?

– Egy nevet. Csak egy nevet, de talán ez is elvezetminket valahová. – Michelle a jegyzeteibe pillantott. – PaulSummers akkoriban a washingtoni rendőrségnél szolgált.Ma már nyugdíjas, de a közeli Manassasben lakik. Apámismeri, és Summers hajlandó velünk beszélni. Apa szerint ő

tudhat néhány hasznos információt mondani.King felhúzta a dzsekijét. – Menjünk.Ahogy kifelé mentek, Michelle ezt mondta: – Sean,

nem értek vele egyet, hogy ennyi éven át eltitkoltad, hogymit csinált Joan, de csodállak érte. A hűség gyönyörűdolog.

– Tényleg? Nem vagyok benne biztos, hogy egyetértekezzel. A hűség sokszor szart sem ér.

57

Paul Summers egy harmincéves tanyaházban lakott avirginiai Manassasben, amit minden oldalról új építkezésekostromoltak. Farmernadrágban és burgundivörös Redskinsfutballpólóban nyitott ajtót. Leültek az apró nappaliban. Aházigazda itallal kínálta őket, de udvariasan elhárították.Summers hatvanöt év körülinek látszott a hófehér hajával,széles mosolyával, foltos bőrével, nagy kezével és mégnagyobb pocakjával.

– A mindenit, szóval te vagy Frank Maxwelllánya – fordult Michelle-hez. – Ha elmesélném neked,mennyit áradozott rólad az apád az országoskongresszuson, vörösebb lennél, mint ez a póló, ami rajtamvan.

Michelle elmosolyodott. – Apuci kicsi lánya. Néhanagyon kínos.

– De a fenébe, hány apának van ilyen lánya, mint te?Én is hencegnék veled.

– Az embernek kisebbségi érzése vanmellette – mondta King kaján pillantást vetve Michelle-re. – Azután ha jobban megismeri, rájön, hogy ő is csakember.

Summers komor arckifejezést öltött. – Én is nyomon

követem ezt a Bruno-elrablást. Bűzlik az egész. Elég sokatdolgoztam a titkosszolgálattal. És számtalan olyantörténetről hallottam, amikor a védenc őrjítő dolgokatművelt, és reménytelen helyzetbe sodorta a titkosszolgálatifiúkat. Veled is jól kibabráltak, Michelle.

– Kösz, hogy ezt mondja. Apám említette, hogy vanesetleg néhány információja, ami a segítségünkre lehet.

– Valóban. Én voltam a rendőrség amolyan nemhivatalos krónikása, amíg a testületnél dolgoztam, ésnyugodtan mondhatom, azok voltak az izgalmas idők. Aztgondolják ma az emberek, hogy Amerika most fog apokolra jutni. Meg kellene nézniük a hatvanas és hetveneséveket. – Beszéd közben előhúzott egy dossziét. – Van ittnéhány dolog, amiről azt gondolom, hogy segíthettalán. – Feltette az olvasószemüvegét.

– Ezerkilencszázhetvennégyben a Watergatedarabokra tépte az országot. Sokan bosszút esküdtekNixon ellen.

– Azt hiszem, néhány esemény ellenőrzése kicsúszotta hatóság kezéből – mondta King.

– Ó, igen. A washingtoni rendőrség hozzászokott márekkorra a nagy tömegdemonstrációkhoz, de sose lehetetttudni. – Summers megigazította a szemüvegét, és akövetkező néhány percben felolvasást tartott ajegyzeteiből. – A Watergate-botrányezerkilencszázhetvenkettő nyarán pattant ki. Körülbelül egyévvel később értesült az ország Nixon magnószalagjairól.Nixon a mentelmi jogára hivatkozva megtagadta anyilvánosságra hozásukat. Ám miután

ezerkilencszázhetvenhárom októberében kirúgta akülönleges ügyészt, beindult a lavina, és egyre többenkezdték követelni a vád alá helyezését.Ezerkilencszázhetvennégy júliusában a Legfelső Bíróságaz elnök ellen foglalt állást a magnószalagok ügyében, ésNixon augusztusban lemondott. De mielőtt a bíróságkihirdette az ítéletét, ezerkilencszázhetvennégy májusakörül nagyon forró lett a helyzet Washingtonban. Hatalmasfelvonulást szerveztek a Pennsylvania Avenue-ra, több ezertüntető részvételével.

– Kint voltak a rohamrendőreink, több tucat lovasrendőr, a Nemzeti Gárda, több száz titkosügynök,kommandósok, még egy rohadt tank is; vagyis mindenki.Tíz éve voltam már a rendőrségnél, láttam már elégtüntetést, de emlékszem, hogy be voltam gyulladva. Úgyéreztem magam, mintha valamelyik harmadik világbeliországban lennék, s nem az Amerikai EgyesültÁllamokban.

– És tényleg meghalt egy rendőr? – kérdezte Michelle.– Nem. Egy nemzeti gárdista – felelte Summers.– Egy sikátorban találtak rá, betört koponyával.– És emiatt letartóztattak valakit? – tudakolta King.– De honnan tudhatták, hogy ki tette? Hatalmas

lehetett a káosz.– Igen, letartóztattak valakit, és vád alá akarták

helyezni, aztán az ügy feledésbe merült. Nem tudom, miért.Pedig az a nemzeti gárdista meghalt, ahhoz nem fértkétség, és valakinek meg kellett ölnie. Az újságok leadtáka hírt, de aztán a Legfelső Bíróság az elnök ellen ítélt, és

Nixon '74 augusztusában lemondott, és ettől kezdvemindenki csak ezzel foglalkozott. Az emberek minthateljesen elfelejtették volna a nemzeti gárdista halálát. Azegész ügy homályba veszett. Robert Kennedy, MartinLuther King, Vietnam és a Watergate után, azt hiszem, azország belefáradt az egészbe.

King előrehajolt. – Nem emlékszik a letartóztatottak, arendőrök vagy az ügyészek nevére?

– Nem. Sajnálom, nem. Amiről beszélünk, harminc évetörtént. És én nem vettem részt a nyomozásban. Csakutólag hallottam róla. Úgyhogy egyetlen nevet se ismernékföl, ha mondanátok nekem.

– És mi van az újságokkal? Azt mondta, megjelentnéhány cikk.

– Igen, de nem hiszem, hogy bárkit is név szerintemlítettek volna. Az biztos, hogy furcsa dolgok történtek ott.Az igazat megvallva a média nem bízott a kormánybanakkoriban. Sok erkölcstelen dolog történt. És utálok ilyetmondani, mert én is az állomány tagja voltam, de sok kékruhás ember tett olyan dolgokat, amiket nem kellett volna.Gyakran áthágták a szabályokat, főleg ha hosszú hajúhippik jöttek a városba. Néhány kollégámnak nem soktürelme volt hozzájuk. Kialakult egy ellenséges mentalitás.

– És lehet, hogy itt is valami hasonló történt; említette,hogy ejtették a vádakat – mondta Michelle. – Lehet, hogykoholt vádak voltak.

– Lehet. De ebben tényleg nem vagyok biztos.– Értem – mondta King. – Köszönjük a segítségét.

Summers elmosolyodott. – Még inkább hálásak lesztek, ha

mondok egy nevet. – Feltartott egy papírcetlit. – DonaldHolmgren.

– Ő kicsoda? – kérdezte Michelle.– Akkoriban kirendelt védőként dolgozott. A tüntetők

többsége nagyon fiatal volt, és a fele társaság teljesenbekattant a drogoktól. Olyan volt, mintha az összesháborúellenes tüntető – hippik meg effélék – egyszerrecsak Nixon ellen fordultak volna. Úgyhogy, szerintem, jóeséllyel állíthatjuk, hogy közülük kerültek ki aletartóztatottak. Ha nem volt pénzük ügyvédre, szövetségivédőt rendeltek ki melléjük. Holmgren talán többet tudmondani. Nyugdíjba ment már, de Marylandben lakik. Nembeszéltem vele mostanában, de ha megfelelő módonközelítetek hozzá, talán megnyílik.

– Köszönjük, Paul – mondta Michelle. – Örökkéhálásak leszünk. – Megölelte az exzsarut.

– Hé, mondd meg az öregednek, hogy minden, amitmondott rólad, igaz. Örülnék, ha a gyerekeim csakfeleennyire vinnék.

58

Donald Holmgren egy családi házban élt a marylandiRockville külvárosában. Az otthona könyvekkel,magazinokkal és macskákkal volt tele. A megözvegyült férfihetven körül járt, teljesen ősz volt a haja, és könnyű pulóvertmeg tornacipőt viselt. Miután lesöpört néhány könyvet ésmacskát a szófájáról, King és Michelle letelepedett anappaliban.

– Köszönjük, hogy ilyen hamar hajlandó volt fogadniminket – mondta King.

– Nem gond. Nem túl mozgalmasak mostanában anapjaim.

– Biztos mozgalmasabbak voltak, amíg arendőrségnél volt – jegyezte meg Michelle.

– Ahogy mondja. Izgalmas időket éltünk át.– Ahogy a telefonban említettem – kezdte King –, egy

ezerkilencszázhetvennégy májusi esettel kapcsolatbannyomozunk, amikor meghalt egy nemzeti gárdista.

– Igen. Jól emlékszem az esetre. Nem mindennapölnek meg nemzeti gárdistákat, hála istennek. De ez egyolyan nap volt. Épp valami ügyet tárgyaltunk a szövetségibíróságon, amikor elkezdődött a tüntetés. Abbamaradt atárgyalás, és mindenki a tévéhez sietett. Soha életemben

nem láttam még ilyet, és remélem, nem is fogok többet. Azthittem, megkezdődött a Bastille ostroma.

– Úgy tudjuk, először megvádoltak valakit agyilkossággal.

– Valóban így történt. Szándékos emberölésselkezdődött, de ahogy napvilágra kerültek a részletek, a vádszép lassan összeomlott.

– Akkor azt is tudja, hogy ki védte a vádlottat?– Én – hangzott a meglepő válasz. Michelle és King

egymásra nézett. Holmgren megmagyarázta: – Jó tizenhatévig voltam a Kirendelt Ügyvédek Irodáján, akkor kezdtemott, amikor még csak Jogsegélyszolgálatnak hívták. És voltnéhány egészen komoly ügyem is. De az igazat megvallva,nem hinném, hogy ezt az ügyet bárki más elvállalta volna.

– Úgy érti, hogy komoly bizonyítékok szóltak a vádlottellen? – kérdezte Michelle.

– Nem. A bizonyítékok egyáltalán nem voltakperdöntők. Ha jól emlékszem, azért tartóztatták le a férfit,mert ő jött ki a sikátorból a bűneset után. Egy holttest,különösen ha egyenruhában van, meg egy csomóösszevissza futkosó, követ hajigáló hippi... Nos, ez akatasztrófa biztos receptje. Azt hiszem, letartóztatták azelső embert, akit megláttak. Meg kell érteniük, hogy a városakkoriban ostrom alatt állt, és pattanásig feszültek azidegek. Ha jól emlékszem, a vádlott valami egyetemistasrác volt. Nem nagyon hittem, hogy ő tette, vagy ha igen,hogy szándékosan csinálta. Talán valami dulakodás volt,és a gárdista elesett, és beverte a fejét. De azokban azidőkben az ügyészi hivatal előszeretettel gyártott koholt

vádakat. A pokolba! A rendőreink meg eskü alatt hazudtak,és hamis bizonyítékokat kreáltak.

– Nem emlékszik a vádlott nevére?– Próbálok visszaemlékezni, amióta felhívtak, de nem

sikerül. Fiatal fickó volt, és okos, ha jól emlékszem.Sajnálom, de több ezer ügyem volt azóta, és ezen nem túlsokáig dolgoztam. Jobban emlékszem a vád- ésvédőbeszédekre, mint a nevekre. És ez harminc évetörtént.

King úgy döntött, tesz egy próbát. – Nem ArnoldRamseynek hívták az illetőt?

Holmgren csodálkozva felnézett. – Hát, nem mernék rámegesküdni, de azt hiszem, ő volt. Honnan tudja?

– Túl sokáig tartana most elmagyarázni. Ugyanez azArnold Ramsey nyolc évvel ezelőtt halálos lövést adott leClyde Ritterre.

Holmgren eltátotta a száját. – Az ugyanez a fickó volt?– Igen.– Így most már sajnálom, hogy megúszta.– De akkor nem sajnálta?– Nem, nem sajnáltam. Mint mondtam, akkoriban

bizonyos emberek nem annyira az igazsággal, mint azzaltörődtek, hogy bármi áron vádat kreáljanak.

– De Ramsey esetében nem sikerült nekik?– Nem. Bár a vád elég gyenge lábakon állt, nekem a

tényekből kellett kiindulnom, és azokból nem volt túl sok. Ésa kormány megpróbált nyomást gyakorolni. Ki akartakcsikarni egy ítéletet, amiért nem is nagyon lehet őkethibáztatni. Aztán elvették tőlem az ügyet.

– Miért?– A vádlott másik ügyvédet kapott. Valami jogi irodától

nyugaton, azt hiszem. Úgy tudom, onnan jött Ramsey, ha ővolt egyáltalán. Gondolom, megtudta a családja, hogy mitörtént, és a segítségére siettek.

– Nem emlékszik az iroda nevére? – kérdezteMichelle.

Holmgren eltűnődött. – Nem. Túl sok év telt el, és túlsok ügyem volt azóta.

– És ez az iroda elérte, hogy ejtsék a vádat?– Nemcsak ezt, hanem még a vádlott letartóztatását is

törölték a nyilvántartásból. Biztosan nagyon jók lehettek.Amikor nekem volt valami ügyem a kormánnyal, ritkántörtént meg ilyesmi.

– Maga mondta, hogy egyes államügyészekerkölcstelenek voltak akkoriban. Talán lefizettek néhányembert – jegyezte meg King. – Például ügyvédeket megzsarukat.

– Elképzelhető, hogy ilyesmi történt – felelteHolmgren. – Úgy értem, ha valaki koholt vádakat gyárt, aztarra is rá lehet venni, hogy ejtsen el egy vádat. Azállamügyész fiatal volt, pokolian ambiciózus, és nekem egykicsit sunyinak tűnt. De ügyesen keverte a lapokat, látszottrajta, hogy a nagy lehetőségre vár. Soha nem tapasztaltam,hogy áthágta volna a szabályokat, noha mások az irodábanmegtették. Sajnáltam a főnökét, aki elvitte végül a balhét,amikor pár év múlva kiborult a bili abban a hivatalban. BillMartin jó fiú volt. Nem ezt érdemelte.

King és Michelle döbbenten nézett Holmgrenre. Végül

King találta meg a hangját. – Esetleg nem emlékszik azállamügyész nevére, aki Arnold Ramsey ügyében a vádatképviselte?

– Ó, azt soha nem fogom elfelejteni. Az a fickó volt, akielindult az elnökválasztáson, aztán meg elrabolták: JohnBruno.

59

King és Michelle Holmgrentől egyenesen a VirginiaiEgyetemre ment, Richmondba. Kate Ramsey nem volt benta Társadalomtudományi Központban, de sikerültrábeszélniük a recepcióst, hogy adja meg Kate otthonitelefonszámát. Felhívták, de a szobatársa, aki felvette atelefont, nem tudta, hol van Kate. Reggel óta nem látta.Amikor Michelle megkérdezte tőle, hogy esetlegfelugorhatnak-e hozzá, a lány habozva beleegyezett.

Útközben Michelle megkérdezte Kingtől: – Ugye mostazt hiszed, hogy Kate tudott Brunóról és az apjáról?Tévedsz. Szerintem nem tudhat róluk.

– Van egy olyan érzésem, hogy te tévedsz.Kate lakásához érve faggatni kezdték a szobatársat,

akit Sharonnak hívtak. A lány vonakodva nyílt meg, deamikor Michelle felvillantotta a jelvényét, sokkalkészségesebb lett. Az ő engedélyével átnézték Kate apróhálószobáját, de nem találtak semmit, ami a segítségükrelehetett volna. Kate rengeteget olvasott, és olyankönyvgyűjteménye volt a szobájában, amely a legtöbbegyetemi tanárnak becsületére vált volna. Aztán Kingfelfedezte a dobozt a szekrény felső polcán. Fegyvertisztító-készlet volt benne, meg egy doboz kilenc milliméteres

töltény. Sokatmondó pillantást vetett Michelle-re, akiszomorúan ingatta a fejét.

– Nem tudja, miért van Kate-nek pisztolya? – kérdezteKing Sharontól.

– Kirabolták. Legalábbis nekem ezt mondta. Hét vagynyolc hónappal ezelőtt vette. Utálom, hogy itt tartja, de vanhozzá fegyverviselési engedélye. És lejár a lőtérregyakorolni. Egész jól lő.

– Ez megnyugtató. Nála volt ma reggel, amikorelment? – kérdezte King.

– Nem tudom.– Az évfolyamtársakon kívül járt valaki mostanában

Kate-nél? Egy férfi, például?– Amennyire tudom, még csak nem is randevúzik.

Mindig valamilyen felvonuláson vagy tüntetésen van,gyűlésezik valahol, vagy éppen tiltakozik valami ellen. Néhateljesen begolyózom tőle, hogy mi kavarog a fejében. Énalig tudok beérni az órákra, meg még a férjemmel isfoglalkozni, nemhogy még a világ állapotáért aggódjak.Érted.

– Értem. De én inkább idősebb pasasra gondoltam,ötven év körülire. – King leírta neki Thornton Jorstot, deSharon a fejét rázta.

– Nem hinném. Bár láttam párszor kiszállni Kate-etegy kocsiból a ház előtt. Azt nem láttam, hogy ki vezetett,de gondolom, hogy egy pasi volt. Amikor kérdeztem róla,csak hebegett összevissza.

– Le tudná írni a járművet?– Egy nagy Mercedes.

– Szóval, gazdag fiú. Mikor látta először akocsit? – kérdezte Michelle.

– Talán kilenc-tíz hónapja. Emlékszem rá, mert akkorkezdte Kate a posztgraduális tanulmányait. Nincs sokbarátja. Ha találkozott valakivel, az nem itt volt. Egyébkéntis alig szokott itt lenni.

Mialatt beszélgettek, Michelle a füléhez emelte atisztítókészletet, és megrázta. Halk surrogást hallott.Bedugta az ujját a bélés alá, aztán kihúzta. Egy aprókulcsot tartott a kezében. Megmutatta Sharonnak.

– Nem tudja, ez mihez való? Úgy néz ki, mint egytároló kulcsa.

– Néhány van lent az alagsorban – felelte Sharon.– De nem tudtam, hogy Kate-nek is van.Michelle és King lement az alagsorba, megtalálták a

rekeszsort, összehasonlították a számukat a kulcson levőszámmal, és kinyitották a tárolót. King felkapcsolta avillanyt, és körbenéztek a dobozhalmokon.

King nagy lélegzetet vett, aztán így szólt: – Jó, ez vagybukta lesz, vagy aranybánya.

A negyedik dobozban megtalálták, amit kerestek:szépen rendszerezett újságcikkgyűjtemény került elő. Acikkek két témával foglalkoztak. A Ritter-gyilkosság volt azegyik. King és Michelle több tucat cikket és fotót talált azeseményről, köztük jó néhányat Kingről, kettőt az egészenfiatal Kate Ramseyről, aki szomorúnak és magányosnaklátszott, sőt egyet Regina Ramseyről is. A szövegekvastagon alá voltak húzgálva tollal. – Valahol azért érthető,hogy összegyűjtötte ezeket – jegyezte meg

Michelle. – Végül is az apja volt.De a másik gyűjtemény sokkal nyugtalanítóbb volt.

John Brunóról készült, az ügyészi múltjától kezdve egészenaz elnökjelöltségéig. King talált két megsárgult újságcikket,amelyek a washingtoni ügyészi hivatalban folyó korrupciósnyomozásokkal foglalkoztak. Bill Martin neve gyakranfelbukkant, Brunóé viszont nem. Ugyanakkor Kate mindenoldal tetejére felírta, hogy „John Bruno".

– A francba! – morogta King. – A mi kis politikaiaktivistánk nagyon komoly ügybe ártotta bele magát. Ésnem érdekli, hogy Bruno megérdemli-e vagy sem, korruptügyésznek kiáltotta ki, aki tönkretette az apja életét.

– Azt nem értem – mondta Michelle –, hogy amikorezek a cikkek megjelentek, Kate meg sem született.Honnan szerezte őket?

– A mercedeses fickótól. A pasas igyekszikmeggyűlöltetni Brunót Kate-tel azért, amit az apjával tett.Vagy nem tett – tette hozzá King. – Lehet, hogy az apjahaláláért is Brunót hibáztatja a lány, azt gondolva, hogy ha aHarvardra vagy a Stanfordra kerül tanárnak, sose hagyja ela felesége, és nem akart volna lelőni egy olyan alakot, mintRitter.

– De mi a célja az egésznek?– Bosszú? Kate-ért, vagy valaki másért.– Hogyan kapcsolódik ez Loretta Baldwinhoz és az

összes többihez?King tehetetlenül széttárta a karját. – A fenébe,

bárcsak tudnám. Egyben azonban biztos vagyok: Katecsak a jéghegy csúcsát jelenti. És így már érthetőbb lett

még valami. – Michelle Kingre nézett. – Kate azért akartcsak találkozni velünk, hogy elmondhassa a hirtelen jöttelméletét Thornton Jorstról.

– Gondolod, hogy megkérte rá valaki? Hogyfélrevezessen minket?

– Talán. De lehet, hogy magától tette, valamilyen másokból.

– És az is lehet, hogy igazat mond – jegyezte megMichelle.

– Viccelsz? Eddig senki nem tett ilyet. Miért változnamost a szabály?

– Hát, azt el kell ismerni, hogy Kate Ramseyvilágklasszis színésznő. Sose gondoltam volna, hogy bennevan az ügyben.

– Az anyja állítólag szupersztár lehetett volna. Lehet,hogy örökölte a génjeit. – King egy pillanatigelgondolkodva nézett maga elé, aztán folytatta: – Csörögjrá Parksra, és kérdezd meg, mit tudott meg Bob Scottról.Hirtelen nagyon szívesen elbeszélgetnék a régiparancsnokommal.

Mint kiderült, Parks igencsak szorgalmas volt az elmúltnéhány órában. Kiderítette a tennessee-i címről, hogy azvalóban Bob Scotté, és elmesélte Michelle-nek, hogy ahelynek elég érdekes adottságai vannak. A kéthektárosbirtok az állam hegyes-dombos keleti felén fekszik. Katonaitábor működött a területen a második világháború alatt, ésutána még vagy húsz évig, majd eladtákmagánbefektetőknek. Azóta jó pár kézen keresztülment.

