Upload
hukszosz
View
87
Download
3
Embed Size (px)
Citation preview
BOHUMIL HRABAL
VÉRES TÖRTÉNETEK ÉS LEGENDÁK
EURÓPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST 1989
VÁLOGATTA ÉS AZ ELŐSZÓT ÍRTAVARGA GYÖRGY
FORDÍTOTTAHOSSZÚ FERENC
KÖRTVÉLYESSY KLÁRAVARGA GYÖRGYV. DETRE ZSUZSA
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁSOK ALAPJÁN KÉSZÜLT:BOHUMIL HRABAL / MORYTÁTY A LEGENDYČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1968
BOHUMIL HRABAL / SLAVNOSTI SNĚŽENEKČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1978
BOHUMIL HRABAL / DOMÁCÍ ÚKOLY Z POETIKYČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1984
BOHUMIL HRABAL / ŽIVOT BEZ SMOKINGUČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1986
© BOHUMIL HRABAL, 1968, 1978, 1984, 1986
EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPESTFELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
SZEDTE ÉS NYOMTA A KNER NYOMDAA NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA 268KÉSZÜLT GYOMAENDRŐDÖN, 1989-BEN
FELELŐS SZERKESZTŐ V. DETRE ZSUZSAA FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL KÖRTVÉLYESSY KLÁRA VETETTE
EGYBE
A KÖNYVET BENKÓ ANNA TERVEZTE,A VÉDŐBORÍTÓN HRAPKA TIBOR,
AZ ELŐZÉKEN JOSEF SUDEK KÉPEIVELMŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 9,3 (A/5) ÍV TERJEDELEMBENISBN 963–07–4755–3
[BE]
KÖSZÖNTŐ
Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint
képtelen vagyok betelni az emblémával, két fekete tigris forog az ujjaim között,
mint a többiek, én is szamárfület csinálok a számlára, először egyet, aztán még
egyet, majd a harmadik sör után egy harmadikat is, aztán a negyediket, olykor, ha
az első sörömet Bohouš hozza ki, fehér pincérkabátjából előhúzza a kis fehér
papírcsíkot, s mosolyogva már nekem is előre szamárfület hajt rá, ülök a
társaságban, és nézem őket... Itt isszák együtt keddenként az utánozhatatlanul
csapolt pilsenit, itt merülnek alá a hátsó kisterem emberszagú zajába, egymás
történeteibe és elmélkedéseibe. Négy-öt körül kezd szállingózni a társaság.
Sokszor elsőként Milan Hübl érkezik, az egykori politikus, aki ma is szenvedélyes
vitákat folytat múltról, jelenről, jövőről, teszi ezt különös kedvvel, ha csehül jól
beszélő magyar ismerősét is felpaprikázhatja... Egy kis monarchiázás, egy kis
kisebbségi kérdés, egy kis magyarreform-feszegetés, így megy ez néha órákig,
míg meg nem érkeznek a többiek... Aztán megjön Ruis úr, a Dvořák-vonósnégyes
tagja, néha Karel Srp is benéz, vagy Ivo Krobot, ők ketten általában csak azért,
mert Hrabalt keresik. E kedd délutánokon rendszeresen letelepszik a nem túl nagy
asztal mellé Hronek úr is, a kiváló nyelvész, a beszélt cseh nyelv jó ismerője, meg
kollégája, a nem kevésbé kitűnő ember és nyelvész, Čermák úr is... Ha éppen
Prágában járnak, betérnek Hrabal külföldi fordítói is, meg a szlavisták, tán
leggyakrabban épp a japán Eicsi professzor, biztos azért, mert ő él legközelebb
Prágához. Láttam itt már Susanna Rothot is, aki Hrabal talán legjobb ismerője a
világon. Ő svájci, de „Európában” él, mindig máshol, csak egy fix pontja van:
Prága, ide, ha csak teheti, mindig eljön...
Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint
képtelen vagyok betelni az emblémával... Körbejár tekintetem a kopott
faburkolaton, a szomszéd asztaltársaságot is kihallgatom egy kicsit, kedden
mindig focisták ülnek a hátsó terem nagyobbik asztalánál, a Slávia, ha jól tudom,
isszák az aranyló, tejszínhabszerű habbal koronázott csodasört, eszik a forró
rántott húst, egyiket a másik után, egyszer egy héten (?) kirúgnak a hámból, de
most is csak a foci, az edzők, a pénz, a pletykák saját berkeikből, ami igazán
mulattatja őket. Kinézek a hosszúkás nagyterem füstös levegőjébe, ott is van
néhány ismerős arc, de nem tudom már, ki kicsoda, hol találkoztunk, a hosszú
asztalok mentén mindenki felszabadultan beszél, az emberek itt mintha
megváltoznának, egyszerre csak társaságok alakulnak ki, mindenki elmondja, ami
a lelkét nyomja, olyan ez a zsúfolt terem, mint egy nagy, tömeges pszichoanalízis,
felváltva kúrálják egymást a vadidegenek is... Néha betéved egy-egy külföldi, de
nekik már nem jut hely... A pult mögül a csapos úgy néz szét a zsúfolt teremben,
mint valami fejedelem, arcán alig észrevehető, elégedett mosoly... A füstös térben
kocsmai történetek lebegnek, keresztezik, átfedik egymást, majd így,
összegabalyodva csapódnak le a hallgató tudatában, aki aztán viszi tovább
magában, ki haza, ki egy másik kocsmába, ahol újabb barátok várnak rá...
Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint
képtelen vagyok betelni az emblémával... Körbejár a tekintetem a kopott, hátak
csiszolta faburkolaton, és újra megnyugszik az asztalnál ülők arcán... Hübl okos
szeme villan rám vastag szemüvege mögül: na, mi lesz, hol az a civakodás...
Közben megjött Marysko úr is, a költő, angyali kék szemét látom meg először a
bajuszkás öregúrnak, azt hinnéd, a világ legártatlanabb lénye, de amint megszólal,
tudod: egy nagy imposztor, egy ős-eredeti dadaista ül szemben veled. És itt van
mára doktor úr is, Hrabal, elnézem ezt a kopasz, ráncos arcú embert, hallgatom
pösze beszédét – elöl már jó pár foga hiányzik – teátrálisan rágyújt, egészen
abszurd módon, hihetetlen mélységekbe szívja le a füstöt, azt hiszed, a nagy író
mindjárt behorpad az erőlködéstől...
Többnyire fülel, figyel, les, lehallgat, fölvesz mindent tudata magnetofonjára,
és a láthatatlan archívumból bármikor előveheti a felvételeket, és felhasználhatja,
de nem ellened, hanem érted, hogy apró részletként épüljön bele egy nagyobb
szövegfolyamba. Néha szót váltunk, fordításról, mit kellene kiadni, és hogyan, mi
érdekli a magyar olvasót, mi miért lefordíthatatlan... Örkényt, Kosztolányit,
Mészölyt, de főleg Pilinszkyt emlegeti. Bólogatunk, nincs vita.
Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint
képtelen vagyok betelni az emblémával... Elnézem ezt a ráncos, már öreg arcot,
széles mozdulatait, gesztikulál, pontosan úgy, minta dunaszerdahelyi Hrapka Tibor
fotóján, tekintetében még mindig egy kisgyerek kíváncsisága, egy kamasz
hamiskássága... Nem is szeméből, inkább ráncaiból, gesztusaiból olvasható ki a
sokatpróbáltság önként vállalt osztályrésze, okossága inkább figyelésében,
mintsem beszédében érezhető, nem is ő a legnagyobb dumás az asztalnál, nem is
itt szólal meg igazán, hanem majd otthon vagy Kerskóban, ha leül a géphez, és
föltartóztathatatlanul írni kezd, ömlik belőle a szó, hogy aztán okos kézzel és jó
érzéssel vágja össze a szöveget egy nagyobb vagy egészen más összefüggés felé
mutatva...
Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint
képtelen vagyok betelni az emblémával... Elnézem ráncos arcát, fölötte ott lóg az
elmaradhatatlan bevásárlószatyor, és arra gondolok, hogy már ötven éve ír, ötven
éve már, hogy titkos lehallgatásait csodálatos, új minőséggé gyúrja át... Szinte
látom magam előtt a huszonegynéhány éves ifjút, aki épp 1948-ban szerette volna
első kötetét Nymburkban, a helyi kiadónál megjelentetni... A kiadót államosították,
a könyv, Elveszett utcácska lett volna a címe, sosem jelent meg... Aztán a kladnói
kohóba önként munkára jelentkező, még szinte frissdiplomás jogi doktort látom
ráncai mögött, Jiří Menzel nálunk még soha nem vetített filmjének, a Leláncolt
pacsirtának képei közé keveredve: ócskavas-hegyek között jogi és filozófiai
doktorok elmélkednek, agitátorok lelkesednek, smasszerek és rabnők jönnek-
mennek... Ekkor születnek nálunk leginkább ismert elbeszélései, amiket többnyire
a hatvanas évek cseh újjászületésének tulajdonítunk, valamiféle felszabadultság
érzetének... Pedig az ötvenes éveknek, „minden érték újraértékelésének”, egy nagy
sokknak a szülöttei ezek az írások. (Magyarul, egybegyűjtve, Tükrök árulása
címen olvashatók ezek a hatvanas években megjelent és megfésült, itt-ott
meghúzott szövegek.) Aztán a papírhulladék-begyűjtő Bosch-szerű képe jelenik
meg háttérként, a prés teknőjének szélén Haňta, ez a nagyon is valóságos figura ül,
ráncos álarca mögül talán maga Hrabal is őt figyeli túlságosan zajos magányában,
és újra együtt látjuk a szörnyű álmot, értékrendünk összeomlását, minden
európaiság pusztulását, a steril, ugyanakkor műveletlenül lumpen könyvbelezés
fölülkerekedését... És tovább peregnek a képek... A remény, hogy az ötvenes évek
vége felé talán már megjelenhet egy elbeszéléskötet... és a papírbálázó Hrabal
csalódottsága, mert ötvennyolc után, a Gyávák (Škvorecký kitűnő regénye)
kavarta kultúrpolitikai szemétdomb-homokvihar újra a jövő homályába tolja a
„kiadott” íróvá válás pillanatát... És aztán a boldogult Eliška asszonyt figyelem,
ahogy a Gyöngyök a mélyben szerzői példányait viszi férjének a Spálená utcai
papírbegyűjtőbe... 1963-at írunk, ekkor Hrabal már ráncos, majd ötvenéves...
Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint
képtelen vagyok betelni az emblémával... Néhány évvel később, 1968... Újra
látom a ráncos arc mögött, hogyan járja a várost Heinrich Böll-lel... Majd újabb
csönd, két bezúzott kötet, hétévnyi látszólagos hallgatás... Sok minden születik
ebben a csöndben: egy regény, az Őfelsége pincére voltam (magyarul még nem
jelent meg), a Túlságosan zajos magány, a sörgyári trilógia... 1975 a
kompromisszum éve, újra megjelennek könyvei... A nyolcvanas évek elején kezdi
meg eddigi legnagyobb vállalkozását, önéletrajzi trilógiáját, azóta be is fejezte...
Ülök az íróasztalomnál, ujjaim öreg Royalom billentyűin pihennek, elnézem
Hrapka Tibor portréját, Hrabal ráncos arca, okos, ravaszkás tekintete néz rám, a
kép mellett ennek a kötetnek a tartalomjegyzéke hever... Csupa olyan elbeszélés,
ami eddig nem jelent meg könyvben magyarul, csak egy kis részük
folyóiratokban. Elég tarka a kép: a Legenda Káinról a legkorábbi, de talán a
legelvontabb is egyben. Nem véletlen, a huszonöt éves Hrabal ekkor még nem a
kocsmai történet spontán, ám mégis előre gyártott elemeiből építkezik. Egyes
szövegek olvasóinak hatvanas évekbeli reakcióiból adnak ízelítőt... de már ez is a
múlté. A többi az a hetvenes évek: a kerskói történetek, a csodálatosan lírai
Beatrice, no meg számos önvallomásának egyik legismertebbike, Az
önvilágámító-tanonc kalauza, ez a sajátos ars poetica. Nézem a címeket, és
próbálok a fényképen át Hrabal szemébe nézni – vajon elégedett lenne-e ezzel a
kötettel... Bizonyára nem teljes a kép, Hrabal-adósságunk is marad még bőven. És
remélem, egyre több „adósságunk” lesz, mert egyre többet ír majd...
Köszöntse ez a könyv is a hetvenöt éves szerzőt. Éljen soká!
VARGA GYÖRGY
VÉRES TÖRTÉNET, AMIT AZ OLVASÓK ÍRTAK
Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyveit, nincs egy perc nyugtom,
szüntelenül üldöz és gyötör az a kimondhatatlan szépség, törékenység, kópéság,
fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent. Ez a disznó gondosan
kiválogatja azokat a helyzeteket, ahol perverz nemisége érvényesülhet. Amióta
olvastam az írásait, nincs egy perc nyugtom, nem tudok szabadulni a rémes
gondolattól, hogy micsoda rombolást okoz ezzel felnövekvő ifjúságunk soraiban...
A közeli építőipari szakközépiskola egyik tanárának hittem Önt. Találgattam,
milyen tárgyat taníthat. Ami igazán rokonszenves, tehát szép Önön, az a
veronikakék, kíváncsi, fakulni nem akaró szeme. Ugye tudja, a veronika egy
aprócska virág, kövek hasadékaiban nő, és kék szirmait fehér erek hálózzák.
Te undorító alak, te pubertáshajlamokkal kérkedő szenilis trotty, te
szemérmetlen disznó, a dutyiban a helyed, az erkölcsrendészetnek kéne kezelésbe
vennie, rács mögé vagy a diliházba kéne dugni téged.
Itt van előttem az Önnel készített interjú, az összes könyve, az újságképe,
ráncok roppant kereszteződésével a homlokán, ezeken a ráncokon roboghatnának
a szigorúan ellenőrzött vonatok a Pepin bácsik birodalmába, a totális megértés
birodalmába.
Maga úgy néz ki, mint valami öreg fater, aki unalmában az orrát túrja, és én
dühöngök, hogy pont maga képviseli a brünnieket. Azért megírom én magának
szemtől szembe, nem kecmecelek, hogy szégyellheti magát, telhetetlen vén
sörissza.
Mintha áttetsző, kristálytiszta vizet kortyoltam volna. Ujjongtam olvasás
közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget... Látja, az ember
valahol belül mégiscsak jó, és az olyan művek, mint az Önvilágámítók, éppen
azokat a legfinomabb húrokat rezegtetik meg, amelyekből a legeszményibb
hangszer, az emberi lélek van szőve.
És az a gusztustalan szimbolikus kép az Önvilágámítók-ban? Mi az, hogy
önvilágámító, te marha! Hát azt hiszed, senki sem jön rá, hogy az a kunkorodó
nyakú gitár nem más, mint a női ölből kicsusszanó hímvessző? Kívánom neked,
hogy valamelyik író-olvasó találkozón rendes fiatalokkal kerülj szembe, főleg
lányokkal, szétszaggatnának dühükben, hogy hogyan írsz arról a legszentebbről,
amije csak lehet egy lánynak.
Hrabal úr, életemben először írok szerzőnek. Tegnap este, amikor végére
értem a Papa, te megőrültél című könyvnek, arra gondoltam, hogy írok
Saroyannak, de hát hol keressem a nagyvilágban. Maga közelebb van...
Hát azt tudják-e, hogyan lesz valakiből író? Ha nem tudják, elárulja Önöknek
Hrabal úr: „Jugoszláviába utaztam a tengerhez, hű, micsoda szélvihar volt ott,
micsoda tombolása a természetnek! És amikor egy ilyen fergeteg nekifeszül a férfi
sliccének, hát kezd író lenni.” E szerint a recept szerint nem nehéz íróvá válni.
Ami pedig a kompozíciós módszerét illeti, nem győztem álmélkodni, milyen
biztosan mozog ezen az ingoványos talajon. Bravó, miért ne, és még egyszer
bravó! No és az arckifejezéséből rögtön nyilvánvaló volt nekem, hogy tökéletes
összhangban van az Ön kompozíciós módszerével.
A te bűnöd, hogy a tizenhárom-tizenöt éves fiatalok ott kurválkodnak
dolgozó szüleik lakásában. Hogy számolsz el a lelkiismereteddel?
Nálunk az iskolában csehórán meg szünetben is gyakran az Ön könyveiről
folyik a vita. Hányszor van, hogy hallunk egy kifejezést, egy szót, amely
valamelyik történetét idézi, elég annyit mondani, Hrabal, és máris mindenki dől a
nevetéstől.
Valaki glóriát vont a feje köré, s most másról sem hallani, mint hogy micsoda
remek író stb. Pedig közönséges gazember, gauner, az is lehet, hogy homokos
vagy impotens. Hiszen bármelyik ún. népi kifejezéséért be lehetne perelni,
ideggyógyászati kivizsgáláson vagy az erkölcsrendészeten volna a helye.
Nem akarok összehasonlításokat tenni, de maga tényleg a Vančurák, a
Ladislav Klímák, a Hašekek, a Kubínok családjából való. A szókincse csodálatos,
költői, cseppet sem émelyítő vagy könnyfacsaró, hanem vérbő, elemi erejű. És
még valami: maga állítólag kereskedelmi utazó volt. Valaha én is
ügynökösködtem, fésűben, zsilettpengében, csillagszóróban, légyfogóban és más
rövidáruban utaztam.
Te mocskos disznó, akit manapság mindenki az egekig magasztal, mikor
hagysz fel végre azzal, hogy gusztustalan perverzitásoddal mérgezd az emberek
lelkét? Mennyi pénzt vertetek el a „kritikusaiddal” és a recenzistáiddal a
bordélyokban, hogy így agyba-főbe dicsérnek?
Mint bizonyára tudja, minden év március huszonnyolcadikán nemcsak a
pedagógusnap van, hanem az Ön születésnapja is. Szörnyen örülnék, Hrabal úr, ha
megírná nekem, hogy volna-e kedve májusban író-olvasó találkozóra jönni
hozzánk, rengeteg csinos lány van itt, és mindegyik isteníti Önt, még a
csehtanárnőnk is, aki egészen fiatal.
Elegünk van Hrabalból! – ez a tisztességes emberek jelszava. Ne hidd, hogy
dicsőséged az égig nő. Te szarházi! Te göndör disznó! Az ördög vigyen!
Éppen most fúródott be milliónyi és milliónyi kis horog a csontvelőmbe.
Beleakaszkodnak és húzzák-cibálják, mint horgász a botot. Tébolyítóan fáj. De ha
valaki, mint Ön is, felém int, hát mégiscsak könnyebben viselem a fájdalmat,
merthogy van, aki együtt érez velem. És ennek az ismeretlenekkel való
együttérzésnek a fejében Ön mindenben sikereket ér majd el.
Sajnálom, hogy nincs időm. Nagy élvezettel köpnék bele este abba az
undorító pofádba, te ifjúságunk megrontója.
Hrabal úr, könyvével ma visszaadta az életkedvemet, amelynek létezésében
már nem hittem. Felrázott álmos, tompult rezignáltságomból, valamiféle tinktúrát,
elixírt csöpögtetett belém.
Megfordultam néhányszor az SPL-ben, azaz a diliházban, tényleg voltam ott,
de nem mint beteg, hanem mint fogorvos. Egy alkalommal az egyik páciens a
váróban felejtette a jegyzetfüzetét, és mivel nem tudtuk, kié a füzet, hát
megtartottam magamnak. Most, hogy elolvastam a Táncórákat, borzasztóan
sajnálom, hogy ezt az irodalmi műremeket nem adtam át valamelyik kiadónak.
Micsoda mérhetetlen veszteség érte a cseh és talán a világirodalmat is, amikor ezt
a füzetet a papírkosárba dobtam...
A humornak jó néhány fajtája van, nyílvesszői az ember belsejébe hatolnak.
Mindegyik másképp. Hrabal elvtárs nyílvesszője ezüstösen cseng, és a szúrás
helyére balzsamot csöpögtet.
Megérdemelnéd, hogy a vasutasok bepereljenek vagy megkövezzenek, te
vadbarom, mert szerinted, ugye, a vasútnál mást sem csináltak, csak „keféltek” az
állomásfőnök úr kanapéján.
Nagyra értékelem az Ön témáit, gondolatait, mélységüket és a belőlük áradó
melegséget, az Ön elbeszélő tehetségét, és mindazt, ami a könyveit oly megkapóvá
teszi. Mintha simogatnák az embert.
Teljesen kiborulok, amikor a kávéházban vagy a villamoson azt hallom: „Na,
mit szólsz Ferlinghettihez? – Marha klassz.” Ettől a „marha klassz”-tól készülök ki
a leginkább. Azért írok Magának, mert Maga korántsem „marha klassz”. Maga
kész provokáció. Nem hagyja aludni az embert, szüntelen olvasásra ingerli, és
elrabolja az idejét.
Mit gondoljunk erről mi, nevelők, apák és családfők, akiknek serdülő
gyermekei épp a legkényesebb életkorban, a pubertásban vannak? Például hogy
magyarázzam meg tizenhat éves fiamnak, hogy mi az a „pinácska”?
Csak maradjon meg bokszolónak, fehér bombázónak, keményöklű
bunyósnak, célozza meg egyenest az államat, a solar plexust, és én cserébe ígérem,
hogy edzeni fogok, a végsőkig ki akarok tartani a ringben maga ellen, technikai
knock outban ne reménykedjék, a kilencnél mindig felállok, és tovább verekszem,
én drága ellenfelem.
Néhány kritika és kritikus szerint ez a disznó Hrabal úgymond Neruda és más
klasszikusaink folytatója!!! Borzalom!!! Hogy lehet ezt az alakot akárcsak egy
lapon említeni Nerudával! Hašek a több száz oldalas Švejkjében nem írt le annyi
malacságot, mint ez a szexuálpatológiai eset.
Ha nekünk, cseheknek van valami különlegesen rokonszenves
tulajdonságunk, ami egyedülállóvá, utánozhatatlanná, százszázalékosan csehhé
tesz minket, Hrabal úr, akkor az pontosan az „önvilágámítás”, az a képességünk,
hogy emberien szószátyárak legyünk, hogy önmagunkat és másokat is beleszőjük
a kivételes és csodálatos szavak és tettek hátójába.
P. S. A régi indusok jól mondták a védákban: „Tat twam asi!” Ami azt jelenti:
„Ez vagy te!” Ez a portré tehát nemcsak az én arcképem, de minden olvasómé,
minden emberé. Lao Ce írta a Tao Te Kingben ötszáz évvel Krisztus előtt: „Ismerni
önnön fehérségét és vállalni önnön feketeségét, ez a példakép a mennyek alatt.
Ismerni önnön dicsőségét és vállalni önnön gyalázatát, az ilyen ember a mennyek
tartóoszlopa.” Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz
hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanoforosom
cáfolja ezt. A lasanoforos perzsául éjjeliedényt jelent. A régiek tehát jól tudták,
hogy minden ember portréját dicsőségének és gyalázatának dialektikus egysége
alkotja. Mi, a huszadik század gyermekei hajlamosak vagyunk rá, hogy
magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk.
Márpedig ez a káosz kezdete. Ez a szembesítés nem más, minta régiek
bölcsességének a dicsérete és a kortársak ostobaságának a bírálata, hacsak nem
okosodnak meg, és nem térnek vissza az ember dialektikus portréjához, mint
minden dolgok egyedüli mércéjéhez.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
LEGENDA KÁINRÓL
KÁIN ELUTAZIK / Odamentem az állomás pénztárához, és így szóltam a
kisasszonyhoz: Jegyet! A pénztáros kisasszony kikukkantott a kis ablakon, és
nyugodtan csak ennyit mondott: Na ja, forgalmista uram, de hová? Erre
gondolkodóba estem, s jobb kezemmel végigsimítottam szemöldökömet: Oda
adjon jegyet, kisasszonykám, ahová legelőször téved a szeme. De ő azt hitte, hogy
csak afféle társasági csevegés az egész, és így válaszolt: Hogyhogy legelőször?
Hisz nap mint nap ezeket a jegyeket nézem! És vigyorgott és fintorgott és szép
volt, még akkor is, ha csúnya volt. Erre elgondolkoztam, és összedörzsöltem a
kezem. Akkor hát, kisasszony, nézzen a szemembe, és bal kézzel, mint egy vásári
papagáj, húzza ki a sorsjegyemet. És most meg én kacagtam, mert és mivelhogy
azt hittem, ezúttal én szedtem rá. De ő okosabb volt, mint amilyennek látszott.
Gondolkodás nélkül rávágta: Nézze csak, forgalmista uram. Én sötétben, éjszaka is
adok el jegyet. Úgyis olyan jegyet adnék magának, amilyent akarok! És hintázott a
széken, és teljesen odavolt, hogy milyen jól feltalálja magát. De engem már
kezdett untatni a dolog, és határozottan mondtam: Akkor a hetedik oszlop hetedik
sorából, különben is mindent, ami hetes. Mint a zsidóknál! És torkomban úgy
remegett a hang, hogy eleinte el sem akartam hinni, hogy az enyém. De az én
hangom volt, mert alighogy ezt kimondtam, egyszerre a szájam is elnémult. És a
reszketés átterjedt a szájamra is, s alsó ajkam annyira remegett, hogy önkéntelenül
is odanyúltam: Hallottam, ahogyan a dátumozógépben átlyukad az a menetjegy, és
ahogyan felém lendül a pénztároslány vöröses frizurája, mint valami gömbvillám.
Így szólott: Bystrice u Benešova, és hat korona ötven hellert kapok. De ma
valahogy egészen magánkívül van, forgalmista úr! Melyik gyötri így a szívét? És
viccből azt mondtam: Az a nagyfogú, és hintázott a székén és nevetett, mert
semmit sem tudott. Kimentem a váróteremből.
Kiléptem a sűrűsödő sötétbe, abba a napszakba, mikor minden oly furcsává
válik, mikor minden olyan, mintha már soha többé nem adatna meg neki, hogy
megpillantsa a világtól bensőségesen búcsúzó fényt. Úgyszólván a határvonalon
álltam: még állítani lehet, hogy nem jött el az éjszaka, nappal van, ám vitába is
lehet szállni, hogy már nincsen nappal, hanem éjszaka van. A peronon a málházó
épp a csomagokat készítette oda a paklikocsihoz, én meg az utolsó beszédemre, az
utolsó pár órámra készültem, arra a pár órára, amit én magam határoztam meg,
arra a pár órára, amit az örökkévalóság kellős közepéből szakítottam ki. Immár
senki sem másíthatta meg elhatározásomat, már senki sem foszthatott meg a
véletlenül választott szabadságtól. Soha, semmit sem tudnék jobban és
tökéletesebben kiötleni, s nem is akarnék soha másképpen élni, mint eleddig.
Azaz, ha újrakezdhetném, megint csak ide lyukadnék ki, ahol most állok, azaz egy
vidéki állomás peronjára, kezemben Bystrice u Benešovába, egy kis városkába
szóló jeggyel, ahol még sosem jártam. Egy szállodában történik meg majd, ahol
még sosem aludtam. És minden olyan különös volt. A málházó meggyújtott egy
lámpást, fénye sárgára festette a kosarak és a bőröndök éleit. És én, kinek már nem
volt mivel világot gyújtania, egy vesszővel kotortam félre a porladó leveleket. És
mikor egy darab papírt pillantottam meg, lehajoltam ehhez a sötétség ölén világító
tárgyhoz, gyufát gyújtottam, s elolvastam, ami rá volt írva. Szép volt, s lelkemben
mély nyomot hagyott. Egy zongoraszólam darabkája volt, ezzel a szöveggel:
ELJÖTT SZERELMEM MÁJUSA.
De már be is gördült a vonat az állomásra, ormáról szikrabokor hullámzott
alá, ami aztán a fekete földön ülepedett le, pusztult el. Olyan érzés fogott el, mint
mikor az a vörös pénztároslány hajolt hozzám az imént. Erre gondoltam és rá
emlékeztem, amikor felszálltam. Iszonyú robajjal vágtam be magam mögött a
vasajtót, így zárva le egész múltamat, elválasztottam magam, és átvágtam a tájjal
összekötő köldökzsinórt. Ott álltam az ajtónál, s az ablakból néztem az induló
vonatot. Épp a peronon álló forgalmista mellett haladtunk el, aki valamilyen
érthetetlen oknál fogva magasba emelte zöld lámpáját, és háromszor meglengette
felém (bár sötétben álltam), mint egy pap, mikor a koporsót szenteli be. Végül
aztán arra gondoltam, valóban, a koporsóm ez a kocsi, a magam választotta
temetésre visz. Nem játszott senki, locsogással sem keserítették meg utolsó
utamat. Hétköznapi emberi boldogság nyomába eredve utaztam el, mint ahogy
szombaton a természetjárók barátnőikkel és gitáraikkal víkendezni indulnak, mint
ahogy a rokonok szélednek szét keresztelő vagy temetés után. Az a szándék
vezérelt utamon, hogy valós életemet összhangba hozzam gondolataimmal. Az
akarat végső lehetőségeivel akartam szembesülni, az akaratéival, mely csak azért
kívánja végét, hogy megpillantsa saját királyságát. Ott ültem tehát nagykabátban a
harmadosztályú kupé sötétjében, merthogy háború volt. Egy kis ideig arra az
osztrák törvényre gondoltam, mely szerint az öngyilkosokat félreeső helyen, a
legnagyobb csendben kell eltemetni. Mégiscsak volt a Monarchiának érzéke a
csendes gondolat megszállottjai iránt! Mégiscsak kijár egy kis kegyelet azon
boldogoknak, akik csak úgy, desperáltságból, a gondolat dicsőítésére és
győzelméért mennek a maguk készítette vágóhídra. Mily közönségesnek láttam
ezzel szemben a mozgósítást! Ölni, s hozzájárulásunk nélkül megöletni! Szinte
remegtem dühömben, mikor arra gondoltam, hogy az évi egy tucat öngyilkosságot
miként teregetik ki az újságok, hogy szitkokat és átkokat szórnak az
öngyilkosokra, míg a háborús halottak milliós száma magától értetődik! Pfuj! A
szentségit! És a kerekek lassuló kattogását hallgattam, ahogy a vonat fékezett,
majd megállt.
Aztán egy fekete asszony nyomult be abba a sötétbe, sehogy sem boldogult
valami dobozzal vagy bőrönddel, amit maga után vonszolt. Így szóltam: Hová
utazik, asszonyság? Bár arra gondoltam, vajon mit vonszol ez az asszony.
Segítettem fölrakni a cókmókját a csomagtartóra, és újfent megkérdeztem: Hová
utazik, asszonyság? Haza, hát haza, uram. Üres gyümölcsös rekeszeket viszek.
Kertész vagyok, uram. Nyáron megszedem a gyümölcsöt, télen meg
széjjelhordom, jajgatott a hang a setétből. És vajon, asszonyság, boldog-e maga?
kérdeztem. Hát már hogyne volnék. Nagy öröm az nekem, egész nap a lajtorján
állni, és szedni a pompás, kerek gyümölcsöt, és szép sorjában rakni a kosárba.
Nincs ennél nagyobb öröm. Már húsz éve kertészkedünk így az urammal,
ujjongott a gondterhelt hang a setétből. És leesett-e már valaha az asszonyság?
kérdeztem tovább. Nem, azt még nem. Pedig oda is felmászom én, ahová az uram
sem mer, uram! Ágacskáknak, gallyacskáknak támasztom a létrát, egészen fenn a
koronában serénykedem. Biztosan őrangyalom van nekem. És az asszonyság
fölkacagott. És maga, maga hová megy? kérdezett vissza, mintegy illendőségből a
sötétben megbújó hang. És a sátán ekkor néhány szörnyű, akaratom és
természetem ellen való mondatot súgott fülembe. Másodszorra csodálkoztam el
aznap, vajon ki az, aki ott benn, énbennem beszél. És sátáni árnyalattal
hangomban mondtam: Borotváért megyek! És csettintettem a nyelvemmel, és
fehér ujjam végighúztam a torkomon! Két borotváért, egyik a jobb, a másika bal
kéznek, így hát egy borotva meg egy borotva az két borotva, asszonyom! És a
hangja, mintha már bánná, hogy egyáltalán kérdezett: És hová, uram? És
megszorítottam a két borotvát kabátom zsebében, s úgy éreztem, szájharmonikákat
szorongatok. Ám bizalmas hangon mondtam: Bystrice u Benešovába! És ő, mintha
csak bele akarna fúródni, bele akarna bújni a setétbe, vagy a falon át a másik
kupéba préselődni, csendesen így suttogott: És miért? Ah, asszonyság,
aranyoskám, mert fölmászom a magas létrára, és egy álló órát fogok ott inogni,
úgy, ahogyan a szél fúj! Egy álló órát dobálják majd az ágak és a gallyacskák
testemet, mint a seregély ellen való madárijesztőt! És aztán valaki szólít, vagy tán
nem is szólít! És ekkor már üvöltöttem is, üvöltött bennem az a valami, s én
tehetetlen voltam! És fölemelkedtem. És a női hang, tán nem is nőinek mondanám,
inkább emberinek, vagy még azt se, talán emberi se volt, érthetetlenül válaszolt.
És az asszonyság, aki úgy szeretett gyümölcsöt szedni, elájult.
KÁIN NEM GYŐZ CSODÁLKOZNI / Ezt azért mégsem kellett volna,
gondoltam a fekvő test fölé hajolva. Szemrehányást tettem magamnak, bár közben
borzadoztam az ismeretlentől, aki az imént az én szájam által kért szót.
Rémüldöztem, vajon ki az, kit magamban és önmagam ellenére melengetek, és aki
immár a fejemre nő! Amikor bejött a kalauznő, kértem, segítene a kertészasszonyt
a sötétségből előszólítani. Az öregasszony kezét dörzsölgettem, és a tenyerébe
leheltem. De ő, mintha álmodna, csak nyögdécselt, és sehogy sem tudott magához
térni. Csak mikor a kalauznő, akinek nyakában lámpa lógott, egy kis kávét öntött a
szájába, sóhajtott fel mélyről, nagyon mélyről, mintegy a talpából, és kezével
lassan megtörölte hideg homlokát. Újból fölé hajoltam, s kértem, bocsásson meg.
Ekkor a kalauznő kis lámpájával az arcomba világított, és így szólt: Jé, forgalmista
úr, hát maga hogy kerül ide? Virágzó gallyacska repült be ezzel a hanggal, mely
oly ismerős, édes volt számomra, amely képes volt jelenidejűvé tenni a múlt időt.
Még mindig a kertészasszony kezét fogtam, de az odalebbent esemény oly
üdeséggé kezdett kibomlani, hogy agyamat is, szívemet is sürgető vágy fogta el,
kis híján felnyögtem! Kinyújtottam a kezem a rám szegelődő lámpaszem felé, s
eltakartam. És a meleg lánykéz rögvest megsimogatta kezemet, s ott maradt,
csendesen nyugodott rajta, mintha már rég ekképpen rendeltetett volna.
Szerencsére jajgatni kezdett a kertészasszony: Ah, uram istenem, ah, uram isten!
Ismét fölé hajoltam és a fény csóvája ismét rembrandti csoportképünkre esett.
Óvatosan felemeltem az öregasszonyt, vállára terítettem kendőjét, leakasztottam a
kalauzlány nyakából azt a lámpát, és megvilágítottam vele arcomat. Egyre csak ezt
ismételgettem: De hisz én vagyok az, egy közönséges ember, ember, közönséges
ember, na, érintsen csak meg! Pont olyan vagyok, mint maga. Nahát! És az
asszony megszűnt remegni, bár láttam, s bőre érintésekor éreztem is, hogy még
mindig irtózik, retteg tőlem, hogy ki nem állhat. Hogy bárcsak otthon lenne már a
békés almái meg körtéi közt, a férje mellett. Azt mondta, legyek olyan kedves és
segítsek kivinni a batyuját a folyosóra, és hogy inkább állni fog. Így hát
kivonszoltam a dobozokat a setétben és a lámpa éles fényében a folyosóra. Mikor
visszatértem a kupéba, a vonat épp egy dübörgő hídra ért. A lámpa még mindig
ragyogott abban a sötétben, és én nem tudtam, mitévő legyek. Odaléptem hát az
ablakhoz, és kinyitottam. Heves, friss légáram csapott meg, a vonat megállt.
Kinéztem, és láttam, hogy a bemeneti jelző Állj!-t mutat. Fülem mögött ott
éreztem a kalauzlány haját és a leánytest közvetlen közelségét. Megfordultam,
leakasztottam nyakából a lámpácskát, és az arcába világítottam. Igen, ő volt az.
Így szóltam: Hogy van, Máša kisasszony? És visszaakasztottam a lámpát a
tarkójára. Aztán ismét kihajoltam az ablakon, és csak úgy bámultam a piros, tiltó
fénykorongot, alsó ajkam újra reszketni kezdett. Máša megérintette a hátamat, és
így szólt: Csakhogy megismer. És arra a kerítésre emlékszik-e még? És úgy
általában a többire! Maga utálatos! És hozzám simult, és éreztem, hogyan égeti
hátamat az a kis lámpa, mint a lelkiismeret-furdalás. Reszkettem a rám rontó
érzésektől, ám durván mondtam: Hát hogyne! És legyintettem a sötétben, mert
mindez egyszerre csak hiábavaló volt. Ez a kis kalauzlány egy kockát feje tetejére
állított építményemben, és sehogy sem stimmelt már az egész, kezdtem kiesni jó
előre eltökélt szerepemből. Rádöbbentem, mindent át kell építenem! És mindezt
egy lány miatt, akivel valamikor kerítést festettem a hosszú pályaudvar körül! A
szentségit! Éreztem, hogy bágyadok, ernyedek, hogy nem jutok el kitűzött
célomig, és oly hatalmas gyűlölet fogott el a lány iránt, hogy legszívesebben
megütöttem volna. Mint mindig, most is rosszkor bukkant föl. Nem mintha nem
kedveltem volna, ellenkezőleg, minden tetszett rajta, mindene izgatott mint férfit.
De már akkor, mikor a drótkerítésen át néztük egymást, mikor a két nedves
ecsettel böködtünk egymás felé, meg egymásba is, már akkoriban egy egészen
más program erősödött bennem! Másféle vágy kerített hatalmába. Most vállamon
éreztem leheletét, hallottam szívverését és az olajlámpa sziszegését. A szemafor
megcsörrent, és zöld fény váltotta fel a vöröset. Leültem, és a vonat tompa
kattogással elindult. Csak hogy mondjak valamit, így szóltam: És arra emlékszik,
Mášeňka, hogyan lopkodtuk ki egymás zsebéből a fényképeket? És ő hallgatott, és
kabátja zsebéből egy befőttes gumival összefogott menetrendet húzott ki, abból
meg holmi kemény papírlapot vett elő, és odaadta nekem. Kiszaladt a folyosóra, s
egy kis idő múlva hallottam, hogyan kiáltja az állomás nevét. Cigarettára
gyújtottam, és az állomáslámpák beszűrődő fényében megnéztem azt a papírt. Az
én fényképem volt. Tudtam, de csak bámultam, hogy megerősítsem magam: már
egy másik vágányon vagyok, s bármit teszek is a jövőben, egyre csak távolodni
fogok attól, amit akartam. Elnéztem azt a fotót, egy kisírt szemű, frufrus gyerek
tekintett vissza rám. Ráadásul egész arcom csupa kávé volt, csokornyakkendőm,
ruhám meg tiszta zsír. Nyilvánvaló volt, hogy gyakran néz ebbe az arcocskába,
mintha hinne benne, hogy az agy összpontosított munkájával megidéz engem. És
tán így is volt. Újra hallottam hangocskáját, ahogy kikiált, távolodik, majd
visszatér. A halál, melynek oly eltökélten eredtem a nyomába, mintha gyengült,
mintha áttetszőbbé lett volna. Unszolása és hevessége mintha az ellenkezőjére
váltott volna át. Én is kávéval öntettem le és zsírral kenettem össze. Szemem is ki
volt sírva most, és homlokomon ott ágaskodott a frufru. És nem győztem
csodálkozni. És mikor a fénysugár, melyben álltam, lassan elmozdult, újra a
fényképre tekintettem, de most egy masnis kislányt láttam rajta. Megfordítottam, a
túloldalára voltam ráragasztva én.
És ez mellbe vágott. A múlt, amely apró pontként bukkant föl fél órával
ezelőtt, mostanra akkora lyukat vágott ki magának, amekkorán egy felnőtt férfi is
átférne. Sőt, mi több! Egyre hatalmasabban és sürgetőbben áramlott belőlem a
reszketés, a halál utáni vágy teljesen elhalványult. Kacérkodás volt csupán!
Mindez erősebb volt a szándéknál, képtelen voltam másként. Ilyen voltam! Még
Máša sem kellett volna hozzá, elég lett volna egy kis virág, vagy valami egészen
hétköznapi esemény, az is ugyanígy felforgatott volna! De ami világos volt
számomra, s amit már tudtam magamról, az az volt, hogy mindez pusztán
halogatás! Hogy ismét elég egy hétköznapi kis esemény, hogy észre térjek, hogy
folytassam, befejezzem, amit eltökéltem! Még pontosabban elmagyarázom ezt
magamról. Mindig egybeolvadtam az idegen eseménnyel! Mindig sajnáltam, ha
valaki másnak látott, mint aminek látni akart. Mindig föláldoztam magam. Ez
volta legszebb az én természetemben. Az én életemre mindig volt idő bőven!
És mikor Máša belépett a fülkébe, a lyukasztója himbálózott és csillogott, és
én utáltam azt a fénysugarat. Hunyorogtam, és odaadtam a fényképet. Azt
mondtam: Igazán szép. És mikor kezét nyújtotta, gyorsan elkaptam a csuklóját, és
testemmel takartam el a lámpát. És szájon csókoltam. A kupéban sötét volt. Csak
ahogy megmozdultunk, fröccsent elő egy keskeny fénynyaláb, hogy aztán ismét
becsípődjön testünk közé. Hogy örömet szerezzek neki, még egyszer
megcsókoltam, és amennyire csak lehetett, igyekeztem megjátszani a
szenvedélyest. Ráparancsoltam kezemre, hogy szorosan tartsa és a hátán lefelé
csússzon, hogy keményen fogja apró kis mellét, hogy simogassa haját.
Iparkodtam, és éreztem és hallottam és láttam, hogy érzelmeim nemléte gyönyört,
szerelmet és reszketést vált ki. Valami isteni üresség áradt belőlem. Adtam, s
magam nem éreztem mást, csak a vágyat, hogy dédelgessek, osztogassak, hogy ezt
a lányt a valóság illúziójával ajándékozzam meg. Gondoltam is a sötétben, hogy
ha megnősülnék, csakis Mášát vehetném el. Egyre csak simogattam, ő meg úgy
szorította a kezem, mintha tulajdon életét akarná belém pumpálni. Mikor a vonat
megállt, gyengéden figyelmeztettem: Mášeňka, menjen, jelentse az állomást,
nehogy valaki ebben a sötétben a lábát törje! De ő meg sem moccant. Szorosan
hozzám simult, s háromperces csókokkal árasztott el egészen Prágáig.
Újragyújtotta lámpáját (kis ideje, hogy elaludt), és azt mondta: Várjon meg a
főbejáratnál! És kiszaladt a folyosóra, és hallani lehetett, ahogy nyitja-zárja a
fülkéket, és kiáltozik: Prága, végállomás, kiszállás! Prága, végállomás, kiszállás!
És a hang távolodott, és én örültem.
Mikor kiléptem a prágai elsötétítésbe, egyáltalán nem éreztem magam
kellemetlenül. A villamosok kékre mázolt ablakokkal jártak, a járókelők
mágikusok voltak. A főbejárattal szemben álltam meg, és elnéztem a csapóajtó
nyitódását-csukódását, a tompított fények kavargását és a megkékült utasokat.
Mintha a huzat nyitotta-csukta volna azt az ajtót! Mint egy hatalmas, a vért
magába szívó és kipumpáló szív. Úgy éreztem magam, mint egy elsüllyedt hajón,
ahol az örvény nyit ajtót, melyen át aztán szörny-halakat és vízbe fúltakat hajt
befelé!
Aztán fölbukkant ő, és tényleg szép volt. Szebb, mint valaha is gondoltam
volna. Tán azért, mert épp arra ment egy villamos, és borostyán- meg
kékítőszínnel öntötte le. Még mielőtt meglátott volna, észrevettem, hogy tiszta
kaucsukgallér van rajta, és hogy szétnéz. Egész testemmel bólintottam, és
nikkelgombjaim mind alulra gyűrődtek. Lelkesedése, meg az, hogy érthetetlen
módon kedvét lelte arcomban, arra ösztökélt, hogy elmosolyodjak, és azt
mondjam: Milyen jól áll ez magának. De tényleg, minden jól állt neki! Főleg az,
hogy olyan tiszta, jól fésült volt, és hogy a kabát olyan szépen feszült rajta.
Kezében kis bőrönd, meg egy kék kávéskanna, olyan, amilyent a vasutasok
hordanak magukkal. Ahogyan ment, léptei oly szépek voltak, hogy megkértem,
menne pár lépéssel előttem. De ő azt hitte, hogy csúfot akarok űzni belőle, vagy
veleszületett szégyenlőssége miatt nem akarta, hogy nézzem, megállt, s irulva-
pirulva lóbálta a kannáját, mire én tiszta szívből elnevettem magam. Megfogtam a
bőröndkéjét, és ő még megkért, tartsam neki a tükröt, hogy szebbre rúzsozhassa
száját. Mintha tudta volna, hogy ezt szeretem. Rám tekintett, és reszkető ajkamat
nézte. Belékaroltam, és megkérdeztem: És most hová? Mire ő ujjával az
elsötétített Prága feketeségébe bökött, és azt mondta: Oda! És így mentünk, és
minden lépésnél hozzám ért a combjával. Folyvást mosolygott, arcán a gödröcskék
csak nem simultak ki. Láttam, valami szépet kell mondanom. Így szóltam: Máša,
szeretem magát! És aztán, amilyen gyöngéden csak tudtam, befogtam a száját, és
azt mondtam: Picikém, kispofám! és megcsókoltam, s közben elnéztem, hogy
hunyja le szemét, hogyan remeg meg a karomban. Aztán a Letna park sötétjéből
lefelé mutogatott és magyarázott: Az, az a setétség ott, az a Nemzeti Színház, az
meg ott az ellenállók emlékműve, az a világosabb meg arra, az biztosan a vár lesz.
És csacsogott, és én őszintén örültem, hogy örvendezik, hogy boldog. Csak azon
döbbentem meg, hogy olyan természetességgel cipel haza, mintha valahol talált
vagy nyert volna engem. De már be is mentünk a bérházba, és hallottam, hogyan
ver a szíve. Kitartóan hallgatott, az izgatottságtól levegőt is alig kapott. Csak
valahol az ötödik emeleten állított meg, és a kulcsot kereste. Aztán ajtót nyitott, az
ablakhoz szaladt, és lehúzta az elsötétítő rolettát. Így szólt: Gyújtsa fel a villanyt.
Kitapogattam a kapcsolót, és elfordítottam.
Pont olyan szobácska volt, amilyent vártam. Varrógép, szekrény, rajta
kitömött sárgarigó, meg egy, a pofájában madarat tartó nyest. Aztán még asztal,
hintaszék, és egy csillogó kép, Jézus szíve, széthúzott bőr, de belül minden csupa
aranysugár, fölül tűz, és körös-körül töviskorona. Leültem a hintaszékbe, és
zsebemben önkéntelenül is megszorítottam a két borotvát. Szorítottam őket, és
láttam, mennyire eltávolodtam tőlük. A jellememre gondoltam, Máša megágyazott.
Ahogy félrehajtotta a paplant, sarka kilendítette a csendből a krisztusos képet.
Máša levette blúzát. Aztán bűntudatos, lesütött tekintettel, lassan, mintha ez lenne
a halála, a kapcsolóhoz lépett, és iszonyú erőlködéssel elfordította. Ültem a
sötétben, és hallottam, ahogy Mášeňka vetkőzik. Csendesen mozgott a Jézus-kép
is a falon, mintha a haldokló időnek volna ingája. Az éjszaka szeplőtelen kék fénye
beszivárgott a szobába az elsötétítő roletta résén át, úgyhogy nem tudtam megállni,
odaléptem, és fölengedtem a vásznat. A füst és köd mögül épp akkor bújt elő a
hold, s úgy bámult rám eszelős szemével, hogy elfogott a rémület. Lehúztam a
rolót, és ismét sötét lett. A kép immár oly halkan ingott, mint mikor valaki könnyű
kézzel rója a betűket. Levetkőztem, és bebújtam Máša mellé az ágyba. Minden
erőmet és nedvemet ennek a lánynak adtam, mert azt hittem, öngyilkos akar lenni
ezzel a szerelemmel. Önmagam adtam neki, mert ezt akarta.
