Búvópatak 2012/május

Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2012. május – XI. évfolyam 5. szám Ára: 350 Ft

2

3

4

6

1019

20

Búvópatak

MagyarságomsokféleségeLengyel János írása

Amit el kellmondaniGünter Grassprózakölteménye

Interjúegy hajléktalannalMadocsai Kingainterjúja

MélyföldKalász István novellája

Viktorés ViktóriaPetrozsényi Nagy Pálregényrészlete

RequiemBakay Kornéltanulmánya

Istenségek,lányokKelemen Lajos esszéje

KettenGí fotója

Nincs lágyabb, mint a víz,mégis a köveket kivájja:nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Búvópatak 2012. május 2. oldal

AAmikor magyarnak születtem egy hatalmas birodalom eldu-gott szegletében, még csak nem is sejthettem, mekkora galibát okozok – magamnak. Meg a jövőbeli utódaimnak.

Egyébként eszmélésemtől kezdve folyton azt hallottam, szovjet vagyok. Az intézményesített, rendkívül célirányos (kiirtani az egészséges nemzettudatot) propaganda hatása alatt gyerekként sokszor megálltam a szülővárosom, Bereg-szász központjában magasodó „Jóságos Nagyapó” szobránál, akiről úton-útfélen hangoztatták, hogy neki köszönhetünk mindent (ezek szerint a semmit is). Akkor még nem sokat mondott nekem a Vlagyimir Iljics Lenin, alias Uljanov neve. Ma már annál inkább.

Az óvoda, az iskola és a sajtó sulykolta demagógia hatását a család próbálta közömbösíteni. Amúgy, a maguk módján. Emlékszem, anyám a fejét csóválta, amikor pionír-szerkóban csasztuskákat énekelve masíroztam fel és alá házunk udvarán. De volt durvább eset is. Ukrán nyelvű óvodába jártam, ahol veréssel jutalmazták a magyar szót. Jópárszor részesültem az efféle nyaklevesekben. Otthon viszont édesapám legyintett meg azért, mert ukránul szóltam. Gyermeki aggyal nem tud-tam felfogni a dolgok hátterét, ezért nemes egyszerűséggel nem szólaltam meg semmilyen nyelven.

Később rájöttem, hogy a szovjeten belül magyar vagyok, mert arcomba zúdították a bűnös nemzet legendáját. Törtem a fejem: ha magyar vagyok, miért nem Magyarországon élek? A válasz nem késett: mert minket a „dicső” Vörös Hadsereg szabadított fel a fasiszta megszállás alól, s tulajdonképpen örülhetünk, hogy bűnös nemzetként tagjai lehetünk a szov-jet népek nagy és boldog családjának. Merthogy a magyar fasiszta, utolsó csatlós, tehát bűnös nép, s voltaképpen szé-gyellnünk kellene nemzetiségünket. Ezt sem értettem, hiszen akkor már hallottam a szovjet–magyar barátságról, a Varsói Szerződésről, a szocialista országok egységéről, a KGST-ről, meg a jelszóról: Világ proletárjai, egyesüljetek!

De minek? Kivel? Hol? Mikor? – fogalmazódtak meg a kérdések gyermeki elmémben. Éppen ezért nem tudtam „fel-dolgozni” a pofont, amit osztályfőnökömtől kaptam a füze-tem borítójára rajzolt piros-fehér-zöld zászló miatt. De hiszen egy baráti ország lobogója! – gondoltam keserűen. Vajon a cseh-szlovák vagy a román zászló is hasonló reakciót váltott volna ki a hivatását túllihegő pedagógusból?

A szovjet-magyar barátságnál maradva, ott volt még a szám-talan kézzelfogható példa: Brezsnyev elvtárs és Kádár elvtárs forró repülőtéri csókjai, a csereüdültetések, három évente be-vásárló út Magyarországra, vagy éppen az Asztély és Be reg-surány között elterülő Barátság almáskert. Akkor mi is van itt elvtársak és továriscsok?

De hagyjuk az érzelmi húrokat, nézzük a tényeket! Sok-sok éven át egyetlen magyar állami vezető sem látogatott el szü-lőföldemre. A magyar társadalom jelentős része azt sem tud-ta, hogy a Nagy Testvér birodalmában, Kárpátalján is élnek nemzettársaik. Mi több, sokan közülük ma sem tudják térben

elhelyezni pátriám mégoly nevezetes, a magyar történelem-ben egykor fontos szerepet betöltő településeit: Beregszász, Mezővári, Huszt, Munkács, Ungvár, Nagybereg, Podhering, Visk, … Történt, hogy Magyarországon élő rokonainkat meg-látogatva, az ottani település apraja-nagyja eljött megnézni a „ruszkikat”, akik folyékonyan beszélik a magyart. Mert szá-mukra csak ruszkik voltunk – gyarapodott a jelző.

Aztán dugába dőlt a vörös csillagos Unió, amit neveztek népek börtönének, az emberiség szégyenének, … Ki gondol-ta volna akkor, hogy bő egy évtized múlva az anyaországtól elválasztó szögesdrótkerítés mögött egy másik Unió veti meg a lábát? Megtörtént. És amíg a másik, az a gonosz, bezárt, ez az új, a jóságos kék csillagos kirekeszt minket, engem. Az

„európai magyar” titulus egyelőre elmaradt, ám Ukrajna füg-getlenné válásakor ruszkiból egy csapásra „ukránná” avan-zsáltam, mármint a magyar állampolgárok szemében. Mert szülőföldemen megmaradtam megtűrt magyarnak, és az a türelem egyre fogy.

Az eddigi mérleg tehát: bűnös nemzet tagja, szovjet, rusz-ki, határon túli, ukrán. Nem kevés, ugye? S ez még nem min-den, mert voltam már szórványmagyar is. Sőt, 2002-től újabb címkét viselek, mert státuszmagyar lettem. Erről igazolványom is van, szép zöld színű, koronás címerrel, és hozzá mellékelt ígérethalmazzal. Persze, papír nélkül is jól tudom, hogy ma-gyar vagyok, de az igazolvány birtokában komolyan hinni kezdtem azt is, hogy végre igazi tagja lehetek nemzetemnek. Amiről hinni véltem, hogy az enyém, hiszen egyazon nyelvet beszélem, még ha kicsit másként is. Tévedtem: a státuszigazol-vány időközben úgy kiürült, hogy félő, elfújják a történelem fura szelei.

Aztán eljött a Mikulás, vagy ahogy tetszik Télapó. 2004. december 5-én az anyanemzet mostohának bizonyult, és ala-posan arcul csapott minket, engem. Hogyan? Miért?

Summa summarum: az évek során számos jelzővel illettek, de azokat soha nem én választhattam. Végül így lettem csa-lódott magyar, vagy csak egyszerűen csalódott.

Várai Artúr rajza

LengyeL János

Magyarságom sokfélesége

Búvópatak 2012. május3. oldal

Günter Grass

Amit el kell mondani

MMiért hallgatok, miért hallgattam el oly sokáig, mi nyilvánvaló, haditervekben kifőzött elmélet, melynek végén mi, a túlélőklegfeljebb lábjegyzet lehetünk.

Ez az állítólagos első csapás joga,mely kioltaná a szájhősök igájábaszervezett és irányított iráni tapsnépetcsak azért, mert e hatalom árnyékában atombomba építését vélik látni.

De miért tiltom el magam azt a másik országot hogy nevén nevezzem,ahol évek óta – bár titkon – hatalmasnukleáris erő dagad, ám minden ellenőrzés híján?

Általános csend honol e tény felett,mely hallgatást magam is elfogadtam,e csend nehéz hazugságom, kényszerem,hiszen azon mód, mikor megtöretik,az ítélet „antiszemitizmus” készen áll.

Most azonban, mikor hazám, melyetsaját ősbűne követ utánozhatatlanul, és azt újra meg újra rajta számon kérik,csakis üzletileg persze, ügyesen forgatott szóbeszéddel jóvátétellé nyilvánítottan egy további tengeralattjárót ad el Izraelnek, egy olyat, melynek tulajdonsága mindent elpusztító robbanófejeket célba lőni amoda, holbizonyítatlanul egyetlen atombomba volna,melynek majd végső bizonyossága az aggodalom oka,mondom, mert mondani kell.

De miért hallgattam eddig?Mert úgy véltem, származásomsoha le nem mosható szégyenével tiltja a tényt, igazság mondásátIzraeltől elvárni, ez országtól, melyhez kötődöm, s kötődni fogok.

Miért most mondom, öregen, utolsó csepp tintámmal:Izrael atomhatalma veszélybe sodorja a világ amúgy is törékeny békéjét?Mert ki kell mondani azt, ami talán holnap már késő lehet:mi – épp eléggé terhelt németek –gyaníthatóan bűnsegédek lehetünk,a szokásos mentegetőzések pedig erőtlenek.

Beismerem: nem hallgatok tovább, mert elegem van a Nyugat álságábólés csak remélhetem, hogy sokan törik meg a csendet, mert a közelgő

veszélyt elkerülendő az ezt okozókatfel kell szólítani erőszakosságuk megszüntetésére,követelve, hogy állandó, meg nemakadályozható ellenőrzés mellettaz izraeli atomerőt ésaz iráni atomberendezéseket egyarántnemzetközi hatóság felügyelete, és e két ország kormánya tarthassa szemmel.

Csak így segíthetünk Izraelnek és Palesztinának, mi több minden embernek, kik ezen az őrület bitorolta területen szorosan egymás mellett egymásra acsarkodva élnek, végül magunkon is csak így segíthetünk.

Fordította: Szutrély Péter

Megjelent a „Süddeutsche Zeitung” 2012. április 4-i számában,majd a világ számos vezető lapjában.

Hamlet – Várai Artúr rajza


AA legegyszerűbb, ha a hajléktalan-kérdésben egy hajléktalantól tájé-kozódunk. Szakértője a témának, könnyen elérhető 100 méteren belül Budapest bármely pontjáról, és nem kell bejelentkezni a titkárnőnél. Kis egyeztetés, hogy vajon tud-e rád egy kis időt szánni, és már kezd-hetjük is.

– Látom, hogy Ön sokat olvas. Minden nap látok valami olvasni-valót a kezében. Miket szeret a legjobban?

– Én mindenevő vagyok. Történelmi, sci-fi, National Geo-graphic, Reader’s Digest-kiadványok. Ezeket általában aján-dékba kapom, mert mások is látják, hogy olvasok. Van egy idős hölgy, aki mindig nekem adja az újságjait, miután elolvasta őket. Egy antikvárius is szokott könyveket adni, én is neki, amit kapok. Most a Csapda 2-t olvasom. Itt van a Csapda 1 és 3, meg a többi könyv a szatyromban.

– Hogy jutott Ön olyan helyzetbe, hogy kénytelen a magánkönyv-tárát egy szatyorban tartani?

– Ó, az egy hosszú történet. Volt egy saját lakásom Buda-fokon, közös telken a szomszéddal. Nos, ez se szó, se beszéd, lebontatta az én lakásomat.

– És ezt Ön nem vette észre?…– Nem, mert ekkor máshol laktam: egy megboldogult ba-

rátom házát őriztem a családja kérésére szívességből néhány éve, amikor a lebontás hirtelen megtörtént. Egy évvel ezelőtt tudtam meg, és ez egybeesett épp a munkám elvesztésével, legfeljebb pár hónap eltéréssel. Nem volt állásom, és nem volt hová mennem.

– Mi volt a munkája? Megpróbált új munkát keresni?– Egy kocsmában voltam amolyan jolly joker. Hétvégén

csapos, áruszállítás, stb. Innen, fogalmazhatunk úgy, hogy kipiszkáltak. És persze, aztán többször megpróbáltam… de tudja, a hajléktalanság és a munkanélküliség együtt olyan, mint a saját farkát kergető kutya. Ha egyszer nincs állandó lakásod, akkor nem kapsz munkahelyet. Ha nincs munka-helyed, akkor nem tudsz összegyűjteni magadnak lakásra. Az utcáról nem lehet bejárni.

– A hajléktalanotthonból be lehet járni dolgozni? Milyenek ott a körülmények?

– Ó, ha benézne a Dankó utcába este tíz után! Hogy mit látna, azt kérdezi? Balkánt, Albániát. Teljesen tele van ember-rel, még az ágy alatt is alszanak polifómokon. A lopások min-dennaposak. Csodálkozik? Egyébként Budapesten lakik?… Szóval, ha nincs ott az embernek egy barátja, akire rábízhat-ja a csomagját, akkor szinte biztos, hogy fürdésből visszajö-vet már nem találja meg. Tisztaság? Az éppen lenne, csak a fürdővíz olyan, mint a mesében: hol volt, hol nem volt.

– Hogyan reagáltak a munkaadók a helyzetre?– Nem csak a hajléktalanság volt a baj a munkakeresésben.

Már 62 éves vagyok. A munkaadók ezek hallatán csak húz-ták a szájukat jobbra meg balra. A sunyibbak azt mondták, hogy „majd értesítjük”. Ez persze sosem történt meg. Az egye-nesebb az volt, amikor megmondták, hogy „nem Önre gon-doltunk”, vagy nem alkalmaznak, mert túl sokat kellene fizet-niük a végzettségem miatt. Igen, mert nekem több diplomám is van. Budapesti főiskoláról élelmiszervegyész és üzemgaz-dász, Gödöllőről pedig szakmérnöki üzemvegyész diploma.

Ezenkívül még Balassagyarmaton végeztem mint kábelipari gépész szakmunkás. Még 3 évet Marx–Lenin egyetemre is jár-tam, tejipari szakra, Gödöllőre.

– Akkor miért dolgozott sörözőben utoljára? Nem talált a végzett-ségének megfelelő munkát?

– Dolgoztam én fiatalabb koromban olyanban is. De hát tudja, ma mi a helyzet kis Kelet-Közép-Európánkban… Üzem-szervezés? Üzemgazdász?… Régen itthon dolgoztam élelmi-szeriparban és kábeliparban, majd 5 és fél évet Svédország ban mint kábelipari gépész. Aztán haza kellett jönnöm a maga-tehetetlen édesanyámat ápolni, a család pedig kint maradt. A távházasság nem működött, aztán jött a válás. Itthon egy barátomnak a játékterem-vállalkozásába szálltam be mint csendestárs. Ezt a részesedést később a lányomra hagytam. Egy ideig a budapesti örökölt lakásban laktam (abban, amit később lebontottak), majd átköltöztem abba a lakásba, amit őriznem kellett. Ekkor egy másik barátomnak segítettem be, aki karosszérialakatos volt, de aztán ez a vállalkozás abba-

Csontváry Kosztka Tivadar rajza

Madocsai Kinga

Interjú egy hajléktalannal


N

maradt. Tessék? Nem, nem volt igényem magasabb állásra. Ezután dolgoztam a sörözőben.

– Hová tűntek a tartalékai?– A válás után a svéd ház a feleségemé lett, a nagyobbik lá-

nyomnak – aki végül itthon lett zenetanár – hagytam a kocsit. A fiamé lett a balatonkenesei nyaraló, ő most Németország-ban él. Hogyan? Dehogynem maradt nekem valami: a jó ke-délyem, az életszeretetem. Azon kívül is volt pénztartalékom, hiszen még dolgoztam, de hát azt feléltem egy idő után. Tavaly-előtt pont felemelték a nyugdíjkorhatárt is 65 évre… arra még várhatok.

– A családja miért nem segít a mostani helyzetén?– Nem tudnak róla. Azt hiszik, hogy minden a legnagyobb

rendben van. A válás után szétzilálódott a család. Az ex ne-jemmel és a fiammal legfeljebb egyszer egy évben találkozom, vagy még akkor sem. Az itthon élő lányaimat szoktam láto-gatni, de ez a dolog akkor sem derül ki. Ez kizárólag az én ügyem. A kisebbik albérletben lakik, a másik családanya… Nem az ő dolguk ez, hanem az enyém. Nem mondom meg, és nem errefelé laknak.

– Amikor lebontották a lakását, miért nem fordult jogi segítségért?– Amikor lebontották a lakásomat, én is mentem egy szo-

ciális alapítványhoz, a Kiút-hoz. Itt szociális munkások dol-goznak, beszélgetnek az emberrel. Már ez önmagában is se-gítség. Ők felajánlották, hogy megpróbálják az ügyet jogi úton felgöngyölíteni. De nekem kellett döntenem, hogy vajon érdemes-e elkezdeni. Mire sorra kerülök… Nem lehet tudni, meddig húzódik a tárgyalás, a fellebbezés… Esetleg évek múltán talán kiharcolnak egy kis kártérítést…A lebontott kis lakás pedig egy kész tény.

– Az alapítványnak már megadta a válaszát? Mikor döntött úgy, hogy feladja, és az utcán ülve „segítségre szorul”?