– Amikor megtudtam, hogy régen az amerikaihadsereg tulajdonában volt a terület – magyarázta ParksMichelle-nek azon kezdtem tűnődni, vajon miért akar Scottegy ekkora pusztaságot megvenni. Régóta Montanábanélt, igazi katonaember, akkor miért költözik el? Nos, miutánátnéztem egy csomó térképet, diagramot és tervrajzot,kiderült, hogy a birtokon van egy föld alatti bunker, a hegyoldalába vájva. A kormány és a hadsereg több ezerhasonlót épített a hidegháború idején, a kicsiktől az egésznagyokig, amilyen a Greenbrier üdülőtelep Nyugat-Virginiában, ahol nukleáris háború esetén el tudnákhelyezni az Egyesült Államok egész kongresszusát. A Scotttulajdonában lévő bunker meglehetősen komfortos,hálószobákkal, ebédlővel, fürdőszobákkal, lőtérrel, még víz-és levegőszűrő berendezések is vannak. A fenébe, ahadsereg valószínűleg megfeledkezett a létezéséről,amikor eladta a birtokot. Még egy érdekesség: cellák isvannak benne hadifoglyok számára, gondolom, invázióesetére.

– Egy börtön – jegyezte meg Michelle. – Igen praktikuselrabolt elnökjelöltek tárolására.

– Egyetértek. Ráadásul ez a tennessee-i birtok aligkét órára van kocsival onnan, ahol Rittert megölték ésBrunót elrabolták. A három hely nagyjából egy háromszögetformáz.

– És biztos benne, hogy ez ugyanaz a BobScott? – kérdezte Michelle.

– Rohadtul biztos vagyok. De ami azt a régiletartóztatási parancsot illeti, az alapján nehéz volna

megtalálni; régen illegalitásba vonult.– Még mindig ki akarnak menni oda? – kérdezte

Michelle.– Találtunk egy készséges tennessee-i bírót, aki adott

nekünk házkutatási parancsot. Nemsokára meglátogatjukScottot, de álcázva, mert nem akarom, hogy lelőjenekvalakit. És ha már bent vagyunk, meglátjuk, mi lesz. Jogiszempontból kicsit húzós az ügy, de ha be tudjuk gyűjteniBrunót, mielőtt baja esik, és el tudjuk kapni Scottot, akkormegérte szerintem. A jogászok majd később kihoznakbelőle valamit.

– Mikor indulnak?– Eltart egy darabig, amíg előkészítjük az akciót, és

mindenképpen nappal szeretném csinálni. Nem akarom,hogy ez a buggyant Scott betörőnek nézzen minket, éstüzet nyisson ránk. Közel öt órára van innen kocsival,úgyhogy holnap kora reggel indulunk. Még mindig jönniakarnak?

– Igen – felelte Michelle. – Lehet, hogy találunk ott mégvalakit.

– Kit? – kérdezte Parks.– Egy haragtartó egyetemistát. – Michelle letette a

telefont, és beszámolt Kingnek a fejleményekről.Aztán elővett egy papírlapot, és pontokba szedve írni

kezdett.– Íme, az én kettes számú briliáns teóriám. Abból

indulok ki, hogy Jorst nincs benne semmiben. Vegyükvégig pontról pontra – kezdte. – Scott, a beépített embermegszervezi a Ritter-gyilkosságot Ramseyvel. Hogy mi az

indítéka, nem tudom, talán pénz, de lehet, hogy bosszútakar állni valamiért Ritteren. – Michelle csettintett egyet azujjával. – Várjunk csak egy percig. Tudom, hogy őrültenhangzik, de nem lehet, hogy Scott szülei Ritternek adtákminden pénzüket, amikor még prédikátor volt? Emlékszel,mit mondott erről Jorst? És amikor utánanéztem Ritternek,azt láttam, hogy nagyon gazdag volt, és ezt főleg azegyházának küldött „adományoknak" köszönhette, mivel ővolt ennek az egyháznak az egyedüli haszonélvezője.

– Én is gondoltam erre. De sajnálatos módon ezt ateóriát nem támasztják alá a tények. Én évekig együttdolgoztam Scott-tal, és ismerem az életét. Méggyerekkorában meghaltak a szülei. És különben se voltsemmi pénzük, amit rá hagyhattak volna.

Michelle csalódottan hátradőlt. – Kár. Pedig ez jóindíték lett volna. Na, és mi van Sidney Morse-szal? Az őszülei gazdagok voltak. Lehet, hogy ők adták oda apénzüket Ritternek. És talán Morse állt a Ritter-gyilkosságmögött.

– Nem. Az anyja Morse-nak adta a pénzét, mielőttmeghalt. Akkoriban hunyt el, amikor Morse beszállt akampányba. És egyébként is, tudjuk, hogy a Ritter-és aBruno-ügy összefügg valahogy. Még ha lett volna is valamiköze Sidneynek Ritter halálához, Bruno elrablásában biztosnem vehetett részt. Hacsak nem egy teniszlabdával ütöttele.

– Oké, ez igaz. Rendben van, tegyük fel újra, hogy BobScott áll a háttérben. Ez az első variáció. Mondjuk,lefizették, hogy segítsen megszervezni a gyilkosságot. Az

akció a karrierjébe kerül, de nem érdekli. Elvonul, és amontanai hegyekben éldegél.

– De mi van Brunóval? Milyen kapcsolatban lehetettScott azzal az emberrel?

– Mi van, ha Scott azért segített elintézni Rittert, mertrégi barátság fűzte Ramseyhez? Tudom, hogy elég vadulhangzik. Scott Vietnamban harcolt, Ramsey meg a háborúellen tüntetett, de furcsább dolgok is történtek már. Lehet,hogy összefutottak valamelyik tüntetésen. Scottmegundorodott a háborútól, és átvette Ramsey nézeteit. Ésha Scott segített megszervezni Ramseynek a merényletet,akkor talán Kate-et is ismeri. Tudja, hogy Bruno koholtváddal tönkretette Ramsey karrierjét, és elmondja alánynak. Kate úgy nő fel, hogy gyűlöli Brunót, aztán Scottegyszer csak újra felbukkan, és együtt kitervelik, hogyelrabolják Brunót, és megfizettetnek vele mindazért, amittett. Ez többé-kevésbé mindent megmagyarázna.

– És akkor az a fickó, aki Arnold Ramseynél járt, ésKate szerint kimondta Thornton Jorst nevét – szerintedScott volt?

– Ha Kate tényleg benne van, akkor talán erről ishazudott nekünk, hogy eltérítsen minket az igazságtól. Temit gondolsz?

– Ezek egész jó következtetések.– Szerintem mi egész jó kis csapatot alkotunk. King

nagy lélegzetet vett. – Azt hiszem, jobb, ha most várunk egykicsit, és meglátjuk, mit hoz a holnap.

60

Másnap kora hajnalban három autóval indultak útnak.Parks Kinggel és Michelle-lel ment együtt, és két kisbuszkövette őket, tele golyóálló mellényt viselő zord tekintetűszövetségi ügynökökkel.

King és Michelle időközben elmesélte Parksnak aKate Ramseyvel kapcsolatos legújabb fejleményeket,valamint Michelle teóriáját arról, hogy minden összefüggmindennel, bár kissé bizonytalanul.

Parksot láthatóan nem sikerült meggyőznie. – Ahogyez az ügy alakul, sose tudom, merről várható az újabbfordulat. – Menet közben, egy kávé és néhány keksztársaságában, Parks felvázolta az akciótervet: – Az egyikfurgont odaküldjük a házhoz, miután turistabusznakálcáztuk. Egyik emberünk odamegy az ajtóhoz, kezébenegy írómappával, miközben egy másik előveszi amegfigyelő berendezést. Néhány emberünk bent lesz akisbuszban. A többiek körülveszik a helyet. Az elsőemberünk bekopog az ajtón, és ha kinyitja valaki, mindenkielőugrik a medveölőjével, és nagy erőkkel berontunk. Hanincs otthon senki, simán behatolunk, és érvényt szerzünk aházkutatási engedélynek. Egy kis szerencsével egyetlenlövés se fog eldördülni, és mindnyájan boldogan és

épségben hazamegyünk.King a hátsó ülésen utazott. Előrenyúlt, és megfogta

Parks vállát. – Jobb, ha tudja, hogy Bob Scottfegyvermániás, és közelharcban nagyon profi. Talán emiatttudott megszökni a vietkongoktól. Állítólag hat hónapigreszelt egy fémcsatot, amíg borotvaéles nem lett, aztánelvágta vele a két fogva tartója torkát.

– Megjegyeztem – mondtaParks. – Meglepetésszerűen fogunk behatolni, és nagyerőkkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ez a legjobbmódszer, amiről tudok. – Aztán hozzátette: – Tényleg azthiszik, hogy ott találjuk Brunót, és talán Joant is?

– Talán – mondta King –, de azt nem tudom, hogyfognak-e még lélegezni.

A buickos és Simmons az előkészületek végéntartottak. A generátorok a helyükön voltak, működőképesállapotban. A vezetékeket lefektették, a robbanószereketbeszerelték, a detonátorokat előkészítették. Az összesszerkentyűt, amit a buickos oly nagy műgonddal elkészített,a helyükre tették, és csak a nagy pillanatra vártak. Mindenalkatrészt tucatnyiszor kipróbáltak és ellenőriztek. Az volt alényeg, hogy minden tökéletesen működjön, és biztosravették, hogy övék lesz a győzelem.

A buickos a műalkotásait fürkészte, melyekbe oly sokszellemi és fizikai munkát fektetett, de még most se látszottelégedettnek. Simmons észrevette ezt, és letette a dobozt,amit már többedszer ellenőrzött. – Hát, mindjárt kezdődik aműsor. Nagyon úgy fest, hogy sikerült összehoznunk a bulit.

Most már elégedettnek kellene lenned.– Menj és ellenőrizz mindent – parancsolta pattogó

hangon a buickos, aztán leült egy székre, és gondolatbanújra végigment minden részleten.

Simmons elballagott a foglyokhoz, és szemügyre vetteőket a rácsos cellaajtón keresztül. Most mégeszméletlenek – a drogozott étel miatt –, de nemsokára felfognak ébredni. Ő pedig, ha minden a tervek szerint alakul,hamarosan kint lesz az országból, és annyi pénzzel, ami jópár életre elég volna. Simmons visszament oda, ahol abuickos ült, csukott szemmel és lehajtott fejjel.

– Szerinted mikor fognak besétálni? – kérdezteSimmons, miután habozva megtörte a csöndet. Tudta, hogya társa csöndre vágyik.

– Hamarosan – felelte a buickos. – Bármelyik percbenlecsaphatnak a tennessee-i bunkerre.

– Meg fognak lepődni.A buickos megvetően nézett Simmonsra. – Ez a dolog

lényege. Van fogalmad, mennyi szellemi munka vanebben? Azt hiszed, a te szórakoztatásodra történik azegész?

Simmons idegesen lehajtotta a fejét. – Na és mikor jönvissza a csaj?

– Bármelyik pillanatban itt lehet. Semmi pénzért nemmulasztaná el a következő felvonást. Én is nagyon várommár. – Most ő nézett a társára. – Készen állsz?

Simmons kihúzta magát, és magabiztos képetvágott. – Én erre a melóra születtem.

A buickos mereven nézte néhány másodpercig, aztán

újra lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

61

King és Michelle távcsővel a kezükben, az autóbiztonságából figyelték, ahogy az egyik kisbusz, Parks féltucat emberével a gyomrában, elindul a földúton a ház felé,pontosabban a kunyhó felé. Ahogy King körbepillantott,ennél elhagyatottabb helyet el se tudott volna képzelni. AGreat Smoky-hegység egyik gerincnyúlványán voltak, és aváltozatos domborzat teljesen igénybe vette a négykerék-meghajtású kocsi erejét. Fenyő-, kőris- és tölgyfaerdőkemelkedtek mindenütt, olyan falat vonva köréjük, amitől ittkét órával előbb sötétedett a szokásosnál. Még most,délelőtt tizenegykor is úgy tűnt, mintha mindjárt alkonyodna,és a nyirkos, hideg levegő szinte átrágta magát aruházatukon, még a kocsiban is.

King és Michelle nézte, ahogy a kisbusz fékez akunyhó előtt, és kiszáll a sofőr. Más jármű nem volt aközelben; nem szállt füst a ház kéményéből, még egy kutya,macska vagy csirke se látszott a poros udvaron. Akocsiban lapuló állig felfegyverzett szövetségi ügynököketelrejtette a sötétített ablak. Na, gondolta King, ha ez a trójailó taktika évezredeken át működött, talán itt is beválik.Ahogy ott ült, és maga elé képzelte a kocsiban lapulóügynököket, homályos gondolat kezdett körvonalazódni

benne: trójai ló? Egyelőre elhessegette magától, és próbálta küszöbönálló feladatra összpontosítani.

A kunyhót körbevették közben az ügynökök, porban ésfűben hasalva, sziklák fedezékében lapulva, puskájukatmegadott pontokra szegezve a célobjektumon: az ajtókra,ablakokra és a többi fontos stratégiai pontra. King aztgondolta, bárki van is a kunyhóban, varázslónak kell lennie,hogy kiszökjön ebből a hálóból. De a föld alatti bunker ígyis gondot okozott. Ezt meg is vitatta Parksszal. A helyettesrendőrbíró által beszerzett alaprajzról hiányzott egykulcsfontosságú elem: a bunker külső ajtajainak a helyzete,és/vagy a szellőztető ventilátor helye, amivel mindenképprendelkeznie kellett. Hogy ezeket a szökési útvonalakatelvágja, Parks embereket állított fel azokra a pontokra, ahola bunker kijáratait sejteni lehetett.

Egy ügynök a főbejárathoz ment, miközben egy másikkiszállt a furgonból, és felállított egy háromlábúmegfigyelőállványt. A kocsi oldalán a Megyei közmunkafelirat virított. A két ügynök vastag dzsekije alatt golyóállómellény lapult, és az övükön kibiztosított pisztoly lógott. Afurgonban rejtőző emberek tűzereje felért egyhadseregével.

Michelle és King lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogyaz ügynök bekopog az ajtón. Eltelt harminc másodperc,aztán egy perc. Újra kopogott az ügynök, és kiáltott. Elteltegy újabb perc. Az ügynök megkerülte a kunyhót, és egyperc múlva feltűnt a másik oldalon. Ahogy visszaballagott afurgonhoz, úgy látszott, mintha magában beszélne. De Kingtudta, hogy most kér engedélyt Parkstól a támadásra. Az

engedélyt nyilván megkapták, mert kicsapódott a furgonajtaja, kiugrott belőle egy csomó ember, és az ajtóhozrohant, amit az első kommandós betört a puskájával. Hétember rontott be a nyíláson, és tűnt el a házban. King ésMichelle nézte, ahogy újabb emberek rohannak ki azerdőből a kunyhó minden oldalán, és lövésre készfegyverrel körbeveszik a házat.

Mindenki feszülten figyelt, fegyverropogásra várva, amiaz ellenség jelenlétét jelzi, de csak a levelek surrogásáthallották a szélben, és időnként madár-csiripelést. Harmincperccel később a kommandósok jelezték, hogy átfésültékaz objektumot, mire King és Michelle a kocsival befordult aház elé, hogy csatlakozzon Parkshoz és a többiostromlóhoz.

A kunyhó kicsi volt, egy-két parasztbútor volt csakbenne, meg egy üres kandalló, néhány avas étel akredencben, és egy majdnem üres hűtőszekrény. Apinceajtón át lehetett bejutni a bunkerbe.

A bunker mérete sokszorosa volt a kunyhóénak, tisztavolt és jól megvilágított, látszott rajta, hogy nemréghasználták. A polcok üresek voltak a raktárhelyiségekben,de a pornyomok arra utaltak, hogy különféle holmikattároltak itt. Volt egy lőtér is, amit a szagból ítélve szinténmostanában használtak. Amikor a cellasorhoz értek, Parksintett Kingnek és Michelle-nek, hogy kövessék az egyikcellához a folyosón, aminek félig nyitva volt az ajtaja. Parksegy rúgással kitárta az ajtót.

Üres volt.– Mindegyik üres – morogta Parks. – Ez aztán a nagy

rajtaütés. De az biztos, hogy nemrég jártak itt, úgyhogyalaposan átfésüljük az egész helyet.

Elvonult, hogy megbeszélje a technikusokkal. Kingközben szemügyre vette a cella belsejét, bevilágítva azseblámpájával minden repedésbe. Összerezzent, amikormegcsillant valami a fényben. Bement, benézett a kisvaságy alá, és hátraszólt Michelle-nek: – Van zsebkendőd?

Michelle odanyújtott neki egyet, és King felcsippentettvele valami apró fényes tárgyat. Egy fülbevaló volt.

Michelle megvizsgálta. – Joané. King kétkedőpillantást vetett rá. – Honnan tudod? Minden fülbevalóegyforma.

– Egy férfinak igen. De egy nő észreveszi a ruhát, ahajat, az ékszereket, a körmöket, a cipőt, szinte bármit,amit egy másik nő visel. A férfiak csak a cicit és a feneketnézik meg, általában ebben a sorrendben, és néha még ahaj színét. Ez biztosan Joané, ezt viselte, amikor utoljáraláttam.

– Vagyis itt volt.– De most nincs, ami azt jelenti, jó esély van rá, hogy

életben van még – jegyezte meg Michelle.– Lehet, hogy szándékosan dobta el – mondta King.– Igen. így akarta tudtunkra adni, hogy itt volt. Amíg

Michelle elvitte Parkshoz a fülbevalót, King bement akövetkező cellába, és körbevilágított a lámpájával. Centirőlcentire átvizsgálta a helyet, de nem talált semmilyenhasználható nyomot. Még az ágy alá is bemászott, ésamikor ki akart hátrálni, beverte a fejét. Ahogy felállt, ésmegdörzsölte a kobakját, észrevette, hogy elmozdította a

matracot. Lehajolt, hogy visszatolja a helyére, mielőtt akezére csapnak, hogy megrongált egy bűnügyi helyszínt.

Ekkor pillantotta meg. Az írást a falon, ott, ahol addigeltakarta a matrac. Előrehajolt, és odavilágított alámpájával. Keserves dolog lehetett belevájni a betonba,valószínűleg puszta körömmel.

Miközben a szöveget olvasta, King fejébenmegvilágosodott valami. Újra maga előtt látta, ahogyközelednek a kunyhóhoz a furgonnal. Valami, amit Katemondott nekik, most kezdett értelmet nyerni. De ha ez igaz,döbbent rá King, akkor mindnyájan csúnyán melléfogtak.

– Mit csinálsz?Ahogy megpördült, Michelle-t látta maga mögött.– Azt játszom, hogy Sherlock Holmes vagyok, és rossz

nyomon járok – mondta King ártatlan képpel. ElnézettMichelle válla fölött. – Mi újság odakint?

– A technikusok most készülnek bejönni. Nem hiszem,hogy örülnének az ittlétünknek.

– Vettem az adást. Mi lenne, ha megmondanádParksnak, hogy visszaautózunk Wrightsburgbe? Aházamban megtalál minket.

Michelle körülnézett. – Én tényleg bíztam benne, hogyma választ kapunk minden kérdésünkre. Erre még több lettbelőlük.

Miután Michelle távozott, King visszafordult a falhoz, ésújra elolvasta a szöveget, hogy jól megjegyezze. Felötlöttbenne, hogy szól róla a többieknek, de aztán arra jutott,hogy hadd találják meg maguk, ha megtalálják egyáltalán.Tudta, hogy ha igaz, amire gondol, akkor ez mindent

megváltoztat.

62

Ahogy visszafelé autóztak Wrightsburgbe, Kingrosszkedvűen hallgatott. Olyan ramaty hangulatban volt,hogy Michelle végül feladott minden próbálkozást, hogyjobb kedvre derítse. Kitette a házánál.

– Én még visszamegyek egy kicsit amotelba – mondta Michelle –, és utánanézek egy-kétdolognak. Azt hiszem, be kéne szólnom a Szolgálathoz.Végül is, az alkalmazottjuk vagyok még.

– Jó, remek ötlet – felelte elgondolkodva King, éselfordította a fejét.

– Mennyiért vagy hajlandó elárulni, hogy mi jár afejedben? – Michelle elmosolyodott. – Gyerünk, Sean, kivele.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a gondolataimmegérnek akár egyetlen centet is.

– Ugye láttál valamit a házban?– Ne most, Michelle. Át kell gondolnom néhány dolgot.– Jól van, de azt hittem, társak vagyunk – mondta

Michelle, láthatóan sértődötten, amiért King nem tart igényta segítségére.

– Várj csak egy kicsit – mondta King. – Van itt valami,amit megtehetnél nekem. Be tudsz még lépni a

titkosszolgálat adatbázisába?– Azt hiszem. Van egy haverom, aki parkolópályára

tette a felfüggesztési papírjaimat. Igazság szerint, azokután, hogy elküldtek szabadságra, nem tudom pontosan,hogy mi a jelenlegi státusom. De elég gyorsankideríthetem. Itt van a laptopom a motelban. Belépek arendszerbe, és meglátjuk, mi lesz. Mire vagykíváncsi? – Amikor King megmondta, Michellecsodálkozva nézett rá. – Mi köze van ennek bármihez is?

– Lehet, hogy semmi, de lehet, hogy nagyon sok.– Kétlem, hogy ez benne volna a titkosszolgálat

adatbázisában.– Akkor máshol keresd. Egész jó nyomozó vagy.– Ezt te se gondolod komolyan – dünnyögte

Michelle. – Eddig egyetlen elméletem se jött be.– Ha ezt sikerül kinyomoznod, nem marad több kétség

bennem.Michelle bemászott a furgonba. – Jut eszembe, van

pisztolyod?King a fejét rázta. – Nem adták vissza.Michelle kihúzta a pisztolyát a tokjából, és odaadta

Kingnek. – Tessék. A helyedben én együtt aludnék vele.– És neked?– Egy titkosügynöknél mindig van tartalék. Te is tudod.