KÁIN HŰ MARAD ÖNMAGÁHOZ / Reggelre egyedül maradtam, a
napkelte provokált frissességével. Teljesen ellágyultam. Máša úgy aludt, mint akit
fejbe vertek. Csak egy nagy légbuborék jelezte az orránál, hogy él. Megduzzadt,
majd ismét lelappadt, aszerint, hogy a lélegzet fölfújta vagy lelohasztotta. Még a
sötétben felengedtem az elsötétítőt, azzal a szándékkal, hogy figyeljem a születő
napot. Most, az immár teljes fényben jól ki lehetett venni az ágyszélről lelógó jobb
lábát és a ragadozó ujjakba, tanúimba, vért szállító kék eret. A jobb mell is úgy
duzzadt, mintha le akarná a testet rántani a földre. Csak az a buborék halt el, s
duzzadt meg újra és újra. Képtelen voltam tovább fekve maradni. Fölkeltem, és
hangtalanul öltözni kezdtem.
És Jézus szíve tehetetlenül ragyogott le a színes nyomatról, és a tövisek, meg
a vér is, mintha igaziak, frissek lettek volna. A ruhák, a fehérnemű és a testek ezen
kuszasága és dúltsága fölött Istennek erőszak nélkül való fia uralkodott, és nem
mert megakadályozni egyetlen csókot, egyetlen sikolyt, egyetlen ölelést sem.
Bizonyára azokra várt, akik magányosan járulnak elébe, alázatos orcával, szelíd
szívvel. Úgy függött ott Máša falán, mint valami őr, kinek az elítélthez semmi
köze sincs. Csak az az égő udvar körötte, mintha csak az lett volna képes
befogadni a kacagást, éppúgy, minta sírást. És míg nadrágszíjamat húztam meg,
egyre tömörebben közelgett felém, s mikor nyakkendőm kötöttem meg képének
tükröző üvegében, megbarátkoztam vele, és neki igazán nem lehetett ellenvetése.
Ekkor értettem meg, hogy vállalta önnön sorsát, hogy pontosan tudta, milyen vég
vár reá, és nem tért ki előle, mert önmaga bizonyítékaként kellett neki a
megfeszíttetés. Megdermedtem az iszonyattól, ahogy elképzeltem, hogy mi lett
volna, ha a zsidók népe nem hajlandó megfeszíteni őt, beleizzadtam ebbe a
látomásba. De Ő lefeküdt a sínre, és tudta, hogy a vonat jönni fog. Tudta, miféle
népnek hozott új gondolatokat és új formákat. Tudta, mi lesz a fizetsége, s nem tért
ki előle. Megfontoltan lett öngyilkos, bizonyítékául gondolatai egységének. Ha én
lettem volna akkoriban a Sátán, azt sugalltam volna a népnek, válassza inkább
Barabást! Lőttek volna a fejlődésnek.
De abban a tükörben ráébredtem önnön küldetésemre is! És vágyakozni
kezdtem önmagam után, még a fogam is belevacogott. Mintha mindez szükséges
halasztás, erőgyűjtés lett volna! Hogy aztán annál nagyobb erővel vessem magam
álmom nyomába. És már önmagamat megelőzve Bystrice u Benešovában voltam,
ott, ahol még életemben nem jártam. És Máša még az álom vastag falán keresztül
is mintha megérezte volna ezt. Valamit suttogott, és a buborék szétpattant az orrán.
Sietve elhagytam a szobát, és leszaladtam a lépcsőn. De a kapu lenn zárva
volt! Kinyitottam az udvarra nyíló ablakot, s minden izgalom nélkül kibújtam
rajta, mert ha a kaput kellett volna kifordítanom sarkaiból, kifordítottam volna, ha
a falat kellett volna áttörnöm, nem haboztam volna. És lecsúsztam a csöndes,
elhagyatott udvarra, amelyre éles árnyék vetült, átmásztam egy hófehér kis falon, s
már semmi sem állt utamban. És éreztem, hogyan áramlik szerte testemben az
akarat. Teljesen kitöltött. Képes voltam matematikailag kifejezni magam! Nem
voltam sem szomorú, sem vidám. Csak érzékeim élesedtek meg, és minden egyes
másodperccel elnyesegettem magamtól azt, ami volt. Puszta jelenvalósággá lettem,
jövőbeli édes véggel. Amikor kiértem az állomásra, eszembe jutott, hogy a jegy
Mášánál maradt az asztalon. Vettem másikat, és az első vonat elvitt. Csak ültem a
szájharmonikás dobozhoz hasonlatos tokban lapuló borotvákkal a
kabátzsebemben, és figyeltem a tovatűnő távíróoszlopokat, és vártam a soha el
nem fogyó szembejövőket. Órával a kezemben mértem a vonat menetidejét, és
legszívesebben átrobogtam volna minden állomáson, és csak ott álltam volna meg,
ahová a szívem ragadott. Csupán egy gondolat kínzott egész úton. Vajon lesz-e ott
fürdőszoba? És nem gondoltam egész úton semmi másra.
És volt fürdőszoba! Azonnal befűttettem a kályhába, és lementem, hogy a
söntésben beírjam magam a vendégkönyvbe. A látogatás célja rovatba ezt írtam:
Fivérem meglátogatása. Rögvest fizettem is a tulajdonosnak, és azt mondtam,
hogy fáradt vagyok az úttól, hogy megfürdöm, és alszom egyet, hogy erőre kapjak.
Kinyitottam a hetes számú szobát, levetkőztem, és ágyba bújtam. A csukott
ablakon keresztül is hallani lehetett, hogy kinn esik, a fürdőszobából pedig az
egyre emelkedő víz csobogása szűrődött be. Az ablaknak háttal feküdtem, de a
tükörben láttam a patakokban csorgó őszi víztől elhomályosult ablaktáblákat.
Láttam a tükörben a kalapomat is, a kabátomat, nadrágomat és a fogas csúcsát.
Mindez oly szomorú volt, hogy fölkeltem, és kimentem a fürdőszobából.
Elzártam a vízcsapokat, és felöltőm zsebéből előhúztam a két borotvát. És
egyszerre, csak úgy, egy keringőt kezdtem fütyörészni a Luxemburg grófjá-ból.
Éles késsel keskeny vályút faragtam a sámliba, és az egyik borotvát belegitteltem.
A másikat melléfektettem. Aztán egyszerre csak habozni kezdtem, és csak
hallgattam, hallgattam azt a keringőt, ahogy egyedül, teljesen egyedül, magától tör
elő ajkaim közül! Elborzadva állapítottam meg, örülök, hogy ilyen hosszú ez a
dal! Mikor elnémultam, oly csendes és fehér maradtam, mint a fehér, tiszta papír.
Bár már a forró vízben kellett volna ülnöm, mégis haboztam. És amikor kézbe
vettem azt a borotvát, láttam, hogy mindkét kezem hihetetlenül remeg.
Tulajdonképpen nem is a kezem remegett, hanem valahonnan a májamból áradt
szét hatalmasan a mindent elnyelő félelem és nyugtalanság, ami bár az ujjaimban
ért véget, de kezdete valahol messze a testemen kívül volt. Nem is a máj, nem is a
szív, nem is a lélek, hanem valamiféle, rajtam kívül való dolog! Mintha tű volnék,
melybe ismeretlen cérna fűzetik bele. És ekkor újabb érthetetlen dolgot műveltem.
Kitéptem egy hajszálamat, s a borotva élét próbálgattam rajta, bár tudtam, hogy
fenve van! Mikor megpillantottam magam a tükörben, láttam, hogy a fütyörészést
meg a borotva próbálgatását is csak a gyáva test ötlötte ki. Újra az a frufrus, kisírt
szemű kisfiú voltam. Láttam magam, és egyetlen bűntudatos, esendő pillantás sem
kerülte el figyelmemet. Szörnyű volt ez nekem.
Leraktam a borotvát, és kimentem a folyosóra, hogy megnyugodjak. Az
önmegalázás és a rajtam kívül eredő félelem szinte csomót kötött a beleimre.
Éreztem, hogy arcom sápadt, és hogy teljesen ki vagyok zökkenve önmagamból.
Így álltam lehunyt szemmel, és egyre csak vártam, mikor jelentkezik tónusom,
színem. Mikor fog vitorlám szelet, mikor siklom tova a magam útján. Kitartóan
ismételgettem magamban: Muszáj, muszáj, muszáj. És a szavaknak ez a susogása
valóban megnyugtatott. Kissé kinyitottam szemem, s csak most vettem észre, hogy
a lépcsőfordulóban egy öregember ráncos keze malterral egy kampósszöget erősít
a falba, és hogy mellette a földön egy Minimax márkájú tűzoltókészülék hever.
Erőre kaptam ettől a látványtól, és szerelmetes pillantásokat vetettem az öregre, de
ő mintha észre sem vett volna. Egyre csak hajigálta fel a falra azt a maltert, és
kőműveskanállal simította, simogatta. Ettől annyira magamhoz tértem, hogy
visszasurrantam a szobámba, és csöndben magamra csuktam az ajtót. Egy kis idő
múlva résnyire nyitottam, hogy újra szemügyre vehessem az öregembert, de ő, aki
az imént még észre sem vett, most merőn nézett. Úgy bámult rám mély, nem is
emberi szemével, mintha csak pár centire állana tőlem. Egyre csak nézett, és
bizonyosan mindent tudott. Egyre közeledett szememhez, úgyhogy becsaptam az
ajtót, és berohantam a fürdőszobába.
Gyorsan levettem a fürdőköpenyt, és sietve a forró vízbe léptem.
Gondolkozás nélkül vettem jobb kezembe a borotvát, és megkezdődött a
halálkoncert. Az első fájdalomtól majd elájultam. Kéjesen, halotti-kéjesen éreztem
magam, de amint a vízbe merítettem vérző csuklómat, beállta nyugalom. Inkább
fáradtság volt ez, mint fájdalom, inkább álom, mint fürkész ébrenlét. Arra sem volt
erőm, hogy másik csuklómat is a begittelt borotvához nyomjam. És igazából nem
is volt rá okom, hogy ilyen gyorsan távozzam. Oly szép volt, hogy felemeltem a
karom, látni akartam, való igaz-e mindez. Igen, ömlött a vér, úgy, ahogy kívántam,
s tényleg centiliterekként távoztam el. Később sem ötlött eszembe holmi részlet
vagy akár távoli emlék az irodalomból. Úgy találtam, hogy a költészet, a zene és a
festészet lényegévé válok. Még Máša arca sem jelent meg nekem, hogy kívánjon
valamit, vagy hogy valamit a fejemre olvasson. Egy másik valóság része voltam
ekkor, és az a félelem meg búskomorság tovatűnt. És egyáltalán nem kívántam:
Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár. Hanem ellenkezőleg,
ekképpen imádkoztam: Atyám! ha lehetséges, hadd kiinnom e keserű poharat is.
Magam voltam az imádság, s megfogantam a szépnek a jegyében. És nem jött sem
atyám, sem anyám, sem az állomásfőnök, hogy megnehezítsék átváltozásomat.
Semmi sem rontotta meg ezt a nagy pillanatot, amely már évek óta lebegett
előttem, ezt a pillanatot, amihez jogom volt, mert érleltem s éltettem magamban,
és végül be is teljesítettem. A víz ugyan egyre sötétedett a felgyülemlő vértől, ám
én oly szépnek láttam, hogy csakis a véres tóba hanyatló naphoz tudtam
hasonlítani. És az időt is likvidáltam, mert tudtam, soha többé nem vehetek részt
fenségesebb ünnepségen. Épp ezért, mikor közeledni kezdtem a tudat és
öntudatlanság választóvonalához, egész lényemet arra a másodpercre
összpontosítottam, amely ugyan még nem jött el, de bizonyosan el kellett jönnie,
mikor is a jövőt s a múltat elnyeli a puszta és állandósult jelen, amellyel végül
eggyé olvadok.
Ám ez a pillanat vagy már elhagyta kádamat, vagy még el sem érkezett, vagy
pedig, ó, szörnyűség, sohasem jön el, mert nem létezik. S ekkor akaratom ellenére,
ott, a sűrű fürdőben ülve visszaadattam az eredendő reszketésnek, ami hajszálra
olyan volt, mint az előbb, amikor a Luxemburg grófjá-t fütyültem. Mi több, még
rosszabb! Mintha kinőtt volna a köldökzsinórom, s annál fogva rántattam volna
vissza a tisztátalan ölbe. Tudom, hogy lelkierőmet összeszedve megkapaszkodtam
valamiféle peremben, de a szívás oly erős volt, hogy el kellett engednem.
Lekéstem magam, s az a két-három másodperc, ami tudatosult bennem, undorító
volt. Szemem kerek-tágra meredt, mint valami tányér, sűrű vizet nyeltem.
Szerettem volna valakire rámosolyogni, de a maszk megmerevedett arcomon. A
villanykörte vagy a nap kialudt.
KÁIN A KÓRHÁZBAN / Gall doktor három véradó vérét pumpálta belém, a
tarifatábla szerint, a maximális áron. Így hát nem haltam meg. Az újdonság és az
alapvető változás ugyan realitás lett, de én már valaki más voltam. Elég nehéz volt
elmagyarázni Gall doktornak, hogyan történhetett mindez, mikor már semmit, de
semmit sem értettem múltamból. Inkább úgy éreztem, mintha egy regényben
olvastam volna, mintha valaki mással történt volna mindez. És kezdtem
magamnak is mesélni erről az esetről, kezdett érdekelni, mi is történt a
szállodában. Azon kaptam magam, hogy meg vagyok botránkozva, hogy
szégyenlem magam a tettes helyett is, aki meggyőződésem szerint valaki egészen
más volt, nem én. Néhányszor el is suttogtam magamban: Ezek ám az elszánt
emberek, én erre sosem lennék képes. Ám bekötözött kezem látványa, s az, hogy
képtelen voltam uralkodni rajta, végül is lassacskán meggyőzött róla, hogy valami
közöm azért mégiscsak lehet a dologhoz. Úgy hevert mellettem az a kéz, mint egy
fehér bernáthegyi kölyök, és amint megakartam mozdítani, rögtön jelentkezett és
fölugatott a fájdalom, hogy a könnyem is kicsordult. Végül is arra a
következtetésre jutottam, hogy valószínűleg én voltam azaz illető Bystrice u
Benešovában. De mi sem gátolt benne, hogy tettemen továbbra is ne ámuldozzak,
hogy ne kritizáljam azt.
Fejem fölött ott volt tehát egy fekete táblán krétával felírva a nevem, ám
biztosan a három véradó vére volt az, ami a kormot kiöblítette ereimből, s agyamat
egészen másféle ötletekkel tapétázta ki. És tényleg, ha nem lett volna csuklómon
az a seb, nem létezőknek hittem volna ama borotvákat, már ami a velem való
összefüggésüket illeti. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy tudtam csak
úgy, valamiféle együgyű vágytól vezetve kést döfni a csuklómba. Csak amúgy
irodalmilag tudtam fölfogni az egészet, csak a másoknak adott romantikus tanács
formájában. Még holmi esztétikai indokoltságot is kiagyaltam az efféle
cselekedetekhez, de valahányszor saját magamat szembesítettem az esettel, nyelni
se bírtam, belsőm összeszorult, mintha a puszta gondolat behatolását is meg
akarná akadályozni. Minden bizonnyal csupa elégedett és óvatos polgártól kaptam
vért. Ezért is üldögélt annyit doktor Gall az ágyam mellett, és fürkészett
csontkeretes szemüvege mögül, mintha tekintetével be akarna nyomulni
koponyámba. Egy szép napon bejelentette nekem, hogy meg fog látogatni egy
kalauzlány, aki állítólag megmentette az életemet. Ez volt aztán csak a meglepetés!
Így tudtam meg apránként, hogyan kerültem ide, s hogy mi történt előtte. Csak
ekkor ébredtem rá, hogy előző életemben volt egy kék ruhás lány, a ruháján
ezüstgombokkal! Még az arca is kezdett összecsiszolódni, bár nem láttam sem
szemet, sem orrocskát, s nem emlékeztem a haja színére sem. Csak egy üres arc
volt előttem, amely arra várt, hogy a valóság húzza meg vonásait. Ezért aztán
kezdtem örülni a közelgő látogatásnak. Szemem az ajtóra szegeztem, s türelmesen
vártam, hogy tekintete majd fölkutat és meglátogat.
Amikor aztán végre belépett, úgy néztem rá, mint egy látomásra. Világoskék
selyemruha, sötétkék svájcisapka volt rajta, kabátját a karjára vetve hozta. Elég
bizonytalanul nézett be a terembe, és látni lehetett, hogy fél. Mikor aztán rászánta
magát, hogy figyelmét az ágyakra összpontosítsa, felém tekintett, és mosolyogva
indult el a vörös kókusz futószőnyegen a sarokba, ágyam felé, a többiek
tekintetétől kísérve. Ép kezemmel intettem neki, szememmel jelzést küldtem felé.
Jó volt látnom őt, s bájos lényében elmerülnöm. De ő a szomszéd ágy mellett állt
meg! A fekhely fölé hajolt, és megcsókolta a sápadt fiatalembert, aki a kezét
nyújtotta felé! És a lány nevetett s könnyezett, mintha a fiú a halálból tért volna
vissza! Karlíčeknek szólította, és egy kék maslival átkötött bonbonosdobozt adott
neki. Nem az én megmentőm volt tehát. Behunytam a szemem, és befelé hullottak
könnyeim. Csak hallgattam, ahogy az a kettő érthetetlenül örvendezik, hogy a fiú
már túl van a műtéten, hogy milyen szép lesz újra minden, s hogy mennyire várják
már azt a napot, mikor majd hazamehetnek a kórházból.
Aztán egy meleg kéz érintését éreztem, és ahogy kinyitottam a szemem, egy
sildes, ezüstzsinóros sapkát pillantottam meg először magam fölött, aztán egy
fehér kaucsukgallért, egy sor fénylő gombocskát és végül egy kedves lányarcot.
Úgy hajolt fölém, mintha bölcső fölé hajolna, és így szólt: Forgalmista úr, én
vagyok az! És a zsebéből kipottyant az ezüstzsinóron lógó fekete sípja, és egy picit
megütötte a szájamat. Azt mondtam: Üljön le, kisasszony! és ő, nagy zavarában, a
fájós karomra ült! Fölkiáltottam, és könnyeim elmosták jelenésszerű alakját,
eltorzult arcom pedig az egész termet deformálta. És e fájdalmamban minden
eszembe jutott, eszembe jutott a vonatút, Máša szobája, a Krisztus ott az ágy
fölött, ahogy fölkínálta nekem szívét az égő udvarral. Pont akkor ismertem rá,
mikor nem is láttam. Mintha testem mélyéből úszott volna elő, ült volna ágyam
szélére, hogy zsebkendője csücskével fölszárítsa könnyeim, megsimogassa
arcomat. Mikor újra kinyitottam szemem, egy széken ült, keresztbe vetett lábbal,
kalimpálva. Ahogy a nadrágja fölcsúszott, látni engedte pici kis bokáját. Szerettem
volna valami felettébb kedveset mondani neki, de a terem másik végében felébredt
narkózisából egy motorbiciklista, akinek mindkét lábát amputálták. Ép kezemre
támaszkodva azt az üvöltő ágyat néztem, akárcsak a többi beteg meg a látogatók.
Ezt lehetett hallani: Maxi, Maxi, ereszd el a kormányt! Megpróbált fölállni a
szerencsétlen, de hevederekkel meg szíjakkal az ágyhoz volt kötözve. Máša csak
nézett, nézett, képtelen volt tekintetét levenni arról a hatalmas megfeszülő
mellkasról, amely tépte-rángatta a szíjakat. Egyszerre csak kiszabadította jobb
kezét, az ágy alá nyúlt, nyakon ragadta az üvegkacsát, és iszonyú erővel áthajította
a tizennégy ágy fölött. A vizelettel telt edény keresztülrepülte az egész szobát, és
fölöttem a falon darabokra tört. A szilánkok a fehér huzatra hullottak, és ragyogtak
a napsütésben. Máša sápadt volt, és a vizeletcseppek úgy csillogtak hajában, mint
apró borostyánok. És ekkor már újra az ágyhoz kötözték az ápolók a motorost, és a
nővér megkérte a látogatókat, hogy távozzanak. Máša megcsókolt, táskájából egy
papírba csomagolt könyvet húzott elő, és azt mondta: Isten veled. Az ajtóból még
küldött egy puszit. Most először vágytam utána, először szerettem volna, hogy
mindig velem legyen. Elment, de itt maradt a képzete, s boldoggá tett.
KÁINBÓL IRODALMÁR LESZ / Ám leggyakrabban Gall doktor látogatott
meg. Ott üldögélt az ágyam szélén, és újra meg újra elmeséltette velem
előkészületeim legapróbb részletét is. Azt hittem, hogy nem tud aludni, hogy
unatkozik, vagy hogy valami tudományos értekezést akar írni esetemről. Ezért
aztán nem hagytam ki egyetlenegy fordulatot sem. Sőt, ellenkezőleg! Egy csomó
részletet találtam ki még, csak hogy örömet okozzak neki. Kifogyhatatlan voltam
témám variálásában. Máša, az a jótét lélek Karolina Světlá Keresztfa a patak
partján című könyvét hozta be nekem, úgyhogy ezzel az idillikus és ártatlan
mesével ütöttem el az időt. Ma estére Gall doktor magához rendelt, bár máskor
mindig a kötözőben cserélt kötést a kezemen. Ám arra gondoltam, valamiképpen
meg akarja ünnepelni a nagy eseményt, hogy ma első ízben mentem végig a
folyosón. A három véradó vére engedelmeskedett az agy parancsainak, és kezdett
tetszeni nekem az újrasarjadó élet, és örömmel telepedtem le Gall doktornál a
klubfotelbe. Ahogy letekerte a kötést a sebről, amiből már csak egy hosszú, lila
csík maradt, állva maradt, kezében a gézzel, és megkérdezte: Sehogy sem fér a
fejembe, hogy magának nem is volt oka az öngyilkosságra! Ugye, hogy
kétségbeesésből tette? És kezdte ujja köré tekerni a gézt. Így folytatta: Itt vagyok
példának okáért én. Nekem az élet nem öröm. Van okom az öngyilkosságra. És
épp ezért nem tehetem meg! Gyávaság volna. De én vágyom utána! Hívom. Nap
mint nap csalogatom. Undorítóan gyáva vagyok, mert sohasem szerettem az életet.
Ha golyót röpítenék a koponyámba, ez csak az utolsó szem lenne az
ocsmányságok láncolatában. Számomra egyelőre a legnehezebb e világon
megmaradni. Így hát maradok. Nap mint nap fölkelni, ugyanazzal a fogkefével
sikálni bűzlő fogam, nap mint nap felvenni ezt a fehér köpenyt, nap mint nap
nekiülni az undorító kosztnak, nap mint nap lefeküdni és várni, hogy az irgalmas
álom elviselhető gombolyaggá kuszálja össze a lelket. Mindennap minden egy
kaptafára, kiút meg sehol. Barátom, én már tizenöt éve fekszem a kádban, és ily
lassan szivárog a vérem! Kis gombolyaggá tekerte össze a gézt, s ahogy rám
tekintett, oly aprócska volt! Valami szép bújt meg a szeme mélyén, úgyhogy kézen
fogtam, és a legszívesebben elnevettem volna magam! Most minden ott hevert
előttem, minden, amin rég túl voltam, megmeredve, pontos és klasszikus
tökéletességben. Semmi sem kötött már gúzsba, nem kellett már dadognom, s úgy
cibálnom ki magamból minden mondatot, hanem nyugodtan beszélhettem, mint
egy professzor, aki már harminc éve adja elő ugyanazt a tantárgyat. Így szóltam
papucsommal kalimpálva: Doktor úr, magam előtt látom az emberiség boldog
jövőjét! A nemcsak fizikailag, de erkölcsileg is egészséges emberiség jövőjét. És
innen ered a halálnak az a kiapadhatatlan forrása. Én mondom magának, barátom,
az öngyilkosság erkölcsi és esztétikai mércéje lesz nemcsak az egyénnek, de a
családnak, a nemzetnek is. A kultúra csúcspontjává lesz, művészek, esztéták
alkotják majd meg. Azt hiszem, egyszer még Isten is imádkozni fog ehhez az új
emberhez, aki akarata által legyőzi a félelem törvényét, és így magának az
Istennek a szívébe jut. A jövőben senki sem vágyik majd, hogy megismételje
önmagát! A jövőben senki sem szeretne majd számológép lenni! Ellenkezőleg! A
minőségi átváltozás utáni vágyat már a középiskolában beoltják az emberbe.
Mindenki már fiatal korától magában hordozza elképzelését, amit egyébként
állandóan tökéletesíthet, hogy miképpen is végzi majd be ideiglenes ittlétét. És az
élet, már ameddig tart, csupa öröm és igenlés lesz! Hisz mennyországot is másikat
kell majd kitalálni! Nagy és új feladatok várnak reánk! Ám kell hogy legyen
történelmünk, meg kell teremtenünk az öngyilkosságok e tanítómesterét! De nem
az éhség és boldogtalan szerelem miatt elkövetett öngyilkosságokét, amik csak
ártanak nekünk, hanem az igaz és szép, egykedvűségből elkövetett
öngyilkosságokét, melyeknek okát sohasem tudjuk meg, mert csak úgy semmiért
követték el őket! Nézze csak: gyerekkoromban egyszer bújócskáztunk, és a
pajtásom a kéményben fölakasztotta magát egy háromrétű drótra, mert teljesen
hatalmába kerítette az elképzelés, vajon milyen képet vágnak majd a többiek, ha
ráakadnak ezen a szokatlan rejtekhelyen. Ismertem egy mélyen vallásos embert,
aki annyira vágyott a szentség után, hogy az éjszaka leple alatt fölfeszítette egy
templomi kripta fedelét, és körültekerve magát egy szent életű, boldog nő lepleivel
és megkövesedett beleivel meg csontjaival, főbe lőtte magát, s egyidejűleg magára
csukta a kripta fedelét, úgyhogy csak évek múltán akadtak rá! Amikor már-már a
boldog asszonyhoz volt hasonlatos, aki után annyira vágyott! Hát tessék! És ez
nem rossz, és nem is volt rossz példa. Ha már, akkor szellemesen! Hatalmunkba
keríteni a tettet. Olyan gúnyába bújtatni, ami nem bántja a szépérzéket! Ó! Erőnk
teljében menni el, a valóság keresztrejtvényében találván búvóhelyet! Doktor, csak
most, ahogy így visszatekintek erre az én cselekedetemre, csak most
szégyenkezem igazán! Szégyen és gyalázat! Pfuj! Ez mégsem volt méltó egy
középiskolát végzett emberhez! És én még azt vettem a fejembe, hogy az utolsó
pillanatig figyelem magam, addig, míg a lélek el nem hagyja a testet! Akkor már
az unokafivérem jobban végezte, ő a templomtoronyból vetette le magát, és egész
úton, míg földet nem ért, a kedvese nevét üvöltötte világgá, és egy óriási
papírzacskóból konfettit szórt szét, úgyhogy miután földre puffant, még öt-hat
percig hullott rá ez a papírvirágeső, és úgy festett, mintha egy májusi almafa alatt
aludt volna el. És így ezek a parányok csak előfutárai ama eljövendő kornak. A
kornak, melyben a háborúkat a nemzet egész csoportjainak, felső tízezreinek
kollektív öngyilkossága váltja föl. És ezeket mondjuk a cinquecento képei ihletik
majd. Ezt a tárgyat főiskolán fogják tanítani! A szellem és fantázia nem bolyong
többé az agyvelő meddő járataiban! Hanem valósággá lesznek! Jól vésse az
eszébe, doktor, hogy csak így kényszeríthetjük térdre az Istent, és tehetjük jóvá
ősapáink bűnét!
Ekképpen ragadtattam el magam, hagyván, hogy szavaim elmossák azt, amit
tettem már elsepert. Kipróbáltam magam, betöltöttem magam. És Isten a tudója,
hogy nem önszántamból úsztam meg, hogy megtagadtattam önmagamtól! Ezért is
láttam ma ezt az esetet ismételhetetlennek, egyedülállónak és távolinak. Már nem
bántott annyira, ezért is tudtam az egészről olyan szépen beszélni, miközben a
három véradó vére óvatos és félénk emberré, sőt jó elbeszélővé is tett. Mintha
egyre csak olyasvalakiről mesélnék, aki lehet, hogy él, de az is meglehet, hogy
nem. És aztán hosszan hallgattam, és a szőnyeg mintázatát bámultam. Mikor Gall
doktorra pillantottam, szokatlan álarcban láttam őt. Mintha arca fonákját mutatta
volna nekem. Néztem és magamba szívtam ezt az arcot, s próbáltam kitalálni,
hogy mire gondolhat. Nem volt nehéz dolgom. A végre, a maga végére gondolt,
biztos azon törte a fejét, miként követhetné el a legszebben. Így szóltam hozzá:
Hát akkor, doktor, én megyek is, és sok szerencsét! Ám ő meg sem hallotta.
Lefeküdtem az ágyamra, és néztem az alámerülő mát, azt a pillanatot, mikor már
elmondhatjuk: este van. Egyre csak Gall doktor arca járt az eszemben, és valami
gyenge hangocska arra intett, lépjek közbe, amíg még nem késő. Ám az igazi hang
azt bizonygatta, hogy felesleges, hogy a doktor akkor máskor, sokkal gyávábban
és ötlettelenül teszi majd meg. Lehunytam a szemem, és Mášáról ábrándoztam,
meg arról, hogy újra szolgálatba fogok járni, és tán meg is nősülök, és holtom
napjáig boldog leszek, mert már valami más vagyok. Hallottam, ahogy a toronyóra
tízet, majd tizenegyet üt. A sötétben, az ablaknál ott parázslottak betegtársaim
cigarettái, és én inni szerettem volna. Aztán kinyílt az ajtó, és valaki elemlámpával
a kezében fehér fénysávot vetített cipője orrára. Tudtam, hogy az ágyam felé
tartanak a léptek, fölültem hát, és felhúztam a cipőmet. A kezem ugyanolyan
ocsmányan remegett, mint akkor, mikor féltem. A kórház gondnoka volt az, és
kért, tartanék vele. A májam körül megint szörnyű érzés lapult. Mintha valaki
cérnát fűzne a fülembe. Ismertem ezt, igen, ez volt az a pillanat, mikor az ember
fölismeri a halmazállapot-változás határvonalát. Ez volt az a feszültség, mikor a
formára kérdez rá, hogyan történt, ami történt. És mikor lefelé tartottunk a
pincébe, már tudtam, valami szokatlan vár rám, valami, amit a doktor
történelemnek, példának szánt. Alig nyitotta ki a gondnok az ajtót, már tudtam és
láttam. A központi fűtés kazánja előtt egy összezsugorodott, elszenesedett fekete
bábu hevert. A hőtől kiguvadó jobb szemét mereven szegezte rám. Amikor egypár
lépcsőfokkal lejjebb mentem, szétpattant, és csendesen kifolyt a földre. Az
összetöpörödött körül három sápadt férfi állt, még mindig dermedten az
iszonyattól, mert azt kutatták, vajon ők is képesek lettek volna-e erre. Egy magas
férfiú, minden bizonnyal a bizottság elnöke és járási bíró épp elfordult és kiköpött.
A holttest mellett egy csendőr törzsőrmester állt hátratett kézzel, és azt
bizonygatta, hogy a bűntényt kizárja az a tény, hogy az áldozat maga kötözte össze
a kezét. És az a magas férfiú olyan hangon szólalt meg, ami szomorú jelenéssel
töltötte be a helyiséget: Na ja, de hogy húzta meg ezt az utolsó csomót itt? És Gall
doktor fölé hajolt, és nagyítóval vette szemügyre még mindig szorosan
összekötözött, megégett csuklóját. Csendesen nézelődtem, nem zavartam őket. Ám
nem bántam semmit sem, mert mindenki oly leküzdhetetlenül hozzáférhetetlen
minden egyes pillanatában! És ott a lépcsőn állva arra gondoltam, hogy ha valaki
öngyilkos szeretne lenni, újra és megint, ismét szolgálatára állok, amiben csak
akarja. Az a fő, hogy mindenki műveltségének megfelelő formát válasszon.
Elképzeltem, ahogy a doktor bepréseli magát a kazánba. De nem éreztem
fájdalmat. Csak azt gondoltam: Gall doktor ember a talpán. És ez ki is csúszott
félhangon a számon, úgyhogy mind felém fordultak. És az a nagydarab férfiú, jól
gondoltam, ő volt a bírósági elöljáró, sötét hangon így szólt hozzám: Itt a
kollégája. Aztán kikérdezett, és az írnok mindent elismételt, hogy mi a nevem,
mennyi idős vagyok, de főleg hogy mikor beszéltem Gall doktorral utoljára, és
hogy nem volt-e izgatott állapotban. Azt mondtam: Sőt, ellenkezőleg,
halálnyugodt volt. És ahogy a többi formalitás elintézése után kifelé tartottam,
még egy puszit küldtem a doktornak.
KÁIN MÁR NEM LELT ÖNMAGÁRA / Mintha egy panoptikumból léptem
volna ki. Ilyennek láttam a természetes, normális világot. Sem múltam, sem Gall
doktor nem tolakodott már elő. Egy fehérneműs batyuval léptem ki a kórház
kapuján, és a három véradó vére heves örömmel töltött el. Mindenen
elcsodálkoztam, és nyugodt terpeszben álltam Szent Vencel kopjája alatt, és
néztem a közeledő és távolodó arcokat.
Csak még mindig nem voltam biztos benne, hogy én vagyok-e az. Ez a
kérdés oly erővel nyomta agyvelőmet, hogy mikor a kezemet zsebemben
összeszorítottam, gyorsan meg kellett győződnöm róla, vajon nem valaki más
szorította-e össze az ujjait. Egyre az volt az érzésem, hogy több
négyzetkilométeres területre nyújtottak szét. Csak kezemet szemem elé emelve
bizonyosodtam meg róla, hogy én vagyok az, hogy a kezem nem több száz
méterre van tőlem. Így aztán csodálkoztak az emberek, miért dugom állandóan
zsebre a kezem, s aztán meg miért tárom szét ujjaimat a szemem előtt. Ám én nem
csodálkoztam, mert amint zsebre vágtam a kezem, abban a pillanatban úgy
éreztem, hogy elhagytam valahol, mint valami botot vagy esernyőt. Így mentem
háta Vencel téren, és homlokomra vésődött az első ránc. De azzal szórakoztattam
magam, hogy a kirakatokba bámultam, s előre örültem saját képemnek, ahogy az
egyik kirakatból a másikba ugrik át, ahogy virágokon, palackokon, ruhákon siklik
tova. De mikor egy tükör előtt haladtam el, megtorpantam, és dicsfényem
reszketni kezdett az iszonyattól. Úgy éreztem, még el sem mentem a tükör előtt,
vagy pedig már rég magam mögött hagytam. Valami olyan diszharmóniával merült
föl bennem, hogy nem is akartam meggyőződni személyazonosságomról. Lesütött
szemmel léptem vissza a tükör elé, és újra belepillantottam. Én voltam az, de még
most sem ismertem meg magam. Csak néztem azt a jelenést, és meg sem
moccantam, mert még mindig reménykedtem, hogy nem én vagyok az. Hogy
valaki mást látok, aki rögtön megmozdul és eltűnik. Ám az ott szemben olyan
mozdulatlan volt, mint én, és egyre csak úgy bámult rám, mintha rettegne tőlem.
És ekkor, bátorságom összeszedve, felemeltem a karom. Az ott szintén fölemelte.
Szétnyitottam ökölbe szorított kezem, s ő is így tett. Én voltam tehát az, minden
kétségen felül, s a csalódottság könnyei potyogtak batyumra. Ott, a kórházban a
sápadtak és haldoklók között nem jöttem rá, úgy gondoltam, hogy minden a
legnagyobb rendben van, ám most csúfot űzött belőlem ez a hegyes orrú, elálló
fülű pasas itt. Hogy szinte teljesen kicserélődött a lelkem, őszintén hidegen
hagyott, ám küllemem elvesztése szomorúvá tett. Úgy szerettem nyolcvankilós
lenni. Olyan szívesen szagolgattam a kezemet, simítottam végig tarkómat és
törzsemet és lábamat. Csak most ébredtem rá, hogy teljesen elvesztem,
kicserélődtem, és hogy már soha többé nem élhetek elképzeléseimmel
összhangban. Csak most hatolt el a tudatomig, hogy felelősséggel tartozom a
vérért, amit akaratom ellenére fecskendeztek belém. Életemet, melyet szabadon
kormányoztam a végső határon túlra, más formában és más tartalommal kaptam
vissza, bár nevem megmaradt. Teljes mértékben felelős vagyok a vérért, amit most
magamban hordok. Egykori jóságom gonosztettre válhat, és én bíróság elé
kerülhetek, még ha tisztességben haltam is meg. Itt, a tükörben és a tükör előtt is
éreztem, hogy becsaptak.
Ebben a másodpercben Máša pici ujjacskája kellett volna nekem, vagy
egyetlen pillantása, ami képes lett volna másnak látni engem, mint amilyennek én
tűntem magamnak. Belehajoltam a tükörbe, saját magamba, otthagytam a
foncsorozást. Megálltam egy varrógépüzlet kirakatánál, és Mášát néztem, ahogy a
gép fölé hajolva valami ruhát varr. Tarkója körvonalai oly határozottak voltak, s
mozdulatai oly kecsesek. Néztem azt a varrógépes kirakatot, és féltem megérinteni
azt a látomás-Mášát. Megjelenése nyugalommal töltött el. Mély lélegzetet vettem,
és már nem rettegtem önmagam látásától. Úgy saccoltam, hogy leadtam vagy tíz-
tizenkét kilót. Mindent pótolni kell majd, mert élni kell, ha egyszer nincs ok a
nemélésre. És minél kellemesebben élni. Eltökéltem, hogy elveszem Mášát, lesz
egy kis kertem, ahol zöldséget és rózsát fogok termeszteni, hogy gyerekeim
lesznek, hogy boldog családi fészkem lesz. Hogy új életet teremtek magamnak.
Nyugodtat, olcsót, kispolgárit. És egyszerre oly könnyűvé lett a járás azzal a kis
fehérneműs batyuval a kezemben. Magam előtt láttam jövőmet, és üdvözöltem.
Egyszerre csak odakiáltottam a szembejövőknek: IGEN. Ám a velem szemben
hömpölygő tömeg nem tudta, mit is válaszolhatna nekem. Csak egy közeledő
tűzoltó tükrözte vissza alakomat csillogó sisakján. Amint elhaladt mellettem,
láttam, hogy egy Minimax márkájú tűzoltókészüléket visz a vállán, és hogy
hasonlatos ahhoz az öregemberhez, aki oly meredten bámult rám a Bystrice u
Benešova-i szállodában. Tényleg úgy nézett ki, mint az álruhás Isten. Most is,
mintha kiválasztott volna, szigorú és hideg pillantással adva tudtomra, hogy
mindent tud rólam. Tovább mentem, és jóval arrébb megálltam. Jobban mondva
meg kellett állnom. És hátrafordultam. Azaz, hogy hátra kellett fordulnom. És
tényleg, a csillogó rézsisakos szigorúan nézett utánam, a Minimaxot egy póznának
támasztotta, és cigarettát sodort. Épp a szájához emelte és megnyalta a papírt. Egy
doboz gyufát vett elő, tüzet gyújtott és kissé előrehajolt, és összeszorított kezében
magasra emelte annak a gyufaszálnak a lángját, ami messzire világított, és
beragyogta azt az öreg, reszkető kezét. És aztán csak nézett és cigarettázott, hátát a
póznának vetve. Nem tudtam elviselni a tekintetét, és elfordultam. Egyszer s
mindenkorra világos lett előttem, hogy a múlttól nem szabadulhatok. Újra és újra
váratlanul robban majd fel lábam alatt, mint a taposóakna. Ahány tűzoltóba csak
belebotlom, mind visszarántanak majd a véres fürdőbe, még ha a lakodalmamból
is. Meg a seb is, a seb a csuklómon naponta többször eszembe juttatja majd azt a
félresikerült napot. És ahelyett, hogy ez az én múltam gyöngülne, erősödni fog és
virulni, egyre intenzívebb lesz, mert a részletek tovatűnnek, és csak a mítosz
marad meg. Elég lesz épp hogy csak súrolni valami távoli metaforát, és átellenben
azon nyomban kigyullad egy borotvát tartó neonkéz. És azt gondoltam: Na,
szevasz. Jónak kell lennem önmagamhoz. És lehunytam a szemem, a járókelők
meg belém ütköztek.
KÁIN ROSSZ JEL / Április végén újra szolgálatba indultam. Hetvennyolc
kilót nyomtam, és úgy tapostam a bicikli pedálját, hogy zihálni kezdtem. Már
eltekertem a pléhkrisztus mellett, mikor elfogott a vágy, hogy felfrissítsem
Jézushoz fűződő barátságomat. Leugrottam a bicikliről, és az odaszögezett
emberhez lépve így szóltam: Jó napot. Ám ő meg se moccant. Lógott, s szögeiből
rozsda csorgott. Ágyékára valami festőmázoló mester holmi nemzetiszínű
fürdőnadrágot festett, ő meg nagy jámborul csak tartotta kezével. Igazán csak azért
szálltam le, hogy Krisztust üdvözöljem, de attól a fürdőnadrágtól jókedvre
derültem, ott, a hársfák alatt, úgyhogy nevetni kezdtem, és ő, Istennek fia, még
csak fel sem képelhetett, még csak az arcomba sem rúghatott, mert gondosan oda
volt szegezve. De amúgy sem képelt volna fel. Még visszanéztem a távolból, és
messziről is úgy ragyogott az a fürdőruha, mint valami jelzés.
Mikor megérkeztem az állomásra, pont háromnegyed hét volt. A málházó
számot ragasztott a biciklimre, és a megőrző felé tolta. Iszonyúan kalapált a
szívem, mikor elálltam az útját, és görcsösen elmosolyodtam: Jó napot. Kezet
nyújtottam neki, ő is felém nyújtotta kezét, de rögvest láttam, hogy tekintetét
hipnotizálja az a seb a csuklómon. Meghajolt, és anélkül, hogy le tudta volna
venni a szemét róla, így szólt: Jó napot, uram, hogy van, egészséges? egészséges?
És elvörösödött. Biztosan maga elé képzelt, amint épp a csuklómba vágom a
borotvát. Különben joga volt így látni, ezért aztán nem is voltam undok hozzá. Ezt
mondtam: Hát akkor megint együtt fogunk szolgálni. És beléptem az irodába, ahol
öt távíró kopogott, és egy tucat telefon csilingelt. És mert oly sokáig voltam távol,
az egész túlontúl hangosnak tűnt nekem, úgyhogy megállás nélkül ide-oda
forogtam. És azon nyomban elővettem a szekrényből porlepte piros szolgálati
sapkámat. Pici kis egérlábacskák néhány utat tapostak abba a porba. Fogtam hát a
kefét, és kikeféltem azt a sapkát, és azon töprengtem, vajon mit szólnak majd a
többiek. Az ügyeletes forgalmista berohant az irodába, megragadta a könyökömet,
és a vállam fölött nézte a csuklómat. Éreztem a tekintetét, s hirtelen megfordultam.
Így szólt: Jééé, szervusz, na, hogy vagy, egészséges vagy már? És hogy
megindokolja csuklómra vetett tekintetét, a karórámra bökött, és álszent módon
megkérdezte: Hány óra, kolléga? Én föltűrtem az ingujjam, a szeme elé tartottam
azt a sebet, és így szóltam: Ne izgulj, mindjárt átveszem a szolgálatot. Fejembe
nyomtam a piros sapkát, aláírtam a forgalmi meg a pénztárnaplót és jeleztem a
váltókezelőnek, hogy átveszem a szolgálatot. És hogy nekik is jó napot kívánok.
Ők pedig a láthatatlanok, a dróton át viszonozták köszönésemet, de azon nyomban
megéreztem, hogy leginkább a sebemre kíváncsiak. Kezdtem úgy érezni magam,
mint akit megöltek, és most odacsődülnek hozzá az emberek, hogy megbámulják,
mielőtt még elviszik a hullaházba. Arra gondoltam, biztos mind örvendeznének, ha
levágnám a kezem, és spirituszban mutogatnám nekik, tudtam, hogy ha műkezem
volna, nem röstellnék magukat, és megkérnének, hogy csavarozzam le, és adjam a
markukba. Pont így volt akkor is, mikor a pályatelefonon a bakterházakat hívtam,
hogy jelentsem a késéseket meg a katonai szállítmányok indítását. És mikor egyik
a másik után jelentette, hogy értette, tudtam, hogy mindegyik a csuklómat szeretné
érteni. És úgy voltam ezzel az egésszel, hogy tényleg nem tudtam, hősnek
tartanak-e vagy gyávának. Újra a sebemre pillantottam, és megint elismételtem
magamban – immár képtelen lennék rá. De az egész állomás számára mintha épp
most történt volna, csak most kerültem a kezük közé, csak most lettek tőlem
nyugtalanok. Most, mikor úgy-ahogy visszanyertem egyensúlyomat, mikor
igyekeztem figyelmemet a napok múlására összpontosítani, most akartak
visszataszítani a vérző fürdőkádba, és borotvát nyomni a kezembe, hogy
ismételjem meg az egészet. Csürhe! Biztos lepergetik maguk előtt reggelihez,
ebédhez meg vacsorához is ezt az én filmemet. És most, hogy itt van maga a
szerző, szeretnék a történetet még egyszer a saját fülükkel hallani. Meg látni. Még
az utasok is, ahogy kiszálltak meg fölszálltak a vonatra, úgy néztek rám, mint egy
gyilkosra. Világosan láttam, hogy vért fröcskölő csuklójú férfiúnak látnak!
Szerettem volna rájuk üvölteni: Nyaljátok ki egymás valagát! de eszembe ötlött a
reggeli, nemzetiszínű fürdőruhás Krisztus, és be kellett látnom, feleslegesen
izgatom magam. És az indulásra már egészen nyugodtan adtam jelt.
Megmozdultak az ablakokkal keretezett arcok, és egyszerre csak meghallottam az
oly ismerős és kedves hangot. Forgalmista úr! És Máša jobb kezével a vasrúdba
kapaszkodott, baljával pedig egy almát kínált oda nekem. Megint csak tiszta
kaucsukgallér volt rajta, és arcán a gödröcskék nem nyughattak. Csak fogtam az
almát, amit a kezembe nyomott, s néztem, hogyan ragadja magával a vonat a
kanyarba. Csak miután eltűnt, csak aztán jelentettem le a vonatot, és annyira el
voltam telve a mosolyával, hogy rávetítettem azt a mosolygást a tovahaladó
vonatokra, az utasok hátára és mindenre, ami csak körülvett engem.
És átgördültek az állomáson az utolsó menekült-szállítmányok meg
kórházvonatok, mert a ruszkikák kíméletlenül nyomultak előre. Először
tudatosítottam magamban, hogy háború van. Hogy tulajdonképpen lassacskán
véget is ér. De ez mostanáig mindegy volt nekem, mert eleddig egyedül voltam
ezen a világon.
KÁIN FÉL / Azt mondták, járjak megint szolgálatba, így hát ott álltam a
sínek mellett, és mert volt szemem, hát láttam a vagonszám érkező szőke fürtöket,
napbarnította arcokat és géppisztolyokat. Mikor melegebb volt, délben vagy
délután, a nyitott vagonajtókon csizmás lábak csorogtak ki, és látni lehetett,
hogyan emelik a kezek a disznóhúsfalatokat a szájakhoz. Azt is látni lehetett,
ahogy a napsütésben csillognak a fényes kilós konzervek. És szintúgy meg lehetett
bámulni az állomáson átgördülő sziléziai ezredeket; némelyik katonának kis
copfba volt fonva a haja, és fülbevaló lógott a fülcimpájában. Csupa napbarnította
fickó, az ingujjuk föltűrve, és mosolyogtak rám, mert tudták, hogy most már
valószínűleg nem esnek el. És én ott álltam, és biztosítottam nekik a hazavezető
utat, bár az irodában ott lógott egy kolléga gyászjelentése, akibe a mostani,
nyugodtabb övezetek felé vonatozók bajtársai Rovensko pod Troskamiban egy
egész tárat eresztettek bele. Vállvetve szolgáltunk ezeknek az ördögöknek,
kezeltük a váltókat, állítgattuk a szemaforokat, és csilingeltettük a telefonokat,
hogy minél nagyobb biztonságban hagyhassák el ezt az országot, ahol mindenki
gyűlölte őket. Először döbbentem rá, először életem során, hogy valami
visszataszítót művelek. Sosem törődtem én ezzel, de azt gondoltam, hogy másokat
nagyon is érdekel! Hittem, hogy valaki tényleg tesz is ellenük, mert a sok fecsegés
és rémült locsogás sosem válhatott tetté. Azt gondoltam, egyszer jön valaki, és így
szól: Figyelj, eresszétek le a sorompókat, és gyertek mind velünk! Csinálják
maguk! Talán nem mentem volna, mert féltem, de a lehetőség megadatott volna!