– Az alapítványnak még mindig nem adtam választ. Egy év-vel ezelőtt belefáradtam a hadakozásba. Nem, nem volt nehéz a döntés, hogy leülök az utcára. Ez fokozatosan érlelődött. Úgy döntöttem, hogy inkább megvagyok, így is át tudom vészelni. (Kiüríti a poharat, és a pénzt zsebre teszi.) Mindig vannak, akik segítenek. (Mosolygós egyetemista lány áll meg mellettünk, és felajánlja saját készítésű szendvicsét.) Vannak, akik ismernek, és rendszeresen segítenek. Van olyan is, aki csak néha egy-két szót ideszól. Ez sokszor többet jelent, mint ami-kor valaki csak úgy peckesen idevágja a pénzét. Vagy például amikor egy mamika idehoz két szem negrót, amikor olyan kevés a nyugdíja… Ez sokkal jobban esik. Szóval jut élelmi-szerre, újságra, cigarettára.

– Egyeseknek alkoholra is, ahogy így az utcán néha látni.– Mérlegelni kell, hogy mire költsük a pénzt. Mindenkinek

van egy fontossági sorrendje. Általában ez az élelmiszer, és utána a cigaretta. Sajnos vannak, akiknek az alkohol az első.

– A többiek általában hogyan töltik egy napjukat? Megtalálja velük a hangot?

– Napközben mindenki megy a maga kis begyűjtő körút-jára. Igen, amit itt lát, az az én kis begyűjtő körutam. Vannak, akik például sörösdobozt vagy üveget keresnek, és viszik visz-szaváltani. Próbálnak valamiből pénzt csinálni. Csak este ta-lálkozunk, mielőtt elalszunk. Jól kijövök velük, minden csak alkalmazkodás kérdése. Valamikor foglalkoztam kisebb szín-házi csoportokkal, így szert tettem – ha mondhatjuk így – bi-zonyos emberismeretre. Azt ’78-ban hagytam abba.

– Ön hol szokott aludni? Szabadban, vagy…– A Kálvin téren. Igen, télen is. Olyankor több ruhát gyűj-

tök, takarókat… Változó, hogy hányan alszunk ott, általában hárman-négyen.

– Terjed a fiatalok között bizonyos szóbeszéd a ,,koldusmaffiáról”. Ön mit tud erről? Létezik?

– Hogyne, a román koldusmaffia. Romániából hoznak em-bereket, és kiküldik őket a város különböző pontjaira. Isme-rős a Váci utcában? Az alsó déli felén, ha jár, nézze meg a botosokat! A rövid botról lehet megismerni azokat, akik a műszak leteltével egyszerűen a hónuk alá csapják a botot, és mennek haza. Valószínűleg biztosítanak nekik lakást a besze-dett pénzükért cserébe. Úgy látszik, megéri nekik. Csak látás-ból ismerem őket, nem igazán tudnak magyarul. Ezért ismer-tetőjelük még jellegzetesen a tábla, amit a kezükben szoktak tartani, hogy „segítsenek, 7 éhező gyermekem van” stb. De ha azt mondják nekik például, hogy menj arrébb, azt hihe-tetlen gyorsan megértik. De mesélhetnék a Moszkva téri em-berpiacról is, ahol reggel hat órakor igen alacsony áron kel el a munkaerő…

– A többiek, főleg a fiatal hajléktalanok, általában hogyan kerül-nek ilyen helyzetbe?

– Többnyire családi problémák elől menekülnek el otthon-ról. Általában vidékről Pestre, mert itt azért még mindig több a lehetőség.

– Ön szerint azoknak, akik még nem adták fel a harcot, van kiút?– Vannak alapítványok, akik felkarolhatják őket. Például

ez a Kiút Alapítvány. Nem egy nagy alapítvány, de vannak összeköttetéseik, elirányíthatják őket ide-oda. Ha más nem, legalább ott a szociális munkások beszélgetnek az emberrel, ami nagyon jó. Én is be szoktam járni, és néha kapok tőlük könyveket. Egyszer erre járt az X alapítványtól egy fiatal úr és egy hölgy. Mondták, hogy menjek ide meg oda, de mond-tam nekik, hogy hagyjanak békén. Mire azt mondta a fiatal-ember, hogy „Ne felejtse el, hogy az utcán töltött 1 év 5 évnek számít.” Hogy ezt hogy értette? Hát egészségben, lerongyo-lódásban, munkából való kiesésben, mindenben. Na, te is szépen vigasztalod a vigaszra szorulókat! – gondoltam ma-gamban, és még valami nagyon csúnyát is hozzá.

– Ön végeredményben elégedett a helyzetével?– Igen. A családom azért nem hiányzik, mert szoktam ta-

lálkozni velük. A lányaimmal rendszeresebben, a fiammal és az exnejemmel legfeljebb egyszer egy évben. Vágyom-e vala-mi más elfoglaltságra? Nem, amíg tudok olvasni meg kereszt-rejtvényt fejteni – addig milyen más elfoglaltságra vágynék? Nem kell más. Az óta az egy évvel ezelőtti esemény óta persze volt, hogy nyüzsögtem, jöttem-mentem, próbálkoztam. De beköszöntött a kor, 62 éves vagyok. Így már kényelmesebb.

– Mire büszke Ön az életében?– Hát a három szép csemetémre. És ezenkívül arra, hogy

mindig úgy éltem, ahogy akarhattam élni.– Milyen perspektívát lát még maga előtt?– Ki lát ebben az országban perspektívát? Esetleg a Rózsa-

dombról!– Úgy értem, mire vágyik még az életében?– Nem tudok ilyet mondani. Szerintem a jót meg kell talál-

ni, a rosszal meg nem foglalkozni, mert annak nincs értelme. Tudja, ha az egyik lábunkat levágják, mondhatjuk azt, hogy „jaj, de rossz nekem, nyomorult lettem!” De azt is mondhatjuk, hogy „hiszen jól jártam, mert a másik lábam még megvan!”.

Ez az írás nem olyannak készült, mint amilyenné végül lett. Bevallom, kissé dogmatikusnak szántam. Fel akartam hívni a figyelmet egy olyan problémára, amelyikkel kapcsolatban az emberek többségének fejében mesterséges, öngerjesztett köd van. De annak, aki elszántan kutatja azt a problémát – mint ennek az írásnak az írója is –, hogy egyesek miért kerülnek olyan emberhez méltatlan helyzetbe, hogy az életet a koszos járdaszegély és a kolduló mcdonald’s-os pohár béka-perspektívájából kénytelenek nézni, annak rá kell jönnie, hogy az élet csöppet sem dogmatikus.


NA fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Szegény emberek – M. Zsigmond

November volt. Őszi sötét, síkságcsönd, nyálkás-köd jött reg-gel és alkonyatkor, majd később érkezett a fagyban ropogó talaj, és mi ketten a régi tábori barakkokat hoztuk rendbe ott, a Hortobágy szélén. Az épülettetőket foltoztuk, a rozsdás kerítést, az udvar repedezett betonját javítottuk. A vaságya-kat hegesztettük, a zuhanyzókat tisztítottuk; az elhagyott úttörőtábort akartuk megnyitni. Újra. Abból akartunk meg-élni, hogy majd nyáron gyerekek jönnek a táborba. Árvák, kicsapottan éhesek, összevertek. Szegény családból szárma-zók, városszélén lakók. És mi táboroztatjuk őket. És pénzt kapunk. Nyáron. Hatalmas volt az ég, gémek repültek a Hor-tobágy felé, keleten a hegyek feketéllettek, jobbra H., a falu-szagú alföldi város a házakkal, aszott kertekkel. A bezárt varrodával, malommal, a templommal a főtéren. A város ha-tárában, a bekötő út mellett volt a Gork csárda, odajártunk este, munka után. Mi ketten a „voltak”. A volt mérnök, a volt művelődésszervező. A két borostás városi, az ügyetlenek. Akik jöttek ide, hogy belekezdjenek az újba, a régi táborba a csatorna partján. A Gork csárdában este a Venczel testvérek ültek, ők napközben fát, betont, salakot fuvaroztak ide-oda, le-föl a síkságon, este ültek, vicceket hoztak női mellekről, megy a magyar és a tót…, voltak még a Sárköziék: apa és fia, korom-fekete arcok, komor tekintet, dohos lehelet, szótlanság, lopott gépek otthon; Sárköziék építkezéseken segítettek. Jött a kö-vér Géza, a kirúgott rendőr, ő képzeletében pedofilokat lőtt le, peng, golyót a farkába, peng, kettőt a térdébe, meg az öreg János; így ültünk sűrű cigarettafüstben, a rekedt hangok félbe-szakadt mondataiban, a nevetésben, meg mi ketten a Gorkban. A táborból… És jött oda a Belga. Is. Tudtuk: a Belga Belgium-ból jött, a közeli tanyán lakott, a meggyilkolt holland örö-kösétől vásárolta házát. Jan, „afeneholland” eljött hazájából, mondta Ferenc, az öreg kocsmáros; az a Jan senkit sem bán-tott. Tartott kecskét, tyúkot, aztán egy éjjel megtámadták, leszúrták az udvaron, úgy vérzett el a magyar sárban, mint a disznó. Szégyen. A Belga szőke, hallgatag férfi volt, nem be-szélt magyarul, negyvenéves lehetett, koszos inget, poros nad-rágot, fakó kabátot hordott, estefelé jött gyalog, pálinkát kért, beült a sarokba, az öreg tévé alá, hallgatott, ivott. Egész üveg pálinkát ivott meg, aztán lefordult a székről, ült-feküdt a fal mellett nyitott szájjal. De senki sem bántotta, senki sem vet-te el a pénzét, senki nem rúgott bele. Hagyták a szék mellett feküdni-ülni ferdén; később felébredt, pislogott, motyogott, felállt, imbolygott, pálinkát kért a pultnál. És ivott tovább. A Belga nem beszélt, nem kért pénzt kölcsön, csak jött, ivott, lefordult a székről, egy óra múlva felébredt, dünnyögött franci-ául, majd záróra előtt elment. Vissza a megölt holland házába. Mi azon az őszön javítottuk a barakktetőt, üvegeztük az abla-kokat, festettük az összefirkált falakat: Anyád!, Itt volt Imre!, Hajrá Fradi!, Kurva vagy!, néha veszekedtünk mi ketten: a volt művelődésszervező és az oly régen volt mérnök. Vitáztunk kalapálás, faragás, zsíros kenyér, uborkaevés közben azon, ho-

gyan legyen ez a tábor? Mi legyen a jövő? És a pénz? A volt mérnök azt mondta, ezen a táboron itt, a pár barakkon, a rak-táron, a düledező istállón, a rozsdás zászlórúdon, a szétmál-lott könyvkupacon, az egykori kultúrtermen, átok ül. Átok van a szétrúgott ajtókon. Tudod, mondta a mérnök, meghalt itt egy fiú és egy lány, ezért ide csak felnőtteket szabadna beengedni, akik bírják az átkot. A reggeli és esti zászlófelvo-nást, vigyázzban állást a gyerekeknek. Néha éjjel lépéseket, hangokat hallok, valaki sír, mondta, és olykor suttognak. És mégis mit szólnál aktfotós tanfolyamhoz, jönnének németek, belgák, hízott osztrákok papucsban, haha. Mi hoznánk a pucér nőket eléjük, szép, fiatal lányokat, borotvált lenne a magyar hónuk alja, támadna erre a vágy, ja-ja, das ist gut, lenne magyar pénz. Na? És fáradtan röhögtünk. Igen, így dolgoztunk, kalapáltuk, csavaroztuk össze az elhagyott úttö-rőtábort a csatorna partján. És a zizegő papírra, a pénzre gon-doltunk, este meg jártunk a földek mentén a Gorkba. És oda jött a Belga is. Ült a sarokban, ivott és ivott, még akkor sem állt fel, ha Brüsszelről beszéltek a feje fölötti tévében, ha fél-meztelen lányokat mutattak a tengerparton, ha sportkocsik csillogtak irodaházak előtt, ő csak ivott, nem szólt. Novem-ber végére járt, tiszta volt az ég, csak az egyik barakkot tud-tuk fűteni az olajkályhával, keletről jött fel a hideg szél, a gémek nem repültek már, csak vadkacsák hajnalban. Fagy kúszott a ruhánkba, a cipőnkbe, a mellünkre ráült a metsző levegő, ujjainkat szorította a hideg, igen, így azon az estén siettünk a Gorkba. Leültünk, ittunk, beszéltük ugyanazt át és vissza és megint, hogyan is legyen a körhintával, ha lesz egyáltalán, jött a Belga is, leült, itta a vegyes pálinkát csend-ben, aztán lassan lefordult a székről. Az öreg Sárközi szólt először az ajtó mellől, na, ez nem kel fel, meghalt, vége. Ferenc lassan kijött a pult mögül, odahajolt a Belgához, figyelmesen

KaLász istván

Mélyföld

Várai Artúr illusztrációja


F

nézett a fehér, borostás arcába, és azt mondta: tényleg meg-halt, mert ő – folytatta – munkásőr volt régen, ő tudja, milyen a halál. A Belga? Halott. Már hideg. Az ujjai merevek. Az asztalra tettük a testet, a volt művelődésszervező fölé hajolt, hallgatta, ver-e a szíve, majd a WC tükrét hozta, és tartotta az orra alá, filmben látta, hogy így kell, húzta fel és nézte a Belga szemét, végül azt mondta, ez csöndes, nem ver a szív. Halott ez már. Ott feküdt a faasztalon, a poharak, sörös do-bozok, hamutartók között. A Belga. A szemünk előtt halt meg, itta ki magát az életből.

Jelenteni kell, mondta Ferenc, a halált kell. De nem, szólalt meg G., volt rendőr, miközben a halottat járta körbe, nézte, senki sem ismerte, senki sem tudja, honnan jött, senkinek sem hiányzik a Belga, minek akkor? Ki kell tölteni egy csomó papírt, magyarázni, haha, telefonálni kell, a követség jön, a városból nyomozók ide, kérdeznek keresztbe megint, tanúkat keresnek hosszasan. Trükkösen. Hogy volt? Mikor történt? Maga hol ült akkor a kocsmában, he? Mindenki gyanús lesz itt! És újságírók jönnek, az újságban cikk és fényképek lesz-nek a Gorkról, a táborotokról. Minket lát az ország, nézett körbe, és mit, miért kapott inni a Belga? Elővesznek minket! Miből élünk, kik vagyunk, minek, hogyan, miért, na? Bonyo-lult lesz az élet. Bezárják a Gorkot is? Leheeeet még ez is, ki-abált G., senki sem tudja, honnan jött, mondta, temessük el. Menjen a föld alá, legyen nyugalmunk. Nem bántottuk, de nem idevaló, minek akkor?

Kutyák futnak a síkságon. Elszöknek a kertekből, kijönnek a feléjük rugdalók városából, iszkolnak oldalazva, céltalanul, néznek félénken, állnak az út mentén, ülnek a Gork előtt, üzekednek, ugatnak a csatornaparton. És a kutya a halottat kiszagolja, kiássa éhesen, megrágja! Ez nem jó, ez veszélyes. Az éhség… nagyúr. Mi legyen hát a halottal? G., volt rendőr azt mondta, a kutya kiássa, ezért a táborba vele, a kerítés mögött, a fal tövében jó lesz neki. Ott védve van a kutyáktól. Ott vége a sorsának, kérdezte a művelődésszervező, kérdez-tem én, és gúnyosan mosolyogtam, de mi van, ha nem akar-juk, kérdeztem tompán, mert elegünk van? Ha végre, azt mondjuk: nem. Akkor, szólalt meg Sárközi sötét tekintettel, takarodtok innen a táborotokkal együtt vissza a városba. Nem vagytok ti sem közénk valók, a végén felgyullad a rohadt táborotok. A mérnök nevetett, a volt művelődésszervező nyelt és bólintott, és Ferenc gondosan abroszba csavarta a Belgát. A kezét, a testét, a fejét. Aztán cipeltük mi ketten botladoz-va, a sötét ösvényt követve a táborba, a kerítés védelmébe, közben a mérnök azt mondta: de mi volna, ha azt akarja a Belga, vigyük vissza a hazájába! Nem itt az idegenben, így haljon meg? Ő, folytatta, elvinné haza, ha lenne pénze, ha lenne ideje, ha nem így élne, mint most él! Ilyen nyomorú-ságosan. Itt. Ennek az embernek kettőnk kezében van az anyja, testvére, gyereke, lehet, van egy nő, aki szerette. Ki tudja? Az ember nem iszik ok nélkül, és a végén mindenki haza akar jutni így vagy úgy. Nem-e? Én csak hallgattam, vittük tovább, vittük, végül letettük a barakk mögé. A kemény-re fagyott földre.

Féltél a Sárközitől, kérdezte a mérnök, és én bólintottam a sötétben, tizenegy óra múlt, feküdtünk a barakkban, kemény ágyon, igen, mondtam halkan, féltem, hiszen fenyegettek. Tudod, mondta a mérnök, mindig arra a két gyerekre gondo-lok, hogy szerették egymást, táboroztak itt, úgy tizenöt évesek lehettek, éjjel rájuk törtek, elkapták őket meztelenül, bevitték a parancsnokhoz, állítólag megszöktek, mondták másnap, de a nevelő részegen kibeszélte, ez nem volt igaz, a tábor veze-tője verte éjjel őket, úszott vérben az iroda, meghaltak, végül elásták őket valahol a táborban, érted? És másnap? Azt ha-zudták, megszöktek azok ketten. Érted? Én érzem őket, itt

vannak valahol. Nyugtalanul. Most meg a Belga is jön ide? Feküdtem a hidegben, bámultam a semmit magam fölött, a múlt szellemeire gondoltam, majd a halottra a barakk mögött.