Húsz perccel Michelle távozása után King beszállt aLexusába, és az ügyvédi irodához hajtott. Hosszú évekighetente ötször járt ide, amíg holtan nem találták HowardJenningset a szőnyegen. Most úgy érezte, mintha idegen

bolygón járna. Hideg és sötét volt a hely. Felkapcsolta avillanyt, és feltekerte a fűtést, aztán végignézett az ismerősberendezésen. Ezek a tárgyak világosan tükrözték, hogymilyen messzire került már attól a lelki űrtől, ami a Ritter-gyilkosságkor keletkezett benne. De ahogy megcsodálta apompás olajfestményt a falon, megsimogatta amahagónilambériát, s végignézett a helyiségen, amelygyönyörű otthona rendjét és nyugalmát tükrözte, nem érezteazt az elégedettséget és nyugalmat, amit szokott. Inkábbüresség költözött a lelkébe. Mit is mondott Michelle? Hogyaz otthona rideg, mesterkélt és hamis. Ennyiremegváltozott volna? De hát, mentegette magát King,kénytelen volt megváltozni. Az ember vagy sorra veszi azakadályokat, amiket elé sodor az élet, és alkalmazkodik akörülményekhez, vagy végképp lemarad, és önsajnálóroncs lesz belőle.

Bementt a ház földszintjén levő kis szobába, ahol ajogi könyvtárát tartotta. Bár a legtöbb kutatási anyag márCD-n is elérhető volt, King még mindig szívesen látott igazikönyveket a polcokon. A Martindale-Hubbell-jegyzékben azország összes regisztrált jogásza benne volt, államonkéntcsoportosítva. Kihúzta a Kalifornia feliratú kötetet, amisajnálatos módon az ország legnagyobb létszámú kamaraitagságát tartalmazta. Csak éppen az nem volt benne, amitkeresett. Hirtelen rájött, hogy miért nem. Neki a legújabbMartindale-kiadás volt meg. A keresett név biztosvalamelyik régebbi kiadásba került bele. De hol találhatnaegy régebbi kiadást? A következő pillanatban ő maga felelta kérdésére.

Harmincöt perc múlva befordult a Virginiai Egyetemimpozáns kinézetű jogi karának parkolójába, a campusészaki részén. Egyenesen a jogi könyvtárba ment, aholmegkereste azt a könyvtárost, aki régebben segített neki,amikor olyan forrásanyagokra volt szüksége, amelyek nemfértek bele egy kis jogi iroda pénzügyi keretébe. Amikorelmondta neki, hogy mit akar, a nő bólintott. – Ó, igen, ezmind megvan lemezen, de újabban előfizetünk azinternetes szolgáltatásukra is. Hadd regisztráljam magát.Majd utólag elküldöm a számláját, ha megfelel így, Sean.

– Pompás lesz. Köszönöm.A nő bekísérte Kinget a folyosóról egy kis terembe.

Diákok ültek a kis asztaloknál, előttük laptop, ésszorgalmasan tanulták a jog sötét és napfényes ügyeit.

– Néha arra vágyom, hogy megint diák lehessekitt – mondta King.

– Nem maga az első, aki ezt mondja. Ha ajoghallgatók fizetést kapnának, sok állandó diákunk volna.

A könyvtáros beléptette Kinget a rendszerbe, éstávozott. King letelepedett a számítógép elé, és munkáhozlátott. A komputer sebessége és a gyors online-összeköttetés miatt itt sokkal könnyebb volt a kutatás, mintaz irodájában a kézi módszerrel, s nem tartott sokáig, hogymegtalálja, amit keres: egy bizonyos kaliforniai ügyvédnevét. Néhány mellétrafálás után szinte biztosra vette, hogyazt találta meg, akit keresett. Az illető nemrég elhalálozott.Ezért nem szerepelt King legfrissebb nyilvántartásában. Deaz ezerkilencszázhetvennégyes kiadásban még ott virított aneve.

Már csak meg kellett erősíteni az információt, hogytényleg ő-e a keresett ember, de efféle visszaigazolástnem lehetett ebben az adatbázisban találni. SzerencséreKing tudta a módját, miként szerezzen bizonyságot.Felhívta Donald Holmgrent, a nyugdíjas kirendelt védőt, akiArnold Ramseyt védte az elején. Amikor King megemlítetteneki az iroda és az ügyvéd nevét, és Holmgrennek egypillanatra elállt a lélegzete, King legszívesebben felüvöltöttvolna örömében.

– Biztos, hogy ő volt – mondta végül Holmgren. – Ez apasas látta el Arnold Ramsey védelmét. Ő kötött vádalkut.

Miután King bontotta a vonalat, hirtelen sok mindenértelmet nyert, de még így is maradt számos homályosrészlet.

Bárcsak jelentkezne már Michelle az információval,amit annyira várt. A válasszal, ami értelmet adhat abörtöncella falára kapart szövegnek. Ha Michelle megtudjaa választ, fény derülhet a teljes igazságra. És ha ténylegigazam van?, hökkent meg King. A gondolatra végigfutott ahátán a hideg, mert az egészből az következett, hogyegyszer érte is el fognak jönni.

63

Miután Michelle visszaért a motelhoz, ahol megszállt,rápillantott a dobozra a furgon hátuljában. Bob Scott aktáivoltak benne, amiket visszahozott Joan szobájából, aCédrusból. Felvitte magával a szobájába, mert azt tervezte,hogy újból végignyálazza őket, hátha Joan figyelmételkerülte valami fontos részlet. Ahogy belelapozott aziratokba, észrevette, hogy Joan feljegyzései is bennemaradtak a dobozban.

Az időjárás ismét hűvösebbre fordult, ezért berakottnéhány gyújtóst és fadarabot a kandallóba, és meggyújtottagyufával és összegyűrt újságokkal. Forró teát és valamiharapnivalót rendelt a fogadó konyhájáról. A Joannaltörténtek miatt árgus szemmel figyelte a pincért, amikormegérkezett, s egyik kezét végig a pisztolyán tartotta, amígel nem ment a fickó. Nagy volt a szoba, olyan elegáns ésfennkölt stílusban berendezve, amin Thomas Jefferson ismosolygott volna. A vidám tűz fokozta az otthonoshangulatot, összességében meghitt hely volt ez. De mindenelőnyös tulajdonsága ellenére, a roppant magas ár miattMichelle kénytelen lett volna azonnal kijelentkezni aszobából, ha a Szolgálat nem ajánlja föl, hogy fizeti azétkezését és a szállását legalább néhány napig. Biztos volt

benne, hogy valami komoly ellenszolgáltatást várnaktőle – valami logikus megoldást erre a zavaros és őrjítőügyre. Ők is pontosan tudják, hogy a nyomozáslegígéretesebb eredményeit Kingnek és neki köszönhetik.De azért nem volt olyan naiv, hogy ne vegye észre: aszámlái kifizetése remek alkalom volt arra, hogy aSzolgálat szemmel tarthassa.

Leült törökülésben a padlóra, laptopját bedugta atizennyolcadik századi stílusú íróasztal mögötti nagyon újkinézetű telefonaljzatba, és hozzálátott, hogy teljesítse Kingszokatlan kérését. Ahogy sejtette, a válasz King kérdésérenem volt benne a titkosszolgálat adatbázisában. Amobiltelefonján hívogatni kezdte a titkosszolgálatikollégákat, és ötödik próbálkozásra talált valakit, aki tudottsegíteni. Megadta az illetőnek a King által közölt adatokat.

– Hát persze – mondta az ügynök. – Azért tudom, mertaz unokaöcsém is ebben a rohadt büntetőtáborban volt, éscsontvázként szabadult.

Michelle megköszönte a segítséget, és bontotta avonalat. Utána nyomban felhívta Kinget, aki közben hazaért.

Michelle alig tudta leplezni örömét. – Először is, el kellismerned, hogy én vagyok a legbriliánsabb detektív JaneMarple óta.

– Marple? Azt hittem, Sherlock Holmest vagy HerculePoirot-t fogod mondani – vágott vissza King.

– Férfi létükre ők is jók, de Jane utolérhetetlen.– Oké, leborulok a nagyságod előtt, Észkombájn

kisasszony. Mit találtál?– Igazad volt. A név, amit megadtál, annak a vietnami

falunak a neve, ahol Bob Scottot fogva tartották, ésahonnan megszökött. Na, most már elárulod végre, hogymiről van szó? Honnan szerezted ezt a nevet?

King habozott, de aztán megmondta: – Ez a név volt atennessee-i bunkerban a börtöncella falára kaparva.

– Istenem, Sean, ez azt jelenti, amire gondolok?– Láttam ott egy római kettes számot is a név után.

Ennek is van értelme. Ez volt Bob második börtöne, és azthiszem, így tekintett a dologra – először Vietnam, mostmeg Tennessee.

– Vagyis Bob Scott raboskodott abban a cellában, ésazért hagyta ott a szöveget, hogy ezt másokkal is tudassa?

– Talán. Am ne feledd, Michelle, a nyom félrevezetésis lehet, amit szándékosan hagytak ott, hogy megtaláljuk.

– Azért ez elég homályos nyom.– Valóban. És ott van még a másik dolog.– Mi? – kérdezte gyorsan Michelle.– A „Sir Kingman"-üzenet, amit Susan Whitehead

holttestére tűztek.– Amit szerinted semmiképpen nem írhatott Scott,

ugye? Miért?– Több okból is, de ebben az ügyben még nem látok

elég tisztán.– De ha Scott tényleg nincs benne, akkor ki a franc

lehet a háttérben?– Ezen dolgozom most is.– Mire jutottál?– Végeztem egy kis kutatást a Virginiai Egyetem jogi

könyvtárában.

– Megtaláltad, amit kerestél?– Igen.– És hajlandó volnál velem is közölni?– Még nem. Egy kicsit még töröm rajta a fejem. De

hálás vagyok, hogy megerősítette az információt, Miss.Marple. Hamarosan hívlak... – mondta King búcsúzóul,majd bontotta a vonalat. Michelle is letette a telefont. Nemörült neki, hogy King másodszor se volt hajlandó beavatni atitkába.

– Segítesz neki, és azt hiszed, hogy viszonozza abizalmat, de neeem! – panaszolta az üres szobának.

Dobott még néhány fát a tűzre, aztán hozzáfogottátnézni a dossziés dobozt és Joan jegyzeteit.

Kicsit kínosan érezte magát, hogy egy másik nőszemélyes feljegyzéseit olvasgatja, tekintve, hogy az talánmár nem is él. De azt kénytelen volt elismerni, hogy Joanprecíz jegyzeteket készített. Ahogy olvasta őket, egyremagasabbra értékelte a másik nő nyomozói szakértelmétés profizmusát. Eszébe jutott, mit mesélt neki King azüzenetről, amit Ritter meggyilkolásának reggelén kapottJoan. Milyen bűntudatot érezhetett ez a nő annyi éven át,látva, hogy a férfi, akit szeretett, teljesen tönkremegy,miközben az ő karrierje szépen felível. De valójábanmennyire szerette, ha a hallgatást választotta, ésfontosabbnak tartotta a karrierjét a Sean Kinghez fűződőérzéseinél? És mit érezhetett eközben King?

Hogy is van ez a férfiaknál? Van bennük valamilyendomináns gén, amitől kénytelenek gálánsán viselkedni, haszenvedést látnak maguk körül, még akkor is, ha közben

csúnyán kibabrál velük egy nő? A nők persze ugyanilyenreménytelenül tudnak epekedni a férfi után. És nemüktagjai igen gyakran a rossz fiúkba zúgnak bele, akikösszetörik nemcsak a szívüket, de sokszor a fejüket is. Deegy nő túl tudja tenni magát a kudarcain, és továbblép.Nem így a férfiak. Ők a nagy önérzetükkel kitartóanrohamozzák a bevehetetlen várat, bármilyen hideg szívdobogjon a blúz alatt. Istenem, milyen lehangoló, hogy egyilyen férfit, mint King, simán palira tud venni egy olyan nő,mint Joan.

Michelle nem értette, miért bántja ennyire a dolog.Együtt dolgoznak egy ügyön, ennyi az egész. Nem minthaKing olyan tökéletes volna. Az igaz, hogy intelligens,érzékeny, jóképű és van humora. De több mint egyévtizeddel idősebb nála. Emellett szeszélyes, önfejű,időnként goromba és lekezelő. És az a szörnyűrendmániája! Ha arra gondolok, hogy még a kocsimat iskitakarítottam, hogy a kedvében járjak... – háborgottmagában Michelle.

Hirtelen elvörösödött az őszinte beismeréstől, és azelőtte fekvő iratokba mélyedt. Szemügyre vette a BobScottnak címzett letartóztatási parancsot, amit Joan talált.Ez volt az a szál, ami elvezette őket a kunyhóhoz és az üresbunkerhez. Mégis, annak fényében, amit King mondott,sokkal valószínűtlenebbnek tűnt most az a feltevés, hogyScott áll az egész mögött.

És mégis, ez az ő kunyhója volt, és ellene adták ki aletartóztatási parancsot fegyverrel való visszaélésért.Michelle alaposabban megnézte a dokumentumot. Mi is

volt pontosan ez a fegyverrel való visszaélés? És miért nemtudták kézbesíteni a letartóztatási parancsot? Ezekre nemtalált egyértelmű választ az iratokban.

Michelle csalódottan feladta a próbálkozást, és ismétJoan jegyzeteit kezdte tanulmányozni. Egy újabb névnélmegtorpant. Önmagában az, hogy Joan áthúzta az illetőnevét, mint akit töröl a gyanúsítottak listájáról, számára nemvolt elég. Bár soha nem vallotta volna be magának, de asaját nyomozói képességét éppen olyan nagyra tartotta,mint King a magáét.

Lassan kimondta a nevet, ahogy a családnév kétszótagját leírta. – Doug Denby. – Ritter stábfőnöke. Joanjegyzeteiből kiderült, hogy Ritter halála után Denby életemég jobbra is fordult, miután birtokot és pénzt örököltMississippiben. Ebből vonta le azt Joan, hogy ő nem lehetaz emberük. De Michelle nem volt ebben ilyen biztos. Az apár telefon, meg az a kevés háttér-információ, amit Joanemberei begyűjtöttek, elég alapot adtak erre? Joan le sement Mississippibe, hogy személyesen körülnézzen.Egyetlen pillantást se vetett Doug Denbyre. Vajon ténylegott van-e Mississippiben, és a földesurat játssza? Vagy ittőgyeleg valahol, s csak az alkalmat lesi, hogy megölje vagyelrabolja a következő áldozatát? King azt mondta, hogyDenbyt csúnyán háttérbe szorította Sidney Morse a Ritter-kampány idején, és ő ezen nagyon megsértődött. Lehet,hogy Denby Clyde Rittert is meggyűlölte. De hogykerülhetett kapcsolatba Arnold Ramseyvel? Vagy KateRamseyvel? Arra használta fel a gazdagságát, hogyvalamilyen bosszúhadjáratot szervezzen? Joan kutatásai

nem adtak választ ezekre a kérdésekre.Michelle fogott egy tollat, és leírta még egyszer Denby

nevét az alá, amit Joan áthúzott. Arra gondolt, hogy felhívjaKinget, és megkérdezi, mire emlékszik még a fickómúltjából. Talán átvihetné hozzá ezeket a feljegyzéseket, ésrávehetne, hogy üljenek le, és böngésszék át együtt őket.Felsóhajtott. Lehet, hogy csak King közelében akar lenni.Töltött még egy csésze teát, és kinézett az ablakon, aholgyülekeztek a felhők, és nagyon úgy tűnt, hogy esni fog.Ekkor megcsörrent a telefon.

Parks jelentkezett. – Még mindig Tennessee-benvagyok – közölte. Nem hangzott túl boldognak.

– Van valami újság?– Beszéltünk néhány fickóval a környéken, de nem

sokat segítettek. Nem ismerték Bob Scottot, sose látták,meg hasonlók. A fenébe is, szerintem ezeknek azembereknek a fele benne van a balhéban. A hely valóbanBob Scotté volt. Egy régi barátja hagyatékából vásárolta,aki körülbelül öt évig lakott itt, de a családja szerint azt setudta, hogy ott van az a bunker. És a hely teljesen ki vanpucolva. Semmi nyom a fülbevalón kívül, amit maga talált.

– Sean akadt rá, nem én. – Michelle habozott, aztánhozzátette: – És talált még valamit. – Beszámolt Parksnaka börtöncella falára kapart vietnami falu nevéről.

Parks nagyon dühös lett. – Mi a fenéért nem szóltnekem erről, amikor itt volt?

– Nem tudom – felelte Michelle, aztán eszébe jutottKing bizalmatlan viselkedése. – Lehet, hogy mostanábannem bízik meg senkiben.

– És ellenőrizték, hogy volt-e Scott hadifogságban avietnami háború idején?

– Igen, beszéltem egy ügynökkel, aki ismeri az egésztörténetet.

– Azt akarják elhitetni velem, hogy valaki idejött, ésbebörtönözte Scottot a saját otthonában?

– Sean szerint ez félrevezetés is lehetett.– Hol van a mi briliáns detektívünk?– Otthon. Más szálon folytatja a nyomozást. De nem túl

beszédes e pillanatban. Szemmel láthatóan egyedül akarlenni.

– Kit érdekel, hogy mit akar? – bömbölteParks. – Lehet, hogy már megoldotta az egész rohadtügyet, és még mindig nem mond nekünk semmit!

– Nézze, Jefferson, Sean mindent megtesz, hogykiderítse az igazságot. Csak éppen a maga módján teszi.

– Nos, az egyéni módszerei kezdenek nagyonkiborítani.

– Majd beszélek vele, és talán arra is ráveszem, hogytalálkozzunk.

– Nem tudom, mennyi ideig leszek még itt.Valószínűleg nem végzünk holnapra. Maga csak beszéljenRinggel, és értesse meg vele, hogy komoly hibát követ el,ha visszatartja az információt. Nem szeretném, hakiderülne, hogy más bizonyítékot is eltitkol. Mert ha így van,bevágom egy ugyanolyan sötét cellába, amilyet ma láttak.Világos?

– Világos.Michelle letette a telefont, kihúzta a laptop

telefonzsinórját a falból, feltekerte, és a táskájába tette.Felállt, és átment a szoba másik végébe, hogy kivegyenvalamit a hátizsákjából. Annyira belemerült a gondolataiba,hogy akkor vette csak észre az akadályt, amikor már késővolt. Megbotlott, és elesett. Miután feltápászkodott, dühöspillantást vetett az evezőre. Félig kilógott az ágy alól, akocsijából származó többi lommal együtt. Olyan zsúfolt voltaz ágy alja, hogy a cuccai mindenhol kitüremkedtek alóla,akadálypályát varázsolva a szobájába. Ez volt a harmadikalkalom, hogy hasra esett valamiben. Elhatározta, hogymindenképpen tesz ez ellen valamit.

Miközben Michelle megindította támadását a lomokellen, nem is sejtette, hogy Parksszal folytatottbeszélgetését felvette egy apró szerkezet. A telefonaljzatburkolata alatt ugyanis egy kis műszer lapult, ami nemrégkerült oda, s amiről a fogadó tulajdonosainak sejtelme semvolt. Ez egy nagyon modern drót nélküli lehallgatókészülékvolt, olyan érzékeny, hogy nem csupán a szobábanelhangzottakat tudta rögzíteni a beszélgetés alatt, hanemazt is, amit a vonal másik végén mondtak.

Egy kilométerre a fogadótól csukott furgon parkolt azút szélén. A belsejében a buickos harmadszor hallgattavégig a beszélgetést, aztán kikapcsolta a magnót. Fogta atelefonját, felhívott valakit, beszélt néhány percig, aztán ígyfejezte be: – El se tudom mondani, mennyire csalódottvagyok.

E szavak hallatán végigfutott a hideg a vonal másikvégén levő személy hátán.

– Tedd meg! – mondta a buickos. – Még ma éjjel.

Kikapcsolta a telefont, és a fogadó irányába nézett.Michelle Maxwell végül csak feljutott a listája tetejére.Magában gratulált neki.

64

A sok tennivalója közben Kingnek arra is maradtvalahogy ideje, hogy időpontot beszéljen meg egylynchburgi biztonsági céggel. Az ablakból figyelte, ahogy azA-l BIZTONSÁG feliratú furgon leparkol.

Az ajtóban fogadta a cég emberét, és elmondta neki,hogy mit akar. A férfi körülnézett a házban, majdvégigmérte Kinget. – Olyan ismerősnek tűnik. Nem magavolt az, aki megtalálta azt a hullát?

– De igen. Gondolom, egyetért, hogy szükségem vanegy jó biztonsági rendszerre.

– Persze, de hogy őszinte legyek, a garanciánkilyesmire nem vonatkozik. Úgy értem, ha felbukkan egyújabb hulla, nem kapja vissza a pénzét. Az olyan, mint egyvis major, oké?

– Rendben.Hamar megbeszélték a teendőket.– Mikor fognak hozzá? – kérdezte végül King.– Hát, eléggé el vagyunk havazva. Ha valaki

visszamondja a dolgot, akkor előrébb kerülhet a listán.Mindenképpen hívom majd.

King aláírta a papírokat, kezet ráztak, és a férfitávozott.

Ahogy leszállt az est, King arra gondolt, hogy telefonálMichelle-nek, és áthívja magához. Túl sokáig titkolózottelőtte, és Michelle türelmesen tűrte. De hát ő a magamódján szeret dolgozni: óvatosan és titokban, különösenakkor, ha nem elég biztos a válaszokban. Viszont most máregyre biztosabb volt bennük.

Aztán Kate Ramsey lakását hívta Richmondban.Sharon, a szobatárs vette föl; Kate még mindig nem kerültelő.

– Maradjon otthon, azonnal szólok, ha előkerül. Magais szóljon – mondta King a lánynak.

Letette a telefont, és kinézett a nagy ablakon a tóra.Máskor, ha zűrös napja volt, kiment a hajóval, ésgondolkodott, de most túl hideg és szeles volt az idő.Bekapcsolta a gázkandallót, leült elé, és bekapott egykönnyű vacsorát. Mire sikerült rávennie magát, hogy felhívjaMichelle-t, rájött, hogy már későre jár.

John Bruno elrablásán elmélkedett. Világossá váltszámára, hogy Brunót azért rabolhatták el, mert koholtgyilkossági vádakkal tönkretette Arnold Ramsey életét.Ezeket a vádakat csak azután ejtették, hogy beavatkozottegy ügyvéd, akinek a személyazonosságát most már tudtaKing. Nagyon szerette volna Michelle-lel megosztani ezt azinformációt, s rá is nézett a telefonra, hogy felhívja a késeiidőpont ellenére. Végül úgy döntött, hogy várhat még vele.Aztán felidézte, mit mesélt nekik Kate az éjszakahallottakról. Hogy a rejtélyes látogató állítólag ThorntonJorst nevét mondta az apjának. King viszont úgy gondolta,

hogy a rejtélyes látogató nem azt mondta, hogy „ThorntonJorst", hanem hogy „trójai ló".