De így is nyugtalanított az érzés, hogy ezek a németek vazallusuknak
tekintenek, aki, még ha gyűlöli is őket, az utolsó vagonig szolgál nekik!
Vazallusuknak, akibe csak úgy, viccből belelőhetnek! Mondjuk egy liter rumért
kilövik a szemét! Mert mindegyiknek csak úgy sütött a szeméből a betyárság és
kegyetlenség! Így hát szégyenletes dolog volt kimenni ezekhez a
szállítmányokhoz, szemlesütve tisztelegni nekik, miközben ők nevettek, és majd
kicsattantak az undorító egészségtől. Már ahogy megláttam a mozdonyokon ülve
ezeket a bőrnadrágos férfiakat, térdükön géppisztollyal, fölfordult a gyomrom.
Nyilvánvaló volt, hogy ha csak egy pisztolyt is fognának rájuk, egykettőre
szétlőnék a fél falut. És közöttünk senki sem akadt, aki szembe mert volna szállni
velük! Egészen addig a felejthetetlen délutánig, mikor az irodába két útkaparó-
kabátos férfi toppant be, és kertelés nélkül bejelentették nekem: Hírt kaptunk egy
SS-szállítmányról. Szétszedjük a vágányokat! Mire én: Na és? Ők meg:
Szétszedjük a síneket, hát jöttünk szólni neked! Erre én azt mondtam, hogy
nagyon kedves tőlük, igazán örülök, de hogy nekem itt kell szolgálnom, ezek
mellett a sínek mellett, tehát hogy inkább valahol a két állomástól egyforma
messze szedjék föl a síneket. És ők, hogy rendben, legyek csak egészen nyugodt,
de hogy azt tanácsolnák nekem, lépjek olajra. Persze erre engem senki sem
utasított, és olyan ütődött még nem voltam, hogy a főnökségen kérdezősködjek. És
így szép nyugodtan tudomásul vettem, hogy ki fogják siklatni az SS-vonatot. A
biztonság kedvéért kérdezősködtem a baktereknél, így követtem nyomon a vonat
útját. És jelentették is nekem, hogy igen, pont most halad át, s hogy hátul van egy
külön vagon, tele szerszámokkal, tartalék sínnel meg két hullával! És aztán már
inkább kimentem a peronra, és tekintetemmel követtem a vonat mozgását. Lassan
és csöndben kúszott, mintha mindent sejtene. Már egészen közel volt a
szemaforhoz, mikor megállt. Azt gondoltam: Ti aztán belevaló legények vagytok,
partizánok! Kényelmességetekben pont az állomás előtt szeditek fel a sínt! Ti
leléptek, én meg maradjak itt! És egy hangocska azt súgta: Pucolj el te is. De nem
kaptam rá utasítást, úgyhogy inkább maradtam. Aztán meg: Ugyan ki állítaná
szabadra a bemeneti jelzőt? A távcsövet azért kihoztam, és elnéztem a németeket,
hogyan fektetik le a magukkal hozott tartalék síneket. Úgy bámultam arrafelé,
mint akit hipnotizáltak. Míg aztán a vonat meg nem mozdult, és óvatosan be nem
gördült az állomásra. És én azt gondoltam magamban: Istenem, legyen meg a te
akaratod, és a vágányhoz léptem az indítótárcsával. A váltókezelők biztosan
elbújtak a szénában, sehol egy teremtett lélek. A nap és az ott kapirgáló néhány
csirke csak tovább fokozta a délután kihaltságát, midőn az SS-legényekkel
teleaggatott mozdony bekúszott az állomásra. Láttam, hogy mind bőrnadrágban
vannak, az ingujjuk feltűrve, és mintha az a sok gyilkolás meg kegyetlenkedés
fölfrissítette volna őket! Napbarnítottak voltak és világos hajúak, mintha valami
tengeri fürdőhelyről jöttek volna! Feltűrt ingujjú karjuk csak úgy duzzadt az
erőtől, s ez földre söpörte igazságomat. És már megint, tán unalmukban, kilós
konzervekből ették a disznóhúst. Egyszerre csak éreztem, szigorúan néznek rám,
hogy egész másként látnak engem, mint én saját magamat. És nullává lettem. A
vonat megállt, s valaki szemben, a birtokon kinyitotta egy padlásablak pléhfedelét,
és ezek rögtön arra fordították a golyószórót. Egy emberke mászott ki a pléhtetőre,
és a százados ráüvöltött. És az emberke letekintett ide, az állomásra, és mintha
görcs állt volna a nyakába! Fölemelte a kezét, és kővé meredt. Úgy állt ott, mint
egy szélkakas, mint egy kémény. Föl akartam nézni, de a fegyverek és a gőzös
csillogása elvakított. Aztán leugrott két bőrnadrágos, és úgy néztek rám, mintha én
szedtem volna föl a síneket. Felesleges lett volna minden magyarázkodás. A
százados is leugrott, és az állával jelt adott a két férfinak, hogy vigyenek
magukkal. Halálsápadt voltam, s éreztem, miként válok akaratom ellenére hőssé.
Semmit sem csináltam, mégis bordáim közé nyomtak egy pisztolyt, amikor
fölmásztam a gőzösre. Aztán a vonat megmozdult, és azaz emberke a forró tetőn
még mindig csak állt. Lassan hátrálni kezdett az állomás, meg a kút, meg a női
vécé. Kezemet a forró gépnek támasztottam, és csendesen és félénken
körülnéztem. A mozdony ablakán át néhány katonát láttam a gép elülső részén,
ahogy tekintetüket a tájba fúrják. Mellettem egy magas, hatalmas mellkasú
fiatalember állt, de a szeme szomorú volt, és távcsővel fürkészte a közeli erdőt.
Időnként rám pillantott, minden gyűlölet s ugyanakkor minden részvét nélkül;
láthatóan halottnak tekintett. Egyedül az ablaknál álló százados nézett rám
hunyorogva. Ez a százados volt minden reménységem, mert úgy nézett ki, mint
maga az ördög. És egyedül ő menthetett meg engem ezektől a szabályos és
egészséges arcoktól, melyek tökéletesen elleplezték a mögöttük rejtőzködő
vadállatot. Keskeny szája mintha az utolsó pillanatban, mikor már minden veszve
van, valami tárgyat keresne, mely által föloldozást nyerhet. Éreztem, akár én is
lehetek ez. Éreztem, hogyan nyaldos elfajzott lelke. De jól éreztem magam, s még
jobban, midőn rám tekintett. Ekkor már tudtam, hogy annak lát, aki vagyok! Látja,
hogy csak ütődöttségből maradtam ott. Hogy nem ellenség vagyok, hanem az ő
szerencsés véletlene, az ő jótette, amit a Gondviselés tán a javára ír majd.
Különben is kellemetlen lett volna számára bemocskolni a háború ily kellemes
befejeztét. És ahogy megint összehúzta a szemét, láttam, hogy szemhéja alatt
életemről dönt. Valósággal csüngtem ezen a fáradt tekinteten, és egyáltalán nem
gondoltam sem Mášára, sem a hősiességre. Csak és egyedül arra, hogy innen
szabaduljak. Bármi áron. Még ha népemet kellene is megtagadnom, s leköpnöm
címerünket, mert ezen a világon akartam maradni, és a napvilág mindennél
drágábbnak tűnt nekem. Még abba is belementem, hogy a százados az én föl nem
áldozásommal váltassék meg. Egyszerűen élni akartam, ennyi volt az egész. Aztán
a százados kinyitotta szemét, és minden világos volt. Csak arra vártam, mikor
parancsol álljt. Egy kis ideig néztem ezt a ráncos, tőrrel kettémetszett arcot, és azt
gondoltam: Hálás vagyok néked, sátán, mert a te kezedből veszem el az életet. Az
őrangyalomnak kell nyilvánítanom téged, Istenem vagy nekem! És halkan a
vasajtóhoz léptem, és lábam az első lépcsőfokra tettem. Két katona géppisztolyt
szegezett rám, de már újra én voltam én. Kiszimatoltam a százados lelkét, és
bátran belépillantottam. Mintha valami rovart hessegetne el, úgy intett, hogy ne
célozzanak rám. A mozdonyvezetőnek álljt parancsolt. Lemásztam a legalsó fokra,
és a föld, bár csak közönséges kavicságy volt az, oly drágának és kedvesnek tűnt
nekem. A vonat megállt. Leugrottam, s fölém magasodott a százados sebhelyes
arca. Mosolygott. Durva lelke megkapta első cukorkáját, és teljesen belebódult
önnön nemességébe. De hát ez annyira mindegy volt. A vonat megmozdult. Még
cigarettát is dobtak le nekem, és rám mosolyogtak, mert ugyan miért is
haragudnának, ha egyszer a parancsnok nem haragszik? Mert miért is
nyuvasztanának ki, ha egyszer a parancsnok elfajzottságában nem akar ölni? De
ereimben a három véradó vére keringett, és boldog voltam. Úgy biccentettem a
távolodó katonáknak, mint elutazó rokonaimnak, vagy minta kedvesemnek. S míg
azok ott a mozdonyon egyre távolodtak, más, pontosabban kivehető arcok is
elhaladtak mellettem. Ám szinte hajszálra olyanok voltak, mint az előzők. Néhány
markotányosnő ült a nyitott vagonajtókban, mint valami réten, és biztos otthon járt
az eszük. A katonák ismét lassú mozdulattal emelték szájukhoz a bajonettekre
szúrt húsdarabokat. Míg végül el nem gurult mellettem az utolsó kocsi is a
szerszámokkal, meg a két sárga hullával a fék fölött. Szépen, mezítelenül feküdtek
ott, egymás derekát átölelve, mintha valami táncot járnának. Az egyik kéz
kiszabadult, és bizonytalan ívet írt a levegőbe. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is
jelentettem be a távozásomat, s biztosan keresnek már telefonon. Az állomás felé
tartottam. A szemafornál még visszanéztem, mert azt hittem, nem is igaz ez az
egész. A vonat olyan volt, mint valami kis doboz, és a két hulla úgy világított, akár
egy összeszorított szederjes száj.
KÁIN NŐSÜL / Aztán jött a májusi felkelés, ám nekem nem volt rá időm,
mert egy éven belül kétszer néztem farkasszemet a halállal. Az a fürdő, ott,
Bystrice u Benešovában olybá tűnt nekem ekkor, mint valami csoda! És ha le is
zártam magamban a dolgot, és már soha nem ismételhettem meg, mégiscsak azt
kellett mondanom, hogy akkor én voltam a szabadság maga. Testem minden
funkciójának egyetértésével és tapsától kísérve hagytam el ezt a földet! Mind
belement a dologba, mindegyik IGEN-t bólintott a véres kádban. És én király
voltam, uralkodó és alattvaló egy személyben. Ám a múlt héten reszkettem a
vágyott halál színe előtt! Rimánkodtam, kértem, összekulcsoltam a kezem! Egy
német századosnak könyörögtem az életemért! Míg akkor minden elfolyó deciliter
boldoggá tett, ezúttal az őrületbe kergetett volna! Én nem kívántam a halált! Én
élni akartam! Meg akartam nősülni! Házat, gyerekeket szerettem volna! Nem én
választottam a halált, s mégis oly közel volt hozzám, még ha nem is voltam
szabad. És a szörnyű kérdéstől még az ujjaim is görcsbe rándultak. Mi van, ha
eleve úgy rendeltetett, hogy ott legyek abban a kádban, akárcsak a mozdonyon! Ha
szabadságom csupán abban állt, hogy véletlenül önmagammal tartottam? És
egyszerre csak a Máša szobájában függő Krisztus jelent meg nekem, de nem a
szétmarcangolt szíve érdekelt, nem is a dicsfény, hanem a keze. Eszembe jutott,
hogy jobb kezének a mutatóujja az égre mutatott. És bal kezének ujjaival bőrét
húzta félre, hogy jobban lássék a szíve. Az az ő szíve csak annyiban segíthetett
nekem, hogy kellemesebbé tette azt, aminek be kellett következnie! Nem mint az
én jön el, hanem mint Istennek akarata! Igen, imádkozz, imádkozz, készülj fel úgy,
hogy megértsd és elfogadd azt, minek jőnie kell! Légy hát szabad! És már nem is
haragudtam senkire a világon. Krisztusra sem. Megtette, amit tudott, s legjobb
tudása szerint cselekedett. Sőt rokonszenvesebb volt nekem, mint bármikor annak
előtte. Pont úgy félt, mint én a gőzmozdonyon, izzadt, mert neki is összeszorult a
torka a szorongástól. A különbség pusztán abban állt, hogy ő választott. Hogy ő
kívánta! Ő élni nem kívánt! Inkább az én kádamhoz volt hasonlatos! És mikor a
szög beléfúródott, fájt neki. Világosan tudatára ébredtem a felkelés napjaiban,
mikor az egyik éjszaka, éjfél körül valami lövöldözést hallottam az állomáson,
tehát ezekben a napokban vált világossá előttem, hogy mikor ott ültem a kádban,
sok minden mást csinálhattam volna még a vízben való nemlétezésen kívül. Hogy
ha egyszer félénk világ jutott osztályrészemül, csomó mindent csinálhattam volna
a nem félénk létezésen kívül, és végül, hogy mikor már halott leszek, sok mindent
csinálhatok majd a nem halotti létezésen kívül. Krisztus-kezek kopogtatta távíró
relé! A bal félrehúzza a szív fölötti bőrt, a jobb meg a magasba mutat. Nem úgy,
mint én, de... Elég! Mert mit is és miért is? Ma este eljön hozzánk Máša, és én
bemutatom a szüleimnek! És ráadásként még azt is elmesélem nekik, milyen is
volt ott a mozdonyon. Aláírtam az átadótömböt, felsoroltam az áthaladó vonatokat,
már nagyon ritkán jártak, fölpattantam a biciklimre, és kikerekeztem az
állomásról. A kereszteződésnél elgurultam a színes fürdőruhával övezett Krisztus
mellett, de már az esküvőn járt az eszem, azon, hogy elkerülök hazulról. Le sem
ugrottam, csak úgy, menet közben szalutáltam, és szóltam oda neki: Adjisten! És
mentem tovább, egyre csak a jövőre gondolva. Először azt kívántam, hogy Máša
egyszerű kosztümben legyen, de most már fehér menyasszonyi ruhát akartam,
áhítottam az összes esküvői szertartást, el is határoztam, hogy mind meglesz. A
régi szép idők egy darabkája, amit minden bizonnyal az új vérrel pumpáltak
belém, volt ezen jelképek szerzője. A kereszteződésben, ahogy elsuhantam az
őrjárat mellett, meglegyintett a menyegző fehér szárnya, és én csak nevettem azt
az őrjáratot, hogy két vőlegény felett őrködik. Afölött ott a kereszten, meg
énfölöttem. És ahogy így mentem az országúton, észre sem vettem, hogy az első
kerék kötszereken, kabátokon, mellényeken, botokon, csatokon gurul keresztül.
Csak jó pár méterrel odébb álltam meg, és oly iszonyú atmoszférában találtam
magam, hogy a borzalomtól kővé meredtem. Az országúton levelezőlapok, táskák,
ruhák hevertek szanaszét, mintha a romlás maga járt volna erre, mintha forgószél
söpört volna keresztül itt, s fenekestül felforgatta volna a levéltárcákat. Mintha
hadifoglyokat tereltek volna erre, kiknek még a levél is nehéz. Mikor a mező felé
tekintettem, két halott katonát láttam heverni ott, az országúttól nem messze.
Mintha az ágyban fordultak volna meg. Úgy feküdtek a zöld, reményteljes réten,
arcukkal kezükre borulva. Alkonyodott, s menyegzőm fehér szárnya újra
meglegyintett. Leugrottam a bicikliről, és már meg sem lepődtem, mikor az
árokból nyöszörgést hallottam. Elmenekülni már nem lehetett, és egy fehér golyó
kezdett lefelé gurulni a megdőlt tájon. Nem tehettem mást, mint hogy föltekintsek,
hogy nézzem, hogy voltaképp ellenőrizzem, amit elképzeltem magamban. Igen,
egy német katona feküdt ott, láthatóan halálos sebbel, lábai egyre csak meneteltek,
mintha parancsot kapott volna, hogy még mielőtt meghal, eljusson valahová.
Olyan volt szegény, mint egy fölhúzott játékszer. Vizenyőskék szeme kidülledt, a
feje búbján tar folt, mert már úgy ötven körül járhatott. Újra körüljártam a
sebesültet, aki még mindig masírozott, bár törzse a földön hevert, s ujjai az árok
sarát markolták. Haslövése volt. Kigomboltam a sliccét, és a fehér hason három
nyílás látszott, melyeken bélsárral kevert vér folyt ki. Így hát már nem volt messze
a halál, és a katona egyre menetelt, mintha még valahol valami üzenetet szeretne
átadni, és folyvást kiáltozott. Fölé hajoltam, és hallani lehetett, hogyan kiált: Muti,
Muti, Muti! És én nem tudtam, vajon gyermekei anyját szólítja-e, vagy az
édesanyját, így hát legalább a kezét megsimogattam, és mondtam neki, hogy ne
jajgasson ennyire. De ezek fölött a kidülledt szemek fölött ráébredtem, hogy nincs
már igazság ezen a földön. Ugyanúgy benne volt a pácban, mint én a mozdonyon,
mint Krisztus a keresztfán. Illetve nem úgy, mint Ő, mert az ő halála tanítását
tetőzte be. De ez az egyszerű katona az árokban élni akart, meg akarta mutatni a
gyermekeinek és az anyjának, hogy túlélt egy ilyen háborút. És most valaki
ocsmányul hasba lőtte, és én azt sem tudom ki, hogyan, mikor. Ezért masírozott
megállás nélkül, ezért akart megszökni a halál elől, jobban mondva az
igazságtalanság elől. És én ott guggoltam felette, és nem tudtam segíteni rajta.
Egyedül az őrjáratért kiálthattam volna, rövidítsék már meg szenvedéseit. Hívni
akartam Krisztust is a keresztúttól, de ő úgyis a Mindenhatóhoz utalta volna a
haldoklót, ezért aztán inkább az őrjáratnak füttyentettem, valami riadt
parasztocskának, aki a világ minden kincséért sem lőtt volna. Nem volt más
választásom, mint hogy kölcsönkérjem azt a puskát. Sohasem lőttem még le
senkit, ezért aztán úgy gondoltam, legjobb lesz a szívébe. Céloztam, és
meghúztam a ravaszt. De ő csak rendületlenül menetelt tovább, és szemrehányón
nézett rám azzal a kiguvadt szemével, és szakadatlanul kiáltozta: Muti, Muti,
Muti! Újra céloztam. A szeme közé, de már reszketett a kezem. Meghúztam a
ravaszt. Szeme azon nyomban lezárult, mintha korbácsütés érte volna, és lába, az a
szörnyűséges láb, megtette az utolsó lépést. Aztán még egyet, mintha meggondolta
volna magát. És a világ, amit ott hordott a fejében, kifolyt a kis lyukon.
Megpróbáltam hanyatt fektetni a halottat, és szétfeszíteni sarat markoló ujjait.
Mikor a jobb kezét nyitottam szét, egy láncocska pottyant ki, rajta medalion, ezzel
a szöveggel: Bringe Glück. Azt gondoltam: ha neked nem hozott szerencsét, tán
szerencsét hoz nekem. És a nyakamba akasztottam azt a medaliont. Visszaadtam a
puskát a bátyónak, fölállítottam a biciklit a rajta lógó aktatáskával, és taposni
kezdtem a pedált. Megint Mášára szerettem volna gondolni, ott akartam folytatni,
ahol megzavartak, de nem ment. Arra a menetelő katonára gondoltam, nem
rendeltem már hozzá sem egyenruhát, sem nemzetiséget, és szomorúan
elmélkedtem az ember sorsáról. A nap lehanyatlott, s mivel mögöttem bukott alá,
árnyékom mindig előttem szaladt, úgyhogy az első kerékkel folyvást ráhajtottam a
fejemre. Távolról egy újabb hadifogolytranszport közelgett. Bár az előttem futó
árnyék azt súgta, forduljak vissza, én csak mentem tovább, bár nem akartam.
Valami húzott előre, gépiesen tapostam. Mikor vagy száz méterre ért a menet, már
láttam, hogy túlnőtt rajtam az életem, hogy már rég beterveztek, mint egy háncsot
a fonott székbe. Hogy egész életemet, beleértve azt a kádfürdőt, meg a mozdonyt
is, csak e miatt a szűk út miatt éltem. Mikor az első sor mellett haladtam el, úgy
tetszett, mintha mindenki énekelt volna. De én rájuk sem néztem, robogtam! Állva
tapostam a pedált, csak hogy minél előbb kikerüljek a bűzükből. Iparkodtam, bár
bizton tudtam, hiába. Mögöttem összezárultak a sorok, és erőmből immár nem
futotta többre. A sorok között egymás után pillantottam meg a túloldalt haladó
őrök géppisztolyait. Aztán pár méterrel előttem elesett egy katona, néhányan
megtorpantak, mások a mező felé rohantak. Kiáltások, géppisztoly-kelepelés, a
nyakamban metsző fájdalom, hogy a kormányra hanyatlottam, és egy mukk nélkül
az árokba zuhantam. Nyaki ütőeremből ömlött a vér. Csak arra voltam képes, hogy
tenyerem a sebre nyomjam, s nézzem, hogyan futnak, ügetnek el fölöttem a
kétségbeesett hadifoglyok. Rohantak, és mindent elhajigáltak, ami csak
akadályozta őket. Amint az utolsó cipő is fölkavarta a port, egyedül maradtam.
Senki sem tehette meg nekem azt a szívességet, hogy átsegítsen a túlvilágra. Csak
feküdtem, és éreztem, hogy végem, és hogy magamra maradok a fájdalommal. A
fájdalommal, melyet nem én okoztam, melyet nem kívántam. A szellő minden
fuvallatára szilvavirágeső hullott rám, és ujjaimmal a földet vájtam, akár az a
katonácska, és csomókban téptem a füvet. Sem Máša, sem a menyegző nem jutott
már az eszembe, mert úgy éreztem magam, mintha szögesdrótkötegeket
huzigálnának át a torkomon. Csak öngyilkosságom Bystrice u Benešovában, csak
az tűnt oly kellemes-kéjesnek nekem. Minden más halált nyersnek és
embertelennek láttam. Fölkapaszkodtam az országút szélére, de csak arról
győződhettem meg, hogy senki sem jár arra. A szájamba toluló vér újra fojtogatni
kezdett, így aztán csak feküdtem, és fejemet a padkába verdestem. Ahogy
fölnéztem, a távolban, a keresztútnál a kitárt karú Krisztust pillantottam meg, és
oda akartam hívni magamhoz, hogy megvigasztaljon. Tudtam, ha hívnám,
odajönne, de hagytam, hadd függjön ott, mert most közlekedési rendőrnek,
leveleket osztályozó postai alkalmazottnak láttam őt. Ha tízezer feszülő karja meg
dicsfényes udvara lett is volna a szíve körül, akkor sem tudott volna segíteni
rajtam. Mindössze fölfelé bökött volna ujjával. Hogy nem, ahogyan én, hanem
ahogyan a főnök akarja. De mégiscsak azt mondtam magamban ebben a fényes
pillanatban: Hiszek, Krisztus, Tebenned, mert ugyanolyan koldus voltál, mint én.
Siketen szólanék Tehozzád, s Te ugyanazon siketséggel fordulnál siket Atyádhoz.
Akárcsak mintha a rendőr derékszögű mozdulattal terelné az autókat egyik utcából
a másikba. Hiszek Tebenned, szegény testvérkém a rozsdában, mert belőled is épp
így fröcskölt a vér, és senki sem szabadíthatott meg a gondolattól, hogy ártatlanul
szenvedsz. Nem minta Te akaratod, hanem... De ez már csak felesleges szócséplés
volt. Én is szerettem volna örülni az életnek, szerettem volna megkapni Mášát,
meg mindent, ám áldozatom füstje lefelé szállott. Anélkül, hogy tudtam volna,
minek és miért. Így hát inkább megint egymagam maradok, újra megőrzöm a
három lépés távolságot, és tartózkodó leszek az értékekkel szemben.
És ekkor már kezdtek rám találni a spirálok meg a körök. Legurultam
egészen a lóherésbe. Kellemesen hűtött. Már nem is fogtam azt a sebet. És tényleg,
ahogy így feküdtem, egyszerre éreztem, hogy a friss, zöld föld, amely sosem ígért
semmit és nem is diktált semmit, a legjobb barátom lehetne. És ahogy így
feküdtem, hallottam, hogy a távolban elindul egy vonat. Ezen a vonaton utazott
Máša, akit ma este szerettem volna bemutatni a szüleimnek, és hogy jobb kedvre
derítsem az öregeimet, el akartam mesélni nekik, miként forogtam életveszélyben.
És áldozatom füstje egészen a földhöz lapulva kúszott.
P. S. / Ez a tragédia azzal vette kezdetét, hogy két jó testvér áldozatot
mutatott be az Úrnak, aki azonban érthetetlen okból csak az egyikük áldozatát
fogadta el, a másikéra rá sem hederített. Így tette az Úr Káint testvérgyilkossá,
csavargóvá és megbélyegzett homlokú földönfutóvá, hogy egyedül és egymaga
pusztítsa el önmagát a lelkiismeret-furdalás által. Feltételezhető, hogy ez időtől
fogva Káin létének szabadsága és nemszabadsága a determinizmus és
indeterminizmus ellentétének permanens állapotában élt. És ha a jelenből a jövőbe
lépünk Káinnal, osztoznunk kell szabadságában, tehát indeterminálnunk kell az
Úrral, mint a testvérgyilkosság szellemi atyjával szemben táplált haragját. Ám ha
az Úrnak, minden idők birtokosának a szemszögéből tekintjük Káin helyzetét,
undorodva jövünk rá, hogy Káin élete az áldozatkor már determinálva volt,
anélkül, hogy bármit is tett volna, sőt a bélyeg akkor került a homlokára, mikor
ártatlanul áldozatot mutatott be. Ezt a fiatal vasúti tisztviselő szemszögéből megírt
történetet 1949-ben vetettem papírra, aztán más szövegekkel együtt
íróasztalfiókomba temettem, évek múltán copfba fontam egy másik darabbal, és a
Szigorúan ellenőrzött vonatok címet adtam nekik. Most pedig kegyeletteljesen,
javítások nélkül bocsátom közre ezt a legendát, hogy az olvasó lássa, miféle
dolgok foglalkoztattak évekkel ezelőtt. Az én Káinom magán követi el a
testvérgyilkosságot, az öngyilkosságot.
VARGA GYÖRGY FORDÍTÁSA
VÉRES TÖRTÉNET ANEŽKA HRŮZOVÁ MEGGYILKOLÁSÁRÓL
Hát, Pešák úr, magának lett igaza. Most már összetartozunk, akárcsak a
meggyilkolt Anežka Hrůzová és állítólagos gyilkosa. Sőt, barátok vagyunk, s ha
maga nem létezne, Pešák úr, hát ki kellene találnom magát, mert mi ketten több
parti huszonegyest is lejátszottunk, de nem úgy, ahogy ezt a hazárdjátékot játszani
szokás, vagyis hogy a játékosok maguknál tartják és csak lopva gusztálják a
lapokat. Mi úgy játszottuk le ezt a négyfordulós levélváltást, ahogy drága
szülőföldemen szokás, ahol a kihúzott lapokat rögtön felmutatják és kirakják az
asztalra, mert a kártyák sorrendjén már nem szabad változtatni. Ezek a mi
huszonegyes partijaink tehát nyilvánosan lejátszhatók, kinn a téren, az utcasarkon.
A dolog azzal kezdődött, hogy maga elküldte nekem a Československý spisovatel
kiadóhoz címzett levelének a másolatát, annak a levelének a másolatát, amelyben
dicséretes módon rögvest frontális támadást indított ellenem. „Tárgy: Édesapám
sérelmére elkövetett rágalmazás és becsületsértés az Önök által kiadott könyvben.”
És mindjárt alatta: „Munkatársuk, Bohumil Hrabal, aki tavaly Önöknél jelentette
meg Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvét, a fenti műben durván
meggyalázta édesapám emlékét. Tette ezt a 64. oldalon, ahol is édesapámról, aki a
polnái gyilkosságok perének egyetlen koronatanúja volt két esküdtszék előtt is,
úgy beszél, mint valami agyalágyultról, és nevetséges színben tünteti fel, hogy
úgymond »Egyik kezével a biciklit fogta, a másikkal meg hugyozott« stb.
Megengedhetetlen becsmérlése ez egy tisztességes munkásnak, aki élete végéig
feddhetetlen ember hírében állt, és lakóhelyén és mindenütt a környéken nagy
tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, már csak azért is, mert a fent említett
perben nem hagyta magát megfélemlíteni, bár minden lehető módon
megfenyegették (megkísérelték megfosztani a szeme világától, sőt végül
»tévedésből« meggyilkoltak egy másik, hozzá hasonló munkást). Megvesztegetni
sem hagyta magát, bár az akkori viszonyokhoz képest tekintélyes összegeket
kínáltak neki, csak hogy visszavonja a tanúvallomását. A szerző ebben a
fantasztikus könyvben a meggyilkolt Anežka Hrůzová családját is durván
megrágalmazta, nevezetesen azzal a merőben hazug és koholt állítással, hogy
Anežka fivére, Jan, aki tisztes polgárként hunyt el Ždírecben, a halálos ágyán
úgymond beismerte, hogy ő gyilkolta meg a húgát, méghozzá pénzért!!! Az
említett Hrabal-könyvre a Népkönyvtár olvasói hívták fel az elhunyt Jan Hrůza
hozzátartozói és jómagam figyelmét, és ezennel fenntartjuk magunknak a jogot,
hogy az ügyben bírósághoz forduljunk a Polgári törvénykönyv 1964. 26/2 11. 15.
16. paragrafusának az alapján. Amennyiben nem adatik meg nekünk a nyilvános
elégtétel és az írásos nyilatkozat, hogy a szóban forgó könyv esetleges további
kiadásaiból és fordításaiból ezek a gyalázatos koholmányok kimaradnak, máshová
fordulunk jogorvoslatért.”
Ezt a levelet, Pešák úr, akkoriban kaptam öntől, amikor más olvasóim is
megkerestek, de nem levélben, hanem személyesen, a házban, ahol lakom,
bezörgettek az ablakon, hogy rémülten pattantam föl az írógép mellől, jöttek és
jelentették, hogy elzárták náluk a vizet, hogy nem viszik el a kukákat, pedig tele
vannak, szigorúan néztek rám, merthogy író vagyok, és így bizonyára
kapcsolatban állok a felsőbb körökkel, a felépítménnyel. Sorra állítottak be az
olvasók, akik, mikor esett, estefelé eljöttek jelenteni, hogy odakinn szakad, amikor
hőség volt, jöttek és jelentették, hogy odakinn dögmeleg van, hogy ők egész áldott
nap güriztek, mialatt én csak lógtam, és azzal szórakoztam, hogy mindenfélét
összeírogattam, és gúnyt űztem a tisztességes emberekből, akik ezer koronát
keresnek havonta, míg én tízezreket vágok zsebre, és közben csak szórakozom.
Akkoriban, mikor megkaptam a levelét, Pešák úr, eljártam hazulról, elszöktem az
olvasóim elől a kocsmába, de alighogy kiléptem a házból, hát az első emeletről
lekiabált az egyik szomszédasszonyom, az egyik olvasóm, hogy hová, hová, megy
a kocsmába kihallgatni, mit beszélnek az emberek, hogy azután megírjon és
kiadjon egy újabb könyvecskét, nemdebár? És aztán, amikor ott ültem a
kocsmában, és gondolatban a válaszlevelet fogalmaztam magának, a negyedik
asztaltól odakiáltottak nekem az olvasóim, hogy hé, jöjjön csak ide, itt valaki
olyan hülyeségeket beszél, hogy csak le kell írnia, ahogy szokta, s már kész is az
újabb, tízezreket érő könyvecske. És az egyik barátom és olvasóm és írótársam
pórázra kötve elhozta a kocsmába agyalágyult rokonát, és az egész kocsma füle
hallatára rám ordított, hogy üljek csak le, nyálazzam meg a ceruzámat, mert ez az
elmebeteg nem egy, de öt vödörre való történetet is kiokád nekem, szakasztott
olyanokat, amilyenekért én súlyos ezreket kapok. És akkor azt írtam önnek:
„Tisztelt Pešák úr, megkaptam a Spisovatelhez címzett levele másolatát, és kis
híján belerokkantam. Egyrészt soha nem állt szándékomban bárkit is megsérteni,
még ha használtam is a szövegben az agyalágyult szót. És nem várostörténetet
írtam, hanem kocsmai fecsegéseket, kocsmai dumákat reprodukáltam, amelyek
elsősorban a népi elbeszélésmód erejét voltak hivatva bemutatni. Hiszen jogot
végeztem, és ismerem a becsületsértésre vonatkozó törvényt, ha tehát fognám a
ceruzámat és olyan szempontból nézném végig a szöveget, amilyenből Ön, játszva
megváltoztathatnám, vagyis eleve kiküszöbölhetném azokat a passzusokat,
amelyek egy feljelentés alapjául szolgálhatnának. De engem csak és csakis az
irodalom érdekelt, ahol ugyan nincs minden megengedve, de ahol bizonyos
tényeket kedve szerint használhat fel, torzíthat el az író. De ha úgy érzi, hogy
durván rágalmaztam és becsméreltem az édesapját, nemcsak ebben a levélben,
hanem alkalomadtán nyilvánosan is bocsánatot kérek Öntől, és természetesen a
Hrůza családtól is. Nekem úgy beszélték el az eseményeket, ahogy leírtam.
Hozzátehettem volna, hogy »állítólag«, mely szócska talán benne is volt az eredeti
szövegben. De újfent megjegyzem, hogy irodalomról, hiperboláról, a népi
elbeszélés művészi feldolgozásáról van szó. A tényszerűség soha nem volt
elsődleges szempontom. A Plamenben ezen a címen jelent meg kritika a
könyvemről: »Hrabal úrnak jó dolga van.« Ahogy látom, olyan túl jó dolgom
nincs, mert amiért beinvitáltam a prózába a susztert és a malátafőzőt,
bebizonyítván velük, hogy az irodalom ereje magukból az emberekből fakad, most
tucatszámra kapom a leveleket, amelyek mindenről tanúskodnak, csak arról nem,
hogy »Hrabal úrnak jó dolga van«." Ezt mint olvasómnak írtam önnek, Pešák úr,
mint olyan olvasónak, aki szigorúan ellenőriz engem, és máris egy újabb olvasó
zörget az ablakomon, azzal az örömteli hírrel jön, hogy lefényképez, de képet
egyet sem tud adni, mert azt a legszebbet majd kiszögezi a falra, ha meghalok, ami
egykettőre bekövetkezik. És aztán harsány nevetéssel magyarázza és fordítja
nekem a külföldi újságokból, hogy irodalmilag hamarosan meghalok, mert már
túljutottam a csúcson, és Amerikában, ahogy mutatta nekem, erre a hanyatlásra
mindenféle táblázatok vannak, amelyek szerint két éven belül kipurcanok, az
Aranyág című írásműben leírt ősi afrikai szokások alapján. Afrikában ugyanis a
varázsló addig uralkodik a fa alatt és a törzsön, mígnem jön egy erősebb, és letör
arról a fáról egy ágat, amellyel agyonüti a varázslót, és azután ő királykodik a fa
alatt, mígnem ismét jön egy fiatalabb, és letör egy ágat, és azzal az ággal
agyonveri azt, aki úgy került hatalomra, hogy fiatal lévén letört egy ágat. És néha,
Pešák úr, éjfél után, amikor épp elalvóban vagyok, amikor már bevettem a
Bellaspon-Retardot és a lupulint, ez utóbbit sör formájában, egyszerre csak
feldöng a kapu, mint az üstdob a Sors szimfóniában, a gangra kitódulnak a
szomszédok, ők is az olvasóim, aztán egyikük bezörget az ablakomon, rémülten
kiugrok az ágyból, és a fehér hálóinges szomszéd bosszúsan jelenti: Már megint
egy olvasója van odakinn. Kimegyek hát hosszú fehér hálóingemben, kinn ott áll a
virágos kedvű olvasó, tökrészeg, bemutatja a barátját, elborzadok, mert a barátja
sípolva beszél, gégerákja van, és az olvasóm csörtet befelé, mert az utolsó
kocsmában, mielőtt kidobták őket, azt mondták nekik, hogy éjszaka sehol másutt
nincs kiszolgálás, csak Hrabalék ivójában, a 24. szám alatt. Aztán reggel, mielőtt
elvinném a postára az önnek írt levelet, beállít egy megszállott olvasóm, egy nő,
aki azt állítja rólam, hogy negatív misztikus vagyok, ezért aztán felvállalta, hogy
visszavezet engem Istenhez: Hiába esküdözöm neki, hogy ez nincs így,
szüntelenül telve van lelkesedéssel, és bármit csinálok is, azt hámozza ki belőle,
hogy negatív misztikus vagyok, tehát vissza kell engem vezetnie Istenhez. Hogy
szépszerivel vagy erőszakkal, az Istennek mindegy. És aztán a kapuban
beleütközöm egy további olvasóba, akit más olvasók azzal bíztak meg, hogy
vegyen rá, menjek el hozzájuk az olvasókörbe, és beszélgessek el velük arról,
hogy: Miért írok ilyen szép könyveket? És én szabadkozom, hogy írni szeretnék,
hogy tanácstalan vagyok, mert nem megy az írás, hogy népiesen szólva, kifújtam.
És a megbízott olvasó azt javasolja, hogy akkor viszont hetente egyszer eljön
hozzám az olvasókör, és segítenek nekem az írásban. Kételyeimet fejezem ki, és
bedobom a postaládába az önnek szóló levelet, Pešák úr, és a megbízott olvasó
rémséges szemforgatás közepette nekem szegezi az ujját, mint egy finn kést, és
őrjöng, szóval azt akarja mondani, hogy az írónak nincs szüksége az olvasókkal
való kapcsolatra?!
Így aztán, Pešák úr, miközben a válaszára vártam, egyszerre csak felötlött
bennem, hogy jobb lesz, ha egy időre eltűnök az olvasóim elől, eltűnök, mint a
Punkva búvópatak, mert egyre inkább úrrá lett rajtam a rémüldözési és az üldözési
mánia.
Amint lépteket hallottam az udvaron, a földre vetettem magam, és
bemásztam az íróasztal alá. Csakhogy az olvasóim, még ha be is zárkózom,
átlátnak a falon és az asztalon. Ugyanúgy rázzák az ablakot, mintha ott látnának a
széken ülve. Látjuk, látjuk! kiabálják, és én négykézláb kifarolok az asztal alól,
ajtót nyitok, és elnézést kérek, merthogy a radírom begurult az asztal alá. Aztán azt
eszeltem ki, hogy állandóan útra készen, kalappal a fejemen fogok írni. Amikor
zörgettek az ablakomon, fogtam az aktatáskámat, és örvendezve közöltem az
olvasóval, hogy sajnos egy fél óra múlva a Szerzői Jogvédőben kell lennem. De az
olvasó, aki a falon át is lát engem, azt mondja erre: Hát akkor elkísérem. És el kell
mennem a Vyšehradra, és végig kell járnom a hivatalokat és hivatali embereket,
akik nem hívtak, és mire hazaérek, elgyötörtebb és erkölcsileg megviseltebb
vagyok, mintha otthon maradtam volna baráti beszélgetésre az olvasóval. És így,
amikor megkaptam a második levelét, legelőször is kezet mostam, aztán elmentem
sétálni, aztán felbontottam azt a levelet, de először inkább az újságokat néztem át,
és amikor megnyugodtam, csak akkor fogtam neki az olvasásnak. „Hrabal úr,
megkaptam keltezetlen levelét, amelyre ezúton válaszolok, bár a levelében
foglaltakkal egyáltalán nem vagyok megelégedve. Előrebocsátom, hogy nem
akarok Önnek kellemetlenséget, vagy mi több, bajt okozni, de mint végzett jogász
bizonyára belátja, hogy az, amit Ön a levelében mentségére felhoz, hogy igazolja
az édesapám és a Hrůza család becsülete ellen intézett igazolhatatlan támadást,
közel sem a szó igazi értelmében vett elégtétel-adás, hanem puszta motiváció,
amely Önt művészi fantazmagóriájának a megírására sarkallta. Ennyivel nem
ússza meg a dolgot, Hrabal úr! Vagy nyilvánosan bocsánatot kér, és írásban
kijelenti, hogy a Táncórák esetleges második kiadásából, illetve idegen nyelvű
fordításából végleg kihagyja ezt a valótlan részt, vagy kénytelenek leszünk
máshová fordulni. A Hrůza »beismerő vallomásáról« való pusmogást bizonyos
körök kezdték, amelyek szerették volna visszájára fordítani az igazságot, alighogy
Hrůza meghalt, de ezek az emberek hamarosan meggyőződhettek róla, hogy
nemcsak az egykori megrendítő tragédia tanúi élnek még, de ott vannak Hrůza
közeli hozzátartozói is, akik a haláláig mellette álltak, és akiknek a karjában
lehelte ki a lelkét. És egy makulátlan emberből »rablógyilkost« csinálni, ez bizony
nem kicsiség, mint ahogy egy tisztességes munkásembert, akit a véletlen
koronatanúvá tett, sem lehet csak úgy »agyalágyultnak«, »terheltnek« nyilvánítani
csak azért, mert működnek a természetes reflexei! Az Ön belátására bízom, tisztelt
Hrabal úr, hogyan óhajtja lezárni ezt a meglehetősen ízléstelen ügyet, de azt
gondolom, hogy a vasánapi lapok minden bizonnyal szívesen közölnének az Ön
tollából egy rövidke helyreigazítást, amely reklámul is szolgálhat az Ön – mint írja
– népi elbeszélésmódot népszerűsítő művének.” Amikor a levél végére értem, már
alkonyodott. A szívem kalapált. De a legjobban azoktól az olvasóktól rettegek,
Pešák úr, akik nem dörömbölnek öklükkel az ablakon. Azoktól félek, akik
szürkületkor jönnek, csöndeskén, lábujjhegyen, ott állnak a fal rejtekében, és csak
elmosódott profiljukat látni, ők azok az olvasók, akik nem akarnak beszélni velem,
akik csak látni akarják, mit csinálok, amikor azt hiszem, hogy senki sem lát. És én
azon nyomban megneszelem azt a tekintetet a sűrűsödő estében, felállok, és egy
pillanatig farkasszemet nézünk az elmosódott olvasóval, aki beleolvad a kék
estébe, ahonnan csak a szeme ragyog elő, s akinek csak akkor lehet kivenni a
körvonalait, amikor üdvözlésképp meghajol. Az ilyen olvasók néha hosszú órákig
rejtőzködnek az udvaron. Kimegyek, tapogatózom a sötétben, ujjaim egy
körszakállas arcot, egy szájat érintenek, és felordítok a borzalomtól. Pedig az
olvasóm csak azért jött, hogy elmondja, álmot látott, látomása volt, hogy
öngyilkosságot követtem el. És már megy is, csendeskén, posztócipőben, mintegy
a szellő szárnyán. És én úgy irtózom a nem várt érintésektől! És mostanában,
Pešák úr, hányszor előfordul, hogy megyek kifelé, óvatosan és gondosan
beleszórom a hamut a kukába, az udvar üres, megfordulok, és bástyafalként ott áll
előttem az a posztócipős szakállas, és szélesen mosolyog. És látom, hogy örül,
hogy lát, hogy nem követtem el azt az öngyilkosságot. És elérkezett az idő, Pešák
úr, amikor végre írhatok Önnek. „Tisztelt Pešák úr, ezennel válaszolok a levelére,
és örömmel közlöm, hogy a Táncórák második, ősszel esedékes kiadása már azok
nélkül a mondatok nélkül jelenik meg, amelyeket Ön sérelmezett. Megjegyzem,
arról, hogy Hrůza beismerő vallomást tett, hallomásból tudok, s tavaly az
újságokban is olvastam a dologról, az apjauráról szóló részt pedig Peřina úr
Hilsneriáda című írásában olvastam, ahol a bírósági jegyzőkönyv kivonataként az
áll, hogy a koronatanú: egyik kezével a biciklit fogta, a másikkal hugyozott. Tehát
mindezt már írásban rögzített anyagból vettem át, amit a jegyzeteimmel is
tanúsíthatok. De számomra nem ez a fontos, hanem valami egészen más, az Ön
véleménye, az Ön érzése, hogy megsértettem egy tisztességes embert, ezért hát
nemcsak bocsánatot kértem Öntől, de megígértem, hogy nyilvánosan is
megkövetem. Legyen olyan kedves, és segítsen nekem megfogalmazni ezt a
bocsánatkérést. Nemcsak az Ön nevét kell közölnöm benne, hanem azoknak az
újságoknak a címét, évfolyamát és számát is, amelyekben megjelent Jan Hrůzának
a halálos ágyán tett beismerő vallomása, sőt még a Hilsneriáda című könyvből
vett idézet oldalszámát is. Megjegyzem, hogy mind ez ideig senki sem tudja, hogy
az a bizonyos koronatanú az Ön elhunyt édesapja, így azonban nyilvánosságra kell
hoznom az ő nevét is, amely százhuszonötezer példányban terjed majd el az
országban, amennyiben, teszem azt, a Literární noviny hasábjain bocsánatot kérek
Öntől. Kérem tehát, hogy segítsen nekem, és írja meg, hogyan kellene hangoznia
Ön szerint annak a bocsánatkérésnek. Rendben?” És azután, hogy írtam önnek, és
vártam a válaszát, Pešák úr, behúztam a függönyöket, csak egy kis rést hagytam,
hogy bejusson némi fény, bezártam az ajtót, és kihúztam a kulcsot, mert az
olvasóim a kulcslyukon is belesnek, hogy nincs-e benne belülről a kulcs. És ahogy
ülök otthon a félhomályban, megdobban a szívem, amikor vidám lépteket hallok,
az olvasók lépteit, hallom, ahogy a léptek megtorpannak, a kéz a kilincs után nyúl,
aztán a léptek a befüggönyözött ablak felé tartanak, hallom, ahogy az olvasó
lábujjhegyre áll, ahogy a tenyeréből ellenzőt formál, beles a függönyrésen, aztán
néhány tánclépéssel ellejt az ablaktól, és tekintete végigpásztázza a házat és fülel,
miközben én hátrahanyatlok a széken, beledőlök a poros függönybe, bekucorodom
a sarokba, mint Aleš Árvája, aztán hallom, hogy az udvar kövezetén súlyos léptek
távolodnak, aztán újra megállnak, percnyi csönd, majd az olvasó fölnevet, éles,
átható nevetéssel, aztán könnyedén nekifut, és nagy dörrenéssel bevágja maga
mögött a kaput, mint a koporsófedelet. És én hátradőlve, a függöny redőibe
simulva ülök a széken, és tudom, hogy az olvasónak otthon vagyok, még ha nem
is vagyok otthon, hogy az, aki éppen most ment el, tudta, hogy a kárpit mögött
vagyok, ezért kacagott olyan hátborzongatóan. De ez már Dosztojevszkij, Pešák
úr, ez az olvasói kacaj Dosztojevszkijé, amikor Dosztojevszkij nevetett,
könyörögtek neki, hogy inkább sírjon. Akkoriban kezdődött nálam a tévcselekvés,
például el akartam olvasni egy képeslapot, fogtam hát a szemüvegemet meg a
zsebkendőmet, és a szemüveg helyett gondosan megtisztogattam a képeslapot. És
aztán, Pešák úr, megkaptam a levelét. „Tisztelt Hrabal úr, bocsássa meg, hogy
ilyen sokáig nem válaszoltam a levelére. Kissé gyengélkedtem, meg aztán nem
voltak kéznél az Ön által említett források, amelyekből állítása szerint azokat a
»hitelt érdemlő« adatokat merítette a Táncórákhoz. Csak utólag sikerült
megszereznem a Kutná Hora-i esküdtszék szó szerinti gyorsírásos
jegyzőkönyvének a kivonatát, ahol megboldogult édesapám többek közt így vall:
Elnök: Miért állt meg? Tanú: Szokásom volt elnézni az ottani sarjerdőt. Jó kedvem
volt, merthogy a Březinában sikerült olcsó fát vennem. Hugyoztam és nézelődtem.