A felhőtlen égből kékes fény szivárgott, abbahagytuk az ásást az istálló mögött, jobban mondva feladtuk, a keményre fagyott talaj nem fogadta be az ásók hegyét. Mi lesz, kérdez-te a mérnök, és én, aki, nem éreztem művelődésszervezőnek magam, azt mondtam tompán, beleengedjük a csatornába. Úsz-szon el a Belga. A tengerhez vele, és nevettem. A csákányra támaszkodó ritkás hajú mérnök: a negyvenöt éves, kétszer nősült, elvált, kétszeres apa, elbocsátott ember, adóssággal, autóbalesettel, és autójának nem volt biztosítása, lett így felfüggesztett három éve, a mérnök tengernyi bánat-bajjal háta mögött azt mondta: nem és nem. Ő most elmegy a Belga házához, megnézi, mit talál ott, okmányokat talán, leveleket, amiből megtudja, ki és honnan jött ő, ki mikor szülte a ha-lottat, és ír levelet. Kézzel megírja: az Ön fia-férje-apja itt élt, halt ebben a távoli országban. Megírja, hogy ledőlt a székről, meghalt. Ne várják többé. Megírja, hogy a Belga senkit sem bántott, békés ember volt, nagy bajjal a lelkében ült mindig a Gorkban. Jössz-e velem, kérdezte a mérnök borús pillan-tással, tartasz-e? És én, elvált, állásnélküli, már csak az anyai örökségben bízható, adótartozásos, idegenvezető is volt már ember, én, aki reggel mindig arra a gondolatra ébredtem, hogy a baj nem ismer korhatárt, azt mondtam halkan, a halott lel-kiismeretünk őre, rendben van, megyek. Ne legyünk gyávák! És mentünk is. A szürke ég alatt.

A zsindelyes ház a nyárfasor mellett állt, a hosszú szántó-föld mögött. Letaposott drótkerítésen, szúrós bozóton lép-tünk át, és megláttuk az udvaron a Sárközi gyereket. Faládát túrt fel. Gyors, türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal. A ház-ajtó nyitva volt, odabent égett a fény, zajok szűrődtek ki. Miazisten, mondta a mérnök, ezek itt! Széééégyen. Foszto-gatnak! G. volt rendőr lépett ki a házból, kezében kabátot tartott, röhögött, a mérnök megállt, és azt mondta, ez nem lehet, ez nem, rohant előre, nekiugrott G.-nek. A torkának. A Sárközi gyerek felállt, hagyta a ládát, az arcába vágtam, elesett, felüvöltött. Most lett oda a jövőm, ez a tábor, gondol-tam, ment semmibe a munka, a maradék életem, belerúgtam a fiúba, nem tudom már ismét elkezdeni az életet, gondoltam, az öreg Sárközi rohant ki az udvarra, kezében kés, a mérnök állt vele szemben, G. rendőr pisztolyt mutatott, az égbe, majd a mérnökre lőtt, de nem talált, a mérnök nevetett. Megdög-lesz, rohant felém az öreg Sárközi, én pedig? Néztem az egy-re közeledő vörös arcát, meszes szemét. Ő markolta a karomat, én pedig ütöttem. Hová menjek innen, gondoltam, vége már, és aztán ömlő meleget éreztem a vállam táján.

Másnap találkoztak a Gorkban. Sárköziék, G. volt rendőr, a mérnök és a volt művelődésszervező. A rendőrség nem tu-dott meg semmit, de nem is kell, mondta Ferenc, mert volt itt adok és kapok tegnap. Legyen ennek vége. Tessék eltemet-ni a Belgát! Ne kaparjuk így el, ember volt. Nekünk, mondta Ferenc lassan, van helyünk a temetőben. Az én helyem még üres, tegyük oda. Alattam nyugszik majd tisztességben, befo-gadom. És utána mindenki vendégem a Gorkban, na? Hoztam egy fehér inget mondta Sárközi lassan, viselhetné a Belga a koszos trikó helyett. Mégiscsak jobb így, nem? Öt férfi: Sár-közi és fia, G., a volt rendőr, a mérnök és a művelődésszerve-ző, egyszerre bólintottak, mintha mosoly lett volna az arcokon. Teherautó állt meg odakint, az idősebbik Venczel érkezett. Bejött, gyertek ki, morogta, kitódultunk, Venczel lelökte a te-herautóról a ponyvát, fakoporsó volt odafent, szereztem, mond-ta Venczel, koporsóval illik elmenni, és kapok mindenkitől ezer forintot, G. volt rendőr pedig halkan azt mondta, jó, hogy legalább egyikünk, a Belga, szépen kimenekült innen.


A

AAz unokahúgom azt ígérte, délután feljönnek a kisgyerekkel. A cipőt és a többi ajándékot összecsomagoltam. A világoskék pamut pizsama az óvodába pont jó lesz. A nővéremmel megbe-széltük, hogy névnapra és születésnapra nem veszünk játékot. Éppen eléggé elkényeztettük már így is. Rengeteg le gó ja van, alig fér be a szobájába. A karácsony meg a húsvét az más. Még-iscsak gyerek, de tanuljon meg örülni hasznos ajándéknak is.

Azért vettem még egy tizenkét darabból álló jó minőségű színes ceruzát. Szeret rajzolni, elsősorban robotokat és legó star wars-os harci járműveket. Gurulós tankot, jedi űrhajót, meg droid és klón szállítót… Egyszer végig kellene néznem a Csillagok háborúját. Legalább valami fogalmam legyen ar-ról, miről beszél a gyerek. A rajzait mindig kiteszi a hűtőmre. Most is ott van kettő, amit zsírkrétával készített. De mégsem vagyok nyugodt az ajándékok miatt… Az egyik nagyáruház-ban megláttam egy fehér bögrét, rajta Darth Vader a fény-kardjával. Azt még meg kellett vennem.

– Meg-le-pe-tééés! – ugrott be a szobám ajtaján Ádám. Ezt minden alkalommal eljátszotta, amikor megérkeztek. Rend-szerint az ágyban ülve vagy fekve vártam őket. Általában olvastam. Az unokahúgom jelzett a kaputelefonon, aztán ki-csivel később hallottam a kulcscsörgést a zárban. Halk sug-dolózás az előszobában, majd Ádám hangosan elkiáltotta magát: – Meg-le-pe-tééés! – Persze mindig eljátszom, hogy na-gyon „megijedek”.

Egyszer korábban érkeztek. Még nálam volt a személyi segítő. Fel-alá kerekeztem a tolókocsival a lakásban. A bejá-rati ajtó üvegén keresztül láttam a sziluettjüket. No, most én fogom megtréfálni a kölyköt, gondoltam. Hogy’ fog majd örül-ni, hogy nem az ágyban lát! Nyílt az ajtó, én pedig hangosan utánozva Ádámot, elkiáltottam magam: – Meg-le-pe-tééés! – Valóban meglepődött, de öröm helyett keserves sírásba kez-dett. – Ezt én szoktam… – ismételgette. Hiába próbáltuk nyug-tatgatni, csak tovább zokogott. Amikor a személyi segítő visz-szasegített az ágyamra, az unokahúgom azt találta ki, hogy érkezzenek meg újra. Kimentek az ajtón, halk megbeszélés, majd a gyerek elkiáltotta magát: – Meg-le-pe-tééés!…

Ádám érkezéséhez még egy, mindkettőnk számára fontos szertartás is hozzá tartozik. Amikor leveti a cipőjét, odaáll az ágyam mellé, és az éjjeliszekrény előtt lévő szék felé sandít. Ezen főleg a könyveimet tartom, és egyéb fontos apróságokat, hogy elérjem. Ádámnak mindig oda készítek egy kis csomag gumicukrot. Amikor bejön a szobába, az első dolga ellen-őrizni, hogy ott van-e a finomság? Csak egy pillantást vet a székre, aztán már húzza is ki az éjjeliszekrényemben lévő venyige-kosarat. Ott a nejlonzacskóban mindig van még ket-tő kicsi zacskó gumicukor. Pontosan kettő. Egy a széken, ket-tő a kosárban. Ádám kiveszi azokat is, és mind a hármat oda-adja a kezembe. Ezután elveszi a székről a piperetáskámat, amiben a manikűrollóm van, és átnyújtja nekem. Kivágom

Baán Tibor

Mementó– A II. magyar hadsereg emlékének –

a céltalan és úttalana ködbe hagyott formáka menetet mint látomástbizonnyal meg se látjáknem tudják milyen tévedésa felszerelés tárgyaa lepakolt öreg ágyúkutolsó állomásaelőttük a bozontos tájgőzölög babonásanés félig-meddig testtelenimbolyognak e pácbanúgy mennek mint nemlétezőkholott van testük arcukde nem tudják miféle célirányítja a sorsukmiféle eszelős parancsmeteorja az égbőlindította el útjukatkicsoda int az égbőla Don felé micsoda kéz

mutat előre: mennitüdő nélkül és tüdővela jövendőbe lesnia nagy ködbe hol robbanása robbanást követvepokoli mészárszéket nyits vér szárad a kövekreelőttük a fagyott folyótördelt jegén a csajkákkérik a végtelen egethogy a tejszínű hóesésadagját belérakjáka békét mely a halottakszeméből néz az égreés Budapestet keresimint fix pontot a térbenkeresi az elindulásnyakörvét láthatáráta pályaudvar visszhangjánutazó döbbent lármáta korszak baljós tényeit

ahogy a jövőt várjákhalálos tájak hidegétfeltörő csodahittelvárják hogy visszatér kifekszik egy halott szívvelfeküsznek csöndben milliókhalottak bomló érvekfagyasztva versztákon átvárják az üdvösségetés nappal jön és éjszakaegyik a másik őreés rászakad a végtelenkupolája a csöndreaz elmaradtak hangtalanpózokba száműzetvebekerülnek egy névsorbaamelynek nincsen végegyalogol a betűseregmint a szorongás arcaés nincsen szó se érvelésmely létük visszaadja

FarKas Judit

Aminek Ádám örül


T

a zacskókat, visszakerül a kisolló a helyére, Ádám elveszi tőlem a piperetáskát és leteszi a székre, pontosan oda, ahon-nan elvette. Eközben egyetlen szó nem hangzik el közöttünk. A három zacskó édességet ezután kirakja egyenként az asz-talra, és onnan eszegeti, miközben újra és újra megszámolja.

Minden alkalommal ugyanaz a forgatókönyv. Ádám megér-kezik, rápillant a székre, ott van-e a cukor… Húzza ki a ko-sarat, kiveszi hozzá a másik két csomag gumicukrot. Kosár be…, odaadja nekem a zacskókat és a piperetáskát. Kisollóval kinyitom, olló vissza… Piperetáska a helyére, három zacskó az asztalra… Pontosan tudja, hogy mindig ott a széken a gu-micukor…, a másik kettő meg a kosárban. Soha nem másként! Hogy ez valamiért neki is fontos volt, azt abból tudtam meg, hogy egyszer a nővérem kivette a gyerek kezéből a gumicuk-rokat, és a perforálásnál kézzel akarta letépni. – Neem, mama! Neem! – szólt rá a nagyanyjára. – Azt ollóval kell!… – közölte.

Most, amikor belépett az ajtón, elmaradt a megszokott rítus. Ádám érezte, hogy lesz itt valami meglepetés. A galambszür-ke fotelben meg is látta az ajándékkal teli papírszatyrot… Odarohant és az izgalomtól kipirosodva kezdte kiszedni, vagy inkább kidobálni a benne lévő tárgyakat. Először a cipős do-boz került a kezébe, rápillantott, aztán vágta is le a fotelba. A pizsama ugyanígy járt. Villámgyorsan rámolta ki az aján-dékokat, látszott, hogy valamit nagyon keres… A színes ceru-zára is éppen hogy csak ránézett. Talán majd a bögre… azon rajta van a Darth Vader, az talán tetszik neki…, reményked-tem. Csalódott arcát látva megkérdeztem:

– Nem örülsz az ajándékoknak? – ő azonban csak nézett rám keserves képpel.

– Mi a baj, Ádám? – faggatóztam tovább. – Szomorú vagyok… – De miért vagy szomorú? – Miért nem lehet olyat venni a gyereknek, aminek örül? – Nem örülsz a szép cipőnek, meg a pizsamának? Ezeknek

is kell örülni, nemcsak a játéknak! – De nekem van cipőm, meg pizsamám is…! Néztem Ádámot, és eszembe jutott a saját gyerekkorom.

Istenem, mekkora öröm volt egy új cipő, vagy a karácsonyfa alatt egy flanel pizsama. Játék? Ötödik osztályos voltam, ami-kor az első és utolsó hajas babámat megkaptam…

– Nem örülsz a ceruzának sem?– Nem örülök… – Nézd csak, a bögrén ott van Darth Vader, biztos nem vet-

ted észre… – erőlködtem tovább, de Ádám egyre csak hüp-pögött.

– Emlékszel? A múltkor a tévében láttuk azokat a gyere-keket Afrikából, akik éheznek… Nekik nemhogy játékuk, ennivalójuk sincs…

– De rajtuk segít az UNICEF!…

Tintasűrű alkonyatban Merlin lelke földre szállMennyei birodalomból közénk hívja az a tájAhol ég és víz malasztja kelta dombon összeérGránátszínű Pelso partra hozza el Illés szekérAkkor kell a megváltóját napról napra elfeledő nagyvilágnakKrisztusi hit ős vándoraA Szent lélek apostolaAmikor a gyarló hívek is a sátán földi útján járnakMammon és a züllött démon ül a satnya emberálmok puszta csúcsánGyilkos eszmék orgiája hentereg az antikrisztus trágár báljánJöjj el Merlin, varázserőd népesítse végre földünk

Égi hittel, egészséges leány-fiú szerelemmel töltsd be lelkünkRöpülj közénk balatoni szakrális körökbe plántált földi tájraFöldvár-Szántód és Kőröshegy égbe törő szelíd ívű földhalmára Ahol földi sírod és a fejfán ülő turulmadár várja azt, hogy visszatérjélAntikrisztust dicsőítő hamis bálványt földre döntsélVégrehajtva küldetésed Szent honodba visszatérhessAtya, Fiú, Mária és a Szent Lélek országában nyugalomban addig élhessAmíg újra nem hív hozzánk világvégi rémületünk halk szózataVár ez égi menedékhely, Isten és az örök haza

Várai Artúr illusztrációja

Pósa Zoltán

Merlin ébresztése


DDebrecen. Négy óra alatt ott voltak, s még aznap este új tá-borban hunyták álomra a szemüket. Táborban? Inkább pan-zióban, szociális otthonban, miután itt nem éktelenkedett már semmiféle égig érő fal, kerítés. A szobák hat-tízágyasak, mindenütt rend, tisztaság. Legalább is ott, ahova a testvérpárt szállásolták. Szobatársaik magyarok és szin tén testvérek vol-tak. Az egyik pár aradi, a másik vásárhelyi. Az ismer kedés ha mar ment. Mindenki elmesélte, mikor és hogyan szökött át a zöldhatáron.

A legnagyobb változást a szabad kijárás jelentette, még ha ezért engedélyt is kellett kérniük. Ezzel szemben mind-nyájan megkapták. A renitens szabályszegők kivételével, merthogy ilyenek is akadtak. Némelyek alkoholizáltak, má-sok kötekedtek, duhajkodtak, fittyet hánytak a házirend-nek, s még a szobájukat sem takarították ki. A má sodik meg-hallgatás is gyorsan lepergett. Lényegében ugyanazt kér-dezték, mint azelőtt. Aztán aláírták a jegyzőkönyvet, amit már csak a menekült státusz és a többi okirat kibocsátása követhetett.

– Jó, jó, de remélhetünk? – szurkolt a fiatalember.Megnyugtatták, remélhetnek. Hacsak el nem követnek

időközben valamilyen bűntettet, mert akkor nincs pardon. Úgy hazavágják őket, mint a huszonegy. Szóval remélhetnek! Pazar! De mikor látogatják meg Podmaniczky Antalnét, már-mint az anyjukat, született Kedves Viktóriát? – tették fel a kérdést magukban. Egymásnak egyszer sem. Va lami furcsa szo-rongás mindig visszatartotta őket attól, hogy akár szó ba is hozzák az anyjukat. Hogy mitől féltek ennyire? Valószínűleg a csalódástól, no meg a mostohaapjuk sem igen vonzotta őket, ezért napról napra halogatták az olyan régen tervezett látogatást. Pedig már a vá rost is keresztül-kasul bejárták azóta, hogy kimehettek a táborból.

– Milyen csodálatos, nagy város! – gyönyörködött benne Vik tória.

