Upload
dudik-zsoka
View
184
Download
10
Embed Size (px)
Citation preview
Hálózatok” világuralmaAvagy
Globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben.
A kissé hatásvadász(nak látszó) cím alatt egy hipotézis-füzért szeretnék kifejteni összesen öt
tételben.
Az első tétel megkísérli újrafogalmazni azokat a teoretikus felismeréseket, amelyek az
eufémisztikus önbemutatása során magát „globalizációként” megnevező lét-mód
működésével kapcsolatban megszülettek. Ennek lényege, hogy szemünk láttára van
kibontakozóban egy, a „valóság leváltására” irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem
következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínűbbnek látszik, hogy drámai
fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövője szempontjából.
A második tétel azokat a tapasztalatokat igyekszik összefoglalni, amelyek a globalitás
létmódját felépíteni igyekvő „birodalom” 2001. szeptember 11.-i ”akciója” óta jellemzik a
világ folyamatait. Mi húzódik meg a „civilizációk összecsapása” teória mitológiai rétegei
alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám kulturális univerzumainak egyre nyilvánvalóbb
kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-előnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti
ezt a gigantikus küzdelmet az a folyamat, melynek során kiderülni látszik, hogy a nyugatias
modernitás lét-módjának ökológiai alapjait jelentő fosszilis energiahordozókkal való
rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít?
A harmadik tétel azokat a tendenciákat igyekszik feltárni, amelyek Európa válasz-reakcióit
jellemzik. Azon válasz-reakciókét természetesen, amelyek a fenti nem lényegtelen
kihívásokra való reagálásként értelmezhetők. Először Nyugat Európa, illetve az Európai Unió
nevű „metafora” viselkedés-mintáit vizsgáljuk, majd a „rendszerváltott” Kelet és Közép
Európáét. Ez utóbbi esetében igyekszünk felvázolni annak a válságfelhalmozó folyamatnak a
főbb jellemzőit, amelyek viszonylag rövid időn belül a „rendszerváltás rendszerének”, mint
inadekvát kísérletnek a teljes összeomlásával járhatnak.
A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország nevű „lokalitás” érték-
mezőiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani
az elmélyülőben lévő válság különböző rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!)
fennálló „szocietális lejtőt”, amely e lokalitást egyre képtelenebbé teszi önmaga „egyszerű
újratermelésére” is, és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor
elitjei adnak erre a kihívásra.
Végül az ötödik tételben megkíséreljük összefoglalni azokat a lehetséges „forgatókönyveket”,
amelyek az itt vázolt jelenből a jövővel kapcsolatban megfogalmazhatók. Igyekszünk
világossá tenni azt is, hogy a kialakult helyzet komplexitása minden képzeletet felülmúl, ezért
aligha hihető, hogy viszonylag gyors, sikeres és „olcsó” választ találunk egyre súlyosabb lét-
dilemmáinkra. Ráadásul, ahogy mondani szokás, „az idő nem nekünk dolgozik”!
Első tétel, avagy a „megvalósult abszurditás” világa.
Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a
Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja
már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz
következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását
a „haladás”, a „fejlődés” és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát „van”, annak nem
szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, következetesen alkalmazva Hegel
dialektikáját „nem létezik, csak fennáll”, de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos
következményekkel járjon az egész földi lét számára.
Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris
dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a XX. században
kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ
készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát
„globalizációként” nevezte meg, olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha
lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség
utolsó lét-módja is lesz.
A XX. század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte öko-szocio-
kulturális tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami
elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos
dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód
szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló „de-szakralizációs” folyamatot
visszafordítva, a világot a lassú „re-szakralizáció” felé terelve próbálják a létezés veszélyesen
megbomlott legbelső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a „lét-sebeket”,
amelyeket a „business of the business is the business” logika ütött rajta.). A másik lehetőség
az „előre menekülés” volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen
mélységekig való kiterjesztése.
A XX. század közepének félévszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire
láthattunk példákat. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák
„prototípusai” voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán „visszavontak” a
modernizáció urai. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos
kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a „szociális piacgazdaság” eszméjére épülő
nyugat európai „welfare state” képében.
A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a techno-evolúció eddig
elképzelhetetlen(nek hitt) „vívmányai” segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen
logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon
„globalizációnak” neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális
polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen „leváltja” a lázadni próbáló valóságot. És ezzel
kezdetét veszi a „mesterséges valóság” felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.
Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve három alapkérdésre keresi a választ. Mi
az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a
létezés e három dimenziójának közös „gravitációs központja”, a káosz-elmélet titokzatos
„attraktora”, a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó
tér „közepe”? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet
és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás de-
szakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.
Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és „pszicho-szocio-technológiai” evolúció
valóban olyan lét-tereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig
elképzelhetetlennek látszottak, lévén mesze túl a létező tudások horizontján.
Az „anyag-tudományok” egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel
bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás „titánja” az anyag legmélyebb szerveződési
szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő
ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A
műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és „békés célú”
atom-reaktor is „műanyag”) olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége
hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a
lét-szintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e
beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok „input” oldala, de értelemszerűen legalább ilyen
súlyú dilemmát vet fel az „output” oldal is. A természet (a „valóságos” valóság) egyszerűen
„nem ismeri fel” ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök
körforgásába. És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a
kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen
rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt, több százezer évnyi
„változás-potenciált” kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos
betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális
alkalmazkodási kényszer jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók
többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a
vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen „tartozékaként” kerül vissza az állati és
emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer és vegyszer maradvánnyal együtt. Talán
nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit.
A „műanyagok” már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó „tömegével” is, de
főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan „interferenciáinak” hatványozott
gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a „kockázatok és
mellékhatások” veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális
figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás
gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség,
hanyagság, nyereségvágy, cinizmus, vagy éppen gonosz szándék az eddig említett
kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti.
Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a lét-szerveződés következő szintjén is,
ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai „hackerként”, az élet kódjait tépi fel. A
genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat
készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan „körültekintő” módon, mint ahogyan az imént
a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények
is „mű” anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét „védőburkának” a nélkül
zajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Anélkül,
hogy elmerülnénk e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk
meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő „termékek”
előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ.
Az un. „génsebészet” (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy
élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog
beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra, ez kezdettől fogva sejthető volt, hogy ez nagyon
nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket
válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló
mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs „állandóan bekapcsolva”.
Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor „aktiválja” az adott génszakaszt, ha
arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre
egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos
beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan „be van kapcsolva”. Mivel ez az evolúció
milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges
következmények! Ezekhez szorosan kapcsolódik az, az új felismerés, hogy a genetikai
állomány döntő többségéről eddig úgy vélték, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők
régen használhatatlanná vált maradványának, vagy „túlbiztosításnak” vélték. Most van
kiderülőben, hogy ez a „hallgatag mély”, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a
„finom szabályozás” ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex
rendszere.
Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő
anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb
reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító
következményekre a legkevésbé számítunk .
Ráadásul mindez csak a folyamatok „belseje”! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a
nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények
szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész
élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész öko-szisztémát. Mint ahogyan az is
feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan
reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső
terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási
kockázatokat.
A létszerveződés harmadik szintjét a „lélek”, az emberi tudat, tágabb értelemben az „emberi
természet” jelenti. Az ember „biológiai teste”, mint élő-anyag már az előző szerveződési
szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges „identitás-felépítő”
mechanizmusok gépezeteivel, és e masinériák lét-roncsoló tevékenységének lehetséges
következményeivel foglalkozunk.
Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A „természeti”
evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt
a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új
„spirituális evolúció” azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra,
hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen „lét-esülni” olyan
folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem
valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia
lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező
értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a
kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.
A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán
szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-
szakralizációs korszaka. A „the business of the business is the business” szakralitással
szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett
pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben
természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen „lecserélésére”. Ennek az
identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma,
beleértve a „szükséglet-termelés” egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs
hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki
eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik „hírré” és mi nem. Más felől
óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-
hierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott
történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél
is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-
készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti
a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és
a vizuális „képi-értelmező” hatalom minden megnyílvánulására.
A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges
lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes „tudat-cserélt” munkaerő és
fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak „legyártására”. Ez a folyamat hasonlít a vírus
patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe „az első dolga”,
hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a
saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet
sejtjei tehát „vírus-gyárakká” válnak. A „nyálfolyós konzum-idióta” legyártott létkaraktere
így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai „kellékévé”, akinek, mint egy
sajátos „bél-traktusnak” mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen
átpréselje magán azt a „junk food” tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes
hulladékként tételezhető.
A globalitás tehát olyan új lét-mód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a
fentiekben vázolt „mesterséges valóság” legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy
egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a
modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ „lokalitásainak” érték-mezőiben.
Ez a lét-mód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, amelynek
kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások,
amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A
terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris
hatalom-technikák, amelynek segítségével a „globalitás” felnyitja a „lokalitások” védőzárait,
hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak értékmezőihez. Mindez a „hálózat” kifejezéssel
írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét
és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás,
privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni.
Ha „perszonifikáljuk” e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést
hallhatnánk tőle.
„Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad
szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-
rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt
akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer,
tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra.” És már ki is
találta a nyájas olvasó, a rák-sejtről van szó. A globalitás lét-módjának planetáris dimenziójú
hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus
gátlástalansággal mégis „teszik”, vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen
nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint „Ez több mint bűn,
hiba” szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal kell, hogy
szembenézzünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a
felvilágosodás két kulcs-fogalma, az Ész és Erény melyikének vannak inkább híján az új lét-
mód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a
híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha tisztesség ne
essék szólván, hülye vagy.)
A planetáris hálózatok e „szép új világa” három nagy intézmény-komplexum talapzatán
nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein.
A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok
„gazdaságinak látszó” intézményi-hálózata jelenti. A modernitás tőke-viszonyának
megélhetési, „testi” kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő és fogyasztóerő
állatok tömegei felett. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő
alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg
azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a
lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak
sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy
milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, „kimaradnak a globalizációból”. (Pedig
ez a globális „roncs-társadalom” a globalitás legjellemzőbb „anyagcsere végterméke”, tehát
nagyon is „belül” van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai „odakinn” tárolják őket, így
sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést
(„open acces”) követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván
fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás
terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a
patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen „versenyeztetik meg” a
lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű
újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű
lepusztulásához vezet.
A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa.
Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek
képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy a ők termeljék meg azt az
ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás,
deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott
konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által
fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja
segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges
kritériummá. És, hogy természetesen szigorúan büntessenek minden „elhajlást” az ideológiai
kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez
nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési
fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális
értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a „leminősítés”. A hitelminősítő
intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével
pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások
értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben
pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő
multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az
elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárddolláros csalárd csődök azonban
azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul
asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azt.
És végül a globalitás hatalom-szerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező
hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánul meg.
A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az
értelmezési keretet és fogalom-készletet (összefoglaló néven: ”narratívát”), amely a globalitás
hatalmi rendjét, mint „természeti törvényt” tünteti fel. És amelyben minden ezzel való
szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a
„pedagógia”, vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi
lehetővé, hogy gyanús „populista, nacionalista, protekcionista stb.” elemként legyen
megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás, mint közösség alapvető stratégiai
érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű „reformer,
szabadelvű, demokrata stb” elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális
hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon
komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága
lehetővé teszi, hogy a folyamatos „identitás-csere” mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési
lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés (dekonstrukció”)
nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen „szétbontottaknak”, így számukra az „elemi
ösztönök” minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő
örvényléssé mindez. A „reality show”, a primitíven és harsányan roncsoló „bulvár”, az
agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő „talk show” a létkaraktert formáló lejtőn
egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és
identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával
kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.
A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok
(Trilaterális Bizottság, Bielderberg Csoport stb), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi
berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti
három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász
Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő („The business of the business is the
business”) létroncsoló stratégia „hálózati terjeszkedésének” az útjába. 2001. szeptember 11.-
től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid
kifejtésével folytatjuk.
Második tétel, avagy „civilizációk összecsapása”?
A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a
dolog természetéből adódóan, soha nem tudjuk meg. Máig is így vagyunk például a Reistag
felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában
lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a
hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények egyszer mégis
csak „kirajzolják” azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek
közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.
Hogy a 2001. szeptember 11.-i események „úgy” bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan
azt az „official version” állítja, az, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több
száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását
igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja
egy afganisztáni barlangból egy szál mobil telefonnal, és, hogy mindez teljesen kívül marad a
dollár tíz milliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén.
