[Eraszt Fandorin - 3.]

BORISZ AKUNYIN

Leviathan

(Tartalom)

Egy s más Gauche felügyelő fekete dossziéjából

Az 1878. március 15-én este, Lord Littlebee villájában, a rue de Grenelle-en (Párizs 7. kerülete)

elkövetett gyilkosság helyszíni szemléjének jegyzőkönyve(Részlet)

...Eddig tisztázatlan okból az egész személyzet a tálalóban tartózkodott, amely a villa földszintjén, ahalltól balra található (1. ábra, 3. helyiség). A holttestek pontos elhelyezkedése a 4. ábrán látható, akövetkezőképpen:N°l – a komornyik, Etienne Delarue (48 éves) holtteste,N°2 – a házvezetőnő, Laure Bemard (54 éves) holtteste,N°3 – a tulajdonos lakája, Marcel Proux (28 éves) holtteste,N°4 – a komornyik fia, Luc Delarue (11 éves) holtteste,N°5 – a szobalány, Ariette Fauche (19 éves) holtteste,N°6 – a házvezetőnő unokája, Anne-Marie Bemard (6 éves) holttesteN°7 – a biztonsági őr, Jean Lesage (42 éves) teste, aki a Saint-Lazare kórházban halt meg március 16-án,anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét,N°8 – a biztonsági őr, Patrick Trois-Bras (29 éves) holtteste,N°9 – a portás, Jean Carpentier (40 éves) holtteste.A N°l-6-tal jelölt testek ülő pózban helyezkednek el a nagy konyhaasztal körül, közülük N°l-3 az asztalraborulva halt meg. N°4 tenyerébe hajtja arcát, N°5 a széktámlának dől, N°6, N°2 térdén ül. N°l-6nyugodtnak tűnő arcán a félelem és a szenvedés legkisebb jele sem érzékelhető. Ugyanakkor N°7-9, ahogyaz ábra mutatja, az asztaltól távolabb fekszenek. N°7 sípot tart a kezében, noha a szomszédok közül azelmúlt este senki nem hallott sípszót. N°8 és N°9 arcán a rémület, de legalábbis a döbbenet kifejezése ül(a fényképek holnap reggelre készülnek el). Dulakodásnak nincs nyoma. Az előzetes vizsgálatok soránnem találtak sérülést a testeken. A halál okát a boncolás előtt nem lehet megállapítani. A hullamerevségjegyei alapján a boncmester, Bernheim törvényszéki orvos megállapította, hogy az egyes személyek halálamás-más időben állt be, este 10 (N°6) és reggel 6 között, N°7 pedig, ahogy már jeleztük, később, akórházban halt meg. Mielőtt még rendelkezésünkre állna a hivatalos orvosi szakvélemény,megkockáztatom azt a feltételezést, hogy az áldozatok halálát gyorsan ható altatót tartalmazó, rendkívülerős méreg okozta, a szívműködés leállásának ideje pedig vagy a kapott dózistól, vagy a megmérgezettekfizikai állapotától függött.A villa bejárati ajtaja be volt csukva, de nem volt bezárva. Ugyanakkor a pálmaház ablakán (1. ábra 8.pont) nyilvánvalóan erőszakos behatolás nyomai láthatók: az üveg betört, az ablak alatti puha földönkeskeny sávban egy 26 centiméter talpméretű, hegyes orrú, vasalt sarkú férficipő határozatlan körvonalalátszik (a fényképfelvételeket később csatoljuk). A tettes valószínűleg a kerten át jutott a házba, mégpedigazt követően, hogy a szolgákat megmérgezték, s azok álomba merültek – különben meg kellett volnahallaniuk az üvegcsörömpölést. Ugyanakkor érthetetlen, hogy a szolgák ártalmatlanná tétele után miértkellett a tettesnek a kerten át mennie, hiszen a tálalón keresztül is nyugodtan behatolhatott volna. Akárhogyis van, a tettes a pálmaházon keresztül ment fel az első emeletre, ahol Lord Littlebee földi maradványatalálható (lásd 2. ábra). Amint az ábrán is látszik, az első emeleten balra mindössze két helyiség van: aterem, ahol az indiai ritkaságokat őrzik, s a tulajdonos hálószobája, mely közvetlenül ebből a terembőlnyílik. Lord Littlebee testét a 2. ábra mutatja 10-es sorszámmal (lásd külön a halott testtartásánaksémáját). Lord Littlebee házikabátot és vászonpantallót viselt, jobb lábfeje vastagon átkötve. A holttestelsődleges vizsgálata után megállapítható, hogy a halál egy súlyos, hosszú tárggyal a koponyára mértrendkívül erős ütés következtében állt be. Az ütés szemből érte az áldozatot. A szőnyegre néhány métereskörben vér és agyvelő fröccsent. A széttört üvegvitrin is véres, melyben a tábla tanúsága szerint a hindu

isten, Siva szobrocskáját őrizték (a tábla felirata: „Bangalore, a XVII. sz. második fele, arany”). Az eltűntszobor mögött mintás indiai kendők voltak elhelyezve, melyek közül szintén hiányzik egy.

Részlet Bernheim doktornak a rue de Grenelle-en talált holttestek patológiai-anatómiaivizsgálatával kapcsolatos jelentéséből

...Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy amíg Lord Littlebee (N°10 holttest) halálának oka egyértelmű, scsak a rá mért ütés erősségét, mely a koponyáját hét darabra zúzta, lehet kivételesnek tekinteni, addig aN°l-9-el kapcsolatban kialakult kép kevésbé határozott: ez esetben nemcsak boncolásra volt szükség,hanem laboratóriumi vizsgálatokra is. A feladatot bizonyos szempontból megkönnyítette, hogy JeanLesage (N°7) az első vizsgálat során még életben volt, s néhány tipikus ismertetőjel alapján (gombostűnyipupilla, lelassult légzés, hideg, nyirkos bőr, kivörösödött ajkak és fülcimpa) feltételezni lehetett, hogy amérgezést morfium okozta. Sajnos, a tetthelyen végzett első vizsgálat során abból az egyértelműnek tűnőverzióból indultunk ki, hogy a mérget perorálisan alkalmazták, minek következtében csak az elhunytakszájüregét és garatát vizsgáltuk meg tüzetesen. Miután semmi patologikusat nem sikerült felfedezni, avizsgálat zsákutcába jutott. Csak a hullaházban folytatott orvos szakértői szemle során találtuk meg mind akilenc holttesten az injekciós tű nyomát, alig észrevehetően, a bal könyök belső hajlatán. Bár ezmeghaladja a kompetenciámat, elég határozott bizonyossággal merem állítani, hogy az injekciót olyanszemély adta be, aki komoly tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. Két körülmény indított erre akövetkeztetésre: 1. Az injekciót különleges körültekintéssel adták be, a vizsgáltak közül senkinél semfedezhető fel szemmel látható hematoma. 2. A narkotikus állapot bekövetkeztének normális ideje háromperc, ez pedig azt jelenti, hogy mind a kilenc injekciót éppen ennyi idő alatt kapták meg az áldozatok.Vagy több tettessel van dolgunk (ami kevéssé valószínű), vagy eggyel, aki azonban hihetetlengyorsasággal dolgozik – még akkor is, ha feltételezzük, hogy az injekciós tűk minden egyes személynekelőre el voltak készítve. Valójában nehéz is elképzelni, hogy egy ép elméjű ember önszántából tartja oda akezét, amikor már valaki a szeme láttára elvesztette eszméletét a procedúra következtében. Bárasszisztensem, Jolié doktor azt feltételezi, hogy mindannyian hipnotikus transzállapotban voltak, énazonban sokéves munkám során soha nem találkoztam hasonló esettel. Arra is felhívom felügyelő úrfigyelmét, hogy N°7-9 olyan helyzetben feküdt a földön, mely egyértelmű izgatottságról tanúskodik.Feltételezem, hogy ezek hárman kapták meg utoljára az injekciót (vagy nagyobb volt az ellenállóképességük), s mielőtt elvesztették volna eszméletüket, felfogták, hogy társaikkal valami gyanús történik.A laboratóriumi elemzés bebizonyította, hogy minden áldozat morfiumadagja kétszeresen meghaladta ahalálos dózist. A kislány holtteste (N°6) állapotából ítélve, akinek elsőként kellett meghalnia, az injekciótmárcius 15-én este, 9 és 10 óra között adták be.

Tíz élet egy aranyszobrocskáért!Szörnyű bűntény az elegáns negyedben

Ma, március 16-án egész Párizs másról sem beszél, mint az arisztokratikus rue de Grenelletisztes nyugalmát megzavaró vérfagyasztó bűntényről. A Revue Parisienne tudósítója atragédia helyszínére sietett, és kész kielégíteni olvasóink jogos kíváncsiságát.Tehát ma reggel, Jacques Le Chien postás szokás szerint, nem sokkal hét óra utánbecsöngetett az ismert brit műgyűjtő, Lord Littlebee tulajdonában lévő elegáns kétszintesvilla ajtaján. Amikor Carpentier, a portás, aki mindig személyesen veszi át a nagyságos úrpostáját, nem nyitott ajtót, Jacques Le Chien úr elcsodálkozott, s miután észrevette, hogyaz ajtó nincs bezárva, belépett az előszobába. Egy perc múlva a hetvenéves veterán postaialkalmazott észveszejtő jajveszékeléssel futott ki az utcára. A riasztás után a helyszínreérkező rendőrök szeme elé táruló látvány Hadész birodalmára emlékeztetett – a házban hétszolga és két gyermek (a főkomornyik tizenegy éves fia és a házvezetőnő hatéves unokája)örökre elszenderedtek. A rendőrség az emeleten rátalált a háztulajdonosra, Lord Littlebeere

is. Vérbe fagyva feküdt abban a teremben, ahol keleti ritkaságokból álló híres gyűjteményétőrizte. Az ötvenöt éves angol urat jól ismerték fővárosunk előkelő köreiben. Excentrikus,mogorva ember hírében állt, a tudós archeológusok és Kelet-kutatók azonban Lord Littlebeetaz indiai történelem kiváló szakemberének tartották. A lord felháborodva utasította vissza aLouvre igazgatóságának többszöri ajánlatát, így színes gyűjteményéből egyetlen darabot semsikerült megvásárolni. Az elhunyt különösen nagyra tartotta a páratlan szépségű, arany Siva-szobrocskát, melyet a hozzáértők legalább félmillió frankra becsülnek. A gyanakvó ésbizalmatlan Lord Littlebee nagyon félt, hogy kirabolják, ezért a teremben, ahol műkincseittartotta, éjjel-nappal két felfegyverzett őr strázsált.Érthetetlen, hogy a két őr miért hagyta el posztját, s ment le a földszintre. Érthetetlen,milyen mágikus erővel rendelkezett a tettes, hogy minden ellenállás nélkül érvényesítenitudta akaratát a ház lakóival szemben (a rendőrség azt feltételezi, hogy valamiféle gyorsanölő mérget használt). Ugyanakkor a gonosztevőt teljesen váratlanul érhette, hogy magát atulajdonost is otthon találja – ördögi számításába nyilvánvalóan hiba csúszott. Valószínűlegezzel magyarázható az a vadállati kegyetlenség is, mellyel az elismert műgyűjtőt megölték.Feltételezhető, hogy a gyilkos pánikba esve menekült a tetthelyről. Mindenesetre csak azaranyszobrocskát vitte magával, valamint az egyik mintás indiai kendőt, mely ugyanabban avitrinben volt. A kendőre valószínűleg azért volt szükség, hogy abba csavarja az aranySivát, miután a szobor csillogása felkelthette volna egy késői járókelő figyelmét. A többiértékes darab (márpedig volt belőlük éppen elég) érintetlen maradt. Az önök tudósítójamegállapította, hogy Lord Littlebee tegnap véletlenül tartózkodott otthon, a körülményekvégzetes egybeesése okán. Este egy gyógyfürdőbe kellett volna utaznia, de a váratlanulrátört podagrás roham miatt otthon maradt – hogy meghaljon.A rue de Grenelle-en elkövetett gyalázatos tömeggyilkosság cinizmusa minden képzeletetfelülmúl. Milyen mélységes megvetése ez az emberi életnek! Micsoda bestiális kegyetlenség! Smindez miért – egy aranybálványért, amit most már eladni sem lehet! Hiszen ha a Sivátbeolvasztják, nem lesz más belőle, mint egy szokványos két kilogrammos aranytömb. Két kilósárga fém – hát ennyire értékelte a tettes a tíz kioltott életet. O tempora, o mores! –kiáltunk fel mi is Cicero szavaival.Mindemellett okunk van feltételezni, hogy ez a hallatlan gonosztett nem maradmegtorlatlanul. A párizsi prefektúra legtapasztaltabb nyomozója, Gustave Gauche, akitmegbíztak az ügy felgöngyölítésével, bizalmasan közölte az önök tudósítójával, hogy arendőrségnek már fontos bizonyíték van a birtokában. A felügyelő tökéletesen meg van rólagyőződve, hogy hamarosan sor kerül a megtorlásra. Kérdésünk hallatán, miszerint a bűntetthivatásos betörő műve volt-e, Gauche úr csak ravaszkásan mosolygott ősz bajusza alatt, ésrejtélyesen ennyit mondott: „Nem, fiacskám, a szálak ez esetben magasabb körökig vezetnek.”Az önök alázatos szolgájának ezen kívül egy szót sem sikerült kihúznia belőle.

J. DU Roi

MICSODA FOGÁS!Megtalálták az arany Sivát!

Az „évszázad bűnténye” a rue de Grenelle-en egy őrült műve!Tegnap, március 17-én, délután 6 óra felé, az Invalidusok hídjánál pecázó tizenháromesztendős Pierre B. horga olyan erősen beakadt valamibe a folyó fenekén, hogy a fiúkénytelen volt a hideg vízbe gázolni. („Majd bolond lettem volna a valódi angol horgomatveszni hagyni!” – mondta az ifjú horgász riporterünknek.) Pierre merészsége elnyertejutalmát: a horog nem valami ócska tuskóba akadt, hanem egy, már félig az iszapba merültsúlyos tárgyba. A vízből kiemelt földöntúli fénnyel megcsillanó tárgy szinte elvakította ameglepett horgászt. Pierre édesapja, a nyugalmazott őrmester, sedani veterán, rájött, hogyez az a bizonyos híres arany Siva, amely miatt tegnapelőtt tíz embert öltek meg, s a találttárgyat bevitte a prefektúrára.Mit jelentsen ez? A tettes, aki nem riadt vissza attól, hogy ennyi embert hidegvérrel éskíméletlen precizitással megöljön, de valamiért nem akarta hasznosítani szörnyűvállalkozásának trófeáját. Mind a nyomozók, mind az utca embere értetlenül állnak az esetelőtt. A hétköznapi ember hajlamos azt gondolni, hogy a gyilkosban némi késéssel ugyan, defelébredt a lelkiismeret, s tettétől elszörnyedve a folyóba dobta az aranybálványt. Többenmég azt is feltételezik, hogy a gonosztevő maga is vízbe ölte magát valahol a közelben. Akevésbé romantikus hajlamú rendőrség azonban úgy tartja, hogy a bűnöző tetteinekkövetkezetlensége nem más, mint az őrület megnyilvánulása.

Megtudjuk-e valaha is e szörnyű, felfoghataüan história valódi indítékát?

Párizsi széplányok albumaA 20 fényképből álló sorozatot Önnek is eljuttatjuk a postai költséget is tartalmazó 3 frank99 centes utánvétellel. Soha vissza nem térő alkalom! Ne habozzon – a készlet korlátozott.Párizs, rue Cauillepelle, „Patoux és fia” nyomdája.

Első rész

Port-Szaid-Aden

GAUCHE FELÜGYELŐ

Port-Szaidban a „Leviathan” fedélzetén új utas jelent meg, elfoglalva a tizennyolcas számú, egyetlenüresen maradt első osztályú kabint, amitől Gustave Gauche egyből jobb kedvre derült. Az új kliens sokatígérően nézett ki: visszafogott, megfontolt mozdulatok, kellemes arc, melynek kifejezése azonban semmitsem árult el. A célszemély első pillantásra nagyon fiatalnak látszott, ám amikor levette a kalapját,váratlanul előtűnt őszes halántéka. Figyelemre méltó példány, állapította meg a felügyelő. Azonnal látszik,karakteres figura, s ahogy mondani szokás, múltja van. Egy szó mint száz, Gauche papa kétségkívül egykliensét fedezett fel benne.A férfi utazózsákját lóbálva lépkedett felfelé a hajólépcsőn, s az izzadságban fürdő hordárok tetemesmennyiségű poggyászt cipeltek utána: drága, nyikorgó bőröndöket, jó minőségű sertésbőrből készültútitáskát, terjedelmes könyvcsomagokat, sőt egy összecsukható kerékpárt is (egy nagy és két kisebbkerékkel, sok-sok csillogó fémcsővel). A sort két arab zárta, akik tekintélyes kinézetű súlyzókat cipeltek.Gauche, az öreg kopó (ahogy előszeretettel nevezte magát a felügyelő) szíve megdobbant avadásszenvedélytől, amikor észrevette, hogy az újoncnak nincs aranyjelvénye – sem a divatos nyári kabátselyemhajtókáján, sem a zakóján, sem az óraláncán. Meleg, még melegebb, gondolta Gauche, miközbenbozontos szemöldöke alól fürkészte a ficsúrt, és mélyeket szippantott kedvenc agyagpipájából. S igaz, amiigaz – honnan is vetted, te vén tökfej, hogy a gyilkos mindenképpen Southamptonban száll hajóra? Abűntény március 15-én történt, ma pedig már április 1-je van. Könnyedén átjuthatott Port-Szaidba, amíg a„Leviathan” körbehajózta Európa nyugati partvonalát. És lám, tessék, minden passzol: kinézete alapján őa te kliensed, plusz első osztályú jegy, plusz, ami a legfontosabb, nincs arany cethala.Az átkozott jelvény, melyen a „Jasper-Arto-Partnership” hajózási társaság nevének rövidítése szerepelt,egy ideje egyre gyakrabban jelent meg Gauche álmaiban, melyek csaknem mindegyike kivételesenundorító volt. Itt van például a legutóbbi.A felügyelő Madame Gauche-sal csónakázott a Boulognei erdőben. Verőfényes napsütésben csicseregteka kismadarak. Hirtelen a fák koronája mögül egy gigantikus aranyozott pofa bámult ki, ostoba, tágra nyitottszemmel, kitátotta a száját, melyben minden további nélkül elfért volna a Diadalív, s nekiálltkiszippantani a tó vizét. Gauche-t elöntötte a veríték, s nekifeszült az evezőknek. Közben kiderült, hogy azegész nem is a parkban játszódik, hanem a végtelen óceán közepén. Az evezők úgy hajoltak meg, mint aszalmaszál, Madame Gauche esernyőjével fájdalmasan böködte a hátát, a hatalmas, fénylő szörnyetegpedig teljes egészében eltakarta a látóhatárt. Amikor aztán a szörny egy égbe törő szökőkutat lövellt kimagából, a felügyelő felébredt, és reszkető kézzel matatni kezdett az éjjeliszekrényen, a pipája és a gyufaután kutatva.Gauche először a rue de Grenelle-en pillantotta meg az aranycetet, amikor Lord Littlebee földimaradványait vette szemügyre. Az angol úr tátott szájjal feküdt, mintha egy kiáltás fagyott volna az arcára,műfogsora félig kicsúszott, a homloka fölött véres massza. Gauche leguggolt, s mintha a halott ujjai közöttvalami aranyos fénnyel villant volna meg, majd miután közelebbről is megvizsgálta, felmordultelégedettségében. Magától, szinte hihetetlen módon ölébe hullott a szerencse, ahogy csak adetektívregényekben szokott megtörténni. Az elhunyt, ez a szemfüles fickó, ha nem is tálcán, de a tenyerénkínált fel neki egy fontos bizonyítékot. Nesze hát, Gustave! De nehogy megpróbáld kiengedni a markodbólazt, aki széttrancsírozta a koponyám – meg fogsz halni szégyenedben, te vén tuskó!Az aranyembléma (igaz, Gauche először még nem tudta, hogy jelvényről van szó – azt hitte, óraláncfüggővagy egy kitűző a tulajdonos monogramjával) csakis a gyilkosé lehetett. Mindenesetre a felügyelőtermészetesen megmutatta a cetet a fiatalabb lakájnak (lám, milyen szerencséje volt: március 15-érekimenőt kapott a fiú, s ez mentette meg az életét), de a lakáj sohasem látta korábban a lordnál ezt az aranycsecsebecsét. Hála istennek.Ezek után megcsikordultak a fogaskerekek, működésbe lépett s nagyobb fordulatszámra kapcsolt a

nehézkes rendőrségi gépezet – a miniszter és a prefektus a legjobb erőket összpontosította az „évszázadbűntényének” felderítésére. Gauche már másnap este tudta, hogy az aranyceten szereplő három betű nemegy adósságba keveredett vivőr iniciáléja, hanem a közelmúltban megalakult francia-brit hajózásikonzorcium jele. A cet pedig nem más, mint egy csodahajó, a „Leviathan” emblémája, melyet nemrégbocsátottak vízre Bristolban, s most készítik fel Indiába vezető első útjára.Az óriási hajóról már hónapok óta hangzatos cikkeket írtak az újságok. Az is most derült ki, hogy a„Leviathan” első útját megelőzően a londoni pénzverde arany és ezüstjelvényeket bocsátott ki ezenalkalomból – az aranyjelvényt a hajó első osztályú utasai és a főtisztek kapták, az ezüstöt amásodosztályon utazók és az altisztek. A fényűző hajóra, ahol a modern technika vívmányai hihetetlenkényelemmel párosultak, harmadosztályt nem is terveztek. A társaság garantálta az utasok teljes ellátását,ezért a hajóútra nem kellett feltétlenül inast hozniuk. „A hajótársaság alkalmazásában álló figyelmeslakájok és tapintatos szobalányok gondoskodnak róla, hogy otthon érezzék magukat a Leviathanfedélzetén!” – hirdette Európaszerte az újságok hasábjain megjelenő reklám. Azok a szerencsések, akik azelső, Southampton-Kalkutta közötti útra rendeltek kabint, a jeggyel együtt arany vagy ezüstcetet is kaptak,attól függően, melyik osztályon utaznak. A jegyet pedig bármelyik nagy európai kikötőben meg lehetettrendelni, Londontól Konstantinápolyig.Mit tegyünk, a Leviathan jelvénye nem annyira tökéletes nyom, mintha, mondjuk, az elkövető monogramjáttalálta volna meg, de az ügy ettől nem lett sokkal bonyolultabb, töprengett a felügyelő. Tudjuk, összesenhány jelvényről van szó. Csak ki kell várni március 19-ét – ezen a napon lesz az ünnepélyes kihajózás –,Southamptonba kell utazni, felszállni a hajóra, és kideríteni, kinek nincs az utasok közül aranycetje. Vagy– ami a legvalószínűbb –, ki az, aki ilyen tetemes summa kifizetése ellenére sem szállt hajóra. Éppen őlesz Gauche papa kliense. Egyszerűbb, mint a krumplileves.Bármennyire utált is Gauche utazgatni, ez esetben nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mindenképpenszemélyesen akarta feltárni az „évszázad bűntényét”. Meglátod, még a végén komoly kitüntetést is kapsz.Mindössze három éved van hátra a nyugdíjig. Egy dolog hármas fokozatú nyugdijat kapni, egészen más amásodikra számítani. Évente ezerötszáz frank a különbség, ennyi pénz pedig nem hever az utcán.Végül is önként jelentkezett a feladatra. Tervei szerint elhajózik Southamptonba, no, legrosszabb esetbenLe Havre-ig, az első kikötőig, ott már a csendőrök várják a parton, és persze a riporterek. A RevueParisienne címoldalon hozza: „Fény derült az évszázad bűntényére, rendőrségünk kitűnő munkát végzett.”Vagy ami még jobban hangzik: „Gauche, az öreg kopó telibe talált.”Hohó. Az első kellemetlen meglepetés a southamptoni hajózási hivatalban várta a felügyelőt. Kiderült,hogy ezen az átkozott monstrumon kereken száz első osztályú kabin van, és tíz főtiszt. Minden jegy elkelt.Százharminckét darab. És mindenki megkapta az aranycetet. Összességében száznegyvenkét gyanúsított,hát ez remek. De hiszen csak egyiküknek hiányzik a jelvénye – nyugtatta magát Gauche.Március 19-én reggel a nyirkos széltől borzasán, meleg sálba burkolózva a felügyelő a hajólépcsőnél állt,a kapitány, Mr. Josiah Cliff és az első tiszt, Monsieur Charles Renier mellett. Az utasokat fogadták. Afúvószenekar felváltva játszott angol és francia indulókat, a mólón lelkesülten zajongott a tömeg, Gauchepedig egyre dühösebben pöfékelt, s szorította foga közé semmiben sem vétkes pipáját. A fenébe is – azutasok köpenyt, kabátot, pelerint, felöltőt viselnek. Próbáld meg kideríteni, kinek van jelvénye, s kineknincs. Ez volt a kettes számú kis meglepetés.Mindenki, akinek Southamptonban kellett beszállnia, elfoglalta a helyét, ami azt jelenti, hogy a tettes,annak ellenére, hogy elvesztette a jelvényt, mégiscsak megérkezett a hajóra. Mintha teljesen idiótánaknézné a rendőröket. Vagy abban reménykedik, hogy ekkora tömegben eltűnhet szem elől? Netán nincs másválasztása?Mindazonáltal egy dolog biztos: el kell hajóznia Le Havre-ig. Gauche-nak az egyik külön kabint utalták ki,mely a hajózási társaság tiszteletbeli utasainak volt fenntartva.Rögtön az indulás után az első osztályú grande-szalonban bankettet rendeztek, melyhez a felügyelő nagy

reményt fűzött, mivel a meghívón ez szerepelt: „A belépés feltétele az aranyjelvény vagy az első osztályújegy felmutatása.” Ki is tartogatná kezében a jegyet, amikor sokkal egyszerűbb feltűzni a szép kisaranyleviatánt.A banketten Gauche valamelyest megnyugtatta a lelkét – tekintetével mindenkit körbetapogatott. Néhánynőnek még a dekoltázsába is be kellett hogy pillantson. Valami fityeg ott, a domborulatok között, egyaranyláncon – lehet, hogy cet, lehet, hogy csak egy egyszerű nyakék. Még szép, hogy ellenőrzi.Mindenki pezsgőzött, mindenféle finomságokat falatoztak az ezüsttálcákról, táncoltak, Gauche pedigdolgozott: kihuzigálta a listáról azokat, akiknek volt jelvényük. A legtöbbet a férfiakkal kellett vacakolni.Többen közülük, átkozottak, az óraláncukra csatolták a cetet, ráadásul a mellényzsebükbe dugták. Afelügyelőnek tizenegyszer kellett megkérdeznie, mennyi most az idő.S itt a hármas számú meglepetés: minden tiszt jelvénye a helyén volt, viszont jelvény nélküli utasból nemkevesebb, mint négy akadt, mi több, ketten közülük a női nem képviselői! Az ütés, mely Lord Littlebeekoponyáját úgy roppantotta össze, mint a dióhéjat, olyan hatalmas erejű volt, amely csak egy férfitólszármazhatott, ráadásul bikaerős férfitól. Ugyanakkor a felügyelő, mint a bűnügyekben igen tapasztaltszakember, nagyon is jól tudta, hogy erős felindulásban vagy hisztérikus rohamban a legtörékenyebbhölgyemény is képes csodákat művelni. Nem kell messzire menni példáért. Tavaly egy neuillyi aprócska,madárcsontú divatárusnő a harmadik emeletről hajította ki hűtlen szeretőjét – egy nálánál kétszerszélesebb és másfélszer magasabb hájas pénzeszsákot, így azután a jelvényt nem viselő hölgyeket semcélszerű kihúzni a gyanúsítottak listájáról. Bár ki látott már olyat, hogy egy nő, ráadásul társasági hölgyilyen rutinosan bánjon a fecskendővel...Akárhogy is, a Leviathan fedélzetén folytatandó nyomozás elhúzódni látszott, s a felügyelő, szokásáhozhíven, nagy körültekintéssel járt el. Josiah Cliff kapitány volt a hajótisztek közül az egyetlen, akitbeavattak a nyomozás titkaiba, s a társaság vezetőségétől azt az utasítást kapta, hogy minden tekintetbenműködjön együtt a törvény őrével, a francia felügyelővel. Gauche a legegyszerűbb módon élt ezzel aprivilégiummal: azt követelte, hogy minden egyes, érdeklődésére számot tartó személyt ugyanabban aszalonban helyezzenek el.Itt meg kell jegyeznünk, hogy kényelmi megfontolásból és a magánélet védelme érdekében (a hajóreklámjában ez szerepelt: „Egy jó öreg angol kúria légkörét fogja érezni maga körül”) az első osztályonutazó személyeknek nem a hatalmas ebédlőben kellett étkezniük a hatszáz, demokratikus ezüstcetet viselőutassal együtt, hanem kényelmes „szalonokban” jelöltek ki nekik helyet, melyek külön nevet viseltek, snagyvilági szalonokra hasonlítottak. Mindegyikben kristálycsillárok, pácolt tölgyfából készült ésmahagónibútor, bársonyszékek, csillogó ezüst étkészlet, púderezett arcú felszolgálók és fürge stewardok.Gauche felügyelő a „Windsor” szalont szemelte ki magának, amely a felső fedélzeten volt, mindjárt a hajóorránál: három fala tiszta üvegből, gyönyörű kilátással, még ködös idő esetén sem kellett lámpát gyújtani.Aranybarna bársonyhuzatú bútorokkal rendezték be, a lenvászon szalvétákat a windsori címer díszítette.Az ovális asztal körül, melyet az esetleges erős hullámzás miatt a padlóhoz csavaroztak, tíz magas,mindenféle gótikus cirádával díszített faragott háttámlájú szék állt. A felügyelőnek kedvére volt, hogymindenki egy asztal körül ül majd, s megparancsolta a stewardnak, hogy ne csak úgy vaktában helyezze ela névtáblákat, hanem a stratégiai szempontokat is figyelembe véve: a négy, jelvény nélküli személytpontosan magával szembe ültette, hogy állandóan szem előtt legyenek a drágaságok. Gauche úgy tervezte,hogy az asztalfőre a kapitányt ülteti, de ez nem sikerült. Mr. Josiah Cliff nem óhajtott (saját szavaivalélve) „részt venni ebben a cirkuszban”, és a „York” szalonban telepedett le, ahol India új alkirálya ésfelesége, valamint az indiai hadsereg két tábornoka étkezett. A „York” tekintélyes helyen, a tat közelébenvolt, a lehető legmesszebb a baljós „Windsortól”, ahol viszont Charles Renier elsőtiszt ült az asztalfőn. Aférfi már az első pillanattól kezdve ellenszenves volt a felügyelőnek: arca napbarnított, szélcserzett,közben finomkodva beszél, fekete haja brillantintól csillog, festett bajuszkája felfelé pödörve. Ez egypaprikajancsi, nem tengerész.

Az indulás óta eltelt tizenkét nap alatt a felügyelőnek sikerült alaposan szemügyre venni szalonbéliszomszédait, kitanulta a nagyvilági viselkedésmódot (azaz étkezés közben nem dohányzott, és nemmártogatta ki kenyérhéjjal a szószt), többé-kevésbé feltérképezte az úszó város geográfiáját, nagy nehezenhozzászokott a himbálózáshoz – de csak nem közeledett a célhoz.A helyzet a következőképpen nézett ki.Az első számú gyanúsítottja kezdetben Sir Reginald Milford-Stokes volt. Vörös hajú, keszeg ember, ziláltpajesszal. Kinézete alapján huszonnyolc-harminc éves lehet. Különösen viselkedik: hol valahova atávolba meresztgeti zöld szemét, a kérdésekre nem válaszol, hol hirtelen felélénkül, s minden apropónélkül hadovázni kezd Tahiti szigetéről, a korallzátonyokról, a smaragdzöld lagúnákról és a pálmaágakkalfedett kunyhókról. Pszichopata, az egyszer szent. Miért kell egy bárónak, egy gazdag család sarjának avilág végére utazni, valamiféle Óceániába? Mit akar még ott látni? A hiányzó jelvénnyel kapcsolatban –egyébként kétszer – feltett kérdésre egyszer sem reagált, a fene vinné az arisztokrata fajtáját. Átnézett afelügyelőn, ha pedig mégis rápillantott, akárha egy légyre nézett volna. Átkozott sznob. Még Le Havreban(négy órát álltak) Gauche beugrott a távírdába, hogy megtudakolja a Scotland Yardtól: ki is ez a Milford-Stokes, nem duhajkodik-e, nem tanulmányozta-e kedvtelésből a medicinát. A válasz éppen az indulás előttérkezett meg. Kiderült, semmi figyelemre méltó, s a különcségeire is van magyarázat. Aranycetje azonbanmégsincs, tehát a vörös hajút még korai lenne kihúzni a kliensek listájáról.A második – Monsieur Hintaro Aono, „japán nemes” (így szerepel az utaslistán). Átlagos ázsiai: alacsonytermetű, aszott, fogalmad sincs hány éves lehet, ritkás kis bajusszal, szúrós ferde szemekkel. Az asztalnálrendszerint hallgat. Arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozik, zavartan azt mormogta: „a császári hadseregtisztje vagyok”. A jelvénnyel kapcsolatban feltett kérdésre még inkább zavarba jött, gyűlölködő tekinteteszinte megperzselte a felügyelőt, majd elnézést kérve kiszaladt. Még a levesét sem ette meg. Gyanús? Demég mennyire! Abszolút emberkerülő. A szalonban tarka papírlegyezővel legyezgeti magát, mint egypederaszta a rue de Rivoli játékbarlangjaiban. A fedélzeten fapapucsban sétálgat, vászonköpenyben,nadrág nélkül. Gustave Gauche, természetesen, pártolja a szabadság, egyenlőség, testvériség gondolatát,de azért mégsem kellett volna egy ilyen majmot beengedni az első osztályra. Most nézzük a nőket.Madame Renata Kleber. Igencsak fiatal. Alig lehet több húszévesnél... Svájci banktisztviselő felesége. Aférjéhez utazik Kalkuttába. Nem egy szépség – hegyes orrú, mozgékony, beszédes. Megismerkedésük elsőpercében közölte, hogy terhes. Ez a körülmény foglalja le minden érzését és gondolatát. Kedves,közvetlen, de egyszerűen kibírhatatlan. Tizenkét nap alatt sikerült magát tökéletesen elviselhetetlennétennie a felügyelőnek a féltve őrzött egészségéről szóló fecsegésével, a hímezgetésével és más hasonlóostobaságokkal. Két lábon járó has, holott nem régóta terhes, s valójában alig-alig domborodik a pocakja.Természetesen Gauche kiválasztotta a megfelelő pillanatot, és megkérdezte, hol a jelvénye. A svájci nőértetlenül pislogni kezdett világos szemével, majd panaszkodni, hogy mindig mindent elveszít. Mittehetünk, ez akár így is lehet. Renata Kleberrel szemben a felügyelő vegyes érzelmeket táplált, idegesítetteés együtt érzett vele, de nem tartotta komolyan a kliensének.A másik hölgy, Miss Clarissa Stump iránt a tapasztalt nyomozó komolyabb érdeklődést mutatott. Velekapcsolatban, úgy tűnik, valami nem tiszta. Olyan, mint egy átlagos angol nő, semmi különös: jellegtelenőszes hajú, már nem fiatal, gesztusai nem feltűnőek, finomak, vizenyős szemében azonban időről időrefelvillan valami ördögi szikra. Tudjuk, mit jelent ez, láttunk már ilyet. Lassú víz partot mos. Még egyfigyelemre méltó apró részlet. Amúgy semmiség, más nem tulajdonítana neki jelentőséget, de Gauche-nak,az öreg rókának éles a szeme. Miss Stump ruhái és kosztümjei drágák, a legújabb párizsi divat szerintkészültek, teknősbékabőr retiküllel jár (a Champs-Elysées kirakataiban látott már ilyet – háromszázötvenfrankba kerül), a notesze viszont kopott, olcsócska, egyszerű írószerboltból való. Egyszer sállal betakarvaüldögélt a fedélzeten (szeles volt az idő), Madame Gauche-nak pontosan ugyanilyen sálja van,kutyaszőrből készült. Meleg ugyan, de nem egy angol ladyhez illik. És még valami: ennek a ClarissaStumpnak minden új holmija igen drága, a régiek pedig kopottasak, a legrosszabb minőség. Ez valahogy

nem stimmel. Egyszer a Five O'Clock előtt megkérdezte tőle: „Mondja, kisasszony, miért nem tűzi kisosem az aranycetet? Talán nem tetszik? Szerintem, nagyon elegáns kis darab.” No és mi történt? Mégjobban elvörösödött, mint a „japán nemes”, s így válaszolt: már kitűztem, csak nem vette észre. Hazudik.Gauche bizony észrevette volna. A felügyelőnek volt egy ravasz kis ötlete, de ehhez meg kell találni apszichológiailag megfelelő pillanatot. Majd meglátjuk, hogyan fog reagálni ez a Clarissa.Ha már egyszer tíz hely van az asztal mellett, a jelvény nélküliek száma pedig négy, Gauche úgyhatározott, hogy kiegészíti a társulatot más alanyokkal, akiknek van ugyan jelvényük, de valamiért mégisfigyelemre méltók. Már csak azért, hogy tágítsa a felderítés körét – Így is, úgy is marad hely.Először is azt követelte a kapitánytól, hogy a „Windsor” asztalához ültessék a hajó főorvosát, MonsieurTruffót. Josiah Cliff tiltakozott, de azután engedett. Hogy miért volt szüksége a felügyelőnek a főorvosra –érthető: az egyetlen orvos a Leviathanon, szakavatott injekciósmester, akinek státusa alapján jár ki azaranyjelvény. A doktor alacsony, kövérkés, olajos bőrű olasz volt, magas homlokú kopasz fejére simítottzsíros hajjal. Nincs olyan gazdag fantáziával megáldott ember, aki ezt a komikus alakot el tudná képzelnia kegyetlen gyilkos szerepében. Az orvossal együtt a feleségének is helyet kellett biztosítani. Az orvosmindössze két hete nősült, s össze akarta kötni a hasznost a kellemessel, azaz a munkát és a mézesheteket.A szék, melyet az újsütetű Madame Truffo foglalt el, kárba veszett. A fancsali képű, mosolytalan angol nő,a hajó Aesculapusának e kiválasztottja, kétszer öregebbnek tűnt a maga huszonöt événél, halálosunalommal töltötte el Gauche-t, csakúgy, mint honfitársnőinek többsége. Rögtön el is keresztelte„birkának”, fehér szempillái és bégető hangja miatt. Mellesleg, ritkán nyitotta ki a száját, mivel nem tudottfranciául, a szalonban folyó társalgás pedig, hála istennek, ezen a szép nyelven folyt. Madame Truffónakamúgy semmiféle jelvénye nem volt, de ez természetes is – hiszen se nem tiszt, se nem utas.A felügyelő még kinézett a listáról egy Anthony F. Sweetchild nevű indológus-archeológust is, mert úgydöntött, hogy az indológus éppen kapóra jön neki. Hiszen a megboldogult Littlebee szintén valamiilyesmivel foglalkozott. Mr. Sweetchild, ez a kecskeszakállas, szemüveges égimeszelő, már az elsővacsora alkalmával magától kezdett el Indiáról beszélni. Étkezés után Gauche félrevonta a professzort, ésóvatosan Lord Littlebee gyűjteményére terelte a beszélgetést. Az indológus-archeológus megvetőendilettánsnak nevezte az elhunytat, kollekcióját pedig furcsaságok gyűjteményének, melyet mindentudományos alap nélkül hordtak össze. Talán az egyetlen igazán értékes darabja az arany Siva volt. Mégjó, hogy a Siva magától előkerült, mert mint tudjuk, a francia rendőrség csak arra jó, hogymegvesztegessék. Ettől a felháborítóan igazságtalan megjegyzéstől Gauche haragosan megköszörülte atorkát, erre Sweetchild csak annyit mondott, hogy túl sokat dohányzik. A tudós lekezelően még azt ismegjegyezte, hogy Littlebeenek talán egészen szép gyűjteménye volt festett vásznakból és kendőkből,akadhatott közöttük néhány egészen figyelemre méltó darab is, de ezek legfeljebb csak az ottanikézművesség és díszítőművészet vonatkozásában érdekesek. Elég szép a XVI. században, Lachorbankészült faragott szantálfa dobozka is, melyet a „Mahabharáta” egy jelenete díszít – ezek után azonban atudós hetet-havat összehordott, s a felügyelőnek majd lebukott a feje az álmosságtól.Az utolsó asztalszomszédot Gauche, ahogy mondani szokás, csak úgy szemre választotta ki. A szó szorosértelmében. Az a helyzet, hogy nemrégiben a felügyelőnek alkalma adódott elolvasni egy figyelemre méltókönyvecskét, melyet olaszból fordítottak. Egy Cesare Lombroso nevű, az olasz Torino városábólszármazó törvényszéki orvosprofesszor olyan kriminológiai elméletet dolgozott ki, melynek értelmében aszületett bűnözők valójában nem vétkesek társadalomellenes magatartásuk miatt. Doktor Darwinevolúciós elmélete szerint az emberiség meghatározott fejlődési szakaszokon megy keresztül, fokozatosanközelítve meg a tökéletesség állapotát. A bűnöző azonban evolúciós selejt, aki a véletlen folytán afejlődés egy megelőző fokára hullik vissza. A potenciális gyilkost vagy betörőt így nem nehéz felismerni:hasonlít ugyanis a majomra, amelytől mindannyian származunk. A felügyelő sokáig töprengett azolvasottakon. Egyrészt, a gyilkosok és rablók tarka seregének, akikkel harmincöt éves rendőrségiszolgálata során dolga akadt, messze nem mindegyike hasonlított gorillára, voltak köztük olyan angyalkák

is, akikre ha ránézett az ember, elsírta magát meghatódottságában. Másrészt persze majompofájú is bővenakadt közöttük. Mindemellett az öreg Gauche, mint megrögzött antiklerikális, Ádámban meg Évában semhitt. Darwin teóriája mégiscsak meggyőzőbbnek tűnt. Itt, az első osztályon utazók között kiszemeltmagának egy díszpéldányt, aki mintha csak „a gyilkos jellegzetes típusának” tökéletes illusztrációja lenne:alacsony homlok, kiugró szemöldökcsont, apró szem, tömpe orr, ferde áll. Így hát a felügyelő azt kérte, eza bizonyos Étienne Bouealeaux nevű teakereskedő is kapjon helyet a „Windsorban”. Kiderült, hogyvégtelenül nyájas emberről van szó – mókamester, tizenegy gyermek atyja és megrögzött filantróp.Összességében úgy nézett ki a dolog, hogy a Le Havre utáni első kikötőben, Port-Szaidban sem ér végetGauche papa utazása. A nyomozás elhúzódott. Ráadásul sokéves tapasztalata azt súgta a felügyelőnek,hogy csak pocsékolja az időt, a valódi szereplő nem ebben a kompániában keresendő. Egyre inkább az agyomorfordító távlat bontakozott ki előtte, hogy végig kell hajózni ezt az átkozott útvonalat: Port-Szaid –Aden – Bombay – Kalkutta, majd Kalkuttában fölkötni magát az első pálmafára. Nem térhet visszaPárizsba vert kutyaként! A kollégák kinevetik, az elöljáróság a szemére hányja, hogy hivatali pénzenutazgatott első osztályon. Csak nehogy idő előtt nyugdíjba zavarják...Port-Szaidban kénytelen-kelletlen váltás ingekre költötte a maradék pénzét, hiszen a hajóút hosszúrasikeredett, felszerelkezett egyiptomi dohánnyal, s unalmában két frankért körbekocsikázott a híreskikötőben. Semmi különös. Na jó, mondjuk, a hatalmas világítótorony meg még a hosszú mólók. Avároska elég különös benyomást kelt – sem nem Ázsia, sem nem Európa. Ha a Szuezi-csatornafőkormányzójának rezidenciájára nézel – mintha csak Európában lennél. A főutcákon csupa európai fazon,hölgyek illegetik magukat fehér napernyővel a kezükben, s panamakalapos, dülledt pocakos gazdag urakkoptatják a járdát. Amint azonban a kocsi a helyiek lakta negyedbe ér – mindenütt csak bűz, legyek,rothadó szemét, aprópénzt kunyeráló leprás arab kölykök. De miért csak a gazdag hóhányók utazgatnak?Mindenütt ugyanazt látod: vannak, akik a zabálástól hájasok, mások meg felpuffadnak az éhségtől.A pesszimista benyomásoktól és a hőségtől elgyötörve a felügyelő csüggedten tért vissza a hajóra. Ottazonban rámosolygott a szerencse – új kliens jelent meg. Éspedig igen nagy reményekre jogosító. A felügyelő bekukkantott a kapitányhoz, s belenézett az iratokba. Lássuk csak: Eraszt P. Petrovics, oroszállampolgár. Az életkorát az orosz állampolgár valamiért nem tüntette fel. Foglalkozása: diplomata.Konstantinápolyból érkezett, Kalkuttába tart, onnan pedig Japánba, a szolgálati helyére.Konstantinápolyból? Aha, valószínűleg a béketárgyalásokon vett részt, amelyek lezárták a nemrégbefejeződött orosz-török háborút. Gauche akkurátusan kimásolt egy papírra minden adatot, betette féltveőrzött vászonkötésű dossziéjába, melyben az üggyel kapcsolatos összes anyagot őrizte. Sosem vált megettől a dossziétól – lapozgatott benne, átolvasta a jegyzőkönyveket és az újságkivágásokat, s töprengéseiközepette halacskát vagy házacskákat rajzolt a lapok szélére. Ilyenkor a szíve mélyén őrzött titkos vágyaibukkantak felszínre. Egyszer, ha főfelügyelő lesz, tisztességes pénzzel vonul nyugdíjba, s MadameGauche-sal szép kis házat vásárolnak majd valahol Normandiában. A nyugdíjas párizsi nyomozóhorgászni fog, és saját készítésű almabort kortyolgat. Nem is lenne rossz... Eh, a nyugdíjhoz jó pénztkellene keresni – mondjuk, úgy húszezret...Még egyszer le kellett mennie a kikötőbe – szerencsére a hajó arra várt, hogy beengedjék a Szuezi-csatornába –, hogy táviratot küldjön a prefektúrára: ismernek-e Párizsban egy E. P Fandorin nevű oroszdiplomatát, átlépte-e a Francia Köztársaság határait a közelmúltban?A válasz hamarosan, úgy két és fél óra elteltével megérkezett. Kiderült, hogy átlépte ez a kedvesúriember, ráadásul kétszer is. Először 1876 nyarán (jó, ez rendben van), másodszor pedig 1877decemberében, azaz három hónappal ezelőtt. Londonból érkezett, Pas-de-Calaisben regisztrálták azútlevél és vámellenőrzésen. Hogy mennyi időt töltött Franciaországban, nem tudni. Egyáltalán nemelképzelhetetlen, hogy még március 15-én is Párizsban tartózkodott. Éppenséggel a rue de Grenellere is

beugorhatott injekciós tűvel a kezében – minden elképzelhető!Ezek szerint helyet kell csinálni az asztalnál. A legjobb lenne persze megszabadulni a doktornétól, de ezmerényletet jelentene a házasság szent intézményével szemben. Némi gondolkodás után Gauche úgyhatározott, hogy a teakereskedőt irányítja át egy másik szalonba – miután nem igazolta elméleti feltevéseit,és a legkevésbé reménykeltő az ügy szempontjából. Majd átülteti a steward. Mondjuk, van még hely azegyik szalonban, ahol tekintélyesebb urak és bájosabb ifjú hölgyek ülnek. Azért steward, hogy az ilyendolgokat elrendezze.Az ismeretlen személy megjelenése a szalonban kisebb szenzációt keltett – az eddig eltelt idő alatt mármindenkinek elege lett a másikból, s lám, került egy új fiatalember, ráadásul igen impozáns küllemű.Szegény Monsieur Bouealeaux, az evolúció egy átmeneti szakaszának képviselője felől senki még csaknem is érdeklődött. A felügyelő felfigyelt rá, hogy leginkább Miss Clarissa Stump, ez a vénlány élénkültfel: művészetről, színházról, irodalomról meg effélékről kezdett locsogni. Gauche maga is szeretett szabadidejében elüldögélni a fotelban, egy jó kis könyvvel a kezében, mindenkinél jobban kedvelte Victor Hugót– életszerű, magasztos, könnyet csal az ember szemébe. És kellemesen el lehet szenderedni mellette. De akacifántos nevű orosz íróknak, természetesen, hírét sem hallotta, ezért nem is tudott részt venni atársalgásban. Amúgy is hiába erőlködik ez a besavanyodott angol dáma, túlságosan fiatal hozzá MonsieurFandorine.Renata Kleber sem tétlenkedett – megpróbálta az újdonsült útitársat is bevonni kiszolgálói körébe, akiketkíméletlenül küldözgetett hol a sáljáért, hol az esernyőjéért, hol egy pohár vízért. Öt perccel a vacsorafelszolgálása után Madame Kleber már be is avatta az orosz fiatalembert kényes állapotának mindennyűgébe, migrénre panaszkodott, és megkérte, hogy szaladjon el Truffo doktorért, aki ma valami oknálfogva késlekedett. A diplomata azonban, úgy tűnik, azonnal kiszagolta, kivel van dolga, s udvariasanszabadkozott, hogy nem ismeri arcról a doktort. A készséges Renier hadnagy, az áldott állapotban lévőbankámé legodaadóbb pártfogója viszont azonnal teljesítette a megbízatást.Az első benyomás Eraszt Fandorinról a következő volt: szűkszavú, tartózkodó, udvarias. Gauche ízléséhezképest túlságosan is sima modorú. Kemény gallérja szinte alabástromfehér, selyem nyakkendőjébendrágaköves tű, gomblyukában (hű a mindenit!) vörös szegfű. Simára fésült haj nyílegyenes választékkal,ápolt köröm, vékony fekete bajusz, melyet mintha szénnel rajzoltak volna.Bajuszuk alapján a férfiakról sok mindent meg lehet állapítani. Ha olyan, mint Gauche-é – a szájasarkánál lecsüngő rozmárbajusz –, ez azt jelenti, hogy nem csélcsap, hanem nagyon is komoly emberrelvan dolgod, aki tisztában van a maga értékeivel, tudja, hogy mit csinál. Ha egy férfi felfelé álló, pödröttbajuszt visel, mérget vehetsz rá, hogy szoknyavadász és bonviván őkelme. Az oldalszakállal egybenőttbajusz viselője nagyravágyó ember, arról ábrándozik, hogy tábornok, szenátor vagy bankár lesz belőle.Mit lehet még elmondani az orosz férfiról? Egészen jól beszél franciául. Jellegzetes részlet – kissé dadog.Jelvénye továbbra sincs. A diplomatát leginkább japán útitársa érdekelte, mindenféle unalmas kérdésekettett fel neki Japánnal kapcsolatban, a szamuráj azonban óvatosan válaszolgatott, mintha csapdát sejtene.Arról van szó, hogy az újonc nem világosította fel a társaságot, hová utazik, és mi célból – egyszerűenbemutatkozott, s csak annyit mondott, hogy orosz. A felügyelő azonban tudta, mivégre ez a kíváncsiság – adiplomata Japánban fog élni. Gauche maga elé képzelte az országot, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, mintMonsieur Aono, mindenki apró, csúcsos tetejű házban él, és néhanapján kibelezi magát. Hát, igen, azorosz nincs irigylésre méltó helyzetben.Vacsora után, amikor Fandorin elvonult, hogy elszívjon egy szivart, a felügyelő a szomszédos karosszékbehuppant és pipára gyújtott. Korábban Gauche úgy mutatkozott be új ismerősének, mint párizsi tőkés, akikíváncsiságból utazik Keletre (ez volt a legendája). Most azonban a lényegre terelte a szót, igaz, csakóvatosan, távolról közelítve a témát. Megforgatta a kabátja hajtókáján függő aranycetet (azt a bizonyos ruede Grenelle-it), s mintegy mellékesen megjegyezte, beszélgetést kezdeményezve:– Szép kis darab. Nem úgy találja?

Az orosz a hajtókára sandított, de nem válaszolt.– Színarany. Elegáns! – dicsérte Gauche.Ismét várakozásteli, ám igen udvarias hallgatás következett. Biztosan arra vár, mi jön ezután. Világoskékszeme figyelemről tanúskodik. A diplomatának szép bőre van – finom, mint az őszibarack héja.Pirospozsgás, mint egy leányzóé. De nem anyámasszony katonája, ezt rögtön látni.A felügyelő taktikát változtatott.– Sokat utazik? – Bizonytalan vállrándítás.– Hiszen diplomata, ha jól tudom.Fandorin udvariasan bólintott, kivett a zsebéből egy hosszú szivart, s egy ezüstkéssel levágta a végét.– Franciaországban is megfordult?Ismét igenlő fejbólintás. Nem valami jó beszélgető partner ez az orosz monsieur, gondolta Gauche, denem állt szándékában meghátrálni.– Legjobban kora tavasszal szeretem Párizst, márciusban – szólt álmodozva a nyomozó. – A legszebbévszak!Éberen figyelte szomszédját és feszülten várta, vajon mit mond.Fandorin kétszer bólintott. Nem világos: vagy egyszerűen tudomásul vette, vagy egyetért. Gauche egyreidegesebb lett, s mérgesen összevonta szemöldökét.– Tehát önnek nem tetszik a jelvény?A pipa sercent egyet, majd kialudt.Az orosz felsóhajtott, kezét mellényzsebébe dugta, majd ujja közé csippentve kivette az aranycetet, svégre méltóztatott szóra nyitni ajkát:– Látom, uram, érdekli a j-jelvényem. Itt van, parancsoljon. Nem viselem, mert nem akarok hasonlítaniegy címeres házmesterre, még ha aranyból van is a n-névtáblája. Ez egy. Párizsi tőkésre pedig, MonsieurGauche, ön a legkevésbé sem hasonlít – túl vizslatóan néz az emberre. Amúgy pedig miért is hurcolnamagával állandóan egy gazdag úr hivatalos dossziét? Ez kettő. Ha már egyszer tudja, mi a foglalkozásom,valószínűleg hozzáfér a hajó d-dokumentumaihoz. Feltételezem, hogy detektív. Ez három. És most a négy.Ha valamit meg akar tőlem tudni, ne kerülgesse a forró kását, kérdezzen rá egyenesen.Na, próbálj meg egy ilyennel beszélgetni.Színt kellett vallani. Gauche bizalmasan megsúgta a felettébb éles elméjű diplomatának, hogy ő a hajóhivatásos detektívje, akinek gondoskodnia kell az utasok biztonságáról – de titokban, és a lehetőlegdiszkrétebben, hogy ne sértse az elegáns társaság érzéseit. Nem tudni, hitte neki Fandorin,mindenesetre nem faggatózott.Minden rosszban van valami jó. A felügyelő tehát szert tett egy, ha nem is beavatottra, de legalábbbeszélgető társra, aki ráadásul kiváló megfigyelő, s kivételesen jól tájékozott a kriminológiában.Gyakran üldögéltek kettesben a fedélzeten, a csatorna lankás partvidékét szemlélve, dohányoztak (Gauchepipázott, az orosz szivarozott), és mindenféle érdekes témákról beszélgettek. Például a bűnözőkazonosításának és leleplezésének legmodernebb módszereiről.– A párizsi rendőrség a tudomány legújabb vívmányait alkalmazza munkája során – dicsekedett Gauche. –A prefektúrán van egy speciális azonosító részleg, amelyet egy ifjú zseni, Alphonse Bertillon vezet. Ődolgozta ki a bűnöző egyedek regisztrálásának új rendszerét.– Legutóbbi p-párizsi látogatásom során találkoztam Bertillon doktorral – mondta váratlanul Fandorin. –Beszélt nekem az antropometrikus módszeréről. A bertillonálás – szellemes teória, nagyon szellemes.Elkezdték már alkalmazni a ggyakorlatban? Milyen eredménnyel?– Egyelőre semmilyennel – vonta meg a vállát a felügyelő. – Először minden visszaeső bűnözőnalkalmazni kell a bertillonálás módszerét, ez pedig évekbe telik. Alphonse részlege tisztára őrültek háza:behozzák a megbilincselt letartóztatottakat, körbeméricskélik őket, mint a lovakat a vásáron, az adatokatpedig cédulákra írják. Ráadásul a rendőrségi munka jövőjét tekintve ez már olyan, mint döglött lónak a

patkó. Tegyük fel, a betöréses lopás helyszínén megtalálják a bal kéz lenyomatát. Leméred, elsétálsz akartonozóba. Aha, a középső ujj 89 milliméteres, keresd a 3-as szekcióban. Ott nyilván van tartva tizenhétbetörő ugyanilyen hosszúságú ujjal. Ezután már gyerekjáték a dolog: ellenőrizd, ki hol tartózkodott a lopásnapján, és kapd el, akinek nincs alibije.– Ezek szerint a bűnözőket k-középső ujjuk hosszúsága alapján csoportosítják? – kérdezte felvillanyozvaaz orosz.Gauche leereszkedően somolygott a bajusza alatt:– Ez egy komoly rendszer, kedves ifjú barátom. Bertillon minden embert három csoportba sorol – akoponyahosszúságuk alapján. Mindhárom csoport három alcsoportra osztható – a koponyaszélességszerint. Tehát mindössze kilenc alcsoport van. Az alcsoport ugyanakkor három szekcióra bomlik – a balkéz középső ujjának mérete alapján. Ez huszonhét szekció. De ez még nem minden. Minden szekcióbanhárom rekesz van – a jobb fül mérete alapján. Hány rekesz van tehát? Helyes, nyolcvanegy. A továbbiklasszifikáció a termetet, a kéz hosszát, az ülő magasságot, a talpméretet, a könyökízület hosszát veszifigyelembe. Összesen 19 683 kategória! A bűnöző, akin a bertillonálás minden módszerét alkalmazzák, ésa mi kartonozónkba kerül, soha nem menekülhet az igazságszolgáltatás elől. Korábban azt csinált, amitcsak akart – letartóztatásakor hamis nevet mondott be, és semmiért nem felelt, amit valaha is elkövetett.– Mindez nagyon szép – mondta töprengve a diplomata –, de a bertillonálás nagyon csekély haszonnal bíra k-konkrét bűneset leleplezésében, különösen, ha a tettes korábban nem volt letartóztatva.Gauche széttárta a karját:– Hát igen, ez az a probléma, amelyet a tudomány nem tud megoldani. Amíg léteznek bűnözők, nélkülünk,professzionális nyomozók nélkül így sem, úgy sem boldogulnak.– Hallott-e már az ujjlenyomatról? – kérdezte Fandorin, és a megmutatta a nyomozónak polírozott körmű,briliánsgyűrűs, vékony, de igen erős kézfejét.Gauche irigykedve pillantott a gyűrűre (nem kevesebbe kerülhet, mint egyévi fizetése), s fölényesenfelnevetett:– Valamilyen cigány tenyérjóslásféle?– Szó sincs róla. Ősidőktől fogva t-tudjuk, hogy az ujjbegyen lévő papillárisvonalak rajzolata mindenembernél más és más. Kínában a kulimunkás a kölcsönvételi szerződést t-tusba mártott hüvelykujjánaklenyomatával erősíti meg.– Hát, ha minden gyilkos lenne olyan szíves, hogy speciálisan tusba mártja az ujját, és ott hagyjalenyomatát a bűntett helyszínén... – A felügyelő atyaian elnevette magát.A diplomata azonban, úgy tetszik, nem volt tréfálkozó kedvében.– Monsieur h-hajódetektív, akkor most tudatom önnel, hogy a modern tudomány kétséget kizáróanmegállapította: bármely száraz, szilárd test felszínének érintésekor ott marad az ujjlenyomat. Amennyibena bűnöző csak megérintett egy ajtót, a gyilkos fegyvert, vagy az ablaküveget, olyan nyomot hagyott magaután, amelynek segítségével le lehet leplezni.Gauche szívesen ironizált volna, hogy Franciaországban húszezer bűnözőt tartanak nyilván, ami összesenkétszázezer ujjat jelent, kifolyik a szemed, amíg végignézed mindet nagyítóval, de benne rekedt a szó.Eszébe jutott a rue de Grenelle-i villa kitört ablaküvege. Az üvegdarabokon számos ujjlenyomat maradt.Ám senkinek sem jutott eszébe, hogy lemásolja őket – a szilánkok a szemétben kötöttek ki.No lám, mit jelent a progresszió! Mert mire lehet ebből következtetni? Minden bűntényt kézzel követnekel, igaz? S a kéz pedig, úgy tűnik, legalább olyan jól dolgozik, mint egy fizetett besúgó! Na most, haminden csibész banditának és tolvajnak lekopírozzák az ujját, nem lesz merszük mocskos mancsaikkalsötét ügyekben kotorászni! És akkor vége a bűnözésnek.Ezek egyszerűen szédítő távlatok.