Elnök: Mit látott? Tanú: Egy szürke ruhás férfit. Fehér botjára támaszkodva állt, és
a város felé nézett. Stb. Az egyetlen részt, amely párhuzamba állítható az Ön által
idézettel, bár az eltérés igen jelentős, azért iktatom itt közbe, hogy lássa, hogy »az
egyik kezével nem fogta a biciklit, és a másikkal nem hugyozott«, amint azt
ismételt állítása szerint isten tudja honnan kimásolta. Kétlem, hogy az idézet a
Hilsneriádá-ból lenne, mert, amennyire megállapíthattam, a szerző szigorúan
ragaszkodott a hivatalos dokumentumokhoz, és semmit sem költött hozzájuk.
Egyébként ismeri a szerzői jogot? Nyilvánvalóan ismeri, végtére is jogász! Akkor
miért nem jelölte meg a forrást, és főleg miért nem kérte ki az író hozzájárulását,
akinek még a nevét is ismeri? De legyen nyugodt. Az Ön által megnevezett
írásműben mindez nincs benne, így hát nem is másolhatta ki. Legalábbis a
megadott forrásművekből. Végül mégiscsak kocsmai hőbörgés lesz az egész, az
ittas suszter és a malátafőző üres fecsegése, ahogy első levelében írta. Azt kívánja
továbbá, hogy én, a laikus, segítsek Önnek, a jogásznak megfogalmaznia
bocsánatkérést. Nos hát, véleményem szerint nagyjából így kellene festenie:
Bocsánatkérés. Hamis információktól megtévesztve Táncórák c. művemben
hosszabb részt szenteltem Anežka Hrůzová meggyilkolásának, amelyre hatvanhat
esztendővel ezelőtt Polnában került sor, és ezzel összefüggésben megsértettem a
koronatanút, Petr Pešákot, akit agyalágyultnak neveztem. A meggyilkolt lány
fivérét megvádoltam azzal, hogy része volt húga megölésében, és hogy koholt
állításomnak súlyt adjak, azt írtam, hogy az illető a halálos ágyán mindezt
beismerte. Minekutána meggyőződtem róla, hogy a két állításnak szemernyi köze
sincs az igazsághoz, a szóban forgó részt valótlannak nyilvánítom, és a benne
foglaltakat visszavonom. Egyúttal bocsánatot kérek Petr Pešák fiától és Jan Hrůza
családjától, és sajnálatomat fejezem ki, hogy ilyesmi egyáltalán megeshetett. Boh.
Hrabal író. Véleményem szerint ez így felérne a kívánt elégtétellel. Megboldogult
édesapám neve még ma is oly ismert szerte a világon, hogy a legcsekélyebb
mértékben sem kell félnie a nyilvánosságtól. Bejárta a világsajtót, megemlítették
számtalan idegen nyelvű publikációban, még Amerikában és Ausztráliában is
ismerték, mégsem mocskolódott be. Végezetül csak azt szeretném megjegyezni,
hogy Anežka Hrůzová esete annyira tragikus, hogy abszolút nem való szatirikus
műbe, ezért hát cseppet se sajnálja, hogy kihúzta.”
Így hát kihúztam, és bocsánatot kérek, Pešák úr. Csak annyit még, hogy
amilyen átéléssel kísértem levelezésünk oszcillációját, a Libeň és Polná között
röpködő pingponglabdák küzdelmét, ugyanúgy átéreztem minden levelet, amit
csak kaptam, átéreztem minden szót, amivel az olvasóim meg akarnak
örvendeztetni vagy sebezni. Csak annyit mondhatok magának, hogy újra elhúztam
a függönyöket, újra kitártam az ablakot meg az ajtót, hogy ismét boldog vagyok
zajos magányomban, az olvasókkal való beszélgetés és a nyüzsgő utca lármája
közepette. Lópikulát segítettem magamon azzal, még ha meg is kellett lennie,
hogy bezárkóztam, és elrejtőztem a függönyök mögé. Hiszen otthon ülvén odakinn
voltam, éppúgy, mint ahogy kilépvén csigaházamból most vagyok csak igazán
otthon benne. Nemcsak házam kapuját tártam ki, de magamat is, megújultam,
továbbra is jegyzetelő kéz vagyok, amely elfogja, eltéríti és visszapasszolja a
humor és képzelet röpítette, ide-oda pattogó fehér pingponglabdákat. Én nemcsak
a kéz vagyok, amely visszaküldi a labdát azoknak, akik levelek és szavak és
gesztusok formájában az asztalomra passzolják és nyesik, de én magam vagyok az
asztal is, amelyről lepattan a labda, hogy azután a zöld asztal túloldalán, a
láthatatlan háló mögött álló olvasóim ismét visszaüssék... Néha az a labda nagyon-
nagyon messziről érkezik az asztalomra, de nekem az a feladatom, hogy
visszapasszoljam, hogy revanzsáljam az ütést, amelyet az én ütésem, az én
ütőtartásom gazdagít... néha rossz is lehet az a passz, de szándékosan outra
játszani vagy le sem hajolnia labdáért sohasem szabad.
P. S. / Pešák úr, tegye a kezét a szívére, és lássa be, hogy néha bizony fene
nehéz írónak lenni a történelmi országokban, fene nehéz, olykor még annál is
nehezebb, „vérre megy”, ahogy azt derűs atyafiaink mondják.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
METEK ÚR
Amikor az elhagyatott erdei tisztásokon ősz és tél van, amikor a nap még csak
mutatóba, még csak érték nélküli mintadarabnak sem jön fel, amikor reggel fél nyolckor
még sötét van, és délután negyed ötkor már szürkül, akkor az elhagyatott erdei
tisztásokon mélabú honol, és a nyirkos táj levél és remény nélkül való. Ültem a sötétben
az ablaknál, és bámultam kifelé a sötétbe, és nem tudtam, mit tegyek, a vonat alá ugorjak-
e, amit ilyen estéken a folyón túlról, valahonnan a távolból idáig hallani, vagy inkább
kössem fel magam, ahogy Mařenka jövendölte, a jósnő, aki kártyából olvasta ki ezt
nekem a Herceg hotel női toalettjén. És amikor lámpásom kanóca lehúzta fáradt
szemhéjamat, kapum elé egy motorbicikli kanyarodott a főútról, megállt, és a kiskapun
belépett egy sötét férfialak, és amikor világosságot gyújtottam az előszobában és az
udvaron, Metek urat láttam magam előtt, bőrruhában, és Metek úr sugárzott és nevetett,
és sűrű szemöldöke alatt és hosszú pofaszakállából boldog szempár ragyogott, amely nem
bírta magába rejteni az önelégültséget, a roppant büszkeséget, amely oly élesen elütött a
lombjavesztett tájtól; a falevelekkel most az utak és ösvények, ágyások és erdei tisztások,
árkok és erdei rétek, sövények és tölgyfaiskolák voltak telides-tele ragasztva. És Metek úr
jelt adott, hogy kövessem, hogy én is bemázolhassam magam azzal a boldogsággal, azzal
az elragadtatással, amely ott vár kinn a kapu előtt, és amikor a lámpás rézsút hulló
fényében megláttam lelkesültsége forrását, először azt hittem, hogy az oldalkocsiban egy
lábával felfelé fordított hintaló fekszik. De nem ló volt az, hanem egy megdermedt,
megnyúzott birka, és nyitott hasából úgy kandikált ki a tüdő meg a máj, minta brumlovi
dendi szivarzsebéből a díszzsebkendő. Ez meg mi, mondom. Hát nem csodás,
örvendezett Metek úr, remek vétel, egy kis motort meg ötven koronát adtam érte.
Örvendezett. És én, nekem mi dolgom vele, mondom. Hogy mi, mondta Metek úr, segít
nekem feldarabolni, azt mondták, hogy tud vadas pejslit csinálni, elkészítjük a karajt és a
combot is, a többit meg pácba tesszük, és kolbászt csinálunk belőle... örvendezett Metek
úr, és bár csípett a hideg, és arca lila volt, mint az a birkamáj, diadalmasan sugárzott róla
a magasztos cél, mert melengette a tudat, hogy olyan jó vásárt csinált azzal a birkával.
Mondom, bon, Metek úr, veszem a bekecsemet, és mehetünk, van otthon teknője vagy
dézsája vagy egy nagy vödre? De Metek úr a fejét rázta, hogy semmi ilyesmije nincs.
Akkor, Metek úr, elvisszük az én dézsámat, rendben? És Metek úr elnevette magát, és
kivillantotta fogsorát, és azok a fogak csak fokozták vigyorgó boldogságát. És Metek úr
elmerült, lubickolt, hempergett abban a minden porcikáját elárasztó boldogságban. Nézze
csak, mondta kisvártatva, ne szólítson engem Metek úrnak, szólítson inkább Mišának,
rendben? Mondom. De hát magát itt az erdőben mindenki Metek úrnak szólítja... és
beszaladtam a konyhába, magamra kaptam a bekecsemet, és fogtam a zseblámpát.
Amikor kiléptem a hideg estébe, azt mondja Metek úr. A Metek az a gúnynevem,
mifelénk így hívják a Metódokat, ezért szólítson inkább Mišának. Mondom, rendben van,
Miša úr, mondja, maga sohasem járt nálam? És Metek úr rázta a fejét, hogy nem. És
elindultam át a fenyvesen, most, hogy a ház mögött mentünk, a lámpa a nyaraló
kiszögelléseiről egyenest az égboltra vetítette az épület éles kontúrját, és elmélyítette az
árnyékot, amelyben a patakhoz tartottunk a teknőért. Útközben felvilágítottam a
zseblámpával az évszázados fenyőkre, amelyek a tűlevelek türkizzöld illatát árasztották.
Metek úr, mondom, van otthon kakukkfüve? Van otthon szegfűborsa és fekete borsa és
babérlevele? Nincs, mondta Metek úr, és nagy érdeklődéssel nézett fel a sudár, tíz
méternél is magasabb törzsekre és a koronákban ritmikusan szétnyújtózó ágakra. A
szentségit, mondta elismerően, ez aztán a fa! Micsoda gerendák, micsoda deszkák
lehetnének belőle, hiszen egészséges, érett fák ezek egytől egyig, hogyhogy nem vágja ki
őket? Mondom, hát az úgy van, Metek úr, hogy itt minden fenyőnek neve van, ez itt a
fess Tonička, azt ott a choboti erdőségben pompázó nővére tiszteletére csini Pepičkának
hívják, ez meg a szép Johanna, és ott áll valamennyi közül a legszebb, látja, milyen
szabályosan elágazó gallyak vannak a koronájában? És itta chartres-i katedrálisba nyíló
ablak, ezért Miasszonyunknak, Notre-Dame-nak nevezik. Az ott meg Szent Agáta, a
levágott keblű... látja, Metek úr, akárhányszor lejövök ide, ebben a tanítónőket utánozom,
akiktől ezt az erdei parcellát vettem, ők is nevet adtak valamennyi fenyőnek, és
akárhányszor lejöttek ide, hát először a fenyőket üdvözölték, mély, szlávos meghajlással,
így aztán én is mindig sorra járom őket... mondtam, és kiértünk a rétre, amely a patakhoz
lejtett, a patakot nem lehetett látni, de bugyborékolt, mintha épp fogat mosna, és
különböző hangnemekben gargalizálna. A szentségit, álmélkodott Metek úr, ez meg itten
micsoda? Kivette a kezemből a zseblámpát, és rávilágított a magas, kettős fűzfára. Ez
aztán a csuda dolog, mondta, és gondosan megvilágította a minden ágán és ágacskáján új,
sárga kéreggel bevont fát... Még Mařenka megjósolta nekem... mondtam... És Metek úr, a
zseblámpával hintáztatva az ágak árnyékait, mutatta, mit is jósolhatott. Újra
körbevilágított az elemlámpával, és miután a patak fölé hajolva sokáig nézte, mint görgeti
a tiszta víz a mederben az apró kavicsokat és göröngyöket, és miként sodorja őket
zörögve a rejtőzködő moszatok és füvek közé, komolyan mondta. A szentségit, magának
nehéz lesz meghalnia... és én megértettem, hogy Metek úr valami nagyon szépet mondott
a nevemben, és megértettem, hogy tényleg, amikor az embernek egy szép barátnője vagy
szép erdeje vagy még szebb, élő vizű patakocskája van, hát nemigen akaródzik
meghalnia, már csak a miatt a szépség miatt sem. Nicsak, mondta Metek úr, itt a dézsa,
elvisszük? És próbáltuk felemelni a dézsát a földről, de oda volt fagyva a feneke. Végül
megfeszítettük minden erőnket, és megroggyant térddel felrántottuk a dézsát a rátapadt
agyaggal és megbarnult levelekkel együtt. Elcipeltük a pótkocsihoz, és ott mondom: Van
otthon henteskése? Metek úr a fejét rázta, hogy nincs. Akkor hozom a késeimet és a
húsvágó bárdjaimat, kiszuperált bajonettekből fabrikáltam őket. És aztán felberregett a
motorbicikli, a halott birka fejénél ültem, és a dézsát fogtam, melynek agyagtól és fagyott
levelektől síkos éle bele-belebökött a halott birkába, és én úgy tartottam azt az edényt,
hogy az abroncs ne nyomja a tüdőt és a májat. Metek úr a motort vezette, a hangjából
ítélve Jawa volt, jól rugózott, most lekanyarodott az országútról a fasorba, Metek úr a
talajvíz-tócsákat kerülgette, mert itt egy völgy van, itt van Csehország legalacsonyabban
fekvő helye, a vidék legmélyebb pontja, ezért ide folyik le minden víz, és elég egy
ásóvágás, és máris savanyúvíz bugyborékol föl, így aztán minden nyaraló és minden
épület vízben áll, és a víz úgy, kúszik fel a falakban, mint az ágaskodó kanóc, amikor
megszívja magát petróleummal. Tudja-e, mondta Metek úr, és lassított és bal kezét a
csípőjére tette, tudja-e, hogy melyik a kedvenc fám? Mondom, a fenyő. Neem, nyekegte
Metek úr. Akkor a fűz, a szomorúfűz vagy a kecskefűz, találgattam. Neem, mondta Metek
úr, és gyorsan és elégedetten hozzátette, a nyárfa, mert már most virágzik, mert már
január elején barkát vet, mert a nyárfa a tavasz első drága kis követe. És elfordította a
kormányt, és rátaposott a fékre, és leugrott a motorról, belépett a reflektorok fénykörébe,
előhúzta zsebéből a kulcsot, megcsókolta, és utána kinyitotta a zárat, és aztán lehajolt, és
elhúzta a reteszt, és büszkén kitárta a kaput. Amikor felpattant a motorra, azt mondta: Ezt
a kaput magam csináltam, alig százhatvanöt normaóra alatt. Szép teljesítmény, mi?
Hátrafodult, és fehér fogsora és mosolya ragyogott a sötétben, mint a foszforeszkáló
vekker számlapja. Nyárfa, nyárfa, mondom, de hát arra akasztotta föl magát Júdás, aki
elárulta Jézust, és arra akasztotta föl magát Durynk, aki ura kegyét keresve meggyilkolta
a fejedelmi sarjat... De, Metek úr, szereti maga az ürühúst? És Metek úr kiköpött, és
mondta: Látni sem bírom... Akkor meg minek alkudta ki? mondom. És Metek úr leugrott
a motorról, eloltotta a lámpákat, és a gyönyörtől megbicsakló hangon mondta: Hát nem
érti?! Hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, ha egyszer olyan előnyös vétel! Ez való
nekem, olcsón szép dolgokat venni, akár selejteset is, de hát hogy a fenébe ne venné meg
az ember, ha egyszer olyan olcsó... És ment, és megnyomta a kapcsolót a ház falán, a
házhoz rézsútos tetejű műhely tapadt, és ahhoz a műhelyhez rézsútos tetejű fészer, és
ahhoz a fészerhez rézsútos tetejű kis fáskamra, és ahhoz a fáskamrához, amelynek a teteje
a nyirkos földben végződött, egy eszterhéj, és abból az eszterhéjból baljós csövek
meredeztek, mint megannyi katyusa-, megannyi hegyi ágyúcső. És e fölött az egész fölött
több szólamban zúgott az alacsony fenyves, a talajvíztől korcs fenyők itt nem szöktek a
magasba, ezek a fák egész életükben bokáig a savanyúvízben álltak, amely lassan
csordogált le ide a magasabban fekvő feketeföldekről és erdei tavakból és rozsdaszínű
ásványvíz-forrásokból. És ez az egész terület, amit nyáron elrejtett a magasra nőtt
málnabokrok és fiatal nyárfák és nyírek könyörületes lombja, ez az egész terület most
fényárban úszott, mint egy éjszakai cirkusz, mint egy kivilágított körhinta, mint egy
panoptikum fél órával az esti előadás előtt. A szabad ég alatt egy hatalmas gép állt, egy
húszmázsás masina, valami esztergapadféle. És Metek úr megdöbbent arcomat leste. Ez
már döfi, mi? Csak a lendkerék meg a motor hiányzik belőle, de hát hogy a fenébe ne
venné meg az ember, ha egyszer olyan olcsó volt... és elővette a noteszét és
belepislantott, és felemelte boldogságtól csilingelő fejét. Belefeccölök százharminc
normaórát, és deszkát fűrészelhetek vele. Sőt nemcsak deszkát, de egész gerendákat is!
És visszajön a dohány, tízszeres haszonnal... És én leemeltem a dézsát, és sajnáltam, hogy
hagytam magam belerángatni ebbe a birkakalandba, de amikor eszembe jutott, hogy most
otthon ülnék, átengedve magam a megfeneklett idő melankóliájának, gyorsan kiadtam az
ukázt. Miša úr, hozzon nekem egy súrolókefét! És Metek úr bement a házba, és
diadalmasan kicipelt a szivattyús kúthoz egy műanyag kádat, és abban nem tíz, hanem
ötven gyökérkefe volt, fogtam egyet, és a savas víz sugarában sikálni kezdtem vele a
dézsát, és láttam, ahogy a kefe sorra elhullajtja a gyökérszálait, de amikor a másik után
nyúltam, Metek úr felujjongott. Hát hogy a fenébe ne venné meg az ember! Ötven
hellerbe került darabja! Van fogalma arról, micsoda bolt ez?! Igazán remek, mondom, de
hozzon egy asztalt, hogy feldarabolhassuk ezt a birkát! És Metek úr bement a házba, ott
álltam a lámpák és valamiféle reflektorok fényében, melyek felfelé világítottak a fekete
fenyők koronájába, sikáltam a dézsát, és már a negyedik kefénél tartottam... És Metek úr
kivonszolta az asztalt, szorosan odatolta a csupasz téglafalhoz, amelyen nyoma sem volt
vakolatnak, olyan volt ez a hétvégi telek, mint valami rémséges kóceráj, valami
ágrólszakadt bádogos, lakatos kócerája, aki a végén attól, amit látott, attól, ami
körülvette, fölkötötte magát. És aztán fogtuk a birkát, az asztalra fektettük, hoztam a
késeket, és utálkozva eltávolítottam a száraz leveleket. Miša úr, hozzon egy kisbaltát, jó?
rendelkeztem. És Metek úr indult kisbaltáért, és egyfolytában ujjongott a hangja, és
számlálgatta, szorozta és osztotta a normaórákat, és aztán örült az ujjongással kétszer
aláhúzott végeredménynek, a normaórák összegének, amely valamiféle számomra
ismeretlen örömteli célt, fő-fő törekvést képviselt, ezért élt Metek úr, ettől nem tudott
éjszakánként aludni, és én rettegtem, micsoda meglepetéseket tartogat még ez a ház és
ezek a műhelyek és ezek a fészerek... És a fészerben Metek úr ujjongott. Hahaha! Nekem
fognak tanácsokat osztogatni, hogy mit csináljak, nekem, a profi tervezőnek! Nekem!
Tanácsokat osztogatni! Úgy nevetett, hogy elfogta a köhögés, és kalimpált a kezével, és
hessegette azokat a vérlázító tanácsokat, és amikor odaadta nekem a kisbaltát, azt
mondta: Baltából van itt vagy harminc, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, ha
egyszer három koronába került darabja... hogy túlizzított acélból vannak? Legfeljebb
óvatosan vágok velük!... de príma vétel volt, mi?! És én felhasítottam a birka gyomrát, és
mint az ingaórából, kiemeltem a belsőségeket, azt a szép hájas szerkezetet, és szétraktam
a fűszereket az asztalon, a gége fodrai úgy ragyogtak, mint kalcedón gyűrűk, ott feküdt a
máj, a bíborosi kalap gyönyörűséges lila színében lappadozva, és a tüdő a villanykörték
fényében olyan gyengédrózsaszín volt, mint a bárányfelhők esőt jósló napnyugtakor, az
enyhén fagyos bélháj szépséges fehér felhőcskékké formálódott, a kék égen, a téli
égbolton vonuló felhőcskékké, havazástót és hófúvástól hasas fellegekké, az a mezei
vakondtúráshoz, tekervényes-barázdás emberi agyhoz hasonlatos bodros háj... Ebből
holnap pörköltet csinálunk, belerakjuk a nyelvet is... és széthasítottam a koponyát,
kiemeltem a nyelvet és kivágtam, és borzadva hessentettem el a gondolatot, hogyan
vágták ki a piactéren Jesenius nyelvét, azt az eleven nyelvet, elhessentettem a gondolatot,
amely azonban nem tágított, ott maradt valamiféle sötét felhő alakjában... Hozzon egy
vödröt ennek a pejslinek... mondtam mintegy gonoszűző varázsigeként... És a végén,
Miša úr, besűrítjük ezt a pörköltet, ezt a birkapaprikást egy kis velővel!... és az asztalhoz
koppintva kiloccsantottam az agy egyik, s aztán a másik felét, és kiszóródtak a
gondolatok, az utolsó gondolatok, az utolsó kép, a kést tartó férfié, aki levágta a barikát...
És Metek úr egy egész stósz egymásba passzintott edényt hozott, kis híján elvágódott
velük, a földre állította őket, mint az évgyűrűk, olyanok voltak azok az edények, volt
belőlük vagy húsz, talán még több is... Ez már döfi, mi?! Hát hogy a fenébe ne venné
meg az ember! Darabja három korona, egyébként meg minimum harmincba kerül egy
ilyen edény! Hogy egy pirinyót le van pattogva az alja? Na, mondd már! Jó vétel volt,
mi? És még nekem osztogatnak tanácsot, nekem, a profi tervezőnek!... Gyöngéden
becsúsztattam a belsőségeket a lepattogzott aljú fazékba, és aztán Metek úr a lábánál
fogva tartotta a birkát, és én előrenyomultam a késsel a combokig, kifordítottam, kitörtem
azokat a combokat, mint ajtót a sarkaiból, és aztán a késsel könnyedén lefejtettem a két
lapockát, kitapogattam az utolsó nyakcsigolyát, és egy könnyed baltacsapásra levált a
nyak. Ez a legfinomabb csemege, lobogtattam meg a véres nyakszirtet, de Metek úr
fintorgó ördögpofát vágott. És aztán kiszabadítottam és átvágtam a bordákat, és a csodás
vesepecsenyét meg a gerincet letettem az asztalra. Hát ez megvolna, mondom, most
pedig lefejtem a hájat, ez a barika szörnyen kövér volt, kiolvasztja a hájat, vagy
kiakasztja a cinkéknek? A cinkéknek, mondta Metek úr, és én füleltem, hogy milyen szép
hangja van a csak úgy ujjal feltépett hájnak, olyan száraz hangja, mint mikor friss
porhóval behintett fagyos tölgyesben, tölgyfaerdőben jár az ember, és a lépések nyomán
szárazon herseg a hó, és a havas tölgyleveleken ropog a cipő... Jöjjön, pihenjünk egy
kicsit, mondta Metek úr, majd később befejezzük... és újra felragyogtatta azt a mosolyt,
amely oly magabiztos, oly önelégült volt mindattól, amivel soha nem tudott betelni, attól
a roppant szépségtől, attól a veszedelmes szépséghalmaztól, amit meg akart osztani
velem... És kitárta az ajtót, és a kezem fénylett a hájtól, az ujjaim szétterpesztve, és
Metek úr, mint valami kísértetkastélyban az idegenvezető, egyik kacathalmaztól a
másikig kormányzott, és lelkesedéstől csörömpölő hangon magyarázott, amiből úgy
ítéltem, hogy Metek úr nemcsak önmagának, de az egész világnak példaképe kell hogy
legyen, mert Metek úr, a profi tervező, még sohasem találkozott magához hasonló derék
és példás emberrel. Hát ez itt, kérem, harminc bicikli, mindegyiknek hiányzik a
kormánya meg a fékje, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, amikor darabja
potom száznyolcvan koronába kerül... és most tessék idenézni, itt lóg, mindjárt adok is
magának egyet, harminchat, méhecskékkel kivarrt mellény, ma már ugyan nem divat, de
majd újra az lesz... mindegyikről hiányoznak a gomblyukak meg a gombok, mert a szabó,
aki varrta őket, holtrészeg volt, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, ha egyszer
darabja hat korona ötvenbe volt... vagy például ezek itt! Vajon mi van ezekben a
szekrénykékben, ládikókban? Teodolitok!... Mégpedig három, igaz, elég régiek, de hát
hogy a fenébe ne venné meg őket az ember, amikor darabja nyolcvan koronába került, de
ha üzletben veszed, hát elkérnek érte nyolcszázat vagy még többet is, tudja, nekem sem
akar mindenki mindent olcsón adni, de én megdumálom a kuncsaftot! Hiányzik ugyan
belőlük az egyik lencse, de lencséből vettem egy ládára valót, egy egész ládát, potom
százhúsz koronáért... van itt lencse mindenbe és mindenhez, egy életre el vagyok látva
lencsével.. de most jöjjön át a fészerbe, ott van a főraktáram, mondta Metek úr, amikor
mutogatni kezdtem, hogy végezni kéne azzal az előnyösen vett barikával... és kitárta az
ajtót, és a fészert hat csupasz villanykörte fénye árasztotta el, és itt a holmik a
mennyezetről lógtak le, a plafonról, mint valami hentesboltban, cipők, katonai
nemezcsizmák, és Metek úr fel-alá járkált közöttük, és a csizmák szárát simogatta és
ujjongott. Hát itt felülmúltam önmagam, egy cipő öt koronámba került, megdumáltam
őket, akaratom áradata lehengerelte őket, minden ellenvetésükkel együtt, a végén még a
főnök is engedett... De ahogy látom, mondom, ez itt mind jobblábas cipő... Még jó,
csapta össze a kezét Metek úr, hát persze hogy jobblábas, különben nem jutottam volna
hozzá ilyen olcsón! De nézze csak! És bizonyságul lehúzta a cipőjét, és fölcibálta azt a
két jobblábas csizmát, azt a nemez lábbelit, és valahogy úgy járt benne, mintha sántítana,
mint az az autó, amelyiknek rosszul van beállítva a fényszórója, de tetszett neki a dolog.
És milyen jó meleg, mintha meleg vízben álldogálna az ember! Ez attól van, hogy
filcbélésű, tudja, ez nem terepfutásra való, hanem műhelybe, a gép mellé, és amikor áll az
ember, hát mindegy neki, hogy jobb- vagy ballábas cipő van rajta, mert mi a fő? Hogy
meleg legyen!... Tessék, itt egy pár, fogadja el tőlem... Ekkor már valami kalapfélék körül
járkált, de mindjárt megmagyarázta. Ezek itt vizesvödrök! Egy kicsit eresztenek, de
vettem ragtapaszt, azt is a katonaságtól és bagóért, tessék, fogadja el, egy katonai
vászonvödör meg egy leukoplaszt... A vödör darabja kilencven heller, ingyen volt... és
odakormányzott négy gramofonhoz, és ujjongott. Hiányzik belőlük a rugó, de hát hogy a
fenébe ne venné meg az ember, amikor egy gramofon hatvan koronámba volt! Szerzek
rugót, és pár normaóra alatt... tudja, mennyit akasztok le? Ezreket, több lepedőt! Az
egyiket már meg is javítottam. És Metek úr beillesztette a tűt, és aztán feltette a lemezt,
és egy hegedűdarab hangzott fel, zenekari kísérettel, olyan szép és olyan fülbemászó,
hogy elámultam, és félrekancsalító szemmel lestem a vonó és a hegedűs mozdulatainak
az irányába, a hegedűs engem is elbűvölt, Metek úrról nem is szólva, Metek úr
könnyezett, de nem önmagától hatódott meg, hanem attól, hogy én is könnyekig
meghatódtam. Amikor a lemez elhallgatott, mondom. Mi a címe ennek a darabnak, Miša
úr, nem valami intermezzo ez? Nem a Malom a Fekete erdőben? Vagy az Ezüst
páfrányos? De Metek úr boldogan rázta a fejét, és fogta a lemezt, amelyet a könnyeivel
áztatott, és odaadta nekem, és én is rápotyogtattam a könnyeimet, és amikor végre
sikerült kipislognom a könnyeket a szememből, elolvastam a címet, The Fascination... És
hangosan elismételtem, The Fascination...? És Metek úr rábólintott, The Fascination... és
mondom. Hogyhogy ezt a lemezt csak a feléig lehet lejátszani? És Metek úr felragyogott.
Hibás nyomás, de hát hogy a fenébe ne venné meg az ember, s mindjárt harmincat,
amikor darabja két korona,vettem még harmincat hozzá, azok is hibásak, de azoknak meg
a második felét lehet lejátszani, halleluja! És mindegyiken a The Fascination, úgyhogy
életem végéig el vagyok látva The Fascinationnel, mert én már semmi mást nem akarok
hallgatni és ismerni, ez az én dalom, élettörténetem, sztorim... The Fascination... és a
koporsóm fölött, mielőtt leeresztik a sírba, na, mit fognak játszani? Mondom, a The
Fascinationt... Amikor kimentünk, hogy dézsába rakjuk és besózzuk a barikát, hogy
kolbász legyen belőle, ha majd veszünk hozzá öt kiló sertéslapockát és két kiló fiatal
marhahúst... a dézsa fölött görnyedtem, teljesen letaglózva attól, amit láttam, és egyszer
csak felegyenesedtem, és mondtam, Miša úr, tudja-e, hogy magának is nehéz lesz
meghalnia?...
Aztán egész tavasszal és még a nyár elején is messze elkerültem a fasort, de
egyszerre csak elfogott a vágy, hogy viszontlássam Metek urat, így hát befordultam a
fasorba, tulajdonképpen nem is akartam befordulni, de befontak a hegedű édes
dallamszálai, becsalogattak abba a fészereket és fáskamrákat és bodegákat
könyörületesen elrejtő susogó lombsátorba, mint ahogy a vödröt húzza fel a kútból a
csörlő és a lánc, úgy húzott engem az a melódia, ami nem a Malom a Fekete erdőben
volt, és nem is az Ezüst páfrányos intermezzo, hanem a The Fascination, amely úgy
zuhogott alá a lombokból, mint a víz a merítőhálóból. És álltam a kapunál, és megint
teljesen letaglózott a látvány, Metek úr látványa, aki egy háromlábú szerkentyű előtt állt,
és annak a szerkentyűnek ugyanolyan szögben voltak szétterpesztve a lábai, mint Metek
úrnak, és Metek úr fél szeme be volt gyűrve abba a szerkentyűbe, és egy fehér-vörös
csíkos botot figyelt. Aztán mosolyogva ellépett, és arrébb tette azt a botot, és újra roppant
élvezettel nézett bele a teodolitba, abba a szerkentyűbe, amihez olyan olcsón jutott hozzá,
a ládányi lencsével együtt, amivel élete végéig, halála kezdetéig el van látva. És a
gramofonból ismét a The Fascination áradt... és a szomszéd telekről egy sorsgyötörte
ember jajveszékelése hallatszott. De Metek úr félreértette a szomszéd jajveszékelését, aki
bizonyára már ezredszer hallotta a The Fascinationt... Metek úr odament a
lombkerítéshez, és beordított a bokorba. Ez már döfi, mi? A The Fascination! A nagy
Helmuth Zacharias előadásában! És amikor visszafelé indult, gyorsan úgy tettem, mintha
a cipőfűzőmet kötném meg, hogy ne vegyen észre, de ő barátságosan elibém jött, és
odafutott a kutyusa is, és Metek úr a kezembe nyomta azt a vörös karót, és én fel-alá
járkáltam vele, mert Metek úr a fejébe vette, hogy nivellálja azt a hepehupás erdei telket.
És közben lelkesen magyarázott, hogy éppen most találta fel a huszonnégy disznóra
méretezett vágóhídi pisztolyt, a perpetuum mobile mintájára pedig az örökmozgó
halastavat, így aztán minden család előtt nyitva a lehetőség, hogy a hétvégi telken
pisztrángot tenyésszen a körbe-körbeáramló vízben, s miközben Metek úr mindezt
előadta nekem, hát ráadásul még énekelt is hozzá, köhécselt és énekelt, és azt mondta:
Vettem hitelbe egy magnetofont, és hogy ne heverjen parlagon, esténként énekelgetek,
ami éppen az eszembe jut, hiszen hallhatja, már azt is, amit mondok, már azt is énekelem,
mindennap komponálok egy dalt, hát mondja, nem csodás? És énekelt és járkált a
kiserdőben, és simogatta a vékonyka vesszőket... Látja, itt összesen száz bokor
szelídberkenye van elültetve, ezek a berkenyék öt év múlva ötezer koronát hoznak nekem
évente... Ez meg itt fekete ribizli, öt év múlva ez is ötezret hoz majd... Mondom. De ezek
a berkenyék nem kapnak felülről vizet és napot, fenyőfa alá van ültetve mind... És Metek
úr dalra fakadt. Nekem akar tanácsot adni, nekem, a profi tervezőnek? Itt mindent
ibolyántúli sugarak fognak megvilágítani, azok pótolják majd a napot, a napot...
Rendben, mondom, de minek nivellál itt ezzel a teodolittal? Metek úr feltette a The
Fascination második felét, a nagy Helmuth Zacharias előadásában, és mintha azt a tűt
megint csak beledöfte volna valakinek az agyába, ott a sűrű sövény mögött, mert ahogy
megszólalt a gramofon, hát abban a sűrű bozótban valaki felnyögött, és rikoltozni
kezdett, mintha a gramofontű egyre mélyebb barázdákat szántott volna a koponyájába.
Metek úr vállon ragadott, és szeméből a lelkesedés aranypora szikrázott. A teodolittal
kijelölt térségre mutatott. Itt táncparkett lesz, énekelte... lampionok... diszkrét zene.... és
esténként:.. Helmuth Zacharias! Mondom, Miša úr, maga ennyire szeret táncolni? Metek
úr megrázta a fejét. Soha életemben nem táncoltam, tudja, én azért csinálom ezt a
táncparkettet, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy még képes vagyok valamire, engem
szüntelenül ösztökél a vágy, hogy valami szépet alkossak, és lám, ebben a csőben itt ide-
oda gurítgatom a labdát, és tanítgatom ezt a kóbor kutyust, hogy fel-alá futkosson a
csőben, folyton-folyvást egzecíroztatom, mert ha magamat is folyton-folyvást
egzecíroztatom, hát miért ne egzecíroztatnék egy kóbor kiskutyát?... De ez a Zacharias a
szívemet szaggatja... mondta, és egy kicsit elkomolyodott, aztán odébb ment, és
belenézett a teodolitba, láttam, hogy abból a szerkentyűből hiányoznak a lencsék, de
Metek úr meghúzta az apró csavarokat, mintha azok a lencsék ott volnának, jómagam
pedig kérésére teljesen hiábavalóan fel-alá járkáltam az erdőben azzal a szép vörös csíkos
bottal, amit mindig oda állítottam, ahová Metek úr egy tenyérmozdulattal mutatta,
minden egyes alkalommal jó párszor ide, aztán meg oda kellett masíroznom azzal a
karóval, aztán egy lépést előre meg egy lépést hátra, hogy végül elégedetten feljegyezze
észrevételeit a noteszébe, azokat a feljegyzéseket roppant büszkén írta, s úgy ragyogott
közben, mint a meglepett felhők mögül előbukkanó nap... És a két lábán két jobblábas
cipő volt, olyan nemez lábbeli, amilyent nekem is ajándékozott a télen, de én nem bírtam
bennük járni, nem mintha nem akartam volna, igyekeztem én, de mert mikor megyek, a
földet nézem, hát az a jobblábas nemezcsizma a bal lábamat is jobb felé húzta, úgy, hogy
összevissza tántorogtam és dülöngéltem, és saját lábamat kaszáltam el, saját magamat
gáncsoltam el. De Metek úr remekül járt bennük, azt a méhecskékkel kivarrt, gomblyuk
és gomb nélküli aranyos mellényt is hordta, a derekán aranyzsineggel átkötve, olyan
zsinórral, amilyent a templomban szokás megrángatni a mise kezdete előtt. Fogtam azt a
vörös csíkos karót, és egyszeriben rádöbbentem, hogy Metek Miša úr valójában merész
férfiú, aki, hogy ne kelljen töprengenie nemcsak önnön léte, de az egész élet
értelmetlensége fölött, hát mint a nyári lomb, amely erdei telkén könyörületesen elrejti a
vityillókat és fészereket és rendetlenséget, Metek úr is minden előnyös vétellel eltakarja a
kilátást önmagára, a szembenézést önmagával, a szembenézést, amelytől végül is minden
ember rémüldözik és retteg, de menekülni előle nem tud. De ennek bizonyára így kell
lennie...
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
A KISKERTBEN
Karel úr erdőszéli kiskertjében feküdt, az erdő mentén patak folydogált, fűzfák,
fekete ribizli és egresbokor-sorok, elhagyatott méhes. Az oldalán feküdt, és hatalmas
pocakja hordóként nyugodott mellette, egyik keze párnaként a feje alatt, a másikkal a
petrezselyemágyást gyomlálta. Amikor elfogta a tekintetemet, a foghíjas kerítésre és
kiskapura mutatott, és azt mondta: Ezen a kapun szökik el szép lassan munkában és főleg
ínyenckedésben eltöltött életem... én mindig szerettem jól... és sokat enni! Mondta
elégedetten, és elégedetten tovább gyomlált; amikor a sor végére ért, megemelte roppant
pocakját, odébb tolta, lefeküdt mellé, és folytatta a gyomlálást és a beszédet... Jesszusom,
bennem még mostanában is olyan gyönyörűséges éhség van... micsoda hatalmas
étvággyal falok be még ma is egy egész rúd turistaszalámit, amit otthon a vécében, a
szellőzőnyílásban érlelek, de megérlelnem sohasem sikerül azt a szalámit, mert ahogy
megveszem az érlelni való rudat, hát még aznap éjjel befalom, életemben
egyetlenegyszer ettem saját érlelésű szalámit, a protektorátus alatt egy rúd téliszalámit
érleltem, és egyszer megyek hazafelé, és látom, hogy a prágai lakásunk pincéjében egy
nagy darab szalámi van befogva a satupadba, és a házmester vasfűrésszel darabolja,
rögtön láttam a színéből, hogy téliszalámi darabolódik ott, így hát nyomás lefelé, és
mondom neki, összefutott szájamban a nyál, mennyit kér ezért a szalámiért, és mondta,
hogy kétezret, és én odaadtam neki, de az a szalámi tényleg olyan kemény volt, hogy
csak vasfűrésszel lehetett felszeletelni, így hát hozzácsaptam még kétszáz koronát, és a
házmester felvágta nekem karikákra azzal a fűrésszel, és én elfeledkeztem magamról, és
ahogy szelte azokat a karikákat, hát mindet sikerült ott helyben befalnom, és a végén még
a zsineget is befaltam... mondta Karel úr, és újra megemelte azt a hatalmas pocakját, és
erőlködnie kellett és arrébb lódította, és áthengeredett a túloldalra és átfordította a
hátgerincét az után a pocak után, átvetette a karját, és a feje alá ismét egy hatalmas
izomköteget csúsztatott, olyan vastagot, mint a lábam, és szabad kezével a
petrezselyemágyást gyomlálta, ráérősen és odaadással, és folytatta csöndes, álmodozó
elbeszélését... Csak egy hét múlva esett le a tantusz! És nyomban irány a spájz, és
nyomban megszorongattam az asszonyt és utána a cselédlányt, és az zokogva mondta,
hogy amikor takarítottak, hát lógott ott egy olyan csupa penész, tisztára romlott szalámi,
és ő kidobta a szemétbe lenn az udvaron, így hát kétszer fizettem azért a téliszalámiért...
még szerencse, hogy mostanában már nincs bennem olyan éhség, még szerencse... de
tudja-e, barátom, hogy amit most mondok, az nem igaz, én minden áldott héten, mielőtt
lejövök Kerskóba, nekifogok a szalámiérlelésnek, a szellőzőnyílásban érlelt szaláminak
különleges zamata van, ott húz felfelé a központi fűtés meleg levegője, és nekem azt a
szalámit egyszer meg kell érlelnem, ez óriási erkölcsi erő számomra, megérlelni azt a
szalámit, de én egyszer diadalmaskodni fogok magamon, és egyszer megérlelem azt a
szalámit, egyszer lehozom magának ide, hogy kóstolja meg, hogy micsoda csemege az a
két hétig érlelt szalámi, amilyent Morvaországban ettem valamikor... külön a maga
számára veszek harmincöt koronáért egy rúd szalámit, külön a maga számára fellógatom
a központi fűtés szellőzőnyílásába, tudod, nálam otthon a vécében van egy olyan kis ajtó,
egy ajtócska, mint a falusi füstölőkben, és ott érlelem a szalámit, csakhogy alig fekszem
le, pedig dugig vagyok, munkából hazamenet egy álló óráig csak vásárolok, teli szatyrot
cipelek, tíz deka ebből a szalámiból és tíz deka abból és tizenöt deka sziléziai disznósajt
és húsz deka közönséges, és egy kis majonéz és pár doboz pácolt hal, ez az én életem,
amikor meglátom a kirakatban, hát rögtön olyan gusztusom támad rá és úgy elgyengülök,
hogy nyomás be a boltba, és ott először tányéron kérek egy adagot, de utána még
összevásárolok mindenféle sajtot, és megyek haza, nem is megyek, hanem rohanok, és
otthon az egészet befaljuk, nézzük a tévét, és én csak nyúlkálok és nyúlkálok, míg végül
az asztalon nincs semmi, hát felfaltam az egészet, mondom, és aztán aludni megyünk, és
én úgy éjféltájt felébredek, és előttem a plafonról mintha egy rúd aranyszalámi lógna le,
az a szalámi, ami ott lóg a vécében, a léghuzatban, az a szalámi csillog-villog, mint a
koronaékszerek, és én eltakarom a szemem, de az a szalámi úgy csábít a szépségével,
hogy mondogatni kezdem magamban, a haveroknak érleled, a haveroknak érleled, de
egyszerre csak kipattanok az ágyból, és mondom, túrót! és kimegyek a vécébe,
lenyisszantom a felét, és zabálom azt a szalámit, és az utolsó falatokat az ágyban tömöm
magamba, és az asszony félálomban csak annyit mond, össze ne kend nekem a dunyhát...
és alszik tovább, én is elalszom, de egy óra múlva ismét megjelenik nekem az az érlelni
való szalámi, az a szalámi, ami első napja érlelődik, és én nem állom meg és felkelek,
aztán újra lefekszem, és így már-már diadalmaskodom önmagamon, még egy perc, és
legyűröm magamban azt a hatalmas gusztust arra a szalámira, arra a maradékra, de végül,
amikor már azt hiszem, hogy győztem, hát mélyet sóhajtok, és az asszony felemeli a
fejét, és azt mondja nekem, ne gyötörd magad, Karel, menj és edd meg azt a szalámit... és
én minden nap, minden éjjel csak erre várok, és befalom azt a szalámimaradékot, és aztán
alszom, mint a bunda... Karel úr fektében gondosan tovább gyomlálta a
petrezselyemágyat, a napa fenyőfák csúcsa fölé szökkent, kora déli hőséggel, a júliusi
délelőtt forróságával árasztva el a kiskertet... Ne gondolja, mondta lágyan Karel úr, volt
már, hogy vettem még egy rúddal, hogy egyszerre két szalámit érleltem, de az egyiket
mindig felfaltam éjjel, anélkül, hogy megérleltem volna, de az a másik rúd már kétszer is
kitartott két hétig, már jó érettnek kellett lennie, a barátaimnak tartogattam, hogy
kóstolják meg, milyen is az a jól érlelt turistaszalámi, aminek az íze, akár a téliszalámié,
és már kétszer bepakoltam az autóba, hogy lehozom ide, de ahogy elhagytam Počernicét,
hát megjelent nekem az a szalámi, ott lógott a hűtő előtt, zsinegen csüngött alá az égből
az az aranyszínű, saját érlelésű szalámi, és Počernicén túl kénytelen voltam lefékezni és
felordítani, hogy túrót! és az asszony kénytelen volt az mondani, ne gyötörd magad,
Karel, végül még karambolozol... és én felemeltem a csomagtartó tetejét, és fogtam a kést
és leültem az árokpartra, arra az undorító árokpartra ott a počernicei vágóhíd mögött, a
szőrgubancok és ócska fazekak közé, és hatalmas gusztussal befaltam azt a téliszalámi-
ízűvé érlelt turistaszalámit, és csak aztán ment igazán jól a vezetés, múlt el a
szemkáprázásom, így aztán megint egy álló hétig fogadkoztam magamban, hogy azt a
másik rúd megérlelt szalámit elhozom magának, csak magának, de azzal tovább jutottam,
már majdnem diadalmaskodtam, de Mochovnál olyan éhség tört rám, és úgy
elgyengültem és olyan gusztusom támadt rá, hogy megint látomásom volt tőle, a hűtőház
előtt aranyzsinegen megint ott csüngött alá az égből a megérlelt szalámi, és megint azt
mondta az asszony, amikor cikkcakkozni kezdtem az országúton, ne gyötörd magad,
Karel! És én megálltam, és rögtön zsupsz le az árokpartra a szalámival, és felfaltam azt a
megérlelt szalámit, azt a két hétig érlelt, csakis a haveroknak tartogatott szalámit... de
majd egyszer, ha felfalom azt a szalámit, ha azzal a megérlelt szalámival eljutok egészen
Semicéig, és csak ott zabálom föl kenyér nélkül, csak ott zabálom föl a templomtéren,
majd azután, hogy így szép lassan és fokozatosan diadalmaskodom önmagamon, elhozom
magának azt a szalámit egészen ide, mert Semicétől Kerskóig már csak egy ugrás, de
amint megérkezem, hát nem kezeskedem magamért, amint meghozom azt a szalámit, hát
rögtön az erdőnél, a Plébánia útnál dudálni kezdek, és maga otthagy csapot-papot és
rohan hozzám, mert én nem kezeskedem magamért, hogy amint előveszem azt a két hétig
érlelt szalámit, hogy nem vetem rá magam, és ott helyben, mielőtt még elvenné tőlem, fel
nem falom, mert nekem ugyan már nincsenek olyan éhségrohamaim, mint azelőtt, nekem
már csak gusztusaim vannak, de azok talán még az igazi éhségnél is veszedelmesebbek...
mondta Karel úr, és féltérdre emelkedett, a pocakját a térdére helyezte, és aztán
felegyenesedett. És hátulról karcsúnak látszott Karel úr, olyan peckesen és büszkén tolta
maga előtt azt a hihetetlenül nagy, roppant pocakot, és százharminc kilós, klottgatyás
alakja egyre távolodott, ahhoz a gatyához három méter klott kellett, és átment a patak
fölött, és a palló meghajolt, és Karel úr visszafordult, és örvendezve mondta: Na most
megyek és mielőtt nekifognék a répaágyásnak, hát befalom azt a rúd turistaszalámit, amit
tegnap vettem Semicében, hogy megérleljem... Mondom. Minek is kínlódna, Karel úr...