De Kate említett még valamit, ami fölöttébbnyugtalanította. A lány szerint Regina Ramsey azt mesélte,hogy háborúellenes tüntetésen ölték meg a rendőrt, és aztállította, hogy ez az incidens tette tönkre Arnold Ramseyegyetemi karrierjét. Kate azt is hozzátette, hogy a Berkeleyhagyta végül ledoktorálni az apját, mivel teljesített mindenkövetelményt. Kate-nek azonban tudnia kellett, hogyRamsey 1974-ben szerezte meg a PhD-jét, vagyis abbanaz évben nem a vietnami háború ellen tüntettek. De akkormiért mondta? Semmilyen válasz nem jutott King eszébe.

Az órájára pillantott, és csodálkozva látta, hogy elmúltéjfél. Miután meggyőződött róla, hogy zárva van az összesablak és ajtó, elindult az emeletre a Michelle-től kapottpisztollyal. Bezárta belülről a hálószobáját, sőt a biztonságkedvéért odatolt egy komódot is az ajtóhoz. Ellenőrizte,hogy tele van-e a tár, és csőre van-e töltve a fegyver. Aztánlevetkőzött, és bemászott az ágyba. Éjjeliszekrényén apisztollyal, hamarosan elaludt.

65

Hajnali két óra volt, amikor az ablakban álló alakfelemelte pisztolyát, megcélozta az ágyban fekvő testet, ésrálőtt az ablakon keresztül. Az üveg csörömpölve összetört.A golyók belefúródtak az ágyba, tollat kavarva föl aderékaljból a levegőbe.

Almából riadva, a lövések hangjára Michelle levetettemagát a kanapéról a padlóra. Akkor nyomta el az álom,amikor Joan jegyzeteit olvasgatta, de most azonnalkitisztult a feje. Rádöbbent, hogy valaki éppen most akartamegölni, ezért előrántotta a pisztolyát, és gyorsan visszalőttaz ablakra. Futó lépteket hallott. Az ablak felé araszolt,ugrásra készen. Ahogy elérte a falat, óvatosan kikémlelt apárkány fölött. Még mindig hallotta a távolodó lépésekcsattogását, s mintha zihált volna a támadó. Michelleszakértő fülének furcsa volt ez a csattogás, olyan volt, mintmikor egy futónak megrándul vagy kibicsaklik a lába.Bármi okozta is, nem normális lépések voltak. Minduntalanmegtört az ütemük, s Michelle arra gondolt, hogy talánsikerült megsebesítenie a merénylőt, de az is lehet, hogyeleve sérülten jött ide. Lehet, hogy ezt az embert lőtte mega furgonban, lehet, hogy ez próbálta minden erejévelkitekerni a nyakát? Ő az, aki Simmonsnak nevezte magát?

Hallotta, hogy beindítanak egy kocsit, de meg sepróbált a terepjárójához futni, hogy utánaeredjen. Nemtudhatta, van-e kint még valaki, lesben állva. Egyszer márbesétáltak Ringgel egy csapdába, és semmi kedve nemvolt megismételni a hibát.

Az ágyhoz ment, és végignézett a romokon. Délutánledőlt egy kicsit, és a párnák és a takarók csomóba voltakgyűrve. A merénylő nyilván azt hitte, hogy itt fekszik valaki.

De miért akarják megölni? Lehet, hogy túl közeljutottak a megoldáshoz? Pedig ő alig csinált valamit. Lehet,hogy Sean kiderített valamit, ami...

Hirtelen összerándult a gyomra. King! Felkapta atelefonját, és beütötte King számát. Sokáig csengetett, denem vette föl senki. Felhívja a rendőrséget? Parksot? Taláncsak mélyen alszik. Nem, az ösztöne mást súgott. Futnikezdett a Land Cruiser felé.

A tűzjelző ébresztette Kinget. Pár pillanatig kába volt,de aztán gyorsan felült. Már mindenütt füst volt. Kimászottaz ágyból, levetette magát a padlóra, s próbált mélyeketlélegezni. Eljutott valahogy a fürdőszobáig, bevizezett egyrongyot, és az arcára terítette. Visszatámolygott a szobába,nekivetette a hátát a falnak, és lábbal eltolta a komódot azajtótól. Megérintette a kilincset, hogy nem forró-e, aztánóvatosan kinyitotta.

A folyosó már megtelt füsttel, a tűzjelző pedig kitartóanvisított. Sajnos nem volt bekötve a központifigyelőszolgálathoz, és az egyetlen önkéntestűzoltóállomás, amely a környéket ellátta, sok mérföldre volt

innen. És a ház olyan félreeső helyen volt, hogy nemnagyon vehette észre senki, hogy ég. King visszabotorkálta hálószobájába, hogy megkeresse a telefont, de a szobaannyira füstös volt, hogy nem kapott levegőt, és félttovábbmenni. Visszament a folyosóra, és a galériánaraszolt előre. Fehér szikrákat és vörös lángokat látottodalent, és azért fohászkodott, hogy járható legyen alépcső. Különben ugrania kell, valószínűleg egyenesen belea pokolba, ami nem volt túl vonzó perspektíva.

Hangokat hallott lentről. Köhögni kezdett a belélegzettfüsttől, és kétségbeesetten kereste a menekülés útját, detisztában volt vele, hogy könnyen csapdába kerülhet.Marokra fogta a pisztolyt, és lekiáltott. – Van ott valaki?Fegyver van nálam, és lőni fogok.

Nem jött válasz, ami csak fokozta a gyanakvását,egészen addig, amíg a galérián hasalva ki nem nézett anagy első ablakon. Villogó vörös lámpákat látott azudvaron, és hallotta az érkező tűzoltóautók szirénáját.Akkor minden rendben, itt a segítség. Elérte a lépcsőszélét, és lenézett. A füstön keresztül ki tudta venni a bőoverallos és sisakos tűzoltókat a hátukra szíjazottoxigénpalackkal és az arcukat borító maszkkal.

– Itt vagyok fönt! – kiabálta. – Itt fönt!– Le tud jönni? – kiáltotta az egyik tűzoltó.– Nem hiszem. Sűrű füstfal van előttem.– Oké, maradjon ott. Felmegyünk magáért. Csak

maradjon ott, és ne álljon fel! Most hozzuk be a tömlőket.Az egész ház lángol.

King hallotta a locsoló surrogását, ahogy a tűzoltók

megrohamozták a lépcsőt. Kavargott a gyomra, és aliglátott valamit a füsttől. Érezte, hogy felemelik, és gyorsanlevonszolják a lépcsőn. Egy újabb perc múlva már kint volt,és látta, hogy emberek hajolnak fölé.

– Jól érzi magát? – kérdezte egyikük.– Hozzanak oxigént! – kiáltotta egy másik

tűzoltó. – Nagyon sok szén-monoxidot szívott be.King érezte, ahogy ráteszik az oxigénmaszkot az

arcára, aztán olyan érzése támadt, mintha beemelnék egymentőautóba. Egy pillanatig úgy rémlett neki, minthaMichelle kiáltását hallaná. Aztán minden elsötétült előtte.

A szirénák, a villogó lámpák, a szaggatottrádióhangok és egyéb hangok azonnal abbamaradtak,amint a tűzoltó lekapcsolt valamit a vezérlőberendezésen,majd kivette King kezéből a pisztolyt. Ismét csöndes lettminden. Azután a tűzoltó megfordult, és visszament aházba, ahol kezdett lassan szétoszlani a füst. Ez egygondosan megtervezett „tűzvész" volt, ahol a tüzes pokolminden elemét mesterségesen állították elő. A tűzoltólesétált a pincébe, bekapcsolta a gázvezetékekre szereltdetonátort, majd távozott. Beszállt a kisteherautó hátuljába,és a kocsi elindult. Kikanyarodtak a főútra, és dél felévették az irányt. Két perccel később King pincéjébenműködésbe lépett a gázcsövekre szerelt kisrobbanószerkezet, és a robbanás darabokra szaggattaSean King gyönyörű otthonát.

A tűzoltó lehúzta a sisakját meg a maszkját, ésmegtörölte az arcát.

A buickos lepillantott az eszméletlen Kingre. Az

„oxigén", amit adtak neki, altatót tartalmazott.– Örülök, hogy találkoztunk, King ügynök. Régóta

vártam erre a pillanatra.A kisteherautó elrobogott a sötétségbe.

66

Michelle éppen befordult King hosszú feljárójára,amikor a robbanás megrengette az éjszakát. Padlóignyomta a terepjáró gázpedálját, kavicsot és földet rúgvaszerteszét. Aztán csikorogva fékezett, mivel deszka- ésüvegtörmelékek és a ház egyéb darabjai torlaszolták el azútját. Kiugrott a kocsiból, felhívta a segélyhívószámot, éselhadarta a diszpécsernek, hogy mi történt, kérlelve a nőt,hogy küldjön mindenkit, akit csak tud.

Michelle föl-alá rohangált a törmelékek között, el-elugrálva a lángok és a füst elől, és King nevétsikoltozta: – Sean! Sean!

Aztán visszaszaladt a kocsijához, felmarkolt egytakarót, magára terítette, és berontott az első ajtón, illetveott, ahol az első ajtó volt valamikor. Áthatolhatatlan füstfalállta útját. Fuldokolva hátratántorodott, és térdre esett.Valahogy visszahátrált a szabadba, és mélyeket lélegzett,majd újra elindult a romos házba. Mászni kezdett előre, pármásodpercenként King nevét kiáltva. A lépcső felé vette azirányt, azt gondolva, hogy King talán a hálószobában van,csakhogy a lépcső nem volt sehol. Annyira égett a tüdeje,hogy ki kellett hátrálnia a friss levegőre.

Újabb robbanás rázta meg a házat, és alig tudott

leugrani a verandáról, mielőtt pár másodperc múlvaösszeomlott az épület. A légnyomás feldobta a levegőbe,majd keményen földhöz csapta, kinyomva belőle a szuflát.Érezte, hogy súlyos tárgyak csapódnak be körülötte, mintegy kartácstűznél. Összezúzva feküdt a porban, a fejbőrefelszakadt, keze-lába feldagadt, a tüdeje lassan megtelt ahalálos füsttel. Már csak annyit hallott, hogy szirénákharsannak mindenfelől, és nehéz járművek veszik körül.Letérdelt mellé egy overallos férfi, oxigént adott neki, ésmegkérdezte, hogy jól van-e.

De ő nem tudott már felelni. Közben újabb kocsik ésteherautók dübörögtek be a feljáróra, és önkéntes tűzoltóosztagok rohamozták meg az égő poklot. Ahogy Michelleott feküdt, Sean King házának utolsó darabjai is leomlottak.Csak a kémény maradt állva. Ez volt az utolsó kép, amitlátott, mielőtt elsötétült előtte a világ.

Amikor felébredt, beletelt pár másodpercbe, mirerájött, hogy egy kórházi ágyon fekszik. Egy férfi tűnt fölmellette egy csésze kávéval és megkönnyebbültarckifejezéssel.

– A fenébe, majdnem elveszítettük – mondta JeffersonParks. – A tűzoltók azt mondják, négy és fél mázsásvasoszlop feküdt tíz centire a fejétől. A házból szakadt ki.

Michelle fel akart ülni, de Parks a vállára tette a kezét,és visszatartotta.

– Próbáljon nyugton maradni. Majdnem otthagyta afogát. Nem pattanhat föl és táncolhat ki az ajtón egy ilyenután.

Michelle idegesen körbenézett. – Sean, hol vanSean? – Parks nem válaszolt azonnal, és Michelle érezte,hogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Kérem, Jefferson,kérem, ne mondja, hogy... – Elcsuklott a hangja.

– Nem tudok mondani semmit, mert nem tudoksemmit. Senki nem tud semmit. Holttestet nem találtak,Michelle, és eddig semmi sem utalt arra, hogy Sean azépületben volt. De még keresik. És ez egy nagyon csúnyatűz volt, és gázrobbanások is voltak.

Azt próbálom elmondani, hogy lehet, hogy nincs is mitkeresni.

– Tegnap este hívtam a lakását, de nem vette föl atelefont. Talán nem volt otthon.

– Vagy addigra már felrobbant a ház.– Nem. Hallottam a robbanást, amikor a ház felé

mentem.Parks odahúzta a székét az ágy mellé, és

leült. – Rendben, mondja el pontosan, mi történt.Michelle beszámolt mindenről, olyan részletesen,

ahogy csak vissza tudott emlékezni. Aztán eszébe jutottegy másik esemény is, amit eddig háttérbe szorított a Kingházában történt robbanás.

– Tegnap éjjel meg akartak ölni a motelban,közvetlenül azelőtt, hogy átmentem Seanhoz. Az ablakonkeresztül belelőttek az ágyamba. Szerencsére a kanapénaludtam el.

Parks feje elvörösödött. – Mi a francért nem hívott fölengem? Nem, maga inkább elrohan egy házhoz, amelyaztán felrobban. Van már végrendelete?

Michelle hátradőlt, és megmarkolta a lepedő sarkát.Hasogatott a feje, és észrevette, hogy mindkét karján kötésvan.

– Megégtem? – kérdezte fáradt hangon.– Nem, csak vágások és zúzódások, semmi

maradandó. A fejéről nem tudok semmit. Valószínűlegaddig fogja csinálni a hülyeségeit, amíg ki nem fogy aszerencséjéből, és el nem veszíti azt is.

– Én csak azt akartam tudni, hogy Sean biztonságbanvan-e. Gondoltam, ha engem megtámadtak, őt ismeglátogatják. És igazam lett. Ugye nem baleset volt az arobbanás?

– Nem. Megtalálták a pokolgépet, amivel csinálták.Azt mondják, nagyon bonyolult szerkezet. A gázcsövekmellé volt felszerelve a pincében. Égbe repítette az egészházat.

– De miért tették? Főleg úgy, hogy Sean ott se volt.– Bárcsak tudnék rá felelni, de nem tudok.– Keresi valaki?– Mindenki és mindenhol, ahol csak el lehet képzelni.

Bevontuk az FBI-t, a szövetségi rendőrbírókat, atitkosszolgálatot, a Virginiai Állami Rendőrséget, ahelyieket; de egyelőre nem találtunk semmit.

– Valami más? Valami hír Joanról? Semmi nincs?– Nincs – felelte Parks csüggedten. – Semmi.– Akkor én most felkelek innen, és teszem a

dolgomat. – Megint fel akart ülni.– Nem, maga szépen itt fog feküdni, és pihen egy

kicsit.

– Lehetetlent kér tőlem! – kiáltotta dühösen Michelle.– Az egyetlen ésszerű dolgot kérem. Ha kimegy innen

ilyen kótyagos és zavarodott állapotban, még elájul akocsijában, és megölheti magát meg másokat is. Nemtudom, hogy ez mennyire lenne hasznos. És ne felejtse el,hogy ez már a második jelenése a kórházban pár naponbelül. A harmadik alkalommal a ravatalozóban köt ki.

Michelle majdnem ráripakodott, aztán inkábbvisszafeküdt. – Oké, egyelőre maga nyert. De abban apillanatban rám csörög, ahogy történik valami. Ha nemteszi, esküszöm, a föld alól is előkerítem, és nem állok jótmagamért.

Parks megadóan feltartotta a karját. – Oké, oké, nemakarok újabb ellenségeket szerezni. Már így is van elégbelőlük. – Az ajtóhoz ment, aztán visszafordult. – Nemszeretném, ha hiú ábrándokat kergetne. Kevés rá az esély,hogy Sean Kinget valaha is látjuk még. Ám addig nemnyugszom, amíg van remény.

Michelle kipréselt magából egy mosolyt. – Köszönöm.Öt perccel Parks távozása után Michelle gyorsan

magára kapta a ruháit, kikerülte az ügyeletes nővéreket, ésa hátsó kijáraton kiszökött a kórházból.

67

King koromsötétben ébredt fel. Hideg is volt, akárholfeküdt, bár egyre erősödött benne a gyanú, hogy hol lehet.Nagy lélegzetet vett, és megpróbált felülni. De úgy történt,ahogy sejtette: nem tudott. Le volt kötözve, valószínűlegbőrszíjakkal. Forgatta a fejét, s várta, hogy hozzászokjon aszeme a sötéthez; de semmilyen fény nem volt, így semmitsem látott. Annyira nem, hogy akár az óceán közepén islehetett volna. Megdermedt, amikor halk mormogást hallottvalahonnan; olyan halk volt, hogy azt se tudta megállapítani,hogy emberi hang-e. Aztán közeledő lépteket hallott, és pármásodperc múlva érezte, hogy valaki megáll mellette. Azillető megérintette a vállát, gyengéden, egyáltalán nemfenyegetően, majd az érintésből markolás lett. Aztánerősödött a szorítás, és a fickó beleszúrt valamit a bőrébe.King az ajkába harapott, megfogadva, hogy nem fogüvölteni fájdalmában.

Végül sikerült nyugodt hangon megszólalnia: – Nézze,úgyse tud agyonnyomni a kezével, akkor meg tűnjön afenébe!

Azonnal abbamaradt a nyomás, és a léptekeltávolodtak. King érezte, hogy verejtékes lesz a homloka.Aztán fázni kezdett, és felkavarodott a gyomra. Nyilván

beadtak neki valami tudatmódosítót. Félrefordította a fejét,és hányt.

Attól, hogy öklendezni tudott, legalább érezte, hogyél. – Bocs a szőnyegért – motyogta. Behunyta a szemét, éslassan elszenderült.

Michelle először King lerombolt házához hajtott. Ahogyvégigment a romok között, tűzoltók és rendőrökvizsgálgatták a törmeléket, s oltogatták az apró lángokat.Beszélt néhánnyal közülük, és mindegyik megerősítette,hogy nem találtak emberi maradványokat. Ahogyvégighordozta tekintetét Sean King „tökéletes" otthonánakromjain, egyre jobban elfogta a csüggedés. Semmi nemvolt itt, amiből bármit megtudhatna. Lement a mólóra, beültKing vitorlásába, és kinézett a nyugodt tóra. Egy kis erőt ésenergiát próbált meríteni abból, hogy legalább a szeretettférfi kedvencei közelében lehet.

Két dolog továbbra se hagyta nyugodni: Bob Scottletartóztatási parancsa, és Doug Denby ténylegestartózkodási helye. Elhatározta, hogy utánajármindkettőnek. Visszaautózott a motelhoz, de még útközbenfelhívta az apját. A közmegbecsülésnek örvendőrendőrfőnök, Frank Maxwell mindenkit ismert Tennessee-ben, aki érdemes volt erre. Michelle elmondta neki, mirevolna szüksége.

– Minden rendben van? Nem olyan a hangod.– Papa, azt hiszem, ezt nem hallottad még. Éjjel

fölrobbantották Sean King házát, és azóta nem találom.– Édes istenem, te azért jól vagy?– Jól vagyok. – Arról nem szólt, hogy őt is meg akarták

ölni. Évekkel ezelőtt elhatározta, hogy nem avatja be túlmélyen az apját a munkája részleteibe. A fiai nyugodtanbelesétálhattak a veszélybe, ezt az apjuk egyszerűen amunkájuk részének tekintette. De azt biztos nem viseltevolna jól, hogy az egy szem lányát majdnemmegölték. – Apa, szükségem volna erre az információra,amilyen gyorsan csak lehet.

– Értem. Igyekszem. – Az apja elbúcsúzott, és letette akagylót.

Ahogy Michelle visszaért a motelszobába,felnyalábolta Joan jegyzeteit, és elintézett pár telefont DougDenbyvel kapcsolatban. Utoljára Denby lakását hívta felMississippiben, Jacksonban. A nő, aki beleszólt, nem adottsemmilyen információt Denbyről, még azt sem erősítettemeg, hogy tényleg ott lakik-e. Ez nem volt túl meglepő,hiszen nem ismerte Michelle-t. És ha Denbynek sok pénzevolt, és nem kellett naponta munkába járnia, akkor perszelehetett akárhol. De bárkivel beszélt Michelle, senki nemtudott alibit igazolni neki a kérdéses időpontokra. A Ritter-kampányban betöltött szerepe határozottan gyanússá tette,de mi lett volna az indítéka?

A telefon csörgése megriasztotta Michelle-t. Felkaptaa kagylót. Az apja volt. Lényegre törőn beszélt, és Michelleleírta, amit mondott.

– Papa, te vagy a legjobb. Imádlak.– Hát, jó lenne, ha gyakrabban meglátogatnál minket.

Anyád állandóan emleget – tette hozzá gyorsan.– Áll az alku. Ha lezárjuk ezt az ügyet, indulok haza.Ezután Michelle feltárcsázta az apjától kapott

telefonszámot. Azé az ügyvédi irodáé volt, amelyik BobScott ingatlanvásárlását bonyolította Tennessee-ben. Azapja előre szólt az ügyvédnek, hogy Michelle fel fogja hívni.

– Személyesen nem ismerem az édesapját, de csupajót hallottam róla a közös ismerőseinktől – mondta azügyvéd. – Ha jól értem, egy földeladásról volna szó.

– Igen. Azt hiszem, ön intézte egy elhunythagyatékának az átruházását egy bizonyos Robert Scottnevű illetőre.

– Valóban. Az édesapja már említette, amikor felhívott.Elő is kerestem a dossziét. Robert Scott volt a vásárló.Készpénzben fizetett, de nem túl sokat. Csak egy régikunyhó volt, s bár a földterület számottevő, erdő és sziklaaz egész, ráadásul távol esik mindentől.

– Ha jól értem, az előző tulajdonos nem tudta, hogyegy bunker is van a területen.

– Az édesapja említette a bunkert. Be kell vallanom,magam se tudtam róla. Nem volt rajta a tulajdoni lapon. Ésnem volt okom feltételezni, hogy létezik. Ha tudtam volna,valószínűleg szólok a hadseregnek. Tényleg nem tudom.Mit lehet egy bunkerrel kezdeni?

– Járt kint a birtokon?– Nem.– Én igen. A bunkerbe a pincén keresztül lehet bejutni.– Az lehetetlen!– Miért?– Mert nem volt pince. Itt van előttem a ház alaprajza.– Lehet, hogy még nem volt pince, amikor az ön

kuncsaftja eladta, de most már van. Lehet, hogy ez a Bob

Scott tudott a bunkerről, és épített egy pincét, hogy megtudja közelíteni.

– Ez lehetségesnek tűnik. Átnéztem a tulajdoni lapot,és jó pár kézen átment a birtok a hadsereg óta. Igazságszerint még kunyhó se állt rajta, amikor a hadseregé volt.Az egyik későbbi tulajdonos építette.