REGINALD MILFORD-STOKES

1878. április 2.18 óra 34 és 1/2 perc greenwichi idő szerint

Drága Emilym!Ma hajóztunk be a Szuezi-csatornába. Tegnapi levelemben részletesen leírtam Port-Szaid történelmét éstopográfiáját, most pedig nem tudom megállni, hogy ne közöljek Önnel néhány figyelemre méltó éstanulságos adatot a Nagy Csatornáról, eme emberkéz alkotta grandiózus műről, mely jövőre lesz tízéves.Tudja-e Ön, hőn szeretett kis feleségem, hogy a mostani csatorna már a negyedik a sorban, s az elsőt méga Krisztus születése előtti 14. században ásták a nagy Ramszesz fáraó uralkodásának idején? AmikorEgyiptom hanyatlásnak indult, a sivatagi szelek homokkal borították el a medret, ám Dárius perzsa királyidején, 500 évvel Krisztus előtt, a rabszolgák új csatornát építettek, mely 120 000 emberéletbe került.Hérodotosz azt írja, hogy az út négy napig tart, és két szembe találkozó három evezősoros hajó olyansimán megy el egymás mellett, hogy az evezők nem is érnek egymáshoz. Kleopátra szétvert flottájánaknéhány hajója így jutott el titokban a Vörös-tengerhez, s menekült meg a rettenetes Octavianus haragjától.A Római Birodalom széthullása után az idő és a homok ismét ingatag százmérföldes fallal választotta elegymástól az Atlanti és a Csendes-óceánt, de eljött az idő, hogy Mohamed próféta követői egy erősállamot hozzanak létre ezen a terméketlen földön, s az emberek ismét kapát s csákányt ragadtak. E halott,kiszikkadt talaj és sivatagi homokbuckák között hajózva nem győzöm csodálni az emberi nem konokbátorságát és hangyaszorgalmát, ahogy végeérhetetlen, eleve bukásra ítélt harcot folytat a mindenhatóKronosszal. Kétszáz éven keresztül úsztak a csatornán a gabonával megrakott hajók, majd a föld letöröltehomlokáról ezt a szánalmas kis ráncot, s a sivatag ezeréves álomba merült. Az új Szuez atyja sajnos nemegy brit, hanem a francia Lesseps lett, egy olyan nemzet képviselője, amelyhez, kedves Emily, alegmélyebb és kétségtelenül jogos megvetéssel viszonyulok. Ez az alattomos diplomata rábeszélte azegyiptomi főkormányzót, hogy egy fermán (a szultán írásbeli parancsa) alapján hozzák létre az „ÁltalánosSzuezi Tengericsatorna-társaságot”. A társaság 99 évre megkapta a megépítendő csatorna bérletét, és azegyiptomi kormány mindössze 15%-ban részesült a tiszta haszonból! És még ezek a szemforgató franciákneveznek minket, briteket az elmaradott népek kifosztóinak! Mi legalább karddal vívjuk kiprivilégiumainkat, s nem bonyolódunk piszkos ügyletekbe a pénzsóvár helybéli hivatalnokokkal.A Nagy Csatornát ásó munkások évente 1600 tevét és ivóvizet kaptak, de a szerencsétlenek még így isezrével haltak meg a szomjúságtól, a hőségtől és a fertőző betegségektől. Így hát Leviathanunk emberitetemek között úszik, s szinte látom, amint a homokból sárga fogukkal vicsorognak ránk a kivájt szemüregűcsupasz koponyák. Tíz év és 15 millió font sterling kellett hozzá, hogy befejezzék ezt a grandiózusépítkezést. Most viszont a hajóút Angliából Indiába alig több, mint fele annyi időt vesz igénybe, mintkorábban. Mindössze 25 nap alatt eljuthatunk Bombaybe! Hihetetlen! S micsoda arányok! A csatornamélysége meghaladja a száz lábat, így még a mi óriásbárkánk is biztonsággal úszik benne, a megfeneklésveszélye nélkül.Ma ebéd közben kirobbant belőlem a nevetés, a kenyérhéj is megakadt a torkomon, köhögni kezdtem, demég így sem tudtam lecsillapodni. Renier, ez a szerencsétlen fajankó (írtam már Önnek róla, ő a Leviathanelső tisztje), álszent módon érdeklődött, mi a jó kedvem oka, erre én még jobban hahotázni kezdtem.Elvégre nem mondhatom meg neki, milyen gondolat nevettetett meg ennyire. A franciák építették meg acsatornát, de a gyümölcsét mi, angolok élvezzük. Három évvel ezelőtt őfelsége kormánya megvette azegyiptomi kedivétől (alkirály) a birtokában lévő részvényeket, s most mi, britek uraljuk Szuezt. Mellesleg,a csatornarészvény, melyet valaha 15 fontért adtak, most már 3000 fontot ér! Nos, mit szól hozzá? Csoda,hogy nevetnem kellett?Egyébként, bizonyára már fárasztom Önt ezekkel az unalmas részletekkel. Ne ítéljen el ezért, drágaEmilym, egyéb örömöm sincs, mint hogy hosszú leveleket írhatok Önnek. Amikor a velinpapíron serceg a

tollam, úgy képzelem, hogy itt van mellettem, s csendesen beszélgetünk. Tudja, a forró klímától kezdemjobban érezni magam. Már nem emlékszem az éjszakai rémálmaimra. Ez azonban nem jelenti azt, hogyelmúltak volna – reggelente, amikor felébredek, a vánkosom csupa könny, s előfordul, hogy a fogamszaggatta nyomokat is látom rajta.De hát ez semmiség. Minden új nap, minden mérföld közelebb hoz az új élethez. Ott, az Egyenlítősimogató napsugarai alatt végre nem kínozza már tovább a lelkem ez a szörnyű elválás. Ó, bár csak már ittlenne az idő! Türelmetlenül várom, hogy ismét meglássam gyengéd, sugárzó tekintetét, kedves barátom.Mi szórakoztatót tudnék még Önnek írni? Talán bemutathatnám a mi Leviathanunkat – ami igen hálás téma.Korábbi leveleimben túlságosan sokat írtam érzéseimről és álmaimról, s még nem ecseteltem kellőképpena brit mérnöki gondolat e csodás vívmányát.A Leviathan a legnagyobb személyszállító hajó a világtörténelemben, kivételt csak a Great Eastern képez,amely már húsz éve szántja az Atlanti-óceán vizeit. Jules Verne, amikor Az úszó város című regényébenleírta a Great Easternt, még nem látta a mi Leviathanunkat – különben „úszó falura” keresztelte volna át arozoga Great Easternt. Ez utóbbi csak telefonkábeleket fektet az óceán fenekén, a Leviathan viszont ezerembert képes szállítani, s hozzá még 10 000 tonna terhet. E tüzet okádó monstrum hossza több mint 600láb, szélessége pedig eléri a 80-at. Tudja-e ön, kedves Emily, hogyan építik a hajókat? Először isfelvázolják a rajzpadlón, azaz különleges tervrajzot készítenek, közvetlenül a simára gyalult padozaton, ahajó eredeti méretének megfelelően. A „Leviathan” tervrajza akkora volt, hogy a Buckingham-palotaméretének megfelelő rajzpadlót kellett építeni!A csodahajón van két gőzgép, két óriási kerék az oldalán, valamint egy hatalmas hajtócsavar a taton. Hatégbe nyúló árboc, teljes vitorlafelszereléssel, s jó szélnél, teljes gépi üzemmódban a hajó sebessége a 16csomót is meghaladhatja! A gőzösön a hajóépítő ipar minden új vívmányát megtalálhatjuk. Többek közötta kettős fémtestet, amely megvédi a hajót, ha sziklának ütközik; speciális oldaltőkéket, melyek csökkentika ringást; tökéletes elektromos világítást; vízálló fülkéket; hatalmas hűtőegységeket a kibocsátott gőzfeldolgozására – lehetetlenség mindent felsorolni. A nyughatatlan és kísérletező emberi elme évszázadosmunkájának összes tapasztalata ebben a büszke hajóban összpontosult, mely most bátran szeli ahullámokat. Tegnap, régi szokásomhoz híven, felütöttem a Szentírást, csak úgy találomra, s megdöbbentem– a Leviathanról, a rémisztő tengeri szörnyről szóló sorok ötlöttek a szemembe Jób Könyvében.Megborzongtam, miután egyszeriben megértettem, hogy itt egyáltalán nem a tengeri kígyóról van szó,ahogy elődeink gondolták, vagy egy óriási ámbráscetről, ahogy manapság a racionalisták vélik – nem, aBiblia egyértelműen éppen arról a Leviathanról beszél, amely ki akar engem emelni a sötétség és rettegéshatalmából, hogy eljussak a boldogság és a fény birodalmába. ítélje csak meg Ön: „Nyomában fortyog amély víz, mint a fazékban, fölkavarja a tengert, mint a kenőcsöt. Csillogó ösvényt hagy maga után, minthamegőszült volna a mély víz. Nincs a földön hozzá hasonló, úgy van teremtve, hogy ne rettegjen.Szembenéz minden hatalmassal, ő a királya minden vadállatnak.” Fölkavarja a tengert, mint a kenőcsöt –tehát kenik, csillogó ösvény – ahogy a tat mögött örvénylik a víz. Hiszen ez egyértelmű!S ekkor szörnyű érzésem támadt, kedves Emily. Ezekben a sorokban baljós figyelmeztetés rejlik – amelyvagy személy szerint nekem szól, vagy a Leviathan utasainak, vagy az egész emberiségnek. Hiszen aBiblia szerint a büszkeség bűnös dolog, igaz? S amennyiben az Ember a maga technikai játékszereivel„minden magasabb rendűre merészen néz”, nem hordozza-e mindez magában valami szörnyű katasztrófakövetkezményeit? Nem lettünk-e túlságosan büszkék a magunk józan értelmére és ügyes kezünkre? Merresodor bennünket a büszkeség uralma? Mivel kell szembenéznünk?S akkor felnyitottam „A zsoltárok könyvét”, hogy imádkozzam – hosszú-hosszú idő óta most először. Ésíme, mit olvasok: „Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeketneveznek el róluk. De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak. Ez abolondok sorsa, és követik őket azok, akiknek tetszik beszédük.”Ám akkor, valamilyen misztikus élmény hatása alatt, remegő kezekkel harmadszor is felnyitottam a

Könyvet, s lázas tekintetem megakadt a Számok könyvének egyik unalmas helyén, ahol könyvelőiaprólékossággal fel van sorolva Izrael népének összes áldozathozatala. Erre megnyugodtam, meghúztamaz ezüstcsengő zsinórját, s megkértem a stewardot, hogy hozzon forró csokoládét.Lenyűgöző az a komfort, amely az igényes utazóközönség számára kialakított hajórészben uralkodik.Ebben a vonatkozásban a Leviathan valóban páratlan. Feledésbe merültek azok az idők, amikor az Indiábavagy Kínába utazók szűk, sötét kamrákban szorongtak, egymás hegyén-hátán. Tudja, szeretett kisfeleségem, milyen erős klausztrofóbiában szenvedek, de a Leviathan fedélzetén úgy érzem magam, minthaszabadon sétálgatnék a Temze partján. Minden a rendelkezésünkre áll, hogy elűzzük unalmunkat:táncterem, klasszikus zenei koncerteket szolgáló zeneszalon, s elég jó könyvtár. Az első osztályú kabinberendezése nem rosszabb, mint a legjobb londoni hotel szobájáé. Száz ilyen kabin van a hajón. Ezenkívül250 másodosztályú kabin, 600 személy részére (ide be sem pillantottam – nem tudom elviselni aszegénységet), s mondják, vannak még tágas raktárhelyiségek is. Csak a kiszolgáló személyzet, nemszámítva a matrózokat és a tiszteket, több mint 200 fő a Leviathanon – stewardok, szakácsok, lakájok,zenészek, szobalányok. Gondolja el, egyáltalán nem sajnálom, hogy nem hoztam magammal Jeremyt. Ez ahóhányó örökösen más dolgába ütötte az orrát, itt pedig pontosan tizenegy órakor megjelenik a szobalány,feltakarít, és minden kérésemnek eleget tesz. Ez így kényelmes és ésszerű. Kívánság szerint csöngetnilehet a lakájért, hogy segédkezzen az öltözködésben, de én ezt feleslegesnek tartom – egyedül öltözöm ésvetkőzöm. Ha nem tartózkodom a kabinban, az inasnak szigorúan tilos belépnie, amikor pedig eltávozom,egy hajszálat erősítek az ajtóra. Tartok a spionoktól. Higgye el nekem, kedves Emily, hogy ez nem is hajó,hanem egy igazi város, ahol szemét alakokból is van bőven.A hajóval kapcsolatos információkat elsősorban Renier első tiszt elbeszéléséből merítettem, akihajójának nagy patriótája. Mellesleg, egyáltalán nem szimpatikus ember, s komoly fenntartásaim vannakvele kapcsolatban. Rendkívüli módon igyekszik, hogy gentlemannek mutassa magát, de engem nem lehetmegtéveszteni – már a szagáról megérzem, ha valaki nem előkelő származású. Hogy kellemes benyomásttegyen rám, meghívott ez az egyén a kabinjába. Bekukkantottam – nem is annyira kíváncsiságból, mintinkább azért, hogy felmérjem e visszataszító úr felől jövő esetleges fenyegetettség szintjét (a külsejévelkapcsolatban lásd március 20-i levelem). A berendezés szegényes, ami még inkább szembetűnő azeleganciára való törekvés ízléstelen megnyilvánulásai miatt (kínai vázák, indiai hamutartók, ócska tengeritájkép a falon stb.). Az asztalon a térképek és a navigációs eszközök között egy fekete ruhás hölgynagyméretű fotója áll, francia felirattal: „Hét láb a tőke alatt, kedvesem! Francois B.” Megkérdeztem,hogy a felesége-e. Kiderült, hogy az édesanyja. Megható, de nem oszlatja el a gyanúm. Továbbra is készvagyok háromóránként magam mérni az irányt, bár emiatt éjjel is kétszer fel kell kelnem. Természetesen,amíg a Szuezi-csatornán haladunk, ez feleslegesnek tűnhet, de nem szeretnék elszokni a szextánshasználatától.Miután rengeteg az időm, a levélíráson túl azzal töltöm üres perceim, hogy szemlélem ezt a hiúság vásárát,mely minden oldalról körbevesz. Az embertípusok e galériájában akadnak igen érdekes példányok is.Néhányukról már írtam Önnek, tegnap azonban új személy jelent meg a szalonunkban. Képzelje el, egyorosz. A neve: Eraszt Fandorin. Ön is nagyon jól tudja, Emily, hogyan viszonyulok Oroszországhoz, ehhezaz undorító televényhez, mely elborítja Európa felét s Ázsia egyharmadát. Oroszország az egész világra kiakarja terjeszteni kereszténynek álcázott vallását és barbár szokásait – s Albion áll egyetlen akadálykéntezen új hunok útjában. Ha őfelsége kormánya nem foglalna el ilyen határozott pozíciót a mostani keletiválságban, Sándor cár medvemancsaival a Balkánt is elragadná, és akkor...Egyébként már írtam Önnek erről, nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Ráadásul a politikávalkapcsolatos gondolatok rossz hatással vannak az idegrendszeremre. Most éppen négy perc múlva lesznyolc óra. Ahogy ezt már közöltem Önnel, a Leviathanon Adenig a brit időszámítást alkalmazzák, ezért anyolc óra itt már éjszakát jelent. Megyek, megmérem a szélességet és a hosszúságot, azutánmegvacsorázom, s folytatom a levélírást.

Tíz óra tizenhat perc.Most látom, hogy nem fejeztem be a Mr. Fandorinról írottakat. Képzelje, tetszik nekem – függetlenül anemzetiségétől. Viselkedése elegáns, hallgatag, figyel másokra. Valószínűleg ahhoz a rendhez tartozik,akiket Oroszországban az olasz intelligenzia szóval jelölnek, s a képzett európai társadalmi osztályt értikalatta. Fogadja el, kedves Emily, hogy azt a társadalmat, amelyben az európai osztály a lakosság különrétegét képezi, s ráadásul idegen szóval jelölik, aligha lehet a civilizáltak közé sorolni. Elképzelem,micsoda szakadék választja el az ember formájú Mr. Fandorint egy szakállas kossacktól vagy muzhiktól,akik e tatárbizánci impérium lakosságának 90%-át képezik... Másrészt, egy ilyen távolság felettébbfelemeli és megnemesíti a művelt és gondolkodó embert. Ezen még el kell hogy töprengjek.Tetszett, amilyen elegánsan utasította rendre Mr. Fandorin (megjegyzem, kiderült, hogy diplomata, amisok mindenre magyarázatul szolgál) Gauche-t, ezt az elviselhetetlen fajankót, aki azt állítja magáról, hogyúriember, de még az avatatlan szem is látja: ez az alak valamilyen piszkos ügyletekkel foglalkozik. Nemcsodálkoznék, ha azért utazna Keletre, hogy ópiumot vásároljon fel, vagy egzotikus táncosnőket szerezzena párizsi lebujokba. (Az utolsó kifejezés kihúzva). Tudom, kedves Emily, hogy ön igazi lady, s nem akarjaelolvasni azt, amit kihúztam. Kicsit elragadott a hév, és olyasvalamit írtam, ami nem méltó az Ön erényespillantására.Tehát visszatérek a mai estére. Ez a francia burzsoá, aki az utóbbi időben felbátorodott, és valahogynagyon beszédes lett, öntelt képpel azt kezdte el fejtegetni, milyen előnyei vannak az öregségnek afiatalsággal szemben. „Lám, én minden jelen lévőnél öregebb vagyok – mondta leereszkedően, mintvalami Socrates. – Ősz, dagadt, elég csúnya is, de ne gondolják, hölgyeim és uraim, hogy Gauche papaszívesen helyet cserélne önökkel. Amikor a hencegő ifjakra nézek, akik az öregek előtt szépségükkel,erejükkel és egészségükkel dicsekednek, egyáltalán nem irigylem őket. Na, gondolom, ez nem nagy szám,én is ilyen voltam valaha. De te, galambocskám, vajon megéred-e az én hatvankét évemet? Én kétszerteboldogabb vagyok, mint te, a magad harminc évével, miután van szerencsém dupla annyi ideje élni evilágon.” Majd kihörpintette a borát, látszott, mennyire büszke gondolatainak eredetiségére ésmegfellebbezhetetlen logikájára. Ekkor Mr. Fandorin, aki eddig ki sem nyitotta a száját, rendkívül komolyképpel, váratlanul ezt mondta: „Tökéletesen igaza van, Gauche úr, amennyiben az életre úgy tekintünk,mint a keleti ember – azaz, mint a lét egy adott pillanatában való tartózkodásra, és mint örök 'most'-ra. Devan egy másfajta vélekedés is, amely az emberi életet egyedi és egységes műalkotásként értelmezi,amelyről csak akkor alkothatunk ítéletet, amikor az utolsó oldalig végigolvastuk. Ennek megfelelően lehethosszú, mint egy tetralógia, vagy rövid, mint egy novella. Ugyanakkor ki merné azt állítani, hogy egyterjedelmes és kisszerű regény értékesebb kell hogy legyen, mint egy gyönyörű vers?” Alegmulatságosabb ebben az, hogy a gazdag úr, aki tényleg terjedelmes és kisszerű, még csak nem is értette,hogy róla van szó. Még akkor sem fogta fel a dolgot, amikor Miss Stump (nem buta, de különösnőszemély) felkacagott, én pedig elég hangosan elnevettem magam – megmaradt a magameggyőződésében, amiért csak köszönettel tartozhatunk neki.Bár az is igaz, hogy a beszélgetés további részében, már a desszert idején, Monsieur Gauche meglepettengem józan gondolataival. Mégiscsak van valami előnye a magasabb iskolázottság hiányának: atekintélyt nem tisztelő, józan ész néha érdekes és hiteles megfigyelésekre képes.Ítélje meg Ön. Az amőba formájú Mrs.Truffo, a mi félnótás doktorunk felesége ismét arról a bizonyos„piciről” és „angyalkáról” kezdett prüntyögni, akivel Madame Kleber hamarosan megörvendezteti az őbankárját. Miután Mrs. Truffo nem beszél franciául, az „apróságok gügyögése” nélkül elképzelhetetlencsaládi boldogságról szóló szirupos szentenciáit szerencsétlen férjének kellett tolmácsolnia. Gauche csakpöfékelt, aztán váratlanul beszélni kezdett: „Nem tudok önnel egyetérteni, Madame. A valóban boldogházasságban egyáltalán nincs szükség gyerekekre, hiszen a férj és feleség tökéletesen kiegészítik egymást.A férfi és a nő – két egyenetlen felület, mindkettő dudorokkal és horpadásokkal. Ha a két felület nemilleszkedik szorosan egymáshoz, akkor ragasztóra van szükség, mert különben a konstrukció, legyen ez

akár a család, szétesik. Éppen ilyen ragasztót jelentenek a gyerekek. Ha viszont a felületek ideálisansimulnak egymáshoz, dudor a horpadásba, nincs szükség ragasztóra. Vegyünk csak engem és az énBlanche-omat. Harminchárom évet éltünk le együtt, teljes szeretetben, úgy passzolunk egymáshoz, mintgomb a gomblyukba. Minek kellenének nekünk gyerekek? Nélkülük is jól érezzük magunkat.” Elképzelheti,Emily, azt az elemi felháborodást, ami az örök értékek megtiprójának fejére zúdult. Leginkább MadameKleber vette szívére a dolgot, aki már a kis svájcit hordozza méhében. Mindig rosszul vagyok, amikorlátom akkurátus, a legkülönfélébb módon mutogatott kis pocakját. Szinte magam elé képzelem abensejében összegömbölyödött mini-bankárt, pödrött bajuszkájával és pufók arcocskájával. A Kleberházaspárnak annyi gyereke születik majd, hogy idővel bizonyára kiad akár egy svájci gárdista zászlóaljatis.Meg kell vallanom Önnek, gyengéden szeretett Emilym, hogy zavar a terhes nők látványa! Undorítóak! Ezaz értelmetlen, állati mosoly, ez az utálatos grimasz, ahogy örökösen saját magzatukra figyelnek!Igyekszem minél távolabb tartani magam Madame Klebertől. Esküdjön meg, drágám, hogy soha nem leszgyerekünk. A kövér burzsoának ezerszer is igaza van! Mire jók a gyerekek? Hiszen e nélkül ismérhetetlenül boldogok vagyunk! Csak ki kell várnunk, hogy vége legyen kényszerű elszakítottságunknak!De két perc múlva tizenegy. Ideje elvégeznem a mérést.Átkozottak! Felforgattam a kabinom. Eltűnt a szextánsom. Ez nem képzelődés! A ládámban volt akronométerrel és az iránytűvel együtt, s most nincs ott! Elfog a rettegés, Emily! Ó, hogy éreztem előre!Legsúlyosabb gyanúm igazolódott be!Miért? Mi végre? Minden aljasságra képesek, csak hogy megakadályozzák találkozásunkat! Hogyan fogommost ellenőrizni, jó irányban halad-e a hajó? Ez Renier, tudom! Láttam, milyen szemekkel nézett rám,amikor a múlt éjszaka meglátta a fedélzeten, ahogy beállítottam a szextánst! Szemét alak!El kell mennem a kapitányhoz', és elégtételt kell kérnem. És ha szövetségesek? Istenem, istenem,kegyelmezz nekem!Szünetet kellett tartanom. Annyira felindultam, hogy kénytelen voltam bevenni a cseppeket, amelyeketJenkins doktor írt fel. És azt tettem, amit megparancsolt, kellemes dolgokon kezdtem el gondolkodni.Elképzelem, hogyan fogunk üldögélni a fehér teraszon, a távolba nézünk, és megpróbáljuk kitalálni, holvégződik a tenger, és hol kezdődik az égbolt. Ön elmosolyodik, és ezt mondja: „Kedves Regi, látja, együttvagyunk.” Azután beülünk a cabrioletbe, és végigmegyünk a part...Istenem, miket hordok itt össze! Miféle cabriolet?Én egy szörnyeteg vagyok, s nincs számomra bocsánat.

RENATA KLEBER

Kiváló hangulatban ébredt. Mosolyogva fogadta a párnától kissé gyűrött, kerek arcán végigkúszó napfényt,s befelé figyelt, mi történik a hasában. A magzat csendben volt, de Renata rettentően megéhezett. Areggeliig még éppen ötven perc volt hátra, nem volt türelme bármivel is foglalkozni, unatkozni pedigegyszerűen nem tudott. Reggelente ugyanolyan gyorsan szállt el az álma, amilyen hirtelen tört rá esténként– egyszerűen csak összefont két tenyerére hajtotta fejét, s a következő pillanatban már meg is leptevalamilyen kellemes, vidám álom.Miközben a reggeli toalettjével foglalatoskodott, egy könnyed kis dalocskát dúdolgatott a szegényGeorgetteről, aki beleszeretett egy kéményseprőbe, levendulakölnivel végigtörölte friss arcocskáját, majdügyesen és fürgén megfésülködött: a homlokán egy kis frufrut hagyott, dús, gesztenyebarna haját szoroscsomóba fonta, a halántékára pedig két tincset tekert. Külseje pontosan olyanra sikeredett, amilyenneklennie kellett – szolid és bájos. Kinézett a hajóablakon. Minden a szokásos: a csatorna menti egyhangú,sárga homok, egy szegényes kis falu fehér agyagépületeivel. Nagyon meleg lesz. Tehát: fehér csipkeruha,vörös szalagos szalmakalap, s itt ne felejtse az ernyőt – a reggeli utáni elmaradhatatlan sétához. Vagymégse: semmi kedve az ernyővel vacakolni. Nem baj, valaki majd úgyis elhozza.Renata szemmel látható elégedettséggel körbefordult a tükör előtt, majd oldalvást megállt, s a hasánmeghúzogatta a ruháját. Őszintén szólva, még nem igazán volt mit néznie.A várandós nő jogán a megjelölt időnél korábban ment le reggelizni – a pincérek még a terítéssel voltakelfoglalva. Renata nyomban narancslevet, teát, vajas kiflit hozatott magának, és ami még eszébe jutott.Mire megjelent az első asztaltárs – a nagydarab Monsieur Gauche, aki szintén a kakasokkal kel –, akismama már végzett a harmadik kiflijével, és a gombás omlettre vetette magát. A Leviathanon nem holmikontinentális, hanem hamisítatlan angol reggelit szolgáltak fel: roastbeafet, tojásos finomságokat, pudingotés mindenféle pürét. A konzorcium francia részét csak a croissant képviselte. Ezzel szemben az ebédet ésa vacsorát egyértelműen a francia konyha uralta. Mégsem lehet babos vesét felszolgálni a „Windsor”szalonban!A kapitány első helyettese most is, mint mindig, pontban kilenckor jelent meg. Gondoskodóan érdeklődöttMadame Kleber állapota felől. Renata azt füllentette, hogy rosszul aludt, és teljesen elgyötörtnek érzimagát, s mindez amiatt van, hogy rosszul zár a hajóablak, és nagyon fülledt a levegő. Renier hadnagymegijedt, és megígérte, hogy személyesen intézkedik a hiba kijavítása végett. Tojást és rostélyost nemevett – valamilyen elmés diétához tartotta magát, s alapvetően zöldséggel táplálkozott. Renata sajnáltaemiatt.Lassanként a többiek is megérkeztek. A reggeli beszélgetések legtöbbször lanyhára sikeredtek – azidősebbek még nem tértek magukhoz a rosszul töltött éjszaka után, a fiatalok pedig még nem ébredtek felteljesen. Nagyon szórakoztató volt látni, ahogy ez a ronda Clarissa Stump kelleti magát a dadogódiplomata előtt. Renata csóválta a fejét: nem kellene hülyét csinálnia magából. Hiszen a fiad lehetne,aranyoskám, még ha ilyen tekintélyesen ősz is a halántéka. Ilyen szépfiúra fájna az öregedő hölgyeményfoga?Utolsóként a vörös Őrült érkezett (Renata magában így hívta az angol bárót). A haja égnek áll, a szemevörös, a szája széle remeg – undorító és szörnyű. Madame Kleber azonban egy cseppet sem fél tőle, salkalmasint nem mulasztotta el, hogy egy kicsit ne incselkedjen vele. Most például ártatlanul kedvesmosollyal nyújtotta oda az Őrültnek a tejeskannát. Milford-Stokes (jó kis név, nem mondom), ahogysejtette is, undorral tolta el maga elől a csészét. Renata tapasztalatból tudta, hogy most már hozzá sem fognyúlni a tejeskannához, feketén fogja inni a kávét.– Mitől tart ennyire, uram? – gügyögte remegő hangon a nő. – Ne féljen, a terhesség nem fertőz... – Majdteljesen nyugodtan hozzátette. – Legalábbis férfiakat nem.Az Őrült megsemmisítő pillantást vetett felé, mely széthullott Renata fénylő és nyugodt tekintetével

találkozva. Renier hadnagy tenyere mögé rejtette mosolyát, a tőkepénzes meg hümmögött egyet. Még ajapán is elmosolyodott Renata szellemessége hallatán. Az is igaz, hogy ez a Monsieur Aono állandóanmosolyog, minden látható ok nélkül. Lehet, hogy náluk, japánoknál a mosoly egyáltalán nem vidámságotjelent, hanem valami egészen mást. Például unalmat vagy ellenszenvet.Miután kimosolyogta magát, Monsieur Aono most is előadta szokásos, undorító magánszámát, amitől aszomszédainak fölfordult a gyomra: elővett a zsebéből egy papírszalvétát, harsányan belefújta az orrát,összegyűrte, majd a nedves csomót akkurátusan szennyes tányérjának a szélére tette. Gyönyörködj csakebben az ikebanában. Az ikebanáról Renata Pierre Loti regényében olvasott, s megragadt benne a jóhangzású szó. Érdekes ötlet – csokrot készíteni nemcsak találomra, hanem filozófiai megfontolásból. Kikellene valahogy próbálni.– Ön milyen virágot szeret? – kérdezte Truffo doktort.Az először lefordította a kérdést a gebe nejének, majd válaszolt:– Az árvácskát.A választ is lefordította: pansies.– Imádom a virágokat! – kiáltott fel Miss Stump. (Na, még a naivat is játssza). – De csak az élőt. Szereteksétálgatni a virágos mezőn! Egyszerűen a szívem szakad meg, amikor látom, hogyan hervadoznak éshullajtják szirmaikat a szegény letépett virágok! Ezért senkinek sem engedem meg, hogy csokrot vegyenajándékba. – Majd epekedő pillantást vetett az orosz szépfiúra.Milyen kár, mert amúgy mindenki csokrokkal halmozna el, gondolta Renata, de fennhangon ezt mondta:– Szerintem a virágok az isteni alkotás koronái, ezért a virágzó mezőt legázolni bűnös dolognak tartom.– A párizsi parkokban ezt annak is tekintik – jelentette ki Monsieur Gauche. – Tíz frank a büntetés. Samennyiben a hölgyek megengedik a tapintatlan öregembernek, hogy pipára gyújtson, egy érdekes kistörténetet mesélnék el ezzel a témával kapcsolatban.– Ó, hölgyeim, legyenek belátóak! – kiáltott fel Sweetchild, a szemüveges indológus, miközbenmegremegett Disraeli-fazonra vágott szakálla. – A monsieur kiváló elbeszélő!Mindenki az állapotos Renata felé fordult, akitől a döntés függött, ő pedig látványosan megdörzsölte ahalántékát. Nem, egy cseppet sem fájt a feje – egyszerűen csak húzta az időt, hogy tovább tartson akellemes pillanat. Miután azonban őt is igencsak érdekelte az a bizonyos „kis történet”, szenvedő arccalbólintott:– Rendben van, gyújtsanak rá. Csak valaki közben legyezgessen.Mivel azonban ez az undok Clarissa, a pompás strucclegyezőjével, olyan képet vágott, mint akinek semmiköze a dologhoz, a japán volt kénytelen vállalkozni a feladatra. Hintaro Aono mellé ült, és olyan lelkesenkezdett kalimpálni a szegény nő orra előtt lepkékkel díszített tarka legyezőjével, hogy Renata pillanatokonbelül valóban szédülni kezdett ettől a kaleidoszkóptól. A japán feddést kapott túlzott buzgalmáért.A pénzeszsák pedig jólesően kinyújtózkodott, s illatos füstfelhőt eregetve mesélni kezdett:– Ha hiszik, ha nem, de ez egy megtörtént eset. A Louxemburg-parkban dolgozott egy kertész, Picard papa.Negyven éven keresztül öntözte és nyesegette kedvenc kis virágait, s mindössze három éve volt anyugdíjig. Egyik reggel megjelenik Picard papa a locsolójával, s mit lát – a tulipános ágyasban egyfrakkot viselő, elegáns úr fekszik. Elhevert a korai napsütésben, elgyöngült egy kicsit. Látszik rajta, hogyéjszakai korhely, hajnalig duhajkodott, nem jutott el hazáig, elalélt. – Gauche hunyorított, ravaszkásanvégighordozta tekintetét a jelenlévőkön. – Picard természetesen dühbe gurult – hiszen letörte a tulipánokataz a jómadár –, s a következőket mondta: „Keljen fel, Monsieur, nálunk a parkban nem szokás azágyasban feküdni! Ezért büntetés jár, tíz frank.” A részeges félig kinyitotta a szemét, elővett egyaranypénzt. „Nesze, öreg, mondja, s hagyjál engem békén. Régen pihentem ilyen jóízűt.” No, a kertész elis vette a pénzt, de nem ment el. „Kifizette a büntetést, de nem engedhetem, hogy itt maradjon. Legyenszíves felkelni.” Erre a frakkos úr kinyitotta a másik szemét is, de nem nagyon akart felkelni. „Mennyitkell fizetnem, hogy ne álld el előlem a napot? Bármilyen összeget kifizetek, ha békén hagysz, és engedsz

még egy órácskát szenderegni.” Picard papa megvakarta a tarkóját, valamit kiagyalt, magában motyogva.„Nos, nagyságos uram, mondja, ha még egy órácska fekvésre lenne igénye a Louxemburg-parkvirágágyásában, ez önnek nyolcvannégyezer frankba fog kerülni, egyetlen souval sem kevesebbe. – Az őszbajuszú francia fejét csóválva vidáman felnevetett, mint akinek tetszik a kertész szemtelensége. – Ésakárhogy nézzük is, egy árva souval sem kevesebbe, mondja. Meg kell mondanom önöknek, hogy ez akicsapongó úr nem akárki volt, hanem maga Laffitte bankár, Párizs leggazdagabb embere. Laffitte nemszeretett a levegőbe beszélni, ha egyszer azt mondta, „bármilyen összeget”, nincs mit tenni. Szégyen lennefülét-farkát behúzva adott bankári szavát visszavonni. De egy ekkora összeget, amiből már szépen el lehetéldegélni, csak nem akarózik az első szemtelen jöttmentnek odaadni. Mit tegyen? – Gauche megvonta avállát, a probléma súlyát érzékeltetve. – Laffitte fogja magát, és ezt mondja: „Na te vén gazember,megkapod a nyolcvannégyezred, egy feltétellel: bizonyítsd be nekem, hogy valóban ennyi pénzbe kerül, haén ebben a te förtelmes virágágyásodban még egy órát hentergek. De ha nem sikerül – azon nyombanfelkelek, és végigverlek a sétapálcámmal, s akkor ezt a jelentéktelen huligánkodást negyvenfontosbírsággal megúszom.” Az eszelős Milford-Stokes hangosan felnevetett, és helyeslően megrázta vöröshajzatát, Gauche pedig felemelte cigarettától megsárgult ujját, korai, úgymond, örülni, még nem ért véget atörténet. – És mit gondolnak, hölgyeim és uraim? Picard papa teljes lelki nyugalommal elvégezte aszámítást: „Félóra múlva, pontban nyolckor, megérkezik a parkigazgató úr, meglátja önt az ágyasban, ésordítani kezd, hogy távolítsam el innen. Ezt én nem tehetem meg, mivel ön nem félóráért, hanem egy teljesóráért fizetett. Akadékoskodni kezdek az igazgató úrral, aki kidob az állásomból nyugdíj és végkielégítésnélkül. Nekem pedig három évem van a nyugdíjig. A nyugdíjam ezerkétszáz frank lenne évente. Úgytervezem, hogy még nyugodtan eléldegélek húsz évig, s ez már összesen huszonnégyezer. S itt van még alakás. A szolgálati lakásból kiköltöztetnek, az idős feleségemmel együtt. Kérdezem én, hol lakjunk? Házatkell vásárolni. Egy szolid kis kertes házért, valahol a Loire mentén, legkevesebb húszezret gombolnak le.S a reputációmról, nagyságos uram, még nem is beszéltem. Negyven éven át görnyedtem hűséggel ésbecsülettel ebben a parkban, s bárki megmondhatja, hogy Picard papa tisztességes ember. S most ilyenszégyen éri ősz fejem! Hiszen ez borravaló, megvesztegetés! Úgy gondolom, hogy ezer frank évenként abecsületes szolgálatért nem sok az erkölcsi kompenzációt tekintve. S ez összesen éppennyolcvannégyezerre jön ki.” Elnevette magát Laffitte, még kényelmesebben elhelyezkedett az ágyasban, ésismét behunyta a szemét. „Gyere ide egy óra múlva – mondja. – Megkapod, vén majom, a fizetséged.” Hátez volt az érdekes kis történet, méltóságos hölgyeim és uraim.– Tehát egy év tisztesség t-tízezer frankra jött ki? – nevette el magát az orosz diplomata. – Nem drága.Látszik, hogy megkapta a n-nagykereskedelmi árkedvezményt.A jelenlévők nekiálltak megvitatni az elbeszélést, a legkülönbözőbb véleményt alkotva, Renata Kleberazonban érdeklődve figyelte Monsieur Gauche-t, aki elégedett ábrázattal nyitotta fel fekete dossziéját, smiközben kihűlt csokoládéját hörpölgette, lapozgatni kezdett a papírok között. Különös egy figura ez atata, nem mondom. Ugyan miféle titkokat rejtegethet? Miért takarja el a könyökével?Renatát már régen nyugtalanította ez a kérdés. Néhányszor, a leendő anya jogán, még meg is próbáltátnézni Gauche válla fölött, amikor az titokzatos dossziéjával bűvészkedett, de ez a bajuszos kártevőminden teketória nélkül becsapta az orra előtt a paksamétát, s még az ujjával is megfenyegette – mondván,nem szabad.Ma azonban egészen különös dolog történt. Amikor Monsieur Gauche, mint mindig, a többieknélhamarabb felállt az asztaltól, titokzatos dossziéjából hangtalanul kicsúszott egy papírlap, s szép csendbena padlón landolt. A pénzeszsák semmit sem vett észre, valamilyen komor gondolatokkal volt elfoglalva, skiment a szalonból. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Renata azon nyomban felemelte a székrőlderékban kissé elnehezedett testét. De nem csak ő volt résen. A jól nevelt Miss Stump, no nézd csak,milyen fürge, elsőnek kapott a papír után.– Ah, Gauche úr, úgy látszik, valamit elejtett! – kiáltott fel Clarissa, miközben ügyesen felkapta a papírt, s

éles szemecskéivel már olvasni is kezdte. – Utánamegyek, odaadom neki.Madame Kleber azonban erős ujjaival már megragadta a papír szélét, s nem volt szándékában elengedni.– Mi ez?... – kérdezte. – Újságkivágás? Milyen érdekes!A következő pillanatban a két hölgy körül csoportosult minden jelenlévő, csak ez a madárijesztő japánkalimpált rendületlenül a legyezőjével, valamint Mrs. Truffo nézett szemrehányóan a többiekre, mint akikfelháborító módon megsértik egy embertársuk privacyjét.

„AZ ÉVSZÁZAD BŰNÜGYE”Új fordulat?

A Grenelle utcai, e hónap 15-én történt, tíz ember életét követelő ördögi gyilkosságtovábbra is izgalomban tartja a párizsiakat. Ez idáig két változat merült fel: vagy egymegszállott orvos követhette el a bűntettet, vagy vérszomjas hindu fanatisták szektája, akikSiva istenben hisznek. Ám a Soire független nyomozása következtében egy új körülményre isfény derült, amely, könnyen lehet, új fordulatot ad a dolognak. Kiderült, hogy az elmúlthetekben a megboldogult Lord Litdebeet legalább kétszer látták Marie Sansfond, a nemzetközikalandornő társaságában, akit több ország rendőrsége is ismer. M. báró, az elhunyt közelibarátja pedig azt közölte, hogy a mylord beleszeretett egy hölgybe, és március 15-én esteéppen Spaba készült egy romantikus randevúra. Talán csak nem Sansfond kisasszonnyalszeretett volna találkozni a szegény műgyűjtő, akit ebben az igen csak rosszkor jöttpodagrás roham akadályozott meg? A szerkesztőség nem vállalja annak felelősségét, hogy asaját verziójával hozakodjon elő, de kötelességének tartja, hogy felhívja Gauche felügyelőfigyelmét erre a különös körülményre. E témával kapcsolatban újabb hírekkel fogunkszolgálni.

VÉGÉHEZ KÖZELEDIK A KOLERAJÁRVÁNYAz önkormányzat egészségvédelmi felügyelősége közli, hogy a nyár óta tartó küzdelem utánvéglegesen lokalizálták a kolerajárvány fészkeit. A párizsi orvosok határozott megelőzőintézkedései pozitív eredményt hoztak, s minden reményünk megvan rá, hogy e veszélyesbetegség járványa, mely még júliusban kezdődött, s vé-

– Hát ez meg mi? – ráncolta a homlokát Renata gondterhelten. – Miféle gyilkosság, miféle kolera?– Nos, a kolera csak véletlenül került ide – mondta Sweetchild professzor. – Egyszerűen így vágták ki alapot. A dolog lényege természetesen a rue de Grenelle-en elkövetett gyilkosság. Lehetséges, hogy nemhallott róla? Minden újságban írtak erről a nagy port felkavaró ügyről.– Nem olvasok újságot – mondta önérzetesen Madame Kleber. – Az én állapotomban ez túlságosanfelzaklatna. És egyébként is, semmi szükség rá, hogy mindenféle aljasságról tudomást szerezzek.– Gauche felügyelő? – ráncolta a homlokát Renier hadnagy, aki még egyszer átfutotta a cikket. – Csak nema mi Monsieur Gauche-unkról van szó?Miss Stump felkiáltott:– Ez lehetetlen!Ekkorra a doktorné is odament. Igazi szenzációra derült fény, s mindenki egymás szavába vágva beszélt:– Rendőrség, francia rendőrség van a hajón! – kiáltott fel méltatlankodva Sir Reginald.Renier ezt dörmögte:– A kapitány is mindig a „Windsor” szalonról kérdez...Mr. Truffo szokás szerint tolmácsolt a feleségének, az orosz pedig elvette az újságkivágást, ésfigyelmesen tanulmányozni kezdte.– Amit a hindu fanatikusokról írnak, az egyértelmű zagyvaság – jelentette ki Sweetchild. – Ezt márkezdettől fogva megállapítottam. Először is, nincs semmiféle vérszomjas Siva-szekta. Másodszor, minttudjuk, a szobor szerencsésen megkerült. El tudják képzelni, hogy egy vallási fanatikus a Szajnába dobná?– Igen, az arany Siva rejtélyes ügy – bólintott Miss Stump. – Azt írták, hogy ez Lord Littlebeekollekciójának gyöngyszeme. Igaz ez, professzor úr?Az indológus leereszkedően vállat vont:– Hogyan magyarázzam meg, asszonyom? Lord Littlebee nem olyan régen, úgy húsz évvel ezelőtt kezdettműgyűjtéssel foglalkozni. Ennyi idő alatt nehéz kimagasló kollekciót összeszedni. Azt mondják, az elhunyt

elég rendesen megszedte magát az 1857-es szipojlázadás leverésének idején. Az ominózus Sivát példáulegy maharadzsa „ajándékozta” a lordnak, akit a felkelőkkel való titkos kapcsolata miatt hadbíróságfenyegetett. Hiszen Littlebee több évig szolgált az indiai katonai ügyészségen. Kétségtelen, hogy van agyűjteményében jó néhány értékes darab, de különben igencsak szedett-vedett a válogatás.– De mesélje már el nekem, végül is miért ölték meg ezt az ön lordját? – erőszakoskodott Renata. – Lám,Monsieur Aono szintén semmiről sem tud, igaz? – fordult támogatást remélve a japánhoz, aki egy kicsittávolabb állt a többiektől.A japán csak a száját húzta mosolyra és meghajolt, az orosz meg úgy tett, mintha tapsolna:– Bravó, Madame Kleber. Teljesen igaza van, a legfontosabb k-kérdésre tapintott rá. Követtem ezt azügyet az újságokban. S ez esetben sz-sz erintem a legfontosabb a bűntett indítéka. Ebben van a megoldáskulcsa. Éppenséggel a „miért”-ben! Mi célból öltek meg tíz embert?– Ah, de hiszen ez roppant egyszerű! – vont vállat Miss Stump. – A terv az volt, hogy minden értékesdarabot elraboljanak a gyűjteményből, ám a tettes elvesztette hidegvérét, amikor véletlenül belebotlott aházigazdába. Mert azt feltételezte, hogy a lord nincs otthon. Valószínűleg nem ugyanazt jelenti beadni egyinjekciót, mint szétverni egy ember fejét. Egyébként nem tudom, nem próbáltam. – Vállat vont. – A tettesidegei felmondták a szolgálatot, s nem tudta végigvinni a dolgot. Ami pedig az elhajított Sivát illeti... –Miss Stump eltöprengett. – Lehetséges, hogy éppen ez az a tárgy, amellyel szétzúzták szegény Littlebeekoponyáját. Nagyon is elképzelhető, hogy a tettestől sem idegenek az általános emberi érzések, utálkozvatartotta kezében a vértől szennyes, gyilkos fegyvert, vagy egyszerűen megrettent. Kiment a partra, ésbedobta a Szajnába.– A gyilkos fegyverrel kapcsolatban valószínűleg ez a helyzet – helyeselt a diplomata. – Én is ugyanezena v-véleményen vagyok.A vénkisasszony még el is pirult elégedettségében, és szemmel láthatóan zavarba jött, amikor észrevetteRenata gúnyos pillantását.– You are saying outrageous things – feddte meg a doktorné Clarissa Stumpot, miután meghallotta afordítást. – Shouldn't we find a more suitable subject for table talk?[1]

Ám a fantáziátlan nőszemély felszólítása falra hányt borsó volt.– Szerintem pedig a legtitokzatosabb ebben a dologban a szolgák halála! – kapcsolódott a kriminalisztikaivitába a hórihorgas indológus. – Hogy engedhették meg, hogy valami vacakot spricceljenek beléjük?Hiszen végtére is nem puskacső előtt álltak! Még két őr is volt köztük, akiknek a derekán ott lógott arevolvertok, fegyverestül. Ez az igazi rejtély!– Nekem is megvan a saját feltételezésem – jelentette ki fontoskodó arccal Renier. – S bármikor meg istudom védeni. A rue de Grenelle-i bűntettet egy olyan ember követte el, aki kivételes mesmerikusképességekkel rendelkezik. A szolgák a mesmerikus transz állapotába kerültek, ez lehet az egyetlenmagyarázat! Az „állati mágnesesség” szörnyű erő. Egy tapasztalt manipulátor bármit megtehet önökkel,ami csak az eszébe jut. Igen igen, Madame – fordult a hadnagy a hitetlenül fintorgó Mrs. Truffóhoz. –Mindent a világon.– Not if he is dealing with a lady[2] – felelte szigorúan a doktorné.A tolmácsszerepbe belefáradt Mr. Truffo kendőjével megtörölte izzadságtól fénylő homlokát, s atudományos világszemlélet védelmére sietett.– Ha megengedi, nem értek egyet önnel – hadarta franciául, elég erős akcentussal. Mesmer úr tanításátrégesrég tudománytalannak minősítették. A mesmerismus, vagy ahogyan ma nevezik, a hipnózis erejeerősen el van túlozva. A tiszteletre méltó Mr. James Bryde meggyőzően bebizonyította, hogy hipnotikushatást csak a pszichésen befolyásolható individuumokon lehet gyakorolni, s rajtuk is csak akkor, ha teljesmértékben megbíznak a hipnotizőrben, és hajlandóak alávetni magukat a hipnotikus szeánsznak.– Rögtön látni, kedves doktor, hogy ön még nem járt Keleten! – villantotta meg mosolyogva fehér fogsorátRenier. – Bármelyik indiai bazár fakírja a mesmerikus művészet olyan csodáit mutatja be önnek, hogy még

a legmegrögzöttebb szkeptikusnak is elkerekedik tőle a szeme. De ne a hókuszpókuszokról beszéljünk!Egyszer Kandaharban szemtanúja voltam egy nyilvános fenyítésnek. A muzulmán törvények szerint alopást azzal büntetik, hogy levágják a tolvaj jobb kezét. Az eljárás olyannyira fájdalmas, hogy abüntetettek gyakran belehalnak a fájdalom okozta sokkba. Ez alkalommal egy kölyköt kaptak rajta alopáson. Miután már másodszorra fülelték le, a bíró nem tehetett mást, végre kellett rajta hajtani a saria[3]

által előírt büntetést. A bíró azonban jólelkű ember volt, és odarendelte a csodatévő képességeiről ismertdervist. A dervis az elítélt halántékára tette a kezét, a szemébe nézett, valamit a fülébe suttogott – s akisfiú megnyugodott, elmúlt a reszketése. Különös mosoly jelent meg az arcán, ami még abban apillanatban sem tűnt el, amikor a hóhér szekercéje egészen könyökig levágta a karját! S ezt én a sajátszememmel láttam, megesküszöm önöknek. Renata dühbe gurult:– Fúj, micsoda ocsmányság! Tudja mit, Charles, menjen a maga Keletjével... Rögtön rosszul leszek!– Bocsásson meg, Madame Kleber – riadt meg a hadnagy. – Csak azt akartam bebizonyítani, mennyiresemmiség ehhez képest rávenni egy embert arra, hogy hagyja magát egy tűvel megszúrni.– Engedje meg, hogy ismét ne értsek önnel egyet... – A konok doktor éppen arra készült, hogy megvédjeálláspontját, ám ebben a pillanatban kinyílt a szalon ajtaja, s belépett rajta a pénzeszsák avagy rendőr –egyszóval Monsieur Gauche.Mindenki egy kissé zavartan fordult felé, mintha valamilyen illetlen foglalatosságon kapták volna rajtaőket.Gauche figyelmesen végighordozta tekintetét az arcokon, észrevette a diplomata kezében a szerencsétlenújságkivágást, és elkomorodott.– Hát ez az... Éppen ettől féltem.Renata odalépett a szürke bajszos apóhoz, tetőtől talpig bizalmatlanul végigmérte zömök alakját éskifakadt:– Monsieur Gauche, ön tehát rendőr?– Az a bizonyos Gauche f-felügyelő, aki az „Évszázad bűnügyében” a nyomozást vezette? – pontosította akérdést Fandorin (tényleg, így hívják az orosz diplomatát, jutott eszébe Renatának). – Akkor mivelmagyarázható ez az álarcosbál, és valójában miért t-tartózkodik a hajón?Gauche megszívta az orrát, felhúzta a szemöldökét, a pipája után nyúlt. Látszott, hogy gyötri az agyát,hogyan is cselekedjen.– Akkor most üljenek le, hölgyeim és uraim. – Gauche erőteljes hangja kivételes határozottságot sugallt, segy kulcsfordítással bezárta maga mögött az ajtót. – Ha már egyszer így esett a dolog, játsszunk nyíltlapokkal. Foglaljanak csak nyugodtan helyet, különben még egy óra sem kell hozzá, s valaki összecsuklik.– Miféle tréfa ez, Monsieur Gauche? – szólt elégedetlenül a hadnagy. – Milyen alapon parancsolgat ittnekünk, ráadásul a kapitány első tisztjének jelenlétében?– Ezt önnek, fiatalember, majd maga a kapitány magyarázza el – sandított rá ellenségesen Gauche. –Ismeri az ügyet.Renier lehiggadt, s a többiek után ő is asztalhoz ült.A szószátyár és jólelkű, örökké zsémbes ember, amilyennek Renata eddig megszokta a párizsi tőkést, mostvalahogy másképp viselkedett. Válltartásában határozottság jelent meg, gesztusai erőteljessé váltak,szeme szigorúan csillogott. Már önmagában az is, amilyen nyugodtan és magabiztosan tartotta ezt ahatásszünetet, sok mindenről árulkodott. A különös rantier átható tekintete szépen sorban a jelenlévőkmindegyikén megállapodott, s Renata látta, hogy néhányan megdermedtek e tekintet súlya alatt. Be kellettvallja magának, hogy ő is igencsak rosszul lett, de elszégyellte magát, s könnyedén megrázta a fejét: na ésha rendőrfelügyelő? Akkor is csak egy kövér, szuszogó vénember, s nem több.– Ne hergeljen már bennünket, Monsieur Gauche – mondta gúnyosan. – Árt az egészségemnek, ha izgulok.– Izgalomra valószínűleg csak a jelenlévők egyikének lehet oka – felelte titokzatosan a felügyelő. – Deerről majd később. Először is engedje meg a tisztelt társaság, hogy ismételten bemutatkozzam. Igen,

Gustave Gauche-nak hívnak, de nem magánzó vagyok – sajnos, nincs miből járadékot kapnom. Én,hölgyeim és uraim, a párizsi bűnügyi rendőrség nyomozója vagyok, és azon az osztályon dolgozom, ahol alegsúlyosabb és legszövevényesebb bűnesetekkel foglalkoznak. Tisztségem szerint pedig a „különösenfontos ügyek nyomozója” volnék – mondta jelentőségteljes hangsúllyal a felügyelő.A szalonban síri csönd lett, melyet csak Truffo doktor kapkodó suttogása tört meg.– What a scandal![4] – sipította a doktorné.– Azért kellett erre az útra vállalkoznom, ráadásul inkognitóban, miután... – Gauche határozottarckifejezést öltött, miközben ismét meggyújtotta kialvófélben lévő pipáját. – Miután a párizsi rendőrségjó okkal feltételezi, hogy a Leviathanon tartózkodik az az ember, aki a rue de Grenelle-i bűnténytelkövette.A szalonban alig hallható „Ah!” hullámzott végig.– Feltételezem, hogy már sikerült megvitatniuk ezt a sok tekintetben titokzatos ügyet. – A felügyelő tokásállát az újságkivágás felé fordította, ami még mindig Fandorin kezében volt. – S ez még nem minden,hölgyeim és uraim. Biztos tudomásom van róla, hogy a gyilkos az első osztályon utazik... (ismét egyöntetű„ah”) ...és ráadásul ebben a pillanatban is itt, a szalonban tartózkodik – fejezte be élénken Gauche, leültaz ablak melletti atlaszhuzatú fotelbe, s várakozóan összefonta karját alig valamivel ezüst óralánca alatt.– Lehetetlen! – kiáltott fel Renata, önkéntelenül is hasához kapva.Renier hadnagy felpattant.A vörös báró hahotázni és látványosan tapsolni kezdett.Sweetchild professzor idegesen nyelt egyet, és levette a szemüvegét.Clarissa Stump megdermedt, s szorongatni kezdte a gallérján lévő achátbrosst.A japánnak egy arcizma sem rándult, de az udvarias mosoly egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról.Truffo doktor megfogta a felesége könyökét, s közben a legfontosabbat felejtette el lefordítani, de Mrs.Truffo, ijedtségtől dülledt szemei után ítélve, maga is rájött, mi a helyzet.A diplomata pedig halkan ezt kérdezte:– Milyen alapon?– A jelenlétem az alap – felelte higgadtan a felügyelő. – S ez legyen elég. Más feltételezések is vannak, deezekről felesleges tudniuk... Hát ez a helyzet. – A rendőr hangjából egyértelmű csalódottság csendült ki. –Látom, senki sem siet, hogy elaléljon, és azt kiabálja: „Tartóztasson le, én vagyok a gyilkos!”Természetesen erre nem is számítottam. Akkor hát lássuk. – Fenyegetően felemelte kisujját. – Egyetlenutasnak sem szabad erről beszélniük. Egyébként sem áll érdekükben – pillanatok alatt szárnyra kapna ahír, s úgy néznének ránk, mint a leprásokra. Ne akarjanak átköltözni egy másik szalonba – ez csak tápláljaa gyanúmat. Amúgy sem sikerülne, megegyeztem a kapitánnyal.Renata reszkető hangon nyöszörögte:– Monsieur Gauche, aranyoskám, legalább engem nem lehetne megkímélni ettől a rémálomtól? Félek egyasztalnál ülni egy gyilkossal. S ha fogja magát, és engem is megmérgez? Most már egy falatot sem tudoklenyelni. Hiszen nekem árt az izgalom! Senkinek nem szólok egy szót sem, becsületszavamra!– Nagyon sajnálom, Madame Kleber – felelte szárazon a nyomozó –, de senkivel sem tehetek kivételt.Van rá okom, hogy mindenkit gyanúsítottnak tekintsek a jelenlévők közül, s nem utolsósorban önt is.Renata halkan felnyögött és hátrahanyatlott a székén, Renier hadnagy pedig mérgesen toppantott:– Mit meg nem enged magának, Monsieur... különösen fontos ügyek nyomozója! Azonnal mindenrőlbeszámolok Cliff kapitánynak!– Rajta – mondta közömbösen Gauche. – Csak ne most, hanem egy kicsit később. Még nem értem rövidkis beszédem végére. Tehát, egyelőre nem tudom biztosan, ki önök közül a kliensem, bár már nagyon-nagyon közel vagyok a célhoz.Renata azt várta, hogy e szavakat követően egy sokatmondó pillantás következik, s előbbre húzódott, denem, a rendőr csak az idétlen pipáját nézegette. Szinte biztos, hogy hazudott – senkit sem gyanúsít.

– Ön hölgyre gyanakszik, ez szemmel látható! – hadonászott idegesen Miss Stump. – Különben miérthurcolná magával azt az újságkivágást egy bizonyos Marie Sansfondról? Bárki legyen is az illető! Hátképes lenne egy nő ilyen állatias tettre?Mrs.Truffo hirtelen felugrott, láthatóan készen állt, hogy nyomban beálljon a női szolidaritás zászlaja alá.– Mademoiselle Sansfondról egy más alkalommal fogunk majd beszélgetni – felelte a nyomozó, közbentitokzatos tekintettel méregette Clarissa Stumpot. – Ezekből az újságcikkekből pedig rengeteg áll arendelkezésemre, s mindegyik valami más változattal áll elő. – Felnyitotta a fekete dossziét, és lapozgatnikezdett az újságkivágások között. Valóban több tucat volt belőlük. – És most, hölgyeim és uraim, kérem,ne vágjanak többé a szavamba! – A rendőr hangja megkeményedett. – Igen, veszélyes bűnöző vanközöttünk. Lehet, hogy pszichopata. (Renata észrevette, hogy a professzor egy kicsit arrébb húzta székétSir Reginaldtól.) Ezért kérem, hogy mindenki legyen óvatos. Ha észrevesznek valami furcsa dolgot,legyen bármilyen apróság, azonnal nekem szóljanak. De a legjobb mégis az lenne, ha a gyilkos őszinténbevallaná bűnét, amúgy sincs más választása. Egyelőre ennyit akartam mondani.Mrs. Truffo iskolásan feltette a kezét:– In fact, I have seen something extraordinary only yesterday! A charcoal black face, definitely inhuman,looked at me from the outside while I was in our cabin! I was so scared! – Hitveséhez fordult, ésmegbökte a könyökével. – I told you, but you paid no attention![5]

– Ó – szólalt meg hirtelen Renata –, nekem pedig tegnap a toilettekészletemből eltűnt a valóditeknősbékapáncélból készült tükröm.Monsieur Őrült, úgy tűnt, szintén akart valamit közölni, de nem volt rá ideje – a felügyelő haragosanbecsapta dossziéja fedelét.– Ne nézzenek hülyének! Én egy öreg kopó vagyok! Gustave Gauche-t nem lehet félrevezetni! Ha arra leszszükség, az egész tisztes kompániát kipakolom a partra, s majd mindenkivel egyenként fogok eltársalogni!Tíz embert öltek meg, ebből nem lehet viccet csinálni! Gondolkodjanak, hölgyeim és uraim,gondolkodjanak!Kiment a szalonból, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.– Uraim, valahogy rosszul érzem magam – mondta elhaló hangon Renata. – A kabinomba megyek.– Elkísérem önt, Madame Kleber – pattant hozzá sietve Charles Renier. – Ez hallatlan! Micsodaszemtelenség!Renata eltolta magától:– Köszönöm, nem kell. Magam is odatalálok.Majd bizonytalan léptekkel átment a helyiségen, egy pillanatra megtámaszkodva a falon az ajtónál. Afolyosón, ahol senki sem látta, felgyorsította lépteit. Kinyitotta a kabinját, kivette a dívány alól azútitáskáját, és remegő kezét a selyemhuzat alá dugta. Az arca sápadt volt, de elszánt. Ujjai pillanatok alattmegtalálták a fémdobozkát.A dobozban hidegen csillant meg a fém és az üveg, az injekciós tű.

CLARISSA STUMP

A kellemetlenségek már reggel elkezdődtek. A tükörbe nézve Clarissa két egyértelműen kirajzolódó apróráncot fedezett fel – alig látható sugárként húzódtak szeme sarkából a halántéka felé. Ez mind a naptól van.Itt olyan erősen tűz, hogy nem segít sem az ernyő, sem a kalap. Clarissa hosszasan szemlélte magát akíméletlen polírozott felületen, ujjával végigsimított a bőrén, abban reménykedve, hogy csak az alvástólvannak a ráncok, és majd kisimulnak. Addig-addig nézelődött, míg a fejét félrefordítva egy ősz hajszálatpillantott meg a füle mögött. Ettől aztán végképp elkeseredett. Lehet, hogy ez is a naptól van? Kifakultak ahajszálai? Nem, Miss Stump, ne áltassa magát. Ahogy a költő mondta:

November fehér sóhajátbánat küldte, ezüstözve haját.

A szokásosnál alaposabban hozta rendbe magát. Az ősz hajszálat könyörtelenül kitépte. Ostobaság,természetesen. Mintha John Donne mondta volna, hogy a női boldogság titka – időben megtalálni azátmenetet az egyik életkorból a másikba, s a nőnek ebből három jutott: előbb kislány, aztán feleség, svégül anya. De hogyan lehet átlépni a másodikból a harmadikba, ha egyszer sohasem volt férjnél?Az ehhez hasonló gondolatok legjobb ellenszere – sétát tenni a friss levegőn, s Clarissa elindult, hogybejárja a fedélzetet. Hatalmas méretei ellenére a Leviathánt már régen lemérte egyenletes, nyugodtlépteivel – legalábbis az első osztályon utazóknak kijelölt felső fedélzetet. A kerülete háromszázötvenötlépés. Hét és fél perc, ha nem gyönyörködsz a tengerben, és nem fecsegsz az ismerősökkel.Ilyenkor kora reggel ismerősök még nincsenek a fedélzeten, s Clarissa akadálytalanul sétált végig a hajójobb oldalán, egészen a tatig. A Leviathan egyenletesen szelte a Vörös-tenger sötétbarna felszínét, ahatalmas hajócsavar mögött egészen a horizontig húzódott a lusta, ősz barázda. Ah, micsoda forróság!Clarissa irigykedve nézte a matrózokat, akik egy szinttel lejjebb a korlát fémlemezeit tisztogatták. Könnyűnekik, hiszen a vászonnadrágon kívül nincs rajtuk semmi – se blúz, se bugyi, se szoros harisnyakötő, sehosszú ruha. Akaratlanul is irigykedni kezdesz a civilizálatlan Mr. Aonóra, aki a maga japán köntösébenjár-kel a hajón, és senki nem csodálkozik rajta, hiszen ázsiai.Elképzelte magában, amint egy vászonnal bevont heverőn fekszik, teljesen meztelenül. Nem, inkábbkönnyű tunikában, mint régen a görög nők. Es nem történik semmi különös. Úgy száz év múlva, amikor azemberiség végleg megszabadul az előítéleteitől, ez teljesen természetes lesz.Szembe vele surrogó gumiabroncsokkal karikázott háromkerekű amerikai biciklijén Mr. Fandorin. Aztmondják, az ilyen gyakorlatok javítják az izmok rugalmasságát, és erősebbé teszik a szívet. A diplomatakönnyű sportöltönyben volt: kockás nadrágot, kamásnis guttapercha cipőt, rövid zakót, kihajtott gallérúfehér inget viselt. Napsütötte aranybarna arcán barátságos mosoly jelent meg. Mr. Fandorin udvariasanmegemelte trópusi sisakját és elsuhant. Nem állt meg.Clarissa felsóhajtott. A séta ötlete nem vált be – csak a fehérneműjét itatta át a verejték. Vissza kell mennia kabinba és átöltözni.Clarissa reggelijét az affektáló Madame Kleber tette tönkre. Milyen elképesztő módon tudja felhasználnigyengeségét arra, hogy másokat kizsákmányoljon! Pontosan akkor, amikor Clarissa csészéjében amegfelelő hőfokra hűlt le a kávé, ez az elviselhetetlen svájci nő panaszkodni kezdett, hogy nehezen kaplevegőt, s azt kérte, hogy valaki oldja meg ruhája zsinórját. Clarissa rendszerint úgy tett, mintha nemhallaná Renata Kleber nyafogását, s rögtön akadt is egy önkéntes, ám egy ilyen kényes műveletre a férfiaknem alkalmasak, Mrs. Truffónak pedig éppen most kellett távol lennie – a férjének segített ellátni valamibeteg dámát. Úgy látszik, ez az unalmas nőszemély korábban irgalmas nővérként dolgozott. S micsodatársadalmi felemelkedés: mint a főorvos felesége az első osztályon étkezik. Igazi brit ladynek mutatjamagát, csak egy kicsit túllő a célon.