– Az. Magyarország második legnagyobb és legnépesebb telepü lése. Képzeld, a történelem folyamán kétszer is Deb-recen, nem Bu dapest volt a főváros. Néha kálvinista Rómának vagy cívisvárosnak is nevezik. Két táj, a Hajdúhát és a Nyír-ség közelében terül el. I. Li pótnak köszönhetően 1693-tól szabad királyi város…

– Nohát, Vikikém, honnan tudsz te mindezekről?– Készültem, Vicus, készültem. Egy fiúnak illik ismernie azt

a he lyet, ahol az anyja is lakik.Egyszer betévedtek a Csapó utcába.– Íme, Debrecen egyik legrégibb utcája! – zendített rá Vik-

tor azon nal. – Itt lakott Vörösmarty Mihály is, továbbá Jókai, Petőfi, Vachot Sándor, Vas Gereben… Hú! – csapott a homlo-kára hirtelen. – De hi szen ez az anya utcája!

– Tényleg! A Csapó utca! – adta Viktória is az ártatlant, bár ő sem éppen véletlenül tévedt a városnak ebbe a részébe.

– Akkor, ha már itt vagyunk, csengessünk be Podmaniczky apuhoz.

A házuk szép kertes ház volt, rácsos kerítéssel körülvéve. Az udva ron rózsák, tulipánok és tujafák illatoztak. Becsen-gettek. Vörös hajú, ötven év körüli, erősen kisminkelt asszony sietett eléjük.

– Jó napot kívánok! – üdvözölte a nőt illendően a fiatal-ember. – Itt lakik Podmaniczky Antal úr?

– Itt.– Beszélhetnénk vele?– Milyen ügyben?– Családi ügyben. Mi vagyunk a Kis testvérek, vagyis a dok-

tor úr feleségének a gyermekei. – Na, ne vicceljen! Az én gyerekeim? – nézett rájuk a nő

szúrósan.– Maga Podmaniczky úr felesége?– Nem, Árpád-házi Szent Erzsébet! – fordult sarkon, és szó

nélkül faképnél hagyta a testvérpárt.– De asszonyom! – kiáltott utána a fiatalember. – Mi iga-

zán… Vol na szíves kihívni a mostohaapánkat?A nő rájuk se hederített, mire Viktória újra rátapadt a csen-

gőre, és addig nyomta, nyomkodta, amíg Podmaniczky úr is kirobbant az ud varra.

– Jövök már! Mi ez a nagy sietség?– Ne törődj velük, eltévesztették a házszámot! – próbálta

vissza tartani a vörös hajú bombázó.– Kit keresnek?– Önt – mondta Kis Viktor –, helyesebben az édesanyánkat:

Kis, született Kedves Viktóriát.– Ej, tűnjenek már a fenébe, hányszor mondjam, hogy nem

ismer jük? – rikácsolta a háziasszony.– De én igen – nézett az orvos szemrehányóan a nejére. –

Paran csoljanak! – nyitotta ki a kaput előttük, és udvariasan bevezette a test vérpárt a szalonba.

– Szép lakás! – pásztázta végig tekintetével a szobát Kis Viktor. – És anyu? Nincs itthon?

– Hogy, hát nem tudják? – lepődött meg az intelligens ar-cú, disz tingvált modorú úriember.

– Mit kellene tudnunk, apuka?– Hé! – futotta el a méreg ismét a tiziánvörös hölgye-

ményt.– Hagyd, még nem tudja. Az a helyzet, fiatalember, hogy

Vicus meg én… Szóval már nagyon régen elváltunk.A testvérek megdöbbenve meredtek előbb a mérnökre, utá-

na egy másra.– Hát igen, az élet ritkán alakul úgy, ahogy mi szeretnénk.

Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy nem tudják, ami-kor meg is írta maguknak.

– Nekünk ugyan nem! Pedig nemegyszer érdeklődtünk, hogy van, mit csinál, milyen az élet magyarban. Először még válaszolt, kb. egy évig, aztán pont, egy sort sem írt többé. Azt hittük, megorrolt ránk, később önre gyana… Eláruljam? – fordult a fiú a húgához tétován.

– Semmi értelme. Menjünk haza, és felejtsük el az egészet!– Pá! – vigyorgott kajánul a ház kikent-kifent úrnője.– Illetve mégsem, maradjunk! – gondolta meg magát Vik-

tória. – Azért tényleg nem árt, ha tisztázunk valamit, mielőtt elmennénk.

– Például? – savanyodott el erre most az asszony is.– Csak egy kérdés: anya sem kapott tőlünk levelet?– Tudtommal nem. Pedig annyira várta szegény Viktória

– vála szolta Podmaniczky úr merengve.

Petrozsényi nagy PáL

Viktor és Viktória (6. rész)


A

– Aha: világos! Most már mehetünk.– Nekem is. De mégis miért váltak el? Volna szíves felvilá-

gosítani minket is?– Ő akarta. Valószínűleg soha nem is szeretett, és csakis ér-

dekből jött hozzám – sóhajtott a belgyógyász.– Naná hogy érdekből! – erősítette meg a felesége. – Kizá-

rólag a zért, hogy megkapja az állampolgárságot. Úgy bizony, ez ilyen egy szerű.

Logikusnak tűnt. A fiatalok nem is tiltakoztak ez ellen. Csupán az bántotta Viktóriát meg Viktort is, hogy az egészet itt és most, ennyi hosszú év után kellett megtudniuk.

– Hát akkor isten áldja, doktor úr! – nyújtott kezet a fia-talember. – Tovább nem is zavarunk.

– Rokonhoz jöttek, vagy netalán turistaként látogattak ma-gyarba?

– Menekültek vagyunk. Nemrég léptük át illegálisan a zöld-határt.

A belgyógyász megrezzent.– Nahát, és ezt csak most mondja! Mikor, hogyan? Feltéte-

lezem, azóta a befogadó állomáson is jelentkeztek.– Magától értetődik!– Szegény emberek! Mancika, hozz, légy szíves, egy kis li-

kőrt a kedves vendégeknek!– Semmi vendégek, ezek disszidálók, báránykám, és, ha rám

hall gatsz, nem kevered gyanúba magadat miattuk.– Ugyan, ne túlozz! Várjanak, kikísérem önöket. Bocsánatot

kérek a nejem miatt – mentegetődzött a kapuban. – Gondo-lom, kitalálták, hogy Vicus meg Mancika nem éppen barátnők. De annyi baj legyen, attól még találkozhatunk a táborban. Föltéve, ha önök is akarják.

– Mi? Kérdés, egyelőre még meg sem emésztettük, amit ma-gától hallottunk. Nem tudja anya címét véletlenül?

– Pillanat, mindjárt felírom! – húzott elő a férfi egy noteszt a zse béből. – Tessék! Tőlem ideköltözött. De hogy most is ott lakik, azt ne kérdezze, mert nem tudom.

– Köszönöm. Viszontlátásra!– Viszontlátásra! Szép kis papucshős! – fitymálta le Viktor

exmos tohaapjukat, amint kiléptek az utcára.– Lehet, viszont csuda rendes is. Már szinte kezdem sajnál-

ni, ami ért anyu otthagyta. Annál utálatosabb a boszorkány! Százat teszek egy ellen, hogy az ő kezében kötött ki valameny-nyi levelünk.

– Apánkéban meg az anyué, mi meg csak vártunk, vártunk, mikor méltatnak már válaszra bennünket. No mindegy, hol-nap a Tócóskerti negyedben is szétnézünk – pislantott a pa-pírra.

A második mostohaapura egy piszkos panelházban bukkan-tak. A lacsony, szűk homlokú, szőrös mellű ember volt. Fürdő-dresszben, e gyik kezében sörösüveg, így jelent meg a testvérek előtt is az ajtóban.

– Jó napot, adjon isten! – hajolt meg enyhén a fiatalember. – Elné zést a zavarásért, Ács Kálmánnal szeretnénk beszélni. Maga az?

– Én, de nem vagyok itthon.– Aranyos ember, és miért, ha szabad érdeklődnöm?– Mert nem tetszik a fizimiskád, úri fiú.Hát ez nehéz pasas! Ha ő az anyjuk férje, jobb, ha nem is

próbál koznak tovább.– És az enyém? – lépett elő a háttérből mosolyogva Vik-

tória.– Ááááá, parancsoljanak befáradni! – hajlongott komiku san

a fél meztelen házigazda. – Megkínálhatom magukat is egy békehabbal?

– Miért ne! Akkora meleg van, hogy egész nap csak zuha-nyoznék.

– No problem! Nálam, kérem, ezt is lehet – hunyorított a leányra, és ügyesen kidugaszolt két sört a… fogával. – Hozzak poharat, vagy így is megisszák?

– Köszönjük, nem szükséges. Bocs, még be sem mutatkoztam. Kis Viktor Temesvárról. Ő meg a húgom, Viktória.

A férfi vigyora fintorrá változott. Csak most értette meg, miért tűnt olyan idegennek a beszédük, mellesleg a felesége is gyakran mesélt a két gyerekről.

– Viktória gyermekei?– Da, da, szolgálatára!– Akkor rossz helyre jöttek, mert elváltam az anyjuktól.– Maga is? – pattintott a fiatalember, mint mindig, amikor

valami különösebben megérintette.– Ja. Csalódtam benne, nem volt hozzám való – hörpintett

egyet a férfi az üvegből. Hallgattak.– Most egyedül él? – nézett körül Viktor a szobában.Elég siralmas odú volt. A plafon beázott, a földön különbö-

ző tár gyak és ruhadarabok. A sarokban palackok, a magasban pókhálók fe szültek.

– Ezt meg honnan veszi? Különben semmi köze hozzá!– Bocsánat, nem akartam megsérteni. Gyere, hugi, végez-

tünk!– És a sör? Vagy nem tartják méltónak koccintani egy me-

lóssal?– Proszit! Egészségére!– Kösz! Látják, itt a hézag, pontosan itt! Tudják, hogy Viki

még egyszer sem alacsonyodott le idáig?– Mert nem szerette az alkoholt – kelt anyja védelmére

Viktória.– Mert lenézett – javította ki a férfi komoran. – Ezért is

vál tam el tőle. Affekta volt, és folyton kioktatott: ezt így kell, azt úgy illik, még ezt sem tudod, te analfabéta. Bezzeg a Fercsi, bezzeg az Anti, tőlük lehetett ám tanulni! Egy ideig csak nyeltem, hallgattam, amíg hallgat hattam, aztán fogtam ma-gam, és zutty, kihajítottam az utcára.

– Mit csinált? – ugrott fel Viktor a székéről.– Kiadtam az útját – nézett fel a férfi kárörvendően. – Mi-

ért, maga mit csinált volna a helyemben?– És most hol van pillanatnyilag?– Nagyon érdekli? Adjon egy ezrest, és megmondom.– Micsoda csirkefogó! – vesztette el önuralmát Kis Viktor.A szőrös mellű megköpte a markát, és támadóan fordult

feléje.– Bunyózni akarsz? Gyere csak! Igaz, hogy nem tanultam

atom fizikát, de attól még be tudom verni a fejedet.A leány békítően szökkent közéjük.– Viki, apuka! Legyenek észnél, könyörgöm!A férfi meghökkenve bámult a leányra, odakacsázott a sa-

rokba, és kihúzott egy másik üveget. Megrázta, még volt ben-ne valami.

– Minek neveztél?– Apunak.Ejha, ezt meg mi lelte! – csodálkoztak a testvérek a melós-

ra, ami kor megtelt a férfi szeme könnyekkel.– Ti még itt vagytok? Tűnjetek már innen a pokolba!Viktor és Viktória kiaraszoltak a szobából.– Szarok a lepedődre, úri fiú! – kiáltott utánuk mintegy

végszóként Ács Kálmán. – Az anyádat meg ott keresd, ahol a kóbor kutyák csel lengnek.

– Furcsák ezek a magyarországi magyarok – jegyezte meg a fiatal ember. – Hanem az anyánkat, úgy tűnik, örökre szem elől vesztettük.

– Nem biztos. Igaz, hogy elég sok utca van ebben a város-ban, de még ott is megtalálhatjuk, ha keressük.


M

– Hogyne! Mint a tűt a szénakazalban, bár szerintem egy szó sem igaz az egészből. Ez csak Ács bosszúja lehetett, amo-lyan útravaló min dazért, amit az anyánk okozott a spécinek.

– Ez sincs kizárva, viszont anyuka… Mit szólsz ehhez a há-rom vá láshoz?

– Részletek híján semmit sem. Csak az ziher, hogy nélkü-le állam polgárságot sem kaphatunk, hiszen ő lakást, eltartást biztosíthatott volna, ami az állampolgárság elnyerésének fel-tétele, úgy mondják.

– Majd szerez nekünk állást az Állomás, és ha van állás, az albér let sem jelenthet problémát – próbált Viktória lelket önteni a fiúba, bár maga is elég letörve bandukolt a bátyja oldalán.

– Ilyen rövid idő alatt aligha, és akkor mehetünk tovább Bicskére.

Ez a Tatabánya melletti városka lett volna a harmadik be-fogadó ál lomás, ahova általában azok kerültek, akik menekült vagy oltalmazá si státuszt kaptak az államtól. Itt ellakhattak volna akár egy évig is, nagyjából ugyanolyan körülmények közt, mint a cívisvárosban, és a legtöbb ott lakót munkához is jutatták.

– Te Viki, eddig még sosem jutott eszedbe, hogy kitanulj valami lyen szakmát a táborban?

– Dehogynem! Már be is iratkoztam egy kísérleti jelleggel indított kurzusra, csak még elfelejtettem veled is közölni.

A lány elismerően veregette vállon a testvérét.– Derék bátyó vagy! Csak az első lépés nehéz, utána már

minden könnyebb lesz. Milyen szakmát szeretnél tanulni?– Fodrászatot. Könnyű, tiszta és borravalóval járó mester-

ség. Volt Temesváron egy borbélyhaverom. Az annyi baksist kapott naponta, hogy mindennap luxusétteremben ebédelt.

Két nap múlva váratlan vendégük érkezett: dr. Podmaniczky Antal, anyjuk második exférje. A vendégszobában, két dagadt bőrönddel várt reájuk.

– Ugye, nem haragszanak, amiért így önökre erőszakolom maga mat.

– Szó sincs róla, örülünk, hogy ismét láthatjuk – nyugtatta meg Vik tória udvariasan.

– Az az igazság, hogy én nagyon szerettem ám az anyjukat. Vagy ezt már kikotyogtam? Mindegy, akkor még egyszer be-vallom, s mi vel önök Viki gyerekei, természetesen önöket is kedvelem.

– Mi is a doktor urat. De mit szól ehhez a becses felesége?– Ez a mi dolgunk, tehát bármit is szól, nem számít. Azon-

kívül ö nök… Jaj, de hivatalosan hangzik, inkább tegeződjünk, ha megenge ditek! Szóval hol is tartottunk? Megvan! Azon-kívül menekültek is vagytok, és nekem erkölcsi kötelességem támogatni titeket – nyitot ta ki Podmaniczky úr az egyik bő-röndöt. – Ebben élelmiszer van: tú ró, sajt, szalámi…

– Viva la revolución! Éljen a forradalom! – tréfálkozott a fiatal ember. – Maga, illetve te – javította ki önmagát – nagyon figyelmes vagy, de miből gondolod, hogy mi nem eszünk itt effélét?

– Esztek?– Hébe-hóba, mindenesetre nem éhezünk, ahogy itt-ott hí-

resztelik mirólunk. Még zsebpénzt is kapunk, meg egy csomó adományt, úgy hogy a táborral nincs semmi differenciánk. Csupán a környék, a szom szédjaink… Hát azok sajnos mo-rognak is időnként, bár erről, ami igaz, az igaz, sokszor mi is tehetünk.

– Igen, hallottam róla. Akkor nézzük most ezt a bőröndöt! – hajolt a doki a második táskához. – Nem, mást javaslok: nyissátok ki inkább később, odabent! Megtaláltátok Viktó-riát?

– Csak a férjét, tudniillik elváltak.

– Megint? Peches nő ez a ti anyátok. Ezek szerint fogalma-tok sincs, hol lehet. Kár, mert ha elvált, még én is, igen, igen, nem viccelek, még én is fölkeresném egy szép napon.

– Mi célból?– Ejnye, Viki, mi ebben olyan érthetetlen? – pirongatta meg

a lány a testvérét. – Mellesleg nem is menne hiába. Tudod-e, doki apu, hány szor emlegetett téged az anyuci?

– Engem? – jött izgalomba az emberséges belgyógyász. – Kinek? Hol? Kérlek, ne szédíts, rég elfelejtett már engem a mamátok.

– Nem á – kapcsolt gyorsan Kis Viktor –, hiszen pont ezt elégelte meg anyu férje, egy szőrös mellű őstulok.

– Hogy?– Hogy folyton téged emleget: a Tóni így, a Tóni úgy, ő

aztán tal pig úriember, bezzeg Tóni mindig tudja, mi illik…Édesapját nem említette. Minek rontsa le az összhatást!

Egyébként is meghalt, a doki meg él, és igen szimpatikus férfi is, továbbá, ki tud ja, egyszer még javukra is válhat ez a kapcsolat.

Egy órát diskuráltak, ismerkedtek.– Holnap újból eljövök – dörzsölte kezeit jókedvűen a bel-

gyógyász. – De akkor úgy készüljetek, hogy kiruccanunk a városba is egyúttal.