És Karel úr elégedetten lépegetett a gyümölcsfák alatti zöldben, és aztán az aranytörzsű
fenyőfák sorfala között a zöld zsalugáteres kis háza felé... Most, hogy három méter
klottból varrt gatyájában elvonult, most döbbentem rá, hogy Karel úrnak szép a haja, és
olyan sűrű és bodros, mint a négereké, göndörödő drótszálak tömkelege, szorosan
rásimulva a fejre, mint egy fürtös sisak. Hogy tulajdonképpen Karel úr még azokkal az
éhségrohamaival és gusztusaival együtt is igazi dalia és az élet királya.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
NYULAK A ZONGORÁBAN
Én nem táplálok nagy illúziókat önmagamról, mondta a jegyző úr, és folytatta útját
azzal a különös járásával, amely szánalmat ébresztett az emberben. Mintha évekkel
ezelőtt átment volna rajta a villamos, sorsára hagyva testét, hogy szedje össze saját
magát, s kapjon lábra saját erejéből, ahogy tud, azokkal a csaknem kivétel nélkül
összetört testrészeivel. A feje például annyira össze volt gyűrve, hogy ha az utat akarta
látni maga előtt, hát egészen másfele kellett néznie. És közben iszonyúan ingott, jobbra,
balra, jobbra, balra, mintha gólyalábakon lépkedne. A keze meg kötélháncs formájúra
görbedt, és ahogy a kis vödröt vitte s benne a Szent József-forrás ásványvizét, hát az a kis
vödör úgy lengett, minta fuvaroslámpa, és ami víz volt benne, majd mind kilötyögtette
hazafelé menet. Egyedül élt, és kész csoda volt, hogy fel tudott öltözni; csaknem teljes
két óráig tartott neki, úgyhogy belátta, jobb hétfőn felöltözni, s aztán egész héten
felöltözötten élni, mert különben alighogy felöltözik, lassan már vetkőzhet is, hogy aludni
térjen. Ha vízért ment, az országútról a forráshoz letérve bonyolult manővereket kellett
végrehajtania; mintha olyan autóval akarna megfordulni az ember, amelynek mind a négy
kereke blokkolva van. Olyankor néhányszor visszahátrált, majd újra kilépett, újra hátrált,
míg csak el nem találta az irányt, s akkor már csak az volt a fontos, hogy odataláljon a
forráshoz, a szemével nyilván csak egyetlen irányban látott, s ráadásul mintha egy fekete
álarc parányi résén nézett volna ki, úgyhogy a forrást csak akkor vette észre, miután már
tizedszer, huszadszor próbálta bemérni azt az egyetlen világító sugarat, amelyet aztán
rászögezhetett a csobogó vízre. És kövér volt, meg verejtékezett, és az arcán roppant
szenvedés tükröződött. És mégis magányosan élt, nem akart senkit, egyedül lakott egy kis
villában, és bizonyára volt elég pénze, de senkit sem fogadott fel, így aztán egymaga
kínlódott, és végeredményben még gyönyörűséget is talált ebben a kínlódásban,
valamiféle diadal volt ez, és bizony nagy győzelem is volt, ha eljutott egészen a
szövetkezeti boltig, hogy megvásárolja a tejet és kenyeret. Sportteljesítmény volt
elbicegnie odáig, ahová el kellett vagy el akart jutni, nagy erkölcsi győzelem, és a jegyző
úr nem is titkolta ezt, csodálta saját magát, és azt lehet mondani, már az ilyen kirándulás
előkészületeinek is örült, sőt, célul tűzte ki, hogy valamiképp tökéletesítse útvonalát,
kivált ha sütött a nap. Mert míg mindenki más örvendezett a napsütésnek, az öreg jegyző
számára a nap maga volt a halál, minthogy annyira elvakította, hogy jóformán semmit
sem látott, és állandóan árnyékolnia kellett a szemét, nehogy belelépjen egy gödörbe, az
árokba. Ilyenkor gyakran megállt, magasan a feje fölé emelte a táskát vagy a vödröt,
rettenetes látvány volt az a vödör és árnyékában az az örökösen csodálkozó arc, amely
kereste és szinte tapogatta azt a helyet, ahonnan zengőn feltörne az a vékony fénycsík, a
világosságnak azaz egyetlen sugara, amely az arcából fakadt, mert az öreg jegyző csak a
fél szemére látott. No de aztán az az öröm, amikor rájött, hogy lát, hogy a mélységes
éjszakában egyszeriben megvilágította az utat a zseblámpa vékony fénysugarával, és
kijelölte magának az irányt, és megint mehetett húsz-harminc métert, míg csak, noha
sütött a nap, újra nagy-nagy sötétségben nem találta magát. És az öreg jegyző sohasem
kívánta, hogy segítsenek neki, hogy valaki megfogja a karját és felajánlja segítségét,
olyankor csak állt és utálkozva szuszogott, és olyan arcot vágott, hogy mindenki inkább
otthagyta, s továbbment, semhogy azt a látszólag jelen sem levő, csaknem ütődött
ábrázatot nézze, amelyen csodálkozó rémület és gyönyörűség tükröződött, hogy lám
miféle sorssal van megverve, s mégsem adja meg magát, nem adja meg. Ugyanígy járt a
jegyző úr fűért is, ha sütött a nap, fölemelte a kosarat, hogy beárnyékolja szemét a nagy
felületével, s lássa a füvet. És ugyanígy térdelt le, nem, ez nem is letérdelés volt, hanem
összerogyás, mintha valami szemrehányás terítené le, mint ahogy Raszkolnyikov rogyott
össze, hogy megölelve a földet, bocsánatot nyerjen tőle. Így zuhant a jegyző úr is térdre,
aztán kitapogatta a füvet, dühösen két marokkal tépkedte, aztán ismét ide-oda forgatta a
fejét, míg csak pillantásának vékony szála rá nem esett a kosárra, és addig rakta-
rakosgatta a füvet a kosárba, amíg annyit nem tépett, amennyire szüksége volt. De aztán,
amikor felemelkedett, újra meg újra visszazuhant, mint az olyan ember, akin éjszaka
átment egy autó és az árokba lökte, s aki most keresi azt az egyetlen testhelyzetet,
amelyből fel bír térdelni, s aztán lábra állni. Maga az egyetlen ember, aki győzött minden
vonalon, mondtam neki egyszer, amikor végignéztem, micsoda törhetetlen akarat és vágy
hajtja-űzi arra, hogy feltápászkodjon. Értetlenül felém fordult, oly sokáig kellett forgatnia
a fejét a hang irányába, mint egy bonyolult tudományos műszert, s én láttam, hogy a
pillantása olyan egyenes, mint a drót, és ugyanolyan hideg is. Én az emberekről nem
táplálok illúziókat, mondta, s aztán hazafelé indult a fűvel teli kosárral, mint egy lépkedő
holdbéli gép. Tegnap a villanyszerelők a sétányon árkot ástak, és kábelt fektettek le.
Láttam, hogyan lépeget az öreg jegyző, úgy és arra, ahogy és amerre megszokta, láttam,
milyen jóhiszeműen lépett bele a semmibe, s még mielőtt a lába elérhette volna az árok
fenekét és a fekete kábelt borító téglákat, az egész alak az árokba hengeredett, és arccal a
kosárra zuhant. Eltelt egy kis idő, mire kikászálódott, s aztán továbbvonszolta magát, s
közben úgy zörgött, mint egy selejtet gyártó gép. Csakhogy az öreg jegyző úr tudja, amit
tud, tudja, hogy ha egyszer nem áll föl, hogy ha csak egyszer is elfogja a kishitűség,
akkor vége van, akkor őt is elviszik, mint egy hasznavehetetlen gépet valahová a falu
mögötti szemétlerakóra, a hulladékok, levágott gallyak és bűzölgő konzervdobozok közé.
Ezért ment tovább, s tért így haza, engem pedig leginkább azért becsült, mert nem
segítettem neki. Köszönöm önnek, mondta elismerőn. És kitapogatta a téglapillért, aztán
a kaput, és befordult a fiatal fenyők földig hajló ágaitól szegélyezett utacskára, s ahogy
ott ment, hát láttam, hogyan simogatják az ágak, hogyan porolgatják a ruháját, karistolják
az arcát, de az öregúr enyelgett a fiatal fenyőkkel, illatukkal, világoszöld idei friss
hajtásaikkal, amelyek egy éppen most kilyukadt kesztyűből kikandikáló zöld ujjakhoz
hasonlítottak. Elkísérhetem? kérdeztem. Jöjjön, hadd lássa, hogy én nem táplálok az
emberekről illúziókat... és így az öreggel a kis villa mögé kerültem, s ott megrettentem.
Az udvar közepén egy zongora állt, kicsit félrebillenten, egy Petrof márkájú fekete
zongora, és különös zene hangjai szűrődtek belőle, időnként húrok pendülése, időnként
hosszú sivítás, amelytől megfagyott az ember ereiben a vér, s nekem eszembe jutott, hogy
ugyanezt a sivító hangot hallottam, valahányszor éjszaka tértem haza, s azt hittem, hogy
az a hang a baglyok és kuvikok éjszakai panasza és éneke, a kuvik jajszava... de most
hallottam, hogy az a sírás a zongorából jön, megtoldva a húrok pendüléseivel. Az öreg
fenyő mellett egy nyúlketrec állt, a ketrecekben nőstény nyulak süttették magukat a
nappal, oly csöndes kis nyulak voltak, oly békések, mintha a napfényből és egy falat
fűből felhőtlen nyári délutánt szövögetnének. Jegyző úr, mondom, amikor Amerikában
jártam, hát egy dollárért fantasztikus dolgot nézhettem végig. Helikopterrel fölvittek egy
ilyen zongorát ötszáz méter magasba egy pálya fölé, aztán megperdültek a dobok, és a
helikopter eleresztette a zongorát, s akkora dörrenés hangzott és olyan zenebona, amely
csaknem tíz percig tartott, s a zongora belsejéből sorra kipattantak a húrok és a kis
kalapácsok, szerterepültek a billentyűk, de úgy, hogy az az ötezer néző velem együtt
teljesen meg volt rémülve... A zongorából pedig hosszú sivítás hangzott, amelyet az öreg
gyönyörködve hallgatott. Mi ez? kérdeztem. És az öreg fölemelte a fekete fedelet, s én
láttam, hogy a zongora tele van jól fejlett növendék nyulakkal, több tucatnyi leölésre való
nyúllal, s hogy az erősebb hím nyulak már kimarták a gyöngébbeket, és láttam, hogy a
gyöngébbek milyen riadtak, s hogy a győztesek milyen büszkék. Ugyanilyenek az
emberek is, mondta az öreg jegyző, s hozzátette: Csakhogy azokra, amelyek ma győztek,
azokra is sor kerül, mert mind kiharapják egymás heréjét, úgyhogy heréletlen csak
egyetlenegy marad... És amikor már mind kiherélték egymást, akkor jövök én, és sorra
leöldösöm őket, mert az ilyen herélt nyulaknak sokkal finomabb a húsuk... No de hát
mondja, hogyan és mivel is szórakozzanak az ilyen nyulak? Aztán még hozzátette: A
zongorát ötven koronáért vettem, a Szent Adalbert melletti szemétlerakóba akarták
vinni... és lecsapta a zongora fedelét. Jegyző úr, mondtam, ez gyönyörű, de nekem egy
másik eset jobban tetszik, egy ember hegedűtokkal járt ki a parkunkba, a gyerekek
összefutottak, és bácsi kérem, játsszon nekünk... mire a férfi kinyitotta a tokot, Pepi, az
én kis nyulam, mondta, most legelni fog... és amikor a nyulacska jóllakott, újra
visszaugrott a tokba, és a férfi hazavitte, mert azóta, hogy levágásra megvette, sehogy
sem bírta levágni... A hanyatlás kezdete, mondta a jegyző úr, s aztán hozzátette: A
viszontlátásra, és amikor elmegy, kérem, csukja be maga után a kaput. És megkopogtatta
a Petrof márkájú zongora fedelét. A kaputól visszafordultam, éreztem, hogy egy fényes
drótszál a hátamba döf... A fekete zongora mellett ott állt az öreg jegyző, felülről éles
napfénnyel bepermetezve, a kosarával árnyékolva arcát, görbedten, rám lövellve
szemének halálsugarát, amely áttört rajtam, és a fehér téglapillérre olyan éles fényt vetett,
mintha napsugárba állított lencsével döfödném a kezemet, mintha azt várnám, hogy
lángra lobbanjon a gyapjúzakóm ujja. Ekkora ereje volt annak a különleges
szemfluidumból való vékony drótszálnak, melyet a megnyomorított s mégis diadalmas
jegyző bocsátott ki magából. Kicsoda maga? kiáltottam oda. És az öreg hebegett,
hajlongott felém. Ember vagyok, aki elfelejtett meghalni. És a nap perzselte a
nyúlketrecet, amely ott magasodott a háta mögött, s ott sütkéreztek benne a nőstények, s
most még velük voltak a kicsinyeik, és a büszke nőstények előre örültek annak, hogy a
gyermekeik, ha felnőnek, és ha szerencséjük lesz, hát ők is belekerülnek majd a Petrof
márkájú zongorába...
HOSSZÚ FERENC FORDÍTÁSA
HÓVIRÁGÜNNEP
A kerskói erdők olyan mélyek, írja Gustav Frištenský visszaemlékezéseiben, hogy
azokban veszett el profi birkózócsapatából a szerecsen, és attól kezdve Guszti soha többé
nem látta. Liman urat kerestem, és olyan sokáig keresgéltem, hogy majdnem elvesztem
azokban a kerskói erdőkben. Végül ott álltam egy félig romba dőlt épület, néhány kisebb
ól és egy düledező fészer előtt. A fészertől nem messze overallos öregúr üldögélt egy
széken, fehér hajtincsei szarvként meredeztek, olyan varkocsai voltak annak az öregnek,
mint hosszúkás acélforgácsok, olyanok voltak azok a hajfürtök, mint felkunkorodott,
egymásra halmozott csöregefánkok. Üldögélt, és körülötte tyúkok kapirgáltak, és ő magot
szórt eléjük. Mondom: Gyönyörű itt, ugye? És ő bólintott és azt felelte: Úgy bizony, de
maga nem idevalósi, igaz? Mondtam, hogy most vettem egy víkendházat, vagyis afféle
kis kunyhót a huszonnegyedik soron... és az öreg félbeszakított, és zengő hangon azt
mondta, hogy ismerős arrafelé, hogy azt a környéket csak szegénysornak nevezik – hogy
ott a telkek alján patak csörgedezik, amit Velenkának hívnak, és az a rét, az Égeresnek
nevezett rét, a hradišťkói Králé volt. Mondtam, hogy örülök, s hogy ha más nem is, de jó
levegő az van errefelé. Ez igaz, mondta, a levegő itt nyirkos, de egészséges, Kersko, ez az
erdei város New York alaprajzához hasonlóan van felosztva és megszámozva, az a
betonút olyan, mint az Ötödik avenue, azok a fasorok pedig, amelyek leágaznak belőle,
mint a Streetek, ha a főút felől jön az ember, akkor a jobb oldalon vannak a páros, a bal
oldalon pedig a páratlan számú sorok, ha felülről nézné ezt az erdei várost, hát alaprajza a
páfrányok leveléhez lenne hasonlatos..., mondta és felállt, és fürtjei fenyegetően
meredeztek, és az az érzésem támadt, hogy ezeknek a hajcsimbókoknak a vége kibökné
az ember szemét, mintha csak bronzból lennének. Az öreg szétvetette a lábát, és azt
mondta: Segíthetek valamiben, keres valakit? Egy embert keresek, válaszoltam, de azt
már nem találom meg. De milyen hosszú, kérem szépen, az a betonút? Boldogan, hogy
eldicsekedhet azzal, amit tud, mondta... Az autóbusz-megállótól az országútig, amely
Semicéből Hradišťkóba visz, kétezer-háromszáznegyvennyolc méter, ennyit mért
Procházka úr, az útkaparó..., mondta, és egy összecsukható piros széket hozott, lesöpörte
róla a tyúkpiszkot, és hellyel kínált. Megköszöntem, és ólszag meg valami undorító bűz
terjengett, aminek nem tudtam meghatározni az eredetét, bár az öreg azzal a hajjal olyan
volt, mint a szarvas ördög maga, és azoknak a hajcsimbókoknak a végéből olyan erő
áradt, hogy az az érzésem támadt, amikor vihar van, Szent Illés tüze pattog ki belőlük.
Mondom, hallottam, hogy van itt valahol egy vénséges vén fenyő, szívesen megnézném.
Az öreg ránézett az ingaórára, amely egy fenyőfán függött, és mutatói bőszen, élvezettel
és olyan kopogó hangon ketyegtek, minta harkály... Még van időm... igen, a fess Tonkára
gondol? Hát, kérem szépen, az aztán a szépség, az aztán a gyönyörűség, ha az ember
felnéz a koronájába, és süt a nap, hát az a korona olyan, mint a Szent Vitus székesegyház
ablaka, olyan pontosan fonódnak koszorúba az ágai, olyan pontosan, egy ritmusban
csavarodnak körbe. 1620-ban ültették, és valamivel odébb ott áll a húgocskája, az
erdészek csini Pepičkának hívják, az, véleményem szerint, még szebb, picinyke koronája
van, és sűrű, fésűs ágai úgy borulnak össze, mintha bubifrizurát hordana... az is egy
faóriás, csak a villámok úgy felszántották a törzsét, hogy lemaradt a növekedésben...,
mondta az öregúr, és az enyhe szél kifordította a fiatal nyírfaliget selymes ágacskáit, az
öreg kinyújtotta a kezét, mintha becézgetné őket, és becézgette őket, ujjai mozogtak, és
viszonozták a levélkék érintését. Láttam, hogy ez egy érzékeny lelkű öregúr, és korához
illően az elemek számlájára, tehát a természettel összhangban él. Folytatta és előrehajolt,
mintha most a remegő nyírfalevelek csapongó lángnyelvecskéinél melengetné a kezét: De
van ám itt még egy nevezetesség, ha a hatos számú, nymburki fasor felé jár, és ott
bemegy az erdőbe, amit csak Címeresnek nevezünk... ott a patak partján áll egy lucfenyő,
amely jócskán a fenyves fölé magasodik, biztosan megvan vagy kétszáz éves, és kilenc
alsó ága úgy csavarodik felfelé, hogy az ágak végei gyökereknek tűnnek, és újabb fenyők
szökkennek a magasba belőlük, kilenc csodálatos, tízméteres fenyő, és az a fa úgy
hordozza őket, mint egy artista, aki kilenc rúdon forgó tányérral egyensúlyoz, egy
hatalmas gyertyatartóhoz hasonlít az a fenyőóriás..., mondta, és cigarettára gyújtott, és
leült mellém, és mártással meg valami szörnyű szaggal összemaszatolt ruhájából olyan
iszonyú bűz áradt felém, hogy el kellett fordulnom... Sok itt a szalonka? kérdeztem, hogy
mondjak valamit, és a nyírfaligetre mutattam, amely a telek mögött ágaskodott, és
fehéren hunyorgott. Mélyen leszívta a füstöt, cigarettája megrövidült, mintha csak
leharapott volna belőle egy darabot, aztán füst gomolygott elő a szájából, hosszú,
örvénylő hajfürtjeihez hasonlított, amelyek fejébe döfött apró kardokként meredeztek...
és azt mondta: Most nincs itt az idejük, s egyébként is kevés van már belőlük, hol vannak
az idők, amikor a segéderdészek egy-egy üveg borba fogadtak, hogy az esti órákban
húszat-harmincat is lepuffantanak? A szalonkák úgy március végén, április elején járják a
násztáncukat, amikor lemegy a nap, és az égen felragyog az első csillag... a hímek ide-
oda röpködnek, és gyönyörű, szerelmetes hangokat hallatnak, a nőstények meg a hűvös
fűben ülve hallgatják őket... mondta, és köhögni kezdett és krákogott, a kakukk kirepült
az ingaórából, és pontosan ugyanúgy krákogott, és elütötte az öt órát... Tudom, mondta az
öreg az órának, és újra hatalmasat szippantott a cigarettából, hogy a csikk végén felizzott
a parázs... Szalonkák már nincsenek, csak elvétve, mondta, de a júliusi éjjeleken
csattognak a fülemülék, az aztán a gyönyörűség, ha jól figyel, akkor ott a maguk fasora
mögött, azokon a határszéli tölgyfákon, ott is csattognak a fülemülék... az aztán a
koncert, mint amikor a művész egy tiszta kristályüveg táblára briliánsvesszővel egy
csodálatos képet metsz. Én egész éjszakákon át nem alszom, ide-oda járkálok, megyek a
fülemülék hangja után, és itt... – a mellére bökött – itt olyan édes érzés támad bennem, és
boldog vagyok, hogy körülöttem van még valami szép... de a legtöbb fülemüle
Mydlovaryn van, ott, a folyó túlsó partján... amikor Přivlakyból Kamenba tart, vagy,
hiszen maga még fiatal, táncolni megy a hradišťkói búcsúba... akkor éjfél után, ha egy
csinos lánnyal a kereszt mellett elhaladva a mezőre igyekszik, át a ruždinyi
futballpályán... és ahogy az a mezei út távolodik a víztől, hát egyre erősödni fog az a
csattogás, nem egy, hanem három-négy fülemüle dalol egyszerre, néha hatot is hallottam,
ahogy egy-másfél órán át egyre csak eregetik magukból a vékony ezüstfonalat, és
hangjukkal kivarrják azt a soha nem ismétlődő dalt, és amikor a csattogás lassan elhal,
meglátja, milyen fáradtan ül az az apró madár az ágon, meglátja, hogy legalább két dekát
veszített a súlyából az alatt a dalolás alatt... és ha fél kilót veszítene is, mondja, miért és
kinek dalol? kérdezte, és annyira elkomolyodott és annyira elérzékenyült, hogy
előrehajolt, és kézfejével letörölte a könnyeit... és azok a hajszarvacskák pont a szemem
és az orrom előtt meredeztek, és én éreztem, hogy az a szörnyű szag azokból a szarvakból
is árad, abból az illatbőségszaruból, és káprázni kezdett a szemem, és annyira
hátradőltem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és a hátamra zuhantam, és felemeltem
a lábam, és a térdemmel homlokon találtam az öregurat. Gyorsan az avarba
hemperedtem, és amikor tisztogatni kezdtem magam, láttam, hogy tele vagyok
tyúkpiszokkal, és az öregúr vigasztalt, csak most láttam, hogy egy fejjel magasabb nálam,
kitárt, hatalmas karja kápolnaként borult fölém... Most ne, mondta, csak szétkenné, de ha
megszáradt, akkor magától lepereg... de rajzolok magának egy térképet, mivel még új itt,
az emberekkel ne törődjék, törődjék a természettel, a hatos és a négyes számú fasor
között van egy kis tisztás, és ott június elején százával virágzik a szibériai nőszirom... Ha
a folyó túlsó partján, Mydlovary felé jár, nemsokára én is odamegyek... hát százéves
tölgyfák állnak ott, és az egyiknek olyan hatalmas odva van, hogy húsz-harminc ember is
elrejtőzhet benne a vihar elől! De én szívesen járok oda, és táncolok, amikor beköszönt a
tavasz, néha még most is, tudja, a múlt században volt egy szép szokás, az emberek a
tavasz beköszöntével kimentek azok alá a vén tölgyfák alá, és a lányok, miközben szólt a
zene, felékesítették magukat hóvirággal, és aztán táncot jártak azok alatt az évszázados
tölgyek alatt. De miért állt meg a kapum előtt, miért? Vagy talán keres valakit? Talán
éppen engem keres? Az overall zubbonyára bökött, amelyről, mint régi medáliák, úgy
peregtek lefelé a tyúkpiszokgömböcskék... Nem, hazudtam, csak úgy errefelé tévedtem,
és örülök, hogy felvilágosítással szolgál nekem az erdőről... Az öreg legyintett, és a
kakukk, amely kirepült a schwarzwaldi órából és kakukkolt, nagy csörömpöléssel
visszabújt az odújába. Tudom, mondta az órának, fél óra, és mennem kell! De tudja,
mennyi látnivaló akad még errefelé? Ott ni, azon a dombocskán, amit Semickának
hívnak, ott ősszel százával, ezrével virágzik a kék tárnics és a sárga hölgymál! A
traktorok kerekei naponta letiporják őket, de csak egyre több lesz belőlük... és ha átmegy
a Přerov fölött emelkedő Fehér-dombra, ott meg, most fogódzkodjék meg, ott meg egy
olyan rét van, ahol vadon nő az aszparágusz, igen, az aszparágusz! És a vállamra tette a
kezét, és csak most vettem észre, hogy karja tyúkpiszoktól pöttyös, és hajából szecska,
szalma és széna meredezik, és rajta néhány félig száradt tyúkpiszok... De az öreg most
már sietett, egyik kezével a tempót diktálta, és egyre gyorsabban hadart... Tudja-e, hogy a
kerskói fenyőkből pompás, mézszínű deszkák készülnek, amelyek idővel vöröses
árnyalatúak lesznek? És tudja-e, hogy az itteni fenyőket a régi időkben egészen
Hamburgig úsztatták? És tudja-e, hogy a régi időkben a kerskói tölgyekből faragták a
holland szélmalmok tengelyét? És hogy a terezíni erődítmény deszkáihoz és gerendáihoz
ötszáz kerskói tölgyet vágtak ki? És tudja-e, hogy a hradišťkói tanácsházába és még
másik három épületbe egy gótikus ablakon léphet be, amit a parasztok a huszita háborúk
idején elnéptelenedett és lerombolt kerskói templomból vittek haza kapunak? És tudja-e,
hogy a kerskói vörösfenyőkből régebben hajóárbocot csináltak? És tudja-e, hogy az Elba
holtágaiban fehér tündérrózsa, sárga tavirózsa, hínáros boglárka és nagy levelű füzény
nő? És tudja-e, hogy a Szent József-forrás hetvennyolc méter mély, és a vize egészen a
Jizerai hegyekből folyik idáig, és hogy annak a víznek hetven év kell ahhoz, hogy
ideérjen? És azt tudja-e, melyik a legszebb ház Kerskóban? Ott van rögtön a betonútnál, a
huszonegyes számú fasorban, egy tengerészkapitány építette, és egy homokdűnére
kivetett kajüthöz hasonlít... Az öregúr lelkesedési rohamában mondatot mondatra dobált,
és nekem csak egyetlen kívánságom volt, hogy elengedjen, a ruhájából áradó bűz több
volt, mint egyszerű istállószag, az aggkor párlata volt ez, amely ájulással, csalánkiütéssel
vagy elhalálozással fenyegeti az embert. És megszólalt a schwarzwaldi óra, tébolyultan
ütött, mintha valamiért szemrehányást tenne az öregnek, a mutatók úgy csapdostak,
ahogy a nyugtalan jószág csapdos a farkával, amikor az istállóba belép a böllér... És az
öregúr azt mondta a kakukknak, mielőtt eltűnt volna: Tudom... és egy rúgással
kimozdította a helyéből a fészer riglijét, és az ajtó súlyánál fogva magától kitárult, és a
tyúkszartól mocskos fészerben ott állt egy elefántcsont színű luxusautó, a legújabb típusú
automata Ford, gombnyomásra működő ajtókkal, az egész autót tyúkpiszok borította, és a
tetején csirkék szunyókáltak... és az öreg nevetett, és rám nézett, hogy ő az, akit
kerestem, és nem ismertem meg, olyan ügyesen elrejtőzött előlem, hogy álmomban sem
gondolhattam arra, ami most a szemem elé tárult. Az öregúr lesöpörte a tetőről a
csirkéket, megkerülte az autót, és ott állt a verdeső szárnyú madarak örvényében,
amelyek karja és feje fölött röpködve kifelé menekültek... és az öregúr, ahogy ott állt,
megnyomott egy gombot, és az ajtók felemelkedtek a Ford tetejéig, annak a Fordnak a
tetejéig, amelyről hallottam, hogy Liman úr tulajdona, én tehát most Liman úrnál voltam,
és őt akartam megkérdezni, hol lakik Liman úr, bár jó címet adtak meg, de ez az öregúr
meg az overallja teljesen megzavart, csakhogy ő tudta, hogy azért jöttem, hogy
megkérdezzem, nem adja-e el az autót, tudta, hogy Liman urat keresem, de azt is tudta,
hogy a legjobb róka módra felsöpörni maga mögött a nyomokat, és azután váratlanul
felbukkanni a pagony másik oldalán, ahol senki sem várja... És a Ford kigördült, és
fenséges volt, és láttam, hogyne láttam volna, hogy Liman úr egy hajdani tőkepénzes,
olyan ember, akinek kétévenként új autót küldenek a fiai Amerikából, s hogy az autó úgy
illik hozzá, mintha egy bankigazgató ülne benne... És Liman úr fürgén kiszállt, tyúk-
piszoklenyomatokat hagyva maga után az ülésen, az egész autó tele volt tollal, de Liman
úrhoz minden illett. Tudom, mondtam, ön Liman úr. Meghajolt, és azt mondta: Az
vagyok... és hogy megadja a kegyelemdöfést, kinyitotta a fészer másik, veteményeskertre
nyíló ajtaját, és két bakkecske rontott ki abból a fészerből, majdhogy fel nem döntöttek,
és velük együtt majdhogy földre nem terített az a szörnyű bűz, amelynek eredetére most
fény derült. És a két bakot megelőzte egy nőstény kecske, és Liman úr csak állt és
kiáltozott: Bobeš, Lukeš, Junta! A legelőre! Hopp! És ahogy a kecskék befelé furakodtak
a kocsiba, az ajtóban összeakadt a nőstény meg az egyik bak szarva, de a nőstény
gyorsabb volt, az ablakhoz hömpörödött, és türelmetlenül leste, hogy elinduljon az autó.
Mellette helyet foglaltak a bűzös bakkecskék, Liman úr a volánhoz ült, megnyomta a
gombot, és az ajtók leereszkedtek a tetőről. Aztán letekerte az ablakot, és hangos
recsegés, csikorgás hallatszott a kocsi belsejéből. Láttam, ahogy a paták belehasítanak a
bőrbe, és tépik-szaggatják... Egy pillanatig az volt az érzésem, mintha azok a paták az én
agyamat hasogatnák, mintha az én agyhártyámat tépnék-szaggatnák, mintha engem
lyuggatnának azok a kecskelábak. De Liman úr nevetett, és azt mondta: Remekül
szórakozom, amikor Bobeš és Junta összeverekszik azon, hogy ki üljön a jobb oldali
ablaknál... Mondom: És ki ül a bal oldali ablaknál? Az Lukeš helye, de a jobb oldali
ablakból szép kilátás van a folyóra, tudja? Nos, fiatalember, most elmegyünk a folyóhoz,
aztán átevezünk a túlsó partra, a mydlovaryi fenyérre, ott fognak legelni a kecskék, James
Last játszik majd nekem az autórádióban, és lehet, hogy a hóvirágünnep tiszteletére
táncra perdülök az évszázados tölgyek alatt, a kecskéimmel együtt, mint egy öreg faun,
egy faun délutánja... És dudált egyet, és a hat méter hosszú, elefántcsont-fehér Ford
végiggördült a nyírfasoron, és lassan belesüppedt a virágzó olajfák illatába, valahol az Új
rét mögött, ahova most Liman úr kecskéivel együtt a legelőre igyekezett.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
A LAKOMA
Tengerit aratunk az őszi napsütésben; már harmadik napja pöfögünk körbe-körbe,
és a kukoricamező lassacskán apró szigetté zsugorodik, holnap még utoljára kijövünk és
kész, a kukorica mind benn lesz a silóban, amikor Janeček, a traktorista azt mondja. Hű,
fiúk, vaddisznó van a kukoricásban, ugorjatok már haza a puskámért! Így aztán rohantam
át a mezőn, be a faluba, és amikor teljesen kifulladva visszaértem a Lancasterrel,
mondom, ott van még? Ott, mondta Janeček, gyerünk, fiúk, kerítsétek be a kukoricást, és
hajtsátok ki nekem a cicuskát! Így hát csörtettünk a kukoricásban, és bizony nem cicuska
volt az, hanem egy százötven kilós kan, kivágtatott a napra, és láttam, ahogy Janeček
felemelte a puskát, egy pillanatig követte a mozgó célpontot, aztán lövés dördült, és a
vadkan összerogyott. Nekiiramodtunk, de a vadkan egyszerre csak talpon termett, ömlött
belőle a vér, de rohant és sántikált, és a répaföldön át az országút felé tartott. Janeček
felkiáltott. Utána! Így hát botladozva nyargaltunk a répaföldön, és Janeček, aki tavaly óta
bicegett, mert meglőtték egy hajtóvadászaton, puskájára támaszkodva, kimeredt szemmel
sántikált utánunk, mi meg a vadkan után, mert mifelénk nincs nagyobb vadászélvezet,
mint puskavégre kapni egy ekkora vaddisznót. Meg aztán, emlékeztünk még tavalyról,
micsoda parádés lakomát lehet csapni belőle, nincs jobb a vaddisznó- meg a
muflonhúsnál. Rohantunk hát, vissza-visszafordultunk a bicegő Janečekért, de
mindnyájunkat megszállva tartott az elképzelés, hogy micsoda dicsőségben és
irigykedésben lesz részünk, meg főleg micsoda lakomában, mert egy ilyen vaddisznóból
mesés pejslit lehet csinálni, vadasan, meg combot csipkebogyómártással, meg lapockát
káposztával és knédlivel, ahogy a közönséges sertéssültet is csinálják. Már lassít,
örvendeztünk, de korai volt az öröm, mert a vadkan lecsörtetett az árokba, és ott kifújta
magát, és amikor már-már utolértük, vad iramban kivágtatott az országútra, és
Janečeknek le kellett kapnia a válláról a vadászpuskát, hogy le ne lőjön egy éppen arra
kerekező asszonyságot, sőt, mi több, a vadkan karambolozott egy szembejövő autóval,
amely lassan becsúszott az árokba, ezzel szemben a vaddisznó, szédelegve bár, de felállt,
és ráugrott az öreg Skoda Rapid motorházának a tetejére, láttuk, ahogy az utasok
kétségbeesetten égnek emelték a karjukat, és aztán lebuktak, mert egy ilyen vadkan,
tudják, megvan vagy százötven kiló, és beszakította a Skodájuk vénségtől rozsdás tetejét,
de végül a vadkan kirántotta a patáját, leugrott, és az országút melletti szántóföldön át a
szomszéd kataszterre vágtatott. És Janeček nem bírta tovább, és a bicikliző asszonyság
úgy megrémült attól a vaddisznótól, hogy csak markolta a kormányt, és merthogy a
borzalomtól kiáltani sem tudott, hát egyfolytában csengetett, és én felordítottam. Néni, a
vadásztársaság nevében lefoglalom ezt a biciklit, de nem sejtettem, hogy Janeček nem tud
biciklizni, így hát felültettük rá, és két oldalról toltuk, végig az országúton, követve azt a
vadkant, azt az egyre távolodó lakomát. Az volt a szerencse, hogy a vadkan folyvást az
országút mellett rohant, így legalább száz méterre csökkentettük a távolságot, de aztán
elkanyarodott a vaddisznó, és egyenesen a faluba tartott, mert megrémült azoktól a
személykocsiktól és teherautóktól. És megint szerencsénk volt, mert az országút is
elkanyarodott, és megint toltuk Janečeket, aki azzal tartotta bennünk a lelket, hogy újra
elmesélte, micsoda kajákat lehet csinálni egy ilyen disznóból, a végén olyasmit is
mondott, amit eddig nem tudtunk, hogy a legfinomabbak azok a lehulló franclik, hogy
azokból olyan vadászszalámit lehet csinálni, amelyik még a téliszalámit is kenterbe veri.
És csak bámultunk, és nem hittünk a szemünknek, az a vadkan úgy megvadult a
rémülettől, hogy az országúton egyenesen a faluba tartott, így hát fokoztuk az iramot, dőlt
rólunk a verejték abban az őszi napsütésben, és loholtunk a vaddisznó nyomában,
amelyik eszét vesztette attól, hogy az emberek kiszaladtak a kapuk elé, és hogy
mindenütt csak kerítés és kerítés volt, és mi csak bámultunk, és a vadkan nem tudott
okosabbat, berohant az általános iskola kapuján, és eltűnt a folyosón. Ez volt aztán a
pech, mert délelőtt volt, és a gyerekek az iskolában voltak... És Janeček leugrott a
bicikliről, odavágtuk azt a kerékpárt, és feldúltan, még annál a vaddisznónál is
feldúltabban berontottunk az iskolába, és a vérnyomokat követve futottunk a folyosón, és
már ott is volt a nyitott ajtó, és Janeček berohant a kibiztosított puskával, és mi ott álltunk
mögötte, és nem hittünk a szemünknek, mert azt, amit láttunk, többé senki sem láthatja
rajtunk és azokon a gyerekeken kívül, akik a borzalomtól dermedten ülve maradtak a
padban, hátrafeszülve és bénultan, mint a Csipkerózsikában, amikor varázsütésre minden
megdermed. És a katedrán ott feküdt vérében a vadkan, és bömbölt és hörgött, és a
tanítónő is dermedten állt, pálcájával a táblára mutatva, melyen a házisertés hordozható
képe függött, és a tanítónő úgy maradt, ahogy a vaddisznóbetörés érte, pálcájával annak a
házisertésnek a szívére mutatva, és Janeček célzott, mert a vadkan, meglátva Janečeket és
a puskáját, utoljára felágaskodott, hogy támadjon, de amikor kitátotta a pofáját, Janeček
elsütötte a puskát és félreugrott, és a vadkan elszáguldott mellette, agyarai megvillantak,
és kis híján horzsolták Janeček lábszárát és combját, de a nadrágját, azt összevérezte, és
az a strucknadrág fekete lett a sörtétől és a sártól... és azután elzuhant és hörgött,
kinyújtotta rúgkapáló lábát, és mint amikor a rádióban véget ért egy szimfónia, szép
lassan kimúlt... Dőlt rólunk a verejték, amikor gratuláltunk a szerencsés lövésznek, akiről
szintén folyt a víz, úgy álltunk ott, mintha most jöttünk volna az esőből vagy a zuhany
alól, és a gyerekekről és a tanítónőről lehullott a varázs, újra mozogtak, de az ajtó felé,
azután a tanítónő észbe kapott, és amikor köszönetet mondott Janečeknek, megkérte.
Kérem, ha már itt van, fogja a pálcát, és mutassa és sorolja, milyen részei vannak egy
ilyen vaddisznónak avagy vadkannak, és egyáltalán, mondjon nekünk valamit arról,
hogyan él az ilyen vaddisznó... És Janeček fogta a pálcát, és elemében volt, amikor
tagfelvétel volt a vadásztársaságba, hát mindig Janeček vizsgáztatta és kérdezgette a
jelöltet, a hangja el-elcsuklott az izgalomtól, de azért halk, vékony kis hangon lelkesen
magyarázta, hol van a megboldogult sörtésállat pofája, hol a tüdeje, és hol az agyara... és
aztán a vaddisznó családi életéről mesélt, arról, hogy mennyire szeretik egymást, és a
végén hozzáfűzte, hogy a vaddisznó élete még a népi szólásmondásokban is tükröződik.
Fújtat, mint a vadkan, dúl-fúl, mérgelődik valaki, félelmetesen dühös, mint ahogy a saját
szemünkkel láthattuk... És visszaadta a pálcát, és a tanítónő megköszönte, és kinéztünk az
ablakon, és mit látunk, az iskola előtt a napsütésben ott áll a traktorunk, a falunkban már
híre ment a vaddisznókalandnak, és az osztályterembe betódultak a szomszédaink,
láncokkal és kötelekkel felfegyverkezve, először a szerencsés lövésznek gratuláltak, és
máris két deszkát, két lécet csúsztattak a vadkan alá, és meghúzták a köteleket, és
felemelték azt a ravatalt, és kivitték a vadkant, és odakinn, abban az őszi napsütésben
meleg kezünkben éreztük, hogy az a vadkan biztos megvan vagy száznyolcvan kiló, és
olyan szép a feje, hogy lehet, hogy azzal a fejjel a vadászaink ha nem is az első, de
második helyezést biztosan elérnek a budapesti kiállításon. És egyszerre csak ott termett
a tanácstól két vadász, megismertük az elnököt meg a titkárt, és szétrángatták nekünk
azokat a léceket és köteleket, és a vadkan a földre zuhant. Nana! Álljon meg a menet!
kiáltotta az elnök, ki lőtte le ezt a vaddisznót? És Janeček kilépett, és büszkén mondta:
Én! És a vadásztársaság elnöke harsány, megvető nevetéssel mondta. Hát akkor tied a
vadászjog, a pejsli meg a trófeák, de kit illet a többi, mindaz, ami megmarad a
vaddisznóból? És mi tudtuk, hogy kit, de annyi kínlódásba került ez az egész, és úgy
örültünk a vadászlakomának, jól tudtuk, mi van, ha a sebesült állat átmegy egy másik
körzetbe és ott múlik ki, jól tudtuk, hogy a vadkan az ittenieket illeti, ennek a falunak a
vadászait, amelynek az iskolájában Janeček vitézül nemcsak hogy leterítette a vaddisznót,
de megvédte a gyerekeket és a tanítónőt is, akik könnyen megsérülhettek volna... és ezt
meg is mondtuk, de a vadásztársaság elnöke csak nevetett, hogy mindez igaz, de a jog és
a szabályzat azt mondja, hogy a vadkan őket illeti, és ők fognak lakomát ülni, és nekünk,
akik ezt az egészet végigkínlódtuk, nekünk csak a pejsli meg a trófeák jutnak. És
agyunkat elöntötte a vér, és tekintetünk elhomályosult a dühtől és ettől az
igazságtalanságtól, mindenki beláthatja, hogy emberileg, nem a jog, de a természetes
emberi észjárás szerint ez a vadkan csakis minket illetett, így hát lehajoltunk, és
felemeltük a vadkant, és feltornásztuk a pótkocsira, és a traktor már dohogott, hogy
indulás, hogy elraboljuk a vadkant, ahogy a rómaiak elrabolták a szép szabin nőket,
elraboljuk, amíg még lehet, amíg csak két vadász van itt a faluból, mert ha összefutnak a
többiek, hát elszedik tőlünk a disznót, a végén meg összeverekszünk, mert bárhol is
találkoztak a két falu lakói, hát a férfiak előbb-utóbb mindig összeakaszkodtak, és
minden focimeccs kész borzalom volt, és a bíróság előtt meg a fekete krónikában
végződött, még az asszonyok is, ha répát kapáltak kinn a földeken és egymás közelébe
kerültek a mezsgyén, hát nemegyszer kapával estek egymásnak... így hát gyorsan el
akartunk hajtani, a traktor már indult, már a pótkocsi hátsó deszkáján akasztottuk be a
kampót, amikor a drogériából egy újabb vadász rontott ki, és az elnökkel ketten
lerántották azt a deszkát, és a vadkan ismét kizuhant a falu földjére, és elvörösödtünk
ettől a gyalázattól és főleg attól, hogy az elnök csak nevetett rajtunk, mert a jog minket
illetett, mi voltunk a győztesek, mi futottuk le azt a négy kilométert, mi kockáztattuk az
életünket ott az általános iskolában, azon a katedrán, és összeakaszkodtunk, és az elnök
már nem nevetett, és amikor már-már ölre mentünk, hogy földhöz teremtsük egymást,
kivágódtak az általános iskola ablakai, sorra nyíltak az ablakok, és gyerekek hajoltak ki
rajtuk, és a tanítónő ránk kiáltott... Hogy nem szégyellik magukat! Így huzakodni egy
vaddisznón! Így akarnak példát mutatni a gyerekeknek?! Hogyan magyarázzam nekik ez
után a lövöldözés után a katedráról, hogy mi a béke?! Térjenek észre! Vigyék el azt a
vaddisznót semleges területre, a kerskói vendéglőbe, az Erdészlakba, majd ott elkészítik
maguknak! Rendezzenek közös lakomát!... És egy percig csönd volt, összeakaszkodva
álltunk, és lesunytuk a tekintetünket, haraggal és gyűlölködéssel teli tekintetünket,
ziháltunk, de azok a gyerekek ott az ablakokban, azok a gyerekekkel teli ablakok, mint
piros csíkos dunyhák, mint muskátlik ragyogtak az őszi napsütésben, azok a szép kerek,
piros arcocskák úgy ragyogtak, hogy szemrehányóan néztünk a helyi vadásztársaság
elnökére, aki Janeček derekát markolta, minden tekintet rászegeződött, és a tanítónő ezt
észrevette, és így biztatott minket... Na látják! Egyezzenek már meg! Hát nincs elég baj a
világon?!... És az elnök kinyújtotta a kezét, és Janeček is felemelte a kezét... és az a két
kéz ragyogott az őszi napsütésben... és összecsattantak azok a kezek, megszorították
egymást, mi is kezet fogtunk, én a drogistával és szomszéd a szomszéddal, és aztán közös
erővel feldobtuk a vadkant a pótkocsira, beakasztottuk a kampót, felugráltunk... Mikor
tartjuk? kiáltotta a helyi vadásztársaság elnöke... Ezen a szombaton nem, a következőn,
mondta Janeček. Hadd puhuljon és érjen az a hús! És a lakoma költségeit fifti-fifti alapon
fizetjük, ha már trakta, legyen nagyúri!... és a tanítónő az ablakban így kiáltott: Gyerekek,
nem mindennapi esemény tanúi voltunk, ez a vadász itt igazi hős, és most láthattátok,
hogyan kell rendezni a konfliktusokat... és a gyerekek integettek nekünk, és mi
visszaintegettünk és elindultunk, és Janeček puskáját a vaddisznó fejének támasztva állt a
pótkocsin, egyik lába a kan hasán, a melle kidüllesztve, és hajlongott és köszönömöt
integetett a gyerekeknek és a tanítónőnek, merthogy azt mondta róla, hogy igazi hős...
A kerskói erdőben nagy halom fenyőgallyat, nagy halom vörös és arany
tölgyfavesszőt vágtunk, szép színes ágakat, egész rakomány cicomát vittünk az Erdészlak
vendéglőbe, miként a vadászat utáni mulatságra szokás, és fenyőgallyal díszítettük fel a
termet, és a két hosszú, ünnepien terített asztalra, a tányérok mellé raktunk, és a tükrök
mögé azokat az ősziesen színes tölgyfalombokat tűztük, és mindannyian örvendezve és
félve vártuk, hogyan sül el a vaddisznó-lakoma. Megvolt végül az egyezség is, mellyel
mindkét fél elégedett lehetett. Az egyik combot és a fél gerincet vadasan és
csipkemártással készítik el, ahogy mi akartuk, a másik combot és a gerinc másik felét
pedig úgy, ahogy a házi sertéssültet szokás, káposztával és knédlivel, ahogy a szomszéd
vadászok kérték. A maradékról úgy határoztunk, hogy veszünk hozzá még hat kiló
sertéskarajt, és a lakoma minden résztvevőjének egy rúd fájintos vadászszalámi készül a
füstölőben. És az ünnepi estén mindannyian díszegyenruhában állítottunk be az
Erdészlakba, és a lőfegyvereket és vadásztőröket inkább otthon hagytuk. És alighogy
beléptünk, a harmonikás, a vykáňi Kučera úr ünnepélyes tust húzott, a nagydobtól, a
kisdobtól és cintányéroktól kísérve. Kučera úr szépen énekelt, csodásan harmonikázott,
de csak jobb kézzel, így a basszuskíséretet a dobos adta. És rögtön az ajtóban
mindegyikünk egy jókora rúd vaddisznószalámit kapott, és merthogy mindegyik szalámin
csinos kis hurok volt, hát mindenki felakasztotta maga mögé a fogasra a rúd szalámiját.