És akkor még nem is említettük az akció-sorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú
tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még
akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer „belsejéből” sokan és
folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió erre nemcsak, hogy nem utal, de
teljességgel ki is zárja!)
A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az, ma már egyértelműen
kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség
volt, mert a birodalom-építésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan
felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra
hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés „casus belli”, azt különösebben nem is
tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a „terrorizmus elleni háború” a
hivatalos neve mindannak, ami az óta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem
egy alaptalan dramatizálás, hanem a korszak „hivatalos” megnevezése. A továbbiakban arra
teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a hipotézisünk szerint Földünkön
egyébként is zajló permanens planetáris polgárháború.
Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk egy terminológiai kitérőt, kell tennünk. Amikor a
„birodalom” kifejezést használjuk, az nem automatikusan „Amerikát” jelenti. A globalitást,
mint új lét-módot igazgató „birodalom” ugyanis, szemben a történelem eddig megismert
birodalmaival nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy
szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett
„Amerika” e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett „műveleti
terület”, de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók,
sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát
kettős szerkezetű, egyrészt a „nemzet-államként” létező USA, másrészt a globalitás
birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja „hálózati
központként”. Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a
„birodalmi” Amerika gátlástalanul rabló-gazdálkodik akár saját „nemzet-testével” is. Ennek
drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai „underclass”, amelynek iszonyú helyzetéről
a Katrina hurrikán következményei során, mintegy „véletlenül” értesülhettünk. És történik
mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet így aligha az erőforrások hiánya akadályoz
meg a helyzet „konszolidációjában”.
Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a „valóságos” valóság lázadásának
kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a „projekt” sikerességét az utóbbi
időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-
kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.
A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos
tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ
más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé
feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források
felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni.
A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen nem épülhetett az emberiség által
addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az
igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus világméretű
terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási
igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a „kritikus tömeg”! Bármilyen
furcsán is hangzik, de, ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra és nem tanulja meg az
azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus a már a 18. század során elmerül a saját
maga keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze,
hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az
erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia
alakulhatott ki.
A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és
a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció
tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő
dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül
rohan neki a „lét falának”. A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind
az „input”, mind az „output” oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük
véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan
nem indul újra, vagy, ha mégis, az, az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint
a teljes kimerülésük. Ennél is drámaibb az „output” oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egy
milliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe,
aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés
bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány
tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással
hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, „termosztátok”,
egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott
klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e
termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük
felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával
ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó
következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.
Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós „krematórium”, hiszen végül is
valaha élt élőlény-testvéreink holtesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott
önpusztítóan cinikus gátlástalansággal, végzetesnek bizonyulhat. A globalitás „mesterséges
(nem lázadó) valóság” felépítésére irányuló mega-projektje tehát a „külső természet”
ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi „belső
természet” tereiben is.
Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán
keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre,
így most röviden ezeket tekintjük át.
A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a
kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit
kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is.
Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek
„üledékei” ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika
gigantikus latrinává változott.
A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három
civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben
ellentámadását, amit a „re-szakralizáció” első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként
értelmezhetünk. Az alábbiakban tehát Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit
próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak
„személyes elszámolni valója” is van a Nyugattal. Eltérő történelmi tér-időkben, de
mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben
a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei
nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális
univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi,
gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét,
sőt az annak „előd-szervezeteként” felfogható Római Birodalomét is.
A XXI. század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális
mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési módot messze meghaladó onto-
szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció
lét-módját használják fel…hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani.
Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat
lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy
saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen még hozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet
felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású lét-
szerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még
mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás
pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett, valamint pszicho- és szocio-technikáit.
Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális
lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Az a tény például, hogy Kína a világ népességének
20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több, mint fele Kínában hal
meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a, az látszik
megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus „lét-mód játszma”
végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok
iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.
Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország
modernizációs folyamatának „take-off” periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen
magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét
fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és
energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket
teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb
deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt
birtokol, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a Great szót biggyesztve az
Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére.
Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is Nyugat
globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi
pozíciókat, amelyeket a XIX. század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális
hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen
eszköztelen a kínai szocietális iniverzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján „mikro-
globalizációnak” nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada
meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a
családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb
becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte
valamennyi országába, beleértve Fekete Afrika „legsötétebb” zugait, vagy éppen Amazónia
őserdeit. Az is egyre nyílvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait
rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e
gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek
komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a
világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ
teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával
együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a
Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül
fogalmaz úgy az Economist, hogy a „világ kapitalistái paradox módon egy kommunista
diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket”. Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint
egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy
szolgáltatást képes előállítani.
Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a
legalaposabb, ehhez képest ez a szocietális univerzum mutatja a leginkább „low profil”
lázadást kifosztói ellen. Sőt, egyelőre legalább is nem látszanak nyomai a másik két rivális
(különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az
lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig
is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott
kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára
részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő,
iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugattal. A szubkontinens geopolitikai
helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikai-
informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari
globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és
nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére
feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.
India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek,
amely Marokkótól Pápua Új Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg.
Bár az iszlám soha sem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs
univerzumát egyetlen országként „üzemeltethető” komplexummá szervezze, de világ-
stratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük
hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha
lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos
„perzsa szőnyeg” hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi
kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a
Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és vagy legalább is averziójuk
valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek
együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes „tér-időkben” egymás ellen is ádáz
csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás, és az
erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább
sikeres(nek látszik) e lét-mód benyomulása az iszlám szocio-kulturális létének hétköznapi
mikro-struktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mély-szerkezetekben. A
Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a
Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia,
jogállam, piacgazdaság hamis meta-fogalmaival leírható rejtett de-szakralizációra épülő
erőszak és diktatúra „minden világok legjobbika”. Ahogyan, Hegel és Kant után „szabadon”
Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső
fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve
eljött „A történelem vége”. Szó se róla 2001. szeptember 11.-én egy pillanatra valóban úgy
látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így
képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, lét-módja neki
magának, de egyúttal az egész emberiségnek a „természetes” állapota, és minél hamarabb éri
ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem
egészen így van, sőt.
Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító lét-roncsoló
szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát
mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy „érdekes hobbi”, a többségnek pedig még
ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább
átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut,
hogy vallásának „világ-szervező értelmét” és az ebből származtatható morális parancsokat a
hétköznapok során betartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol
viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.
Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel
ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós
zsákutcába hajszoló Nyugat lét-rontó de-szakralizációjával szemben.
Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias
modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így evolúciós
válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy vagy egy re-szakralizációs kísérletbe
fog bele, vagy a de-szakralizációt visszi kvázi végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja
meglehetősen ellentmondásos képet rajzol ki. A Roosevelt féle New Deal és a II. világháború
utáni nyugat európai jóléti állam óvatos tájékozódás a re-szakralizáció felé. Ám ezzel
párhuzamosan a Nyugat „belsejéből” vezérelve és finanszírozva két szuper de-szakralizációs
globális diktatúra felépítése is elkezdődött, a fasizmusé és a kommunizmusé. Ez volt tehát a
globalitás „Első Birodalmának” konfúz ön-felépítési kísérlete, amely a II világháború végével
le is zárult. A „Második Birodalom” nagyjából a 80-as évekig tartott, és ennek keretei között
„Euramerika” folytatta óvatos re-szakralizációs kísérletét „Amerópa” azonban már elkezdte
felépíteni a „valóság leváltására” alapozódó lét-modelljét. Ám miután a 80-as évektől ez
utóbbira látszólag minden készen állt, a „szocializmus” oligarchikus politikai kapitalizmusa
elvégezte feladatát, vagyis brutálisan letarolta a Kelet Európát még védő szakrális lét-zárakat,
védtelenné tette ennek érték-tereit, előkészítve így a kifosztó hidraulika felhelyezésére, amely
aztán „rendszerváltás” néven végbe is ment, elkezdődhetett a „Harmadik Birodalom”
létrehozása. Kína és India hosszas előkészítés után alkalmassá vált az akkor legalább is úgy
látszott teljesen „kézben-tartható” felnyitásra, és az iszlám is, a szovjet birodalom afganisztáni
kalandba való ügyes belerángatásával a nyugatias globalitás jól kézben tartott eszközének tűnt
fel.
Tehát elérkezni látszott az idő a „reformra”. Vagyis arra, hogy a „valóság leváltása” nyomán
úgy lehessen vissza-alakítani (RE-FORM!) a kapitalizmus eredeti brutalitását az egész
Földön, hogy ezt már semmilyen lázadás ne kísérje. A tőke ugyanis soha nem lesz képes
megszabadulni a 24 órás napi munkaidő nulla bérért konstrukció bűvöletétől, ez ugyanis a
„versenyképesség” (profitábilitás) legvégső fizikai határa. A tőke tehát felesleges erőforrás
pazarlásnak tart minden ettől „szoftabb” megoldást. A 80-as évek neo-liberális „re-formjai”
tehát a valóság leváltásával ezeket a „reformokat” kívánták elindítani.
2001. szeptember 11.-ével azonban elkezdődött a „Negyedik Birodalom” felépítése, a
globalitás urai ugyanis idő-zavarba kerültek. (Aligha véletlen, hogy a Mátrix típusú
„kibeszélő” filmek, és a Michael Crichton „Negyedik Birodalom” című „globalo-krimije”
segítségével a globalitás urai igyekeznek ezeken a csatornákon keresztül is „elengedni a
gőzt”. De ebbe a vonulatba tartozik most már 23. nyelven magyarul is megjelenő bestseller,
John Perkins „Egy gazdasági bérgyilkos vallomása” című könyve is, amelyben a szerző több
évtizedes CIA múltját feltárva részletezi, hogy a globális birodalom hogyan folytatja
„üzemszerűen” a világ „lokalitásainak” szétroncsolását, a helyi elitek megfélemlítésével
és/vagy korrumpálásával.). Kiderült, hogy a valóság-leváltási projekt technológiai feltételei
még nem igazán adottak, és a valóság lázadási potenciálja sokkal nagyobb, sőt növekvő
mértékű, mind ökológiai, mind szocietális értelemben. E kettős lázadás főbb szerkezeti
elemeit próbáltuk az előzőekben felvázolni.
A fosszilis energiák kettős szorítása, az inputok (források kimerülése), és az outputok
(környezeti terhelhetőség, üvegház hatás, globális felmelegedés), másrészt a nyugati
globalizáció ellen lázadó, a Nyugatot saját fegyvereivel legyőzni akaró, új re-szakralitást
hírdető három rivális. A nyugati globalitás urainak, ha ki akartak lépni az időzavar
csapdájából, lépniük kellett. Szeptember 11.-e diszkrét megtörténni engedése („let it happen”)
éppen ezt a célt szolgálta. A korlátlan cselekvési szabadságra adott globális-egyetemes
legitimitás. A „terrorizmus elleni háború” meghirdetésével azt is jelezte, hogy ez valóban a
„JÓ” apokaliptikus küzdelme a „ROSSZ” ellen, új Armageddon tehát.
Irak és Afganisztán, majd a távlati célok szerint Irán és Szíria agresszív megszállása azért
látszott elkerülhetetlennek, mert ezzel átmenetileg mindkét probléma megoldódik, vagy
legalább is „kezelve van”. Az egyik a három rivális (Kína, India, iszlám) közvetlen
fenyegetésre épülő ellenőrzése. A Boszporusz és India közötti tér feletti totális ellenőrzés azt
jelenti, hogy innen nem csak kényelmesen „belőhető” mindhárom rivális, hanem azt is, hogy
egyúttal a fosszilis energiaforrások kimerülésének korszakában a legmilitánsabb rivális, az
iszlám kezében lévő leggazdagabb lelőhelyeket nyers katonai erővel is kontroll alatt tartja.
Ebben a pontban ugyanis a nyugatias lét-szerveződés leggyengébb elemét ismerhetjük fel. Ha
ugyanis a szakrális értelemben vett legfőbb onto-szociális ellenfele ráadásul még az egész
modernitást ökológiai oldalról is megalapozó fossziliákat is a kezében tartja, ráadásul az élet
legnyersebb alapját jelentő demográfiai dimenzióban is letarolja a Nyugatot, akkor az egész
félévezredes játszma fél évszázad alatt a Nyugat, és ezzel együtt modernitásból globalitásba
átmenő lét-szerveződési módjának látványos és teljes bukásával járhat együtt.