Egy szó mint száz, Madame Kleber zsinórjával kellett vacakolnia, s a kávé közben teljesen kihűlt. Ezpersze apróság, egy a sok közül.Reggeli után kiment sétálni, tíz kört tett meg, elfáradt. Egy alkalommal, kihasználva, hogy senki nincs aközelben, óvatosan benézett a 18-as számú kabin ablakán. Mr. Fandorin a szekreter mellett ült, fehéringben, rajta vörös-kék-fehér csíkos nadrágtartó, szája sarkában cigaretta, s borzasztóan hangosankopácsolt ujjaival egy fekete fémből készült különleges masinán, amelyen egy kis henger és sok-sokbillentyű volt. A kíváncsi Clarissa nem volt elég éber, és tetten érték. A diplomata felugrott, meghajolt,felkapta a zakóját, s a nyitott ablakhoz lépett.– Ez egy „r-remington” írógép – magyarázta. – A legújabb modell, a napokban került forgalomba.Rendkívül kényelmes darab, Miss Stump, és nagyon könnyű. Két hordár minden nehézség nélkül el tudtahozni. Pótolhatatlan eszköz az utazás s-során. Most gyakorolom a minél gyorsabb írást. Hobbestolmásolok valamit.Clarissa, akinek az arca még mindig égett zavarában, bólintott és továbbment.Leült a közelben egy csíkos napernyő alá, az árnyékba. Friss szellő fújdogált. Fellapozta A pármaikolostort, hogy elolvassa Santseverina, a gyönyörű, de öregedő hercegné történetét az ifjú Fabrizio delDongóhoz fűződő viszonzatlan szerelméről. Elérzékenyült, kendőjével letörölt egy kibuggyanókönnycseppet, amikor, a legjobb pillanatban, Mr. Fandorin lépett a fedélzetre, fehér öltönyben, széleskarimájú panamakalapban, sétabottal a kezében. Különlegesen jól nézett ki.Clarissa megszólította. A férfi odament hozzá, meghajolt, s leült mellé. A borítóra pillantva ezt mondta:– Le merem f-fogadni, hogy a Waterlooi csata leírását nem olvasta el. Rosszul teszi – ez az egyik legjobbrésze a könyvnek. A háború ennél pontosabb leírását, mint Stendhalnál, sehol sem olvastam.Bármennyire furcsa, Clarissa, aki már másodjára olvasta A pármai kolostort, valóban most is kihagyta azütközet leírását.– Miből gondolta? – kérdezte kíváncsian. – Talán jós?– A nők mindig kihagyják a harci jeleneteket – vonta meg a vállát Fandorin. – Legalábbis az olyan típusúnők, mint ön.– Miért, milyen típus vagyok? – kérdezte behízelgő hangon Clarissa, bár maga is érezte, hogy nem megyneki a kacérkodás.– Önmagához szkeptikusan, a környezetéhez pedig romantikusan viszonyul. – Fejét kissé lehajtva nézett ráa diplomata. – S még azt is elmondhatom önről, hogy nem régen pozitív f-fordulat történt az életében, amiigencsak felzaklatta.Clarissa összerezzent, és leplezetlen ijedséggel nézett beszélgetőtársára.– Ne ijedezzen – nyugtatta meg a furcsa diplomata. – Valójában s-semmit sem tudok önről. Mindösszespeciális gyakorlatok segítségével kifejlesztettem magamban egyfajta megfigyelőképességet és analitikuslátásmódot. Általában elég egy jelentéktelen részlet, hogy össze tudjam rakni a t-teljes képet. Mutassonnekem egy ilyen kétlyukú kerek valamit (finoman rámutatott a nő zsakettjét díszítő nagy rózsaszínűgombra), s rögtön megmondom önnek, ki vesztette el az orra végét – egy nagy disznó, vagy egy kis elefánt.Clarissa mosolyogva kérdezte:– Ön mindenkin átlát?– Nem látok át senkin, de sok mindent látok. Nézzük csak, mit tudna mondani arról az úrról?Fandorin egy nagy bajuszos, testes úrra mutatott, aki távcsövével a homokos partot szemlélte.– Ez Mr. Bubble, aki...– Ne folytassa! – vágott közbe Fandorin. – Megpróbálom kitalálni.Úgy fél percig nézte Mr. Bubblet majd megszólalt:– Először utazik Keletre. Nemrég nősült. Gyáros. Nem v-valami jól mennek a dolgai, erről az úrról lerí,hogy hamarosan csődbe megy. Csaknem minden idejét a biliárdteremben tölti, de rosszul játszik.Clarissa mindig is büszke volt megfigyelőképességére, és alaposabban megnézte Mr. Bubblet, a

manchesteri gyáriparost.Gyáros? Hát igen, ki lehet találni. Ha már az első osztályon utazik, ez azt jelenti, hogy gazdag. Az, hogynem arisztokrata, a fizimiskájára van írva. Üzletemberre sem hasonlít – lötyög rajta a zakó, s a vonásaisem utalnak találékonyságra. Rendben.Nemrég nősült? Igen, ez egyszerű – a jeggyűrű úgy csillog az ujján, hogy rögtön látszik, még igencsak új.Sokat biliárdozik? Erre miből következtet? Ahá, a zakója csupa kréta.– Honnan veszi, hogy Mr. Bubble először utazik Keletre? – kérdezte a nő. – Miért süt róla, hogyhamarosan csődbe megy? És miből alakult ki az a meggyőződése, hogy rossz biliárdjátékos? Talán ottvolt, és látta, hogyan játszik?– Nem, nem jártam a b-biliárdteremben, mert ki nem állhatom a hazárdjátékot, s egyébként is előszörlátom ezt a gentlemant – válaszolta Fandorin. – Azt, hogy először teszi meg ezt az utat, világosan mutatjaaz az ostoba k-kitartás, amellyel a sivár partot szemléli. Különben Mr. Bubble tudná, hogy egészen aBabel-Mandeb-öbölig ezen az oldalon semmi érdekeset nem lát. Ez egy. Ennek az úrnak rendkívül rosszulmennek a dolgai, különben semmi pénzért nem vágott volna bele egy ilyen hosszú utazásba, ráadásulrögtön az esküvő után. Hogy egy ilyen b-borz elhagyja a barlangját? Csak ha közeleg a világ vége,semmiképp sem hamarabb. Ez kettő.– S ha nászútra indult a feleségével együtt? – kérdezte Clarissa, bár tudta, hogy Mr. Bubble egyedülutazik.– És egyedül sóvárog a fedélzeten, meg a b-biliárdteremben ténfereg? Ráadásul csapnivalóan rosszuljátszik – nézze, milyen fehér elöl a zakója. Csak a teljesen tehetségtelen játékosok súrolják hasukkal abiliárdasztal szélét. Ez három.– Hát jól van, de mit mondana például arról a hölgyről?Belemelegedve a játékba, Clarissa Mrs. Blackpoolra mutatott, aki fenséges pózban, karonfogva sétálgatotttársalkodónőjével.Fandorin érdektelen pillantást vetett a tiszteletre méltó hölgyre.– Neki minden az arcára van írva. Angliából jön haza a férjéhez. Felnőtt gyerekeinél volt látogatóban. Aférje katonatiszt. Ezredes.Mr. Blackpool valóban ezredes volt, valamelyik észak-indiai város garnizonjának parancsnoka. Ez mártöbb volt a soknál.– Magyarázza meg! – követelte Clarissa.– Az ilyen hölgyek maguktól nem utaznak Indiába, csak a férjük szolgálati helyére. Kora alapján már nemvállalkozna először egy ilyen utazásra – következésképpen hazatér. Miért utazhatott Angliába? Csakisazért, hogy találkozzon a gyerekeivel. A szülei, azt gondolom, már meghaltak. Határozott és erőszakosarckifejezése elárulja, hogy parancsolgatáshoz szokott. Pontosan így festenek a garnizonparancsnokok ésezredesek feleségei. Általában fontosabb elöljárónak tartják őket, mint a parancsnokokat. Akarja tudni,hogy miért éppen ezredesfeleség? Azért, mert ha tábornokné lenne, az első osztályon utazna, neki pedig,nézze csak, ezüstjelvénye van. Jól van, ne töltsük az időt lényegtelen dolgokkal. – Fandorin odahajolt anőhöz, és suttogóra fogta. – Inkább mesélek önnek arról az orangutánról, ott. Figyelemre méltó alany.Mr. Bubble mellett megállt a majomképű Monsieur Bouealeaux, a hajdani windsori, aki időben elhagyta avészterhes szalont, s így kicsúszott Gauche felügyelő hálójából.A diplomata a következőket súgta Clarissa fülébe:– Az ember, akit ön lát, bűnöző és gonosztevő. Nagy v-valószínűséggel ópiumkereskedő. Hongkongban él.A felesége kínai.Clarissa felkacagott:– Hát most nagyon melléfogott! Ő Monsieur Bouealeaux Lyonból, filantróp, és tizenegy, teljes mértékbenfrancia gyermek atyja. És nem ópiummal kereskedik, hanem teával.– Még mit nem – felelte hidegvérrel Fandorin. – Nézze csak meg jobban, kigombolódott a mandzsettája,

és kilátszik a csuklójára tetovált kék k-kör. Ezzel egy Kínáról szóló könyvben találkoztam. Ez a hongkongit-triászok, a titkos bűnöző társaságok egyikének a jele. Ahhoz, hogy egy európai ilyen triász tagja legyen,nem akármilyen bűnözőnek, hanem igazi nagymenőnek kell lennie. És kínai nőt kell feleségül vennie. Csaknézzen ennek a „filantrópnak” a képére, azonnal kiderül.Clarissa nem tudta, elhiggye-e, vagy sem, Fandorin pedig komoly képpel ezt mondta:– Ez még nem minden, Miss Stump. Sok mindent tudok mesélni egy emberről, akár bekötött sz-sz emmel is– az általa keltett zajok és a szagok alapján. Győződjön meg róla személyesen.Mindjárt ki is oldotta fehér atlasz nyakkendőjét, és odaadta Clarissának.A lány megtapogatta az anyagot – sűrű szövésű volt, nem lehetett átlátni rajta –, és szorosan bekötötte velea diplomata szemét. S mintegy véletlenül hozzáért sima, forró arcához.Hamarosan a tat felől megjelent az ideális jelölt – Lady Campbell, az ismert szüfrazsett, aki azért utazikIndiába, hogy aláírásokat gyűjtsön ahhoz a petícióhoz, amely a férjes asszonyok választójogát követeli.Férfias, termetes, rövidre nyírt hajú nő volt, úgy trappolt a fedélzeten, mint egy igásló. Azt hinné azember, hogy a fedélzetmester, nem pedig egy lady.– Nos, ki van itt? – kérdezte Clarissa, s már előre fulladozott a nevetéstől.Ám nem sokáig tartott a vidámsága.Homlokát ráncolva, Fandorin szaggatottan sorolta:– Suhog a szoknyája. Nő. A léptei s-súlyosak. Erős jellem. Benne van a korban. Csúnya. Dohányzik.Rövid hajú.– Hogyhogy rövid hajú? – visított fel Clarissa, és szemét eltakarva hallgatta a szüfrazsett elefántlépteit. –Hogy csinálja ezt, hogy?!– Ha egyszer egy nő dohányzik, ez azt jelenti, hogy rövid hajú és haladó szellemű – jelentette ki Fandorinnyugodtan. – Ez pedig még meg is veti a divatot, valamilyen formátlan lebernyeget visel, világoszöldszínűt, de vörös övvel.Clarissa elképedt. Ez hihetetlen! Babonás félelemben vette le tenyerét az arcáról, és meglátta, hogyFandorin már felkötötte nyakkendőjét, sőt még csinos csomó is van rajta. A diplomata világoskék szemevidáman csillogott.Mindez nagyon kellemes volt, de a beszélgetés rosszul végződött. Miután kinevette magát, Clarissanagyon finoman a krími háborúra terelte a szót. Mondván, micsoda tragédia volt ez Európa, deOroszország számára is. Óvatosan szóba hozta akkori emlékeit, úgymond a gyerekkorából, jóvalkorábbinak beállítva őket, mint azok valójában voltak. Hasonló vallomásra várt – szerette volna végremegtudni, hány éves is Fandorin. A legrosszabb félelmei váltak valóra:– Én még akkor a v-világon sem voltam – vallotta be őszintén a diplomata, összetörve Clarissa mindenreményét.Ezek után már minden balul sült el. Clarissa a festészetről kezdett el beszélni, de belezavarodott, nemtudta értelmesen elmagyarázni, miért is nevezik magukat a preraffaeliták preraffaelitáknak. Bizonyára aztgondolta, hogy ostoba liba. Ah, mennyire más lett minden!Szomorúan tért vissza a kabinjába, s akkor valami borzalmas történt.A folyosó egyik félhomályos sarkában egy gigantikus fekete árny imbolygott. Clarissa illetlenül felvisított,a szívéhez kapott, és fejvesztve az ajtajához rohant. A kabinjában sokáig nem tudta lecsillapítani vaduldobogó szívét. Mi volt ez? Se nem ember, sem nem állat. Valamilyen gonosz, romboló energiasűrítménye. A rossz lelkiismeret. A párizsi rémálom fantomja.De rögtön le is torkollta önmagát: kész, ez már végérvényesen a múlté. Semmi sem történt. Mindez ördögikísértés, káprázat. Megesküdött, hogy nem vádolja magát. Ez már egy új élet, derűs és örömteli. S szentfény árasztja majd el palotád.Megnyugtatásképpen a legdrágább nappali ruháját vette fel, amelyet eddig még nem hordott (fehér kínaiselyem, hátul a derekán halványzöld szalaggal), s hozzá smaragd nyakláncot. Elgyönyörködött a kövek

csillogásában.Való igaz, már nem fiatal. És nem is egy szépség. De nem is ostoba, és pénze is van. S ez sokkal jobbváltozat, mintha öreg, buta és ronda lenne, egy árva garas nélkül.Clarissa pontban kettőkor lépett a szalonba, de addigra már ott ült az egész társaság. Különös dolog, de afelügyelő tegnapelőtti sokkoló bejelentése nemhogy megosztotta volna, de sokkal inkább összekovácsoltaa windsori publikumot. A közös titok, amelyet senki mással nem lehet megosztani, szorosabban fűziegymáshoz az embereket, mint a közös ügy vagy a közös érdek. Clarissa felfigyelt rá, hogy az asztaltársaimár korábban megjelennek, mint amikorra kijelölték a reggeli, az ebéd, a five o'clock és a vacsora idejét,és tovább is maradnak, amire ezelőtt nem nagyon volt példa. Még a történtekben csak közvetve érintettelső tiszt sem sietett vissza szolgálati helyére, s a többiekkel együtt hosszasan elüldögélt a „Windsorban”(mellesleg, még az sem kizárt, hogy a kapitány megbízását teljesítette). Mintha minden windsori egyelitklub tagja lenne, melyet csak a beavatottak látogathatnak. Clarissa többször is elkapott néhány,titokban feléje irányuló futó pillantást. Ezek a pillantások két dolgot jelenthettek: „Lehet, hogy ön agyilkos?”, vagy „Talán kitalálta, hogy én vagyok a gyilkos?” Minden alkalommal, amikor ilyen történt,valahonnan belülről, szinte a gyomra mélyéből, jóleső remegéssel töltötte el egy erőteljes érzés, a rettegésés az izgalom keveréke. Világosan látta szeme előtt a Grenelle utcát – milyen is volt esténként:behízelgően csendes, néptelen, s szelíden hajladoznak a fekete gesztenyefák ágai. Már csak az hiányzik,hogy a felügyelő valahogy kiszagolja az „Ambassador”-dolgot. Már a gondolattól is elfogta a szorongás, slopva a rendőrre pillantott.Gauche úgy ült az asztalnál, mint e titkos szekta főpapja. Nyomasztóan súlyos volt a jelenléte, mindenkilopva figyelte arckifejezését, Gauche pedig, legalábbis úgy tűnt, mindezt észre sem veszi. Mintegyjóindulatúan erkölcsi prédikációkat tartott, és szívesen adta elő „kis történeteit”, melyeket feszültfigyelemmel hallgattak.Hallgatólagos megegyezés alapján csak a szalonban beszéltek Arról, s csakis a felügyelő jelenlétében. Hakét windsori véletlenül összefutott valahol egy semleges területen – a zeneszalonban, a fedélzeten, azolvasóteremben –, Arról semmi esetre sem beszéltek. De még a szalonban sem tértek vissza mindig ehheza csábító témához. Általában véletlenül került szóba, valamilyen teljesen oda nem vágó megjegyzéstkövetően.Ma például a reggelinél semmilyen közös beszélgetésre nem került sor, most azonban, amikor Clarissaelfoglalta a helyét, már teljes hévvel folyt a vita. Unatkozó arccal tanulmányozni kezdte az étlapot –mintha nem jutna eszébe, mit is rendelt ebédre, ám a jól ismert izgalom máris a hatalmába kerítette.– Egy dolog nem hagy nyugodni – mondta Truffo doktor –, e bűntény égbekiáltó értelmetlensége. Úgy nézki a dolog, hogy teljesen feleslegesen öltek meg ennyi embert. Az arany Siva a Szajnába került, a gyilkospedig hoppon maradt.Fandorin, aki ritkán kapcsolódott be a vitába, inkább hallgatott, ez alkalommal mégis szükségét érezte,hogy megszólaljon:– Nem teljesen ez a helyzet. A tettesnél ott maradt a k-kendő.– Milyen kendő? – értetlenkedett a doktor.– Az a mintás indiai. Amelybe, ha hinni lehet az újságoknak, a ggyilkos az elrabolt Sivát csavarta.Ezt a tréfát kissé ideges nevetés fogadta. Az orvos kifejezően tárta szét a karját:– Hát, legalább a kendő.Ekkor Sweetchild professzor hirtelen összerezzent, és lekapta a szemüvegét – ez a mozdulat nála az erősfelindulás jele volt.– Hiába nevetnek! Én ugyanis megérdeklődtem, pontosan melyik kendőt lopták el. Ó, uraim, ez egyegészen különleges ruhadarab, egy kész történet fűződik hozzá. Hallottak-e valaha is a SmaragdRádzsáról?– Arról a bizonyos legendabéli indiai nábobról? – kérdezte Clarissa.

– Egyáltalán nem legendabéli, nagyon is valóságos személy, Madame. Így hívták Bagdaszár rádzsát, aBrahmapuri fejedelemség uralkodóját. A fejedelemség egy nagy, termékeny síkságon terül el, melyetminden oldalról hegyek öveznek. A rádzsák a nagy Báburtól származtatják magukat, és iszlám hitűek, ámez háromszáz év leforgása alatt nem zavarta őket abban, hogy békésen uralkodjanak kis országukban, ahola lakosság többsége hindu. Az uralkodó kaszt és az alattvalók vallási különbözősége ellenére afejedelemségben soha nem volt felkelés vagy viszálykodás, a rádzsák egyre vagyonosabbak lettek, sBagdaszár idejére a brahmapuri nemzetség a leggazdagabbnak számított egész Indiában a hyderabadinizámok után, akik, mint ahogy ezt, természetesen, önök is tudják, gazdagságban minden uralkodótfelülmúlnak, beleértve Viktória királynőt és Sándor cárt is.– Királynőnk nagyságát nem személyes kincstárának, hanem alattvalóinak gazdagsága mutatja – mondtaszigorúan Clarissa, aki sértve érezte magát ettől a megjegyzéstől.– Természetesen – erősítette meg Sweetchild, akit ha egyszer elkapott a hév, nem lehetetett megállítani. –A brahmapuri rádzsák gazdagsága azonban egészen különleges volt. Ök nem gyűjtöttek aranyat, nemtömték tele ládáikat ezüsttel, nem építettek rózsaszín márványpalotákat. Ó, nem, háromszáz éven átmindössze egyetlen szenvedélyük volt – a drágakövek. Tudják-e önök, mit jelent a „brahmapuristandard”?– Talán a gyémántcsiszolás egy típusa? – tippelt bizonytalanul Truffo doktor.– A „brahmapuri standard” kifejezést az ékszerészek használják, éspedig olyan gyémántot, zafírt, rubintvagy smaragdot jelölnek vele, melyet különleges módon dió nagyságúra csiszolnak, s amely megfelelszázhatvan tandul, azaz nyolcvankarátos súlynak.– De hiszen ez igen nagy méret – csodálkozott Renier. – Ilyen kövek nagyon ritkán fordulnak elő. Ha azemlékezetem nem csal, a „Regent” gyémánt, mely a francia államkincstár büszkesége, nem sokkalnagyobb.– Nem, hadnagy, a „Pitte” gyémánt, azaz a „Regent”, csaknem kétszer nagyobb – igazította ki a tengerészttekintélyt parancsoló arckifejezéssel a professzor –, de a nyolcvan karát, különösen, ha tiszta kövekrőlvan szó, nagyon sok. Így hát, hölgyeim és uraim, képzeljék el, hogy Bagdaszárnak ötszáztizenkét ilyendrágaköve volt, s ráadásul mind a legkiválóbb minőségű!– Ez hihetetlen! – kiáltott fel Sir Reginald. Fandorin pedig ezt kérdezte:– M-miért éppen ötszáztizenkettő?– A szent szám, a 8 miatt – magyarázta lelkesen Sweetchild. – 512 annyi, mint 8x8x8, azaz a 8 harmadikhatványon, a köbön, azaz az „ideális szám”. Itt, természetesen, a buddhizmus hatásáról van szó, ahol anyolcas számot különös tisztelet övezi. India északkeleti részén, ahol Brahmapur is található, a különbözővallások egészen elképesztő módon fonódnak egybe. De a legérdekesebb mégis az, ahogyan ezt a kincsetőrizték.– S végül... is hol őrizték? – kérdezte kíváncsian Renata Kleber.– Egy egyszerű agyagládában, melyen semmiféle díszítés nincs. 1852-ben, ifjú régész korombanBrahmapurban jártam, és találkoztam Bagdaszár rádzsával. A fejedelemség területén, a dzsungelbenmegtalálták egy ősi templom romjait, s a főméltóságú úr meghívott, hogy értékeljem a leletet. Elvégeztema szükséges kutatásokat, s mi történt? Kiderült, hogy a templomot még Csandragupta fejedelem idejénépítették, amikor...– Stop-stop-stop! – szakította félbe a felügyelő a tudóst. – A régészetről majd máskor beszéljen nekünk. –Térjünk inkább vissza a rádzsához.– Á, igen. – A professzornak megrebbent a szempillája. – Valóban, így jobb lesz. Mindent egybevetve, arádzsa elégedett volt velem, s különleges elismerésének kifejezéseképpen megmutatta nekem a legendásládát. Ó, soha nem felejtem el ezt a látványt! – Sweetchild hunyorított. – Képzeljenek el egy sötét, földalatti helyiséget, ahol az ajtó mellett egyetlen bronztartóba állított fáklya ég. Ketten voltunk, a rádzsa ésén, a bizalmasai a súlyos vasajtó mögött álltak, melyet őrség védett. Nem láthattam, hogy is néz ki

valójában a kincseskamra, mivel a szemem nem tudta megszokni a félhomályt. Csak annyit hallottam, hogya főméltóságú úr kezében lakatok zörögnek. Ezután Bagdaszár hozzám fordult, s a kezébenmegpillantottam egy földszínű kockát, igen súlyosnak tűnt. A mérete... – Sweetchild kinyitotta a szemét, éskörbenézett. Mindenki lenyűgözve hallgatta, Renata Kleber még egy kicsit el is tátotta a száját, ahogy agyerekek szokták.– Hát, nem tudom. Talán akkora lehetett, mint Miss Stump fejfedője, ha azt egy kocka alakú ládábatennénk.Mindenki, mintha csak parancsszóra tennék, érdeklődéssel szemlélte a fácántollas, apró tiroli kalapot.Clarissa öntudatos mosollyal fogadta a public scrutiny[6] e megnyilvánulását – ahogyan erregyerekkorában tanították.– Ez a kocka leginkább egy olyan hétköznapi agyagtéglára hasonlított, amelyet az ottani építkezésekenhasználnak. A továbbiakban a főméltóságú úr elmagyarázta, hogy az agyag durva, jellegtelen felületesokkal szebben kiemeli a kövek csillogásának fenséges játékát, mint az arany vagy az elefántcsont. Errőlvolt lehetőségem meggyőződni. Bagdaszár lassan a láda fedele felé nyúlt gyűrűkkel borított kezével, majdegy határozott mozdulattal leemelte azt, és... Majd megvakultam, uraim! – A professzor hangjamegremegett. – Ez... ezt nem lehet szavakkal leírni! Képzeljenek el egy titokzatos, villódzó, többszínűfényáradatot, mely a sötét kocka mélyéből sugárzik, és a szivárvány minden színében játszik a föld alattiterem komor boltívein! A kerek köveket nyolc rétegben helyezték egymásra, s mindegyikben hatvannégycsiszolt kő árasztja magából e félelmetes csillogást!A hatást, meg kell mondani, még tovább erősíti az egyetlen fáklya lángjának villódzása. Most is magamelőtt látom Bagdaszár rádzsa arcát, amint megvilágítja ez az alulról sugárzó varázslatos fény...A tudós ismét lehunyta szemét, és elhallgatott.– És, mondjuk, mennyibe kerülhetnek ezek a színes üvegdarabkák? – csattant a felügyelő éles hangja.– Tényleg, mennyibe? – vette át a szót felélénkülve Madame Kleber. – Mondjuk, az önök angol fontjában?Clarissa hallotta, amint Mrs. Truffo meglehetősen hangosan ezt súgta a férjének:– She's so vulgar![7] – Ugyanakkor fakó hajtincseit a füle mögé simította, nehogy akár egy szót iselmulasszon.– Tudják – mosolyodott el jóindulatúan Sweetchild –, foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Nem könnyű ráválaszolni, miután a drágakövek ára a piac függvényében ingadozik, de a jelenlegi állapotok szerint...– Igen-igen, kérem, a jelenlegi szerint, hagyjuk most Csandragupta uralkodót – mordult fel Gauche.– Hm... Nem tudom pontosan, mennyi briliánsa, zafírja és rubinja volt a rádzsának. Az viszont egyértelmű,hogy mindennél jobban értékelte a smaragdot, innen is kapta a nevét. Uralkodásának ideje alatt hét brazilés négy uráli smaragdot szerzett be, ráadásul mindegyikért egy briliánst adott cserébe, sőt még rá isfizetett. Tudják, minden ősének megvolt a maga kedvenc köve, amelyet előnyben részesített a többivelszemben, és mindenekelőtt azokat akarta beszerezni. A mágikus számot, az 512-t még Bagdaszár idejénelérték, s azóta az uralkodók legfőbb célja nem a kövek mennyiségének, hanem minőségének növelésevolt. Azokat a köveket, amelyek nem voltak tökéletesek vagy valami oknál fogva nem kedvelte őket azuralkodó, eladták – innen a „brahmapuri standard” egyre erősödő hírneve. A ládába ezek helyett újabb,értékesebb kövek kerültek. A „brahmapuri standard” iránti mániákus vonzalom szinte eszét vetteBagdaszár őseinek! Egyikőjük egy háromszáz tandulos sárga zafírt vásárolt Nagy Abbász perzsa sahtól,fizetségül tízkaravánnyi kiváló elefántcsontot adott, mivel azonban nagyobbnak bizonyult a megengedettméretnél, a rádzsa ékszerészei lecsiszolták a felesleget!– Ez, mi tagadás, szörnyű – mondta a felügyelő –, de térjünk vissza az árához.Ez alkalommal azonban nem bizonyult könnyű feladatnak helyes irányba terelni az indológust.– Hagyjon már ezzel az árral! – legyintett udvariatlanul a nyomozóra. – Hiszen nem ez a lényeg! Amikoregy ilyen nagyságú és minőségű drágakőről van szó, nem a pénz jut az eszünkbe, hanem azok a csodálatostulajdonságok, amelyeket ősidőktől fogva neki tulajdonítottak. A gyémántot például a tisztaság

szimbólumának tekintik. Elődeink azzal ellenőrizték feleségük hűségét, hogy gyémántot tettek a párnájaalá, amikor aludt. Ha hűséges, akkor azonnal a férje felé fordul, és anélkül, hogy felébredne, átöleli. Haazonban megcsalja, akkor megfordul, és igyekszik a földre lökni a követ. A gyémánt a legyőzhetetlenségbiztosítékának is számít. A régi arabok hitték, hogy az ütközetben az a hadvezér győzedelmeskedik, akineknagyobb gyémánt van a birtokában.– A régi arabok tévedészben vortak – szakította félbe váratlanul a szónokot Hintaro Aono.Mindenki meghökkenve nézett a japánra, aki nagyon ritkán vett részt a beszélgetésekben, és soha senkineknem vágott a szavába. Az ázsiai azonban sietve folytatta, ugyanazzal a nevetséges akcentussal:– A Saint-Cyr akadémián azt tanították, hogy Merész Károly burgundiai fejederem éppen ezért vittemagávar a szvájciakkal folytatott csatába a hatarmasz „Szanszi” dzsémántot, de ez szem mentette meg ót avereszégtőr.Clarissa megsajnálta az ártatlant – ki tudja, mióta szeretne csillogni a tudásával, s most is rosszkor szólaltmeg.A japán közbeszólását síri csend fogadta, s Aono szégyenkezve elpirult.– Igen-igen, Merész Károly... – bólintott kissé sértődötten a professzor, és a korábbi tűz nélkül fejezte bea mondandóját. – A zafír az odaadást és a kitartást szimbolizálja, a smaragd fejleszti az éleslátást és azelőrelátás képességét, a rubin pedig megvéd a betegségektől és a szemmel veréstől... De önök aztkérdezték, mennyit ér Bagdaszár kincstára, ugye?– Értem én, hogy mesésen nagy összegről van szó, de mégis, legalább hozzávetőlegesen meg tudnámondani, hány nulla szerepel benne? – kérdezte határozottan, mintha csak egy ostoba diákot faggatna,Madame Kleber, újfent bizonyságot adva róla, hogy egy bankárfeleség minden helyzetben bankárfeleségmarad.Ezzel szemben Clarissa szívesen hallott volna még a drágakövek csodás tulajdonságairól, és szíve szerintelkerülte volna a pénzzel kapcsolatos eszmefuttatást. Az olyan közönséges.– Akkor próbáljuk meg kiszámolni. – Sweetchild elővett egy ceruzát a zsebéből, s hozzálátott, hogy egypapírszalvétára írja fel a számokat. – Korábban a gyémántot tekintették a legértékesebb kőnek, de adélafrikai lelőhelyek feltárása után érezhetően csökkent az ára. Nagyméretű zafírt gyakrabban találnak,mint más drágaköveket, ezért általában négyszer olcsóbbak, mint a briliánsok, ám ez nem vonatkozik asárga és a csillagos zafírra, s Bagdaszár gyűjteményében éppen ezekből volt a legtöbb. A tiszta, hatalmasrubinok és smaragdok nagyon ritkán fordulnak elő, és értékesebbnek számítanak, mint az azonos súlyúbriliánsok... Na jó, az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy mind az 512 kő briliáns, s ugyanannyit ér.Mint ahogy már mondtam, mindegyik súlya 80 karát. Tavernier képlete szerint, amelyet a világ mindenékszerésze használ, egy kő értékét a következőképpen lehet kiszámolni: vesszük az egykarátos gyémántpiaci árát, és beszorozzuk az adott kő karátszámának négyzetével. Ebből következően... Az egykarátosbriliáns az antwerpeni börzén mondjuk tizenöt fontba kerül. A nyolcvan négyzete – hatezernégyszáz. Eztmegszorozzuk tizenöttel... Hm-m... Kilencvenhatezer font sterling – ez tehát a brahmapuri ládában lévőminden egyes kő ára... Ha megszorozzuk ötszáztizenkettővel... Nagyjából ötvenmillió font sterling.Valójában azonban még több, mivel, ahogy ezt már elmagyaráztam önöknek, az ilyen nagyméretűdrágakövek többet érnek, mint a briliánsok – összegezte diadalmasan Sweetchild.– Ötvenmillió font? Ilyen sok? – kérdezte rekedt hangon Renier. – De hiszen ez másfél milliárd frank!Clarissának elakadt a lélegzete, már nem a kövek romantikus tulajdonságai jártak az eszében, teljesenlenyűgözte a csillagászati összeg.– Ötvenmillió! Akkor ez az egész brit impérium évi költségvetésének fele! – kiáltott fel meglepetésében.– Ez három Szuezi-csatorna! – dörmögte a vörös hajú Milford. – Sőt több!A felügyelő szintén kezébe vette a szalvétát, és valamit komolyan számolgatni kezdett.– Ez az én háromszázezer éves fizetésemnek felel meg – közölte lehangoltan. – Nem túlzott egy kicsit,professzor? Hogy egy ilyen bennszülött uralkodócskának ekkora kincs legyen a birtokában?

Sweetchild olyan büszkén válaszolt, mintha India összes kincse az ő személyes birtokában lenne:– S még valamit! A hydarabadi nizám kincseit hárommillióra becsülik, ez azonban nem fér el egy kisagyagládában. Ilyen kis helyen ekkora érték: ehhez valóban nincs fogható.Fandorin óvatosan megérintette az indológus kabátujját:– Ennek ellenére én azt hiszem, hogy ez az összeg némiképp absztraktnak t-tekinthető. Aligha sikerülhetnevalakinek is azonnal eladni ilyen hatalmas mennyiségű d-drágakövet. Ez lejjebb nyomja a piaci árat.– Rosszul gondolja, Monsieur diplomata – felelte élénken a tudós. – A „brahmapuri standard” presztízseolyan magas, hogy özönlenének a vásárlók. Meg vagyok róla győződve, hogy legalább a kövek fele nemkerülne ki Indiából – az ottani fejedelmek felvásárolnák őket, mindenekelőtt a már említett nizam. A többidrágakőért pedig egymást törnék Európa és Ázsia legjelentősebb bankárai, no és az európai uralkodóksem mulasztanák el az alkalmat, hogy brahmapuri gyöngyszemekkel ékesítsék vagyonukat. Ó-ó, ha akartavolna, Bagdaszár néhány hét alatt eladhatta volna e ládikó tartalmát.– Ön egyfolytában m-múlt időben beszél erről az emberről – jegyezte meg Fandorin. – Talán meghalt? Svajon mi lett a ládával?– Ezt, sajnos, senki nem tudja. Bagdaszár élete tragikusan zárult. A szipojlázadás idején a rádzsaelővigyázatlanul titkos kapcsolatba lépett a lázadókkal, s az alkirály Brahmapurt ellenséges területnekminősítette. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy Britannia egyszerűen rá akarta tenni a kezét Bagdaszárkincsére, de ez, természetesen, nem igaz – mi, angolok, nem alkalmazunk ilyen módszereket.– Ó, igen – bólintott Renier sanda mosollyal az arcán, s összenézett a felügyelővel.Clarissa óvatosan Fandorinra pillantott – netán őt is megfertőzte az anglofóbia bacilusa, de az oroszdiplomata rezzenetlen tekintettel ült a helyén.– Egy dragonyos századot irányítottak Bagdaszárba. A rádzsa Afganisztánba akart menekülni, hogy mentseaz életét, de a lovas gárda utolérte, amikor át akart kelni a Gangeszen. Bagdaszár méltóságon alulinaktartotta volna, hogy letartóztassák, ezért megmérgezte magát. A láda nem volt nála, csak egy kis csomag,melyben egy angol nyelvű feljegyzést találtak. A feljegyzést a brit vezetőknek címezték. Ebben a rádzsamegesküdött, hogy ártatlan, s azt kérte, hogy adják át a küldeményt egyetlen fiának. A fiú valaholEurópában tanult egy magániskolában. Az újfajta gondolkodású indiai hatalmasságoknál ez rendszerint ígyvolt. Meg kell, hogy mondjam, Bagdaszártól egyébként sem volt idegen a civilizált világ, gyakranmegfordult Párizsban és Londonban. Sőt, francia nőt vett el feleségül.– Ah, milyen szokatlan! – kiáltott fel Clarissa. – Indiai rádzsa feleségének lenni! Mi történt vele?– Az ördögbe a feleséggel, inkább meséljen a csomagról – mondta türelmetlenül a felügyelő. – Mi voltbenne?– Jóformán semmi érdekes – vont vállat sajnálkozva a professzor. – Egy Korán. A láda nyomtalanuleltűnt, bár mindenütt keresték.– S ez egy hétköznapi kinézetű Korán volt? – kérdezte Fandorin.– A lehető legátlagosabb, a bombayi nyomdában készült, az elhunyt saját kezű jámbor megjegyzéseivel alapszéleken. A századparancsnok úgy vélte, a Koránt el lehet juttatni rendeltetési helyére, az expedícióemlékére pedig csak a kendőt tartotta meg magának, melybe a könyvet csomagolták. Később a kendőtLord Littlebee vásárolta meg, s az indiai festett selymek gyűjteményébe került. A felügyelő pontosított.– Ez az a bizonyos kendő, amelybe a gyilkos a Sivát tekerte?– Pontosan. Valóban különleges. A legfinomabb, pillekönnyű selyemből készült. Rajzolata elég triviális –a paradicsommadarat, az édes hangú Kalavinkát ábrázolja, van azonban két különlegessége, melyekkelegyetlen indiai kendőn sem találkoztam. Először is, a Kalavinka szeme helyén kis lyuk van, melynek szélétcsillogó brokátfonallal varrták körbe. Másodszor pedig, érdekes a kendő formája is – nem szögletes,hanem kúp formájú. Olyan szabálytalan háromszög: két oldala egyenetlen, a harmadik egyenes.– Nagyon értékes ez a k-kendő? – kérdezte Fandorin.– De a kendő nem is érdekes – biggyesztette le szeszélyesen ajkát Madame Kleber. – Inkább beszéljen

még a kincsekről! Jobban kellett volna keresni őket.Sweetchild elnevette magát:– Ó, Madame, el sem tudja képzelni, milyen megszállottan kereste az új rádzsa! Ő volt az egyik olyanhelyi zamindár, aki felbecsülhetetlen szolgálatot nyújtott nekünk a szipojháború idején, s jutalmulmegkapta a brahmapuri trónt. Szerencsétlennek a kapzsiságtól teljesen elborult az elméje. Valamelyiknagyokos azt súgta neki, hogy Bagdaszár a ládikot az egyik ház falába rejtette. S miután az kinézete ésmérete alapján valóban egy egyszerű agyagtéglára hasonlított, az új rádzsa lerombolt minden olyanépítményt, ami ilyen anyagból készült. Egymás után bontották le a házakat, s minden egyes téglát azuralkodó személyes felügyelete alatt vertek szét. Ha figyelembe vesszük, hogy Brahmapurban az összesépítmény kilencven százaléka téglából készült, néhány hónap elteltével a virágzó város romhalmazzá vált.Az eszelős rádzsát saját bizalmasai mérgezték meg, attól tartva, hogy a lakosság fellázad, s aszipojlázadásnál is nagyobb viszályra lehet számítani.– Meg is érdemelte, a júdás – jelentette ki pátosszal Renier. – Nincs visszataszítóbb, mint az árulás.Fandorin türelmesen megismételte kérdését:– Mégis, professzor, nagyon értékes ez a k-kendő?– Nem hinném. Inkább ritkaság, különlegesség.– Akkor miért csomagolnak mégis mindig valamit ebbe a kendőbe? Hol a Koránt, hol a Sivát? Nincs-eesetleg e selyemdarabnak valami szakrális jelentése?– Soha nem hallottam semmi efféléről. Egyszerű egybeesés.Gauche felügyelő sóhajtva felállt, és kinyújtóztatta zsibbadt tagjait.– Hm, igen. Figyelemre méltó történet, de a mi nyomozásunkat sajnos nem viszi előbbre. A gyilkos alighatartja magánál ezt a rongyot, mint valami szentimentális szuvenírt. – Majd ábrándosan hozzátette: – Nemis lenne rossz. Mondjuk, valaki önök közül, kedves gyanúsítottak, előveszi a paradicsommadarasselyemkendőt, s csak úgy, szórakozottságból belefújja az orrát. Akkor tudná a jó öreg Gauche, hogyan isjárjon el.S a nyomozó felnevetett, láthatólag nagyon szellemesnek találta a tréfáját. Clarissa szemrehányóan nézett afaragatlan fickóra.A felügyelő elkapta a tekintetét, s összevonta szemöldökét:– Ha már itt tartunk, Mademoiselle Stump, nézzük csak az ön csodálatos kalapját. Sikkes darab, alegutolsó párizsi divat szerint készült. Régen méltóztatott Párizsban járni?Clarissa erőt vett magán, s fagyosan így válaszolt:– A kalapot Londonban vettem, felügyelő úr. Párizsban pedig soha nem jártam.Mit szemlél olyan kitartóan rajta Mr. Fandorin? Clarissa követte a tekintetét és elsápadt.A diplomata az ő strucctollas legyezőjét méregette, melynek csontból készült nyelén ott díszelgett az aranyfelirat: Meilleurs souvenirs! Hotel „AMBASSADEUR”. Rue de Grenelle, Paris.Micsoda megbocsáthatatlan baklövés!

HINTARO AONO

A 4-ik hónap 5-ik napjaAz eritreai partok láttán

Legalul az óceán méregzöld sávja,A középső sávban a homok sárgája,A felső sávban az ég kék világa.Ilyen Afrika Színes zászlaja.

Ez a hétköznapi ötsoros – másfél órás erőfeszítéseim gyümölcse, hogy biztosítsam lelki harmóniám. Az azátkozott harmónia sehogy sem akart visszatérni.Egyedül ültem a taton, néztem Afrika egyhangú partjait, s fájóbban, mint valaha, éreztem végtelenmagányom. Még az a jó, hogy gyermekkoromban belém oltották a naplóírás jótékony szokását. Hét évvelezelőtt, amikor útra keltem, hogy tanulmányokat folytassak egy távoli országban, Furanszában, titokbanarról ábrándoztam, hogy majd egyszer könyvként jelenik meg útinaplóm, s dicsőséget hoz nekem és azegész Aono nemzetségnek. De jaj, elmém túlságosan tökéletlen, érzelmeim nagyon is hétköznapiak ahhoz,hogy ezek a szegényes lapocskák vetélkedni tudnának az elmúlt idők magasztos naplóirodalmával.S mégis, ha nem lennének ezek a mindennapos feljegyzések, biztos, hogy már régen megbolondultamvolna.Még itt, ezen a hajón is, amely Kelet-Ázsiába tart, a sárga fajnak csak két képviselője található – én és akínai eunuch, 11. rangbéli udvari hivatalnok, aki azért utazott Párizsba, hogy beszerezze Cü Szicsászárnőnek a legújabb parfümöket és kozmetikumokat. Takarékosságból másodosztályon utazik, nagyonfeszeng miatta, és beszélgetésünk félbe is szakadt abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy én az elsőn.Micsoda szégyen ez Kínára nézve! Ha én lettem volna a kínai hivatalnok helyében, bizonyára meghaltamvolna megalázottságomban. Hiszen ezen az európai hajón mindketten egy hatalmas ázsiai országotképviselünk. Megértem Cszsan hivatalnok lelkiállapotát, mégis nagyon sajnálom, hogy szégyenében kisem dugja az orrát szűk kabinjából – pedig lenne miről beszélgetnünk. Helyesebben nem beszélgetnénk,hanem papír és ecset segítségével társalognánk. Annak ellenére, hogy különböző nyelvet beszélünk, ahieroglifáink ugyanazok.Semmi baj, mondogatom magamnak, erősnek kell lenned. Alig van hátra valami. Úgy egy hónap múlvameglátod Nagaszaki fényeit, s onnan már csak egy karnyújtásnyira van a szeretett Kagoszima. S ha avisszatérés megalázást és szégyent hoz is rám, nevessen csak rajtam az összes barátom! Csak legyek márvégre ismét otthon! Végül is senki nem merészel majd nyíltan megvetni – mindenki tudja, hogy apámakaratát teljesítettem, s a parancsról, mint tudjuk, nem nyitnak vitát. Megtettem, amit meg kellett tennem,ez volt a kötelességem. Az életem tönkrement, de ha erre van szükség Japán érdekében... No, de elég isebből!Ám ki gondolta volna, hogy a hazatérés, a hétéves megpróbáltatás utolsó szakasza ennyire nehéz lesz?Franciaországban legalább egyedül étkezhettem, a magam kedvére sétálgathattam, beszélgethettem atermészettel. Itt viszont, a hajón, olyan rizsszemnek érzem magam, amely tévedésből egy tésztástányérbakerült. A szőke barbárok közötti hétéves tartózkodásom alatt sem sikerült elsajátíttatniuk velem néhányvisszataszító szokásukat. Amikor azt látom, hogy a kifinomult ízlésű Kleber-szan késsel vagdossa a véresbeefsteaket, majd rózsaszín nyelvecskéjével körbenyalja vörös ajkait, hányingerem támad. S ezek az angolmosdók, melyek lefolyóját dugóval kell elzárni, s a mocskos vízben arcot mosni! És azok a szörnyű, torzelmével kiagyalt ruhák! Úgy érzed magad, mint a ponty, amelyet olajos papírba csomagoltak, és faszénensütögetik. Mindennél jobban gyűlölöm a kemény gallért, amitől vörös kiütés jelenik meg az álladon, s akínzóeszköznek is megfelelő bőrcipőt. A barbár ázsiai jogán megengedem magamnak, hogy könnyű

jukatban sétálgassak a fedélzeten, míg szerencsétlen asztaltársaim reggeltől estig főnek a holmijaikban.Érzékeny orromat nagyon bántja az átható, zsíros európai izzadságszag. Szörnyűnek találom akerekszeműeknek azt a szokását is, hogy zsebkendőbe fújják az orrukat, azt taknyosan visszadugják azsebükbe, majd ismét előveszik, s ismét belefújnak. Otthon ezt egyszerűen nem fogják elhinni, mondván,mindezt én találtam ki. Bár hét év nagy idő. Lehet, hogy a hölgyek már nálunk is ilyen nevetséges turnűrösszoknyát húznak a hátsó felükre, és magas sarkú cipőben sántikálva botladoznak. Kíváncsi lennék, hogynézne ki Kioko-szan egy ilyen öltözékben. Hiszen már egészen nagylány – tizenhárom éves. Még egy-kétév, és összeadnak bennünket. De az is lehet, hogy annyit sem kell várni. Csak már otthon lennék!Ma különösen nehéz volt visszanyerni lelki egyensúlyom, mivel1/ Felfedeztem, hogy útitáskámból eltűnt a legjobb eszköz, amellyel könnyedén átvágom a legvastagabbizmot is. Mit jelenthet ez a különös lopás?2/ Ebéd közben ismét megalázó helyzetbe kerültem – ami sokkal rosszabb volt, mint a Merész Károllyalkapcsolatos eset (1. a tegnapi feljegyzést). Fandorin-szan, aki továbbra is élénken érdeklődik Japán iránt,faggatni kezdett a Busidóról és a szamuráj hagyományokról. A beszélgetés a családomra, az őseimreterelődött. Miután tisztként mutatkoztam be, az orosz a császári hadsereg fegyverzetéről, egyenruháiról ésszabályzatáról kezdett kérdezősködni. Szörnyű volt! Amikor kiderült, hogy sohasem hallottam a Berdanpuskáról, Fandorin-szan nagyon furcsán nézett rám. Bizonyára azt gondolta, hogy a japán hadseregbencsupa tökfilkó szolgál. Szégyenemben teljesen megfeledkeztem az udvariasságról és kirohantam aszalonból, amivel, természetesen, csak még nagyobb zavart keltettem. Sokáig nem tudtam megnyugodni.Először a csónakfedélzetre mentem, ahol a legerősebben tűz a nap, és ezért senki nem jár oda.Ágyékkötőre vetkőztem, és félórán keresztül tökéletesítettem a mavaszi-giri ütés technikáját. Amikormegfelelő kondícióba kerültem, és már rózsaszínűnek láttam a napot, felvettem a dzadzen-pózt, és negyvenpercig próbáltam meditálni. Csak ezek után öltöztem fel, és indultam a tatra, hogy megírjam a tankát. Mindezek a gyakorlatok a segítségemre voltak. Most már tudom, hogyan hozzam helyre a tekintélyem.Vacsoránál azt mondom majd Fandorin-szannak, hogy tilos külföldiekkel beszélgetnünk a császárihadseregről, a szalonból pedig azért rohantam ki, mert szörnyű hasmenésem volt. Úgy gondolom, hogy ezmeggyőzően fog hangzani, s nem tűnök majd neveletlen barbárnak a szomszédaim szemében. Ugyanaznap, este

Még hogy egyensúly! Katasztrofális dolog történt. Szégyenletesen reszket a kezem, de mindent azonnal,részletesen le kell írnom. Ez segíteni fog az összpontosításban, és a helyes döntésben. Most egyelőrevegyük sorra a tényeket, a következtetést halasszuk későbbre.Tehát.A vacsora, szokás szerint, 8 órakor kezdődött a „Windsor”-szalonban. Bár délben salátát és céklátrendeltem (red beet), a pincér félig nyers, véres marhahúst hozott. Valószínűleg red beefnek hallotta. Avillámmal csak döfködtem a vértől csöpögő állattetemet, és titkos irigységgel néztem az első tisztet, akiétvágygerjesztő zöldségragut evett, diétás szárnyas hússal. Mi volt még?Tulajdonképpen semmi különös. Kleber-szan, mint mindig, most is a migrénjére panaszkodott, de jóétvággyal evett. Az arca örömtől sugárzik, íme a könnyen elviselhető terhesség klasszikus példája. Megvagyok róla győződve, hogy ha ott lesz az ideje, úgy fog kiugrani belőle a gyerek, mint a francia pezsgőbőla dugó.A hőségről, a holnapi adeni megérkezésünkről, a drágakövekről beszéltek. Mi Fandorin-szannal a japánés az angol torna előnyeit mérlegeltük. Megengedhettem magamnak, hogy fölényes legyek, mivel etekintetben a Kelet egyértelműen előnyt élvez a Nyugattal szemben. A dolog lényege abban áll, hogy náluka torna sport és játék, nálunk viszont a szellemi öntökéletesítés útja. Éppenséggel a szellemié, mivel a

testi tökéletességnek nincs jelentősége, s csak vontatja maga után a szellem, mint a mozdony a vagonokat.Meg kell, hogy mondjam, az oroszt nagyon érdekli a sport, s még hallott is valamit Japán és Kína harciiskoláiról. Ma reggel a szokásosnál korábban meditáltam a csónakfedélzeten, s ott láttam Fandorin-szantis. Csak meghajlással üdvözöltük egymást, nem elegyedtünk szóba, mert mindketten el voltunk foglalva asaját dolgunkkal: én az új nap fényében fürdettem a lelkem, ő pedig tornatrikóba öltözve térdreereszkedett, és váltott kézzel fekvőtámaszokat csinált, majd sokáig emelgette szemmel láthatóan igennehéz súlyzóit.A torna iránti közös érdeklődésünk fesztelenebbé tette esti beszélgetésünket, és talán az átlagosnálfelszabadultabban éreztem magam.Meséltem az orosznak a dzsiu-dzsicuról. Lankadatlan figyelemmel hallgatta.Úgy fél kilenc körül (nem figyeltem, mennyi a pontos idő) Kleber-szan, miután megitta a teáját ésmegevett két süteményt, fejfájásra kezdett panaszkodni. Mire én azt mondtam, hogy ez előfordul a terhesnőkkel, ha túleszik magukat. Szavaimat valamiért kimondottan sértésnek vette, s rádöbbentem, hogyfeleslegesen fecsegtem. Pedig hányszor megfogadtam, hogy ki sem nyitom a szám. Hiszen bölcs nevelőimis azt tanították: amikor idegen társaságba kerülsz, ülj csendben, mosolyogj kellemesen, s időnkéntbólogass – kulturált ember benyomását kelted, de legalábbis nem mondasz semmi ostobaságot.Renier-szan azon nyomban felugrott, és felajánlotta, hogy a kabinjába kíséri a hölgyet. Ez az emberáltalában nagyon figyelmes, de különösen az Kleber-szanhoz. Ő az egyetlen, aki még el tudja viselniKleber-szant a maga örökös szeszélyeivel. Védi a mundér becsületét, jól teszi.Amikor kimentek, a férfiak átültek a fotelokba és rágyújtottak. Az olasz hajóorvos és angol felesége egypáciensükhöz indultak, én pedig megpróbáltam megértetni a pincérrel, hogy a reggeli omlettembe netegyenek se bacont, se sonkát. Már hozzászokhattak volna, ennyi idő alatt.Körülbelül két perc telhetett el, amikor hirtelen velőtrázó női sikolyt hallottunk.Először is, nem jöttem rá rögtön, hogy Kleber-szan kiabál. Másodszor, nem fogtam fel, hogy az „Oszkur!Oszkur!” „Au secours! Au secours!”-t[8] jelent. Ez azonban nem mentség számomra. Rettentőenszégyenletesen viselkedtem. Nem vagyok méltó a szamuráj rangra!De nézzük sorjában.Először Fandorin-szan rohant az ajtóhoz, mögötte a rendőrfelügyelő, majd Milford-szan és Sweetchild-szan, én meg csak ültem tovább. Ök biztos el is döntötték magukban, hogy a japán hadseregbenszánalmasan gyáva emberek szolgálnak. Valójában azonban nem értettem mindjárt, mi is történik.Amikor felfogtam, már késő volt – utolsóként értem a tett színhelyére, még Stump-szan is megelőzött.Kleber-szan kabinja egészen közel van a szalonhoz – a folyosón jobbra az ötödik.A korábban érkezettek háta mögül hihetetlen kép tárult a szemem elé. A kabin ajtaja tárva-nyitva. Kleber-szan fájdalmasan nyögdécselt, a földön fekve, rajta pedig egy fekete, fénylő, mozdulatlan test tornyosult.Nem fogtam fel azonnal, hogy ez egy hatalmas termetű néger. Fehér vászonnadrág volt rajta.A tarkójából egy tengerészkés nyele állt ki. Testhelyzetéből azonnal megértettem, hogy a néger halott. Egyilyen döfés, melyet a koponyaalapra mérnek, komoly erőt és pontosságot kíván, viszont valószínűlegvillámgyorsan beáll a halál.Kleber-szan tehetetlenül fetrengett, próbált kiszabadulni a ránehezedő nehéz test alól. Mellette Renierhadnagy kapkodott ide-oda. Az arca fehérebb volt, mint az inggallérja. Az oldalán üres volt atengerészkés tokja. A hadnagy teljesen magánkívül volt – hol megpróbálta lecibálni a terhes nőről akellemetlen hullát, hol felénk fordulva zavarosan magyarázni kezdte a felügyelőnek, mi is történt.Fandorin-szan volt az egyetlen, aki nem veszítette el hidegvérét. Látszólag minden megerőltetés nélkülfelemelte és félretolta a súlyos holttestet (rögtön eszembe jutott a súlyzógyakorlat), segített Kleber-szannak leülni a karosszékbe, és adott neki egy kis vizet. Ekkorra tértem én is magamhoz – odamentemhozzá és gyorsan ellenőriztem: sem sebet, sem ütésnyomot nem fedeztem fel rajta. Hogy van-e belsősérülése, csak később derül ki. Mindenki olyan izgatott volt, hogy senki sem csodálkozott ezen a

vizsgálaton. A fehérek meg vannak győződve róla, hogy minden ázsiai egy kicsit sámán is, és birtokábanvan az orvoslás művészete. Kleber-szan pulzusa 95 volt, s ez teljesen érthető.Ő és Renier-szan, egymás szavába vágva, a következőket mesélték:A hadnagy:Elkísérte Kleber-szant a kabinjáig, kellemes estét kívánt, majd elköszönt. De még két lépést sem tudottmegtenni, amikor meghallotta a nő segélykiáltását.Kleber-szan:Bement, felkapcsolta a lámpát és a toiletteasztalkája mellett egy hatalmas fekete embert pillantott meg,amint kezében tartja korall nyakláncát (később valóban láttam ezt a láncot a padlón). A néger némánrávetette magát, földre teperte, és hatalmas mancsaival szorongatni kezdte a torkát. Akkor kezdett elkiabálni.A hadnagy:Berontott a kabinba, meglátta a szörnyű (ő azt mondta, „fantasztikus”) jelenetet, és az első pillanatbanmegrémült. Vállon ragadta a négert, de egy centivel sem tudta arrébb taszítani ezt az óriást. Azután acsizmájával fejbe rúgta, de ez sem volt hatásos. Csak ezek után, Madame Kleber és magzatának életétféltve kapta elő tengerészkését és döfött egyet a négerbe.Arra gondoltam, a hadnagy viharos ifjúsága bizonyára tavernákban és bordélyokban telt, ahol az, hogy kifog másnapra kijózanodni és kit visznek a temetőbe, attól függ, hogy bánsz a késsel.Cliff kapitány és Truffo doktor is odarohant. A kabinban alig volt hely. Senki nem értette, hogyankerülhetett a Leviathanra ez az afrikai. Fandorin-szan figyelmesen megvizsgálta a hulla mellkasán lévőtetoválást, s azt mondta, hogy már találkozott hasonlóval. Kiderült, hogy a közelmúlt balkáni konfliktusaidején török fogságban volt, s ott látott a fekete bőrű rabokon ugyanilyen cikcakkos jeleket, amelyek amellbimbójuktól kiindulva képeztek koncentrikus alakzatot. Ez gyakori rituális dísz a nganga törzstagjainál, amelyet nemrégen fedeztek fel arab rabszolgakereskedők az Egyenlítői-Afrika szívében. Anganga férfiak rendkívül keresettek az összes keleti piacon.Úgy tűnt nekem, hogy Fandorin-szan mindezt kissé furcsa arckifejezéssel mondta, mintha töprengenevalamin. Bár lehet, hogy tévedek, mivel az európaiak mimikája elég különös, és egyáltalán nem hasonlít amiénkre.Gauche felügyelő nem nagyon figyelt oda a diplomatára. Azt mondta, hogy őt, mint a törvény képviselőjét,két kérdés izgatja: hogyan került a néger a hajóra, és miért támadt Madame Kleberre.Ekkor derült ki, hogy a jelenlévők közül néhánynak az utóbbi időben titokzatos módon tünedeztek elholmijai a kabinjaikból. Nekem is eszembe jutott a veszteségem, de természetesen hallgattam. Későbbmegállapították, hogy valaki még látott is egy hatalmas fekete árnyékot (Miss Stump), vagy egy feketearcot, amint bepillant az ablakon (Mrs. Truffo). Most már világos, hogy ezek nem hallucinációk voltak, snem is az érzékeny női idegek játékai.Mindenki a kapitányra támadt. Úgy látszik, ezekben a napokban minden utast halálos veszedelemfenyegetett, s a hajó parancsnoksága még csak nem is sejtette. Cliff-szan bíborvörös volt a szégyentől. Elkell ismerni, hogy jelentős presztízsveszteséget szenvedett. Én tapintatosan elfordultam, hogy ne érezzeolyan súlyosnak tekintélye elvesztését.Ezek után a kapitány az incidens minden szemtanúját a „Windsor”-szalonba kérette, majd határozott ésméltóságteljes beszédet mondott. Először is bocsánatot kért a történtekért. Megkért bennünket, hogysenkinek se szóljunk erről a „felettébb szomorú esetről”, mivel fennáll a veszélye egy esetlegestömegpszichózisnak a hajón. Megígérte, hogy a matrózok azonnal, tüzetesen végigvizsgálnak mindenhajóűrt, a hajófenék térségét, a pincéket, raktárakat s még a szenespincéket is. Garantálta, hogy semmifélefekete bőrű betörő nem lesz többé a hajóján. Jó ember a kapitány. Igazi tengeri medve. Kissé nehézkesenbeszél, rövid mondatokban, de látszik, erős a lelke, és nagyon szívén viseli a munkáját. Hallottam, amintegyszer Truffo szenszei arról mesélt a felügyelőnek, hogy Cliff kapitány özvegy, és imádja egyetlen lányát,

aki valamilyen panzióban nevelkedik. Szerintem ez nagyon megható.No lám, talán egy kissé magamhoz térek. A soraim is egyenletesebbek, már nem remeg a kezem. Akkormost felidézem a legkellemetlenebb eseményt.Amint felületesen átvizsgáltam Madame Klebert, felfigyeltem rá, hogy nincs rajta véraláfutás. Voltak mégegyéb megfigyeléseim is, amelyeket szerettem volna megosztani a kapitánnyal és a felügyelővel. Demindenekelőtt szerettem volna megnyugtatni a terhes nőt, aki sehogy sem tudott magához térni amegrázkódtatás után, éppen ellenkezőleg, határozottan arra törekedett, hogy kitörjön rajta a hisztéria. Aleggyengédebb hangon mondtam neki:– Lehet, hogy ez a fekete bőrű egyáltalán nem akarta önt megölni, Madame. Ön olyan váratlanul jelentmeg, felkapcsolta a villanyt, s csak egyszerűen megijedt. Hiszen ő...Nem hagyta, hogy végigmondjam.– Ő ijedt meg? – sziszegte Kleber-szan nem várt gyűlölettel. – Vagy esetleg ön ijedt meg, Monsieurázsiai? Azt hiszi, nem vettem észre, hogyan tolta előre sárga kis pofáját a mások háta mögül?Ennyire még soha, senki nem sértett meg. A legrosszabb az volt, hogy nem tehettem úgy, mintha ezek egyhisztérikus liba ostoba szavai lennének, s nem fordulhattam el lenéző mosollyal. Kleber-szan alegérzékenyebb pontomat találta el!Nem volt mit válaszolnom. Kegyetlenül szenvedtem, ő pedig kisírt, gonosz arcocskáján megalázógrimasszal nézett rám. Ha ebben a pillanatban abba a bizonyos keresztény pokolba lehetett volna jutni,biztos, hogy meghúztam volna a kapu fogantyúját. Mindennél rosszabb volt, hogy a dühroham vörös fátylatvont a szememre, s ettől az állapottól rettegek a legjobban. A szamuráj éppen ilyen rohamok idejénragadtatja magát olyan cselekedetekre, melyek pusztítóan hatnak a karmára. Azután egy egész életenkeresztül vezekelni kell azért az egyetlen pillanatért, amikor elvesztetted magad fölött a kontrollt.Olyasmit is tehet az ember, amire még a szeppuku sem elegendő.Kijöttem a szalonból, attól tartva, hogy nem tudom visszafogni magam, és valami szörnyűt teszek ezzel azállapotos asszonnyal. Nem tudom, uralkodtam volna-e magamon, ha egy férfi mondott volna hasonlókat.Bezárkóztam a kabinomba, elővettem a port-szaidi bazárban vásárolt, egyiptomi tökökkel teli zsákot. Atökök kicsik, úgy fejnagyságnyiak voltak, de nagyon kemények. Majd ötven darabot vettem belőle.Hogy eltüntessem a szememről a bíborvörös fátylat, a tenyéréllel mért direkt ütést kezdtem el gyakorolni.Erős felindulásomban az ütés rosszul sikerült: a tökök nem két egyenlő részre törtek, hanem hét vagy nyolcdarabra.Nehéz a lelkem.