Nem jött el. Pedig hogy várták a jó dokit. Még azokat a ruhákat is felvették, melyeket Podmaniczky vitt nekik a má-sodik bőröndben.

– Tudtam, éreztem – szomorodott el Viktória. – Ő is ugyan-olyan szivar, mint a többiek. De hát mit is várhatunk egy dok-tortól, akit már eleve úgy programozott a jóisten, hogy csak a borítékos kliensek ve hessék le a lábáról.

– Hacsak nem a boszorkány kötötte meg valamilyen varázs-zsal – ne vetett Kis Viktor.

Takács Zoltán illusztrációja


B

Az ötödik nap reggelén azonban ki toppant a táborba? Hát bizony a doktor úr!

– Bocs a rövidke szünetért, de levert a nátha a lábamról. A fiatalember a borítékra gondolt, és jót mosolygott ma-

gában.– Most pedig kérjetek gyorsan egy kilépőt, mert elviszlek

benne teket a kórházba. Méghozzá pont abba, ahol én is dol-gozom.

– Bennünket? De hiszen te vagy náthás… doki apu.– Ennek semmi köze a náthához – válaszolta a belgyógyász

rövi den, többet nem is lehetett belőle kihúzni. – Bemutatom a mostohalá nyomat – mutatta be utóbb a kórházi patikában a főnöknek. – Ő az az asszisztens, akit beajánlottam neked, barátom.

A fehér hajú, kecskeszakállú patikus kedvtelve pillantott a bájos, frufrufrizurás leányra.

– Örvendek. Doktor Buzek. Ön okleveles gyógyszertári asz-szisztens?

– Igen.– Van róla papírja?– Szerencsére áthoztam.– És a munkaügyi központ által kibocsátott munkaválla-

lási enge délye?– Az… az nincs, de regisztrált menekültként erre nincs is

szüksé gem. Legalábbis engem így tájékoztattak.– Eddig hol dolgozott?– Egy temesvári patikában.– Szeretne nálunk dolgozni?– Örömmel – kapiskálta a lány, mi célból faggatják itt eny-

nyire. – Ha volna rá lehetőség.– Volna, miután épp most keresünk erre a posztra valakit,

ergo je lentkezzék holnap reggel a munkaügyi előadónknál.Viktória szinte felsikított örömében.– Köszönöm. Isten áldja meg ezért, doktor úr! És téged is

– esett Podmaniczky nyakába. – Elnézést! Úgy viselkedek, mint egy éretlen kis csitri.

– Várjatok, csak várjatok, ez még nem minden – tuszkolta ki az or vos sietve a két testvért. – Viszlát, öreg harcos! És… köszönöm!

Beszálltak a kocsijába, szép bordóvörös Zsiguli volt, és el-hajtottak egy aprócska, de takaros házikóhoz.

– Itt lakik a testvérem, Nusika. Szegénynek épp a múlt évben halt meg az embere, és azóta egyedül él egy két szoba-kony-hás lakásban. Sajnos ez a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy meglehetősen bete ges, és ápolásra szorulna. Mondtam, köl-tözzön hozzánk. Elég nagy a házunk, kényelmesen elférnénk benne hárman is – világosította fel a testvérpárt a helyzetről, mielőtt kiszálltak volna az autóból. – De hát nem akar, ugyan-is ki nem állja a feleségemet, ő meg Nusikát, úgyhogy más megoldást kellett választanom. Törtem a fejemet, rágódtam rajta pár hétig, végül elfoglaltságomra való tekintettel azt ajánlottam, olyan gondozási szerződést kössünk valakivel, mely szerint Nusika ingyen albérlet fejében ingyen gondo-zásban részesül, beszerzik a gyógysze reit, takarítanak neki, főznek és mosnak is rá.

– Ebbe belement? – érdeklődött Kis Viktor.– Ebbe bele, azzal a kikötéssel, hogy előbb ismerje meg a

gondozó ját, aztán ha megfelel, jöhet a megállapodás. Más szóval ő próbaidőt is javasol.

– Hm, elég bizalmatlan a Nusika. De mi közünk nekünk mindeh hez?

– Hát csak annyi, hogy én rátok gondoltam.– Hopp, még egy meglepetés! – pattintott szokása szerint

a temes vári menekült.– Elfogadjátok?

– Attól függ, ki fizeti a kosztot, gyógyszert, mosószereket, meg a mi még adódik – válaszolta Viktor helyett Viktória. – Na és a szak szerű ápoláshoz sem értünk, ezt már most elő-rebocsátjuk.

– Mi ketten: Nusika meg én. Ti egy fillért sem, beleértve a rezsit is. Az ápolás meg hadd legyen az én gondom. Nos, áll az alku?

– Előbb hadd beszéljük meg Vikivel! Gyere, bátyó, sétáljunk egyet a ház körül!

Kiszálltak a kocsiból, és egy darabig szótlanul ballagtak egymás mellett a tűző napfényben.

– Szerintem nem rossz alkut csinálnánk – törte meg a csen-det a fi atalember.

– Te könnyen beszélsz, mert nem te fogsz főzni, mosni, va-salni, te hát ha jobban megnézem, nem is olyan nagy szíves-ség ez a doki ré széről.

– Ezzel szemben a munkahely mellé odaírhatunk még egy lakcí met, melynek alapján három év múlva magyar állam-polgárságot is kaphatunk. Jelenleg ki a Magyar Köztársaság elnöke?

– Göncz Árpád. Provizórikusan.– Az a szimpatikus, vékony bajszú jó ember? Ő szereti az

erdélyi magyarokat, és nem hiszem, hogy pont velünk bab-rálna ki.

– Én sem, ettől függetlenül miért ne kérnénk egy kicsivel többet is a dokitól? Ha visszautasít jó, ha nem, üsse kő, el-fogadjuk az ajánla tát – latolgatta a lehetőségeket Viktória. – Konkrétabban szólva: amit főzünk, abból mi is ehessünk. Csakhogy ingyen, amivel rengeteg lét spórolnánk, hiszen a legtöbb pénzt a hasunkra költjük, nem igaz?

– Áll az alku! – parolázott Viktor az orvossal. – Tehát ösz-szegez zünk! Először próbaidő, utána gondozási megállapodás, mely a kö vetkezőket tartalmazza: betegápolás minimális és csakis laikus szin ten, bizonyos háztartási tevékenység, mint takarítás, főzés stb. Az ét kezés pedig közös…

– Úgy van, közös.– Aminek a költségeit szintén ti álljátok – tette hozzá kis-

sé restel kedve, mert akárhogy is nézi, a doki mégiscsak csak több hálát érde mel, utóvégre állást szerzett a húgának. – Így képzelted?

Podmaniczky nem alkudozott, mindenbe belement, nehogy ismét gondozó nélkül maradjon. Ennek pedig komoly oka volt: kissé rigo lyás volt a ház úrnője.

– Szia, Nusi! Én vagyok – ölelte át a doktor úr ágyban fek-vő test vérét. – Ők pedig az új gondozóid.

A gömbölyded, nyílt tekintetű öregasszony szemére illesz-tette sze müvegét.

– Kis Viktor – hajolt a kezéhez a fiatalember.– Nana, erről szokjon le, szépfiú! Egyszerű iparos asszony

vagyok én, nem naccsága, mint… mint egyesek – célzott a bátyja feleségére gúnyosan. – És maga?

– Kis Viktória.– Viktor és Viktória. Szép. Házasok? Te meg mit pislogsz

úgy, mint malac az ugaron?– Csak testvérek.– Ja persze, most már emlékszem! Épp a tennap említette

Tónika.A belgyógyász a háttérben fejére mutatva jelezte, hogy oda-

benn bizony már nem minden működik olyan precízen.– Maguk tényleg átszöktek a határon?– Át – mondta Kis Viktor. – Nem féltek?– Ha azt mondom, nem, elhiszi?– Nem hiszem.– Féltünk hát, majd kiugrott a szívünk a mellünkből.


A

A

– És azt a gazember Csócsészkút valóban lelőtték, vagy az egész humbug, ügyesen megrendezett tévéjáték volt.

– Valóban lelőtték, mindenki ezt állítja.– Állítani sokat állítanak, aminek aztán a fele sem igaz.– Most elégedettek a rendszerrel?– Nusika, Nusika, te már megint politizálsz? Arra nem

gondolsz, hogy esetleg untatod is a vendéget?– Untatom? – kérdezte az özvegyasszony.– Nem, nem, nagyon érdekes dolgokat tetszik mondani.– Akkor válaszoljon: elégedettek-e az új rendszerrel a ro-

mánok?– Már nem sokan, inkább visszaállítanák, ha lehetne.– Ahhoz meg mit szólna, amikor már mindenki pokolba

kívánja Iliescut, egyszer csak újra felbukkan Csócsészkú a nép között?

– Mindenki rászavazna.– Okos fiú! Szerencsére mi még nem tartunk itt, úgyhogy

isten hoz ta magukat a cívisvárosban!A testvérek ezen az estén végre gondtalanul, a jövőtől mit

sem tart va tértek nyugovóra, s noha egész este beszélgettek, terveztek, a té mából villanyoltás után sem fogytak ki.

– Befejeztétek? – szólt rájuk idegesen a vásárhelyi. – Most már sze retnénk mi is aludni.

A fiatalember erre fogta magát, és bebújt Viktória ágyába.– Te, vigyázz, mert ezek még azt hiszik…– Pszt, higgyenek, amit akarnak! Szóval szerinted a doki

ki akar bé külni anyával?– Nagyon úgy néz ki – súgta vissza Viktória –, és ha együtt

keres sük, meg is találjuk az anyánkat.– Hanem a nyanya…! Le a kalappal előtte! Varrónő létére

szokat lanul tájékozott, és a politika is érdekli. Vajon mi baja, mert amúgy jól bírja magát, nem gondolod?

Még tereferéltek vagy tíz percet, aztán ők is álomba merül-tek. Ál mukban átölelték egymást, és így aludtak tovább, amíg a vásárhelyi rájuk nem kattintotta a villanyt a hálóban.

– Hé, emberek, idenézzetek!– Mi az, mi történt? – riadt fel az aradi.– Ezek itt basztak előttünk.– Megőrültél? Hiszen testvérek!– Sze épp az a borzasztó, hogy testvérek. Pfuj, nem szé-

gyellitek magatokat?– Hozzám beszélsz? – ébredt fel Viktor is; akkor vette ész-

re, hogy ő bizony ott felejtette magát a húga ágyában, mi több, sze relmesek módjára, egymást szorosan átölelve feküdtek.

– Undorító! – kontrázott a vásárhelyi szőke, pattanásos arcú nővé re. – A kis álszent. Megyek, szólok a parancsnoknak, milyen mocsok nak akarnak ők menedéket nyújtani.

– Úgy van, együtt megyünk – kontrázott az ugyancsak szőke és pat tanásos testvére. – Holnap, mert most nyilván ők is alszanak.

– Lehetetlenné akarod tenni a földidet? – csóválta meg rosz-szallóan a fejét a vásárhelyinél jóval idősebb, meggondoltabb aradi. – Külön ben sem biztos, hogy ezek olyanok.

– De hát te is láthattad: úgy tapadtak egymáshoz, mint két folyon dár.

– Hát aztán! – sietett testvére védelmére a másik aradi, egy már ko paszodó menekült. – Te nem láttál még testvérpárt összeölelkezve a ludni?

– Már miért nem láttam volna! Gyerekeket. De ezek felnőtt embe rek, a teremtésit az anyjuknak!

– Elég! – pattant ki az ágyából vérpiros arccal Viktória, és kézen fogva bátyját, kiperdültek a szobából.

Az elkövetkező napokban izgatottan várták, hogyan lép a vásárhe lyi ez ügyben. Ha szól, elvesztek, holott már ami-att is aggódtak, hogy politikai menekült helyett gazdasági menekültnek tekintik, és akkor bi zony hátra arc, sipirc visz-sza, ahonnan jöttetek! Hanem a koma ezután semmit sem szólt, hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Szerinted feljelentett? – kérdezte húgát a fiatalember. – A hall gatásá ból ítélve meggondolhatták magukat.

– Először is nincs mit feljelentsen. Végül is semmi sem tör-tént, és nincs is semmi olyan közöttünk – nézett a lány mé-lyen, nagyon mé lyen Viktor szemébe. – Vagy tévednék?

A fiú nem bírván el húga fürkésző tekintetét, lesütötte a szemeit.

– Vagy tévednék? – ismételte meg kérdését egy fokkal ide-ge seb ben Viktória.

– Nem tévedsz.– Visszatérve a vásárhelyire, talán feljelentett, talán nem

– léleg zett fel a lány megkönnyebbülten. – Még néhány nap, és ezt is meg tudjuk.

Nem tudták meg.Sem később, sem máskor, viszont megkapták a letelepedési

engedélyt magyarba.– Hurrá! – repültek egymás nyakába megint a testvérek. –

Végre magyar állampolgárságért is folyamodhatunk.

FoLytatJuK…

Az a muszlinkendő, amivel bekerítetted a fejed,Zöld hársfalomb a virágok között,Tenger visszfénye a hajkoronán,Azt a muszlinkendőtŐrzöm a szófán,Amivel bekerítetted a fejed.

Az a muszlinkendő, amit a torkodra tekertél,Finom gyolcs fájó sebhelyen,Puha kötés a lenyugvó napon,Az a kendő a székedenHever a kabátodon,Amit a torkodra tekertél.

Az a muszlinkendő, amivel rejtettedTűzpiros kráterek lávaömléseit,Ezzé fajult a magma árulása,Ha lelkedből porciózik,Terült a kórházi ágyra,Amivel rejtetted magad.

Az a muszlinkendő, amit lengettél,Amikor búcsúra emelted karod,Már nem engem láttál,A mögöttem nyíló holnapot.De itt maradt ez a sál,Amit lengettél: a fogason maradt…

Hegyi Béla

Az a muszlinkendő…


KKlinikák metrókijáró, január vége. Csontig hatoló a hideg. Beállok az Üllői úti átkelőhöz. Az ég szürke, a kocsik lám-pája ég, pedig délután két óra van. Két éve voltam itt, akkor Brenner doktor útját követtem. Persze, azóta sem változott semmi, ugyanolyan lehangoló ez a városrész, mint akkor. Most nem a Klinikákhoz, hanem ellenkező irányba, a Viola utcába tartok, mert ez az utca és kiskocsmái lépten-nyomon előkerülnek két századforduló környékén élt novellista, Cholnoky Viktor és Cholnoky László műveiben. Az irodalmá-rok tisztelettel ejtik ki a nevüket, de az olvasóközönség nem ismeri őket. Pedig egykoron a Nyugat szívesen közölte a no-velláikat, Kosztolányi, Krúdy elismerően nyilatkozott róluk, és már ez arra ösztönözheti a ma emberét, hogy újra kezébe vegye e két álomlátó művét.

A Viola utca csalódás: kétoldalt háromszintes házak komor falai, a járda mellett parkoló kocsik sora; kocsmának, hangu-

latnak nyoma sincs. Szembejön pár ember, de magukba zár-kóznak, a földet bámulják. Egy idős postás kocsit húz, közben egy levélen a címzést böngészi, azt próbálja kitalálni, hogyan jut oda legegyszerűbben. Nem figyel, nekem tolja a kocsit, de nem is veszi észre. Nem szólok neki, nincs kedvem vitázni.

A Mester utca már nem ilyen nyomasztó, szélesebb, tága-sabb, középen villamossínek, az úttest és a járda között kétol-dalt fasor. Tavasszal egész kellemes lehet, most persze a fák kopárak. A járdán sok ember; kerülgetjük egymást, amíg ki-érek a Ferenc körútra.

Átkelek a túloldalra, igyekszem mielőbb elhagyni a körút benzinfüsttel, zajjal szennyezett káoszát. A Tompa utcán át-jutok a Bakáts térre, aminek miliőjét meghatározza a katoli-kus templom. Melléképülete díszes oromzatú, tornya karcsún mered az égnek. A Városháza épülete mellett megyek a tér Ráday utcára nyíló sarkára. A Ráday utca északi ága ma már kellemes miliőjű sétálóutca, fasorral, a fák közötti padokkal. Jólesik benézni ide, de nagyon hideg van, és én az ellenkező irányba készülök, ezért gyorsan a Boráros tér felé veszem az irányt.

A Ráday utca déli ága rövid, nem olyan díszes, mint a sé-tálóutca, de az épületek eredetiek és ép homlokzatúak. Köny-nyű felismerni a kétszintes halványzöld ház mellett a négy-szintes sárga épületet: ide igyekeztem. Oldalról nézem, majd szembe állok vele. A földszinti ablakok ma papír-írószer bolt kirakatai, de az első és a második ablak között ott a várt márványtábla: „Ebben a házban lakott a századfordulótól haláláig Cholnoky Viktor (1868–1912) és Cholnoky László (1879–1929) a modern magyar novella két úttörője. IX. ker. Tanács 1972.” A hetve-nes években még ápolták a Cholnokyak emlékét és gondozták művüket. A tízes-húszas évek reflektorfénye után hosszú hall-gatás következik. Lászlótól 1958-ban adja ki a Magvető Kiadó a Prikk mennyei útja c. elbeszélés-gyűjteményt; 1971-ben a Szép-irodalmi Könyvkiadó, a Magyar elbeszélők sorozatban, Piroska címmel a regényeit. Viktortól 1980-ban jelenik meg a Magvető Kiadó jóvoltából, a Magyar Hírmondó sorozatban egy novella és egy publicisztika válogatáskötet. Utána csak az ezredfordu-ló tájékán kezdik élesztgetni az emléküket, csekély sikerrel.