A Negyedik Birodalom” szeptember tizenegyedikével kezdődő felépülése tehát egy olyan
soha nem látott bonyolultságú és kegyetlenségű planetáris dimenziójú globális háború
kialakulásához vezetett, amely Irakban most egy fenyegető mindent elnyelő „fekete lyukká”
kezd válni a Birodalom számára. Anyagi és erkölcsi deficitjét pedig igyekszik a világra,
főként riválisaira áthárítani.
A továbbiakban azt tekintjük át, hogy hogyan érinti mindez szűkebb hazánkat, Európát, és azt
a zavaros konfliktusok örvényeiben elmerülni látszó „lokalitást”, amelyet a hétköznapi
diskurzusban egyelőre „Magyarország” néven szoktunk említeni.
Harmadik tétel, avagy Európa elrablása.
Amint azt már említettük a történelmi zsákutcába jutott nyugatias modernizáció óvatos re-
szakralizációs kísérletbe kezdett a számára iszonyatos áldozatokkal járó II. világháború után.
Ezt kezdetben szociális piacgazdaságnak, majd jóléti államnak nevezték, amelyben legalább
annyira hangsúlyos volt az ökológiai elem is, mint a szocietális harmoniára való törekvés. Az
európai integrációs kísérletek az ötvenes évek során Roosevelt New Deal nevű stratégiájához
hasonló módon megpróbálták meggyőzni a de-szakralizáció végtelen elmélyítése felé
tájékozódó globális tőke-struktúrákat, hogy van más lét-szerveződési alternatíva is, és, hogy
Európa megfelelő terepnek látszik egy ilyen modell kikísérletezésére, majd világméretű
elterjesztésére.
Ma sem tudjuk pontosan beazonosítani, hogy melyek voltak azok az erők, amelyek mind az
USA-ban, mind Európában végül is meghiúsították ezt a történelmi kísérletet. Az azonban
egyértelműnek látszik, hogy már a dollár rögzített aranyparitásának 1971-es felmondása, majd
az 1974-81 közötti két menetben lezajló energia árrobban(t)ás jelezte, hogy megkezdődött a
történelmi színpad (vagy inkább mutatványos-bódé) átrendezése. Majd Reagan és Thatcher
hatalomra kerülése világossá tette, hogy a szépreményű próbálkozásnak vége, elkezdődött a
„reform”. Hogy minek a „vissza-formálásáról” van szó? Hát természetesen annak a
kísérletnek, amely a tőke de-szakralizáció lét-szerveződési logikáját próbálta volna meg
visszafordítani. Az új hatalom-gazdasági ideológia, amelyet neoliberális közgazdaságtanként
szoktak említeni elméleti téziseiben világossá teszi, hogy a fő ellenfél az állam. A késő
modernitás állama, amely, mintegy puffer-zóna megpróbálta a „tőke” és „munka” permanens
planetáris polgárháborúval fenyegető konfliktusát „kompromisszumos” megoldással
enyhíteni. A nem rég elhunyt Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman, aki annak a
„Chikagói iskola” nevű világhatalmi központnak a vezéralakja lett, amelyet a II. világháború
után az a Hitler elől az USA-ba menekülő Leon Straus alapozott meg, aki mielőtt elhagyta
Németországot még teljesen összebékíthetőnek vélte Lev Davidovics Bronstein („Trockíj”) és
Adolf Schikelgruber („Hitler”) törekvéseit. Az USA mai uralmi elitjének fő bázisát jelentő
„neo-konzervatívok” most már két nemzedéke máig is őt tekinti törekvései történelmi
talapzatának. Friedman híres, szellemesen cinikus szlogenje, miszerint „The business of the
businesss is the business” e lét-szerveződési modell lényegét minden elméletnél
frappánsabban és őszintébben fogalmazza meg. Azt jelenti ugyanis, hogy, ha a tőke képes
üzemgazdasági szinten profitot termelni, akkor tökéletesen érdektelen, hogy egy, esetleg két
nagyságrenddel nagyobb lét-roncsolást okoz az emberi létezés külső (ökológiai) és (belső)
természetében. Akárhogyan is próbálja a globalitás világhatalmi rendszere és az annak
ideológiai talapzataként működő neoliberális „main-stream” közgazdaságtan mindezt a világ
hatékony üzemeltetése egyetlen üdvözítő feltételeként beállítani, a világ folyamatai inkább
ennek az ellenkezőjét látszanak alátámasztani. A liberalizálj, deregulálj, privatizálj
neoliberális parancsa, mint már jeleztük a mindent elpusztító burjánzás metaforája.
Európa és Amerika meghasítottá vált ebben az összecsapásban, amit jól szemléltet az, az
Economist címlap, amelyen egy hatalmas tektonikus törésvonal választja ketté az eddig
egységes(nek látszó”) Nyugatot, azzal a drámai kérdéssel, hogy „How deep is the rift?”,
vagyis „Milyen mély a törés?”
Ez az egyre mélyülő törés egyúttal azt a régóta gyanítható tényt is világossá tette, hogy a
„jobb és baloldal” megkülönböztetés egyre alkalmatlanabb arra, hogy segítségével a
politizációs térben tájékozódni legyünk képesek. Az elmúlt két-három évtized során ugyanis a
nyugat európai politikai térnek mind a „baloldali”, mind a „jobboldali” szereplői között
egyaránt megtalálhatók azok, akik a globalitás apologetikáját fesztelenül kapcsolják össze a
gátlástalan, cinikus kollaboráns-komprádor attitűddel, de olyanok is, aki az adott „lokalitás”
stratégiai érdekeinek és értékeinek képviseletét vélik törekvéseik alapjának.
Ezt az ideológiai téren is tükröződő meghasítottságot jól tükrözi a már többször említett
Economist, amely szívesen tünteti fel magát a független és tárgyilagos újságírás történelmi
csúcspontjaként, ám ez nem nagyon akadályozza meg abban, hogy rendszeresen a következő
kifejezésekkel írja le ezt az összeütközést. Hogy a törésvonal két oldalán álló komlexumokat a
„traditional statist dogmatism” és az „unavoidable economic facts” fogalmakkal illesse,
vagyis tradicionalista etatikus dogmák rabjának minősítse az egyik oldalt, míg nemes
egyszerűséggel a „kétségbevonhatatlan gazdasági tényekre” épülő hibátlan logikával
gondolkodónak állítsa be a másikat. Nem marad el mögötte persze a globalitás értelmező-
hatalmának másik „zászlós hajója” a Financial Times sem. Egy nappal az MSZP 2004.
szeptemberi miniszterelnök-jelöltet választó kongresszusa előtt budapesti tudósítója úgy
fogalmazott, hogy „a szocialisták holnap a magyar Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között
választhatnak majd”. Nehéz elképzelni, hogy ilyen finom, differenciált és persze tárgyszerű
megközelítés nyomán ne lenne képes bárki az „adekvát” vélemény kialakítására.
Lássuk most röviden az időzavarba került „Negyedik Birodalom” urai által „strukturális
reformoknak”, a magyar kollaboráns elitek által inkább „államháztartási reformnak” nevezett
brutális hatalom-gazdasági erőszak-intézmény fő „toposzait”, amelyeknek stratégiai lényege a
valóság ellenállása következtében rohamosan növekvő birodalom-üzemeltetési fajlagos
költségek fedezetének kíméletlen kiszivattyúzása a világ valamennyi lokalitásából. Annyira
valamennyiből, hogy ez alól, mint említettük, maga az USA földrajzi értelemben vett „teste”
sem kivétel. Ha nem lenne a „két Amerika” között különbség, elég nehéz volna
megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a világ leggazdagabb „országában”, a földrajzi
értelemben vett USA-ban közel tíz millió ember él afrikai körülmények közötti elképesztő
nyomorban, ahol a pl. a férfiak mortalitási és morbiditási mutatói az Ugandai szintet sem érik
el. A Katrina hurrikán ideológiai értelemben vett „collateral dammage”-ként fellibbentette a
fátylat erről az iszonyú világról, és néhány nyers adat világossá is teszi, hogy nincs
„kivételezés”. Az USA-ban a minimálbér kb. havi 700 dollár, miközben mai áron számolva a
70-es évek elején kb. 1200 dollár lehetett, és utoljára valamikor az ötvenes évek elején volt
ilyen alacsony, mint ma.
A másik „pólus” minőségét jelzi, hogy a Bush kormányzat adócsökkentései nyomán az
adózóknál maradó összeg 40%-a a felső 1%-nak jutott. Pedig aligha gondolhatjuk komolyan,
hogy ennek a rétegnek e nélkül a 3 ezermilliárd dolláros plusz nélkül megélhetési gondjai
támadtak volna. Már csak, azért sem mert míg az ötvenes években egy CEO (vezérigazgató)
átlagosan 50-szer keresett többet, mint a minimálbéren lévők, ma kb. 3000-szer(!).
A „strukturális reformok” fő célja a „lokalitások” védekező képességének végleges
szétroncsolása annak érdekében, hogy lehetőség szerint semmi ne akadályozza az erőforrások
szabad kiszivattyúzását. Vagyis a globalitás erői szabad hozzáférést („open acces”)
követelnek a helyi választók által a lokalitások értékmezőinek megvédésére és gondozására
felhatalmazott elitektől, amelyet fenyegetés-fegyelmezéssel, vagy korrumpálással („stick and
carrot”) általában nehézség nélkül el is érnek. A liberalizálás, deregulálást, privatizálás
általános parancsai mellett van néhány olyan nagy erejű kérdés is, amelyre már itt fel kell
hívni a figyelmet, noha részletesebb kifejtésükre majd a magyar helyzet elemzésénél kerítünk
sort. Mivel a tőke lappangó örök törekvése, a 24 órás napi munkaidő nulla bérért, konstrukció
megváltoztathatatlan fiziológiai korlátokba ütközik, alkalmazása csak „minőségi” értelemben
képzelhető el. Vagyis úgy, hogy a „munkaerő állat” dimenziójában a munkaerő árát
folyamatos eróziónak teszik ki, ám az újratermelésének árát a „piacosító reformok”
segítségével folyamatosan és gyors ütemben emelik. Az ebbe a harapófogóba egyre inkább
beszorított „munkaerő állat” ráadásul a növekvő nyomás következtében kénytelen állandó
„stand by” állapotban lenni, tehát demonstratívan jelezni, hogy minden túlmunka-végzésre
„készségesen” hajlandó, mert, ha nem ezt teszi, értelemszerűen ő lehet az első áldozata a
következő „racionalizálás”, „out-sourcing” stb. fogalommal illetett alig leplezett erőszaknak.
Az oktatás, az egészségügy és az egész nyugdíj rendszer „globalo-privatizálásának”, tehát az
„államháztartási reform” fő elemeinek éppen az a célja, hogy ez a csapda minél hamarabb
bezáruljon a munkaerő állatok körül. A „fogyasztóerő-állat” dimenziójában is hasonló
folyamatok mennek végbe. A globális értelmező-, és tematizációs hatalmak „soft” terrorja
által precízen távirányított engedelmes fogyasztó a „tudat-bővítők” hatására térben és időben
végtelen felé tágítja fogyasztó-képességét, és ezzel lényegében a pénz forgási sebességét
növelő „biológiai nyúlvánnyá” válik. Térben, vagyis akkor is fogyaszt, és azt is, amikor és
amire semmi szüksége nincs (sőt, ami akár pusztítja épségét és egészségét!), de a
karakterében raffináltan előállított hamis-szükségletek hajtó-erejének már képtelen ellenállni.
Időben, vagyis, akkor is fogyaszt, ha ennek már, éppen a munkaerő állatként való növekvő
arányú kifosztása következtében, nincs meg a fedezete. Erre szolgál a korlátlan hitel-felvétel,
a rohamos gyorsaságú eladósodás a hatalmasra fújt „bubble economy”.
A nyugat európai társadalmak és elitjeik láthatólag egyre kevésbé képesek a növekvő öko-
szocio-kulturális feszültségeknek akárcsak a megfogalmazására is, a megoldásról nem is
beszélve. Mindez növekvő frusztrációt, elégedetlenséget okoz, ami még tovább rontja a
konstruktív diskurzus-mezők felépítésének esélyét. Nyugat Európában ez még nem vezetett el
a Kelet Európában és különösen Magyarországon már vészjóslóan mélyülő „verbális
polgárháborúhoz”, de ennek kockázata láthatólag Nyugaton is növekszik. A helyzet döntő
fontosságú eleme, hogy az Európai Unió elitjei egyre távolabb látszanak kerülni az „adekvát
narratíva” megteremtésétől. Az elitek nagy része ugyan érzi, hogy a main-stream neoliberális
„elbeszélési mód” folyamatos használata egyre több „kockázattal és mellékhatással” jár, de
vagy belső meggyőződésből, vagy cinikus számításból, kitart e diszfunkcionális
megközelítési-mód mellett. Ráadásul a 2001. szeptember 11.-ét követő új birodalmi építkezés
„elbeszélésére” való képtelenség kezd végzetes következményekkel járni. A német-francia
tengely nemcsak, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy az akkor még formálisan az
Európai Unióba fel sem vett országok uralkodó csoportjai fesztelen és cinikus
természetességgel csatlakozzanak a „Negyedik Birodalomhoz” a „nyolcak levelében”, de
valójában még a helyzet felismerésére is képtelennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy
döntéseiből ítélve változatlanul képtelen a kelet és közép európai társadalmak valóságos
állapotának a megértésére. Mindezt jól mutatják azok a reakciók is, amelyeket a
Magyarországon kialakult helyzetre adtak az elmúlt hónapok során.