Második rész

Áden-Bombay

HINTARO AONO

A 4-ik hónap 7-ik napjaAdenben

Az orosz diplomata csaknem olyan bölcs, mint egy japán. Fandorin-szan rendelkezik azzal az európaiakranem jellemző képességgel, hogy egy jelenséget teljes mélységében átlásson, nem ragad le az apróságoknálés a technikai részleteknél. Az európaiak felülmúlhatatlan szakértői mindannak, ami a képességeket illeti,kitűnően tudják, mit hogyan kell csinálni. Mi, ázsiaiak, bölcsességgel vagyunk fölruházva, mert értjük, micélból cselekszünk. A szőrös ember számára a mozgás folyamata fontosabb a végső célnál, mi pedig nemvesszük le szemünket a távolban fénylő vezérlő csillagról, s ezért elég gyakran nem jut elegendő időnkarra, hogy körbenézzünk. Ezzel magyarázható, hogy a fehérek lépten nyomon győzedelmeskednek az apróösszetűzésekben, a sárga faj viszont rendületlenül őrzi nyugalmát, miután nagyon jól tudja, hogy mindez ahétköznapok kicsinyessége, mely figyelemre sem érdemes. A legfontosabban, az egyedüli lényegesdologban úgyis mi fogunk győzedelmeskedni.Császárunk nagyszabású kísérletbe fogott: egyesíteni akarja a keleti bölcsességet a nyugati ésszel. Mi,japánok, alázatosan fogadjuk az európai tudomány hétköznapi vívmányait, ugyanakkor nem tévesztjükszem elől az emberi létezés végső célját – a halált, és az azt követő magasabb rendű létformát. A szőkehajúak túlzottan individualisták, nagyra becsült „én”-jük elhomályosítja tekintetüket, eltorzítja a környezővilágról alkotott képüket, és megakadályozza, hogy a problémát különböző nézőpontokból szemléljék. Azeurópai ember lelke vasszöggel van testéhez erősítve, nem tud szárnyalni.Amennyiben Fandorin-szan képes a tisztánlátásra, akkor ezt hazája félázsiai jellegének köszönheti.Oroszország sokban hasonlít Japánra: ugyanaz a Kelet, mely Nyugat felé vonzódik. Csakhogy tőlünkeltérően az oroszok megfeledkeznek a csillagról, mely a hajó irányát kijelöli, s túlságosan sokatnézelődnek körbe-körbe. Saját „én”-ünk szerepét hangsúlyozni, vagy feloldani azt a magasabb rendű„mi”-ben – ebben különbözik Európa Ázsiától. Azt gondolom, Oroszországnak jó esélye van arra, hogy azelső útról a másikra térjen.De túlságosan belebonyolódtam a filozofálgatásba. Ideje visszatérnem Fandorin-szanhoz s az általamutatott tisztánlátáshoz. Leírom sorjában, hogy mi történt.A Leviathan még a világosság beállta előtt megérkezett Adenbe. Útikönyvemben a következő olvashatóerről a kikötőről: „Az adeni kikötő Kelet Gibraltárja, összekötő kapocs Anglia és Kelet-India között. Ahajók itt rakják be a szenet, és egészítik ki ivóvíztartalékukat. Aden jelentősége hallatlanul megnőtt aSzuezi-csatorna megnyitása után. Maga a város nem túlságosan nagy. Több hatalmas kikötői raktár ésdokk található itt, valamint néhány kereskedelmi telep, hivatalok, szállodák. A város szabályoselrendezésű. A talaj szárazságát harminc régi tárolómedence ellensúlyozza, melyekben a hegyekbőllefolyó esővizet gyűjtik. Aden lakosainak száma 34 000, többségében indiai muzulmánok.” Egyelőre megkell elégednem ezzel a szűkszavú leírással, mivel a hajólépcsőt nem eresztették le, és senkit nemengednek ki a partra. Ezt egészségügyi okokkal, a karanténinspekcióval magyarázzák, de mi, a windsorifejedelemség vazallusai, tudjuk, mi a fejetlenség valódi oka: a matrózok és a parti rendőrség átfésüli azegész hatalmas hajót, négerek után kutatva.Reggeli után a szalonban maradtunk, vártuk a razzia eredményét. Pontosan ekkor történt az a fontosbeszélgetés a rendőrfelügyelő és az orosz diplomata között, melynek a mieink közül mindenki fültanújavolt (lám, már a „mieinknek” nevezem őket). Először a néger haláláról beszéltünk, azután a társalgás,ahogy ez már lenni szokott, a párizsi gyilkosságra terelődött. Én magam nem vettem részt ebben abeszélgetésben, de nagyon figyelmesen hallgattam, bár először úgy tűnt, ismét csak zöld majmot kergetneka bambusznád között, vagy fekete macskát a sötét szobában.Stump-szan a következőket mondta: „Hát igen, minden csupa rejtély. Érthetetlen, hogyan került a fekete a

hajóra, s miért akarta megölni Madame Klebert. Éppen úgy, mint a rue de Grenelle-en. Ismét csak amisztika.”S ekkor Fandorin-szan váratlanul megszólalt: „Nincs itt semmiféle misztika. Bár a négerrel kapcsolatbanmég valóban nem minden világos, viszont a de Grenelle utcán történteket illetően, szerintem, már többé-kevésbé tiszta a kép.”Mindenki értetlenül meredt rá, a felügyelő pedig gúnyosan elmosolyodott: „Valóban? Nos, akkor rajta,mondja csak, kíváncsian hallgatjuk.”Fandorin-szan: „Úgy gondolom, hogy a következőképpen történt a dolog. Este a rue de Grenelle-i villaajtaján belépett valaki...”A felügyelő (tettetett lelkesedéssel):„Bravó! Zseniális felismerés!”Valaki felnevetett, de a többség változatlan figyelemmel hallgatta, miután a diplomata nem azok közülvaló, akik a levegőbe beszélnek.Fandorin-szan (zavartalanul folytatta): „...valaki, akinek a megjelenése nem keltett gyanút aszemélyzetben. Ez egy orvos volt, talán fehér köpenyben és valószínűleg orvosi táskával a kezében. Aváratlan vendég azt mondta, hogy mindenki, aki a házban tartózkodik, azonnal jelenjen meg az egyikhelyiségben, mert a városi önkormányzat rendelkezése szerint minden párizsi lakosnak védőoltást kellkapnia.” A felügyelő (most már dühösen): „Miféle kitaláció ez? Mégis milyen oltást? És ugyan miérthittek volna a szolgák az első jöttmentnek?”Fandorin (élesen): „Csak nehogy hamarosan a »különösen fontos ügyek nyomozójából« a »nemkülönösebben fontos ügyek nyomozójává« minősítsék át, Monsieur Gauche. Nem tanulmányozza elégfigyelmesen a saját anyagait, s ez megbocsáthatatlan. Nézze csak meg még egyszer a Soire-ban megjelentcikket, amelyben Lord Littlebee-vel kapcsolatban a nemzetközi kalandornőről, Marie Sansfondról írnak.”A nyomozó kotorászni kezdett fekete mappájában, majd elővette a szükséges írást, és átfutotta.A felügyelő (megvonta a vállát): „No és?”Fandorin-szan (a papírra mutatott): „Nézze csak, itt lent. Látja a következő cikket: „ALÁBBHAGY AKOLERAJÁRVÁNY?” A továbbiakban pedig „a párizsi orvosok határozott megelőző intézkedéseiről”olvashatunk.Truffo-szenszei: „De hiszen valóban így van, uraim. Párizs egész télen át harcolt a fel-felbukkanókolerajárvánnyal. Doverben még egészségügyi ellenőrzésen is át kellett esni a Calais-ból érkező komputasainak.”Fandorin-szan: „Hát ezért nem keltett gyanút a szolgák körében az orvos megjelenése. A látogatóvalószínűleg nagyon magabiztos volt, és meggyőzően beszélt. Lehet, hogy azt mondta, későre jár, és mégnéhány házat fel kell keresnie, vagy valami hasonlót. A házigazdát nyilván nem akarták zavarni a szolgák,tudván, hogy podagrás rohamban szenved, de az őröket lehívták az emeletről.Merthogy az injekciót pillanatok alatt be lehet adni.”Lenyűgözött a diplomata éleslátása, ahogy ezt a bonyolult rejtélyt ilyen könnyedén megoldotta. EkkorGauche felügyelő is gondolkodóba esett.„Na jó, tegyük fel – mondta elégedetlenül. – De mivel magyarázza azt a különös körülményt, hogy az önorvosa, miután megmérgezte a szolgákat, nem a lépcsőn ment fel az emeletre, hanem valamiért kiment azutcára, átmászott a kerítésen a kertbe, és betörte a pálmaház ablakát?”Fandorin-szan: „Töprengtem rajta. Önnek nem fordult meg a fejében, hogy a bűnözők ketten is lehettek: azegyik eltávolította a szolgákat, a másik ez idő alatt az ablakon keresztül behatolt a házba?”A felügyelő (diadalmasan): „Igen, megfordult, de még mennyire, hogy megfordult, Monsieur Nagyész.Pontosan erre a következtetésre akart bennünket vezetni a gyilkosunk. Egyszerűen össze akarta zavarni anyomokat – ez teljesen egyértelmű! A tálalóból, miután megmérgezte a szolgákat, felment az emeletre,ahol belebotlott a házigazdába. Valószínűleg a bűnöző egyszerűen ripityára törte a vitrin üvegét, mert azt

feltételezte, hogy most már senki sincs a házban. A lord a zaj hallatán kinézett a hálószobájából, ésmegölték. Ezután a váratlan incidens után a tettes sietve elmenekült, de nem az ajtón át, hanem a pálmaházablakán keresztül. De miért? Hogy összezavarjon bennünket, s azt higgyük, ketten voltak. Lám ön isfennakadt ezen a csalin. Gauche papát azonban ilyen olcsó trükkel nem lehet megtéveszteni.”A felügyelő szavait elismerés fogadta. Renier-szan még ezt is mondta: „Az ördögbe is, felügyelő, magátaztán nem lehet csak úgy a falhoz állítani!” (Ez egy képletes kifejezés, amely több európai nyelvbenelterjedt. Nem kell szó szerint érteni. A hadnagy arra gondolt, hogy Gauche-szan nagyon okos és tapasztaltnyomozó.)Fandorin-szan várt egy keveset, majd ezt kérdezte: „Tehát ön alaposan megvizsgálta a lábnyomokat azablak alatt, és arra a meggyőződésre jutott, hogy valaki éppenséggel kiugrott, nem pedig felmászott azablakpárkányra?”Erre a felügyelő semmit sem válaszolt, de elég dühösen nézett az oroszra.Ekkor Stump-szan vitatkozni kezdett, ami új, még az eddigieknél is élesebb fordulatot adott abeszélgetésnek.„Egy tettes, két tettes – de a lényeget még mindig nem értem: végül is miért volt erre szükség? – mondta. –Világos, hogy nem a Siva miatt. Akkor mi miatt? De tulajdonképpen nem is a kendő miatt, bármennyiregyönyörű és legendás volt is!”Fandorin-szan nagyon hétköznapian, mintegy magától értetődően mondta: „Az a helyzet, Mademoiselle,hogy éppen a kendő miatt. A Sivát figyelemelterelés miatt vitték el, és azon nyomban, már a legközelebbihídnál bedobták a Szajnába, mert nem volt rá szükség.”A felügyelő megjegyezte: „Lehet, hogy egy orosz bojárnak (elfelejtettem, hogy mit jelent ez a szó, megkell néznem a szótárban) félmillió frank semmiség, de az emberek többsége másképp gondolja. Kétkilogramm tiszta arany, még hogy »nem volt rá szükség«! Valami nagyon félrevezette önt, diplomata úr.”Fandorin-szan: „Ugyan már, felügyelő úr, mit jelent félmillió frank Bagdaszár kincseihez képest?”„Uraim, ne vitatkozzanak! – kiáltott fel szeszélyesen a gyűlöletes Madame Kleber. – Engem csaknemmegöltek, s önök egyre csak ugyanazt hajtogatják. Amíg ön, felügyelő, egy régi bűntettbe ássa bele magát,csaknem egy új zajlik le a szeme előtt!”Ez a nő egyszerűen nem tudja elviselni, ha nem ő van a figyelem középpontjában. A tegnap történtek utánigyekszem minél kevesebbet nézni rá – rettentően szeretném a középső ujjam rányomni arra a kék kiserecskére, ami ott lüktet fehér nyakán. Ez az egy nyomás bőségesen elegendő lenne, hogy ez a borzalmasnőszemély elpusztuljon. De ez, természetesen, azon gonosz gondolatok közül való, amelyeket egyakaraterős embernek el kell űznie magától. Most ezek a gonosz gondolatok a naplómban csapódnak le, s agyűlöletem egy kissé alábbhagy.A felügyelő a helyére tette Madame Klebert. „Hallgasson már egy kicsit, nagyságos asszonyom – mondtaszigorúan. – Hallgassuk meg, mit fundált még ki a diplomata úr.”Fandorin-szan: „Ennek az egész históriának csak abban az esetben van értelme, ha az elrabolt kendővalami miatt nagyon értékes. Ez egy. A professzor szavait idézve, a kendő maga nem annyira értékes,következésképpen nem a selyemdarab a lényeg, hanem az, amivel kapcsolatos. Ez kettő. Mint tudjuk, akendő Bagdaszár rádzsa, a brahmapuri kincs utolsó birtoklójának végakaratával van összefüggésben. Ezhárom. Mondja, professzor, buzgó híve volt-e a rádzsa a Prófétának?”Sweetchild-szenszei (töprengve): „Nem tudnám pontosan megmondani... Mecseteket nem építtetett,Allahot a jelenlétemben nem emlegette. A rádzsa szeretett európai módon öltözködni, kubai szivartszívott, francia regényeket olvasott... Ja, igen, ebéd közben konyakot ivott! Ez azt jelenti, hogy nem vettetúlságosan komolyan a vallási tilalmakat.”Fandorin-szan: „Akkor ez a negyedik: a nem túl istenes Bagdaszár fiának utolsó ajándékként nem mást,mint egy Koránt küld, ráadásul valami oknál fogva kendőbe tekerve. Feltételezem, hogy éppen a kendővolt e küldemény legfontosabb része. A Koránt csak a látszat kedvéért mellékelte... Vagy az is lehet, hogy

a lapszéli jegyzetek, melyek Bagdaszár kezétől származnak, utasításokat tartalmaznak arra nézve, hogyanlehet megtalálni a kincset a kendő segítségével.”Sweetchild-szenszei: „Miért feltétlenül a kendő segítségével? A rádzsa ugyanott, a lapszélen is felfedhettevolna titkát!”Fandorin-szan: „Tehette volna, de mégsem tette. Hogy miért? Emlékezetükbe idézném az első érvem:amennyiben a kendő nem képvisel kivételesen magas értéket, miatta aligha öltek volna meg tíz embert. Akendő kulcsot jelent az 500 millió rubelhez, vagy, ha úgy tetszik, az 50 millió fonthoz, ami körülbelülugyanannyi. Véleményem szerint az emberiség történelmében még nem volt ilyen gazdag kincseskamra.Egyébként szeretném figyelmeztetni önt, felügyelő úr, ha a feltételezése helyes, és a tettes valóban aLeviathan fedélzetén tartózkodik, újabb áldozatok lehetnek. És minél közelebb fog jutni a célhoz, ez annálvalószínűbb. Túlságosan nagy a tét, és túlságosan nagy árat fizettek a titok nyitjáért.”E szavakat halálos csönd követte. Fandorin-szan logikája megfellebbezhetetlennek tűnt, és én meg vagyokgyőződve róla, hogy többeknek a hideg futkosott a hátán. Kivéve egyetlen embert.Először a felügyelő tért magához. Idegesen felnevetve a következőket mondta: „Igencsak jól működik afantáziája, Monsieur Fandorin. De ami a veszélyt illeti, abban igaza van. Csakhogy önöknek uraim, nincsfélnivalójuk. Veszély egyedül az öreg Gauche-t fenyegeti, s ő ezt nagyon is jól tudja. Elvégre ez afoglalkozásom. De engem nem lehet csak úgy egyszerűen átrázni.” Majd zord pillantással mindannyiunkatvégigmért, mintha párbajra hívna.Nevetséges, kövér öregember. A jelenlévők közül, szemtől szemben, talán csak az állapotos MadameKleberrel tudott volna elbánni. Agyamban csábító kép rajzolódott ki: a lángba borult arcú felügyelő földreteperi a fiatal boszorkányt, és fojtogatni kezdi szőrös virsliujjaival, Madame Kleber szeme pedig kiguvad,ocsmány nyelve kifittyen, majd kiadja a lelkét.„Darling, I am scared!”[9] – nyafogta elhaló hangon a doktorné, férjéhez fordulva, aki megnyugtatólagmegsimogatta a vállát.Érdekes kérdést tett fel a piros hajú, visszataszító külsejű M. S.-szan (túlságosan hosszú a neve, ezért nemírom le teljes egészében): „Professzor, írja le részletesebben azt a kendőt. Na jó, a madár szeme helyénlyuk van, a formája meg háromszög alakú. De nincs-e még valami feltűnő azon a kendőn?”Meg kell, hogy mondjam, ez a furcsa úriember, hozzám hasonlóan, igen ritkán vesz részt abeszélgetésekben. Ám ha valamit mond, mint ezen sorok szerzője is, az, biztosan nem helyénvaló. Annális figyelemre méltóbb, hogy most egyszeriben nagyon is jogos kérdést vetett fel.Sweetchild-szenszei: „Amennyire emlékszem, a kis lyukon és a szokatlan formán kívül semmi különösnincs a kendőben. Méretét tekintve olyan, mint egy nagy legyező, ugyanakkor akár egy gyűrűben is el lehetrejteni. Brahmapurban nem ritka az ilyen rendkívül finom anyag.”„Tehát a kulcsot a madár szeme és a háromszögforma jelenti” – összegezte lenyűgöző magabiztossággalFandorin-szan.Valóban csodálatos volt.Minél többet elmélkedem győzelméről és általában erről a történetről, annál erősebb bennem az améltatlan vágy, hogy mindannyiuknak megmutassam, Hintaro Aono is ér valamit. Én is meg tudnám őketlepni valamivel. Példának okáért mesélhetnék Gauche felügyelőnek valami érdekeset a fekete bőrűvademberrel kapcsolatos tegnapi incidensről. Mellesleg, a bölcs Fandorin-szan elismerte, hogy ebben akérdésben még nem lát teljesen tisztán. Nem is sejti, hogy a „barbár japán” egyszer csak hopp, megfejti arejtélyt. Érdekes lenne, igaz?Tegnap, miután a sértés miatt teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt, egy ideig nem tudtam józanulgondolkodni. Miután azonban megnyugodtam, összevetettem a részleteket, a feleslegeseket kidobtam, s afejemben kirajzolódott egy egész logikai séma, melyet hajlandó vagyok feltárni a rendőr előtt. Vonja csakle ő a következtetéseket. Mégpedig a következőket fogom neki mondani.Először is emlékeztetni fogom arra a durva megnyilatkozásra, amelyet Madame Kleber nekem címzett. Ez

nagyon sértő megjegyzés volt, ráadásul többek füle hallatára hangzott el. S ez pontosan abban apillanatban történt, amikor szerettem volna beszámolni megfigyeléseimről. Nem az volt-e a szándékaMadame Klebernek, hogy befogja a szám? Nem tartja ezt gyanúsnak, felügyelő úr?Menjünk tovább. Miért tetteti magát gyengének, amikor olyan egészséges, mint egy szumóbirkózó? Ön aztmondhatja, zagyvaság, jelentéktelen részlet. Én pedig erre azt válaszolom önnek, nyomozó úr, hogy azolyan ember, aki állandóan szerepet játszik, feltétlenül titkol valamit. Vegyünk például csak engem. (Ha,ha. Ezt, persze, nem fogom mondani.)Ezek után felhívom a felügyelő figyelmét arra, hogy az európai nőknek nagyon finom, fehér bőrük van.Mivel magyarázható, hogy a néger hatalmas ujjai semmilyen nyomot nem hagytak rajta? Hát nem különös?És végül, amikor a felügyelő már azt hiszi, hogy semmivel nem tudok előhozakodni, csak a bosszúra éhesázsiai elme minden alapot nélkülöző feltételezéseivel, közlöm vele a legfontosabbat, amitől a nyomozó úrazon nyomban izgalomba jön.„Monsieur Gauche – mondom majd udvarias mosollyal –, én nem rendelkezem az ön briliáns elméjével,és nincs szándékomban beleavatkozni a nyomozásba (hogyan is tehetném, én ostoba?), dekötelességemnek tartom, hogy még egy körülményre felhívjam a figyelmét. Ön mondta, hogy a Grenelleutcai gyilkos köztünk van. Monsieur Fandorin meggyőzően fejtett ki egy verziót arról, hogyan gyilkoltákmeg Lord Littlebee szolgáit. Kolera elleni védőoltás – kiváló ürügy. Tehát a gyilkos tud bánni afecskendővel. S mi van akkor, ha a rue de Grenelle-re nem egy férfi, hanem egy nő érkezett, mondjuk egynővér? Hiszen egy nő még kevesebb gyanút ébresztett volna, mint egy férfi, nem igaz? Egyetért velem?Akkor azt tanácsolom önnek, hogy egyszer, mintegy véletlenül pillantson Madame Kleber kezére, amikorelgondolkodva, kígyófejecskéjét kezére hajtva üldögél, s bő ruhaujja a könyökére csúszik. Belsőkönyökhajlatán alig észrevehető pontocskákat fog látni, ahogy én is. Ezek egy fecskendő nyomai, felügyelőúr. Kérdezze meg Truffo doktort, ad-e Madame Klebernek valamilyen injekciót, s a tiszteletre méltóorvos azt fogja válaszolni, amit ma nekem is mondott: nem, nem ad, mert egyébként is elvi ellenségebármilyen gyógyszer intravénás alkalmazásának. Ezek után csak osszon és szorozzon, ó bölcs Gauche-szenszei, lesz min törni ősz fejét.” Hát ezt fogom mondani a felügyelőnek, ő pedig majd kezelésbe vesziMadame Klebert.Egy európai lovag bizonyára azt gondolná, hogy aljas módon jártam el, ám ez csak az ő korlátoltságátmutatná. Éppen ezért nincsenek már lovagok Európában, a szamurájok viszont élnek. Nem baj, hogy acsászár őfelsége eltörölte a rendeket, és megtiltotta, hogy két kardot hordjunk az övünkön, ez azonban nemjelenti a szamuráj rang eltörlését, éppen ellenkezőleg, az egész japán nép szamurájjá emeléséről van szó,hogy ne dicsekedjünk egymás előtt származásunkkal. Egy ügyért harcolunk, ellenségünk az egész világ. Ó,a nemes európai lovag (valószínűleg már csak a regényekben létezik)! Ha férfiakkal harcolsz, használd aférfi fegyverét, ha pedig nőkkel, használd az övékét. Így hangzik a szamuráj becsületkódex, s ebben nincssemmi aljasság, mert a nők sem harcolnak rosszabbul, mint a férfiak. Ami ellenkezik a szamurájbecsületével, az az, ha a nőkkel szemben a férfiak fegyverét használjuk, a férfiakkal szemben pedig anőkét. Idáig soha nem alacsonyodnék.Még mindig ingadozom, érdemes-e megtenni ezt az általam kigondolt manővert, de lelkiállapotomösszehasonlíthatatlanul jobb a tegnapinál. Annyira, hogy erőfeszítés nélkül írtam egy jó haikut:

Jeges szikrávalCsillant meg a holdAz acélpengén

CLARISSA STUMP

Clarissa unott arccal hátranézett, nem látja-e valaki, s csak ezután kukkantott ki óvatosan a fedélzeti fülkemögül.A japán egyedül, törökülésben ült a hátsó fedélzeten. Feje hátrahajtva, félig csukott szemhéja mögöttnyomasztóan világít a szeme fehére, az arca kifejezéstelen, nem emberi módon szenvtelen.Br-r-r! Clarissa összerázkódott. Na, ez a Mr. Aono sem akármilyen fazon. Itt, a csónakfedélzeten, amelyegy szinttel magasabban van az első osztályú fedélzetnél, senki sem sétálgatott, csak egy csapat kislányugrókötelezett, valamint a hófehér csónak árnyékába húzódva két, hőségtől elcsigázott bonne üldögélt. Agyerekeken és a félbolond ázsiain kívül ki is tartózkodna még a tűző napon? A csónakok fölött csak avitorlafedélzet, a kapitányi híd és természetesen a kémények, árbocok és vitorlák vannak. A hatalmasfehér vásznakat megfeszítette az erős hátszél, s a Leviathan pöfékelő kéményeivel mintha a horizont ezüst-higany sávján siklana, miközben körös-körül szikrázva szórta fényeit, s üvegként csillámlott az Indiai-óceán kissé gyűrött terítője. Innen, fölülről, látni lehetett, hogy a Föld valóban gömb alakú: a látóhatárszéle érzékelhetően alacsonyabban volt, mint a Leviathan, a hajó úgy siklott felé, mint egy lejtőn.Clarissát azonban egyáltalán nem a tengeri tájképek iránti vonzalom miatt öntötte el a veríték. Mindenárontudni akarta, hogy mivel foglalkozik odafönt Mr. Aono. Hová távozik ilyen irigylésre méltókövetkezetességgel minden reggeli után?S jól tette, hogy kíváncsiskodott. Ez hát a mosolygós ázsiai igazi arca. Egy ilyen merev, kegyetlen arcúember bármire képes. A sárga faj képviselői mégsem olyanok, mint mi – s a dolog egyáltalán nem azonmúlik, milyen vágású a szemük. Külsőleg kimondottan ember formájúak, ugyanakkor egészen más fajtábólvalók. Hiszen a farkasok is hasonlítanak a kutyákra, mégis más lények. Természetesen a sárga bőrűeknekis megvan a maguk erkölcse, ám ez oly mértékben idegen a kereszténységtől, hogy normális ember fel semtudja fogni. Jobb lenne, ha nem viselnének európai ruhát, és nem használnának evőeszközt – ugyanis ez acivilizáltság veszélyes illúzióját kelti, valójában pedig a lenyalt, akkurátusan elválasztott fekete haj és asima sárga homlok alatt valami olyasmi történik, amit még csak elképzelni sem tudunk.A japán alig észrevehetően megmozdult, szeme megrebbent, Clarissa pedig gyorsan elrejtőzött. Tisztáraúgy viselkedik, mint egy ostoba tyúk, de hát csinálni kell valamit! Ez a rémálom nem tarthat örökké! Afelügyelőt helyes irányba kell terelni, különben isten tudja, mivel fog végződni ez az egész. A hőségellenére fázósan összehúzta vállát.Mr. Aono kinézete és viselkedése mögött egész biztosan valami titok lappang. Mint a Grenelle utcaibűntényben. Az is furcsa, miért nem fogta fel idáig Gauche, hogy a legfőbb gyanúsított, minden jel szerint,csak a japán lehet.Ugyan miféle tiszt, miféle Saint-Cyr növendék az, aki a lovakat sem ismeri? Egyszer úgy adódott, hogyClarissa, kizárólag emberszeretetből, be akarta vonni a hallgatag ázsiait a közös beszélgetésbe, és olyantémát pendített meg, amely egy katonaember számára érdekes lehet – a lovak betörésével, a lóversennyel,a norfolki ügető előnyeivel és hátrányaival kapcsolatban. Szép kis tiszt! Arra az ártatlan kérdésre: „Résztvett-e valamikor steeplechaseben?”, azt válaszolta, hogy a császári hadsereg tisztjeinek szigorúan tilospolitikával foglalkozniuk. Egyszerűen nem tudta, mi az a steeplechase! Természetesen, ki tudja, milyeneka japán tisztek – lehet, hogy bambuszvesszőn lovagolnak, de hogy egy Saint Cyr-i növendék áruljon elilyen tájékozatlanságot? Ez teljesen kizárt.Hát éppen erre kellene rávezetni Gauche-t. Vagy várjon, hátha sikerül felfedezni még valami gyanúskörülményt?S miért sült el balul a tegnapi eset? Clarissa a folyosón sétálgatva Mr. Aono kabinja mellett haladt el, segészen különös hangokra lett figyelmes. Furcsa recsegést hallott belülről, mintha valaki kivételesmódszerességgel a bútort aprítaná. Bátorságát összeszedve bekopogott.Az ajtó kicsapódott. A nyílásban megjelent a japán – szinte teljesen meztelenül, egy szál ágyékkötőben!

Sárgásbarna bőre csillog az izzadságtól, szeme vérben úszik.Clarissát látva a fogai közt sziszegve ezt mondta: „Tukuszjo!”A jó előre kitervelt kérdés („Nincs-e önnél, Monsieur Aono, azokból a csodálatos japán metszetekből,amelyekről annyit hallottam?”) abban a pillanatban kiszállt a fejéből, s megfagyott a vér az ereiben. Mostmindjárt bevonszol a kabinjába, és rám támad! Azután pedig darabokra szabdal, és bedob a tengerbe.Nagyon is egyszerű. S nincs többé Miss Clarissa Stump, a jól nevelt angol lady, aki nem igazán boldog,de még oly sokat várt volna az élettől.Clarissa nagy nehezen kinyögte, hogy eltévesztette az ajtót. Aono kifulladva, szótlanul nézte. Savanyúszaga volt.Talán mégis beszélni kellene a felügyelővel.A five o'clock előtt a „Windsor” ajtajánál várt a nyomozóra, hogy megossza vele elképzeléseit, de az atökfej valahogy különösen viselkedett – gúnyos, szúrós tekintettel nézett Clarissára, mintha valamilyenelítélendő cselekedetről szóló vallomást hallgatna.Egyszer ezt dörmögte a bajusza alatt:– Lám, egyiküknek sincs másra gondja, minthogy bemártsa a másikat.S miután végighallgatta, minden apropó nélkül azt kérdezte:– Jó egészségnek örvend-e papácska és mamácska?– Kiről beszél, Aono úr szüleiről? – csodálkozott el Clarissa.– Nem, az önéről, Mademoiselle.– Gyermekkoromtól fogva árva vagyok – felelte a lány, s ijedten nézett a rendőrre. – Uramisten, ez nemhajó, hanem egy úszó őrültekháza.– Ezt akartam megállapítani – bólintott elégedetten Gauche, s valamilyen Clarissa számára ismeretlendalocskát dúdolgatva, elsőként lépett a szalonba, ami már egyértelmű arcátlanság volt.A beszélgetés kellemetlen nyomot hagyott Clarissában. Úgy tűnik, a franciák minden jól ismertgálánsságuk ellenére, nem kifejezetten gentlemanek. Természetesen jól tudnak ködösíteni, szédíteni,hatásosan ostromolni, a szállodai szobába száz szál vörös rózsát küldeni (ekkor Clarissa fájdalmasanelfintorodott), de nem szabad hinni nekik. Az angol gentleman, lehet, hogy kissé sótlan, viszont tudja, mi akötelesség és a tisztesség. A francia a bizalmadba férkőzik, majd biztos, hogy cserbenhagy.Egyébként ezeknek az általánosításoknak közvetlenül semmi közük nem volt Gauche felügyelőhöz.Ráadásul az ebédnél fény derült különös viselkedésére, méghozzá nagyon is nyugtalanító módon.Amikor a desszertet feltálalták, a nyomozó, aki az eddigiekhez képest szokatlanul hallgatag volt, s ezmindenkit felettébb idegesített, váratlanul, egyenesen Clarissa szemébe nézve, ezt mondta:– Ha már itt tartunk (amúgy egyáltalán sehol sem tartottak), ön, Mademoiselle Stump, a napokban MarieSansfondról kérdezett. Arról a bizonyos hölgyeményről, akit látni véltek Lord Littlebeevel nem sokkal ahalála előtt.Clarissa összerezzent meglepetésében, a többiek pedig elcsendesedtek, és kíváncsian néztek afelügyelőre, miután már ismerték azt a különös hanghordozást, mellyel lassan hömpölygő „kis történeteit”mesélni kezdi.– Azt ígértem, hogy később mesélek majd erről a nőszemélyről. Most jött el az ideje – folytatta Gauche,továbbra is csak Clarissára nézve, s ez a tekintet egyre kevésbé tetszett a nőnek. – Hosszú kis történetlesz, de ne aggódjanak, nem fognak unatkozni, mivel egy rendkívüli nőről lesz szó. S miért is sietnénk?Kellemesen elüldögélünk, sajtot eszegetünk, narancslevet iszogatunk. Mellesleg, ha valakinek dolga van,menjen csak isten hírével, Gauche papa nem sértődik meg.Senki sem mozdult.– Akkor hát meséljek Marie Sansfondról? – kérdezte tettetett szívélyességgel a felügyelő.– Igen, igen! Feltétlenül! – zajongott a társaság.Egyedül csak Clarissa hallgatott, tudván, hogy ez egy tudatosan kigondolt kérdés volt, kizárólag neki

címezve. S ezt Gauche sem rejtette véka alá. Jólesően cuppantott egyet, majd elővette a pipáját, még ahölgyektől sem kért rá engedélyt.– Az elején kezdem. Élt egyszer egy Brugge nevű belga városban egy kislány, Marienek hívták. A kislányszülei tisztes polgáremberek voltak, templomba jártak, s rajongásig szerették aranyfürtös kicsinyüket.Amikor Marie hatéves volt, megszületett a kisöccse, a „Sansfond és Sansfond” sörfőzde leendő örököse.A boldog család még boldogabban élt, mígnem egyszer szerencsétlenség történt. A csecsemő, aki alig egyhónapos volt, kiesett az ablakon, és halálra zúzta magát. Felnőttek nem tartózkodtak otthon, csak agyerekek és a dajkájuk. A dajka azonban egy félórára kiszaladt randevúzni a tűzoltó barátjával, s éppen erövid idő alatt, amíg nem tartózkodott otthon, a házba betört egy fekete köpenyes, fekete kalapos idegen. Akis Marienek sikerült elbújnia az ágy alatt, csöppnyi testvérét azonban a fekete ember kiragadta abölcsőből és kidobta az ablakon. Majd azon nyomban elmenekült.– Miféle szörnyűségeket mesél itt nekünk! – kiáltott fel panaszosan Madame Kleber, a hasához kapva.– Ez még csak a kóstoló... – emelte fel pipáját Gauche. – Az igazi finomság csak ezután következik. Aszörnyű „fekete bácsiról” a csodával határos módon megmenekült Marie mesélt a papának és a mamának.A gonosztevő után kutatva az egész körzetet fenekestől felfordították, s a nyomozás hevében még a helyirabbit is letartóztatták, mivel a szerencsétlen egész életében feketében járt. De az idősebb Sansfondt nemhagyta nyugodni egy különös részlet: miért tolt a tettes egy kisszéket az ablakhoz?– Ó, istenem! – kiáltott fel Clarissa, a szívéhez kapva. – Talán csak nem?...– Ön hihetetlen éleslátással rendelkezik, Mademoiselle Stump – gúnyolódott a felügyelő. – Igen, a kisMarie maga dobta ki az ablakon a testvérkéjét.– How terrible! – Mrs. Truffo fontosnak tartotta, hogy szörnyülködjön egy kicsit. – But why?[10]

– A kislánynak nem tetszett, hogy mindenki az öccse körül forgolódik, róla pedig teljesen elfeledkeznek.Azt hitte, ha megszabadul öcsikéjétől, ismét ő lesz a mama és a papa kedvence – magyarázta rendületlenülGauche. – De ez volt az első és utolsó eset, amikor Marie Sansfond bűnjelet hagyott maga után, slelepleződött. A drága gyermek még nem tanulta meg eltüntetni a nyomokat.– S mit csináltak a kiskorú bűnözővel? – kérdezte Renier hadnagy, akit szemmel láthatóan megrendítetteka hallottak. – Hiszen nem állíthatták bíróság elé?– Nem, nem állították bíróság elé. – A felügyelő alattomosan Clarissára mosolygott. – Az édesanyjaazonban nem tudta elviselni a csapást, megzavarodott, és elmegyógyintézetben helyezték el. MonsieurSansfond pedig látni sem bírta bűbájos leánykáját, a családra zúdult szerencsétlenség okozóját, s avincentiánus szürke nővérek kolostorába küldte, hogy ott nőjön föl. A kislány ott is nevelkedett.Mindenben első volt – a tanulásban és az Istennek tetsző dolgokban is. Azt mondják, mindennél jobbanszeretett olvasni. Tizenhét éves novícia volt, amikor a kolostorban szörnyű botrány tört ki.Gauche belepillantott a dossziéjába, s bólintott.– Fel is jegyeztem magamnak. 1866. július 17. A szürke nővéreknél maga a brüsszeli püspökvendégeskedett, s történt, hogy a tiszteletre méltó prelátus hálószobájából eltűnt az ősi, hatalmasametiszttel díszített gyűrű, amely a hagyomány szerint egykoron Szent Lajosé volt. Éppen előző estehívatta magához a Monsieur beszélgetésre a két legjobb novíciát, a mi Mariénket és egy arlesi lányt.Magától értetődik, hogy a két lány keveredett gyanúba. A rendfőnöknő elrendelte a kutatást, s az arlesilány matraca alatt megtalálták a gyűrű bársonytokját. A tolvaj leány sóbálvánnyá vált, a kérdésekre nemválaszolt, s egy zárkában őrizet alá helyezték. Amikor egy órával később megérkezett a rendőrség, abűnöst már nem sikerült kihallgatniuk – megfojtotta magát ruhája övével.– És mindez a fertelmes Marie Sansfond ármánya volt, kitaláltam! – tört ki Milford-Stokes. – Micsodaszörnyű történet!– Ezt igazából senki nem tudja, mindenesetre a gyűrű nem került elő – tárta szét karját a felügyelő. – Kétnappal később pedig Marie, könnyáztatta arccal, megjelent a rendfőnöknő előtt, s előadta, hogy mindenkisandán néz rá, ezért kéri, hogy engedjék el a kolostorból. A rendfőnöknő, aki maga is különös módon

elidegenedett egykori kedvencétől, nem tartotta vissza.– Át kellett volna kutatni a kapunál a galambocskát – mondta sajnálkozva Mr. Truffo. – Ha jólátvizsgálják, bizonyára megtalálják az ametisztet a szoknyácskája alatt.Amikor a doktor lefordította a feleségének, mit is mondott, az éles könyökével oldalba bökte, úgy látszik,illetlennek találta a megjegyzését.– Akár átkutatták, akár nem, a gyűrűt nem találták meg – fogalmam sincs, miért. Marie pedig nemakárhova utazott a kolostorból, hanem Antwerpenbe, amely, mint tudjuk, a drágakövek fővárosánakszámít. Ott a volt apácanövendék hirtelen meggazdagodott, s ettől kezdve folyamatosan nagy lábon élt.Néha előfordult, hogy hoppon maradt, de nem sokáig – éles esze, kiváló színészi képességei ésmindenféle erkölcsi megfontolás teljes hiánya (itt a felügyelő kioktatóan felemelte a hangját, s mégszünetet is tartott) hozzásegítették, hogy megszerezze az elegáns életmódhoz szükséges eszközöket.Belgium, Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok, Brazília, Olaszország és még számos ország többalkalommal is őrizetbe vette Marie Sansfondt különböző bűntettek gyanújával, de vád alá sohasem került:vagy nem volt mibe kapaszkodni, vagy nem volt elég bizonyíték. Így hát, ha megengedik, elmesélek néhányepizódot a szolgálati jegyzékből. Nem unatkozik, Mademoiselle Stump?Clarrissa nem válaszolt, méltóságon alulinak érezte. Ám a lelke nagyon zaklatott volt.– 1870-ben járunk – jelentette ki Gauche, miután ismét a dossziéjába pillantott. – Fettburgban, a németSvájc egy kicsi, de gazdag városkájában. Csokoládégyár és sonkaipar. Négyezer lakosra nyolc és fél ezerdisznó jut. Az elhízott hülyék vidéke – pardon, Madame Kleber, nem akartam megsérteni a hazáját –,kapott észbe kissé későn a rendőr.– Semmi baj – vonta meg a vállát hanyagul Madame Kleber. – Én a francia Svájcból való vagyok. Azon arészen, ahol Fettburg is található, valóban csupa tökfilkó lakik. Azt hiszem, már hallottam ezt a történetet,nagyon szórakoztató. De nem baj, meséljen csak.– Lehet, hogy van, akinek szórakoztató. – Gauche szemrehányóan sóhajtott egyet, és váratlanul Clarissárakacsintott, ami már valóban túlzás volt. – Történt egyszer, hogy a kisváros tisztes polgárai leírhatatlanizgalomba jöttek. Egy parasztember, név szerint Moebius, aki Fettburgban léhűtő és ostoba fickó hírébenállott, eldicsekedett, hogy a napokban eladta a földjét, egy kavicsos, használhatatlan földsávot, egytekintélyes hölgynek, akit de Sansfond grófnőnek hívtak. A harmincholdas terméketlen földért, ahol mégbogáncs sem nőtt, a bolond grófnő 3000 frankot fizetett. Ám a városi önkormányzatban Moebiusnálokosabb emberek is ültek, akik gyanúsnak találták a történteket. Miért kellett a grófnőnek harminc holdkavics és homok? Itt valami nem tiszta. Mindenesetre a legrafináltabb polgárt Zürichbe küldték, akikiderítette, hogy de Sansfond grófnő ismert személyiség. Nagyvonalúan és vidáman él, s ami alegérdekesebb, gyakran felbukkan Goldsielber úrnak, az Állami Vasúti Társaság igazgatójánakkörnyezetében. Azt beszélték, hogy a direktor úrnak románca van a grófnővel. Ekkor a polgárok rájöttek,miről is lehet szó. Hozzá kell tennünk, hogy Fettburg városka már régóta szeretett volna sajátvasútállomást, hogy olcsóbban tudják elszállítani a csokoládét és a sonkát. Az a kietlen földsáv, melyet agrófnő megkaparintott, éppenséggel a legközelebbi vasútállomástól az erdőig húzódott, ahol a közösföldek kezdődtek. A városatyák megvilágosodtak: a grófnő tudomást szerzett a szeretőjétől a tervezettépítkezésről, megvásárolta a kulcsfontosságú földrészt, hogy jól megszedje magát. S ekkor apolgárfejekből bámulatosan merész terv pattant ki. Küldöttséget menesztettek a grófnőhöz azzal amegbízással, hogy vegyék rá a nagyságos asszonyt, engedje át a földet Fettburg dicső városának. Aszépasszony eleinte makacskodott, azt állítván, hogy fogalma sincs semmiféle vasútvonalról, ám amikor apolgármester finoman utalt rá, hogy a madarak a nagyságos asszony és a nagyságos igazgató úr közöttivalamiféle alkuról csiripelnek, ez pedig büntetendő, a gyenge nő elsírta magát, majd beleegyezett adologba. A kietlen földet harminc egyholdas területre osztották fel, majd aukción adták el avároslakóknak. A fettburgiak csaknem összeverekedtek, az egyes földterületek ára elérte a 15 ezret. Agrófnő összességében kézhez kapott... – a felügyelő ujjával végigszaladt a számsoron. – Kis híján 280

ezer frankot.Madame Kleber felkacagott, s odaintett Gauche-nak: mondván, folytassa csak, folytassa.– Teltek-múltak a hetek, a hónapok, s az építkezés még mindig nem kezdődött el. A város polgárai kérdéstintéztek a kormányhoz, s azt a választ kapták, hogy az elkövetkező tizenöt évben nem terveznekvasútvonalat Fettburgba... Erre a rendőrségre mentek, mondván, micsoda rablás, mindenki szeme láttára.A rendőrség együttérzéssel hallgatta végig a károsultakat, de segíteni semmiben sem tudott: hiszen magaSansfond asszony jelentette ki, hogy semmiféle vasútról nem tud, s a földet sem akarta eladni. Mindentörvényesen zajlott, nem tudnak mit tenni. Az pedig, hogy grófnőnek nevezte magát, természetesen nemszép dolog, de, sajnos, büntetőjogilag nem vonható felelősségre érte.– Ügyes! – nevette el magát Renier. – Ez esetben valóban nem volt mit tenni.– S van itt még valami.A felügyelő tovább lapozgatott a papírjai között.– Még egy ennél is fantasztikusabb történet. A helyszín az amerikai Vadnyugat, az 1873-as év.Kaliforniában, az aranybányáknál megjelent a világhírű halottidéző, a Máltai Páholy NagySárkányasszonya, Miss Cleopatra Frankenstein, útlevele szerint Marie Sansfond. Az aranyásóknakkinyilatkoztatta, hogy Zarathustra hívására érkezett e vad vidékre, aki megparancsolta hűszolgálólányának, vigyen véghez egy nagyszabású kísérletet Golden-Hagget városában. Éppen itt, ahosszúsági és szélességi körök e találkozási pontján olyan különösen koncentrálódik a kozmikus energia,hogy egy csillagos éjszakán, néhány kabbalisztikus formula segítségével, fel lehet támasztani azt, aki márátlépte az Élők és a Holtak Birodalma között húzódó Nagy Határvonalat. S Cleopatra most ezt a csodátnem éjszaka viszi véghez, hanem nagyközönség előtt, éspedig teljesen ingyen, miután ő nem holmi cirkuszimutatványosnő, hanem a Magasabb Szférák médiuma.. S mit gondolnak? – Gauche hatásszünetet tartott. –Ötszáz szakállas néző szeme láttára a Sárkányasszony varázsolni kezdett Vörös Coyote, a száz éve halott,legendás indán vezér kurgánja fölött, mire a föld hirtelen megmozdult, mondhatni megnyílt, s a buckábólkimászott a kifestett arcú, tollakkal ékesített, tomahawkos indián harcos. A nézőket reszketés fogta el, amisztikus transz hatása alatt lévő Cleopatra pedig felüvöltött: „Érzem magamban a Kozmosz erejét! Holvan itt a városi temető? Most mindenkit feltámasztok, aki ott nyugszik!” Ebben a cikkben az áll –magyarázta a rendőr –, hogy Golden-Hagget temetője igencsak nagy volt, mivel az aranyásók közül szintemindennap a másvilágra küldtek valakit. A jelek szerint a kisvárosban több volt a sírok, mint az elevenlakosok száma. Amikor az aranyásók elképzelték, mi történik, ha minden kötekedő, részegesakasztófavirág egyszer csak kimászik a sírból, a nézők között pánik tört ki. A helyzetet a békebíró mentettemeg. Kiállt a nézők elé, és nagyon udvariasan megkérdezte a Sárkányasszonyt, nem függesztené-e fel ezt anagy kísérletet, ha a városlakóktól egy aranyhomokkal teli táskát kapna – mint szolid hozzájárulást azokkult tudomány költségeihez.– No és beleegyezett? – kacagott fel a hadnagy.– Igen. Két táska aranyhomokért.– S mi lett az indiánvezérrel? – kérdezte mosolyogva Fandorin.Vonzó a mosolya, csak nagyon gyerekes, gondolta Clarissa. Nem, kedves Miss, verje ki a fejéből. Ahogyezt Suffolkban mondják, finom a sütemény, de nem neked készült.– Az indiánvezért Cleopatra Frankenstein magával vitte – felelte komoly képpel Gauche. – Hogytudományos kísérleteket végezzenek rajta. Úgy hírlik, később egy denveri bordélyban szúrták le, italozásközben.– V-valóban érdekes nőszemély ez a Marie Sansfond – jelentette ki elgondolkodva Fandorin. – Beszéljenmég róla egy kicsit. Az ilyen ügyes átejtések és a hidegvérű tömeggyilkosság között azonban jelentős a k-különbség.– Oh, please, it's more than enough – tiltakozott Mrs. Truffo, férjéhez fordulva. – My darling, it must beawfully tiresome for you to translate all this nonsense.[11]

– Önt viszont, Madame, senki sem kényszeríti arra, hogy itt üljön – sértődött meg a felügyelő a„nonszenszért”.Mrs. Truffo felháborodottan pislogott, de nem volt szándékában eltávozni.– Monsieur kozáknak igaza van – ismerte el Gauche. – Akkor most nézzünk meg egy kissé gonoszabbesetet.Madame Kleber Fandorinra nézve felnevetett, de még Clarissa sem tudta visszafojtani mosolyát, mindennyugtalansága ellenére – a diplomata sehogy sem hasonlított a sztyeppék vad fiára.– Akkor most hallgassák meg a néger gyermekkel kapcsolatos históriát. Ezt most részletesen ki fogomfejteni. Nem régen esett meg a dolog, a múlt évben. – A nyomozó átlapozott néhány összefűzött papírlapot,valószínűleg fel akarta frissíteni emlékezetében a történteket. Majd fölényesen elmosolyodott. – Bizonyosértelemben gyöngyszem. Sok minden van ebben a kis dossziéban, hölgyeim és uraim. – Gyengédenvégigsimította tömpe ujjú, plebejus mancsával a fekete vásznat. – Gauche papa alaposan felkészült erre azútra, egyetlenegy papírlapocskáról sem feledkezett meg, amely fontos lehet. Az a zűrzavaros történet,amelyről most mesélni fogok önöknek, nem került az újságok hasábjaira, ez egy rendőrségi jelentés akezemben. Tehát a következő a helyzet. Egy német fejedelemségben (hogy pontosan melyikben, nemmondom meg, mivel kényes ügyről van szó), a felséges családban az utódot várták. A nehéz szüléslevezetője az udvari orvos, a tiszteletre méltó Vogel doktor volt. Végre felhangzott a hálószobában acsecsemősírás. Amikor a nagyhercegnő, aki a fájdalomtól néhány percre elvesztette öntudatát, végrekinyitotta a szemét, s elhaló hangon kérte: „Ah, Herr Professor, mutassa meg nekem a gyermekem”, Vogeldoktor rendkívül zavart képpel adta a felséges asszony kezébe a bűbájos, világoskávébarna színű üvöltőcsöppséget. A nagyhercegnő ismét elvesztette öntudatát, a doktor pedig kikukkantott az ajtón, és óvatosanmagához intette a nagyherceget, ami az udvari etikett durva megsértésének számított.Látszott, hogy a felügyelőnek különös élvezetet okoz éppen az álszent windsoriaknak elmesélni e históriát.A rendőrségi jelentés aligha tartalmazott ilyen részleteket – Gauche nyilván fantáziált. Amikor a hercegnőnevében beszélt, selypített, s célzatosan emelkedett kifejezéseket használt – úgy gondolta, ígymulatságosabb lesz. Clarissa nem tartotta magát arisztokratának, ennek ellenére összeráncolta a homlokát,mivel a primitív hangnemet az uralkodói személyiségek megsértésének tekintette. Sir Reginald, a báró ésrégi nemesi család sarja is összevonta szemöldökét. Úgy látszik azonban, hogy az efféle reakció csak mégihletettebbé tette a felügyelőt.– A felséges úr nem haragudott meg az udvari orvosra, hiszen a nagy izgalomban mit sem törődött azetikettel, s az apai és férji érzelmek viharától űzve berohant a hálószobába... Az ezután következőjelenetet maguk is elképzelhetik: az uralkodót, aki úgy káromkodott, mint egy kocsis, a nagyhercegnőt, akihol zokogott, hol magyarázkodott, hol meg elvesztette az öntudatát, s a torkaszakadtából üvöltő négercsecsemőt, valamint a félelmében kővé dermedt udvari orvost. Végül is az uralkodó összeszedte magát, sa dolog kivizsgálását későbbre halasztotta. Most először is el kell tüntetni a nyomokat. De hogyan?Titokban a vécébe dobni az újszülöttet? – Gauche bohóckodva a szája elé kapta a kezét. – Elnézésüketkérem, hölgyeim, elragadtattam magam. A csecsemőtől nem lehetett megszabadulni – az egészfejedelemség várt a megszületésére. De micsoda szégyen. A tanácsnokokat sem lehet összehívni – ne adjaisten, még majd eljár a szájuk. Mi a teendő? S akkor Vogel doktor tisztelettudóan megköszörülte a torkát,s egy javaslattal állt elő a kiúttalannak tűnő helyzet megoldására. Azt mondja, van egy ismerőse, FräuleinSansfond, aki csodákra képes, s ha kell, nemhogy egy fehér bőrű csecsemőt, de a főnixmadarat is képesakár az égből is lehozni. A Fräulein tudja tartani a száját, s miután nemes hölgy, a szolgálataiérttermészetesen nem fogad el pénzt, de nagyon szereti az értékes régi dolgokat... Végül is néhány órán belüla selyempólyában már egy gyönyörű csecsemő pihent, aki fehérebb volt, mint az újszülött kismalac,hajacskája lenszőke, a szegény kis néger kölyköt pedig elvitték a palotából, ismeretlen helyre. Egyébkénta fenséges úrnak azt mondták, hogy az ártatlan gyermeket valahova délre viszik, és rendes emberekrebízzák, hogy felneveljék, így hát minden a lehető legjobban rendeződött el. A hálás herceg egy csodálatos,

monogrammal ellátott gyémántos szelencét küldött a doktorral Fräulein von Sansfondnak, valamint egyhálálkodó levelet, s azt a szóbeli kívánságát, hogy egyszer s mindenkorra hagyja el a fejedelemséget. Amita jól nevelt hölgy azonnal teljesített is. – Gauche nem tudta visszafojtani kibuggyanó nevetését. – Reggelrekelve, az egész éjjel tartó botrány után, a nagyherceg végre elhatározta, hogy közelebbről is megnézi azutódját. Óvatosan kiemelte a kisfiút a bölcsőből, ide-oda forgatta és egyszeriben csak meglátta rózsaszín,bocsánat, popóján a szív alakú anyajegyet. Ugyanilyen anyajegy volt a felséges úr fenekén, sőt amegboldogult felséges apja és nagyapja fenekén, s így tovább, hetedíziglen. A herceg értetlenül fogadta adolgot, és az udvari orvosért küldött, ám kiderült, hogy Vogel doktor a múlt éjjel ismeretlen helyretávozott, odahagyva feleségét és nyolc gyermekét. – Gauche hadonászott, rekedtes nevetés tört elő atorkából, majd rájött a köhögés. Valaki halkan felkacagott, Madame Kleber pedig szemérmesen a szájaelé tette a kezét.– Az azonnal elrendelt nyomozás során kiderült, hogy az udvari orvos az utóbbi időben különösenviselkedett, s mintha látták is volna a szomszédos Basel játéktermeiben, ráadásul egy vidám, fiatalteremtés társaságában, aki a leírás szerint nagyon hasonlított Fräulein von Sansfondra. – A nyomozókomolyra fordította a szót. – A doktort két nappal később egy strassbourgi szállodában találták meg,holtan. Halálos adag laudanumot vett be, s búcsúlevelet hagyott: „Mindenben én vagyok a bűnös.”Egyértelmű öngyilkosság. Hogy ki az igazi bűnös, világos, de hát próbáld meg bebizonyítani. Ami pedig aszelencét illeti – az az uralkodó ajándéka, valamint ott van a levél is. S a bírósági eljárás még többekerült volna az uralkodói párnak. Természetesen az egészben az a legrejtélyesebb, hogyan sikerültkicserélni az újszülött herceget a néger csecsemőre, s egyébként is, hogyan került a kék szemű és szőkehajú emberek vidékére egy csokoládébarna csecsemő. Igaz, bizonyos információk szerint nem sokkal azemlített eset előtt egy szenegáli nő állt Marie Sansfond szolgálatában...– Mondja csak, f-felügyelő – szólalt meg Fandorin, amikor a hahota csillapodni kezdett (négyen nevettek:Renier hadnagy, Truffo doktor, Sweetchild professzor és Madame Kleber). – Talán olyan szép nő ez aMarie Sansfond? Képes bármelyik férfinak elcsavarni a fejét?– Semmi különlegesről nem beszélhetünk vele kapcsolatban. Mindenütt azt írják, hogy kinézete alapjánteljesen hétköznapi jelenség, semmi feltűnő nincs rajta. – Gauche Clarissára szögezte átható tekintetét. –Könnyűszerrel változtatja a haja színét, a viselkedésmódját, az akcentusát, az öltözködési stílusát. De az islátszik, hogy van valami rendkívüli ebben a nőben. Sok mindent láttam eddigi munkám során. A végzetasszonyai között ritkán fordulnak elő szépségek. Ha a fényképére nézel, nem felejted rajta a tekinteted, deha találkozol vele, azonnal bizseregni kezd a bőröd. Merthogy a férfiember nem az egyenes vonalú orra éshosszú szempillára harap, hanem a különleges szagot érzi meg.– Fúj, felügyelő – fintorgott Clarissa. – Hölgyek társaságában van.– Gyanúsítottak társaságában vagyok – vetette oda nagyon nyugodtan Gauche. – És ön ezek közül az egyik.Honnan tudjam, nincs-e itt, az asztaltársaságomban, Mademoiselle Sansfond?Eközben mélyen Clarissa szemébe nézett. Ez egyre inkább valamiféle szörnyű álomra emlékeztetett.Elszorult a torka.– Amennyiben helyesen számoltam, ez a nő most huszonkilenc éves?Fandorin nyugodt, sőt bágyadt hangja segített Clarissának, hogy összeszedje magát. Összerezzent – s nőihiúság ide, vagy oda – felkiáltott:– Hiába néz így rám, nyomozó úr! Teljesen érdemtelenül bókol. Én csaknem... tíz évvel idősebb vagyokaz ön kalandornőjénél! De a többi hölgyre sem nagyon illik Mademoiselle Sansfond szerepe. Kleberkisasszony túl fiatal, Truffo asszony pedig, mint tudjuk, nem beszél franciául!– Egy olyan ravasz nőnek, mint Marie Sansfond, tíz évet elvenni vagy hozzátenni a korához semmiség –válaszolta komótosan Gauche, és továbbra is firtatóan nézett Clarissára. – Különösen, ha ekkorasummáról van szó, a lebukás pedig guillotinenal fenyeget. Tehát tényleg nem járt Párizsban,Mademoiselle Stump? Valahol a rue de Grenelle környékén?

Clarissa holtsápadt lett.– Nos, ez az a pillanat, amikor a „Jasper-Arto-Partnership” hajózási társaság vezetősége nevében be kellavatkoznom – szakította félbe idegesen a rendőrt Renier. – Hölgyeim és uraim, biztosíthatom önöket, hogynemzetközileg is ismert kalandorokat nem engedtünk fel erre a hajóra. A társaság garantálja, hogy aLeviathanon nincsenek sem csalók, sem kokottok, a legkevésbé pedig a rendőrség által is ismertkalandornők. Maguk is megérthetik – ez az első út, s ennélfogva különösen felelősségteljes. Semmiszükségünk botrányra. Cliff kapitánnyal együtt személyesen ellenőriztük, nem is egyszer, az utaslistát, sminden eshetőségre számítva igazolásokat kértünk. Többek között a francia rendőrségtől is, felügyelő úr.Én magam és a kapitány is készek vagyunk kezeskedni minden egyes jelenlévőért. Mi nem zavarjuk önt,Monsieur Gauche, abban, hogy hivatali kötelességét teljesítse, de feleslegesen tölti az idejét. És a franciaadófizetők pénzét.– No-no – dörmögte Gauche. – Ha megérjük, meglátjuk.Mindezek után Mrs. Truffo, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére, az időjárásról kezdett el beszélni.

REGINALD MILFORD-STOKES

1878. április 10.22 óra 31 perc

Az Arab-tengeren17° 06' 28” é. sz. 59° 48' 14” k. h.