Az erkély alatt, a bejárati ajtóban egy idős férfi és egy har-mincas nő beszélget. Rögtön élek az alkalommal: megkérde-zem, hogy benézhetnék-e, mert a Cholnokyak után kutatok. Megdöbbenve néznek rám. „Akiknek a táblája kint van a házon, akik itt laktak”, magyarázom. A férfi bólint, kitárja az ajtót, nyitja a rácsos kaput és beenged a belső udvarba. „Újságíró?”, kérdezi a nő. „Nem”, mondom, „író vagyok”. Kíváncsiság, és tisztelet csillan a szemében. „És ha író, hogy hívják?” Meg-mondom. Csalódott, mert nem hallott rólam. Megkérdezi, hogy kik voltak a Cholnokyak. Röviden vázolom. Látja, milyen cso-dabogár vagyok, a Tildy Zoltán emlékét őrző táblára mutat,

szirMai Péter

Amanchichés von TroggenburgCholnoky Viktor és Cholnoky László világa

OlvasólámpaKönyveKrőL, íróKróL

Cholnoky Viktor arcképe


L

erre biztosan ráharapok. Nem akarom, hogy csalódjon, azt is megszemlélem. Hallgatom, ahogy meséli, hogy a volt minisz-terelnököt itt bújtatta egy református család a fasiszta terror idején. Látja, hogy inkább a belső teret figyelem, eltűnik hát a földszinti lakásába. Az idős férfi viszont továbbra is szem-mel tart, végignézi, ahogy megfigyelem a szűk, betonozott belső udvart, a sárga falakat, a függőfolyosót.

Hát ide járt vissza a két Cholnoky a szerkesztőségekből, a ferencvárosi kiskocsmákból, gondolom. A veszprémi jogász- család két reményteljes fia az újságírói, írói pályát választot-ta a biztos megélhetés helyett. Két hasonlóan nonkonformis-ta ködlovag, mégis két rendkívül különböző egyéniség. Ha Viktor a Nap, akkor László a Hold, ha Viktor a nappal, akkor László az éjszaka. Viktor, bohémsága ellenére, bizonyos rend-szert vitt az életébe, így szerkesztőségi tag lehetett. László széteső, destruktív egyéniség volt, képtelen volt a beilleszke-désre. Ilyen a prózájuk is. Viktor csiszolt, sallangmentes mon-datokat írt, szerkezetei tökéletesek. Áthatja a melankólia, de nem ázik benne. Másképp van ez Lászlónál; ő elmerül a mély-be, a halálvágy a fő mondanivalója. Kevés patologikusabb szö-veget olvastam, mint az ő bármelyik novellája. Visszahőköl az

ember az elé táruló mélység előtt, azt mondja: Úristen! Csak magáról, csak a fájdalomról, a halálról tud beszélni. Önélet-rajzi író: ő Pinker, ő Lutter, ő von Troggenburg. Viktor nap-pali szellem, uralja a novellát, el tudja távolítani magát a hő-seitől, meg tud teremteni egy Ritupert, egy Rabschot, egy vö rös Pétert, Guido Malpertuix-t, vagy egy Amanchich Trivulziot. Két különös egyéniség, két különös írói világ. Mindkét mű a magyar novella kiemelkedő csúcsa. És mindketten korán haltak. Viktor tüdőbajban, Lászlót a saját démonai ölték meg: a Dunába vetette magát.

Nagyot sóhajtok, látom, az idős férfi távolról még mindig engem figyel. Intek neki, odakiáltom: köszönöm. Visszakiált, mondja, hol a kapunyitó gomb. Hálás vagyok neki és a nőnek. Lehetővé tették, hogy ezt lássam és végiggondoljam. Az utcán nagy levegőt veszek, mint aki most jött fel a víz alól. Dermesz-tő világ a Cholnokyaké, különösen Lászlóé.

Szemben egy antikváriumot pillantok meg. Betérek. A tulaj mondja, nincsenek vevők, nincsenek olvasók, egész januárban félárú minden. Sajnálkozom. Én sem találok semmit, vagyis amit találok, az mind megvan. Minden jót kívánok, kilépek a kapun és elindulok a Boráros tér felé.

Legújabb korunkban van számos szellemi kaland. Közéjük tartozik, hogy a magyar őstörténettel egyre többen foglal-koznak, és a megközelítés igen sokszínű. Ugyancsak feltűnő, hogy milyen sokan kérdőjeleznek meg sokáig megtámadha-tatlannak hitt tanokat, például a finn-ugor elméletet. Megint mások az ősvallás és a kereszténység folytonosságát hirdetik. Röpködnek a fogalmak: sámánok, táltosok, dobszertartások, szertüzek, tűzönjárások stb. Van, aki a „honnan jöttünk?” kér-désre így adja meg a választ: sehonnan, mi mindig itt voltunk a Kárpát-medencében. Egyre népszerűbb az ősi rovásírás is. A Szent Koronához kapcsolódó tanok is szaporodnak, és eb-ben is helyenként heves az ellenállás. Vannak, akiket már az is irritál, hogy a „legfőbb méltóságot” megemlíti az új magyar alkotmány, de a tan sok képviselője kevesli ezt. S az egyik leg-hagyományosabb és legstabilabb pont: a hunok emlegetése. Köztudott az is, hogy a székelyek a hunok leszármazottainak tartják népcsoportjukat.

Ez utóbbi szellemiségnek a része Sarusi Mihály karcsú kö-tete, a Hun fohász is. Az író egyénisége, nyelvhasználata, stí-lusa, különös, mesékkel, anekdotákkal, csúfondáros elemekkel tarkított világa teszi érthetővé szellemi vállalkozását. Foglal-koztatja a népi vallásosság és az ehhez kapcsolódó folklór is, érthető tehát, hogy előszavában emlegeti Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék c. kitűnő gyűjtéskönyvét is. „Az a mű-veltség, amely nem ezeréves: jóval korábbi időkbe és másféle világba vezet vissza. Oda, ahol Istennek kezdtük nevezni azt a Valakit, aki valóban mindenek fölött áll. Az isten szót pedig, tudhatjuk, nem Je ru-zsálemből, nem Rómából, nem Bizáncból, hanem valahonnan kelet-ről, jóval messzebbről hoztuk magunkkal” – írja többek között.

Igen, nem kizárt, hogy több ezer éves kultúra áll mögöttünk – sugallja. S az imádság, a fohász kétségtelenül az irodalomnak

(is) része. A kegyelmi állapot örök tükre. A költészetben gya-kori műfaj, a klasszikus és a mai költők gyakran fordulnak ebbe az irányba. Gondoljunk csak Kölcsey Ferenc Himnuszá-ra, nemzeti imádságunkra! De gondolhatunk sok más ódára, szenvedélyes szárnyalású fohászra is. Sarusi Mihály fohásza-inak egyik fő sajátossága, hogy a már az imént említett népi vallásosság az ihletőjük. Mai kincsek ezek, és vegyülnek pro-fán tartalmakkal. Igaz, hogy a vallás, a hitvilág sincs nagy

BaKonyi istván

Hun fohászSarusi Mihály kötetéről

OlvasólámpaKönyveKrőL, íróKróL


S

M

távolságra a profanitástól vagy éppen az emberközpontú áb-rázolástól. Ahogy Sarusi mondja a már idézett Előszóban: „Ima, imádság… Azé, aki Istenhez tud fordulni. Azé, aki még tudja a Miatyánkot, meg társait, ne adj Isten emlékszik öreganyja varázs-mondókájára (-mondókáira) is.”

Szép fotóanyag egészíti ki a szövegeket: Csernák Bálint, Csernák Máté és Pallang Attila alkotásai. Mindegyik több mint illusztráció: öntörvényű és hiteles alkotás az Árpád-kori templomtól 2006 őszének Kossuth teréig. Így van ez a leghangsúlyosabb mű, a kötet címét adó nyitó fohász eseté-ben is: a havas tájban álló templomrom hasonló hangulatokat idéz föl. Sarusi művében igen gazdag nyelviséggel szólítja meg a szerző Istent, a természet alapelemeit, Máriát. A soknem-zetségű Kárpát-haza megsegítéséért fohászkodik, egyben az elnyomó hatalmak ellen. Másfelől legújabb kori, de a múltban gyökerező nemzeti imádság ez is. Jellemzi a ritmikus ismét-lődés, a gondolatritmus. A szanaszét szórt nemzet képét je-leníti meg igen érzékletesen, költői erővel. Szinte a barokk stílusra emlékeztető szófolyama lenyűgöző, igaz, némi zsúfolt-sággal. De megvan a letisztulás pillanata is benne, miközben fohászkodik a nemzetfogyás ellen. A ráolvasások, a varázs-mondókák épp úgy hatnak rá, mint a zsoltárok. S az eredmény: egy modern kori szintézisteremtés. „Istenem, Atyám, / Atya, Fiú, Szentlélek / Úristen. / Boldog Isten, Nagy Isten! / Isten-Anyám. / Engedjétek, hogy így legyen. / Az Örök Istennek / Ammen.” – így ér véget ez a kétségtelenül hatásos alkotás.

Az Imádkozzunk (…Új-Zarándért) újabb szenvedélyes hangú fohász a mostoha sorsú magyarokért, akik akár egy letűnt vármegyében éltek (élnek) Aradhoz közel, de lehetnek éppen a csángók is, akik sohasem tartoztak Magyarország területé-hez, és az sem adatott meg nekik, hogy magyar nyelvű szent-miséket hallgathassanak. Az imádság melletti kép is a magyar sors folytonosságát sugallja. Tárgya egy Szent Korona-szer-tartás, amely a Kunszentmiklós melletti Bösztör-pusztán zaj-lott le. Egy olyan találkozón, a Magyarok Országos Gyűlése keretében, amit a Magyarok Szövetsége rendez meg nyaran-ként, s amelyen százezrek gyűlnek egybe, hogy előadásokon, történelmi élőképben, a magyarok vásárában tegyenek tanú-ságot hovatartozásukról, identitásukról. Egy olyan szellemi-ség jegyében, amelyre régóta vágyott a magyarság. Az ott ké-szült fotó gyönyörűen egészíti ki Sarusi Mihály mondandóját. E mondandó lényegéhez tartozik, hogy élesen szól akár az áruló papokról, akik az „Új-Zarándunkat gyarmatosítók ál-római ügynökei köztünk”, az azoktól való megszabadulásért szól a

fohász. Igaz szentatyákért fohászkodik ugyanakkor, olyan tisz-taszívű emberekért, akik nélkülözhetetlenek a valódi hit- és nemzeti életben.

Szerzőnk szellemi szülőhelyének a korábban Csanád, majd Arad vármegyéhez tartozó Kisiratost tartja, bár Békéscsabán látta meg a napvilágot 1944-ben. Így hát érthető egyik fohá-szának a címe: Öcsi Iratosért táncol. „Imavers” ez, ősi lírai ele-mekben gazdagon. Miként másutt, itt is egymásra rakódnak a történelmi rétegek és a mitikus elemek. Egy jellemző részlet: „…Tomi járja, járj a miénket / a magunkét, amely hogyne lenne a legédesebb / anyaföld-ízű, / Atyaúristen-szagú, / Boldogasszonyanyánk-érzelmű, Öregisten-erejű, Csaba királyfi-lendületű / magyar, a kutya-mindenét ennek az elbitangolt anyaországnak…” Együtt vannak jelen a vallás és a hitvilág különböző korszakainak nyelvem-lékei, a kereszténység előtti állapot épp úgy, mint jelenkorunk számos vonatkozása. Jellegzetes imája és vallomása (verse) a Félpogány fohász. A hajlíthatatlan tartás példázata ez a mű, melyben a hit és magyarság ereje kapcsolódik egybe, s a mo-csokkal szemben a tisztaságot énekli meg. „…inkább Krisztus, mint ezek az Ánti-Jézusok, inkább Ő, mint a Senkik, / inkább túlvi-lági, mint evilági Úr, inkább, inkább Ő, mint a Semmi, / inkább Krisz-tus, Kirisztus, aradi magyar Kirisztus, mint / a Csonka-Magyar Meddő…”

Gyakorta találkozunk ismétlődő motívumokkal, mozza-natokkal. Ilyen pl. az árulás, a gazság elleni imádkozás, az igazakért, a hősökért elmondott fohász. Az Úrtól várja a védelmet az országot bitorlók és tönkretevők ellen, az idege-nek uralmával szemben. Fájón időszerű, huszadik és huszon-egyedik századi gondolatok… Mindezekkel együtt az archa-ikus elemek sajátos hangulatot árasztanak, s ezek vegyülnek a mai vágyakkal és kívánságokkal. Jól látszik ez pl. a Csavar ga imája az 1600-as években Vég-Gyulán belső világában is. Hiszen az országot tönkretevők-féle meghatározások bizony időtle-nek, és túlélnek sok-sok évszázadot… Kemény vonás itt, hogy a szöveg mellett egy 2006. október 6-án készült fotó látható, Elszántak címmel a budapesti Kossuth térről.

Aztán a Csonka Boldogasszony neve napjára írott Könyör-gésben újra árad a szó, ömlik a szöveg. Hangja erős és szen-vedélyes, az évszázadok szóhasználata, kultúr- és hitrétegei épülnek benne egymásra. „A térképrajzoló mutatványosok kerí-tésére feszített népért” szól ez a záró fohász. Méltó befejezése-ként ennek a fölkavaró, karcsú kötetnek.

Sarusi Mihály: Hun fohász, Búvópatak füzetek, 2011

Magányosan,nem csapatban,vadlúd száll azalkonyatban.Hol maradt elkedves párja?Gyilkos fegyvereltalálta?S míg siratta,már a társakmegelőzvén,tova szálltak,nekivágva

tar mezőknek,deres rétnek,Legelőknek? –S most repül csakegymagában,virradatban,éjszakában,

kőszirtfokonmegpihenve,veszi útjátrengetegbe,folyóvízben

szomját oltja,száll, csak szálldosvándorolva,zúzmarában,förgetegben,Észak útjánrendületlenveri szárnyátújra s újra;hová, meddig?Isten tudja.Hová, meddig?Isten tudja…

Kerék Imre

Vadlúd-ének


AA szép biztatás sportolóinknak szól, s ha győznek – helyet-tünk, értünk teszik. Köszönjük egészséges, küzdő lányainknak, fiainknak. Hungary. Nem Kun László történetírója adta ezt a nevet, hanem Európa, amikor arra robogott kalandozó se-regünk, harcosonként kötőféken vezetett lovakkal, hogy le-gyen váltásra is és a zsákmány hordására. Az iszonyú sereg körül a magányos felderítők, hírvivők voltak a cseték, akik közül egy, Árpád fejedelem kedvence volt: Cset. Neki a fejede-lem Verecke alatt falut adott, ami azóta is: Csetfalva. 2010-ben láttam először református fa harangtornyát, kazettás meny-nyezetű templomát, amelyben – Pallagi tiszteletes úrnál – raj-zolgatta Móricz Zsigmond kis naplójába díszítő, népi motívu-mait gyűjtéshez. Ő ugyanabba a református kollégiumba járt Debrecenbe, amelybe Tisza István, Horthy Miklós, de még az én eleimből is György, hogy engem és fiaimat – Örsöt és Zsoltot – bekonferáljon oda, ahol emlékezetes, szép éveket tölthettünk, s talán még Örs fiai, Csongor és Csanád is jár-hatnak majd oda. Oda, ahol a parancsot a homlokzatra írták: Orando et laborando.

Két álom-tervem van: az egyik Hódmezővásárhely és Szen-tes között egy dombra Attila-fejet emelnék, hogy olykor-oly-kor a Nap fia arca szikrázzon a fényben és Európa lássa ezt! Óriási Attila-fejet, amelynek modelljét Nagy Attila szobrász-művész készítette el – Bencsik István tanítványa, Hódmező-vásárhelyre való maga is! – aranyozott torkrét beton-fej va sa-la ta Jankovics Gergő fiatal építész munkája; édesapja Tibor, melegszívű jó barátom, Keszthelyen laknak: Sacikával és Anna keresztlányunkkal, s fivérével Marcikával. Sajnos nem értek a számítógépes rajzoláshoz: 1952 következményeként, csak vágyom a tudását, fiatalabbakra bízom. (Németországban niederiMsingenben, ahol jártunk egyszer nagy királyunkkal: isten ostorá-val állítottak már egy óriás fejet – 25 tonna és 2,5 méter magas –, amely Rainer Stiefvater alkotása. Tehát mi már csak másodikak leszünk sajátunkkal! De épp ideje a figyelmeztető jel felállításának, amikor Istent tagadva, Mam-mont imádva a „mammoniták” ilyen pergőtüzet adnak ránk, rasszista gyűlölettel telve a Cohn-Bendit-ek a Cohn-Rádok,

Cohn-Tamás Gáspár Miklósok, Cohn-Göncz Kingák, meg a többiek, saját véreikre bajt hozván, akik „talán” ártatlanok bűnükben.)

Mi már csak tovább mondjuk a biztatást: Ria… ria… Hun-gária! Előre magyarok! Hunok, ha már valaha ezt a nevet kaptuk, tőletek, amikor még nyilainktól rettegtetek. 1456 és 1526 számotokra nem jelent sajnos se figyelmeztetést, se há-lát. – Pedig illenék! Megmentőiteknek hálákat adnotok!

Minden készen áll az előkészítésre a Szentes-Mártély-Hódmezővásárhely közötti pusztán, ahol Rózsa Sándor is lovagolt egykor (tanyámtól kőhajításnyira élt egyik embere).

Második álom-tervem: a Regnum Mariánum legalább rész-leges feltárása és építése a 2010-ben elért két győzelem em-lékére, amelyekkel 1919 után: másodszor és harmadszor is si-került a kommunizmus felett győzelemre jutnunk: Horthy egyszer, Orbán kétszer győzött, nehezen nyugszanak bele a

„liberálisok” – újabban így nevezik: hazug-magukat azok, akik most a pénz-hatalmat hozzák Magyarországra, s miniszter-elnökére, hogy nyomában ismét hatalomra jussanak. Soros-sal a háttérben, de legalább neki van pénze! Már megvette Argentína déli, keskenyebb felét a legelésző gulyákkal, ahol a magyarfajta tehenek, bikák is zárt tenyésztés nélkül, a sza-badban legelésznek. A mieinket, amelyeket az óceánig hajtot-tak Európában, mostanára lefizetett „külkereskedőinknek” köszönhetően az argentin marhahús kiszorította Nyugat-Európából, Magyarországot milliárdokkal megkárosítva!

A Regnum Marianum alagsori falai egy méter mélyen má-ig az aszfalt alatt szunnyadnak, hadd fusson rajtuk a Sztalin elvtárs tiszteletére hetvenesnek elnevezett troli. Az alagsor falai közül a törmelék kilapátolandó óriási közmunkával és közötte a Szépművészeti Múzeum képei és legalább egy 56-os emlékhely ünnepélyekre, összejövetelek tartására el-helyezhető lenne, csak egy hirdetés szükséges a munkára; fizetség egy pa pírtányér leves, ha maradt még eladatlan „gu-lyáságyú” Hon védségünktől a „leszerelés” után, visszaszerzés: a Belga Kongó hadától, akinek eladták a bolsik a gulyáságyú-kat is!

Ria… ria… Hungária!

A háromdimenziós modellt Jankovics Gergő szerkesztetteAranyozott Attila fej a pusztán


A

Magyarország szent test és az marad, ahogyan az Máriának felajánlva Szent István akarata volt. Ezért épült meg a Regnum Marianum a levert 1919. évi bolseviki lázadás, vérengzés em-lékezetére és bár 1951-ben tövig lerombolta a tajtékzó gonosz, az alagsori falak állnak, egy méterre a felszíntől, arra épül az új is, a 2010. évi kettős győzelem emlékezetére és 2012-ben, ami 1956+56. emlékéve lesz, ott kell lennie az alapkőnek a helyén, amelyet Orbán Viktornak kell (nem kérés, parancs!) elhelyeznie, hogy végre lehessen Budapest népének, a harco-soknak is, itt is, egy igaz és szép ünnephelye ott ahová újra álmodtuk a Regnumot, amely alig látható, de gondolatában is kitapogatható Jó és Szent Anyánk: Magyarország!

Most már ezután csak igaz lapokat kell íratnunk történel-münkben és ennek megfelelően nevelnünk ifjúságunkat:

Hiszek egy Istenben!Hiszek egy Hazában!Hiszek egy isteni örök igazságban:Hiszek Magyarország feltámadásában!Ámen!

CSete GyörGy

építész

A Magyar Nemzeti Galériából, ki nem egyenlített közmű-költségek miatt, a végrehajtók (!) állítólag a legrangosabb ma-gyar művészek (pl. Csontváry) alkotásait akarják elvinni! Ilyen ötlet még soha nem fordult elő ebben az országban.

22 évvel ezelőtt sem voltak azonban rendben a magyaror-szági múzeumok dolgai. Voltunk néhányan, akik felvázoltuk a legfontosabb tennivalókat. A Havasi János által alapított és szerkesztett pécsi Helyzet c. lap közzé is tette ennek rövidített változatát 1990. március 17-én és 24-én (Új magyar múzeum. Javaslat-tervezet I–II.) Ebben világossá tettük, hogy a múzeu-mok normális működésének két elvi és három gyakorlati alapelve van.

az eLső: a múzeumok tudományos intézmények, amelyek legfőbb feladata a múlt emlékeinek feltárása (kutatások), meg-őrzése (restaurálás, konzerválás, állagmegóvó raktározás), fel-dolgozása (katalógusokban, monográfiákban, szaktanulmány-okban) és bemutatása (kiállításokon és kiadványokban). Az 1945–1990 közötti kommunista „proletár kulturális forradalom” tűzzel-vassal üldözte ezt az alapelvet, s mindent megtett an-nak érdekében, hogy ez az alapelv semmiképpen se érvénye-süljön. A legdurvább példa erre a Szent Korona és a koroná-zási jelvények, valamint a koronázási palást primitív feltéte-lek közötti közszemlére tétele 1978 és 2000 között.

a MásodiK: a múzeumok épületei (ingatlanok) és a bennük őrzött műkincsek az adott települések (önkormányzatok) tulajdonában legyenek. A múzeumokban dolgozó kutatók és alkalmazottak viszont a helyi vezetőktől függetlenek legye-nek, a múzeumok igazgatóit – az egész országban! – közvetle-nül a kultuszminiszter nevezze ki, pályáztatás útján s legalább tíz évre szólóan, a munkáltatói jogok teljes körű gyakorlása mellett. Az egyáltalán nem igazságos, amit most törvénybe fog-laltak (Magyar Közlöny 2012. április), hogy ti. a múzeumi mű-kincsek állami tulajdonba kerülnek. Milyen alapon és jogon veszik el, mondjuk Kőszeg szabad királyi város Anjou-kori pe-csétjét, a város pallosát, a híres szőlő jövések könyvét, Jurisics zászlaját? Azt viszont törvényekben kell garantálni, hogy a múlt anyagi és szellemi emlékeit a múzeumok kötelesek meg-őrizni és gondozni.

a harMadiK: az ingatlanok fenntartási és közüzemi működ-tetési költségei az adott települési önkormányzatot terheljék, a szakmai működés (ásatás, gyűjtés, műkincsek vásárlása, res-taurálás) és a személyi bérek költségeit azonban a központi költségvetés biztosítsa. Semmiképpen sem helyes hatalmas létszámú központi szerveket létrehozni (ilyen volt a Kultu-rális Örökségvédelmi Szakszolgálat, később a Magyar Nem-zeti Múzeum alá sorolt Nemzeti Örökségvédelmi Központ

több, mint 300 alkalmazottal). Ezek egyrészt fenntarthatat-lanok (el is bocsájtottak több, mint száz szakembert), másrészt az emlékek megőrzése megoldatlan.

a negyediK: szigorú feltételek alapján kell megrostálni és besorolni a múzeumokat:

A) országos múzeumokB) városi múzeumokC) helytörténeti gyűjteményekD) kiállítóhelyek1955-ben Magyarországon 92 múzeum volt, 1963-ban 176,

1980-ban már 487, 1990-ben 700. Ma a 19 megyében közel 250 múzeum működik, nem számítva a kiállítóhelyek garma-dáját. Csakis a nagy múltú, komoly értékekkel rendelkező in-tézményeket szabadna megtartani. A vidéki múzeumok szá-ma száz körülire csökkenthető. Teljesen megoldatlan a nem-zeti történeti emlékhelyek jövendő sorsa is. Jelenleg 13-ra csökkentették a számukat, de van olyan, amelyiket a községi önkormányzat kezeli, mindenfajta szakértelem nélkül.

A jelenleg is meglévő akadémiai intézeti rendszert meg kell szüntetni, a kutatók részben az egyetemeken, részben a mú-zeumokban helyezkedhetnek el. A közelmúltban végrehajtott változtatás (Bölcsészettudományi Kutató Központ, Fodor Pál vezetésével) fából vaskarika, ugyanakkor rendkívül költ-ségigényes.

az ötödiK: vissza kell állítani a múzeumi főfelügyelőséget, élén az országos múzeumi főfelügyelővel, aki a munkatársa-ival teljes körű ellenőrzési jogkört gyakorol mind az országos, mind a fővárosi és a vidéki városi múzeumok felett. Ez nem azonos a korábbi szakfelügyeleti rendszerrel, amelyet ugyan-csak nagy hiba volt felszámolni.

Kálnoki-Gyöngyösy Mártonnak, Trombitás Károlynak (Magyar Hírlap 2012. április 12.) igaza van abban, hogy a jelenlegi kapkodás semmi jóra nem vezet. Az 1962/63-ban bevezetett megyei mú-zeumi hálózati rendszer úgy rossz, ahogy van. A mindent ellen-őrizni kívánó „lenini centralizmus” megtestesülése volt.

A kormány e tekintetben jó útra lépett, ám ha a fenti alap-elveket nem érvényesítik, a magyar múzeumoknak, s legfő-képpen a nemzeti múltunk alapjait jelentő műkincs-állomá-nyunknak igen rövid időn belül végük lesz!

Pécs példájára Trombitás Károly hivatkozik, magam meg-említem Somogy és Vas megye esetét.

Somogyban a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumot a megyei önkormányzat (igaz, egyelőre csak részben) „kitelepítette” a régi vármegyeházból, felszámolva a középkori kőtárat is. Ennek következtében a Somogyvárott feltárt igen értékes, és

Requiem a magyar múzeumokért


H

egész Európában páratlan, faragott kövek jelentős része az elhagyott taszári laktanya épületeibe került. A somogyvári ré-gészeti feltárás százezres nagyságrendű, gondosan rendezett leletanyagát pedig az erre a célra épített balatonszárszói rak-tárakból máshová hordták el, mivel az európai uniós pályá-zati kiírás csakis gyermekfoglalkoztatók (!) kialakítására ad pénzt. Az embertani anyag megmentett része a Ludovika épületébe telepített Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárába került, ahonnan – hamarosan – ismét to-vább költöztetik. Isten tudja hová, hiszen sem a Ludovika, sem a Kúria nem lesz a jövőben múzeum. De miért tették azzá?

Az uniós pályázati pénzek címkézései kifejezetten tudo-mányellenesek. Miért nem lépnek fel ellene az illetékesek?

Ezért kell a múzeumi raktárakból gyermekfoglalkoztatókat (gyurmázó, festegető…) kialakítani sok tízmillió forintból. Ugyanezt tették a Vas megyei Kőszegen is, ahol a megyei igaz-gató és a helyi múzeumi vezető egyszerűen felszámolta a Tábornokházi Városi Múzeumot, teljesen feldúlva a 30 év alatt kialakított rendet, mondván, nincsen pénz a fűtésre, vi-lágításra. A Patikamúzeumban viszont 20 millió (uniós) forin-tért gyermekfoglalkoztatót készítettek. Hasonló létesítmény

„üzemel” a szombathelyi Savaria Múzeumban is. Mindezzel egy időben a textil-raktárakban nem működhetnek a besze-relt légkondicionálók, nincsen temperáló fűtés sem. A megye egyetlen textilrestaurátor műhelyét is felszámolták.

Jól látható tehát, hogy visszahoztuk (vagy el sem hagytuk?) azt az alapelvet, hogy a múzeumok közművelődési intézmé-nyek, amelyeknek célja és értelme a közönség szórakoztatá-sa és kiszolgálása.

Nehéz lenne kitalálni, vajon kik adják a kormányzati em-bereknek a tanácsokat? Most sem egyeztettek senkivel. Mint más esetekben sem. Hadd említsük meg a köztársasági elnök esetét. Egy doktori vagy PhD disszertáció megítélése, elfoga-dása és minősítése esetében kizárólag a bíráló bizottság a felelős. Senki más. Legkevésbé maga a disszertáló jelölt. Példát-lan skandallum, amit az olimpikonunkkal műveltek. A SOTE teljes csődöt mondott. A doktori cím megvonására semmifé-le joguk nem volt! Ugyanakkor máig nem hozták nyilvános-ságra a bíráló bizottság tagjainak és az elnöknek a nevét. Azok maradtak homályban, akik egyes egyedül felelősök a „plágium-ügyben”.

Mikor játszunk már tiszta lapokkal? Miért nem vizslatják a felsőfokú diplomák, nyelvvizsgák eredetét és értékét más esetekben is? Magam is vétkes vagyok (nagyon kicsi arányban) sok funkcionárius diplomássá tételében. 1990 előtt a buda-pesti Tárogató úton működött az egyik vidéki főiskola kara-ként az un. SZOT-iskola, ahol néhány éven át magam is tanít-hattam. Itt kapott diplomát, többek között sok, később ismert

„nagy” ember, akiknek addig csak szakérettségijük vagy gimná-ziumi érettségijük volt. Rádiósok, tv-sek (O. Péter, P. Dezső, M. Ákos), katonatisztek, s sorolhatnám a neveket.

Veszélyben vannak a nemzeti intézményeink: az iskolák, a kórházak, a rendelőintézetek, a könyvtárak, a levéltárak, a múzeumok. S ha ezek veszélyben vannak, veszélyben a Haza!

Bakay kornél

nyugalmazott múzeumigazgató

Ha egy korszak átadja magát a kétségbeesésnek, védbástyák mögé húzódik. Az, hogy a görög géniusz messzesége, mint a posztjukon toporgó őrszemeket a tehetetlen tekintgetés, foly-tonos feszültséggel fogyasztja az életünket, metafizikai végzet. Persze nincs megírva, hogy bárki belső élete csakis e rejtett lelki csapás miatt spannolódnék. A kanyargós sorsív merő titok: akadnak emberek, akik az optimizmus szembesütő verőfényé-től kóvályognak. És azután csapdossák bár mennykövek, a lélek újhodni képes. Különben meg: az ember a vakvéletlenre

hagyatkozva, magától is növekszik, megőszül, és eszébe sincs nyugtalankodni.

Korunk viszont buzgó, és a huszonnégy órás szolgálat mel-lett döntött. Szó sincs róla, hogy a szenvedély kora volna. A visszahatás, a végletek kora, a túlzásoké. Szeretetre alig képes; hidegen rajong vagy gyűlöl.

S noha valamiféle bátorságot erőltetve próbál úgy tenni, mintha farkasszemet nézne a távolsággal, semmitől sem tart inkább, mint hogy egyszer közelre jön a távol; s mindegy, mi

KeLeMen LaJos

Istenségek, lányok

Angyal, kereszttel – Somogyvár, homokkő faragvány, XII. század


S

az, múlt vagy jövő, persze hogy fél a messzeséggel való össze-vetéstől. Az érzés, hogy távlattalan, okozza mély szorongását.

Fölötlik-e bennünk, hogy a természeti népeknél a finom, köszönésszerű érintésnek poézise, szinte teológiája van. Föl-fogásuk szellemi tájakra visz: az érintés lélekcsere és átsugár-zott életerő protokollja, amelynek a kéznyújtás vagy a koccin-tás adhat például formát. Emlékszünk, hogyan fogtak kezet a lovagok? S mostanság? Amint a kéz kezet ér, e mozdulatban nem két küzdőtér feszül egymásnak?

S nem szemléljük-e magunkat is olykor magunk idegenei-ként? Jó, az ember önmaga számára a legnagyobb rejtély, bez-zeg akármilyen régi tanításig megyünk vissza, úgy fest, hogy a fátum az embernek az emberségével együtt lett kiszámlázva; látó, tudatos, isteni szándékkal.

De ha velejárója is, nagy különbség, hogy egykor a termé-szet ragyogta vagy tombolta rá a rendeltetést, aztán az an-tikvitást követően, mintegy fölbátorodva s nem tudván ural-kodni barbárságán, az embert egy túlméretezett vágy kezdte égetni. Egy nagy modern vágy álmodozójaként óhajtotta, hadd lenne ő szakértője és kormányosa a végzetnek. Megle-het, még bizonyos ritmust is belevitt a dologba; elmorzsolta a megbánás igéit, s a genus humanumtól meghatva, majd tüs-tént el is nyelve azt, elég hamar hozzáfogott, hogy megtisz-títsa történelmét olyan feleslegektől, mint amilyen például a szentség.

És ahogy apadt a jellem, gyarapodott tanra tan; egyre komp-likáltabb magyarázatok közepette, egyre gyarlóbbá és egy-szerűbbé vált, noha persze igencsak rétegzett glancok alatt, a tanok publikuma. Nagyon bölcsen, nagyon eszesen, de nagyon leegyszerűsödtünk.

Sivár futás, akadozó lélegzet; ez a látszólag intellektuálisan már-már túltömött időfolyás aránylik a szabadon lélegző, min-dent először tudó antik sokszínűséghez.

Pedig a nagyságtól a simulékonyságig, a méltóságtól a ron-gyos kisstílűségig, kiváltképp változatos mozgalom a mítoszé. S bizonnyal az antik időben sem csupán fenoménok tanyája volt a földteke, s a többségnek vélhetően akkor tájt is az élet-ből kellett megélnie.

A mítosz: ha akarjuk szüntelenül mozgásban lévő, ha akar-juk, szüntelenül merev látomás a valóságról; mindenesetre mai tudásunknál, amennyiben az konokul ódzkodik, hogy túlmenjen a fizikán és az anyagon, átfogóbb, de biztosan ben-sőségesebb ismeret.

Ez sokszor igaz, megesik azonban, hogy az iránta való von-zódás bizonyosfajta cinkosságot feltételez. E cinkosság pszi-chológiája legalábbis az egyik nem számára aligha igényel különösebb magyarázatot, amint fölfedezi, hogy a mítoszban hemzsegnek a szebbnél szebb nők.

Értsük meg, hogy a mítosz regényességével és a maga vo-nalain belüli kérlelhetetlenségével, a szemhatártól a szemha-tárig: csupa költészet. De mint költészet filozófiát lehel, amely egy magatartást kelt életre, és ebből a magatartásból vagyunk. A mítosz lehet realisztikus, színpadias, idealizáló, romantikus, vagy éppen túlzó: minden jegye ránk vall. Ki tudja, talán még az sem kizárt, hogy a mítosz az ember fakó, abszurd, tehát tökéletesen érdektelen históriai szeleskedésének ellensúlya gyanánt képződött. Reménységül.

Sosem volt annyira dús és szabad ez a világ, mint amilyen-nek a bő képzeletű kalmárok fantáziájában rajzolódik. Réges-régen, még az ember-észen innen, egyszer az a fázisa jött el az időknek, amikor az istenek, nagyszerűségüket ingerelve, úgy döntöttek, még a grandiózusnál is grandiózusabbat dobnak. És nemcsak nagyszerűt és grandiózust, hanem szomjaztatót és szédítőt is, testtel ruházzák fel a veszedelmes és rajongott csodát: megalkotják a nőt. A nőt a reménnyel. Ez maga a meg-

tartó erő, de örök kettősség is: kit tart meg és milyen erővel? Nagy szerencse, hogy a nembeliek későbbi szülöttei nem kény-telenek belemenni a rokonságba: e különös dualitást ugyanis, a nőt a reménnyel, bosszú szülte.

Ennek megértéséhez a nagy nehezen kegyelmet nyert, előbb azonban vad és féktelen kínzatáson keresztülment tűzosztó-ig, Prométheuszig kell visszamenni. A fellázadt félisten átvág a törvény sáncain és megöli a beletörődést. Büntetése vakme-rőségével arányos. Ám Aiszkhülosz révén az emberi érdek védelméhez kötődik. „Zeusz maga gyűlöl… amiért a halandókat szeretem… Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt / a biztos partról bölcs szavakkal inteni. / Magam tudom legjobban, mit követ-tem el, / amit tettem, megtettem, most is vállalom: / az emberek pártját fogtam s elbuktam én.” A félisteni rebellió az emberi esz-mélet ösztökéje. A fölöttes viszont magasabb annál, semhogy precedenssé engedné fajulni a lázadást. Ő legalább úgy véli, méltó elégtétel a tűzbirtoklásért, ha bajt postáz az embernek. Kérésére Héphaisztosz formálja meg a közvetítőt. És hiába-valóan hangzik el Prométheusz testvéri figyelmeztetése, Epi-mé the usz, mint a fatális ember, elengedi füle mellett az intést, hogy sose fogadjon el Zeusztól ajándékot, mert abból csak baj származhat.

Zeusz nem olcsó ötletiparos, pláne, ha bosszúról van szó. Egy szemérmesnek tetsző, csodaszép lány kivitelezését ren-deli meg Héphaisztosznál. E gyönyörűséges teremtménytől származik a női nem. S hogy a nő a férfi sorsa, ez a vastartal-mú, aligha összetörhető drága verdikt azonnal bebizonyosodik;

Pandora (1882) – Jules Joseph Lefebre


A

7

no de hát lenyelhette volna-e bárki is a szerelmes Epimétheusz szomját?

A testi káprázat alapanyagául ugyan a föld szolgált, ám Athéné tanította munkára, Aphroditétől nyerte szépségét, Apol-lóntól a zenei tehetségét; e tüneményből aztán a Hermész által belelehelt csalárdság és az ő általa ajándékozott szelen-ce (vagy más megfogalmazásban: nagy edény) révén lett csel, büntetés. Mint tudott, Epimétheusz magához fogadta a bűbá-jos leányt, Pandorát, a kíváncsit, aki fölemelvén a kezében ho-zott edény fedelét, szerteszélesztette csapások raját. A szenve-déstől, a bűntől, az irigységtől a gondig, az öregségig és a go-noszságig, száz csapás szállta meg az embert. A leány ekkor ráhúzta a fedelet az edényre, de a veszedelmek tömeges röp-tét már nem fékezhette meg, egyedül a remény, Elpisz maradt a fedő alatt. Mindhiába: Pandora örökre szétválasztotta a ha-landókat a halhatatlanoktól. Ez azonban csupáncsak egyik sarkalatos pontja a mítosznak.

Igen, igaz, hogy valami egység itt szétrobbant. De a kíváncsi lány többet tett egy robbantásnál, akaratlanul is provokáló módon átfordította az istenek felé sugárzó érzést a teremtett világ iránti bizalomba; ki tudja, talán így született az ember fontolgatást nem ismerő bátorsága; hogy világából merítse mer-szét: ebből, ami van.

Hogy megcsonkított igazságossága ez egy valahai össz-hangnak?

Nem a hit vak, nem a remény, hanem az, aki káromolja.A világ disszonanciája sugallni talán sugallhatja, ám önma-

gában nem igazolja a reménytelenséget. Pandora története Prométheusznál gyökerezik, a leláncolt félisten szenvedésé-ben pedig nehéz volna nem észrevenni Krisztus mártíriumát.

Vagyis a remény akkor jogos, ha szemben a merev kétségbe-eséssel, új magatartást sarjaszt.

De egyelőre még Pandoránál tartunk, az általa bezsuppolt Elpisznél. Amennyiben Elpisz újra lendületbe jön, nem olcsó nimbuszért drukkol, noha alkonyatkor, tehát éppen most is, különösképp szorítania kell, mert az alkonytól a hajnalig ellát-ni nem akármilyen éles tekintetet kíván. És nem titán Elpisz, ellenkezőleg: maga is törékeny leány.

Szegény, mégis nagyhatalmú, mint később bizonyos an-gyalok. S állandó áthasonulás; például kegyetlen is. Ha kell, meg tudja szépíteni, s össze is tudja törni a lelket. Bizony, éppen a reménytelenség az, ami folyvást ott setteng a remény mö-gött. De nem azért, mert ajándékait Elpisz az álom anyagából készíti, hanem mert minden élettapasztalat fölé magasodva egyszerűen kiköveteli a választást. Vagy ő, vagy semmi. Akár-csak a hódítóknál. Márpedig, ami a csábítását illeti, rendsze-rint e rábírás nem több egy mesénél. „Holnap éjjel elérek valakit, / Holnap éjjel elfelejtem a múltam, / Holnap éjjel mese lesz a világ / S én mesélek testemben megindultan.” Mintha a remény egy Ady-versben is csak egy ideakupac volna. Ami érdekes módon végül mégis elevenebb, mint a legkitartóbban borúlátó tanítók prin-cípiumai.

És Pandora semmiképp se maradjon rejtve. Ha lenge ruhát viselne, abból is kitakarandó: napfürdette arca, szépsége hadd váljon elviselhetetlenné, ő a kifelé élők legpazarabb igazolása; a többieknek itt marad, szinte hasonmása gyanánt, Elpisz.

A nő és az ő kiszámíthatatlansága. Valami ilyesmit szálaz Hérodotosz a trójai háború okaként. Úgyhogy azért csak óva-tosan a kedves Elpisszel. Hanem ha beleláthatni az igazába: az már csakugyan új panoráma, de legalábbis egy új egészség.

Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban, és ez a fő.

Tormay Cécile

75 éve, 1937. április 2-án hunyt el az irodalmi Nobel-díjra jelölt, Magyar Örökség-díjas Tormay Cécile, az irodalmi élet-ből évtizedekre száműzött világhírű írónő Mátraházán. Az évforduló alkalmából 2012. április 15-én a Tormay Cécile Kör – a Hotel Ózon Residence nagyvonalú mecenatúrája segítsé-gével – konferenciát szervezett. Az egész napos tanácskozás reggel Tormay-emlékmisével kezdődött, melyet Tömördi Vik-tor OFM celebrált, közreműködött Pánti Anna operaénekes és Dévai Nagy Kamilla énekművész. A konferenciát Lezsák Sándor, az Országyűlés elnöke, a rendezvény fővédnöke nyi-totta meg, ezt követően Faragó László, Gyöngyös polgármes-tere, Hoffmann Henrik szálloda-igazgató, valamint Jobbágy Éva, a Tormay Cécile Kör alapító vezetője köszöntötte a részt-vevőket. Előadást tartott és Tormay Cécile írói munkásságát méltatta többek között Medvigy Endre, Takaró Mihály és Lisz tóczky László irodalomtörténész. Délután Frigyesy Ágnes újságíró beszélgetett R. Törley Mária szobrászművésszel, a Tormay-szobor alkotójával. Az irodalmi műsor Tormay-bre vi-áriummal kezdődött, melyben Dévai Nagy Kamilla és Kró-nikás Zenedéjének egyik tanítványa, Koncsos Melinda saját szerzeményei kötötték össze az írónő regényeiből font koszo-rút. Kiemelkedő eseményként Tóth Péter Tormay Cécile Em-lék osz lopát Faragó László, Gyöngyös polgármestere avatta fel,

ünnepi beszédet mondott Döbrentei Kornél költő, közremű-ködött Petrás Mária népdalénekes. Az Emlékoszlopot Tömör-di Viktor OFM szentelte meg. A résztvevők elzarándokoltak a Tormay Meseházhoz, a szünetben kiosztották „A Tormay Év Süteménye” díjat, majd Tormay Cécile: A régi ház című regény színpadi változatának jelenetét mutatta be Tallián Mariann, Perei Zsuzsanna, Verbó Ákos és Nagy Gyula színművészek, Jobbágy Éva dramaturgiája alapján. A színvonalas program-

Napkelet konferencia Mátraházán

Tormay Cécile dolgozószobájában


A

Alapító, fõszerkesztõ: csernáK árPád

Tipográfia: csernáK BáLint

Fõmunkatárs: FarKas Judit

Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter,†Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2012. május – Sokszorosítás sorszáma: 5/2012.E-mail: [email protected]ók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588-9335Kiadja: BúvóPataK aLaPítvány

Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy

sorozat Tormay-kerekasztal beszélgetéssel zárult, melyet Kon-dor Katalin vezetett. Beszélgetőtársai voltak Benkő Krisztián, Takaró Mihály irodalomtörténészek, valamint Jobbágy Éva. Tormay Cécile-nek és az általa alapított Napkelet című folyó-iratnak Magyar Örökség kitüntető díjat adományozott a Magyar Örökség és Európa Egyesület néhány héttel ezelőtt. Laudációt mondott Takaró Mihály irodalomtörténész, aki az ünnepi eseményen hangsúlyozta: – Tormay Cécile (1875–1937) szépírói munkássága 1899-ben indult az Apródszerelem című novelláskötettel. Már első alkotásaiban felfedezhető írásművészetének talán legértékesebb eleme: az atmoszféra-teremtő erő. Írói pályája 1918-ig töretlen a korabeli magyar irodalomban, rendkívüli a nemzetközi elismertsége is. Novel-lái, regényei rendszeresen jelennek meg olasz, francia, német folyóiratokban, regényeit sorozatban adják ki a jelentős német, francia, olasz könyvkiadók. Méltatása politikai beállítódástól függetlenül Anatole France-tól D’Annunzióig egyöntetűen elismerő. A Berliner Tageblatt, a Weltspiegel, a Vossische Zei-tung, a drezdai Sonne versengtek Tormay műveinek kiadási jogáért. Marcel Tinayre, Marcel Prevost, Calman Lévy – a leg-nagyobb francia irodalmi folyóiratok számára igyekeztek megnyerni Tormay műveinek kiadási jogait. Felfedezik ben-ne a modern, vegytisztán politikamentes, impresszionista, lírai színezetű szó- és hangulatművészt. Tormay rövidesen a legismertebb magyar írónőként a kortárs világirodalom elis-mert tagja lesz.

Az Emberek a kövek között, A régi ház, a Viaszfigurák e külön-leges, modern stílus ékkövei. Műveit ekkor már angol, német, holland, olasz, finn, észt, francia nyelven is olvashatják. Szerb Antal szerint annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits fiatalko-ri verseiben, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetében érte el. Figyelmét a történelem és a politika eseményei néhány esz-tendőre más irányba terelték. E korszak kiemelkedő alkotói termése a Bujdosó könyv.

Az írónő 1919 januárjában alapította meg – a később egy-milliós tagságú – Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, mely a Károlyi-kormánnyal szembenálló, keresztény-nemzeti szel-lemű asszonyokat tömörítette. A kommün alatt vidéken kel-lett bujkálnia, majd 1919. november 16-án a Parlament lép-csőjén már ő fogadta a magyar asszonyok nevében Horthy Miklóst és nemzeti hadseregét. 1923-ban Klebelsberg Kuno kultuszminiszter személyesen kérte fel egy olyan folyóirat meg-alapítására, mely méltán reprezentálhatja a korszak magyar szellemi életének legkiválóbb megnyilvánulását, bemutatva

a nem nyugatos írók, történészek, zenetudósok, művelődés-politikusok legértékesebb alkotásait. A folyóirat címének vá-lasztása – Napkelet – is tudatos. A Nyugattól eltérő szellemi pólus a magyar keresztény, nemzeti polgári, a középosztály szellemiségét tükröző, és azt tudatosan vállaló folyóirat szü-letik meg ekkor. Tormay haláláig, 1937-ig e lap főszerkesztő-je, irányának alakítója. Lapja a Trianon következtében poli-tikailag szétszabdalt, kulturális értelemben azonban tovább létező egész magyar nemzet szellemi műhelye kívánt lenni. Ezért kereste kitartóan a lehetőséget arra is, hogy a Nyugat legjelentősebb, valódi értékeket teremtő írói is megszólaljanak folyóiratában. Ez irányú számos kísérlete – nem az ő hibájá-ból – kudarcot vall. A Napkeletben publikált – többek között – Áprily Lajos, Erdélyi József, Herczeg Ferenc, Hóman Bálint, Kodály Zoltán, Mályusz Elemér, Mécs László, Németh László, Oláh György, Reményik Sándor, Sík Sándor, Szekfű Gyula, Zilahy Lajos, Horváth János.

Tormay Cécile élete utolsó éveiben visszatért a szépiroda-lomhoz. Ekkor már nemcsak mint írónő világhírű, hanem közéleti személyiségként is az. 1935-ben francia javaslatra a Madame Curie halála után megüresedett Szellemi Együttmű-ködés Nemzetközi Bizottsága elnökévé választották. Ez az ENSZ elődjének, a Népszövetségnek volt egyik legfontosabb bizottsága akkoriban. 1936-ban az MTA illetékes bizottsága irodalmi Nobel-díjra terjesztette fel munkásságáért és A régi ház című, több mint tucatnyi európai nyelven olvasható, ismert regényéért. Írói pályájának utolsó, hatalmas szellemi teljesít-ménye Az ősi küldött. Szerb Antal szavaival: „van benne valami, amit hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, féle-lem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata. Nem egy bizonyos kor történelmi levegője van benne, hanem a Történelem levegője…” Takaró Mihály, a Magyar Örökség díjátadó ünnepségén a következő gondolatokkal zárta laudációját:

– Tisztelt ünneplő közönség! Nehéz sorsú népként nekünk a múltunkat is újra kell építenünk. A kommunista diktatúra torzító szellemi öröksége miatt most éppen a múlt hiteles fel-tárására és bemutatására van szükség. Tormay Cécile munkás-ságának és a Napkelet jelentőségének mai elismerése mérföld-köves eseménye a valós, hiteles magyar múlt és kultúra hely-reállításának nemzetünk kollektív tudatában.

A Mátraházán, nagy érdeklődés mellett megrendezett Tor-may-Napkelet Konferencia bizonyította, hogy a múlt hiteles feltárása tovább nem halogatható. Tormay Cécile rehabilitá-lása megkezdődött.

FriGyeSy ÁGneS

AJövedelemadó 1%tiszteLt oLvasónK! Kedves BarátunK!

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi JövedeLeM adó JuK 1%át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy javára ajánl-ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278–1–14A kedvezményezett neve: BúvóPataK aLaPítvány

Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki-adását tekinti.

KöszönJüK!

Sirály – Csernák Máté fotója

Megrendelhető a BúvópatakAkik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukatszíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

FőtáMogatónK

Documents

Búvópatak 2012/május