Európa tehát elveszteni látszik szinte minden előnyét, amelyet a világ re-szakralizációs
fordulatának esélyeit illetően a XX. század folyamán felhalmozott. Bár időnként mutatja jeleit
annak, hogy képes felmérni a „Negyedik Birodalom” pusztító lét-stratégiájának végzetes
következményeit, hisz az iraki invázió elleni tiltakozása, mind a neoliberális roncsolás
elutasítása, vagy legalább is térnyerésének lassítása erre látszanak utalni, de a hibás narratíva
újra és újra hamis irányokba tereli. Hisz nincs koherens stratégiája sem a Birodalom három
riválisának kezelésére, sem a neoliberális globalo-szivattyú hidraulikájának gyilkos
logikájával szemben. Sőt például a Lisszaboni folyamat nevű „reform” kezdeményezésével
éppen ő maga rögzíti azt a manipulált hamis logikát, hogy Európa „van lemaradva” a
neoliberális globalo-reformok terén, és ezek gyors bevezetése jelentheti Európa
„felzárkózását”. Ez a tragikomikus, de hosszú távon egyértelműen öngyilkos stratégia is jól
jelzi, hogy Európa nem képes kitörni a részben általa is gerjesztett hamis értelmezési keret
ketrecéből. Pedig súlyosbodó népesedési helyzete, és az ezzel szorosan összefüggő
bevándorlás által kiváltott roppant méretű szocio-kulturális konfliktusok olyan időzített
szerkezeteknek bizonyulhatnak, amelyeknek lehetséges következményei végzetesek.
Ráadásul Kelet és Közép Európa nemcsak hogy nem jutott túl a „rendszerváltás nehezén”,
hanem, mint azt a továbbiakban bizonyítani igyekszünk pusztító válság közepette éppen most
kezdődött el a „rendszerváltás hamis rendszerének” az összeomlása.
Ennek felvázolása érdekében előbb egy futó pillantást vetünk térségbeli sorstársainkra, majd
kicsit részletesebben a magyar helyzetet tekintjük át.
A kelet és közép európai rendszerváltás csődje ma már közhely a régió társadalmaiban, de a
hamis narratívák „ketrecébe” zárt térség népei számára ez egyelőre elbeszélhetetlennek
bizonyul. Az ugyan persze logikus lépés a birodalom urai részéről, hogy ilyen ketrec
megkonstruálásával próbálták/próbálják elkerülni a számukra veszedelmes narratívák
elterjedését, ám ezzel a „fojtással” csak a várható robbanás erejét növelik. A rendszer
valójában soha nem is volt legitim abban az értelemben, hogy ezek a társadalmak az „első
szabad választásokon” csupán egy meglehetősen primitív, inkoherens és kissé
„túldimenzionált” ígéret-halmazzal kapcsolatban szavazhattak arról, hogy a nagyjából
ugyanazt (szabadságot, demokráciát, jogállamot, felemelkedést, jólétet és egyéb hamis meta-
konstrukciókat) vizionáló elit-csoportok közül melyikük programját tartják a leginkább
vonzónak, vagy talán inkább legkevésbé taszítónak. A rendszer „minőségéről” és távlati
esélyeiről azonban nemcsak, hogy nem kezdődött akkoriban nyílt felelős diskurzus, de ma
egy ilyen közbeszéd kialakulásától távolabb is vagyunk, mint 1990 óta bármikor.
A térség országai közötti történelmileg kódolt civilizáció törésvonalak és az ezek mentén
kialakult különbségek szinte semmi sem változtak, vagyis a térségen belüli általános pozíciója
minden országnak ugyanaz, mint amilyen a XX. század elején volt. Európában azonban 5-7
helyet, a világban 15-20 helyet estek vissza a térség országai. Magyarország még 1938-ban is
magabiztosan előzte meg Írországot és Finnországot, Spanyolországról és pláne Portugáliáról
és Görögországról nem is beszélve, most pedig még a távlati esélyei sem látszanak annak,
hogy bármelyiküket utolérje. Már csak azért sem, mert 1988 és 2008 között a magyar GDP
növekedési üteme pontosan akkora volt, mint az európai integráció átlagos növekedése.
Vagyis húsz év alatt semmit sem közelítettünk még a GDP-vel mérve sem, ha pedig a külföldi
vállalatok repatriált profitját leszámítjuk, akkor a rendelkezésre álló jövedelem (GNI) terén
még távolodtunk is „Európától”, mint ahogyan a mortalitási és morbiditási mutatók terén, a
korrupcióban, bűnözésben, tehát az életminőség szinte minden lényeges elemében. De mivel
Magyarországról majd úgyis részletesen szólunk, most lássuk röviden a térség általános
válságának néhány főbb jellemvonását.
Egy ország talán azért emelhető ki a régióból, mert civilizatórikus értelemben ez az ország a
Habsburg Birodalom felbomlása óta eltelt idők során sem szakadt ki igazán a nyugatias
létszerveződési módból. Szlovéniáról van szó, amely elitjei történelmi teljesítményének
köszönhetően 1918 és 1991 között is megmaradt Ausztria egy elegáns „déli tartományának”,
majd másfél évtized alatt ezt a státust az euró bevezetésével, Schengennel, és az imponáló
életminőség mutatókkal maradéktalanul helyre is állította. Ez azonban inkább szabályt erősítő
kivétel, mert a régió egésze számára a megpróbáltatások korszaka még csak most következik,
szemben a tőlük „rugalmasan elszakadó” Szlovéniával.
Érdemes először rövid pillantást vetni arra a két országra, amelyeknek történelmileg akár
Szlovénia pálya-íve is nyitva állt volna, de a jelek szerint nem voltak képesek élni ezzel a
most már elmúlni látszó lehetőséggel. Az egyik ország Csehország, a másik Kelet
Németország. Azért illendő ez utóbbival kezdeni, mert indokolni kellene az „egységes”
Németországtól való elválasztását. A tények önmagukért beszélnek, lassan húsz évvel a
Berlini Fal „leomlása” után a történelmi anyagi és szocio-kulturális törésvonal mélysége és
komplexitása Németország nyugati és keleti része között lényegében semmit sem változott.
Egyre nagyobb a valószínűsége, hogy, akárcsak Olaszország esetében a Dél és Észak között,
itt Kelet és Nyugat között marad fenn egy olyan különbség, amely nemcsak statisztikailag
megragadható mutatók együttese, hanem egyfajta „lét-minőség” szerinti eltérés, és amelynek
meghaladása egyelőre történelmileg nem is nagyon értelmezhető. Azzal a nem csekély
különbséggel, hogy Olaszország esetében ezt most már egyik oldal sem igazán „tartja
napirenden”, Németországban viszont az idő multával inkább folyamatosan növekedőben van
a zavar, a csalódottság és a frusztráció. Pedig feltehetőleg a világtörténelem egyik legnagyobb
intenzitású erőforrás-transzferje bonyolódott le ez alatt a két évtized alatt, ám a jelek szerint
csekély eredménnyel. Kelet Németország tehát vészjósló mementó Nyugat Európa számára.
Folyamatosan azzal szembesíti, hogy ha még ilyen elképesztő méretű „segélyezéssel” sem
sikerült egy jellegzetesen kelet-közép európai entitás integrációját megvalósítani, akkor mire
számíthatnak a „maradékkal” kapcsolatban. Nos lássuk röviden, mire?
Szlovénia és Kelet Németország mellett talán Csehország előtt nyíltak, legalább is a
történelmi determinációk szintjén, a legbiztatóbb esélyek. Ma már látható, hogy bár az elit-
csoportok, részben a „nemzeti karakterből” is eredő bölcs és kedélyes derűvel és kellő
óvatossággal fogadták a rendszerváltás „felszabadítási” hadműveletét, az alapvető csapdák
elkerülésére végül is képtelennek bizonyultak. (Az 1948-ban és az 1968-ban átélt két
„oszvobozsdényije” feltehetőleg 1988-ban is mozgásba hozta az egészséges gyanakvás
ösztöneit azzal kapcsolatban, hogy Európa közepének birodalmi függési-hálókkal sűrűn
átszőtt világában a „szabadság” elmélete és gyakorlata milyen „megszorításokkal”
értelmezhető. Újabb húsz év elteltével, 2008-ból visszatekintve elég kietlen kép bontakozik ki
előttünk.)
A cseh elitek a globalitás birodalmi diktátumait igyekeztek lendületes verbalitással
„túlteljesíteni”, hogy közben úgy ahogy, de megvédjék értéktereiket. Ez azonban csak részben
sikerült, mert az elitek közötti bizalmi hidak itt sem épültek ki, bár talán itt volt mindez a
térségben a legsikeresebb. Az utóbbi évek során egyre inkább a globális stratégiát kiszolgáló
komprádor-kollaboráns karakter került előtérbe, és az ebben való patologikus versengés vált
uralkodóvá. A tartalékok fogytán, és a lassú leépülés itt is elkezdődni látszik. A jelenleg
kialakuló patt-helyzet a „jobb és baloldali” oligarchiák között az általános kelet-közép európai
helyzetet látszik tükrözni.
Szlovákia elit csoportjainak cselekvési mintái követik a közép európai térségben leginkább a
szovjet utódállamok alap-sémáit. Az utódpártok részben a maffia-társadalmakkal kötött
„üzleti-szövetségek” irányába fordultak, részben viszont a globalitás birodalmával szembeni
„nemzeti ellenállás” bázisaivá váltak. Ez utóbbi inkább egy sajátos „by product” („accidental
hero”), amelynek fő oka, hogy a saját népének szocializációja inkább erre fogékony, másrészt,
hogy a lokális modernitás-kori piacaik megvédése igényli is e vesztes többségnek a szinten
tartását, vagy inkább lepusztulásának lassítását. Az un. „jobb oldal” a globális érdekek buzgón
túlteljesítő kollaboránsává válván a legradikálisabb „reformok” végrehajtásába belebukott
ugyan, de a konfúz „baloldalnak” láthatóan nincs sem ereje, sem elszántsága e reformok
„vissza-csinálására”. Így aztán Szlovákia „siker-országgá” vált, a „reformok” szocietális
pusztítása még nem jelentkezett, a globális spekulatív tőke még ömlik befelé, így az összkép a
main-stream szerint kitűnő. A robbanás azonban elkerülhetetlennek látszik, és nagy
valószínűséggel hirtelen fog bekövetkezni. A nemzeti erők nyers és átgondolatlan
nacionalizmusa hatalmas rombolást végez, hiszen primitív magyar-ellenességük lehetetlenné
teszi, hogy a vesztes többség stratégiai védekezése az etnikai ellentéteket áthidalva legyen
megszervezhető. Az ott élő magyarok számára így kényszerűen a kollaboráns jobboldal
mellett való végsőkig való kitartás végzetes csapdája marad az egyetlen lehetőség.
Lengyelország a térség egyetlen olyan országa, amely a regionális közép-hatalom státusát
elérheti. A rendszerváltás Lengyelországának történelmileg kódolt súlyos ellentmondásai
azonban időzített bombává látszanak változtatni az országot. A globalitást kiszolgáló erők
mindkét „politikai holdingot” (az un. jobb és baloldalt) egyaránt uralják. Az utódpárt olyan
készséges eszközzé vált, és végleges zsákmányszerző berendezkedését olyan biztosnak érezte,
hogy a gátlástalan korrupció olyan szintjét érte el, amely már a globális hatalom-gazdaság
helyi rezidentúrája számára is tolerálhatatlanná vált. Ezért aztán „hagyták” őket megbukni, sőt
szétrobbanni abban a biztos tudatban, hogy a „jobb oldal” meghatározója úgy is a szélsőséges
globalo-liberokrata elit lesz, amely képes maga alá rendelni a nemzeti törekvéseit elvakult
antikommunista és anti-russzista indulatai miatt megvalósítani amúgy is képtelen, ezért jól
manipulálható másik, nemzeti, áramlatot. De nem így történt, és ezzel elkezdődött a
rendszerváltás regionális folyamatainak első olyan kísérlete, amely megpróbálja az eredetileg
fel sem tett, alapvető társadalom-újratermelési, nemzet-stratégiai kérdéseket a térségben
először nyíltan megfogalmazni. Bár aligha lehet kétségünk arról, hogy a globális főhatalom
helyi rezidentúrája rövidesen megbuktatja ezt a kísérletet, de ez nem változtat a
rendszerváltozás egyre súlyosbodó válságán, és közeledő összeomlásán. Teszi ezt a globalitás
birodalma annak ellenére, hogy a németek és oroszok iránti történelmileg érthető, de nem
menthető hisztérikus fóbia a térség leginkább Amerika-barát rezsimjévé teszi a jelenlegi
nemzeti-keresztény erőket. A lengyel társadalom alsó két harmadának életminősége, és
különösen perspektívái ugyanolyan rosszak, mint a 80-as évek elejének robbanásokkal teli
világában voltak, így a következmények aligha kétségesek. A politikai tér hiszterizálódása
pedig csak elodázza az ennek következményeivel való szembenézést.