Drága és hőn szeretett Emilym!Ezt a pokoli bárkát a Gonosz erői kerítették hatalmukba. Ezt egész elkínzott lelkemmel érzem. Bár kitudja, van-e egyáltalán lelke az ilyen gonosztevőnek, mint én. Ahogy ezt leírtam, elgondolkodtam.Emlékszem rá, hogy szörnyű bűntettet követtem el, amelyet nem lehet, és nem is szabad megbocsátani, ámbármily különös, teljesen elfelejtettem, mi is volt az tulajdonképpen. S nagyon nem szeretném, ha eszembejutna.Éjszaka, álmomban, nagyon jól emlékszem rá – különben mivel lenne magyarázható az a szörnyűlelkiállapot, melyben minden egyes reggel ébredek? Csak minél hamarabb érne már végetelszakítottságunk. Az az érzésem, nem sok hiányzik hozzá, hogy megőrüljek. Nagyon rosszkor jönne.A napok kegyetlenül lassan vánszorognak. Ülök a kabinomban, s a kronométer percmutatóját nézem. Nemmozdul. A fedélzeten az ablakom előtt valaki azt mondta: „Ma április tizedike van”, s én nem fogtam fel,miféle április és miért feltétlenül tizedike. Felnyitom a ládám, és azt látom, hogy a tegnapi Önnek írtlevelem dátuma április 9., a tegnapelőttié pedig április 8. Tehát minden rendjén van. Április. tizedike.Már néhány napja nem tévesztem szem elől Sweetchild professzort (már ha valójában professzor).Nagyon népszerű embernek számít a mi „Windsorunkban”. Szenvedélyes ékesszóló, s történelmiismereteivel és keletkutatói jártasságával kérkedik. Nem telik el úgy nap, hogy ne hangzanának el újabb ésújabb, egyre hihetetlenebb mesék mindenféle kincsekről. A legkellemetlenebb benyomást mégis apródisznószeme teszi. Állandóan ide-oda jár. S időnként az őrület szikrái fénylenek fel benne. Csak hallottavolna, milyen kéjesen beszél ez az ember a drágakövekről. Határozottan eszét vették ezek a mindenfélebriliánsok és gyémántok.Ma a reggeli alatt Truffo doktor egyszer csak felpattant, hangosan tapsolt egyet, és ünnepélyes hangonbejelentette, hogy Mrs. Truffónak ma van a születésnapja. Mindenki ah, meg oh, sorban gratuláltak azünnepeltnek, a doktor pedig nyilvánosan átnyújtott középszerű feleségének egy kivételesen ízléstelentopázfüggőt. Micsoda vulgáris dolog – színielőadást rendezni a saját felesége megajándékozásából! Mrs.Truffo azonban, úgy látszik, nem így gondolkodott. Szokatlanul felélénkült, tökéletesen boldognak látszott,savanyú képe pedig reszeltsárgarépa-színt öltött. A hadnagy meg a következőket mondta: „Ó, Madame, hakorábban tudomást szerzünk ezen örömteli eseményről, feltétlenül készítettünk volna önnek valamimeglepetést. Most kárhoztathatja magát szerénységéért.” Az üresfejű ünnepelt még jobban elvörösödött, ésfélénken ezt gügyögte: „Tényleg megleptek volna valami kellemessel?” A válasz egy általános, lanyhánjóindulatú mormogás volt. „Akkor – mondja –, játsszuk a kedvenc játékomat, a lottót. Nálunk a családbanvasárnaponként és az egyházi ünnepeken mindig elővettük a kártyát és a zsetonos zacskót. Ó, ez annyiraszórakoztató! Uraim, nagyon nagy örömöt szereznének vele!” Először hallottam, hogy Mrs. Truffo ilyenhosszan szónokoljon. Az első pillanatban azt hittem, hogy gúnyolódik rajtunk – de nem, a doktornételjesen komolyan beszélt. Nem volt mit tennünk. Csak Renier lépett meg, akinek, úgymond, ideje voltvisszamenni szolgálatba. Az ostoba felügyelő szintén kísérletet tett, hogy valamilyen halaszthatatlandologra hivatkozzon, de mindenki olyan szemrehányóan nézett rá, hogy szipákolt egyet, és ott maradt.Mr. Truffo elment, hogy elhozza ennek az idióta játéknak a tartozékait, majd elkezdődött a kínszenvedés.Mindenki bágyadtan pakolta ki a lapjait, sóvárogva nézték a napfényben fürdő fedélzetet. A szalon ablakaitárva-nyitva voltak, a szobában friss szellő lengedezett, mi pedig ültünk, mintha gyerekszobában lennénk.„Az érdekesség kedvéért”, a lelkes ünnepelt kifejezésével élve, létesítettünk egy nyereményalapot, melybemindenki beadott egy guineat. Győzelmi esélye kizárólag a játék kezdeményezőjének volt, miután ő volt az

egyetlen, aki éles szemmel figyelte, milyen számok jönnek ki. A felügyelő, minden jel szerint, szinténbankot szeretett volna robbantani, de nem értette jól a tréfás gyerekmondókákat, melyekkel Mrs. Truffoelárasztott bennünket – a kedvéért ez alkalommal angolul beszéltünk.A szánalmas topázfüggők, melyek nem kevesebb, mint tíz fontba kerültek, arra serkentették Sweetchildot,hogy ismét előhozakodjon kedvenc vesszőparipájával. „Gyönyörű ajándék, Sir! – mondta a doktornak, akiezt láthatóan nagy örömmel fogadta, de Sweetchild következő mondata mindent elrontott. – Manapságpersze olcsó a topáz, de ki lehet a megmondhatója, hogy nem ugrik-e meg az ára, mondjuk, úgy száz évmúlva. A drágakövek olyan kiszámíthatatlanok! Ők a természet igazi csodái, nem azok az unalmas fémek,az ezüst és az arany. A fém lélektelen és formátlan, be lehet önteni, ám minden egyes kőmegismételhetetlen individualitás. De nem mindenki foghatja őket a kezébe. Csak az, aki semmi elől nemhátrál meg, s kész akár a világ végére is elmenni mágikus csillogásukért, vagy ha kell, még tovább is.”Ezeket a fennkölt szentenciákat Mrs. Truffo csipogása kísérte, amikor kikiabálta a számokat. Sweetchildpéldául ezt mondja: „Elmesélek önöknek egy legendát a nagy és hatalmas Mahmud Gaznevi hadvezérről,akit megigézett a gyémánt csillogása, s hogy ilyen varázslatos kristályokat szerezzen, fél Indiánvégigvonult tűzzel és vassal.” Mrs. Truffo: „Tizenegy, uraim. Dobverő!” S ez ment egész idő alatt.De ha már itt tartok, elmesélem a Mahmud Gazneviről szóló legendát. Ebből jobban kiderül majd azelbeszélő karaktere. Megpróbálom sajátos beszédstílusát is érzékeltetni.„Egyik nyáron Krisztus előtt – nem emlékszem, melyik évben, a muzulmán időszámítás szerint pedig –erre mégannyira sem emlékszem, a hatalmas Gaznevi tudomást szerzett róla, hogy a Guzzarat (azt hiszem,így hívják) félszigeten található a Szumnati-szentély, ahol egy hatalmas bálványt őriznek, melyhezszázezrek imádkoznak. A bálvány védi e föld határait a betolakodók támadásaitól, s mindenki, aki karddala kezében lépi át Guzzarat határait, halálra van ítélve. A szentély egy igen jelentős brahman közösségbirtokában van, amely egész Indiában a leggazdagabbnak számít. Ezek a szumnati brahmanok hihetetlenmennyiségű drágakövet is magukénak tudnak. A rettenthetetlen hadvezér nem ijedt meg a bálványhatalmától, összegyűjtötte csapatait, és hadba indult. Lekaszabolt ötvenezer embert, lerombolt ötvenerődítményt, és behatolt a Szumnati-templomba. Mahmud harcosai meggyalázták a szentélyt, fenekestőlfelfordították, de a kincset nem találták meg. Akkor Gaznevi odament a bálványhoz, s hatalmas erővelsújtott annak fémfejére harci buzogányával. A brahmanok arcra borultak a győztes előtt, s egymillióezüstpénzt ajánlottak neki, csak hogy ne bántsa az istenüket. Mahmud felnevetett, és még egyszer lesújtott.A bálvány megrepedt. A brahmanok még jobban jajveszékelni kezdtek, és tízmillió aranypénzt ajánlottak arettenetes uralkodónak. Ám a súlyos buzogány ismét a levegőbe emelkedett, harmadszor is lesújtott, abálvány kettéhasadt, s a templom padlójára csillogó folyamként ömlött a sok gyémánt és a drágakő,amelyet a belsejébe rejtettek. E kincs értékét pedig fel sem lehetett mérni.”Ekkor Mr. Fandorin kissé zavart ábrázattal bejelentette, hogy neki telitalálata van. Mrs. Truffo kivételévelmindenki szörnyen megörült, le akartak lépni, de a doktorné annyira kérte, ugyan játsszanak még egypartit, hogy kénytelenek voltak maradni. S ismét elkezdődött: „Thirty nine – pig and swine! Twenty seven– I'm in heaven!”[12], és több más ilyen badarság.Ám most Mr. Fandorin ragadta magához a szót, s a rá jellemző finom, kissé gunyoros modorban szinténelmesélt egy arab mesét, amelyet valamilyen régi könyvben olvasott. Felidézem Önnek ezt apéldabeszédet, úgy, ahogy megjegyeztem.Egyszer három maghrebi kereskedő útnak indult a Nagy Sivatag belsejébe, mert tudomásukra jutott, hogymessze-messze, a homoktenger közepén, ahová már karavánok sem járnak, van egy hatalmaskincseskamra, amelyhez hasonlót még halandó nem látott. A kereskedők negyven napig mentek, kimerítetteőket a hőség és a fáradság, s mindegyikőjüknek csak egy tevéje maradt, a többi elpusztult. S egyszer csakegy nagy hegyet láttak maguk előtt. Közelebb mentek, és nem hittek a szemüknek: a hegy teljes egészébenezüstből volt.A kereskedők hálát adtak Allahnak, s egyikőjük, miután zsákját teletömte ezüsttel, elindult visszafelé, a

többiek azonban ezt mondták: „Mi továbbmegyünk.” S még negyven napig mentek, a nap feketére cserzetteaz arcukat, a szemük pedig vérbe borult. Majd még egy hegy tűnt fel a szemük előtt – egy aranyhegy. Amásodik kereskedő felkiáltott: „Nem volt hát hiába ennyi szenvedés! Hála a Magasságosnak!” Ésteletömte a zsákját aranyrudakkal, majd megkérdezte a társát: „Mit állsz még itt?” A harmadik eztválaszolta: „S vajon sok aranyat tudsz-e hazavinni egy tevén?” A második azt mondja: „Éppen eleget,hogy én legyek a leggazdagabb ember a városunkban.” „Nekem ez kevés – mondta a harmadik. –Továbbmegyek, és megkeresem a gyémánthegyet. S amikor hazatérek, én leszek a leggazdagabb ember aföldkerekségen.” És el is indult, még negyven napig tartott az útja. A tevéje lefeküdt, s többé nem is keltfel, de a kereskedő nem állt meg, mert konokul hitte, hogy van gyémánthegy, s mindenki tudja, hogy egymarék gyémánt többet ér, mint egy ezüsthegy vagy egy aranydomb. S a harmadik kereskedő szeme elékülönös kép tárult: a sivatag közepén, hétrét görnyedve egy ember áll, a vállán egy gyémánttrónt tart, atrónon pedig egy fekete pofájú, égő szemű szörny ült. „Ó, mennyire örülök neked, tiszteletre méltó utazó! –nyögte a hétrét görnyedt ember. – Lásd, ez Marduf, a kapzsiság démona, s mostantól fogva te fogod aválladon tartani, amíg nem jön helyetted egy másik ugyanolyan kapzsi, mint amilyenek mi vagyunk.”Itt félbeszakadt a mese, mert Mr. Fandorinnak ismét telitalálata volt, s másodszorra sem az ünnepelt vittea bankot. Öt másodperc múlva az asztalnál csak Mrs. Truffo maradt – mindenki más elszelelt.Egyre csak Mr. Fandorin meséjére gondolok. Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.Sweetchild nem más, mint a harmadik kereskedő. Amikor végighallgattam a mesét, rögtönmegvilágosodtam! Igen, igen, ő egy veszélyes őrült. A lelkében fékezhetetlen szenvedély tombol – havalaki, én már csak tudom, mit jelent ez. Nem véletlenül követem láthatatlan árnyékként egészen Aden óta.Írtam már Önnek arról, mindennél drágább Emilym, hogy a kikötői tartózkodás nagy hasznomra volt. Önbiztosan azt hitte, hogy az új navigációs eszköz beszerzésére gondoltam, amit az ellopott helyett vettem.Igen, most már van egy új szextánsom, és ismét rendszeresen ellenőrzöm a hajó irányát, de most egészenmásról van szó. Egyszerűen féltem a papírra bízni titkom. Egy óvatlan pillanatban valaki elolvassa –hiszen körbe vagyok véve ellenségekkel. De az elmém éles, s kitaláltam egy nagyon jó megoldást: a mainaptól kezdve tejjel írok. Ha egy idegen megnézi – mintha csak egy tiszta lap lenne előtte, semmi érdekes,az én találékony Emilym pedig a lámpaernyőn felmelegíti majd a lapot, s a sorok máris láthatóvá válnak!Jól kigondoltam, igaz?S akkor most Adenről. Még a hajón, mielőtt kiengedtek volna bennünket a partra, felfigyeltem rá, hogySweetchild ideges, s nem egyszerűen csak nyugtalan, hanem mintha egy helyben táncolna idegességében.Ez nem sokkal azután történt, hogy Fandorin kijelentette, miszerint valószínűleg Lord Littlebee ellopottkendője lenne a kulcs a Gyémánt Rádzsa mitikus kincseskamrájához. A professzor borzasztóan izgalombajött, valamit mormogott az orra alatt, és egyre csak ezt ismételgette: „Ah, csak már a parton lennénk!”Kérdem én, miért?Eldöntöttem, hogy kiderítem.Egészen a szemembe húzva széles karimájú fekete kalapom, Sweetchild nyomába eredtem. Eleinte mindenrendkívül egyszerű volt – a professzor egyszer sem nézett hátra, s én akadálytalanul követhettem egészen avámhivatal mögötti térig. Itt azonban kellemetlen meglepetés várt: Sweetchild magához intett egy helyibérkocsist, s ismeretlen irányba távozott vele. A kocsi elég lassan haladt, de mégsem futhattam utána –hogy nézett volna ki? Természetesen több bérkocsi is volt a téren, minden további nélkül bármelyikbebeülhettem volna, de Ön, Emily, tudja, milyen leküzdhetetlen undort érzek a nyitott fogatokkal szemben.Az ördög találmányai. Csak meggondolatlan fenegyerekek utaznak velük. Olyanok is vannak közöttük –nemegyszer saját szememmel láttam –, akik még a feleségüket és ártatlan gyerekeiket is magukkal viszik.De hamar megtörténhet a baj! Különösen veszélyesek a kétülésesek, amelyek olyan népszerűek nálunk,Britanniában. Valaki mesélte nekem (már nem emlékszem, ki), hogy egy nagyon erkölcsös családból valóés jó társadalmi pozíciót elfoglaló fiatalember meggondolatlanul éppen ilyen kétüléses fogatonkocsikáztatta ifjú feleségét, aki ráadásul nyolc hónapos terhes volt. Természetesen rosszul végződött a

dolog: a léhűtő nem boldogult a lovakkal, azok nekiiramodtak, s a kocsi felborult. A fiatalembernek nemesett baja, a feleségénél azonban idő előtt beindult a szülés. Sem őt, sem a gyermeket nem sikerültmegmenteni. S mindez miért? Meggondolatlanságból. Mentek volna gyalog. Vagy, mondjuk, csónakáztakvolna. Legrosszabb esetben vonaton is lehet utazgatni, saját kupéban. Velencében például gondolánhajókáznak. Mi is voltunk ott Önnel, emlékszik? Emlékszik, hogyan nyaldosták a hullámok a szállodalépcsőit?Most egy kicsit nehezen összpontosítok, állandóan elkalandozom. Tehát Sweetchild elment a bérkocsival,én pedig ott maradtam a vámhivatal mellett. Azt hiszi, hogy elszontyolodtam? Szó sincs róla. Rögtön azeszembe ötlött egy dolog, így hát szinte azon nyomban megnyugodtam. Sweetchildra várva bementem atengerészek boltjába, s vásároltam egy új szextánst, ami még a réginél is jobb, s egy kitűnő tengerészetikalauzt, asztronómiai képletekkel. Most már sokkal gyorsabban és pontosabban tudom kiszámolni a hajótartózkodási helyét, ezek után nem lehet egykönnyen átejteni.Hat óra harminc percet vártam. A padon üldögélve a tengert néztem. Önre gondoltam.Amikor megérkezett Sweetchild, úgy tettem, mint aki szunyókál. Elsurrant mellettem, abban ameggyőződésben, hogy nem vettem észre.Alighogy eltűnt a vámhivatal épületének sarka mögött, a bérkocsisához rohantam. Hat pensoért a bengálielmesélte nekem, hol járt a mi kedves professzorunk. Ismerje el, kedves Emily, hogy igen ügyesencselekedtem ebben a históriában.A kapott információk még inkább megerősítették korábbi gyanúm. Sweetchild a kikötőből egyenesen atávírdába vitette magát. Úgy félórát töltött ott, majd négy órakor visszatért a posta épületéhez. A kocsis eztmondta: „A száhib nagyon-nagyon nyugtalankodni. Oda-vissza futkosni. Hol azt mondani, vigyél bazár,hol ütni a hátam, vinni vissza, gyerünk, gyerünk, posta.” Összességében világossá vált, hogy Sweetchildelőször egy táviratot küldött valakinek, majd türelmetlenül várt a válaszra. A bengáli szavait idézve,utoljára úgy jött ki a postáról, hogy „nem lenni magánál, papír lobogtatni”, majd visszavitette magát ahajóra. Ezek szerint megjött a válasz.Nem tudom, mi van benne, de egyértelmű, hogy a professzornak, vagy akárki legyen is valójában, vannakcinkostársai.Ez három napja történt. Azóta Sweetchildot mintha kicserélték volna. Ahogy már írtam, egyfolytában csaka drágakövekről beszél, néha pedig váratlanul leül valahol a fedélzeten, és csak rajzol – hol amandzsettájára, de néha még a zsebkendőjére is.Este a grande-szalonban bált rendeztek. Már bemutattam Önnek ezt a nagyszerű termet, melyet minthaVersaillesból vagy a Buckingham-palotából hoztak volna ide. Minden aranyozott, a falakon rengetegtükör, az elektromos kristálycsillárok dallamosan csilingelnek a könnyed ringatózás ütemére. A zenekar(meg kell mondjam, egészen elfogadható) alapvetően bécsi keringőt játszott, én pedig, miután, ahogy Ön istudja, illetlennek találom ezt a táncot, a sarokban álltam, és szemmel tartottam Sweetchildot. Nagyon jólszórakozott, hol az egyik, hol a másik hölgyet kérte fel táncolni, úgy ugrabugrált, mint egy bakkecske,otrombán rálépett a hölgyek lábára, de ez egy cseppet sem zavarta. Én egy kissé elábrándoztam, merteszembe jutott, hogyan táncoltunk egykor mi is, milyen kecsesen nyugtatta vállamon fehér kesztyűbebújtatott kezét. S ekkor hirtelen észrevettem, hogy Sweetchild megbotlott, csaknem fellökte partnernőjét, smég bocsánatot sem kérve, gyors léptekkel, szinte futva, az ételekkel megrakott asztal felé iramodott. Ahölgye csalódottan, mozdulatlanul ott maradt a terem közepén, én pedig furcsállottam ezt a hirtelen rátörtéhségrohamot.Ám Sweetchild rá sem pillantott a süteményekkel, sajtokkal és gyümölcsökkel megrakott asztalra. Azezüst szalvétatartóból egy papírszalvétát kapott ki, lehajolt, s valamit nagyon gyorsan, összevisszairogatni kezdett rajta. Teljesen nekivadult, még azt sem tartotta fontosnak, hogy konspiráljon ennyi emberközött! Kíváncsiságtól hajtva hanyag léptekkel elindultam felé. De Sweetchild már kiegyenesedett ésnégyrét hajtotta a szalvétát – valószínűleg a zsebébe akarta dugni. Sajnos nem tudtam átnézni a válla

fölött. Mérgemben toppantottam egyet, s vissza akartam fordulni, amikor észrevettem, hogy Mr. Fandorinközeledik az asztalhoz, két pezsgőspohárral a kezében. Az egyiket Sweetchild felé nyújtotta, a másikatmegtartotta magának. Hallottam, amint az orosz ezt mondja: „Ó, kedves professzor, ön aztán roppantszórakozott ember! Éppen most dugott zsebre egy használt szalvétát!” Sweetchild zavarba jött, kivette aszalvétát, összegyűrte és az asztal alá dobta. Sietve csatlakoztam hozzájuk, és szándékosan a divatrólkezdtem el beszélni, tudván, hogy az indológus hamarosan elunja magát, és távozik. Így is történt.Rögtön azután, hogy a professzor bocsánatot kért és kettesben hagyott bennünket, Mr. Fandorin titokzatoshangon ezt suttogta: „Nos, Sir Reginald, kettőnk közül ki mászik az asztal alá?” S én megértettem, hogy aprofesszor viselkedése nemcsak nekem, de a diplomatának is gyanús. Abban a pillanatban megértettükegymást. „Hát igen, nem túl kellemes feladat” – mondtam helyeslően. Mr. Fandorin körbepillantott, s akövetkezőt javasolta: „Csináljuk tisztességesen: egyikünk talál egy jó ürügyet, a másik meg bemászik.Bólintottam, majd elgondolkodtam, de semmi frappáns nem jutott az eszembe. „Heuréka!” – suttogta acinkosom, és villámgyors, csaknem észrevétlen mozdulattal kikapta a kézelőmből az egyik aranygombot.Az a földre esett, a diplomata pedig cipője orrával az asztal alá rúgta. „Sir Reginald – szólalt meghangosan, hogy a közelben lévők is meghallják. – Úgy látom, elvesztette a kézelőgombját.”Mit volt mit tennem, ha egyszer így állapodtunk meg, négykézlábra ereszkedtem, és benéztem az asztal alá.A szalvéta szinte karnyújtásnyira volt, de az átkozott gomb egészen a falig gurult, az asztal pedigmeglehetősen széles. Képzelje el a látványt: az Ön férje négykézláb mászik az asztal alatt, miközben nema legimpozánsabb felét mutatja a társaságnak. Visszafelé még inkább zavarba jöttem. Miutánkikászálódtam az asztal alól, két fiatal hölgyet pillantottam meg közvetlenül magam előtt, akik élénkbeszélgetést folytattak Mr. Fandorinnal. Amint meglátták térdük magasságában vörös hajzatom, a hölgyekrémülten felvisítottak, az én álszent cinkostársam pedig nyugodtan így szólt: „Engedjék meg, hogybemutassam önöknek Milford-Stokes bárót.” A hölgyek fagyosan végigmértek, tetőtől talpig, és szó nélkültávoztak. Felugrottam, forrt bennem a méreg, és ezt kiabáltam: „Sir, szántszándékkal hívta ide őket, hogynevetségessé tegyen!” Fandorin ártatlan arccal így válaszolt: „Valójában nem véletlenül állítottam megőket, de egyáltalán nem azért, hogy nevetségessé tegyem önt, Sir. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogybő szoknyáikkal eltakarhatják szem elől az ön kockázatos portyáját. De hol is van a trófeája?”Türelmetlenségtől reszkető kézzel kibontottam a szalvétát, s valami különöset pillantottunk meg.Megpróbálom emlékezetből lerajzolni

Miféle mértani alakzatok ezek? Mit jelent a cikcakk? Milyen értelemben „palace”? S miért szerepelmellette három felkiáltójel?Lopva Fandorinra pillantottam. Két ujjával a fülcimpáját fogva valami érthetetlent dünnyögött. Gondolom,oroszul.„Ön hogyan vélekedik erről?” – kérdeztem. „Majd meglátjuk – felelte titokzatos arccal a diplomata. –Már közel van a célhoz.”Ki van közel? Sweetchild? Miféle célhoz? S vajon jó-e, ha közel van hozzá?De nem volt időm feltenni ezeket a kérdéseket, mert a teremben zajongani és tapsolni kezdtek, ésMonsieur Dries, a kapitány személyi helyettese fülsiketítően a hangtölcsérbe kiabált: „Figyelem, hölgyeimés uraim, sorsjátékunk fődíját a tizennyolcas számú kabin utasa nyerte!” Eddig a percig annyira el voltamfoglalva a titokzatos szalvétával, hogy egyáltalán nem figyeltem, mi történik a szalonban. Ott pedig, mintkiderült, már abbahagyták a táncot, s a jótékony célú, „Mentsük meg a bukott nőket” jelszavú sorshúzásrakerült sor (az április 3-i levelemben már írtam önnek erről az ostoba ötletről). Ön is nagyon jól tudja, mia véleményem a jótékonyságról és a bukott nőkről, ezért nem kommentálom a dolgot.

Az ünnepélyes eredményhirdetés különös módon hatott beszélgetőtársamra – fájdalmasan összeráncolta ahomlokát, s vállai közé húzta a fejét. Az első pillanatban csodálkoztam, de aztán az eszembe villant, hogyMr. Fandorin éppen a 18-as kabinban lakik. Képzelje el, neki kedvezett a szerencse!„Ez már l-lassan elv-viselhetetlen – dörmögte maga elé Fortuna kegyeltje, s még a szokásosnál is jobbandadogott. – Azt hiszem, sétálok egy kicsit” –, s az ajtó felé hátrált volna, de Mrs. Kleber csengő hangonígy kiáltott: „Ez Monsieur Fandorin, a mi szalonunkból! Itt van, uraim! Fehér szmokingban, vörösszegfűvel! Monsieur Fandorin, hová megy? Hiszen ön nyerte a fődíjat!”Mindannyian a diplomata felé fordultak, és még jobban tapsolni kezdtek, a négy steward pedig már hoztais a terembe a fődíjat: egy kivételesen ronda állóórát, ami a Big Bent formázta. Valóban rémisztőalkotmány volt, tölgyfából faragták, másfél embernyi magas, s a súlya sem lehetett négy stonenálkevesebb. Nekem úgy tűnt, mintha Mr. Fandorin szemében megvillant volna valami – valami rettenethezhasonló. Valahogy nem tudom elítélni érte.További beszélgetésre nem kerülhetett sor, s visszajöttem a kabinomba, hogy megírjam ezt a levelet.Érzem, hogy rettenetes események készülődnek, szorul körülöttem a hurok. Ám ne is reménykedjenek,tisztelt üldözőim, engem nem lehet csak úgy egyszerűen elintézni! De már későre jár, ideje bemérni a koordinátákat. Viszontlátásra, kedves, gyengéd, végtelenül imádottEmily,

Az Önt forrón szeretőReginald Milford-Stokes

RENATA KLEBER

Renata a kabin mellett kifigyelte Barbost (így keresztelte el Gauche papát, miután kiderült, miféle szerzetis valójában). Gyűrött ábrázatából és zilált ősz hajából ítélve a felügyelő csak az imént ébredt fel –látszik, hogy ebéd után nyomban lefeküdt, s estig ki sem nyitotta a szemét.Renata ügyesen elkapta a detektív karját, lábujjhegyre állt, s úgy hadarta:– Hogy most mit fogok magának mondani!Barbos kérdőn nézett rá, karba fonta a kezét, és nem túl kellemes hangon azt mondta:– Nagy érdeklődéssel hallgatom. Már régen szerettem volna beszélni önnel, Madame.Ettől a hangtól Renata kissé hátrahőkölt, de végül mégis úgy döntött, semmiség az egész, Barbosnakegyszerűen rossz az emésztése, vagy – talán döglött patkánnyal álmodott.– Mindent elvégeztem maga helyett – dicsekedett Renata, s körbepillantott, nem hallja-e valaki. –Menjünk a maga kabinjába, ott majd senki sem zavar minket.Barbos birodalmában tökéletes rend uralkodott: az asztal közepén egy rendezett papírkupac társaságábanott díszelgett a már ismerős fekete dosszié, mellette akkurátusan kihegyezett ceruzák sorakoztak. Renatakíváncsian ide-oda kapkodta a fejét, alaposan megnézte magának a cipőkefét és a bokszosdobozt, s amadzagon száradó ingmelleket. Fukar alak, a cipőjét is maga pucolja, nehogy a végén még borravalótkelljen adnia.– Na, rukkoljon elő a mondókájával – dörmögte ingerülten Barbos, akit bosszantott Renata fontoskodása.– Tudom, ki a tettes – közölte büszkén.A hír azonban nem váltotta ki a detektívből a várt hatást. Csak sóhajtott egyet, s megkérdezte:– Na ki?– Maga talán vak? Hiszen teljesen nyilvánvaló!Renata összecsapta a kezét, és lehuppant a fotelba.– Minden újság azt írta, hogy a gyilkosságot egy őrült követte el. Egyetlen normális ember sem lenneképes ilyesmire, nem igaz? S most gondolja végig, kik ülnek az asztalunknál. Pompás bokréta, illikegymáshoz a sok mákvirág, csupa tökfilkó, csupa idióta, őrült viszont csak egy van.– A báróra céloz? – kérdezte Barbos.– A végén majd csak rájön. – Renata szánakozva csóválta a fejét. – Hiszen ez a napnál is világosabb.Nem látta, milyen szemekkel néz rám? Ez egy vadállat, egy szörnyszülött! Félek egyedül végigmenni afolyosón. Tegnap belefutottam a lépcsőn, s egy lélek sem volt a közelben. Csak úgy remegett a bensőm. –Renata a hasához kapott. – Már régóta figyelem. Éjszakánként fény szűrődik ki az ablakából, asötétítőfüggönyt pedig mindig behúzza. Tegnap mégis maradt rajta egy kis rés. Belestem a fedélzetről – akabin közepén állt, hadonászott, rémisztő pofát vágott, s valakit megfenyegetett az ujjával. Borzalmas volt!Aztán, még az éjjel rám tört a migrén, s kijöttem a friss levegőre. S mit látok – a felső fedélzeten ott áll ami őrültünk, és valami fém izén keresztül a holdat bámulja. S ekkor minden világossá vált! – Renataelőrehajolt, majd suttogva folytatta. – Hiszen telihold volt, amolyan igazi. Hát meg is hibbant tőle.Mániákus, akit teliholdkor elkap a vérszomj. Olvastam már az effélékről! Most meg miért néz úgy rám,mint egy hülyére? Látta már a naptárt? – Renata diadalmas képpel egy naptárt kapott elő a retiküljéből. –Tessék, nézegesse csak kedvére, én ellenőriztem. Március 15-én, amikor a Grenelle utcán meggyilkoltákazt a tíz embert, szintén telihold volt. Látja, itt áll feketén-fehéren: pleine lune.Barbos, bár meglehetősen vonakodva, de mégiscsak megnézte.– Most meg mit meresztgeti a szemét, mint egy bagoly? – mérgelődött Renata.– Legalább azt fogja fel, hogy ma ismét telihold lesz! Amíg maga itt kellemesen elüldögél, annak újraelborul az elméje, s megint a másvilágra küld valakit. Azt is tudom, hogy ki lesz az. Én. Egyszerűengyűlöl. – Renata hangja hisztérikusan megbicsaklott. – Mindenki velem akar végezni ezen az átkozotthajón! Hol az afrikai ront rám, hol ez az ázsiai meresztgeti rám a szemét, s mindenféle grimaszt vág, s

most még ez az eszelős báró is!Barbos elnehezült, rezdületlen pillantással nézte, mire Renata hadonászni kezdett az orra előtt:– Hé, Monsieur Gauche! Csak nem aludt el?Az öreg keményen csuklón ragadta a nőt, eltolta magától, és határozottan így szólt:– Ebből elég, galambocskám. Ne játssza tovább az ostobát. A vörös báró az én dolgom, úgyhogy jobbanteszi, ha az injekciós tűről mesél. Aztán ne beszéljen mellé, az igazat akarom hallani! – Úgy förmedtRenatára, hogy az még a nyakát is behúzta.A vacsoránál Renata csak ült, és a tányérjába bámult. Az angolna sautéhoz szinte hozzá sem nyúlt, nohasosem panaszkodhatott az étvágyára. Szeme vörös, arca püffedt volt. Ajkai meg-megremegtek.Barbos viszont jóságosnak, már-már nagylelkűnek mutatkozott. Időnként Renatára emelte zordnak tűnőtekintetét, ám mégis inkább atyai pillantások voltak ezek, az ellenségeskedés legkisebb jele nélkül. Nem isolyan félelmetes ez a Gauche felügyelő, mint amilyennek mutatni akarja magát.– Elegáns holmi – mondta Gauche, miközben irigy pillantást vetett a sarokban álló Big Ben-órára. –Vannak, akik szerencsés csillagzat alatt születtek.A grandiózus zsákmány nem jutott be Fandorin kabinjába, hanem ideiglenesen a „Windsorban” telepedettmeg. A tölgyfa torony fülsiketítően ketyegett, csörömpölt, harákolt, és óránként olyan kongatásba kezdett,hogy ijedtében mindenki a szívéhez kapott. Reggeli közben pedig, mikor is a Big Ben tízperces késésseladta a világ tudtára, hogy kilenc óra van, a doktorné kis híján lenyelte a teáskanalat. Ráadásul a toronytalpazata olyannyira keskeny volt, hogy egy nagyobb hullám hatására egyből fenyegetően inogni kezdett.Mint most is. A szél ismét felélénkült, a kitárt ablakok fehér függönyei megadóan lebegni kezdtek, s a BigBen hatalmasat nyikordult.Az orosz, úgy látszik, a felügyelő őszinte lelkesedését iróniának vette, s magyarázkodni kezdett:– Mondtam nekik, hogy az órát is ajánlják fel a bukott nőknek, de Drier úr kérlelhetetlen volt. EsküszömKrisztus, Allah és Buddha nevére, hogy amint megérkezünk Kalkuttába, a hajón felejtem ezt a szörnyűmonstrumot. Csak próbálja valaki rám erőszakolni ezt a förtelmet!Nyugtalanul Renier hadnagyra sandított, aki diplomatikusan hallgatott. Ekkor az együttérzés reményében adiplomata Renatára nézett, de az válaszképpen csak egy szúrós pillantást lövellt felé. Először is, rémeshangulata volt, másrészt Fandorin egy ideje már kiesett a kegyeiből.Ennek is megvan a maga története.Úgy kezdődött, hogy Renata észrevette, a hervatag Mrs. Truffo szemlátomást feléled, ha a kedves kisdiplomata közelébe kerül. Persze maga Monsieur Fandorin is, a jelekből ítélve, a megrögzött szívtiprókazon ismert fajtájához tartozik, akik bármelyik buta libában képesek felfedezni valamilyen pikáns vonást,s akik egyetlen kínálkozó alkalmat sem szalasztanak el. Renata alapjában véve becsülte az ilyen férfiakat,sőt, cseppet sem volt közömbös irántuk. Szörnyen izgalmas lenne megtudni, vajon mit eszik ez a kékszemű, barna hajú fickó ezen a lagymatag doktornén. Mert semmi kétség, hogy igencsak érdeklődik iránta.Néhány napja Renata szemtanúja volt egy szórakoztató kis színjátéknak, amelyet ketten rögtönöztek: Mrs.Truffo (a démoni nő szerepében), és Monsieur Fandorin (a gálád csábító). A közönség mindösszeegyetlen fiatal hölgyből állt (rendkívül vonzó, még ebben a különös helyzetben is), aki a napozóágy magastámlája mögé rejtőzve, egy kis kézitükör segítségével követte az eseményeket. Helyszín – a tat. Acselekmény ideje – romantikus naplemente. A darab angol nyelven játszódott.A doktorné a csábítás tudományának angolokra jellemző, elefánt a porcelánboltban változatát mutatta be.Odalibbent a diplomata mellé (mindkét szereplő a korlát mellett állt, oldalvást a már említettnapozóágynak). Mrs. Truffo kezdte a dialógust, magától értetődően az időjárással:– Itt délen olyan szikrázó a napsütés! – bégetett lelkesen.– Ó, igen – válaszolta Fandorin. – Ilyenkor Oroszországban még el s-sem olvadt a hó, itt pedig ahőmérséklet már eléri a harmincöt Celsius-fokot, mégpedig árnyékban, a napon még ennél is nagyobb ahőség.

És most, a prelűd szerencsés befejezése után Mrs. Kecskepofa feljogosítva érezte magát, hogy intimebbirányba terelje a beszélgetést:– Nem is tudom, mit csináljak! – közölte a témához illő szégyenlőséggel. – Olyan fehér a bőröm! Ez azelviselhetetlen napsütés tönkreteszi az arcbőrömet, s ami még szörnyűbb, csupa szeplő leszek tőle.– A szeplők kérdése engem is nagyon aggaszt – felelte rendkívül komolyan az orosz. – Én azonbankörültekintően jártam el, hoztam magammal török kamillakivonatból készült oldatot. Látja, a barnaságomegyenletes, s nincsenek szeplőim.Majd az alattomos csábító odatartotta bemázolt helyes kis képét a tisztességes asszonynak. Mrs. Truffohangja áruló módon megremegett: – Tényleg, egy szeplő sincs... Csak a szemöldöke és a szempillájapörkölődött meg egy kissé. Csodálatos hámszövete van, Mr. Fandorin, egyszerűen csodálatos!Na, most mindjárt megcsókolja, jósolta Renata, látva, hogy a diplomata hámszövetét a doktornéelvörösödött ábrázatától nagyjából öt centiméter választja el.Jóslata azonban nem vált be.Fandorin visszahúzódott, és így szólt:– A hámszövetem? Ön járatos a fiziológiában?– Valamelyest – felelte szerényen Mrs. Truffo. – Mielőtt férjhez mentem volna, volt némi közöm azorvostudományhoz.– Valóban? Milyen érdekes! Erről f-feltétlenül mesélnie kell nekem!Az előadást azonban, mily fájdalom, nem sikerült végignéznie. Renata mellé odaült egy ismerős dáma, ígya további nézelődésről le kellett mondania.Ugyanakkor az ostoba kis doktorné szánalmas próbálkozása felébresztette Renata hiúságát. Talán nemkellene-e neki is kipróbálnia csáberejét ezen a gusztusos orosz medvebocson? Persze kizárólag out ofsporting interest,[13] na meg hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, ami nélkül egy magára valamit is adó nőlétezni sem tud. A szerelmes rajongás távol állt Renatától. Őszintén szólva, mostani állapotában a férfiak,az émelygésen kívül, semmit sem váltottak ki belőle.Hogy agyonüsse az időt (vagy ahogyan ő nevezte, „hogy gyorsabban ússzon a hajó”), Renata egyszerűtervet eszelt ki. Könnyed kis tengeri manőverek, „Medvevadászat” fedőnéven. Mellesleg, a férfiak inkábba kutyafélékre hasonlítanak. Mint ismeretes, azok is primitív teremtmények, és három alapvető típusbasorolhatók: sakálok, juhászkutyák és a vadászebek. Minden egyes fajtához más-más használati utasítástartozik.A sakál dögöt eszik – vagyis a könnyű prédát kedveli. Az ilyen férfiak kapnak az alkalmon. Ezért Renatamár az első négyszemközti beszélgetésük alkalmával elpanaszolta Fandorinnak, milyen ember is MonsieurKleber, ez az unalmas bankár, ez a besavanyodott alak, akit a számokon kívül semmi sem érdekel, segyáltalán nem foglalkozik fiatal feleségével. Még egy tökkelütött is észrevette volna: ez a nő szenved asemmittevéstől, és vágyakozik valami után. Mondhatni, a csupasz horgot is bekapja, mindenféle csalinélkül.Nem jött össze. Sokáig tartott, amíg el tudta terelni a szót a férje bankjával kapcsolatos utálatoskérdésekről.Na, jól van, most akkor Renata a juhászkutyának állított csapdát. Az effajta férfiak imádják a gyenge ésvédtelen nőket. Az ilyen férfinak nincs egyébre szüksége, mint hogy védjen és oltalmazzon. Jó fajta,rendkívül hasznos és könnyen kezelhető. Itt az a legfontosabb, hogy ne mutatkozz túlságosan gyengefájúnak – a férfiak félnek a beteg nőktől.Néhány alkalommal Renata elalélt a hőségtől, s kecsesen lovagjának és védelmezőjének acélos vállárahanyatlott. Egyszer nem tudta kinyitni a kabinja ajtaját – beszorult a kulcs. Este a bálon megkérteFandorint, hogy védje meg a kissé becsípett dragonyos őrnagytól.Az orosz odatartotta a vállát, kinyitotta az ajtót, illő módon szembeszállt a dragonyossal, de aszerelemnek a legkisebb jelét sem adta ez a fajankó.

Renata elcsodálkozott: lehet, hogy mégis egyszerű vadászeb? Ránézésre meg nem mondanád.A férfiaknak ez a harmadik típusa a legprimitívebb, s tökéletesen hiányzik belőlük a fantázia. Csak adurván érzéki hat rájuk, mint például a mintegy véletlenül kivillanó boka látványa. Ugyanakkor sok jelesférfiú, sőt kulturális nagyság éppen ebbe a kategóriába tartozik, így hát érdemes próbálkozni.A vadászebekkel nem kell teketóriázni. Renata megkérte a diplomatát, hogy pontban déli tizenkettőkornézzen be hozzá – szeretné megmutatni neki az akvarelljeit (valójában semmiféle akvarellje nem volt).Tizenkettő előtt egy perccel a vadászatra készülő hölgy már ott állt a tükör előtt, meztelen vállakkal, egyszál alsóneműben.A kopogtatásra kikiáltott:– Igyekezzen már, jó ideje várom!Fandorin belépett, s kővé dermedve megállt az ajtóban. Renata, anélkül, hogy megfordult volna,megriszálta előtte a fenekét, s meztelen vállát mutogatta. Már a tizennyolcadik századi okosszépasszonyok rájöttek arra, hogy nem a köldökig húzódó dekoltázs hat legizgatóbban a férfiakra, hanem ameztelen nyak és a csupasz hát. Magától értetődik, hogy a védtelen gerinc látványa az emberi hímekben isfelébreszti a ragadozó ösztönt.Úgy látszik, a diplomatára is hatott – csak állt az ajtóban, nézett befelé, meg sem mozdult. Miutánelkönyvelte a hatást, Renata szeszélyesen így szólt:– No, mi lesz már, Jenny! Jöjjön ide, és segítsen felöltöznöm. Nagyon fontos vendéget várok, mindjárt ittlesz.Mit tesz hasonló helyzetben egy normális férfi?A pimaszabbja, mondjuk, csendben odalépne, és gyengéden megcsókolná a nyakába hulló hajtincseket.Az átlagos, se hús, se hal férfi odanyújtaná a ruháját, és szégyenlősen felkuncogna.Ez esetben Renata úgy tekintené, hogy a vadászat sikeresen befejeződött. Felháborodást színlelve kiraknáa szemtelen fickót a szobájából, aki ezek után teljes mértékben érdektelenné válna számára. Fandorinazonban nem az átlagos férfi módjára viselkedett.– Nem Jenny van itt – mondta undorítóan nyugodt hangon. – Én vagyok az, Eraszt Fandorin. M-megváromodakint, amíg felöltözik.Mindent egybevetve, vagy a csábításnak ellenálló, valamilyen ritka fajtából való, vagy titokban perverz.Ez esetben hiába erőlködnek az angol hölgyikék. Bár Renata éles szeme a perverzió semmi jelét nemfedezte fel a diplomatán. Ha csak nem vesszük azt a különös szokását, hogy szeret kettesben maradniBarbosszal.De mindez ostobaság. Ennél sokkal komolyabb oka volt, hogy elkeseredjen.Abban a pillanatban, amikor Renata végre rászánta magát, hogy villájával felkavarja a kihűlt sautét, azajtó nagy robajjal kicsapódott, és az ebédlőbe berontott a szemüveges professzor. Mindig is hibázott rajtavalami – hol a zakója volt félregombolva, hol a cipőfűzője oldódott ki –, most azonban úgy egészébenvéve madárijesztőre hasonlított: kecskeszakálla zilált, nyakkendője félrecsúszva, szeme dülledt,kabátszárnya alól kilóg a nadrágtartó. Szemmel láthatóan valami rendkívüli dolog történt. Renata azonnyomban megfeledkezett a kellemetlenségekről, és kíváncsian meredt a tudós madárijesztőre.Sweetchild egy baletttáncos mozdulatával tárta szét a karját, és felkiáltott:– Heuréka, uraim! Megfejtettem a Smaragd Rádzsa titkát!– Oh, no – nyögött fel Mrs. Truffo. – Not again![14]

– De hiszen végre minden a helyére kerül! – kezdte zavarosan magyarázni a professzor. – Hiszen énjártam a palotában, hogy is nem jutott hamarabb az eszembe! Egyre csak töprengtem, egy helybentopogtam – sehogy sem állt össze a kép! Még Adenben kaptam egy táviratot az egyik ismerősömtől, aki afrancia belügyminisztériumban dolgozik – megerősített feltevésemben, de én akkor sem tudtam rájönni, miköze van a szemnek a dologhoz, s ami a legfontosabb, kiről is lehet szó. Tehát az már nagyjából világos,hogy ki, csak az nem, hogy hogyan? Mi módon? De most hirtelen megvilágosodott az elmém! – Sweetchild

az ablakhoz futott. A szél meglebbentette a függönyt, mely fehér lepelként fonta körbe a professzort, akitürelmetlenül hámozta le azt magáról. – Kötöm a nyakkendőm a kabinomban, az ablak mellett állva.Nézem, ahogy hullámzik a tenger. Tarajos hullámok követik egymást, ameddig a szem ellát. És akkormintha fejbe kólintottak volna! Összeállt a kép – a fiúval és a kendővel kapcsolatban is! A többi már csakhivatali munka. Kutakodni kell egy kicsit az Ecole Maritime iratai között, s meglesz!– Egy kukkot sem értek – mordult fel Barbos. – Merő fantáziálás. Miféle Maritime...– Ó, nem, ez nagyon érdekesnek látszik! – kiáltott fel Renata. – Imádom megfejteni a rejtélyeket! De drágaprofesszor, ez így nem lesz jó! Üljön csak le, igyon egy kis bort, fújja ki magát, és meséljen el mindentszép sorjában – nyugodtan, okosan. S ami a legfontosabb, mindjárt az elejétől, nem pedig a végétől.Hiszen ön olyan kiváló mesélő! De először valaki hozza ide a sálam, nehogy megártson a huzat.– Majd én becsukom az ablakokat a szeles oldal felől, s mindjárt nem lesz huzat – ajánlkozott Sweetchild.– Igaza van, madame, jobb lesz, ha sorban mindent elmesélek.– Nem, ne csukja be, fülledt lesz a levegő. Nos hát, uraim... – Renata hangja szeszélyesen megremegett. –Ki hozza el a kabinomból a sálam? Itt a kulcs. Báró úr?A vörös őrült, természetesen, a füle botját se mozdította. Viszont felpattant Renier.– Könyörgöm, professzor, ne kezdje el nélkülem! – kérte. – Azonnal visszajövök.– And I'll go get my knitting[15] – sóhajtott fel megkönnyebbülten a doktorné.Ő jött vissza elsőként, s a kötőtű csattogni kezdett ügyes kezei között. Odaintett a férjének, mondván, nemkell fordítani.Sweetchild pedig készülődött a nagy győzelemre. Úgy látszik, megfogadta Renata tanácsát, s felfedezéséta leghatásosabban akarta közhírré tenni.Az asztalnál síri csend lett, mindenki a szónokra figyelt, követve minden egyes mozdulatát.Sweetchild belekortyolt a vörösborba, s fel-alá kezdett járkálni a szalonban. Azután színpadiasanmegtorpant, s félig a hallgatóság felé fordulva beszélni kezdett:– Már meséltem önöknek arról a felejthetetlen napról, amikor Bagdaszár rádzsa meghívott brahmapuripalotájába. Ez negyedszázada történt, de mindenre tisztán emlékszem, az utolsó apró részletig. Az első,ami meglepett – a palota látványa. Tudván, hogy Bagdaszár a világ egyik leggazdagabb embere, keletipompára és hatalmas méretekre számítottam. Szó sincs róla! A palota épületei meglehetősen szerényennéztek ki, mindenféle kifinomult ornamentika nélkül. És akkor rájöttem, hogy a drágakövek irántiszenvedélyes vonzalom, mely e nemzetségben apáról fiúra hagyományozódott, kiszorított minden más hiútörekvést. Minek is kellene márványfalakra költeni a pénzt, ha ezen meg lehet vásárolni még egy zafírtvagy gyémántot? Ez az alacsony és igénytelen brahmapuri palota, lényegében véve, ugyanolyan agyagládavolt, melynek belsejében a leírhatatlan ragyogás varázslatos esszenciáját őrizték. Semmiféle márványvagy alabástrom sem vetélkedhetett volna a kövek vakító csillogásával. – A professzor ivott még egykorty bort, s úgy tett, mint aki töpreng valamin.Ekkor megjelent Renier, kifulladva a sietségtől, udvariasan Renata vállára terítette a sálat, s ott maradtmellette.– Miféle márvány és alabástrom? – kérdezte suttogva.– A brahmapuri palotáról van szó, ne zavarjon – húzta félre a száját türelmetlenül Renata.– A palota belső berendezése szintén nagyon egyszerű volt – folytatta elbeszélését Sweetchild. – Azévszázadok leforgása alatt a termek és a szobák kinézete többször változott, s nekem, történelmiszempontból, csak a palota felső szintje tűnt érdekesnek, amely négy teremből állt, mindegyik egy-egyégtáj felé nézett. Egykor ezek a termek nyitott galériák voltak, de a múlt században beüvegezték őket.Ugyanebben az időben rendkívül érdekes freskókkal díszítették a falakat, melyek a völgyet mindenoldalról körülvevő hegyeket ábrázolták. A tájkép lenyűgözően élethű – mintha csak tükörben látnánk ahegyeket. Filozófiai szempontból az ilyen tükörkép azt szimbolizálja, hogy minden létezőnek vanhasonmása, és...

Valahol egészen közel vészjóslóan megkondult a hajóharang, kiáltások hallatszottak, s egy nő rémültenfelsikoltott.– Uram isten, tűzriadó! – kiáltott fel a hadnagy, s az ajtóhoz rohant. – Már csak ez hiányzott!Mindenki utánavetette magát.– What's happening? – kérdezte erőtlenül a halálra vált Mrs. Truffo. – Are we boarded by pirates?[16]

Renata egy másodpercig tátott szájjal ült, majd velőtrázóan felsikoltott. Erősen megragadta a felügyelőkabátját, s nem engedte, hogy az a többiek után fusson.– Monsieur Gauche, ne hagyjon itt! – rimánkodott. – Tudom, mit jelent a tűzvész egy hajón, olvastam róla!Most mindenki a mentőcsónakokra veti magát, egymást tiporva, s engem, a szegény várandós nőt biztosaneltaposnak! Ígérje meg, hogy gondoskodik rólam!– Miféle mentőcsónakok? – mordult fel ingerülten az öreg. – Zagyvaságokat beszél! Nekem azt mondták,hogy a Leviathanon tökéletes tűzvédelmi rendszer működik, még saját tűzoltója is van a hajónak. Na neremegjen ennyire, minden rendben lesz. – Megpróbálta kiszabadítani magát, de Renata fogvacogva,görcsösen kapaszkodott a felügyelő kabátjába.– Engedj már el, kislány – mondta gyengéden Barbos. – Nem megyek sehova. Csak kinézek, hogy mitörténik a fedélzeten.Renata ujjai azonban továbbra sem engedtek szorításukból.A felügyelőnek igaza lett. Úgy két-három perc múlva a folyosón léptek hallatszottak, zajongás támadt, segymás után tértek vissza a windsoriak.Még nem ocsúdtak fel az ijedségből, ezért nevetgéltek és a megszokottnál hangosabban beszéltek.Elsőként Clarissa Stump lépett be, majd a Truffo-páros és a kipirult arcú Renier.– Semmiség az egész – jelentette ki a hadnagy.– Valaki egy égő cigarettát dobott a szemetes kosárba, aminek az alján egy régi újság volt. A lángokbelekaptak a függönybe, de a matrózok résen voltak, és egy pillanat alatt megfékezték a tüzet... De ahogyelnézem, mindannyian alaposan felkészültek a katasztrófára – nevette el magát, miközben leginkábbClarissát vette szemügyre.A lány a pénztárcáját és egy üveg narancslevet tartott a kezében.– Hát igen, a narancslé jól jön, hogy szomjan ne haljon a hullámok között – ismerte el Renier. – De miszükség a pénztárcára? A mentőcsónakban aligha venné hasznát.Renata hisztérikusan felkacagott, Miss Vénkisasszony pedig zavartan az asztalra tette az üveget.A doktor és doktorné szintén teljes harci készültségben voltak: Mr.Truffónak sikerült magához vennieorvosi táskáját, a felesége pedig egy takarót szorított a melléhez.– Ez az Indiai-óceán, asszonyom, itt aligha fagyna meg – mondta komoly képpel Renier, de a kecske csakértetlenül ingatta a fejét.A japán is megjelent egy bűbájos tarka batyuval a kezében. Vajon mi lehet benne – a harakirihezszükséges úti felszerelés?Az Őrült ziláltan érkezett, kezében egy ládikó. Az ilyenekben általában írószereket tartanak.– Kinek akart írni, Monsieur Milford-Stokes? Á, értem. Miután Miss Stump megitta a narancslevét, egylevelet dugott volna az üvegbe, s útnak indította volna a tengeren – mondta igencsak tapintatlanul (úgylátszik, a megkönnyebbüléstől) a tréfálkozó kedvében lévő hadnagy.Már mindenki itt volt, a professzor és a diplomata kivételével.– Monsieur Sweetchild valószínűleg a tudományos munkáit csomagolja, az orosz monsieur pedig aszamovárt készíti elő, hogy még utoljára igyon egy kis teát – mondta Renata, akire átragadt a hadnagyjókedve.S éppen ebben a pillanatban belépett az orosz. Megállt az ajtóban. Szép arca baljósan komor volt.– Mi történt, Monsieur Fandorin, úgy döntött, hogy a nyereményét hozza magával a mentőcsónakba? –érdeklődött kihívóan Renata.

Mindenki gurult a nevetéstől, az orosz azonban nem értékelte a (mellesleg, igen szellemes) tréfát.– Gauche felügyelő – mondta halkan. – Ha nem esik nehezére, jöjjön ki, kérem, a folyosóra. S ha csaklehet, minél hamarabb.Különös, de most, ahogy beszélt, a diplomata egyáltalán nem dadogott. Lehet, hogy meggyógyult az idegimegrázkódtatástól? Előfordul ilyesmi.Renata még ennek kapcsán is szívesen elsütött volna egy tréfát, de elharapta a nyelvét – ez azért mártúlzás lett volna.– Mi végre ez a sietség? – kérdezte elégedetlenül Barbos. – Megint jön valaki a pletykáival. Később,fiatalember, később. Először szeretném végighallgatni a professzort. Hol az ördögben lehet?Az orosz várakozóan nézett a felügyelőre. Miután megértette, hogy az öreg megmakacsolta magát, segyáltalán nincs szándékában kimenni a folyosóra, megvonta a vállát, és kurtán ennyit mondott:– A professzor nem jön.Gauche mogorván kérdezte:– És ugyan miért nem?– Hogyhogy nem jön? – pattant fel Renata. – Hiszen a legérdekesebb résznél hagyta abba! Ez egyszerűennem tisztességes dolog!– Mr. Sweetchildot éppen most ölték meg – közölte szárazon a diplomata.– Micsodaa?! – üvöltött fel Barbos. – Megölték? Hogyhogy megölték?!– Feltevésem szerint sebészkéssel – válaszolta elképesztő hidegvérrel az orosz. – Igen akkurátusanátvágták a torkát.

GAUCHE FELÜGYELŐ

– Mikor engednek már ki végre a partra bennünket? – kérdezte panaszosan Madame Kleber. – Mármindenki Bombayben sétálgat, mi meg csak itt ülünk, ülünk...Az ablakokon behúzták a függönyöket, mivel a zenitjére kapaszkodó nap felforrósította a fedélzetet, ésszinte megolvasztotta a levegőt. A „Windsorban” nagy a forróság, lélegezni is alig lehet, de mindenkitürelmesen ül, várják a fejleményeket.Gauche elővette zsebéből az óráját – jutalmul kapta, III. Napóleon profilja díszíti –, és talányosanválaszolt:– Hamarosan, uraim. Mindjárt elengedem magukat. De nem mindenkit.Jól tudta, mire vár: Jackson felügyelő és emberei átkutatják a terepet. A gyilkos eszköz valószínűleg máraz óceán fenekén nyugszik, de még maradhattak bizonyítékok. Kellett, hogy maradjanak. Természetesenközvetett bizonyítékból is van elég, de a közvetlen mégiscsak hitelesebb. De azért jöhetne már Jackson...A Leviathan hajnalban futott be Bombaybe. Tegnap este óta minden windsori házi őrizet alatt ült akabinjában. Miután megérkeztek a kikötőbe, Gauche a városi elöljárókkal értekezett, közölte velükkövetkeztetéseit, és támogatást kért. Akkor küldték ide Jacksont egy csapat rendőrrel. Gyerünk, Jackson,mozdulj már, siettette gondolatban Gauche a késedelmes felügyelőt. Az álmatlan éjszaka után olyan volt afeje, mint egy vasfazék, s a mája is rendetlenkedni kezdett. De a felügyelőnek nem volt rossz kedve,előbukkant végre a keresett kis szál, csak megtalálta, s lám, már a vége is látszik.Fél kilenckor, miután elrendezte a dolgokat a helyi rendőrséggel, s a távírdában is megfordult, Gauche a„Windsorba” vezettette a letartóztatottakat – ez volt a legelőnyösebb a nyomozás szempontjából. Még azállapotos Renatát sem kímélte, bár a gyilkosság idején mellette tartózkodott, azaz semmiképp semvághatta el a professzor torkát. Immáron negyedik órája őrzi a felügyelő a foglyait. Stratégiailag fontoshelyet választott magának – a klienssel szembeni kényelmes fotelt foglalta el, az ajtó mögött pedig még kétfelfegyverzett rendőr állt, úgy, hogy a szalonból nem lehetett látni őket.A szalonban sehogy sem alakult ki beszélgetés, a foglyok verejtékeztek és idegeskedtek. Időnkéntbekukkantott Renier, együtt érzően bólintott Renata felé, majd ismét ment intézni a dolgát. A kapitánykétszer tette tiszteletét, de semmit sem szólt, csak bősz tekintete perzselte a felügyelőt. Mintha Gauchepapa főzte volna ki ezt a dolgot!Foghíjas volt a társaság, Sweetchild professzor széke üresen árválkodott. Az indológus maga most aparton fekszik, a bombayi városi hullaház jeges nyirkosságában. Ahogy maga elé képzelte a félhomályt ésa hatalmas jégdarabokat, Gauche majdnem megirigyelte az elhunytat. Fekszik ott magában, már nincs miértizgulnia, az izzadt gallér sem töri a nyakát...A felügyelő Truffo doktorra nézett, aki szintén nem érezte magát valami fényesen: az orvos napbarnítottarcán patakokban folyt a veríték, a szerencsétlen ember fülébe pedig egyfolytában sziszegett valamit angolfúriája.– Miért néz így rám, Monsieur? – fakadt ki Truffo, ahogy elkapta a felügyelő tekintetét. – Mit bámulrajtam állandóan? Ez végül is felháborító! Milyen jogon? Én tizenöt éve hittel, becsülettel... – Hajszálhíján elsírta magát. – Na és ha szikéről van is szó! Bárki tehette!– Tényleg szikével követték el? – kérdezte félénken Mademoiselle Stump.Egész idő alatt most először kezdtek el beszélni a szalonban a történtekről.– Ilyen egyértelmű vágás csak egy nagyon jó minőségű szikétől származhat – felelte haragosan Truffo. –Megvizsgáltam a testet. Egyértelmű, hogy valaki hátulról elkapta Sweetchildot, tenyerével befogta aszáját, a másik kezével pedig elnyeste a torkát. A folyosó falát összefröcskölte a vér – nagyjábólembermagasságban. Ez attól van, hogy hátrahúzták a fejét...– Ehhez ugye nem kell különösebb erőkifejtés? – kérdezte az orosz (megint akadt egy bűnügyi szakértő). –Elég, ha v-váratlanul történik?