– Nincs véletlenül fényképe Bob Scottról? Ténylegnagyon fontos lenne – tette hozzá Michelle.

– Általában készítünk másolatot az ügyféljogosítványáról, ha eladunk egy ingatlant, hogy ellenőriznitudjuk a személyazonosságát, mivel alá kell írniuk párhivatalos iratot is.

Michelle majdnem felugrott izgalmában. – El tudnánekem faxolni a képet, mondjuk, most rögtön?

– Sajnos, nem.– De hát ez nem bizalmas információ.– Nem. Nem az. – Felsóhajtott az ügyvéd. – Tudja, az

ügylet lebonyolítása óta ma reggel nyitottam ki először adossziét. Nem találtam benne Scott úr jogosítványának amásolatát.

– Talán elfelejtettek másolatot készíteni.– A titkárnőm harminc éve dolgozik velem, és még

soha nem felejtett el ilyesmit.– Akkor talán kivette valaki a másolatot az aktából.– Nem tudom, mit gondoljak. Egyszerűen nincs itt.– Nem emlékszik rá, hogy nézett ki Bob Scott?– Én csak egyszer láttam, és csupán pár percig a

szerződéskötéskor. Több száz ilyet csinálok évente.– Szánna rá egy percet, megpróbálna

visszaemlékezni rá?Az ügyvéd szolgálatkész volt, Michelle pedig

megköszönte a segítséget, és letette a telefont.Az ügyvéd leírása túl általános volt ahhoz, hogy rá

lehessen ismerni Bob Scottra. Az emberek nyolc év alattsokat változhatnak, különösen az olyanok, mint Scott, akiklesodródnak a főútról. Denbyről pedig azt se tudta Michelle,hogy hogy néz ki. Úgy érezte, egy tapodtat se haladt előre.Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon egy kicsit. Azzalnem segít Seanon, ha hagyja, hogy eluralkodjon rajta apánik.

Miután ez a nyom zsákutcának bizonyult, Kingelméletén kezdett töprengeni. King azt mondta, hogydolgozik valamin – valamin, amihez további kutatásokravan szüksége. Mit is említett? Hogy beugrik valahová.Michelle törte a fejét, hogy eszébe jusson a hely.

Végül az eszébe villant valami. Felmarkolta a kulcsait,és a terepjáróhoz sietett.

68

Michelle belépett a Virginiai Egyetem jogikönyvtárába, és a recepciós pulthoz ment. Nem az a nőfogadta, aki Kingnek segített, de miután rákérdezett, akeresett könyvtároshoz irányították.

Michelle felvillantotta a titkosszolgálati jelvényét, ésközölte, hogy utána kell néznie, milyen adatbázisbankutakodott King.

– Hallottam a hírekben, hogy leégett az otthona. Nekinem esett baja? Erről nem beszéltek.

– Hát, egyelőre nem tudjuk még. Ezért kérem asegítségét.

A nő elmondta Michelle-nek, hogy mit kért King, aztánbekísérte ugyanabba a szobába, és beléptek arendszerbe.

– A Martindale-Hubbell-jegyzék volt az – mondta akönyvtáros.

– Sajnálom, én nem vagyok ügyvéd. Pontosan mi az aMartindale-Hubbell?

– Az Egyesült Államokban regisztrált összes ügyvédlistája. Seannak van egy példánya az irodájában, de az alegújabb kiadás. Egy olyan lista kellett neki, ami régebbi.

– Mennyivel régebbi?

– Ami a hetvenes évek elejéig tartalmazza azadatokat.

– Említett még valamit? Bármit, ami jobbanleszűkíthetné a keresést? – Michelle nem tudta, hogypontosan hány regisztrált ügyvéd van az Államokban, desejtette, hogy sokkal több, mint ahányat végig tudna nézni.

A nő a fejét rázta. – Sajnálom. Ez minden, amit tudok.Miután a könyvtáros elment, Michelle fancsali képpel

nézte a monitoron a jegyzéket, amely több mint egymillióügyvéd nevét tartalmazta. Több mint egymillió ügyvéd vanaz Egyesült Államokban? Nem csoda, hogy úgy elvannak cseszve a dolgok.

Fogalma se volt, hogyan kezdjen hozzá. A főoldaltbámulta, amikor a szeme megakadt a „Legutóbbikeresések” menüponton, amely a gépen nemrégibenmegtekintett dokumentumokat tartalmazta.

Rákattintott az első sorra. Ahogy elolvasta a listánszereplő ügyvéd nevét és illetőségét, felugrott, és magáravonva néhány ügyvédjelölt figyelmét, keresztülrohant akönyvtáron.

Még el se érte a terepjáróját, máris telefonált. Olyangyorsan kavarogtak a fejében a gondolatok, annyiraszeretett volna választ találni a kérdésekre, hogy az aszemély, akit hívott, háromszor hallózott, mire Michelleészrevette.

– Parks – ordította a telefonba –, itt Michelle Maxwell!Azt hiszem, tudom, hol van Sean. És azt is, hogy ki áll azegész mögött.

– Hűha, egy kicsit lassabban. Miről beszél?

– Hűha, egy kicsit lassabban. Miről beszél?– Találkozzunk a Greenberry's kávéház előtt a

Barracks Road-i bevásárlóközpontban, amilyen hamar odatud érni. És azonnal mozgósítsa az embereit. Gyorsan kellcselekednünk.

– Találkozzunk a Barracks Roadon? Maga miért nincsa kórházban?

Michelle válasz nélkül bontotta a vonalat. Ahogybeletaposott a gázba, imádkozott, hogy ne későnérkezzenek.

Parks a kávézó előtt várta. Egyedül volt, és nemlátszott túl boldognak. – Mi a fenéért jött el a kórházból?

– Hol vannak az emberei? – szegezte neki a kérdéstMichelle.

A helyettes rendőrbíró nagyon dühösnek látszott. – Mi,azt gondolja, hogy a tábortűz körül ücsörgök azembereimmel, és csak arra várunk, hogy megfújja nekünk aharci kürtöt? Felhív, nem mond egy árva szót sem, és aztvárja tőlem, hogy varázsoljak ide valami hadsereget,miközben azt se tudom, hogy hova a fenébe kellenemennünk. Én ugyanúgy a szövetségi kormánynakdolgozom, hölgyem, mint maga, igen szűkösköltségvetéssel és emberállománnyal. Összekever engemegy bizonyos James Bonddal!

– Oké, oké, sajnálom. Nagyon izgatott voltam. Csaknincs túl sok időnk.

– Szeretném, ha venne egy nagy lélegzetet,összeszedné a gondolatait, és elmondaná, hogy mi a fenefolyik itt. És ha tényleg megoldotta az ügyet, és szüksége

folyik itt. És ha tényleg megoldotta az ügyet, és szükségevan pár emberre, meg fogja kapni. Az egész egytelefonhívásomba kerül. Rendben? – Parks arckifejezéseegyszerre tűnt kétkedőnek és lelkesnek.

Michelle nagy lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetettmagára. – Sean bement a Virginiai Egyetem jogikönyvtárába, és előbányászott valami információt arról azügyvédről, aki Arnold Ramseyt képviselte, amikorletartóztatták a hetvenes években.

– Ramsey le volt tartóztatva? Honnan jött ez azinformáció?

– Csak véletlenül botlottunk bele Seannal.Parks kíváncsian nézett Michelle-re. – Hogy hívták az

ügyvédet?– Roland Morse Kaliforniából. Biztos vagyok benne,

hogy Sidney Morse apja. Sidney Morse régről ismerhetteArnold Ramseyt, talán még az egyetemről. De ez mostmellékes, Jefferson. Természetesen nem Sidneyről vanszó, hanem Peter Morse-ról, az öccséről. Ó áll az egészmögött. Tudom, hogy ez kissé nagyképűen hangzik, demajdnem biztos vagyok benne. Sean nem figyelt oda egypillanatra, mire Clyde Rittert megölték, Sidney élete pedigromba dőlt. Peternek megvan hozzá a pénze és az alvilágiháttere, hogy összehozza ezt a bulit. így áll bosszút abátyjáért, aki diliházban ül, és kapkodja a teniszlabdákat.És őt még csak fel se vettük a gyanúsítottlistánkra. Fogvatartja Seant, Joant és Brunót. És azt is tudom, hol.

Amint Michelle befejezte a mondandóját, Parksfelkiáltott: – Mi a fenére várunk még! Nyomás! – BeugrottakMichelle terepjárójába, és ahogy csikorogva kifordultak a

Michelle terepjárójába, és ahogy csikorogva kifordultak aparkolóból, mindkét hátsó kerékről felkenődött a gumi azaszfaltra. Parks előkapta a telefonját, hogy összekürtölje ahadseregét. Michelle imádkozott, hogy ne késsenek el.

69

Amikor King felébredt, olyan kába volt, hogy biztosravette, bedrogozták. Ahogy lassan tisztult a feje, rájött, hogymozgatni tudja a kezét meg a lábát. Óvatosankörbetapogatott. Nem volt megkötözve, így lassanleengedte a lábát, amíg el nem érte a földet. Aztán felállt.Volt valami a fülében, dörzsölte valami a tarkóját, és dudortérzett a derekán.

Ekkor felgyulladt a villany, és azon kapta magát, hogysaját tükörképét bámulja a szemközti falon levő hatalmastükörben. Sötét öltönyt és mintás nyakkendőt viselt, a lábánelegáns fekete gumitalpú cipőt. Kutakodó keze pedig egy357-est húzott elő az övtáskájából. Még a haja is úgy voltfésülve, mint... A fenébe! Ellenőrizni próbálta a tárat, de levolt ragasztva, és nem lehetett kinyitni. A súlyábólmegállapította, hogy a fegyver töltve van, de fogadni mertvolna, hogy vaktöltényt tettek bele. Pontosan ugyanez amodell volt nála 1996-ban. Visszacsúsztatta az övtáskába,és a tükörben lévő férfira pillantott, aki pontosan nyolc évvelnézett ki fiatalabbnak nála. Ahogy közelebb hajolt atükörhöz, észrevett valamit a hajtókáján. A titkosszolgálatijelvénye volt, piros színű, amilyet 1996. szeptember 26-ának reggelén viselt. Egy sötét napszemüveg volt a zakója

felső zsebében.Ahogy elfordította a fejét, meglátta a fülhallgató

vezetékét a bal fülénél. Hiába próbálta volna letagadni,ismét Sean Ignatius King titkosügynök volt. Furcsa, hogymindez Howard Jennings meggyilkolásával kezdődött.Puszta véletlen, hogy... Döbbent tükörképére meredt. Ahamis vádak Ramsey ellen...

Ez az egész nem is Brunóról szólt. Helyére került végrea mozaik utolsó darabja is. És ő az égvilágon semmit setehetett most. Sőt nagy esély volt rá, hogy soha nem leszmár alkalma helyrebillenteni a dolgokat.

King halk mormogást hallott, mintha sok száz fojtotthang duruzsolna. A terem másik végében nyitva állt az ajtó.Rövid habozás után odament, és kilépett a hallba. Ahogyelindult a folyosón, úgy érezte magát, mint egy patkány alabirintusban. Sőt minél tovább ment, annál inkább eztérezte. Nem volt túl kellemes, de mi mást tehetett volna. Afolyosó végén hirtelen kinyílt egy tolóajtó, és éles fény éshangos zsivaj ömlött ki rajta.

A Fairmount Hotel Stonewall Jackson terme egészmáshogy nézett most ki, mint amikor King utoljára itt járt.De mégis nagyon ismerősnek tűnt. Fényárban úszott aterem, a bársonykötelek és póznák pontosan ott voltak,ahol nyolc évvel ezelőtt. A tömeg – amit több száz,fémállványra erősített és SZAVAZZON CLYDE RITTERRE!transzparenst tartó, festett kartonfigura testesített meg – akordon mögött helyezkedett el. Rejtett hangszórókból jött azimitált duruzsolás. Nem mindennapi produkció volt.

Ahogy King körbenézett, előjöttek az emlékek. Maga

előtt látta CIA-s kollégái festett kartonarcát, akik pontosanugyanott álltak, ahol sok évvel ezelőtt. Más arcokat isfelismert a tömegben. Némelyik festett figura kisgyermekettartott a magasba, mások papírt és tollat, hogy autogramotkérjenek, s voltak, akik csak szélesen vigyorogtak. A hátsófalra ismét visszakerült a nagy óra. A szerkezet 10.15-ötmutatott. És ha ez azt jelentette, amire gondolt, akkor nekikörülbelül tizenhét perce volt hátra.

A liftek felé pillantott, és mély ráncok jelentek meg ahomlokán. Hogyan akarják lebonyolítani ezt az egészet?Nem tudják ugyanúgy megcsinálni, mert már nem leszmeglepetés. Igaz, valamiért idehozták Joant. King érezte,hogy gyorsul a pulzusa, és kissé remegni kezd a keze. Sokidő telt el azóta, hogy a titkosszolgálatnál dolgozott. És azelmúlt években a legfárasztóbb tevékenység, amit végzett,az ezernyi unalmas jogi dokumentum körmönfontszövegezésének a megfejtése volt. És gyanította, hogytizenhat perc múlva mégis úgy kell viselkednie, mint annaka profi ügynöknek, aki egykoron volt. Ahogy az élettelenfigurákat nézte a vörös kordon mögött, azt latolgatta, vajonhol fog kilépni közülük az igazi merénylő.

Aztán elhalványodtak a fények, abbamaradt a tömegzsibongása, és közeledő léptek surrogása hallatszott. Aférfi annyira másképp nézett ki, hogy ha King nem tudtavolna, kit kell várnia, valószínűleg nem ismeri meg.

– Jó reggelt, King ügynök – üdvözölte abuickos. – Remélem, készen áll a nagy napjára.

70

Miután megérkeztek, Parks és Michelle megbeszéléstfolytatott a helyi parancsnokkal, aki a Parks általmozgósított alakulatot vezette. Ő hívta össze arendőrbírókat és egyéb rendfenntartó erőket az észak-carolinai körzetből. – Előbb oda fognak érni, mintmi – mondta Parks Michelle-nek idefelé jövet. – Szóljonnekik, hogy vegyék körbe a szállodát! – kérteMichelle. – Előremehetnek a fák széléig, és még mindigrejtve lesznek.

Michelle és Parks most a Fairmount Hotel mögötttérdelt, az erdő szélén. A láthatáron túl egy rendőrautótorlaszolta el a szállodába vezető utat. Michelle kiszúrt egymesterlövészt az egyik fán, távcsöves puskája egyenesena hotel bejáratára irányult.

– Biztos, hogy elég embere van? – kérdezte Parks-tól.Parks különböző pontokra mutatott a sötétben, jelezve,

hogy merre van a többi embere. Michelle nem látta őket, deérezte megnyugtató jelenlétüket.

– Talán még többen is vagyunk a feladathoz, mintkéne – nyugtatta meg Parks. – A kérdés csak az, hogyéletben találjuk-e még Seant és a többieket. – Letette apuskáját, és elővette a walkie-talkie-ját. – Oké, maga járt a

szállodában, és ismeri a terepet. Merről a legjobbbehatolni?

– Utoljára, amikor Seannal itt jártunk, és elkaptuk afegyenceket, csináltunk egy lyukat a biztonsági kerítésen.Könnyebb volt így, mint átmászni rajta. Mehetünk arra. Azelső ajtók be vannak láncolva, de van egy betört nagy ablakkörülbelül tíz méterre az épület elejétől. Ott bemehetünk, éspillanatok alatt az előcsarnokban leszünk.

– Ez elég nagy helynek látszik. Van valami sejtése,hogy hol lehetnek?

– Sejtésem van, méghozzá elég megalapozott. AStonewall Jackson teremben. Ez egy belső terem, rögtönaz előcsarnok mellett. Egyetlen bejárata van, és egy liftsoris van benne.

– Miért olyan biztos benne, hogy ebben a StonewallJackson teremben lesznek?

– Ez egy régi szálloda, nyikorog, recseg, tele vanpatkányokkal meg más ijesztő dolgokkal. De amikor bentjártam abban a teremben, és zárva volt az ajtó, semmitnem hallottam. Csöndes volt, túl csöndes. De ha kinyitottamaz ajtót, hallani lehetett a normál hangokat.

– Nem értem, mit akar mondani.– Szerintem hangszigetelt, Jefferson.Parks Michelle-re nézett. – Kezdem már érteni, mire

akar kilyukadni.– Készen állnak az emberei? – Parks bólintott.

Michelle az órájára nézett. – Mindjárt éjfél, de telihold van.Keresztül kell vágnunk egy nyílt szakaszon, hogy elérjük akerítést. Ha belülről tudjuk indítani a támadást, jobb

esélyünk van rá, hogy nem veszítünk el senkit.– Jó tervnek hangzik. De maga menjen elöl. Én nem

ismerem a terepviszonyokat. – Parks, a walkie-talkie-jábabeszélve, utasította az embereit, hogy vonják szorosabbraa gyűrűt.

Michelle készült nekiiramodni, de Parks megragadta akarját.

– Michelle, fiatalkoromban egész jó atléta voltam, deolimpián nem jártam. A térdem évek óta kínoz, úgyhogy, halehet, lassítson le annyira, hogy ne veszítsem szem elől.

Michelle elmosolyodott. – Ne aggódjon. Jó kezekbenvan.

A fák között törtek előre, amíg ki nem értek a nyíltterepre, ahol át kellett vágniuk a kerítéshez. Megálltak egypillanatra, és Michelle a nehezen lélegző Parksra nézett.

– Készen áll? – Parks feltartotta a hüvelykujját.Michelle kiugrott, és futni kezdett a kerítés felé.

Parks ugyanezt tette mögötte. Futás közben Michelleelőször az előtte levő akadályokra összpontosított, deazután a figyelme a hátulról jövő hangok felé fordult. Ésamit hallott, attól megfagyott az ereiben a vér.

Ez nem szabályos lépések csattogása volt, hanemugyanaz a szaggatott bicegés, amit a hálószobája ablakaelőtt hallott a motelnál. Annak a merénylőnek a bicegőléptei, aki rálőtt. Vagyis rosszul okoskodott, mert nem egysebesült ember kínlódó futása volt, hanem olyan emberé,akit ízületi gyulladás kínoz. És a fickó most már zihált is.

Ugyanabban a másodpercben ugrott be egy kidőlt famögé, amikor eldördült a puska, és a sörétek éppen oda

csapódtak, ahol az imént volt. Oldalra gurult, kibiztosította afegyverét, és viszonozta a tüzet, széles, halálos ívbenszórva a golyókat.

Parks káromkodva földre vetette magát, épphogyelkerülve Michelle lövéseit. Újra tüzelt.

– Átkozott szuka! – ordította. – Szerencséd, hogy ilyengyors vagy.

– Rohadék! – sikoltotta Michelle, majd körbenézett, amenekülés útját és Parks esetleges bűntársait keresve.Leadott két újabb lövést a férfi irányába, apró szilánkokathasítva le arról a szikláról, amely mögött Parks lapult.

Parks két újabb puskalövéssel viszonozta atüzet. – Sajnálom, de nem volt más választásom.

Michelle a sűrű erdő szélét fürkészte maga mögött,azon tépelődve, hogyan tudna eljutni odáig anélkül, hogyhalálos lövés érné. – A, kösz. Ettől mindjárt jobban érzemmagam. Mi az, nem keresett eleget helyettesrendőrbíróként?

– Az igazat megvallva, nem. Elkövettem régen egynagy hibát, amikor washingtoni zsaru voltam, és azótanyögöm a terhét.

– Beavatna engem is a dologba, mielőttmegöl? – Próbáld beszéltetni, biztatta magát Michelle.Közben talán sikerül kiutat találni.

Parks habozott, aztán ígyszólt: – Ezerkilencszázhetvennégy. Mond ez magánakvalamit?

– A Nixon-tüntetés? – Michelle erősen törte a fejét,aztán hirtelen megértette. – Washingtoni rendőr korában

maga tartóztatta le Arnold Ramseyt. – Parks nem mondottsemmit. – De ártatlan volt. Nem ő gyilkolta meg a nemzetigárdistát... – Egy csapásra megvilágosodott előtteminden. – Maga ölte meg, és rá akarta kenni Ramseyre.Nyilván lefizette valaki.

– Zavaros idők jártak akkoriban. Én is más embervoltam. És nem így terveztem. Azt hiszem, túl keményenütöttem meg a srácot. Igen, lefizettek, hogy megtegyem, demint utóbb kiderült, egyáltalán nem fizettek meg rendesen.

– És akinek akkor dolgozott, az most zsarolássalpróbálja rávenni, hogy tegye meg neki mindezt?

– Mint mondtam, sokba van ez nekem. A gyilkosságvádja soha nem évül el, Michelle.

De Michelle nem hallgatta már. Rájött ugyanis, hogyParks ugyanazt a taktikát alkalmazza, amit ő: igyekszikbeszéltetni, amíg a bűntársai bekerítik. Megpróbáltpontosan visszaemlékezni, hogy milyen típusú puskája vanParksnak. Hamar eszébe jutott: ötlövéses Remington.Legalábbis remélte, hogy az. Parks eddig négyszer tüzelt,és olyan nagy volt a csönd, hogy hallatszott volna, haújratölt.

– Michelle, ott van még?Válasz helyett Michelle leadott három lövést a sziklára,

amire újabb puskalövés jött válaszul. Ahogy a sörétekelsüvítettek mellette, azonnal talpra ugrott, és az erdő felérohant.

Parks újabb töltényeket nyomott a puskájába,egyfolytában káromkodva. De mire célozni tudott, Michelletúl messze járt ahhoz, hogy a sörétek kárt tehessenek

benne, és egyre gyorsabban távolodott. Parks beleordította walkie-talkie-jába.

Michelle látta, hogy közeledik valaki. Balra fordult,átugrott egy rönköt, és lehasalt a földre, éppen mielőtt agolyó becsapódott a fakéregbe.

A férfi a fán, akiről azt hitte, hogy rendőrségimesterlövész, most már őt vette célba. Michelle leadottnéhány lövést a férfi felé, aztán hason kúszott vagy tízmétert, mielőtt talpra ugrott.

Hogy a fenébe lehetett ilyen vak? Újabb golyócsapódott a feje mellett a fába, és újból földre vetettemagát. Miután lélegzetet vett, megpróbálta számba venni alehetőségeit. Nem nagyon akadt közöttük egy se, amelyikne tartalmazta volna az ő erőszakos halálát. Tudta, hogyezek méterről méterre átfésülhetik a környéket, és semmitse tehet ellene. Várjunk csak, a telefon! Michelle az övéhezkapott, csakhogy a telefon leesett valahol a csíp tetőről.Most aztán el volt vágva minden segítségtől, és legalábbkét gyilkos vadászott rá a sötét erdőben, a semmiközepén. A legrosszabb gyermekkori rémálmaiban semtörtént vele ilyesmi.