A Balti államok a formális makro-gazdasági viszonyaikat tekintve ugyan rendkívül sikeresnek
tűnnek fel, de a mortalitási és morbiditási mutatók, a demográfiai reprodukció szinte teljes
összeomlása arról árulkodik, hogy beteg és elgyötört társadalmakról van szó, amelyeknek
szétroncsolt spiritualis szerkezetén mit sem változtat, a harsány amerikanizált felszín látszat
csillogása. A politizációs szerkezet részben hasonlít a lengyelországihoz, azzal a
különbséggel, hogy itt a keresztény, nemzeti törekvések sokkal kevésbé voltak sikeresek.
Mind a jobb oldal, mind a baloldal az ultraliberális globalo-komprádor erők ellenőrzése alatt
áll, így a választásoknak semmilyen valóságos tétje nincs. A rendszer válságának felszínre
törését hosszú ideig eredményesen fojthatja le, hogy az amerikai geopoltikai stratégia
szempontjából kulcsfontosságú térségről van szó, így a konfliktusok artikulálódását a
globalitás értelmező hatalmai eredményesen akadályozták meg.
A két új uniós tag, Románia és Bulgária, ugyan a régió siker-országainak számítanak, ám
ennek oka logikusan az, hogy a vesztes többség teljesen képtelen bármilyen ellenállásra, így a
globalizációs birodalmi „reformok” akadálytalan könnyedséggel hajthatók végre, amelynek
nyomán persze dinamikusan áramlik be a multinacionális tőke. A két ország politikai
struktúrája valójában a harmadik világbeli globalo-konform diktatúrákat idézi, ahol a
demokráciának és jogállamnak álcázott felszín alatt a kollaboráns elitek alig leplezett
gátlástalan diktatúrája valósul meg.
Érdemes még ezt a képet kiegészíteni a két „maradék” régióval. Mindkét esetben történelmi
„törmelék-kupacról” van szó, az egyik a volt Szovjetunió európai utódállamainak „közel-
külföldje”, a másik a volt Jugoszlávia „maradéka”.
A Belorusszia, Ukrajna és a Kaukázus egy részét jelentő heterogén térség a káosz és
társadalmi reprodukciós katasztrófa állapotában van. A kollaboráns komprádor elitek itt a
nekik hullajtott „globalo-morzsákért” cserében olyan brutálisan kiszolgáltatták érték-
mezőiket, és így a vesztes többséget az eleve gyors lerablásra berendezkedő nyugati
globalitásnak, hogy a helyzet bizonyos értelemben a XX. század első felének kataklizmáitól is
rosszabb. Ukrajnában például már kb. kétszer annyian halnak meg minden évben, mint
amennyin születnek. A demográfiai main-stream elméletei ( kettős demográfiai átmenet)
tökéletesen képtelennek is bizonyulnak ennek az állapotnak a teoretikus értelmezésére, ilyen
helyzet ugyanis békeidőben egy nyugatias lét-szerveződésű társadalomban még nem fordult
elő.
Mindennek az „előképét” valójában a Gorbacsov „tereprendezése” nyomán színre lépő Jelcin
uralma jelentette, és Oroszország általános állapota alig különbözik ettől. Az elmúlt évek
során, a térségen végigsöprő „színes forradalmak” nagyjából annyit értek el, hogy az addigi
korrupt és gátlástalan oroszbarát diktatúrákat, korrupt és gátlástalan Amerika-barát diktatúrák
váltották fel, ennek minden következményével. Ukrajnában azonban már látványosan össze is
omlott ez a kísérlet, és hasonló sors vár a grúziaira is. Mindeközben folyamatos támadások
érik a fehérorosz rezsimet, amely a jelek szerint nem mutathat hajlandóságot az összeomlásra,
sőt a népesség általános életminősége lényegesen jobb, és kevésbé romlott az elmúlt két
évtizedben, mint bármely más utód-államban.
És végül az iszlám, az ortodox és a nyugati kereszténység az elmúlt évszázadok során mindig
is legérzékenyebbnek számító érintkezési pontja, a „Nyugat Balkán”. Hogy milyen intenzitású
tektonikus erők dolgoznak e civilizációs ütközési térben, azt jól jellemzi a következő két, a
„main-stream” által tökéletesen megmagyarázhatatlan, összefüggés. Milosevics, Mladics és
Karadzsics rezsimje elleni háborúnak két igen kényes elemére figyelhetünk fel. A globális
birodalom a II. világháború óta először bombázott európai földön, méghozzá nem is
akárhogyan. A B1-es szuperbombázók, darabja kb 100 milliárd forint, Missouri államban
szálltak fel nap, mint nap, az Atlanti óceán felett átrepülve ledobták „smart” bombáikat
Budapesttől alig 300 kilométerre, délre, majd leszállás nélkül visszarepültek az USA-ba. No
comment! A másik, hogy az USA nemcsak beleegyezett, de logisztikailag segítette is, hogy
kb. 3 ezer főnnyi álig felfegyverzett, (az USA fő ellenségének számító) mindenre elszánt
mudzsaheddin harcos amerikai szövetségesként harcoljon a Balkánon élő moszlim
testvéreikért. No comment! De, ha mégis megpróbálnánk értelmezni mindezt, akkor röviden a
következőket mondhatnánk. A Balkán szocietális mélyszerkezetének legbelső rétegeiben a
„birodalom” saját ontológiai „inverzével” szembesült. Egy olyan „lokalitással”, amely a jelek
szerint még az iszlámnál is veszélyesebb és eltökéltebb módon képes megvédeni érték-tereit, s
teszi mindezt ráadásul Európa közvetlen perifériáján. A planetáris liberalizációt követelő
birodalom, amely a lokalitások érték-mezőihez való abszolút szabad hozzáférést tekinti az
egyetlen lehetséges világértelmezési logikának, brutális egyértelműséggel kívánta jelezni,
hogy akár Európa belsejében is teljes fegyver-arzenáljával torol meg minden ehhez hasonló
„elhajlást” a globális normáktól.
Kelet és Közép Európa tehát egy java részt egészen újfajta fegyverekkel vívott globális
háború hadszíntere, vagy legalább is „műveleti területe”. Ennek pusztító következményei
nemcsak, hogy a „régi-új” eleitek minden csoportja által beígért felemelkedést, szabadságot és
jólétet nem hozta el, de az itt élő társadalmak 60-80%-a véglegesen az átalakulás vesztesévé
vált. Ezen belül az alsó 30% egyre elroncsoltabb állapotba kerül, az alsó 10% pedig a
harmadik világbeli pária-lét felé halad feltartóztathatatlanul. A térség onto-szociális
metaforája egyre inkább a „lejtő”, a lejtőn való lecsúszás nyomasztó fenyegető élménye. A
Magyarország nevű lokalitás lepusztulása az egész térségen belül is a legmegrendítőbbnek
tűnik fel. Ennek körülményeiről és valószínű okairól a következő fejezetben szólunk.
Negyedik tétel, avagy a „magyar beteg”
Azt a történelmi válságot, amit a magyar társadalom most átél, négy „lét-rétegben” próbáljuk
ábrázolni.
Amit a felszínhez legközelebb eső rétegben mindnyájan átélhetünk, az a közbeszéd válsága,
az elemi szintű társadalmi kommunikáció szétesése. Talán a „verbális polgárháború” kifejezés
illik leginkább arra az egyre hisztérikusabb küzdelemre, amelyet a mind zavarosabbá váló
„narratívák” vívnak egymással. A pszichológia romboló-konfliktusnak, a játék-elmélet
negatív végösszegű játszmának nevezi az ilyen helyzeteket. Fő jellemzője, hogy mindenki
veszít, sőt mindenki tudja is már, hogy mindenki veszít, de már nincs kiszállás a destruktív
örvénylésből. Mivel mindennek az átélése súlyos kognitív disszonanciát okozna, ezt
elkerülendő a szereplőkben eluralkodik egy igen veszélyesen patologikus logika, miszerint, ha
én nagyobb kárt tudok okozni a másiknak, mint ő nekem, akkor az, számomra „nyereség”.
Rég óta tudjuk, hogy egy közösség önmaga által való elpusztításának ez a legbiztosabb
módja. Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy mikor és hogyan kezdődött mindez, hisz
valamennyi szereplő szerint a „másik” a felelős, hisz „ő kezdte”. Az elemzés végén még
visszatérünk erre a kérdésre, amikor a 2006 őszi „sajnálatos események” feldolgozása során a
válság-rétegek áttekintése alapján teszünk kísérletet a „hazugság”, mint központi toposz
szerkezeti elemzésére. Most elöljáróban csak azt a munka-hipotézist kockáztatjuk meg, hogy
egy olyan globális birodalmi alávetettségben létező „lokalitás”, mint Magyarország, a
politizációs rendszerben a hazugság eleve strukturálisan kódolva van. Ez azt jelenti, hogy a
saját lokalitásuk stratégiai érdektörekvései („lét-érdekei”!) és a birodalmi diktátumok
kényszerítő hatalmi mechanizmusai közé szorult elitek lét-eleme a hazugság (a „színlelés”, ha
így jobban tetszik). Az adott lokalitás hosszú távú érdekeiből kiindulva azonban nagyon nem
mindegy, hogy a „hazugság” inkább a lokalitás érdekeinek jobb érvényesítése érdekében
irányul a birodalom ellen, vagy fordítva a birodalom „komfortos” kiszolgálása érdekében
irányul a saját lokalitásának lét-érdekei ellen. A verbális polgárháború mai állapotában
azonban mindennek a nyílt diskurzusban való megjelenítése egyelőre lényegében teljesen
kizárható.
Maga a közbeszéd válsága csupán a válság-tér felszíni rétege, de önmagában is képes arra,
hogy lehetetlenné tegyen minden olyan válság-kezelő mechanizmust, amely esélyt adhatna a
krízisből való kikeveredésre.
A válság második rétege maga a „rendszer-válság”, a „rendszer-váltás rendszerének” a
válsága. Már önmagában az is árulkodó jel, hogy mindezt csak ilyen bonyolultan lehet
kifejezni, hogy „a rendszer-váltás rendszere”. Arról árulkodik, hogy a rendszer-váltási
mitológia legyártóink az elmúlt húsz év során még egy soványka kis „-izmusra” sem futotta
az erejükből, szemben az előző rendszerrel, amely büszkén „szocializmusnak” nevezte
önmagát, noha ontológiai értelemben szinte semmi köze nem volt saját elnevezéséhez. (A
cinikusok szerint a mai rendszer összebarkácsolói tudták, hogy nem is érdemes „izmust”
kiagyalni arra a kis időre… ) Nyílván jó oka lehetett a rendszer urainak arra, hogy a
„kapitalizmus” kifejezést lehetőleg kerüljék, és a közbeszédben való rögzülését
megakadályozzák, pedig talán valóban ez a kifejezés állna a legközelebb a rendszer
minőségéhez. Ám a magyar társdalom nagyobbik fele számára a kapitalizmus szó rejtett
konnotatív üzenete már a „rendszer-váltás hajnalán” is inkább negatív volt, és ma még sokkal
inkább az. Mint azt már jeleztük, magát a „rendszert” egyébként a társadalom soha nem is
fogadta el, és már csak azért sem fogadhatta el, mert, hogy erről soha senki nem kérdezte
meg. Az „első szabad választásokon” ugyanis csupán a nagyjából ugyanazt ígérő, önmagukat
„kinevező” pártvezetőségek között választhattak, így döntésük aligha lehetett megalapozott.