A doktor letörten vállat vont:– Nem tudom, Monsieur. Nem próbáltam.Na végre! Az ajtó kinyílt, s a résben megjelent a nyomozó csontos arca. Ujjával magához intette Gauche-t,aki már egyébként is krákogva kászálódott ki a fotelból.A folyosón kellemes meglepetés várta a felügyelőt. Ó, milyen szerencsésen alakult minden! Precízen,hatásosan, szépen. Akár már mehetnénk is az esküdtszék elé – ilyen bizonyítékokat egyetlen ügyvéd semképes megcáfolni! Úgy bizony, az öreg Gustave bármelyik fiatalnak száz pont előnyt ad. Persze, Jackson isügyes fiú, jól dolgozott.A szalonba négyesben tértek vissza: a kapitány, Renier, Jackson és utolsóként Gauche. A felügyelőolyannyira kellemesen érezte magát ebben a pillanatban, hogy még egy dalocskát is dúdolni kezdett. S amája is békén hagyta.– Hát ennyi volt, hölgyeim és uraim – jelentette be vidáman Gauche, és megállt a szalon kellős közepén.Háta mögé dugta a kezét, s egy kicsit hintázott a cipője sarkán. Mégiscsak jó érzés, ha fontosszemélyiségek vagyunk, bizonyos mértékig élet-halál urai. Az út hosszú volt és nehéz, de végigjárta. Mostmár csak a legkellemesebb van hátra.– Nem hiába törte Gauche papa ősz fejét, s bármennyire is összezavarták a nyomokat, a vén kopókiszagolja a rókalyukat. Sweetchild professzor meggyilkolásával a tettes végleg leleplezte magát, ezt alépését már az elkeseredés diktálta. De azt gondolom, hogy a gyilkos mesélni fog még nekem akihallgatáson az indiai kendőről, és még sok minden másról is. Itt szeretnék köszönetet mondani az oroszdiplomata úrnak, aki, anélkül, hogy sejtette volna, néhány megjegyzésével és kérdésével segítettmegtalálni a helyes utat.Ebben az ünnepi pillanatban Gauche megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. LeereszkedőenFandorin felé bólintott, aki némán, lehajtott fejjel állt. Mégiscsak visszataszítóak ezek az arisztokraták amaguk kényeskedő manírjaival – gőgös képet vágnak, egy emberi szót nem várhatsz tőlük.– Nem utazom tovább önökkel. Ahogy mondani szokás, köszönöm a társaságot, de jóból is megárt a sok.A gyilkos is kiszáll a parton, akit itt most helyben, a hajón, Jackson nyomozó kezeibe adok.A jelenlévők figyelmesen néztek a sovány, komor képű úrra, aki zsebre dugott kézzel állt.– Örülök, hogy vége ennek a rémálomnak – mondta Cliff kapitány. – Tudom, sok kellemetlenséget kellettelviselniük, de most már minden elrendeződött. Ha úgy gondolják, a steward más szalonokban helyezi elönöket. Remélem, hogy további utazásuk a Leviathanon segít önöknek elfelejteni ezt a történetet.– Aligha – felelte mindegyikőjük helyett Madame Kleber. – Mennyi fájdalmat okoztak itt nekünk! De nekínozzon tovább bennünket, felügyelő úr, mondja hát meg, ki a gyilkos.A kapitány akart még valamit mondani, de Gauche leintette – előadásának meg kell, hogy legyen asavaborsa, megszolgálta.– Bevallom, eleinte mindnyájukat gyanúsítottnak tekintettem. Hosszasan, keservesen sokáig kellettrostálnom. Most már közölhetem önökkel a legfontosabbat: Lord Littlebee holtteste mellett megtaláltuk aLeviathan aranyemblémáját – ezt itt. – Ujjával megpöcögtette a hajtókáján lévő jelvényt. Ez a kis aprósága gyilkosé. Ahogy ezt önök is tudják, aranyjelvényt csak a hajó főtisztjei és az első osztályon utazókkaptak. A főtisztek rögtön kikerültek a gyanúsítottak köréből, mivel mindegyiknek a helyén volt azemblémája, és senki sem fordult azzal a kéréssel a hajózási társasághoz, hogy adjanak neki újat, mert azeredetit elvesztette. Ugyanakkor az utasok közül négynek nem volt jelvénye: Mademoiselle Stumpnak,Madame Klebernek, Monsieur Milford-Stokesnak és Monsieur Aonónak. Ezt a négyest tartottamelsősorban figyelemmel. Truffo doktor azért került ide, mert doktor, Mrs. Truffo pedig azért, mert a férj ésa feleség egy kutya, az orosz diplomata úr pedig azért, mert sznob módon nem akart komornyikrahasonlítani.A felügyelő pipára gyújtott, és sétálgatni kezdett a szalonban.– Elismerem, vétkeztem. Legelőször a báró urat gyanúsítottam, de még időben jelentést kaptam az ő...

körülményeiről, és más célpontot választottam. Önt, hölgyem. – Gauche Mademoiselle Stumphoz fordult.– Észrevettem – felelte önérzetesen a nő. – Csak az nem fért a fejembe, mitől lettem ilyen gyanús.– Már miért is ne? – csodálkozott Gauche. – Először is, egyértelműen látszik, hogy mostanábangazdagodott meg. Ez már önmagában is gyanús. Másodszor, mert hazudott, mondván, soha nem jártPárizsban. Ugyanakkor a legyezőjén aranybetűkkel szerepel a „Hotel Ambassadeur” felirat. Igaz, egy időután nem használta a legyezőjét, de Gauche-nak jó szeme van. Rögtön felfigyeltem erre a csinos kisdarabra. A drága hotelben megszállóknak adnak emlékbe ilyen helyes kis tárgyakat. Az „Ambassadeur”pedig éppen a Grenelle utcán van, körülbelül öt perc járásnyira a bűntett színhelyétől. Elegáns, nagyszállodáról van szó, bárki megszállhat ott, akkor miért titkolózik Mademoiselle Stump, kérdeztemmagamtól. Itt valami nem stimmel. S egyre csak ez a bizonyos Marie Sansfond járt az eszemben... Afelügyelő lefegyverző mosolyt küldött Clarissa Stump felé.– Így hát ravaszkodtam, kerülgettem a dolgot, de végül is megtaláltam a valódi nyomot, úgyhogy ne vessenmeg érte, Mademoiselle.Ebben a pillanatban Gauche észrevette, hogy a vörös hajú báró falfehéren ül, remeg az álla, hatalmas zöldszeme olyan tüzes, mint a baziliszkuszé.– Miféle „körülményekről” beszél... velem kapcsolatban? – szólalt meg lassan, dühében küszködve aszavakkal. – Mire céloz, kopó úr?– No-no – emelte fel békülékenyen a kezét Gauche.– Először is, nyugodjon meg. Nem szabad felizgatnia magát. A körülmények azok körülmények, kinek miköze hozzá? Hiszen éppen emiatt mondtam, hogy kizártam a gyanúsítottak köréből. Mellesleg, hol van akis emblémája?– Kidobtam – felelte élesen a báró, s még mindig villámokat szórt a szeme. – Undorító! Aranypiócárahasonlít! És ráadásul...– És ráadásul méltóságon aluli volt báró Milford-Stokesnak ugyanolyan vacak címkét viselni, mintmindenféle újgazdagnak, igaz? – jegyezte meg éleselméjűen a felügyelő. – Még egy sznob.Mademoiselle Stump, úgy látszik, szintén megsértődött.– Felügyelő, ön nagyon érzékletesen írta le, miért is olyan gyanús a személyem. Hálás vagyok – sgúnyosan felemelte hegyes állát. – Mégiscsak megkegyelmezett.– Még Adenben egy sor kérdést intéztem táviratilag a prefektúrához. Nem tudtam kivárni a választ, mertidő kellett hozzá, hogy összegyűjtsék az információkat, de Bombayben már ott vártak a táviratok. Az egyikönre vonatkozott, Mademoiselle. Most már tudom, hogy tizennégy éves kora óta, szülei halála után, egytávoli rokonánál, egy nagynénjénél élt falun, aki gazdag volt, de fösvény. Mostohán bánt önnel, mintvalami hitvány társalkodónővel, csaknem kenyéren és vízen tartotta.Az angol nő elvörösödött, s már maga is megbánta, hogy rákérdezett a dologra. Semmi baj,galambocskám, gondolta Gauche, leszel te még pirosabb is.– Néhány hónapja meghalt az öregasszony, s kiderült, hogy az összes vagyonát önre hagyta. Nem lehetrajta csodálkozni, hogy ennyi, fogságban töltött év után szét akart nézni a világban, s világ körüli utattenni. Hiszen a könyveken kívül addig semmit sem látott, igaz?– De mért titkolta, hogy Párizsban járt? – kérdezte udvariatlanul Madame Kleber. – Azért, mert aszállodája ugyanabban az utcában volt, ahol annyi embert tettek el láb alól? Félt, hogy gyanúba keveredik,ugye?– Nem – nevette el magát Gauche. – Nem erről van szó. Miután váratlanul meggazdagodott, MademoiselleStump ugyanazt tette, amit bármelyik nő tett volna a helyében – első dolga az volt, hogy megnézze Párizst,a világ fővárosát. Gyönyörködni szeretett volna Párizs szépségeiben, a legutolsó divat szerint öltözködni,no és... romantikus kalandra vágyott.Az angol hölgy keze idegesen görcsbe rándult, könyörgő pillantást vetett Gauche-ra, akit azonban már nemlehetett megállítani – majd megtanulja ez a szipirtyó milady, hogy nem célszerű fennhordania az orrát a

párizsi rendőrség felügyelője előtt.– És Stump kisasszony teljes mértékben megtapasztalta a romantikát. Az „Ambassadeur” hotelbenmegismerkedett egy rendkívül szép és kedves gavallérral, akit a rendőrségi nyilvántartásban Vámpírcsúfnéven ismernek. Ismert figura, öregedő, gazdag külföldi nőkre specializálta magát. A szenvedélyazonnal fellobbant, s ahogy ez már Vámpírral történni szokott, minden előzmény nélkül ki is hunyt. Egyikreggel, ha pontosak akarunk lenni, március 13-án, ön, Madame, egyedül ébredt, s nem ismert rá alakosztályára – üresen tátongott. Szívbéli barátja mindent elvitt, a bútoron kívül. Megküldték nekem azelrabolt holmik listáját. – Gauche belepillantott a dossziéjába. – A 38. szám alatt szerepel egy „cetformájú aranybross”... Amikor mindezt elolvastam, megértettem, miért nem emlékszik szívesen Stumpkisasszony Párizsra.Megsajnálta a szerencsétlen libát, aki tenyere mögé rejtette arcát. Remegett a válla.– Madame Klebert komolyan nem gyanúsítottam – tért át Gauche a következő napirendi pontra. – Bár ősem tudta meggyőzően megmagyarázni, miért hiányzik az emblémája.– Esz miért nem vette fidzserembe az én kozrészemet? – kérdezte váratlanul a japán. – Hiszen nadzsonfontosz dorgot mondtam önnek.– Hogy nem vettem volna figyelembe? – Mondta éles hangon a felügyelő. – Egyáltalán nem ez történt.Beszélgettem Kleber kisasszonnyal, s teljesen kielégítő magyarázatot adott. Mivel nagyon nehezen viselteterhességének első szakaszát, az orvos felírt neki... bizonyos fájdalomcsillapítót. Ennek következtébenfájdalmai megszűntek, de szegénykém annyira hozzászokott a preparátumhoz, hogy idegesség ésálmatlanság ellen is használta. Az adag egyre nőtt, s függőség alakult ki benne. Atyaian elbeszélgettemMadame Kleberrel, s a jelenlétemben a tengerbe dobta ezt a szörnyűséget. – Gauche tettetett szigorúsággalpillantott Renatára, aki gyerekesen csücsörítette a száját. – Emlékezzen, galambom, becsületszavát adtaGauche papának.Renata lesütötte a szemét, és bólintott.– Ah, milyen megható figyelmesség Madame Kleberrel szemben! – tört ki Clarissa. – S engem miért nemkímélt, Monsieur detektív? Az egész társaság előtt megszégyenített!Gauche azonban nem foglalkozott vele – egyre csak a japánt nézte, súlyos, átható tekintettel. Az okosJackson szavak nélkül is megértette: itt az idő. Kihúzta a kezét a zsebéből, amelyben fogott valamit – sgyászos, fémes csillogással villant elő egy hollófekete revolver. A pisztoly csöve egyenesen az ázsiaihomlokára irányult.– Önök, japánok, úgy tűnik, szőke majmoknak néznek bennünket, igaz? – kérdezte rosszindulatúan Gauche.– Hallottam róla, hogy önöknél éppen így nevezik az európaiakat. Mi vagyunk a szőrös barbárok, ugye?Önök pedig ravaszok, finom lelkűek, kultúráltak, a fehér ember a nyomukba sem ér! – A felügyelőgúnyosan felfújta az arcát, és egy látványos füstfelhőt küldött a szoba sarka felé. – Végezni tíz majommal –ez semmiség, önöknél ezt nem is tekintik bűnnek.Aono összeszedte magát, az arca mintha kővé dermedt volna.– On azzar vádor engem, hodzs én ortem meg Rord Rittrebi ész tísz vazarrusz... azaz szorgáját? – kérdezteszíntelen, élettelen hangon az ázsiai. – Milyen arapon dzsanuszít engem?– Mindenféle alapon, kedveském, az egész kriminológiai tudomány alapján – jelentette kiméltóságteljesen a felügyelő, s elfordult a japántól, mert a szónoklatot, amelyet Gauche tartani akart, nemennek a sárga hasú korcsnak szánta, hanem a Történelemnek. Eljön az idő, amikor a kriminológiaitankönyvekben is példaként emlegetik.– Először is, uraim, azokra a körülményekre térek ki, amelyek azt bizonyítják, hogy ez az emberelkövethette azt a bűntényt, amellyel gyanúsítom. (Eh, nem itt kellene most fellépnem, alig több, mint tízember előtt, hanem az Igazságügyi Palotában, telt háznál!) Ezek után pedig feltárom önök előtt abizonyítékokat, amelyek megfellebbezhetetlenül igazolják, hogy Monsieur Aono nemcsak hogyelkövethette, de valójában el is követte a tizenegy ember életét követelő gyilkosságot – tízet március 15-

én, a Grenelle utcán, egyet pedig tegnap, április 14-én, a Leviathan nevű hajó fedélzetén.Ez idő alatt Aono körül szabályos űr támadt, csak az orosz maradt ülve a letartóztatott mellett, valamint afelügyelő állt kissé odébb, csőre töltött revolverrel.– Remélem, senki előtt nem kétséges, hogy Sweetchild professzor halála közvetlen kapcsolatban van a ruede Grenelle-i bűnesettel. Ahogy a nyomozás megállapította, e gonosztett célja nem az arany Siva elrablásavolt, hanem a selyemkendőé... – Gauche szigorúan összevonta szemöldökét: igen-igen, éppenséggel anyomozás, hiába fintorog, diplomata úr. – ...Amely elvezet Bagdaszár, az egykori brahmapuri rádzsarejtett kincseihez. Még nem világos, miként jött rá a vádlott a kendő titkára. Mindannyian tudjuk, hogyKelet tele van titkokkal, s megfejtésük útja, nekünk, európaiaknak, ismeretlen. Ám az elhunyt professzor,aki nagyon is jól ismerte a Keletet, eljutott a megfejtésig. Már éppen meg akarta osztani velünkfelfedezését, amikor tűzriadót rendeltek el. A tettes bizonyára úgy vélte, hogy maga a sors küldte neki ezt afantasztikus véletlent, hogy befoghassa Sweetchild száját. És ismét minden klappolt, mint a rue deGrenelle-en. De a gyilkos egy lényeges körülményt nem vett számításba. Ez alkalommal a közelben voltGauche felügyelő, aki nem dől be az ilyen bűvészmutatványoknak. Kockázatos ötlet volt, de sikerrelkecsegtetett. A tettes tudta, hogy a tudós azon nyomban a kabinjába rohan majd, hogy megmentse acetliket... akarom mondani, a kéziratát. És ott, a folyosó mögött követte el ocsmány tettét a gyilkos. Tehát,ez az első számú közvetett bizonyíték. – A felügyelő felemelte az ujját. – Monsieur Aono kiszaladt aszalonból, így hát elkövethette ezt a gyilkosságot.– Nem csak én egyedür – mondta a japán. – A szaronból még hat ember száradt ki: moszjo Renié, moszjoés madmazer Truffo, moszjo Fandorin, moszjo Mirford-Sztoks és madmazer Sztamp.– Így van – helyeselt Gauche. – Én mindössze csak demonstrálni akartam az esküdteknek, mármint ajelenlévőknek, a két bűntett között fennálló kapcsolatot, valamint azt, hogy ön is lehet a tegnapi gyilkosságtettese. S most térjünk vissza az „évszázad bűntényéhez”. Abban az időben Aono úr Párizsbantartózkodott. Ez a tény nem kétséges, s a nekem küldött távirat is megerősíti.– Párizsban rajtam kívür még mászférmirrió ember tartószkodott – vetette közbe a japán.– Mégis ez a második közvetett bizonyíték – játszotta ki lapját tettetett együgyűséggel a felügyelő.– Túlságosan is közvetett – vágott közbe azonnal az orosz.– Nem vitatom. – Gauche szórt egy kis dohányt a pipájába, s kijátszotta az újabb lapot. – Ám a halálosinjekciót Lord Littlebee szolgáinak egy orvos adta be. S Párizsban nincs másfél millió orvos, hanem jóvalkevesebb, nem igaz?Ezt a megállapítást senki nem vitatta. Cliff kapitány megkérdezte:– Valóban, de hogy kerül ez ide?– Hát úgy, Monsieur kapitány – csillant fel Gauche éles szeme –, hogy Aono barátocskánk egyáltalán nemtiszt, ahogy nekünk itt bemutatkozott, hanem diplomás sebész, aki nemrég végzett a Sorbonne orvosifakultásán! Ezt is közölték velem abban a táviratban.Hatásszünet. Visszafojtott, tompa moraj az Igazságügyi Palotában, a firkászok ceruzája surrogjegyzetfüzeteikben: „Gauche felügyelő előhúzta az adu ászt.” Várjatok csak, galambocskáim, ez még nemaz ász, azt majd később.– És most, uraim, a közvetett bizonyítékokról áttérünk a közvetlen bizonyítékokra. Magyarázza csak elnekünk Monsieur Aono, hogy egy olyan tiszteletre méltó és magas presztízsnek örvendő hivatásképviselőjeként, mint az orvosi, miért volt szüksége arra, hogy tisztnek adja ki magát? Mire volt jó ez ahazugság?A japán viaszfehér halántékán egy verejtékcsepp gördült le. Aono hallgatott. Nem sokáig tartott hát ki apuskapora.– Csak egy válasz lehetséges: hogy elterelje magáról a figyelmet. Hiszen a gyilkos orvos volt! –összegezte elégedetten a felügyelő. – S most lássuk a kettes számú bizonyítékot. Hallottak-e már, uraim, ajapán harcmodorról?

– Nemcsak hogy hallottunk, de volt szerencsénk látni is – mondta a kapitány. – Egyszer Makaóban láttam,ahogy egy japán hajóstiszt három amerikai matrózzal verekedett. Véznácska volt, azt hinnéd, még a szél iselfújja, de amint elkezdett ugrálni, kézzel-lábbal hadonászni – három megtermett cápavadászt könnyedénpadlóra küldött. Az egyiknek a tenyere élével vágott a kezére, és kifordította a könyökét. Képzeljék el,eltörte a csontját! Ez volt ám az ütés!Gauche egyetértően bólintott:– Én is hallottam, hogy a japánok ismerik a kézitusa titkát, amikor puszta kézzel, mindenféle fegyvernélkül halálos ütést lehet mérni a másikra. Nekik semmibe sem kerül ujjheggyel megölni egy embert.Mindannyian nemegyszer láttuk, hogyan végzi tornagyakorlatait Monsieur Aono. A kabinjában, az ágyaalatt, széttört, hihetetlenül kemény héjú tökök darabjait találtuk. Egy zsákban pedig még néhány épet.Egyértelmű, hogy a vádlott ezeken gyakorolta az ütés pontosságát és erejét. El sem tudom képzelni, milyenhatalmas erő kell hozzá, hogy egy ilyen kemény tököt puszta kézzel szét lehessen verni, ráadásul többdarabra...A felügyelő sokat sejtetően végighordozta tekintetét a jelenlévőkön, s előállt a kettes számú bizonyítékkal:– Emlékeztetem önöket, uraim, hogy a szerencsétlen Lord Littlebee koponyáját több darabra törte egysúlyos, tompa tárggyal rámért különösen erős ütés.S most pillantsanak a gyanúsított tenyerének megkérgesedett élére.A japán gyorsan levette az asztalról apró, izmos kezét.– Tartsa szemmel, Jackson. Nagyon veszélyes ember – figyelmeztette Gauche. – Ha valami gyanúsatészlel – lőjön a lábába vagy a vállába. S akkor most megkérdezem Aono urat, hová tette azaranyemblémát? Hallgat? Akkor magam válaszolom meg ezt a kérdést: az emblémát Lord Littlebeeszakította le a melléről, abban a pillanatban, amikor tenyerének élével halálos ütést mért a koponyájára!Aono kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de azon nyomban be is harapta ajkát erős,kissé ferde fogaival, és lehunyta a szemét. Arcára különös elszántság kifejezése ült.– A rue de Grenelle-i bűntény tehát a következőképpen néz ki –, kezdte az összegzést Gauche. – Március15-én este Hintaro Aono megjelent Lord Littlebee villájában, azzal az előre kitervelt szándékkal, hogy aház összes lakóját elteszi láb alól, és megszerzi a tulajdonos kollekciójában lévő háromszögletű kendőt.Akkorára már megvolt a jegye a Leviathanra, amely négy nappal később indult Southamptonból Indiába.Nyilvánvaló, hogy a vádlott a brahmapuri kincsek nyomába akart eredni. Nem tudjuk, hogyan sikerült aszerencsétlen szolgákat rábeszélnie a „kolera elleni védőoltásra”. Nagyon valószínű, hogy a vádlottvalamilyen hamis önkormányzati papírt mutatott fel. Ez mindenképpen hihetőnek tűnt, mivel, ahogy azáltalam kapott táviratban is szerepel, a Sorbonne végzős orvostanhallgatóit nemegyszer alkalmazzáktömeges egészségügyi megelőző intézkedések lebonyolításában. Az egyetem hallgatói és vezető orvosaiközött sok az ázsiai, így hát az esti látogató sárga bőrszíne aligha keltett gyanút a szerencsétlenszolgákban. A legszörnyűbb azonban az az állati kegyetlenség, amellyel a két ártatlan gyermeketelpusztították. Én, uraim, nem kevés tapasztalattal rendelkezem a társadalom söpredékével kapcsolatban.Első felindulásában egy bandita akár még kandallóba is hajíthat egy gyermeket, de hogy így, hidegszámításból, magabiztos kézzel... Vallják be, uraim, ez valahogy nem képzelhető el egy franciáról ésáltalában egy európairól.– Ez pontosan így van! – kiáltott fel indulatosan Renier, Truffo doktor élénk helyeslése mellett.– A többi már egyszerűen ment – folytatta Gauche. Miután a gyilkos meggyőződött róla, hogy az oltássalmegmérgezett szolgák álomba merültek, amelyből sosem ébrednek fel, halálos nyugalommal felment azemeletre, abba a terembe, ahol a műkincseket őrizték, s nekiállt tenni-venni. Hiszen meg volt rólagyőződve, hogy a tulajdonos nincs a házban. Ám a peches Lord Littlebee a podagrás roham miatt nemutazott el Spába, otthon maradt. Miután meghallotta az üvegcsörömpölést, kijött a terembe, ahol a lehetőlegbarbárabb módon meg is gyilkolták. Az előre nem tervezett gyilkosság miatt a bűnöző elvesztetteördögi hidegvérét. Az a legvalószínűbb, hogy több műtárgyat is magával szándékozott vinni, mivel így

elterelhette volna a figyelmet az ominózus kendőről, most azonban sietnie kellett. Nem tudjuk, delehetséges, hogy a lord halála előtt felkiáltott, s a gyilkos megijedt, hiszen a kiáltást az utcán ismeghallhatják. Akárhogy történt is, fogta az arany Sivát, amire nem is volt szüksége, azután sietvevisszavonult, még azt sem vette észre, hogy az áldozat kezében ott maradt a Leviathan-jelvénye. Hogymegzavarja a nyomozást, Aono visszafelé a pálmaház ablakán ugrott ki... Nem, nem is erről van szó! –Gauche a homlokára csapott. – Hogy is nem jöttem rá hamarabb! Nem mehetett vissza ugyanazon azútvonalon, ha a lord valóban kiabált! Honnan tudhatná – lehet, hogy a villa előtt már összegyűlt néhányember. Hát ezért törte ki Aono a pálmaház üvegét, ugrott ki a kertbe, majd mászott át a kerítésen. Defeleslegesen óvatoskodott – a rue de Grenelle-en ebben a késői órában egy lélek sem járt. Ha kiáltottvolna is az áldozat, senki sem hallotta volna meg...Az érzékeny Madame Kleber elsírta magát. Mrs. Truffo végighallgatta a fordítást, és kifújta az orrát.Meggyőző, szemléletes, vitathatatlan, gondolta Gauche. A bizonyítékok és a nyomozás előfeltevéseikitűnően egészítik ki egymást. És ez, gyermekeim, még nem minden, amit a jó öreg Gauche nektektartogatott.– Itt az ideje, hogy áttérjünk Sweetchild professzor meggyilkolására. Ahogy azt a vádlott teljes joggalmegjegyezte, rajta kívül, elméletileg, még hat ember követhette el a gyilkosságot. Csak nyugodtan,hölgyeim és uraim! – emelte fel kezét megnyugtatóan a felügyelő. – Mindjárt bebizonyítom, hogy nemönök voltak azok, akik megölték a professzort, hanem egyes-egyedül a mi ferdeszemű barátunk.Az átkozott japán kővé dermedt. Elaludt, vagy mi? Vagy éppen a saját japán istenéhez imádkozik? Ezesetben, fiacskám, mindegy, hogy imádkozol-e, vagy sem, így is, úgy is a vén céda Guillotine alá kellfeküdnöd.S ekkor a felügyelőnek egy rendkívül kellemetlen gondolat ötlött az eszébe. Mi lesz, ha a japánt azangolok kaparintják meg Sweetchild meggyilkolása miatt? Hiszen brit állampolgárról van szó! Akkorangol bíróság fog ítélkezni a tettes fölött, s a francia guillotine helyett angol akasztófa végez vele! Csakezt ne! Még hogy külföldön legyen a tárgyalás! Az „évszázad bűntényét” az Igazságügyi Palotában kellleleplezni, sehol másutt! Mit számít, hogy Sweetchildot angol hajón ölték meg! Párizsban tíz hulla van, ittmeg csak egy, s a hajó sem kizárólag brit tulajdon, hiszen a konzorciumot két fél alkotja!Gauche olyannyira nyugtalan lett, hogy elvesztette a fonalat. Hát egy frászt, mondta magának, nemengedem át nektek a kliensem. Most mindjárt véget vetek ennek a cirkusznak, s egyből a francia konzulhozviszem. Azután magam kísérem Franciaországba. S már látta is maga előtt a Le Havre-i kikötőt, aholtolong a nép, a rendőrtiszteket, az újságírókat...De először végig kell csinálni a dolgot.– Hallgassuk meg Jackson nyomozót a vádlott kabinjában folytatott vizsgálat eredményéről.Gauche odaintett Jacksonnak, hogy beszélhet. Az hivatalos, száraz hangon elkezdte a mondókáját angolul,de a felügyelő elejét vette a dolognak:– A nyomozást a francia rendőrség végzi – mondta szigorúan –, s ezért annak hivatalos nyelve is a francia.Ezen kívül, Monsieur, itt nem mindenki érti az ön nyelvét. S ami a legfontosabb, nem vagyokmeggyőződve róla, hogy a vádlott beszél angolul. Ismerje el, hogy joga van az ön által végzett nyomozáseredményéről tudomást szereznie.Ennek a tiltakozásnak elvi jelentősége volt: már az elején helyre kell tenni az angolokat. Legyenek csaktisztában vele, hogy ebben az ügyben ők csak hátulról az elsők.Reniert kérték fel tolmácsnak, aki a felügyelő mellé állt, és mondatról mondatra fordított. Ám az angolrövid, szaggatott mondatait drámai intonációval és kifejező gesztusokkal színezte.– Az utasításnak megfelelően kutatást tartottunk. A 24-es kabinban. Az utas neve – Hintaro Aono. „A zárthelyiségben történő házkutatás szabályai”-nak megfelelően jártunk el. 200 négyzetláb területűnégyszögletes szoba. 20 horizontális és 44 vertikális területi egységre bontottuk. – A hadnagyvisszakérdezett, és pontosította az elhangzottakat. – Úgy látszik, a falakat is fel kell osztani négyzetekre –

végigkopogtatják, hogy nincs e benne titkos rejtekhely. Bár miféle rejtekhelyek lehetnek egy hajókabinban,nem tudni... A kutatás módszeresen zajlott: először vertikálisan, majd horizontálisan. A falban rejtekhelyetnem találtak. – Renier sokatmondóan széttárta a karját – mondván, ki hitte volna. – A vízszintes felületenvégzett kutatás eredményeként a következő tárgyak kapcsolódnak az ügyhöz. Az első: hieroglifákkal írtfeljegyzések. A későbbiekben lefordítják és tanulmányozzák. A második: hosszú, keleti típusú, rendkívüléles pengéjű tőr. A harmadik: egy zsák, benne tizenegy egyiptomi tök. A negyedik: az ágy alatt szétvágotttökök darabjai. S végül az ötödik: sebészeti eszközöket tartalmazó táska. A nagy szike helye üres.A hallgatóság felszisszent. A japán kinyitotta a szemét, egy pillantást vetett a felügyelőre, de most semszólalt meg.Most fog összeomlani, gondolta Gauche, de tévedett. Anélkül, hogy felállt volna, az ázsiai éles fordulatottett a neki háttal álló felügyelőnek, s egy alulról felfelé irányuló nyeső mozdulattal kiütötte a kezéből arevolvert. Amíg a fegyver egy festőién szép ívet írt le a levegőben, a ravasz japán már az ajtó mellett volt.Feltépte – s melle két coltnak ütközött: a folyosón rendőrök álltak. A következő pillanatban a felügyelőrevolvere, röppályájának végére érve, az asztal közepére zuhant, s fülsiketítően eldörrent. Zajongás,visítás, füst.Gauche azonnal felmérte a helyzetet: a letartóztatott a szék felé hátrál; Mrs. Truffo ájultan fekszik; többáldozat valószínűleg nincs; a Big Ben-óra számlapja alatt nem sokkal egy lyuk, a mutatók mozdulatlanok.Az óra kongat. A hölgyek sivalkodnak. Alapjában véve azonban urai vagyunk a helyzetnek.Amikor a japánt visszaültették a helyére, és a biztonság kedvéért megbilincselték, amikor a doktornétéletre keltették, és mindenki ismét elhelyezkedett, a felügyelő elmosolyodott, s hidegvért színlelvemegszólalt.– Ezekben a pillanatokban, esküdt uraim, az őszinte beismerő vallomás nem egészen szokványosjelenetének lehettek részesei.Megint csak elszólta magát az esküdtekkel kapcsolatban, de nem helyesbített. Ha próba, hát legyen próba.– Ez volt az utolsó bizonyíték, olyan közvetlen, hogy közvetlenebb már nem is lehetne – összegezteelégedetten Gauche. – Önt pedig, Jackson, megrovásban részesítem. Hiszen figyelmeztettem, hogyveszélyes fickóról van szó.A nyomozó vörös lett, mint a főtt rák. Tudja csak meg, hol a helye.Mindent egybevetve, a helyzet kiválóan alakult.A japán három rá irányuló puskacső előtt ült, megbilincselt kezét melléhez szorította. Ismét lehunyta aszemét.– Készen is lennénk, felügyelő úr. Elviheti a foglyot. Hadd üldögéljen egy kicsit az önök dutyijában.Azután pedig, ha elrendeztük a formaságokat, elviszem magammal Franciaországba. Isten önökkel,hölgyeim és uraim. A jó öreg Gauche partra száll, önöknek pedig szerencsés utat.– Attól tartok, felügyelő, hogy t-továbbra is velünk fog hajózni – mondta hétköznapi hangon az orosz.Az első percben Gauche azt hitte, rosszul hall.– Tessék?– Aono úr semmiben sem vétkes, így a nyomozást f-folytatni kell.Gauche szörnyen ostoba képet vágott: szeme kidülledt, arcát elöntötte a vér.Mielőtt még kitört volna a vihar, az orosz hihetetlen magabiztossággal folytatta:– Kapitány úr, ön képviseli a hajón a legfelsőbb hatalmat. A felügyelő épp most játszotta el nekünk,rendkívül meggyőzően, egy bírósági vizsgálat imitációját, magára vállalva az ügyész szerepét. Ám egycivilizált bíróságon a vádló után a v-védő kap szót. Amennyiben nincs ellenükre, szeretném magamravállalni ezt a missziót.– Miért húznánk feleslegesen az időt? – csodálkozott el a kapitány. – Szerintem így is minden világos. Arendőr úr mindent nagyon jól elmagyarázott.– Partra tenni egy utast nem t-tréfadolog. Végeredményben mindenért a kapitány felel. Gondolja el,

mekkora csorba esik a hajózási társaság t-tekintélyén, ha kiderül, hogy hiba történt. S én biztosíthatom önt– Fandorin kissé megemelte hangját –, hogy a felügyelő téved.– Marhaság! – kiáltott fel Gauche. – Egyébként nem bánom. Még érdekes is. Beszéljen csak, Monsieur,örömmel hallgatom.Tényleg, a próba, az próba. Ez a fiú nem buta, még észre is vehet a vádló logikájában valamilyen buktatót,amit ki kell küszöbölni. Ha a tárgyaláson az ügyész csávába kerül, Gauche felügyelő a segítségére lehet.Fandorin keresztbe tette a lábát, s a térdén összekulcsolta a kezét.– Ön nagyon hatásos és meggyőző beszédet t-tartott. Első látásra az érvelése teljesen helytálló. Az ön általfelépített logikai lánc szinte hibátlan, bár az úgynevezett „közvetett bizonyítékok”, természetesen, s-semmit sem jelentenek. Igen, Aono úr március 15-én Párizsban tartózkodott. Igen, Aono úr a p-professzormeggyilkolásának idején nem volt a szalonban. Önmagában véve ez a két tény semmit sem jelent, ezért atovábbiakban nem foglalkozom velük.– Na, mondja csak – helyeselt gúnyosan Gauche. – Folytassuk mindjárt a közvetlen bizonyítékokkal.– Szolgálatára. Öt olyan bizonyítékot számoltam össze, ami többé-kevésbé mérvadónak tekinthető.Monsieur Aono orvos, de ezt a körülményt valami miatt titkolta. Ez egy. Monsieur Aono egy ütéssel széttud hasítani egy aránylag kemény tárgyat – egy tököt, de akár egy fejet is. Ez kettő. Aono úrnak nincs mega Leviathan emblémája. Ez három. A vádlott táskájából hiányzik a szike, amellyel valószínűlegSweetchild professzort megölték. Ez négy. És végül, az ötödik: most, a szemünk láttára, a vádlottmenekülni próbált, amivel végképp leleplezte magát. Azt hiszem, nem hagytam ki semmit, igaz?– Van még egy hatodik is – tette hozzá a felügyelő. – A felsoroltak közül egyik pontra sem tudmagyarázatot adni.– Jó, legyen hat – egyezett bele könnyedén az orosz.Gauche gúnyosan elmosolyodott:– Véleményem szerint ez több, mint elég ahhoz, hogy bármilyen esküdtszék guillotine alá küldje ajómadarat.Jackson felügyelő váratlanul megrázta a fejét, és felmordult.– To the gallows.– Nem, akasztófára – fordította Renier.Ó, ez az angol, ez a sötét lélek! Lám-lám, kígyót melengettél a kebleden!– Már engedje meg – fortyant fel Gauche. – A nyomozást a francia fél vezette. Úgyhogy guillotine aláküldjük a fickót.– De a döntő bizonyítékot a szike hiányát a brit fél fedezte fel. Ezért akasztófa jár neki – fordította ahadnagy.– A fő bűntényt Párizsban követték el! Guillotinera vele!– Lord Littlebee azonban brit állampolgár. Sweetchild professzor is. Akasztófa.Úgy látszott, hogy a japán nem is hallja ezt a vitát, ami lassacskán azzal fenyegetett, hogy nemzetközikonfliktusba nő át. Szeme továbbra is csukva volt, az arca a világon semmiről sem árulkodott. Hát igen,ezek a sárgák mégsem olyanok, mint mi, gondolta Gauche. Kár velük vacakolni: ügyész, ügyvéd, esküdtek,taláros bírák. Na jó, természetesen, így van ez rendjén, a demokrácia az demokrácia, de nevén nevezve adolgot, ez nem más, mint „gyöngyöt szórni a disznók elé”.Némi szünet után Fandorin megkérdezte:– Befejezték a vitát? F-folytathatom?– Nosza – mondta komoran Gauche, miközben a britekkel folytatandó patália járt az eszében.– Úgy gondolom, a széthasított t-tökökről szintén nem kellene vitát nyitni. Ez még semmit sem bizonyít.A felügyelőnek kezdett elege lenni ebből az egész komédiából.– Rendben. Nem kicsinyeskedünk.– K-kitűnő. Öt pont marad: eltitkolta, hogy orvos; nincs emblémája; nincs meg a szike; meg akart szökni;

nem ad magyarázatot.– És minden egyes pont elegendő ahhoz, hogy a fickót... vérpadra küldjük.– A dolog lényege abban áll, felügyelő, hogy ön európai módon gondolkodik, Aono úr p-pedig más, japánlogika szerint, amelyet önnek még nem s-sikerült átlátnia. Nekem azonban volt szerencsém többször isbeszélgetni ezzel az emberrel, és jobban fogalmat tudok alkotni lelki alkatáról, mint ön. Monsieur Aononem egyszerűen japán, hanem szamuráj, ráadásul az egyik legősibb és legbefolyásosabb nemzetség tagja.Az adott esetben ez fontos. Ötszáz éve az Aono nemzetség férfi tagjai kizárólag harcosok voltak, mindenegyéb foglalkozást méltatlannak t-tekintettek egy ilyen előkelő család tagjai számára. A vádlott aharmadik fiú a családban. Amikor Japán nyitott Európa felé, több előkelő család k-külföldre küldtetanulni fiait. Így tett Aono úr édesapja is. Legidősebb fiát Angliába küldte, hogy tengerésztisztnek tanuljon.Az a helyzet, hogy a Szacuma fejedelemség, ahová az Aono nemzetség is tartozik, adja a japánhaditengerészet tisztjeit, s éppen a tengeri szolgálat számít a legtekintélyesebb foglalkozásnakSzacumában. Középső fiát az idősebb Aono Németországba küldte, a katonai akadémiára. Az 1870-esfrancia-német háború után a japánok úgy döntöttek, hogy hadseregüket a n-német modell mintájárafejlesztik, és minden katonai tanácsadójuk német. Ezeket az Aono családdal kapcsolatos tényeket maga avádlott közölte velem.– És mi az ördögnek kell nekünk ismerni ezeket az arisztokratikus részleteket? – kérdezte ingerültenGauche.– Felfigyeltem rá, hogy az őseiről és az idősebb t-testvéreiről a vádlott büszkeséggel beszél, magárólpedig inkább hallgat. Már r-régen észrevettem, hogy Monsieur Aono, ahhoz képest, hogy a Saint-Cyrdiplomása, megdöbbentően tájékozatlan katonai ügyekben. De milyen megfontolásból küldték is volnafrancia katonai akadémiára, amikor ő maga mondta, hogy a japán hadsereget német minta szerintszervezik? Feltételezésem szerint a következőről van szó. A kor elvárásainak megfelelően az idősebbAono harmadik fiának kimondottan polgári hivatást szánt – orvosnak taníttatta. Amennyire a könyvekből t-tudom, Japánban nem szokás megkérdőjelezni a családfő döntését, és a vádlott alázatosan elkezdtetanulmányait az orvosegyetemen. Ám eközben nagyon szerencsétlennek, sőt megszégyenítettnek éreztemagát. Ő, a harcias Aono nemzetség sarja, gézzel és beöntő csövekkel kell, hogy bíbelődjön! Hát ezértmutatkozott be úgy, mint katona. Egyszerűen szégyellte lovaginak nem nevezhető foglalkozását. Európaiszemmel nézve ez butaságnak tűnhet, de p-próbálják meg a dolgot az ő szemével nézni. Hogyan éreztevolna magát az önök honfitársa, D'Artagnan, aki a muskétásköpenyről álmodozott, s ehelyett felcsernekkellett volna lennie?Gauche észrevette, hogy a japán mintha megváltozott volna. Kinyitotta a szemét, és látható felindulássalnézett Fandorinra, az arcán pedig vörös foltok jelentek meg. Lehet, hogy elpirult? Megáll az ész!– Ó, micsoda gyengédség – fortyant fel Gauche. – Na jó, nem kötözködök. Inkább meséljen csak, védő úr,az emblémáról. Vajon hová tette bátortalan védence? Netán szégyellte kitűzni?– Tökéletesen igaza van – bólintott higgadtan a kéretlen ügyvéd. – Igenis sz-szégyellte. Látja, hogy mi vanírva erre a jelvényre?Gauche ránézett a kabátja hajtójára.– Semmi különös nincs ráírva. Csak a „Jasper-Arto-Partneship” hajózási társaság nevének kezdőbetűi.– Pontosan. – Fandorin három nagybetűt rajzolt a levegőbe. – J – A – P. Úgy hangzik, „dzsap”. Ez pedigaz a csúfnév, amit az európaiak ragasztottak a japánokra. És ön, felügyelő, hordana-e a mellén olyanjelvényt, amire az van írva, „békaevő”?Cliff kapitány hátraszegte a fejét és harsányan felnevetett. Még a savanyú képű Jackson és a kimért MissStump is elmosolyodott. Ugyanakkor a japánnak egyre több vörös folt jelent meg az arcán.Gauche-nak kellemetlen előérzete támadt, és összeszorult a szíve. A hangja fojtott dühtől remegett.– S mindezt saját maga nem tudta volna elmondani?– Ez képtelenség. Tudja, már amennyire az általam olvasott k-könyvekből erre következtetni lehet, az

európaiak és a japánok közötti alapvető különbség elsősorban szociális magatartásuk erkölcsimegalapozottságában keresendő.– Ez így nagyon érthetetlen – jegyezte meg a kapitány.– Egyáltalán nem. A keresztény kultúra a bűntudatra épül. Rossz, ha bűnt követsz el, mivel utána szenvednifogsz a bűntudattól. Hogy elkerülje a bűntudatot, a normális európai ember igyekszik erkölcsösenviselkedni. Ahogy a japán ember is arra törekszik, hogy ne sértse meg az erkölcsi törvényeket, csakmindezt más megfontolásból. Az ő társadalmukban a morális visszatartó erő a szégyen. Egy japánnak az alegrosszabb dolog a világon, ha megszégyenül, s a társadalom elítéli, vagy ami még ennél is rosszabb,nevetségessé teszi. Emiatt a japán ember nagyon fél, hogy valamilyen ocsmányságot követ el.Biztosíthatom önöket: a társadalom civilizatorikus minőségei közül a szégyenérzet hatásosabb, mint alelkiismeret. Monsieur Aono nézőpontjából teljességgel elképzelhetetlen nyíltan beszélni a„szégyellnivalóról”, ráadásul idegenekkel. Orvosnak lenni, nem pedig katonának, szégyenteljes dolog.Elismerni, hogy hazudott, még szégyenteljesebb. Azt feltételezni, hogy ő, egy japán szamuráj, bármifélejelentőséget is tulajdonítson a sértő gúnynévnek – teljességgel kizárt.– Köszönjük az előadást – hajolt meg ironikusan Gauche. – S az ön védence a fogságból is szégyenébenakart megszabadulni?– That's the point[17] – helyeselt Jackson, aki ellenségből ismét szövetségessé lépett elő. – The yellowbastard almost broke my wrist.[18]

– Ismét a lényegre tapintott, f-felügyelő. A hajóról nem lehet elmenekülni, s nincs is hová. Miután ahelyzete kilátástalannak tűnt, s csak újabb megaláztatások vártak volna rá, a védencem (ha már egyszer ígyméltóztatik nevezni) valószínűleg bezárkózott volna a k-kabinjába, és szamuráj szertartás szerint végzettvolna magával. Így van, Monsieur Aono? – fordult most először Fandorin nyíltan a japánhoz.Aono nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.– Csalódnia kellett volna – mondta neki lágyan a diplomata. – Talán nem hallotta meg: rituális t-tőrét akutatás során a rendőrség lefoglalta.– A-á, erről a hogyishívják, harakira, harikari vagy mi a csudáról van szó – mosolygott a bajsza alattfölényesen Gauche. – Ostobaság, nem hiszem, hogy egy ember kibelezi saját magát. Mese. Ha mármindenáron a másvilágra akar költözni, akkor jobb, ha az ember a falba veri a fejét. De nem akarok én ittakadékoskodni. Rendelkezésemre áll egy bizonyíték, ami ellen nincs mivel érvelni – Aono orvosiműszerei közül hiányzik a szike. Vajon erre mit mond? Hogy a valódi tettes már korábban eltulajdonítottavédencétől a szikét, amivel a gyilkosságot el akarta követni, majd a felelősséget Aonóra hárítani? Ez nemjön össze! Honnan tudhatta volna a gyilkos, hogy éppen az ebéd idején akarta velünk megosztanifelfedezését a professzor? Ráadásul Sweetchild is csak röviddel előtte jött rá, mit is jelent ez ahókuszpókusz a kendővel! Emlékezzen csak rá, milyen ziláltan rohant be a szalonba!– Nos, a szike eltűnését a lehető legegyszerűbben meg tudom magyarázni. Mindamellett ez már nem isfeltételezés, hanem sz-szigorú tény. Emlékszik, hogy Port-Szaid után a kabinokból egyszer csak rejtélyesmódon eltünedezett néhány tárgy? Majd ez a t-titokzatos járvány ugyanolyan hirtelen meg is szűnt, mintahogy elkezdődött. És tudja, mikor? A mi fekete bőrű p-potyautasunk halála után. Sokáig töprengtem rajta,miért és hogyan került a Leviathan fedélzetére, s az elképzelésem a következő. Ezt a bizonyos négert, nagyvalószínűséggel, arab rabszolgakereskedők hozták magukkal Afrika mélyéből Port-Szaidba, ráadásulhajón. Miből g-gondolom ezt? Azért, mert miután megszökött a gazdáitól, nem másutt, hanem egy hajónrejtőzött el. Valószínűleg azt hitte, hogy ha egyszer egy hajó hozta el otthonról, hajó is viszi vissza.– Mi köze van ennek az ügyhöz? – fakadt ki Gauche. – A maga négere még április 5-én halt meg,Sweetchildot pedig tegnap ölték meg! És egyébként is menjen az ördögbe a meséivel! Jackson, kísérje ela letartóztatottat!A felügyelő határozottan a kijárat felé indult, de a diplomata egyszerre csak könyökön ragadta, ésvisszataszítóan udvarias hangon ezt mondta:

– Kedves Monsieur Gauche, sz-szeretném végigvinni az érvelésem. Legyen még egy kis türelemmel, márnem tart sokáig.Gauche ki akarta magát szabadítani, de a tejfölösszájúnak mintha acélból lettek volna az ujjai. Miutánkétszeri próbálkozás után sem sikerült kirántani a karját, a felügyelő úgy határozott, hogy nem teszi magátnevetségessé, s Fandorinhoz fordult:– Rendben, kap még öt percet – morogta Gauche, s gyűlölettel nézett a szemtelen alak nyugodt, kékszemébe.– Hálásan k-köszönöm. Bőven elég lesz öt perc, hogy az utolsó bizonyítékot is megkérdőjelezzem... Biztosvoltam benne, hogy a szökevénynek kell, hogy legyen valahol a hajón egy batyuja. Öntől eltérően,kapitány, én nem a raktárakban és szenesládákban kezdtem kutatni utána, hanem a fenti f-fedélzeten. Okkalfeltételeztem, hogy valahol itt rejtették el. S valóban, a hajóorrtól számítva, a harmadik cs-csónakban, ajobb oldalon, megtaláltam, amit kerestem: ételmaradékot és egy csomagot, különböző tárgyakkal. Voltbenne néhány mintás rongy, egy gyöngysor s mindenféle csillogó holmi – egy kis tükör, egy szextáns, egycvikker, s többek között egy nagy szike.– Mi alapján higgyek önnek? – dühöngött Gauche. A dolog a szeme láttára porladt szét.– Azért, mert én az ügyben nem vagyok érintett, s k-kész vagyok eskü alatt megerősíteni az elmondottakat.Megengedi, hogy folytassam?Az orosz ismét hányingert keltően elmosolyodott.– Köszönöm. Nyilvánvaló, hogy a szegény néger nagyon családszerető volt, és nem akart üres kézzelhazamenni.– Stop-stop! – komorult el Renier. – Akkor pedig, Monsieur Fandorin, miért nem számolt be erről akapitánynak? Nem volt rá joga, hogy eltitkolja!– Nem titkolóztam. A b-batyut ugyanott hagytam. S amikor néhány óra múlva megnéztem a csónakot, a k-kutatás befejezése után, a batyu már nem volt a helyén. Meg voltam róla győződve, hogy az ön matrózaitalálták meg. Most már azonban úgy néz ki, hogy önt megelőzte a professzor gyilkosa. A néger mindentrófeája, többek között Aono úr szikéje is az ő birtokába került. Valószínűleg a tettes számított arra,hogy... szélsőséges megoldáshoz is kell folyamodnia, mindenesetre magánál hordta a szikét hogyvakvágányra vigye a nyomozást. Mondja csak, Monsieur Aono, ellopták-e a szikéjét?A japán tétovázott, majd kelletlenül bólintott.– Beszélni pedig azért nem akart róla, mert a császári hadsereg tisztje semmiképp sem tarthatott magánálszikét, igaz?– A szextáns az enyém volt! – jelentette ki a vörös hajú báró. – Azt hittem, hogy... egyébként, nem fontos.Ezek szerint az a vadember lopta el. Uraim, ha valakinek az én szextánsommal verik szét a fejét, jegyezzékmeg, semmi közöm hozzá.Ez már teljes csőd volt. Gauche gyámoltalanul Jacksonra nézett.– Nagyon sajnálom, felügyelő úr, hogy tovább kell hajóznia –, mondta franciául a rendőr, és együtt érzőenelhúzta a száját. – My apologies, Mr. Aono. If you just stretch your hands... Thank you.”[19]

A bilincs panaszosan megnyikordult. A hirtelen beállt csöndben Renata Kleber riadt hangja csendült fel:– Engedelmükkel, uraim, akkor végül is ki a gyilkos?

Harmadik rész

Bombay-Palk-szoros

HINTARO AONO

A 4-ik hónap 18-ik napja.Az Indiai-félszigetdéli kiszögellésénél

Harmadik napja, hogy elhagytuk Bombayt, s ez idő alatt egyszer sem nyitottam ki a naplóm. Ez előszörtörténik meg velem, hiszen szigorúan elhatároztam, hogy mindennap írok. De most szándékosan tartottamszünetet. El kellett igazodnom a rám zúduló érzésekben és gondolatokban.A bennem végbement változást mindennél szemléletesebben érzékelteti az a haiku, amely abban apillanatban született, amikor a rendőrnyomozó levette rólam a bilincset.

A szentjánosbogárMagányosan repül az éjben.De az égen – csillagok.

Azonnal megértettem, hogy ez egy nagyon jó vers, a legjobb, amit valaha írtam, de nem egyértelmű, smagyarázatot igényel. Három napig elmélkedtem, befelé figyeltem, s úgy tűnik, végre tisztán látok.Megtörtént velem a csoda, melyről minden ember álmodik – megtapasztaltam a szatorit, vagy ahogy ezt amagasztos pillanatot a régi görögök hívták, a katarzist. Hányszor mondta nekem a Mesterem, hogy aszatori eljön, s ha eljön, akkor magától, minden ösztönzés és előrejelzés nélkül! Az ember lehet szent életűés bölcs, több órán keresztül ülhet dzadzen pózban, szent szövegek hegyeit olvashatja el, mégis tudatlanulhal meg, ugyanakkor egy léhűtő, aki ostobán és értelmetlenül bolyong az életben, egyszerre csakmegtapasztalja a maga felemelő ragyogásában, s egyik pillanatról a másikra megváltoztatja addigihívságos életét! Én egy ilyen léhűtő vagyok. Szerencsém van. Huszonhét éves koromban újjászülettem.A megvilágosodás és megtisztulás nem a szellemi és fizikai összpontosítás pillanatában ment végbebennem, hanem abban a percben, amikor elgyötört, szerencsétlen és nyomorult voltam, amikor már semmimás nem maradt belőlem, csak egy burok, mint egy kipukkadt léggömbből. De akkor megcsörrent az azostoba vas, átváltozásom eszköze, s hirtelen hihetetlenül élesen megéreztem, hogy én nem én vagyok,hanem... Nem, ez így nem pontos. Hogy én – nemcsak én vagyok, hanem számtalan sok más élet isösszpontosul bennem. Hogy én nemcsak egyvalaki vagyok, akit Hintaro Aonónak hívnak, a fenségesSzimadzu herceg főtanácsnokának harmadik fia, hanem az Egész kicsi, de ettől függetlenül nem kevésbéértékes részecskéje. Minden létezőben ott vagyok, s minden létező bennem van. Hányszor hallottam ezeketa szavakat, de megérteni, nem is, megérezni csak Meidzsi 11-ik éve, 4-ik hónapja, 15-ik napján, Bombayvárosában tudtam, egy hatalmas európai hajó fedélzetén. Valójában különös a Mindenható akarata.Mi hát az értelme a bennem önkéntelenül megfogant háromsorosnak? Az ember magányos szentjánosbogáraz éj végtelen sötétjében. A fénye oly gyenge, hogy a tér egy apró darabkáját világítja csak meg, körülöttepedig nincs egyéb, mint jeges sötétség és rettegés. De ha elfordítod riadt tekinteted a lenti sötét földről, sa magasba nézel (csak ennyi kell – elfordítani a fejünk!), akkor meglátod, hogy az égbolt tele vancsillagokkal, melyek egyenletes, erős és örök fénnyel világítanak. Nem vagy egyedül a sötétségben. Acsillagok a barátaid, akik segítenek, s nem hagynak el a bajban. S egy kicsit később mást is megértesz, aminem kevésbé fontos – a szentjánosbogár is egy csillag, ugyanolyan, mint a többi. Azok, amelyek az égenvannak, ugyanúgy látják a te fényed, ami segít nekik elviselni a Mindenség hidegét és sötétjét.Valószínűleg nem fog megváltozni az életem. Ugyanolyan leszek, mint korábban – továbbra is hiú, ostobas a szenvedélyeinek kiszolgáltatott. De a lelkem mélyén örökké élni fog a biztos tudás. Ez ment majd meg,és segít nehéz pillanataimban. Már nem egy kis pocsolya vagyok, amelyet egy erősebb szélrohamszétfröcsköl a földön. Óceán vagyok, s amikor a tomboló szélvihar pusztító lökései felborzolják

felszínemet, nem érinthetik meg titokzatos mélységeimet.Amikor végül mindezt megértettem, és a lelkem hatalmas öröm árasztotta el, eszembe jutott, hogy alegnagyobb erény a hála. Az első csillag, amelynek megláttam ragyogását ebben az apró sötétségben,Fandorin-szan volt. Neki köszönhetően lett számomra világos, hogy én, Hintaro Aono, nem vagyokközömbös a Világnak, hogy a Hatalmas Kintlét nem hagy magamra a bajban.De hogyan magyarázzam meg egy másik kultúra emberének, hogy ő örökre az én ondzinom lesz? Azeurópai nyelvekben nincs ilyen szó. Ma, összeszedve bátorságom, beszélni kezdtem erről vele, de úgylátszik, ebbői a beszélgetésből semmi értelmes nem származott.A csónakfedélzeten vártam Fandorin-szanra, tudtam, hogy pontosan nyolckor meg fog jelenni a súlyzóival.Amikor megérkezett feszes csíkos trikójában (meg kell neki mondani, hogy a tornagyakorlatokhoz nemszűk, hanem bő ruha való), odamentem hozzá, és mélyen meghajoltam. „Mit csinál, Monsieur Aono? –kérdezte csodálkozva. – Miért görnyed össze, s nem egyenesedik ki?” Ilyen pózban nem lehetettbeszélgetni, ezért felegyenesedtem, bár hasonló szituációban, természetesen, a meghajlásnak továbbkellett volna tartania. „Végtelen hálámat fejezem ki ezzel önnek” – mondtam, miközben nagyon izgatottvoltam. „Ugyan, hagyja már” – legyintett nagyvonalúan.Nagyon tetszett nekem ez a mozdulat – Fandorin-szan ezzel akarta kisebbíteni jótéteményének súlyát, éssegíteni lekötelezettjét, hogy könnyebben megszabaduljon a túlcsorduló hála érzésétől. Helyébenbármelyik tisztességes japán is ezt tette volna. De ellenkező hatást ért el vele – a lelkem még nagyobbhálával telt el. Azt mondtam, hogy mostantól fogva örökre adósa vagyok. „Ugyan már, adósság – vontameg a vállát. – Egyszerűen csak helyre akartam tenni ezt az önelégült pulykakakast.” (A pulyka egynevetséges járású, a saját fontosságának tudatával eltelt, idétlen amerikai madár; átvitt értelembennagyravágyó és ostoba embert jelent.) Ismét értékeltem beszélgetőtársam finom modorát, de nekemfeltétlenül meg kellett vele értetnem, mennyire lekötelezett. „Köszönöm, hogy megmentette haszontalanéletem – hajoltam meg ismét. – S kétszeresen is hálás vagyok, hogy megmentette a becsületem. S végtelenszámú köszönettel tartózom azért, hogy felnyitotta a harmadik szemem, mellyel most már látom azt, amitkorábban nem láttam.” Fandorin-szan a homlokomra nézett (úgy tűnt, némi aggodalommal), mintha csakazt várta volna, hogy ott mindjárt kipattan és rákacsint még egy szem.Elmondtam neki, hogy ő az én ondzinom, hogy az életem mostantól fogva az övé, amivel, szerintem, mégjobban megijesztettem. „Ó, mennyire vágyom rá, hogy halálos veszélybe kerüljön, s én megmenthessemönt – ahogy ön mentett meg engem!” – kiáltottam fel. Keresztet vetett, és ezt mondta: „Nem örülnék neki. Sha ez önnek nem megterhelő, kérem, vágyjon valami másra.”A beszélgetés sehogy sem jött össze. Elkeseredésemben felkiáltottam: „Tudja meg, hogy bármit megteszekönért!” S mindjárt pontosítottam is eskümet, hogy a későbbiekben ne legyen félreértés: „Amennyiben eznem sérti őfelségét, a hazámat és a családom becsületét.”Szavaim különös reakciót váltottak ki Fandorin-szanból. Elnevette magát! Nem, valószínűleg soha nemfogom megérteni a szőke hajúakat. „Nos, rendben – mondta, s megszorította a kezem. – Ha ennyireragaszkodik hozzá, ám legyen. Kalkuttából biztosan együtt hajózunk tovább Japánba. Megfizetheti azadósságát, ha japán nyelvórákat ad nekem.”Haj-jaj, ez az ember nem vesz engem komolyan. Szerettem volna megbarátkozni vele, de Fandorin-szantnálamnál sokkal jobban érdekli Fox, a főkormányos, ez a korlátolt és buta ember. Jótevőm sok időt tölt efecsegő társaságában, figyelmesen végighallgatja tengeri kalandjairól és szerelmi történeteiről szólódicsekvését, még őrségbe is jár Foxszal! Őszintén szólva, ez idegesít. Ma fültanúja voltam annak, ahogyFox ecsetelte románcát egy Nagaszakiból való „japán arisztokrata kisasszonnyal”. Mesélt aprócskamelléről, bíborszínű ajkairól és e „miniatűr baba” más egyéb jellegzetességeiről. Biztos valami olcsószajha volt a matróznegyedből. Egy jó házból való lány szóba se elegyedne egy barbárral! A legjobbanazonban azt sérelmezem, hogy Fandorin-szan élénk érdeklődéssel hallgatta ezt a badarságot. Már közbeakartam szólni, de akkor odajött Renier kapitány, és valamilyen munkával bízta meg Foxot.

Ja, igen! Hiszen még nem írtam egy, a hajónk életét érintő igen fontos eseményről! Lám, aszentjánosbogarat mégiscsak elvakítja a maga apró csillogása, s zavarja abban, hogy valós arányokbanérzékelje környezetét.Eközben pedig a Bombayből való elutazásunk előtti estén valódi tragédia történt, melyhez viszonyítva azén élményeim jelentéktelennek tűnnek.Reggel fél kilenckor, amikor a hajó felszedte a horgonyt, és már majdnem eloldották a köteleket, Cliffkapitánynak egy táviratot kézbesítettek a partról. A fedélzeten álltam, és Bombayt néztem, a várost, amelyoly fontos szerepet játszott az életemben. Szerettem volna ezt a képet örökre a szívembe zárni. Ezértlettem a történtek szemtanúja.A kapitány elolvasta a táviratot, s az arca hirtelen megdöbbentő módon elváltozott. Soha életemben nemláttam még ehhez hasonlót! Mintha csak a No színház egyik színésze ledobta volna magáról a RettegettHarcos maszkját, s magára öltötte volna az Eszeveszett Fájdalomét. A tengeri medve szélcserzett, durvaarca megremegett. A kapitány nyögéshez vagy inkább zokogáshoz hasonló hangot hallatott, és rohangálnikezdett a fedélzeten. „Oh God! – kiáltotta rekedten. – My poor girl!”[20] S lerohant a hídról – mint későbbkiderült, a kabinjába.Az indulási előkészületek félbeszakadtak. A reggeli a szokott időben kezdődött, de Renier hadnagy késett.Mindenki csak a kapitány furcsa viselkedéséről beszélt, találgatták, mi lehetett a táviratban. Az első tisztakkor kukkantott be a szalonba, amikor az étkezés már a vége felé járt. Renier-szan elkeseredett arcotvágott. Kiderült, hogy Cliff-szan egyetlen leánya (már írtam róla, mennyire imádja őt a kapitány) súlyoségési sérüléseket szenvedett egy tűzesetben, amely a panziójában történt. Az orvosok aggódnak az életéért.A hadnagy közölte, hogy Mr. Cliff magánkívül van. Elhatározta, hogy azonnal elhagyja a Leviathánt, s azelső postahajóval visszatér Angliába. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a kislánya mellett kell lennie. Ahadnagy meg csak ezt ismételte: „Mi lesz most? Milyen balszerencsés utazás!” Megpróbáltuk vigasztalni.Meg kell valljam, hogy elítélem a kapitányt ezért a döntéséért. Megértem a fájdalmát, de egy olyanembernek, akire rábíztak egy ügyet, nincs joga személyes érzelmek által vezéreltetnie magát. Különösenakkor, ha kapitányról van szó, aki egy hajót irányít. Mi lenne egy társadalommal, ha az uralkodó, az elnökvagy a miniszterelnök a személyes érdekét előtérbe helyezi a kötelességével szemben? Káosz lesz – ahatalom képviselőinek feladata és kötelessége éppen az, hogy küzdjenek a káosz ellen, és a harmóniamegteremtésének jegyében cselekedjenek.Ismét kimentem a fedélzetre, hogy lássam, hogyan hagyja el Mr. Cliff a rábízott hajót.S a Mindenható újabb leckében részesített, az együttérzés leckéjében.A kapitány meggörnyedve, félig ment, félig futott a lépcsőn. A kezében útitáskát vitt, mögötte egy matrózegyetlen bőröndöt cipelt. A kikötőben a kapitány megállt, arccal a Leviathan felé fordult, smegpillantottam, hogy széles arca könnyben úszik. A következő másodpercben összeesett.Odarohantam a földön fekvő emberhez. Szaggatott légzéséből és rángatózó végtagjaiból ítélve ez egysúlyos érgörcs lehetett. A sietve érkező Truffo doktor is megerősítette a diagnózisom.Igen, gyakran előfordul, hogy az emberi agy nem viseli el a szív szava és a kötelesség hívása közöttiszakadékot. Bűnös vagyok Cliff kapitány előtt.A beteget kórházba szállították, s a Leviathan sokáig vesztegelt a kikötőben. A megrendüléstől hamuszürkearcú Renier-szan elment a távírdába, hogy megbeszélést folytasson a londoni hajózási társasággal. Csakalkonyatkor tért vissza. A következő volt a hír: Cliff-szan nincs eszméleténél, ideiglenesen Renier-szanlesz a parancsnok, Kalkuttában pedig majd új kapitányt vezényelnek a hajóra.Tízórás késéssel indultunk el Bombayből.Ezekben a napokban úgy érzem magam, mintha nem is a földön járnék. Örömmel tölt el a napfény, Indiapartjainak látképe, s a nagy hajó kiegyensúlyozott, tétlen élete. Még a „Windsor” szalont is, ahovákorábban olyan nehéz szívvel, kínzó érzéssel mentem, most szinte családiasnak érzem. Asztaltársaim

egészen másképp viszonyulnak hozzám – nem érzem már bennük a hideg ellenszenvet és a gyanakvást.Mindegyikőjük nagyon kedves és barátságos, s én is másként viszonyulok hozzájuk, mint korábban. MégKleber-szan sem tűnik most visszataszítónak, akit nemrég kész lettem volna saját kezemmel megfojtani(szegénykém!). Nem más, mint egy fiatal nő, aki először készül az anyaságra, s teljesen eluralkodik rajtaaz eddig soha nem tapasztalt állapotból adódó, naiv egoizmus. Miután megtudta, hogy orvos vagyok,állandóan orvosi kérdésekkel gyötör, és jelentéktelen bajokra panaszkodik. Korábban csak Truffo doktorvolt az áldozata, most már mindketten a hálójába kerültünk. És ami a leghihetetlenebb, ez egyáltalán nincsterhemre. Ellenkezőleg, most sokkal többre becsülnek, mint akkor, amikor azt hitték, katonatiszt vagyok.Megdöbbentő!A „Windsorban” privilegizált helyzetet élvezek. Nem csak azért, mert orvos vagyok és – Mrs. Truffoszavaival élve – a rendőri önkény innocent martyr-ja.[21] A legfontosabb az, hogy valószínűleg nem énvagyok a gyilkos. Ez bizonyított és hivatalosan alátámasztott tény. Ezáltal magasabb kasztba kerültem – arendőrfelügyelővel és az újsütetű kapitánnyal együtt (aki, mellesleg, alig fordul meg közöttünk – nagyonelfoglalt, és a steward egyenesen a parancsnoki hídra viszi neki az ételt). Mi hárman gyanú felett állunk, sránk senki nem vet titokban riadt pillantásokat.Sajnálom ezt az egész windsori társaságot, őszintén sajnálom. A bennem nemrég végbement lelki fordulatóta más szemmel nézem a világot, s tisztán látom azt, amit ők nem, még az éles elméjű Fandorin-szan sem.Asztaltársaim közül senki sem gyilkos. Senki sem alkalmas közülük a gonosztevő szerepére. Alaposanszemügyre véve ezeket az embereket, azt látom: vannak hibáik és gyengeségeik, de itt nincs olyan sötétlelkű alak, aki hidegvérrel meggyilkolna tizenegy ártatlan embert, köztük két gyermeket. Megérezném agonoszságtól bűzlő leheletét. Nem tudom, ki fosztotta meg életétől Sweetchild-szant, de biztos vagyokabban, hogy valaki más tette. A felügyelő, ha nem is sokat, de tévedett feltételezésében: a tettes a hajónvan, de nem a „Windsorban”. Lehet, hogy kihallgatta az ajtó mögül, amikor a professzor a felfedezésérőlkezdett el nekünk beszélni.Ha Gauche-szan nem lenne ilyen önfejű, s elfogulatlanul nézne a windsoriakra, megértené, hogy hiábafecsérli az idejét.Sorba veszem mindannyiukat.Fandorin-szan. Ártatlanságához nem fér kétség. Különben miért terelte volna el rólam a gyanút, amikorsenki sem kételkedett abban, hogy én vagyok a bűnös?A Truffo házaspár. A doktor kicsit komikus, de nagyon jó ember. A légynek sem árt. A felesége amegtestesült angol illemtudás. Senkit sem lenne képes megölni, egyszerűen azért, mert ez nem illik.M.-S.-szan. Ő egy furcsa ember, állandóan dörmög valamit az orra alatt, és néha goromba, de a szemébenmély és őszinte szenvedés tükröződik. Ilyen szemekkel nem kövérnek el hidegvérű gyilkosságot.Kleber-szan. Nos, itt minden világos, mint a nap. Először is, emberi mivoltunkkal nem összeegyeztethető,hogy egy nő, aki egy új életet készül a világra hozni, ilyen könnyedén tiporna el más életeket. A terhességolyan titok, amely megtanítja az embert féltő gonddal viszonyulni a létezéshez. Másodszor pedig, amikormegölték a professzort, Kleber-szan a rendőr mellett állt.Végül, Stump-szan. Nincsen alibije, de elképzelni, hogy hátulról odalopózik egy ismerőséhez, vékony,gyenge kezével befogja a száját, a másikkal pedig a torkához tartja a szerencsétlen szikémet... Teljesképtelenség, Kizárt. Dörzsölje meg a szemét, felügyelő-szan. Zsákutcába jutott. Valamiért nehezen kapok levegőt. Lehet, hogy vihar készülődik?