Leadott pár lövést abba az irányba, amerre aközeledő gyilkosokat sejtette, aztán felugrott, és rohannikezdett. A teli hold egyszerre volt áldás és átok. Abbansegített, hogy lássa, hová fut, de megkönnyítette azüldözőinek is, hogy kiszúrják.

Kifutott az erdőből, majd megtorpant. Még éppenidőben.

Annak a folyónak a meredek partján állt, amelyet első

látogatásakor látott. Ha még egy lépést tesz, haláloszuhanás vár rá. A gondot az okozta, hogy Parks és a társaközvetlenül mögötte volt. Ellenőrizte a tölténytárat: öt golyómaradt benne, és volt nála még egy tartalék tár. Oké, ezekpár másodpercen belül kiérnek az erdőből, és könnyedénleszedik, ha nem talál addig valami fedezéket, ahonnanvisszalőhet. De ha sikerül is lelőnie valamelyik támadóját,elárulja a helyzetét, és a másik könnyen lecsaphat rá.Körbenézett, olyan helyet keresve, ahol nagyobbaklennének a túlélési esélyei. Még egyszer szemügyre vette aszakadékot és a gyors sodrású folyót. Pillanatok alattösszeállt a fejében a terv. Egyesek hülye ötletnek, másoköngyilkos akciónak minősítették volna. De a fenébe,világéletében szerette a kockázatos megoldásokat. Azövébe dugta a pisztolyát, nagy lélegzetet vett, és várt.

Amint meghallotta, hogy az üldözői kiérnek a tisztásra,felsikoltott, és ugrott. Gondosan megválasztotta az ugráshelyét. Körülbelül hat méterrel lejjebb volt egy kissziklapárkány. Erre érkezett, hasra vágódott, éskétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben. Deígy is majdnem lecsúszott, s csak görcsös kapaszkodásamentette meg attól, hogy a vízben kössön ki.

Ahogy felpillantott, látta, hogy Parks és a másik fickólefelé néz, őt keresve. Ahová esett, kiálló szikla takarta el aszemük elől. És a hold mögöttük volt, mindkét fickósziluettjét gyönyörűen kirajzolva. Michelle mindkettőt gondnélkül leszedhette volna, amire kísértést is érzett. De ő azegész ügy megoldását tűzte célul. És neki más feladataivoltak. Nekifeszítette a lábát egy kis farönknek, amely

fennakadt a párkányon, ahol hasalt. Éppen emiatt ugrottide. Addig lökdöste a rönköt, amíg ki nem csúszott asziklapárkány szélére. Felnézett Parksékra. A két üldözőkörbevilágított és ide-oda mutogatott. Amikor mindkettenmásfelé fordultak, Michelle taszított egyet a fán, és a rönk amélybe zuhant. Ugyanebben a pillanatban akkorát sikoltott,amekkorát csak tudott.

Nézte, ahogy a rönk belecsattan a folyóba, aztánfelpillantott az üldözőire. Miközben levilágítottak abecsapódás helyére, Michelle visszafojtotta a lélegzetét, ésazért fohászkodott, üldözői higgyék el, hogy halálra zúztamagát. Ahogy teltek-múltak a másodpercek, és mégmindig nem mentek el, azon kezdett gondolkodni, hogytalán mégis meg kellene próbálnia lelőni mindkettőt. Pármásodperc múlva, úgy látszik, mégis arra jutottak, hogymeghalt, mert megfordultak és visszaindultak az erdőbe.

Michelle várt körülbelül tíz percig, amíg biztossá nemvált, hogy elmentek. Aztán megmarkolt egy kiálló sziklát apárkány szélén, és mászni kezdett fölfelé. Ha Parks és amásik fickó látta volna elszánt arckifejezését, ahogyvisszarángatja magát a halálból, minden fegyver- éslétszámfölényük ellenére igencsak aggódni kezdtek volnaaz életükért.

71

– Sokat változott, Sidney – mondta King. – Lefogyott.Alig ismertem meg. Azért jól néz ki. Az öccse nemöregedett meg ilyen szépen.

Sidney Morse, Clyde Ritter éles eszűkampánymenedzsere, akinek egy ohióielmegyógyintézetben kellett volna üldögélnie, csodálkozópillantást vetett Kingre. Pisztolyt tartott a kezében, amitegyenesen King mellkasára szegezett. Drága öltönyében,frissen borotvált arcával, jól fésült őszülő hajával, szikáralakjával előkelő úriember benyomását keltette.

– El vagyok bűvölve. Mi vezette a gondolatra, hogymás is állhat a dolog mögött, mint az a szerencsétlen BobScott?

– Az üzenet, amit a fürdőszobaajtómon hagyott. Egyigazi titkosügynök soha nem használja az „őrszolgálat"szót, azt írná, hogy „nyomulás". És Bob Scott veteránkatona volt, aki mindig a huszonnégy órás időszámításthasználta. Sose használta volna a „de." rövidítést. Aztántörni kezdtem a fejem. Miért éppen Bowlington? Miértéppen a Fairmount Hotel? Azért, mert ez alig harmincpercre van Arnold Ramseytől. Kampányfőnökként könnyenmeg tudta szervezni a merényletet.

– Ahogy bárki más is, beleértve Doug Denbyt ésmagát Rittert is. És a világ számára én csupán egy zombivagyok Ohióban.

– De nem egy titkosügynök számára. Bevallom,eltartott egy ideig, aztán csak rájöttem. – King a Sidneykezében lévő pisztoly felé bökött. – Maga balkezes, végüleszembe jutott. Emlékszem, ahogy majszolta a csokoládét.Tudja, mi a titkosszolgálatnál hajlamosak vagyunkodafigyelni az apró részletekre. És az a „zombi" Ohióban ajobb kezével kapta el a labdákat. És az egyik fotón akórházban, Peter Morse egy baseballütőt tart a jobbkezében, ami még jobban megerősített engem.

– Az én drága jó öcsém. Sose volt jó semmire.– Azért ő is fontos része volt a tervének – vetette

közbe King.Morse elmosolyodott. – Látom, nincs annyi esze, hogy

megfejtse az egész feladványt, és azt várja, hogy tálcántegyem maga elé. Rendben van, úgyse hinném, hogytanúskodni fog még ellenem. Igen, az én bűnös hajlamúöcsémtől kaptam a tiszta pisztolyokat, amelyeket bevittünkArnolddal a Fairmountba.

– Aztán eldugta a saját pisztolyát a kamrában, miutánRittert megölték.

– De meglátott az a perszóna, és hét éven át zsarolt.Csak akkor hagyta abba, amikor azt hitte, hogybolondokházába kerültem. A maga Maxwell barátnőjeviszont, igaz, akaratán kívül, felfedte előttem a zsarolókilétét. Én pedig kamatostul megfizettem neki.

– Ahogy Mildred Martinnak is.

– Képtelen volt követni az utasításokat. Nem bírom azostoba embereket.

– Gondolom, ez a fivérére isvonatkozik. – Valószínűleg hiba volt bevonni, de hátcsaládtag, és nagyon akart segíteni. Am ahogy telt az idő,és szegény öcsém folytatta a drogozást, attól lehetetttartani, hogy eljár a szája. Nálam volt az egész családikassza, így fennállt a zsarolás veszélye. Nem árt, ha szemelőtt tartja az ember a „problémáit", ezért magam mellévettem, és anyagilag támogattam. Amikor eljött az ideje,személyazonosságot cseréltem vele, éselmegyógyintézetbe zárattam.

– De miért kellett személyazonosságot cserélniük?– Mert így zavartalanul előkészíthettem ezt a tervet,

miközben a világ azt hitte, valahol máshol vagyok.Különben szaglászni kezdhettek volna utánam. – Morseszéttárta a karját. – Gondoljon csak bele. A Ritter-kampányjó pár szereplője belekeveredett ebbe a bonyolult ügybe.Az emberek óhatatlanul gyanakodni kezdtek volna rám.Bolondokházában ücsörögni mégis jobb, mint halottnaklenni. Az ember el is játszhatja a halálát. Biztos voltambenne, soha nem jöhet rá senki, hogy én dugtamelmegyógyintézetbe Petert, és nem fordítvatörtént. – Morse elmosolyodott. – És minek csinálunkvalamit, ha nem viszünk bele stílust.

King a fejét csóválta. Minél több időt próbált nyerniazzal, hogy Morse-ot beszélteti. Aki szemmel láthatóanszívesen hencegett a nagyszabású tervével, és King arrahasználhatta fel ezt az extra időt, hogy kidolgozzon egy

haditervet. – Én máshogy csináltam volna. Előbb intézetbedugom, aztán megölöm. így mindenki azt hihette volna,hogy meghaltam.

– De ha megölöm, akkor boncolás lett volna, és hamegnézi valaki a régi orvosi és fogorvosi kartonokat, abbólkiderült volna, hogy nem én vagyok. Ha természetes módonhal meg, akkor minden rendben. Különben is, majdnemegyformán nézünk ki, és az a pár apró trükk, amitbedobtam, elég volt ahhoz, hogy mindenkit félrevezessek.Az én zsenialitásom a részletekben van. Például ez a teremhangszigetelt. Hogy miért választottam elhagyatottszállodát? Mert a hangoknál sose lehet tudni: furcsa,kiszámíthatatlan módon terjedhetnek, és én tényleg nemtűröm, hogy megzavarjon valaki. Az tönkretenné az egészelőadást, és én még soha nem okoztam csalódást aközönségnek. És szeretem elegánsan intézni a dolgaimat.Mint például az üzenetnél, amit magának hagytam.Egyszerűen bedobhattam volna a postaládájába. De egyhullát akasztani az ajtajára? Az eredeti megoldás. Ésfelrobbantani a házát. Én így csinálok mindent.

– De miért keverte bele Bob Scottot? Az előbbemlítette, hogy senki nem gyanakodott volna magára.

– Gondolkodjon, King ügynök. Minden drámához kellnegatív hős is. És egyébként is, Scott ügynök sose adtameg azt a tiszteletet, ami járt volna nekem, amíg Ritterrelvoltam. Meg is lakolt érte.

– Oké, szóval kisüttette az öccse agyát,megcsonkította az arcát, hogy még jobban elváltoztassa,felhizlalta, miközben maga lefogyott, elvitte Ohióba, ahol

egyikőjüket sem ismerték, és személyazonosságot cseréltvele. Ez tényleg szép mutatvány. Amilyen a Ritter-kampányvolt.

– Clyde Ritter csak eszköz volt.– Úgy van. Ennek az egésznek semmi köze Clyde

Ritterhez, viszont annál több köze van Arnold Ramseyhez.A professzornak volt valamije, amit maga mindenképpenmeg akart szerezni. Annyira kívánta, hogy halálba taszítottaRamseyt, csak hogy elvehesse tőle.

– Szívességet tettem neki. Tudtam, hogy Arnold gyűlöliRittert. Régen túljutott már az egyetemi karrierje csúcsán.Padlóra került, és nagyon várta már az ajánlatomat.Megadtam neki a lehetőséget, hogy újraélhesse radikálismúltjának dicsőségét. Esélyt adtam neki, hogy mártírkéntvonuljon be a történelembe, mint egy erkölcstelen,gusztustalan elnökjelölt gyilkosa. Mi jobb jöhetett volnaennél?

– Hogy maga elsétál a fődíjjal. Amit harminc évemegpróbált már egyszer megszerezni, amikor Ramseyreakarta kenni a nemzeti gárdista meggyilkolását. De az akísérlete kudarcot vallott, ahogy a Ritter-terv is. MertRamsey eltűnt ugyan, de a győzelmet mégsem sikerültmegszereznie.

Morse csodálkozva nézett Kingre. – Folytassa!Nagyon jól csinálja. Mit nem tudtam én megszerezni?

– A nőt, akit szeretett: Regina Ramseyt, a fényes jövőelőtt álló színésznőt. Fogadok, hogy több produkciójábanszerepeltette. Persze nem csak a pénzről volt szó.Szerelmes volt belé. Csakhogy ő Arnold Ramseyt szerette.

– Az a röhej, hogy én mutattam be őket egymásnak.Akkor találkoztam Arnolddal, amikor a polgárjogimozgalmakról csináltam színdarabot, és szükségem voltegy szakértőre. Sose tudtam volna elképzelni két ennyirekülönböző embert... Ramsey nem érdemelte meg őt, azbiztos. Reginával tökéletes párost alkottunk, nyitva álltelőttünk az egész világ. Nagy jövő várt ránk. Ahogybesugározta az egész színpadot, hatalmas Broadway-sztárlehetett volna belőle, az egyik legnagyobb.

– Aki magát is sztárrá emelte volna.– Minden impresszáriónak szüksége van múzsára. És

ne áltassuk magunkat, én kihoztam belőle a legjobbat.Megállíthatatlanok lettünk volna. Ezzel szemben oda lettminden ihletem, miután hozzáment Ramseyhez. Nekemtönkrement a karrierem, igaz, hogy Arnold meg egyszánalmas harmadrangú főiskolán tengette az életét.

– Az a maga műve volt. Maga tette tönkre Ramseykarrierjét.

– Ha már annyi kérdést tesz fel nekem, haddkérdezzek én is valamit. Mi fordította rám a figyelmét?

– Hallottam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet,ezért kutakodtam egy kicsit a családjában. Megtudtam,hogy az apja volt az az ügyvéd, aki elintézteWashingtonban, hogy ejtsék a gyilkosság vádját Ramseyellen. Gondolom, maga úgy tervezte, hogy bűnösnek állítjabe Ramseyt, és akkor Regina nem fogja szeretni. Aztánmegjelenik a színen, mint egy fehér lovag, megmentiRamseyt, és jutalmul megkapja Reginát. Éppen úgy, mintegy mozifilmben.

Morse lebiggyesztette az ajkát. – Csakhogy valamiértnem működött a forgatókönyv.

– Igen, de türelmesen kivárta, amíg eljön az újabbalkalom.

Morse mosolyogva bólintott. – Én nagyon türelmesember vagyok. Amikor Ritter bejelentette, hogy indul azelnökségért, tudtam, hogy eljött ez az alkalom.

– Miért nem végzett maga a riválisával?– Mi lett volna abban az élvezet? Hol lett volna a

dráma? Mondtam, hogy én nem így csinálom a dolgaimat.Különben is, Regina csak még jobban szerette volna. Elkellett tennem láb alól Arnold Ramseyt, de nem akartam,hogy Regina sirassa. Azt akartam, hogy gyűlölje. Hogy újraegy páros legyünk. Regina, persze, idősebb volt már akkor,de a tehetség sose múlik el. Hittem benne, hogy mégmindig megvalósíthatjuk az álmomat.

– És a Ritter-gyilkosság volt a következő nagyelőadás.– Igazság szerint egész könnyű volt meggyőzni

Arnoldot, hogy szálljon be. Már külön éltek, de tudtam, hogyRegina még mindig szereti. Remek alkalom kínálkozott,hogy bebizonyítsam, Arnold elmebeteg gyilkos, nem pedigaz a nemes lelkű, zseniális forradalmár, akihez Reginahozzáment. Arnolddal jó néhányszor találkoztam titokban.Mivel támogattam őket a nehéz időkben, a barátjánaktekintett. Egyfolytában az ifjúkori napjaira emlékeztettem,amikor meg akarta váltani a világot. Arra buzdítottam, hogylegyen megint hős. És amikor megemlítettem neki, hogy énis szívesen csatlakoznék hozzá, és Regina nagyon büszkelesz, tudtam, hogy számíthatok rá. És a terv ragyogóan

működött.– Eltekintve attól, hogy a gyászoló özvegy újból

kikosarazta. És most azon egyszerű oknál fogva, hogy nemszerette, ami persze mélyen lesújtotta.

– Valójában ez nem a teljes történet, ezért vagyunkmost itt.

King fürkésző pillantást vetett rá. – És aztán az özvegyöngyilkosságot követett el. Vagy rosszul tudom?

– Újból férjhez akart menni. Egy olyan pasashoz, akifeltűnően hasonlított Arnold Ramseyre.

– Thornton Jorst.– Úgy látszik, betegesen vonzódott az efféle

alakokhoz. Kezdtem belátni, hogy az én „csillagom" nemolyan tökéletes. De ennyi év után, ha én nem kaphattammeg, akkor más sem.

– Tehát őt is megölte.– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a nyomorult férje

után küldtem.– És ezzel elérkeztünk Brunóhoz.– Tudja, King ügynök, minden komolyabb színdarab

legalább három felvonásból áll. Az első a nemzetigárdistáról szólt, a következő pedig Ritterről.

– És ez a mostani, a zárójelenet, Brunóról és rólam.De minek? Regina halott. Mi haszna van abból, hogy eztvégigcsinálja?

– King ügynök, magában nincs elég fantázia, hogyfelfogja, mit állítottam én színpadra.

– Sajnálom, Sid, de földhözragadt ember vagyok. Ésmár nem dolgozom a titkosszolgálatnál, úgyhogy nyugodtan

elhagyhatja az ügynöközést.– Nem, nem. Ma újra titkosszolgálati ügynök – közölte

Morse határozott hangon.– Igen. Maga meg pszichopata. És ha vége lesz ennek

az egésznek, elintézem, hogy csatlakozhasson a fivéréhez.És dobálhassa neki a teniszlabdákat.

Sidney Morse célba vette King fejét apisztolyával. – Akkor most szépen elmagyarázom, mit fogtenni! Amikor az óra elüti a tíz harmincat, elfoglalja a helyéta kötél mögött. A többivel nem lesz semmi dolga. Magánakroppant fontos szerepe lesz ebben a jelenetben. Biztosvagyok benne, hogy tudja, mi. Sok szerencsét kívánok azalakításhoz. Balszerencsét, természetesen.

– Akkor ez most ezerkilencszázkilencvenhatújrajátszása lesz?

– Hát, nem egészen. Nem akarom, hogy unalmasnaktalálja.

– Talán én is elő tudok rukkolni egy kis meglepetéssel.Morse felnevetett. – Nem vagyunk egy súlycsoportban,

King ügynök. És ne felejtse el, hogy ez nem kosztümöspróba. Ez a való világ, úgyhogy jól célozzon. És csak hogytudja, egyestés előadás lesz.

Morse eltűnt a félhomályban, King pedig nagylélegzetet vett. Morse ugyanolyan lehengerlőén ésellentmondást nem tűrően viselkedett, mint régen. Kingközel állt hozzá, hogy az idegei felmondják a szolgálatot.Fogalma sem volt, hányan jönnek majd ellene. Egypisztolya volt, és egy pillanatig se hitte, hogy vaktöltényenkívül bármi más is lehet benne. Az órára pillantott. Tíz perc

volt hátra a kezdésig. Megnézte a saját óráját is. 12.30 voltrajta. Nem tudta, hogy nappal vagy éjszaka. Morse,természetesen, bármilyen időpontra beállíthatta az óráját.

Körülnézett, s próbált valami kapaszkodót találni, amisegíthet neki a túlélésben. Nem látott mást, csak annak arémdrámának az újabb színrevitelét, amire még gondolnise akart, nemhogy újra átélni.

És ekkor hirtelen feltöltött benne: vajon kivel fogjaeljátszatni Arnold Ramsey szerepét? Rögtön be is villant aválasz. Hát a lánnyal, aki az apjára ütött! A rohadt szemét!Ez tényleg megcsinálja még egyszer.

Michelle a fák között osont előre, éberen figyelveminden mozgásra a szálloda körül. Látta, ahogy JeffersonParks beszáll egy kisteherautóba, majd csikorgókerekekkel elrobog. Oké, eggyel kevesebb ellenfél, akimiatt aggódni kell, gondolta. Miután elég biztonságosnakítélte a helyzetet, lehajolt és óvatosan megközelítette akerítést. Éppen mászni kezdett volna, de megtorpant. Halkzümmögésre lett figyelmes, aztán meglátta a kerítésrekötött drótot. Hátralépett, felvett egy darab botot, ésmegbökte vele a drótkerítést. Azonnal lángra kapott.Remek, most még áram alatt is van, mérgelődött. Nemhasználhatta a kerítéslyukat, mert megemlítette Parksnak,és félő volt, hogy ott várnak rá, ha nem hitték el, hogy vízbefulladt. A nyílás különben is olyan szűk volt, hogy nem tudottvolna átbújni úgy, hogy hozzá ne érjen a kerítéshez.

Visszahátrált az erdőbe, hogy átgondolja a lehetségesmegoldásokat. Végül eszébe jutott, hogy mit látott itt előző

látogatásakor. Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogybejusson valahogy. Gyorsan az épület mögé osont, ahol atalaj erősen lejtett a kerítés felé, tökéletes ugrósáncotalkotva. Valaha középiskolai bajnok volt magas- éstávolugrásban, de azóta hosszú évek teltek el. Felmérte atávolságot, végzett néhány bemelegítő mozdulatot, ésmegnézte, milyen magasra van a kerítés attól a ponttól,ahonnan majd elugrik. Levette lapos sarkú cipőjét, átdobtaa kerítésen, rajt állásba helyezkedett, elmormolt egycsendes imát, mély lélegzetet vett, majd futni kezdett.Számolta a lépéseket, ahogy az edzésen tanították. Egyreközelebb ért a kerítéshez. Már csak egy-két másodpercemaradt rá, hogy kiszálljon az egészből. Tudta, ha ittkudarcot vall, a vereség nem csak néhány könnycseppelfog járni, mint egy vesztes futóversenyen. Most az életérőlvolt szó.

Ahogy elemelkedett a talajtól, lábai, karjai és a hátatökéletes összhangban működtek, s izmai éppen időbennyerték vissza emlékezetüket. A hátát homorította, majdmegcsavarta a testét, és jó húsz centivel átrepült a kerítésfölött. A túloldalon nem volt puha szivacs, hogy felfogja azesést. Mindene fájt, ahogy lassan feltápászkodott, ésfelvette a cipőjét. Aztán továbbügetett a szálloda felé,megkereste a törött ablakot, és bemászott az épületbe.

72

Amint az óramutató 10.26-ra ugrott, megjelent egy alakaz ajtóban, ahol King bejött. John Bruno zavarodottnak ésrémültnek látszott, úgy festett, mint aki hányni készül. Kingis hasonlóan érezte magát, neki is hányingere volt. Úgyálltak ott, mint keresztények az oroszlánok előtt, miközbena tömeg ordítva követeli a vérontást. Ahogy King odalépetthozzá, Bruno hátrálni kezdett. – Kérem, ne bántson!