Így aztán a mai magyar társadalom nagy része úgy van ezzel, mint az idevágó viccben
szereplő ember, akit 1952-ben bevittek az ÁVÓ-ra. „Megcsíptünk komám”-mondják neki az
ávósok, „azt hallottuk, hogy te visszakívánod a régi rendszert”. „Én?!”-méltatlankodik
emberünk, „hát alig várom, hogy ez is elmúljon!”
Mivel ma már nyílván való, hogy a társadalom legalább két harmada véglegesen vesztese a
változásoknak, és az alsó egy harmad pedig a történelemből kilökött réslakók roncs-, illetve
pária-társadalmává vált, így a rendszer-váltás rendszere nem egyszerűen most bukik meg,
hanem csak most derül ki róla, hogy „ab start meg van bukva”. A bukás fő oka éppen az, hogy
a változások megtervezéséből és kivitelezéséből tökéletesen „kihagyott” többség olyan
társadalom újratermelési „lejtőre” került, amely végzetes következményekkel járhat. A
rendszert így „egyedül összebarkácsoló” elitek egy olyan konstrukciót hoztak létre, amely
szinte teljesen képtelen volt a magyar társdalom hosszú távú reprodukciós problémáinak nem
csak a megoldására, de még a stratégiai célok megnevezésére is. És mivel a rendszer-váltás
kudarca egyelőre elbeszélhetetlen az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elit-
csoportokat, gyilok ide, vagy oda, cinkos érdek-egyezség kapcsolja össze a rendszer-válság
eltitkolását illetően. Sőt, változatlanul éppen azon versengenek egymással, hogy melyikük
tudja önmagát a rendszerváltás „igazi örökösének” feltüntetni. Ez azért tragikomikus, mert
miközben hanyatt-homlok menekülniük kellene a bukott rendszer „szerzőségének” kétes
dicsőségétől, éppen e kétes dicsőség megszerzéséért készek akár elpusztítani is egymást.
Ebből az aspektusból szemlélve a válság első szintjeként elemzett „diskurzus-krízis” egy
diszkrét ködfüggöny szerepét játssza, amely segít a közös érdekeltség pikáns tényének
elfedésében. Az elitek ugyanis azt pontosan tudják, hogy a rendszer bukása most már
visszavonhatatlanul az ő kollektív bukásukat is jelentené.
A válság igazán meghatározó harmadik szintje azoknak a fő társadalom-újratermelési
problémáknak a bonyolult rendszere, amelyeket a rendszer-váltó elitek nem, hogy megoldani
nem tudtak, de lényegében értelmesen megnevezni sem. Bukásukat, amelyet persze még igen
sokáig képesek lehetnek elodázni, éppen az erre való alkalmatlanságuk és képtelenségük
okozza.
Lássuk akkor most már, hogy melyek is lennének ezek a nagy erejű társadalom-reprodukciós
problémák, először csak listaszerűen, aztán egyenként részletesen is elemezve. Az első és
legalapvetőbb kérdés a nemzet spirituális talapzatának helyreállítása. A második a magyar
társadalom demográfiai egyensúlyának a visszaszerzése. A harmadik a népesség komplex
értelemben vett testi-lelki egészségének a helyreállítása. A negyedik a generációk közötti
elemi szolidaritási kötések helyreállítása, a társadalmi kohézió erősítése, amelynek fontos
eleme az a kérdés, amely általában nyugdíj-kérdéssé szokott egyszerűsödni.
Mielőtt a részletes kifejtésbe belekezdenénk, egy rövid megjegyzés arról, hogy miért nem
szerepel a „gazdaság” kérdésköre az első négy nagy erejű megoldandó kérdés között. Ahogy
azt már a bevezetőben is említettem, ennek döntő oka az, hogy amit gazdaságnak szokás
nevezni, az csupán derivátuma a fenti komplexumoknak. A gazdaság csak akkor lesz sikeres,
ha előbb hosszú távú átfogó választ adunk ezekre a kihívásokra. Amíg ez nem történik meg,
addig csak illúzió minden olyan elképzelés, amely éppen fordítva, az elvont, semmiben
lebegő „gazdaságtól” várja az egyre romló társadalom-reprodukciós folyamatok
jobbrafordulását. Ez egyúttal arra is ráirányítja a figyelmet, hogy milyen veszélyes
leegyszerűsítés a „versenyképességet” a meghatározó gazdasági szereplők profitabilitásával
azonosítani, mint ahogyan azt az uralkodó közbeszéd ma teszi.
A megoldandó társadalom újratermelési kérdések között első helyen kell tehát értelmeznünk
azt, amit az imént a nemzet spirituális talapzata helyreállításaként említettem. Bár a
spiritualitás megroppanása a globalitásba forduló nyugatias modernizáció világszerte
jelentkező következménye, a magyar társadalom számára ez még súlyosabb kérdésként merül
fel. Ennek fő okai között szerepel az a tény, hogy az 1918 és 1956 között eltelt időszak során
több olyan hatalmas erejű trauma érte a nemzetet, amelyből évszázadonként egy is elég volna
a spirituális talapzat megroggyanásához: Trianon, a Holokauszt, a világháborús pusztítás,
kitelepítések és végül maga 1956. Ezeknek a megrendítő történéseknek nemcsak a
feldolgozása nem történt meg, hanem ezt színlelve valójában pusztító elfojtások, elhallgatások
egymásra torlódó rétegei mérgezik ma is a „kollektív tudattalant”. A neuro-immuno-biológiai
kutatások ma már meglehetősen egyértelmű összefüggést tudnak kimutatni az ilyen típusú
elfojtások és a morbiditási és mortalitási ráták alakulása között. Ha egy közösség nem élheti át
szabadon saját azonosságát, tehát nincs „eredet-mítosza”, „üdv-története” és „szenvedés-
története”, akkor az előbb, vagy utóbb az egész társadalom-reprodukciós rendszer
meggyengüléséhez, hanyatlásához és végül pusztulásához vezethet. Az elmúlt évszázad során
a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette ezeket a spirituális pilléreit, e komplexum fő
elemeinek átélését tiltották, megbélyegezték, megalázták, vagy egyszerűen csak nevetség
tárgyává tették a nyílt, vagy napjainkban inkább rejtett „értelmező és tematizációs” hatalmak.
A destruktív folyamatok megállítása és a spirituális talapzat helyreállítása természetesen a
lehető legkedvezőbb feltételek között is több évtizedig tartó türelmes munkát igényel, és
egyelőre e munka megkezdésének szinte minden feltétele hiányzik. Azonban minél később
kezdődik el, annál hatalmasabb erőfeszítéseket igényel majd, ezért döntő jelentősége van
mindennek, ami ezen a téren történik.
A társadalom-reprodukciós kérdések összes többi eleme valójában a spirituális talapzat
megrendülésével hozható összefüggésbe, és közvetlenül kimutatható a második kérdéskörnél,
a demográfiai-reprodukció komplexumánál. Ben Wattenberg amerikai demográfus kissé
cinikus, de találó szállóigéje szerint „The capitalism is the best contraception.”, vagyis a
legjobb fogamzásgátló, maga a kapitalizmus. Az elmúlt évszázad története kétségtelenül
alátámasztani látszik mindezt, hiszen a termékenységi ráták visszaesése annál gyorsabb volt
minél viharosabban zajlott le az adott társadalom westernizálása. Ahhoz, hogy egy társadalom
népessége egyensúlyban legyen, a teljes termékenységi mutatónak 2,2 és 2,1 között kell
mozognia. Magyarországon először a Trianon utáni évtizedben zuhant a termékenység 4,5-5.0
körüli értékről 2,5-2,8-re, és utoljára az ötvenes évek „Ratkó nemzedékénél” maradt stabilan
az egyensúlyi érték felett. 1956 óta azonban mindössze két olyan év volt a hetvenes évek
közepén, amikor 2,0 fölé tudott kerülni. Folyamatos süllyedés nyomán, mai értéke 1,2 körül
van, és részben ennek köszönhető, hogy ma már több mint 50%-kal többen halnak meg
Magyarországon, mint, amennyin születnek. Csekély vigasz, hogy a nyugatosodás mindenütt
hasonló következményekkel jár. Ma már néhány ország kivételével mindenütt hasonló a
helyzet Nyugat Európában, csak ezt egyelőre elfedni látszik az a tény, hogy ott egyelőre
lényegesen jobbak a halálozási mutatók. A fő ok a nyugatias létmódban rejlik, amelynek
lényege, hogy a gyermek-vállalás, vagy „öröm-jószág szerzésként”, vagy piaci tranzakcióként
tételeződik, tehát, vagy egzotikus hóbort, vagy deficites vállalkozás, és, mint ilyen a
kalkulatív mentalitás számára elfogadhatatlan. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy
szétverődőben van a gyermek „természetes élőhelye” a család is. A globalizálódó gazdaság a
pénzforgási sebesség gyorsítása érdekében a fogyasztást irreálisan kiterjeszteni igyekszik,
mind térben, mind időben. Ez azt jelenti, hogy az engedelmes „fogyasztóerő” (a munkaerő
mintájára), azt is elfogyasztja, amire nincs szüksége (térbeli dimenzió), és (hitelben) akkor is
fogyaszt, ha nincs jövedelem-fedezete, és ezzel a jövőjét éli fel (idő dimenzió). Mindez
értelemszerűen hatalmas ösztönző erőt jelent a családnak, mint intézménynek a
visszaszorítására. A spirituális talapzat megroppanásától a globális pénzhatalmi érdekeken át
a minket körülvevő lét minden eleme szembe megy tehát a demográfiai egyensúly
helyreállítására irányuló erőfeszítésekkel, így itt is hatalmas energiáknak kellene
megmozdulni ennek érdekében. És az idő sürget, az emberi világ ugyanis nem ismeri a
demográfiai „űr” fogalmát. A történelem során a fogyó népességű térségekbe a demográfiai
vákuum kikerülhetetlenül beszippantotta azokat a kultúrákat, amelyekben népesedési
„túltermelés” zajlik.
A harmadik nagy kérdéskör az egyszer már érintett egészség-komplexum. Azért nem
szerencsés mindezt egészségügyi kérdésként kezelni, mert az egészségügy, mint funkcionális
alrendszer csupán kb. 10%-ban járul hozzá egy társadalom testi-lelki, vagyis mentális
intellektuális, morális, spirituális „lét-teljességéhez”, vagyis egészségéhez. A magyar
társadalom a 60-as évek vége óta folyamatosan igen rossz reprodukciós teljesítményt nyújt
ezen a téren. A születéskor várható élettartam és a megbetegedési, valamint halálozási
mutatók egyaránt jelentősen romlottak a 90-es évek közepéig. Azóta ugyan érzékelhető
szerény javulás, de ennek fő oka, hogy az elit-csoportok általános egészségi állapota
jelentősen javult, míg a többség megrekedt a ma már nemzetközi összehasonlításban is
tűrhetetlenül alacsony szinten. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem azt jelenti, mint amit a main-
stream narratíva sújkolni igyekszik, hogy tudni illik „az egészségügy alacsony hatékonyságú
ágazat”. Erre a kérdésre egyébként egyelőre nem is lehet pontos választ adni, hiszen az
egészségügyre fordított összegeket azzal a pénzben is kifejezhető „output”-tal kellene
összevetni, amit a sok ezer megmentett élet, illetve a sok százezer meggyógyított betegség
gazdaságilag is kifejezhető hozadéka. A vita azonban, jellemző módon a nélkül zajlik, hogy
kidolgoztuk volna ezeket az „egészség-vagyon” reprodukciójával összefüggő alapkérdéseket.
És, ha már van egészség-vagyon, akkor van valamilyen „amortizációs” rátája is, márpedig
szinte biztosra vehető, hogy a ma Magyarországon az egészségügyre fordított teljes összeg
legfeljebb a felét teszi ki ennek az amortizációnak, vagyis évtizedek óta „szűkített
újratermelés” folyik az egészség-vagyon területén, ennek minden nyilvánvaló
következményével. A jövőben tehát teljesen új alapokra kell helyezni a nemzet egészség
vagyonának hosszú távú reprodukciós kérdéseit, mert ennek elmaradása „üzemgazdasági”
értelemben is folyamatosan olyan veszteségek forrása, amelyek önmagukban is lehetetlenné
tehetik társadalmi fejlődésünket.
A negyedik kérdéskör a társadalom belső kohéziója, azon belül is a generációk közötti elemi
szolidaritási kötelékek megerősítése, e bonyolult háló történelmi újraszövése. Dolgozatunk
terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a kérdéskör minden rétegét részletesen elemezzük, így
csak egy fontos, általában legtöbbször vita tárgyát képező elemét, a nyugdíjrendszer ügyét
emeljük ki. A nyugdíj jellegzetesen a modernitás intézménye. A tradicionális társadalmakban
ugyanis a közösségek a nagy-család keretei között működtették azokat a komplex
mechanizmusokat, amelyek szabályozták a munkavégzésre már nem képes időskorúak méltó
életfeltételeinek biztosítását. A modernitás ipari tömegtermelési rendszere azonban
szétroncsolta ezeket a mechanizmusokat és intézményeket, így egy sok szenvedéssel járó
anarchikus átmenet után kialakult az a struktúra, amit az óta általában csak
nyugdíjrendszerként szokás említeni. A rendszer lényege az volt, hogy a mindenkori aktív
generációk lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, és az így felhalmozódó összeg lesz majd
a fedezete annak a nyugdíjnak, amelyet aktív koruk lezárulta után kapnak. Minden ilyen
logikára épülő rendszer azonban csak addig működtethető, amíg a népesség bővített
újratermelése tartósan fennmarad. Tekintettel azonban a demográfiai részben már említett
szlogenre, miszerint a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, a Nyugat társadalom-
reprodukciós rendszerének egyik legsúlyosabb kihívását e rendszerek kikerülhetetlennek
látszó megrendülése, esetleg akár összeomlása jelenti, a probléma sokkal mélyebb. Fontos
azonban rögzíteni, hogy nem magával a nyugdíj-rendszerrel és annak belső logikájával van a
baj, hanem a globalitás-kori western társadalmak végleg felborulni látszó népesedési
egyensúlyával. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert e nélkül tovább élhet az a nagyon veszélyes
illúzió, amely úgy véli, hogy a piaci alapú magán nyugdíjrendszerek megoldást kínálnak a
klasszikus, helytelenül és félrevezető módon „felosztó-kirovónak” nevezett rendszerekkel
szemben. Ez azért nem lehet igaz, mert a demográfiai válság ezeket a rendszereket ugyanúgy
érinti, hisz éppen a piaci mechanizmusok értékelik le a keresleti –kínálati változásokon
keresztül a magán-pénztári rendszerek nyugdíj ígérvényeit is. Az illúzió valószínűleg abból
táplálkozik, hogy a globális nyugdíj biztosítók olyan multinacionális vállalatok részvényeibe
fektetve, amelyek a világ olyan tereiben tevékenykednek, ahol éppen demográfiai túltermelés
van, a munkaerő olcsó, és így extraprofit nyerhető, ennek egy részét engedik át azoknak a
nyugdíjasoknak, akiknek ígérvényei a Nyugat belső tereiben folyamatosan
elértéktelenednének. Ez azonban csak addig járható út, amíg ez a strukturális erőszakra épülő
világhatalmi rendszer fennáll, és, hogy ez meddig lesz így, arra ma csak igen bizonytalan
válasz adható. A generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállításának egyetlen
módja csak a demográfiai egyensúly helyreállítása lehet.
Az eddig vázolt négy kérdéskomplexum valójában ugyanannak az összefüggésnek a
különböző aspektusból való vizsgálatát jelenti. Az emberi létezés „belső természetének”
harmóniája nélkül minden emberi közösség széthullik, lét-teljesítménye hanyatlik, és végül
elpusztul. A magyar társadalom szerencsére még nem tart itt, de a hosszú távú trendjei
komoly aggodalomra adnak okot.
A bevezetőben említett négyrétegű válság-tér negyedik, legmélyebb rétegét az, az
összefüggés-rendszer fejezi ki, amelyről az első fejezetben szóltunk részletesen. A magyar
társadalom lassan egy évszázada mélyülő reprodukciós válsága ugyanis csupán
visszatükröződése mindannak, amit a „globalitás lét-módjaként” írhatunk le. Ennek újabb
részletes kifejtése helyett, most azt igyekszünk áttekinteni, hogy a „sajnálatos őszi
eseményekben” hogyan tükröződnek ezek a válság-szintek, és végül az ötödik, záró-
fejezetben a jövő kritikus elágazási pontjait próbáljuk összefoglalni.
Amint azt már említettük, az elmúlt két hónap kaotikusan örvénylő eseményinek központi
toposzává a „hazugság” vált, ezért akár ebből a fogalomból is kiindulhatunk. Az ember
nagyjából 3 és 5 éves kora között tanulja meg a hazugság képességét, és az ezt követő kb. 70
év során átlagosan száz ezer alkalommal hazudunk életünk során. Minden jel arra utal, hogy a
tudatos félrevezetés, színlelelés képessége már a fejlett szociábilitással rendelkező emlősöknél
kialakul, így e tulajdonságunkat evolúciós örökségnek tekinthetjük. Bármilyen különös is, e
képességünknek fontos agresszió mérséklő hatása van a közösségen belül, mert ennek
segítségével késleltethetjük reakcióinkat, vagyis bármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni,
a hazugságra való képesség az evolúció során szelekciós előnnyé vált. Az a populáció,
amelynek tagjai kizárólag nyers és közvetlen igazságokkal kommunikálnak, lényegesen
magasabb konfliktus-nívón „üzemel”, mint amely virtuóz módon alkalmazza a
hazugság/elfojtás különböző eljárásmódjait. A hazugság morális elítélése mégis döntő
jelentőségű, mert e társadalom-lélektani „fék” nélkül viszont ez roncsolná, sőt akár dönthetné
romba a közösség elemi szintű együttműködési rendszerét. Vagyis újra csak ahhoz az evidens
felismeréshez jutunk, hogy egy komplex rendszer egyensúlyát az egymással ellentétes irányú
hajtóerők dinamikus együttes jelenléte adja.
A mai magyar társadalomban a társadalmi cselekvési tér hazugság-struktúráinak lényegi
elemét az adja a rendszerváltást övező hazug mitológiai szerkezet adja.
Az a tény, hogy aki „alacsonyabb konfliktus nívót” akar, az, jobban teszi, ha hallgatólagosan
elfogadja azt a nyilvánvalóan hamis állítást, hogy a rendszerváltás a szabadság, felemelkedés,
jólét stb. irányába tett történelmi lépés, amelynek fő irányaival és elveivel a társadalom
többsége egyetért, sőt kezdettől fogva cselekvően támogatja azok valóra váltását, eleve
meghatározza a hazugság rendszereink lényegét.
Az igazság ugyanis az, hogy valójában csupán a függés, alávetés, elnyomás, kizsákmányolás
stb. konkrét formái, eszközei és intézményei változtak, vagyis egy új birodalmi „szuverenitás-
gazda” uralja társadalom-újratermelési tereinket. Ráadásul az is kiderült, és ennek okait már a
bevezetőben igyekeztünk feltárni, hogy az új szuverenitás-gazda eszközei és intézményei
sokkal hatékonyabbak és veszélyesebbek. Veszélyességüket evidens módon éppen az adja,
hogy az álcázási, színlelési technikáik, manipulációs gépezetük identitás-cserélő potenciáljuk
összehasonlíthatatlanul szofisztikáltabb, mint az előző rezsimé volt. Az egyén és a kisebb,
nagyobb közösségek túlélési stratégiája tehát, mint az elmúlt néhány évszázad során
annyiszor, a birodalmi hazugság-gépezet manipulatív állításaihoz való színlelt formális
alkalmazkodásnak, és az ezzel való rejtett hétköznapi mikro-szembefordulások sűrű
szövedékének összekapcsolására épül.
Ha a „nyers igazságot” akarjuk kimondani, ez nagyjából annyi, hogy Magyarországon a 80-as
évek vége óta kiépülőben van a globalitás birodalmi hatalom-gazdaságának diktatúrája, amely
a kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszak konkrét, közvetlen alkalmazását a kollaboráns
komprádor elitekre bízza. Valójában tehát, ami eddig történt, az annak a bonyolult „szivattyú-
rendszernek” a felépítése és beüzemelése volt, amely lehetővé teszi, hogy ez a hatalom-
gazdasági komplexum a birodalom működtetéséhez szükséges erőforrásoknak a
Magyarország nevű „lokalitásra” kivetett „sarcként” értelmezhető részét kíméletlenül kiszívja
innen. Ezt az alábbi három elemből álló számsor pontosan szemlélteti.
A magyar társadalom döntő többségét kitevő „munkaerő tulajdonosok” reálbérei az 1988 és
2008 közötti húsz év során évente mindössze 0,7%-kal növekedtek, ami még szimbolikusnak
is alig mondható, hisz általában évi 2%-os szint alatt a növekedés lélektanilag nem is
érzékelhető. Az összjövedelem, tehát a GDP éves növekedése is kifejezetten szerény ugyan,
2,3%, de azért mégis több mint háromszorosa a bérből és fizetésből élő többség pozíció-
javulásának. (Ebből persze az is kiderül, hogy e két évtized során a magyar gazdaság
egyáltalán nem közeledett az európai átlaghoz, tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben
semmilyen felzárkózás nem történt. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul a GDP még
„felfelé” is torzít, hisz a repatriált profitokat is tartalmazza, a valóságban tehát még ezen a
formális gazdaság-technikai szinten is lemaradóban vagyunk.). Helyzetünk lényegét azonban
a harmadik adat fejezi ki, mely szerint az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően
transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme kb. 23%
volt! A rendszer egyetlen szereplőjének ilyen kirívóan magas részesedése csak úgy képzelhető
el, ha nagy és rohamosan növekvő erőfölénye van, és ezzel gátlástalanul vissza is él.
Jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy ez az elképesztő dinamika csak a folyamat kezdetén
volt nagyon magas, és az óta csillapodóban van, a helyzet azonban ennek éppen a fordítottja.
2005-ben például ez az adat 35% volt, és 2006-ban valószínűleg ennél is magasabb lesz. Az
előttünk álló két év során a multinacionálisok tiszta profitja lényegében megkétszereződik,
míg a fizetésből élő többség reálbérei kb. 10%-kal csökkenni fognak.
Történik mindez olyan körülmények között, amikor e tőke-struktúrák képviselői minden
megnyilatkozásukban arra panaszkodnak, hogy összeroppannak a rendkívüli adóterhek súlya
alatt, miközben, legalább is szerintük, az állam és a lakosság éppen az ő
pénzükből túlfogyaszt, pazarol, hedonizál, ami így tovább nem mehet, sürgős és radikális
változásokra van tehát szükség. Nagyjából tehát így fest ma az a hazug mitológiai háttér,
amelybe „berobbantak” az őszi történések.
A globális értelmező erőszak hamis narratívája szerint tehát a „gazdaság jól teljesít”, de az
állam és annak polgárai súlyosan eladósodtak, mert pazarolnak és túlfogyasztanak, s
mindezért drasztikus erőforrás-megvonással kell őket büntetni. És, hogy ez többé ne
fordulhasson elő olyan „reformokat” kell bevezetni, amelyek végleg rögzítik is az új elosztási
rendet. Egyensúly és Reform lettek tehát az új kormánystratégiai fő pillérei.
Ami igazán abszurddá teszi mindezt, az, az, hogy az egymással gyilkos küzdelmet vívó „jobb
és baloldal” között a lényeget illetően valójában nincs különbség, hisz a hamis logika lényegét
mindketten evidenciaként kezelik. Csak éppen egy hamis meta-nyelven zajló verbális
polgárháborúban kölcsönösen egymást teszik a soha nem látott súlyosságú egyensúly-vesztés
okává. Az ellenzék azt állítja, hogy a kormányoldal hibái és bűnei vezettek a helyzethez, a
kormányoldal meg egy kicsit bonyolultabb logikával azt, hogy ő már eddig is belevágott
volna a megszorításokba és reformokba, ha a cinikus-gátlástalan ellenzék nem hajszolta volna
bele a pazarló jóléti intézkedésekbe, és…igen, a hazugságokba!
Azt most már soha nem tudjuk meg, hogy az öszödi beszéd tudatos stratégián alapult-e,
véletlen, vagy ellenzéki akció volt-e, ennek azonban most már nincs is igazán jelentősége.
Hiszen csak annyi történt, hogy közvetlen „bizonyíték” keletkezett arról, amit egyébként
előtte is tudott már mindenki. Arról tudni illik, hogy egy birodalmi függésben lévő ország,
komprádor elitek által dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A
kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben „kitartóinak”, a globális
gazdáknak, e nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni.
A valóságos folyamatok „elbeszélhetetlenek”, a nép már nem értené, a globalo-gazdi viszont
nagyon is értené, és azonnal megsemmisítene minden olyan politikai erőt, amely nyíltan ezzel
próbálkozna. Pedig ez a lényeg nagyon egyszerű.
Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem „túl-felhasználók”, hanem „alul-
finanszírozottak”.
A multinacionális tőke-struktúrák ugyanis minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni
profit-termelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb „használati díjat” akarják fizetni.
Úgy használják tehát a „lakosság-üzem” termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív,
kreatív, hogy azonos teljesítményért harmad, negyed annyi bért fizetnek, mint amennyi a
nyugati kultúrában az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára.