És vacsorához ültünk. De úgy ültünk, hogy mindegyik falu a maga asztalánál, és így
mindenki a maga módján és csak az övéivel társalgott, és valamelyik asztalnál mindig
savanyú képet vágtak, hogy min nevetnek ezek, amikor nincs ezen semmi nevetnivaló. És
aztán a két vadásztársaság elnöke jelt adott, és Nováková asszony meg Novák úr feltálalta
nekünk a vadashúst Pálffy-knédlivel és csipkebogyómártással, a szomszédainknak pedig
a klasszikus disznósültet káposztával, és evés közben csemcsegtünk és ínyenc módra
élvezkedtünk a kedvenc ételünkön, és felszúrtunk egy-egy falatot a villánkra, és
odakínáltuk specialitásunkat a szomszéd asztalnak, de az ellenasztal mindig grimaszokat
vágott és fintorgott, sőt azt mutogattuk egymásnak, hogy mi bizony okádnánk attól, amit
az a másik asztal eszik, de a saját tányérja fölött mindenki üdvözült képet vágott, és
magunkon kívül voltunk a gyönyörűségtől, hogy ennél ízletesebben nem is lehet
elkészíteni a vaddisznót. És Kučera úr harmonikázott, és a dobos adta a basszuskíséretet,
és sört ittunk meg vörösbort, és egyetlen dologban értettünk egyet a szomszédokkal, hogy
jó, hogy nem tejfölösen készíttettük el a vaddisznót, mert a tejfölös mártásra nem csúszik
úgy az ital. És velünk volt Jaruška úr is, a népművészünk, aki egy nagy babát hozott
magával, mert bármihez nyúlt is Jaruška úr, egy szempillantás alatt mulatságos kis
figurák kerültek ki a keze alól, meg kellett szakadni a nevetéstől a bábui láttán, olyan
ügyes volt az a népművész, a mi Jaruška urunk. És azt a babát a jelmezbálunkra csinálta,
és amikor végeztünk az első fogással, háta szünetben Jaruška úr a cipőjére erősítette azt a
babát, és keringőt meg tangót táncolt vele, aszerint, hogy Kučera úr mit játszott,
szenvedélyesen és érzéssel énekelve hozzá, és Jaruška úr táncolt, úgy figurázta azzal a
babával, hogy majd megszakadtunk a nevetéstől, még Novákék is előjöttek a konyhából,
fulladoztak és köhögtek, és folyt a könnyük a nevetéstől, hogy micsoda pazar
táncfigurákat produkált Jaruška mester. Csakhogy azt a népművészt mi hoztuk
magunkkal, így a szomszéd körzet vadászai bámultak ugyan, de nevetni nem nevettek,
egyik Chaplinhez vagy Frigóhoz méltó figura láttán sem jutott eszükbe, hogy akár csak
egy kicsit is elmosolyodjanak. Inkább azt mutogatták, hogy felháborító akár csak egy
kicsit is mosolyogni. Inkább azt mutogatták, hogy téboly az egész, hogy abban a műnővel
járt táncban nemcsak hogy nincs semmi mulatságos, hanem inkább szégyellnivaló, és
hogy tulajdonképpen csak azért hoztuk magunkkal Jaruška urat, hogy csúfot űzzünk
belőlük, hogy az a tánc nem más, mint az elnöknek és a vadásztársaság többi tagjának a
kifigurázása, hogy az a baba, akit Jaruška úr úgy pörget-forgat, ahogy épp kedve tartja,
egy személyben mindegyikük... De amikor újra szünetet tartottunk, hát akkor következett
Jaruška úr művészetének a csúcspontja, az elnökünk úgy tett, mintha elfogyott volna a
bora, és feltartotta az üres poharát, és odapördült Jaruška mester, felemelte annak a szép
babának a kezét... és a bábu felfedett kebléből szép sugárban, kis patakban folyt a bor,
egyenesen a pohárba, olyan ügyesen, hogy egy csepp sem ment veszendőbe. És volt nagy
ujjongás, volt nagy üdvrivalgás, és odatartottuk üres poharainkat, és Jaruška úr a szép
hölgyével mindenkinek színültig csapolta a poharát abból a kebelből... és odapördült a
szomszédainkhoz, és egyikük felé nyújtotta az üres poharát, de ahogy folyt a bor, hát
utálkozva elrántotta a poharat... és a bor egyenesen a vadásztársaság elnökének a zöld
nadrágjára csurgott, és az elnök felugrott, és bősz dobbantásokkal rázta le nadrágjáról
azokat a vörös cseppeket, és a barátai felugráltak és lökdösni kezdték Jaruška urat, és a
mester a babával együtt elesett... ezt meg mi vettük sértésnek, és a dühtől vörösen
háborogtunk a gyalázaton, és én nem bírtam tovább türtőztetni magam, és lekaptam a
fogasról azt a vaddisznó vadász-szalámit és a magasba emeltem, és vadásztársaságunk
többi tagja is fogta a szalámiját, de a szomszédaink nem hagyták magukat, és ők is
lekapták azokat a gumibot nagyságú szalámirudakat, és így néztünk egymással
farkasszemet, és Jaruška mester újra és újra megpróbált felállni, és újra és újra elesett a
babával együtt, akinek a cipellője az ő lábbelijére volt erősítve... és egyszerre csak
szétröppent a gyöngyfüggöny, és bejöttek Novákék, és hozták a konyhából a
vaddisznópörkölttel, a vaddisznópejslivel teli tálakat, és Kučera úr észbe kapott, tust
húzott, és nyomban utána rázendített, szépen énekelt, hatalmas átéléssel... Bőg mára
szarvas, bőg már, fönn, fönn a hegytetőn... és ha ezt meghallja egy vadász, hát nyomban
elönti szemét a könny, nyomban énekelni kezdtem én is, érzéssel énekeltem, és láttam,
hogy a szomszédaink is énekelnek, most először jutottunk valamennyien közös nevezőre,
és nagy átéléssel énekeltünk, hogy bőg már a szarvas, bőg... és mire a dal végére értünk,
hát mindannyian megjuhászodtunk, némán meredtünk magunk elé, és ebben a pillanatban
nem az Erdészlakban voltunk, hanem fönn a magas hegyekben, és a tisztáson szarvasok
bőgtek, és mindegyik szarvas szájából pára gomolygott, mert a szarvasbőgés ilyenkor
veszi kezdetét fenn a hegyekben, ezekben a késő októberi napokban, amikor már hideg
van, és enyhén fagy... Úgy meghatódtunk attól a daltól, hogy egy percre elnémultunk,
visszaakasztottuk magunk mögé a fogasra a szalámikat, és nehézkesen lehuppantunk a
székre, iszogattunk, és egyre csak azok felé a magas hegyek felé, azok felé a bőgő
szarvasok felé sandítgattunk... És Jaruška mester, mielőtt leült volna, most már a babája
nélkül, akit felakasztott a fogasra, oda, ahol a vadszalámija lógott, szóval Jaruška mester
egy afféle szépen faragott, tarkára pingált sípot tett az asztalra, a szomszéd körzet
vadásztársaságának az elnöke elé, senki sem vett észre semmit, úgy meg voltunk hatva a
vykáňi Kučera úr bensőséges előadásától... és én láttam, hogy az a dal közelebb hozott
minket egymáshoz, egyszeriben úgy néztünk egymásra, mintha már nemcsak
szomszédok, de voltaképp barátok volnánk, akiket ez a népi vadászmesterség köt össze,
hogy voltaképp soha semminek sem szabad közénk állnia, mert a vadászok az egész
világon testvérei egymásnak, a világ vadászait a gondjaikra bízott vad köti össze, a vad,
amiről igazi vadászként, vadászbecsületüktől és az előírásoktól vezérelve kell
gondoskodniuk, hogy a körzetükben etessék és védjék és időben kilőjék őket, és így az
emberek asztalára bizonyos időközönként elegendő nyúl- és fácán- és őz- és muflon- és
vaddisznóhús kerüljön... így aztán... így aztán a szomszéd asztal felé emeltem poharam,
és először egyetlen kis pohár emelkedett a magasba velem szemben, aztán egy
söröskrigli, aztán csatlakoztak az enyéim, és végül valamennyi pohár és korsó a magasba
lendült, és felálltunk és jelképesen koccintottunk, minekelőtte unisono kiáltottuk: Éljen a
vadászat! És aztán leültünk, és hozzáfogtunk ahhoz a vadászpörkölthöz és bólogattunk,
aztán körülnéztünk és láttuk, hogy mindenkinek ízlik, hogy mindannyian bólogatunk
annak jeléül, hogy jól választottunk, és valamennyiünknek nagyon ízlik... És a szomszéd
társaság elnökének a tekintete egyszerre csak az asztalra tévedt, arra a szépen faragott kis
sípra, tényleg olyan szép volt, hogy nekem is, még így messziről is kedvem lett volna
kézbe venni, ha másért nem, hát legalább azért, hogy az ujjaim közt érezzem azt a kis
fűzfasípot, amilyent kisfiú korunkban farigcsáltunk... és az elnök a kezébe vette, és mert
mindenkiben, nemcsak minden vadászban, de minden emberben ott él a gyerek, hát nem
állta meg, a szájához illesztette azt a kis sípot és megfújta és fújta, fújta... Juhászok,
kanászok... és én megdermedtem a rémülettől, egy perce még nevettem volna, de most,
ez után a közeledés utána saját szememmel láttam, hogy az, amit látok, minden, csak nem
közeledés, mert ahogy a társaság elnöke azokat a Juhászokat fújta, hát a sípból korom
csapott ki, és az elnök arcára és kezére szállt, már egészen fekete volt a koromtól, de mert
érzéssel fújta, hát le volt hunyva a szeme... és a vadászai elfehéredtek a dühtől, és mint a
rágógumit, úgy őrölték a keményebb vaddisznómócsingokat, hátrafordultak és sorra
leemelték a szalámijukat, és a mieink, amikor látták ezt, hát szintén felálltak, és
leakasztották a fogasról a rúd szalámijukat, és keményen megmarkolták és meglóbálták,
hogy jól simul-e tenyerükbe... csak az elnök fújta rendületlenül és nagy érzéssel... és a
vykáňi Kučera úr, látván ezt, gyorsan rázendített a kedvenc nótánkra... O sole mio... mire
a szomszéd körzet elnöke végre abbahagyta a játékot, és szájában a síppal ránézett a
kezére, aztán elhajította a sípot, amely egészen ami asztalunkig repült... és lassan
odalépdelt a fenyőgallyal koszorúzott tükörhöz, rátámaszkodott a keretre és belenézett, és
amikor az ujját végighúzta a homlokán és szétmaszatolta azt a kormot, felordított... Hát
csak nem nyugodnak!... és odarontott a fogashoz a szalámijáért, és futva megkerültük az
asztalt, és lassan, harcias pózban közeledtünk egymás felé... és Novákék a konyhából a
gyöngyfüggönyön át néztek minket és szívből nevettek, de egyszerre csak egy kéz
felrántotta a függönyt, és a terembe belépett a rendőrparancsnokunk, kitüntetésekkel
teliaggatva, mosolygósan, pomádés kakastaréjjal a fején, széttárta a karját, és felkiáltott...
Barátaim, hívtatok, itt vagyok! Hol az a vaddisznósült csipkebogyómártással, hol az a
sült vaddisznó káposztával és Pálffy-knédlivel? És mi lehervadtunk, néztük azokat a
szalámirudakat a kezünkben, mintha most látnánk őket először, és tekintetünkből lassan
eltűnt a gyűlölködés és a harag, néztük sugárzó parancsnokunkat, aki, mint mindig, épp
jókor érkezett, mintegy varázsszóra termett ott. Köré gyűltünk, és barátian üdvözöltük,
mert a parancsnok is vadász volt, mint mi... és leült az asztalhoz, és tekintete az abroszra
tévedt, mint egy kisfiú, úgy nézte azt a sípot, amit a népművészünk, Jaruška úr fabrikált,
és egyszerre csak a szájához emelte, lehunyta a szemét, és érzéssel fújni kezdte...
akárcsak az imént az elnök... és a lyukakból ismét korom szökött ki, finom koromfelhő,
és beterítette az arcát és kezét... és a vykáňi Kučera úr a kezét tördelte, és egy
dobbantással jelt adott, és már nyomta is és fújta, ahogy csak bírta, még sohasem
hallottam Kučera urat ennyi érzéssel énekelni... Bőg mára szarvas, bőg... az erdőn... és a
parancsnok abbahagyta a játékot, és mint az elnök, először a kezét nézte, aztán, mint az
elnök, felállt, csönd volt, olyan csönd, hogy hallani lehetett az ostrai erdőn átzakatoló
vonatokat... bada dam bada dam... és a parancsnok belenézett a tükörbe, ő is végighúzta
az ujját a homlokán, és szétmaszatolta azt a kormot... de aztán sarkon fordult, és
jókedvűen kiáltotta... Remek... És hozzátette. Micsoda belépő, elfújtam a nótámat, én
magam fújtam el, úgy kell nekem, Jaruška mester! És hozzátok azt az ételt, mert mindjárt
éhen halok! És hogy ültök itt?! Vadászok vagytok ti egyáltalán?! Gyerünk, összetolni az
asztalokat, helyet cserélni, keveredni! Így hát összetoltuk az asztalokat és leültünk, egy
velenkai vadász, mellette egy přerovi, megint egy velenkai és megint egy přerovi... és a
parancsnok töltetett, és koccintottunk és szólt a zene, a vykáňi Kučera úr zenéje, és
merthogy Kučera úrnak a jobb keze ügyesebb volt, mint a basszust adó bal, hát azokat a
basszushangokat a dobos pótolta szorgosan, és énekeltünk, és amikor a mulatság a
tetőfokára hágott, és a parancsnok még a kitüntetéseinél és érdemrendjeinél is jobban
ragyogott, hát a szomszédaink megmelegítették maguknak a csipkebogyómártásos
vadashúst, és ezt mi azzal viszonoztuk, hogy megkóstoltuk a klasszikus vaddisznósültet
káposztával... Amikor ezt másnap megtudta a přerovi tanítónő, az a tanítónő, akinek a
szeme láttára a hős Janeček úr leterítette a sebesült vadkant, azt mondta... Kár, hogy nem
vihettem el a tanítványaimat arra a lakomára, hogy szemléletesen elmagyarázzam nekik,
hogyan kell megoldani a világ konfliktusait.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
IONTEK ÚR
Mélyen elmerengve ültem az ablaknál, és semmi, de semmi okom sem volt rá, hogy
bármit is tegyek, bármire is gondoljak, csak ültem, és néztem ki az ablakon, teljesen
elképedten és megbénultan a valószerűtlen világtól. És az országútról két fekete ló fordult
be, mögöttük egy stráfkocsi, a bakján terpeszállásban egy férfi állt, óriási fehér
nemezkalapban, színpadiasan tartotta a gyeplőt, s amikor megeresztette, a lovak rántottak
rajta egyet, s aztán megiramodtak, nekivágtak az erdei útnak, és én megrémültem, hogy
az a fekete fogat nem ám csak úgy megy valahová, hanem egyenesen felém tart, és úgy is
volt, a nyitott kapun át a kocsirúd egyenesen az én ablakomnak rohant, olyan vad
lendülettel, hogy hátraugrottam, ám egy erős gyeplőrántás megfékezte a lovakat, s
megálltak, de a fejük és a kocsirúd belógott a szobámba. A kocsis meg egy
tomporlendítéssel leugrott, megsimogatta a lovak farát, a fekete heréltek ezt kínálásnak
tekintették, s falni kezdték a muskátlikat, aztán belépett az ajtón Iontek úr, akit látásból
ismertem a kocsmából, ahová egyszer behozta egyik herélt lovát, adott neki inni a korsó
söréből, s aztán újra kivonult vele. Azt a fehér cowboykalapját gyakran láttam, amint
szürkületkor átimbolygott a falun, gyakorta láttam a kalapját a zöldséges táblákon, Iontek
úr kijárt oda, a zöldségek öntözésére szolgáló hosszú csöveket szerelte össze, mindig
napégette volt; nyáron csak a szerelőruha nadrágját viselte, s fehér kalapja csónakként
úszott a karfiol-, a zöldülő káposzta- és a karalábéföldeken. Kérdem, ugyan miféle
eseménynek köszönhetem, hogy meglátogat. Leült, levette a fehér kalapot, hajfürtjei
napbarnított homlokába hulltak, és azt mondta, hogy talált a szemétlerakón egy gyönyörű
lépcsőt, hát elhozta nekem ajándékba azt a lépcsőt. Mert én, mondta, én szeretem az
írókat, ugyanis ha én levelet írok, hát sohasem bírom befejezni, az írás annyira
megnyuvaszt, hogy egyik stampedli ánizspálinkát a másik után hajtom fel, egészen addig,
amíg csak el nem hajítom azt az írást. Megkínáltam egy pohárkával, és elébe tettem az
üveget, Iontek úr meg ivott, de nem úgy, ahogyan az alkoholt szokás inni, hanem úgy,
ahogy ásványvizet iszunk, hogy oltsuk a szomjunkat, és azt mondta. Nekem, amióta ez a
filckalapom van, állandóan olyan melegem van, hogy egyfolytában iszom a sört,
ánizspálinkát, mindent, ami folyékony, mert én izzadós vagyok, az izzadástól meg
örökösen szomjas. Hát ez óriási, Iontek úr, mondom, parancsoljon csak, no de mit
csináljak én azzal a lépcsővel? Csak azután szólt, miután megsimogatta a lovai orrát,
amelyek nekiláttak két sapkámnak, és ugyanolyan jóízűen ették, mint ahogy Iontek úr a
pálinkát itta. Mit csináljon a lépcsővel? kérdezte. Egy ilyen lépcső az íróembernek olyan,
mint egy lépcsőfok, egy hágcsó valahová máshová, és amikor a fekete krónikát olvasom
az újságban, azaz érzésem, szóval azt képzelem, hogy az a halott maga, és éppen ezért ez
a lépcső figyelmeztető jelként lesz itt magának, baljóslatú jelként... Felállt, fejébe nyomta
a kalapját, s amikor kiment, úgy tántorgott, hogy majd kitépte tokjából az ajtót. Aztán
megjelent a stráfszekéren, s megragadva a pájszert, néhány erőteljes mozdulattal ledobta
a földre a lépcsőt, valamilyen templomnak a lépcsője lehetett, ilyen lépcsőt már régen
nem láttam, s ha mégis, hát akkor csak dómokban és katedrálisokban. Leugrott, s az
ezüstös pájszerrel tovább görgette a lépcsőt a nyírfa alatti fűbe, én meg elfordultam, és
néztem magam a tükörben, vajon nem pillantom-e meg benne azt a valamit, ami
összefüggésbe hozható az újságok fekete krónikájával, és bizony, ott volt, láttam, hogy a
szememben árnyék bujkál. Iontek úr ismét visszatért, jócskán megizzadt, s hogy ne
késlekedjen, felkapta az üveget, s egyenesen abból ivott, ádámcsutkája erőteljes
mozgásával nyelte és szívta magába jóízűen és szomjasan azt az erős italt. Aztán rám
nézett, megsimogatta a kezemet, és azt mondta, Ha történne magával valami, akkor hol
nyugodna szívesebben, nálunk, Semicében, vagy Hradišťkóban? Azt feleltem, hogy az én
halálom még odébb van. Erre Iontek úr azt mondta, Hát persze, a természetes halála,
csakhogy, ha a fekete krónikát olvasom, hát azokban csak erőszakos halálok vannak, és
én úgy gondolom, hogy ha magával történne valami, hát akkor már jobb volna magának
nálunk, a semicei temetőben, mert úgy vélem, hogy egy írónak tudnia kell, mi lesz vele,
ha egyszer nem lesz. Ez igaz, mondom, és felálltam, mentem a vekni kenyérért, és
beleütköztem magamba a tükörben, és láttam, hogy megsápadtam és megszürkültem.
Aztán szeletelgettem a kenyeret, és felváltva adogattam a karéjokat a két lónak, minthogy
az ablaknál álló kisasztalról már megették három könyvemet és az újságokat. Iontek urat
elfogta a sóvárgás, Ej, ha akadna egy kis sör, mondta, én meg kimentem és hoztam az
üvegekkel teli táskát, a pincében hűtött söröket. Iontek úr fogott egy üveget, és egy
erőteljes mozdulattal lepattintotta róla a kupakot az asztal szélén, jót húzott a habzó
sörből, s aztán elragadtatottan magyarázott. Tudja, mondta, temettesse el magát nálunk,
Semicében, egyrészt mert a temető az erdő mögött van, úgyhogy a fenyőtűk és fenyők
illata eljut egészen a sírjáig, másrészt és főképpen pedig azért, mert a futballpálya is
abban az erdőben van, maga meg szereti a futballt!... Csöndesen rávágtam, Szeretem. No
látja, tudtam én ezt, másfajta temető a miénk, mint bárhol másutt, gyönyörűen
elhallatszik majd a sírjáig a bíró sípja, meg a labda pattogása, a játékosok ordibálása és a
nézők tapsa meg szitkozódása... és Iontek úr ártatlanul a szemembe nézett, és levette a
kalapját, kemény ujjaival meggereblyézte a haját, a fürtjei csak úgy recsegtek-ropogtak,
ahogy az az eleven fésű átszelte őket. Kedves magától, hogy elhozta nekem azt a lépcsőt,
mondom, no de azzal a temetéssel azért még várunk egy kicsit, igaz? Fejébe nyomta a
kalapját, de közben megszomjazott, hát egy erőteljes mozdulattal lepattintotta egy újabb
üveg kupakját az asztal szélén. Nem, mondta, miután felhajtotta. Én szoktam ugyanis
beszélni a temetéseken, és milyen szép volna, ha maga meghalna, vagy valahol kinyírná
magát vagy kinyírnák, és akkor én tarthatnám a beszédet... no de volt már maga valaha
halottasházban? Észrevettem, hogy a lovak befalták már a kenyeret, adtam hát
mindegyiknek egy-egy zsebkendőt, és jóízűen habzsolták is. Nem voltam még
halottasházban, mondom. Nohát akkor, ha focimeccs lesz, akkor majd ott találkozunk, a
futballbíró ugyanis a halottasházban öltözködik, ott még elég ideje jut arra is, hogy
lelkiismeret-vizsgálatot tartson, de közel van a pályához is, csak egy fal választja el tőle,
meg egyáltalán, ha valami történne, nálunk gyakran van verekedés a pályán, rettenetesen
szeretjük eltángálni a bírót, főképpen ha nem adja meg a tizenegyest, amely nem is járt,
tudja, nálunk olyan érzékeny lelkű drukkerek vannak, hogy kikergetik a mezőre a bírót,
például csak azért, mert nem fújta le, vagy mert rosszul fújta le a taccsot vagy a
szögletet... Egyszer azonban tényleg megvertünk egy bírót, amiért tévedésből nem fújt le
egy kezezést, amely nem is volt. És a bírót kikergettük a pályáról, és ott fölmászott egy
fenyőre, amely a temető fölé hajolt, és mi üvöltöztünk, hogy másszon le, ő meg kiabált,
Félek, maguk meg fognak verni, így aztán három percig ordibáltunk, hogy másszon le, ő
meg, hogy nem mászik le, mire én elugrottam a szalagfűrészért, és elfűrészeltük a fenyőt
koronástul, amelybe mint valami datolya csimpaszkodott a bíró... csakhogy a temetőbe
pottyant, s mire mi körbefutottuk a falat, hát kiszökött nekünk a földekre, no és aztán ott
a karfiolok között egy egészen kicsikét elpáholtuk, ugye milyen szép történet? Ugye,
hogy örül, hogy ha egyszer történik magával valami, hát nálunk temettetheti el magát?
Teljesen megzavarodva felvettem a kis kosarat, és megkínáltam a lovakat a zoknikkal, és
a két herélt, mintha tegnap óta nem evett volna, jóízűen falta a zoknikat, és én feladtam a
reményt, hogy Iontek úr most már csakhamar hazamegy. Hát igen, mondtam, ha a fekete
krónika lesz a végzetem, akkor abban a futballpálya mögötti temetőben szeretnék
nyugodni... és elfordultam a széken, hogy megnézzem magam a tükörben, és reszkető
hangon megjegyeztem, No de én igazán nem úgy festek, mint aki a halálán van! Iontek úr
felbontott egy újabb üveget, és azt mondta, A fekete krónika kizárólag olyan emberekkel
van tele, akik nemcsak hogy nem gondoltak a halálra, hanem nem is látszott rajtuk, hogy
a halálukon lennének, no de egyszerre csak puff neki! egy tégla a tetőről, tengelytörés az
autóban, robbanás, gyilkosság, és megvan a baj, csakhogy én mondom magának, pokoli
szerencséje van, hogy elhoztam ide azt a lépcsőt, én ugyanis abban az esetben, ha a fekete
krónika kiszúrja magát, én azt is elintézem, hogy mi, tűzoltók, temessük magát, mintha
maga is tűzoltó volna! Ami azt jelenti, hogy a halottaskocsi az Új Vendéglőtől indul
magával a tűzoltószertár felé, amely nyitva lesz, s a piros tűzoltóautó a fél orrával kifelé
áll majd, az autón két tűzoltó teljes felszerelésben, a fecskendőnél pedig, a tanácsháza
előtt, ahol a temetési menet megáll, no, hát ott a fecskendőnél szintén ketten lesznek, és
térdelve tisztelegnek majd magának a tűzoltószekercével... azután a menet már csak a
Régi Vendéglő előtt áll meg, ott, ahová maga is meg én is járunk, s ahol fekete zászló
leng majd a padlásablakból, és ahol a tartalék fecskendő áll majd, s mellette szintén két
tűzoltó térdel, s onnan aztán már mi, tűzoltók, visszük ki magát a futballpálya mögötti
temetőbe, és én fogok beszélni, adja isten, hogy fitt legyek, és egyenruhában búcsúzom
majd el magától... A lovak befalták az utolsó zoknit is, egy lyukas zoknit, ugyanolyan
lyukasat, mint amilyen a többi, stoppolásra előkészített zokni volt. Kérdezem, Esznek
törülközőt is? Iontek úr azt mondta, A törülközőket szeretik csak igazán, tavaly a legelőn,
amíg én elszaladtam sörért, megették az összes kiteregetett fehérneműt, zsinórostul,
gombostul, no de egyszer a Sokol-egyletben bicikliversenyt rendeztünk a lépcsőházban,
és én nyertem meg, csakhogy a második futamban fejjel a kőpadlóra zuhantam, csupa seb
lett a fejem, körülragasztották vagy harminc klozetpapírral, igen ám, de másnap beszédet
kellett tartanom, micsoda szép beszéd volt az, no de lábra állni azért lábra álltam,
úgyhogy megtartottam azt a beszédet, a klozetpapírokat szépen körbenyírtam, hogy
lássam a papírlapot, nekem ugyanis muszáj leírnom a beszédeimet, úgy ám! a beszéd
megvolt, csakhogy fújt a szél, és zörgette azokat a sebekre és horzsolásokra ragadt
klozetpapírokat... mondta Iontek úr, és amikor rám nézett, egyszeriben elkezdett zokogni,
de úgy, hogy könnyeinek az árja keskeny patakokban csordogált az arcán, megtörülte a
szemét, de amikor újra rám nézett, megint keserves sírásra fakadt, és könnyei a kalapja
kútjába hullottak, s onnan aztán mintha szivattyú nyomta volna fel őket ismét a
könnyzacskóiba, újra és újra megeredtek azok a könnyek, amelyek egy pillanattal előbb
oly bőségesen folytak. Megijedtem, és hátrahajoltam a széken, s amikor már eleget
bámultam magam a tükörben, farkasszemet nézve önmagammal, feljajdultam, a szék meg
mellső lábaival nagyot dobbantott a padlón... Jézusmária, miért sír így, kérem, min
sajnálkozik ennyire, hogy így sír?... Bólintott, és a fürtjei rugóztak közben, s azt mondta,
Igen igen, magát siratom, azért is hoztam ajándékba azt a lépcsőt... Felállt, fejébe nyomta
a fehér kalapját, azt a nemez Stetson-kalapot, a homlokába húzta, egy hajtásra kiitta az
üveg pálinkát, no és abban a pillanatban a felhők közül előbújt a nap, a hevesen ragyogó
nap, és fénye megcsillant a lószerszám veretein, a láncokon meg a gyöngyökkel díszített
hámon, a fénysugarak átdöfték a lovak szemének sarkát, s kékeszöld szikrákat vetettek,
és a lovak vigyázzban álltak, én meg láttam, hogy ez egy temetési fogat, és mindegyik
paripa fejéből a gyászbóbita kis fekete gejzírje ágaskodik. Iontek úr kitántorgott a
szobából, fehér kalapja benyomult a napfénybe, aztán Iontek úr karjával
nekitámaszkodott az ablakkeretnek, így állt ott a lovai és a kocsirúd között, amelyre
ráfektette fekete tenyerét, és könnyekkel a szemében rám mosolygott, én pedig
megijedtem, mert csak ekkor vettem észre, hogy Iontek úrnak hiányoznak a fogai, csak
itt-ott feketéllenek holmi csont- és csontocskamaradványok, elég egy tüsszentés, és azok
a nyomorúságos fogsorcsonkok berepülnek ide nekem a szobába, mint elszáradt, hervadt
jázminszirmok, amelyek a szélfuvallattól pelyhes nyári hóförgetegként hullanak alá a
bokrokról. Aztán Iontek úr felugrott a bakra, a kézifékről letekerte a gyeplőt, terpeszbe
állt, és rángatta a gyeplőt, a gyeplővel meg a zablát, és a lovak szeme őrületet tükrözött, a
hátsójukra estek, kapálták patkójukkal a homokkal felszórt utat, a láncok csikorogtak a
kocsirúdon, és a fogat kihátrált a kapun, oly szorosan, mint dugattyú a hengerben, s aztán
a stráfkocsi megfordult, és Iontek úr megeresztette a gyeplőt, a lovak rántottak rajta
egyet, és megiramodtak, repültek az országúton, befordultak az erdőbe, én meg csak
néztem, hogyan úszik a fehér nemezkalap az ágak és törzsek között, hogyan siklik tova az
a fehér kalap, hosszan bámultam a nagy kőlépcsőt, a lépcsőt, amely valaha valamilyen
bazilikába vitt, azt az alaposan kitaposott lépcsőt, s aztán már csak ültem mélyen
elgondolkodva az ablakban, és csak néztem azt a lépcsőt, és láttam, ahogyan topánkák és
cipők rugaszkodnak el róla, s emelkednek a magasba, és emberi lábak lépkednek rajta
fölfelé, aztán meg lefelé, emberi bokák és lábfejek és lábszárak a lépcsőszegélytől
félbevágottan, a lépcsőn, amellyel néhány letűnt évszázad jött el a kertembe...
Ettől az időtől fogva kerültem a fehér nemezkalapot, ahogy csak tudtam. De nem
kerülhettem el egy különös találkozást, amikor is hirtelen-váratlan ellebegett mellettem
az a fehér kalap, hirtelen-váratlan megpillantottam Iontek urat, amint cikcakkban halad az
országúton, vele szembe pedig egy nő jött biciklin, egy hatalmas termetű nőszemély, aki
úgy taposta a pedált, hogy félő volt, letöri őket, s akiről úgy rémlett, hogy ha csak egy
kicsit is akarná, hát félrerántva erős karjával a kormányt, felemelkedne a levegőbe, no és
ez elől a nő elől a védtelen Iontek úr félreugrott jobbra, aztán meg balra, de a biciklis nő
mégis feldöntötte, és feltépte a hasát a kézifék fogantyújával, de ment tovább, mintha mi
sem történt volna, miközben Iontek úr ott feküdt az országúton, és a fehér nemezkalapja
ott hevert mellette, és Iontek úr felült, és előbb gyöngéden megtisztogatta a kalapot a
könyökével, aztán a fejébe nyomta, s azt mondta, Semmi, semmi, éppen magára
gondoltam, meg a temetésére, muszáj a temetésére gondolnom, mert mindennap nagy
érdeklődéssel olvasom a fekete krónikát, csupa magáról szóló történet, de egyelőre más
nevekkel... Én meg rémülten hazasiettem, és bámultam bele a tükörbe, és a tükörbeli
portrémból találgattam, honnan tudja Iontek úr, hogy immár megértem a fekete
krónikára? Máskor meg eljött értem Iontek úr, és meghívott és nyomban magával is vitt
disznótorba, a disznónak az alsó állkapcsára kötötte a kötelet, és amikor kivezette az
ólból, ide-oda rángatta, a disznó panaszosan sivalkodott a fájdalomtól, de Iontek úr csak
nevette, s azt mondta nekem, Hallja? Ő is fél... és aztán jött a gyilkosság, az undorító
belsőségek aléltató szaga, majd a levesek és disznótoros pörköltök, és az alkohol, és
Iontek úr már a disznótor alatt olyan részeg volt, hogy a felvagdalt hájjal teli teknőbe
zuhant, meg kitépte a tűzhely csövét, úgyhogy a felesége még velem is kiabált, és a
seprűnyéllel előbb Iontek urat, aztán meg engem tángált el, de nekem mégsem volt elég
erőm, hogy elhagyjam a fehér kalapot, amelytől riadoztam és rémüldöztem, de amely
vonzott is. Valahányszor csak betértem a vendéglőbe, hát a sarokban, az óriási kályha
mögött, ott ült a füstben a fehér nemezkalap, Iontek úr arca annyira napbarnított volt,
hogy beleolvadt a félhomályba, és ha felállt, hát felállt a fehér kalap is meg a fehér újság,
és Iontek úr felmondta nekem a fekete krónikát, amelyet már tizedszer olvasott végig.
Egyszer, amikor későn tértem haza a vendéglőből, ahol is nem volt ott Iontek úr, úgyhogy
nyugodtan tapostam a pedált a temető kerítése mentén, hát egyszer csak rémülten látom,
hogy a fal fölött ott lebeg a fehér kalap, Iontek úr fehér kalapja, szinte siklott a
kövirózsákkal benőtt falon, és olykor-olykor fekete keresztek árnyéka vetült rá.
Leugrottam a bicikliről, s akkor meghallottam egy ünnepélyes hangot, Iontek úr hangját...
Tisztelt gyászoló gyülekezet, mily szomorú dolog is az, midőn vissza kell adnunk a
pornak azt, ami a porból vétetett! Megmérettem a napokat is tenyeremen!... Nem, jobb
volna, ha azt mondanám, hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavalóság, egy
embert temetünk itt, aki aranybetűkkel írta be a nevét a cseh irodalomba, de ne
siránkozzanak, olyan ember ő, aki megelőzött bennünket, és ha nincs feltámadás, akkor
hiába is sírunk... Engem meg szorongás és szomorúság fogott el, és reszkettem,
valahonnan a lábujjam körméből indult, és egészen átjárt az a reszketés és remegés,
egészen a mutatóujjam körméig, és lépegettem arrafelé, amerre a fal mentén a fehér kalap
is vonult, miközben Iontek úr folytatta és újrakezdte a gyászbeszéd deklamálását nyitott
sírom fölött, holott én még élőként lépkedtem a temető fala mentén. És így érkeztem el a
rácsos kapuig, amelynek a huzat most kitárta fél szárnyát lándzsáival és kovácsoltvas
díszeivel együtt. És ott állt előttem Iontek úr, és a fehér kalapja tündökölt a sötétben, és
ráadásul Iontek úr lábánál ott totyogott fehér kutyusa, és a kutyusnak fehér ronggyal volt
bekötve a füle, Iontek úrnak pedig fehér ronggyal volt bekötve az orra, úgyhogy azok a
fehér anyagok és fehér kalikó csak fokozták a nyomasztó hangulatot a temetőben, ahol a
sírok lámpásainak tompa fényei bágyadtan világították meg a száraz és fényes szalagokat
a hervadt gyászkoszorúkon. Örülök, hogy látom, kiáltott föl Iontek úr, igazán örülök,
hogy itt van, éppen gyakorolom a gyászbeszédet, amelyet, noha szét van roncsolva az
orrom, akár holnap is elmondhatnék, nem akarja meghallgatni? Iontek úr, mondom,
eltalálta, nem akarom, hallottam már a falon át, egy pillanattal ezelőtt, csak egy kis idővel
ezelőtt, no de az isten szerelmére, mi történt az orrával? Legyintett, aztán leült egy
síremlékre, a kutyus fölugrott az ölébe, és Iontek úr simogatta, és a fehér kalikó, amellyel
a kutyus feje be volt kötözve, az a vászondarab egybeolvadt Iontek úr orrának
kalikójával. Játszottunk, mondta Iontek úr, és Mufik egyszerre csak beleharapott az
orromba, aztán benyargalt az ágy alá, hát mi mást tehettem volna? Bemásztam én is az
ágy alá, és kölcsönkenyér visszajár, átharaptam a fülét, úgyhogy most mindketten
maródiak vagyunk, ugye, Mufik, ugye! és enyelgett a kutyussal, de aztán fölállt, és
egészen föllelkesült attól, amit magyarázni kezdett. Tudja, napok óta nem bírok aludni,
hát inkább kijövök ide a temetőbe, hogy mindenhez közelebb legyek, s hogy a helyszínen
gondolhassam át az egészet... Én a maga temetésére a legszívesebben összehívnám járási
gyakorlatra mind a hetven tűzoltótestületet. Magának kevés egy tűzoltótestület, maga
megérdemli, hogy a temetésén hetven vegyen részt. Itt a szövetkezeti földeken annyi
csövünk meg könyökünk van a korai zöldségek öntözéséhez, hogy ha az összes csövet
összeszednénk arra a gyakorlatra, és ha a tűzoltótestületek a fecskendőiket egymást
keresztező tűzoltólétrák formációjában állítanák fel végig az útvonal mentén, hát akkor a
menet, amely az Új Vendéglőtől indulna a maga koporsójával, át a falun, egészen a
temetőig, akkor az a temetési menet végestelen-végig csakis a fecskendők egymást
keresztező paradicsomi vízsugara alatt haladhatna, a kitolt tűzoltólétrákról fecskendezett
vízsugarak alatt, és minden létrán egy tűzoltó állna, kezében a tömlő csövével, lent pedig
hat tűzoltó állna, tűzoltószekercével adva meg magának a végtisztességet, a csúcspont
azonban csak a temetőben következne, és éppen ez az, amit még nem gondoltam át
teljesen, magának van fantáziája, ide figyeljen, mondja csak, mi volna, ha a maga
temetésén befejezésképpen, itt minden sarokban fecskendők állnának, és mit gondol,
vajon sikerülne-e az, hogy mi a sír fölött tartanánk a koporsóját, alulról pedig a
fecskendők vízsugarai emelnék meg a koporsót, és fölnyomnák magát olyan magasra,
amilyen magasra csak a fecskendő vízsugara felér, mit gondol, megtartanák magát azok a
vízsugarak, az a tíz vízsugár a maga koporsóját? És aztán az összes parancsnok
főparancsnokának egy adott jelére, egy jelre a koporsó a magasból lassan aláereszkedne,
ahogy szép fokozatosan csökkenne a fecskendők nyomása, mit gondol, nem volna
gyönyörű, azzal a maga koporsójával mintegy megáldani a vidéket, és egy füst alatt
megrendezni a hetven tűzoltótestület járási gyakorlatát? Iontek úr ott állt és mutogatott,
és én mindezt láttam abban a sötétben és félhomályban, világosan láttam az egészet, és
egyszeriben tudtam, hogy tulajdonképpen Iontek úrnak kellene írnia, hogy Iontek úr író, a
különbség csak az, hogy Iontek úr nem ír, hanem mindent tökéletesen lát, és én csak
most, itt a temetőben látom, hogy úgy kellett volna nekem is mindig gondolkodnom,
ahogyan Iontek úr gondolkodik, hogy nekem kellett volna úgy gondolkodnom, és ettől a
pillanattól fogva fekete krónikákban fogok gondolkodni, úgy, mint a szerzetesek... ó, az a
lépcső, amelyet Iontek úr hozott nekem, igen, az nem lehet más lépcső, mint a lerombolt
és eltűnt sadskói kolostor lépcsője, az Ágoston-rendiek minden kolostora hozatott
magának az anyakolostorból egy lépcsőt, és ez is egy ilyen lépcső, amelyet a betűt rovó
szerzetesek koptattak, a szerzetesek, akik a gyönyörű kódexeket írták, és aranyozták a
fekete krónika, a memento mori hatása alatt... Iontek úr, mondom vidáman és boldogan,
adja a kezét, hiszen maga felnyitotta a szememet, a belső szememet, az a maga fehér
kalapja megtanított látni, csak most látom azt, amit eddig nem láttam, maga viszont eddig
is látta... Iontek úr meg ott állt, és beragyogta a fény, ó, hogy előbb nem vettem ezt észre,
hiszen ez az ő kalapja nem olyan kalap, mint amilyent a cowboyok viselnek, hanem
dicsfény, amely kalapformát öltött.
Amikor néhány nap múltán elindultam, hogy köszönetet mondjak Iontek úrnak, azt
mondták, hogy előző nap meghalt, váratlanul meghalt, csak úgy, három órán belül halott
volt. No és hol van a kalapja, az a fehér nemezkalapja, kérdem, az a kalap, amelyikben
aludt is, hol van az a kalap? Azt felelték, hogy Iontek úr elvesztette, illetve, hogy nem is
elvesztette, hanem amikor karfiolt rakodott a vagonba, egy pillanatra felakasztotta a
kalapot az utolsó vagon kampójára, no és mivelhogy az volt az utolsó vagon, és minthogy
a szerelvény elindult, hát a kalap is elment az utolsó vagon kampóján lógva, és amikor
Iontek úr visszatért a lovaihoz, hát a vonat már nem volt sehol, és a kalap sem. És Iontek
úr a kalap nélkül legyöngült, és amikor hazatért, lefeküdt, és három óra múltán halott
volt. Vajon hová vihette az az utolsó vagon Iontek úr dicsfényét?
HOSSZÚ FERENC FORDÍTÁSA
BEATRICE
A háromemeletes Beránek-villa a Beránek mészárosék nyári rezidenciája;
vadaskertje is volt, így amikor a mészáros úrnak kedve szottyant rá, a szobája ablakából
lövöldözhetett az őzbakokra, sutákra, fácánokra. A fenyőerdőben álló villához kertész és
gondnok és telefon tartozott, így mire Beránek úr és barátai megérkeztek, hogy együtt
lakomázzanak, pihenjenek, vakációzzanak, a villa helyiségeit jól kifűtötték, virágokkal
feldíszítették; a fenyőlomb-alagúttal szegélyezett, homokkal felszórt betonút impozáns
látványt nyújtott, ahogy végiggördültek rajta az autók; a főúri élet maradványai, a zöld
vadászzekék, a homlokba húzott Schwarzenberg-kalapok, a villa folyosóin felaggatott
vadászpuskák és trófeák azzal a gyönyörteli érzéssel ajándékozták meg Beránek
mészáros urat és barátait, hogy Isten kegyeltjei. És mert Beránek úrnak éttermei és
hentesüzletei is voltak Prágában, és az ebédmaradékok és a vágóhídi hulladékok egész
csöbröket töltöttek meg, Beránek úrnak eszébe jutott, hogy az apjának is volt
mészárszéke, de ló-mészárszéke, és mellette disznót hizlalt, tíz malacot, amelyek
szemlátomást csak azért nőttek-gyarapodtak, mert a vágóhídról a belsőségeket fekáliástul
egyenest ezek elé a malacok elé vetették, és a malacok naponta egy kilót híztak, néha
még többet is. Ezért Beránek úr a villa mögött hizlaldát építtetett ötven disznónak, és
mindennap teherautó hordta az éttermi és bolti és vágóhídi hulladékkal teli csöbröket, és
háromnegyed év múlva Beránek úr autói ötven hízott disznót fuvaroztak el, amik
jóformán egy fillérjébe sem kerültek, és újabb ötven malacot hoztak, hogy kezdődjék
minden elölről, s eközben Beránek úr észre sem vette, hogy amikor a szél a disznóólak
felől fúj, még ha azok a disznóólak rododendronbokrok és tűlevelű fák mögé vannak is
rejtve, hát az a sertésganéj maró, undorító bűzt áraszt. De Beránek úrnak illatozott az a
sertésganéj, már nem tett különbséget szag és szag között, eggyé lett azzal az illattal, mint
ahogy egy igazi főúr sem élhetett az istállók és a lótrágya és a marhahúgy szaga nélkül.
És így, hogy megtisztítsa és tisztára mossa a lelkét, Beránek úr az egyik szobában
házikápolnát rendezett be, kis szentélyt csinált a szobából, az ólomüveg ablakokat a
szentek életéből vett színes jelenetek díszítették, az ablakok előtt kis oltár emelkedett, az
oltár fölött örökmécses ragyogott, nem hiányzott a térdeplő sem, és amikor Beránek úr
túlságosan magányosnak érezte magát a mészárszékei és bizományi üzletei és
hentesboltjai és éttermei között, amikor úgy érezte, hogy túl sok ganéj veszi körül, hát
képes volt letérdelni, és ájtatos imádságban úgy megtisztulni, hogy sugárzott belőle az
erőnlét és a jókedv, amely egyébként abból fakadt, hogy Beránek úr milliomos volt, és
akkoriban a gazdagok mind vidámak voltak és jókedélyűek és barátságosak és bőkezűek,
mert a bőkezűség legyezgette egészséges hiúságukat, és hozzásegítette őket ahhoz, hogy
gyakorta könnyekig meghatódtak, majdhogynem elsírták magukat, hogy milyen
jóságosak és nyájasak az emberekkel... De ez már a múlté, eljött az idő, amikor Beránek
úr elvesztette mindenét, elvesztette hát a jókedvét és a bőkezűségét is, és mosta villájában
szociális otthon van, ahol olyan szerencsétlen gyerekek élnek, akik testben és lélekben
nyomorékoknak születtek, és csak terhére vannak a társadalomnak. Negyven gyerek van
itt, öt és tizenöt év között, tíz gyerek egyáltalán nem tud járni, és naphosszat csak fekszik,
némelyik ráadásul még vak vagy süket is, öt gyerek amolyan lyukas ülőkéjű széken ül,
csak ülnek a székekhez szíjazva, és esznek és ürítenek az odakészített edényekbe.
Időnként valamelyik gyermek meghal, és amikor haldoklik, a többi gyermek még csak
nem is érzékeli a tragédiát, mert agyukban sötétség van; az emberinek alig nevezhető
szemek azért olykor mintha megelevenednének, mintha egy pillanatra széjjeltekintenének
és meglátnák mindazt, ami ebből a borzalomból körülveszi őket, hogy azután ismét rájuk
boruljon a könyörületes fátyol, és az értelmük elsötétüljön, mint annak előtte.
És így a gazdag mészáros, Beránek úr szelleme ma is fekáliaszaggal veszi körül a
villát, ezúttal emberi fekália szagával, ezzel a fekáliával három fekete ruhás, keményített
fehér gallérú és fehér főkötőjű nővérke viaskodik, ezt a házat reggeltől estig és estétől
reggelig nyögés, jajveszékelés, halk sírás tölti be, a gyerekek többsége csak rikácsol és
röfög és nyöszörög, időnként üdvözülten elmosolyodnak, de ez a mosoly olyan szép,
mint a román székesegyházak timpanonjairól letekintő üdvözülteké, és Beatrice nővér
azon iparkodik, hogy ezt az emberi mosolyt csalja elő a gyerekekből, Beatrice nővér szép
és kedves és fiatal, és Isten szent nevében telve van bátorsággal és lelkesedéssel, mert
ahogy a kolostorban tanították neki, ebben a házban is, itt, az összecsinált pelenkák és
edények között is jelen van Isten, Isten itt van, ahol a debil kamasz borjúlábként
szorongatja nagy nemiszervét, a pubertás és a nemi érés rikoltozó és üvöltő hangjait
préselve ki magából, két idősebb nővér vörösre gyúlt arccal, a kezét tördelve menekül
Beránek úr szobájába, ahol az oltárt mindig virág veszi körül és az örökmécses
ragyogása, és ott térdre hullanak, hogy az imádságban megtisztuljanak, és elűzzék
maguktól azt a véres fiú-nemiszervet, s eközben Beatrice nővér babusgatja a kamaszt, ül
és csendesíti a fiút, némán simogatja, és tekintetét a tekintetébe mélyeszti, és mert most
és itt s nem másutt van az ő Istene, kapcsolatot teremt a debillel, egy pillanatra egyesül
vele, és ez az egyesülés Beatrice nővér számára az áldozati edény, ahol Urával és
Istenével találkozik, a benne lakozó Istennel, aki már-már rokokó dévajsággal sugározza
be szép vonású arcát, és így simogatja és mossa hideg vízzel a fiú nemiszervét,
mindaddig, míg újra normális nem lesz... és homlokon csókolja, és átmegy a szomszéd
szobába, az úgynevezett játékterembe, ahol a többi gyerekhez hasonlóan a kis
nyomorultak is játékokkal játszanak, olyanokkal, amilyenekkel a normális gyerekek
szoktak, de ezek a gyerekek nem tudnak játszani, mert már születésük óta, a vörheny óta,
a balesetük óta homály borul rájuk, homály, amely torz játékra ösztökél, ezek a gyerekek
a legtöbb babát azon nyomban szétszaggatják, ujjukkal a bensejükbe kotornak, kiszúrják
a szemüket, és a legszívesebben saját ürülékükkel maszatolják össze magukat, mert ennyi
gyerek mellett nem lehet csak eggyel törődni, de valamennyivel kell, és így megesik,
hogy míg a nővérkék az összemocskolt pelenkákat szedegetik ki a nadrágokból és
szoknyákból, néha megesik, hogy a gyerekek, akik becsináltak, fogják az ürüléküket, és
visítozva hajigálják a mennyezetre, és a mennyezetről visszahullik a hajukba, és így a
szolgálat ebben a házban, a gazdag mészáros, Beránek úr volt villájában igencsak nehéz,
három nővérke birkózik vele, meg Beatrice nővér, ő az egyetlen, aki mindig ragyog és
mindig mosolyog, bárhogy fordul is a helyzet ebben a házban. Éjszakánként, a nyári,
fülledt éjszakákon még nehezebb a szolgálat, ezeknél a pácienseknél már tízéves korban
olyan erővel jelentkeznek a nemi ösztönök, hogy nagy és kéjes élvezettel fekszenek
egymásra, és ha a nővérkék nem lépnek közbe, hát reggelre az egyik gyereknek a szeme,
a másiknak a szemöldöke van kiszíva, azok fáradhatatlan és kielégíthetetlen nyelve és
szája műveli ezt, akikben feldereng az édes anyai emlő, amely megtagadtatott tőlük,
szívnak-szopnak mindent, ami meleg-emberi az útjukba akad, mindent, ami kiáll,
mindent, ami életszagú... és míg a takarítóasszonyok azoknak a gyermekeknek viselik
gondját, akikkel még úgy-ahogy el lehet boldogulni, mert ismerik valamennyire a rendet
és a szabályokat és egyedül is ki tudnak menni a vécére, míg a takarítóasszonyok ezeknek
a gyermekeknek a harisnyáit és nadrágjait és zoknijait és szoknyáit és kabátkáit és
pizsamáit és hálóingeit javítgatják-foltozgatják, míg a hátsó szobában álmában nyugodtan
szuszog vagy hánykolódik tíz gyerek, addig a másik három szobában szüntelenül résen
kell lenni, szüntelenül ostromállapot van, a gyermeki húson át minduntalan a felszínre
törnek a sötét harmadkori ösztönök, és kiszámíthatatlan helyzeteket produkálnak,
amelyeken csak Beatrice nővér tud úrrá lenni, mosolygósan a keményített gallér fölött,
ragyogva, mint lisieux-i Szent Teréz, fáradhatatlanul lefogja a gyerekkezeket, amelyek
oda nyúlkálnak, ahová nem volna szabad, becézgetve szólongatja őket, minta megriadt
lovakra, úgy csettinget rájuk, míg végül a gyerekek észbe kapnak, hogy aztán, amikor a
nővérke akár csak egy pillanatra is eltávolodik tőlük, azon nyomban újrakezdjék
förtelmességeiket. Amikor egyszer látogatóban jártam ott, a hideg futkosott a hátamon,
mert erre azért nem számítottam... az ágyon egy lány feküdt, vak volt és hibbant, a
hálóinge feltűrve, és mert már menstruált, ujjacskájával révülten törölgette a vért, és
aztán áhítatosan lenyalogatta, elmélázva, ábrándosan, mintegy eksztázisban. Beatrice
nővérke megsimogatta a lányt, kezét a bimbózó mellére tette, és csendben kiszaladt a
folyosóra és aztán a villa elé a napra, ahol gyerekek álltak felsorakozva, tizenöt
imbolygó-tántorgó gyerek, elöl az ment, aki a legjobban tartotta magát, kézen fogva
vezetett három vak gyereket, akik egymás kezébe kapaszkodtak, így vonult ki a menet
sétálni, egészséges gyerekeknél sohasem tapasztaltam ilyen örömet, mint ezeknél, akik
bár úgy jártak, mintha minden tagjuk ki lett volna facsarodva, de szemükből minden
irányban szikrázott a vágy és a képesség, hogy kapcsolatot teremtsenek mindennel, amire
a tekintetük ráesett, amit megszimatoltak, nemcsak az orrocskájukkal, de valamiféle
magasabb rendű szagérzékelés folytán az egész testükkel... És Beatrice nővérke ott
lépdelt mögöttük, hátra-hátrafordult, hogy lássa, nem jön-e autó, mellettem egy hétéves
kisfiú botorkált, fogtam nyáltól maszatos kezecskéjét, ő volt az, akit karácsonyra hazavitt
Krejčík úr, a négygyerekes Krejčík, és akkoriban a fiúcska zavarosan, de hatalmas
érzéssel szüntelenül azt sugdosta a fülembe... nekem van otthonom, nekem van
otthonom... és a legjobban a karácsonyfa tetszett neki az égő gyertyákkal, csakhogy úgy
bámulta, ahogy a kandúrok szokták, látta, de nem tudott mindent elrendezni a fejében, és
a legszívesebben a gyufával játszott, sorra gyújtogatta őket, és lángra lobbantotta
Krejčíkék függönyét, és boldog volt, de az égő függönyt eloltották, és míg mi Krejčík
úrral összevissza fecsegtünk mindenféléről, ami épp a nyelvünkre jött, ez a fiú tovább
gyújtogatta a gyufákat, és Krejčík úr nyakon legyintette, és nyomatékosan rászólt: Hagyd
abba, a szentségit! És ez a kisfiú üdvözülten mosolygott, és azt mondogatta, nekem van
otthonom, van otthonom... és most is odabújt a kezemhez, gyöngéd, hosszú nyálhúrokkal
kente össze, és azt suttogta, nekem van otthonom, otthon vagyok, otthon, otthon! És én
megrémültem ettől az otthon utáni vágytól, hogy mekkora nyomatékkal és érzéssel
hajtogatja nem is a kívánságát, hanem a voltaképpeni adott állapotát, amelyben, bár a
valóságban nem volt otthona, mégis otthon volt. És arról akartam beszélgetni a
nővérkével, hogy micsoda felelőtlenség ilyen gyerekeket a világra hozni, és hogy
micsoda kínszenvedés a gyerekeknek így élni, és hogy vajon nem lenne-e jobb, ha ezek a
gyerekek nem volnának, és a nővérke megfordult, és mosolyogva mondta: Homérosz
vakon született, és én ismét fölösleges beszélgetésbe bonyolódtam magammal, hogy hol
vannak azok a daliák és bajnokok, hol vannak Homérosz egészséges kortársai?
Valamennyien névtelenül szálltak a sírba, noha teljes jogú polgárok voltak, míg
Homérosz, bár az ország törvényei szerint pusztulásra ítéltetett, örökkön-örökké királya
marad a szépírásnak. És néztem ezeket az egymást kézen fogva vezető, üdvözülten és
bízón lépkedő vakokat, mentek és mélyeket lélegeztek, és egyre jobban szaporázták,
hogy a kavargó levegő simogatóbban törleszkedjék arcukhoz. És Beatrice nővér elmondta
nekem, hogy a sadskái plébános mindennap kijön hozzájuk, és ő mindennap meggyón,
pedig jóformán nincs mit meggyónnia, csak az álmait, amelyek folytatásokban követik
egymást, mint valami tévésorozat, Szent Ágoston látogatja meg álmaiban, de nem az
egyházatya, hanem a fiatal, sötét bőrű férfi, az, aki még a széplányok után kajtatott
Karthágóban, az afrikai tengerparton, a sötétbőrű playboy, aki egészen az anyjára ütött,
Szent Mónikára, a fekete néger szépségre, akit a legeslegjobban szeret minden szentek
közül... és a gyerekek tarka ruhája és tántorgó járása, amit ebben a pillanatban mintha
nem holmi magasztos és fentről hulló fény sugárzott volna be, hanem olyasvalami, ami a
rétek és a virágok és a fenyők árnyékának keretéhez hasonló, ezek a ruhák és arcok
egyszeriben azt hirdették nekem, hogy milyen gyönyörűséges és teljes a valóság,
bármiféle valóság, a puszta, kézzelfogható valóság, ahol minden tárgy és minden
teremtmény mintegy szent ragyogásban mozog, mely mindenre szikrázó, áttetsző
fényleplet von, és minden, bármi, nemcsak hogy szép, de egyenesen gyönyörűséges, ezek
a gyerekek is, akik ürülékükkel bombázzák a plafont, sőt az ürülék is csillog-villog, és
szép gondolatok kiindulópontja, és én nem kívántam, hogy bárcsak valaki más lennék,
mint aki vagyok, csak Beatrice nővér szerettem volna lenni, aki napként uralkodik
mindezek fölött, és ezzel csökkenti a látszólagos rosszat és a szerencsétlenséget, és
cserébe azt kapja, hogy tiszta és egyszerű lélekként élhet, s ilyen tisztán és egyszerűen
mondta el nekem, hogy minden negyedévben el kell ám utaznia Mcelybe szupergyónásra,
telt női nevetéssel és egészséges ösztönös érzékiséggel mesélte, hogy milyen szép férfi a
mcelyi tisztelendő, hogy ő úgy beszél vele, hogy a tisztelendő úr elvörösödik, mert ő sem
bűntelen, csak a bűn kerget vért az ember arcába... mondta, és megérintette a könyökömet
és a szemembe nézett, és én mindent láttam, láttam, hogy apáca létére dehogyis szakadt
el erőszakkal a nemiségtől, ellenkezőleg, tekintetében annyi érzékiség és tiszta nőiesség
volt, hogy megremegtem és lesütöttem a szemem, miközben ő tovább permetezte
arcomat szerelmesen gyöngéd pillantásaival, és halkan olyasmit mondott nekem, amit
még soha senki, hogy szép lábam van, és én láttam, hogy mindent lát, hogy ha kedve
tartja, hát látja, amint pucéran lépkedek mellette, hogy látja, amint nyári éjszakákon az
ágyon hánykolódom, és hánykolódni is fogok, akárhányszor csak rá gondolok, ahogy ő is
hánykolódik, amikor csendes éjszakákon a mcelyi tisztelendő úrra gondol, aki, mint
mondta, a fiatal, még cseppet sem Szent Ágostonra hasonlít, a telivér férfira, a kanra, a
vétkesre, aki csak a bűn által tért meg és lett, akárcsak ő, Isten teremtményévé és
barátjává, mint ahogy a Beránek-villából szeretetotthon lett, szerencsétlen gyermekek
menedékhelye, ahol Isten bárányaként szolgálja a gyermekeket és az Urat a szépséges
Beatrice nővér, akit egy hét múlva autón visznek szupergyónásra Mcelybe, a bölcs
szenthez hasonlatos tisztelendőhöz.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
VARIÁCIÓK EGY CSODASZÉP KISASSZONYRA
Elnézem kecses alakodat, nem kell hozzá sok fantázia, hogy követhessem a
visszatérést az eredethez, beutaló vagy iszapfürdőre, Fehér Szombatod a Nagypénteken
áll, s közben te mit sem tudsz erről. Kék szemed opálos hályoga bámészan néz rám,
tétova mutatóujjaddal hátrasimítod a szomorúfűz sárga ágacskáit, tudod, hogy a
legrosszabbat várhatod tőlem, mindazt, ami az igazsághoz, tehát minden dolgok
gyönyörűségéhez hasonlít. A kacagás rétegvonalai udvarias maszkká dermednek arcodon,
és porcelánfüled két pici kagylója tökéletesen elrejtőzik hidrogén lúgozta hajad lehallgató
sűrűjében. De jól vigyázz, és tüsszögj decensen, nehogy egy hatalmas tüsszentés
szétszaggassa színnyomással kipingált arcocskádat, vigyázz, hogy tüdőd
csörömpölésének inkább az erdő ablaküvege lássa kárát, semmint hogy orrocskád a
zsebkendőbe pottyanjon. De jó volna összeszedni minden erőmet, s egyetlen mozdulattal
letépni az egész arcodat, de jó volna egyetlen rándítással feltárni az összes csontod,
egyetlen brutális szakítással, mint ahogy a melltartót, az alsóneműt tépi le az ember! De
most, gonosz erdei tündérkém, gyere, sub species csontváz, bújj ide hozzám, gyere, te kis
barlangom, és engedd, hogy beléd szagoljak! Modori majolika cserépszilánkjától megtört
nefelejcskék szemed most figyelmesen értelmezi hűvös bámészkodásomat, ezúttal
eltaláltad, hogy a husikát fejtem le rólad, a húst, jól érzed, hogy képzeletem késpengéje
egyenesen a csontodig hatol, pontosan követed az emelőcsontocskáknak ezt a
metamorfózisát, s én jól látom, hogy velem együtt figyeled a zuhanást, ami nem más,
mint felemelkedés, jól látom, hogy ennek a sztriptíznek egyetlen mozzanata sem kerülte
el a figyelmedet. De mégis mosolyogsz fürkésző szememben, amikor laza mozdulattal
maroknyi képlékeny anyagot veszek a tenyerembe, s beleszagolván téged is szagolgatlak.
Az erdei fogadó mélyén ülök most, hatalmas akvárium falai az ablakok, te lassított
mozdulatokkal úszol közvetlenül a mennyezet alatt, mint a méh, amely az agyamba
röpült, pontosan érzékelem drága tagjaid mozgását, fürdőruha helyett csak gyöngéd
résekkel díszített bőr borít, a cigarettafüst koordinátáin lebegsz, amely buborék gyanánt
száll a magasba, csenevész szárnyaidat söralátétek pöttyözik, mögötted kibontott hajad
hullámzik, a fejedből kottavonalak erednek, s én ülök, és magamba tekintve látlak, amint
most meztelenül úszol a mélybarna gerendák alatt, látom a sárga csillár éles fényével
permetezett, ütemesen mozgó hajlékony karod, ollózó lábacskádból hévíz buzog, tested
minden pórusából gyöngy száll föl, amint elmerülsz az ionoszféra foszforeszkáló
fürdőjében, libegő bokádból szódavíz erős sugara lövell ki, két sistergő uszony, két
ásványvízszárnyacska, amilyet a daliás és ifjú isten, Merkur eszkábált a bokájára,
irigylem a levegőtől, hogy úgy siklasz benne, mint pipereszappan a tenyérben, látom,
hogy arcod spermák friss könnyétől maszatos, az erdő kozmetikai klinikáján fekszel, ahol
eltávolítják a ráncokat, testedet üvegpapír borítja, és a férfiak pillantása könnyen lobbanó
gyufával karistolja a bőröd, látom, hogy angyalkák svadronjai úsznak mögötted, s meg
nem fogant ondók szimbólumai, törzsed most hátrafeszül, és szádból illatos pasztillák
meg-megszakadó nyakéke gyöngyöz, méhviaszból gyúrt tested, mint jókora
hársfaszilánk, rézsút átvillan a helyiségen, lábfejedből most is két erős szifonsugár
sistereg, s mielőtt még megakadályozhattam volna, sikamlós torpedóként kisüvítettél az
ablakon, térdeddel megütötted hápogó számat, és kiúsztál az esőtől borongós fasorba.
Mindazonáltal gyönyörűséges hallani az ablaküveg csörömpölését, ahogy a dolgok másik
oldalára csörtetsz. Most nagyon alacsonyan repülsz a föld fölött, mint vihar előtt a fecske,
a virágzó szibériai nőszirom villámhárítói lila villámokat firkantanak a kebledre, egy
pillanatra megtorpantál a levegőben, tengeri sellő vagy, amilyen a gyarmatárut és
fűszereket kínáló régi drogériák és boltok pultja fölött lebegett, most beúsztál a virágzó
olajfa illatába, mintha csak tudnád, hogy kedvemet lelem benne, ha fehérneműs
szekrényembe virágba borult olajfaágacskákat tehetek a szvetterek és trikók közé,
különben is az erdő meg az irtás illata és zsongása és színe üdvözlet tőled, az áttetsző
fakéreg mögött homokbucka domborodik, s ez szemcsés combod és csípőd üdvözlete, a
virító margaréta ámuló szempillád köszöntése. Egyszer, porzó záporesőben, szeretkező
csigapárt láttam egy kövön. Mint két karéj vajas kenyér, úgy tapadtak össze nedves
testükkel. Akkor azt kívántam, bárcsak te is összetapadnál így velem, csakhogy a te
függőleges szemérmed nem nagyobb ajkad vízszintes vonalánál. Éjszaka van, és az erdei
utak kékes homályba borultak, te egybeolvadtál polgári testeddel valahol az erdő berkein
túl, megyek a sötét, fény nélküli éjszakában, mindössze a csillagtalan ég kihasított szelete
vezérel, így megyek folyvást az összefutó fenyőkoronák és bolyhos lombok
perspektívájába. Hanem mennél tovább lépkedek, annál jobban felizgat ez a homályos ék,
amely az utat mutatja, mennél tovább megyek, annál pontosabban látom, hogy folyvást a
fenyőtű borította, enyhén széttárt lábad között mozgom. Már elhagytam a térded, s most
tapintható élményként élem meg, hogy teljesül régi-régi álmom, és mint létrás szekér a
barokk kapuba, belépek a fenyőággal s tölgyfalombbal koszorúzott öledbe. De amikor
már-már felszegtem a fejem, a szemem közvetlenül a szent áldozás előtt lassan
lecsukódott, a kanyar újra kiegyenesedett, és az út tisztes távolba taszította a forrást,
melyből két lábad ered, s a hasad ismét az égbolton mutatja az utat, hogy merre is
menjek. Amikor leereszkedtem az erdei patakhoz, megmostam az arcom, most újfent
magamra loccsantom a csermely vizét, és így tele tenyérrel ízlelgetem ezt a réti elemet, és
lassan kóstolgatom és élvezgetem az apró temetőkben régóta pihenő falusi szépségek
desztillált nedvét, amely a csarabos és a homok által megszűrve zamatos vizek tükrévé
tisztult a lejtőn. S én tele marokkal merítek ebből az erdei szenteltvíztartóból, és
gyönyörrel ízlelgetem a jövődet, amely nemcsak az enyém, hanem minden dolgok jövője
is. S ekkor meglegyint a vidám hála szárnya, lehunyom a szemem, és üdvözülten
belemosolygok örökkön mozgó szárnyad áramlásába és sodrásába. Megmártom ujjam e
szent vízben, és megkeresztelem magam, szemérmed függőlegesével és ajkad
vízszintesével keresztet vetek, s utána gyógyultan és megtisztulva megyek tovább a
csillagtalan sötét éjszakában, kellemes és édes gondolatokba merülve... Látjátok, fiúk,
még ha érettségiztetek is, és csak módjával tanuljátok az irodalmat, tudnotok kell
nemcsak szerelmes levelet írni, hanem egy ilyen variációt is a szépséges Bubeníčková
kisasszonyra, akit csak egyetlen mondattal kísértem haza, egyetlenegyszer láttam az
Erdészlakban, amint sört csapol és rágógumit csócsál, s már meg is feledkezett rólam,
elfelejtette, hogy én nem feledkeztem meg az ígéretemről, hogy megírom róla az Új
Rétek dalát, amolyan variációt a gyönyörű alakjára és pofikájára, mert, fiúk, akit egy
csöppet is érdekel a szépirodalom, az bal kézzel is leírja a lángoló erdőt, és elég neki
hozzá egy gyufaszál, elég neki egy csepp víz, hogy nyomban le tudja írni a
felhőszakadást, de ha írásra adjátok a fejeteket, fiúk, hát csak okosan csináljátok, mint a
festők, amikor festenek, ők sem javítgatnak, és ha mégis, hát eldobják az egész képet,
úgy fogjatok az íráshoz, mintha szavak helyett festéket öntenétek a papírra, írjatok inkább
afféle öntött újságot, öntött szöveget, öntött riportot, fél óra alatt végeznétek vele, mint
ahogy jómagam két hónap alatt írtam meg ezt a könyvet, hetente két elbeszélést, kilenctől
háromnegyed tizenegyig, gondolataimat egyenest az írógépbe öntöttem, s ezt a szóözönt
csak később, bizonyos idő múltán ellenőriztem, hogy magam is elámuljak és elképedjek,
hogy mi ömlött ki belőlem. És persze semmi alkohol, tiszta és hajnali-friss fejjel
dolgoztam, inkább fázós és mélabús voltam, inkább beteg, mint egészséges, s ebben
Ludva Daněk is megerősített az Erdészlakban, amikor elmondta, hogy valahányszor csak
megnyerte valamelyik nemzetközi nagydíjat, mindig gyengélkedett két-három nappal a
verseny előtt, könnyű lázban égett, s utána fogta és eldobta a diszkoszt, és a stadion
tombolt, és Ludva csodálkozott, hogy az első vagy a második helyezéshez gratuláltak
neki. És amikor Ludva úgy gondolta, hogy makkegészséges, és majd jól odapörköl nekik,
hát a mérők jelentették... ötvenhét, ötvennyolc... és kész, egészségesen nem jutott túl a
hatvanon. Ezért, fiúk, mielőtt nekiláttok az írásnak, várjatok ki inkább egy kis influenzát,
torokgyulladást, holmi lábtörést, műtét utáni lábadozást, úgy, mint én, s akkor hajrá,
írjátok az öntött riportokat, öntött elbeszéléseket, amilyeneket rólatok írtam, meg
Bubeníčková kisasszonyról, aki, akárcsak ti, soha többé nem fog velem szóba állni. De
írni így kell...
KÖRTVÉLYESSY KLÁRA FORDÍTÁSA
AZ ÖNVILÁGÁMÍTÓ TANONC KALAUZA
A kertvendéglők napimádója vagyok, a nedves kövezetről visszaverődő holdsugarat
vedelem, egyenesen és biztos léptekkel megyek, míg otthon a feleségem, bár ő józan,
állandóan mellényúl és tántorog, a hérakleitoszi pantha rhei humoros értelmezését
eregetem le torkomon, és a világ minden kocsmahelye egy beszédszarvakkal egymásba
gabalyodott szarvascsapat, a dolgokból és emberi sorsokból előmagasodó Memento mori
felirat éppúgy ok a sub specie aeternitatis ivászatra, mint az olšanyi temető, a pankráci
börtön vagy a Bertalan utcai rendőrkapitányság, ezért aztán a fluidumos állapot
allergiájának vagyok dogmatikusa, a nád és a tölgy elmélete a hajtóerőm, egy hópehelytől
is összeroskadó, rémült emberi kiáltás vagyok én, szüntelenül sietek, hogy napi két-
három órát tétlen-tevékenyen álmodozhassak, mert jól tudom, úgy zajlik az ember élete,
mint ahogy a kártyák keverednek, s meglehet, jobb volna, ha kimosnának és egy
keszkenőbe bugyolálva elhajítanának, olykor úgy teszek, mintha egymilliót szimatoltam
volna meg reményteljesen, bár jól tudom, hogy nyereményem végül egy kacagó nulla
csupán, hogy mindez a nagy parádé egy csepp ondóval vette kezdetét, és a tűz
pattogásában ér véget, ily szép kezdetekből ily csúf a vég, a csinos pofi mögött Halál
komát becézgeted, az esőben virágot öntözök, a fülledt júliusban decemberi szánkót
vonszolok, s hogy lehűtsem magam a forró nyári napokon, eliszom a pénzt, amit tüzelőre
tettem félre, hogy majd télen melegem legyen, mindig elborzadok, hogy az emberek nem
borzadnak el, mily rövid is az élet, milyen kevés idő jut bolondozásra és részegségre,
amíg még van rá idő bőven, a délelőtti másnaposságot nem érték nélküli mintaként élem
meg, hanem a költői trauma abszolút értékeként, egyfajta enyhe diszkordanciával, amit
úgy kell kiélvezni, mint egy szent eperohamot, terebélyes fa vagyok én, koronám telis-
tele figyelő és mosolygós szemekkel, melyek mindig a kegyelem, meg a véletlenek és
szerencsétlenségek fogattengelyének állapotában leledzenek, micsoda gyönyör a vén
törzsön a friss hajtású vessző, micsoda gyönyör az ifjú vesszőn az épp hogy megszületett
levelek nevetése, a szeszélyes áprilisi időjárás, ez az én klímám, a leöntött abrosz a
lobogóm, melynek hullámzó árnyékában nemcsak a vidám eufóriát élem meg, de a
lecsúszást is, és a feltámadást, a nyakszirt tompa fájdalmát, az iszonyú kézremegést, saját
fogammal huzigálom ki mancsomból a szilánkokat meg a tegnapi szilaj éj maradványait,
minden reggel elcsodálkozom, hogyhogy nem haltam meg eddig, állandó késésben
vagyok, hátha előbb gebedek meg, mintsem hogy saját gusztusom szerint megőrülhessek,
nem rózsafüzérnek, hanem megszakadt nevetéslánc egy szemének tekintem magam, a
rózsalánc leggyöngébbik tagja szabja meg tékozló imaginációm erejét, van bennem
valami herélt, valami, ami egyidejűleg van, s ami egyidejűleg a múltba hátrál vissza,
hogy aztán nagy ívben kikatapultáltassék a jövőbe, ami viszont állandóan visszahőköl
sóvár ajkamtól, s oly szemekkel, hogy az izlandi mészkő kettős látásával bandzsítok, ma
van tegnap és tegnapelőtt holnapután, épp ezért elkapkodott, szintetikus ítéleteknek
vagyok fabrikálója, a pancsolt tér kóstolója és degusztátora, a szenilitást, a dementiát és a
gyermeki csacsogást tartom minden lehetséges felfedezés kezdetének, játékossággal és
játékkal változtatom nevetéssé a siralomvölgyet, varázsszavakkal bűvölöm a valóságot,
ám az nem mindig ad jelt nekem, félénk őz vagyok az arcátlan várakozás tisztásán, az
imbecillitás szilárd harangja vagyok, a felismerés villámától repedt harang, a természet-
és a társadalomtudományok objektivitása, negatív géniusz, a nyelv berkeiben cserkésző
vadorzó, a humoros inspiráció erdőkerülője, hites csősz a névtelen anekdoták mezején, jó
ötletek lemészárolója, a spontaneitás kétes haltárolóinak őrzője, a debilitás és a
pornográfia örök amatőre és dilettánsa, a gondolkodó esztelenség hérosza, a
párhuzamosok hebehurgya és idő előtti keresztes lovagja, aki a végtelenség vajával
megkent kenyérkaréjra áhítozik, aki az örökkévalóság tejfölös csuprát akarja meghúzni,
most rögvest, most, soha máskor, tehát sohasem, Krisztus szavainak hibás értelmezését
tartom az apostoli szövegek legnagyobb bájának, egy epilepsziás nyálába mártott
brüsszeli csipke, a téli patak partján a szilánkos, sebző jég, ez az én díszem, depresszió és
spleen és down vagyok, fejjel menni a falnak, ez az én örökké elhalasztott kísérletem,
másképp is lehet itt élni, mint ahogy eddig éltem, roppant egészségnek örvendő
neuraszténiás vagyok, álmatlanságban szenvedő, aki csakis a villamoson tud elaludni, és
így viteti magát egészen a végállomásig, nagy jelenvalósága vagyok én a kis
várakozásoknak és a várva várt nagy gikszereknek, groteszk égboltomon ott pislákolnak a
kis provokációk és miniatűr skandalumok további horizontjai, bohóc vagyok tehát,
tréfamester, mesélő és házitanító éppúgy, miként önmagam nagy lehetetlenítője,
besúgója, névtelen, fenyegető levelek írója, a semmitmondó híreket lehetséges
preambulumnak vélem önmagam alkotmányához, melyet egyre csak változtatok, amivel
sosem leszek kész, egy könnyedén felvázolt árnyék skiccében gigantikus építkezést látok,
bár csak egy rég beomlott gyermeksír az, ifjúságtól vemhes öregedő úr vagyok, a mimika
és a nyelv a belső zsargon mozgó grammatikája, egy szelet meleg fasírt és egy pohár
hideg sör fél órán belül bizonyítják nekem az anyagnak jókedvvé való átlényegülését,
olcsó metamorfózis, a világ első csodája, a baráti vállon nyugvó kéz számomra a
boldogság kapuját nyitó kilincs, a boldogságét, ahol aztán minden szeretett tárgy az
édenkert középpontja lesz, a természet szíve Buddha elérhető állapota, melyben lélekben
szeretni lehet a dacos és makacs vaginát, a legszebb húsgörbékbe csomagoltat, verbum
caro factum est, száraz kannibalizmus pap és érettségi nélkül, a teherautó támdeszkája
fölött kíváncsian dülledő szomorú tehénszem az én szemem, a serdületlen üsző, akire
villogó késsel vár a mészáros, ez vagyok én, a kifordult szárnyú cinege egy vödör hideg
vízbe kipumpálva fagyos alkonyon, én vagyok a tűz, melybe visszarepülnek a hű
darazsak, hogy a többiekkel együtt égjenek el a lobogó fészekben, ez eléggé pontosan
vázolja föl nekem az égő lép ideáját, ami rám, csakis énrám vár, az önvilágámítás
Akadémiájának vagyok tehát levelező tagja, az eufória-tanszék hallgatója, az én istenem
Dionüszosz, ez a bájos, részeg fiatalember, az emberré lett Vidámság, egyházatyám az
ironikus Szókratész, aki türelmesen szóba elegyedik bárkivel, hogy a nyelvvel és a
nyelvénél fogva egészen a semmit sem tudás küszöbéig vezesse, az egyszülött fiú pedig
Jaroslav Hašek, a kocsmai történetek föltalálója, a zseniális élnök és írástudó, aki
emberszaggal tette emberivé a prózamennyeket, az írást a többiekre hagyva,
rezzenéstelen ráncokkal meredek e Szentháromság kék szembogarába anélkül, hogy
elérném az üresség teljességét, részegség alkohol nélkül, műveltség tudás nélkül, inter
urinas et faeces nascimur, és anyáink mintha szétvetett lábbal egyenesen a
krematóriumkemencékbe szültek volna bele minket, vagy fűborította sírokba, a
nevetéstől vértelen bika vagyok én, akinek valaki kiskanállal eszegeti az agyvelejét,
minta fagylaltot.
Főúr, nem akadna még egy kis pörkölt?
VARGA GYÖRGY FORDÍTÁSA
ÉLET SZMOKING NÉLKÜL
Úgy emlékezem vissza arra a nymburki reálgimnáziumra, mint enyhén diszkordáns
nebulók intézetére, ahol hét év alatt a gyerekek fiatalemberekké és kisasszonyokká
válnak. Nekem azonban ez a fényes kastély az állandó rettegés siratófala volt, az a hely,
ahol az összes, máig ki nem hevert stresszhelyzetet megéltem. Az éneken és a tornán
kívül csak természetrajzból voltam elégséges, az összes többi tantárgyból nemcsak hogy
bukdácsoltam, de el is hasaltam, mert nem tudtam tanulni. Abban az időben a tartós
tudatlanság üvegharangja vett körül. Szégyenkeztem, amikor felszólítottak, vörösre
gyúltan eldadogtam, amit az első sorban ülő osztálytársaim súgtak... s ettől még jobban
megzavarodtam. Így aztán féktelen mérgemben, hogy az iskolában senki sem vagyok,
kifundáltam, hogy nekem is bele kell lopnom magam valamivel a tanáraim és
osztálytársaim tudatába, nekem is lennem kell valakinek, hogy olyasmit kell tennem a
tanítás alatt, amire a többiek nem képesek. Így hát nagy önmegtagadással bizonyos
galádságokat követtem el, a fejembe vettem, hogy önmagam fölé kell emelkednem,
ahogy azt az amerikai groteszkekben Chaplin és Frigo és Harold Lloyd teszi. Az apró
lázadások e pillanatait nem adták ingyen. Sokáig kellett gyűjtögetnem a bátorságot, hogy
olyasmit műveljek, amiért aztán beírtak az osztálykönyvbe, és amiért kettest, sőt olykor
hármast kaptam magaviseletből. És csodák csodája, az osztálytársaim szerettek
akasztófahumoromért, mi több, néhányan rajongtak értem. Így aztán a tanárok kérdésére
adott briliáns válaszaikat a magam apró pimaszkodásaival egyenlítettem ki. Alighanem
azért szerettek az osztálytársaim, mert olyasmiket mondtam vagy tettem meg helyettük,
amikhez nekik sohasem lett volna bátorságuk... Hogy nem tudtam tanulni, hogy képtelen
voltam kézbe venni a tankönyvet, s akár csak belelapozni, hogy hülyegyerek módjára
nem tudtam figyelni a tanárok magyarázatára, ez feltehetően abból fakadt, hogy – miként
édesanyám ötven év múltán is állítja rólam – gondolatban folyvást valahol másutt jártam.
Ma úgy gondolom, hogy ezt az én másuttjárásomat az okozta, hogy iskoláim iskolája,
egyetemeim egyeteme a sörgyár és a folyó és a fák és a végtelen séták és a lógás volt.
Emlékszem, nemcsak az iskolában fordult elő, hogy gondolatban másutt jártam. A
tudatlanság szilárd harangja kitartóan követett a városba és annak utcácskáiba.
Valahányszor megállított valaki, hogy tudakozódjék valami felől, elvörösödtem, olyan
zavarba jöttem, hogy akárcsak az iskolában, ostobaságokat válaszoltam. Ráadásul téves
műveleteket végeztem, kiváltképp ha lánnyal álltam szemtől szemben. Ügyelnem kellett
rá, hogy a gyönyörű arcocska és sok-sok lokni és masni láttán el ne aléljak a
meghatódottságtól. És a többi emberrel való kapcsolatomat az határozta meg, hogy
nemcsak akkor, hanem ma is rendületlenül érzem, hogy a többiek mindenben előbbre
tartanak és mindenhez jobban értenek nálam. Komplexusaim voltak és vannak ma is,
amikor emberek között vagyok, ezeket a kisebbségi érzéseket sihederként és
fiatalemberként mindig a sörgyár személyzeti szobájában, a malátaszárítóban, a
kádárműhelyben gyógyítgattam, ahol úgy hallgattam a malátafőzők és a kádárok
beszélgetését, ahogy a tanáraimat kellett volna hallgatnom a reálgimnázium osztályaiban.
Már diákként is szerettem a magányt, a folyóba lebukó napot, a csöndes csónakutakat,
képes voltam éjnek évadján felkapaszkodni a malátafőző lapos tetejére, ahol kövirózsa
meg moha virult, képes voltam órákig elnézni a csillagos eget a hömpölygő Elba
mélyében, a hidat meg a kivilágított várost. Ezért amikor felmentem a lépcsőn és
beléptem a nymburki reálgimnázium gőgös főkapuján, úgy éreztem, hogy csapdába
estem, hogy alagútban vagyok, ezért is tarkítottam sokéves intézeti tartózkodásomat
azokkal a kis lázadásokkal, amelyek osztálykönyvi bejegyzéssel végződtek, és groteszk
legendaként terjedtek a többi diák között. És senki sem tudta, hogy én szenvedtem
ezektől az otrombaságoktól, hogy szégyelltem őket, hogy mindig súlyosan
megbűnhődtem értük. Így vergődtem át mindig a következő osztályba, a negyediket
ismételtem, hogy aztán döbbenten állapítsam meg, hogy érettségi előtt állok. Holott
tudtam, hogy a tudatlanság szilárd harangja még mindig velem van, hogy tudásom még
mindig elégtelen. És édesanyám szmokingot varratott nekem az érettségire, s aztán
megvirradt a nap, életem legszégyenteljesebb napja, mert végül ott álltam szmokingban
az érettségi bizottság előtt, ott virítottam díszes öltözékemben a többi hetedikes között,
akik csak egyszerű ünneplőruhát viseltek. Az írásbeli, az kutyafüle volt, ott együtt ültem a
többiekkel a padban, a válaszokat pedig lediktálták azok, akik mellettem vagy mögöttem
ültek, vagy odaadták a puskát, hogy lemásoljam... Hanem amikor ott álltam
szmokingban, mint holmi ifjú gentleman, a bizottság előtt, csurgott rólam a veríték és
gőzölögtem, annyira szégyelltem magam, annyira röstelltem, hogy én, a leggyatrább
tanuló, én állok itt szmokingban, miközben az osztálytársaim talán azért olyan
nyugodtak, mert egyszerű vasárnapi ruha van rajtuk. Végül minden kérdésre eldadogtam
a választ, amit a többiek kézzel-lábbal súgtak, végül összeraktam a Bunsen-égőt is. De az
egész érettségi alatt állandóan és világosan éreztem, hogy megbuktam, hogy másképp
nem is végződhet a vizsga. Lesütött szemmel, verejtékben úszva akkor sem pillantottam
föl, amikor az érettségi bizottság elnöke kihirdette, hogy elégséges eredménnyel letettem
az érettségi vizsgát. Szégyenkezve fogadtam a gratulációkat, mintha részvétnyilvánítások
lettek volna valamelyik családtagom elhunyta alkalmából. Csak a folyónál álltam meg a
bizonyítvánnyal, s mennél többször olvastam, hogy letettem az érettségi vizsgát, annál
kevésbé hittem el, hiába olvasták fel nekem a szüleim is, hiába olvastam el újra és újra,
amikor éjszaka többször is felriadtam, azt az érettségi bizonyítványt... És aztán jött az
érettségi bankett a Sziget kivilágított termében és kertjében, a fehér abroszos asztalkáknál
a fák koronái alatt, zene és mosolyok, és a romantikus beszélgetéseknek meg a
nevetésnek meg az érettségi vigalomnak a zsivaja. És én szmokingban voltam, és keveset
táncoltam és sokat ittam, rettenetesen izzadtam, és szégyenkeztem, mert annyi ember
nézett, én pedig világosan éreztem, hogy mindnyájan rólam sugdolóznak, hogy más a
helyemben megbukott volna, és én csak azért érettségiztem le, mert az apám a sörgyár
gondnoka, és főleg hogy a tanárok csak azért engedtek leérettségizni, hogy
megszabaduljanak tőlem, csak azért, mert az apám, amikor negyedikben megbuktam és
kőművesnek akartam kitanulni, akkor az apám a tanáriban meg az igazgató szobájában
kijelentette, hogy akkor is leérettségizek, ha minden osztályt kétszer kell járnom. S
nekem azon az érettségi banketten nemcsak az ingem izzadt át, hanem a kaucsukgallérom
meg a szmokingkabátom is. Ezért aztán percenként kimentem a mellékhelyiségbe, és két
tenyérrel locsoltam magamra a vizet, miközben a teremben tombolt a zene meg a
vigasság. Olyan volt ez nekem, mint a vesszőfutás. És amikor megvirradt, amikor a
virágos kedvű érettségizők és barátaik és szüleik és rokonaik már elindultak hazafelé,
néhány osztálytársammal kiszaladtam a rétre, ott belevetettük magunkat a
szénakupacokba, s hanyatt fekve néztük az égen az utolsó csillagokat. Feküdtem a
hátamon, és hallottam, amint nagyot nyújtózom és kéjesen felvonítok, amint nemcsak az
ingem gombjai röpülnek le, hanem lepattan az a gomb is, amely szmokingkabátom
páncélját fogta szorosra, hanyatt feküdtem a harmatos szénában, osztálytársaim és a
lányok marokszám szórták egymásra a szénát, kacagtak, és testük megint és ismét újabb
és újabb szénakupacra zuhant. Mikor felkelt a nap, egymagam feküdtem ott, a hajam
telis-tele szalmatörekkel, feltápászkodtam, és ujjánál fogva húztam magam mögött azt az
én szmokingomat, és akkor útban hazafelé, miközben az emberek munkába igyekeztek,
megállapítottam, hogy az érettségi banketten életemben először néztem szét magam
körül, rádöbbentem, hogy a tudatlanság szilárd harangja mindig velem lesz, de erről
tudnom kell...
p. S. / Emlékszem, hogy az elemi iskola ötödik osztályában, amikor a szüleim
elhatározták, hogy középiskolába küldenek, az ötödik osztály végén elindultam a
záróbizonyítványommal, melyben néhány négyes és hármas volt, hogy aláírassam az
elemi iskola igazgatójával. Bekopogtam az igazgatói szobába, nyílt az ajtó, és ott állt
benne a kövér és hatalmas igazgató úr. Az egész ajtót kitöltötte. Elvette a bizonyítványt,
aláírta, én az ajtóban várakoztam, az igazgató úr felállt az asztaltól, és az ajtóban odaadta
nekem a záróbizonyítványt, s talán a biztonság kedvéért a szóbeli beleegyezésemre is
igényt tartott. Szóval te valóban tovább akarsz tanulni? Bólintottam, és azt mondtam,
hogy valóban, tovább akarok tanulni. A folyosón ragyogott a napfény, és Polanský
igazgató úr se szó, se beszéd, olyan fergeteges pofont kent le nekem, hogy minden
elsötétedett a szemem előtt, lágyan meglökött a pocakjával, és eget verő dörrenéssel
bevágta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, Polanský igazgató úr jós gyanánt előre látta
összes tanulmányaim kimenetelét, mert nyomban megbuktam, és magaviseletem kevéssé
kielégítő volt, úgyhogy apám hazavitt a brünni nagyanyámtól, és azt mondta, hogy
bukdácsolni otthon is bukdácsolhatok a gyönyörű nymburki reálgimnáziumban...
KÖRTVÉLYESSY KLÁRA FORDÍTÁSA
ISTEN BÁRÁNYKÁI
Még a Pepin bácsi is, aki egyenesen Morvaországból jött Nymburkba, még ő is
egyike lett végül azoknak a habókos figuráknak, akik ott éltek a városkában, ahol megállt
az idő, ezeknek az eszelősöknek és zavarodottaknak az ideje, akik úgy éltek, hogy sose
leljék meg önnön zavarodottságuk értelmét, másoknak viszont felvidulást hozzanak, néha
akár haláluk árán is. Pepin bácsi gyerekkorától fogva szeretett félni. Mielőtt beért volna a
városkába, egy jó darabon a sörgyár kőkerítése mentén kellett mennie, mely mögött a
kikötött lovak és sörgyári ökrök lánca csörömpölt, majd a sörgyári kert mellett egészen le
az Elbáig és aztán még a rakodópart és a mező között húzódó úton, míg az első
építménynél álló lámpás meg nem világította kalandos útját. A Kolář Olánek meg a
barátai tudták, mennyire fél Pepin bácsi, s a mezőn, ott az út mentén, befeküdtek a gaz
közé, de a malátafőzők sem voltak ám restek, és mikor arra jött Pepin bácsi, izzadtan és
boldogan, hogy végre maga mögött tudja a lánccsörgést a setét estében, ott a sörgyár
sarkánál, ahol a falat rohamozva csak úgy fütyült és süvített a folyó felől a kőkerítés felett
átbújó szél, hát azok a malátafőzők egyszerre csak boton lobogó lepedőket emeltek a
magasba, úgyhogy Pepin bácsi rohant a folyó felé, és aztán, mikor már látta a városka
első fényeit, a Kolářék Olánekje meg a vele együtt a magasra nőtt gyomban lapító
cimborái mozgolódni és zörögni kezdtek, és a közelgő Pepin bácsi legnagyobb
rémületére emberi hangokat hallott... Már jön... Már közeledik... Elhoztátok azokat a jól
kifent késeket?... Meg a fejszét?... Csak csendben, csak halkan... Nyírjuk ki! És Pepin
bácsi, ahogyan mondani szokta, kirukkolt nyelvvel rohant, rohant egészen az első
lámpásig, hogy aztán – már hazafelé menet kedvenc kocsmáiból – Olánek a cimboráival
újra ott lessen rá a gazban hasalva, félhangon dörmögve és tanácskozva... Már jön...
Öljük meg! És Pepin bácsi rohant az Elbához, majd fölkapaszkodott az úton a sörgyár
kerítéséhez, ahol a fal fölött időről időre újra kicsapott elé az a boton hullámzó lepedő, és
az a szinte már nem is emberi nyöszörgés, úgyhogy a bácsi megállás nélkül,
egyhuzamban rohant kirukkolt nyelvvel a hosszan elnyúló sörgyári istállók mentén, és
ismét az volt az érzése, hogy ott, a fal túloldalán ördögök lesnek rá, és csörgetik
láncaikat... És izzadságtól csuromvizesen esett be a sörgyár udvarára, és mentsvára az
iroda előtti pad volt, ahol Vaňátko úrral és hű kutyusával, Tričkóval gyakorta késő
éjszakáig üldögéltünk, és a bácsi lerogyott, verejtékét törölgette és zihált, és aztán
előadta, miként menekült meg a halál torkából... De amint a bácsi összeszedte magát, hát
még meg kellett tennie az utolsó százötven métert az irodától a sörgyárig, aztán meg futás
a malátafőzőbe és föl a csigalépcsőn a személyzeti szobába... És ott a sörgyári kerítés
sarkánál, ott mindig úgy fújt a szél, hogy az erre járónak neki kellett dőlnie, bele kellett
feküdnie abba a cúgba, és Pepin bácsi a legjobban ettől a cúgtól félt, mert ez a cúg
egyszerre csak, mintha direkt bosszantani akarná, alábbhagyott, és Pepin bácsi térdre
roskadt, bukdácsolt, és aztán gyorsan berohant a sötétbe, feltépte a malátafőző ajtaját, de
a szél oly erővel vágta be a háta mögött, hogy Pepin bácsi gyakran úgy érezte, valaki
nyakon csípte, belökte a malátafőzőbe, és dühösen rávágta az ajtót. És aztán, mikor már
benn állt a malátafőző sötétjében, hát ott fönn, az aszalóban mindig olyan cúg volt, hogy
óriási robajjal csapkodta jobbra-balra a kitört kisablakot, a huzat kinyitotta, aztán meg
nagy garral bevágta, hogy Pepin csak úgy repült föl a lépcsőn az első emeletre, ahol a
malátafőzők laktak, ám azok, ahogy meghallották a malátafőzőbe berontó Pepint,
időnként leoltották a villanyt, és sivítottak és fütyültek, néha még lepedőkkel
felfegyverkezve a folyosóra is kirohantak, és Pepin bácsi csak úgy vágtatott föl a második
emeletre, és ott becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan be is zárkózott, és ott álldogált
a sötétben, és fogta a kilincset, biztos, ami biztos... Nekünk, gyerekeknek, Pepin bácsi
legszívesebben a konicei süketnéma malátafőzőről mesélt, arról, hogyan kapott a
mészárosoktól egy lófejet, miként rakta föl a gerendákra a sörgyárban, és amikor Pepin
apja árpát forgatott a csűrben a többi fiúval, hát elgyötörten és fáradtan leült a lépcső
aljára, és egyszerre csak csöpp-csöpp és csöpp, a setétben valami csöpögött a fejére, és az
apja megrémült, és rohant a személyzeti szobába, a tükörbe nézett és merő vér volt, és azt
hitte, hogy a fojrman, a sörgyári manó csepegtetett rá vizet, és aztán fogták a rúdra
erősített lámpást, és elindultak, és ahogy bekukkantottak a gerendák közé, hát egy
vicsorító lófejből csöpögött a vér. És a Pepin bácsi, ahogyan ezt mesélte nekünk, még
mindig félt, és féltünk mi is, mert az apját már soha senki sem tudta meggyőzni róla,
hogy a mögött a lófej mögött nem egy fojrman csücsült...
A városka másik ilyen furcsa figurája Lašmanka anyó volt, aki télen és ősszel meg
tavasszal egyszerre tíz szoknyát és sálat húzott magára, elnyűtt cipőben, amolyan
focicipőben járta a várost, kezében pléhbögre, ez volt az egész vagyona, mint ahogy
Diogenésznek is csak egy facsészéje volt, és hordóban lakott, szóval ez a Lašmanka
mindig kapott valami kis levest, meg egy darabka kenyeret és ételmaradékokat, aztán
kiöblítette a bögrét, és kért bele egy kis rumos teát... És így járt-kelt, beletekeredve
szoknyáiba és sálaiba, melyeket csak akkor tett le az öreg hordóban, mikor beköszöntött a
nyári forróság; ilyenkor függönyökbe csavartan járt, és így, mint valami selyemlepke,
kipirosított pofikával rótta a várost, és szüntelenül hajlongott soha el nem hangzott
köszöntésekre válaszolva, ő magát nemes hölgynek vélte, és nekünk, srácoknak,
mindenkinek, aki csak megszólította, birtokokat osztogatott, mert hatalmas uradalom volt
ám az övé, nagyobb, mint a Lichtenstein hercegé, és azt is mondogatta, hogy azért van
csak kilencvenkilenc udvarháza, mert különben saját hadsereget kellene küldenie Bécsbe,
a császárnak... És az összes fiú azt kiabálta neki, Banya, hopp, ugorj a bikára! És ő
lefattyúzta őket, ekképpen védvén nemesi címét, merthogy grófné volt... És nyári
éjszakákon padokon aludt, ha esett, hát ott a hordó előtt, a nyitott verandán, aludt bent a
templomban is, és mikor fagyott, akkor az öreg hordóban, Nymburk városi könyvtárának
a tövében, ott aludt, rongyaiba tekerve, és tovább álmodozott róla, mihez is kezd majd
udvarházaival és kastélyaival, erdeivel és halastavaival, kinek osztogatja majd el mindezt.
És egyszer, mikor már olyan öreg volt, hogy senki sem tudta, hány éves is
tulajdonképpen, mikor az utcákat és a tereket róva, boldogan és kipingálva, dünnyögve
egyre csak sorolta magában a birtokait, hogy még csak véletlenül se feledkezzen meg
egyetlenegy kastélyáról vagy udvarházáról sem, hát beállt a fagy, és ő betért a Szent
Egyed-templomba, s a boldogságtól eltelve, hogy végre tudja, mi minden az övé abban az
ő királyságában, egy kápolnában kuporodott össze, amit sosem szoktak kinyitni, ahol a
betlehem szokott állni, egészen összegömbölyödött, mert aznap erősen fagyott, és a
sekrestyés, ahogy végigjárta a lassan elsötétülő templomot, bezárta, és az öreg Lašmanka
ott fagyott meg összegömbölyödve, kipirosítva és boldog mosollyal az arcán; így találtak
rá reggel. És a Szűz Mária, akihez imádkozni járt, Szent Egyed templomába, a Szűz
Mária azon a fagyos éjjelen felröpítette maga mellé az égbe, abba a királyságba, amelyről
Lašmanová asszony annyit álmodozott, a lelki szegények királyságába ültette, és én
gyakran látom őt, de nem ám azokba a szoknyákba és sálakba tekerten, hanem amint
függönyökbe burkolózva járja a várost, kipirosított arccal, menyasszonyi fátyolban, az
öregedő Ophelia nézhetett volna így ki, hófehér haja gyöngéd szépségével övezve, járja a
várost, a szomorkás szabadságról álmodozik, s minden jobbágyának nyájasan biccent,
vagy int a kezével...
Aztán itt van még Pepa Páclik, a mázoló, aki olyan szerencsétlenül esett le a vasúti
hídról, hogy a fején sérült meg, és mi már csak úgy ismertük, ahogy iszonyú rongyosan
és szőrösen-gondozatlanul, örökké befűzetlen, magas szárú cipőben járt-kelt, a kezében
hegedű, s megállás nélkül játszott, és gyűjtötte a kalapjába a pénzt; és ez a Pepa Páclík
oly iszonyúan hegedült, hogy az emberek azért adtak neki, hogy inkább ne játsszon. Pepa
Páclík, aki éjszakánként a drahelicei elhagyott mészárszékben húzódott meg, Pepa Páclík,
aki virtuóznak hitte magát, a nyár beköszöntével eltűnt a városkából, ahol megállt az idő,
ahogy ő mondta, előadóturnéra utazott Karlovy Varyba, ahol addig-addig játszott, míg a
városi rendőrség fel nem pakolta, és ripsz-ropsz vissza nem küldte hegedűstül,
mindenestül Nymburkba. És így történt, hogy Pepa Páclík biciklikormányán a hegedűvel
elkerekezett, illetve el akart kerekezni oda, ahol minden évben koncertezni szokott.
Csakhogy Pepa Páclík elfelejtkezett róla, hogy Karlovy Vary már a birodalomhoz
tartozik, és így midőn a határra ért és tovább tekert, letartóztatták, és mikor Pepa nem volt
hajlandó visszafordulni, a határcsendőrök fogták a fütyköst, és úgy elagyabugyálták Pepa
Páclíkot, hogy csupa kék folt lett, de ő egyre csak azt követelte, hogy a Karlovy Vary-i
fürdőkorzón koncertezhessen, így hát visszaküldték a határról, és Trottel von
Neuenburgnak nyilvánították. Így aztán Pepa Páclík lelkesen fogadta a Vörös Hadsereg
bevonulását, merthogy újra szabadon nekivághatott biciklikormányán a hegedűvel a
szabad Karlovy Varyba vezető útnak... Ám új idők jöttek. Pepa Páclík egészen
ezerkilencszáznegyvennyolcig játszott, de aztán már igazi Trottel von Neuenburg lett
belőle. Beadták a roždalovicei gondozóba, mert az új társadalom nem tűrhette, hogy ilyen
emberek szabadon mászkáljanak, és ott, Roždalovicében meg is halt. Így ment el megint
egy figura, aki különösebbé, tarkábbá tette a városka életét...
És ugyan hol végezte Kašpar, ez a zavaros elméjű fiatalember, aki utcaseprő volt, és
örökösen mosolygott, és egypár lépés után mindig kicsit fölugrott, úgyhogy rángatódzó
volt a járása, hátrakapta a sarkát, és felkiáltott, o-o-ó-ó-ó! Sepregetett, s közben azzal a
busa, hirtelenszőke fejével, rózsás, húsos arcával, fehér szempillájával és szemöldökével
jókedvre derítette az embereket, és úgy nézett ki, mint egy üdvözült eszelős valamelyik
katolikus székesegyház timpanonjáról... Ugyan hol lehet ez a Kašpar, szép, csodálkozó
szemével, melynek pupilláját mintha felső szemhéjához varrták volna, amitől úgy nézett
ki, mint egy keresztény misztikus... Ugyan hová tűnhetett? A Kašpar, aki lesben állt,
mikor Marysko úr csellóját cipelve hazafelé tartott az állomásról, lesben állt, csak hogy ő
vihesse tovább, egész a víztoronyig, ahol Marysko lakott... ugyan hová tűnhetett? Ugyan
hová mehetett ő, aki a protektorátus idején, valahányszor csak meglátta Oumrt hejtman
urat, úgy tartotta seprűjét, mintha tisztelegne a hejtman úrnak, s karját a magasba lendítve
Heil Hitlert kiáltott. És, hejtman úr, adjon má egy cigit... És a hejtman úr mindig adott
neki, és aztán kezecskéjével hadonászva rohant a járási hivatalba... Ugyan hol lehet ez a
Kašpar? Akivel többször felmentünk Prágába, és meglátogattuk a nagynénikéjét, egy
hatszobás lakásban lakó gazdag hölgyet, mindig alkalmatlan időpontban törtünk rá, mert
a hölgy még ágyban volt, ám Kašpart tényleg unokaöccseként üdvözölte, aztán meg
pongyolában, egy fényűző szecessziós szobában konyakkal kínált bennünket, és
megköszönte nekem, hogy a Kašparral barátkozom... Jó egészség! Ez volt Kašpar
köszöntése, amit nap mint nap elismételt mindenkinek, aki csak ránézett, miközben
boldogan sepregette a nymburki utcákat, mert semmi másra nem volt alkalmas, csak az
utcaseprősködésre, és az emberek szerették, és cigarettával kínálták... Ugyan hová
tűnhetett? És ugyan hogy halt meg Mařenka, ez a mulatságos kis figura, aki szüleivel
mindennap eljött a térre egy kiskocsival, az oldaldeszkába kapaszkodva, ő az egyik, anyja
a másik oldalról, s a rúdba fogózva apja húzta a kordét, hogy aztán kipakolják a platóra
portékájukat, egy kis varródobozt, tarka, vékonyka kis papírspulnikra tekert különféle
színű cérnát, néha olcsó csipke is volt a kocsijukon, és így árultak, és az emberek csak
azért vásároltak tőlük, mert jól tudták, hogy a légynek sem ártanak, és mert iszonyú
komolysággal kínálták portékájukat, és mert mindig magukkal hozták a lányukat is,
akinek a vörheny leégette szinte az egész haját meg a szemöldökét és a szempilláját is,
úgy nézett ki, mintha valami nagy tűzvészt élt volna túl, az arca is, mint egy rémült
bábué, egy kitépett hajú játékbabáé... És néha, mikor a folyó felől fújt, a szél egyszerre
csak felerősödött, és az egész család azokat a szanaszét fújt selyemcérnákat szedegette
össze a térről, néha a csipkék is a levegőbe emelkedtek, s hatalmas cikcakkban tűntek el a
Mária-oszlopon is túl, valahol a túloldalon, a Herceg Hotel árkádjai alatt... Ugyan hová
tűnt ez a Mařenka, akinek a fiúk, s így én is, mindig azt kiabáltuk, Máňa, Máňa, mit
szeretsz a legjobban? És ő, mintha magához tért volna dermedtségéből, mintha
megelevenedett volna csodálkozón meredt tekintete, örvendezve kiabálta: A knédlit, a
knédlit! És mosolygott, mindkét tenyerével a platóra támaszkodott, ahová azt a kis
varródobozt pakolták ki, és résen állt, hogy ha jön valaki, rögtön kínálhassa a portékáját...
Mikor, úgy évente hatszor, vásár volt Nymburkban, Mařenka meg a szülei nem pakolták
ki azt a mozgó üzletüket, megrémültek attól a szörnyű konkurenciától, attól a sok száz,
egy éjszaka alatt fölállított vászonbódétól... Ez a család azokat a pillanatokat szerette,
mikor senki más nem árult itt a téren, csak ők, imádták ezt a tágas teret, ahol csak
olyanok jöttek-mentek vagy vásároltak, akiket ismertek, míg a vásárra csak úgy
özönlöttek a falusiak, ez nem volt nekik való... A nyüzsgés elnyelte volna a fiúk
kiáltozását is, Máňa, Máňa, mit szeretsz a legjobban? És ugyanígy alámerült volna
Mařenka örömteli kiáltása és kiabálása: A knédlit, a knédlit, a knédlit... És úgy ebéd után
mindig összerámolták azt a varródobozukat, be a kocsi mélyébe, s hazatértek valahová a
víztorony környékére. A rúdnál a papa, Mařenka az oldaldeszkába kapaszkodik, mert
Mařenka nem találna haza, vezetni kellett... Ugyan hová lett Mařenka, s a szülei, hová lett
az öreg kordé, a simára tapogatott kocsirúd?... Ma már nem árulhatnának ilyen emberek a
téren, mert ez a mai társadalom nem tudja elviselni a lelki szegényeket, a zavarodottakat,
s így ezek a szociális esetek már mind intézetekbe, otthonokba kerültek...
Ugyan hová tűnt Nekola, ez az elmélázó fiú, aki még iskolába sem járt, de az órát
azt ismerte, és ott üldögélt az Elbán túli negyedben a házuk előtt, és nézegette a karóráját,
meredten nézte, hogyan ketyeg a másodpercmutató, így üldögélt ott, s két ujjával
körülfogta azt a nagy karórát, nehogy elszökjön neki az az idő, keményen markolta az
órát, a másodpercmutató hosszú-hosszú évekig állandó döbbenettel töltötte el, úgyhogy
még arra sem volt ideje, hogy a kertészszakmát kitanulja, mert még itt sem tudott
elszakadni a ketyegő másodpercmutatótól, és állandóan leült, és azt figyelte, hogyan
rohan karján az idő... Ahogy ment, mindig beleütközött az emberekbe, mert még jártában
is azt az órát kellett néznie, végül aztán bedugták egy intézetbe, s ott kedve szerint,
roppant fontos ábrázattal követte a másodpercmutatót, egészen addig, míg meg nem halt
ott abban a bolondokházában, de a kis- és nagymutató meg a másodpercmutató csak
ketyegett tovább, amíg a rugó erővel bírta. Ugyan hová tűnt ez a Nekola, aki magának az
időnek a szívébe szeretett volna bejutni?
Ugyan hová lett a skrchlebyi zavaros elméjű kocsmáros, a Robinson? Az, aki úgy ki
tudta nyalni magát, mint egy Robin Hood, mint egy Bőrharisnya, mint egy Buffalo Bill?
Ahogy botjával a hóna alatt a várost járta, az olyan volt, mint a komédiások bevonulása
Az eladott menyasszony-ban. A rettentő komoly, kifestett, meglett férfi, tarka ruhában, kis
kackiás tollal díszített kalapban vagy rókafarkkal ékesített bőrsapkával a feje búbján... Mi
volt ebben a koponyában, mi lehetett az oka annak a szükségletnek, hogy így hívja fel
magára a figyelmet, hogy ekképpen csikarja ki magából és a nézőkből is azt az érzést,
hogy ő a legmenőbb, aki csak úgy jár-kel a városban, és egyszerre a vállához emeli
botját, céloz és halálos lövést ad le, meghúzván a nem létező ravaszt? És míg felesége
tovább vitte a kocsmát, mert a férje mindent felvedelt volna a söntésben, ő ekképpen
felcicomázva rótta az országutat, s bele-belevetve magát az árokba, mint egy rohamra
készülő gyalogos, és botját az útpadkára támasztva nagy komolyan lövöldözött az arra
haladó biciklistákra, esetleg gyalogosokra, és lőtt az elrobogó autókra is... És így történt,
hogy mikor a járási hejtman egy páncélozott kocsin Kolínba tartott a német gauleiterrel,
az árokban ott feküdt Robinson, és botjával tüzelt az arra haladó birodalmi járműre, és a
gauleiter megálljt parancsolt, s személyesen mászott le az árokba, ahol Robinson feküdt
és pufogtatott azzal a bottal, és mikor megkérdezte a hejtman urat, Was ist das?, akkor a
hejtman úr azt mondta... Das ist ein Trottel von Neuenburg, és a gauleiter visszaült a
kocsiba és mentek tovább, és Kolínban a gauleiter kiadta a parancsot a hejtmannak, hogy
írjon jelentést, készítsen feljegyzést arról a Trottel von Neuenburgról. Ugyan hová tűnt ez
a Buffalo Bill-lel és Bőrharisnyával kombinált Robin Hood? – Meg hát tulajdonképpen a
Pepin bácsi is, mikor egyszer némi pálinkázgatás után emelkedett hangulatban indultunk
el a városkába, hát szóval a Pepin bácsi táncolt a hídon, s kitárt karral rohant a
szembejövő autók felé, és mint ahogy az a protektorátus alatt várható volt, a már sűrű
alkonyatban, mikor már az utcai lámpák is égtek, az egyik autóról váratlanul birodalmi
katonák ugráltak le, és a tiszt ráüvöltött Pepin bácsira, Was ist denn? És a Pepin bácsi
megrémült és dadogott, és én odaléptem a tiszthez és bocsánatát kértem, hogy ugyebár
Pepin bácsi az első világháborúban a fején sebesült meg... És a tiszt így szólt... Ach, so,
ein Trottel? és én megismételtem, Ein Trottel von Neuenburg... És a birodalmi katonák
visszamásztak az autóra, és Pepin bácsi később lelkesen mesélgette, hogy őt igazi
birodalmi katonák állították meg és szalutáltak neki, mintha Pepin volna a parancsnokuk,
Aufenberg és Dankel...
És ugyan hová tűnt a Rykék Vincíčekje, ez a panoptikumi figura, akibe több mint
egy negyed évszázadon át mindig az Elbán átívelő hídon botlottam bele, a gazdag Ryk úr
fiacskája, ingatlanok és házak tulajdonosáé, a sörgyári tanács elnökéé, akinek ez a
Vincíček fia már olyannak született, amilyen volt, és ahogy az apjaura mesélte, csak a
harmadik osztályig járatta iskolába... És aztán inkább a nevelőnője, a mamája meg a
nénikéje nevelgette az öreg Elbánál lévő kis kastélyban... Vincíčeknek még a
harmadikban is tizenkettő volt három meg öt, még akkor is, mikor nádpálcával verték,
még az osztálytársai is nagy kedvvel, egymást váltogatva püfölték őt, ám Vincíčeknek
továbbra is, újra meg újra, az örökkévalóságig tizenkettő maradt három meg öt... Így hát
Vincíček csinos matrózruhába bújtatva járt be az öreg Elbától a városba, ahol abban a
házban lakott, ahol a földszinten a Vejvoda úr fogadója volt, aki pacallevest meg kolbászt
csinált a leölt kecskékből, sőt még virslit is... és ott, az első emeleten lakott a Vincíček a
mamájával meg a nénikéjével, és ijedős volt, és szeretett a félrehúzott függöny mögül
lenézni a nyüzsgő utcára, és feszülten figyelt, semmi sem kerülte el a figyelmét, egészen
addig, míg a fiúk át nem mentek a szemközti járdára, és ököllel meg nem fenyegették. És
akkor a Vincíček visszahúzódott, csak a függöny lengedezett, ám Vincíček tovább nézte a
városka eleven főutcáját, hogy aztán kis idő múlva ismét félrehúzza a függönyt, és
amikor szép volt az idő, kihajolt az első emeleti ablakból, és a fiúk újra öklüket rázták, és
ő megint hátrahúzódott, és bűntudatosan mosolygott, és újra a függönyön keresztül nézett
lefelé...
Aztán már a felnőtt Vincíčekkel találkozgattam, sose a legutolsó divat szerint volt
öltözve, hanem úgy, ahogy a Monarchia idején volt szokás járni, mindig mellényt hordott,
óralánccal meg rövid kabátot, a kobakján lazán ülő kalap, nyáron szalmakalap, és
bizonytalanul lépdelt, bűntudatosan mosolygott, és ment a Nemzeti Politikáért, amire a
Háláéknál fizetett elő, a fiúk meg, akik időközben ugyancsak felnőtt férfiakká lettek, ott
álltak a tér sarkán, és jó hangosan, hogy Vincíček is hallja, mondták... Már jön! És ahogy
ott mentek szorosan Vincíček mellett, azt mondták neki: Hová mégy? És ez volt Vincíček
rettegésének az ideje, félt, hogy ezek az ő volt osztálytársai megint a padra húzzák, és
újra megpálcázzák, és újfent felteszik a kérdést: Mennyi három meg öt? És a kiöltözött
Vincíček tétován lépkedett, s pár háznyi útja a térig, és aztán a téren át a Hála úr boltjáig
a legnagyobb kaland volt Vincíček számára, és úgy is ment, lassan nyomult előre, mintha
épp bevenné a városkát, minden sarkon megállt, kikukucskált, és igen! ott voltak az
osztálytársai, és titkos jelzéseket adtak le egymásnak... Már jön! És Vincíček csak úgy
zihált, és a mérhetetlen boldogságtól elkápráztatott ember arckifejezésével ment tovább,
életét a nemlét veszélyének téve ki, mert a volt osztálytársai ott jöttek-mentek, és
elhaladva mellette, mindig titokzatosan kérdezték... Hová mégy? Ám legnagyobb
kalandjait Vincíček tavasztól őszig élte át, mikor ott kint lakott az Elbán túl, abban a
titokzatos kis villában. Olyan volt az a villa, mint egy salzburgi ház, faragott gerendákkal,
tornyocskákkal, mutatós verandával... Két óra hosszat öltözködött Vincíček, és aztán egy,
az Öreg Elba mentén futó, keskeny kis úton a hídhoz, a hídra ért, és ekkor ez a híd
egyszeriben összezsugorodott előtte, s ugyanígy zsugorodott össze egyre jobban Vincíček
is, szaporán szedte a levegőt, és úgy érezte, hogy közönséges járókelőknek álcázott
osztálytársai mindjárt behajítják az Elbába, hogy megölik őt... de Vincíček elszánt volt,
neki el kell hoznia a Nemzeti Politikát Hála úrtól, a térről, onnan a hídon túlról, ahol
mindannyiszor átélte, ahogy osztálytársai űzik, kergetik, míg csak magától a folyóba nem
ugrik, és mind kórusban kiabálják: Hová mégy? És visszafelé menet Vincíček ugyanezt
az iszonyatot és rémületet élte meg a hídon, az iszonyatot, hogy osztálytársai a korláton át
a hideg folyóba dobják... Ugyan hová tűnt ez a Vincíček, akinek az volt a boldogság
netovábbja, ha egész délután meg este a Nemzeti Politikát olvashatta... Miután meghalt a
mamája, Vincíček bottal verte szerencsétlen nénikéjét, mert Vincíček képtelen volt
fölfogni, hogy egy új kor köszöntött be, hogy többé nem jelennek meg azok az újságok,
melyeket oly szívesen olvasott, így hát már nem is járt újságért, mert nemcsak hogy a
Nemzeti Politika nem jelent meg, de állástalan volt osztálytársai sem ácsorogtak már a
trafik előtt, így aztán Vincíček teljesen elárvult s megtébolyodott, és elvitték
Rožďalovicébe, az intézetbe, már nem parádés ruhában, mert ha egyszer nem olvashatta a
Nemzeti Politikát, akkor semmi értelme sem volt, hogy két óra hosszat cicomázza magát,
így aztán kincstári ruhában halt meg ott, Rožďalovicében... Ugyan hová tűnhetett
mosolygós és rémült szelleme?
És ugyan hová lett Rehrék Oszkárkája, akit mindig sietni láttam a folyón átívelő
hídon, örökké hosszú zsidó kaftánt hordott, folyvást zihált egy kicsit, kezében az
elmaradhatatlan tükör, amit nem azért hordott ám magánál, hogy ragyás, szinte a húsig
elvakart ábrázatát bámulja benne, hanem hogy maga mögé lásson, hogy lássa, nem nyúl-e
utána egy kéz. És amikor összefutottam vele, mint mindenki másnak, nekem is mondta:
Öt percig okosnak lenni. Hová tűnt ez az Oszkár, aki egy barokk épületben lakott, ott,
ahol a rét az Elba mélységeibe ereszkedett alá, ha szép idő volt, Oszkár lehúzta fényesre
suvickolt, magas szárú cipőjét, feltűrt nadrágszárral álldogált a vízben, és kezét háta
mögé kulcsolva arról töprengett, hogy elég öt percig okosnak lenni, és millióim, millióim,
millióim lesznek... Az Oszkárka a zsidó bőrkereskedő Rehrek nemzetségének a sarja volt,
a téren, az árkádsor alatt volt az üzletük, amely az egész teret a lenyúzott, rothadó bőr
illatával töltötte be, és Oszkárka néha ott álldogált az árkádsor egyik oszlopánál, a kezét
dörzsölte, az ujjaival pattintgatott, és ezt ismételgette... milliók, milliók, milliók, de! Öt
percig okosnak lenni! Azt beszélték róla, hogy egykor öt nyelvet tudott, hogy valaha még
Amerikában is járt, és pont abba őrült bele, hogy képtelen volt öt percig okosnak lenni!
Minket, srácokat egyrészt a miatt a visszapillantó tükre miatt érdekelt, ami nélkül egy
lépést sem tett a városkában, de főleg azért izgatott bennünket, mert mikor pénzhez jutott,
egyszerre ötven pár virslit vett a Vejvoda úrnál, és félretette tükrét, és ott, annál a fekete
tetejű barokk épületnél, ott az Öreg Elbánál, ahol egy hatalmas, magas kőkerítés
húzódott, annak a szép kis villának a kerítése, amelyben a Rykék Vincíčekje lakott...
szóval ott a Rehr Oszkárka mind megette azt az ötven pár virslit, kenyér nélkül, és aztán
gyötörni kezdte a szomjúság, és a Křesálek megtekerte a kút hatalmas, öntöttvas kerekét,
és az Oszkárka ott állt előrehajolva, és egyik korsót a másik után hörpintette föl, tíz liter
vizet is megivott, és még ez is kevés volt neki... És a fiúk csak ámultak... És aztán, mikor
jöttek a németek, egy idő után még a Rehrék Oszkárkája is útban volt nekik, nem azért,
mert bolond volt, hanem mert zsidónak született, és akárcsak a többi nymburki zsidót, őt
is elgázosították valahol Lengyelországban, és az Oszkárka, aki nagyon is jól tudta, miért
hordja magánál azt a kerek, aprócska visszapillantó tükröt, már akkor tisztában volt vele,
hogy egyszer majd fülön csípi egy kéz, és megrázza, mint valami nyulat... Azt beszélték,
hogy mikor Oszkárkát fölrakták a teherautóra, akkor is ezzel a visszapillantó tükörrel
lesett maga mögé, de puskatussal még ezt a tükröcskét is kiverték a kezéből, és Oszkárka
tudta, e nélkül a tükör nélkül el van veszve... Hová, hová tűnt a Rehrék Oszkárkája?
És ugyan hová lett az a hatalmas nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy női ruhába
bújt férfi, aki mindig azt jött hirdetni a városba, hogy hamarosan megáll az idő, nemcsak
ebben a városkában, hanem egyáltalán, hogy itt az idő, az utolsó nagy csaták
fellángolásának az ideje, és hogy eljő Jézus, és Istenünk-Urunk örök ítélőszéke előtt
bírája lészen az embereknek. Vajon hol lehet ez a nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy
női ruhába bújt férfi, aki mindig egy hatalmas lobogóval jött a városkába, úgy ment,
mintha egy óriási, láthatatlan sereg élén lépkedne, és úgy lengette azt a zászlót, mint a
népek és nemzetek alkonyának a hirdetője, ettől a nőtől még a német parancsnokság is
megrémült, a bírósággal szemközti épületbe fészkelték be magukat, melyen az a felirat
díszelgett, hogy „az ablakon jer be, friss levegő, az ajtón jer be, jószándék”, s itt, ebben a
háromemeletes épületben német katonák és tisztviselők voltak, s ez a roppant amazon,
akinek oly marcona külseje volt, mint egy női ruhába bújt férfinak, egészen idáig vonult a
protektorátus idején, kezében hosszú zászlórúd, rajta a lobogója, és mikor kitárultak az
ablakok, így kiáltott: „Jertek ki, csatlósok, jertek ki, zsoldosok, ez a harc lesz a végső, itt
a végső harc...” Vajon hová lett ez a roppant amazon a zászlójával, amely csak úgy
lobogott, ahogy vitte, s mikor megállt, egész testét befedte, hová, hová lett ez a nő?
És ugyan hová tűnt Sebes, a matematikatanár, aki belezavarodott a felgyorsult idő
problémájába, úgyhogy iszonyú iramban és előrehajolva járt, nemcsak a városka utcáin,
ahol megállt még ez a felgyorsult idő is, de így szaporázta lépteit a falvakat összekötő
országutakon és erdei utacskákon is, cingáran, kis kecskeszakállal, és nyomában, mintha
sosem tudná utolérni, befogni, ugyanolyan gyorsan szedte a lábát a nővére, aki ugyancsak
megzavarodott már, kezében örökké esernyő, hátha esik, fején valóságos kis művirágos-
műgyümölcsös kerttel díszített kalap, és ahogy szaporázta, hát az a kalap örökké
lecsúszott, de volt ideje még egy mozdulattal a fejébe csapni, és már rohant is tovább,
hogy szem elől ne tévessze bátyuskáját... és mögöttük lógó nyelvvel rohant egy aprócska
kutya, gyorsan szaladt, de két gazdája mindig pár méterrel előtte járt, és ez az egész
jelenés úgy suhant el, mint egy gőzmozdony hajtókarral egymáshoz kapcsolt kerekei, és
egyre távolodott az utcákon, az országutakon, az erdei ösvényeken, és mindenki, az
összes polgár sajnálta azt a kutyust, mert mire megtértek napi tizenöt kilométeres
kiruccanásukból, hát már tántorgott és szédelgett, bár azok az előtte bukdácsoló
cipőtalpak erőt adtak neki, azok a távolodó cipellők mindig új és új erővel töltötték el,
hogy kitartson, hogy ott legyen, ahová ez a két emberből és egy állatkából álló menet
bevonul, ez a három lényből összeállt menet, amely fölgyorsította az életet a városkában,
ahol már ez az egyenletesen fölgyorsult idő is megállt... Ugyan hová tűnt ez a
jelenésszerű menet? Annyira szeretném, ha új életre kelnének, s megint úgy mozognának,
ahogy azelőtt, és én megtisztelve érezném magam, ha egy lehetnék közülük...
Ám Růžička úr életét és munkáját sosem értettem meg. Anyám szerette mesélni,
hogy mikor elemibe járt, a tanítónő elsőben minden kis diáklányt kifaggatott, mi a papája.
És minden kislány úgy mondta, ahogy volt, és az egyik szintúgy az igazat mondta... Az
én apukám szarhányó. És Růžička úr tényleg szarhányó volt, egész életében tele
vödrökben hordta ki mások vécéinek tartalmát, és minden nymburki házat, ahonnan
kettesével cügölte ki a tele vödröket és öntötte bele a lajtos kocsiba, szóval minden egyes
házat csak a szarosvödrök alapján ítélt meg. Végül már az embereket is aszerint mérte
föl, hogy vajon egy fél vagy egy egész vödör szar van-e a beleikben. És ezektől a
vödröktől Růžička úr inni kezdett, és iszákos lett a vödrözéstől. Csak az idő múltával
vettem észre, hogy ez a Růžička úr valami olyasféle volt, mint egy gyóntató pap, nekem,
mikor gyónni mentem, mindig föl kellett írnom bűneimet, mint ahogy anyám is mindig
összeírta a bevásárolnivalót, nehogy valamit elfelejtsen, és miután beleolvastam a
farácsos lugasban üldögélő Nikl katekéta fülébe a bűnöket, miután meggyóntam, mindig
Růžička úr jelent meg nekem, ahogy teli vödrökben hordja a szart, és a Nikl esperes urat
is, akinek gyermeki bűneimet elmondtam, olyannak láttam, mint, amilyen Růžička úr
volt... Így hát Růžička úr ettől az Istennek tetsző, szükséges munkájától örökké részeg
volt, az is előfordult, hogy munka előtt ivott, s gyakran megesett, hogy közben, ahogy az
udvarból hordta kifelé azokat a borzasztó vedreket, elcsúszott és elvágódott, kinyúlt azon
a bemocskolt járdán, hason feküdt, keze a kiömlött szarban, és közben még filozofált is,
míg szép lassan el nem apadt szinte papi osztályrészének a képzete. És így láttam őt a
Jesenice községházához címzett kocsma előtt, Růžička úr épp akkor tápászkodott fel a
járdáról, ahová az előbb zuhant, csak állt, és kezét, ruháját, térdét mutogatta az
embereknek, és hangosan gondolkozott... Az emberek szarnak bele, én meg hordhatom ki
utánuk... És teljesen elbűvölte ez a felismerés, ám az emberek nem értették, mit is mond,
s csak menekültek előle, mert iszonytatón bűzlött... És kisfiú koromban az volt az
érzésem, amikor a parókián voltam, amikor az esperes úrral találkoztam, vagy pedig
mikor hittanóra volt, úgy éreztem, hogy az esperes úrnak is szarszaga van, mert én az
emberi bűnöcskéket szarnak véltem, és gyónás előtt félelmemben néha még be is
csináltam. Ám nem ez volt Růžička úr igazi élete, mert az ivászattól látomásai is voltak,
és amikor részegen hazatért és átöltözött, még mindig érezni lehetett rajta azt az ő
munkáját, és az egész háza megtelt ezzel a szaggal. És a felesége kérte, nyisson ablakot,
és vigye ki a paplanokat a friss levegőre, és Růžička úr, ahogy elment az asszony, fölrakta
az ágyneműt a targoncára, és kihúzta az egészet az esőbe, s ahogy húzta a paplanokat, hát
egyre gyorsabban és gyorsabban ment, de az elől a bűz elől nem volt menekvés, mert az
mindenüvé elkísérte, még ha szakadt is az eső... És amikor a felesége kenyérért küldte,
hát sajnálta munkájától még mindig szagló kezébe venni Istennek ezt az adományát, és
mi, srácok, láttuk, ahogy a tenyerével görgette a cipót a kőhíd korlátján, mint mikor a fiúk
karikáznak, és kiabáltunk utána, mert senki sem tudta, miért is hordja ki Růžička úr a
paplanokat a tragacsán, és miért görgeti a cipót a híd korlátján... És nyáron, mikor a
polgárok az úsztatóhoz jártak fürödni gyermekeikkel, hát a Růžička úr kihajtotta kecskéit,
és a fürdőzők közé terelte őket, és ezek a kecskék büdösek voltak, és Růžička úr feltűrte a
nadrágszárát, és egy gyökérkefével sikálni kezdte ezeket az állatokat, és a bogyók, a szőr
meg a bűz szép lassan úszott a késő délutáni fürdőzők felé, és Šuha úr üvöltözni kezdett
Růžička úrral, és Růžička úr meg Šuha úrral kiabált, hogy az ő kecskéi messze nem olyan
büdösek, minta Šuháék klozetje, ahonnan Růžička úr két emberkezével hordja ki a szart.
És aztán Šuha úr ruhástul rántotta a vízbe, és ölre mentek Růžička úrral, majd mindketten
a sekély folyóba zuhantak, ám végül Růžička úr kerekedett felül, mert mikor részeg volt,
iszonyú erő szállt belé... Más alkalommal meg, mikor a polgárok a folyóparton, a
Růžička úr rétjén napoztak, hát a Růžička úr kihajtotta legelni a libáit a mezejére, és azok
a libák úgy összecsinálták a rétet, hogy nem lehetett hova feküdni, és nem volt hol
napozni, és a Růžička úr a szemét forgatta, és mindenkit elkergetett a mezejéről, és
nyújtogatta azt a hosszú nyakát... Růžička úrnak olyan nyaka volt, mint a pulykának, és
amikor asszonyok üvöltöztek vele, hogy mit műveltek a libái ott a folyóparti réten, hát
Růžička úr iszonyúan kiabálni kezdett... Tudjátok, mit értek ti, nők? És iszonyú
nevetéssel maga válaszolt... Egy nagy szart! És úgy feldühödött, hogy minden fürdőző
futásnak eredt, és csak én maradtam ott rétjének egy darabján, mert engem nem zavart a
libapiszok, és Růžička úr fölém hajolt, rémületemben még elmenekülni sem tudtam, és
Růžička úr rám meresztette kétségbeesett, szörnyű tekintetét, és rám is rám üvöltött, mint
a többi fürdőzőre... Itt nem lesz semmi táborozás! És én lehunytam a szemem, és Růžička
úr egyszerre csak gyöngéden ezt suttogta... De te, Karel, te itt maradhatsz... És fölnéztem,
és Růžička úr szeme csupa könny volt, és kiegyenesedett és tovább kiabált... Itt nem lesz
táborozás! És Šuha úr lábujjhegyen mögé lopódzott, s ahogy Růžička úr tökrészegen
hazafelé tántorgott, Šuha úr egy bottal hátulról kétszer a fejére húzott, hogy a bot el is
tört, de a Růžička úr épp hogy csak megállt, és mintha a füle dugult volna be, kirázta azt
a dugulást, és ment tovább, hogy aztán a háza előtt ledőljön a fűbe az utcán, és nem úgy
feküdt ott, mint egy részeg, hanem úgy, mintha hanyagul ledőlt volna, keresztbe vetett
lábbal, egyik karját feje alá csúsztatva, és így feküdt ott, s mosolygott az utca túloldalára,
ahol meg a szintén részeg Hemiš úr hevert, és ahogy ez a két férfi ott feküdt, senki sem
gondolta volna, hogy részegek, s ha mégis, hát holmi csodálatos képektől, azok úgy
feküdtek ott, mint ahogy a pásztorok feküdhettek, mikor megjelent nekik az angyal, és
hírül adta, hogy Betlehemben megszületett az Isten fia... Ugyan hová, hová tűnt ez a
szent férfiú, aki vödörben hordta ki az emberi bűnök maradékait, lajtos kocsiba öntvén
azokat, amiből aztán a parasztok földjeiket trágyázták, hogy hatalmas, isteni káposztájuk
nőjön? Hová tűnt ez a szent férfiú, aki végül attól az istenes munkájától még akkor is
részegnek tűnt, mikor színjózan volt? Mindig úgy képzeltem, hogy ha Růžička úr meghal
egyszer, hát a Szűz Mária kihajol majd a felhők mögül, kezét nyújtja Růžička úrnak, s
egyenest a dörgedelmes mennyekbe emeli...
VARGA GYÖRGY FORDÍTÁSA
VÉRES TÖRTÉNET A NYILVÁNOS KIVÉGZÉSRŐL
A napisajtó hírül adta, hogy 1966. VII. 14-én a břeclavi járási bíróság egy négyéves
kislány sérelmére elkövetett kéjgyilkosságért, valamint kisgyermekkel és hetvenéves
öregasszonyokkal való fajtalankodásért halálra ítélte a bestiális gyilkost, a tizenkilenc
éves Alois Poláchot.
Minek is strapálnák magukat manapság az emberek, amikor megteszi ezt helyettük
a tévében Čáslavská? Még ha szeretem is Čáslavskát, sokkal kedvesebbek nekem azok az
anyák, az a félmillió anya, akik maguktól és magukért tornáznak a nyári sportpályákon.
Mit számít az, hogy némelyiknek négy gyereke van, mások meg ötvenévesek is elmúltak
már?
A kéjgyilkos Alois Polách a „mélységesen humánus” író, Hrabal szellemi
táplálékán nevelkedett ember prototípusa, annak a Hrabalnak a szellemi táplálékán, aki
egyik műremekében nyíltan beszél róla, hogy fékeznie kell magát, nehogy
kéjgyilkosságot kövessen el a szépségért, meg arról is, hogy úgymond a nők szeretik a
gonosztevőket.
Egyébként, ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, megállapíthatjuk, hogy telisdetele
van hasonló csiklandós jelenetekkel és obszcén eseményekkel. Csak így lehet felkelteni
az olvasóban a döbbenetet vagy a felháborodást, a vágyat, hogy szépen elbeszélgessen a
szerzővel egy kocsmában, vagy hogy megvárja valahol, és a felismerhetetlenségig
összeverje.
Bohumil Hrabal műve koloncként nehezedik gazdasági életünkre és egész
társadalmunkra, moccanni sem enged minket, amíg a rádió, a televízió és a sajtó azoknak
a lelki okádékoknak és ürülékeknek a magasztalásával befolyásolja a közvéleményt –
ráadásul a mi pénzünkön –, amelyekkel a Bohumil Hrabal-nak nevezett két lábon járó
barom onanizál a nyilvánosság szeme láttára.
Igen, a modern művészet fokozza a szemantikai zűrzavart, és szorosabbra kattintja a
szintézis biztosítótűjét, amely mindig elevenbe döf. Így az igaz szemszögű vallomás
törvényszerűen tiltakozást kelt és sebeket ejt. Csakhogy a rendkívüli étvágyú szellem sem
táplálkozik mással, mint epekővel, amit a fájdalom és a nevetés könnyeivel öblít le.
Akasztófára vele! Ott a helye Bohumil Hrabalnak és a hozzá hasonló elfajzott
alakoknak, mert, sajnos, nincs egyedül, ilyen az íróink és kulturális tisztségviselőink nagy
része. Akasztófára velük! Mert ganéjdomb-e az irodalom, óriáskeltető, ahol nagyüzemi
módon folyik a bestiális kéjgyilkosok, fiatal- és gyermekkorú szifiliszesek, gonosztevők
és iszákosok termelése? Akasztófára vele!
Eman Frynta mondta nekem egyszer, hogy szövegeimben a beszélgetésbeli
szituáció csúcspontján igyekszem megragadni az embert, mint ahogy a fényképész is erre
törekszik a pillanatfelvételen. És hozzátette, hogy ezt a fajta írásmódot Leica-stílusnak
nevezné. Milyen kár, hogy erre nem én magam jöttem rá. Én tényleg fülemet hegyezve
csavargok a világban, hogy elkapjak egy-egy ilyen beszélgetésbeli pillanatképet. És
tényleg, amikor lefülelek egy ilyen maximát, hát a Leica-stílussal rögtön az agyamba
kopírozom. És aztán szörnyen féltem magamat, hogy egy tetőről lezúduló cserép ki ne
verje a fejemből azt a szépséges pillanatképet. Tényleg, néha a külvilágtól vemhesen
járok-kelek.
Csak kitartás, elvtársak! Ne hagyjátok magatokat, és sorakozzatok fel testet öltött
képviselőtök, mögött, még ha egy pucér, szabadon kitárulkozó üleppé változna is. Egy
emberként a szocialista kultúráért, urunkért, a Császárért és Bohumil Hrabalért!
Gyermekkoromtól izgattak a Buffalo Billről és Bőrharisnyáról szóló történetek,
máig meghatódom Vinnetou, Wanagua és más fennkölt barbárok iránt táplált
barátságukon, mert erkölcsiségük és nemes lelkületük még ma is az aranykort idézi föl
bennem, amikor a gonosz mindig elnyerte méltó büntetését, és a jó a huszonnegyedik
órában megoltalmaztatott, olyan emberek által, akik megszállottan és naivan hittek a
szabadságban, az igazságban, a szépségben, és abban, hogy ezeket a kategóriákat akár az
életük árán is védelmezniük kell.
De ha Hrabalt végeznék ki nyilvánosan, és Alois Polách, a břeclavi gyilkos csak
nyolc hónap felfüggesztettet kapna, hát forradalmi mérföldkő volna ez, amelytől a
valóban új irányítás, a valódi szocializmus kezdetét datálhatnánk.
Meggyőződésem mégis, hogy az olvasók tízezrei ennél előbbre tartanak. Abból
gondolom ezt, hogy a szövegek, amikor írtam őket, felvertek éjszakai álmomból, és úgy
riogattak, hogy folyt rólam a verejték, és ki kellett pattannom az ágyból, de amikor aztán
ez a szöveg ott állt szemtől szemben az olvasóval és rávigyorgott a sorokból, hát láttam,
hogy csorba fogú, megfélemlített alak vagyok az igényes olvasóhoz képest. Csak most
látom, hogy az igazi olvasónak az kell, hogy minden mondat csípőből leadott lövés
legyen, hogy minden szájkosár lekerüljön, minden korlát ledőljön.
Próbáljátok csak megingatni annak a vén disznó elfajzott Hrabalnak a trónusát!
Szörnyűség, hogy egy szocialista államban a valag legyen az ember közepe, a nyilvános
vizelde pedig a világ közepe.
A világirodalom egyik legszemérmesebb alakja, Švejk, bizonyos értelemben
nemzeti karakterünk megtestesítője. Hašek portréja... Mindig meghatódom csíkos
fürdődresszétől, bátortalanul malmozó ujjacskáitól és gyermekien riadt tekintetétől.
Ginsberg mondja egyik versében: Az ignu is tud annyit, mint az angyal, az ignu de facto
az angyal komikus megjelenési formája, az ignu csak egyszer él és örökké, és tudja ezt...
Aki ámulatba ejti önöket, az az ignu, és kérem, tudassák ezt velem...
Kulturális életünk manapság ugyanis pitiáner vagy kevésbé pitiáner ignoránsok,
azaz pimasz vagy kevésbé pimasz Hrabalok gyülekezete, akiknek a névadójáról csak
szuperlatívuszokban beszélnek a rádióban, a tévében és az újságokban.
Számomra az ilyen futball két síkon folyik egyszerre. Az egyik, a valóságos, lenn a
pályán, a másik, mint valami álombéli tükörben, a futkosó játékosok fölött lebeg. És
amikor mérkőzés közben ez a két játéksor legalább néhány percre összevegyül, akkor
jönnek az eszményi passzok, az eszményi gólok, az eszményi centerek. És ez nagy öröm.
Csakhogy a foci olyan játék, ahol rendszerint nem a jobbik győz. Ezért a sok tragédia,
katasztrófa, bánat.
És az emberiség szemetjével, azokkal, akik eredeti módon a pocsolyában törnek
maguknak utat, kár bepiszkítani a kezünk. Ezek úgyis mindent megtesznek, hogy
mielőbb halálra zúzzák magukat, hiába van ott nekik a kibélelt, puha meder.
Barátaim! Tegyük kezünket a szívünkre! Mit szeretnek a férfiak a legeslegjobban a
világon, miután letudták a napi melót? Ha eltekintek a női test okozta bűvölettől, akkor
konstatálom, hogy a férfiak az egész világon a legszívesebben addig iszogatnak, míg
beáll az a bizonyos eufóriás állapot, amelyben mindenki olyasmiket mond el magáról,
hogy amikor másnap összerakosgatja az előző este elvesztett képet, elborzad.
Ezért Bohumil Hrabalnak akasztófán a helye. Azok, akiket elítél a bíróság, csak
áldozatok, a bíróság áldozatai, de sajnos ott vannak köztük az önök és a mi gyermekeink
is. Ha már nem segítenek félreállítani a břeclavi bírókat, hát segítsenek felszámolni azt a
nyilvános klozetet, amivé kulturális életünk lett. Jóllehet az ember már igen régóta él e
földön, és a szex egyidős az emberrel, mégis íme! csak a haladó cseh írók lelték meg az
ember igazi hivatását, élükön Bohumil Hraballal: a valag szolgálatát, a szeszélyei
kielégítését. Bravó, bravisszimó, csak így tovább!
Mivelhogy az írásban az a legfontosabb, hogy mit ne írjunk meg, és hogyan töltsük
ki a hézagokat, emberivé szelídítettem a gang-pletykákat és gyalázkodásokat és
áskálódásokat, a szélsőséges helyzetekbe belevetettem a locsifecsik sziporkáit és
pajzánkodásukat, amely nemegyszer a rendőrségen vagy a kórházban végződik. Hiszen
nemcsak a mennybolt szakadt le, hanem semmivé foszlott a mítosz, az allegória, a
szimbólum is. Manapság minden ember munkába jár, nem róhatjuk fel hát bűnéül, ha
fölös idejében az individuum szabadon szárnyaló képzeletének a segítségével
maradéktalanul ki akarja élvezni megismételhetetlen életét, mert az ember nemcsak hogy
nem lehet szabad lélekben, amíg nem szabad társadalmilag, ahogy André Breton tanította,
de ahogy Marysko úr folytatta a gondolatmenetet, az ember nem lehet szabad
társadalmilag, amíg lélekben nem szabad.
Az írók mint olyanok bizonyára mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a
břeclavi bíróság justizmordját, és Alois Polách kéjgyilkost Hrabal legjelesebb és
leghaladóbb tanítványává avassák.
Be nagy kár, hogy nem én ültem azon a hajtányon, amely Pořičanyból indult el
abban a nagy ködben, utánaengedtek egy tolató gőzmozdonyt szerelvényestül, és az a
tehervonat hátulról belerohant abba a hajtányba, és a két pedáltaposó vasutas nagy ívben
kirepült a töltésre, és onnan egy bukfenccel belehemperedtek az árokba, de a tehervonat
ócskavassá préselte a járgányt, és a pályamester úgy lógott a kondenzátoron, mint a
kályhacsövön átvetett törülköző, és így robogott ki a vonat a ködből, és egy kocsis
ostorával mutogatta a mozdonyvezetőnek, hogy kit visz a masináján. Be kár, hogy a
pályamester úr helyett nem én lógtam azon a kondenzátoron. Be nagy kár! Életre szóló
élmény lehetett.
Hiszem, hogy még a Hrabal nevezetű kiélt vén barom által megrontott és
megfertőzött ifjúság is összességében véve minden nagyobb baj nélkül megússza a
dolgot, pont azért, mert fiatal, míg ellenben Hrabal már csak a pofázásában élheti ki
magát. Minden egyéb csak gyermekjáték, csecsemő kezébe való csörgő, akárcsak
mondjuk a telepátia vagy a spiritizmus.
A modern prózát bizonyos ellenzékiség hívja életre, a tilos, a tiltott megkívánása,
amikor a résnyire nyitott ajtóba először egy cipőorr, majd egy egész térd nyomul be.
Csakis az így kitárt ajtón áramolhatott be a friss levegő, amit úgy nevezünk: az alkotás
szabad tere. Az egyéni élmény új életre támasztja a köz mennyországát, és mi évről évre
újabb fokokkal magasítjuk a jókívánságok lépcsősorát, ahhoz a libeňi szenesemberhez
hasonlóan, aki egymásra rakva az összes lépcsőt, amelyeken harminc éven át hordta le a
pincébe az embereknek a szenet, puttonyával a holdra jutott.
P. S. / Ez a véres történetmontázs két terjedelmes névtelen levélből, valamint a
különböző folyóiratokban és lapokban közzétett glosszáimból és feljegyzéseimből
kiollózott részletek ritmikus váltakozásából született.
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
TARTALOM
[Be]Köszöntő / Varga György
Véres történet, amit az olvasók írtakMorytát, který napsali čtenáři / V. Detre Zsuzsa
Legenda KáinrólLegenda o Kainovi / Varga György
Véres történet Anežka Hrůzová meggyilkolásárólMorytát o zavraždění Anežky Hrůzové / V. Detre Zsuzsa
Metek úrPan Metek / V. Detre Zsuzsa
A kiskertbenNa zahrádce / V. Detre Zsuzsa
Nyulak a zongorábanKrálíčci v křídle / Hosszú Ferenc
HóvirágünnepSlavnost sněženek / V. Detre Zsuzsa
A lakomaHostina / V. Detre Zsuzsa
Iontek úrPan Iontek / Hosszú Ferenc
BeatriceBeatrice / V. Detre Zsuzsa
Variációk egy csodaszép kisasszonyraVariace pro krásnou slečnu / Körtvélyessy Klára
Az önvilágámító tanonc kalauzaRukověť pábitelského učně / Varga György
Élet szmoking nélkülŽivot bez smokingu / Körtvélyessy Klára
Isten báránykáiBožské děti / Varga György
Véres történet a nyilvános kivégzésrőlMorytát o veřejné popravě / V. Detre Zsuzsa