– Nem akarom bántani. Azért vagyok itt, hogysegítsek.

Bruno döbbenten nézett rá. – Ki maga?King mondani akart valamit, de meggondolta magát.

Hogyan tudná megmagyarázni? – Én vagyok atestőre – mondta végül. Meglepetésére Brunokérdezősködés nélkül tudomásul vette. – Mi folyikitt? – kérdezte Bruno. – És hol vagyunk?

– Egy szállodában, és nemsokára történni fog valami.Csak azt nem tudom pontosan, hogy mi.

– Hol van a többi embere?King üres tekintettel nézett rá. – Bárcsak tudnám...

uram. – Őrület volt ez az egész, de hát mi mást tehetettvolna? És kénytelen volt elismerni, hogy sokkalkönnyebben vissza tudott bújni az ügynökbőrbe, mint

gondolta volna.Bruno a terem ajtajára nézett. – Ott nem mehetünk ki?– Nem, az nem volna jó ötlet. – King látta, hogy az óra

10.29-re ugrik. Nyolc évvel ezelőtt Ritter éppen előtte állt, ésa rajongóival parolázott. King nem akarta ugyanezt a hibátBrunóval elkövetni. A kötélhez vezette. – Szeretném, hamögém állna. Bármi történjen, maradjon mögöttem.

– Igen, természetesen.Igazság szerint King inkább Bruno mögé állt volna.

Ennyi év után megint az élő pajzs átkozott szerepe jutottneki.

Kihúzta a zsebéből a pisztolyát. Ha a golyók nemvalódiak, úgy sincs esélyük. Szemügyre vette aselyemkordont. Előrelépett egy lépést. Most két-háromcentire állt a kötéltől, majdnem pontosan ott, ahol Ritter volt,amikor Ramsey lelőtte. Amint a mutató 10.30-ra ugrott,csőre töltötte a pisztolyát.

– Oké, hozhatják a pufók kisbabákat – dünnyögteKing. – Hozzák őket.

Ahogy Michelle kilesett a sarok mögül, egy férfit látotta Stonewall Jackson terem ajtaja előtt állni. Pisztollyal megpuskával volt felfegyverkezve, és arra a mesterlövészreemlékeztetett, akit a fa tetején látott. Michelle nem láttatisztán az arcát, de gyanította, hogy ő lehet Simmons. Mostelőnyös helyzetben volt vele szemben. Ugorjon ki, éskiáltson rá, hogy „Fel a kezekkel!"? Valószínűleg sikerülneleterítenie a fickót, aki valószínűleg nem tudna visszalőni.Aztán meglátta, hogy Simmons az órájára pillant, és

elvigyorodik. Ami nem jelenthetett mást, mint hogy...Michelle kigurult a fedezékből, és a fickóra szegezte

pisztolyát. Rákiáltott, hogy „Fel a kezekkel!", de egy kicsitmódosítva az eredeti elképzelésén, egy időben lőtt afelszólítással. A golyók a férfi mellkasán csattantak, mireSimmons felordított, és elvágódott. Michelle odarohant afekvő emberhez, arrébb rúgta a pisztolyát, letérdelt, ésmegnézte a pulzusát. A bakancsos láb hirtelenfelemelkedett, és vállon rúgta Michelle-t, akihátrabukfencezett, és elejtette a pisztolyát.

Simmons tántorogva felállt, és a mellét dörzsölte.Hogyan lehetséges ez? Hiszen eltaláltam a felsőtestét,dühöngött Michelle. Aztán rögtön válaszolt is a sajátkérdésére, miközben talpra küzdötte magát. Golyóállómellény. A pisztoly felé ugrott, Simmons úgyszintén.Egymásnak ütköztek, majd Simmons könyökhajlatba fogtaMichelle nyakát.

– Most valóban megdöglesz – sziszegte a fülébe.Michelle-nek szemernyi kétsége sem volt, hogy ugyanez afickó akarta megölni a terepjáróban.

Michelle erőben nem tudta felvenni a versenyt, ezértúgy döntött, hogy kihasználja az ismereteit. HirtelenSimmons bal oldalába döfte a könyökét, pontosan oda,ahol sejtése szerint belelőtt azon a bizonyos éjszakán.Simmons felhördült, a szorítása engedett, és térdre rogyott.Michelle elrúgta magát tőle, végigcsúszott a padlón, smegpróbálta elkapni a pisztolyát. Ahogy rákulcsolódott akeze a fegyveragyra, s megfordult, látta, hogy Simmonsfelegyenesedik, és kiránt egy tőrt az övéből.

Michelle célzott és tüzelt, és a golyó pont középentalálta el Simmons homlokát. Michelle odalépett hozzá, ésmiközben a holttestet bámulta, merész ötlete támadt. Bízottbenne, hogy a terve ezúttal működni fog.

73

Pontosan 10.31-kor King rájött, hogy újabbproblémával kell szembenéznie. A lift felé pillantott. Hamegismétlődik a múlt, akkor azzal a lifttel történni fogvalami. A probléma az, hogy ha kinyílnak azok az ajtók, ésnem fordul oda, hogy megnézze, mi van ott, akkor lehet,hogy éppen abból az irányból fogják megtámadni őt ésBrunót. De ha odafordul, ahogy nyolc évvel ezelőtt tette,akkor a pillanatnyi figyelemkiesés mindkettőjük vesztétokozhatja. Elképzelte, ahogy Sidney Morse figyeli ahezitálását, és majd' megszakad a röhögéstől.

Ahogy az óra a végzetes perc felé közeledett, Kinghátranyúlt, és megragadta Brunót. – Ha azt mondom,földre – súgta ellentmondást nem tűrő hangon –, akkorbukjon le!

Olyan érzése támadt, mintha az óramutató mindenrezdülését látná, ahogy közeledett a 10.32-höz.Készenlétbe helyezte a pisztolyát. Arra gondolt, lead egysorozatot, hogy megtudja, éles töltény van-e benne, dekönnyen megeshetett, hogy Morse csak egy igazi golyótadott neki, és akkor elpocsékolja. Lehet, hogy Morseéppen erre számított.

Kaszáló mozdulatokat tett a pisztolyával, és egyre

keményebben markolta Bruno kabátját. Az elnökjelölt olyanszaporán vette a levegőt, hogy attól lehetett tartani, mentenelájul. King egy pillanatig azt hitte, hogy Bruno szívveréséthallja, aztán rájött, hogy a sajátját. Oké, jöjjön, aminekjönnie kell, gondolta.

Amikor az óra 10.32-re ugrott, felgyorsult a pisztolykaszálása, ahogy King megpróbálta szemmel tartani aterem minden szögletét. Hirtelen kialudtak a lámpák, ésteljes sötétség borult rájuk. Aztán olyan kaleidoszkopikusfényáradat zúdult a teremre, amire bármelyik diszkó büszkelehetett volna. Görögtűzként ömlött végig a falakon, ésegyre jobban felerősödtek a hangok. A vakító fényben ésfülsiketítő zajban King kénytelen volt eltakarni a szemét.Aztán eszébe jutott a napszemüveg. Benyúlt a zsebébe, ésfeltette. Egy nulla a homályban álló fickó javára.

Ekkor csilingelt a lift.– Dögölj meg, Morse! – kiáltott fel King. Hallotta, hogy

kinyílik a liftajtó. Vagy ez is csak trükk? Képtelen volteldönteni. Nézzen oda, vagy...?

– Földre! – kiáltotta Brunónak, aki azonnal a földredobta magát. King elfordította a fejét, elhatározva, hogycsak egy tizedmásodpercre néz a lift felé. De annyi se lettbelőle.

Joan Dillingert látta maga előtt. Alig három méterrevolt tőle, s úgy tűnt, mintha a plafonon lógna. Minthakeresztre feszítették volna, arca sápadt volt, szeme csukva.King nem tudta eldönteni, hogy valódi-e vagy sem.Előrelépett két lépést, és kinyújtotta a karját, de a kezekeresztülment Joanon. Döbbenten megtorpant, és a lift felé

rántotta a fejét. Ott volt Joan, megkötözve és felakasztvaegy dróttal a mennyezetre. Innen vetítették ki a képétvalamilyen kivetítő szerkezettel. Halottnak látszott.

Ahogy Joant bámulta, iszonyatos düh öntötte el. DeMorse valószínűleg éppen erre számított, s ez a felismerésaztán kissé lehiggasztotta.

Miután visszafordította a fejét, szinte kővé dermedt.Kate Ramsey állt előtte, közte és a kartonfigurák között, ésegyenesen rá irányította a pisztolyát. – Fegyverteldobni! – kiáltotta a lány.

King habozott, majd letette a pisztolyát. Újrafelgyulladtak a lámpák, a különleges hangeffektusokabbamaradtak.

– Felállni! – kiáltott Brunóra a lány. – Állj fel, terohadék! – sikoltotta.

Bruno remegő lábbal feltápászkodott, de King nemtágított az elnökjelölt és merénylőjelöltje közül.

– Figyelj rám, Kate. Te nem akarod ezt.Hang harsant valahonnan; Morse volt az, a rendező

szerepét játszva, a következő jelenetét dirigálva.– Gyerünk, Kate! Tálcán hoztam eléd őket, ahogy

megígértem: azt az embert, aki tönkretette apád karrierjét,és azt, aki elvette az életét. A töltényeid acélhegyűek.Egyetlen lövés megöli mindkettőt. Tedd meg. Tedd megszegény apádért. Ők pusztították el.

Kate ujja rágörbült a ravaszra.– Ne hallgass rá, Kate! – mondta King. – Ő volt az, aki

tőrbe csalta apádat. Ő vette rá, hogy ölje meg Rittert.Brunónak semmi köze az egészhez.

– Hazudsz! – kiáltotta a lány.– Sidney Morse beszélt akkor éjjel az apáddal.– Tévedsz! Az egyetlen név, amit hallottam, Thornton

Jorsté volt.– Te nem az ő nevét hallottad, csak azt hitted. Te nem

azt hallottad, hogy – „Thornton Jorst". Az hangzott el, hogy„trójai ló".

Kate hirtelen nem látszott már olyan magabiztosnak.King kihasználta a pillanatnyi előnyt. – Biztos vagyok

benne, hogy Morse beléd sulykolta, mit mondj nekünk, deez a rész igaz volt. Csak éppen nem fogtad föl ajelentőségét. – Kate arckifejezése zavart lett, és az ujja márnem nyomta olyan erősen a ravaszt.

King gyorsan folytatta. – Morse volt a trójai faló, abelső ember a Ritter-kampányban. Ő maga fogalmazott ígyaz apádnak. Morse tudta, hogy Arnold gyűlöli Rittert azért,amit az országgal művel. De Morse-ot egyáltalán nemérdekelte Ritter politikája. Akkor miért csatlakozott akampányhoz? Mert szerette az édesanyádat. Az őreménybeli Broadway-csillagát. Azt hitte, ha apádat sikerüleltüntetnie a színről, megszerezheti. Am amikor ez nem jöttössze, megölte anyádat. És most téged használ föl,ugyanúgy, ahogy felhasználta apádat is.

– Ez őrültség. Ha ez igaz, akkor miért csinálja ezt azegészet Morse?

– Nem tudom. Mert elmebeteg. Ki más tervelne ki ilyenőrültséget?

– Hazugság az egész, Kate! – harsogtaMorse. – Érted teszem, hogy igazságot szolgáltassak

neked. Most már lődd le őket!King Kate szemébe nézett. – Az apád megölt valakit,

de abban a hitben tette, hogy nemes célt szolgál. Az azember viszont... – King Morse hangja irányábamutatott – ...egy hidegvérű gyilkos, aki pusztaféltékenységből gyilkolt.

– De te ölted meg az apámat! – vágott vissza Kate.– Én a munkámat végeztem. Nekem nem volt más

választásom. Te nem láttad az apád arcát aznap, de énigen. És tudod, mi látszott rajta? Tényleg tudni akarod?

Kate könnyes szemmel nézett Kingre, aztán lassanbólintott.

– Csodálkozás, Kate. Csodálkozás. Először azthittem, sokkot kapott, amikor ráébredt, hogy megölt valakit.De aztán rájöttem, az lepte meg ennyire, hogy Morse nemhúzta elő a pisztolyát, és nem tüzelt. Pedig megállapodtak.Morse közvetlenül mellettem állt. Apád egyenesen rámeredt. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogybecsapták.

– Ez az utolsó lehetőséged, Kate! – dörögteMorse. – Különben én lövöm le őket.

King könyörgő tekintettel nézett Kate-re. – Kate, nemteheted meg. Nem teheted meg. Az igazat mondom neked.Tudod, hogy így van. Akármilyen hazugságokkal etetettMorse, te nem vagy gyilkos, és nem is leszel az.

– Lőj! – üvöltötte Morse.Kate azonban leengedte a pisztolyát, és ekkor

kivágódott a terem ajtaja. Ez elvonta egy pillanatra Katefigyelmét, mire King megmarkolta a bársonykötelet,

felrántotta, és kiverte a pisztolyt a lány kezéből. Katefelsikoltott, és hátratántorodott.

King rákiáltott Brunóra: – Fusson! Ki az ajtón!Bruno megfordult, és rohanni kezdett az ajtó felé,

amelyen éppen belépett Michelle.Hirtelen felgyulladt az összes lámpa, elvakítva őket egy

pillanatra. Michelle látta meg először a veszélyt. Felsikoltott,és előrevetette magát. – Bruno, a földre! – kiáltotta.

Elsült a pisztoly. Ahogy Michelle az elnökjelölt eléugrott, a golyó a mellkasán találta el.

King a lövés irányába fordította pisztolyát, és tüzelt.Ekkor jött rá, hogy Morse egyáltalán nem adott neki esélyt:a pisztolya vaktölténnyel volt megtöltve.

King felkiáltott: – Michelle!Michelle azonban nem mozdult, Bruno pedig már

kijutott az ajtón. És ekkor ismét kialudtak a lámpák,koromsötétbe borítva a termet.

74

King lekuporodott a sötétben, és kétségbeesettenkeresgélt valamit. Ekkor ismét visszajött a fény, bár kisséhalványabban. King érezte, hogy van mögötte valami, ésmegpördült. Sidney Morse állt ott, pisztolyát egyenesen rászegezve.

– Tudtam, hogy nincs benned elég bátorság – mondtaMorse, Kate felé bökve a pisztolyával, aki még mindig aföldön feküdt. – Nem úgy, mint apádban! – Körbemutatott atermen. – Megkaptad tőlem a nagyszínpadot, hogyeljátszhasd a nagyjelenetet. Tökéletes forgatókönyvet írtamneked. Anyád káprázatos előadást rögtönzött volna, de tecsúnyán megbuktál.

King felsegítette Kate-et, aztán a lány és Morse közéállt.

– Nocsak, megint élő pajzs lett, Sean? – jegyezte megvigyorogva Morse. – Úgy tűnik, ezt szánja magának a sors.

– Bruno kijutott, és ha a sors engedi, bosszút állokmagán, amiért lelőtte Michelle-t.

– Bruno sohase fog élve kikerülni a Fairmountból. Amimeg Maxwell ügynököt illeti, neki elfogyott a szerencséje.De ő legalább tűzharcban esett el. Mi többet kívánhatmagának egy titkosszolgálati ügynök?

Morse King szemébe nézett. – Az előbb feltett nekemegy kérdést, hogy miről szól ez az egész. Megmondom!Semmivel sincs több köze a dolognak John Brunóhoz, mintClyde Ritterhez volt. – Kate felé bökött apisztolyával. – Nyolc évvel ezelőtt még az apádról szólt adolog, de ma már kizárólag rólad, drága Kate.

– Rólam? – szipogta Kate, és csorogni kezdett akönnye.

Morse felnevetett. – Te tényleg olyan ostoba vagy, mintaz apád. – King szemébe nézett. – Azt mondja, hogyRegina azért utasított vissza, mert nem szeretett, mert nemkért a varázslatból? Ez nem teljesen igaz. Én tudom, hogyszeretett, csak Arnold halála után nem mehetett vissza aszínpadra, és nem válhatott belőle újra nagy sztár, mert voltvalaki, aki ráakaszkodott. – Kate-re pillantott. – Te. Tégednem tudott elhagyni az anyád. Azt mondta, szükséged vanrá. Te vagy az élete. Mekkorát tévedett! Mi vagy te? Egyszánalmas kis senki ahhoz a legendás Broadway-karrierhez képest, ami kettőnkre várt.

– A magafajta sosem értheti meg, milyen az igaziszerelem – jegyezte meg King. – És milyen alaponhibáztatja Kate-et? Ő nem tudott semmit az egészről.

– Olyan alapon hibáztatom, amilyenenakarom! – ordította Morse. – Ráadásul, amikor Reginahozzá akart menni ahhoz az idióta Jorsthoz, Kate lelkesentámogatta. Ó, igen, megvoltak a magam kémei.Ugyanolyan fajankót akart apának, mint amilyen Arnold volt.Ez már önmagában elég indok ahhoz, hogy meghaljon. Devan még több is. Nyomon követtem a karrieredet, Kate.

Ugyanazt az utat járod be, mint a szerencsétlen apád, aszánalmas tiltakozó akciókkal, tüntetésekkel ésjótékonykodásokkal. Mintha a történelem megismételnéönmagát: végeztem Arnolddal, erre újra megjelent nekem ate képedben. – Morse szeme összeszűkült, ahogy a lányranézett. Most már nyugodtabban folytatta: – Apád tettetönkre az életemet, amikor elszakított a nőtől, aki kellettnekem, akit megérdemeltem. A halála után meg te vettedát tőle a zászlót. Ha te nem lennél, Regina ma is az enyémvolna.

– Nem tudom elhinni, hogy az anyám valaha isszerethetett egy ilyen embert – mondta undorodvaKate. – Nem tudom elhinni, hogy megbíztam magában.

– Hát, én magam is elég jó színész lennék, drágaKate. És téged olyan könnyű volt becsapni. Amikor Brunobejelentette az indulását, rögtön rád gondoltam. Micsodaszerencsés véletlen. A fickó, aki elítélte apádat egy olyanbűntettért, amit én kentem rá, éppen annak a pozíciónak amegszerzését tűzte célul, amit az apád által lelőtt fickó iskiszemelt. Tökéletes volt minden. Azonnal felötlött bennemaz újrajátszás gondolata. így aztán eljöttem hozzád,elmeséltem neked az egész szomorú történetet szegényapádról, és te minden szót elhittél.

Kate el akart indulni Morse felé, de King visszafogta.– Elhitette velem, hogy a szüleim barátja! – kiabálta

Kate. – Hogy segített apámnak, amikor gyilkosságértletartóztatták, és hogy John Bruno tette tönkre akarrierjét. – Kingre nézett. – Hozott nekem egy csomóújságkivágást. Azt mondta, ismerte a szüleimet, és sokat

segített nekik még a születésem előtt. Pedig a szüleimsoha nem beszéltek róla. Azt állította, hogy ő is itt voltaznap a Fairmountban, és szerinte egyáltalán nem kellettvolna lelőni az apámat, mert az apám már letette a fegyvert,amikor maga rálőtt. Azt mondta, hogy maga egy rohadtgyilkos. – Ismét Morse-ra pillantott. – És ez mind hazugság.

Morse a fejét csóválta. – Persze hogy az. Ez ishozzátartozik az előadáshoz.

– Veszélyes dolog megbízni egy őrültben,Kate – mondta King.

– Nem őrültben, King ügynök. Hanem látnokban.Higgye el, van egy finom választóvonal a kettő között. Ésmost... – harsogta Morse, színpadiasan széttárva akarját – ...jöhet a harmadik és utolsó felvonás! KateRamsey tragikus halála, aki a tébolyult titkosügynök, BobScott felbujtására bosszút áll imádott apjáért, és magávalviszi a sírba John Brunót és Sean Kinget. Minden erre utalóbizonyítékot, hála nekem, természetesen meg fognak majdtalálni. Gondolj csak bele, micsoda lélegzetelállítóhasonlóság: apa és lánya, két elnökjelölt gyilkosa,pontosan ugyanazon a helyen pusztul el. Ez tényleg azegyik legjobb darab, amit valaha írtam.

– Maga tényleg elmebeteg – dünnyögte King.– A buták és tehetségtelenek mindig is alábecsülték a

briliáns tehetségeket – mondta önelégülten Morse. – Ésmost a Ramsey család, az édes, imádott Ramseycsalád – utolsó tagja is eltűnik végre a földről. Biztosvagyok benne, hogy szépen fogsz meghalni, Kate. Én megvégre folytathatom az életem. A művészi erőmet mostanra

teljesen visszaszereztem. Egy új személyazonosság, ésEurópa visszavár. A lehetőségek száma korlátlan, mégédesanyád nélkül is. – Kate-re fogta pisztolyát.

King is felemelte a fegyverét. – Igazság szerint, Sid,csak egyetlen lehetősége maradt.

– Abban csak vaktöltény van – mondta Morse. – Eztmég néhány perce tudta.

– Ezért is ütöttem ki Kate kezéből a pisztolyt, éskerestem meg, amikor elaludt a villany.

– Csak blöfföl.– Tényleg? Az én pisztolyom ott van a földön. De ha

odafordul, lelövöm. Ez majdnem olyan, mint a liftes trükkje.A két fegyver egyébként teljesen egyforma. Lehetetlenmegkülönböztetni őket. De rajta, nézze csak meg! Amikormajd belefúródik a fejébe a golyó, tudni fogja, hogytévedett. Ezt elcseszte, Sid. Egy előadáson sose szabadszem elől téveszteni a kelléknek használt fegyvert. Egymagafajta briliáns rendezőnek tudnia kéne ezt.

Morse hirtelen nem tűnt már olyan magabiztosnak.King megpróbálta kihasználni a helyzetet. – Mi a gond,

Sid? Ideges egy kicsit? Nem kell ahhoz nagy bátorság,hogy lelőjünk egy fegyvertelen embert, vagyöregasszonyokat fojtsunk a fürdőkádba. De most kiderül,milyen bátor valójában, ha nem tud elrejtőzni a színfalakmögött. Maga itt a nagy sztár, a főszereplő, és aközönsége türelmetlenül várja.

– Gyenge színész lenne. Nem elég meggyőző azalakítása – felelte Morse, de feszültség csendült ki ahangjából.