GAUCHE FELÜGYELŐ

Agyongyötör ez az átkozott álmatlanság. Ötödik éjszakája nem hagy élni, s ahogy telik az idő, egyrerosszabb. S ha hajnalban alszol el, olyat álmodsz, hogy Allah mentsen meg tőle. Teljesen összetörveébredsz, s az éjszakai rémlátomásoktól mindenféle őrültség jut az eszedbe. Lehet, hogy tényleg nyugdíjbakellene mennem? Köpni kellene az egészre, de nem lehet. Nincs a világon rosszabb, mint a nyomorúságos,koldus öregség. Valaki eltökélte, hogy megkaparintja a másfél milliárd frankos kincset, neked pedigvénségedre szánalmas százhuszonötből kell megélned.Estére kelve az eget villámok tarkították, az árbocok között sivított a szél, s a Leviathan súlyosanhimbálózott a feketén tornyosuló hullámokon. Gauche sokáig feküdt az ágyában, és a mennyezetet nézte. Aplafon hol sötét volt, hol természetellenesen fehér, amikor megvilágította egy-egy villám. A fedélzetencsapkodott az eső, az asztalon meg-megcsörrent a kiskanál, ide-oda csúszkált az ott felejtett pohár amájfájdalmak elleni mixtúrával.Gauche most élt át először életében tengeri vihart, de nem félt. Hogyan süllyedhetne el egy ilyenmonstrum? Jó, hánykolódik, dübörög, de a végén csak megkegyelmez neki a vihar. A baj csak annyi, hogyaz égzengéstől nem lehet aludni. Éppen hogy álomba merülnél, s tessék – dirr-durr!De úgy látszik, mégis csak elaludt, mivel felpattant az ágyról, s fogalma sincs, mi történik. A szívehangosan vert, hangja betöltötte a kabint.Nem, ez nem a szíve, az ajtón kopognak.– Felügyelő! (Kop-kop-kop) Felügyelő! (Kop-kop-kop-kop) Nyissa ki! Gyorsan!– Kinek a hangja ez? Mintha Fandoriné lenne.– Ki az? Mit akar? – kiabált ki Gauche, tenyerét mellének bal oldalára szorítva. – Mi az, meghibbant?– Nyissa ki, az ördög vigye el magát!Ohó! Hogy elszólta magát a diplomata! Úgy látszik, nem tréfadolog, ami így felzaklatta.– Azonnal!Gauche szégyenlősen lekapta fejéről a bojtos hálósipkáját (a jó öreg Blanche kötötte), magára kanyarítottaköpenyét és papucsba bújt.Kinézett a résre nyitott ajtón – s tényleg Fandorin volt ott. Zakóban, nyakkendőben, csontgombossétapálcával a kezében. A szeme lázban égett.– Mi az? – kérdezte óvatosan Gauche, tudván, hogy az éjszakai látogatótól valami rémes dologról hallmajd.A diplomata egészen másképp beszélt, mint szokott – szaggatottan, gyorsan, és még csak nem is dadogott:– Öltözzön! Fogja a fegyverét! Le kell tartóztatnia Renier kapitányt. Zátonyra akarja futtatni a hajót.Gauche megrázta a fejét – már megint valami marhaságot álmodik.– Mi történt önnel, Monsieur orosz, netán hasist szívott?– Nem vagyok egyedül – válaszolta Fandorin.A felügyelő kidugta a fejét a folyosóra, és látta, hogy még ketten toporognak a diplomata mellett. Az egyika féleszű báró. De ki a másik? No nézd csak, a főkormányos. Hogy is hívják... Fox.– Gondolkodjon már gyorsabban – vetette neki oda tömör mondatait a diplomata. – Kevés az idő. Akabinomban olvastam. Kopogtatnak. Sir Reginald. Éjjel egykor bemérte az irányt. Szextánssal. Rossz felémegyünk. A Manar-szigetet balról kell megkerülnünk. Mi jobb oldalon haladunk. Felkeltette a kormányost.Fox, adja elő.A kormányos előrelépett. Igencsak riadt képet vágott.– Arra zátonyok vannak, Monsieur – kezdte tört franciasággal. – És sziklák. A Leviathan rendkívül súlyos.Tizenhatezer tonna, Monsieur! Ha zátonyra fut, úgy törik ketté, mint a francia kenyér. Mint a bagette, érti?Ha még félórát haladunk ebben az irányban, kész, már nem tudunk visszafordulni!Szép kis újdonság. Még a tengerészetben is ki kell, hogy igazodjon a jó öreg Gauche! Ez hiányzott csak,

valami Manar-sziget, vagy mi.– És miért nem mondják meg önök a kapitánynak, hogy ő... szóval, hogy nem jó irányba haladunk?A kormányos az oroszra pillantott.– Monsieur Fandorin azt mondja, nem szabad.– Renier egyértelműen va banqueot játszik – mondta ismét a magáét a diplomata. – Bármire képes. Kiadjaa parancsot, s a kormányost letartóztatják. Engedetlenségért. Fegyvert is használhat. Ő a parancsnok. Az őszava jelenti a törvényt a hajón. Hármunkon kívül senki sem tudja, mi történik. Szükség van hivatalosszemélyre. S ez ön, felügyelő. Menjünk fel!– Várjunk csak egy kicsit! – Gauche a homlokára csapott. – Teljesen összezavarták a fejem. Renierneknetán elment az esze?– Nem. El akarja pusztítani a hajót. S mindenkit, aki rajta tartózkodik.– De hát miért? Mi célból?Nem, nem igaz, hogy ébren lennék. Ilyen csak egy álomban, egy szörnyű álomban történhet.Fandorin, úgy látszik, megértette, hogy ilyen egyszerűen nem tudja kimozdítani a helyéről Gauche-t, sbővebben, világosabban is kifejtette a dolgot.– Csak egyvalamit tudok feltételezni. Egy szörnyűséget. Renier azért akarja elpusztítani a hajót és veleegyütt az utasokat is, mert el akarja tüntetni tettének nyomait, elsüllyeszteni mind egy szálig. A szó szorosértelmében. Nehéz elképzelni, hogy valaki ilyen könnyedén vet véget ezrek életének? De emlékezzen csaka rue de Grenellere, Sweetchildra, s rájön, hogy a brahmapuri kincs utáni hajszában nem drága az emberiélet.Gauche nyelt egyet.– A kincs utáni hajszában?– Igen. – Fandorin megpróbált uralkodni magán. – Renier nem más, mint Bagdaszár rádzsa fia. Rájöttem,de nem voltam benne biztos. Most már semmi kétségem sincs felőle.– Miféle fia? Zagyvaság! A rádzsa hindu volt, Renier pedig színtiszta francia.– Felfigyelt rá, hogy nem eszik sem marha, sem disznóhúst? S tudja-e, miért? Gyermekkori megszokásból.Indiában a tehén szent állatnak számít, disznóhúst pedig nem esznek a muzulmánok. A rádzsa indiai volt,de iszlám hívő.– Ugyan már – vont vállat Gauche. – Renier azt mondja, hogy diétázik.– S a barna bőre?– Lesült a déli tengereken.– Az utóbbi két évben Renier a London-New York és a London-Stockholm útvonalon hajózott. Kérdezzecsak meg Monsieur Foxot. Nem, Gauche, Renier félig indiai. Bagdaszár rádzsa felesége francia nő volt, sa fiuk a szipojlázadás idején Európában nevelkedett. Leginkább Franciaországban, édesanyja hazájában.Járt már Renier kabinjában?– Igen, engem is meghívott, ahogy a többieket.– Látta a fényképet az asztalán? „Hét lábbal a tőkegerenda alatt. Francoise B.”?– Hát persze, láttam. Ő az édesanyja.– Ha az édesanyja, akkor miért „B”, és miért nem „R”? Hiszen a fiúnak és az anyjának ugyanaz kell, hogylegyen a neve.– Lehet, hogy ismét férjhez ment.– Lehet. Ezt nem volt időm ellenőrizni. És ha a „Francoise B.” „Francoise Bagdaszár”-t jelent? Európaimódra, hiszen az indiai rádzsáknak nincs vezetéknevük.– Akkor honnan van a Renier név?– Nem tudom. Tegyük fel, hogy az állampolgárság megszerzésekor az édesanyja lánykori nevét vette fel.– Mindez csak feltételezés – vágott közbe Gauche. – Nincs egyetlen szilárd tény sem. Csupa „mi van, ha”meg „tegyük fel”.

– Egyetértek. De nem tartja gyanúsnak Renier viselkedését Sweetchild meggyilkolásának idején?Emlékezzen csak, hogy Madame Kleber megkérte a hadnagyot, szaladjon el a sáljáért. S még szólt is aprofesszornak, hogy nélküle ne kezdje el. Azt feltételezem, hogy ez alatt a néhány perc alatt, amíg távolvolt, Reniernek sikerült felgyújtani a szemetes urnát és beugrani a kabinjába a szikéért.– S honnan veszi, hogy a szike éppen nála volt?– Mondtam már önnek, hogy a néger csomagja a hajó átvizsgálása után tűnt el a csónakból. Ki irányította akutatást? Renier!Gauche szkeptikusan ingatta a fejét. A hajó lódult egyet, s a felügyelő fájdalmasan beütötte a vállát azajtófélfába. Ettől egy cseppet sem lett jobb a hangulata.– Emlékszik, mivel kezdte Sweetchild? – folytatta Fandorin, miközben kivette zsebéből az óráját, sgyorsított a beszédtempóján. – A következőket mondta: „Minden összeállt – a kendővel és a fiúvalkapcsolatban is. Az Ecole Maritime irataiban kellene utánanézni, s megtalálnánk.” Azaz a professzor nemcsak hogy megfejtette a kendő titkát, de valami fontosat is megtudott a rádzsa fiáról. Például azt, hogyMarseilleben, az Ecole Maritimben tanult, a tengerészeti iskolában. Ahol, mellesleg, a mi Renierünk isvégzett. Az indológus beszélt egy táviratról, amelyet egyik ismerősének küldött, aki a franciabelügyminisztériumban dolgozik. Lehet, hogy Sweetchild ki akarta deríteni a fiú sorsát. És úgy tűnik,valamit ki is derített, ám aligha jött rá, hogy Bagdaszár örököse nem más, mint Renier, különbenóvatosabban viselkedett volna.– S mit szagolt ki a kendővel kapcsolatban? – kérdezte felfokozott kíváncsisággal Gauche.– Azt hiszem, meg tudom válaszolni ezt a kérdést. De nem most, majd később. Megy az idő!– Tehát, ön szerint, Renier maga szervezte meg a tüzecskét, és kihasználva a pánikot, befogta a professzorszáját? – mondta elgondolkodva Gauche.– Igen, az ördög vinné el, igen! Mozgassa már meg egy kicsit az elméjét! Kevés a bizonyíték, tudom, demég húsz perc, és a Leviathan behajózik a szorosba!A felügyelő azonban még mindig habozott.– A kapitány letartóztatása a nyílt tengeren – ez lázadás. Miért adott hitelt annak, amit ez az úr közöltönnel? – fejével az elmebeteg báró felé intett. – Hiszen tudja, hogy milyen zagyvaságokat hord összeállandóan.A vörös hajú angol megvetően elmosolyodott, és úgy nézett Gauche-ra, mint valami muslincára vagybolhára. Válaszra sem méltatta.– Azért, mert régóta gyanakszom Renierre – hadarta az orosz. – S mert furcsának tartom a Cliffkapitánnyal történteket. Miért kellett a hadnagynak olyan sokáig tárgyalnia a hajózási társasággal? NetánLondonban nem tudtak arról a balesetről, mely Cliff kapitány lányával történt? Akkor ki küldött táviratotBombayba? A panzió titkársága? Aligha vannak ilyen részletes információik a Leviathan útvonaláról. Ésha maga Renier küldte a táviratot? Az útikönyvemben az áll, hogy Bombayban legalább egy tucat távírdaműködik. Táviratot küldeni a város egyik pontjából a másikba roppant egyszerű dolog.– És mi a búbánatért kellett neki ilyen táviratot küldeni?– Azért, hogy megkaparintsa a hajót. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen hír után Cliff nem képes továbbhajózni. Inkább azt kérdezze, miért vállalt Renier ekkora kockázatot? Nem holmi ostoba nagyravágyásból– hogy egy hétig irányítgassa a hajót, aztán lesz, ami lesz? Csak egy megoldás lehetséges: hogyelsüllyessze a Leviathánt az utasokkal és a legénységgel együtt. A nyomozás túlságosan közel jutott hozzá,szűkül a kör. Fel kellett fognia, hogy a rendőrség ezután is ott lesz majd minden gyanúsított sarkában. Ígypedig egy tengeri katasztrófa történik, mindenki meghal, slussz-passz. Nyugodtan lehet a drágakövekkelteli ládikó keresésére indulni.– De hiszen ő is meghalna velünk együtt!– Nem, nem halna meg. Éppen most ellenőriztük, hogy a kapitány csónakját felkészítették a vízrebocsátásra. Ez egy kicsi, de nagyon erős hajócska, ami kiállja a vihart. Van benne tartalék ivóvíz, egy

élelmiszeres kosár, s ami a legmeghatóbb, még egy utazótáska is, különféle holmikkal. Nagyvalószínűséggel Renier terve az, hogy amint beérünk a tengerszorosba, azonnal elhagyja a hajót, aLeviathan azonban onnan már nem jut ki többé. A hajó nem tud megfordulni, s ha kikapcsolják a motort, azáramlat úgy is mindenképpen a sziklákra sodorja. Lehet, hogy lesz, aki megmenekül, szerencsére közel apart, az összes eltűntet pedig halottnak nyilvánítják.– Nem lehet ennyire fafejű, Monsieur! – avatkozott be a kormányos. – Már így is sok időt vesztettünk.Engem Fandorin úr ébresztett fel. Azt mondta, a hajó nem arra tart, amerre kellene. Aludni akartam, ezértelküldtem Fandorin urat az ördögbe. Fogadást ajánlott: száz font az egyre, hogy a kapitány elvétette azirányt. Azt gondoltam, ennek az orosznak elment az esze, mindenki tudja, milyen excentrikusak az oroszok,én meg könnyen szerzek pénzt. Felmentünk a parancsnoki hídra. Minden rendben. A kapitány a helyén, akormánykeréknél ott a kormányos. De hát száz font az száz font, észrevétlenül mégiscsak ellenőriztem azirányt, s elöntött a víz! A kapitány azonban semmit sem szólt. Mr. Fandorin figyelmeztetett, hogy semmitsem szabad mondani. S nem is mondtam. Nyugodt őrséget kívántam, és elmentem. Azóta – a kormányos azórájára nézett – huszonöt perc telt el.És hozzátett még angolul valami nem túl hízelgő megjegyzést a franciákra, különösen a francia rendőrökrevonatkozóan. Gauche csak a frog[22] szót értette belőle.A nyomozó még vívódott egy percig, majd végre döntött. S abban a pillanatban szinte átalakult,mozdulatai felgyorsultak, magatartása határozott lett. Gauche papa nem szeret csak úgy a lovak közécsapni – de ha már egyszer nekilódult, nincs megállás.Pillanatok alatt magára kapta a zakóját és a nadrágját, s így szólt a kormányoshoz:– Fox, küldjön a felső fedélzetre két matrózt! Karabélyokkal. Az első tiszt is jöjjön. Nem, mégsem – nincsidő mindent újra elmagyarázni.A zsebébe dugta hűséges „lefoucher”-ját, a diplomatának pedig odanyújtott egy négytöltényes „marette”-et.– Tud vele bánni?– Van sajátom, egy „herstahl-agent” – felelte Fandorin, és megmutatta a masszív, szép kis revolvert,amilyenhez Gauche-nak eddig még nem volt szerencséje. – S még itt van ez is.Egy villámgyors mozdulattal kirántott a sétapálcájából egy keskeny, hajlékony pengét.– Akkor rajta.Gauche úgy döntött, hogy a báró ne kapjon fegyvert – ki tudja, mit művelhet vele ez az őrült.Gyors léptekkel hármasban elindultak a folyosón. Az egyik kabin ajtaja kissé kinyílt, s Renata Kleberkukkantott ki – barna ruhájára egy sálat terített.– Uraim, mit dübörögnek itt, mint egy elefántcsorda? – kiáltott fel dühösen. – Így sem tudok elaludni avihar miatt!– Csukja be az ajtót, és ne menjen sehova – mondta szigorúan Gauche, s mentében belökte Renatát akabinba. Most nem körülményeskedhetünk.A felügyelőnek úgy tűnt, hogy a 24-es kabin ajtaja, ahol Mademoiselle Stump lakott, szintén megmozdult,és résnyire nyílt, de lehet-e semmiségeknek jelentőséget tulajdonítani ilyen felelősségteljes pillanatban?A fedélzeten arcukba csapott a szél és az eső. Kiabálni kellett – amúgy nem hallották volna egymást.Odaértek a lépcsőhöz, ami a parancsnoki hídhoz és a kormányfülkéhez vezetett. Az első lépcsőfokon márott várt rájuk Fox. Két ügyeletes matróz volt vele.– Nem megmondtam, hogy karabélyokkal?! – rivallt rá Gauche.– A fegyverraktárban vannak! – ordította a fülébe a kormányos. – A kulcs pedig a kapitánynál!Nem fontos, menjünk fel, jelezte egy kézmozdulattal Fandorin. Arca csillogott az esőcseppektől.Gauche szétnézett és összerázkódott: az eső acélsodronyként csillogott az éjszakában, körös-körül tarajoshullámok fehérlettek, villámok hasítottak a sötétbe. Fúj, de nyomasztó!Felmentek a vaslépcsőn, cipősarkuk dübörgött a fémen, hunyorogtak az arcukba csapódó, zuhogó esőtől.

Elsőként Gauche ért fel. Most ő volt a legfontosabb ember az egész hatalmas Leviathanon, aki a magakétméteres termetével elszántan szegült szembe a halállal. Az utolsó lépcsőfokon a nyomozó megcsúszott,és alig tudott megkapaszkodni a korlátban. Kiegyenesedett, nagy lélegzetet vett.Nincs tovább, feljebb már csak szikrákat köpködő kémények és a sötétben alig kivehető árbocok vannak.Az acélszegecses ajtó mellett Gauche figyelmeztetően felemelte az ujját: csend! De felesleges is volt azelővigyázatosság – a tenger úgy tombolt, hogy a kormányosfülkéből úgysem hallhattak volna meg semmit.– Ez a parancsnoki híd és a kormányosfülke bejárata! – kiáltott Fox. – A kapitány engedélye nélkül nemjutunk be!Gauche kihúzta a zsebéből revolverét, kibiztosította. Fandorin ugyanezt tette.– Maradjon csöndben! – figyelmeztette a nyomozó a biztonság kedvéért a túlzott kezdeményezőkészséggelmegáldott diplomatát. – Majd én! Ó, miért is hallgattam magukra! – És határozottan nekifeszült az ajtónak.– Na, jól kezdődik – az ajtó meg sem mozdult.– Bezárkózott – konstatálta Fandorin. – Szóljon be, Fox!A kormányos hangosan bekopogott és elkiáltotta magát:– Captain, it's me, Jeremy Fox! Please open! We have an emergency![23]

Tompán hangzott fel belülről Renier hangja:– What happened, Jeremy?[24]

Az ajtó továbbra is zárva maradt.A kormányos tanácstalanul Fandorinra nézett. Az a felügyelőre mutatott, azután a halántékához emelte azujját, s úgy csinált, mint aki felhúzza a ravaszt. Gauche nem értette, mit jelent ez a pantomim, de Foxbólintott, s torka szakadtából elordította magát:– The French cop shot himself![25]

Az ajtó azonnal felpattant, s Gauche élvezettel dugta a kapitány elé nedves, de minden kétséget kizáróaneleven ábrázatát. S egyúttal a „lefauchet” fekete csövét.Renier felkiáltott és hátratántorodott, mintha megütötték volna. Ez aztán a bizonyíték: ha az embernektiszta a lelkiismerete, nem hőköl így vissza egy rendőr láttán, s Gauche már teljes biztonsággal ragadtameg a tengerészt vászonkabátjának gallérjánál fogva.– Örülök, hogy halálhírem ilyen hatást gyakorolt önre, rádzsa úr – morogta kéjesen a felügyelő, majdelrikkantotta magát, a párizsiak által oly jól ismert módon. – Kezeket fel! Letartóztatom!E szavak hallatán a legmegátalkodottabb párizsi banditák is összeomlanak.A hajókormány mellett, félfordulatában a kormányos is megdermedt. Ő is felkapta a kezét, s a kerék kisséjobbra fordult.– Tartsd a kormányt, te idióta! – üvöltött rá Gauche.– Na, te! – bökött ujjával az egyik matrózra. – Azonnal hívd ide az első tisztet, vegye át a hajó irányítását.Addig maga intézkedik, Fox. És élénkebben, a fenébe is! Adja ki a parancsot a gépháznak – „Gép állj!”,vagy, mit tudom én, „Teljes gőzzel hátra!”, csak ne álljon itt, mint egy sóbálvány!– Meg kell nézni – mondta a kormányos, a térkép fölé hajolva. – Lehet, hogy még nem késő egyszerűenbalra venni az irányt.Renier-vel kapcsolatban minden egyértelmű volt. Még csak nem is tett úgy ez a jómadár, minthatiltakozna, csak állt, lehajtott fejjel. Felemelt kezének ujjai enyhén reszkettek.– Nos, akkor menjünk, és beszélgessünk egy kicsit –, mondta neki barátságosan Gauche. – Ah, milyen jókis beszélgetés lesz!

RENATA KLEBER

Már mindenki a reggelinél ült, amikor Renata megérkezett, ezért az elmúlt éjszaka eseményeirőlutolsóként értesült. Egymás szavába vágva ontották rá a hihetetlen, szörnyű híreket.Kiderült, hogy Renier kapitány már nem kapitány.Kiderült, hogy Renier nem is Renier.Kiderült, hogy ő annak a bizonyos rádzsának a fia.Kiderült, hogy ő ölt meg mindenkit.Kiderült, hogy éjjel a hajó majdnem elsüllyedt.– Miközben mi békésen aludtunk a kabinjainkban – suttogta rémülettől tágra nyílt szemekkel ClarissaStump –, ez az ember egyenesen a sziklákra irányította a hajót. El tudják képzelni, mi történt volna ezután?Észveszejtő csikorgás, lökések, a szétszakadó forrasztások recsegése! Az ütközéstől kiesel az ágyadból,és az első pillanatban semmit sem értesz. Ezután kiáltások, lábdobogás. Érzed, ahogy a padló egyre dőlalattad. És ami a legfontosabb, a hajó mindvégig mozgásban volt, most pedig megállt! Mindenki afedélzetre rohan, anélkül, hogy felöltözött volna...– Not me![26] – tette hozzá határozottan Madame Truffo.– ...A matrózok le akarják ereszteni a csónakokat – folytatta ugyanazon a misztikusan elfojtott hangon azérzékeny Clarissa, mintha észre sem vette volna a doktorné tiltakozását. – De a tömeg fejvesztve rohangála fedélzeten, és zavarja őket. Minden újabb hullám után a hajó egyre jobban oldalra dől. Már nehezentudunk megállni a lábunkon, valamibe kapaszkodnunk kell. Az éj sötét, a tenger tombol, az égen villámokcikáznak... Egy csónakot végre sikerül vízre bocsátani, de a félelemtől eszüket vesztett emberek úgykapaszkodnak rá, hogy felfordul.A kisgyermekek...– T-talán elég is lesz – szakította félbe a művészi hajlamú mesélőt finoman, de határozottan Fandorin.– Önnek, Madame, tengeri kalandregényeket kellene írnia – jegyezte meg rosszallóan a doktor.Renata viszont még mindig ugyanabban a pózban ült, kezét szívére szorítva. Enélkül is sápadt, kialvatlanvolt, ezektől a hírektől pedig teljesen elzöldült.– Ah – mondogatta folyamatosan. – Ah. Azután szigorúan megrótta Clarissát:– Miért mesél nekem ilyen szörnyűségekről? Mintha nem tudná, hogy az én állapotomban nem hallgathatokilyeneket.Barbos nem volt ott a reggelinél. Ez nem rá vall – kihagyni egy étkezést.– De hol van Monsieur Gauche? – kérdezte Renata.– Még mindig a kiharrgatászt végzi – közölte a japán. Az utóbbi napokban már nem volt olyan mogorva,és már Renatára sem nézett olyan vad tekintettel.– Monsieur Renier tényleg beismerte volna, hogy ő követte el ezeket az elképesztő dolgokat? –hitetlenkedett Renata. – Saját magát rágalmazza! Valószínűleg elborult az elméje. Tudják, már régenészrevettem, hogy nincs teljesen magánál. Ezt ő maga mondta, hogy a rádzsa fia? Még jó, hogy nemBonaparte Napóleoné. Szegénykém egyszerűen meghibbant, ez világos!– Szó sincs róla, asszonyom, szó sincs róla – szólalt meg fáradt hangon Gauche felügyelő.Renata nem hallotta meg, amikor belépett. Nem is csoda – a vihar elvonult, de a tenger még mindignyugtalan volt, a hajót meg-meglódították a haragos hullámok, és folyamatosan hallani lehetett, amintvalami megnyikordul, megcsörren, megpattan. A golyó lyukasztotta Big Ben mutatója nem mozdult, ezzelszemben mozgott az egész alkotmány – előbb vagy utóbb biztos, hogy összeroppan ez a tölgyből készültszörnyszülött, futott át Renata agyán, majd minden figyelmét Barbosra fordította.– No meséljen már, mi a helyzet! – követelte.A rendőr komótosan odasétált a helyéhez, és leült. Intett a stewardnak, hogy öntsön neki kávét.– Fú-ú, teljesen kimerültem – panaszkodott a felügyelő. – Mi van az utasokkal? Tudnak a dologról?

– Az egész hajó izgalomban van, de a részletekről csak nagyon keveseknek van tudomásuk – felelte adoktor. Nekem mindenről Mr. Fox számolt be, s kötelességemnek tartottam, hogy a jelenlévőket isinformáljam.Barbos Fandorinra és a vörös Őrültre pillantott, s csodálkozva ingatta a fejét:– Ahogy elnézem, uraim, önök nem a fecsegős fajtából valók.Renata felfogta a közbeszólás értelmét, de ez most nem tartozott a dologhoz.– És mi van Renierrel? – kérdezte. – Csak nem vallotta be az összes gaztettet?Barbos jóízűen kortyolt egyet a csészéjéből. Ma valahogy más, mint amilyen lenni szokott. Már nemhasonlít az öreg kutyára, amelyik ugat, de nem harap. Egy ilyen akár meg is kaphat. Ha nem vagy elégéber, még egy darab húst is kimar belőled. Renata elhatározta, hogy a felügyelőt átkereszteli Buldogra.– Jó kis kávé – mondta dicsérőleg Buldog. – Bevallotta, még jó, hogy bevallotta. Nem volt másválasztása. Kellett, persze, egy kicsit huzakodni vele, de a jó öreg Gauche-nak nagy tapasztalata van azeffélében. Most ott ül a maga Renier barátja, s írja a vallomását. Teljesen belemelegedett – le sem lehetállítani. Eljöttem, hogy ne zavarjam.– Miért mondja, hogy az „enyém”? – kérdezte ingerülten Renata. – Ezt hagyja abba. Csak egy udvariasember, aki felkínálta a segítségét egy állapotos nőnek. És nem is hiszem, hogy ilyen szörnyeteg lenne.– Ha befejezi beismerő vallomását, elolvashatja – ígérte meg Buldog. A régi barátság okán. Hiszen hányórát töltöttünk el együtt ugyanannál az asztalnál. Most már kész, a nyomozásnak vége. Remélem, MonsieurFandorin, nincs szándékában elvállalni a kliensem ügyvédjének szerepét? Hiszen az már úgysem kerülhetiel a guillotinet.– Akkor már inkább a bolondok házát – mondta Renata.Az orosz szintén mondani akart valamit, de magába fojtotta. Renata különös érdeklődéssel szemlélte.Milyen friss, szép fiúcska, mintha egész éjjel jóízűen aludt volna az ágyikójában. S most is, mint mindig,úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna ki: fehér zakó, alatta apró csillagos selyemmellény. Nagyonfigyelemreméltó alak, Renata még nem találkozott hasonlóval.Az ajtó olyan hirtelen tárult ki, hogy majdnem lerepült a félfáról. A küszöbön egy matróz állt, s vadulforgatta a szemét. Amint meglátta Gauche-t, odaszaladt hozzá, valamit a fülébe súgott, miközbenelkeseredetten gesztikulált.Renata nagyon figyelt, de nem vett ki mást, mint hogy „bastard” és „by my mother's grave”.[27]

Mi a csuda történt már megint?– Doktor, jöjjön ki velem egy kicsit a folyosóra. – Buldog morózusan félretolta a rántottás tányért. –Fordítsa le nekem, mit dünnyög ez a fiú.Mindhárman kimentek.– Micsoda-a? – hallatszott be a felügyelő üvöltése. – Hát te meg hová tetted a szemed, te barom??Távolodó léptek zaja. Majd csend.– Én addig egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg Monsieur Gauche vissza nem jön – jelentette kihatározottan Renata.Úgy tűnt, a többiek is osztják a véleményét. A „Windsor” szalonra feszült csend telepedett. A felügyelő és Truffo egy félóra múlva jött vissza. Komor arccal léptek be.– Megtörtént, ami várható is volt – jelentette ki ünnepélyesen a pöttöm doktor, még mielőtt kérdeztékvolna. – Pont került e tragikus történet végére. Maga a tettes zárta le az ügyet.– Meghalt? – kiáltott fel a helyéről felpattanva Renata.– Öngyilkos lett? – kérdezte Fandorin. – De hogyan? Talán nem t-tette meg a megfelelő óvintézkedéseket?– Megtettem, hogyne tettem volna – tárta szét karját gyámoltalanul Gauche. – A zárkában, aholkihallgattam, semmilyen más bútor nem volt, csak az asztal, két szék és egy priccs. A bútorok lába a

padlóhoz van szögezve. De ha valaki elhatározza, hogy mindenáron meg akar halni, nincs, aki megállítsa.Renier az egyik fal sarkán zúzta szét a homlokát. A zárka egyik sarkában van egy kiszögellés... Ráadásulolyan ügyesen csinálta, hogy az őr a világon semmit nem hallott. Kinyitották az ajtót, hogy bevigyék neki areggelit, ő meg vérbe fagyva fekszik a padlón. Megparancsoltam, hogy ne nyúljanak hozzá, feküdjön csakegy darabig.– Megnézhetném? – kérdezte Fandorin.– Csak rajta. Gyönyörködjön benne, amennyit csak akar, én befejezem a reggelit. – És Buldog halálosnyugalommal maga elé húzta a kihűlt rántottát.Négyen indultak el, hogy megnézzék az öngyilkost: Fandorin, Renata, a japán és, bármennyire is furcsa, adoktorné. Ki gondolta volna erről a kimért kecskéről, hogy ilyen kíváncsi?Renata fogvacogva nézett be a zárkába Fandorin válla mögül. Meglátta a jól ismert, fekete hajú, szélesvállú alakot, rézsút kiterülve, fejjel a falkiszögellés felé. Renier hason feküdt, jobb kezetermészetellenesen kifordult.Renata nem ment be – éppen eleget látott így is. A többiek beléptek, majd leguggoltak a test mellett.A japán kissé megemelte a halott fejét, valamiért ujjával megérintette véres homlokát. Ja, persze, hiszenorvos.– Oh Lord, have mercy upon this sinful creature[28] – szólalt meg ájtatosan Madame Truffo.– Amen – mondta Renata, és megfordult, hogy eltűnjön előle ez a nyomasztó látvány.Szótlanul tértek vissza a szalonba.És éppen időben jöttek – Buldog befejezte az étkezést, szalvétával megtörölte zsíros száját, és maga elévette fekete dossziéját.– Megígértem, hogy megmutatom volt asztalszomszédunk vallomását – mondta rendíthetetlennyugalommal, miközben maga elé pakolt két teljesen és egy félig teleírt papírlapot. – Úgy alakult, hogy eznem egyszerűen vallomás, hanem búcsúlevél. De a dolog lényegén ez nem változtat. Méltóztatnakmeghallgatni?A felhívást nem kellett megismételni – mindenki lélegzetvisszafojtva a felügyelő köré gyűlt. Buldogkezébe vette az első lapot, kissé távolabbra tartotta a szemétől, majd olvasni kezdte.

A francia rendőrség képviselőjénekGustave Gauche felügyelő úrnak

1878. április 19. reggel 6.15A Leviathan fedélzetén

Én, Charles Renier, az alábbi vallomást önszántamból, minden kényszer nélkül teszem meg, kizárólagazáltal vezérelve, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen, s magyarázatot adjak arra, milyen motívumokvezéreltek súlyos tetteim elkövetésében. A sors mindig kegyetlen volt hozzám... – Hát persze, ezt a nótát már ezerszer hallottam – kommentálta felolvasását megszakítva a felügyelő. –Még soha egyetlen gyilkos, betörő vagy kiskorú bűnözőpalánta sem mondta a bíróságon, hogy a sorsminden jóval elhalmozta, ő pedig, a kutyafajzat, érdemtelennek bizonyult rá. Na jó, menjünk tovább. A sors mindig kegyetlen volt hozzám, s ha életem hajnalán elkényeztetett is, ez csak azért volt, hogykésőbb annál jobban meggyötörjön. Gyermekéveimet hihetetlen jólétben töltöttem. Egy mesésengazdag, nemes lelkű, Kelet és Nyugat bölcsességét egyaránt birtokló rádzsa egyetlen fia és örökösevoltam. Kilencéves koromig nem tudtam, mit jelent a gyűlölet, a rettegés, a megalázottság, ateljesíthetetlen kívánság. Édesanyámnak honvágya volt az idegen országban, és minden idejét velemtöltötte, mesélt a gyönyörű Franciaországról és a vidám Párizsról, ahol felnőtt. Apám először a„Bagatelle” klubban látta meg őt, ahol vezető táncosnő volt, és őrülten belészeretett. Francoise

Renier (ez édesanyám lánykori neve – ugyanezt a nevet vettem fel, amikor megkaptam a franciaállampolgárságot) nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy keleti uralkodóval köthet házasságot,s hozzáment feleségül. De nem volt boldog ebben a házasságban, bár őszintén tisztelte apámat, smindvégig hű maradt hozzá.Amikor Indián véres lázadások hulláma söpört végig, apám megérezte a veszélyt, és Franciaországbaküldte fiát és feleségét. A rádzsa tisztában volt vele, hogy az angolok régóta fenik a fogukat legendásládikójára, s mindenképpen valami aljasságot fognak elkövetni, hogy övék legyen Brahmapur kincse.Eleinte nagyon gazdagon éltünk anyámmal Párizsban – saját villában, számtalan szolgával körülvéve.Én egy privilegizált líceumban tanultam, koronás fők és milliomosok gyerekeivel együtt. Későbbazonban minden megváltozott, s én fenékig ürítettem a nélkülözés és a megaláztatások poharát.Soha nem felejtem el azt a szörnyű napot, amikor anyám könnyek között közölte velem, hogy nincstöbbé sem apám, sem címem, sem hazám. Csak egy évvel később, a párizsi brit nagykövetségközvetítésével adták át apám által rám hagyományozott egyetlen örökségem: egy Koránt. Akkoráraanyám már megkereszteltetett, s misékre jártam, de megfogadtam magamban, hogy megtanulok arabulolvasni, s feltetlenül elolvasom azokat a megjegyzéseket, amelyeket apám írt a Szent Könyvlapszéleire. Több év után valóra váltottam ezt a szándékom, de erről majd később írok. – Türelem, türelem – mondta Gauche, ravasz mosollyal. – Majd eljutunk odáig is. Most még a líra jön. A fájdalmas hír kézhezvétele után azonnal elköltöztünk a villából. Először egy drága hotelbe, majd egyegyszerűbb szállodába, azután pedig bútorozott szobákba. Egyre kevesebb szolgánk volt, míg végülketten maradtunk. Anyám soha nem volt gyakorlatias nő – sem viharos ifjúságának éveiben, semkésőbb. Azok az értékek, amelyeket magával hozott Európába, két-három évre voltak elegendőek, ezekután pedig a szó szoros értelmében nélkülöztünk. Egy szokványos iskolába jártam, ahol rendszeresenmegvertek és „olajos képűnek” csúfoltak. Ez az élet zárkózottá és gyűlölködővé tett. Titkos naplótvezettem, amelybe mindenkinek beírtam a nevét, aki megsértett engem, hogy egyenként bosszútállhassak rajtuk, ha kedvező alkalom kínálkozik. És előbb vagy utóbb ez az alkalom mindigbeköszöntött. Boldogtalan serdülőkorom egyik ilyen ellenségével New Yorkban találkoztam, sok évvelkésőbb. Nem ismert meg – akkorára már nevet változtattam, és egyáltalán nem hasonlítottam arra acsenevész, kiszolgáltatott „hinduskára”, ahogy az iskolában gúnyoltak. Egyik este megvártam régiismerősömet, amikor egy kocsmából részegen hazaindult. Előző nevemen mutatkoztam be neki, scsodálkozó felkiáltása benne rekedt, miután egy rugós bicskával kiszúrtam a jobb szemét – ezt a fogástAlexandria lebujaiban tanultam. Elismerem ezt a gyilkosságot, mert aligha súlyosbítja jelenlegihelyzetem. – Az már egyszer biztos – hagyta jóvá Buldog. – Itt már mindegy – egy hullával több, vagy kevesebb. Amikor tizenhárom éves lettem, Párizsból Marseillebe költöztünk, mert ott olcsóbb az élet, s ott éltekédesanyám rokonai. Tizenhat éves koromban, egy ballépésem után, amelyre emlékezni sem szeretnék,elszöktem otthonról, és beálltam matrózinasnak egy vitorlás hajóra. Két évig hajóztam a Földközi-tengeren. Nagyon kemény, de hasznos tapasztalatot jelentett. Erőssé, kíméletlenné és ruganyossáváltam. Ennek köszönhetően a későbbiekben a marseille-i Ecole Maritime legjobb hallgatója lettem.Kitüntetéssel végeztem el az iskolát, s attól kezdve a francia kereskedelmi flotta legjobb hajóinteljesítettem szolgálatot. Amikor a múlt év végén kiírták a pályázatot a Leviathan, e csodahajó elsőtiszti posztjára, szolgálati minősítésem és a kiváló ajánlólevelek meghozták a sikert. De akkorára mármegfogalmazódott bennem a Cél.

Gauche felemelte a második lapot, és előre jelezte: – Na majd most kezdődik az igazán érdekes. Gyermekkoromban tanítottak arabul, de a tanáraim túlságosan elnézőek voltak a herceg örökösévelszemben, ezért nem sokra jutottam. Később, amikor anyámmal Franciaországba kerültünk,megszakadtak a tanulmányaim, s még azt a keveset is gyorsan elfelejtettem, amit tudtam. Hosszúéveken keresztül az apám megjegyzéseivel díszített Korán olyan varázskönyvnek tűnt, melynek mágikusligatúrájában egyszerű halandó nem képes eligazodni. Mennyire áldottam később a sorsot azért, hogynem kértem meg senkit, aki ismeri az arab nyelvet, fejtse meg a lapszéli írásjeleket! Nem, bármitörténjék is, de nekem magamnak kellett a titok mélyére hatolnom. Ismét elkezdtem arabul tanulni,amikor Maghrebbe és Levantéba hajóztam. Lassacskán a Korán megszólalt az apám nyelvén. Dehosszú éveknek kellett eltelnie, mire a kéziratos megjegyzések – bölcs tanítók hangzatos kijelentései,verstöredékek és a szerető atya gyakorlati tanácsai gyermekének – tudtomra adták, hogy egyfajtarejtett üzenetet tartalmaznak. Ha ezeket a megjegyzéseket egy bizonyos sorrendben olvassuk, úgyértelmezhetők, mint pontos és részletes instrukciók, amelyeket azonban csak az érthet meg, aki ejelzéseket már betéve tudja, sokat gondolkodott rajtuk és a szívébe zárva őrzi azokat. A legtöbbfejtörést egy számomra ismeretlen vers sorai jelentették:

Az apai vértől bíborszín kendőt,A halál küldötte hozza el neked.

Csak egy évvel ezelőtt, amikor az egyik angol tábornok memoárjait olvastam, aki a Nagy felkelésidején végrehajtott „hőstetteivel” dicsekedett (a téma iránti érdeklődésem magától értetődő), kaptampontos képet arról az ajándékról, amelyet a brahmapuri rádzsa küldött kisfiának a halála előtt.Kiderült, hogy a Korán egy kendőbe volt csomagolva! S ekkor mintha hályog hullott volna le aszememről. Néhány hónappal később a Louvreban kiállítás nyílt Lord Littlebee kollekciójából. Énvoltam e kiállítás egyik legszorgalmasabb látogatója. Amikor végre megpillantottam apám kendőjét,feltárult a sorok tartalma:

És csúcsos formáinak rajzolataKéphez hasonló, hegyeket idéz.

Majd később:

Ám a madár üres szemévelTitkok mélyét láthatja meg.

Kell-e magyarázni, hogy száműzetésem hosszú évei alatt csakis arról álmodoztam, mi lehet azagyagládikóval, mely a világ összes kincsét rejti magában? Hányszor láttam álmomban, ahogyanlekerül róla a földes tető, és ismét, mint távoli gyermekkoromban, meglátom a földöntúli csillogást,mely az egész mindenséget beragyogja.A kincs engem illet, hiszen törvényes örökös vagyok! Az angolok megloptak engem, de nem tudtákélvezni hitszegésük gyümölcsét! Ez az undorító dögevő Littlebee, aki rabolt „ritkaságaival” kérkedett,nem volt egyéb, mint lopott holmik ócska felvásárlója. Szemernyi kétségem sem volt igazságom felől, scsak egyvalamitől féltem – hogy nem tudok majd megbirkózni a rám ruházott feladattal.Elismerem, hogy valóban megbocsáthatatlan, szörnyű hibák sorát követtem el. Az első – a szolgák éskülönösen a szegény gyermekek halála. Természetesen nem akartam megölni ezeket az ártatlanembereket. Ahogy ön ezt helyesen feltételezte, orvosnak öltöztem, és ópiumoldatot adtam be nekik.

Mindössze el akartam altatni őket, de tapasztalatlanságom miatt és attól való félelmemben, hogy nemhat majd az altató, rosszul számoltam ki a dózist.A második sokk odafent ért. Amikor betörtem a vitrin üvegét, és a megrendüléstől remegő kezekkelarcomhoz szorítottam az atyai kendőt, az egyik ajtó hirtelen kinyílt, és a szobából kisántikált a háztulajdonosa. A rendelkezésemre álló információk szerint a lordnak el kellett volna utaznia, s egyszerrecsak váratlanul megjelenik előttem, ráadásul pisztollyal a kezében! Nem volt más választásom.Megragadtam a Siva-szobrocskát, s teljes erőmből fejbe vágtam a lordot. Nem a hátára zuhant, hanemelőre, belém kapaszkodott, és vérrel fröcskölte tele a ruhám. A fehér köpeny alatt a díszegyenruhámvolt rajtam – a vörös szegélyes, sötétkék tengerésznadrág nagyon hasonlít a városi egészségügyiszolgálat öltözetére. Nagyon büszke voltam ravaszságomra, de végső soron ez lett a vesztem. Halálaelőtti görcsös állapotában a szerencsétlen letépte mellemről, szétnyílt köpenyem alól a Leviathanemblémáját. A jelvény eltűnését csak akkor vettem észre, amikor visszatértem a hajóra. Sikerülthelyette újat szereznem, de végzetes nyomot hagytam magam után.Nem tudom, hogyan jöttem ki a házból. Nem akartam az ajtón át távozni, hanem átmásztam a kerítésen.A Szajna partján tértem csak magamhoz. Az egyik kezemben a véres szobor, a másikban a pisztoly –most sem tudom, miért vittem magammal. Egész lényem átjárta az undor, s mindkét tárgyat a vízbedobtam. A kendő a zubbonyom zsebében lapult, a fehér köpeny alatt, és melengette a szívem.Másnap pedig az újságokból tudtam meg, hogy nemcsak Lord Littlebee, hanem még tíz ember gyilkosavagyok. Az ezzel kapcsolatos érzéseimre most nem térek ki. – Minek is – bólintott a felügyelő. – Enélkül is rendkívül megható. Mintha az esküdtek előtt szólna.Döntsék el, úgymond, uraim, cselekedhettem-e másként? Önök ugyanezt tették volna az én helyemben. Fúj!– Majd folytatta a felolvasást. A kendő elvette az eszem. A bűvös madár, melynek a szeme helyén csak egy apró lyuk volt, különösmódon a hatalmába kerített. Szinte nem is magamtól cselekedtem, hanem egy halk hangnakengedelmeskedve, mely ettől kezdve vezetett, irányított engem. – Most meg a pszichés beszámíthatatlanság indokával akar takarózni – mosolyodott el Buldog, mint akimindent ért. – Ismerjük ezeket a kis trükköket, hallottunk már róla. Amikor a Szuezi-csatornán keresztül hajóztunk, a kendő eltűnt a szekreteremből. Úgy éreztem, kivagyok szolgáltatva a sors szeszélyeinek. Eszembe sem jutott, hogy a kendőt ellopták. Addigra márannyira hatalmába kerített a misztikus érzés, hogy a kendőre úgy tekintettem, mint valami élő,bensőséges lényre. Nem tartott engem méltónak a feladatra, és elhagyott. Vigasztalhatatlan voltam, éscsak azért nem emeltem magamra kezet, mert reménykedtem, hogy a kendő megsajnál és visszatér.Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy eltitkoljam ön és a kollégái elől mélységes csalódottságomat.S ezek után, Adenbe érkezésünk előestéjén csoda történt! Miután meghallottam Madame Kleber ijedtkiáltását, és berohantam a kabinjába, egyszerre csak megláttam a négert, aki a jó ég tudja, hogyankerült oda, és a nyakában ott az én eltűnt kendőm. Ma már világos számomra, hogy a vadembernéhány nappal azelőtt járt a kabinomban, s egyszerűen csak magával vitte a színes ruhadarabot, deabban a pillanatban semmihez sem fogható szent rémület lett úrrá rajtam: mintha csak maga aSötétség fekete angyala jelent volna meg a pokolból, hogy visszaadja a kincsem!A birkózás hevében megöltem a négert, és kihasználva Madame Kleber félig öntudatlan állapotát,levettem a kendőt a halottról. Attól fogva mindig a mellemen hordtam, egyetlen pillanatra sem váltammeg tőle.Sweetchild professzort tökéletes hidegvérrel öltem meg, s engem magam is meglepett, milyen

körültekintő voltam. Természetfölötti előrelátásomat és gyors reakciómat teljes egészében a kendőmágikus hatásának tulajdonítom. Már Sweetchild első, zavaros szavaiból megértettem, hogykiderítette a kendő titkát, és a rádzsa fiának nyomára bukkant – azaz az én nyomomra. El kelletthallgattatni a professzort, s meg is tettem. A kendő elégedett volt velem – ezt abból éreztem, ahogy aselyem átforrósodott mellemen, s csitította elgyötört szívem.Sweetchild eltávolításával azonban csak haladékot kaptam. Ön, felügyelő, minden oldalról ostromoltengem. Még mielőtt megérkeztünk volna Kalkuttába, ön, és különösen éles látású segítőtársa,Fandorin... Gauche elégedetlenül hümmögött, és az oroszra sandított:– Gratulálok, Monsieur. Bókot kapott a gyilkostól. Még meg is köszönhetem, hogy önt tekinti az énsegítőtársamnak, és nem fordítva.El lehet képzelni, milyen élvezettel húzta volna ki Buldog ezt a sort, hogy ne kerüljön a párizsi főnökségszeme elé. De ami megtörtént, megtörtént. Renata az oroszra pillantott. Az meghúzta a bajusza hegyét, ésegy mozdulattal jelezte a rendőrnek, hogy folytassa. ...segítőtársa, Fandorin, minden bizonnyal egyik gyanúsítottat a másik után húzták volna ki a listáról,s akkor nem marad más rajtam kívül. Elég lett volna egyetlen távirat a belügyminisztérium honosításirészlegéhez, hogy megállapítsák, milyen nevet visel most Bagdaszár rádzsa fia. De az Ecole Maritimeregisztereiből is látszik, hogy a tanulmányaim egy bizonyos néven kezdtem, s egy másik alatt fejeztembe.S akkor megértettem, hogy a paradicsommadár üres szeme egyáltalán nem a földi boldogság útjátjelzi, hanem az örök Semmibe vezetőt. Elhatároztam, hogy elmerülök a mélységben, de nem úgy, mintholmi szánalmas flótás, hanem mint egy hatalmas rádzsa. Nemes őseim sohasem egyedül haltak meg. Ahalotti máglyán követték őket szolgáik, feleségeik és ágyasaik. Nem éltem úgy, mint egy nagyúr, de úgyhalok meg, ahogy egy valódi uralkodóhoz illik – Így döntöttem. Utolsó utamra nem rabokat ésszolgálólányokat viszek magammal, hanem az európai társadalom krémjét. Halottas kocsim ez agigászi hajó lesz, az európai technikai fejlődés csodája! E terv nagysága és magasztossága magávalragadott. Hiszen ez még grandiózusabb dolog, mint hihetetlen gazdagság birtokosának lenni! – Itt most hazudik – vetette oda Gauche. – Minket akart csak elsüllyeszteni, magának pedig előkészítette acsónakot.A felügyelő elővette az utolsó lapot, helyesebben a félbevágott papírt. A trükk, amit Cliff kapitánnyal szemben alkalmaztam, aljasság volt, elismerem. Félig-meddigmentségemre szolgál, nem számítottam arra, hogy ilyen szomorú vége lesz a történetnek. Őszintetisztelettel viseltetek Cliff iránt. Hiszen nemcsak a Leviathánt akartam megkaparintani, hanemmegmenteni e nagyszerű ember életét. Persze, szenvedett volna egy kis ideig, a lányáért aggódva, deazután úgyis kiderül, hogy nincs vele semmi baj. Istenem, a gonosz végzet mindenütt utolért. Honnan isfeltételezhettem volna, hogy a kapitány agyvérzést kap? Átkozott kendő, mindennek ő az oka.Azon a napon, amikor a Leviathan kifutott a bombayi kikötőből, elégettem a tarka selyem háromszöget.Felégettem magam mögött a hidakat. – Hogyhogy elégette?! – jajdult fel Clarissa Stump. – Tehát megsemmisült a kendő?Renata Buldogba fúrta tekintetét. Az szenvtelenül megvonta a vállát, és azt mondta:– Hála istennek, hogy megsemmisült. De hát azt mondom én önöknek, hölgyeim és uraim, az ördögbe akincsekkel. Így őrizhetjük meg az ép elménket.

Na nézd csak, milyen Senecára bukkantunk. Renata ismét figyelni kezdett, és megdörzsölte az állát. Nehéz ezt elhinniük? Hát jó, őszinteségem bizonyítékaként elmesélem, miben áll a kendő rejtélye.Nincs többé szükség a titkolózásra. A felügyelő abbahagyta az olvasást, és ravaszkásan az oroszra sandított.– Ha nem csal az emlékezetem, Monsieur, a múlt éjjel azzal dicsekedett, hogy megfejtette ezt a titkot.Ossza hát meg velünk is a felfedezését, s majd meglatjuk, valójában olyan éles látású-e, ahogy amegboldogult hitte. Fandorin egy cseppet sem jött zavarba.– Elég egyszerű a d-dolog – mondta félvállról.Kelleti magát, gondolta Renata, de akkor is vonzó. Lehet, hogy tényleg kitalálta?– Nézzük tehát, mit tudunk a kendőről? H-háromszögletű, mi több, az egyik oldala egyenes, a másik kettőpedig enyhén cikcakkos. Ez egy. A kendőn egy madár látható, melynek a sz-szeme helyén egy kis lyuk van.Ez kettő. Önök, természetesen, emlékeznek a brahmapuri palota leírására, többek között arra, hogyannézett ki a felső szintje: a horizonton hegyvonulat, a freskókon pedig annak tükörképe. Ez h-há-rom.– Persze, emlékszünk, de mi van akkor? – kérdezte az Őrült.– Hogy kérdezhet ilyet, Sir Reginald? – mondta tettetett csodálkozással az orosz. – Hiszen velem együtt önis látta Sweetchild r-rajzát! Azon minden rajta volt, ami a megfejtéshez szükséges: a háromszögletűkendő, a cikcakkos vonal s a „palota” szó.Kivette zakójából a zsebkendőjét, átlósan félbehajtotta, hogy háromszöget formázzon.– A kendő a k-kulcs, melynek segítségével meg lehet találni azt a helyet, ahol a kincset elrejtették. Akendő formája megfelel a freskón szereplő egyik hegy körvonalának. Nem kell egyebet tenni, csakodailleszteni a k-kendő felső sarkát e hegy csúcsához. Így ni. – Az asztalra terítette a háromszöget, ésvégighúzta rajta az ujját. – És akkor a Kalavinka madár szeme megjelöli azt a p-pontot, ahol a kincsetkeresni kell. Természetesen nem a képen, hanem a valóságos hegyen. Egy barlangnak vagy valamihasonlónak kell ott lennie. Nos, felügyelő, igazam van, vagy tévedek?Mindenki Gauche felé fordult. A felügyelő vastag ajkát lebiggyesztve, bozontos szemöldökét ráncolvanagyon is hasonlított egy öreg, mogorva buldogra.– Nem tudom, hogyan csinálja – dörmögte. – Én még ott, a zárkában elolvastam a levelet, egy pillanatrasem adtam ki a kezemből... Na, jól van, hallgassák. Apám palotájában van négy terem, ahol a hivatalos ceremóniák zajlottak: az Északiban a téliek, aDéliben a nyáriak, a Keletiben a tavasziak, és a Nyugatiban az ősziek. Ha emlékeznek rá, erről beszélta megboldogult Sweetchild. Ott valóban van egy falfestmény, mely egy hegyi tájat ábrázol, s melyet amagas, a padlótól a mennyezetig érő ablakokból lehet látni. Sok év telt el, de csak hunyorítanom kell, smáris magam elé tudom képzelni ezt a tájképet. Sokat utazgattam, és sok mindent láttam, de ennél alátványnál nincs szebb a világon! Apám egy nagy barna kő alatt ásta el a ládát, amely az egyik hegyentalálható. Hogy a számos hegyszirt közül melyik az igazi, akkor lehet megtudni, ha a kendőt sorjában ahegyek rajzolataihoz igazítjuk a freskón. Amelyik sziluettje tökéletesen egybeesik a selyemdarabbal,ott van elrejtve a kincs. Azt a helyet, ahol a követ keresni kell, a paradicsommadár üres szeme jelzi.Természetesen, még annak is, aki tudja, melyik területen kell keresni, hosszú órákra vagy talánnapokra lenne szüksége, hogy felfedezze a követ – hiszen a megjelölt zóna több száz méteres. De nemlehet eltéveszteni. A hegyen sok görgelékkő van, de a hegyoldal megjelölt részén mindössze egy.„Porszemnek tűnő barna kis kő, egy a szürke kövek között” – szól a feljegyzés a Koránban. Hányszorképzeltem el magamban, amint sátrat verek a szent hegyen, és megfontoltan, reszkető szívvel kóborlóka megjelölt lankán, hogy megtaláljam ezt a „porszemet”. De a sors másként rendelkezett.Mit tegyünk, úgy látszik, a drágakövek, zafírok, rubinok és gyémántok arra ítéltettek, hogy addig

feküdjenek ott, amíg egy földrengés le nem löki onnan a követ. De, még ha ez százezer év múlvatörténik is meg, a drágaköveknek nem esik bántódásuk – hiszen örök életűek.Nekem pedig végem van. Ez az átkozott kendő kiszívta minden erőm, és elvette a józan eszem. Azéletem értelmét vesztette. Összetörtem, megőrültem. – Na, ebben teljesen igaza van – fejezte be a felügyelő, s félretette a lapot. – Ennyi, itt megszakad a levél.– Mi tagadász, Renier-szan helyeszen cerekedett – mondta a japán. – Mértatranur ért, de mértószággal hartmeg. Ezért szok minden megbocátható neki, sz ha iszmét megszüretik, új eszélyt kap, hogy jóvátegyebűneit.– Nem tudom, mi lesz, ha ismét megszületik. – Buldog akkurátusan összehajtogatta a lapokat, és betette afekete dossziéba – Az általam vezetett nyomozás azonban, hála istennek, befejeződött. Pihenek egy kicsitKalkuttában, azután irány vissza, Párizsba. Az ügy le van zárva.S ekkor az orosz diplomata meglepetéssel szolgált Renatának.– Hogyhogy le van z-zárva? – kérdezte erőteljes hangon Fandorin. – Megint csak siet, felügyelő. – SRenatához fordult, hideg, világoskék szemének pillantása acélpengeként szegeződött a nőre. – VajonMadame Kleber semmiről sem akar beszámolni nekünk?

CLARISSA STUMP

Ez a kérdés mindenkit teljesen váratlanul ért. Nem, mégsem mindenkit – Clarissa meglepve tapasztalta,hogy a leendő anya egyáltalán nem szeppent meg. Igaz, alig észrevehetően elsápadt, és egy pillanatra teltalsó ajkába harapott, de magabiztosan, hangosan és csaknem folyamatosan válaszolt:– Igaza van, Monsieur, van miről mesélnem. Csakhogy nem önnek, hanem a törvény képviselőjének.Segélykérően nézett a felügyelőre, s könyörögve kérte:– Az isten szerelmére, uram, négyszemközt szeretnék vallomást tenni.Úgy tűnt, hogy az események Gauche számára váratlan fordulatot vettek. A nyomozó csak meregette aszemét, gyanakodva nézett Fandorinra, s tokáját jelentőségteljesen rezegtetve kinyögte:– Rendben van, menjünk a kabinomba, ha már ezt vette a fejébe.Clarissának az a benyomása támadt, hogy a rendőrnek fogalma sincs, mit is akar neki bevallani MadameKleber.De nem is csoda, a felügyelőt nehéz lenne ezért hibáztatni – Clarissa maga sem tudta követni a gyorsanpergő eseményeket.Alighogy Gauche és útitársnője mögött becsukódott az ajtó, Clarissa kérdőn Fandorinra nézett, akivalószínűleg egyedül tudja, mi is történik tulajdonképpen. A mai napon csak most először mert ránézniígy, szemtől szembe, s nem pedig lopva vagy lesütött szemmel.Meg soha nem látta Erasztot (igen-igen, magában így is szólíthatja) ennyire gyámoltalannak. Homlokátráncolta, szemében dermedt aggodalom tükröződött, ujjai idegesen doboltak az asztalon. Netán még ez amagabiztos, villámgyors reakcióval rendelkező ember is elvesztette a kontrollt az események alakulásafölött? Az elmúlt éjjel látta már őt zavartnak Clarissa, de nem tovább, mint egy pillanatig. Akkor hamarmagához tért.A következőképp történt.A Bombayban történt katasztrófa után Clarissa három napig bezárkózott a kabinjába. A szobalánynak aztmondta, hogy beteg, egyedül étkezett, s csak az éjszaka leple alatt ment ki sétálni, mint valami tolvaj.Az egészségével nem volt semmi baj, de hogyan mutatkozzon megszégyenülésének szemtanúi előtt,különösen előtte? Ez az aljas Gauche mindenki előtt nevetségessé tette, megalázta, besározta. S ami alegrosszabb, még csak azt sem lehet ráfogni, hogy hazudott volna – minden igaz, az első szótól az utolsóig.Igen, rögtön azután, hogy hivatalosan is megkapta az örökségét, azonnal Párizsba sietett, abba a városba,amelyről annyit olvasott, de csak olvasott. Mint a pillangó a gyertyalángba. És megégette a szárnyait.Éppen elég az is, hogy ez a szégyenletes história kevéske maradék önbecsülésétől is megfosztotta, mostmég ráadásul mindenki megtudta: Miss Stump bukott nő, hiszékeny bolond, egy hivatásos dzsigolómegvetendő áldozata!Két alkalommal meglátogatta Mrs. Truffo, hogy érdeklődjön az egészsége felől. Nyilvánvalóan élvezniakarta Clarissa megaláztatásának látványát: álszent módon sóhajtozott, panaszkodott a hőségre, ám seszínűszeme győzedelmesen csillogott – mondván, no, kedvesem, ki is akkor közülünk az igazi lady?A japán is benézett, azt mondta, náluk szokás „részvétrátogatászt tenni”, ha valaki betegeskedik.Felajánlotta orvosi szolgálatait. Együttérzőn nézett.Végül Fandorin is bekopogott. Vele élesen beszélt Clarissa, s ajtót sem nyitott – migrénre hivatkozott.Semmi baj, mondogatta magának, unottan eszegetve a beefsteaket, teljes magányban. Ki kell bírni még ezta kilenc napot Kalkuttáig. Na és aztán? Kilenc napig ül elzárva a világtól. Ez végképp semmiség ahhozképest, hogy majdnem egy negyedszázadot töltött el bezártságban. Hiszen itt sokkal jobb, mint a nagynéniházában. Egyedül van, kényelmes kabinban, jó könyvekkel körülvéve. Kalkuttában pedig szép csendbenpartra száll, és akkor már valójában új, tiszta lapot nyit az életében.De harmadnap, estére kelve, egészen más jellegű gondolatok kezdték el foglalkoztatni. Milyen igaza isvolt a Bárdnak, amikor azt írta:

Édes a szabadság pillanata,Amikor elvesztesz mindent, amit szerettél.

Úgy néz ki, hogy valójában nincs vesztenivalója. Késő este (már elmúlt éjfél) Clarissa fogta magát,rendbe hozta a frizuráját, kissé kipúderezte az arcát, felvette elefántcsontszínű párizsi ruháját, amely olyanjól áll neki, s kilépett a folyosóra. Az erős hullámzástól hol az egyik, hol a másik fal mellett találta magát.Igyekezett semmire sem gondolni, csak megállt a 18-as kabin ajtajánál, felemelt keze megdermedt – decsak egy pillanatra, nem tovább, mint egy pillanatra –, s bekopogott.Eraszt csaknem azonnal ajtót nyitott. Zsinóros, magyaros kék köpenyben volt, a széles kivágás alólkivillant fehér inge.– Beszélnem kell önnel – jelentette ki tapintatlanul Clarissa, még köszönni is elfelejtett.– J-jó estét, Miss Stump – válaszolta sietve a férfi. – Történt valami?S mielőtt még megvárta volna a választ, így szólt:– Kérem, várjon egy p-percet. Átöltözöm.Amikor beengedte, már felöltő volt rajta, s kifogástalanul megkötött nyakkendő. Egy mozdulattal jelezte,hogy foglaljon helyet.Clarissa leült, s a férfi szemébe nézve a következőket mondta:– Csak ne szóljon közbe. Ha elvesztem a fonalat, még szörnyűbb lesz... Tudom, hogy jóval idősebbvagyok önnél. Hány éves? Huszonöt? Vagy kevesebb? Lényegtelen. Hiszen nem azt kérem, hogy vegyen elfeleségül. De ön tetszik nekem. Magába szerettem. Mindvégig abban a szellemben neveltek, hogy soha,semmilyen körülmények között ne mondjak férfiaknak ilyen szavakat, de nekem most minden mindegy.Nem akarom tovább vesztegetni az időm. Így is legszebb éveimet fecséreltem el. Úgy hervadok el, hogynem tudom, mit jelent a virágzás. Ha csak egy kicsit is tetszem önnek, mondja meg. Ha nem – azt is. Aszégyen után, amit átéltem, aligha lehet valami is keserűbb. S tudja meg: a párizsi... kalandom rémálomvolt, de nem sajnálom, hogy megtörtént. A rémálom is jobb, mint az az álmos kábulat, amelyben egészéletemet töltöttem. Kérem hát, válaszoljon nekem, ne hallgasson!Istenem, képes volt ilyen szavakat hangosan kimondani? Hát, jóval büszkélkedik.Fandorin az első pillanatban meghökkent, sőt nem túl romantikusan pislogni kezdett hosszú szempilláival.Azután beszélni kezdett – lassan, s a szokásosnál is erősebben dadogott:– Miss Stump... C-clarissa... Ön tetszik nekem.Nagyon tetszik. Cs-csodálattal nézek önre. S irigylem.– Irigyel? De miért? – kérdezte a lány.– A bátorságáért. Azért, h-hogy nem fél a v-visszautasítástól, s hogy n-nevetségessé válik. T-tudja, énvalójában nagyon sérülékeny és önmagamban bizonytalan ember vagyok.– Ön? – csodálkozott el még jobban Clarissa.– Igen. K-két dologtól félek leginkább: hogy n-nevetséges és ostoba helyzetbe kerülök, és... elvesztem azönvédelmem.Nem, Clarissa határozottan nem értette a férfit.– Miféle önvédelmet?– Tudja, nagyon korán megtudtam, mit jelent elveszteni valamit, s nagyon megrémültem – valószínűleg,egész életemre. Amíg magam vagyok, j-jól tudok védekezni a sors ellen, semmitől és senkitől nem f-félek.Az ilyen beállítottságú embernek legjobb, ha egyedül van.– Mondtam már önnek, Mr. Fandorin – válaszolta szigorúan Clarissa –, egyáltalán nincs szándékombansem helyet kérni az életében, de még csak a szívében sem. S még kevésbé szeretném megsérteni az„önvédelmét”.A lány elhallgatott, hiszen már mindent kimondott, amit akart.