És úgy használják az „állam-üzem” termelvényeit, az egész komplex infrastruktúrát, amely
részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, közrend, környezet stb. reprodukcióját
foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó és járulék-tömeget fizetnek be, mint,
amennyit ebből a rendszerből nap, mint nap elhasználnak.Ha pedig e két „üzem” tartósan nem
kapja meg tőlük az egész „lokalitás” egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem,
akkor két dolgot tehetnek, vagy folyamatosan lepusztulnak, vagy éppen ezt a lepusztulást
elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőke-
struktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntartsák. És valóban éppen e két
stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori állam és annak
polgárai.
Ami most „egyensúly és reform” címén elkezdődött, az nem más, mint amikor a kifosztók
arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azokat a
hiteleket, amelyeket éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztók az általuk termelt
„jószágok” ellenértékét tartósan nem fizették meg.
A munkaerő tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén,
hisz 2008-ban az egy keresőre eső reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik
oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézmény-rendszer privatizálásával a
humán-reprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az
„öngondoskodás” hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes
többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár kori szintű béreivel most szíveskedjék a „pénztárhoz
fáradni” és üzleti alapon fedezni maga és családja oktatási, kulturális és egészségügyi
szükségleteit. (Azokat a szükségleteket, amelyeknek fedezetét a Kádár korszakban egyszer
már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna!) Ha pedig erre valami rejtélyes okból
nem lenne képes, akkor ezért csak magát okolhatja, hisz világosan „meg lett mondva”, a
Kádár korszak véget ért, „nincs több ingyen ebéd”. Nos, „mindössze” ennyit kellene a
nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki
abból a társadalom-reprodukciós kataklizmából, amibe elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek
folyamán belesodródott.
Az öszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is
mindössze a lényeget vétik el. Azt tudni illik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik
igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és „reformok”
szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki,
hogy „másfél évig nem csináltunk semmit”. „Még szerencse”- mondhatnánk, hisz a
kollaboráns liberális elitek szótárában a „csinálni valamit”, az azt jelenti, hogy „reformokat”
hajtanak végre. A „reform”, meg a helyreállítását jelenti, mindannak amit a XIX. századi
kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan
groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes liberokrata oligarchia kizárólag azokat
csapta be, akik rászavaztak, mert hittek neki, de ezek aligha tüntettek utólag ellene. A
társadalmi tiltakozás részvevői kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan
tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk hitelessége nem látszik igazán
megalapozottnak. Íme a hazugság-örvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának
kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott szomorú és
reménytelen „némasága” nagyon is „beszédes” jel.
Az 1956 ötvenedik évfordulójára „rácsúszó” felháborodási hullám alaktalan, zavaros,
megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott,
vesztes többsége, sem az ezek nemzet-stratégiai felemelését ígérő politikai erők nemcsak
ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy, ami
még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való „együttműködés” lehetőségét
keresik, hogy mind eközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként
ünnepelhessék. Így aztán 1956 tragikomikus „újratöltése” egyszerre volt silány paródia és
vészjósló „dance macabre”. Hogy mi olvasható ki ebből a nem túl bíztató keverékből, azt a
most következő zárófejezetben igyekszünk felvázolni.
A most már majdnem egy évszázada megoldatlanul egymásra torlódó válság-ciklusok a
magyar társadalmat egyre mélyebb és veszélyesebb szintekre sodorják. Ez az önteljesítő
jóslatként magát erősítő folyamat egyre lejjebb taszít minket azon az általános társadalom-
reprodukciós lejtőn, amelyet egyelőre megérteni és feldolgozni sem tudunk, nem, hogy
megváltozatni. Azt kellene tehát tisztázni, hogy mi lehetne az a pont, amelyből kiindulva
emberségesebb irányba fordíthatnánk jövőnket.
Ha a válság legmélyebb szintjéről indítjuk a megoldásokról való töprengésünket, nem túl sok
biztatót mondhatunk. A globalitás birodalom-építési folyamatai most a lét-roncsolás
elkerülhetetlennek látszó gyorsulását valószínűsítik. A globális világháború valamennyi
frontja csak igen bizonytalanul prognosztizálható. Bár a Nyugat globalizációs birodalma
egyre látványosabban mutatja fel alkalmatlanságát és képtelenségét a világ és benne saját
helyzetének megértésére, de ez az állapot egyúttal eddig elképzelhetetlen „világ-egyezségek”
megkötése felé mutató kényszereket is létrehozhat. Olyan eurázsiai léptékű koalíciókat, amely
Párizstól Pekingig húzódó íven kísérelné meg a nyugatias lét-mód lassú és ellenőrzött
korrekcióját. Ma még nagyon nehéz lenne az ilyen koalíciók esélyeit megjósolni, de a
civilizációs ellensúlyok új rendszere döbbentheti rá a nyugatias globalizáció uralmi
struktúráit, hogy csak a világ valamennyi nagy kultúrájának a re-szakralizálódás irányába tett
összehangolt lépései adhatnak esélyt az emberiségnek a túlélésre.
Ha századunk során ez az új egyezség nem tud elkezdődni, az megpecsételheti az emberiség
sorsát, és a harmadik évezred első évszázada egyben az emberiség utolsó évszázadává válhat.
Mindez ma már nem pusztán sötét vízió, hanem az öko-szocio-kulturális lebomlás-szétesés
megannyi jelével alátámasztható, kézzel fogható tény.
A globális lét-mód kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszakra épülő rombolását
megállítani azért nem egyszerű feladat, mert e struktúra számos intézménye és reprezentánsa
ma már maga is nyíltan hangoztatja súlyos aggályait, vagy legalább is fenntartásait az egész
rendszerrel kapcsolatban. A leghatalmasabb transznacionális vállalat-óriások vezetői, a
Valutaalap és Világbank volt és jelenlegi irányítói, köztük Nobel díjas közgazdászok, a
legtekintélyesebb értelmező-hatalmi komplexumok, mint például az Economist egyre
szélesebb nyilvánosságot adnak az egyre mélyebb kritikáknak. A lét-berendezkedés egésze
tehát mutatja jelét a konstruktív tanulásnak is. Az egész masinéria azonban részben
tehetetlenségénél fogva, részben azért, mert a fenti önkritikák sokszor inkább taktikai
lépéseknek bizonyulnak, mint például a Corporate Social Responsibility nevű kezdeményezés
esetében, a világ folyamatainak alapvető iránya változatlanul az egyre erősödő önpusztítás.
A másik súlyos ezzel közvetlenül összekapcsolódó probléma, hogy a globális birodalmi
függés gyakorlatilag teljesen ehhez igazította a „lokalitások” elitjeinek egész rekrutációs
bázisát. Logikus ugyanis, hogy az egész világ valamennyi lokalitásához „szabad hozzáférést”
követelő fenti uralmi hármas az elmúlt évtizedek során professzionális szintre fejlesztette a
kollaboráns elitek „megkonstruálását”. És mivel mindez túl jól sikerült, könnyen lehet, hogy
ez önmagában is súlyos gátja lehet a lét-mód korrekciójának. A helyi komprádor rétegek
ugyanis a lokalitások egész komplex újratermelési rendszerét olyan mértékben torzították
hozzá a globalitás lét-roncsolásához, hogy minden beavatkozás nyomán a rendszer újra és újra
visszaállna az eredeti állapotába. A Bibó István által „hamis realizmusnak” nevezett
beállítódás olyan mélyen rögzült már, hogy nagyon nehéz elképzelni minden ellenkező irányú
változást. Érdemes tehát kicsit hosszabban is idézni, hogyan is írt minderrő közel hatvan évvel
ezelőtt:
„A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet,
amíg végül a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből álló
államépítményének a romjai között újra szembekerült a valósággal. Ez alatt az időszak alatt a
magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a
maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, de nem is volt szabad. Ahol a tényeket nem
az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások
jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s
ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat. Ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra
való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek
helyességének az objektív mértéke, s helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere
szerepelt erkölcsi értékmérőként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az idő alatt a magyar
közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az
alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára. Egy hamis konstrukció, akármilyen
területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha
egyszer valamilyen szerencsétlen okból beépül az illető közösség szerkezetébe, akkor abban
megindít egy fordított kiválasztást. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész
közösség vezető rétegét kicseréli és logikusan vezet az egész uralmi szféra erkölcsi és értelmi
lezülléséhez.
Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges:
a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus, és a feladatok
belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle
zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál egyszerre realista és
lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias
embereket, akik számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek
felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság
fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy
alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis
feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás
adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb
közösségekbe vonulnak vissza, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba,
sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és
ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.”
Ezeket a sorokat Bibó István 1948-ban fogalmazta meg, és elemzésének „célpontja” a
kiegyezés hamis rendszere. Gondolatainak megrendítő „lényeglátása” azonban minden
bizonnyal hasonlókat mondhatott volna ki az ún. „szocializmus”, de az ún. „rendszerváltozás”
rendszerének hazug konstrukciójáról is. A helyzet tehát abszurdnak látszik, hiszen olyan
elemek lennének a változás alapfeltételei, amelyekhez éppen a változások nyomán juthatnánk
el. Ráadásul a lokalitások szintjén a politizációs tér hiszterizálása, mint nálunk is, olyan
szintre jutott, hogy ez önmagában is megbénít minden korrekciót, pontosabban az abszolút
erőfölényben lévő, a globális „hidraulikát” működtető erők számára tesz teljesen szabaddá a
további rombolást „reformok” címén.
Az egyetlen esélyt csak az adhatná, ha az Európai Unió legmagasabb hatalmi struktúrái
maguk kezdeményeznék a lét-mód világméretű korrekcióját, és egyúttal összehangolt
stratégia keretében hozzá is látnának a re-szakralizáció reformokhoz. Ezek a változások éppen
ellentétes irányba mutatnának, mint a globarokrata erők neoliberális reformjai napjainkban.
Egy újabb európai identitásra épülő „New Deal” megkötésére épülne mindez, amelynek
lényege hasonló volna Roosevelt és a háború utáni európai jóléti állam és szociális
piacgazdaság stratégiáihoz. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció indoktrinációjának a
rosszindulatú burjánzás metaforája helyett az élet szabályozásra és önszabályozására kellene
épülnie. A helyi cselekvés, önszabályozó öko-szociális egyensúlyra épülő lokális piacok
erőfölényt és az azzal való fenyegetést eleve kizáró integrációjára épülő szerves rendszer
megteremtése lehet az egyetlen kiút. Az EU-nak teljes anyagi és erkölcsi támogatást kellene
adnia a lokalitások sokszínű koalícióinak, és az open acces volna aritka kivétel és nem a
szabály. A nacionalista, populista, protekcionista megbélyegző jelzők helyett a lokalitások
helyi társadalmai egyenjogúságra épülő öntudatának pozitív jelzői lennének, hiszen eredeti
jelentésük „hazaszerető, népakaratot követő, és védelmező”, csak a globális értelmező erőszak
fordította ellentétébe ezt az eredeti jelentést.
A folyamat egyik legkényesebb eleme a belső „kiegyezés”. A fő nehézségét az adja, hogy az
elitek döntő többsége olyan mértékben azonosult már a kollaboráns-komprádor mintákkal,
hogy, még ha be is következne a fent vázolt globális fordulat, a lokális szintű szocializációs
determinációk, sőt fixációk újra és újra visszaterelnék a folyamatokat jelenlegi patologikus
medrükbe. Ma még nagyon nehéz elképzelni, hogy a kóros beállítódás, és a verbális
polgárháború során okozott sérelmek talapzatán hogyan is épülne fel az új lokális lét-mód.
Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy merő utópia a megoldási stratégia minden eleme. Ennél
azonban csak az volna még utópisztikusabb, ha bárki azt képzelné, hogy a jelenlegi
szerveződési mód hosszú távon is fenntartható. Hiszen paradox módon ma egyetlen dologban
a végletesen hiszterizált diskurzus tér minden szereplője tökéletesen egyetért. Ez pedig az,
hogy „ez így tovább nem mehet”! Mindössze egy igen jelentéktelen apróság maradt
tisztázatlan még, hogy, ha így nem, akkor hogyan mehet tovább?
Aligha lehet persze kétségünk afelől, hogy rövidtávon a létezés szuper-makro szintjeitől a
szub-mikro szintekig bezárólag a válság-hullámok további elmélyülésére a káosz-örvények
további súlyosbodására számíthatunk. A csapdába került emberi létezés egyetlen esélye, ha
pánik helyett bölcs derűvel neki látunk, hogy megismerjük „csapdáink természetét”. Ez a
töprengés-sor e munkához kívánt hozzájárulni.