– Igaza van, nem vagyok jó színész, de nem is kell,hogy az legyek, mert ez nem színdarab. A golyók igaziak,és legalább az egyikünk meg fog itt halni, és a végén nemfogunk visszajönni ráadást adni. Mondok én valamit:minden drámának jót tesz egy kis párbaj, úgyhogypárbajozzunk egyet, Sid. Csak maga meg én. – King aravaszra tette az ujját. – Háromra. – Mélyen Morseszemébe nézett, aki egyre sápadtabb lett, és egyregyorsabban vette a levegőt.

– Gyerünk, ne féljen tőlem. Én csak egy leszerelttitkosügynök vagyok. Igaz, lepuffantottam már néhányembert, akik lövöldöztek rám, de hát milyen jó lehetek énmár? Maga mondta, hogy nem vagyunk egysúlycsoportban. – King elhallgatott egy pillanatra, aztánszámolni kezdett. – Egy...

Morse keze megremegett, és hátrált egy lépést.King keményen markolta a pisztolyt. – Nyolc éve nem

lőttem pisztollyal. Emlékszik, ugye, az utolsó alkalomra?Olyan rozsdás vagyok, hogy ebben a fényben még ilyenközelről is csak a törzsét tudom eltalálni. De azért így ismegölöm.

Morse lélegzése még gyorsabb lett, és ismét hátráltegy lépést.

– Kettő... – King egy pillanatra se vette le a szemétMorse arcáról. – Ne felejtsen el meghajolni, Sid, mielőtt aföldre zuhan egy nagy lyukkal a mellkasán. De neaggódjon, gyors halál lesz.

Ahogy King kezdte kimondani a „hármat", Morsefelüvöltött. Kialudtak a lámpák, és King gyorsan behúzta a

nyakát, ahogy egy golyó elsüvített a feje fölött.Megkönnyebbülten felsóhajtott. A trükkje bevált.

Egy perc múlva a nő, aki lelőtte Michelle-t, előrébbosont a sötétben, elhaladt néhány kartonfigura mellett, ésKing felé lépett. Amikor kialudtak a lámpák, Tasha föltetteaz infraszemüveget, amivel most tisztán ki tudott vennimindent, miközben King semmit sem látott. Elment a földönfekvő Michelle mellett, aztán kidugta a fejét két kartonfiguraközött. King közben behúzódott Kate-tel az egyik sarokba,de Tasha számára tökéletes célpontot nyújtottak. A kapottparancs egyértelmű volt: bármi történjék, Sean Kingnek ésKate Ramseynek meg kell halnia. Célba vette őket, sközben elmosolyodott. Embert ölni, ez volt a hivatása. Ésmost újabb kettőt felírhat a listájára.

Hirtelen valami zajt hallott a háta mögött, ésmegpördült. Éles fény hasított a szemébe, amit aztánvalami jóval keményebb dolog követett. Ahogy a golyóbelefúródott Tasha fejébe, emberölő karrierje hirtelen végetért.

Michelle remegő térddel felállt, és a mellkasátdörzsölgette ott, ahol a lövedék belefúródott a Simmonsróllevett golyóálló mellénybe. A becsapódás erejétőlelvesztette az eszméletét, de szerencsére éppen idejébentért magához.

Zseblámpájával világítva megkereste Kinget és Kate-et. – Elnézést, de adódott egy kis problémám, azért nemtudtalak fedezni eddig. Jól vagytok?

King bólintott. – Láttad Sidney Morse-ot?

– Sidney áll a dolog mögött? – King biccentett.Michelle zavartan nézett rá. – Azt hittem, Peter Morse.

– Én is csak nemrég jöttem rá. Van egy késed?Michelle a kezébe nyomott egy tőrt. – Simmonstólkoboztam el a zseblámpával együtt. Mit akarsz csinálni?

– Te csak várj meg a terem előtt. És vidd magaddalKate-et.

Michelle és Kate elindult az ajtó felé. King a lifthezsietett, ahová Joant felakasztották. Megnézte a pulzusát.Még élt. Sietve levágta a kötélről, a vállára emelte, éskiment vele a teremből Michelle és Kate után.

Ahogy kiért, hirtelen letette Joant, előrehajolt, éskapkodni kezdte a levegőt. A Morse-szal előadott drámaikettős igencsak megviselte.

– Mi a baj? – kérdezte Michelle.– Azt hiszem, rosszul leszek – csattant föl King. – Az a

baj.– Ugye csak blöfföltél a pisztollyal? – szólalt meg

Kate. – Nem is az enyém. Csak vaktöltény volt benne.– Igen, csak blöfföltem – mondta fogcsikorgatva King.Michelle a hátára tette egyik kezét. – Mindjárt jobban

leszel.– Öreg vagyok én már az efféle macsó

szarsághoz. – King vett még néhány nagy lélegzetet, aztánfölegyenesedett. – Nem éreztek füstszagot? – kérdezte.

A kijárathoz futottak, ahol a halálra rémült Brunóvaltalálkoztak. A folyosó felé mutogatott, amit már teljesenelborítottak a lángok. A felső szintekre vezető lépcsőknél istűzfal állta útjukat.

Michelle észrevett egy fekete kábelt a földön, ésmegmutatta Kingnek.

– Ez az, amire gondolok?King megvizsgálta. Amikor felnézett, sápadt volt az

arca. – Aláaknázta az egészépületet. – Körbepillantott. – Nem tudunk kimenni, ésfelmenni sem tudunk. – A folyosó másik vége felénézett. – Ha jól emlékszem, az az alagsorba vezet. Onnanpedig nincs kijárat.

– Várjunk csak! – kiáltott fel Michelle. – Márpedig azalagsoron át létezik egy kiút.

75

Ahogy leértek az alagsorba, utánuk tódult a füst a fentipokolból. Idelent égtek a lámpák, úgyhogy egész jól láttak.

– Oké, most merre? – kérdezte King, ahogyvégignézett a hosszú folyosón, aminek a közepét törmeléktorlaszolta el. – Mondtam, hogy nincs itt kijárat.Körülnéztünk, amikor Ritter itt volt.

– Nem arra, erre – közölte Michelle. Kinyitotta a nagyétellift ajtaját. – Ezzel felmegyünk a harmadik emeletre.

– A harmadik emeletre? – kiáltotta dühösenBruno. – És aztán mi lesz? Leugrunk? Ez aztán briliánsötlet, Maxwell ügynök, egyszerűen briliáns!

Michelle csípőre tett kézzel Bruno elé állt. – Ezúttalpontosan azt fogja tenni, amit mondok, úgyhogy fogja be aszáját, és húzzon be a liftbe, uram! – Ezzel benyomtaBrunót az ételliftbe, majd Kate felé fordult.

King közelebb lépett. – Te felmész Brunóval, aztánvisszaküldőd a liftet. Én Joannal és Kate-tel utánadmegyek.

Michelle bólintott, aztán odaadta a pisztolyátRingnek. – Ebben éles töltények vannak. Vigyázz magadra,Sean.

Bemászott az ételliftbe, és Brunóval együtt húzni

kezdte a kötelet, így hajtva felfelé magukat.Ahogy Ring megpróbálta magához téríteni Joant, Kate

lerogyott a földre. – Engem nyugodtan hagyj itt. Nemakarok élni – mondta.

King letérdelt mellé. – Morse a szívedet és az agyadatis megdolgozta, és ezt a kettős nyomást nehéz elviselni.Ennek ellenére te nem voltál képes meghúzni a ravaszt.

– Olyan ostobának érzem magam. Szeretnékmeghalni.

– Nem, nem fogsz meghalni. Hosszú élet vár még rád.– Hol? A börtönben?– Mi rosszat tettél? Te nem öltél meg senkit!

Amennyire én tudom, Morse elrabolt és fogva tartott tégedis.

Kate Kingre nézett. – Miért vagy ilyen rendes velem?King habozott egy kicsit, aztán így szólt: – Mert

elvettem tőled az apádat. Én tényleg csak a munkámatvégeztem, de ha elvesszük valakinek az életét, ez semtűnik jó magyarázatnak. – Elhallgatott egy pillanatra. – És temegpróbáltál segíteni nekünk. Tudtad, hogy a sztoridat,amit az ezerkilencszázhetvennégyes háborúellenestüntetésről mondtál, nem fogjuk bevenni. Tudtad, hogynyakig belekeveredtél valami rosszba. Ugye igazam van?

– Igen – ismerte el halkan Kate. Hallották, hogyvisszafelé jön az étellift. – Tűnjünk el innen! – javasoltaKing.

Ahogy felsegítette a lányt, Kate felsikoltott, King pedigmegpördült.

Sidney Morse lépett elő a füstből. Egy fémrúddal King

felé csapott, King azonban a földre vetette magát, ésMorse nem találta el.

King előhúzta Michelle pisztolyát, és Morse-ra fogta.– Nincs több blöff – vicsorogta Morse.– Nincs bizony – bólintott King.A golyó a mellkasán találta el Morse-ot. A fickó

döbbenten térdre esett, és kiejtette kezéből a fémrudat.Lenézett, rászorította kezét a vérző sebre, aztán tompatekintettel Kingre meredt.

King lassan felállt, és célba vette Morse szívét. – Azelső golyó értem volt. Ez pedig ArnoldRamseyért. – Meghúzta a ravaszt, és Morse holtan zuhanthátra.

– És igazán több tiszteletet tanúsíthattál volna atitkosszolgálat iránt – mondta halkan King, ahogy ott állt aholttest fölött.

Amikor észrevette a vért a fémrúd végén, egypillanatra megdermedt, majd gyorsan megfordult, ésdöbbenten meredt maga elé. Kate a fal mellett feküdtösszezúzott fejjel. Amikor Morse elvétette Kinget, véletlenüla lányt találta el. Kate élettelenül nézett vissza rá. Kinglehajolt, és gyengéden lefogta a lány szemét.

Ekkor meghallotta Michelle aggódó kiáltását az ételliftaknájából.

Egy hosszú pillanatig nézte a halott lányt. – Sajnálom,Kate. Nagyon, nagyon sajnálom.

King felemelte Joant, és betette az ételliftbe, aztánbeszállt, és teljes erejéből húzni kezdte a kötelet.

Az alagsori folyosó egyik helyiségében a detonátor

időzítője, amit Morse a gyilkos támadás előtt beállított,harminc másodpercre ugrott, és megkezdődött avisszaszámlálás.

A harmadik emeleten King kiemelte Joant a liftből, ésnéhány szóban elmondta Michelle-nek, mi történt Kate-telés Morse-szal.

– Ne vesztegessük az időt! – türelmetlenkedett Bruno,akit szemlátomást hidegen hagyott Kate halála. – Hogylehet kijutni innen?

– Erre! – mondta Michelle, és futni kezdett a folyosón.A folyosó végére érve, egy szemétledobó csőre mutatott azegyik ablaknál. – A csúszda végén van egyszemétkonténer.

– Nem fogok szemeteskukákbaugrálni – méltatlankodott Bruno.

– De igen! – vágta rá Michelle.Bruno dühös kifakadásra készült, aztán meglátta

Michelle halálosan komoly arckifejezését. Bemászott aszemétledobóba, és miután Michelle megadta a kezdőlökést, egész idő alatt ordítva, leszáguldott rajta.

– Te következel, Michelle – mondta King.Michelle beugrott a csőbe, és eltűnt a mélyben.Amint King, Joannal az ölében, bemászott a ledobóba,

az időzítő öt másodpercre ugrott.A Fairmount Hotel éppen akkor robbant föl, amikor

King és Joan a szemetesben landolt. A légnyomásfeldöntötte a konténert, ami valószínűleg nagy szerencsevolt, mert a vastag fenék pajzsként védte őket a száguldófüst- és törmeléklavinától. Arrébb is repült jó három métert

a nehéz konténer a járdán, s alig néhány lépésre állt meg anagyfeszültségű kerítéstől.

Miután elült a por, kibújtak a konténerből, ésvégignéztek a romhalmazon, amely valaha a FairmountHotel volt. Vele együtt eltűnt Arnold Ramsey és Clyde Ritterszelleme is, valamint a bűntudat, amely oly sok éven átüldözte Kinget.

King figyelte, ahogy Joan nyöszörögve felül, és kábánmeresztgeti a szemét. Végül meglátta John Brunót, éshátrahőkölt. Aztán amint megfordult, és észrevette Kingetis, leírhatatlan döbbenet tükröződött az arcán.

King vállat vont. – Ideje volna katamaránleckéketvenni.

Aztán Michelle-re nézett. Michelle halványanelmosolyodott. – Vége van, Sean – suttogta.

King még egyszer végignézett a romokon. – Igen,talán most már vége van.

EPILÓGUS

Pár nappal később Sean King egy üszkös gerendánüldögélt, ami a gyönyörű konyhájából megmaradt, és azt afoltot fürkészte, ahol a háza állt nemrég. Megfordult, amikorhallotta, hogy megáll egy kocsi.

Joan kiszállt a BMW-jéből.– Úgy látom, egész jól összeszedted magad – fogadta

King.– Nem hiszem, hogy ezt valaha is kiheverem. – Joan

leült King mellé. – Sean, miért nem fogadod el a pénzt? Azüzlet, az üzlet. Megdolgoztál érte.

– Azok után, amin keresztülmentél, jobbanmegérdemled, mint én.

– Amin én keresztülmentem! Jaj, istenem, Sean, én bevoltam drogozva. Te viszont végig magadnál voltál, amígtartott ez a rémálom.

– Tedd el a pénzt, és élvezd az életet, Joan – mondtaKing.

Joan megfogta a kezét. – Mi volna, ha velem jönnél?Én biztosítani tudnám neked azt az életet, amitmegszoktál. – Megkísérelt egy bátorító mosolyt.

– Kösz, de azt hiszem, maradok.Joan végignézett a romhalmazon. – Itt? Mi van itt,

Sean?– Hát, az egész életem. – Lassan kihúzta a kezét

Joanéból.Joan csalódottan felállt. – Egy pillanatig azt hittem,

hogy tényleg boldog vége lesz a történetnek.– Folyton csak civakodnánk.– És az rossz?– Majd tudasd velem, hogyan alakul az

életed – mondta King halkan. – Tényleg érdekel.Joan nagyot sóhajtott, megtörölte a szemét, és

végignézett a panorámán. – Megköszöntem már neked,hogy megmentetted az életemet?

– Igen. És te ugyanúgy megtetted volna.– Igen, megtettem volna – mondta komoly arccal Joan.

Aztán elfordult, és olyan szánalmas képet vágott, hogy Kingfelállt, és átölelte. Joan végül egy puszit nyomott Kingarcára.

– Vigyázz magadra – mondta. – És legyél nagyonboldog. – Elindult a kocsija felé.

– Joan? – Joan visszafordult. – Azért nem mondtam elsenkinek, hogy ott voltál a liftben, mert fontos voltál nekem.Nagyon fontos.

King egyedül maradt egy darabig, amíg meg nemérkezett Michelle. – Megkérdezném, mi a helyzet – kezdteMichelle –, de magam is látom. – Felvett egy faldarabot aföldről. – Újjá fogod építeni, Sean, és jobb lesz, mint azeredeti.

– Igen, csak egy kicsit kisebb. Úgyis leszálló ágban

vagyok. Tiszta, egyszerű vonalak, talán egy kis cikornya ittmeg ott.

– Ne bolondulj meg. És addig hol fogod meghúznimagad?

– Azon tanakodtam, bérelek egy lakóhajót a kikötőből,és kikötöm ide a mólóhoz. És amíg felépítem a házat, avízen töltöm a telet meg még talán a tavaszt.

– Jól hangzik. – Michelle ideges pillantást vetettKingre. – Na, és mi van Joannal?

– Elment, hogy új életet kezdjen.– Az új millióival. És te miért nem osztozol vele a

jóban?– A szerződéssel szentesített szolgaság egyáltalán

nem olyan jó, mint amilyennek látszik. – King vállatvont. – Igazából jó ember ő, ha benézel a kemény páncélmögé. És azt hiszem, tényleg szeret engem. Máskörülmények között talán működött volna a kapcsolatunk.

Michelle úgy nézett rá, mint aki tudni szeretné, milyenkörülmények akadályozták meg ezt a végkifejletet, aztánúgy döntött, inkább nem kérdez semmit.

– És te, honnan jössz most?Washingtonból? – kérdezte King.

– Igen, pont került néhány ügy végére. Brunovisszalépett a jelöltségtől, Amerika szerencséjére.Jefferson Parksot meg elkapták a kanadai határon. Mikorkezdtél gyanakodni rá?

– A vége felé. Az egész dolog azzal kezdődött, hogyáthelyezték Howard Jenningset Wrightsburgbe, és hozzámjött dolgozni. Parks volt a felügyelő tisztje, ő volt az

egyetlen, aki ezt el tudta intézni.– Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy majd' kibökte a

szemem, mégsem vettem észre. – Michelle a fejétcsóválta. – Parks fogadta föl Simmonst és Tasha Reedet,a nőt, akit lelőttem a szállodában. Korábban ők is résztvettek a tanúvédelmi programban. Morse mindannyiukat jólmegfizette. Bob Scott letartóztatási parancsa hamisítványvolt. Parks tette bele a Joannak adott dobozba, hogyelvezessen minket a bunkerhez, amit persze Morse vettmeg Scott nevében. A szálloda romjai között megtaláltákScott holttestét.

– És mindez a szerelem nevében – tette hozzá fáradthangon King.

– Igen, legalábbis Sidney Morse beteges, torzváltozata szerint. – Michelle leült King mellé. – És mostmihez kezdesz?

– Mihez kezdenék? Visszamegyek ügyvédnek.– Azt akarod bemesélni nekem, hogy ennyi izgalom

után vissza akarsz menni bérleti szerződéseket ésvégrendeleteket írni?

– Ebből élek.– Igen, de ugye nem ez az igazi élet?– Na és te? Ha jól sejtem, visszavettek a Szolgálathoz.– Az a nagy helyzet, hogy ma reggel leszereltem.

Igazából ezért mentem Washingtonba.– Megőrültél, Michelle? Éveket dobsz el csak úgy az

életedből?– Nem. Éveket spórolok meg azzal, hogy nem

csinálom tovább azt, amit nem akarok

csinálni. – Megdörzsölte a mellkasát, ahol a Brunónakszánt golyó eltalálta. – Élő pajzs voltam csupán, ami nem alegegészségesebb formája az időtöltésnek. Azt hiszem,szereztem néhány horzsolást.

– Na és most mihez kezdesz?– Volna egy ajánlatom számodra.– Újabb ajánlat egy elragadó hölgytől. Mivel

érdemeltem ki ezt?Mielőtt Michelle válaszolhatott volna, egy furgon állt

meg előttük. Az A-1 Biztonsági Rendszer autója. Kétoverallba öltözött férfi szállt ki belőle.

– Jézus Mária Szent József! – mondta a duó idősebbtagja, ahogy végignézett a ház egykori helyén. – Mi történtitt?

– Elég rosszkorra időzítettem ennek az A-l-esrendszernek a megrendelését – mondta King.

– Azt látom. Úgy tűnik, ma nem lesz szükségük ránk.– Nem, de ha kész az új házam, magukat hívom

elsőnek.– Tűz volt a konyhában?– Nem, bomba a pincében.Az idősebb fickó döbbenten meredt Kingre, aztán

idegesen intett a segédjének, hogy ugorjon be a kocsiba.Csikorgó kerekekkel elszáguldottak.

King Michelle felé bökött az állával. – Na, mi azajánlatod?

– Oké, mondom. – Kivárt egy kicsit, majd drámaihangon bejelentette: – Magánnyomozó-irodát nyitunk.

King elképedve nézett rá. – Elismételnéd ezt még

egyszer?– Nyitunk egy saját magánnyomozó-irodát, Sean.– Mi nem vagyunk detektívek.– Dehogynem. Épp most oldottunk meg egy bonyolult,

rejtélyes ügyet.– Egyetlen ügyfelünk sincs.– Majd lesz. Egyfolytában csöng a telefonom, annyi

megbízási ajánlatot kapok. Még Joan régi cége is felhívott;azt akarják, hogy foglaljam el a régi állását. De én aztmondom, francba vele, fogjunk bele egy sajátvállalkozásba.

– Te tényleg komolyan gondolod ezt?– Annyira komolyan, hogy már le is tettem a foglalót

egy kis házra, körülbelül másfél kilométerre innen. Tópartonvan, lehet evezni, és azon gondolkodom, hogy veszekcsónakot meg vízibiciklit. Talán téged is áthívlak.Versenyezhetünk.

King ámulva nézte Michelle-t, és a fejét csóválta. – Temindig ilyen villámgyorsan szoktál dönteni?

– Rájöttem, hogy ha túl sokáig gondolkodunk valamin,elmúlik az életünk. És a legjobb döntéseimet mindigvillámgyorsan hoztam meg. Na, mit mondasz? – Kinyújtottaa kezét. – Áll az alku?

– Most rögtön akarod a választ?– Most se rosszabb, mint máskor.– Ha most rögtön akarod a választ, akkor az

csakis... – Michelle mosolygó arcát nézte, és azt a kisszikrát, ami mindig ott csillogott a szemében, aztán arragondolt, hogy a következő harminc évben agyzsibbasztó

jogi szövegeket fogalmazva, bizonytalan megbízásokbólfogja összeszedni a napi betevőt.

Megvonta a vállát. – Szóval akkor az csakis igenlehet – mondta, és kezet ráztak.

– Oké, el ne mozdulj innen – hadarta izgatottanMichelle. – Ezt meg kell ünnepelnünk.

A terepjárójához szaladt, és kinyitotta az ajtaját: egypár síbot meg egy hódeszka esett ki rajta.

– Remélem, az irodádban nagyobb rend lesz, mint akocsidban – mondta King.

– Ó, hát persze, Sean! A munkámban tényleg nagyonrendszerető vagyok.

– Aha – mondta kétkedő hangon King.Miután Michelle visszatuszkolta a holmit a járműbe,

egy üveg pezsgővel és két pohárral tért vissza.– Átengedem neked a dicsőséget – mondta, és

odaadta Kingnek az üveget.King megnézte a címkét, majd kihúzta a dugót. – Jó

választás.– Remélem is, amennyit fizettem érte.– Szóval mi lesz a neve az újdonsült

nyomozóirodának? – kérdezte King, és kitöltötte a pezsgőt.– Arra gondoltam, hogy... King és Maxwell.King elmosolyodott. – Előbb a kor, aztán a szépség?– Valahogy úgy – bólintott Michelle.King átnyújtotta neki az egyik pohár pezsgőt.– Akkor a King és Maxwellre – mondta Michelle, és

hivatalosan is koccintottak rá.

TartalomjegyzékIndítás