S hogy is történhetett volna másként, minthogy éppen ebben a pillanatban dörömbölni kezdtek az ajtón. Afolyosóról Milford-Stokes zaklatott hangja hallatszott:– Mr. Fandorin, Sir! Nem alszik? Nyisson ajtót! Gyorsan! Összeesküvés!– Maradjon itt – suttogta Eraszt. – Hamarosan visszatérek.Kilépett a folyosóra. Clarissa csak fojtott hangokat hallott, a szavakat nem tudta kivenni.Ugy öt perc múlva Fandorin visszatért. A fiókból kivett, majd a zsebébe dugott valamilyen kicsi, desúlyos tárgyat, valami oknál fogva magához vette elegáns sétabotját, és gondterhelten mondta:– Maradjon még itt egy kicsit, majd menjen vissza. Úgy tűnik, lassan a fináléhoz érkezünk.De hogy milyen fináléra gondolt... Később, már kabinjába visszatérve, Clarissa hallotta, hogy léptekdübörögnek a folyosón, nyugtalan hangok hallatszanak, de neki, természetesen, eszébe sem juthatott, hogya büszke Leviathan árbocai felett a halál angyala lebeg. – Miről akar vallomást tenni Madame Kleber? – kérdezte idegesen Truffo doktor. – Monsieur Fandorin,magyarázza meg nekünk, mi zajlik itt. Mi köze van a hölgynek ehhez a dologhoz?Fandorin azonban hallgatott, s egyre jobban elkomorodott.A hajó oldalához csapódó hullámok ritmusára himbálózó Leviathan teljes gőzzel északnak tartott, a Palk-szoros vihar után zavarossá vált vizét hasítva. A távolban látni lehetett a ceyloni partok zöld sávját.Ködös, fülledt reggel volt. A szeles oldal nyitott ablakain keresztül a szalont időről időre forró,rothadásszagot árasztó levegő járta át, de a léghullám, nem találva magának kijáratot, erőtlenül elült, aligmozgatva meg a függönyöket.– Azt hiszem, hibát k-követtem el – dörmögte Eraszt, s egy lépést tett az ajtó felé. – Állandóan egy vagyegy fél lépéssel maradok le a...Amikor az első lövés eldörrent, Clarissa nem fogta fel, mi is ez – ha csattanás, hát csattanás. Sok mindenadhat ilyen hangot egy hajón, amely a nyugtalan vizet szántja. De mindjárt utána még egy dörrenéshallatszott.– Revolverrel lőnek! – kiáltott fel Sir Reginald. – De hol?– A felügyelő kabinjában! – felelte rögtön Fandorin és az ajtó felé rohant.Mindannyian utánaeredtek.A harmadik lövés is eldörrent, s amikor Gauche kabinjától alig több mint húsz lépésre voltak, a negyedik.– Maradjanak itt! – kiáltott Eraszt, anélkül, hogy megfordult volna, s kikapta hátsó zsebéből az aprórevolvert.Mindenki lelassította lépteit, de Clarissa egyáltalán nem félt, nem akart elmaradni Eraszttól.A diplomata belökte a kabin ajtaját, s pisztolyát maga elé tartva megtorpant. Clarissa lábujjhegyre állt, ésa válla fölött bepillantott.Amit először észrevett, az egy felborult szék volt. Azután meglátta Gauche felügyelőt. A szoba közepételfoglaló kerek polírozott asztal túloldalán, a hátán feküdt. Clarissa kinyújtotta a nyakát, hogy jobban lássaa fekvő testet, és összerázkódott: – Gauche arca borzalmas látványt nyújtott, a homloka közepén sötét vérbugyogott, két patakra ágazva folyt le a padlóra.Az ellenkező sarokban a falhoz lapulva állt Renata Kleber. Holtsápadt volt, hisztérikusan zokogott, fogaivacogtak. Kezében kétcsövű nagy fekete revolver remegett.– Á-á! Ú-ú! – vinnyogott Madame Kleber, és reszkető ujjával a holttestre mutatott. – Én... én öltem meg!– Kitaláltam – mondta szárazon Fandorin.A csőre töltött pisztolyt továbbra is maga előtt tartva, gyorsan odaugrott a svájci nőhöz, akinek eszébe sejutott ellenállni, s egy ügyes mozdulattal kikapta a kezéből a fegyvert.– Truffo doktor! – kiáltott Eraszt, miközben figyelemmel kísérte Renata minden mozdulatát. – Jöjjön ide!Az apró termetű orvos óvatos kíváncsisággal nézett be a puskaporszagú kabinba.

– Vizsgálja meg a testet – mondta Fandorin. Félhangosan olaszul siránkozva, Truffo a halott Gauche mellétérdelt.– Golyó ütötte seb a homlokon – jelentette. – Azonnali halál. De ez még nem minden... A jobb könyékátlőve. S itt is, a bal csukló. Összesen három seb.– Nézze meg jobban. N-négy lövés dörrent. – Nincs több. Úgy látszik, a golyó nem talált. Denem, várjon csak! Igen, itt van – a jobb térden!– Mindent elmondok – suttogta Renata, miközben rázta a zokogás –, csak vigyenek innen ebből a szörnyűszobából!Fandorin a zsebébe rejtette kis revolverét, a nagyot pedig az asztalra tette.– Hát akkor menjünk. Doktor, számoljon be a történtekről az ügyeletes tisztnek, állítson őrt az ajtó elé.Majd csatlakozzon hozzánk. Rajtunk kívül nincs már más, aki a nyomozást folytathatná.– Micsoda szörnyű utazás! – sóhajtozott Truffo, ahogy eltipegett a folyosón. – Szegény Leviathan! A „Windsorban” a következőképpen helyezkedtek el: Madame Kleber arccal az ajtó felé ült az asztalnál,a többiek, anélkül, hogy összebeszéltek volna, a szemben lévő oldalon. Egyedül Fandorin ült a gyilkosmellé.– Uraim, ne nézzenek így rám – szólalt meg panaszosan Madame Kleber. – Megöltem, de semmiben semvagyok bűnös. Mindent elmesélek a legapróbb részletig, s majd meglátják... De az ég szerelmére, adjanakegy kis vizet.A könyörületes japán töltött neki limonádét – a reggeli után még nem takarították le az asztalt.– Akkor hát mi történt? – kérdezte Clarissa.– Translate everything she says – szólította fel szigorúan Mrs. Truffo a még időben érkező férjét. –Everything – word for word.[29]

A doktor bólintott, miközben sietségtől izzadt kopasz fejét törölgette.– Ne féljen semmitől, hölgyem. Mondja el a teljes igazságot – bátorította Renatát Sir Reginald. – Ez az úrnem gentleman, nem tud bánni a hölgyekkel, én azonban biztosíthatom a legteljesebb tiszteletemről.Miközben beszélt, Fandorin felé pillantott – olyan határtalan gyűlölet izzott tekintetében, hogy Clarissamegdermedt. Mi történhetett tegnap óta Eraszt és Milford-Stokes között? Honnan ez az ellenségesség?– Köszönöm, kedves Reginald – zokogott fel Renata.Hosszasan kortyolgatta a limonádét, szipogott és fel-feljajdult. Azután könyörgő tekintetet vetve aszemben ülőkre, beszélni kezdett:– Gauche minden, csak nem a törvény őre! Bűnöző, őrült! Itt már mindenki elvesztette a józan eszét e miattaz átkozott kendő miatt! Még a rendőrfelügyelő is!– Ön azt mondta, hogy vallomást akar neki tenni – emlékeztette ellenségesen Clarissa. – Mifélevallomást?– Igen, eltitkoltam valamit... Egy nagyon lényeges körülményt. Feltétlenül elmondtam volna őszinténmindent, de először le akartam leplezni a felügyelőt.– Leleplezni? De mit követett el? – kérdezte együttérzőn Sir Reginald.Madame Kleber abbahagyta a sírást, és győzedelmesen kijelentette:– Renier nem lett öngyilkos. Gauche felügyelő ölte meg! – S miután érzékelte, mennyire meglepte ezzel aközlésével hallgatóságát, hadarni kezdett. – De hisz ez a napnál is világosabb! Próbálják meg nekifutásbólszétzúzni a saját fejüket egy kiszögellésen, egy hat négyzetméternyi szobában! Ez egyszerűen lehetetlen.Ha Charles meg akarta volna ölni magát, levette volna a nyakkendőjét, a szellőzőrácshoz kötötte volna, skilökte volna maga alól az asztalt. Nem ez történt, hanem Gauche ölte meg! Valamilyen nehéz tárggyalfejbe verte, azután öngyilkosságnak tüntette fel – Charles már halott volt, amikor a fejét odaverte akiszögelléshez.

– De miért akarta volna a felügyelő megölni Reniert? – ingatta a fejét szkeptikusan Clarissa. MadameKleber csak locsog összevissza.– De hiszen mondom, hogy teljesen agyára ment a kapzsiság! Mindennek a kendő az oka! Vagy azért lettdühös Gauche Charlesra, mert az elégette a kendőt, vagy nem hitt neki – nem tudom. De hogy Gauche öltemeg, az egyértelmű. S amikor ezt egyenesen a szemébe mondtam, eszébe sem jutott, hogy tagadja.Előkapta a pisztolyát, hadonászni kezdett vele, fenyegetőzött. Azt mondta, ha nem tartom a szám, mehetekRenier után... – Renata ismét hüppögni kezdett, és... ó, csodák csodája! – a báró odanyújtotta sajátzsebkendőjét.Mit jelent ez a titokzatos átváltozás, hiszen mindig is tartott Renatától?– ...Hát, ez történt, azután pedig letette a pisztolyt az asztalra, vállon ragadott és rángatni kezdett.Rettenetesen megijedtem! Magam sem tudom, hogyan löktem el, és kaptam föl az asztalról a fegyvert.Szörnyű volt! Az asztal körül futottam, ő meg csak üldözött. Megfordultam, s meghúztam a ravaszt – nememlékszem, hányszor. Végre elesett... S ezek után jött be Fandorin úr.Ekkor Renata hangosan felzokogott. Milford-Stokes óvatosan megsimogatta a vállát – minthacsörgőkígyóhoz érne.A csendet hangos taps törte meg. Annyira váratlan volt, hogy Clarissa összerezzent.– Bravó! – Fandorin gúnyosan mosolygott, tapsolt. – B-bravó, Madame Kleber. Ön kitűnő színésznő.– Hogy merészeli! – fuldoklott felindulásában Sir Reginald, de Fandorin egy mozdulattal leintette.– Üljön le, és hallgasson. Elmesélem önöknek, mi is történt valójában. – Fandorin tökéletesen nyugodtvolt, s látszott, egy szemernyit sem kételkedik az igazában. – Madame Kleber nem csak elsőrangú sz-színésznő, de amúgy is rendkívüli és tehetséges nőszemély – minden tekintetben. Energikus és fantáziadús.Sajnos, legfőbb tehetségét bűnügyi vonalon kamatoztatja. Ön egy egész sor gyilkosságban vett részt,Madame. Pontosabban, ha nem vett is részt bennük, de ihletadójuk és főszereplőjük volt. Renier volt az önbűntársa, és nem fordítva.– Na, tessék – fordult Renata panaszosan Sir Reginaldhoz. – Ez is meghibbant. Pedig milyen csendes,békés volt.– Ami önben a l-leglenyűgözőbb, az az elképesztően gyors reagálókészség – folytatta Eraszt, mintha misem történt volna. – Ön sohasem védekezik – m-mindig elsőként üt, Sansfond kisasszony. Ugyemegengedi, hogy valódi nevén szólítsam?– Sansfond?! Marie Sansfond?! Az a bizonyos?! – kiáltott fel Truffo doktor.Clarissa azon kapta magát, hogy tátott szájjal ül, Milford-Stokes pedig sietve elrántotta kezét a nőválláról. Renata szánakozva nézett Fandorinra.– Igen, akit most l-látnak, nem más, mint a legendás, zseniális és kegyetlen Marie Sansfond, a nemzetközikalandornő. Stílusa találékonyságról, b-bátorságról, nagyvonalúságról tanúskodik. S ami még fontos –nem hagy maga után bűnjelet és szemtanút. Valamint, the last but not the least[30] – tökéletesen semmibeveszi az emberi életet. Charles Renier vallomása, amelyre még visszatérünk, csak részben igaz, a másikfele h-hazugság. Nem tudom, asszonyom, mikor és milyen körülmények között ismerkedett meg ezzel azemberrel, de két dologban tökéletesen biztos vagyok. Renier őszintén szerette önt, és igyekezett elterelniönről a gyanút, még életének utolsó pillanatában is. S a második: éppenséggel ön bujtotta föl a SmaragdRádzsa fiát, hogy próbálja megkeresni az örökségét – különben aligha v-várt volna ennyi évig. Önmegismerkedett Lord Littlebeevel, megszerezte az összes nélkülözhetetlen információt, és kidolgozta a t-tervet. Minden bizonnyal először ravaszsággal, a cs-csábítás trükkjével akarta kicsalni tőle a kendőt –hiszen a lord nem is sejtette, milyen jelentőséggel bír ez a ruhadarab. Ám hamarosan meggyőződött róla,hogy ez reménytelen vállalkozás: Littlebee megszállottan ragaszkodott a kollekciójához, és semmi pénzértmeg nem vált volna egyetlen darabjától sem. A kendőt ellopni sem tudta volna – a vitrin mellett állandóanfelfegyverzett őrök teljesítettek szolgálatot. S akkor elhatározta, hogy b-biztosra megy – a legkevesebbkockázattal, s ahogy egyébként is szokta, nem hagyva nyomot maga után. Mondja csak, tudta, hogy a lord

azon a végzetes estén nem utazott el sehova, hanem otthon maradt? Meg vagyok győződve róla, hogy tudta.Magához kellett Reniert láncolnia a k-kiontott vér segítségével. Hiszen a szolgákat nem ő ölte meg, hanemön.– Ez lehetetlen! – kapta fel a kezét Truffo doktor. – Hogy egy nő, akinek nincs egészségügyi képzettsége sgyakorlata, kilenc injekciót be tudott volna adni három perc leforgása alatt? Kizárt.– Először is, előre el lehetett k-készíteni kilenc megtöltött injekciós tűt. Másodszor pedig... – Erasztkecses mozdulattal kivett a gyümölcsös tálból egy almát, és levágott belőle egy szeletet. – Renier valóbannem tudta, hogyan kell beadni egy injekciót, ezzel szemben Marie Sansfond rendelkezett ilyentapasztalattal. Ne feledkezzenek meg róla, hogy a kisasszony vincentiánus kolostorban, a szürkenővéreknél nevelkedett. Tudjuk, hogy ez a rend azt a célt tűzte maga elé, hogy orvosi segítséget nyújtson aszegényeknek, s a vincentiánus apácákat kezdettől fogva arra készítik fel, hogy kórházakban,lepratelepeken és menhelyeken szolgáljanak. Mindegyikük magasan képzett irgalmas nővér, s az ifjúMarie, ne feledjük, az egyik legjobb volt közöttük.– Valóban, csak elfelejtettem. Igaza van! – A doktor bűntudatosan lehajtotta a fejét. – De folytassa. Nemfogok többször a szavába vágni.– Elérkeztünk hát Párizsba, rue de Grenelle, március 15-e este. Lord Littlebee villájába k-ketten érkeznek:egy fiatal barna bőrű orvos és egy irgalmas nővér szürke apácaköpenyben, szemére húzott kapucnival. Azorvos megmutatja a v-város pecsétjével ellátott papírt, s azt követeli, hogy mindenkit azonnal hívjanakoda, aki csak a házban tartózkodik. Talán azt mondhatta, hogy későre jár, s még sok a munka. Az injekciótaz apáca adja be – ügyesen, gyorsan, fájdalommentesen. Ennek következtében a boncoló orvos egyetlenhematómát sem fedez fel az injekciók helyén. Marie Sansfond nem felejtette el Istennek tetsző ifjúságánakleckéit. Ami ezután következik, már tudjuk, ezért a r-részletekre nem térek ki: a szolgák álomba merülnek,a tettesek felmennek az emeletre, Renier rövid úton végez a házigazdával. A gyilkosok nem vették észre,hogy a lord kezében ott maradt a Leviathan emblémája. Ezért, hölgyem, önnek kellett odaadni bűntársánaka saját emblémáját – önnek egyszerűbb volt elterelni magáról a gyanút, mint a kapitány első tisztjének.Valamint, f-feltételezem, önmagában jobban bízott, mint a társában.Clarissa, aki eddig a pillanatig elbűvölten nézte Erasztot, lopva Renatára pillantott. A nő figyelmesenhallgatta a diplomatát, arcán a csodálkozás és sértettség kifejezése ült. Még ha ő volt is Marie Sansfond,ez idáig semmivel sem árulta el magát.– Attól a naptól k-kezdtem el kettőjükre gyanakodni, amikor, úgymond, önt megtámadta az a szegényafrikai – közölte bizalommal az elbeszélő, miközben kivillant szép fehér fogsora, ahogy beleharapott azalmába. – Ez, természetesen, Renier rovására írható – pánikba esett, indulatba jött. Ön valamifondorlatosabbat talált volna ki. Most rekonstruálom az események menetét, ön pedig h-helyesbít,amennyiben tévednék a részletekben. Rendben?Renata rosszallóan csóválta a fejét, s kerek arcát kezére támasztotta.– Renier elkísérte önt a kabinjáig. Volt miről beszélniük, hiszen cinkosának vallomásában szerepel, hogynem sokkal azelőtt a kendő t-titokzatos módon eltűnt. Ön belépett, meglátta a holmijai között kutakodóhatalmas négert, s az első pillanatban valószínűleg meg is ijedhetett, már ha ismeri egyáltalán ezt azérzést. De a következő másodpercben megdobbant a szíve örömében, amikor meglátta a v-vadembernyakán az ominózus kendőt. Minden világossá vált: amikor a szökött rab Renier kabinjában kutatott,elbűvölte a tarka ruhadarab, és ellopta, hogy azzal díszítse vastag nyakát. Kiáltását meghallván Renierberohant, szintén meglátta a kendőt, s nem tudott uralkodni magán, előkapta a tőrét... Új históriát kellettkiötölnie valamilyen mitikus támadásra alapozva – lefeküdni a padlóra, s magára húzni a halott s-súlyos,még meleg testét. Nem lehetett valami kellemes, igaz?– Engedelmet kérek, de ez színtiszta kitaláció! – tiltakozott hevesen Sir Reginald. – Hát persze, a négerrátámadt Madame Kleberre, ez nyilvánvaló! Már megint fantáziál, Monsieur orosz diplomata!– Szó sincs róla – válaszolta kurtán Eraszt, tekintetében mintha egyszerre tükröződött volna a bánat és a

sajnálat, ahogy a báróra nézett. – Hiszen említettem, hogy volt sz-sz erencsém látni nganga származásúrabokat már korábban is, a török fogságban. Tudják, miért értékelik őket olyan nagyra Keleten? Azért,mert hatalmas fizikai erejük és teherbírásuk mellett nagyon is szelídek, béketűrőek, s egyáltalán nemhajlamosak az agresszióra. Földművelő törzsről van szó, és nem vadászokról. Soha senkivel nemharcolnak. A nganga semmiképp sem támadhatott Madame Kleberre, még ijedtében sem. Ezért is cs-csodálkozott Monsieur Aono azon, hogy az ön finom bőrén semmiféle véraláfutás nem látszott, amit avadember keze okozhatott volna. Hát nem furcsa?Renata töprengve hajtotta le a fejét, mintha maga is csodálkozna az eseten.– Most pedig idézzük fel Sweetchild professzor meggyilkolását. Amint kiderült, hogy az indológus közeljutott a rejtély megfejtéséhez, ön, asszonyom, megkérte őt, ne siessen, mindent meséljen el részletesen, akezdet kezdetétől, s közben elküldte cinkosát a sáljáért, valójában pedig azért, hogy készítse elő agyilkosságot.– Nem igaz! – kiáltott fel csengő hangon Renata. – Uraim, önök mindannyian szemtanúi voltak! Reniermaga ajánlkozott! Emlékeznek? Ugye, Monsieur Milford-Stokes, hogy igazat beszélek? Hiszen először öntkértem meg, emlékszik?– Valóban – erősítette meg Sir Reginald. – Pontosan így történt.– Csak az ostobák dőlnek be ennek a trükknek – legyintett gyümölcskésével Fandorin. – Ön nagyon is jóltudta, hölgyem, hogy a báró ki nem állhatja önt, és soha nem enged a szeszélyeinek. Mint mindig, most isügyesen manőverezett, de ez alkalommal, sajnos, nem elég pontosan. Nem sikerült Monsieur Aonórahárítani a gyilkosságot, bár k-közel volt a célhoz. – Ekkor Eraszt szerényen lesütötte a szemét, hogy ahallgatóság emlékezni tudjon, ki is volt az, aki a japán ellen felhozott bizonyítékok sorát szétzúzta.Van benne némi hiúság, gondolta Clarissa, de ez a vonás rendkívül kedvesnek tűnt neki, s bármennyirekülönös is, még vonzóbbá tette a fiatalembert. A paradoxont feloldani, mint már annyiszor, most is aköltészet segített.

Még a kedves gyengesége is oly drága,Méltó szerelmese csodálatára.

Ah, Mr. diplomata, rosszul ismeri az angol nőket. Azt hiszem, Kalkuttában egy kicsit hosszabbtartózkodásra van kilátása.Fandorin egy kis szünet után folytatta, nem is sejtve, hogy ő egy „csodálatra méltó kedves”, s hogyszolgálati helyére később érkezik, mint tervezte.– Ekkorra már valóban nagyon veszélyes helyzetbe kerültek. R-renier elég érzékletesen írta ezt lelevelében. S akkor ön szörnyű, de a maga nemében zseniális döntést hozott: el kell süllyeszteni a hajót, svele együtt az undorító rendőrfelügyelöt, a szemtanúkat s még ráadásul ezernél több embert. De mit számítönnek t-több ezer ember élete, ha megzavarják abban, hogy a világ leggazdagabb nője legyen? S ami mégrosszabb – ha veszélyeztetik az életét és a szabadságát.Clarissa babonás félelemmel nézett Renatára. Ez a fiatal nő, aki kicsit visszataszító ugyan, de amúgyteljesen átlagos, valóban képes lenne ilyen szörnyű gaztettre? Ez lehetetlen! De amit Eraszt mond, el kellhinni! Olyan meggyőző, és olyan szép!Renata arcán hatalmas, babszem nagyságú könny gördült végig. Szemében néma kérés ült: miért kínozengem ennyire? Mit ártottam én önnek? Az áldozat keze hasára csúszott, arcát eltorzította a szenvedés.– Nincs értelme elájulni – tanácsolta szenvtelenül Fandorin. – A legjobb módszer, hogy rendbe jöjjön, azarcpofozó masszázs. És ne is akarja magát gyengének és kiszolgáltatottnak mutatni. Truffo doktor és Aonodoktor szerint ön olyan erős, mint a b-bivaly. Üljön le, Sir Reginald! – Eraszt hangja acélkeményencsengett. – Lesz még ideje kiállni szépséges hölgye mellett. Később, majd ha befejeztem... Mellesleg,hölgyeim és uraim, éppen Sir Reginaldnak köszönhetjük, hogy mindannyian megmenekültünk. Ha nem

lenne ...ez a különös szokása, hogy háromóránként meghatározza a hajó koordinátáit, ma nem itt tálalnák areggelit, hanem a t-tenger fenekén. Ráadásul mi lennénk a reggeli.– „Hol van Polonius? – nevetett fel harsányan a báró. – Vacsorán, de olyanon, ahol nem ő vacsorázik,hanem őt vacsorázzák.” Nevetséges.Clarissa összehúzta magát. Egy erőteljesebb hullám nekicsapódott a hajó oldalának, s az asztaloncsörömpölni kezdtek az edények, az ormótlan Big Ben pedig ismét ide-oda billent.– Önnek, hölgyem, az emberek csak statiszták, a statisztákat pedig soha nem sajnálta. Különösen, haötvenmillió fontról van szó. Nagy a kísértés. Például szegény Gauche, ő is megingott. És milyenügyetlenül követte el a gyilkosságot a mi mesteri kopónk! Önnek, t-természetesen, igaza van – abalszerencsés Renier nem lett öngyilkos. Erre én magam is rájöttem volna, de az ön támadó taktikájaideiglenesen kibillentett a nyeregből. Mit számít egy „b-búcsúlevél”? A hangneme egyáltalán nememlékeztet búcsúlevélre– Renier még reménykedik, hogy időt nyer, ha őrültnek mutatja magát. Legfőképp pedig önben bízik,Sansfond kisasszony, már hozzászokott, hogy m-mindenben alárendelje magát önnek. Gauche teljes lelkinyugalommal kettétépte a harmadik oldalt azon a helyen, ahol, az ő megítélése szerint, a legjobb lehet abefejezés. S milyen ügyetlenül! A mi felügyelőnket teljesen megbolondította a b-brahmapuri kincs. Háthogy is ne – hiszen az háromszázezer évi fizetésének felel meg! – Fandorin szomorúan elmosolyodott. –Emlékeznek, milyen irigykedve mesélte el Gauche a kertész történetét, aki olyan előnyösen adta el abankárnak a maga feddhetetlen reputációját?– De mi szükszég volt rá, hogy megörje Renier urat?– kérdezte a japán. – Hiszen a kentőt elégették.– Renier nagyon szerette volna, hogy a felügyelő ezt elhiggye, s a nagyobb meggyőzőerő kedvéért még kiis adta a kendő titkát. De Gauche nem hitt neki. – Fandorin elhallgatott, majd csendesen hozzátette. – Ésigaza volt.A szalonra halotti csönd telepedett. Clarissa éppen levegőt vett, de kifújni elfelejtette. Nem is fogta felazonnal, miért szorítja annyira valami a mellét, majd észbe kapott és kifújta.– Tehát a kendő épségben van? – kérdezte óvatosan a doktor, mintha attól félne, hogy egy ritka madaratriaszt el. – Akkor hát hol van?– Ez a vékony s-selyemrongy ma reggeltől háromszor cserélt gazdát. Először a letartóztatásban lévőReniernél volt. A felügyelő nem hitt a levélnek, átkutatta a foglyot, és megtalálta nála a k-kendőt. Pontosanakkor, a kezébe került gazdagságtól megszédülve, követte el a gyilkosságot. Nem tudott ellenállni akísértésnek. Milyen szerencsésen alakult: a levélben az szerepel, hogy a kendőt elégették, a gyilkosmindent bevallott, a hajó Kalkuttába tart, ahonnan pedig csak egy kéznyújtásnyira van Brahmapur! SGauche va banqueot játszik. A mit sem sejtő foglyot valamilyen nehéz tárggyal fejbe vágta, sietveelrendezett mindent, hogy öngyilkosságnak t-tetsszék a dolog, és elindult ide, a szalonba – arra várva,hogy mikor fedezi fel az őr a holttestet. De ezek után belépett a játékba Sansfond kisasszony, ésmindkettőnknek túljárt az eszén – a rendőrén és az enyémen is. Ön lenyűgöző nő, kisasszony! – fordultEraszt Renatához. – Arra számítottam, hogy védekezni kezd, és mindent a cinkostársára akar majd kenni,mivel az már szerencsére halott. H-hiszen ez olyan egyszerű lett volna! De nem, ön másként cselekedett. Afelügyelő viselkedése alapján rájött, hogy nála van a kendő, s nem a védekezésre gondolt, egyáltalán nem!Vissza akarta szerezni a kincs rejtélyének kulcsát, s vissza is szerezte!– Miért kell végighallgatnom ezt a sok zagyvaságot? – kiáltott fel sírós hangon Renata. – Ön, Monsieur,egy nagy senki! Csak egy egyszerű külföldi! Azt követelem, hogy az ügyemmel valaki más foglalkozzon, ahajó főtisztjei közül!A kis doktor ekkor váratlanul kihúzta magát, végigsimított olajozott, ritkuló hajának választékán, sjelentőségteljesen ezt mondta:– A hajó egyik főtisztje ön előtt áll, Madame. Tekintse úgy, hogy ezt a kihallgatást a hajó parancsnoksága

rendelte el. Folytassa, Monsieur Fandorin. Azt mondta, hogy ez a nő vette el a felügyelőtől a kendőt?– Meg vagyok róla győződve. Nem tudom, hogyan sikerült megkaparintania Gauche revolverét.Elképzelhető, hogy szegény egyáltalán nem tartott tőle. Akárhogy is, a felügyelőre emelte a fegyvert, skövetelte, hogy azonnal adja vissza neki a k-kendőt. Amikor a jó öreg megmakacsolta magát, először azegyik kezét, majd a másikat, végül a térdét lőtte át. Kínozta! Hol tanult meg így lőni, Madame? Négygolyó, s mindegyik pontosan talált. Bocsásson meg, de n-nehéz elképzelni, hogy Gauche az asztal körülkergette önt szétlőtt lábbal és megnyomorított kézzel. A harmadik lövés után már nem bírta elviselni afájdalmat, s átadta a kendőt, ön pedig eltette láb alól a szerencsétlent, precízen a homloka közepébeeresztve egy golyót.– Oh my God![31] – kommentálta Mrs. Truffo a hallottakat.Clarissát azonban már más foglalkoztatta. – Tehát nála van a kendő?– Igen – bólintott Eraszt.– Zagyvaság! Hülyeség! Önök mind megbolondultak! – nevetett fel hisztérikusan Renata (vagy MarieSansfond?). – Ó, istenem, micsoda képtelenség!– Eszt könnyű kideríteni – mondta a japán. – Kreber kiszasszonyt át kerr kutatni. Ha a kendő nára van,akkor minten igasz. Ha ninc nára, akkor Fandorin úr tévedett. Ilyen eszetekben nárunk Japánban fervágjáka haszukat.– Tiltakozom, hogy a jelenlétemben férfikezek tapogassanak végig egy hölgyet! – jelentette ki SirReginald, s fenyegető képpel felállt.– S női kezek? – kérdezte Clarissa. – Majd Madame Truffóval együtt átkutatjuk ezt a nőszemélyt.– Oh yes, it would take no time at all[32] – egyezett bele azonnal a doktorné.– Csináljanak velem, amit csak akarnak – kulcsolta össze a kezét áldozatkészen Renata. – De később majdszégyellni fogják magukat miatta...A férfiak kimentek, Mrs. Truffo pedig hihetetlen ügyességgel végigtapogatta a gyanúsítottat. Clarissárasandított, s megingatta a fejét.Clarissa szörnyen rosszul érezte magát – a szegény Eraszt miatt. Lehet, hogy tévedett?– A kendő nagyon vékony anyagból készült – mondta. – Majd én megkeresem.Egy másik nő testét tapogatni furcsa volt, és szégyenletes, de Clarissa ajkába harapott, és alaposanvégignézett minden varrást, gyűrődést, az alsónemű minden fodrát. A kendő nem került elő_– Le kell, hogy vetkőzzön – mondta határozottan Clarissa. Ez szörnyű volt, de még borzalmasabbelképzelni, hogy nem találják meg a kendőt. Micsoda csapás ez Erasztra nézve! Nem éli túl!Renata alázatosan felemelte a kezét, hogy könnyebben le tudják vetkőztetni, s félénken kérte:– Mindenre, ami szent, kérem, Mademoiselle Stump, ne tegyen kárt a gyermekemben.Fogait összeszorítva, Clarissa nekifogott, hogy kigombolja Renata ruháját. A harmadik gombnál tartott,amikor kopogtak az ajtón, s meghallotta Eraszt vidám hangját:– Hölgyeim, fejezzék be a kutatást. Bemehetünk?– Igen-igen, jöjjenek csak! – kiáltotta Clarissa, miközben gyorsan visszagombolta Renata ruháját.A férfiak titokzatos képet vágtak. Szótlanul álltak az asztal mellett, s Eraszt egy bűvész mozdulatávalkiterítette az asztalra a szivárvány minden színében játszó háromszögletű selyemdarabot.– A kendő! – kiáltott fel Renata.– Hol találták meg? – kérdezte Clarissa, s érezte, hogy végképp összezavarodott.– Amíg önök Sansfond kisasszonyt vizsgálták át, mi sem töltöttük hiába az időt – magyarázta elégedettképpel Fandorin. – Az ötlött az eszembe, hogy ez az elővigyázatos hölgyemény a b-bűnjelet a felügyelőkabinjában is elrejthette. Csak néhány másodperc állt a rendelkezésére, s a k-kendőt messzire nemdughatta. S valóban, hamarosan meg is találtuk. A hölgy összegyűrte, s a szőnyeg alá dugta. Így hát mostgyönyörködhetnek a híres Kalavinka madárban.Clarissa odalépett az asztalhoz, és a többiekkel együtt elbűvölten nézte a kis darab selymet, amely annyi

ember életébe került.A kendő formája egy egyenlő szárú háromszögre emlékeztetett. Szemmértékre minden oldala aligha volttöbb, mint húsz hüvelyk. Mintázatának barbár tarkasága lenyűgöző volt: a színes fák és gyümölcsök alkottaháttéren egy hegyes mellű, az antik szirénekre hasonlító, félig nő, félig madár terjesztette ki szárnyait.Arcát profilból ábrázolták, hosszú, felfelé hajló szempillák keretezték a szeme helyén lévő aprócskalyukat, melyet a legfinomabb aranyfonallal varrtak körbe, mesterien. Clarissa arra gondolt, hogy sohaéletében nem látott még ennél szebbet.– Igen, ez kétségtelenül az a bizonyos kendő – mondta Sir Reginald. – De bizonyítja-e az ön által találttárgy Madame Kleber bűnösségét?– És az útitáska? – kérdezte finoman Fandorin. – Emlékszik arra a t-táskára, amit önnel együtt tegnapfedeztünk fel a kapitány csónakjában? A sokféle holmi között megláttam egy köpenyt, amelyet többszörláthattunk Madame Kleber vállán. Az útitáskát a többi tárgyi bizonyítékhoz soroljuk. Biztosan van mégbenne néhány tárgy, a mi k-kedves ismerősünké.– Mit tud erre válaszolni, hölgyem? – fordult a doktor Renatához.– Az igazat – felelte a nő, s abban a másodpercben az arca a felismerhetetlenségig megváltozott.

REGINALD MILFORD-STOKES

...és elképedve tapasztaltam, mennyire megváltozott az arca. A védtelen, gyenge, a kegyetlen sors sújtottabárányka mintegy varázsütésre nőstény farkassá lett. Kihúzta magát, állát előreszegezte, a szemébenfenyegető tűz lobbant, orrlyuka kitágult, mint a ragadozóké – nem, nem is farkasra hasonlított, hanem anagy macskák valamelyikére, a friss vér szagát érző párducra vagy anyaoroszlánra. Akaratlanul ishátrahőköltem. Ó, itt már nem volt szükség a védelmemre!Az átváltozott Mrs. Kleber szemében olyan gyűlölet izzott, amikor Fandorinra nézett, hogy még ez arendíthetetlen úr is összerezzent.Nagyon is megértem e különös hölgy érzelmeit. Én magam is alapvetően másként viseltetek az aljasorosszal szemben, mint korábban. Ez egy elferdült, torz fantáziájú, szörnyű ember, rosszindulatú őrült.Hogyan is bízhattam benne, és még tiszteltem is! Hihetetlen!Nem is tudom, hogyan írhatnék erről Önnek, kedves Emily. Reszket a kezemben a toll a felindulástól...Először el akartam Ön elől titkolni, de mégis csak elmondom, különben nem értené meg igazán, mitőlváltozott meg ennyire Fandorinhoz való viszonyom.A tegnap éjszakai izgalmak és megrázkódtatások után, melyekről korábban már beszámoltam Önnek, egyigen különös beszélgetésre került sor köztem és Fandorin között, amitől dühbe gurultam, és amit keserűértetlenséggel fogadtam. Az orosz odajött hozzám, megköszönte, hogy megmentettem a hajót, s álságosegyüttérzéssel, végig dadogva, valami elképzelnetetien, szörnyű zagyvaságot adott elő. Szó szerint akövetkezőket mondta – minden egyes szavára emlékszem: „Tisztában vagyok a fájdalmával, Sir Reginald.Gauche felügyelő már régen mindent elmondott. Ez a dolog, természetesen, nem tartozik rám, és sokáignem vitt rá a lélek, hogy szóba hozzam, de látom, mennyire szenved, s nem tudok közönyös maradni. Csakazért veszem a bátorságot, hogy erről beszéljek, mivel magam is átéltem hasonló fájdalmat. Én is,csakúgy, mint ön, majdnem eszemet vesztettem. Mégsem hibbantam meg, sőt, meg tudtam őrizni elmémépségét, de ezért a lelkem egy részével fizettem. Higgye el, az ön esetében sincs más kiút. Ne meneküljönaz igazság elől, bármilyen szörnyű is legyen az, ne ringassa magát illúziókban. És, ami a legfontosabb, nevádolja önmagát. Ön nem bűnös abban, hogy a lovak elszabadultak, s hogy várandós felesége kiesett akocsiból, s összetörte magát. Ez olyan megpróbáltatás, olyan súlyos vizsga, mely elé a sors állította önt.Nem tudom, miért és kinek áll érdekében, hogy az embert ilyen kegyetlen módon tegye próbára, de egyettudok: ki kell bírni a csapást. Különben vége, beleőrül.”Először nem is fogtam fel, miről beszél ez a hitvány alak. De később megértettem! Azt képzelte, hogy Ön,drága Emilym, meghalt! Hogy Ön volt az a várandós nő, aki kiesett a kocsiból, s halálra zúzta magát! Hanem lettem volna olyan felindult állapotban, a szemébe nevettem volna ennek az elmebeteg diplomatának!Ilyeneket mondani – ráadásul éppen akkor, amikor Ön türelmetlenül vár engem az édeni szigetek azúrkékege alatt! Minden egyes órával egyre közelebb leszek Önhöz, Emily kedvesem. Most már semmi és senkimeg nem állíthat.Csak egy dolgot tartok különösnek – sehogy sem tudom emlékezetembe idézni, hogyan került Tahitiszigetere, ráadásul egyedül, nélkülem.Persze biztosan igen komoly oka lehetett. Nem fontos. Találkozni fogunk, s Ön, kedves barátom, majdmindent elmagyaráz. De folytatom a történetet.Mrs. Kleber felállt, kiegyenesedett, már nem is tűnt olyan alacsonynak (megdöbbentő, mi minden függ atest és a fejtartástól), s a következőket mondta, elsősorban Fandorinnak címezve:„Mindaz, amit itt összehordott, elképesztő badarság. Egyetlen konkrét bizonyítéka sincs. Csak feltevéseiés minden alapot nélkülöző találgatásai. Igen, az eredeti nevem Marie Sansfond, de még a világ egyetlenbírósága sem helyezett vád alá. Igen, gyakran megrágalmaztak, számtalan ellenségem szőtt intrikákatkörülöttem, nemegyszer maga a sors kelt ellenem, de erős idegeim vannak, s Marie Sansfondt nem lehetegykönnyen megtörni. Egy dologban vagyok csak vétkes – hogy halálosan beleszerettem egy őrült

bűnözőbe. Titokban összeházasodtunk, s most az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Ő volt az, Charles,aki ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk titokban házasságunkat. Amennyiben ez a lépésem bűnnek számít, ámlegyen, kész vagyok az esküdtek elé állni, de abban biztos lehet, önjelölt nyomozó úr, hogy egy tapasztaltügyvéd ízzé-porrá zúzza a maga agyrémeit. Valójában mivel is vádolhatna meg? Azzal, hogy ifjúkoromban a szürke nővérek kolostorában éltem, s a szenvedők kínjait enyhítettem? Igen, volt rá eset, hogyinjekciót adtam be magamnak, no de mit számít ez? A rám kényszerített konspiráció okozta lelkigyötrelmek, a nehezen viselt terhesség miatt rákaptam a morfiumra, de mostanra már elég erős lettemahhoz, hogy megszabaduljak ettől a visszataszító szokásomtól. Titkos, de vegyék számításba, teljesentörvényes férjem ragaszkodott hozzá, hogy álnéven utazzak. Így született meg Kleber, a mitikus svájcibankár. Nagyon bántott engem ez a csalás, de hogy mondhattam volna ellent szerelmemnek? Hiszensejtelmem sem volt róla, hogy egy másik élete, mocskos szenvedélyei s végül, ilyen őrült tervei vannak!Charles azt mondta, hogy neki, mint első tisztnek, nem illik magával hoznia a feleségét, ám nem tudnáelviselni a távollétem, és aggódik drága gyermekünk egészsége miatt, ezért jobb lesz, ha álnéven fogokutazni. Mi ebben a büntetendő, kérdezem én?Láttam, hogy Charles magánkívül van, hogy valamilyen számomra ismeretlen szenvedély kerítettehatalmába, ám legszörnyűbb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ő volt az, aki a Rue de Grenelle-iborzalmas bűntényt elkövette! S fogalmam sem volt arról, hogy egy indiai rádzsa fia. Sokkol a gondolat,hogy születendő gyermekem, ezek szerint, negyedrészben indiai. Szegény kis csöppség, egy őrült fia.Kétségem sincs afelől, hogy Charles a legutóbbi napokban beszámíthatatlan volt. Hiszen elképzelhetetlen,hogy egy egészséges lelkületű ember el akarna süllyeszteni egy hajót! Ezt csak egy beteg ember tudnámegtenni. Természetesen, fogalmam sem volt erről a rémséges tervről!”Ekkor Fandorin félbeszakította, s visszataszítóan gúnyos hangnemben ezt kérdezte: „No és a köpeny, amitolyan gondosan becsomagolt?”Mrs. Kleber – nem, Miss Sansfond – azaz Madame Renier... Vagy Madame Bagdaszár? Nem tudom,hogyan is nevezzem valójában. Jó, maradjon inkább Mrs. Kleber – ezt szoktam meg. Tehát, Mrs. Kleberönérzetesen a következőket válaszolta az inkvizítornak: „Úgy látszik, a férjem mindent előkészített ameneküléshez, s csak az utolsó pillanatban akart felébreszteni.”Fandorin nem hagyta annyiban. „De hiszen nem is aludt – mondta gőgös képpel. – Amikor végigmentünk afolyosón, láttuk önt. Teljesen fel volt öltözve, sőt még egy sál is volt a vállán.”„Igen, valami különös nyugtalanság nem hagyott aludni – felelte Mrs. Kleber. – Valószínűleg a szívemmegsejtette, hogy baj van... Furcsa reszketés vett rajtam erőt, sehogy sem tudtam átmelegedni, ezértkaptam magamra a sálat. Hát ez is bűn?”Öröm volt látni, ahogy az önjelölt vádló lába alól kicsúszott a talaj. A vádlott pedig rendíthetetlenmagabiztossággal folytatta: „Az pedig, hogy én kínoztam volna azt a másik őrültet, Monsieur Gauche-t,mindenféle valóságalapot nélkülöz. Az igazat mondtam. Az a vén tökfej teljesen meghibbant apénzsóvárságtól, és halálosan megfenyegetett. Magam sem tudom, hogyan sikerült mind a négyszereltalálnom. De ez tökéletes véletlen. Valószínűleg maga a Gondviselés irányította a kezem. Nem, uram,ebbe sem tud belekapaszkodni.”Fandorin önelégültségéből semmi sem maradt. „Engedelmével – mondta felindultan. – De hiszenmegtaláltuk a kendőt! Ön rejtette a szőnyeg alá!”„Ismét egy megalapozatlan állítás – válaszolta Mrs. Kleber. – A kendőt, mi sem természetesebb, Gaucherejtette el, miután elrabolta szegény férjemtől. És undorító inszinuációi ellenére, hálás vagyok önnek,uram, hogy visszaszolgáltatta a tulajdonom.”Majd ezek után nyugodtan odasétált az asztalhoz, és elvette a kendőt!„Törvényes felesége vagyok a Smaragd Rádzsa örökösének – jelentette ki ez a lenyűgöző nő. – Hivatalosdokumentummal rendelkezem a házasságunkról. Bagdaszár unokáját hordom a szívem alatt. Valóban,megboldogult férjem súlyos bűncselekmények sorát követte el, de mi köze ennek hozzám és az

örökségünkhöz?”Ekkor Miss Stump felugrott, s ki akarta tépni a kendőt Mrs. Kleber kezéből.„A brahmapuri rádzsa minden tulajdonát elkobozta a brit kormány! – jelentette ki rendkívül határozottanhonfitársnőm, s el kellett ismernem, hogy igaza van. – Ez pedig azt jelenti, hogy a kincs Viktória királynőőfelségének tulajdona.”„Egy pillanat! – ugrott fel a helyéről a mi szeretetre méltó Truffo doktorunk. – Bár származásom szerintolasz vagyok, de Franciaország állampolgára, s itt most annak érdekeit képviselem! A rádzsa kincse acsalád saját szerzeménye, és semmi köze sincs a brahmapuri fejedelemséghez, következésképpenelkobzása törvénytelen! Charles Renier saját akaratából lett francia állampolgár. Saját országa területénkövette el a szörnyű bűnt. A hasonló gaztetteket, főleg, ha kapzsiságból követték el, a Francia Köztársaságtörvényei azzal büntetik, hogy a bűnöst megfosztják minden tulajdonától, amit azután az államrendelkezésére bocsátanak. Adja ide a kendőt, Madame! Az Franciaország tulajdona.” S ő is igenharciasan a kendő felé kapott.Patthelyzet alakult ki, amit az álnok Fandorin ki is használt. A nációjára jellemző bizánci ravaszsággalhangosan így szólt: „Ez egy igen komoly kérdés, amit tisztázni kell. Engedjék meg nekem, hogy mint egysemleges állam képviselője, ideiglenesen magamhoz vegyem a kendőt, még mielőtt darabokra szaggatnák.Ide teszem az asztalra, hogy egy kissé távolabb legyen az elkobzó országoktól.”Ezen szavak kíséretében elvette a kendőt, s arra a kis asztalra tette, amelyik a hajó szeles oldalán állt, acsukott ablakok előtt. Később meg fogja érteni, szeretett Emilym, miért térek ki ezekre a részletekre.Így hát a kendő, Erisz almája, tarka háromszögként feküdt az oldalsó asztalon, s aranyszínben szikrázott.Fandorin, mint afféle egyszemélyes díszőrség és testőrség, háttal állt a kendőnek. Mi pedig, többiek, azebédlőasztal körül tülekedtünk. Gondolja még hozzá a szeles fedélzet függönyeinek suhogását, a borús égködös félhomályát és a lábunk alatti padló szabálytalan ringatózását. Ezek voltak a finálé kezdő akkordjai.„Senki sem veheti el Bagdaszár rádzsa unokájától azt, ami jog szerint az övé! – jelentette ki csípőre tettkézzel Mrs. Kleber. – Belga alattvaló vagyok, s a bírósági eljárás is Brüsszelben kell, hogy legyen. Elég,ha csak ígéretet teszek arra, hogy az örökség egynegyedét jótékonysági célokra ajánlom fel Belgiumban, saz esküdtek a javamra döntenek majd. Az örökség egynegyede, tizenegy milliárd belga frank, annyi, mint aBelga Királyság ötéves bevétele!”Miss Stump a nő arcába nevetett: „Alulértékeli Britanniát, drágaságom! Csak nem képzeli, hogy a magaszánalmas Belgiumának engedik át a döntést ötvenmillió fontról? Ennyi pénzből ugyanis vagy százhatalmas cirkálót építhetünk, és háromszor olyan erős lesz a flottánk, ami már enélkül is az első a világon!Majd mi rendet teremtünk ezen a földön!”Okos nő ez a Miss Stump. Valóban, a civilizáció csak nyerne vele, ha egy ilyen fantasztikus summa a mikincstárunkat gyarapítaná. Hiszen Britannia a földteke leghaladóbb és legszabadabb országa. Minden népcsak jól járna azzal, ha a britekhez hasonlóan élne.Mr. Truffo azonban más véleményen volt. „Ez a másfél milliárd francia frank nemcsak azt teszi lehetővéFranciaország számára, hogy a Németországgal folytatott tragikus háború következményeit jóvátegye, deazt is, hogy létrehozza Európa legkorszerűbb, legfelszereltebb hadseregét. Önök, angolok, sosem voltakeurópaiak. Önök szigetlakók! Európa érdekei az önök számára felfoghatatlanok és idegenek. Monsieur dePeriet, aki nem sokkal ezelőttig a kapitány másodtisztje volt, most pedig a Leviathan ideiglenesparancsnoka, nem fogja megengedni, hogy a kendő az angolok kezébe kerüljön. Azonnal idehívom dePeriet urat, aki majd a kendőt a kapitány kabinjának széfjében helyezi el!”Ezután mindenki hangosan beszélni kezdett, s igyekezett a többieket túlkiabálni, a felbőszült doktorráadásul arra vetemedett, hogy félrelökjön, Mrs. Kleber pedig bokán rúgta Miss Stumpot.Ekkor Fandorin felkapott az asztalról egy tányért, és nagy erővel földhöz vágta. Mindenki riadtan meredtrá, a ravasz bizánci pedig a következőket mondta: „így nem oldjuk meg a problémáinkat. Túlságosanindulatba jöttek, hölgyeim és uraim. Azt javaslom, hogy engedjünk még egy kis levegőt a szalonba,

valahogy nagy lett itt a fülledtség.”Majd odalépett a szélfújta fedélzet felőli ablakokhoz, és sorban kinyitotta őket. Amikor Fandorin akendőnek helyet adó oldalsó asztal feletti ablakot is kitárta, valami egészen váratlan dolog történt: a huzatbelekapott a leheletkönnyű selyemdarabba, az meglibbent, megpördült, s a következő pillanatban alevegőbe emelkedett. A társaság riadt kiáltásaitól kísérve a selyem háromszög elúszott a fedélzet fölött,kétszer meglebbent a hajó korlátján – mintha csak búcsút intene nekünk –, majd kecsesen egyre messzebbszállva távolodott. Mindannyian megbabonázva követtük tekintetünkkel könnyed röptét, amíg az véget nemért valahol a lusta, fehér tarajú hullámok között.„Hogy én milyen ügyetlen vagyok – törte meg Fandorin a temetői csöndet. – Mennyi pénz úszott el! Mostsem Britannia, sem Franciaország nem tudja ráerőltetni akaratát a világra. Micsoda katasztrófa ez acivilizáció számára! Hiszen ez nem kevesebb, mint félmilliárd rubel. Elég lett volna, hogy Oroszországminden adósságát visszafizesse.” Majd a következő történt.Mrs. Kleber vad, sípoló-sziszegő hangot hallatott, amitől borsózni kezdett a hátam, felkapta az asztalról agyümölcskést, s leírhatatlan gyorsasággal az oroszra vetette magát. A váratlan támadás készületlenül érte adiplomatát. Az életlen ezüst penge belehasított a levegőbe, s kicsivel a kulccsontja alatt Fandorin húsábahatolt, de úgy tűnt, nem túl mélyen. A diplomata fehér ingét elöntötte a vér. Első gondolatom az volt:mégiscsak van Isten, s megbünteti az ilyen gazembereket. Az aljas bizánci meglepetten hátrahőkölt, de avérszomjas fúriát nem elégítette ki az eredmény, s a kés nyelét még erősebben szorítva, ismét döfésreemelte a kezét.Ekkor lepett meg mindannyiunkat kis japánunk, aki részt sem vett a vitában, s mindeddig észrevétlenül aháttérben maradt. Majdnem a plafonig ugrott, szörnyű torokhangon vijjogott egyet, mint a sas, s mégmielőtt elérte volna a mennyezetet, cipője orrával csuklón rúgta Mrs. Klebert! Ilyen trükköt még egy olaszcirkuszban sem láttam!A gyümölcskés messzire repült, a japán guggolva földet ért, Mrs. Kleber pedig eltorzult arccal hátrálnikezdett, bal kezével szorítva sérült csuklóját.Ám eszében sem volt elállni vérszomjas szándékától! Háttal az állóórának esett (már írtam önnek erről aszörnyű tákolmányról), kétrét görnyedve megemelte ruhája szegélyét. Bármennyire magamon kívül voltamis az események gyors egymásutánjától, ez már több volt a soknál! Megpillantottam feketeselyemharisnyába bújtatott bokáját (bocsásson meg, kedves Emily, hogy erről is írok), fodros rózsaszínalsóneműjét, majd a következő pillanatban Mrs. Kleber újból kiegyenesedett, s bal kezében egy ki tudja,honnan előkerült pisztoly villant meg. Egy kétcsövű, apró, gyöngyház markolatú fegyver.Nem bátorkodom szóról szóra elismételni Önnek mindazt, amit ez a nőszemély Fandorinnak mondott, deÖn valószínűleg nem is ismeri az ilyen kifejezéseket. Rendkívül energikus és expresszívmondanivalójának lényege az volt, hogy ez az „elvetemült torzszülött” (itt most eufemizmust használok,mert hiszen Mrs. Kleber jóval durvábban fejezte ki magát) életével fizet ezért az aljasbűvészmutatványért. „De előbb még ártalmatlanná teszem ezt a sárga mételyférget!” – visította a leendőanya, majd előrelépett, s Mr. Aonóra lőtt. Az összeesett, s tompán felnyögött.Mrs. Kleber egy újabb lépést tett előre, s a pisztolyát egyenesen Fandorin arcának szegezte. „Én valóbanhibátlanul célzok – sziszegte. – S egyenesen a bájos kis szemeid közé eresztek egy golyót.”Az orosz csak állt, tenyerét az ingén egyre növekvő vörös foltra szorította. Azt nem mondhatnám, hogyreszketett a félelemtől, de azért egyre sápadtabb lett.A hajó a szokásosnál is jobban megbillent – egy hatalmas hullám csapódott az oldalának, s láttam, amint aBig Ben ormótlan tömege meginog, oldalra dől, és... egyenesen Mrs. Kleberre zuhan! A kemény fa tompána tarkójának csapódott, s a rendíthetetlen nő arccal zuhant a földre. A nehéz tölgyfa alkotmány teljessúlyával nehezedett rá.Mindannyian Mr. Aonóhoz rohantunk, aki a mellkasát ért lövéstől a földön feküdt. Eszméleténél volt, smindenáron fel akart állni, Truffo doktor azonban leguggolt mellé, s vállánál fogva határozottan

visszafektette a sebesültet, majd ruháját feltépve megnézte a golyó ütötte sebet, s elkomorodott.„Szemmiszég – mondta összeszorított fogakkal a japán. – Arig-arig súrort.”„És a golyó? – kérdezte nyugtalanul Truffo. – Érzi, kolléga, hogy hol van?”„Aszt hiszem, a dzsobb rapockámban erakadt – válaszolta Mr. Aono, s számomra elképesztő hidegvérrelhozzátette. – Bar arsó rész. Át kerr vesznie a contot a hátamon. Esz nádon nehész. Bocásszon meg akerremetrenségért.”Ekkor Fandorin valami rejtélyeset mondott. A sebesült fölé hajolva halkan így szólt: „No lám, Aono-szan,teljesült a vágya – most már ön az én ondzinom. Az ingyenes japánórák, sajnos, elmaradnak.”Mr. Aono azonban, úgy látszik, kitűnően értette ezt a halandzsát, s elfehéredett ajkait erőtlen mosolyrahúzta.Amikor a matrózok hordágyon elvitték a bekötözött japán gentlemant, a doktor Mrs. Kleberrel kezdett elfoglalatoskodni.Legnagyobb csodálkozásunkra kiderült, hogy a fatákolmány nem törte be a koponyáját, hanem csak egyjókora dudor nőtt a fején. Nagy nehezen kiráncigáltuk a megkukult bűnözőt a londoni látványosság alól, ésátraktuk egy fotelba.„Attól tartok, hogy a magzat nem él túl egy ilyen traumát – sóhajtott fel Mrs. Truffo. – Hiszen ez a szegénycsöppség nem tehet az anyja bűneiről.”„Semmi baja sem lesz a csöppségnek – nyugtatta meg a férje. – Ez a ... nőszemély olyannyira életerős,hogy minden bizonnyal egészséges gyermeknek ad életet, ráadásul könnyen, a kellő időben.”Fandorin megbotránkoztató cinizmussal tette hozzá: „Van okunk reménykedni, hogy egy rabkórházban fogszülni.”„Szörnyű még csak belegondolni is, mi születhet egy ilyen anyától” – mondta megborzongva Miss Stump.„Mindenesetre a terhessége megmenti a guillotinetól” – jegyezte meg a doktor.„Vagy az akasztófától” – mosolyodott el Miss Stump, emlékeztetve minket az elmérgesedett vitánkra, amivalamikor még Gauche felügyelő és Jackson nyomozó között zajlott le.„A legtöbb, ami fenyegetheti – egy rövid börtönbüntetés az Aono úr elleni gyilkossági kísérletért –jegyezte meg fanyarul Fandorin. – És még enyhítő körülmények is lesznek: hirtelen felindulás,megrázkódtatás, s ismét csak a terhesség. Ezen kívül semmit sem sikerül majd bebizonyítani – ezt egyszermár kitűnően előadta nekünk. Biztosíthatom önöket, hogy Marie Sansfond hamarosan ismét szabad lesz.”Különös, de senki sem hozta szóba a kendőt, mintha soha nem is létezett volna. Mintha csak a szél, aszínes selyemronggyal együtt, a semmibe sodorta volna a száz brit cirkálóval és a francia revanche-salegyütt az elménken és lelkünkön eluralkodó beteges lidércnyomást is.Fandorin megállt a felborult Big Ben mellett, amelyre most már egyenesen a szeméttelep várt: az üvegeösszetört, a szerkezete tönkrement, a tölgyfa tok végigrepedt.„Jó kis óra – mondta az orosz, ismételten tanúbizonyságot téve arról a közismert tényről, hogy a szlávokbaegy csöppnyi esztétikai érzék sem szorult. – Feltétlenül megjavíttatom, és magammal viszem.”A Leviathan kürtje hangosan felbúgott, talán egy szembe jövő hajót üdvözölt, s én arra gondoltam, hogyhamarosan, alig két-három hét múlva megérkezem Tahiti szigetére, s ismét találkozunk, imádott kisfeleségem. Ez az egyetlen dolog, aminek van értelme, s ami számít. Minden egyéb köd, pára, lidércfény.Egymás mellett boldogok leszünk – ott, az édeni szigeten, ahol mindig szikrázóan süt a nap. Várván ezt az örömteli napot,maradok az Ön gyengéden szerető férje

Reginald Milford-Stokes

Vége

Idegen szavak:

1 Szörnyű dolgokat mond. Nem kellene kellemesebb társalgási témát választanunk? (angol)2 Csak akkor nem, ha egy hölggyel van dolga, (angol)3 A mohamedán egyházi és polgári jog. (arab)4 Micsoda botrány! (angol)5 Én valóban láttam valami rendkívülit, éppen tegnap! Egy szénfekete, emberi arcra egyáltalán nemhasonlító pofa nézett be rám az ablakon, amikor a kabinunkban tartózkodtam! Rettenetesen megijedtem!Mondtam önnek, de nem tulajdonított neki jelentőséget! (angol)6 Általános figyelem, (angol)7 Milyen vulgáris! (angol)8 Segítség! (francia)9 Drágám, rettenetesen félek! (angol)10 Micsoda szörnyűség! De miért tette? (angol)11 De, kérem, ez több mint elég! Drágám, rettenetesen fárasztó lehet neked ezt a sok ostobaságot fordítani,(angol)12 Rímekbe foglalt tréfás mondások a lottójátékban.13 Sportszenvedélyből, (angol)14 Ó, nem! Csak ne kezdje el újra! (angol)15 Én meg elugrom a kötésemért, (angol)16 Mi történt? Kalózok támadtak ránk? (angol)17 Pontosan erről van szó. (angol)18 Ez a sárga korcs csaknem eltörte a csuklóm, (angol)19 Elnézését kérem, Mr. Aono. Ha nyújtaná kezét... Köszönöm (angol)20 Ó, istenem! Szegény kislányom! (angol)21 Ártatlan áldozat, (angol)22 Béka. (angol)23 Kapitány, én vagyok az, Jeremy Fox! Kérem, nyissa ki! Vészhelyzet van! (angol)24 Mi történt, Jeremy? (angol)25 A francia kopó főbe lőne magát! (angol)26 De nem én! (angol)27 Fattyú, esküszöm az anyám sírjára, (angol)28 Ó, Uram, irgalmazz bűnös teremtményednek, (angol)29 Mindent fordítson, amit mond. Mindent, szóról szóra, (angol)30 Végül, de nem utolsósorban, (angol)31 Ó, istenem! (angol)32 Ó, igen, nem is kell hozzá sok idő. (angol)

Stats:

EURÓPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST, 2004

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Б. Акунин: ЛевиафанЗАХАРОВ, Москва, 2001

Copyright © B. Akunyin, 1998

Hungarian translation © Bagi Ibolya, 2004

Európa Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó Osztovits Levente igazgató

A tördelés az SZBÉ Bt. MunkájaNyomta az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető György Géza vezérigazgatóKészült Debrecenben, 2004-ben

Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós

A kötetet Sz. Bodnár Éva tervezteKészült 15, 22 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 7636 7

TartalomEgy s más Gauche felügyelő fekete dossziéjábólElső rész

GAUCHE FELÜGYELŐREGINALD MILFORD-STOKESRENATA KLEBERCLARISSA STUMPHINTARO AONO

Második részHINTARO AONOCLARISSA STUMPREGINALD MILFORD-STOKESRENATA KLEBERGAUCHE FELÜGYELŐ

Harmadik részHINTARO AONOGAUCHE FELÜGYELŐRENATA KLEBERCLARISSA STUMPREGINALD MILFORD-STOKES

Idegen szavak:Stats: