Pierre d'Auteuil az inkvizíció karmaiból az erdőbe menekül, mely nyugalmat, menedéket ad a bujdokolónak. A napok eseménytelenül peregnek, mígnem egy napon Gaston, a hű társ egy csodaszép, több sebből vérző ájult lányra bukkan a rejtekadó lombok közt… Christiane lehunyta szemét, és élvezte, ahogy bőrét égeti még az ingén keresztül is a férfi tenyere. Már elszálltak félelmei. Pierre megindult vele az ágy felé, és gyengéden ráfektette. Szótlanul, igézetten nézte, majd lassan gombolni kezdte a lány ingét. A könnyű gyolcs puhán a földre omlott, és a férfi ráhajolt a hófehér, feszülő mellekre, hogy megcsókolja a két édes halmot. Christiane kedvese hajába fúrta ujjait, és felsóhajtott. Semmi nem érdekelte, csak Pierre, csak őt látta, csak őt akarta…

1

Charlotte O'Brien

Rózsa és kereszt

2

LAP-ICS könyvkiadó, 1995.

3

1.

Az erdő felől nehéz avarillatot hozott a hűvös esti szél. Már alkonyodott, s a lemenő nap halódó fénye bíborba vonta a kastély falait. Odabentről hangos zene szűrődött ki, s egy erős, mély férfihang, amely énekelt. Idekint nem volt egy lélek sem; a kíváncsiskodó szolgák, inasok, még Helix, a szakácsné is ott álltak a nagyterem ajtajában, és bámulták részegen tántorgó urukat. Egyedül Jacques apó üldögélt megszokott helyén, a hátsó kapu mellett düledező viskója előtt, és bóbiskolva szorongatta csontos térdei között a borosflaskát. Tőle nem kellett félnie, ilyenkor se lát, se hall.

Christiane megborzongott, talán a hideg miatt, talán attól a gondolattól, hogy ilyenkor kell elhagynia a kastélyt. De nem fordulhatott vissza. Nagyon sok múlott azon, hogy sikerrel jár-e, vagy sem. Össze kell szednie a bátorságát. Megrázta magát, mintha így megszabadulhatott volna a szívét markoló félelemtől, és magára terítette a bő köpönyeget, amelyet asszonyától kapott. Még a nevének a kezdőbetűje is bele volt hímezve szép, csillogó ezüstfonállal. „C", azaz Catherine. A lány elmosolyodott. Az ő neve is C-vel kezdődik... Mintha csak a sors akarta volna, hogy éppen az ő szolgálatába szegődjön. Megkötötte vékony, kecses nyakán a köpeny szalagját, és a fejére húzta a kámzsát. Hosszú, szőke, göndör fürtjeit besimította alá, nehogy árulója legyen, és jól a szemébe húzta, hogy árnyékot vessen finom vonású arcára. Nem szabad, hogy felismerjék. Ha elfogják, Mont-Rouciéres gróf biztosan agyonüti dühében, és akkor csak az isten tudja, mi vár szegény Catherine-ra. Gyerünk, nem szabad félni!

Felemelte a bő brokátruhát, hogy el ne essen, és leszaladt a lépcsőn. Hangtalanul haladt előre tovább, megkerülte a kastély keleti szárnyát, és a kert felé vette az útját. A puha gyep cinkosán elnyelte lépteinek zaját, a szél pedig a ruha suhogását. Végigfutott a kerti ösvényen, el, egészen Jacques apó kunyhójáig. Az öreg békésen hortyogott a padon, nem fázott, belülről fűtötte a jóféle vörösbor heve. Christiane lábujjhegyen osont el előtte, nehogy mégis felébressze. A kapu nyitva volt, az apó megint hamarabb itta le magát, mint ahogy elvégezte volna a dolgát. Az asszonyától kapott flaska bor csábítóbb volt, mint a büntetés okozta fájdalom, amit a gróftól kapni fog. Az a lényeg, hogy a kaput nem csukta be, ahogy szokta, így az út szabad volt. Azon túl már semmi sincs, csak a hatalmas rejtekadó erdő, a gróf kedvenc vadászterülete. Christiane kinyitotta a nehéz vasajtót, és kilépett rajta.

– Boldogságos Szűz, adj erőt! – suttogta halkan. Ennyit muszáj volt, ennyi kellett, hogy megnyugtassa remegő szívét. Nagyon félt. De nem fordulhatott vissza.

4

Lassan, bizonytalan léptekkel elindult az erdei ösvényen. Amikor már úgy, ahogy megszokta a szeme a sötétséggel, s elegendő volt a sápadt holdvilág is, hogy lásson, veti egy nagy levegőt, és letért a kitaposott útról.

A vastag avartakaró, mint puha szőnyeg fogta fel testének súlyát, de ez éppen nem könnyítette meg a járást. Olyan volt, mintha mély hóban lépkedne. Szerencsére sokat sétáltak erre asszonyával, így megvolt már a módszere, hogy minél kevesebb erőfeszítésébe kerüljön a menetelés. Takarékoskodni kell az erejével, hiszen nagyon hosszú út áll még előtte, s ki tudja, lesz-e valaki, aki felengedi a szekerére vagy a lovára.

Lassan, de biztosan haladt. Szívében engedett valamicskét a jeges szorítás. Az első akadályon szerencsésen túlesett. Most nagyon bízott benne, hogy sikerülni fog.

A telihold bizalomgerjesztően mosolygott, körülötte ezüstszegélyű, nehéz, fekete fellegek gyülekeztek. Hirtelen éles fény villant, és bevilágította az eget. Villámlott. Néhány másodperc múlva óriási csattanás törte meg az éjsötét csendet, és hosszú, nyújtott mennydörgés hömpölygött végig az erdőn. Christiane megdermedt. Nem szerette a viharokat. Pedig most nagyon úgy látszik, hogy az készül. Egyéb sem hiányzott! Hiszen így is majd meghal a félelemtől. Összébb húzta magán a köpenyt, és sietősre fogta lépteit. Minél hamarabb ki kell érnie az országútra.

Nagy, kövér esőcseppek pottyantak a bokrok és fák leveleire. Előbb lassan, majd egyre szaporábban kopogtak, végül már olyan volt az egész, mint egy zűrzavaros, ritmustalan dobszó. Christiane szaladni kezdett. A köpenye itta magába a friss vizet, mint egy szomjazó virág, és hamarosan már körömnyi száraz darabja sem maradt. A hideg esőcseppek végigfolytak a nyakán, le a hátán és elöl, le a mellén. Most már a ruhája is vizes volt. Ha még sokáig esik, a fűzője is elázik, s alatta a négyrét hajtogatott levél is. Ha pedig az elázik, olvashatatlan lesz. Vigyázni kell! Akkor eszébe jutott valami. Volt egy kis bőrerszénye, az valamivel jobban bírja a vizet, mint a ruha, benyúlt a mellénye alá, felgyűrte az inget, és bepréselte ujjait a fűző alá. Kihúzta a levelet, és lehajolt, hogy testével védje a zuhogó esőtől. Begyömöszölte a bőrtokba, és visszatuszkolta a fűző alá. Mégiscsak ott van a legnagyobb biztonságban. Rettenetesen kényelmetlen volt így, de legalább mindig érezte, hogy ott van, megvan. Az összegyűrt bőrtáska nagyon nyomta a melle alatt, a bordájánál, de sebaj. Majd megigazítja, ha lesz egy kedvezőbb alkalom. Most tovább kell mennie. Az a legfontosabb, hogy minél messzebb kerüljön a kastélytól.

Futásnak eredt. A nedves vadrózsa- és kökénybokrok minduntalan beleakadtak a bő köpönyegbe, mintha vissza akarták volna tartani. Az alacsony faágak az arcába csapódtak, és összekarmolták, de nem bánta a fájdalmat. Közben persze villámlott és dörgött, és ő minden villanásra és csattanásra összerezdült, kezét arca elé kapta, de nem állt meg. Már alig látott a szemére tapadt vizes haj fürtöktől, és hiába simította

5

félre, a feje tetejéről lecsurgó kis patakok mindig visszasodorták őket a szemei elé. Mindegy, úgyis koromsötét van, és egyszer majdcsak v6ge lesz. Már nem figyelte, hová lép, és ennek meg is lelt a következménye. Megbotlott egy vastag faágban, amely elkorhadva levált a törzséről, és télies hosszában végigvágódott a földön. Beverte a fejét egy, az avar alatt alattomosan megbújó kőbe, és elájult.

Mire magához tért, már elállt az eső, újra csönd volt. Az első mozdulatával a bőrzsákot kereste, megvan-e még. Ott volt. Csak aztán tapogatta meg sajgó fejét. Rögtön a sebbe nyúlt. A kő felhasította homlokán a bőrt, de más baja szerencsére nem esett. Már a vérzés is elállt. Feltápászkodott, leseperte magáról a ruhájára tapadt nedves faleveleket, megigazította a köpenyt és a kámzsát, és körülnézett. Sokáig feküdhetett itt, mert úgy nézte, hamarosan megvirrad. Sok időt elvesztegetett. Sietni kell. Bár a gróf délnél előbb úgysem ébred fel másnapos álmából, azért nem árt az óvatosság. Nem mindenkit mondhatott barátjának a kastélyban. És néhány aranyért Krisztus urunkat is elárulták...

Hamarosan kiért az országútra. Úgy döntött, hogy a fák között marad, ha mégis valami baj lenne, legyen ideje elrejtőzni. Az ég alján halvány világosság támadt, amely egyre erősebb lett, de a nap még nem kelt fel. Sietősen lépkedett, hogy behozza a lemaradását.

Már egy órája is volt talán, hogy az országút mellett haladt, amikor távoli zörejeket hallott. Megállt, és figyelmesen belehallgatózott a levegőbe. A zaj erősödött, és nemsokára tisztán kivehetővé vált egy szekér csörgőcsattogó kerepelése. Christiane még mindig nem mozdult. Biztosnak kellett lennie, hogy az az ember vagy emberek azon a szekéren nem rosszindulatúak. Manapság annyi az útonálló, nincstelen szegénylegény, akik a békés kereskedők és utazók kirablásából tartják fenn magukat. A nyomor kényszeríti a legtöbbjüket, és elég egy gonosz lelkű haramia, aki bandába gyűjti őket, és máris vérszomjas fenevadakká válnak. Egy-egy rosszabb, aszályosabb év után megsokszorozódik a számuk. A földműves, akinek mindenét elviszi a földesura a kölcsönkapott pénz fejében, mert a learatott gabona még a felét sem hozta a vártnak, földönfutóvá válik. Ha a gyermekei és asszonya már éhen haltak, nincs is más választása, mint beállni ezek közé az útonállók közé. Itt legalább egy héten egyszer biztosan eszik, és még jól le is ihatja magát, ha a zsákmányolt holmi között akad némi jóféle itóka.

A szekér közelebb ért. Két nem éppen túltáplált, de azért izmos ló húzta a rozoga tákolmányt. A bakon egy férfi ült, bő kabátban és széles karimájú fekete posztókalapban. Háta mögül a ponyva alól egy kendőbe bugyolált gyerek dugta ki a fejét.

– Édesapám, soká érünk még oda? – kérdezte vékony cérnahangon.

6

– Soká, fiam. Bújj vissza, mert megfázol. Ha majd felkelt a nap, kijöhetsz ide mellém.

– De édesapám, mégis, milyen soká? – akadékoskodott a bogárszemű fiúcska.– Ej, ej, Jean, apád megmondta, hogy soká és kész. Gyere vissza ide mellém.

Látod, Jacqueline milyen jó kislány! – hallatszott egy hang bentről. Christiane gondolta, hogy az anyja lehet.– Persze, tudom! – fintorgott a fiúcska. – Ő mindig jó, én meg mindig rossz

vagyok...– Ne pörölj, Jean, inkább gyere be a takaró alá, mert meghűlsz, hallod?A fiúcska visszamászott. Christiane megnyugodott. Szerencséje van. Ez csak egy

békés család, s így elég nagy az esélye, hogy felveszik. Kilépett az útra, és hadonászni kezdett, hogy a férfi észrevegye. A szekér odaért mellé, s a lovak megálltak. Az apa példás gondossággal mérte végig, próbált rájönni, van-e veszély, vagy nincs. Amikor aztán meggyőződött róla, hogy ez csak egy ártalmatlan, bőrig ázott verébfióka, elmosolyodott.

– Adjon isten jó reggelt, kisasszonka. Hát kegyedet milyen szél fútta ide?Christiane visszamosolygott rá, s ezt őszintén tette. A Boldogságos Szűz Mária

meghallgatta a kérését. Ez egy jó ember, aki elviheti a szekerén. Ha szerencséjük lesz, el is jutnak oda, ahová igyekeznek.

– Jó reggelt, gazda! Ha istent ismer, vegyen fel engem, ne hagyjon gyalogolni!– Aztán hová igyekszik, galambom?– Mindegy, csak el innen!– Mont-Rouciéres?– Az...– No, akkor nem kérdezek semmit. Nem sok jót hallottam róla, és hát, ha valaki

onnan szökik, az csak istenfélő, jó keresztény lehet. Szálljon fel, galambom, oda hátra, az asszony mellé! Ha szerencséje van, a lurkók hagytak még egy kis meleg tejet, amit a fogadóból kaptunk.

– Köszönöm, gazda! Maga jó ember!– Az hát. Amiatt is vagyok ilyen szerencsétlen. Az a jó szívem, az mindig bajba

visz. Na, másszon fel, aztán menjünk, mert hát sok van még előttünk.Christiane felkapaszkodott a szekérre. A ponyva alatt jó meleg volt és sűrű

félhomály. A sarokban egy asszony ült, telt képe pirospozsgás, nehéz gyapjúkendő a vállán. Ölében egy szőke hajú kislány szunyókált vastag takaróval beborítva, mellette a kisfiú hunyorgott feléje. A másik sarokban egy fiatal pár aludt összebújva. Egy szőke, jóképű fiú és egy ébenfekete fürtű leány, aki fejét párja hóna alá fúrva szuszogott. Az első dolog, ami moccant, az egy tarkabarka kutya volt, közvetlenül a

7

ponyvanyílás mellett. Vakkantott egyet, de aztán, mint aki jól végezte dolgát, újra összegömbölyödött, és úgy bámult a jövevényre.

– Jó reggelt, néném – köszönt Christiane az asszonynak, mire az némán, de mosolyogva biccentett, és megsimogatta a leányka fejét. Christiane értette: nem akarta felébreszteni. Szótlanul letelepedett hát az asszony mellé, és elszunyókált.

Amikor felébredt, már javában sütött a nap. A vakító fényt szelíd, szórt világossággá szűrte a nehéz ponyva. A kisfiú ott ült előtte, és kitartóan őt bámulta.

– Te hogy kerültél ide? – kérdezte.– Háát, hogy is mondjam...– Jean, ne légy túl kíváncsi! – szólt rá az anyja, de persze hiába. Ezt a valamit nem

tudta magába fojtani.– De mama!– Semmi baj, asszonyom, nem titkolok semmit. Az a helyzet, hogy megszöktem.– Megszöktél? – kérdezte a fiúcska, és oldalra billentette a fejét. Nyilván ez a

sajnálkozás jele volt nála, mert kisvártatva félénken hozzátette: – Bántottak?– Bántottak, Jean...Christiane szemébe nehéz könnycseppek gyűltek, ahogy ezt a szót kimondta. Igen,

bántották... És ha tudnák, hogy milyen kegyetlen, embertelen módon! A háta még a gondolattól is sajog, s a mély korbácsnyomok talán élete végéig ott maradnak emlékeztetőül. Testének fájdalma már elmúlt, de a lelkében soha többé nem lesz béke. Máig sem érti, hogy az Isten hogyan teremthet ilyen elfajzott, gonosz embert... Bár lehet, hogy a grófnak inkább a Sátánhoz van több köze, s az Úr már régen elhagyta.

– Akkor jól tetted, hogy megszöktél! – jelentette ki a kisfiú, és ölébe mászva letörölte maszatos kezeivel a könnyeket Christiane arcáról. – Most már ne sírj, majd én megvédelek!

A lány elnevette magát, s vele nevetett az asszony is és a kislány is.– Ugyan, Jean, majd pont te! – fintorgott a lányka.– Igenis én! – fortyant fel sértődötten Jean, aztán még hozzátette. – Én és a papa!

Meg Michel.A szőke fiú felnevetett.– Hát persze! Mi vagyunk a hős katonák, akik majd megvédelmezzük a gyönge

asszonyokat.– Így van! És a királyt!– Igen. A királyt is!Nagy nevetés tört ki, s a pöttöm hős maga is kacagott.– Na, jó, de előbb együnk! Nagyon éhes vagyok, mama!Az asszony felállt, és kirángatott a málha közül egy nagy batyut. Óvatosan középre

rakta és kibontotta. A kendőből egy nagy kenyér, sült hús és egy lezárt kanna került

8

elő. A mama mindenkinek vágott egy szelet kenyeret meg egy darab húst, majd a papának is kiadta a maga részét. Jóízűen megreggeliztek. Evés után mindenki kapott egy bögre langyos tejet, s aztán az asszony elcsomagolt.

Olyan békés volt minden, olyan hihetetlenül nyugodt, hogy Christiane egy pillanatra meg is feledkezett gondjairól. A gyerekek hancúroztak, a párocska halkan beszélgetett, ő pedig egy kedves kis dalt dúdolgatva bámult ki a felhajtott ponyva alól, és gyönyörködött a szeptemberi erdő szemkápráztató szépségében.

A Montélimarhoz közeli sűrű, bozótos erdőben kis faház húzódott meg a hatalmas tölgyek ráncos dereka alatt. Friss mohaillat terjengett a levegőben, s a cakkos tölgylevelek között átszüremlő napfény milliónyi fénygyöngyöt szórt szét a puha avaron. A házikótól nem messze sebes folyású, bővizű kis patak rohant, s egy lankás völgyben tiszta, halban gazdag tóvá szelídült. A házikót egyformára vágott husángokból összetákolt kerítés vette körül, oldalt takaros kis kapuval, amelyen még egy egyszerű, de hatásos zár is volt. Maga a ház nem volt nagy, éppen csak két helyisége volt: egy, amiben aludni lehetett, egy pedig a főzéshez. A konyhában egy kőből rakott tűzhely állt a sarokban, fölötte egy nyílás, amelyen át a füst kijuthatott. A konyha közepén egy robusztus asztal állt, két hosszabbik oldalán egy-egy pad. A falon egy polc lógott, rajta egy-két fazék, fatányérok, kanalak és néhány kés. A szobában csupán két ágy állt az ablak alatt. Ám az ajtó mögött még két polc magasodott egészen a plafonig, köztük egy asztal. Az egyik polcon üvegek álltak vékony papírral lezárva, bennük mindenféle füvek, gyökerek, hasukon címke, melyeken a növény neve állt. A másik polc tele volt könyvvel, az asztalon papírok hevertek összevissza.

A házban nem volt senki. Az ablak és az ajtó tárva-nyitva volt, de a kis kapu be volt reteszelve. Egyszer csak kopácsoló hang hallatszott, majd elhalt. Kis idő múlva újra felhangzott a kopogás, és valaki énekelni kezdett egy együgyű kis dalt egy eltévedt pásztorlánykáról.

A patak felől a szűk kis ösvényen egy férfi közeledett. Hatvan év körüli, közepes termetű, erőteljes alak volt, fején kalap, ruhája kopott, viseltes, járása komótos, határozott. Arca szögletes és szikár volt, bőre napbarnított, szemeiből túláradó életöröm sugárzott.

Kinyitotta a kaput, és bement az udvarra. Bekukkantott a házba, de mivel nem volt ott senki, visszalépett az udvar közepébe, és kutató tekintettel körülnézett. Felemelte a fejét, és akkor végre meglátta azt, akit keresett. A fiatal férfi a tetőn ücsörgött, kezében kalapács, szájában jókora szögek. Elmélyülten dolgozott valamin, de az idősebb lentről nem látta, hogy mit. Felemelte a kezét, és hadonászni kezdett. A fiatalabb csak jó néhány perc múlva vette észre, kiköpte a szögeket, elmosolyodott, és nagyot kiáltott.

– Jó reggelt, Gaston! Korán keltél ma, merre jártál?

9

Az öreg hevesen mutogatni kezdett, a fiatal pedig nevetett.– Na és, volt valami?Az elvigyorodott, és a hátán lógó zsákra mutatott.– Nagyszerű, akkor lesz ebédünk! – rikkantott a fiatalabb, és lemászott a hosszú

létrán, amely a viskó falának volt támasztva.Magas, izmos férfi volt, a legszebb korban, nemrég töltötte a huszonnegyedik évét.

Sűrű fekete haja élénk, zöld szemeibe hullott, meztelen felsőteste csillogott az izzadságtól. Mosolygott, s érzéki ajkainak kapuja mögül elővillantak alabástrom fogai.

– Na, gyere, öreg barátom, csináljunk valamit azzal a... mivel is?Az öreg felemelte a két kezét, és összeszorított ujjait a füle mellé tette úgy, hogy a

tenyere már a feje fölé magasodott.– Szóval nyulat! Nagyszerű! Akkor menjünk és főzzük meg, mit szólsz?A másik hevesen bólogatott. Bementek a házba, Gaston letette zsákját az asztalra,

és levette a kabátját. Odabaktatott a polchoz, levett egy kést és egy fazekat. Visszament az asztalhoz, és kibontva a zsákot egy jókora nyulat halászott elő belőle. Megnyúzta és feldarabolta, közben Pierre megrakta a tüzet, és bement a szobába néhány fűszerért. Mindegyikük pontosan tudta, hogy mi a dolga, nem tettek egyetlen felesleges mozdulatot sem. A néhai nyúl néhány perc múlva már ott rotyogott a tűzön a fazékban. A két férfi letelepedett az asztalhoz.

– Hány csapdát néztél meg? – kérdezte Pierre. Az öreg három ujját mutatta.– Akkor még van öt... Azt is megnézed? Gaston bólintott.– Jó, majd ebéd után. Én meg befejezem a tetőt. Nem tudom, mi történt az éjjel, de

reggelre nagy tócsa állt a konyha közepén. Meg kell javítanom, még mielőtt beesteledik. Á, még nem is mondtam! Esmeralda vemhes! Egy darabig nem iszunk tejet! Nem baj, majd veszünk a faluban, ha muszáj.

Az öregnek felderült az arca.– Ha visszamész az erdőbe, hozz egy tömlő friss vizet is. Mindjárt elfogy az utolsó

csepp is. Na, együnk!Megterítettek, a kopott fazekat az asztal közepére tették, és szedtek.– Hm, jó illata van! Igaz, Gaston?Az öreg jelzett, hogy neki is ízlik, aztán mohón nekilátott. Pierre mosolyogva

nézte, ahogy tömte magába a főtt nyúlhúst és a kenyeret.– Hej, Gaston, te még a pestisesnek is meghoznád az étvágyát, olyan jóízűen tudsz

enni! Na, nézzük, hogy sikerült! Hm, nem rossz...Egy ültő helyükben megették az egész nyulat. Még ittak rá egy csupor vizet, aztán

Gaston feltápászkodott és intett.– Jó, menj csak!

10

Az öreg bólintott, magára kapta a kabátját, felvette a már üres zsákot, és nekiindult. Pierre elgondolkodva nézett utána. Soha még nem látott senkiben ennyi életerőt, ilyen megingathatatlan optimizmust, mint öreg barátjában. Mióta az eszét tudta, mindig vele volt. Vele tartott gyerekkori kirándulásain is, amikor napokra eltűntek a hegyekben, anyja legnagyobb ijedelmére; vele ment Montpellier-be is, vele együtt vállalta a szenvedést és a megaláztatásokat, aztán vele tartott a száműzetésébe is. Igaz, ez nem volt olyan kellemetlen, jól érezte magát itt. Csak anyja és húga hiányzott neki nagyon. Minden nap gondolt rájuk, vajon mit csinálhatnak, épek, egészségesek-e, megvan-e mindenük. De hiába vágyott annyira látni őket, tudta, hogy ez nagyon veszélyes. Nem rá nézve, hanem miattuk. Ő kibírja a kínzásokat, de anyja és Catherine gyenge nők, és az inkvizíció könyörtelen. Talán majd egyszer...

Ha Gaston nem lenne vele, talán már meg is bolondult volna. Az ő optimizmusából meríti erejét, ez élteti és a remény, hogy viszontláthatja családját. Szegény öreg, pedig miatta némult meg... De sosem panaszkodik, úgy látszik, örül, hogy legalább életben maradt. Csak az az ember gondolkodhat így, aki egyszer már olyan közel volt a halálhoz, mint akkor ők ketten, ott, az inkvizíció kínzókamrájában. De az Isten bölcs, és nem engedte, hogy elpusztítsák őket egy olyan bűn miatt, amit nem is követtek el. Nem is szeretett arra a pár napra visszagondolni.

Megrázkódott, hogy elhessegesse ezeket a szomorú képeket. Lepakolta az asztalt, és kiment az udvarra. Már éppen lehajolt, hogy felvegye a szerszámait a földről, amikor eszébe jutott Esmeralda. Biztos szomjas. Reggel elfelejtett neki vizet adni. Visszament a házba, és kihozta a maradékot. Hátrament a kunyhó mögé. Egy kis fészer volt a fal mellett, oda bement. Mélyen le kellett hajolnia, hogy be ne verje a fejét az alacsony szemöldökfába. Valahányszor ide bejött, mindig megfogadta, hogy magasabbra teszi, de aztán mindig akadt fontosabb dolga, s csak a következő etetéskor jutott eszébe megint a fogadalma.

Odabent kellemes félhomály fogadta és erős szénaillat. Egy fényes szőrű, fekete-fehér kecske álldogált a szénakupac előtt, és békésen rágcsált. Ahogy Pierre belépett, felemelte a fejét, és hangosan elmekegte magát.

– Én is üdvözöllek, drága Esmeraldám! – nevetett Pierre, és megvakargatta a nyakát. – Remélem, jól érzed magad! Hoztam egy kis vizet...

Kiürítette a tömlőt egy vödörbe, és szertartásosan meghajolt.– A frissítő előállt, hölgyem! Ha megbocsát, nekem van egy kis dolgom a tetőn.A kecske mekegett, mintha értené, amit mond. Pierre meghajolt, és engedelmesen

rebegte:– Igenis, nagyságos asszonyom!Nevetett, aztán kiment. Tényleg dolga volt, a tető nem maradhatott úgy. Ha ma is

esik, teljesen szétázik a döngölt földpadló. Összeszedte a szögeket és a kalapácsot,

11

aztán felkapaszkodott a létrán. Felhangzott újra a kopácsolás, de Pierre meg sem hallotta. Már három éve, hogy egy néma öregember és egy mekegő kecske az összes társasága. Csoda, hogy még tudott beszélni. Bár az is csoda, ha jobban belegondolt, hogy egyáltalán élt. Isten kegyelméből, még élt...

A gróf kelletlenül kinyitotta a szemét, és hunyorgott. Bántotta a falra vetődő vakító fénysáv, de még ahhoz is lusta volt, hogy megforduljon az ágyában. A gyomra görcsbe rándult a haragtól, hogy azok a léhűtő talpnyalók elrontották az ébredését.

– Átkozott, akasztani való csürhe! Hol vagytok? Azonnal húzzátok be azt a rühes függönyt! Halljátok, naplopók! – ordította rekedt, fülsértő hangon.

A hálószoba ajtajának nehéz rézkilincse lassan lenyomódott, és egy fiatal fiúcska dugta be rajta a fejét. Látszott rajta, hogy percekig gyűjtögethette bátorságát, mire elszánta magát, és benyitott.

– Parancsol, uram?A gróf elvörösödött és felült.– Hogy parancsolok-e, te senkiházi? Húzd be azt a függönyt, de rögvest, különben

ízekre szaggatlak, te béka! Mozogj!A kisinas sebesen teljesítette a parancsot. Holnap jön az édesapja látogatóba, s nem

akarta, hogy kék-zöld foltokkal lássa. Bár ebben a kastélyban ez nem volt szégyen, csak az úszta meg verés nélkül, aki elég fürge volt, mint ő is. De az apja még azt hinné, hogy nem viseli magát rendesen, s azért verik.

A gróf megvakarta a fejét, és megint ordítani kezdett.– Hozd a ruhám, te kutya!– Bocsánat, gróf úr, de ruhástul feküdt le reggel...– Akkor hozz másikat, te pimasz! Van elég!– Hozom már, uram!A fiú elviharzott, a gróf pedig ledobta magáról a selyemtakarót, és kikecmergett az

ágyból. Nem volt túl magas, viszont ehhez képest meglehetősen súlyos, párnás volt a teste. A nyaka szinte nem is látszott az erős állától és a tokájától. Húsos orra hegyoromként meredt elő koromfekete, keskeny szemei közül, amelyekből mély utálat sugárzott.

A grófnak finoman szólva nehéz természete volt. Minden áldott nap hajnalig dorbézolt a „barátaival”, akik jól megkopasztották, aztán egyszerűen faképnél hagyták. Rettegésben tartotta a kastély minden szolgáját, akik csak azért nem mertek megszökni, mert féltek, hogy megkeresteti őket, és utána halálra botoztatja az engedetlenségért. Mindig ordított, ocsmány, trágár szavakat használt, miközben a szájából fröcsögött a nyál. Úgy evett és ivott, mint egy disznó, s ha az állán végigfolyt a zsír, egyszerűen a ruhaujjába törölte. Ha aludt, horkolt, mint egy medve, ha ébren

12

volt, krákogott és köpködött, evés közben nagyokat böfögött. Sohasem volt csendben. Húsos ujjaival folyton zsíros hajában turkált, igyekezvén megölni a tetveket, s mert csak ritkán tisztálkodott, bűzlött, mint egy trágyadomb. Egyszóval nem volt a fényes társaságok gyöngye. Nem is hívták sehova. A híre messze vidékre eljutott, az urak jókat derültek rajta, a hölgyek a neve hallatán zavartan legyezőjük után kaptak. Ha mégis megjelent valahol, persze hívatlanul, harsogott, csépelt összevissza, tökrészegre itta magát, és molesztálta a vendégeket. Híres volt nemcsak faragatlan modoráról és főúrhoz méltatlan öltözködéséről, hanem nőügyeiről is. Már ha nevezhetjük ezeket nőügyeknek. A vadászat mellett ugyanis kedvelt szórakozásává vált a környék leányait és asszonyait megerőszakolni. Valóságos szörnyeteg volt; a parasztok messze élő rokonaikhoz küldték leányaikat, vagy szolgálónak adták inkább egy távoli városba vagy kastélyba, mintsem hogy prédául hagyják a gróf buja ösztöneinek. Valahogy azért mégis mindig talált magának áldozatot, ha mást nem, hát feleségét, Catherine-t kínozta. Vele sem bánt jobban, mint a legutolsó cselédjével, még ütötte is, ha olyan hangulata volt. Mont-Rouciéres gróf maga volt az ördög.

A kisinas meghozta a ruhát, és nekilátott, hogy átöltöztesse a morcos kedvű grófot. Sikerült néhány csattanós pofonnal megúsznia a dolgot, csak a füle lett egy kicsit pirosabb. De legalább a rúgásai nem találták el, ez nagy szerencse! Úgy látszik, a mai nap sem lesz jobb vagy más, mint a többi.

– Elhúzhatom a függönyöket, uram?– Húzd, bánja az ördög!A fiúcska meghajolt, és tette a dolgát. Odakint gyönyörű napsütéses idő volt. A

hálószoba ablakai a kastély kertjére néztek, amely ezernyi, pompás színekben virító rózsatővel volt beültetve. A gróf odalépett az ablakhoz és lenézett. A virágok között egy nő sétált, időnként megállva megsimogatta a rózsaszirmokat. A szája mozgott, tehát beszélt, pedig teljesen egyedül volt. Hosszú fekete bársonyruhát viselt, fényes, fekete haja szigorú kontyba volt fogva a tarkóján. Szabályos, ovális arca sápadt volt, de gyönyörű, élénkzöld szemeiben valami derűs csillogás támadt, ahogy egy-egy virághoz odalépett. Könnyű, suhanó léptekkel haladt a kerti ösvényen, fejét szelíden lehajtotta, de dereka egyenes maradt.

A gróf felfortyant.– Na, nézd azt a szukát! Ott sétifikál, ahelyett hogy jönne inkább és segítene

öltözködni! Hej, kölyök! Szólj neki, hogy látni akarom! Most rögtön!Az inas meghajolt és elfutott. Néhány pillanat múlva már lenn is volt a kertben, és

szaladt úrnőjéhez, hogy átadja az üzenetet.– Asszonyom! A gróf úr kéreti önt!A nő megfordult, és rámosolygott a fiúra.

13

– No, mi az, kicsi Jacques, megint neked jutott a püspökfalatja? Csak nem te öltöztetted?

– De én...– Látom a füleden... – nevetett Catherine, és megsimogatta a fejét. – Ne búsulj,

szaladj Helixhez, és mondd meg neki, hogy adjon egy darab sajtot vigasztalásul. Egyébként ő hol van?

– Még a hálószobában, asszonyom!– Jó. Most menj!– Köszönöm, asszonyom! – bókolt Jacques, és elszaladt.Catherine még egy utolsó pillantást vetett a rózsáira, aztán elindult visszafelé.

Próbált lélekben felkészülni az előtte álló beszélgetésre. Próbált nyugodt maradni, de ez elég nehezen ment. Még sohasem fordult elő, mióta ebbe az átkozott házba költözött, hogy egy nap veszekedés nélkül múlt volna el. És a vitáikhoz most már különösebb ok sem szükségeltetett, elég volt, ha meglátták egymást. A gróf, mintha valami tüske ment volna az ujjába, rögtön ordibálni, szitkozódni kezdett, de Catherine soha nem kiabált vissza, soha nem jött ki a sodrából. Talán éppen ez idegesítette a grófot, ez a fensőbbséges nyugalom, amit ő pimaszságnak hívott. És bármit csinált, még ha verte is, Catherine csak hallgatott, és akkor sírta ki magát, amikor végre egyedül maradt. Az egyetlen, aki tudta, mekkora erőfeszítésébe kerül tartani magát, az Christiane volt, az egyetlen igaz barátja ebben a pokolban. De most ő sincs itt, hogy segíthetne. Nem akarta elengedni, féltette, hiszen az út hosszú és veszélyes, de Christiane ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogyha nem tesznek valamit, itt semmi sem fog változni, márpedig egyedül, segítség nélkül nem jutnak semmire.

Az egyetlen lehetséges megoldás a mama. Ha ő sem talál ki valamit, akkor nincs más hátra, mint tűrni és várni, amíg valami medve vagy vaddisznó meg nem öli, vagy szét nem issza a beleit. Csak kibírja, Istenem! Bűnös dolog egy ember haláláért imádkozni, de ha az Úr látja, milyen elfajzott, ördöglelkű szörnyeteg a gróf, akkor talán megérti... és megbocsát neki. Hiszen ő csak boldog, nyugodt életet akar, egy férfit, aki szereti, és akit ő is szeret, gyermekeket, akiket felnevelhet, és egy szép otthont, ahol haláláig meghúzódhat. Hát olyan nagy bűn ez? Gyűlöli ezt a vadállatot, akihez apja ígérete kötötte csupán, és nem a szerelem, nem a tisztelet. De a házasság megköttetett, s csak a halál választja el őket, mondta a pap annak idején. Úgy tűnt neki, már száz éve is van, hogy egy szomorú, esős napon elhagyta szülei házát. Pedig még csak négy éve... éppen négy. Húszéves volt akkor, gyönyörű és boldog. Most pedig fekete ruhában jár, és a szíve sajog, gyászolja a boldog időket, amelyek úgy tűnik, végképp elvesztek a számára. Meddig tart még ez a szenvedés, csak az isten tudja. De a reményt senki nem veheti el tőle, sem erőszakkal, sem fenyegetéssel, sem zsarolással. Boldog akar lenni! És sikerülni is fog!

14

Összeszorította ajkait, és végigment a hosszú folyosón, amely férje hálószobájának ajtajánál ért véget. Vett egy mély lélegzetet, és bekopogott. Igen, kopognia kellett a saját házának egyik ajtaján... Odabentről csörömpölés hallatszott, majd a gróf hangja csattant durván.

– Gyere be, te rongy! Hol a fenében voltál eddig? Már egy órája elküldtem érted azt a kis szarost!

Catherine csak állt dermedten az ajtóban, és nagyokat nyelt. Lenyomta a kilincset, és benyitott.

– Na, végre! Mi az? A ragadáncsot hol hagytad? Tán csak nem adta ki a lelkét? Hiszen nem is rúgtam olyan nagyot!

Catherine felemelte a fejét, és a szeme közé nézett.– Mit akar tőlem?– Válaszolj, ha kérdezlek, te boszorka! Hol a kis szuka?– Ha Christiane-t kérdezi, bement Digne-ba. Én küldtem. Szükségem van egy-két

dologra.– Csak szórod a pénzem mindenféle cicomára, de velem azért utálsz ágyba bújni,

mi? Kinek akarsz tetszeni? Mi? Talán valamelyik büdös lábú paraszttal szűrted össze a levet? Te ringyó!

– Ne kiabáljon velem! Christiane-t gyógyfüvekért küldtem be a városba, a pénz pedig az én hozományom. Maga csak egy lezüllött grófocska, aki rávette apámat, hogy adjon magához feleségül! A házastársi hűségről pedig beszélhetnénk!

– Ne feleselj velem! Ebben a házban én parancsolok! Megértetted?– Maga azt tesz velem, amit akar, de a lelkemet soha nem kapja meg, gróf úr!

Most pedig megyek, még sok a dolgom. Ha majd lehiggadt, elmondhatja, mit is akart mondani.

– Itt maradsz!– Nem, elmegyek! Nem akadályozhat meg!– Azt mondtam, itt maradsz, te szajha! – ordított a gróf, és elindult feléje, hogy

megüsse, de megbotlott az összegyűrődött szőnyegben, és teljes hosszában hasra vágódott a kemény kőpadlón. Eleredt az orrából a vér. Tajtékzott, de felállni csak nehezen tudott. Catherine vetett rá még egy megvető pillantást, és kiment. A folyosón ott állt a kisinas és Abel, a lovászfiú. Aggodalmas arccal néztek kilépő asszonyukra, de amikor látták, hogy ezúttal nem történt komolyabb baj, megnyugodtak.

– Semmi baj, Abel. Köszönöm, elmehettek.A két fiú meghajolt és elment. Catherine megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy

darabig most megint nem kell beszélnie vele. Ha lesz egy kis szerencséje, holnapig talán nem is találkoznak, hiszen elég nagy a kastély, amit az ő pénzén vett. Valahogy csak kibírja, amíg Christiane vissza nem ér...

15

2.

Estére elérték Aspres-s-Bueck-et, és megálltak egy szerény külsejű fogadó előtt. A gazda leszállt a bakról, és bement, hogy megkérdezze, tudnak-e neki és családjának szállást és vacsorát adni. A fogadós meglehetősen készségesnek mutatkozott, beinvitálta őket, és kaptak egy szobát is. Igaz ugyan, hogy csak két ágy volt benne, de így is jó volt. Az egyikben aludtak a gyerekek az anyjukkal, a másikban pedig a fekete hajú leány és Christiane. A férfiak az ágyak elé heveredtek a padlóra, egy pokrócot terítve a földre. A vacsorát egy inas hozta fel a szobájukba. A gazda kérte így, mert fáradtak is voltak, hamar le akartak feküdni, s a közös ebédlőben bizonyosan akadt volna valami nagyszájú kíváncsiskodó, aki zaklatná őket kérdéseivel. Miután megvacsoráztak, nyugovóra tértek.

Másnap még hajnal előtt elhagyták a várost. Jól felpakoltak, vettek még némi élelmet és friss vizet is, no meg abrakot a két derék jószágnak, akik lassan bár, de kitartóan lépkedtek az országúton Montélimar felé. Énekeltek, nevetgéltek egész úton. Christiane már régen nem érezte magát ilyen jól, ezek az emberek olyan jók voltak hozzá, hogy egészen meghatódott. Az asszonyán kívül még soha senkihez nem érezte magát ennyire közel. Hiszen nem volt a világon senkije. A szülei és két öccse meghaltak. A pestis vitte el őket, már jó néhány éve. Digne-ben éltek, az apja kereskedő volt, nem volt gazdag, de nem is szűkölködtek. Csakhogy a kór nem nézi, kit ragad el. Még most is emlékszik; Montpellier-be ment a segéddel, Bestin úrral, hogy megegyezzenek egy másik kereskedővel néhány szekér fűszer és kelme dolgában. Mire visszatértek, már csak az anyja volt életben, de ő is haldoklott. A karjai között adta vissza lelkét az Úrnak. Akkor azt hitte, megszakad a szíve bánatában. Napokig csak ült a szobájában, nem evett, nem ivott. Még az sem érdekelte, hogy néhány lelketlen csavargó, a haldokló városok undok hiénái, teljesen kifosztja a házat. Semmi sem maradt, csak néhány szék, egy-két szekrény, de azok is üresen. Nincstelen lett és árva alig három hét alatt. Az egész addigi élete semmivé foszlott. Nem tudta, mitévő legyen.

A városban sokan elpusztultak, nehezen indult meg az élet. Beállt egy kelmekereskedő mellé, segített neki eladni élelem és szállás fejében. Catherine de Mont-Rouciéres is odajárt vásárolni. Kedves, közvetlen hölgy volt; szerény és udvarias. Mindig volt egy-két kedves szava hozzá, soha nem éreztette a köztük lévő társadalmi különbséget. Nem olyan volt, mind a többi kikent-kifent dáma, akik a butaságukat és a korlátoltságukat fojtó illatfelhő és finomkodó, fennhéjázó modorosság mögé rejtik. Eleinte alig váltottak néhány szót, de később, mint

16

gyakrabban elegyedtek hosszú és érdekes beszélgetésekbe. Kiderült, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, sok mindenről ugyanúgy gondolkodnak, hasonló az ízlésük. Mindketten tudtak írni és olvasni, ami ebben az időben még nagyon ritka dolognak számított; a nők általában nem tanulhattak, még ha gazdagok vagy jómódúak voltak is. Christiane-t az édesapja tanította meg a betűvetés tudományára, akivel rajongásig szerették egymást; s aki ezért is bízott meg benne annyira, hogy üzleti ügyeit is megbeszélte vele. Catherine-t pedig a bátyja tanította meg lopva, apjuk és idősebb bátyjuk rosszallása ellenére. Ők ellene voltak az ilyesminek, mivel a nőkkel kapcsolatban meglehetősen maradi volt a gondolkodásmódjuk.

Így történt, hogy jó barátságba kerültek, és Catherine végül megkérdezte, nem lenne-e kedve társalkodónőjéül szegődni. Christiane tudta, ki Catherine férje, hiszen a grófról sok pletyka keringett Digne-ban is, de úgy gondolta, megkockáztatja a dolgot, hiszen úgysincs senkije, olyan egyedül van a világban, mint a kisujja, s Catherine igazán közel került hozzá. A grófné egy ügyes mesével elhitette férjével, hogy valaki ajánlotta a lányt szobalánynak, és a gróf, mivel nem érdekelték túlságosan a felesége dolgai, csak legyintett, és a dolog már el is volt intézve. Christiane beköltözött a kastélyba, és attól fogva minden erejével azon volt, hogy segítsen asszonyának elviselni azt a földi poklot, amit a gróf közelsége jelentett nekik.

Most pedig itt van, ül egy szekéren, és titokban üzenetet visz Annonay-ba, a grófné édesanyjának. Nagy kockázatot vállalt, s nemcsak az út veszedelmeitől kell félnie, hanem a gróftól is, akinek a keze messzire elért, csak abban reménykedhet, hogy Catherine kitalált valami jó és főleg hihető hazugságot, amivel egy időre elaltathatja annak a vadállatnak a gyanúját.

A szekér kényelmesen, döcögve haladt a poros úton, a kicsi Jean éppen a húgát bosszantotta valamivel, amitől Jacqueline persze visítozni kezdett, s egy pillanat múlva már össze is akaszkodott a két pöttöm, és csépelték egymást, ahol érték. Az anyjuk igyekezett jobb belátásra bírni csemetéit, de azok csak akkor engedték el egymást, amikor a szekér hirtelen megállt, és ők elestek. Az asszony kidugta a fejét a ponyvanyíláson, és megkérdezte a férjét, hogy miért álltak meg.

– Bújj vissza, Blanche! – mordult rá a gazda. – Menj vissza, és szólj rá a gyerekekre, hogy maradjanak csendben!

– De mi történt, Jean, valami baj van talán?– Semmi, semmi, menj be, ha mondom!– Na, Jean, tudod, hogy úgysem hallgatok el, amíg meg nem mondod az igazat!– Jaj, Blanche, lehetetlen vagy!– Jean...!– Lovasok jönnek szemben az úton...– Utazók?

17

– Nem úgy nézem.– Katonák?– Nem, de fegyverük az van.– Mit akarnak, Jean?– Honnan tudhatnám, Blanche. Bújj vissza!Az asszony most már engedelmeskedett. Visszamászott a helyére, és maga mellé

ültetve a gyerekeket csendre intette őket. Christiane megszeppenve kuporodott a köpenye alá, valahogy olyan rossz érzése támadt.

A lovasok most már alig néhány lépésre voltak tőlük. Három rossz külsejű, piszkos ruhájú férfi volt, kezükben hegyes pikák, oldalukon kétes származású szablyák. Egyikük, amelyik legelöl haladt, magasabb volt a többinél, tartása egyenes, övében egy pisztolyt, kezében díszes markolatú kardot tartott.

– Adj' isten gazda! Merre tart ezzel a nehéz szekérrel? – kérdezte erős, durva hangon a férfi.

– Romans-ba megyek.– És mi van a szekéren, gazda?– Takarmány, széna. A komámnak viszem.– Aztán adna-e, ha megkérem, belőle, gazda?– Adok, ha megfizeti az úr!A három férfi hangos röhögésben tört ki. Aztán a magas felemelte a karját, mire a

másik kettő elhallgatott, mint akiket fejbe vertek. A magas intett, és az egyikük két ujját nyelve alá dugva éleset füttyentett. Az út menti fák közül egyszerre vagy tucat férfi ugrott elő, mindannyian felfegyverkezve. Körbeállták a szekeret, és várakozóan néztek a vezérükre, aki közben odaléptetett egészen a két igás mellé, előhúzta az övéből a pisztolyt, és felhúzta a kakast.

– Szóval azt mondod, pénz kell? És ha én azt mondom, hogy nekem is az kell? Mit szólsz, gazda? Remélem, nem tagadod meg szegény nyomorult erdőbéli remetétől az alamizsnát? Hát milyen katolikus vagy te?

– Még sosem láttam koldust, aki pisztollyal kérte volna a betevő falatot!– Kérdeztelek, paraszt! Jó katolikus vagy?– Az vagyok!– Gyerünk, akkor mondj el egy üdvözlégyet, meg egy Miatyánkot, mert hamarosan

az Úrnak kell elszámolnod a takarmányoddal! És mielőtt hozzáfogsz, vedd csak ki az inged alól azt az erszényt, amiben az aranyaidat tartod!

Jean gazda szíve nagyot dobbant erre a szóra. Ez az ember tudja, hogy hol tartja a pénzét! Talán az ördöggel cimborál, hogy ilyen éles a szeme? Honnan a csudából tudja? Teljesen megzavarodott. Elöntötte a pulykaméreg, felugrott, hogy ostorával móresre tanítsa a szemtelen pimaszt, de a dühtől teljesen megfeledkezett a pisztolyról,

18

amellyel a haramia éppen a szíve közepébe célzott. Felemelte a kezét, hogy az arcába csapjon, de abban a pillanatban a fegyver nagyot dörrenve elsült, és Jean gazda mozdulata megakadt. Úgy maradt, jobb karját az égbe emelte, miközben jeges tekintettel nézett egyenesen a rablóvezér szemei közé. Mellén az inget és zekéjét átáztatta a golyó ütötte sebből előömlő vér. Lassan elhomályosuló szemeivel még látta, hogy a szekér körül állók közül előlép egy suhanc, és furcsán rávigyorog. Valami kéjes káröröm bujkált a szája sarkában. Jean gazda utolsó pillanataiban is azon töprengett, hogy honnan olyan ismerős neki a fiú arca, s amikor tüdeje utoljára tágult, hogy az életadó levegőt magába szívja, akkor beléhasított a felismerés: az inas a fogadóból. Igen, ő az, ő árulta el... De ezek voltak utolsó gondolatai. Teste elernyedt, sebesült szíve még egy utolsót dobbant, aztán egyetlen hang nélkül összerogyott, és az útra zuhant.

A haramiavezér intett, mire az inas megfordította a holttestet, amely arccal a föld felé feküdt, és kotorászni kezdett a zekéje alatt. A keze már csupa vér volt, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Elmélyülten keresgélt, s nem vette észre, hogy közben a szekéren szétnyílik a ponyvanyílás, s a szőke ifjú bújik elő kezében egy pikával. Egy pillanat alatt zajlott le az egész. Az ifjú eldobta a fegyvert, amellyel a vezért célozta, de a suhanc akkor hirtelen felállt, diadalmas vigyorral a képén emelte magasba a pénzeszacskót, s így éppen a röpülő dárda útjába került. Amikor elérte, a fiú felordított, és a fejéhez kapva a földre esett. A pika éppen a jobb fülébe fúródott, olyan mélyen, hogy a vas ki sem látszott a fejéből. Azonnal spriccelni kezdett a sebből a vér, lefröcskölte a körülötte dermedten álló társait. A vezér villámgyorsan előkapta kését, és az ifjú mellébe dobta. Pontosan célzott, a fiú összeroskadt, és azonnal meghalt. Még kiáltani sem volt ideje. A suhanc vére a vezért is bemocskolta, s ő undorral törölte meg magát köpenyében. A többiek mind odagyűltek a három holttest köré, és meredten bámultak, mint akiket megbabonáztak. A vezér köpött egyet, és rájuk ordított:

– Mit bámultok, barmok! Adjátok ide azt az erszényt! Na, mozduljatok már! Tán nem láttatok még embervért?! Gyerünk!

Egyikük gépies mozdulatokkal lehajolt, és kivette a fiú kezéből a bőrzsákocskát. Nem volt túl nehéz. A vezér érte nyúlt, kinyitotta, és a markába öntötte a pénzdarabokat.

– Hát ez nem valami sok! Hazudott az a pimasz kölyök! Azt mondta, hogy legalább száz arany van a parasztnál!

Visszadobta a pénzt a zsákba, és felemelte a fejét. Akkor vette észre, hogy az emberei mind a szekér elejére gyűltek, és hátul nem maradt senki, aki őrködne. Dühösen rájuk ripakodott, mire azok rémülten tódultak hátra.

19

A szekér végén már ott állt a lány, az asszony és Christiane, aki éppen a két gyereket emelte le a kocsiról. Amikor megpillantották a közeledő gazfickókat, az asszony felsikított, és elordította magát:

– Meneküljünk! Fussunk, mert megölnek minket is!Christiane-nak még arra sem maradt ideje, hogy letegye a két gyereket a földre.

Szorosan a hóna alá kapta mind a kettőt, és futásnak eredt. Blanche és a leány utána indultak.

Először a lány esett el. Egy kés fúródott a hátába, és keresztüldöfte a tüdejét. Száján és orrán ömlött a vér, megtett még néhány lépést, ameddig a lendülete vitte, aztán megállt, elmosolyodott, és hörögve egy nevet suttogott:

– Jacob, megyek, Ja... cob...Aztán elvágódott, és nem mozdult többé. Christiane hallotta a tompa puffanást,

tudta is, mit jelent, de nem mert hátranézni. Az életéért futott. A két gyerek kétségbeesetten kapaszkodott belé, nehezek voltak, de ő csak futott, inait és izmait pattanásig feszítette. Valami melegséget érzett a hátán. Először azt hitte, hogy veríték, de aztán a hasogató fájdalomról rájött, hogy a korbácsütötte sebei szakadtak fel az erőlködéstől. A háta mögött Blanche futott lihegve. Szegény már alig bírta tartani az iramot, hiába, túl kövér volt, és soha nem kellett szaladnia, nem volt hozzászokva. Az ő sorsa meg volt pecsételve, tudta, hogy mindjárt utolérik.

Egy harminc év körüli, torzonborz, mezítlábas férfi futott a sarkában. Gyors volt, gyorsabb, mint a többiek, de nagyon rosszul látott, ezért nem kockáztatta meg, hogy eldobja a kését, és messziről terítse le az üldözött „vadat". Még csak meg sem kellett erőltetnie magát, hogy beérje. Jobb kezével az asszony álla alá nyúlt, hátulról átölelve a nyakát, és megállásra kényszerítette. Futva nem biztos, hogy az ütőerét találta volna el a penge. Blanche-nak még volt ideje, hogy Christiane után kiáltson:

– Fuss, Christiane, meneküljetek! Mentsd meg a gyerekeimet! És imádkozz értem!Többet már nem mondhatott, a kés megvillant rémült szemei előtt, és belevágott a

húsába. Éles, kibírhatatlan fájdalom hasított a nyakába, és melegség öntötte el. Behunyta a szemét. Nem kiabált, nem kapálózott, csak csöndesen, lassan egyre lejjebb csúszott, amíg földet nem ért. Akkor hallott egy koppanást a fülében, és többé már nem látott, nem érzett semmit. Gyilkosa csak ekkor engedte el. Látta, hogy a többiek közül néhányan már feléje tartanak, úgyhogy jobbnak látta megvizsgálni a hullát, még mielőtt odaérnek. Nem volt valami gazdag fogás, ezt rögtön megállapította. Ezek csak egyszerű parasztemberek voltak, se pénzük, se ékszerük. Semmi. Dühösen belerúgott az asszony véres tetemébe, és a még mindig rohanó lány után nézett. Nem lesz nehéz őt is utolérni. Finomabb a ruhája, talán van nála valami értékesebb holmi. Nekiiramodott. Néhány pillanat múlva már a sarkában volt. Christiane szinte érezte a nyakán a lélegzetét. Döntenie kellett. Ahhoz túl fáradt volt, hogy még gyorsabban

20

tudjon futni, de ha megáll, mind a hárman a halál fiai. Hirtelen eszébe jutott valami. Ha elengedi a gyerekeket, ők tovább futhatnak, be az erdőbe, ő pedig kioldja köpenyének a szalagját, és gyorsan megfordulva üldözőjének arcába dobja. Mire kigabalyodik belőle, ő is bemenekülhet az erdőbe. Villámgyorsan kellett cselekedni.

– Jean! – lihegte, amilyen halkan csak tudta. – Meneküljetek, fussatok! Be az erdőbe!

Megállt, talpra állította a gyerekeket, és rögtön kezdte is kibogozni az álla alatt a masnit. Jean elkapta a kis Jacqueline kezét, és futásnak eredtek. Néhány lépés után bevetették magukat az út menti bokrok közé. Christiane végre levette a köpenyt, és megpördülve a saját tengelye körül két kezébe fogva a magasba emelte. A férfi éppen akkor ért oda, előrenyújtott kezében kése. A lány bordái közé akarta szúrni, de nem számított arra, hogy az megfordul, még mielőtt elérné. A penge célt tévesztett, megcsúszott a csonton, és felhasította az oldalát és a karját. És akkor elsötétült előtte minden, a köpeny éppen a fejére borult, és a férfi dühösen kapálózva igyekezett megszabadulni tőle. Közben Christiane sebéhez szorítva kezét megfordult, és újra futásnak eredt. Ám alig tett meg néhány métert, amikor a haramiának sikerült lehúzni arcáról a selymet, és egy pillanatig sem tétovázva utána vetette magát. Rettenetesen dühös volt, nem feltételezte egy nőről, hogy védekezik, vagy ami még rosszabb, támad is. A harag türelmetlenné tette, meg akarta torolni a sérelmet, amely érte, és olyat tett, amit addig még soha életében nem: arra az érzékszervére hagyatkozott, amelyről tudta, hogy nem megbízható. Fogta a kést, célzott, s az éles, vértől szennyes penge már repült is a levegőben, s egyenesen Christiane hátába fúródott. A lány néhány lépés után elesett. Négykézlábra állt, és mászni próbált, de ereje elhagyta. Elhomályosult előtte a világ, összecsuklott, és ott maradt mozdulatlanul, félig a porban, félig az út menti fűben.

A férfi zihálva ért oda. Megállt felette, csípőre tette a kezét, és leköpte leterített áldozatát.

– Azt hitted, te szuka, hogy kifoghatsz a Gyorslábú Fernandon? Te ribanc! – ordította krákogva, és kétszer-háromszor jól belerúgott. – Add vissza a késemet, te nyafka kurva! Különben meg fordulj csak a hátadra, hadd nézzem, mit tudsz.

Kihúzta a kését a bordái közül, és a lábával megfordította. Aztán beletörölte nadrágja szárába a pengét, és oldozni kezdte a madzagot, ami a szennyes ruhadarabot csípőjén megtartotta.

– A franc essen bele! Ha pénzed lenne, nem kellene ilyen ócska rongyban járnod, Fernand! – morogta, és tovább bíbelődött a jókora görccsel. Már majdnem sikerült, amikor egyszerre csak éles, elnyújtott hang hasított a levegőbe. Egy kürt hangja volt, erős, telt, morajló dallam. A haramiavezér a levegőbe szimatolt. A kürt újra megszólalt.

21

– Futás, emberek! Vadászok! Ezeknek puskájuk van, több, mint nekünk. Vissza, amerre jöttünk, gyorsan – ordította teljes erejéből.

Gyorslábú Fernand köpött egyet, és magában szidta a kölyköt, akinek az egész kaland az ötlete volt. Se pénz, se élvezet, ez a mai nap nem túl szerencsés. Még egy utolsót rúgott Christiane testébe, aztán sarkon fordult, és csatlakozott a többiekhez.

A csapat villámgyorsan lepakolta a szekérről a málnákat, eloldozták a lovakat, és futva menekültek a fegyveres vadászok elől, akik a kürt hangjából ítélve egyre közelebb értek. Az utolsónak még volt ideje arra, hogy meggyújtsa a szekéren a szénát. Mire ő is eltűnt a fák mögött elkanyarodó országúton, már lángokban állt az egész.

Kis idő múlva egy férfi lépett ki a bokrok közül, és odasietett a földön fekvő fekete hajú lányhoz. Lehajolt hozzá, de rögtön látta, hogy halott. Lekapta fejéről a hatalmas kalapját, és keresztet vetett. Egy kicsit arrébb Blanche feküdt, s a férfi már messziről látta elvágott torkát, és körülötte a hatalmas vértócsát. Az asszony fénytelen szemei könyörgően meredtek a semmibe. A férfi nagyot nyelt, lehajolt, és tenyerével gyengéden tágra meredt pupilláira simította szemhéját. Megint keresztet vetett, és felemelkedett. Ekkor pillantotta meg Christiane-t. Odalépkedett hozzá is, nem sietett. Úgy gondolta, hogyha ez a kettő ilyen iszonyatos halált halt, az a harmadik sem élhette túl a támadást. Lehajolt és megvizsgálta. A lány oldalán és karján nyílt seb tátongott, amelyből még mindig szivárgott a vér, de úgy látszott, eddig nem sok folyt el. A férfi kezébe vette a csuklóját, és kitapintotta a pulzusát. Nagyon-nagyon gyengén, de még vert. Felhúzta a szemhéját. Nem, nem halt meg, csak elájult, nincs eszméleténél. A férfi elmosolyodott. Nekiveselkedett, hóna alatt és térdei alatt átkarolva felemelte a lányt a földről, és elindult vissza a bokrok közé. Még egy utolsó pillantást vetett a két halott nőre s a szekérre. Csak ekkor vette észre, hogy a szekér mellett is fekszik valaki. A nehéz testtel a karjaiban odalépkedett. Két halott férfi feküdt a földön, alul egy öregebb, rajta egy fiatalabb, véres fejjel; egy harmadik pedig összeégve a szekéren. A férfi behunyta a szemét, és elfordult. Ez már sok volt. Ennyi hullát a háború óta nem látott. Remegő inakkal vetette magát be a bokrok közé, és sietett, ahogy csak öreg lábai bírták. De a lány túl nehéz volt. Még ötszáz lépést sem tett meg, máris le kellett tennie. Alig kapott levegőt. Hiába, nem neki való ez. A férfi felegyenesedett, és megvakarta kalapja alatt a fejét, gondolkodott. Visszanézett az országút felé, aztán bólintott. Gyorsan megigazgatta a lányt, hogy a sebek minél jobb helyzetben legyenek, és betakarta jó vastagon avarral. Csak a fején hagyott egy kis rést szabadon, hogy levegőt kapjon. Visszament az útra, nagyot sóhajtott, és nekilátott, hogy a holttesteket behúzza az út széli bokrokba. A lánnyal és a suhanccal még könnyű dolga volt, de az asszony és az öreg férfi már próbára tette az erejét. Az összeégett fiúhoz nem is mert nyúlni. Szerencsére a szekéren csak a ponyva meg a

22

széna égett le, a váz nagy része és a kerekek épen maradtak. Nagy nehezen letolta az útról, és bevonszolta a fák közé. Muszáj volt leülnie egy kicsit pihenni, öreg szíve már nem bírta az ilyen erőmutatványokat. De tudta, ha itthagyja őket, és véletlenül erre jár valaki, akkor megtalálják a lányt is az avar alatt. Márpedig őt itt kell hagynia néhány órára. Segítséget kell hoznia, egyedül nem bírja elcipelni a házig, ahol be tudják kötözni, és gyógyszereket is kaphat. Feltápászkodott, port kapart a lábával minden vérfoltra az úton, és bement az erdőbe. Még utoljára megnézte a lányt. Semmi nem változott. Lélegzett, gyengén, de egyenletesen. Sietnie kell. Nem tudhatja, meddig bírja, és még sötétedés előtt vissza kell, hogy érjenek, különben nem találja meg. Nekiiramodott, és lassan eltűnt a magas derekú, ráncos vén tölgyek között.

Annonay-tól néhány mérföldnyire egy szűk völgyben fekete, kormos falú, komor váracska húzódott meg. Csak egy keskeny földút vezetett farostélyos kapujáig, egyébként a világtól teljesen el volt zárva. Az udvaron néhány szolga szaladgált, éppen egy hintót készítettek elő indulásra. Két fekete mént fogtak a kopott batár elé, szegény jószágok nem voltak túl jó állapotban, és mindenjel szerint sem erejük, sem kedvük nem volt elhagyni az istállójukat. A lovászfiú erőlködött, a kocsis ostorral csapkodta a riadt lovakat, s még így is jó időbe telt, mire rájuk erőltette a hámot. A zajra megnyílt egy ablak, s egy férfi hajolt ki rajta. Erősen kopaszodó, a harmincas évei felé közeledő, de annál jóval idősebbnek látszó ember volt. Elegáns, de kopott ruhája fénylett a zsírtól, mert evés után mindig abba törölte a kezét. Savanyú arcában mélyen ülő, szürkészöld szemek ültek, orra egyenes és előreugró, szája duzzadt és lefelé görbült, mintha minden pillanatban sírva akarna fakadni. Amikor meglátta, hogy mi folyik lenn az udvaron, elvörösödött, és magából kikelve ordítani kezdett.

– Mi az? Mit csinálsz, te féleszű?! Már ezerszer megmondtam, hogy kíméld a lovakat! Ezek a legjobb, legnemesebb paripák a vidéken!

– Igenis, nagyságos úr! – hajtott fejet a kocsis, de az orra alatt még hozzátette. – Szakadj meg, te zsugori disznó!

– Egyáltalán, ki mondta, hogy fogd be őket?! Tudtommal én nem parancsoltam semmi ilyesmit!

– A kegyelmes asszony kérte, uram!– Nagyságos uram!! Te büdöslábú, hallod? Így kell szólítanod!– Igenis u... nagyságos uram...– Szóval anyám fogatott be? Hát akkor vidd vissza a lovakat az istállóba! Most

rögtön!– Igenis...A kocsis meghajolt, és nekilátott, hogy kifogja az elgyötört lovakat, a férfi pedig

bezárta az ablakot, és eltűnt. A lovászfiú nyakába húzta a fejét, és úgy segített. Tudta,

23

hogy ennek az egésznek ő issza meg a levét. Úgy is lett. Elég volt csak annyi, hogy az egyik ló egy kicsit arrébb lépjen, máris csattant a pofon, amire várt.

– Ne szerencsétlenkedj már ennyit, te kölök! Eredj innen, majd én megcsinálom. Már csak az hiányzik, hogy valami baja legyen ennek a gebének! A fene vitte vóna el ezt a nagy pofájú uraságot! Szegény párák már harmadik napja nem kapnak rendesen enni, mert ez a lator még tőlük is sajnálja az eleséget, és még van pofája azt állítani, hogy ezek a legszebbek a környéken! Hah, ha tudná! A ló szőre is csak akkor fényes, ha csengő arannyal kenegetik!

A lovászfiú tisztes távolból figyelte az öreget, és megértően bólogatott.– Igaza van, bátyám! Szegények soványak, mint én. Ni, még a bordájuk is pont

úgy kiáll, mint az enyim! Nézze csak, bátyám!– De nézem ám, imposztor! Még meg is simogatom, ha nem hozol rögtön friss

vizet ezeknek a szegény páráknak. Szaladj hát!– Jól van na, hozok én! Persze hogy hozok! De kegyelmed meg ne én rajtam töltse

ki a haragját, mikor nem ártottam kendnek, és nem is én rám haragszik, hanem arra a sóher grófra!

– Csitt, te kutya, csendesebben! Még meghallja, hiszen úgyis folyvást hallgatózik a baromja. Jól van na, eredj, hozd azt a vizet! Nem bántalak. Igazat szóltál, nem te vagy az oka ennek a nyomorúságnak, éppen csak te vagy a legkisebb, meg te vagy kéznél... Valahogy ki kell adnom magamból a haragot, mert különben meggárgyulok. Megrontja a májam a sok méreg, amit ennek a keze alatt eszek meg... Haj, amíg az öreg nagyságos úr élt, hej, az igazi úr volt! Be kár érte!

– Emlékszek rá...– Hogy emlékeznél, te pötty, hiszen még alig búttál ki az anyádból, mikor az ördög

elvitte abba az átkozott háborúba. Hiába kérlelte a nagyságos asszony meg Catherine kisasszony is, csak ment. Azt mondta, a hitéér! Ott is hagyta a fogát, szegény nyugodjon. Ha nem lenne ez az árva özvegye, biztosan rég elkotródtam volna már ebből a varjúfészekből. De amíg ő él, maradok. Megígértem a nagyságos úrnak...

Az öreg elhallgatott, és lehajtotta a fejét. A lovászgyerek megértette, hogy most nem illik zavarni, fogta hát magát, és elment a megígért vízért. Az öreg nagyot sóhajtott, aztán megragadta a lovakat a kantárszáruknál, és bevezette őket az istállóba. Eközben a gróf végigviharzott a sötét folyosón, és kisvártatva megállt egy hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó előtt. Tétovázott egy pillanatig, aztán minden figyelmeztetés nélkül berontott.

– Anyám talán el akart menni? – kérdezte rögtön köszönés nélkül.Az ablaknál egy ősz hajú hölgy állt, fekete ruhában, nyakában súlyos aranylánc

csüngött, rajta egy aranykereszttel. Ötven év körüli lehetett, de még jól tartotta magát,

24

csak galambfehér fürtjei árulkodtak koráról. Bőre áttetsző, lágy és bársonyos volt, és meglepően ránctalan.

Magasabb volt, mint a fia és sokkal délcegebb is, ha lehet ezt mondani egy asszonyra. Dereka karcsú volt és egyenes, a fia pedig görbén tartotta magát, már-már szinte púposnak is lehetett gondolni. A hölgy megfordult, végignézett a kérdezőn, és csengő, tiszta hangon megszólalt.

– Jó reggelt, fiamuram! Szép időnk van ma!A férfi elvörösödött. Most jött rá, hogy udvariatlanul elfeledkezett az üdvözlésről.– Bocsássa meg, anyám, hogy így betörtem a szobájába, de...– Francois, ön néha komolyan úgy viselkedik, mint egy faragatlan tuskó.

Uralkodjon magán!– Anyám, az előbb bátorkodtam érdeklődni, hogy hová akart menni...– Talán tilos? Talán nem hagyhatom el a várat?– Megkértem már, hogy...– Francois! Én Isabelle d'Auteuil vagyok, a néhai Jacques d'Auteuil özvegye.

Akkor és oda megyek, ahová akarok! Nem tilthatja meg, még akkor sem, ha apja halála óta ön a vár jogos ura, mint elsőszülött fiunk. De az én testemmel és lelkemmel én rendelkezem, és az otthonom nem börtön, amelyből csak az ön engedélyével tehetem ki a lábam. Ért engem?

– Anyám, én csak az ön érdekében nem engedhetem. Mostanában veszélyes...– Csak egy kis sétakocsikázásra vágytam! Megfulladok ebben a szobában!– Menjen ki az udvarra...– Az udvarra? – A hölgy erőltetetten nevetett. – Minek? ! Hiszen kivágatta a

legszebb rózsabokraimat, gyökerestül kitépette a gyönyörű liliomokat! Mi gyönyörűségem lenne egy puszta, ledöngölt földű udvarban? Ne legyen nevetséges, fiam! Az erdőben akarok sétálni! És meg is teszem. Ha azokat a gebéket sajnálja, majd megyek gyalog!

– De anyám!– Semmi de! Hagyjon magamra! Át akarok öltözni! Francois lehajtotta a fejét, és hátrálni kezdett. Már majdnem bezárta az ajtót,

amikor megállt egy pillanatra, és az asszonyra nézett. – Miért nem szeret engem, anyám? Az asszony megdermedt.– Miért csak őket? Miért? Még így távolból is, még úgy is, hogy pontosan tudja,

milyen semmirekellő, gazember az öcsém, és hálátlan, rossz asszony a húgom! Miért szereti őket mégis jobban, mint engem?

Isabelle grófné összerázkódott, és elfordult.– Feleljen, kérem, feleljen, anyám!

25

Néhány pillanat után a nő csöndesen megszólalt.– Francois, én szeretem önt, hiszen a véremből való gyermekem, de... önt mindig

is jobban kedvelte az édesapja a másik kettőnél, hiszen ön volt az örökös, otthonunk leendő ura. Ebben a szellemben nevelték idegen emberek, hogy felkészítsék erre a feladatra. Közben észre sem vettük, hogy milyen távol kerültünk egymástól. Sohasem beszélgettünk, soha nem bízta rám a titkait, soha nem osztotta meg velem a bánatát... Én... én nem ismerem magát, fiam. Olyan mély közöttünk a szakadék, hogy már csak a vér tartja önt mellettem. Érzem, hogy nyűg vagyok a nyakán, egy kolonc, amit le akar vetni egyszer és mindenkorra. De hiába, az Úr nem vesz magához. Arról pedig nem tehetek, hogy folyton ők járnak az eszemben... Tudom, érzem, hogy bajban vannak, s biztos vagyok benne, hogy lelküket nem terhelik azok a bűnök, amelyeket a fejükre olvas. Tudom, hogy Catherine szenved, érzem a szívemben, és semmire sem vágyom jobban, mint hogy segíthessek rajta. És nagyon szeretném látni őt is és Pierre-t is.

– Pierre bűnös...– Nem! Ne mondja ezt!– Hiszen az inkvizíció...– Tévednek! Előfordult már...– De anyám! Még bajt hoz a fejünkre!– Francois, ne legyen ilyen gyáva! Hát nem érez irántuk semmit? Nem érez

szánalmat vagy sajnálatot? Hiszen azt a két lovat jobban dédelgeti, mint a testvéri szeretetet a szívében! Kérem, térjen jobb belátásra, segítsen Catherine-nek!

Francois csak a fejét rázta.– Nem. A húgom Isten és ember előtt fogadott örök hűséget Mont-Rouciéres

grófnak. A törvény szerint a felesége, minélfogva csakis a gróf rendelkezhet sorsa felől...

– Hiszen boldogtalan! Mindenki tudja, milyen ember a gróf! És nem is Catherine akart hozzámenni!

– Az mindegy! A törvény az törvény. És ez vonatkozik Pierre-re is!Isabelle asszony nem vitatkozott tovább. Felesleges volt erőlködnie. Idősebb fia

gyáva, mintha nem is az apja gyermeke lenne. Soha nem értette, hogy lehet az, hogy ennyire nem hasonlít egyikőjükre sem. De Pierre! Ő éppen olyan, mint szegény Jacques, Catherine pedig rá hasonlít... Istenem! Hogy is történhettek ilyen szörnyű dolgok! És a baj nem járt egyedül! Francois mindenáron meg akarta akadályozni, hogy tegyen valamit, féltette a pozícióját, a rangját, a vagyonát. Való igaz, zavaros időket élnek, az egész ország forrong, katolikusok ölik az új hitű, reformált vallásúakat és viszont, testvér testvérre ront álmában, egyik szomszéd feljelenti a másikat, lobognak a máglyák, amelyeken eretneknek bélyegzett ártatlan emberek

26

égnek csak azért, mert másképp imádkoznak ugyanahhoz az istenhez. És a tetejébe még rossz az időjárás is, a parasztok éhen halnak, a városokban alig lehet ennivalóhoz jutni. Rettenetes! És ő képtelen mozdulni, mert a fia egyszerűen bezárja ebbe a sötét odúba! Valamit pedig tenni kell, ha még ebben az életben látni akarja gyermekeit. Ha másképpen nem megy, csellel, erőszakkal, de célt kell érnie, ha az életébe kerül is. Behunyta a szemét, és imádkozott. Francois pedig kihátrált, és behúzta maga után az ajtót. Isabelle észre sem vette, hogy már nincs a szobában...

3.

A hatalmas előadóterem ablakai az egyetem udvarára néztek. Sámson merengve bámulta az ott őgyelgő diákokat. Unatkozott. Bár a katedrán álló tanár elmélyülten magyarázott valamit, ő most nem tudott figyelni. Valahogy olyan feszült volt, mindentől ideges lett, képtelen volt a dolgaira koncentrálni. Már napok óta ilyen rossz állapotban volt, és nem tudta, miért. Talán pihennie kellene. Ha így megy neki a vizsgáknak, biztos, hogy egy sem fog sikerülni.

A professzor elhallgatott, és rendezgetni kezdte a papírjait. Kis idő múlva megköszörülte a torkát, és így szólt.

– Most pedig, uraim, menjünk át a másik terembe. Már előkészítették nekünk a holttestet, amelyet ma megvizsgálunk.

A hallgatóság felbolydult. Végre egy boncolás! Hiába magolnak élettelen betűket és szavakat, ha a gyakorlatban nem tudják alkalmazni azt, amit egyszer megtanultak. Montpellier orvosi egyeteme messze földön híres és elismert volt, s ezt annak köszönhette, hogy évente hat-nyolc holttestet boncolhattak fel a diákok a professzoruk vezetésével. A tapasztalat nagy kincs, s akinek egy kis érzéke is van az emberi test rejtelmeinek megismerésére, az most nagyot léphet előre. A medikusok egymást taszigálva tolakodtak át a szomszédos auditóriumba. A padok félkör alakban vettek körül egy asztalt, amelyen egy lepedővel letakart hulla feküdt. Mikor mindenki elhelyezkedett, és a terem elcsendesedett, a professzor lerántotta a tetemről a takarót. Olyan halálos némaság telepedett a feszülten figyelő diákokra, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett.

– Ez egy harmincéves férfi holtteste. Vízbe fulladt. Most felvágom, kérem, figyeljenek!

Felvett egy kést, és szakavatott, gyakorlott mozdulatokkal megnyitotta a testet a kulcscsontjától az ágyékáig. Sámson elfordította a fejét. Hányingere támadt. Nem bírta ezeket az előadásokat, s már abban is kezdett kételkedni, hogy alkalmas-e egyáltalán orvosnak. Milyen igazságtalan is az élet! Pierre, aki a legjobb barátja volt, még a

27

tanárai szerint is ígéretes tehetségnek bizonyult. S lám, most még sincs itt. Úgy kellett innen elmenekülnie, mint egy utolsó gyilkos csirkefogónak, pedig ő a tanú rá, hogy ártatlan volt abban, ami akkor történt. De hiába is szólt volna az érdekében, ő csak egy senki, az inkvizítor nem is volt hajlandó fogadni. Ah, nem is jó erre gondolni. Talán inkább figyelni kellene. A professzor ekkor már lelkesen kotorászott a hullában, a társai pedig úgy hallgatták, mintha maga a Megváltó beszélne hozzájuk. Sámson alig bírta visszanyelni az ebédjét, ami minduntalan a torkára futott. Már ott tartott, hogy inkább elájul, de akkor a professzor egyszer csak letette a kést, betakarta a tetemet, és így szólt:

– Köszönöm, uraim, ezzel mára be is fejeztük! Holnap reggel találkozunk.Sámson megkönnyebbülten felsóhajtott.– Hála az égnek!A szomszédja gúnyosan elmosolyodott, és oldalba bökte.– No, mi az, Guilleroy? Mitől vagy ilyen sápadt?– Semmi, semmi. Éhes vagyok...– Hja, az más. Már azt hittem, nem bírod a hullaszagot – röhögött.– Semmi bajom.– Akkor jó.Elindult kifelé, Sámson pedig ment utána.A diákok hamar szétszéledtek, ment mindenki a maga szállására. Sámson is úgy

döntött, hogy hazamegy, aznap már nem volt semmi dolga itt. Ráérősen lépegetett az egyenetlen macskaköveken, tudta, hogy bőven van ideje. A piactér felé vette útját, gondolta, vesz egy kis gyümölcsöt, hátha attól megnyugszik háborgó gyomra. Egy fél óra múlva már el is érte a templomteret. Innen már hallatszott a kofák hangos gajdolása, ahogy kínálgatták szebbnél szebb portékájukat. Sámson előkotort az erszényéből néhány pénzdarabot, és odalépett egy jól megtermett asszonyság pultjához, aki szilvát és almát árult.

– Adna néhányat ebből, nénémasszony? – kérdezte barátságosan.– Hogyne adnék, úrficska, csak válogasson bátran! Jóízű, friss az alma, szedjen

csak!Sámson kiválasztott négyet a kupacból, és fizetett. Az egyik almát megtörölte a

kabátujjában, és beleharapott. Tényleg finom volt. Ettől olyan jó kedve lett, hogy elhatározta, sétál még egy kicsit, mielőtt hazamenne. Elindult hát a bódésorok között, nézelődött, szóba elegyedett az árusokkal. Egyszer csak hangos veszekedésre lett figyelmes. A tér sarkánál kisebb tömeg verődött össze, szoros gyűrűbe vontak egypár embert. Onnan jött a hang. Sámson közelebb ment és előrefurakodott. A kör közepén két fiatal lány állt pipacsvörösen a szégyentől, amiért ilyen tumultus keletkezett körülöttük. Szemben velük egy fiatalember támaszkodott a barátjára, látszott rajtuk,

28

hogy nem egészen józanok már. Sámson azonnal felismerte a lányokat is, a férfiakat is. A magas szőke, jól öltözött hajadon a professzor lánya volt, Madeleine, mellette a komornája toporgott könnyezve. A férfi, aki a másikba kapaszkodott, Jean Vieilleville, ismerte, hiszen együtt tanultak. A társát csak látásból ismerte, őt is az egyetemről.

– Mi történt itt? – kérdezte suttogva a mellette álló asszonytól.– A két fiatalember megállította a hölgyeket, és azt követelték tőlük, hogy

fizessenek nekik egy korsó bort. Azt mondták, addig nem engedik őket tovább, amíg meg nem kapják, amit akarnak. A kisasszony kereken megtagadta, és lepimaszozta az urat, mire az olyan csúnyán káromkodni kezdett, hogy még az én edzett füleim is belepirultak. Már egy jó ideje itt állnak, és nem mozdul egyik se.

Sámson elképedve hallgatta a beszámolót. Ez a szemtelen, pimasz Vieilleville nem elég, hogy tökrészeg, de még hölgyeket is molesztál a nyílt utcán. Ez aztán már több a soknál! Hirtelen gondolt egyet, az asszony kezébe nyomta a maradék almát, és belépett a kör közepére.

– Segíthetek, kisasszony? A nevem Sámson Guilleroy.A lány hálásan elmosolyodott, és kecsesen bólintott.– Hálás lennék, uram, ha megszabadítana ettől az úrtól. Nem engedi, hogy

továbbmenjek. Azt hiszem, részeg.– Magam is úgy látom, kisasszony. De mindjárt beszélek vele. Csak bízza rám!Fejet hajtott, aztán sarkon fordult, és odalépett a két dülöngélő alakhoz. Vieilleville

elvigyorodott, amikor meglátta, és pökhendien így kiáltott.– Nicsak, a bárgyú Guilleroy! Mit keresel te itt? És hol hagytad az anyukádat?Sámson elvörösödött. Az egész egyetem úgy ismerte, mint egy gyáva, beszari

alakot, még az első évfolyamosok előtt sem volt tekintélye. Az igaz, hogy nem volt éppen egy oroszlán, de gyáva sem volt. Mindössze annyiról volt szó, hogy nem szerette beleártani magát a medikusok magamutogató, hencegő csetepatéiba, inkább félrehúzódott, s ha valaki belekötött, félreállt. Nem illett közéjük, és nem is szeretett velük lenni. De ez a beképzelt tuskó most túl messzire ment. Idegenek előtt, sőt a professzor lánya előtt sértette meg! Nagy erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán, és ne üsse meg. Ám Vieilleville, amikor látta, hogy a poénja célba talált, felbátorodott és folytatta.

– Eredj innen, Sámson Guilleroy, beszédem van ezzel a nővel!– Jean, fordulj meg szépen, és menj haza! Tökrészegre ittad magad!– Mi?! Hogy én részeg?! – hadonászott Sámson orra előtt Vieilleville. – Mit nem

mondasz, barátom! Csak nem akarsz megsérteni?– Eszemben sincs! Csak azt mondom, hogy menj haza, és ne molesztáld tovább

ezeket a hölgyeket!

29

A részeg felröhögött, és tántorogva feléje lépett néhányat.– No de Guilleroy! Miféle hölgyekről beszélsz? Hiszen ezek kurvák, épp tegnap

hágtam meg ezt a magas, szőke virágszálat itt ni! Jó kis kemény húsú madárka, annyi szent!

Madeleine felsikoltott és megtántorodott. Ilyen szégyen még soha nem érte, mióta él. Tehetetlen dühében sírva fakadt, és kezével eltakarta lángoló arcát.

Sámson erre már elveszítette a fejét. Megmarkolta Vieilleville mellén az inget, és úgy sziszegte az arcába.

– Vond vissza! Hallod, azonnal vond vissza!– Eszemben sincs, pajtás! Miért véded ezeket a szajhákat?Sámson most már nem bírta tovább. Elengedte a férfit, de még ugyanazzal a

lendülettel egy óriásit vágott az arcába.– Holnap hajnali ötkor várlak a temető mögött, Vieilleville! Van itt valaki, aki a

segédem lesz? – kiáltott a tömeg felé. Négy férfi lépett elő, látszott, hogy összetartoznak. Sámson bólintott.

– Uraim!– Monsieur Guilleroy! Állunk rendelkezésére!– Rendben. Fél ötkor várom magukat a szállásomon. Isten önökkel!Ezzel meghajolt, majd Madeleine felé is bókolt, s aztán elment. A tömeg suttogva

nyílt szét előtte. Vieilleville megbabonázva állt ott még mindig; nem akart hinni a fülének. Csakugyan jól értette? Az imént ez a Guilleroy kihívta párbajra? Egyszeriben kijózanodott. A négy segéd közül kettő odalépett hozzá, hogy megbeszéljék vele a részleteket. Vieilleville zavartan pislogott, és nem szólt egy szót sem, csak bólogatott. A cimborája már régen elpárolgott mellőle, egyedül maradt. Bénultan nézte, ahogy Madeleine és a komornája elhagyja a piacteret, és azon gondolkodott, nem lehetne-e valahogy kibújni a dolog alól. De nem, ha visszalép, soha nem mossa le semmi róla a szégyent, hogy a pipogya Guilleroy ellen nem mert kiállni. De megölni sem nagy dicsőség, bocsánatot kérni tőle még nagyobb szégyen, mint a keze által halni meg. Senki nem ismerte igazán, így ő sem tudta, mire számíthat. Kezdte rosszul érezni magát a bőrében. Régen csinált már ilyet, de most imádkozni kezdett. A tömeg szétszéledt, ő pedig hazatámolygott.

Már majdnem besötétedett, mire végre hazaért, pedig Ugyancsak szedte a lábát. Teljesen leizzadt, és úgy fújtatott, mint egy ló. Hiába, az ember nem fiatalodik. Sietve nyitotta a kiskaput, s be sem zárta maga után, úgy rohant be a házba. Pierre az asztalnál ült néhány égő gyertya mellett, és olvasott. Amikor Gaston berontott, meglepetten emelte fel a fejét.

– Gaston! Mi lelt? Hogy nézel ki? Talán megkergetett egy medve?

30

Ám az öreg nem nevetett, csak rázta a fejét, és hevesen mutogatni kezdett. Pierre csak nézte, aztán azt mondta:

– Gaston, lassabban! Nem értek egy szót sem! Mit akarsz mondani? Mutasd lassabban!

Gaston nagyot sóhajtott, felemelte a két kezét, és a jobb mutatóujjával a bal tenyerére egy hullámvonalat húzott. Pierre összeráncolta a homlokát. Az öreg már olyan régen nem használta ezt a jelet, hogy először azt hitte, nem is ezt akarta mondani. De az öreg megismételte a mozdulatot, úgyhogy nem lehetett többé kétsége: írni akar. Bólintott, bement a szobába, hozott papírt, tintát és tollat. Letette az asztalra, Gaston pedig leült, és akkurátusan belemártotta a tollat a tintásüvegbe. Pierre-re nézett, és keresztet vetett. Pierre most már kezdett nyugtalankodni. Valami baj lehet, az öreg nagyon furcsán viselkedett.

– Írj! – mondta, és letelepedett mellé a padra.Gaston összeszorította a száját, olyan nagy igyekezettel formálta a betűket. Még

így is kicsit szálkásra sikerült, de azért olvasható volt. Pierre odahajolt, és dermedten bámulta a hófehér papiroson a gyászos szót:

– „HALOTT”.– Hol van a halott, Gaston?Az öreg újra a papír fölé görnyedt.– „ÚT”.– Az országúton?Az öreg bólintott, aztán felemelte a bal kezét, és széttárta az ujjait.– Ez mit jelent? – kérdezte Pierre. Az öreg egyenként az ujjaira mutatott.– Öt halott van? Öten vannak?Gaston bólintott, és tovább írt. Nagyon nehezére esett, mert csak nemrégen

tanította meg Pierre, de most nem volt idő, és a mutogatás sokáig tartott volna.– „A RABLÓK SZEKÉR ÖLNI. EGY LÁNY ÉL.” Pierre izgatottan olvasta az

utolsó három szót. Van egy túlélő! De hát miért hagyta ott?– Gaston! El kellett volna hoznod! Az öreg a fejét rázta.– „NEHÉZ. NAGYON BETEG. ÁJUL.”– Ájult? Hol van?– „ERDŐ. AVAR.”– Elrejtetted? Gaston bólintott.– „GYORS MEGY.”– Persze. Megsebesült? Vérzik?Gaston megint bólintott, és az oldalára bökött.– Az oldalán? Mély a seb?Az öreg széttárta a kezét, és felhúzta a vállait.

31

– Szóval nem vizsgáltad meg közelebbről. Akkor siessünk. Lehet, hogy súlyos. Megyek, hozok egy lepedőt, meg egy takarót, te meg keresd meg a fejszét. Mindjárt indulunk!

Gaston bólintott és kiment, Pierre bement a szobába egy gyertyával, odalépett az ágyához, és előhúzott alóla egy lapos ládát. Kinyitotta. Mindenféle orvosi szerszámok, csipeszek, fogók, kések hevertek benne, oldalt pedig összetekerve egy-két lepedő. Kivett egyet, és darabokra hasogatta. Lehet, hogy szükség lesz rá.

Az öreg benézett az ablakon. Pierre intett, hogy induljon, majd utoléri. Begyömöszölte a lepedőt egy iszákba, odament az egyik polchoz, és levett egy kis üvegcsét. Megnézte rajta a címkét, és azt is bedobta a tarisznyába. Kiment a házból, és becsukta az ajtót. Gaston már az ösvényen toporgott, kezében a fejsze és egy fáklya. Mindjárt lemegy a nap, és akkor az orrukig sem fognak látni.

Elindultak. Az öreg ment elöl, mutatta az utat. Iparkodott, tudta, hogy minden perc számít, a lány nem bírja sokáig. Még szerencse, hogy kötött egy madzagot egy faágra az ösvény mellett, így tudni fogja, hol hagyta. Furcsa érzése volt. A szíve mélyén valahol tudta, hogy most valami fontos dolog történik, fontos nekik: Pierre-nek és neki. Sosem látta még azelőtt ezt a kisasszonyt, de úgy érezte, ő fogja megváltoztatni az életüket. Csak valami halvány sejtelem volt ez, egy gyönge fénysugár, megmagyarázhatatlan villanása a reménynek, de ott motoszkált az agyában a gondolat, és nem hagyta békén. Egyre gyorsabban ment, végül Pierre már rászólt, mert nem bírt vele lépést tartani.

– Gaston, lassíts!Az öreg hátra sem nézett, meg sem állt, csak rázta a fejét.Pierre mosolygott magában. Még sosem látta ilyen izgatottnak a jó Gastont, nem is

nagyon értette, mi ütött belé. Miért izgul ennyire egy vadidegen lány miatt? Mindegy, most már végig kell csinálni. Pierre nem volt igazi orvos, mármint papír szerint, de belül annak érezte magát. Nem tudott egy beteg vagy sebesült ember mellett elmenni, hogy ne segített volna rajta. Soha nem kért semmit a munkájáért, s ezt tudták is a környékbeli parasztok. Ha Gaston a falvakban járt, hogy beszerezze azokat a dolgokat, amiket az erdő nem adott meg, s hogy eladja a bőröket, a gyógyfüveket és a halat, amit fogott, mindig akadt egy-kettő, akinek orvosra vagy épp csak tanácsra volt szüksége, s ezt úgy fizette meg, ahogy tudta: egy tyúk, egy oldal szalonna, tucat tojás, meg ilyesmi. Pierre mindig éjszaka látogatta meg a járóképtelen beteget, hogy minél kevesebben lássák. Az emberek sejtették, hogy okkal rejtőzködik, és nem kérdezősködtek. Soha nem utasított vissza senkit, és általában sikeresen kezelte a betegeket. A parasztok szerették, remetének hívták maguk között, és suttogva beszéltek, ha róla volt szó. Csak üzenni kellett Gastonnal, vagy jelet hagyni az erdő szélén álló kis nádkunyhóban, és Pierre ment, ahova kellett, ahol számítottak rá.

32

Már majdnem egy órája gyalogoltak, amikor Gaston végre megállt. Egy alacsony ágról hosszan lelógó madzagra mutatott.

– Ez mi? – kérdezte Pierre. Az öreg a fák közé mutatott.– Itt van? Gaston bólintott.– Akkor mire várunk?Gaston a szemére mutatott, aztán elővette a fáklyát.– Jó. Siess!A fenyőgyanta hamar meggyulladt, és a félhomályba aranyfényű lángok csaptak.

Gaston letért az ösvényről, és lassan, az öles törzsű tölgyeket kerülgetve ment előtte.Úgy százlépésnyire megállt, és előrenyújtotta a fáklyát tartó karját. Pierre mellé

lépett, és arrafelé nézett, ahova az öreg szabad keze mutatott. De hiába erőltette a szemét, nem látott semmit.

– Hol? – kérdezte hunyorogva.Gaston lehajolt, és seperni kezdte az avart az ujjaival. Csakhamar előbukkant

valami kékes anyag, egy ruha. Pierre is leguggolt, hogy segítsen. Egy szoknya volt. Az öreg felállt, már nem bírta a dereka a hajlongást. Pierre óvatos mozdulatokkal folytatta. Hirtelen beleakadt valamibe a keze. Csillogó szőke hajtincs volt, amely összeragadt valakinek a vérétől. Pierre most már egyenként dobálta le a faleveleket a lányról, míg végül az utolsó, óriási tölgylevél alól előtűnt egy halottsápadt, márványfehér arc. Pierre szinte megbabonázva nézte a halvány, enyhén szétnyílt ajkakat, a hosszú, árnyas szempillákat, a sűrű, szép ívű szemöldököt és a bájos, kicsit pisze orrot. Gépiesen emelte kezét, és remegő ujjakkal simította végig halántékától az álláig, s szinte beleborzongott a puha, bársonyos bőr érintésébe. A szíve vadul kalimpálni kezdett, és egy pillanat alatt elpirult. Nem is vette észre, de már percek óta csak bámult igézetten. Arra riadt fel, hogy Gaston megérinti a vállát.

– Mi az? – kérdezte rekedten. Gaston felemelte a fejszét.– Jó. Menj. Én addig megvizsgálom.Az öreg megfordult és elment, hogy vágjon két erős rudat, amiből hordágyat

csinálhatnak. Pierre nyelt egy nagyot. Olyan melege volt, hogy teljesen kiszáradt a szája. Pedig kezdett hűvösödni, hiszen a nap már nem sütött, és a fák amúgy is csak kevés fényt engednek be sűrű lombjukon. Megfogta a lány csuklóját, és kitapintotta a pulzusát. Gyenge volt és lassú, de még vert, s ez biztató volt. A karján és az oldalán véres volt a ruha, és fel volt szakítva. A szakadás irányából látta, hogy ez egy szúrásnak vagy vágásnak a nyoma. Megtapogatta a lány derekát, és érezte, hogy a ruha alatt fűző van. Valószínű, hogy a penge ezen csúszott meg. Ujjával félrehúzta az elvágott anyagot, és megpróbált belenézni a sebbe, de a fáklya fénye, amit Gaston egy

33

fához kötött, nem volt elég erős. Annyit látott, hogy nem túl mély, és csak gyengén vérzik. Nem is fontos túl sokat bajlódni a kötözéssel. Kivett a tarisznyából egy lepedőcsíkot, összetekerte és beszorította a ruha alá. Ez kibírja hazáig. A karján már nem is vérzett. Most óvatosan a lány dereka és válla alá nyúlt, és megfordította. Egy kicsit megijedt: itt már nem volt olyan jó a helyzet. A ruha az egész hátán csupa vér volt, de csak egy helyen volt szakadt, a lapockája alatt, egészen az oldalánál. Nem látszott nagynak a seb, nem is értette, hogyan áztathatta el ennyire a ruháját a vér, hiszen egy csöpp hely sem maradt szárazon. Felszakította a könnyű vásznat, és kereste a vérzés helyét. Kétujjnyi széles vágás éktelenkedett közvetlenül a fűző felső szélénél, a lánynak, úgy látszik, nem volt szerencséje. Az egyik szúrástól megmentette a merevítő, de a másik már mélyre szaladt. Úgy nézte, nem ért nemes szervet, végig á bőr alatti vékony izmokban haladt a karja alá. Vérzett ugyan, de nem nagyon. Gyanította, hogy lehet még valahol egy seb, ami mélyebb vagy nagyobb. Továbbrepesztette a ruhát az ájult lány hátán, és akkor meglátta a korbácsnyomokat. A fűző alól a nyakszirtjéig futó égővörös, eleven csíkokból szivárgott a vér, amely eláztatta a ruhát. Most már értette a dolgot. Közelebb hajolt, és mutatóujjával gyengéden megérintette az egyik ujjnyi vastag roncsolt sebet. A bőr a hús mellett durva, egyenetlen tapintású volt, ujjbegyén érezte a vértől nem látszó apró, kemény domborulatokat: a seb széle végig varas volt, mind a két oldalon. Ez csak egyvalamit jelenthetett: ezek a korbácsnyomok legalább három- vagy négynaposak lehettek, amikor felfakadtak. Már bevarasodott a mély seb, és akkor nyílt meg, amikor megtámadták a lányt. Talán védekezett, vagy verekedett, és ahogy izmai megfeszültek, meghúzódott a sérült bőr, és a friss heg nem bírta el a nyomást. Szegény lány! Micsoda rettenetes élményei lehettek! Minél előbb haza kell vinni, és ki kell mosni a sebeket. Megvizsgálta a fejét és a lábait, de több sebet nem talált rajta. Előszedett még egy-két csík lepedőt, abból is gombócot gyúrt, és egy másik csíkkal rászorította a hátán lévő sebre a nyomókötést. A hordágy rázni fog, és hosszú az út a házig. Gyengéden a hátára fordította a lányt, és elsimította arcából kócos haját. Valami forró remegés futott át a tagjain, ahogy a bőréhez ért. Nem értette, mi történik vele, ez még soha nem fordult elő. Számtalan asszonyt és lányt vizsgált már meg, és kezével érintette őket, ahogy most ezt az eszméletlen, magatehetetlen nőt, de soha nem volt még ilyen zavarban. Behunyta a szemét és felállt. Megzizzent az avar, és a fáklyaláng fényében újra kinyíló szemei meglátták Gastont, aki két hosszú lecsupaszított faágat cipelt a vállán. Pierre felsóhajtott, és igyekezett összeszedni magát. Az öreg elé sietett, és segített neki letenni a rudakat a földre. Előkotorta a pokrócot, meg négy hosszú lepedőcsíkot, és jó erősen rákötözte a pokróc sarkait a rudak két végére. Már kész is volt a hordágy. Intett Gastonnak, hogy segítsen ráemelni a lányt a pokrócra. Az öreg a lábához állt, megragadta a bokáit, Pierre pedig becsúsztatta kezét a hóna alá, vigyázva,

34

nehogy elmozdítsa a kötést. Bólintott, mire egyszerre felemelkedtek, és lassan rátették az ernyedt testet a hordágyra.

– Jól van, akkor menjünk! A többieket majd megnézem holnap. El kell temetnünk őket.

Az öreg bólogatott, aztán körözni kezdett a kezével maga előtt.– Jól van, igazad van! Menjünk! Fogd meg azt a végét, én majd fogom itt. De mi

lesz a fáklyával? Nincs szabad kezünk! Sötétben nem fogunk látni!Gaston összeráncolta a szemöldökét, és kalapja alá tolta ráncos kezét, hogy

megvakarhassa a fejét. Ha töprengett valamin, mindig így csinált. Kis idő múlva elvigyorodott, és mutogatva lepedőcsíkot kért. Pierre odaadta, ami még maradt, az öreg pedig hámot kötött magára belőlük, hátán és mellén keresztbekötve, hogy le ne csússzon a válláról, a derekán pedig hurkot kötött rájuk, és amikor felemelték a hordágyat, a gyűrűkbe csúsztatta előbb az egyik, aztán a másik rudat is. Így mind a két keze szabad lett. Pierre mosolygott. Ez jó lesz így. Igaz, hogy rázósabb lesz a betegnek, de legalább nem esnek orra mindnyájan. Legfeljebb egy kicsit lassabban mennek. Gaston levágta a fáról a fáklyát, és magasra tartotta. Elindultak.

Még alig tettek meg néhány lépést, amikor valami furcsa neszre lettek figyelmesek.

– Hallod, Gaston?Az öreg megállt és bólintott. Belehallgatóztak a sötétségbe, és csakugyan: néhány

másodperc múlva megint megrezzent a közeli bokor.– Ki van ott? – kiáltott Pierre. – Ha ember, szóljon vagy jöjjön elő!Nem mozdult senki, viszont furcsa, nyöszörgő hang hallatszott a bokor felől.– Ki az? Gyere elő, hajót akarsz! Vagy különben odalövök!Pierre persze lódított, hiszen puskája sosem volt, de gondolta, ezzel ráijeszt. Ám

senki nem engedelmeskedett.– Utoljára mondom: gyere ki!Néhány másodperc néma csönd után megzizzent a bokor, és valami jól hallhatóan

közelebb jött. De Pierre hiába erőltette a szemét, nem látott semmit.– Te látsz valamit, Gaston?Az öreg csak a fejét rázta, és meregette a szemét.– Nem várunk tovább! Indulj!Gaston lépett egyet, s rögtön utána Pierre is emelte a lábát, hogy kövesse, de

megbotlott valamiben. Majdnem elesett, meglökte Gastont is, de szerencsére a rudak csak meglódultak az öreg vállaira erősített hurkokban, s őt magát nem rántották el. Még ugyanabban a pillanatban éles visítás hallatszott a hordágy alól. Pierre, miután nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, lehajolt, hogy megnézze, mi az.

– Hát ez mi az isten csudája volt?! Gaston, egy kutya! Ez egy kutya!

35

Gaston hátrafordult és rábámult. Pierre elnevette magát, és hívogatni kezdte a rémült jószágot.

– Gyere ide, kutyus! Gyere ki onnan!A kutyus óvatosan kidugta a fejét a hordágy alól, és ránézett.– Na, gyere ki, nem bántalak!Úgy látszik, megértette a szavakat, mert előjött, és megszagolgatta Pierre lábát,

aztán a hordágyat tartó kezét, végül a takarón keresztül a lányt is. Amikor megérezte az ismerős illatot, csóválni kezdte a farkát, és vakkantott egyet-kettőt.

– Úgy látszik, a lányhoz tartozik. De legalábbis ismeri. Na, jól van, kutyus, gyere velünk. De máskor ne mássz a lábam alá. Na, gyere szépen, nem várhatunk tovább! Indulj, Gaston!

Újra nekivágtak. Lassan haladtak a szűk kis ösvényen. A kutya visszament a hordágy alá, és ott szedte tarkabarka mancsait, pontosan tartva a lépést. Egyszer sem maradt le, nem okozott galibát. Tovább tartott az út, mint idefelé, de mire a fogyó hold az erdő fölé emelkedett, hazaértek.

Letették a hordágyat a földre, és lefektették a lányt Pierre ágyára. Megnézték a kötéseket, még egyik sem ázott át. Tehát már nem vérzik annyira. Ez nagyon biztató volt. De most már ideje alaposan megnézni, mi is a teendő. Meggyújtották az összes gyertyát, amit a házban találtak, és bevitték a szobába.

– Gaston, hozz vizet, és gyújts tüzet. Forralni kell egy fazékkal, mert sok kamillafőzetre lesz szükségünk. Na, menj, és nagyon siess!

Az öreg bólintott, és kajánul mosolygott az orra alatt. Pierre nem értette, min mulat, de most nem is érdekelte. Sokkal fontosabb dolga volt. Először is le kell szednie a lányról a véres, szanaszét szaggatott ruháját. Csupa kosz és még elfertőződnek a sebek. Fogott egy kést, és felvágta a mellényt és alatta az inget elöl is, hátul is, és lehámozta a szennyes cafatokat a bőréről. Néhol hozzá volt ragadva, ahol a vér már megszáradt. Felül már csak a fűzője takarta, de ezt is le kellett vennie, hiszen éppen ez alatt voltak a legveszélyesebb sérülései. Sosem látott még fűzőt közelről. Oldalára fordította a lányt, és megkereste a hátulján a zsinórt, ami összefogta. Elvágta azt is, és a halszálkákkal merevített vászonpajzs engedett. Nem nyílt szét rögtön, mert bár teljesen össze volt húzva, nem feszült a lány karcsú derekán. Éppen jó volt rá, nem kellett belepréselnie magát, inkább csak azért viselhette, hogy a ruhája feszesebb, ránctalanabb legyen. De most már felesleges volt, hiszen a ruha használhatatlanná vált, a vágásokhoz pedig nem fér hozzá másként, csak ha ezt is leveszi. Úgy fogta ujjai közé, mintha attól félt volna, hogy belecsap a villám, ha hozzáér. Lassan, szinte centiméterenként csúsztatta arrébb, míg végül engedett, és a lány teste váratlanul visszagördült fekvő helyzetbe. Pierre behunyta a szemét. Hiába mondogatta magában, hogy semmi különös, látott már ilyet, azért csak hosszú másodpercek múlva merte

36

megint kinyitni. Ennek a lánynak gyönyörű volt mindene. A vékony, kecses nyak vonala lágy ívbe hajolva simult a puha, kerek vállakra. A két kulcscsont tökéletes szimmetriájú szárnyai alatt hófehér, kerekded mellei olyanok voltak, mint egy-egy alabástromból faragott dombocska. A lágy halmok alatt bordáinak finom rajzolata fogta körbe az enyhén domborodó hasát. Pierre még sohasem látott ehhez fogható tökéletességet. Olyan volt, mint egy antik Aphrodité-szobor, amely most megelevenedett, s alig észrevehetően emelkedik és süllyed a varázslatos két emlő, mert dobban a szív, és tágul a tüdő. Felegyenesedett. Nem akart hozzáérni, nem akarta megtörni a varázst, amely így megigézte. Öntudatlanul mozdultak ajkai, és halkan beszélni kezdett.

– „Nyakad olyan karcsú, amilyennek Dávid tornya épült.Ezer kerek pajzs függ rajta,mind vitézek pajzsa.Két melled, mint két őzike,mint gazellapár,mely liliomok között legel..."1

Teljesen megfeledkezett róla, hogy a lány sebesült. Csak nézett, állt, mint egy szobor. Ha nem jön meg Gaston, talán reggelig ott várt volna, vagy addig, amíg a beteg magához nem tér. De az öreg olyan zajjal lépett be az ajtón, hogy Pierre összerezzent, a bájoló remegés, amely eluralkodott minden tagján, csillapodott. Gaston kitöltötte a vizet a fazékba, és tüzet gyújtott.

Pierre összeszedte magát, és odament a gyógyszeres polchoz, hogy megkeresse a kamillát. Kivitte, kibontotta az üveget.

– Ezt mind szórd majd bele, ha már forr a víz. De utána rögtön húzd le a tűzről! Most gyere, segíts levenni róla a szoknyát. Nem bírom egyedül.

Gaston engedelmesen követte. Pierre megkereste a szoknyát összetartó madzagot, és nagy nehezen kibontotta. Meglazította és kibogozta alatta az alsószoknya madzagját is.

– Na, most én megemelem, te pedig húzd le!A lány dereka alá nyúlt, és gyengéden megemelte a csípőjét, Gaston pedig

leráncigálta róla a szoknyákat. Még mindig volt rajta egy alsóruha, egy combközépig érő nadrágféle. A combján és a csípőjén hatalmas, kékeslila foltokat vettek észre. Pierre úgy gondolta, megüthette magát, de az is lehet, hogy megverték. Majd megtudja, ha magához tér. Közben készen lett a kamillafőzet. Pierre belemártott egy lepedődarabot, és finoman törölgetni kezdte róla előbb a sebek körül a piszkot, aztán

1 Énekek éneke 4.37

lemosta az egész testét. Egy külön tálban hagyott meg egy keveset a léből, és abba mártogatta a borogatást, amikkel betakargatta a sebeket. A korbácsnyomok környékét bekente jó illatú gyógykrémmel, ami segítette a varasodást, és felpuhította a bőrt. A lapockája alatti sebet bekötözte, persze arra is tett kamillát és zsályát, de a karjára és az oldalára elég volt a sűrűn cserélt benedvesített meleg kendő. A zúzódásokra hideg vizes borogatást tett. Mire mindennel végzett, már hajnalodott. Gastont aludni küldte, ő pedig letelepedett a földre az ágy mellé, és éberen vigyázott a betegre. Valószínűleg be fog lázasodni. A forróság majd megöli a fertőzést, ha szerencséje lesz. Neki most nincs más dolga, mint cserélni a kötéseket és a borogatásokat, és imádkozni a Mindenhatóhoz, hogy ne vegye el tőle a reményt. Az egyetlen lehetőségét arra, hogy megismerje a boldogságot, a szerelmet. Mert érezte, tudta, hogy zakatoló szívében most valami olyasmi történt, amire egész hátralévő életében úgy fog visszaemlékezni, mint élete első igazán boldog órájára.

– Könyörülj rajtam, Uram! – suttogta a szürke égbolt felé, és egy apró csillogó könnycsepp gördült le sápadt arcán. – Ne vedd el tőlem, kérlek!

A gyertyák csonkig égtek, s sercegve kialudtak. Abban a pillanatban, amikor az utolsó könyörgő szót kimondta, előbukkant a nap a dombok mögül, és első gyenge sugarai beragyogták a tölgyek leveleit. Pierre elmosolyodott. Az ima meghallgatásra talált...

4.

Esteledett. A kastélyra telepedő félhomályban szürkévé tompultak a pompás rózsák bíborszín bársonyszirmai, amelyek fázósan remegtek a hűvös szélben. Viharillat terjengett a kertben. Catherine összehúzta magán a vállkendőt. Most nem szeretett volna odakint lenni. Semmitől nem félt jobban, mint a sötétségtől, amely alattomosan, lopakodva borult lelkére és testére, mint valami démon. Christiane jutott az eszébe. Vajon odaért? Vajon életben van még? Olyan furcsa, rossz érzése támadt, ahogy homlokát az ablakkeretnek támasztva mélán bámulta a hajladozó fákat s a remegő bokrokat. Bizonytalan volt. Nem akart arra gondolni, hogy annak a szegény lánynak valami baja esett, de nem tudta fejéből kiverni a képet, amely szüntelenül lelki szemei elé ugrott: hogy Christiane talán ott fekszik valahol az úton vagy egy elhagyatott erdőben vérbe fagyva, élettelenül. Az a lány volt minden reménye, az utolsó szalmaszál és az egyetlen, akiben igazán megbízott, s akivel megosztotta minden titkát. Ha ő meghal, neki vége. Támasz nélkül, bátorító szó nélkül, remény nélkül nem tudja elviselni ezt a szörnyeteget.

38

Kiegyenesedett, és végigsimította fényes haját. Megfordult, és látta, hogy a szobában egészen sötét lett. Csöngetett, mire belépett az inas, és parancs nélkül is pontosan tudván, mit akar az úrnője, meggyújtotta a kis asztalkára odakészített gyertyatartókban a gyertyákat.

– Parancsol még valamit, asszonyom? – kérdezte szelíden, amikor végre minden gyertya égett.

– Nem, Jacques, elmehetsz – felelt halkan az asszony. Az inas meghajolt és kiment. De nem ment messzire, hanem letelepedett az ajtó elé, és nekitámasztotta hátát a falnak. Nem volt szíve egyedül hagyni asszonyát most.

Catherine odalépett ágyához, és felhajtotta a selyemtakarót. Istenem! Milyen örömmel cserélné fel azt a selymet bármilyen durva szövetre, akár szalmára is, odaadná az egész kastélyt mindenestül, ha azzal nyugalmat lelne végre! Kövér könnycsepp gördült végig sápadt arcán. Úgy kívánta a szegénységet, mint éhező egy darab kenyeret. Azt hitte, hogy a pénz az oka minden nyomorúságának. A csengő aranytallérok, amelyeket apja hozományul vele adott annak az embernek, akiről azt hitte, hogy megmentette a lelkét. A kapzsiság elveszi az eszét az olyan gyengeelméjű embernek, mint a gróf. S micsoda gróf! Hazugságon vásárolta a rangot, a feleségét és az otthonát. Kegyelmes Isten! Hogyan engedhette, hogy ez megtörténjen! Hol az igazság?! Ki áll bosszút érte, megnyomorított életéért, szenvedéseiért? Hol a törvény?

Ha akkor óvatosabb lett volna! Igen, akkor kellett volna lépnie, amikor az a fiú eljött hozzá, és elmondta, mi is történt valójában. Nem hitt neki, nem akarta hinni, hiszen olyan mély gyász töltötte el még mindig szívét apja halála miatt, s kedves bátyja üldöztetései okán, hogy bezárta fülét s szemét. Csak akkor döbbent rá, hogy az a fiú igazat mondott, amikor már minden késő volt. Amikor meglátta szegényt ott az udvaron, a szekéren, mellkasában azzal a tőrrel... akkor jött rá, milyen iszonyú helyzetbe került. A férje csaló, egy aljas gyilkos, aki hazudott az ő apjának. Az a fiú ott volt, látta. Látta, amint Jacques d'Auteuilt eltalálta egy golyó és összeesett, s látta, amint egy másik tiszt leteríti a támadóját, aki már föléje hajolt, hogy elvegye fegyverét és értékeit. Apja akkor még nem halt meg, de súlyos, életveszélyes sebeket kapott. A kis hadapród a közelből nézte a jelenetet, s még jól látta, hogy a tiszt felemeli az ájult D'Auteuilt, hogy biztonságosabb helyre vigye, aztán csak egy csattanást hallott, s a tiszt összerogyott, a szája sarkából vérpatak buggyant elő. Mögötte Mont-Rouciéres állt, kezében a még mindig füstölgő karabély. A szeme sem rebbent, csak mozdulatlanul várta, amíg a tiszt elesik, s D'Auteuil báró visszazuhan a földre. Akkor odalépett hozzá, megragadta a kezét, és húzni kezdte a földön. Egyáltalán nem volt óvatos, hogy kímélje a sebét.

Másnap, amikor számba vették a veszteségeiket, és összeszedték az embereiket, a hadapród hallotta, hogy D'Auteuil báró a végét járja. Néhány óra múlva vége is lett.

39

Tüdőlövést kapott, és túl sok vért veszített. A katonák között hamar elterjedt a híre, hogy a bárót Mont-Rouciéres hozta el a csatatérről, miután megölte azt az embert, aki lelőtte, és meg akarta becsteleníteni a testét, ki akarta rabolni.

A báró roppant hálás volt neki azért, hogy nem hagyta nyomorultul, kifosztva elpusztulni a sárban, és több tanú előtt nyilatkozatot tett, hogy azt kívánja, a gróf vegye el a leányát, Catherine-t, akinek tisztes hozománya van. A gróf még színlelte is, hogy nem tart igényt erre, úgyhogy a haldokló bárónak valósággal rá kellett beszélnie. Adott neki egy gyűrűt, amelyet bizonyítékként fel kellett mutatnia a családjának, és írt egy levelet is hozzá. Ez volt az utolsó kívánsága.

A katonák ugyan hitetlenkedve rázták a fejüket, mert a gróf nem volt éppen a hősiesség mintaszobra, de hát senki nem tudott biztosat. A hadapród pedig mélyen hallgatott. Ismerte a grófot, és a saját szemével látta, hogy ez bizony nem tréfadolog. A gróf pontosan tudta, mit csinált. Nyilván már régóta tervezgette a dolgot, jó előre tájékozódott, s hogy a gyilkos golyó éppen nem az ő fegyveréből származott, csak még egyszerűbbé tette az egészet. Amikor a sebesült báró magához tért, ott látta ágya mellett az aggódó grófot, aki hosszas unszolásra előadta a maga kis meséjét arról, hogyan ölte meg támadóját, és hogyan cipelte minden erejét megfeszítve vissza a táborba. A báró meghatottan könnyezett, „édes fiamnak” nevezte, és neki adta leányát. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Megkapta az írásbeli ígéretet és a báró jegygyűrűjét. Catherine sorsa eldőlt.

Az apród négy hónappal az esküvő után kereste meg. Elmondta, amit tudott, de ő nem hitt neki. Akkor még hitt abban, hogy lehet ez-a házasság is olyan jó, mintha szerelemből ment volna hozzá a grófhoz. De amikor a kis suhanc meghalt, világossá vált előtte minden. Teljesen összetört. Pontosan tudta, hogy a fiút a gróf ölette meg. Talán zsarolni próbálta, talán egyszerűen csak rájött, hogy tudja a titkát, s ezért vesznie kellett. Akkor értette meg, milyen szörnyű kelepcébe került. Egy gyilkossal kötötte össze az életét, akinek csak a pénze kellett. Attól a naptól fogva minden egyre rosszabb lett. A gróf talán sejtette, hogy Catherine tisztában van viselt dolgaival, kínozta, megalázta, verte, de nem mert egyebet tenni. Egyelőre. De ki tudja, meddig lehet feszíteni a húrt? Meddig bírják így? Csak a Teremtő a megmondhatója, mennyi szenvedés vár még rá...

A fejében kavargó sötét gondolatokat hirtelen hangos veszekedés zaja űzte vissza szíve mélyére. A folyosón durva csizmák kopogását hallotta és egy nő hangját. Kinyitotta hálószobájának ajtaját, és a hang felé sietett. A főbejárat felé vezető lépcső tetején a gróf állt paprikavörös arccal, néhány lépcsőfokkal lejjebb pedig egy fekete hajú, bronzbarna bőrű, mélyfekete szemű cigánylány nézett vele farkasszemet. Most éppen csöndben volt, ugyanis az előbb a gróf egy hatalmas pofont kevert le neki. Még mindig látszottak húsos ujjainak nyomai a lány arcának jobb felén.

40

– Mit képzelsz, te cafat! – ordította a gróf magából kikelve, és csak úgy fröcsögött a nyál fekete fogai közül. – Én gróf vagyok! Azt teszem, amihez csak kedvem van! Most pedig nem akarlak látni, takarodj!

A lány felemelte a fejét, és szikrázó szemekkel arcul köpte a grófot.– Szégyellje magát! Ennyit ér a szava? Maga egy... maga...A gróf letörölte arcát, és aztán teljes erejéből belerúgott a lányba, aki elvesztve

egyensúlyát legurult a lépcsőn.– Takarodj innen! Te csak egy senkiházi, rongyos kurva vagy! Hogyan is

oszthatnám meg a házam egy ilyennel, mint te! Eredj!A lány felállt, megigazgatta ruháját, kihúzta magát, és büszkén felemelte a fejét.– Márpedig én nem vagyok akárki cafkája! Ezt jegyezze meg a nagyságos úr! És

fogadom a Szűzanyára, hogy keservesen megfizeti még az úr ennek az éjszakának az árát! Még ha az életembe kerül is, eszébe juttatom, hogy tartozik nekem! Várja csak ki a végét, gróf úr!

A gróf felröhögött és legyintett.– Ugyan mit árthatsz nekem!– Majd meglátjuk! – vágott vissza a lány, és se szó, se beszéd, kifordult a kastély

hatalmas ajtaján. A gróf arca elkomorult egy pillanatra, de aztán megvakarta állát, és megrázta fejét. Megfordult, hogy visszamenjen a szobába, ahonnan az imént kirohant, s ekkor megpillantotta a márványkorlát mellett dermedten álldogáló Catherine-t. Az asszony alig kapott levegőt, sápadt volt, és úgy látszott, közel áll az ájuláshoz, s nagy erőfeszítésébe került talpon maradnia. A gróf összeráncolta bozontos szemöldökét, és mogorván ráförmedt.

– Mi a fenét keresel itt, Catherine?!Catherine nyelt egyet. Nagyon kiszáradt a szája, ahogy küszködött minden

lélegzetvételért. Rekedten felelt a durva kérdésre.– Ez az én házam is...– Na és?! Nincs szükségem rád, különben is, ki nem állhatom, ha leskelődsz

utánam!– Nem kell leskelődnie senkinek ahhoz, hogy lássa, mit művel! Honnan veszi a

bátorságot, hogy így megalázzon engem?! Ahány szűz lány volt a környéken, már mindet megkörnyékezte! És megbecsteleníti az otthonát a paráznaságával! Magának, gróf, semmi sem szent!

– Szent?! Szent, azt mondod? Mi lenne itt szent? Talán te? Ne röhögtess, Catherine!

– Fékezze magát!

41

– Eszemben sincs! Én nem vagyok fából! Férfi vagyok, szükségem van asszonyra! Te pedig olyan vagy, mint egy kőszobor, az istenit! Hagyj békén a szenteskedő kifogásaiddal!

Catherine elfordult. Ez sok volt, könnybe lábadt a szeme.De a gróf most már nem hagyta abba. Valakin ki kellett töltenie a haragját, s mint

rendesen, most is a gyengébbet, a védtelenebbet bántotta.– Az az egy biztos, hogy nagyobb ökörséget nem is csinálhattam volna, mint hogy

téged elvettelek! A pénz se volt túl sok, szép se vagy, csak hideg, mint egy jégverem! Nem hányhatsz a szememre semmit. Nem vagy igazi feleség!

– Hallgasson!– Egy frászt hallgatok! Nem akarlak látni, eredj előlem! Aki nem tud nekem

gyereket szülni, az nekem senki és semmi! Nincs szavad ebben a házban, mert nem teljesíted a kötelességedet! Terméketlen vagy, haszontalan, üres! Tűnj innen, bújj vissza a vackodra! Hánynom kell tőled!

– Gyűlölöm magát! – kiáltotta Catherine elfúló hangon. – Gyűlölöm tiszta szívemből! Imádkozom az Úrhoz, hogy minél hamarabb megszabadítson ebből a gyilkos kelepcéből, különben olyat teszek, hogy magam is megbánom!

– Imádkozz csak, úgyse csinálsz egész nap egyebet!– Én tisztelem az Istent!– És hol van a te istened? Láttad már? És ha már itt tartunk, miért nem inkább

gyermekáldásért imádkozol?– Isten tudja, mit miért tesz! És jól teszi, ha ilyen mocsok, szennyes lelkű, kapzsi

embertől nem fogantatja meg a méhem! Elég magából egy is ezen a világon. Nekem még ezt is nehéz elviselnem. Ha nem volna ott a bátyám meg az anyám, akiknek felelősséggel tartozom, már régen nem lennék itt! Még egy földbe vájt kotorékban is boldogabb lennék, mint a maga házában! Maga tolvaj és gyilkos!

– Elég legyen!– Nem! Ez az igazság!A gróf meg sem várta a mondat végét. Lendült a karja, és a következő pillanatban

már csattant is ökle Catherine állán. Az asszony elvesztette az egyensúlyát, és végigvágódott a hideg márványpadlón, kezével még mindig állát szorongatva, úgy is maradt. A gróf köpött egyet, megmozgatta öklét, amely még sajgott az erős ütéstől, aztán sarkon fordult, és elsietett. Catherine nem bírt felállni. Szédült, álla lüktetett, ínye és arca elzsibbadt, szeme könnyezett. Alig hitte, hogy ez igaz lehet. Itt fekszik a saját háza padlóján, mert a férje leütötte, mint egy beteg barmot. Megalázta, megverte, mint egy utolsó cafkát, őt, aki pedig a ház úrnője. Nem, ez nem lehet. Csak álmodja ezt az egészet. Csak lidércnyomás, amiből mindjárt felébred, és akkor otthon lesz az apja házában, ahogy régen, és megint minden szép lesz...

42

De sajnos az arcához simuló dermesztően hideg sima padló és a fájdalom nem hagyta, hogy az emlékeihez meneküljön. Fel kellett állnia, és folytatnia ezt a hiábavaló, üres létezést, lélegezni tovább így szerelem, boldogság, értelem és cél nélkül... amíg szomorú szíve dobog...

A cigánylány hamar beérte a többieket. Még egy fél óra sem telt bele, kiért az országútra, és pár perc múlva látta is, amint a fák mögül, a kanyarban felbukkan a három rozoga ekhós szekér. Sikerült elébük vágnia.

Megigazgatta a haját és rongyos, tiritarka ruháit, hogy észre ne vegyék rajta a többiek felindultságát és a gróffal lezajlott vitájának árulkodó nyomait. Nem akarta, hogy lássák rajta, milyen tomboló vihar szaggatja lelkét belül, hogy mennyire szenved. Mosolyt erőltetett az arcára, és úgy várta, hogy az első szekér odaérjen elé. A bakon egy fiatal cigány ült, jóképű, izmos, villogó fekete szemei mosolyogtak, ahogy a lányra nézett.

– Nicsak! Mulajana! Meggondoltad magad?A lány félrebillentette a fejét, és kacéran rámosolygott.– Meg én! Még a lábujjam körme is belesajdult, ahogy belegondoltam! Nem

bírnám én nélkületek egy napig se, akármilyen cifra palotában laknék!– No, akkor isten hozott! Ülj ide mellém, ni!Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse, s ahogy egymáshoz ért a bőrük, a lány

megrázkódott, elsápadt, s egy röpke másodpercre eltűnt arcáról a mosoly. A fiú érezte a remegést, s látta arcán a furcsa átröppenő komorságot, de nem szólt semmit. Ha akarja, biztosan elmondja majd, mitől ilyen feszült. Pár perc múlva már döcögött is tovább a három rozzant szekér a mutatványos cigányokkal Pont-St. Espirit felé. Az utolsó szekér mögött karikával az orrában egy láncra kötött barnamedve cammogott, békésen lóbálva busa fejét. Sokára érnek még a városba, és lehet, hogy addig enni se kap. De szerette gazdáját, és engedelmesen tűrte az éhezést is, ha néha akadt valaki, aki megvakargatta a füle tövét. Lomhán rakosgatta óriási mancsait a porban, és hegyezte füleit a cigányok vidám dalolására.

A sötét kis padlásszobát alig világította be az az egy szál gyertya, amit a háziasszonytól két napra kapott. Az aprócska ablak kitárt szárnyai között beszüremlett a vékony sarlójú hold sápadt, gyenge fénye, és megtámogatta a gyöngécske, pislákoló gyertyalángot. De még így is csak éppen annyit látott, hogy nem ment neki az asztalnak és a melléje állított támlás széknek, miközben fejét jól a nyakába húzva járkált fel s alá az ágya előtt az asztaltól az ablakig. Bár Sámson nem volt éppen magas, azért ha kiegyenesedett volna, beveri a fejét a vastag fagerendába, ami a tetőszerkezet részeként átszelte szobájának mennyezetét.

43

Talán ha öt lépés volt az egész, amit megtehetett, még annyi sem. Most jó nagyokat lépett, vitte a lendület, a halálos borzongás szította pezsgés, amit ereiben érzett. Úgy dobogott a szíve, mintha hazáig futott volna, pedig csak félt. Igen, nem szégyellte bevallani, hogy félt. Őrültséget csinált, nem kellett volna párbajra hívni azt az idiótát. Hiszen utálja a fegyvereket, az erőszakot még jobban, soha életében nem emelt még kezet egy kisegérre sem, nemhogy emberre! De most már nem lehet visszacsinálni, és frász ide, frász oda, ha meghal sem ismerheti el, hogy az a pimasz jogosan bánt úgy a hölgyekkel, ahogy bánt. Ebben az egy dologban nem ismert tréfát, a nő mindig szent volt előtte, bárhogy nézett ki, bármilyen rangú és felekezetű volt, az asszonyokat a rajongásig tisztelte. Mindegyikben édesanyját látta, akit néhány éve volt kénytelen elhagyni, amikor beíratták az egyetemre. Nem sokkal később rosszra fordultak a dolgok, fellángolt a polgárháború, mindenki elvesztette a fejét. Az új hitűeket és a zsidókat üldözték a király parancsára, aki eretnekeknek nyilvánította őket, és felhatalmazta a „jó keresztény" katolikus híveket arra, hogy bárkit közülük bírósági tárgyalás nélkül lemészároljanak.

Az országban elszabadult a pokol. Egymást érték a gyilkosságok, néhol egész városokat irtottak ki, ezer és ezer ártatlan ember halt meg, csak mert a szomszédja meg akarta szerezni a kecskéjét vagy a házát vagy bármit, amire most büntetés és felelősségre vonás nélkül rátehette a kezét.

Már egy éve is van, hogy nem látta a szüleit, nem hallott felőlük semmit. Levelet nem kapott, s a Párizsból érkező kereskedők sem tudtak híreket róluk, pedig apja jónevű ékszerész volt. Gyanította, hogy elmenekültek és bujkálnak, s a szíve mélyén remélte, hogy nem esett bajuk. Bár, ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a remény, hogy valaha viszontlátja őket. Zsidók voltak, méghozzá kikeresztelkedett zsidók, de ez manapság már nem számított. A fanatizmus elsöpört mindent és mindenkit.

Kopogtak. A templomtorony harangja egyet kondult, fél öt volt. Sámson megremegett a panaszos, síró-zúgó hangra: itt az idő, megjöttek a segédek.

– Lépjenek be, uraim!A rozoga faajtó kinyílt, és két fekete ruhás alak nyomakodott be a szobába.

Meghajtották fejüket, aztán a magasabb megszólalt.– Készen van, uram?! Sámson némán bólintott.– Akkor induljunk!– Egy pillanat, uraim! Mielőtt elhagyom a házat, szeretnék önöktől kérni egy

szívességet.– Parancsoljon velem, monsieur Guilleroy!Sámson az asztalhoz lépett, s felvett onnan két gondosan összehajtogatott levelet.

44

– Szeretném, ha elvinnék ezt a két levelet egy bizonyos személyhez, ha a párbaj során megölne az ellenfelem. Megteszik?

– Természetesen – biccentett a magas. – És ki legyen az a személy?– Megmondom, de előbb adja becsületszavát, hogy erről más nem fog tudni, és azt

a személyt sem árulja el senkinek.– Becsületszavamra fogadom, úgy lesz!– Köszönöm, monsieur. Nos, a leveleket vigye a Malom utcába, abba a házba,

aminek homlokzatára két egymás mellett álló fekete ló van festve. A gazda lókupec, a neve... a neve Abel Bonefille.

– Úgy lesz, uram.– Ha megmaradok, a leveleket természetesen visszakérem. Veszek magamhoz

pénzt, az összes vagyonomat. Ha meghalok, temessenek el belőle, kérem.– Rendben...– Mehetünk?– Mehetünk.– A levelek, tessék...– Á, igen... – a magas elvette a papírokat. – Monsieur Paul Guilleroynak és... és

Pierre d'Auteuilnek...A magas összeráncolta a szemöldökét.– Ön ismeri ezt az urat? Ezt a D'Auteuilt?– Diáktársam volt.– Tudja, hol van most?– Ön is ismeri?– Egyszer meggyógyította a feleségemet. Úgy hallottam, megszökött az inkvizíció

börtönéből...– Igen...– Hála az égnek. Kár lett volna érte. Hogy jut el hozzá a levél?– Eljut.– Értem. Nos, azt hiszem, mennünk kellene...– Igen. Induljunk.A két férfi kilépett az ajtón, és megindult lefelé a lépcsőn. Sámson behúzta az ajtót

maga után. Odabent a gyertya csonkig égett, majd sercegve kialudt. Abban a pillanatban a dombok mögül felbukkant a kelő nap, s éledező fényével átsimogatta a nyirkos falakat. Megvirradt.

A tejfehér, áthatolhatatlan ködtakaró lassan feloszlott, s az erdő megtisztult. A segédek és Sámson egy kis tisztáson várakoztak, az ellenfél késett. Sámson letelepedett egy fiatal tölgyfa tövébe, és egy falevél szárát rágva bámult a semmibe. Már nem érzett semmit, csak valami furcsa, kábult tompaságot. A segédek idegesen

45

járkáltak fel s alá, attól tartottak, hogy valami történt. Ha valami a kapitány fülébe jutott, számíthatnak rá, hogy megpróbálják megakadályozni a dolgot. A párbaj tiltott dolog volt, de ezt kevesen tartották be.

A magas fekete férfi kisvártatva odalépett Sámsonhoz.– Nem tudom, uram, várjunk-e még...– Persze. Időnk van bőven.– De az őrök esetleg...– Ugyan, kit érdekel két diák? Fontosabb dolguk is van.– Az lehet. Rendben. Várunk még egy fél órát, aztán hazamegyünk. A többit pedig

bízza rám. Ööö... uram, kérdezhetnék valamit?– Tessék, kérdezzen csak, barátom.– Igaz, amit monsieur D'Auteuil-ről beszéltek?– Mire gondol?– Hát arra, ami miatt letartóztatták... hogy hullát lopott volna a temetőből?Sámson elkomorodott. Szégyellt erre visszaemlékezni. Ha akkor egy kicsit

határozottabb, egy kicsit vakmerőbb, szegény Pierre-rel nem történik meg az a szerencsétlen eset. Kiköpte szájából a falevelet, és nagyot sóhajtott.

– Nem. Nem igaz. Csak véletlenül keveredett bele. Semmi köze nem volt az egészhez.

– De akkor miért őt tartóztatták le?– Hát, ezt magam sem értem. Tudja, én is ott voltam. Csak éppen nem voltam

magamnál.– Hogy?– Jól értette. Amikor az a csetepaté elkezdődött, engem rögtön leütött valaki, és

csak három nap múlva tértem magamhoz. Addigra őt már becsukták.– Akkor nem maguk voltak...– Dehogy. Sosem tennék olyat, és Pierre még kevésbé. Bőven elég az egyetemi

boncolás. Akkor este sokáig ültünk egy fogadóban, beszélgettünk. Pierre híreket kapott otthonról, s nem éppen jókat. Akkor halt meg az apja és ment férjhez a húga. Mire hazaindultunk, már éjfél körül járhatott az idő. Ahogy a temető utcájába befordultunk, egyszer csak egy verekedés kellős közepébe csöppentünk. Arra emlékszem csak, hogy katonák is voltak, de mást nem érkeztem felfogni, mert valaki tarkón vágott. Már a saját ágyamban ébredtem. A szállásadómat hiába kérdezgettem, azt mondta, az ajtó előtt fekve talált rám reggel. Vártam, hogy Pierre eljön, de hiába. Később tudtam meg, hogy mi történt. A katonák elfogták. Halottgyalázással vádolták, ami azokban a zavaros, véres időkben főbenjáró bűnnek számított. Úgy látszott, kivégzik, mint eretnek istentagadót. Különösen, hogy a vallatáskor egy szót sem tudtak kihúzni belőle. Tudtam, hogy hamis a vád, hiszen velem volt. De hiába

46

szaladgáltam összevissza, sehol sem hallgattak meg. Persze az inkvizítor sem fogadott. Egy védő tanúra nem volt szüksége. Kellett az áldozat, a bűnbak, amivel béklyóba köthette híveinek lelkét, s akinek halála bizonyította az Anyaszentegyház igazát és mindenhatóságát. Nagyon kevés időm volt, pénzem pedig alig. Azt a néhány aranyat hiába osztogattam szét mindenféle talpnyaló között, akik közbenjárást ígértek. Persze eredménytelenül.

– Maga szöktette meg?– Elméletileg igen.– És gyakorlatilag?– A pénzt és az embereket, a lovakat egy bizalmas ismerősöm adta. Egy zsidó.– Az a bizonyos Bonefille?– Megesküdött...– És tartom is magam az adott szavamhoz. Aki' D'Auteuil úr barátja, az az enyém

is. Hálával tartozom neki.– Igen, igaza van. Abel segített. Nem volt könnyű, de sikerült. Pierre és Gaston

megmenekültek.– Gaston?– Az inasa és barátja. Az inkvizícióval neki nem volt olyan szerencséje, mint

Pierre-nek. Szegény szánalmas állapotban volt, amikor kihoztuk. Nem is tudom, mi lett vele. Azóta csak egyszer hallottam felőlük, azt mondták, jól vannak, és ami fő, biztonságban. De hogy azóta élnek-e vagy halnak, én sem tudom.

– Ez felettébb szomorú történet, uram...– Az. Szörnyű időket élünk. Maga katolikus?A férfi fejébe nyomta a kalapját, és morgott egyet.– Hát, ahogy manapság mondják... színre az vagyok– Hát szívre?– Szívre... magának elmondom, uram, mert kegyelmed türelmes ember. Bizony én

annak az Ábelnek hittársa vagyok. Szívre...– Zsidó?– Zsidó. S hozzá még narránus...Sámson erőtlenül nevetett, s megveregette a fekete ember vállát.– No, akkor magának se könnyű az élete. De biztosan szép színű katolikus, ha még

mindig él!– Megteszem, amit elvárnak tőlem. S a vasárnapi szentmisén a magam imáját

mormolom, mintha a Miatyánkot mondanám.– Az én apám is zsidó, bár a szelídebb fajtából. Ő azért megeszi a szalonnát, meg a

sonkát...– Mindenkinek a maga lelkével kell elszámolnia...

47

Sámson elmosolyodott.– Haj, uram, ha ezt mindenki így gondolná, nem folyt volna egy csepp vér sem

már hosszú évek óta!– Nincs annak istenhez semmi köze, uram! Ezt a háborút a pénz és a hatalom

vívja, s az ártatlan polgárok vére hull. Ahol a pénz, ott a hatalom, és ahol a hatalom, ott az igaz vallás! Az Isten meg könnyezik odafent.

– Sajnos, igaza van, barátom! Furcsa egy igazság ez... A másik segéd felemelte a kezét, és intett. Kocsizörgés hallatszott. Megjött Vieilleville. Nehezen kaszálódott le a kocsiról, nemrég ébredhetett. Kacsázva indult el feléjük, nyomában a másik két segéd, egyiknek a kezében egy doboz.

Vieilleville megállt Sámsonnal szemben, és hetykén rárivallt.– No, Guilleroy, imádkoztál?– Én igen, s remélem, te is. Ha egyikünk meghal, a másiknak is lesz miért

bűnbocsánatot kérnie.– Én ráérek utána is!– A te dolgod, Jean. Én kész vagyok.A szertartásos békítő aktus és fegyverválasztás után felálltak a tisztás közepén

egymással szemben. Egy-egy kardot kaptak, Vieilleville választotta ezt. Összecsaptak. Sámson nem volt jó vívó, kevés alkalma volt rá, hogy gyakoroljon. Inkább védekezett, mint támadott, és még így is hamar leizzadt. Nemkülönben ellenfele. Zihált és vaktában vagdalkozott, mint aki nem tudja, mit is akar igazán, s közben egyfolytában káromkodott, ordított. Talán így akart bátrabbnak látszani. Mindössze egy negyedóráig tartott az egész. Jean egyre bizonytalanabb lett, s bár ő volt az erősebb és a gyakorlottabb, egy kis karcoláson kívül nem sikerült komolyabb sebet ejtenie Sámsonon. Hiába igyekezett, nem volt elég gyors, sosem tudott elég közel férkőznie hozzá.

Sámson kezdett fáradni. Tudta, hogy lépnie kell, meg kell lepnie, mert a váratlanság az egyetlen fegyvere. Egy erős támadás után, amikor Jean a nyeregben érezte magát, úgy látta, itt az idő. Most kell szúrni! Egy másodpercre behunyta a szemét, fohászkodott egyet, és hirtelen előrelépett. Kinyújtott karja, s benne a hegyes penge egyenesen Jean mellkasának tartott, s a bordái között belehatolt a testébe. Az acél a szívébe fúródott.

Azonnal vége lett, elterült az avarban, mint egy felborult liszteszsák. A narránus odalépett hozzá, lehajolt és megvizsgálta.

– Ez halott – mondta kisvártatva. – Megnézi, uram?– Nem. Elhiszem.– Ön elégtételt vett, uram.– Igen...

48

– Azt hiszem, jobb lenne, ha elhagyná Montpellier-t...– Gondolja?– A párbaj tilos.– Á, igen, igaza van.– Segíthetek?– Nem, köszönöm. Vigyék haza Vieilleville-t.– Természetesen.– A pénzt tartsa meg. Temettesse el...– Nem, uram – rázta a fejét a narránus. – Önnek most nagyobb szüksége van rá. A

hullát bízza csak rám. Itt vannak a levelek is.– Igen, köszönöm...– Siessen, uram. Minden perc fontos lehet.– Köszönöm... köszönöm... hogy is hívják?– Jacob...– Jacob. Isten vele.– Isten vele, uram. Sok szerencsét!A narránus biccentett, Sámson pedig megfordult, és gyalog elindult a város felé.

Nem a megszokott úton ment, megkerülte a házakat, és a kerteken ment fel Abel házáig. Egy rejtett kapun bement az udvarra, felment a házba. Megkereste a hálószobát, és bekopogott.

– Ki az?– Sámson!– Hajjal vagy haj nélkül?– Anélkül.– Gyere be, Sámson, nyitva van az ajtó!Sámson belépett. Az ablak mellett egy karosszékből egy középkorú férfi

emelkedett fel, s feléje fordult.– Sámson! Baj van?– Az. Öltem.– Öltél? – komorodott el Abel. – Akkor nincs vesztegetni való idő. Ott a szekrény,

öltözz át. Én megyek, intézkedem.– Nem is kérdezed, mi történt?– Jobb, ha nem tudok semmit. Sose lehet tudni. Én megbízom benned, ha

megtetted, okod voltra. A többit neked kell elrendezned.– Köszönöm, Abel.– Istennek köszönd! Mindnyájan az ő kezében vagyunk. Siess! Egy fél óra múlva

indulsz! Küldök fel ennivalót, Most megyek.

49

Sámson bólintott. Szóval menekül... Pontosan úgy, ahogy akkor Pierre. Ha az ég kegyes lesz hozzá, arra visz majd az útja, ahol őt is megtalálhatja. Talán...

5.

A terembe egy fekete ruhás, lefátyolozott nő lépett be. A tömeg kettévált, s ő könnyed, légies mozgással szinte végiglebbent az élő falak között. Egyre közelebb ért hozzá, érezte illatát, lágy, édes rózsaillatot. Olyan ismerős volt ez a szag, kétségbeesve kutatott az emlékezetében az arc után, amelyhez a virágillat tartozott, de semmi nem ugrott be. A nő megállt előtte mindössze három lépés távolságban. A tömeg izgatott suttogása elült, mély, fojtott csönd lett. Érezte, hogy mindenki őt nézi, s tudta, hogy valamit várnak tőle, valamit tennie kell, valamit, amit megígért. De hogy mit és kinek, azt nem tudta, akárhogy erőlködött. Kínzó lelkiismeret-furdalás tört rá, s tudta, hogy ez a sok ember és ez a dáma most azért gyűlt ide, hogy számon kérjék rajta a mulasztást. Hiába, nem emlékezett, hogy mi az az ígéret, agya üres volt, izmai ernyedtek, végtagjai elnehezedtek, még a kezét sem bírta felemelni. Ömlött róla a veríték, mintha legalábbis fát vágott volna. Nem értette, mi történik vele, nem bírt mozdulni sem, csak hagyta, legyen, aminek meg kell lennie.

– Pierre! Kérlek, segíts! – hallatszott egy hang, de a szájat, amely kiejtette a szavakat, nem látta sehol.

– Ki az, ki szólt? – kérdezte ijedten. Azt hitte, egy szellem szólt hozzá, hisz a hang olyan kísérteties, tompán csengő, s szomorú volt.

– Hát nem ismersz meg, Pierre? Nem emlékszel?– Mire kellene emlékeznem?– Pierre!– Valaki mondja meg, hogy mi folyik itt, mit akarnak tőlem? Kérem, asszonyom,

ne hagyja, hogy megőrüljek!A nő közelebb lépett. Ruhájának szegélye ráborult Pierre lábfejére. Pierre

kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő karját. Furcsa érzése volt. Mintha már megtörténi volna ez, úgy érezte, egyszer már álltak így egymással szemben, s akkor is így fogta ennek a nőnek a karját. De valami még hiányzott, valamitől nem volt teljes a kép.

– Emlékszel már rám, Pierre?

50

– Nem. Sajnálom, de...– Várj! Ne mondj semmit! – vágott közbe az asszony, majd lassan felemelte kezét

és felemelte az arcát borító fekete fátylat.Pierre hátratántorodott, megszédült, aztán a következő pillanatban az asszony

nyakába borult, és összevissza csókolta az arcát.– Catherine, édes Catherine! Mennyit kerestelek, bejártam utánad a fél világot!

Már azt hittem, nem is élsz!– Pierre! Úgy örülök, hogy itt vagy! Hát igazán nem felejtettél el?– Ugyan, hogy mondhatsz ilyet, hiszen te vagy a lelkem másik fele! Hát persze, a

rózsaillat! Hogy is nem tudtam mindjárt! De miért vagy ilyen sápadt, sovány?! Mi a baj, Catherine?

Az asszony átölelte, és magához szorította. Vékony karjai úgy fonódtak át a derekán, mintha sohasem akarnák elengedni többé.

– Segítened kell, nélküled nem szabadulhatok meg a boldogtalanságom börtönéből. Kérlek, Pierre, ne hagyd, hogy elpusztítson! Segíts!

– Kiről beszélsz? Ki akarja bántani az én kishúgomat?! A puszta kezemmel fojtom meg, ha egy ujjal is hozzád ér!

– Jaj, Pierre, vigyázz kérlek, az az ember őrült! Ne kezdj ki vele! Inkább... jaj! Pierre!

Pierre észre sem vette, mi történt, csak a sikításra lett figyelmes. Mire észbe kapott, Catherine már csúszott lefelé, aztán eldőlt. Az oldalán egy szúrt seb tátongott, amelyből ömlött a vér.

– Úristen, Catherine! Mi történt? Catherine, Catherine, szólalj meg!De az asszony nem mozdult. Szeme kitágult, s lassan kihunyt belőle az eleven

csillogás.– Catherine! Catherine! Nem halhatsz meg! Segítsen valaki!Felnézett, de a teremben kettejükön kívül nem volt senki. A falakat hatalmas, a

plafonig érő tükrök borították, s ahogy felállt, bármerre nézett, önmagát látta. Mint egy eszelős, forgott körbe-körbe, és ordított, ahogy a torkán kifért.

– Catherine! Catherine! Catherine!Hirtelen megállt. Valaki hátulról vállon ragadta, és rázni kezdte.– Ki az?! Ki az?! Hagyjon!De lábaiból kiröppent az erő, összecsuklott és elterült a földön. Sötét lett.Alig bírta kinyitni a szemét, mintha mézzel kenték volna be a szemhéját. Amikor

végre sikerült, olyan fájdalmasan hasított bele a napfény, hogy megint be kellett csuknia.

Valaki megfogta a kezét. Felnézett. Gaston állt felette, és ijedten bámult rá.– Mi az, Gaston, mi a baj?

51

Az öreg felállt, és a polcról hozott egy tenyérnyi ezüsttálcát. Elé tartotta, s akkor Pierre a fényesre csiszolt ezüstön meglátta arcának tükörképét.

– Uramisten! Ez én lennék?Gaston hevesen bólogatni kezdett. Hát valóban nem volt valami szép látvány. Arca

beesett, szeme vörös, alatta mély, fekete karikák, szája kicserepesedett.– Nos, igen. Nagyon nehéz éjszakám volt és szörnyű álmom...Az ám! Az álom... Csak most jutott eszébe, hogy Catherine-nel álmodott. Megölte

valaki, mert nem segített rajta. Rémséges álom volt, még most is csupa merő víz az inge, és a földön ül. Úgy látszik, elaludt, pedig tisztán emlékszik, hogy megvirradt. Túl fáradt volt. Próbált nem a rémálomra gondolni, de nehezen ment, minduntalan a szeme elé ugrott Catherine üveges tekintetének képe. Valahogy még mindig olyan lehetetlennek érezte magát, mint álmában. Felállt, megropogtatta csontjait, nyújtózkodott egyet.

A lány még mindig eszméletlenül feküdt az ágyában, nyakig betakarva. A homlokán néhány izzadságcsepp árulkodott arról, hogy lázas. Pierre tenyerét arcára tette, és némán bólintott. Megnézte a pulzusát, aztán felhajtotta a takarót, és megvizsgálta a borogatásokat. Már ideje volt kicserélni őket.

– Gaston, van még vizünk? Az öreg bólintott.– Akkor főzzünk friss kamillát. Ez már tiszta vér és sár. Át kell kötöznünk a

sebeket.Gaston kiment, Pierre pedig nekilátott, hogy leszedje a lányról a régi kötéseket. A

karjával kezdte, utána az oldalával folytatta. Elégedett lehetett. A vérzés teljesen elállt, a sebek kitisztultak. Óvatosan a dereka és a válla alá nyúlt, hogy a hasára fordítsa, és a hátát is megvizsgálhassa. Ahogy az oldalára emelte, hirtelen észrevett valamit az ágyon. Egy kis bőrerszény volt. Eddig a lány csípője alatt volt, biztosan a ruhájából esett ki az este, és ő nem vette észre. Túl sötét volt, még a saját kezét sem látta rendesen. Fogta az erszényt, és a polchoz vitte. Itt jó helye lesz, s ha majd a lány magához tér, visszaadja neki.

Közben Gaston kész lett, s néhány perc múlva már tehettek új borogatást a betegre. Az öreg bemártotta a lepedőket, amiket előbb egy kis hideg vízben kiöblített, megvárta, amíg egy kicsit lehűl, s aztán kicsavarta belőle a felesleges nedvességet. Pierre tenyérnyi darabokra hajtogatta a csíkokat, aztán a sebekre téve száraz ruhával átkötötte. A háta alá is tett egy száraz pokrócot, rá egy kamillás lepedőt, s vigyázva, hogy minél kevésbé szakadjanak fel a korbácsnyomok, hanyatt fektette a lányt.

– Kell egy hideg vizes is a homlokára, a csuklójára és a bokájára, Gaston! Hozz még lepedőt!

Az öreg előhalászta az ágy alól a ládát, és kivette a maradék vásznat.

52

– Ennyi maradt? – kérdezte Pierre. – Hát ez nem sok. Be kell menned a faluba, Gaston. Más is kell még. Tojás, tej, zöldség, és szerezz valami ruhát is neki. Az övét teljesen szétvagdostuk. Menj, ezt én majd befejezem.

Gaston elvigyorodott, és bólintott. Pierre nem értette, min mulat, de most nem is volt ideje ezen töprengeni. Le kell húzni a lány lázát. Nagyon gyenge még, és a forró vér még jobban kifárasztja a szívét. A sebek kitisztultak, most már nem baj, ha nem lázas. Gaston közben kiment, összeszedte az útra való holmiját, a botját, egy erszényt, egy vizestömlőt, és elindult.

Pierre, miután rárakta a lázcsillapító hideg vizes borogatást is a lányra, leült a másik ágyra, és fáradtan a falnak támasztotta a hátát. Lehunyta szemét, hogy pihentesse egy kicsit, hiszen már remegett a szemhéja, annyira kimerült volt. Megint megjelent előtte Catherine, az álombeli Catherine. Sápadt volt, arcáról eltűntek a halványpiros hámvas foltok, amelyek oly bájossá tették. Könnyezett, s a tekintetében annyi fájdalom, olyan szomorú könyörgés ült, hogy Pierre-nek összeszorult a szíve. Most már kezdte nyugtalanítani a dolog. Érezte, hogy valami nincs rendben Catherine-nel, s hogy egyre nagyobb bajba kerül, ahogy múlik az idő. Kinyitotta a szemét, de a húga képe ott maradt az agyában, nem tűnt el, mint ahogy a rossz álmok szoktak.

A lány egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Pierre felállt, és megtapintotta a homlokát. Már nem volt olyan forró, használt a borogatás. Ez jó. Úgy látszik, alszik, s ez még jobb. Azt jelenti, hogy túl van a veszélyen, s most már gyógyul. A szervezete kezdi összeszedni magát, erőt gyűjt, a sebek nem fertőződtek el, ami kész csoda. Ki tudja, mivel szúrták meg. Szegény, mennyi szörnyűségen mehetett keresztül! Mindenkit megöltek, csak ő maradt életben...

Tényleg. A holttestekről elfeledkeztek. Ha Gaston hazaér, el kell menni, eltemetni a szerencsétleneket. Nem venné a lelkére, ha a vadak falnák fel a testüket. Van idejük bőven, a lány valószínűleg egész nap aludni fog. Olyan szép, még így is, sebesülten, kócosan, kékre-zöldre verve! De most már nem lesz semmi baja. Pierre kezébe fogta a lány aprócska kezét. Törékeny volt, a bőre puha, finom, nem kétkezi munkához szokott. A kisujján egy vékony ezüstgyűrű volt, egyszerű karika csupán, fénytelen, dísztelen. Pierre vigyázva lehúzta. Semmi különös nem volt rajta. Már éppen le akarta tenni, amikor észrevett rajta egy bevésést. Az ablakhoz állt, s úgy betűzgette a szót: „Isabelle”.

– Isabelle? Lehet, hogy így hívják? – mondta fennhangon, észre sem vette, hogy magában beszél. – Isabelle. Szép neve van. Mint az édesanyámnak... Szóval te vagy Isabelle...

Lehajolt hozzá, megsimogatta a haját, és megcsókolta a homlokát. Ahogy szája a lány bőréhez ért, különös érzése támadt. Olyan ismerős volt valami, de az első

53

pillanatban nem tudta, mi. Újra egészen közel hajolt hozzá, s akkor hirtelen rájött: a lánynak nagyon gyenge rózsaillata volt...

Pierre zavarba jött. Felegyenesedett és hátralépett. Összekeveredett benne minden, fogalma sem volt, hogy mi történik vele. Leroskadt Gaston ágyára, és gondolkodni kezdett.

A lánynak rózsaillata van, az ujján egy gyűrű, amelybe az ő anyjának a neve van vésve, és az éjjel Catherine-nel álmodott. Mi ez, valami varázslat, vagy csak véletlen? Nem, nem ismeri ezt a lányt, az biztos. Nem valószínű, hogy köze lehet a családjához. Biztos csak a fáradtság teszi, már képzelődik. Persze! Így lehet! Azért álmodott a húgával, mert a lánynak az illata tudat alatt őt juttatta eszébe. Igen, ez az! Hiszen olyan közel ült hozzá, hogy érezhette. Lám, mire képes az emberi agy! Egy apró dolog mennyi mindent ás elő az emlékezet mélyéről! Jól van, jól, akkor hát minden rendben, nem kell idegeskedni. Fogta a gyűrűt, és az erszény mellé tette a polcra. Amíg Gaston vissza nem tért, nem volt semmi dolga, így hát kiment, hogy megnézze, hogy van Esmeralda.

Gaston jó két óra múlva jött meg felpakolva. Hozott mindent, amit Pierre kért, sőt még egy fiatal tyúkot is kapott egy asszonytól, akinek a fián segített a kenőcs, amit a múltkor vitt. Kipakolt, és már éppen nekilátott volna tüzet rakni, amikor bejött Pierre.

– Hagyd azt most, öreg, mennünk kell! Temessük el a holttesteket!Gaston beleegyezően bólintott, de azért nem állta meg, hogy a lány felé ne nézzen,

s aztán vissza Pierre-re. Ő értette a kérdést.– Ne aggódj, nem lesz baja. Most jó nagyot alszik, estig nem ébred fel. Nyugodtan

itthagyhatjuk.Erre az öreg megint csak bólintott, és kezdte összeszedni, ami kell: ásót, kést,

csákányt. Pierre bezárta a kunyhó ajtaját, bár ami azt illeti, nem volt valami megbízható szerkezet. Elindultak. Gaston a tyúkra gondolt, meg arra, hogy milyen jót fognak enni belőle, de aztán elszégyellte magát. Hiszen temetésre mennek, őneki meg a gyomrán jár az esze... Hiába, az éhség nagy úr, s ezeket a szegényeket nem ismerte. Próbálta kiverni a fejéből a fazék képét, de nem ment. Dühös lett magára, megszaporázta a lépteit.

Pierre értetlenkedve nézett utána. Mi ütött belé? Mostanában folyton rohan az öreg. Kár, hogy ilyen fáradságos dolog a beszélgetés kettejük között, amióta ott Montpellier-ben megnémult, alig értik egymást. Persze egy-két szónak már megvan a jele, de bonyolult gondolatokat, az érzéseit, az álmait már nem tudja úgy elmondani, mint régen. Istenem, te is tudod, mivel büntetted a jó Gastont. Hiszen azelőtt be nem állt a szája, naphosszat fecsegett, locsogott, mint egy cserfes fehércseléd, mindenbe beleszólt, mindenről volt véleményé, és soha nem állta meg szó nélkül. De azért nagyon szerette őt, nem a szolgája volt, hanem a barátja és egy kicsit az apja is.

54

Elég szokatlan volt a kettejük kapcsolata, az biztos. Mindenesetre nem ismert nála hűségesebb és önfeláldozóbb embert. Soha nem tagadta meg tőle a segítségét, és mindenre hajlandó volt érte.

Bántotta, hogy ő viszont, aki annyi mindent köszönhet neki, nem tudott segíteni rajta. Többször megvizsgálta, de így nem látott semmit. Nem voltak rendes eszközei, és fogalma sem volt, hogy tényleg megszakadt-e valami a torkában, vagy csak a rémülettől állt el a szava. Az biztos, hogy amióta megszöktek, nem szólt egy árva mukkot sem. Mutogatott, és amióta megtanította írni, néha betűket is használt.

Úgy szedte a lábát, hogy feleannyi idő alatt értek oda, mint előző nap. Igaz, most világos volt, és cipekedniük sem kellett. Minden úgy volt, ahogy az öreg hagyta. Három férfi és két nő. Megásták a sírokat, és eltemették őket. Gaston még kereszteket is eszkábált fejfának, és sorra az egymás mellé fektetett halottak feje fölé tűzte őket. Pierre szomorúan nézte, ahogy dolgozott. Milyen kegyetlenek az emberek. Még meg sem született, amikor Guise herceg parancsára Párizsban lemészároltak kétezer hugenottát. Ebben nőtt fel. A franciák ölték egymást, a gyilkosság olyan természetes dolog volt, mint az evés vagy az ivás. Az apja is a hitéért halt meg, négyévé már, Contras-nál. Mint a legtöbb déli nemes, ő is hugenotta volt, de gyermekeit a szokás szerint anyjuk hitében neveltette. Ám a tanítás csak Francois-n fogott. Igaz, inkább számításból ugyan, mint meggyőződésből, de katolikus lett. O és Catherine hajlottak a reformációra, bár Catherine szerette anyja szentjeit és a fényes, csillogó szertartásokat, a pompás oltárokat. Sokat beszélgettek Istenről és az egyházról, azokról a dolgokról, amik körülöttük történtek. Ahogy múltak az évek, mindketten egyre inkább meggyőződtek róla, hogy a türelem mindennél fontosabb. A mértékletesség az, ami megmenti az embert a bűnöktől, lelkét a gyötrődéstől.

S amikor Pierre Montpellier-be került, maga is megtapasztalhatta ennek a gondolatnak a valószerűségét.

Gaston befejezte a „szertartást”, és ránézett. Igen, indulniuk kell vissza. A ház őrizetlenül maradt, s most nemcsak arról a pár könyvről, néhány rongyos ruháról van szó. Ott van a lány is. Bólintott és előrement, az öreg pedig követte. Egy óra alatt hazaértek.

Ahogy a kapuhoz vezető ösvényre kanyarodtak, dühös kutyaugatásra lettek figyelmesek. Meg szaporázták a lépteiket. A kerítéshez érve Pierre rögtön látta, mi okozza a pokoli lármát. Az a kis tarka kutya, aki a lány mellett volt, s hazajött velük, felborzolt szőrrel, megfeszített testtel állt a fészer bejáratánál, és eszeveszetten ugatott befelé. Pierre elnevette magát. Biztosan a szag zavarta meg. Gaston is vigyorgott, és intett, hogy majd elintézi. Közelebb lépett, de a kutya ügyet sem vetett rá. Gaston megvonta a vállát, és megmarkolta az aprócska állat nyakán a bőrt. Felemelte, mert

55

azt hitte, így végre elhallgat, de bizony nem lett csend. Az eb meg sem rándult, ugyanúgy megfeszítette magát, mint addig, s ugyanúgy ugatott tovább, mint addig.

– Ez igen! Elszánt kis jószág! Mint Hannibál! Ez az, ez lesz a neve! Hannibál! – szólt csípőre tett kézzel Pierre.

Nevetett, aztán otthagyta őket. Gaston majd lecsillapítja, hiszen ért az állatokhoz. Megfordult, lerakta a szerszámokat, amelyeket visszafelé ő cipelt. Csak az ablak alá támasztotta őket, mert még alaposan meg kellett pucolni valamennyit. Kétszer olyan nehezek voltak a rájuk ragadt sártól. Az avar alatt nehezen szárad a föld. Ahogy felemelkedett, véletlenül benézett a szoba ablakán. Sötét volt ugyan odabenn, de még így is tisztán látta a lány sudár alakját, vállára omló szőke, kócos haját, s tisztán kivehetően a korbácsnyomokat is. Háttal állt neki, így nem vette észre, hogy figyeli, Pierre mégis még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy megriassza, és szertefoszoljon ez a csodálatos látomás. A lány maga elé tartotta a pokrócot, amivel betakarták, és a szoba másik sarka felé nézett. Hirtelen megremegett, a fejéhez emelte kezét, megtántorodott és térdre esett. Pierre megrémült, és azonnal az ajtóhoz rohant. Olyan ideges volt, hogy alig tudta kinyitni a zárat. Végre sikerült, az ajtó nyikorogva kitárult, s ő futott a szobába. A lánynak nem volt semmi baja, még csak el sem esett igazán. Pierre mellé térdelt, és a hóna alá nyúlva felemelte. A lány feje a vállaira borult, ő pedig átölelte. Megint érezte azt az enyhe rózsaillatot, arcát csiklandozták a puha hajfürtök. Édes, vibráló melegség áradt szét a tagjaiban, ahogy a karjaiban tartotta a lányt. Azt kívánta, bárcsak sokáig tartana ez a pillanat, bárcsak mindig érezné ezt a lüktető közelséget, ezt a pihegő testet így az övéhez simulva. Lehunyta a szemét, s akkor érezte, hogy a lány megmozdul. Óvatosan leültette az ágyra, s aztán lefektette, betakarta. Leült mellé, s várta, hogy kinyissa a szemét.

– Kisasszony, hall engem? – szólt halkan, nehogy megijessze.A lány nyöszörögni kezdett, és elfordította a fejét. Pierre közelebb hajolt, remélve,

hogy úgy megérti, mit mond.– Vi... vizet...Pierre elmosolyodott. Tehát magánál van és szomjas. Most már nem lesz baj.

Felállt, és hozott egy csuporban hideg vizet. Óvatosan megemelte a lány fejét, és a szájához tartotta. Először nem sikerült, melléfolyt, de aztán kortyolt egyet, és lenyelte. Pihegett néhányat, s most már néhány nyeletet pihenő nélkül ivott. Pierre visszafektette, s újra leült az ágy szélére.

– Jobban érzi magát, kisasszony? Kérem, nyissa ki a szemét, ha hall engem!A lány szeme megrebbent, majd lassan résnyire nyílt.– Hogy hívják, kisasszony? Tudja a nevét?

56

– Is... te... nem... – sóhajtott a lány, és teljesen kinyitotta a szemét. Pierre még soha nem látott ilyen tiszta, mélykék szemet. Tökéletesen illett a hajához és a bőréhez. Ez a lány egyre jobban megigézte, érezte, hogy kezdi elveszíteni a fejét.

– Hol vagyok? – suttogta a lány.– Ne féljen, biztonságban van... Hogy hívják?– Nem tudom...– Nem emlékszik, mi történt?– Nem... mi történt? Nem emlékszem...– Nem baj, most ne izgassa fel magát. Jó helyen van, vigyázunk magára.– Kicsoda maga?– Orvos vagyok. A nevem Pierre d'Auteuil.– Pierre...– Igen. Most pihenjen, aludjon.– Orvos? Azt mondja... orvos...?– Igen, orvos vagyok. Meggyógyítom.– Beteg vagyok?– Megsebesült. De túl van a veszélyen.– Istenem... fáj...– El fog múlni, kisasszony. Aludjon! Kérem! Megsimogatta az arcát, mire a lány

lehunyta a szemét, s néhány másodperc múlva már egyenletesen szuszogott. Elaludt. Pierre nézte még néhány percig, aztán felállt, hogy dologhoz lásson. Ráér még álmodozni.

Gaston már kinn ült a konyhában, és pucolta a zöldséget. Tapintatos volt az öreg, nem ment utána a szobába, pedig nagyon szeretett volna. Úgy ismerte Pierre-t, mint a tenyerét, pontosan tudta, mi megy végbe a lelkében. Hiszen végignézte már egyszer. Még Montpellier-ben történt, ott esett meg az a szomorú románc azzal a csinos kisasszonykával. Gazdag volt az apja, s úgy adta férjhez a lányt, ahogy neki tetszett. Még el se búcsúzhattak, a lányt elvitték. Szegény fiú. Hónapokig alig hallotta a hangját. A könyveiben keresett menedéket. Aztán persze behegedt a seb, csillapodott a fájdalom, már ahogy az lenni szokott. S most itt van megint, reszket, zavart és folyton elpirul, mint egy szűz lány. De talán most jobban sikerül a dolog. Őszintén remélte, hogy nem lesz semmi baj.

Pierre leült mellé, és szótlanul dolgozni kezdett. Megtisztították a zöldségeket, megpucolták és feldarabolták a tyúkot. Egy óra múlva olyan jó illat töltötte be a kis házat, hogy egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a kutya belopakodott a konyhába, megállt a tűzhely előtt, és orrát a fazék felé tartva halkan nyüszíteni kezdett. Pierre alig bírta visszafojtani a nevetést.

– Nézd csak, a kis szemtelen! A tyúkleves kellene neki! Ej te, Hannibál!

57

Megsimogatta a kobakját, mire Hannibál csóválni kezdte a farkát, de a szemét azért továbbra is rajta tartotta a fazékon.

– Hogy te milyen csökönyös egy szamár vagy, Hannibál barátom! Pedig bizony te leszel az utolsó a sorban! A beteg az első, utána, aki dolgozik, s csak utána jössz te, aki még semmi hasznot nem hajtottál! – szólt Pierre.

Hannibál, mint aki érti, morgott egyet, s kisunnyogott a konyhából. Pierre nevetett.– Úgy látom, azért van valamicske igazságérzete a mi hős vitézünknek, Gaston!

Apropó! Mi újság a faluban?Az öreg megvonta a vállát, megrázta a fejét, hogy semmi különös, de aztán

felemelte az ujját. Eszébe jutott valami. Két kezét a feje fölé emelte, és szétterpesztette az ujjait.

– No! A király? Navarrai Henrik? Mi történt? Gaston erre hevesen mutogatni kezdett. Pierre figyelt, aztán megállította.– Szóval: megint megostromolta Párizst, de nem sikerült. Nincs élelem. A

spanyolok odabent vannak?Bólintás, a válasz: igen.– Ej, Gaston! Nem tudom, hogy fog sikerülni ez a dolog a Navarrainak. Egy

hugenotta nem lehet Franciaország királya, még ha ő is a jog szerinti örököse a koronának. De ha áttér szegény, ki tudja hányadszor már életében, a katonái elhagyják, s egyedül marad, mint a kisujjam. Ugyan ki hinné el, hogy csak a látszat kedvéért csókolt kezet a pápának. Remélem, a legjobb megoldást választja! Nem irigylem, annyi szent!

Az öreg bólogatott, bár ez a dolog egyre kevésbé érdekelte. A húsleves illata elvonta a figyelmét Pierre szavairól. Nem is bírta sokáig, felállt, odament a tűzhelyhez, és megkóstolta. Elégedetten elvigyorodott, és intett Pierre-nek, hogy ízlelje meg ő is.

– Nem, nem! Ha neked jó, nekem is. Együnk! Megterítették a nagy faasztalt, és nekiláttak. Gaston úgy evett, mintha már egy hete nem evett volna. Pierre szedett húst és zöldséget egy külön tányérba a lánynak. Ha felébred, ennie kell. Nagyon gyenge, jót fog tenni neki egy kis leves. Amikor befejezték és elpakoltak, Gaston fogta a tarisznyáját, és az ajtó felé indult.

– A csapdákhoz mész? – mondta Pierre, és leakasztott az ajtó háta mögötti szögről egy vászonzsákot.

– Szedj egy kis kamillát a tisztáson. Már alig maradt valamennyi, sokat elhasználtunk. És vizet is hozz, kérlek!

Az öreg magára aggatta a batyukat, tömlőket, úgy nézett ki, mint egy madárijesztő. Intett és elindult. Néhány perc múlva el is tűnt az elkanyarodó ösvényen. Pierre leült az asztalhoz, és kihúzott alóla egy nehezen járó fiókot. Ha valaki nem tudta, hogy ott

58

van, bizony nemigen vette volna észre, úgy belesimult a kereszttartó léc eres-göcsörtös vonalába. Itt tartottak mindent, ami fontos volt: leveleket, okmányokat, utipasszust, némi pénzt aranyban és ezüstben, veszélyes mérgeket és ellenmérgeket. Hátul a fiók mélyén egy kicsiny, alig tenyérnyi Biblia feküdt. Pierre kivette és felnyitotta.

„Catherine d'Auteuil, 1585."Ez állt a fedőlap belső oldalán. A húgáé volt, a tizennyolcadik születésnapjára

kapta. A finom pergamenlapok közül egy levéldarabka állt ki, egy rózsáé, amit még Catherine tett oda, amikor neki ajándékozta a könyvet. Azt mondta, ha kinyitja majd ott, ahol a rózsa van, mindig eszébe fog jutni kishúga, aki nagyon várja, hogy viszontlássa.

Azóta nem találkoztak. Ő elment Montpellier-be, aztán Catherine férjhez ment apjuk halála után. Kinyitotta a Szentírást ott, ahol a megszáradt, megfakult színű, de még mindig illatos rózsa jelezte: Salamon Énekek éneke. Szemei végigfutottak az első néhány soron, a szíve összeszorult.

„Csókoljon meg engem szája csókjaival!Szerelmed jobb a bornál,

jó illata van olajodnak, nevedmint a kiöntött olaj."

Elmosolyodott. Hogy szerette ezt Catherine! Mennyit álmodozott, hogy eljön majd érte is a férfi, aki éppily kedves szavakkal szólítja meg, mint ez a boldog vőlegény. Akkor nevetett rajta, naiv, kislányos ábrándnak tartotta, s lám, most ő is álmot lát. Álmot egy menyasszonyról, aki törékeny, szőke és mélykék szemű, s aki feléje nyújtja a kezét. Lehunyta szemét, hogy még tisztább legyen a jelenés, s hogy tovább fűzhesse a ragyogó képeket.

– „Nyakad olyan karcsú – suttogta alig hallgatóan -, amilyennek Dávid tornya...– Bocsánat...Pierre úgy ugrott fel a székről, mintha tűt döftek volna bele, és azon nyomban fülig

vörösödött.– Kisasszony... felébredt?A lány mezítláb, hóna alatt a testére tekert lepedőben állt az ajtóban, kezével

kebleire szorítva a takaró csücskét, hogy le ne essen róla. Sápadt volt és nyúzott, de a hatalmas, szelíd szemekben bágyadt mosolygás csillogott. Ő is zavarban volt, ami persze érthető volt: félig meztelenül, erőtlenül, gyengén, egy vadidegen ember házában felébredni nem mondható éppen szokványos dolognak. Ráadásul elég

59

váratlanul érte, hogy a házigazdát így meglepte, s zavarba hozta. Azt hitte, alkalmatlan pillanatban szólította meg.

– Bocsásson meg, uram. Ha rosszkor...– Nem, dehogy! – sietett Pierre megnyugtatni. A világért sem akarta elriasztani a

lányt. – Miért nem alszik? Feküdnie kellene. A sebei még felszakadhatnak.– Sajnálom, de... azt hiszem, éhes vagyok... Pierre, ha az előbb fülig vörösödött, most a kisujja hegyéig elsápadt. Persze!

Persze hogy éhes! Hiszen napok óta nem evett! A falba tudta volna verni a fejét! Micsoda bárgyúság! Úgy viselkedik, mint egy iskolás fiú. Erőt kell vennie magán, mert így mindent el fog rontani...

– Én kérek elnézést, kisasszony, hogy nem magam kínáltam előbb. Már előkészítettem az ebédjét. Kérem, bocsássa meg modortalanságomat, elszoktam a társasági illemszabályok betartásától... Foglaljon helyet, és már hozom is az ennivalót!

Kihúzta a széket, ahogy azt kellett, de a lány nem mozdult. Pierre nem értette, mi a baj, mit rontott el már megint. Csak nézett, várta, hogy a lány odajön és leül, s a lány is nézett rá, kezeit görcsösen melleire kulcsolva.

– Kaphatnék valami ruhát... ha elengedem... így nem tudok enni...Ehhez nem kellett hozzáfűzni semmit. Pierre annyira szégyellte magát, s olyan

kínos volt a szituáció, amit kamaszos viselkedése okozott, hogy ez már több volt, mint amennyit zord komolysággal el lehetett viselni. Pár másodpercig csak bámulták egymást, aztán megtört a jég.

A lány szelíden elmosolyodott, majd elnevette magát. Pierre szívéről akkora sziklatömb – nem is kő zuhant le, hogy a Mont Blanc elbújhatott volna mellette. Ő is nevetett, örült, hogy végül is nem sértődött meg a lány az ügyetlen melléfogásai miatt.

– Ön végtelenül jó hozzám, kisasszony! Köszönöm, hogy ilyen türelemmel viseli a figyelmetlenségemet. Természetesen azonnal hozok valamit. Hoztunk ugyan egy női ruhát a faluból, de inkább azt ajánlom, vegyen fel egyet az én ingeim közül, amíg a sebei rendbe jönnek. Az a ruha túl szűk, a kötés már nem fér el alatta, és mozogni sem lehet benne olyan könnyen. A... a szoknyája épségben maradt, azt is visszaadom.

– Köszönöm, doktor úr...– Kérem, szólítson Pierre-nek. Nagy örömet szerezne vele...– Kérem... Pierre...– Így jól van, kisasszony. Jól van, menjünk be, adok inget.A lány megfordult és bement. A lepedő a hátán egészen a csípőjéig le volt csúszva,

s így szabadon hagyta a hátát, amelyen a kecses ívű gerincvonalat durva korbácsnyomok törték meg. Pierre keze akaratlanul ökölbe szorult a látványra. El se hitte, hogy bárki képes egy ilyen tökéletes szépséget elcsúfítani. Utána ment, miközben igyekezett uralkodni felindultságán, nehogy idejekorán elárulja magát. A

60

könyvespolc alatt volt a ruhásládájuk, onnan szedett elő egy inget, s odaadta a lánynak. Az elvette, majd várakozóan nézett rá.

– Ah, persze! – kapott észbe Pierre. – Kimegyek, amíg felöltözik...A lány hálásan nézett rá, Pierre pedig kiment a konyhába, és megállt az ajtóban.

Odabentről halk neszezés hallatszott ki, majd pár pillanat múlva egy fájdalmas sikítás! Pierre egy szempillantás alatt ott termett a szobaajtóban. A lány ott állt a szoba közepén és könnyezett. A lepedő a lábainál egy kupacban, nem takarta más, csak a rövid alsónemű. Leeresztett kezében az ing, míg másik kezével igyekezett elérni a lapockája alatti sebet.

– Fáj...– Mutassa...Megnézte. Egy kicsit felrepedt a var, de nagyobb baj nem történt.– Elfelejtettem szólni, hogy nagyon óvatosan mozogjon. Majd én segítek, ha

megengedi...A lány csak most ébredt rá, hogy felül nem takarja semmi, de a férfi már nyújtotta

a kezét az ingért. Még átfutott az agyán, hogy talán el kellene takarnia magát, de nem bírt megmozdulni. Nem tudta pontosan, hogy a szégyenérzettől-e, amely azt diktálta neki, hogy egy idegen férfi előtt ne mutatkozzon meztelenül, vagy a férfi furcsa, veséig ható pillantása bénította meg, amikor tekintetük találkozott, de egészen elzsibbadt. Érezte, hogy a puha vászon lassan kicsúszik merev ujjai közül. A férfi csak a szemébe nézett, sehova máshová, s ő egészen addig állta a pillantást, amíg bőre érezte a vásznat. Akkor a varázs megtört, ő lesütötte a szemét, és elpirult. Egy örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, amíg a férfi rekedten megszólalt.

– Kérem, emelje fel a kezét. De lassan... Felnézett. A férfi mosolygott, s ez valahogy erőt adott neki. Visszamosolygott rá,

és megemelte a két karját. Pierre belebújtatta az ing ujjaiba, aztán óvatosan átbújtatta fejét a nyakán.

– Maradjon, majd én lehúzom... – szólt a férfi, s az ing alsó széleit két oldalán a markába fogva lassan húzni kezdte csípője felé. Csuklója néha hozzáért a lány bőréhez, ami mint egy összecsukódó levelű mimóza, azonnal libabőrös lett. Az ing hosszú volt, Pierre-nek le kellett hajolnia, hogy a lány hóna alatt összegyűlt vásznat eligazgathassa. Majdnem a térdéig ért. Akkor felegyenesedett, s valahogy közelebb került a lányhoz. A lány ajkai a nyakával egy vonalba értek. Érezte forró leheletét a bőrén, és megborzongott. „Istenem, segíts!”, fohászkodott gondolatban egyet. A világon mindennél jobban szerette volna most magához ölelni és megcsókolni, de tudta, hogy azzal mindent elrontana. „Türelem, türelem, Pierre!”, nyugtatgatta magát, aztán némi torokköszörülgetés után megszólalt.

– Éppen jó...

61

A lány végignézett magán, és felnevetett.– Talán csak egy kicsit nagyobb a kelleténél...– Igen... – mosolygott Pierre, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Tehát nem vett

észre semmit. Hála az égnek!– Köszönöm, Pierre.– Nincs mit. Itt van a szoknya is.– Ezzel már boldogulok magam is. Most majd óvatosabb leszek.– Akkor én megyek, megterítek magának...– Köszönöm.A férfi kiment, ő pedig nekilátott az öltözködésnek. Most egy kicsit bonyolultabb

dolog volt, mint általában, de azért sikerült. Közben azon gondolkodott, hogy mi történt az előbb vele. Olyan furcsa érzése támadt, melege lett, aztán meg kirázta a hideg. Nem értette magát. Mi volt az a sejtelmes, lebilincselő varázs a doktor szemében, amely úgy gúzsba kötötte érzékeit és izmait, és miért érezte minden érintésére, hogy meglódul a vére és megszédül? Megmagyarázhatatlan, de kellemes, bizsergető érzés volt ez, amely megvidámította szívét, és erőt öntött sajgó testébe is. Észre sem vette, de mosolygott, amikor kilépett a konyhába...

6.

Abel erős, gyors lova repítette a poros országúton. Nimes-ben megállt egy fogadóban és megebédelt. Megitatta és megabrakoltatta a fáradt hátast, aztán már indult is tovább. Nem elegyedett szóba senkivel, a fogadó legeldugottabb sarkába ült. Úgy érezte, mindenki őt nézi, pedig valójában ügyet sem vetettek rá. Csak egy kulacs vizet vitt magával.

Estére ért Pont-St. Espirit határára. Itt is keresett egy eldugott, kopott kis fogadót, és bement.

– Jó estét! – köszönt nagyot, de senki nem felelt. Leült egy asztalhoz, és várt. Előbb-utóbb majd csak megjelenik a gazda. Nem is tévedett. Néhány perc múlva nyílt a bejárati ajtó, és berobogott rajta egy borostás, kopaszodó alak, előtte mocskos, fénykorában még fehér, most már sötétszürke kötény.

– A fene essen beléjük! Pont ide hozta őket az ördög! Hogy Belzebub rogyassza rájuk az eget! De ha el nem takarodnak, istenemre rájuk szabadítom a kapitány urat. Legalább az a léhűtő is törleszt valamit a tartozásából!

Sámson nem akarta megzavarni a fogadóst, így nem szólt, amíg az észre nem vette.

– No! Hát kegyelmed meg mér' nem szól?! Mi tetszik az úrnak?

62

– Ha nem tartom fel nagyon, ételt és szállást szeretnék.– Aztán van-e az úrnak pénze?– Van.– Előre kérem fizetni!– Rendben. Mennyi?– Egy arany a vacsora, egy a reggeli. A szoba három arany egy éjszakára.– Nocsak! Talán baldachinos királyi lakosztályt kapok?– Alku nincs! Vagy kell, vagy mehet.– Jó, jó! Kell, persze. A lovamnak is adasson enni.– Egy arany.– Mondja csak, barátom, mi a neve ennek a pazar palotának? – vigyorgott Sámson.– „A három szerzeteshez.”– Áá! Akkor minden világos... A kegyelmed zsebében is úgy tűnik el a szegény

vándor pénze, mint a csuhások kezei közt a hívek lelki üdvössége és földi vagyona.– Nem értem, mit mond az úr, de ha most nem fizet, szedje a motyóját, és menjen

isten hírével.– Nono, gazduram, mitől van ilyen morgós kedvében?– Hagyja el! Elegem van már a sok nincstelen csavargóból. Három szekérre való

éhes száj ücsörög odakinn, de nincs elég pénzük. Márpedig én nem engedek a szabott árból! Még mit nem! Mi lenne belőlem, ha minden kolduson megesne a szívem! Uzsorásnak, fogadósnak legfőbb erénye a szigorúság!

– Ejnye, gazduram! Hát a keresztényi könyörület?– Pf! Papoknak való fecsegés! Mindenkinek meg kell élnie valamiből! De mit

faggat az úr! Hozom a vacsoráját, aztán nyitom a szobáját. Sok még a dolgom. Szóval kettő meg három az öt, meg a lova az hat. Hat aranyat kérek. Előre!

Sámson benyúlt az ingébe, s anélkül hogy elővette volna a nyakában lógó erszényt, kivett onnan hat aranyat, és leszámolta az asztalra.

– Mondja csak, gazda, azok odakint... mennyi hiányzik még nekik ahhoz, hogy engedje őket itt éjszakázni?

A fogadós felszedegette a pénzt, és furcsán pislogott rá.– Hát, elférnek két szobában, az hat arany, meg nyolc vacsora az nyolc arany.

Összesen tizenöt...– Nem tizennégy?– Egy a lovakra. Van három gebéjük.– Mennyi van nekik?– Kilenc.– Akkor itt a hat hiányzó! – mondta Sámson, és leszámolt az elképedt fogadós

kezébe még egyszer annyit. – Engedje be őket, gazduram.

63

A fogadós erre már nem mert szólni, csak meghajolt. Magában azt gondolta, hogy ez az ember vagy bolond, vagy nagyon gazdag, de akárhogy is van, jól elrontotta a boltot vele. Hiszen akármelyik igaz, megpumpolhatta volna még jobban, ha ilyen könnyen szórja a pénzt. Kiment, majd néhány perc múlva visszajött.

– Rendben, uram. Már pakolnak is. Képzelje, még egy medvéjük is van! Na, megyek! Hozom a vacsorát!

– Mit mondott az előbb? Medve?– Az. Medve. Lánccal.– Nem értem.– Mit nem ért az úr? Nem látott még mutatványosokat, tudja, olyan

vándorcigányok...– Ahá...– Na, akkor megyek – mondta a fogadós, és eltűnt a konyhában.Egy tálcával a kezében tért vissza. Sült húst hozott, kenyeret és bort. Letette az

asztalra, és alázatos mosollyal törölgetni kezdte a koszt az egyenetlen fatákolmányról.– Parancsol még valamit az úr?– Nem, köszönöm. Minden rendben.– Igenis, uram!A fogadós elsomfordált, Sámson pedig nekilátott a vacsorájának. Szó ami szó, nem

ért egy aranyat. A hús száraz volt és rágós, a bor savanyú, a kenyér legalább háromnapos. Unottan rágta, forgatta a szájában az ételt. Tulajdonképpen nem is volt éhes. A reggeli dologra gondolt, arra, hogy először életében embert ölt. Elvette valakinek az életét, amit Istentől kapott, olyasmiért, ami egészen jelentéktelennek tűnt most már. Szégyellte magát és lelkiismeret-furdalása volt. Ez nem az ő módszere.

Amióta él, amióta az eszét tudja, mindig, mindenkin segített. Odaadta az utolsó ingét, az összes pénzét, ha azzal használhatott. Védeni a gyengét, ez volt az egyik legerősebb parancs, ami életét irányította. De az is ott volt a Bibliában: „Ne ölj!”, s ő bizony ölt. Mindegy, hogy ki volt, milyen ember volt, neki nem lett volna szabad bíráskodnia felette. Csak azt nem értette, hogyan történhetett ez. Jean Vieilleville híres verekedő, bajkeverő volt, nem ez volt az első párbaja. Mindegyiket megúszta, egy karcolás sem esett rajta soha. Most meg szinte beleszaladt abba az átkozott kardba. Alig védekezett, bizonytalan volt és zavart. Akár így, akár úgy, meghalt, és ezen az ő megbánása sem segít. A párbaj szabályai szerint győzött, a hölgy becsületén esett foltot megtorolta, senki nem hány a szemére semmit, ő mégsem érezte magát igazán tisztának. Ölt, és ezen már nem tud változtatni. Azt mindenesetre megfogadta, szentül megígérte önmagának, hogy soha, semmilyen körülmények között nem teszi még egyszer. Soha!

64

Néhány perc múlva nyílott az ajtó. Egy sötét bőrű, fekete szemű fiatal férfi lépett be rajta. Izmos, jó felépítésű, biztos mozgású ember volt. Úgy látszott, keres valakit, és nem volt nehéz dolga. Sámson volt az egyetlen az ebédlőben. A mutatványos egyenesen hozzá sietett, és megállt az asztalánál.

– Bocsánat, monsieur! Azt hiszem, önnek kell köszönetet mondanunk. Ön nagylelkű, uram!

– Mert adtam valamiből, amiből nekem több van a szükségesnél? Ez nem nagylelkűség, hanem üzlet – nézett rá Sámson, és abbahagyta az evést.

– Üzlet, monsieur?– Az. Valamit veszek valamiért.– Mit kíván tőlünk, uram?– Helyet a szekéren!– Uram, attól tartok, nem a legkényelmesebb utazást választja. A mi rozoga

tákolmányaink nem éppen könnyű, gyors hintók. A lovainkról nem is beszélve...– Én nem sietek. Inkább társaságra vágyom.– Valami különös oka lehet, hogy az önsanyargatásnak ezt a kegyetlen formáját

választja. Ám legyen! Hely van bőven, és szívesen látunk olyan embert, mint ön.– Mint „te”...A férfi elmosolyodott és szertartásosan meghajolt. – Megtisztelsz, barátom!Sámson nevetett. A mutatványos nyilvánvalóan az udvari etikettet figurázta ki.

Belement a játékba, ő is meghajolt. Jól mutattak a rongyos, szakadozott, porlepte ruháikban, ahogy egy terített asztal felett egymást túllicitálva hajlonganak.

– A nevem Sámson. Sámson Guilíeroy.– Nagyon örvendek. Az én nevem Mathias.– Ülj ide mellém. Remélem, a fogadós siet a ti vacsorátokkal is. Bár ami azt illeti,

nem éri meg az árát. Ezek a tyúkok talán végelgyengülésben hullottak el, de legalábbis közel álltak hozzá...

– Hát, azért inkább megenném az adagomat. Ha már a pénzt elvette érte a cudar!Jött is a mogorva fogadós, egyszerre hozta mind a nyolc vacsorát. Egy óriási tálba

ömlesztette az összest. Mire lepakolt, a többiek is beszállingóztak. Üdvözölték Sámsont, aztán leültek a szomszéd asztalokhoz, és nekiláttak az evésnek.

Sámson megvidámodva figyelte őket. Cigányok voltak, furcsa, tarkabarka ruhákban, mosdatlanok, piszkosak, porosak, de megállás nélkül nevettek, piszkálták egymást. Volt köztük egy lány is, de ő szomorúnak látszott, félrehúzódva eszegetett. Az asztalt merően bámulva magába merülten gondolkodott valamin.

– Ki az a lány? – kérdezte Sámson. – És mitől ilyen letört?

65

Mathias elkomorodott. Ivott egy kortyot, megtörölte a száját, aztán csöndesen azt mondta.

– A neve Mulajana. Gyermekkorom óta ismerem, együtt nevelkedtünk. Most már árvák vagyunk mind a ketten. Együtt járjuk a világot, együtt keressük a kenyerünket. De hogy most mi baja, azt én sem tudom. Még nem mondta meg. De nem faggatom, mert csökönyös természete van. Ha magától nem mondja, úgyse lehet kihúzni belőle egy szót sem. Mostanában mindig ilyen.

– Szép lány.– Az. Nagyon szép, de a szíve, mint a hideg gyémánt.– Úgy látom, kedves neked.Mathias lehajtotta a fejét, aztán hirtelen felhajtotta az egész kupa bort.– Hiába – mondta visszafojtott keserűséggel. – Ő nem veszi észre, amit mindenki

más. Pedig... Látod, barátom. Keresztülnéz rajtam, a férfin. Csak a mostohatestvére vagyok, semmi több.

– Ne keseregj, barátom! A nők változékonyak, mint a tavaszi időjárás.Mathias szomorúan rázta meg a fejét.– Mulajana nem olyan. Nem francia, arabus vér folyik az ereiben. Konok, mint egy

öszvér, és ha egyszer valamit a fejébe vesz...– Ezt ismerem...– Talán neked is volt hasonlóban részed?– Nem, nem! – nevetett Sámson. – Én a mások kárán tanulok.– Hm... Okos ember lehetsz, Sámson. Örülök, hogy így összehozott minket a sors.– Én is, én is. De most jön, ami lehet, hogy nem fog ennyire tetszeni neked.– Halljam! Ha módomban áll segíteni, istenuccse megteszem!– Keresek valakit...– No!– Csak az a bökkenő, hogy engem is keresnek...– Az már bajos!– Úgy jöttem el egyedül, egy árva lovon. Ha keresnek, egy lovas vándort

kérdeznek, aki magában menekül.– És nem egy cigány mutatványost, aki nyolcadmagával járja Franciaországot...

igaz?– Vág az eszed, Mathias!– Haj, már nem élnék, ha nem vágna! Szóval, azt akarod, hogy közénk vegyülve

nagyobb biztonságban találd meg az embered.– Így, így.– Ki van a nyomodban?– Montpellier város kapitánya. És talán az egyház.

66

– Ezek szerint északnak tartasz?– Északnak, de nem kell messze menni. Csakhogy amíg a vihar el nem ült, velem

kellene maradnotok.– Nos, barátom, ezt könnyen megtehetjük.– De biztos, hogy nem rabolom az időtöket?– Ez jó üzlet, amint mondtad. Amiből nekünk tényleg van feleslegünk, az az idő.

Nem tartozunk senkinek elszámolással, csak az Istennek.– Hát akkor...– Hát akkor, isten hozott közöttünk! Majd megtanítalak valami mutatványra, hogy

igazi cigány legyél...Nevettek. Sámson egy kicsit megkönnyebbült. A remény, hogy hamarosan újra

láthatja Pierre-t, elfeledtette vele iménti tépelődéseit. No és azon kívül, hogy nagyobb biztonságban lesz közöttük, ráadásul nem kell egyedül keresgélnie, lesz kihez szólnia, lesz kivel megosztani a kenyeret és a gondot. Jó emberismerő volt, s most biztos volt benne, hogy Mathias megbízható, becsületes ember, aki tiszteli az Őszinte, nyílt beszédet. Vacsora után felmentek a szobáikba. Sámson megosztotta Mathiasszal az ő királyi lakosztályát, amiben persze, mint a legtöbb efféle fogadóban, két rozzant ágyon és egy kétes kinézetű széken kívül nem volt az égvilágon semmi. Egyébként is, az egész kísértetiesen hasonlított ahhoz akis padlásszobához, amiben Montpellier-ben lakott. Éppen csak nem öt lépés hosszú volt, hanem nyolc, és nem egy, hanem két fekvőhely volt benne. Gyertyát is kaptak.

Sámson meggyújtotta, és letette a földre. Elhelyezkedtek, és akkor Mathias el akarta fújni, de Sámson leintette.

– Hagyd csak. A gyertya kanócától csonkig benne van a szoba árában. Mivel a baldachint, úgy látszik, nem érdemeltük ki, most kihasználjuk a többi szolgáltatást! Ezt a fukar uzsorást hadd üsse csak meg a guta!

Mathias nevetett.– Az én emberem vagy te, Sámson! Azt hiszem, jól megleszünk egymással.– Azt magam is erősen remélem.– Egyébiránt hová megyünk?– Pontosan nem tudom. Valahol Montélimar alatt van egy erdő.– Hát az éppen akad errefelé elég.– Van leírásom, itt a fejembem. Majdcsak megtaláljuk valahogy...– És kit keresünk?– Egy barátomat.– Sorstárs?– Az.– Üldözött?

67

– Az.– A törvény?– Rosszabb. A törvénytelenség! A rágalom! Az inkvizíció!– A kettő nem jár messze egymástól...– Nem ám! Manapság nincs törvény, nincs tiszta igazság. Csak érdek van.– Bizony, barátom. Ma éppúgy eladnák Jézus urunkat, nem harminc, de tíz ezüstér'

is! Hát te, téged ki kerget?– Ugyanaz. Meg a lelkiismeretem.– Az elől nem menekülhetsz a lábadon,– Tudom. De az a másik, ő visszaadhatja a hitet.– Akkor érdemes. Akkor szaladj, barátom... Ha közben túl nehéz lenne a teher,

könnyíthetsz rajta. Nekem nem szokásom a fecsegés.– Tudom, Mathias.– Tudod?! Aztán honnan tudod. Hisz' most látsz először.– Ismerem az embereket. Belelátok a fejükbe.– Ejnye már! Tán valami vajákos vagy, vagy mi?!– Nincs ebben semmi bűbájosság. Az ember már csak ilyen. Minden porcikája,

minden mozdulata elárulja a lelkének legféltettebb titkait.– Ne mondj ilyeneket, Sámson, mer' elrémiszted a jámbor hívő lelket!– Ugyan, Mathias! Boszorkányok nincsenek! Csak okos, tisztánlátó emberek, akik

megvetik a lelket béklyóba verő papokat. Könnyebb őket megégetni, mint a buta embernek megmagyarázni, hogy Isten törvényei az ő épülésére íródtak. Egy szabályt megszegni nagyobb gyönyörűség, mint betartani. Különösen, ha annak Istenhez csak annyi köze van, mint tyúknak az ábécéhez. De Istennel fenyegetőzni egyeseknek mennyei élvezet...

– S aki leghangosabban papol a vízivásról...– ...az issza legrészegebbre magát...– Aludjunk, Sámson! Ez mind hiábavaló fecsegés! A világ nem változik meg attól,

hogy ezt a gyertyát most hagyjuk csonkig égni...– Igazad van, Mathias! Nekem is nehéz napom volt. Rám fér a pihenés... Jó

éjszakát! .– Jó éjszakát!Reggeli után továbbindultak. A többiek csodálkozva látták, hogy nem délnek

fordul Mathias szekere, de nem szólt senki. Még Mulajana is egykedvűen vette tudomásul, hogy nem mennek Montpellier-be. Neki teljesen mindegy volt.

Útközben Sámson átöltözött. Mindenkitől kapott egy ruhadarabot, úgyhogy a végén furcsa lett az összhatás. Hozzá képest egy párizsi udvarhölgy csak szürke vadgalambnak tűnt volna: sárga selyeming, zöld posztónadrág, piros mellény és kalap,

68

mindkettőn élénk, kék színű hímzés. Persze mindez foltokkal, szakadásokkal javítgatásokkal tűzdelve. De azért pompásan festett. Büszkén feszített Mathias mellett a bakon. Mulajana ugyanis az utolsó szekérre ült, és egész úton a mackónak suttogott valamit.

Senki sem figyelt rá, csak Mathias pislogott hátra néha aggódó tekintettel. Attól félt, hogy egyszer csak leugrik a kocsiról, és eltűnik az erdőben. Ez a lány kiszámíthatatlan volt, sosem lehetett tudni, mi jár a fejében. Mathias pedig rettegve gondolt arra, hogy esetleg örökre elveszíti őt. De Mulajana nem tűnt el. Ellenkezőleg, úgy látszott, hogy nyugodt, de legalábbis méla és üres. Mint egy eldobott báb, akit megunt egy szeszélyes kisgyerek...

– Kisasszony! Jöjjön, tálalva van! Ó, milyen csinos lett! A lány fülig pirult, és zavartan ült le a felkínált székre. Felvette a kanalat, és

belenézett a tányérjába.– Ó, doktor, igazán nem kellett volna fáradnia. Beértem volna egy szelet kenyérrel

is.– Nem volt fáradság, mi is ezt ettük. Azonkívül szüksége van laktató és tápláló

ételekre, hogy megerősödjék. Még mindig nagyon sápadt.– Jól vagyok, ne aggódjon. Csak...– Csak?– Pierre... attól félek, nem emlékszem, mi történt velem. Sőt, azt sem tudom, ki

vagyok, hová mentem és honnan jöttem... hiába erőlködöm...A lány lehajtotta a fejét, és elpityeredett. Pierre odatérdelt mellé, és állát kezébe

fogva maga felé fordította a fejét. Letörölte a könnyeket az arcáról, s két tenyere közé zárva apró kezeit vigasztalni próbálta.

– Ne sírjon, kérem, ne szomorkodjon! Az, ami magával történt, éppen elég szörnyű volt ahhoz, hogy a rémület elzárhatta az emlékezetét. Meglátja, hamarosan rendbe jön, ahogy a teste gyógyul, behegednek lelkének sebei is.

– De mi történt?– Az úton találtunk magára. Jobban mondva Gaston.– Gaston?– Igen. Az inasom, a barátom, a társam. Azt mondta, hogy egy csapat haramia

megtámadta a maguk szekerét. Ő riasztotta el őket, megfújta a kürtöt, amivel nekem szokott jelezni, és a rablók azt hitték, hogy vadászok közelednek. Elmenekültek. Sajnos Gaston nem érkezett elég korán. A szekeret felgyújtották, és magán kívül, kisasszony, mindenkit megöltek. Ma reggel, amíg aludt, eltemettük őket. Három férfi volt és két nő. A lány lehajtotta a fejét.

– Nem emlékszem...

69

– Ne erőltesse. Magának nagy szerencséje volt. Az, aki megtámadta, nagyon ügyetlen volt. Csak három sebet ejtett, de hála az égnek csak az egyik volt egy kicsit veszélyes. Viszont jól megrugdosta, gondolom, dühében. A hátán korbácsnyomok vannak, de azok már régiek. Erre sem emlékszik?

– Nem... nem. – Nem baj. Talán jobb is. Próbáljuk meg legalább a nevét kitalálni. A jobb kisujján

találtam egy gyűrűt, amit levettem. Volt rajta egy bevésés, „Isabelle”. Nem ismerős? Nem lehet, hogy ez a keresztneve? Vagy talán valamelyik nőé a szekérről?

– Nem tudom. Nem hiszem... Isabelle... Nem, biztos, hogy nem ez a nevem.– Mitől ilyen biztos benne?– Nem tudom. Érzem! Nem is hasonlít. Egy másik névre hasonlít. Valami fontos

betű, talán... talán „M”. Nem, nem „K”! Nem, mégsem...– Jól van, majd meglesz az. Egyen!A lány bólintott, és kanalazni kezdte a levest.– Találtam a ruhájában egy bőrerszényt, majd ha befejezte, odaadom.– Jó. Köszönöm.Pierre nézte, ahogy eszik. Finom, kecses mozdulatai voltak. A durva, fából faragott

kanalat is úgy fogta, mintha ezüstből lett volna. Lassan emelte a szájához, és hang nélkül nyelte le az ételt. Mind egy cseppig megette, aztán megköszönte.

– Örülök, hogy ilyen jó az étvágya. Úgy látom, ahhoz szokott, hogy finom emberekkel egyen egy asztalnál.

A lány kérdően nézett rá, és mosolygott.– Ezt miből gondolja?– A mozdulataiból. Már több napja nem evett, mégsem habzsolta az ételt. Az

ilyesmi úgy rögződik, hogy az ember álmából felkeltve is mindig ugyanúgy csinálná, ha egész életében ragaszkodott hozzá.

– Azt mondja tehát, hogy gazdag vagyok?– Legalábbis jól nevelt. Hogy a haramiák mit vittek el, azt nem tudhatjuk. Lehet,

hogy a pénze miatt támadták meg...– Lehet...– A bőre is finom, ápolt. A kezei nem munkához szokott kezek. Pontosabban nem

cselédkezek.A lány kinyitotta a tenyerét, és az asztalra tette.– A kezeim?Merően bámulta egy darabig, aztán egyszer csak azt mondta halkan, merengőn.– „Cé”.Pierre nem hallotta jól, hát közelebb hajolt.– Tessék? Mit mondott?

70

– „Cé”. „Cé”-vel kezdődik...– A neve? „Cé”-vel kezdődik a neve?– Igen. Azt hiszem.– Na, látja. Máris kezd visszatérni az emlékezete...A lány még mindig a kezeit nézte, mintha megbabonázták volna. Pierre

elgondolkodva figyelte, ahogy kiül a bájos arcra az izgalom. Kipirult, és amikor Pierre-re nézett, már mosolygott.

– Tudóm! Bele volt hímezve valamibe! Egy „C" betű. Biztos vagyok benne! Tisztán látom!

Pierre nevetett vele együtt. Őszintén örült a sikernek, hiszen boldognak látta, mosolyogni, nevetni látta, s így még talán szebb volt. Szinte ragyogott, annyira felvillanyozta ez az aprócska nyom.

– Látja, ez is azt erősíti, amit én mondtam. Ha a nevének a kezdőbetűje bele volt hímezve a ruhájába, akkor kegyed nem akárki! Most már nyugodjon meg. Szépen lassan elő fog jönni minden. De a sebeiről meg ne feledkezzünk! Át kell kötöznöm...

– Muszáj?– Ha nem akarja... estig várhat. De akkor nem engedek.– Köszönöm, Pierre. Tudja, most olyan jól érzem magam, hogy nem akarok a

sebeimre gondolni.– Megértem. Jöjjön, kedves „Cé”, menjünk ki a friss levegőre!– Nagyszerű ötlet! Menjünk!Felpattant, de kissé túlbecsülte az erejét. Nem volt még elég jól ahhoz, hogy

heveskedjen, de tényleg jókedve volt, nem akart tudni a fájdalmairól. Megszédült egy kicsit, rá kellett támaszkodnia az asztalra. Pierre azonnal észrevette, hogy mi történt. Elhúzta mögüle a széket, és a hátához állva megtartotta, hogy el ne essen. Egy kicsit még meg is ijedt.

– Jaj, kedves „Cé”, csak lassan! Majd én segítek, támaszkodjon rám! Nem akar inkább lefeküdni?

– Nem, nem, menjünk ki, kérem, Pierre! Úgy szeretném érezni a napsütést!– Jó. De csak nyugodtan, semmi ficánkolás! Megígéri?– Megígérem.– Komolyan?– Komolyan.Nevettek, aztán elindultak kifelé. Pierre átölelte a lány derekát, a szabad kezével

pedig gyengéden megfogta a kezét. A mennyországban érezte magát. Nem volt ugyan túl tisztességes, hogy kihasználta a helyzetet, ami abból fakadt, hogy a lány beteg, ó pedig orvos, de elhessegette az önvádló gondolatait. Olyan kevés jó jutott neki az utóbbi években, hogy úgy érezte, ennyit igazán megérdemel. Annál is inkább, mivel

71

láthatóan a lánynak sem volt ellenére a dolog, különben már tiltakozott volna. Talán nem reménytelen ez a dolog.

Kiléptek a házból az udvarra. A délutáni napsütés bágyadt, őszi színekbe öltöztette a közeli fákat. Csodálatos volt ilyenkor az erdő. A lány mosolygott, és hálásan nézett Pierre-re. Már ez a pillantás megérte.

– Ez gyönyörű, Pierre! – mondta a lány, és mélyet lélegzett. – És milyen jó illat van! Üljünk le oda, a fa alá.

– Rendben. Menjünk!Egy öles tölgy alá telepedtek. Pierre leterítette ütött-kopott kabátját, hogy a lány

arra üljön, mire ő bájosan meghajolt, így köszönve meg az udvarias gesztust. Elhelyezkedtek. Pierre kezébe akadt egy levél, amely már lehullott. A cakkos, aranyszínű falevél közepén egy piros folt izzott, mintha az lett volna a szíve, mintha vérzett volna egy halálos sebet kapva. Pierre odanyújtotta a lánynak.

– Szépet a még szebbnek...A válasz egy szelíd, hálás mosoly volt. Tekintetük újra összefonódott, mint nemrég

ott benn, a szobában, és a lányt újra megérintette az a perzselő, furcsa pillantás, az a fojtott, remegő érzés a szíve táján. Zavarba jött, lehajtotta a fejét, és piszkálni kezdte maga mellett az avart.

– Ne tréfáljon velem, doktor... Pierre összeszedte minden bátorságát.– Nem tréfálok, halálosan komoly vagyok. Ön gyönyörű, kisasszony...A lány egy darabig csak hallgatott. Nem tudta, mit csináljon. Jólesett a férfi

érintése, de egy kicsit megijedt. A hangjában volt valami, amiből azt érezte, hogy tényleg nem tréfál. Óvatosan kihúzta a keze alól remegő kezét, de nem vette el onnan. A tenyerük éle összeért, s most már egyikük sem mert megmozdulni, nehogy elriassza a másikat.

– Szép ez a ház... – nyögte végül a lány egy kis idő múlva, hogy a feszült csöndet megtörje.

– Köszönöm. Ezt bóknak veszem. Tudja, Gaston és én magunk építettük.– Igazán? A saját két kezével?– Pontosan. És bevallom, nagyon büszke vagyok rá... Bár, ami igaz, az igaz,

Gaston nélkül nem ment volna.– Ő hol van most?– Két-három naponta körbejárja a csapdákat, amelyekkel az élelmünket szerezzük.

Most is ott van. És persze vizet is hoz.– Vizet? Honnan?– Van itt egy patak nem messze.– Egy patak? Megnézhetem?

72

– Most?! Nem, nem... Az állapotához képest így is túl sokat mozog.– Ugyan, Pierre, jól érzem magam...– Nem vitatkozom. Én vagyok az orvos, maga a beteg.– De igazán...– Majd holnap.– Megígéri?– Meg.– Akkor jó. Mégis merre van?– Az ösvény egyenesen oda visz.– Pierre...– Igen?– Még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életemet.– Önző érdekből tettem, kisasszony.– Ezt hogy érti?– Minél tovább szeretném nézni magát.A lány ránézett, és tettetett rosszallással leintette.– Már megint kezdi...– Sosem adom fel...– És hal is van benne?Pierre előbb azt hitte, valamit rosszul értett, aztán felnevetett.– Tudja, kedves „Cé”, maga pont olyan, mint a húgom. Ha izgatja valami, nem tud

másra gondolni.– Van húga?– Igen. Catherine.A lány elsápadt és hátradőlt.– Ez az! – suttogta.Pierre nem értette, mire gondol. Csak azt látta, hogy az arcából kiszökik a vér, és

falfehérré válik.– Rosszul van, kisasszony?– Nem, dehogy! Sőt! Eszembe juttatta! Pierre!– Mit?– Hogy mi az a „C”! Azt jelenti, hogy Catherine! Így hívnak, ez a nevem!

Catherine.– Biztos?– Persze, egészen biztos! Ismerem ezt a nevet, itt van a fejemben. Csak így

hívhatnak! Catherine. Köszönöm, Pierre! Maga nélkül meghaltam volna, és most visszaadta a lelkemet is! Köszönöm!

73

A lány örömében elfeledkezett magáról, és Pierre nyakába borulva arcon csókolta a férfit. Őt ugyan váratlanul érte a dolog, de annál érdekesebb volt az az ölelés. Lassan átkulcsolta karjait a lány derekán, mire az észbe kapott, és eltolta magától. De az erős férfikarok már nem engedték szabadon. A lány meglepődött. Magán is és a férfin is. Mi történik vele? Mi történik kettejük közt? Miért nem tör ki az ölelésből, amely úgy égeti a bőrét még a ruhán keresztül is, mint az izzó vas. Mi ez a bénult izgalom, amely megédesíti a rabságot? Nem tudta, de jól érezte magát benne.

– Catherine?! – suttogta Pierre rekedten.– Kérem, engedjen el... kérem... – mondta a lány, de a felháborodás hiányzott a

hangjából. Inkább csak egy erőtlen, gyönge kérés volt, s látszott, hogy azt se bánná, ha megtagadná.

Pierre engedett. Ujjai szétnyíltak, tenyere lassan végigcsúszott a lány karján, egészen a kézfejéig, amelyeket aztán lassan a szájához emelt, és megcsókolt. A hófehér, könnyű kezek megremegtek, de forró tenyerében maradtak.

– Menjünk be! Lement a nap, kezd hűvös lenni. Segíts felállni, Pierre!Észre sem vette, hogy tegezi, annál inkább Pierre! Elmosolyodott, a szíve

ujjongott. Sikerült! Közelebb engedte magához, nem utasította el! Olyan boldog volt, hogy legszívesebben körbeszaladta volna a házat. Majd szétfeszítette a vágy és az öröm. Felállt, és felsegítette a lányt.

– Igazad van, menjünk be, Catherine! Isten hozott az új életedben!– Az új életemben? Pierre bólintott.– Csak keveseknek adatik meg, hogy tiszta szívvel, tiszta aggyal, minden rosszat

elfelejtve újra kezdjék az életüket.– De én a jót is elfelejtettem! Mindent, Pierre!– Nem baj! Sok szép dolog vár még rád! Erre gondolj, a többi majd jön magától.– Lehet, hogy igazad van...– Biztos, hogy igazam van!– Remélem...Elindultak a ház felé. A lány most is rátámaszkodott, de most szinte teljesen

elengedte magát. Olyan jó volt érezni maga mellett az erős férfit. Biztonságban érezte magát.

– Cathe-nek foglak hívni. Nem baj? – kérdezte váratlanul Pierre.– Miért pont Cathe?– A húgomat hívta így az apám, még kiskorában.– Jó, legyen Cathe. Bár nekem ez nem ismerős. De legyen. Legalább törlesztek

egy kicsit. Úgyis sokkal tartozom neked.

74

Bementek. Pierre leültette a lányt az asztal mellé, aztán mielőtt leült volna maga is, eszébe jutott az erszény. Bement a szobába, és kihozta. Gyertyát gyújtott, mert már kezdett sötétedni, és nem láttak jól. Közben a lány bontogatni kezdte az erszény madzagját, s az engedett is könnyen. Nem is volt rendesen összehúzva. Mintha sietve kötötték volna össze. Mire sikerült, már Pierre is ült, s várta, mi kerül elő a bőrzsákból. A lány óvatosan kinyitotta, belenyúlt, és kihúzta, amit két ujjával megfogott. Egy levél volt, egy összehajtogatott, viaszpecsétes levél. Címzés nem volt rajta, a pecsét viszont eltört, nyilván akkor, amikor a levelet az erszénybe gyömöszölte. A papír csurom víz volt, sőt még vérfoltok is voltak rajta.

– Elázott... – mondta a lány.– Nyisd ki! Hátha megmaradt valami...Christiane óvatosan kihajtotta a papírt. A nedves lapon nem volt semmi, csak

szürkésfekete foltok, itt-ott egy-egy betűmaradvány. Egyetlen ép szó sem maradt. A víz feláztatta a tintát, s a levél teljesen olvashatatlanná vált.

– Hát ez nem sokat segített... – jegyezte meg szomorúan Pierre.– Nem – felelt mélán a lány. – Talán nem kellett volna az erszénybe tenni...– Akkor még ennyi se maradt volna belőle... Biztos megáztál, vagy vízbe estél. A

zsákocskát a fűződ alatt vitted. Én sem vettem észre, csak reggel. Valahogy ráfeküdtél.

– Remélem, nem volt fontos...– Én is. Most aztán tényleg meg kell várni, amíg magától visszatér az emlékezeted.– Milyen furcsa! Csak egyetlen szó maradt meg a régi életemből. Tabula rasa...– Azt mondtad, „tabula rasa”?– Miért?– Látod, megint valami, amit megtudtunk. Tanult, iskolázott lány vagy. Ez megint

azt bizonyítja, hogy nemesi családból származol. Latinul nem tanulnak minden bokorban. Ezek szerint olvasni is tudsz. Talán a levelet is te írtad.

– Lehet. Nem rémlik semmi...– Jól van, hagyjuk most. Gyere, átkötözlek...– Jó. Menjünk.Felálltak, és már éppen indultak a szobába, amikor nyílt az ajtó. Gaston jött meg,

felpakolva, mint egy öszvér. Meglepetten megtorpant, amikor a lányt a saját lábán állva találta. Elmosolyodott és meghajolt.

– Jó estét! – köszönt Christiane hangosan. – Maga ugye Gaston?Az öreg megint meghajolt. A lány értetlenül nézett rá, aztán Pierre-re.– Gaston néma, Cathe.A lány zavartan mentegetőzni kezdett.– Nagyon sajnálom! Nem akartam megbántani...

75

– Semmi baj! – vágott közbe Pierre. – Én vagyok a hibás, szólnom kellett volna. De Gaston csak néma, hallani hall, úgyhogy értette, amit mondtál, és a maga módján válaszolt is. Köszönt és jelezte, hogy igen, eltaláltad, ő Gaston.

Christiane elmosolyodott, és odalépett az öreghez.– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram, és szeretném megköszönni, hogy

megmentette az életemet.Gaston elvörösödött, és zavartan pislogott a lányra. Még soha senki nem szólította

uramnak. Könny szökött a szemébe, annyira meghatódott a jó öreg. Pierre odament hozzá, és leszedegette a válláról a táskákat, batyukat és a vizestömlőt.

– Na, jól van, öreg, térj magadhoz! Gyere ülj le, biztosan elfáradtál.Gaston odatámolygott a székhez. Egy kicsit sok volt neki a meglepetésekből.

Amikor elment, a lány még aludt. Most meg a saját lábán áll, sőt jár, láthatóan nagyon jól van, tegezi Pierre-t és viszont, és már hallotta a megtalálásának történetét is. Jó sok minden történhetett, amióta elment. Mire végre összeszedte a gondolatait, már egyedül volt a konyhában. A nyitott szobaajtón át látta, amint Pierre óvatosan leszedegeti a lány kötéseit, újabb gyolcsdarabokat köt rájuk, s végül bekeni a hátát egy kenőccsel.

– Jól van. Reggel megint cserélünk.– Elfáradtam. Most szeretnék lefeküdni.– Persze. Jó éjszakát, Cathe. Ha szükséged lesz valamire, Gaston és én kinn

alszunk a konyhában.– Köszönöm. Jó éjt.– Jó éjt...Pierre kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Gaston még mindig az asztalnál

ült, de már egészen magához tért. Sőt, annál is több. Kajánul vigyorgott, és félrebillentett fejjel nézte Pierre-t, ahogy elgondolkodva megállt az asztal előtt. Pierre csak néhány perc múlva vette észre, hogy az öreg figyeli. Azonnal tudta, mire gondol.

– Ne légy pimasz, öreg! Hallod!Gaston azonban nem tágított. Bohókásan a másik vállára billentette ősz fejét, két

kezét a szívére tette, és utánozta ujjaival a dobogást. Pierre elnevette magát.– Hát, ha tudni akarod, igenis, igaz! Igaz! IGAZ! Lehajolt egészen az öreg füléhez,

és halkan belesuttogta:– Szeretem...Gaston a szája elé kapta a kezét, és rebegtette a szemhéját, mint egy szűz lány,

aztán tovább vigyorgott.– Csúfolódj csak! – zsémbelt Pierre. – Nem tudsz lebeszélni.Gaston megrázta a fejét, jelezve, hogy eszébe sincs lebeszélni.– Szóval tetszik?

76

Az öreg bólintott, aztán kenetteljes arcot vágva egy keresztet rajzolt a levegőbe, mint amikor a pap áldását adja az ifjú párra.

– Örülök, öreg! Mi több? Boldog vagyok! Érted? Boldog!Gaston mosolygott csak, és nekilátott kipakolni a zsákokat. Gazdag fogás volt, két

fácán és egy nyúl. Kamillát is hozott, azt feltették a tűzhely fölé száradni, a vizet pedig szokás szerint kitöltötték a csöbörbe.

Aztán fogtak egy-egy takarót, és leheveredtek a padlóra. Gaston pár perc múlva már hortyogott, de Pierre szemére nem jött álom.

Egyre csak a lányt látta maga előtt, a szemét, a mosolyát, érezte orrában az illatát. „Türelem, türelem”, mondogatta magának, de érezte, hogy ebből az erényből neki egyre kevesebb van. Már éjfél is elmúlt, mire zúgó fejjel, kimerülten elaludt.

A szobában ezalatt békésen szuszogott a beteg. Azt álmodta, hogy sétál az erdőben, lábaival puha avartakaróban gázol, és beszél valakihez.

Christiane Brétigny az új életében a régi életéről álmodott...

7.

A sötét, elhagyatott kis utcába két fekete alak fordult be. Későre járt. Tudatosan választották ezt az időpontot, nem akartak feltűnést kelteni. Ezeknek az embereknek két ilyen figura, mint ők, óriási szenzáció. Egyhamar híre menne, hogy meglátogatták Mathilde asszonyt, ezt pedig nem akarták.

Kopott falú kis házhoz értek. Itt lakott az asszony, aki egyik szobáját mindig diákoknak adta ki. Már vagy egy éve is van, hogy Jean Vieilleville nála lakott. Nem kedvelte túlságosan a nagyhangú, részeges, kötekedő fiatalembert, de tűrte az őrültségeit, mert az emelt tarifát is szó nélkül kifizette.

Neki pedig ez volt a fontos. Haza úgyis csak aludni járt, és ide mindig egyedül jött. A szobáját kulcsra zárta, és a kulcsot magával hordta. Mathilde asszony eleinte zsémbelt is emiatt, de aztán megunta. A dupla bér lecsendesítette.

A két férfi megállt a zöldre festett fakapu előtt. A magasabbik bekopogott. Jacob volt, a narránus. Nemsokára csoszogó léptek zaját hallották, és a kapu mögül egy rekedt, álmos hang reccsent.

– Mi az, ki van ott ilyenkor?!– Mathilde asszony?– Az vagyok. Mi dolguk velem?– Híreket hoztunk a bérlőjéről, nagyságos asszonyom. A megszólítás

megenyhítette Mathilde asszonyt, és kinyitotta a kaput.– Jean úrról?

77

– Igen.– Mi lelte? Tán becsukták? Mibe keveredett megint az a tökfilkó?– Meghalt.– Micsoda?!– Nem mehetnénk beljebb, asszonyom? Nem lenne jó, ha mindenki hallaná...Az öregasszony félreállt, Jacob és társa pedig beléptek. Le sem ültek, Jacob úgy

folytatta.– Kérem, Mathilde asszony, amit most hallani fog, arról ne beszéljen senkinek.

Maga is bajba kerülhet, azt pedig, gondolom, nem szeretné... – Nem, nem hát. De mondja már...– Vieilleville úr párbajozott, és alulmaradt a küzdelemben. A társam és én a

segédek között voltunk. A tetemről már gondoskodtunk, tisztességgel eltemettettük.– Uram Jézus! – sopánkodott a néne. – És én most mit csináljak?– Hallgasson, asszonyom! És ha megengedi, elvisszük a megboldogult személyes

holmijait, hogy azt a látszatot keltsük, hogy elutazott. Ha valaki esetleg kérdezősködik, maga is mondja ezt.

– De a szoba zárva van.– Találtunk nála egy kulcsot. Ez az? – Jacob elővette a zsebéből a rézkulcsot.– Ez.– Akkor menjünk.Felmentek a lépcsőn, kinyitották az ajtót. Jacob miután körülnézett, odalépett az

íróasztalhoz, és kezdte egy magával hozott zsákba szedni, ami rajta volt. Könyvek, jegyzetek, tollak, tintásüveg. Aztán sorra kinyitogatta a fiókokat. A legfelsőben üres papirosok voltak és egy erszény. Volt is benne néhány arany, de nem sok.

– Fogja ezt, Mathilde asszony. A költségeire.Az öregasszony elvette a pénzt, és a kötényébe tette. A második fiókban is

könyvek voltak, ezeket is beledobálta a zsákba. A harmadik fiók nem nyílt. Ezen ép volt a zár, és be is volt csukva. Mivel kulcsuk nem volt, Jacob kért egy kést, és kifeszítette. Az utolsó fiókban mindössze két levél volt. Az egyik egy hölgynek volt címezve, bizonyos Michele Vieilleville kisasszonynak. A másikon csak ennyi állt:

„Halálom után a Szent Inkvizíciónak".Jacob összeráncolta a szemöldökét, és a leveleket a kabátja alá dugta.

Összekapkodták a többi holmit is, amelyek meglehetős összevisszaságban hevertek mindenfelé.

– Köszönjük, Mathilde asszony. És ne felejtse: amit itt látott, az titok! Érti?– Értem, értem.– Jól van. Akkor menjünk.

78

Az anyóka bezárta mögöttük a kaput, ők pedig elsiettek. Az utca végén elváltak. Jacobnál maradt a zsák, hazavitte. A ruhákat elégette, a jegyzeteket is, a könyveket pedig eltette. Ki tudja, talán még jók lesznek valamire.

Amikor végzett, letelepedett a tűzhely mellé, és előhalászta a leveleket. A kisasszonynak szólóhoz nem nyúlt, sejtette, hogy ez a hölgy az elhunyt egyetlen élő hozzátartozója. Joga van megkapni a rokona utolsó, hozzá írott levelét. Majd ír hozzá név nélkül egypár sort, amelyben tudatja halálának körülményeit, és eljuttatja a címzettnek. De ez a másik levél, ezzel volt egy kis baj. Mit akart Vieilleville az inkvizíciótól? És miért várt vele, amíg meghalt? Furcsának találta a dolgot, és bár tisztában volt vele, hogy nem egészen tisztességes, amit csinál, úgy döntött, hogy felbontja a levelet. Ha rájuk nézve veszélytelen, még mindig ott a lehetőség, hogy írjon egy névtelen levelet. Az inkvizíció nem nézi, hogy ki a forrás, hogy megbízható-e vagy sem. Ha a gyanúnak akár csak a halvány árnyéka is felmerül valaki ellen, azonnal lecsapnak.

Feltörte a pecsétet, és széthajtogatta a papirost. A levél a tintából és a papír hajtogatásából ítélve már régebben íródhatott. Jacob közelebb húzódott a tűzhöz, és olvasni kezdte a kacifántos, körülményesen formázott szavakat.

„Mélyen Tisztelt Főinkvizítor Úr!Kérem, bocsássa meg nekem, hogy arcátlanul zavarni merészelem. Tudom, hogy

ezekben a zavaros időkben Önnek, méltóságos uram nagyobb gondjai vannak, mint az én ügyem, de kérem, könyörgöm, olvassa végig ezt a levelet.

Amikor Ön kezébe veszi eme írást, én valószínűleg már nem leszek az élők sorában, s ha az Úr érdemesnek találja bűnös lelkemet arra, hogy a Purgatóriumba bebocsátattassék, már várom az ítéletet amely kétségkívül a Poklokra vet. Mert meg kell gyónnom, hogy nem éltem igaz katolikushoz méltó életet. Csaltam, hazudtam, bujálkodtam, elcsábítottam tisztességes asszonyokat, az Úrnak minden áldott napján a mohóság bűnébe estem. Fel sem tudom sorolni valamennyi vétkemet, amelyekért minden bizonnyal bűnhődni fogok. De van valami, amit a Szent Inkvizíció tudomására akarok hozni. Mert mindama bűnök, amelyeket az imént említettem, eltörpülnek a mellett a tett mellett, amit egy diáktársam ellen követtem el, s ami azóta is úgy bánt, mint még soha semmi. Lehet, hogy fertelmes mocsokban élek, de hálátlan még soha nem voltam, csak most az egyszer. És azt az embert hagytam cserben, aki megmentette a húgom életét és becsületét, akit mindenkinél jobban szeretek ezen a világon. Ő segítette világra a húgom törvényen kívüli gyermekét, és örök hallgatást fogadva segített azt egy gyermektelen házaspárhoz eljuttatni. Ezzel megmentette a húgom becsületét, akinek a gyermeke egy rajta erőszakot tevő zsoldostól fogant, és megmentette az ártatlan csöppséget is, aki nem tehetett róla, hogy így kellett a világra

79

születnie. A húgom férjhez ment, jó házasságban él, gyermekei is vannak. Mindezt egyvalakinek köszönhetjük, aki nélkül a húgom meghalt volna a gyermekágyban, mint annyi más asszony. A férfi neve Pierre d'Auteuil.

Tudom, Excellenciás uram, hogy önök ismerik ezt a nevet. A vád ellene halottgyalázás volt. Csakhogy ez a bűn is az én lelkemet terheli. Igen! Én voltam az, aki azon az éjjelen pénzen vett segítőtársaimmal egy holttestet loptam a Szent Ferenc temetőből, hogy azt pusztán tudományos előrehaladásunk érdekében felboncolhassam. Tudtam, hogy az Inkvizíció tiltja ezt, de én ellenszegültem a szigorú parancsnak. Pierre d'Auteuil véletlenül keveredett bele a dologba. Amikor a katonák rajtunk ütöttek, éppen ott mentek el a temetőfal mellett. Én elmenekültem, őt pedig elfogták, és felelősségre vonták. Most, hogy már nem kínozhatnak meg, be merem vallani, hogy Pierre d'Auteuil ártatlan volt abban, amivel megvádolták, habár semmi bizonyítéka nem volt rá.

Az egyetlen, ami megmenthette volna, az az én tanúvallomásom lett volna, ha én bevallom, amit tettem. De gyáván elbújtam, megfutamodtam, és cserbenhagytam azt a férfit, akinek olyan sokkal tartoztam. Nem tudtam erőt venni magamon és ezt szégyellem. A szégyen egyre mardosóbb, egyre égetőbb, ezért írom le most ezeket. A kínzásokat még most sem merem vállalni, de ha úgy hozza a sors, hogy meghalok, aki ezt a levelet megtalálja, eljuttatja Önhöz.

Kérem alázattal Excellenciádat, hogy most már ismervén az igazságot, ne üldöztesse tovább monsieur D'Auteuilt, aki ártatlan. Én pedig Isten kegyelmében bízva várom a végzetemet, amely érzem, hamarosan utolér.

Ha érez Excellenciád valami csekély szánalmat bűnös lelkem iránt, kérem, imádkozzon Istenhez, bocsásson meg nekem...

Hódolattal, immár a TúlvilágrólJean Vieilleville medikusAz Ur 1589. esztendejében, Montpellier-ben.”

Jacob sápadtan dőlt hátra a székében, és gépies mozdulatokkal hajtogatta össze a levelet.

– Ó, Isten! – mondta fennhangon. – Milyen végtelen a te bölcsességed. Milyen kegyetlenül igazságos a te ítéleted! Kegyelmezz, Uram, ennek a bűnös léleknek...

Lehajtotta a fejét, megdöbbentették ezek a sorok. Ez az ember nem volt gonosz. Önmagát kergette a halálba, azért élt ilyen önpusztító életet, mert mocskosnak érezte magát, de nem volt bátorsága és akaratereje még a földi életben megtisztulni... A végzete beteljesedett, s lám, éppen az az ember ölte meg, akinek Pierre a legjobb barátja volt. Talán tudta is... Lehet, hogy szándékosan szaladt monsieur Guilleroy kardjába. Ki tudja, talán nem bírta tovább cipelni a terhet, talán elege volt önnön

80

mocskából. Mindenesetre ez a levél megmenthetné Pierre d'Auteuilt a további üldöztetésektől. Élhetné tovább az életét, nem kellene bujkálnia.

De hogy juttassa el a levelet az inkvizítorhoz? A halottat már eltemettette, és azt ugyebár mégsem mondhatja, hogy ő segédkezett a párbajban, amelynek során Jean Vieilleville-t megölték. Ki kell találni valamit, hogy Guilleroy-ról elterelje a gyanút, vagy legalábbis ne keverje bele. Kellene valaki, aki igazolja, hogy Vieilleville baleset áldozata lett, valaki, aki Guilleroy adósa.

Néhány röpke pillanat alatt futott át az agyán az egész. Egy orvos, aki megállapította a halál beálltát, és aki intézkedett. Ez az! A kisasszonyka, aki miatt a párbajt vívták, egy orvos lánya. El kell mennie hozzá, és a segítségét kell kérni. De honnan tudhatná, hogy megbízhat-e benne? Ennyi kockázata van a dolognak. Mindenesetre meg kell próbálni.

Meglepően könnyen ment a dolog. Madeleine de Mariolle szinte uralkodott az apján, aki rég meghalt feleségét látta egyetlen leányában. Minden röpke sóhaját, minden kívánságát teljesítette. A lánynak csak egyszer kellett kérnie, s De Mariolle doktor mindenre hajlandó volt. Jacob a biztonság kedvéért nem találkozott vele. Ő elmondta Madeleine-nek, miként is gondolja a dolgot, az pedig odaadta a levelet az apjának.

Másnap a levél már az inkvizítor kezében volt. Figyelmesen végigolvasta, aztán aggodalmas arccal a doktorra nézett.

– Biztos, hogy így történt? A doktor vállat vont.– Valószínűnek tartom, eminenciás uram. Ez a diákom heves vérű, forrófejű

fiatalember volt. Az egyetemi rendszabályokat is fölöttébb nehezére esett betartania, néha alig menekült meg az eltanácsoltatástól. Az utóbbi időben pedig ivott is.

– Hogyan került önhöz a levél?– A szállásadónője engem hívott ki hozzá. Belső vérzései voltak, már menthetetlen

volt. Az asszony ismert engem, és tudta, hogy a fiú az én diákom. Ő sem tudta pontosan, mi történt, talán verekedett vagy megtámadták, ki tudja. Intézkedtem a temetésről. Az asszony később találta ezt a levelet, amikor pénz után kutatott a holmija között. Azt hitte, ebben is talál valamit, azért bontotta fel. Aztán elhozta hozzám, amit ott talált, mindent, könyveket, jegyzeteket. És én, engedelmével, elolvastam.

– Kedves doktor, ezt természetesen nem vetjük a szemére. Ön jó katolikus, s ezt nap, mint nap be is bizonyítja.

– Hű szolgája vagyok az Anyaszentegyháznak, excellenciás uram!– Persze, persze... – motyogott az inkvizítor. – Szóval ön szerint higgyünk ennek a

levélnek?

81

– Feltétlenül, excellenciás uram. Ez olyan, mint egy végrendelet, mint egy gyónás. És az az önpusztító élet, amit ez a diák élt, önmagáért beszél. Küzdött a lelkiismeretével, amíg meg nem halt.

– De magyarázza meg nekem, doktor, hogy miért szökött meg az a D'Auteuil, ha ártatlan volt?

– Excellenciád maga is tudja, hogy nem volt semmi bizonyítéka az ártatlanságára. És az ön elődje, a nagytiszteletű Duprers úr megszállottja volt az eretnekégetésnek. Azokban az időkben, ugye...

– Ó, igen. Értem, mire céloz – az inkvizítor hunyorgott, összecsukta a levelet, és megigazgatta magán a pompás bíborpalástot. – De az Anyaszentegyháznak nincs szüksége ártatlanok vérére. És immár bizonyítást nyert, hogy azt a gaztettet nem az eddig vádolt Pierre d'Auteuil követte el. Intézkedni fogok. Apropó! Kedves doktorom, lenne néhány magántermészetű kérdésem. Meghívhatom egy teára?

– Megtisztel, excellenciád!– Akkor induljunk. Jöjjön doktor!

– Parancsol, asszonyom?Catherine észre sem vette, hogy a kisinas bejött. Pedig ő maga csengetett neki, de

úgy elmerengett, hogy el is feledkezett róla.– Igen, igen. Hozasd ide az ebédemet. Itt fogok enni a szobámban.A kisinas meghajolt, de zavartan pislogva rá még megkérdezte.– Nem lesz ebből baj, asszonyom?Catherine elmosolyodott. Megható volt, ahogy ez a suhanc aggódott érte.– Nyugodj meg és menj, tedd, amit mondtam.– Bocsánat. Már megyek is.Catherine mosolyogva nézett utána. Lám, hát van még, aki szereti őt, és aggódik

érte. Megható, ahogy ez a kis fiúcska ragaszkodik hozzá. Néha úgy érzi, olyan, mintha a fia lenne. Erre a gondolatra összeszorult a szíve. Sosem értette, milyen bűnéért kell lakolnia, miért sújtja az Isten ezzel a kegyetlen csapással. Más asszony ilyen idős korában már két-három gyermeket is a világra hozott, de az ő méhe terméketlen, mint a sóval behintett föld. Ez a keserű fájdalom még jobban emésztette, mint a férjétől való undora és félelme. A világon mindennél jobban szeretett volna egy gyereket, de beleborzongott, ha elképzelte, hogy annak az ártatlan csöppségnek a gróf vére folyna az ereiben.

Jacques kopogott az ajtaján, aztán kezében egy megrakott tálcával belépett. Óvatosan lepakolta az edényeket az asztalra. Felegyenesedett, és várakozóan az asszonyára nézett.

– Mi a baj, Jacques? Akarsz valamit mondani?

82

A kisinas lehajtotta a fejét, mintha habozna, aztán halkan megszólalt.– Asszonyom... a gróf úr épp az imént érkezett haza.– Na és?– Azt hiszem, látta, amint a tálcával az ön szobája felé tartok. Dühösnek látszott.– Egyedül volt?– Nem...De már nem folytathatta. Az ajtó nagy robbanással kinyílt, és a gróf tört be a

szobába. Útiruhában, porosan, sárosan és persze részegen.– Mi az? – ordított a szokásos modorában. – Ma megint külön ebédelünk?– Jó napot, gróf! Elfelejtett köszönni...– Köpök az illemre! Azt mondd meg, miért nem vagy hajlandó egy asztalhoz ülni

velem!Catherine elfordult, és a tányérjára koncentrálva nyugodt, cinikus hangon azt

mondta:– Nem tesz jót az emésztésemnek a látvány, ahogy eszik. Felfordul a gyomrom...A gróf előbb elvörösödött, és ordítani akart, de hirtelen hangos vad röhögésben tört

ki. Catherine nem mert ránézni.– Ez nagyszerű! – gurgulázott a gróf. – Akkor végre kitaláltam a módját, hogyan

törjek borsot a finnyás orrod alá! Ej, te boszorkány, most megfogtalak!Catherine értetlenül bámult a tányérjába, fogalma sem volt, hogy mi ütött a grófba.

Nem kellett sokáig várnia, mert a férfi végre abbahagyta a röhögést, és szuszogva letelepedett a Catherine-nel szemközti székre, persze, ahogy szokott, fordítva: a szék támlájának támasztva pókhasát.

– Na, nem találod ki, mi a meglepetés? Catherine szótlanul nézte tovább a tányérját, mintha az evésen kívül semmi nem

érdekelné.– Szóval nem? Nos, édes hitvesem, Mont-Rouciéres grófnéja, a te drága férjed bált

rendez! Egy fényes, pompás mulatságot, ahol a hölgyek és urak mindenféle jelmezt és álarcot öltenek, és ahol persze ennélfogva szabad a vásár! Te pedig, mint a ház asszonya, ott fogsz tündökölni az asztalfőn, a ház ura mellett, és szépen végignézed, ahogy telezabálja magát, ahogy egyik poharat a másik után üríti, és ahogy megkörnyékezi, és a magáévá teszi a bál minden hölgy vendégét szépen sorban, ahogy illik.

Catherine elsápadt.– Soha! – sziszegte.– De bizony végignézed! Méghozzá mosolyogva!– Soha! Nem kényszeríthet!

83

– Nem? Nem-e? Már csak te nem ismered a korbácsom nyugtató hatását, te cafat! De esküszöm a pokol minden ördögére, hogy ha nem állód végig azt az éjszakát, úgy elcsúfítalak, hogy a saját anyád sem ismer rád, ha valaha még idemerészkedne! Értesz engem?

– Miért csinálja ezt?– Egyszerű, grófné! Mert élvezem!Ezzel felállt, és még utolsó mozdulatával felborította a kis asztalt. A sok drága étel,

tányér, bor mind a földre borult. Catherine mozdulatlanul ült tovább a széken, mintha kővé vált volna.

– Két hét múlva! Hallod, Catherine! Két hét! Készülj! Varrass ruhát, de ne legyen túl drága! Nézz ki valahogy, ne mint egy zárdaszűz! Addig pedig nem teheted ki a lábad a házból! Még a kertbe se!

A gróf elviharzott, Catherine pedig megsemmisülten meredt maga elé. Ez már több a soknál, egyszerűen meg tudta volna ölni ezt az eszement vadállatot! Eddig csak sikerült valahogy elkerülnie, hogy egy kalap alá vegyék vele, de most arra kényszeríti, hogy ő is részt vegyen a mocskos, istentelen, parázna tivornyáján, ahol az ország minden léhűtője, naplopója, szajhája, tolvaj gazembere megfordul! Be kell vallani, hogy az elevenére tapintott! Semmitől sem irtózott jobban, mint ezektől a hírhedt báloktól, amelyeket a gróf rendezett. Olyankor vagy bezárkózott a szobájába, vagy bekéredzkedett valamelyik szolga szállására. De most nem tudja, mi lesz. Egy-két pofont kapott már, az igaz, de a korbács, az azért más. Azt nem bírná ki. Szegény Christiane is annyira szenvedett, hogy majd megszakadt a szíve érte. Különösen, hogy a sátánfattya miatta verte meg őt, amiért a védelmére kelt. Nem, azt a fájdalmat ő nem tudná elviselni, ez biztos. Nem elég erős, sem a teste, sem a lelke ahhoz, hogy túlélje, márpedig biztosan tudta, érezte, hogy valami történni fog vele, valami megváltozik., Minden este azért imádkozott, hogy legyen elég ereje elviselni ezt a helyet és ezt az embert, hogy kibírja addig, amíg valami jön, ami megmenti. Élni akart, és ez a vágy olyan erős volt benne, hogy belátta: ha kell, igenis meg fog alázkodni, fejet fog hajtani, színlelni fogja az engedelmességet, hogy időt nyerjen. Ez a fontos. Időt nyerni...

– Asszonyom?Jacques állt az ajtóban, kezében egy vízzel teli kanna. Csak azért hozta, hogy

legyen ürügye visszajönni, de mire ideért vele a konyhából, a gróf már elment, a grófné pedig elgondolkodva ücsörgött az ebéd romjai között.

– Jól van, asszonyom? – kérdezte megszeppenve.Catherine felnézett, és zavartan elmosolyodott. Szégyellte magát, pedig ennek a

családi jelenetnek nem ő. volt a kezdeményezője.– Semmi bajom, Jacques, köszönöm. Ne aggódj.,.

84

A nyurga suhanc esetlenül meghajolt és kiment, hogy hozzon valamit, amibe összeszedi az összetört tányérokat és a földre hullott ennivalót.

Catherine összeszedte magát, felállt, és az ablakhoz lépett. A kertben száz meg száz csodálatos rózsa pompázott, és ő nem mehet oda hozzájuk! Micsoda barbár! De az nevet, aki utoljára nevet! Talán lehervad a gróf arcáról a gúnyos vigyorgás, ha látja, hogy élvezi azt a mulatságot! Ez az! Kutyaharapást szőrivel! Kiöltözik, ő lesz a legragyogóbb hölgy, a férfiak csak körülötte fognak legyeskedni, hódító lesz, mint fiatal korában, amikor még nem volt ennek a vadállatnak a felesége! Azt pedig senki nem fogja észrevenni rajta, hogy undorodik az egésztől...

Hosszú idő óta először töltötte be valami furcsa nyugalom. Ez a szelíd asszony most úgy érezte, végre eljött a pillanat, amikor ő is arcul csaphatja a grófot, s ezzel törleszthet valamennyit a sok megaláztatásért, fájdalomért, amit Charles Mont-Rouciéres gróf okozott neki.

8.

Pierre arra ébredt, hogy az öreg rázza a vállát, és mutogat valamit. Először nem is értette tisztán, még nem tért magához, de aztán, ahogy jobban odafigyelt, rájött, hogy mit akar mondani Gaston.

– Elment? – pattant fel fektéből, és megdörgölte szemeit. – De hát hova ment?Az öreg megvonta a vállát, és megrázta a fejét, aztán mutatta, hogy ő is csak most

ébredt fel. Pierre bement a szobába. A lány ágya tényleg üres volt, a párnán néhány rongycsomó, levetett kötések. A ruhái sem voltak a helyükön. Tehát igaz. Tényleg elment. Pierre-en úrrá lett a kétségbeesés. Most, amikor végre kezdett egyenesbe jönni kettejük dolga, most hagyja itt? De mi oka volt rá? Talán eszébe jutott valami? Vagy tőle ijedt meg? Szomorúan tántorgott vissza a konyhába, és leroskadt a székre.

– Jaj, Gaston, miért vagyok ilyen szerencsétlen? Az öreg rosszallóan csóválta a fejét, és megbökte a mutatóujjával a karját. Pierre ránézett. Gaston mutatott valamit.

– Azt mondod, keressem meg? Az öreg bólintott.– De hátha nem akar itt maradni?! Nem kényszeríthetem.Gaston megint mutogatott egy sort, és felráncigálta a férfit ültéből.– Jó, igazad van, körülnézek egy kicsit. Nem szabad mindent a rosszabbik

oldaláról nézni. Lehet, hogy kiment a patakhoz. Tegnap megígértem neki, hogy megmutatom, hol van. Talán maga akarta megtalálni. Add ide a tömlőt, hozok friss vizet.

85

Gaston leakasztotta a bőrzsákot a kampóról, és odanyújtotta neki. Pierre a vállára vette, és sietve kilépett a házból.

Gyönyörű, napfényes reggel volt, a könnyű, friss szél vadvirág és avar illatát hozta. Olyan jókedvű volt az idő, hogy ez Pierre-t is felvidította egy kissé. A sötét gondolatok kiröppentek a fejéből, és helyet adtak a tegnap szép emlékeinek. Elmosolyodott és mély lélegzetet vett. Ma nem történhet semmi rossz.

Elindult, kilépett a kapun, és továbbment a patak felé a kis ösvényen. Egy negyed óra múlva a tisztáshoz ért, ahol a köves medrű locsogó patak elkanyarodott a legközelebbi falu felé. Oda jár Gaston élelemért és hírekért. Ilyen tiszta időben, mint amilyen ezen a reggelen is volt, tisztán kivehető volt a templomtorony pirosra festett gombja és az aranykereszt. A falu egy szelíd ívű, lankás völgyben feküdt, az apró házak a patak két partján álldogáltak, mint fa tövében egy csomó gomba. A falu végén a patak egy tóba ömlött, amely körül sűrű nádas mocsár húzódott. Veszélyes hely egy idegennek, de a falusiak itt halásztak, vadásztak, innen hordták házaik tetejére a nádat, az asszonyok pedig csinos kosarakat, papucsokat fontak gyékényből. Ez a hely szinte maga volt a Paradicsom.

Pierre tulajdonképpen jól érezte magát itt. Megvolt mindene, amire szüksége volt, békében élt, nem háborgatta senki, azt csinált, amit akart. Szerette az erdőt, és hálás volt neki, amiért oltalmába vette és megmentette, elrejtette üldözői szeme elől. De amióta ezt a lányt meglátta ott az avarban fekve, vérezve és elesetten, mégis sugárzóan szépen, azóta oda a béke. A lelkében tombolt a szenvedély, elvesztette a fejét, nem tudott uralkodni magán.

Szerelmes volt, és ezt ő is tudta. Tudta, mert nem először kerítette már hatalmába ez az érzés. Az a lány, akit Montpellier-ben szeretett, azóta már más felesége. Akkor azt hitte, belehal, hogy soha nem fog mást szeretni, de a tűz elhamvadt, s a porrá égett szenvedélyt elfújta a hűs erdei szél. Csupán szép emlék maradt a gesztenyebarna szempár és a feszes, karcsú derék, amelyet három éjjel ölelt. Három röpke éjszaka, három mámoros éjszaka volt az egész, aztán jött három hónap kín. Ha nem keveredett volna bele abba az ostoba ügybe, talán utána ment volna a lánynak abba a városba, ahová apja parancsára új férjét követte. De nem így történt. Menekülnie kellett, és most már hálás volt a sorsnak, hogy ide vetette, és így megismerhette ezt a lányt. Nem tudná elviselni, ha elveszítené. És mindent meg is fog tenni, hogy ez soha ne történhessen meg.

A kis tisztás olyan kerek volt, mintha csak szándékosan alakították volna így. A patak éppen középen szelte ketté. A túlparton folytatódott az ösvény, a vízben pedig nagyobb kövek segítették az átkelést. Pierre a lapos szikladarabokon ugrálva bement a patak közepére, ahol volt egy kis zúgó, alig félméternyi. Itt aztán a leömlő víz alá tartotta a tömlő száját és várta, hogy teljen. Még félig sem volt, amikor távoli énekszó

86

ütötte meg a fülét. Azonnal felismerte, Cathe volt. Felegyenesedett és hallgatózott. Feljebb volt, mint ő. Gyorsan összekötötte a bőrtömlő száját, és kiugrált a túlsó partra. Ott letette a vizet egy bokorba, és elindult a patak mentén felfelé, végig a sűrű mogyoró- és csipkebokrok között.

Vagy egy negyed mérföldet is megtett, mire végre megpillantotta a lányt a patakban. Térdig a vízben állva mosakodott, két tenyerével merte magára a tiszta patakvizet. A haja már csupa merő víz volt, a göndör tincsek saját súlyuktól kisimulva tapadtak meztelen bőréhez, amely olyan vakítóan fehérnek tűnt a színpompás fák között, mint a frissen hullott hó. A lány a levetett alsónadrágját is bemártotta a vízbe, és azzal dörzsölte végig magát tetőtől talpig. Láthatóan nagyon élvezte a fürdést, énekelt, nevetett. Pedig a víz hideg volt, és a lány fázott is, csupa libabőr volt az egész teste, de nem bánta. Csak csurgatta magára a könnyű gyolcsból két melle közé a hideg patakvizet, amely fürge erecskékké változva végigszaladt bordáin, hasán, és áttetsző függönyt vont szemérme elé.

Pierre megbabonázva figyelte a varázsos képet. Mintha ijedős őzet látna a patakból inni, meg sem mozdult, nehogy elriassza valahogy. Amit eddig látott a lányból, az is elbűvölte, de így ruhátlanul, bőrén a csillogó vízcseppekkel olyan gyönyörű volt, hogy alig hitte el, hogy nemcsak a képzelete játszik vele. Magában azért fohászkodott, hogy ne hagyja abba, hogy hadd nézhesse még, de hiába. Christiane megfordult, és kiment a partra. Kezével leseperte magáról a vizet, hogy hamarabb száradjon, kicsavarta a hajából is, és ujjaival fellazította az összetapadt fürtöket. Nem kellett sokáig várnia, a szél felszárította bőrét, és ő öltözködni kezdett. Óvatosan mozgott, okulva a tegnapi kis balesetből, bár a sebek bámulatosan jó állapotban voltak. A kenőcsök és a borogatás nagyon sokat használtak. Felvette az inget, aztán belebújt a szoknyába, és megkötötte a korcába húzott madzagot a derekán. Az inget kívül hagyta, hogy szabadon maradjanak az oldalán és a lapockája alatt szépen gyógyuló vágások. Már nem is fájlalta, még a korbács ütötte csíkok is bevarasodtak újra, és ahogy a bőre feszüléséből érezte, már összeforrt a hús, és nő az új bőr a var alatt.

Pierre még látta, ahogy a bokrok hajlékony ágait félrehajtva elindult lefelé a patak mentén, aztán csak egy sikítást hallott, és Cathe eltűnt a szeme elől. Pierre nem gondolkodott egy pillanatig sem. Átverekedte magát a két mogyoróbokor között, amelyek mögött eddig állt, belevetette magát a vízbe, és ahogy csak bírt, rohant oda, ahol utoljára látta őt.

Christiane-t a földön térdelve találta, fejét az avarba fúrta, és két kezét védekezőn a tarkójára fonta, mintha valami ütést próbált volna elhárítani. Sírt és fojtott hangon nyöszörgött valamit, de Pierre most minden idegszálával arra figyelt, hogy nincsen-e semmi baja.

87

– Cathe! Cathe! Mi történt? Mi a baj? – kérdezte szinte magánkívül. Mellé térdelt, és a vállainál fogva óvatosan felemelte. – Ki bántott, Cathe, ki volt az? Megtámadott valaki?

Christiane, amint meghallotta Pierre hangját, leengedte karjait, és zokogva a férfi nyakába vetette magát.

– Láttam, Pierre! Láttam!Pierre átölelte, és nyugtatóan simogatta a fejét. A lány még mindig remegett, és

úgy szorította őt, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai.– Jaj, Pierre, láttam! A szeme, olyan szörnyű volt a szeme! Tudom, hogy élvezte,

amikor megütött...Pierre megcsókolta a homlokát, és próbált lelket önteni belé.– Nyugodj meg, Cathe, nincs semmi baj! Itt vagyok, és megölöm azt, aki csak egy

ujjal is hozzád ér! Ki volt az, Cathe? Kiről beszélsz?Christiane felemelte a fejét, és ránézett.– Nem tudom, Pierre. Az arcát látom magam előtt csak, ahogy röhög, miközben

maga elé emeli a kezét, benne egy korbács. És üt, üt, többször... sokszor.– Próbálj meg koncentrálni, Cathe! Ha most nem jut eszedbe, akkor később már

nem fog menni... Ki az a férfi, aki megkorbácsolt? Hogy néz ki?Christiane letörölte az arcát, mintha le akarná mosni magáról a rémületet.– Nem tudom, Pierre, nem tudom a nevét... Egy ronda férfi, középkorú. És büdös,

izzadságszaga van. Még most is itt van az orromban...Pierre megsimogatta a lányt.– Jól van, jól van. Gyere, üljünk le itt, pihenjünk. Mondd tovább...Letelepedtek az avarra, és Christiane odabújt a férfihez.– Olyan szörnyű volt! Az az ember egy vadállat. Gyűlölöm...– Ki az a férfi? Rokonod? A férjed?A lány elgondolkodott, de aztán megrázta a fejét.– Nem. Semmi közöm hozzá. Nem a férjem, nekem nincs senkim. Se férjem, sem

élő rokonom.– Hogy hívják?– Azt nem tudom. Nem emlékszem. De valami fontos ember. Talán valami nemes.

Báró vagy gróf, vagy ilyesmi. Szép helyen lakik.– Miért vert meg?– Fogalmam sincs, Pierre, nem emlékszem! Csak ennyit tudok mondani... Az

előbb azt hittem, hogy megint ő ver. Nagyon megijedtem, majdnem meghaltam. Csak félrehajtottam az ágakat, és ott láttam magam előtt, és már éreztem is a fájdalmat a hátamon, pont, mint akkor...

– Csak képzelődtél, Cathe. Talán neked csapódott egy ág, és eszedbe juttatta...

88

– Biztosan igazad van. Olyan jó, hogy itt vagy, olyan jó, hogy velem vagy, Pierre. Ha te nem lennél, már nem élnék, és...

Christiane elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Pierre észrevette a zavarát. Magához húzta, felemelte a fejét.

– És...?– És nem érezném magam ilyen biztonságban...– ...és...?– ...és nem lennék ilyen végtelenül nyugodt és boldog, mint amilyennek melletted

érzem magam...Pierre szíve megdobbant ezekre a szavakra. Megfordult vele a világ, ahogy a lány

lassan hozzá simult. Alig mert megszólalni.– Boldognak érzed magad?– Mint még soha! Te kedves vagy és jó, és magam sem tudom pontosan, mi

történik velem, de szeretek a közeledben lenni...– Igen – szólt rekedten a férfi -, valami történik velünk... Cathe... Cathe... én...Nem bírta tovább. Ereiben őrült táncot járt a vér, és lerombolt minden gátat, amit

az esze emelt. Két tenyere közé fogta a lány sápadt arcát, és gyöngéden megcsókolta. Christiane ajkai szétnyíltak, szemét lehunyta, és átadta magát a férfi forró ölelésének. Eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen, a pillanat olyan varázsos, olyan bódító erővel tartotta fogva, hogy minden másról megfeledkezett. Csak a férfit érezte, az erősen ölelő, mégis gyengéd karokat, az édeskés illatot az orrában, a sűrű, fekete hajának simogató érintését az arcán és a nyakán, és a puha, remegő ajkakat az ajkain. Nem gondolt semmire, csak itta magába a szenvedélyt, amely belőle áradt, és lassan ő is átölelte. Arra eszmélt, hogy hanyatt fekszik, és Pierre fölé hajolva csókolja, kezével végigsimítva a vékony ingen keresztül testét. Beleborzongott, ahogy ujjai a melléhez értek, és forró tenyere lecsúszott a hasára. Megfeszült, ösztönösen a mohón kutató kéz után kapott, és megállította.

– Kérlek, Pierre... még ne... ne siessük el...A férfi engedelmesen bólintott, és újra megcsókolta.– Nem teszek semmi olyat, ami a kedved ellen van, Cathe...– Ne haragudj, de én még... nem merek továbbmenni...Pierre mosolygott, és bár nagy erőfeszítésébe került lecsillapítania magát, csak

bólintott újra.– Ne félj, kedves, nincs semmi baj. Várok, ameddig csak akarod.Christiane hálásan nézett rá.– Te olyan jó vagy, Pierre... Ölelj magadhoz erősen, kérlek!Pierre magához szorította, és a nyakába csókolt.– Cathe! Én szeretlek! – suttogta.

89

Christiane szeméből két csillogó könnycsepp gördült ki. Olyan kimondhatatlanul boldog volt, olyan vadul kalimpált a szíve, ahogy a halkan kimondott szavak beledübörögtek a fülébe. Ó, istenem, szereti! Szereti őt és ő is szereti Pierre-t. Igen! Végre ki meri mondani, hogy szereti!

– Én is szeretlek, Pierre, nagyon! Nem is tudod, mennyire nagyon...Most ő csókolta meg a férfit, esetlenül és bátortalanul, de őszintén és remegőn.

Aztán csak feküdtek egymás mellett hosszú percekig némán, amíg a vad érzékiséget szelíd öröm váltotta fel. Összebújtak, mint két madárfióka, és behunyt szemmel élvezték egymás közelségét, amire titkon már mind a ketten vágytak. Christiane érezte, hogy tagjaiban ismeretlen melegség árad szét, és megértette, hogy ez volt az a furcsa, bizsergető vibrálás, amely már azóta feszíti, hogy magához tért. Ez a szerelem, ez hát az az édes béklyó, amelyet minden férfi és minden nő szívesen hordoz. Hálát adott az Istennek, hogy megengedte neki megismerni ezt az érzést és a férfit, aki megismerteti vele.

– Mennünk kellene – szólalt meg Pierre. – Gaston már biztosan aggódik.Christiane kinyitotta a szemét. Persze, hiszen sajnos nem egyedül vannak a

világon.– Menjünk. Nem venném a lelkemre, ha rossz perceket szereznénk neki.Felálltak, Pierre még egyszer megcsókolta a lányt, aztán elindultak visszafelé.– A vizestömlőért még el kell mennünk – mondta a férfi, amikor a tisztásra értek.– Miféle vizestömlőért? – kérdezte Christiane csodálkozva.– Hát, én tulajdonképpen... azzal az ürüggyel jöttem utánad...A lánynak csak most világosodott meg a dolog.– Ááá! Szépen vagyunk, doktorom! – nevetett kacéran. – Szóval leskelődtél!Pierre nevetett, és magához húzta.– Bizony, hogy leskelődtem! És nálad gyönyörűbb lányt még életemben nem

láttam...– Csitt! – zsémbelt a lány, és kezét Pierre szájára tette. – Nem akarom hallani,

hogy mit láttál!Pierre belecsókolt a puha, meleg tenyerébe, és elhúzta onnan...– De amikor még beszélni is olyan jó róla! Azok a formák! Az a fehér,

bársonyos...– Elég! – nevetett Christiane. – Ha el nem hallgatsz most rögtön, elszaladok!– De én utánad futok, és elkaplak! És akkor, jaj neked!– Miért, mi lesz akkor?– Megcsókollak...– Akkor már szaladok is...Pierre elnevette magát, és megölelte újra.

90

– Igazán el akarsz szaladni?! Christiane a fejét rázta.– Dehogy! Dehogy akarok! Csak ölelj szorosan, és ne engedj el soha!Gaston már a kapuban várta őket. Vigyorgott, és sokatmondóan grimaszolt hozzá.

Christiane nem is állta meg nevetés nélkül. Olyan boldog volt, hogy még az öreget is megölelte, aztán zavarba jött, és beszaladt a házba. Pierre nem szólt semmit, csak csillogó szemmel az öregre nézett, kezét a szíve fölé tette, és ujjaival utánozta a dobogást. Gaston megölelte Pierre-t és megveregette a vállát. Pontosan azt tette, amit ilyenkor egy apa vagy egy jó barát tenne: együtt örült vele tiszta szívéből.

Másnap Donzere-ben aludtak egy jólelkű gazda kertjében, mivel egy fogadós sem volt hajlandó befogadni őket. Sámson bőkezűen fizetett, a derék ember meg is lepődött egy kicsit, nem gondolta, hogy az ilyenféle vándorkomédiás cigányoknál csengő arany volna. Nem is azért fogadta be őket, hanem mert fiatal korában maga is vágyott közéjük, szabadon akart élni, járni az országot.

Csakhogy háborúba kellett mennie, s egy ködös, szürke hajnalon, egy vaktában vívott csatában elvesztette a fél lábát. Belelőttek, s a felcser levágta. Ezzel persze befellegzett a vándorlásnak. Kemény munkával szerezte a kis házat és a földet a város szélén, és csendesen éldegélt a családjával. De ha a városba komédiások vetődtek, soha nem mulasztotta el megnézni az előadást és szóba elegyedni az örök vándorokkal. Most egyenesen el volt ragadtatva, hogy ráadásul nála szálltak meg, kihordta nekik az összes ennivalóját, még egy korsó bort is kerített valahonnan. Egyfolytában locsogott, fecsegett, mint egy fehércseléd, alig tudták megmagyarázni neki, hogy fáradtak és pihenniük kell. A gazda végre elköszönt és bement.

Sámson és Mathias elhelyezkedett a szekéren jól betakaróztak, mert bizony hűvösek voltak már az éjjelek.

– Holnap leérünk Montelimarba – mondta Mathias. – Ott tartunk egy előadást, aztán körülszaglászunk, nem tud-e valaki a te emberedről.

– Jó – felelt Sámson. – De nem túl veszélyes ez? Mathias nevetett.– Gondolod, barátom, hogy a csendőrkapitányt akarom megkérdezni, nem látott-e

errefelé egy börtönből szökött embert? Látjuk, hogy nem jártál még tisztességtelen úton, nem tudod, mi a módja ennek...

Sámson nem felelt. A megölt diák jutott eszébe. Vajon ki mondja meg neki, hogy tisztességtelen volt-e, amikor elvette az életét, vagy nem? Honnan tudhatná ő, szegény boldogtalan, de bárki más is, hogy joga van-e embernek ember felett ítélkezni?

– És mit adunk elő? Mathias megint nevetett.

91

– Hja, barátom, azt bizony én sem tudom. Vannak állandó dolgok. Én például megugráltatom egy kicsit a mi öreg medvénket, az Enyves bemutatja a trükkjeit, tudod, bámulatosan gyors keze van a csibésznek, Jonas és André énekelnek és zenélnek. Aztán jön a fő attrakció: mindenféle cifra jelmezt szedünk magunkra, és előadunk egy történetet. Néha szomorút, néha vidámat, ez attól függ.

– Attól függ? Mitől?– Hát, hogy mi sül ki belőle. Tudod, ennek Mulajana a mestere. Rendszerint akkor,

ott találja ki. Mi csak megyünk utána, mint a birkák, a történetet ő irányítja. Néha odasúg valamit, hogy mi következik, mit csináljak, de ezt mindig az előadás közben csinálja. Sokszor már a szívbaj jön rám, alig tudok kikeveredni egy jelenetből. Szóval attól függ, hogy szomorújáték vagy komédia lesz-e a dologból, hogy milyen kedve van Mulajanának. Furcsa, nem? Sosem beszél arról, hogy mi jár a fejében, de aztán mindig elárulja magát, amikor játszunk.

– Tényleg furcsa. És honnan szedi a történeteket? Mathias megvonta a vállát, és a fülére húzta a takarót.– Hidd el, fogalmam sincs. De szerintem ő találja ki. Ideje éppen van rá. De lehet,

hogy ezek igazi történetek, látta vagy hallotta valahol, s aztán kiszínezi, kibővíti... nem tudom. Sokszor elmegy, és napokig nem kerül elő. Néha már azt hiszem, ott maradt valahol, de aztán mindig felbukkan. Nem mond semmit, csak felmászik a szekérre, és jön tovább velünk.

– Nehéz lehet neked így... úgy értem, ha közel áll hozzád...Mathias néhány pillanatig hallgatott, aztán csöndesen azt felelte:– Ha elmegy, rettegek, hogy nem jön vissza. De ha itt van, hideg és érzéketlen. Azt

hiszem, nem vagyok neki több, mint egy mostohatestvér. Ez fáj, de nem tehetek ellene semmit.

– Sajnálom... – motyogta Sámson.– Aludjunk. Holnap sok dolgunk lesz.– Aludjunk. Jó éjt.– Jó éjt.Hajnalban indultak, de az út tovább tartott, mint gondolták. Az egyik ló megállt,

nem bírt tovább menni, pihenni kellett. Már beesteledett, mire a városba értek, úgyhogy az aznapi előadást el kellett halasztaniuk. Bekéredzkedtek egy fogadó udvarára. Néhány arany meglágyította a fogadós szívét, és hozott nekik ennivalót, de szobát már nem tudott adni. Mindegy, még így is jó volt. Az éjszaka csöndesen, nyugodtan telt el. Reggel aztán nekiláttak, hogy felkészüljenek. Kiszedegették a nagy utazóládákból a jelmezeket, és magukra próbálgatták. Sámson egy fehér selyemruhát választott. Jó bő volt, ketten is belefértek volna. Még nem látott soha ilyet: az ing és a nadrág egybe volt szabva, középen hosszában egy gombsor fogta össze. A bokáján és

92

a csuklójánál óriási csipkefodor volt, a nyakánál pedig széles, bőven ráncolt körgallér. Sapka is járt hozzá, piros, mint amilyenek az óriási gombok voltak. Mathias jót nevetett, amikor meglátta, de még nem volt elégedett a látvánnyal, fogott egy széles sálat, ruhákat tekert a dereka köré a ruha alatt, jó vastagon, aztán a sállal odakötötte. Most aztán úgy nézett ki, mint egy körte. Olyan széles lett a csípője, mint egy kofaasszonynak. Mathias hátrébb lépett, hogy jobban lássa, aztán elégedetten összecsapta a kezét.

– Most jó. Most tökéletes. A saját anyád sem ismerne rád! Várj csak! – mondta hirtelen, és kotorászni kezdett egy kisebb ládikóban. – Van itt valahol... áá, megvan! Ezzel még bekenlek!

– Mi ez?– Arcpirosító.– Arcpirosító? De hát az asszonyoknak való!– És színészeknek. Ki kell emelni az arcodat. Maradj nyugton egy kicsit.Azzal mutatóujját a téglavörös porba mártotta, és Sámson arcára két alma

nagyságú kerek foltot rajzolt, végül az orrát is bekente. Még a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében. Amikor kész lett, félrebillentette a fejét, és csettintett a nyelvével.

– Hát, én egy zseni vagyok!Sámson nem volt a dologtól ennyire elragadtatva. Idétlenül topogott, forgott körbe-

körbe, sehogy se érezte jól magát a jelmezben.– Mathias, te bohócot csináltál belőlem!– Pontosan – rikkantotta nevetve a férfi, és barátságosan megveregette Sámson

vállát. – Na, ne morogj, cimbora! Ez komoly munka lesz! Neked kell odacsalogatni az embereket a szekerekhez. Minél feltűnőbb a külsőd, annál többen figyelnek oda rád. Na gyerünk! Dologra fel.

Ezzel hátrament a medvéhez, hogy őt is felkészítse az előadásra. Fél óra múlva elindult a három szekér. Végigdöcögtek a szűk utcákon, megkeresték a piacteret. Ilyentájt ott fordul meg a legtöbb ember. Egymás mellé állították a szekereket, és kezdődött is a mulatság.

Ahhoz képest, hogy először csinálta, Sámson egész jól boldogult. Felállt egy hordóra, és jól kieresztette a hangját, hadonászott, mint egy bolond, hogy észrevegyék.

– Tessék, tessék! Ide tessék! Itt látható a világhíres varázsló! Megnézhetik a delejes szemű indiai fakírt, aki megbabonázza a vadállatokat! Tessék, tessék! Társulatunk előad egy történetet, amely olyan igaz mese, mint ahogy igaz, hogy én itt állok! Tessék, tessék, jöjjenek közelebb!

Az emberek megálltak, néhányan közelebb is jöttek, és félkör alakban körülvették a szekereket. Jonas és André kezdték. André egy erős hangú furulyán játszott, Jónás pedig énekelt hozzá. Egy románcot adott elő, aztán egy bordalt. Utána az Enyves

93

következett. Magas, nyúlánk fickó volt, úgy jött be, hogy kézen állva lépkedett. Amikor a rögtönzött porond közepére ért, talpra ugrott, és intett, mire egy tizenévesforma kölyök jött elő egy kosarat cipelve. Letette, aztán se szó, se beszéd dobálni kezdett Enyves felé egy csomó almát, aki elkapta őket, és észvesztő gyorsasággal a levegőbe repítette valamennyit szépen sorban. Ha egy esni kezdett lefelé, elkapta, és újra feldobta. Az almák engedelmesen repültek, mintha szárnyuk nőtt volna, egy-egy kört formázva a jobb és a bal keze felett. A közönség tátott szájjal bámult és tapsolt. A piacon rendszerint nem ilyen izgágák a gyümölcsök, megelégszenek egy jó nagy kosárral, nem vágynak repülni. Furcsa volt látni nekik, hogy ilyet is lehet velük csinálni, nemcsak megenni.

Közben az Enyves bedobálta az almákat a kosárba, és meghajolt. A gyerek ekkor egy óriási, fényes kardot húzott elő, és szertartásosan odavitte neki. Enyves áhítatosan átvette a fegyvert, és két kézben tartva a feje felé emelte. A közönség elhallgatott, várta, hogy mi fog ebből kisülni. A férfi egy darabig nem mozdult, aztán hirtelen megpördült a saját tengelye körül, villámgyorsan forgatni, pörgetni kezdte a kardot. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig lehetett követni, mit csinál. Hol a pengéjénél fogva pörgette, hol a markolatánál megragadva vagdalkozott vele; feldobta a levegőbe és elkapta, átlendítette a lába között, mindezt olyan bámulatos sebességgel és ügyességgel, hogy egy karcolás nem sok, annyi sem esett rajta. Az emberek megkövülten bámulták, egy pisszenést sem lehetett hallani. Az éles, csillogó-villogó penge suhogva szelte a levegőt, aztán egyszer csak megállt, hegyével a föld felé mutatva. Sámson nagyot nyelt. Ha ezt valaki neki mesélné, biztosan bolondnak nézné az illetőt. Hihetetlen, hogy egy ilyen fiatal férfiban a mozgásnak és a pontosságnak ilyen kifinomult összhangja legyen. Ha belegondolt, hogy mennyi gyakorlásra, mennyi kitartásra volt szükség ahhoz, hogy ez a mutatvány ilyen tökéletes legyen! És még nincs vége!

Enyves lassan a feje fölé emelte a kardot úgy, hogy a hegye még mindig lefelé mutatott, hátrahajtotta a fejét, kinyitotta a száját, és óvatosan beleirányította az éles pengét. Az emberek felhördültek, néhány gyengébb idegzetű cselédlány felsikított. Sámsonban is meghűlt a vér. Mint orvos tudta, hogy ez egyszerűen képtelenség, és el is határozta, hogy okvetlenül megkérdezi majd tőle, hogy csinálta. Közben Enyves egyre lejjebb tolta a torkán a kardot. Egy nő, aki az első sorban állt, kezével eltakarta a szemét. A markolat már majdnem a szájához ért, amikor végre kifelé kezdte húzni. Megkönnyebbült morgás hallatszott innen is, onnan is, és amikor a kard újra kint volt, nagy tapsot kapott. Meghajolt néhányszor, aztán elhagyta a porondot.

A színdarab következett. A félkör közepére Mulajana jött be, díszes, de már nem divatos ruhában. Fején paróka, arca kifestve. Sámson alig ismerte meg. Végigsétált a szekerek előtt, és elváltoztatott hangon beszélni kezdett. Egy ifjúról beszélt, akiért a

94

szíve lángolt, de akitől pénzsóvár apja eltiltotta. Most Mathias lépett be a körbe, ő volt a hősszerelmes. Igaz, ezt csak néhány perce tudta meg, úgyhogy most egy kicsit akadozva enyelgett a sűrűn pislogó lánnyal. Az édeskettest egy díszes ruhás férfi rontotta el, mögötte egy hajlott hátú, szakállas öreggel. Armand és Henri volt az alaposan bemaszkírozva. Testvérek voltak, csak néhány hónapja csatlakoztak a társulathoz. Armand volt a gonosz vőlegény, akinek a kedvéért a zord atya, Henri elválasztotta egymástól a szerelmeseket. Persze a két rivális között szóváltás kerekedett. Mulajana rohangált egyiktől a másikig, és szívszaggatóan jajgatott. Két szemrehányó szó között halkan odasúgta Armandnak: – Öld meg!

Armand majdnem kiesett a szerepéből. Ilyet még sosem kért Mulajana. Megölni a szimpatikus hőst, akivel pedig a végén össze kellene jönni az epedő kisasszonynak? Mi ez? Elment ennek a lánynak az esze? Az ilyesmit nem szereti a közönség! Alig észrevehetően nemet intett, de Mulajana olyan szemrehányóan nézett rá, hogy Armand nem mert ellenkezni tovább. Egy-két szó után elővette az oldalán fityegő tokból a kardot, és drámai mozdulatokkal szíven szúrta a meglepett Mathiast. Ő haldoklott egy kicsit, aztán megint csak a fölötte siránkozó Mulajana halk utasítására szépen, engedelmesen kilehelte a lelkét. Akkor aztán a kegyetlen férfi a házába vonszolta a nőt, aki némaságot és engedetlenséget fogadott.

A nézők kezdtek elszállingózni. Nem volt ínyükre ez a fene nagy szomorúság, a sok szenvedés. Pedig a java még csak eztán jött. A vőlegénynek verni kellett a menyasszonyt. Persze csak színből, de azért jó nagyokat ütött, a boldogtalan lány pedig akkorákat esett, hogy Sámson néha felszisszent. A szekerek mögül a többiek elképedve nézték a jelenetet. Mathias is megkövülten bámult, és lázasan járt az agya. Rá akart jönni, hogy mitől lett egyszerre ilyen véres a szomorújáték. Tudta, hogy valami nincs rendben, s hogy a baj gyökerét Mulajana lelkében kell keresni. Közben a dráma a végkifejlethez érkezett. A menyasszony egy szívszaggató monológ után megmérgezte a vőlegényt, utána pedig hosszas vívódások közepette megölte magát azzal a karddal, amellyel szerelmét ölte meg a gyűlölt férfi.

Dermedt csend támadt. A félkör úgy megritkult, hogy a földön heverő Armand tisztán látta a még ott álldogáló néhány asszony szoknyája között a nyüzsgő embereket. Felpattant, és felsegítette Mulajanát, aki kábán követte őt a szekerek mögé. Sámson, hogy mentse, ami menthető, újra kiabálni kezdett. Az egekig dicsérte a bűvös hatalmú indiai fakírt, aki uralkodik a vadállatokon. Mathias, aki közben felvette már a jelmezét, amikor újra elegen ácsorogtak körülöttük, behúzta a lustácska mackót, és igyekezett minél több mutatványra rávenni.

Ursus, így hívták a behemót négylábút, kelletlenül forgott, táncolt, fogai közé engedte Mathias karját, hagyta, hogy felüljön a hátára, de nem volt különösebben lelkes. Igaz, Mathias sem. Végig Mulajanán járt az esze. Amit az előbb csinált,

95

nagyon nyugtalanította. Jobb lesz utánajárni ennek a dolognak, gondolta, mielőtt nagyobb baj nem történik.

A mutatvány végén Sámson megkérte a közönséget, hogy segítsék a társulatot adományaikkal, amit majd a szorgos titkár fog begyűjteni. Mathias erre egy kosarat nyomott Ursus két mellső mancsa közé, és az emberek dobáltak is bele némi pénzt, élelmet, amit nélkülözni tudtak. Aztán szétszéledtek, ők pedig felültek a szekerekre, és visszadöcögtek a fogadóba.

Sámson elgondolkodva vetkőzött. Furcsa. Most valahogy neki is az az érzése támadt, hogy azzal a lánnyal valami nincs rendben. Kisvártatva megjelent Mathias is, hogy elrakja a ruhákat. Szótlanul rakosgatott a ládákban, és Sámson nem tudta megállni, hogy meg ne szólítsa.

– Mathias, mondd, mi volt ez? Azt nem mondtad, hogy ilyen véres drámákat játszotok...

A férfi fel sem nézett, úgy felelt.– Nem tudom, cimbora, nem tudom. De ez már tényleg komoly dolog lehet. Ilyet

még sosem csinált.– Nem lehetne valahogy... Mathias megrázta a fejét.– Nem. Most nem. Még gondolkodnom kell. Majd ha megtaláltuk a barátodat,

akkor beszélek vele.Sámson nem akarta feszegetni a dolgot, úgyhogy ráhagyta. Tulajdonképpen ő sem

tudta eldönteni, mi lenne a helyes, mit tenne, ha Mathias helyett kellene cselekednie.– Most megyek, megpróbálok megtudni valamit a te emberedről. Velem jössz?Sámson bólintott.– Akkor töröld le a képedről a pirosítót. Még azt hiszik, hogy „azok” közé

tartozol...Nevetett, de a szeme nem mosolygott. Sámson lemosta magát, és elindultak.

Visszamentek a piacra, járkáltak az árusok között, válogattak, de nem vettek semmit. Végül, hosszas keresgélés után Mathias megállt egy anyóka előtt, aki tojást és zöldséget árult.

– Szép ez a tojás, néne! – mondta barátságosan Mathias. – Hogy adja!– Egy sou egy darab, fiam.– Ó! Egy sou! Talán a király tyúkjai tojtak, hogy ilyen drága?– Nem a', biz az enyémek, de jóféle falusi tojás ez, fiam, ne szapuld, amíg nem

láttad feltörve! Friss ez, csak reggel szedtem ki a kendermagos alól!– Messze lakik innen, néne?– Két órácska járásra innen, egy faluban.– Gyalog jár be kend ezekkel a kosarakkal?

96

– Nem telik öszvérre, szekérre, fiam. Azér' adott az Isten lábakat, hogy azon járjunk.

– Hát bírja, néne?– Bírom én, bírom. Ha nem bírnám, nem jönnék. Mathias nevetett.– Az már igen, néne! Hanem, hallja csak. Nem tud kend valami orvosfélét

errefelé?– Orvosfélét? Nagy a város, biztos akad benne egy neked is, fiam.– Nem nekem kell, hanem a barátomnak. Valami rossz nyavalya kínozza a

gyomrát.A néne Sámsonra nézett, és megértően bólintott.– Látszik is rajta. Olyan a képe, mintha tehénganajba harapott vóna.– Csakhogy nekünk nincs ám pénzünk híres városi doktorra, néne. Jó volna valami

falusi tudós ember is, aki keveset kér a tudományáér'.Az anyóka elgondolkodott.– Háát, ami igaz, az igaz. Ezek a finnyás urak nem nyúlnak a szegény emberhez,

csak a zsebét ürítik ki. De tudod, fiam, van nekem egy testvérbátyám, tőlünk a harmadik faluba' lakik. Annak a menye egyszer valami rossz gombát evett, mán úgy vélték, hogy meghal. De a bátyám hallott valami emberről, aki el szok menni az olyan szegényekhez ingyér', és segít, ha tud. Igen dicsérte, bizony, de hogy ki az a doktor, azt mán nemigen tudom megmondani, fiam.

– Ha elmegyünk a bátyjához, megmondja nekünk?– Azt én nem tudhatom. Olyan annak az esze, mint a rosta. Amit belétesznek, ki is

hull belőle. De a fia, az lehet, hogy tudja.– Hogy találunk oda, néne?Erre aztán a néne hosszas magyarázkodásba fogott, már alig tudták követni. Végül

még rájuk sózott két tucat tojást, mielőtt el bírtak szabadulni tőle. Sámson nagyon jól mulatott, és ha nem látta volna Mathias szomorú szemeit, azt hitte volna, hogy örülhet. Visszamentek a fogadóba. A többiek ettek és pakolgattak, a cigánylány Ursust etette. Ők is letelepedtek a szekerükre, és bekaptak valamit.

– Most mit csinálunk? – kérdezte Sámson két harapás közt.– Megkeressük azt a doktort, aki meggyógyította a néne bátyjának menyét. Hátha

ő lesz az. Vagy ha nem, hát lehet, hogy ismeri.– De miért mondanák el, hogy hol van?– Ugyan, Sámson. A vándorkomédiásnál szegényebb embert aligha láttak. Mitől

félnének? A szegény a szegényben megbízik, csak a pénztől tart. A sok pénztől.– Jó. Akkor menjünk.

97

– Holnap, barátom, holnap. Ma pihenünk. Kell az embereknek egy kis szórakozás...

Úgy lett, ahogy mondta. A komédiások szétszéledtek, csak ők ketten maradtak ott a szekerekre vigyázni. Mulajana jött vissza leghamarabb. Felmászott a vackába, és reggelig elő sem jött. Mathias és Sámson sokáig beszélgettek. Egyik is, másik is elbeszélte, honnan jött és mit csinált addig, amíg nem találkoztak. Sámson szótlanul hallgatta Mathias élettörténetét, és egy kicsit szégyellte magát. Az ő kínjai, bajai olyan jelentéktelennek tűntek a komédiáséhoz képest, aki már egészen apró gyermekként kénytelen volt megkeresni a kenyerét. Háborús időkben ez különösen nehéz feladat, ez az ember pedig még mindig él, sőt úgy ismeri az országot, mint a tenyerét, tud bánni az emberekkel, talán egyvalakit kivéve...

Másnap nekivágtak a falu felé vezető útnak. Még a nénével is találkoztak, aki ráérősen lépdelt a porban mezítláb. Hátán egy batyu, a kezében pedig egy kosár lógott. Mathias óvakodott megállítani a szekeret, mert attól tartott, hogyha a néne beszélni kezd, nem szabadulnak tőle egykönnyen. Csak intett neki, de az anyóka persze nem állta meg szó nélkül, úgy kiabálta utánuk a különféle tanácsokat.

Nehezen találták meg az öregembert, és ami azt illeti, nem is volt túl segítőkész. Szegény Mathias vagy egy fél óra hosszat győzködte, de nem ment semmire. Az öreg nem volt hajlandó megszólalni. Nem hogy segíteni nem segített: egy árva hang, annyi nem sok, egy szó sem hagyta el a száját. A menye is bent volt a szobában, és komoran figyelte a jelenetet. Amikor Mathias végül feladta és kiment, az asszony utána sietett, és megszólította.

– Uram!A férfi megfordult.– Igen...?– Kérem, ne haragudjon rá. Mostanában nagyon nehéz vele, még nekünk is. Maga

meg ugye idegen.– Semmi baj. Majd csak lesz valahogy.– Nem, nem, én tudom, milyen rossz, ha az ember bajban van, és nincs, aki

segítsen. Én tudom, hol van az a doktor... Mathiasnak felcsillant a szeme, és közelebb lépett.– Megmondja?– Hát persze. Az az ember itt lakik valahol az erdőben. Egy öreg jár be a faluba

élelemért, meg ugye, ami nekik nincs. Olyankor hoz gyógyszert a régebbi betegeknek, meg megnézi az újakat. A doktor csak akkor jön, ha komoly baj van.

– De ha hirtelen kell? Mi van, ha hirtelen kell a segítség?Az asszony suttogóra fogta a beszédét.

98

– Van az erdőszélen egy jelzője. Azon van egy bádogkolomp. Ha nagy a szükség, azt szoktuk megrángatni, ő meghallja, és siet a faluba.

– Hm. Elmés megoldás. Hol az a kolomp?– Azt csak néhány ember tudja, én nem. De ha türelmes az úr, és kibírja a kórság is

holnapig, várjék. Holnap jön az öreg. Sót ígért neki a vén Cossolent.– Holnap?– Holnap. Reggel.– Köszönöm, jó asszony. Az isten fizesse meg.– Ne köszönje kend, nekem is lehet még szükségem, amikor balzsam a jóság.Mathias meghajolt, és visszament a szekerekhez. Sámson már tűkön ült, alig várta

a híreket. Amikor megtudta, hogy mit végzett Mathias, olyan jó kedve lett, hogy még énekelt is.

Kihajtottak a faluból, és letáboroztak a patakparton. Nagy tüzet raktak, és a cigányok meséket mondtak, szépen sorban, mindegyikük. Sámson úgy aludt el, hogy végre reménykedett valamiben, hogy várta a reggelt. Nem gyötörték rémálmok, mélyen aludt, mint gyerekkorában. Még mosolygott is valamin.

9.

Halk neszezés után bátortalan kopogás törte meg az elsötétített szoba csendjét. Catherine még a függönyöket is behúzta, hogy ne kelljen látnia az ablakon át hervadozó, kókadozó rózsáit. Miután egyszer hiába próbálkozott kiszökni, feladta. Nem ingerelte tovább a grófot. Inkább a bálra koncentrált, ő is meglepetést akart szerezni neki, olyat, amitől égnek áll majd minden szál haja.

– Tessék!Jacques bújt be az ajtónyíláson.– Asszonyom, a szabó van itt. Beengedjem?– Persze, Jacques. Küldd be!Alacsony, tömzsi, kopaszodó emberke lépett be sietve, megállt Catherine előtt, és

mélyen meghajolt. Mulatságos figura volt a feje tetején libegő pár szál hajával, izgágaságával és rút, majdhogynem visszataszító külsejéhez képest finom anyagú és szabású, a legutolsó divat szerinti ruhájában.

– Méltóságos grófné! Hívatni méltóztatott... – mondta jól begyakorolt, behízelgő modorban.

Catherine elmosolyodott.– Igen, monsieur...– Bouvard...

99

– Monsieur Bouvard. Szeretném megbízni önt, hogy készítsen el egy ruhát.A kis embernek felcsillant a szeme. Már látta a nagy kupac aranyat, amit ezért

kapni fog.– Mégis, milyen ruháról lenne szó, madame?– Egy báli ruha, nekem.– Ó!– Figyeljen jól rám, monsieur... Bouvard. Olyan tökéletesnek kell lennie, amilyet

még életében nem csinált, érti?A szabó majdcsak földig hajolt, de nem szólt. Catherine folytatta.– Sem anyagot, sem munkát ne sajnáljon áldozni rá. Most elmondom, hogy

hogyan képzelem, maga leveszi a méreteket, és egy hét múlva készen hozza a ruhámat. Érti, monsieur?

Monsieur Bouvard megint nem szólt semmit, csak elővett egy csonkig kopott krétát, meg egy darab papírt, és figyelmesen az asszonyra nézett. Catherine bólintott. Tetszett neki a kis emberke.

– Nos. A ruha tűzpiros selyemből lesz. Az ujjai könyékig érőek, onnan piros csipkekesztyű. A dekoltázs olyan mély, amilyen csak lehet. A széleken, a dekoltázsnál és a szoknya alján fehér gyöngydíszítés, a gallér magas a nyaknál, mint az angol dámáké. Remélem, tudja, mire gondolok. Készítsenek selyemrózsákat a ruha anyagából, tegyenek egy csokrot a ruha derekára, és szórjanak közé gyöngyöt. A hajamban is lesz a rózsából és a gyöngyből. Csináljon egy maszkot is, ami a szememet és az orromat eltakarja, fehér selyemből. Ennyi. Van kérdése?

– Nincs, asszonyom.– Akkor végeztünk. Ha a ruha olyan lesz, amilyennek elképzeltem, busásan

megfizetem a fáradozását, monsieur Bouvard. És még valami. Egy hét múlva lesz a bál, kérem, korán reggel küldesse el, és ha volna szíves a rendelkezésemre bocsátani egy lányt vagy asszonyt, aki segít a készülődésben, hálás lennék.

– Természetesen, madame, a saját lányomat küldöm, Anne-t.– Köszönöm. Ez esetben majd vele elküldöm a fizetséget, így önnek nem kell ezért

külön idefáradnia.– Grófnő, ön tökéletesen meg lesz elégedve. Megbízhat bennem. Ha megengedi,

most megyek. Azonnal neki is látok.– Jól van, monsieur Bouvard. Au revoir!– Grófné... Ál' revoir!Catherine még megvárta, amíg a kis emberke eltűnik az ajtóban, aztán lerogyott az

ágyra. Keresztet vetett, aztán a toalettasztalán heverő Biblia után nyúlt.– Istenem – mondta félhangosan -, bocsásd meg nekem, amiért nem tudom a

bosszú gonosz angyalát kiűzni a lelkemből! Én nem vagyok erős, mint a te fiad, én

100

csak egy gyönge asszony vagyok, akinek más eszköze nincs, hogy megvédje magát annak az embernek a kegyetlenségeitől, akihez a balvégzete a te törvényeid szerint holtáiglan hozzáláncolta. Bocsáss meg nekem!

Letette a könyvet, aztán merengve tűnődött a két szón, amely maga volt a börtön és a megváltás: holtomiglan-holtodiglan... Börtön, ha a férfi túléli őt, megváltás, ha ő éli túl a grófot. Túléli? De ki mondja meg, mikor jön el az a nap? Lehet, hogy öregasszony lesz, mire az Úr megszabadítja...

Megrázta a fejét. Nem! Annyira nem lehet gonosz, istentelen, hogy valakinek a halálát kívánja! Még akkor sem, ha az a valaki Mont-Rouciéres grófja. Nem az ő dolga ítélkezni. Isten jó, és ő bízik az ő igazságában. Az fog történni, aminek történnie kell, és ő megelégszik majd az ítélettel...

Christiane és Pierre a patakparti csók után nagyon megváltoztak. A lány ha csak alkalma nyílt rá, lopva a férfit nézte. Itta minden szavát, elpirult egy-egy bókra vagy célzásra, s néha ő is szelíd mosollyal jutalmazta a kitartó udvarlást. Titokban, még magának sem merte igazán bevallani, kívánta a férfit. Azon kapta magát, hogy elképzeli, milyen lehet a teste, felidézte az ölelését, és elöntötte a forróság. Ha néha hozzáért – az asztalnál vagy a tűzhelynél, miközben főztek -, megborzongott, s az a jóleső bizsergés futott át egész testén a feje búbjától a lábujja körméig, amit már ismert jól.

Este sokáig beszélgettek, még jóval sötétedés után is az asztalnál ültek a remegő lángú gyertya mellett. Pierre az erdőről mesélt, a fákról, a patakról, az állatokról, nagy könyvekből gyógyfüvek és csodaszép erdei és mezei virágok rajzát mutogatta neki, és fáradhatatlanul magyarázott. Christiane átszellemülten hallgatta, de inkább a mély, erős férfihang és a zöld szemek csillogása kötötte le a figyelmét, mint a természet megejtő szépsége. Ha hátborzongató rémtörténeteket mesélt volna, akkor is ilyen rajongó kék szempár leste volna minden szavát.

Christiane egészen elfeledkezett a sebeiről, a fájdalomról. Úgy kihullott a fejéből minden, mint az emlékei, amelyek csak nem akartak visszatérni. Most nem gondolt arra a húsz évre, ami mögötte volt, s amelyet egyelőre jótékony, sűrű köd fedett a tudatának valamelyik hátsó zugában. Nem emlékezett arra, hogy ki ő, honnan jött és miért; csak arra a pár napra koncentrált, amit itt töltött ebben az eldugott kis erdei házban egy férfival, aki megmentette az életét, aki kedves és jó volt hozzá, aki vonzotta magához, mint mágnes a vasat, s akinek az érintésére úgy vágyott, mint az éhező egy falat kenyérre.

Pierre számára minden perc, amit a lány közelségében tölthetett, maga volt a boldogság. És minden perccel csak nőtt benne a vágy és a szerelem. Christiane olyan volt, mint egy szelíd erdei tündér. Mosolygott rá, és a tekintetük néha Összefonódott.

101

Egy ilyen pillantás pedig többet mondott a lány érzéseiről, mint ezer szerelmes szó. Érezte, ahogy gyorsabban lélegzik, és megremeg, amikor egy kedves szóval megdicsérte a haját vagy a szemét. Most már biztos volt benne, hogy nem közömbös iránta, és tudta, ha elég türelmes lesz vele, nem sürgeti, megtörik ez a gyenge ellenállás is. Hagyni kell, hogy megbarátkozzon a gondolattal, hogy szereti őt, s hogy kívánja, ahogy férfi csak nőt kívánhat. Édes volt ez a várakozás, tele apró örömökkel, újabb és újabb bizonyosságokkal. Mindketten pontosan tudták, hogy mi lesz ennek az ártatlan játéknak a vége, és minél tovább feszítették a húrt, minél érzékibbé váltak a pillantások és érintések, annál izgalmasabb volt az egész. Gaston mosolyogva figyelte őket. Persze nem volt vak, ha meg is némult, így látta a lopott csókokat, zavart, futó öleléseket, a kacér, pajkos huzavonát a tűzhelynél, amely megint csak okot és ürügyet adott a békítő simogatásokra, s a színlelt haragot oldó csókra.

Estefelé aztán egyszer csak szedelőzködni kezdett az öreg. Békés ábrázattal szedegette magára a motyóját, és némi magyarázkodás, mutogatás után elindult be a faluba.

– Hova megy? – kérdezte Christiane az ajtóban állva.– A faluba.– Hiszen most volt.– Most nem oda megy, egy másikba. Ahol a tó van, tudod.– Minek?– Kéthetente oda jár sóért. Egy vén zsidótól veszi, elég olcsón.– De miért este megy oda?– Mert ott fog aludni.– Ott fog aludni? Egy idegen helyen?– Az a hely nem idegen neki. Gaston zsidó. Christiane elnémult. Kicsit meglepte a dolog. Mindig azt képzelte, hogy a zsidón

látszik, hogy milyen vallást követ. Hogy jellegzetes az arca vagy a ruhája, vagy valamije. De Gaston egészen normális, katolikus embernek látszott.

– Nem gondoltam volna...Pierre elnevette magát. Micsoda gyermeki naivság! Átölelte a lányt, és homlokon

csókolta.– Miért? Mit gondoltál? Hogy vámpírfoga van, és csecsemőket eszik?Christiane elszégyellte magát. Pierre-nek igaza van, buta gondolatai vannak. Bár,

hajói belegondolt, ezek nem is a saját gondolatai voltak, egyszerűen csak elhitte a gonosz, rosszindulatú pletykákat, amiket ezekről az emberekről terjesztettek...

– Bocsáss meg...– Semmi baj, kedves Cathe, nem te vagy a hibás. A kor romlott, amiben élünk.

Amióta a világon vagyok, Gaston mindig velem volt. Óvott, tanított, a gondomat

102

viselte, amikor nem laktam a szüleimmel. Olyan, mintha az apám volna. Még fiatal fiú volt, amikor apám házába került. Rongyos volt és piszkos, átrohant a fél országon ijedtében. Megölték az egész családját, mert azt hitték, hogy kálvinisták. De ha kiderült volna, hogy zsidók, talán kétszerte jobban megkínozták volna őket. Gaston egy nagybátyjánál volt délen, így megmenekült. De Párizsba többé nem mert visszamenni. Ez két évvel ezelőtt történt, hogy én megszülettem. Ezerötszázhatvanötben. Alig volt húszéves. Most meg úgy néz ki, mintha hetven lenne, pedig még hatvan sincs.

– És apád? Nem bánta, hogy nem katolikus?– Apám előbb nem is tudta. Jóval később derült ki, de akkor már annyira a

szívéhez nőtt, hogy nem engedte el, sőt belement abba is, hogy hamisan tanúskodjon, katolikusnak mondva őt. Pedig ő érdemtelenre sosem pazarolta a jóindulatát. Akkor már én is megvoltam, és fölöttébb ragaszkodtam Gastonhoz. Ő volt a nevelőm. Az enyém és a húgomé. Mivel második fiú voltam, az én nevelésemre nem kellett olyan nagy gondot fordítani, mint a bátyáméra.

– Van bátyád?– Igen. Francois.Christiane lehajtotta fejét, és gondolkodni kezdett.– Ismerős ez a név. Francois... Talán az apámat hívták így... nem is tudom! Igen.

Azt hiszem, az apámat hívták Francois-nak. Francois... Francois... B... Brétigny... Igen! Francois Brétigny! Eszembe jutott, Pierre!

Tudom a nevemet! Catherine Brétigny! Catherine Brétigny...Pierre átölelte és magához szorította.– Látod, kedves, rendbejön minden. Lassan eszedbe fog jutni minden!Christiane a férfi ingébe fúrta arcát, és gondolkodott.– Olyan furcsa érzésem van, Pierre – mondta bizonytalanul. – Mintha valami...

mintha valamit rosszul csináltam volna... Valami nem sikerült, érzem, valami, ami fontos. De nem tudom, mi az, nem jut eszembe, pedig biztos, hogy nagyon fontos. Olyan idegen ez a világ, Pierre. Te vagy az egyetlen, akit ismerősnek érzek. Míg én magam is olyan furcsán idegen vagyok magamnak, nem is értem, miért...

– Ne rágd magad, Cathe. Elmúlik majd ez a rossz érzésed, ha visszatér az emlékezeted. Nyugodj meg. Gyere, pakoljunk el, aztán aludjunk.

– Jó. Pakoljunk el.Leszedték az asztalt, és elmosták az edényeket. Utána Pierre még olvasott egy

kicsit, de Catherine nem tudott odafigyelni. Túl sok minden izgatta. A lelkének nagyobbik fele boldog volt és szerelmes, de most, hogy eszébe jutott a neve, már nem hagyta nyugton a gondolat, hogy ki ő és mit keres itt. Egészen belefájdult a feje a

103

kavargó, csapongó képekbe, amelyek minduntalan lelki szemei elé ugrottak, úgyhogy végül feladta.

– Megyek, lefekszem – mondta kisvártatva. – Fáradt vagyok.Pierre kezet csókolt neki, és megsimogatta a sápadt arcát.– Menj csak, én még maradok. Úgyis kinn alszom, ahol tegnap.Christiane csöndesen nézte a szemét, ahogy ezt mondta. Olyan könyörgő volt a

hangja és a tekintete, hogy majdnem azt mondta: „aludj a szobában, a másik ágyon,” de mégsem merte. Ehelyett csak lesütötte a szemét, és halkan jó éjt kívánva bement a szobába.

Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, nekitámasztotta a hátát, és lehunyt szemmel ott állt egy darabig. Most olyan közel volt hozzá, hogy magához engedje, hogy egy kicsit megijedt. Megrémisztette, hogy ilyen nehezen tud uralkodni magán. Szíve hevesen dobogott, és remegett, mint a nyárfalevél. Még mindig maga előtt látta az izzó zöld szemeket, még akkor is, amikor kinyitotta a szemét, hogy az ágyához menjen. Levette a szoknyát és lefeküdt. Nyakig magára húzta a takarót, mert azt hitte, fázik. De hiába, a remegés nem szűnt, nem csillapodott. A fogyó hold bevilágított a kis ablakon, és kékes fénybe vonta a szobát. Hallotta, amint odakint Pierre becsukja a könyvet, és beteszi az asztal alatti fiókba, aztán elfújja a gyertyát. Az ajtó résein átszüremlő gyertyafény kialudt, és Pierre lefeküdt a földre a fal mellé, ahol tegnap is aludt. Neki sem jött álom a szemére. Nézték mind a ketten a sötétséget, és visszafojtott lélegzettel hallgatóztak: vajon moccan-e a másik, alszik-e, s ha igen, vajon mit álmodik? Ha ismerték volna egymás gondolatait! Újra és újra felidézték azt az első ölelést, azt az első csókot. A férfi elképzelte, milyen lett volna, ha nem kell megállnia, s a lány is szabadjára engedte vágyait, mintha a sötét éjszaka elrejtené piruló arcát.

Fáradtan, verítékben fürödve ébredtek mind a ketten már a nap első cirógató sugaraira. Úgy telt el a nap, ahogy az előző. A cinkos macska-egér játék, néha egy-egy forró pillanat, egy-egy önfeledt hallgatag perc, vágyódó ölelés, de semmi több. Christiane nem mert engedni, Pierre pedig nem merte siettetni őt.

Gaston estére sem került elő. Pierre nem aggódott túlságosan, máskor is előfordult már, hogy ott ragadt az öreg Cossolent-nál. Jól megértették egymást, mert a vén zsidó, aki legalább nyolcvanéves volt már, éppen olyan jól „beszélte” Gaston különleges jeleit, mint ő. Biztosan van mit megbeszélniük, de lehet, hogy beteg az apó. Mindig kínozta valami, és egy kicsit szerette is, ha körülugrálják.

Csendben vacsoráztak, és egy szó nélkül raktak rendet. Pierre nem merte szóba hozni, hogy szeretne a szobában aludni, ha nem is egy ágyban vele, de mégiscsak közelebb hozzá. Christiane pedig szégyellte volna megkérni Pierre-t. Hiszen ő mondta, hogy „még nem”... így maradt minden úgy, ahogy előző éjjel. Christiane a

104

szobában forgolódott az ágyában, Pierre pedig a konyha padlóján. És jöttek a tegnapi lázas álmok, képzelgések, vérpezsdítő fantáziaképek.

Christiane egyre jobban szenvedett. Egy percet sem bírt nyugodtan feküdni. Még meg sem fordult, már kényelmetlenül érezte magát újra, és hiába forgatta sűrűn a párnát egyik oldaláról a másikra, egy kis idő múlva már megint forró volt, elviselhetetlenül forró. Ha kitakarózott, akkor megremegett, s azt hitte, fázik, ha bebújt a pokróc alá, akkor szinte perzselt a durva szövet. Mintha száz kis ördög bújt volna belé, szurkálták, bökdöstek, és folyton azt suttogták: menj! menj oda hozzá!

Végül nem bírta tovább. Felállt, és óvatos léptekkel, lábujjhegyen odalopakodott az ajtóhoz. A gyalult deszkára tapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. A kilincsre tette a kezét, és vigyázva, hogy ne csapjon zajt, lenyomta. A zár engedett, és az ajtó résnyire nyílt. A lábából kiszállt az erő, a szíve majd kiugrott a helyéről, amint centiről centire húzta maga felé az ajtót.

Először nem látott semmit. Csak amikor lépett egyet, és felemelte a fejét, akkor vette észre, hogy ott áll előtte Pierre, és őt nézi. Csak a fehér inge világított kékesen a rávetődő holdfényben, és az az izzó, zöld szem, amit annyira szeretett.

– Pierre... én...A férfi felemelte kezét, és ujjainak hegyét a lány szájához érintette. Christiane

önkéntelenül előrelépett. A kezük már-már összeért, és a lány úgy szédült az izgalomtól, hogy azt hitte, mindjárt elesik. Pierre végigsimította felemelt kezével a lány forró arcát, aztán a nyakát, a vállát, aztán mohón csúszott tovább lefelé a derekára s a csípőjére, éppen úgy, mint ott a pataknál. De Christiane most nem mozdult. Lehunyta a szemét, és élvezte, ahogy bőrét égeti még ingén keresztül is Pierre tenyere. Lassan felemelte karjait, és átölelte a derekát, fejét a mellére szorította. Odabent vadul dobogott egy szív, egy érző férfiszív, amely őt kívánta. Pierre ekkor mindkét karjával átölelte Christiane-t és felemelte, hogy szája megtalálhassa a lány ajkait. Úgy csókolta, ahogy még soha senkit, mert még soha nem is kívánt így senkit, mint őt. Ha most „nem”-et hallana, biztosan megszakadna a szíve. De a lánynak már elszálltak a félelmei. Attól a pillanattól kezdve, hogy lenyomta azt a kilincset, tudta, hogy meg fogja tenni. Hagyta, hogy átragadjon rá a szenvedély, átadta magát az előtörő vágynak. Pierre megindult vele az otthagyott ágya felé, ott gyengéden ráfektette, és mellé ült. Szótlanul, igézetten nézte, majd lassan gombolni kezdte kifelé mellén az inget. Christiane egész teste lángolt, alig várta, hogy Pierre végre megérintse. A könnyű gyolcs puhán oldalra omlott, és a férfi ráhajolt a hófehér, feszülő melleire, hogy arcán érezze a bársonyos, simogató bőrét és megcsókolja a két édes halmot. Christiane a férfi hajába fúrta ujjait, és felsóhajtott. Semmi nem érdekelte, csak Pierre, csak őt látta, csak őt akarta. Pierre felegyenesedett és felállt.

105

– Gyere! – mondta halkan, és feléje nyújtotta két karját. Christiane kezébe csúsztatta kezét, és hagyta, hogy a férfi felhúzza előbb ülésbe, aztán tovább. Most ott állt az ágyon, szemben vele, egészen közel érezte a két melle között Pierre forró leheletét, aki gyengéden levette róla a kigombolt inget és aztán a fehér alsót is. Teljesen meztelenül állt előtte, mégsem érzett semmi szégyent, ahogy eddig. Olyan volt, mintha ezer éve ismerné már, mintha mindig is szerette volna, mintha mindig így kívánta volna.

– Látni akarlak! – suttogta Pierre. – Hiszen olyan nagyon gyönyörű vagy, kedves...Christiane mosolygott, és hirtelen támadt merészséggel, amin maga is meglepődött

egy kissé, ezt mondta:– Én is látni akarlak!Pierre nevetett, és már nyúlt is, hogy kigombolja ingét, de a lány megállította.– Nem! Én akarom...Azzal letérdelt, és szépen, egyenként átbújtatta az apró csontgombokat a lyukakon,

végül szétnyitotta az inget és levette róla, pontosan úgy, ahogy a férfi csinálta vele. Az ing a földre hullott, és a lány továbbment. Kioldotta a nadrágot tartó zsinórt, és két hüvelykujját a férfi csípőjénél a szövet alá csúsztatva lassan ettől az utolsó ruhadarabtól is megszabadította őt. Christiane-t egészen lenyűgözte az, amit látott. Nem emlékezett, hogy valaha is hallott-e szerelmes asszonyt szép férfitestről beszélni, de most úgy érezte, hogy örökké tudná bámulni őt. Arányos volt, erős, s amikor megérintette a sima, enyhén domború mellkasát, olyan forró melegség futott át rajta, mint nemrég, amikor még egyedül feküdt itt az ágyában.

Pierre magához húzta, és megcsókolta. Bőrük összeért, mellük, hasuk, ágyékuk egymásnak feszült, karjaik egymásba fonódtak. Ettől a pillanattól kezdve megállt az idő számukra. A lány teljesen átadta magát ennek a számára új, felemelő érzésnek, úgy ölelt és csókolt, hogy a türelmetlen mohósága csak még jobban feltüzelte Pierre-t. És akkor, egy szinte süket és vak pillanatban, miközben túláradó szenvedéllyel csókolta, belé hatolt, és néhány másodperc múlva együtt repültek a szerelem paradicsomába, a beteljesülésbe. Christiane nem érzett fájdalmat, de kiáltani szeretett volna, s ha Pierre nem csókolja közben, bizonyosan meg is teszi. Izmaik lassan elernyedtek, a perzselő forróság enyhült, de ők nem mozdultak. Ölelték egymást, test a testen, és ízlelgették a gyönyört, amely úgy röppent el, mint egy pillanat, s amely mégis még mindig ott égett minden porcikájukban.

– Szeretlek... – mondta a lány halkan, mire Pierre felemelte a fejét, és a szemébe nézett.

– Én nem... – súgta, és elmosolyodott. – Én nem egyszerűen szeretlek. Én imádlak! Én gyönyörű, kegyes istennőm!

Christiane elmosolyodott és megcsókolta.

106

– Boldoggá tettél engem, Pierre! Végtelenül boldoggá! Soha ne hagyj el engem!– Megígérem, kedves, kedves Cathe...Így aludtak el, egymás karjaiban, egymás szívének ütemes dobogását hallgatva. A

kíváncsi hold leskelődő ábrázata elé egy ezüstszegélyű felhő úszott, és a szobára puha sötétség borult. Könnyű álmuk volt, de rövid. Már majdnem hajnalodott, amikor elszenderedtek...

A vén Cossolent megint a köszvényével bajlódott. Hiába tiltakozott Gaston, nem engedte haza, így másnap is ott kellett aludnia. De harmadnap reggel már nem hagyta magát rábeszélni. Fogta a kis zsák sót, szépen elköszönt, ahogy illik, s miután még egyszer elmutogatta, hogy mit nem szabad az öreg zsidónak csinálnia, elindult hazafelé. Zúgott a feje a sok beszédtől, amit amióta betette a lábát a kapun, végig kellett hallgatnia. Jó ember volt Cossolent, de ezt a bőbeszédűséget csak nehezen tudta elviselni. Otthon, Pierre meg ő ha két hét alatt beszélnek ennyit, még ennyit se. És akkor még ott van az is ugyebár, hogy nem ismétlik ugyanazt kétóránként. Ha tudott volna beszélni szegény Gaston, szóról szóra vissza tudta volna mondani az apó minden, ezerszer hallott történetét. Ez a két éjszaka egy kicsit sok volt. Ráadásul persze álmatlanságban is szenved... Na igen.

Némileg megkönnyebbülve lépkedett végig a falun, aztán rátért a gyalogösvényre, ami a kunyhóhoz vezetett. Hamarosan meglátta az erdőt, az erdő szélén a magas cölöpöt, amin a bádogkolomp lógott. Az oszlop tövében ült valaki. Gaston meg is torpant egy pillanatra. Nem volt szokás itt megvárni őket. Innen csak jelezni szoktak. Ha baj volt, és tudták, hogy a faluba jön, mindig az öreg zsidónak szóltak. Gaston bizonytalanul indult tovább, olyan furcsa előérzete volt.

Az alak háttal ült, így nem láthatta őt. Egy férfi volt, szőke, tartásából ítélve fiatal. Gaston nem emlékezett, hogy lakna ilyenforma férfi a faluban. Ahogyan csak lehetett, csöndben közeledett, hogy legyen ideje megfigyelni. Hátha rájön, hogy jő szándékkal jött-e vagy sem.

Már csak pár lépésre volt tőle, amikor rálépett egy száraz ágra, ami reccsenve darabokra tört. Gaston megállt, a férfi pedig megfordult. Arcán széles mosoly terült el, felállt, és feléje tárta a karjait. Gaston hátrahőkölt! Mi a fene ez? Honnan tudja a nevét? Itt senki nem ismeri őket, látni is ritkán látják, nemhogy még a nevét is tudják! Résnyire húzta a szemét, hogy jobban lásson. Határozottan ismerős volt neki az arc, de nem ugrott be semmi.

– Gaston! – lépett feléje a férfi. – Hát nem ismersz meg? Sámson vagyok! Sámson Guilleroy!

107

A jó öregnek még a szája is kinyílt a meglepetéstől. Hát persze! Ez az! De hogy néz ez ki? Miféle maskara van rajta? Odalépkedett hozzá, és két ujjával bizalmatlanul megrángatta Sámson ruháját. Sámson úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult.

– Hát, öreg, igazad van! Ez tényleg nem éppen az udvari divat! De azért én vagyok az! Sámson. Elhiszed?

Gaston már vigyorgott és bólogatott. Megölelték egymást, és hosszú percekig csak örültek a viszontlátásnak.

– Hát Pierre? Hol van? Jól van?Gaston bólogatott, és az erdő felé mutogatva húzni kezdte Sámsont befelé a

sűrűbe. A férfi nevetve tiltakozott.– Várj csak, barátom! Nem jöttem ám egyedül! Velem vannak a barátaim is. Őket

nem látnátok szívesen?Gaston körülnézett, de nem látott sehol egy lelket sem. Sámson értette a kérdést.– Nem hoztam őket ide, nem akartalak megijeszteni. A barátaim

vándorkomédiások, cigányok. Három szekérrel jöttünk. A pataknál ütöttünk tábort még tegnapelőtt.

Gaston mutatta, hogy akkor menjenek oda. Sámson megkönnyebbülten fellélegzett. Egy kicsit félt, hogy az öreg majd bizalmatlanul fogadja a többieket. Lesétáltak az erdő széle mentén a patakhoz, ahol félkörben állt a három szekér, középen a tábortűz romjaival. A cigányok a patakban fürödtek, birkóztak, próbálták rávenni Ursust a mosakodásra. Szegény mackónak egyáltalán nem volt ínyére a hideg víz. Amint Gaston meglátta a jelenetet, hangtalan kacagásba fogott. Mókás volt a két barna bőrű, anyaszült meztelen férfi, amint egy óriási barnamedvét igyekszik mindenféle fortéllyal a sekély víz alá nyomni. Erőfeszítéseiket nem koronázta nagy siker. Már mindegyik csupa merő víz volt, de a mackó még a mancsát se áztatta el. Sámson is nevetett.

– Sose láttam még medvét, aki így irtózik a víztől... – mondta, és aztán nagyot kiáltott. – Mathias! Mathias! Megjöttünk...!

Mathias feléjük fordult és intett, aztán kimászott a vízből. Felkapta a parton hagyott ruháit, és úgy, ahogy volt, vizes testére húzta. Odaszaladt hozzájuk, és üdvözölte őket.

– Jó reggelt, Sámson! – mondta, majd az öregre nézett. – Maga ugye Gaston? Örülök, hogy végre találkozhattunk.

Gaston meghajolt és mosolygott. Nem állt neki mutogatni, úgyis tudta, hogy valószínűleg nem értenék meg. Meghívták reggelire, a levegőt már betöltötte a nyársról lehúzott két nyúl ínycsiklandó illata, és a halódó tűz füstjének csípős szaga. Letelepedtek, és felfaltak mindent, csupaszra rágtak minden kis csontot.

108

A cigánylány félrehúzódva csipegetett, komor volt és nyúzott. Az arca beesett, szeméből eltűnt a régi tűz, a régi csillogás. Sámson tűnődve figyelte őt is, Mathiast is. Lehet, hogy Mulajana számára ez a férfi sosem volt több, mint egy mostohatestvér, egy gyerek, akivel együtt nőtt fel, egy társ, aki mellette állt, de Mathias kezdte belátni, hogy kezdenek nagyon eltávolodni egymástól, hogy lassan elveszíti még a reményét is annak a szép álmának, hogy egyszer majd megnyeri a lány szívét. Mulajana egyszerűen keresztülnézett rajta, amióta felszedte az országúton, ott Digne-nál, nem ismert rá. Valami bántotta, emésztette, de nem beszélt róla. Máskor mindig neki sírta el a bánatát, de most magába fojtotta. Fogalma sem volt, mi történhetett, ami ennyire megtörte, megváltoztatta ezt a lányt, aki addig maga volt az élet.

Sámson alig észrevehetően megrázta a fejét, és az öreg észrevette a mozdulatot. Értett a nyilvánvaló jelekből, átlátta a helyzetet. O, aki a beszéddel most hadilábon állt, megszokta, hogy figyeljen. Figyeljen és lásson, anélkül hogy bármit is kérdeznie kellene.

Csönd lett, lassan mindenkire kezdett átragadni a búskomorság. Gaston fogott egy botot, és írni kezdett a patakpart kavicsos, homokos talajába. Sámson közelebb hajolt, és fennhangon betűzni kezdte a hiányos, kicsit töredezett mondatokat.

– „SZEKÉR MEGY ERDŐBE NAGYON LASSAN. KESKENY ÚT. EMBEREK GYALOG.”

Gaston elseperte a homokot, és újabb mondatba fogott.....– „HÁZ KÖZEL TISZTÁS ÉS PATAK. OTT LESZ SZEKÉR, EMBEREK

VENDÉG. GAZDA ÖRÜLNI.”Sámson ezt is felolvasta. A komédiások nevettek, és megköszönték a kissé

szokatlan meghívást. Mathias megveregette az öreg hajlott hátát és felállt.– Akkor pedig szedelőzködjünk. Elvégre ilyen pompás ajánlatot nagy bolondság

lenne elszalasztani. Menjünk, emberek! Vár az erdő, a mi igazi otthonunk!A vándorok hamar elkészültek, s aztán Gaston vezetésével, aki minden tőle

telhetőt megtett, hogy a legszélesebb és legkönnyebben járható ösvényeket válassza, nekivágtak. A majd' kétórás út jóval hosszabbra nyúlt a szokottnál. Néhol beszorultak a szekerek, hogy csak üggyel-bajjal tudták kiszabadítani a kerekeket, máshol meg olyan nagy volt a sár, hogy térdig süllyedtek benne ők maguk is. A nap már magasan járt, mire a három rozoga tákolmány kísérőivel együtt nyikorogva megállt a csodálatosan kerek tisztáson. Az emberek szájtátva bámulták ezt a tökéletesen szép helyet. Még Mulajana is egy pillanatra mintha kizökkenni látszott volna fásultságából. Mathias meghagyta a többieknek, hogy rendezkedjenek el úgy, hogy néhány napot valószínűleg eltöltenek majd ezen az istenáldotta helyen, aztán Sámsonnal és az öreggel együtt elindultak a ház felé.

109

Sámson már előre örült a találkozásnak. Elképzelte, vajon milyen lehet, megváltozott-e, vagy olyan, mint régen. Ugyanaz az álmodozó, csupa szív fickó-e még, aki azon a hajnalon lopva hagyta el Montpellier-t. Lopva, mint ő. Csakhogy az ő lelke korántsem olyan könnyű, mint a Pierre-é lehetett akkor.

Megérkeztek. Sámson némi csodálattal vegyes ámulattal nézte a barátságos kis kunyhót, a rejtekadó otthont, a menedéket, amely oltalma volt barátainak. Szinte biztos volt benne, hogy Pierre és Gaston maga építette a kuckót, ahol meghúzódott kényszerű száműzetésében. Ismerte annyira barátját, hogy ezt gondolja. Gaston megállt a kapuban, kinyitotta, aztán jelzett, hogy várjanak ott, amíg vissza nem jön. Jó oka volt, hogy így tegyen. Méghozzá kettő is. Először is, igazi nagy meglepetést akart, amit ugye jól elő kellett készíteni, másrészt pedig nem tudhatta, mire jön haza. Amikor elment, jól látta, hogy sem Pierre, sem a lány nem ura már igazán a vágyainak, s szívből kívánta is, hogy kihasználják a távollétét. Ez így volt jól, jó ürügy volt a vén Cossolent meg a só, jobbat kitalálni se tudott volna. Ha az isten szereti ezt a fiút – márpedig ha valakit megment az inkvizíció szorosan összecsukott karmaiból, azt nagyon szeretheti -, akkor adott elég bátorságot ennek a két bolondos fiatal szívnek, hogy levessék a gátlásaikat és félelmeiket, és szeressék egymást, ne csak lélekkel, hanem testtel is. Mert a valódi szerelemhez az is kell, a valódi szerelem megkívánja a tökéletes és teljes egyesülést. Megállt az ablak előtt, és bár tudta, hogy nem illik az ilyesmi, belesett. Még mindig jobb, gondolta, mintha rájuk rontana. Amit odabent látott, attól viszont úgy elérzékenyült, hogy elszorult a torka. Noha már dél is elmúlt, Pierre és Christiane még mindig aludtak. Úgy, ahogy elnyomta őket az álom hajnalban, összeölelkezve, kisimult arccal, nyugodtan lélegezve, mint a gyerekek. A nap betűzött a szoba ablakán, s a gyengülő sugár, amelynek előbb a fák széltől remegő levelein, aztán az üvegen is át kellett verekednie magát, táncoló fényfoltokat szórt a fedetlenül maradt meztelen testekre. Gyönyörűek voltak, Gaston, akinek sosem volt felesége, s akinek egész életében csak néhány beteljesületlen szerelem jutott, most sajnálta, hogy ebben a csodában nem volt része. Az a néhány szajha, akivel néhanapján a testét örvendeztette meg, csupán sajnálatra méltó, üres báb volt, akit pedig szívvel szeretett, nem ereszkedett le a nincstelen, nem-a-maga-ura szolgálóhoz. Ha tehette volna, nem ébreszti fel őket, de a kapuban ott állt Sámson és Mathias, és őt figyelték. Gaston még egy utolsó pillantást vetett a párra, aztán az ajtóhoz lépett, és nagy zajt csapva, krákogva, lábát a padlóhoz koppantva felrántotta a bejárati ajtót. Éles füle azonnal meghallotta a halk neszezést a szobában. Tovább csapkodott. Levette iszákját és a sóval teli zsákot, s az asztalra dobta őket. Aztán előkotorta az ócska fazekat, amiben a sót tartották, és akkurátusan belekanalazta a zsákból az egészet. Mire végzett, a szobában csendes lett minden. Nyílt az ajtó, és Pierre jelent meg a konyhában. Gaston cinkos vigyorral mérte végig, s a válasz sem késett.

110

– Jó reggelt, Gaston, tegnap vártunk... – szólt Pierre némi torokköszörülgetés után, és megállt az asztalnál. Gaston az ég felé mutatott, és kinyújtva ujjait tizenkettőt jelzett.

Pierre elértette és elpirult.– Micsoda? Már dél van?Aztán hirtelen elhallgatott. Csak most jött rá, hogy szépen elárulta magát. Nevetett,

és zavartan a hajába túrt, de Gaston kínjait enyhítendő odalépett hozzá, és a vállára tette csontos kezét. Pierre válaszul megölelte, és jól megszorongatta. Gaston alig bírt kibontakozni. Aztán megint felemelte a kezét, és mutatta, hogy fontos dolgot akar mondani.

– Nos? Mi az? Mondjad, öreg! Ma reggel nem bírom ki a rossz híreket! Ma boldog vagyok!

Gaston mosolygott, odament az ajtóhoz, kinyitotta, félig kilépett, és intett Sámsonnak és Mathiasnak, hogy jöjjenek be. Pierre nem értette, mit csinál. Már indult, hogy ő is megnézze, mi van odakint, de Gaston leintette, megállította, és ő is bejött és félreállt. Néhány másodperc múlva Sámson dugta be a fejét, aztán belépett. Nyomában ott volt Mathias is, de Pierre őt már meg sem látta.

Elkerekedett szemmel némán bámultak egymásra néhány másodpercig, aztán Pierre félig sírva, félig nevetve felkiáltott:

– Ezt el sem hiszem! Sámson! Sámson Guilleroy! Kedves barátom, Sámson! Uram Jézus!

A szőke ifjú erre már megindult feléje, hogy középen találkozhassanak, és annyi év után újra megölelhessék egymást. Szégyen vagy sem, Sámsonnak bizony kicsordult a könnye, amikor végre kimondhatta a nevet:

– Pierre! Pierre d'Auteuil, te csavargó! Ej, Pierre d'Auteuil!A viszontlátás öröme olyan nagy volt, hogy egészen süketté és vakká tette a két

barátot. Egyikük sem vette észre, hogy az ajtóban megjelenik Christiane, s azt sem hallották, amint Sámson szavai után felsikolt. Csak Gaston hallotta és látta, ahogy a lány halottsápadtra válva mond valamint, aztán ájultan rogy össze ott, ahol áll, az ajtóban...

Az egész olyan gyorsan zajlott le hogy szegény Mathias nem érzett a világon semmit. Ő, aki végig az ajtóban állt, csak annyit látott, hogy a megható jelenetből egyszer csak valami zavaros kavalkád lesz. Sose hitte volna, hogy három férfi, akik közül az egyik ráadásul néma, képes ilyen felfordulást csinálni.

Az első, aki megmozdult, az Gaston volt. Odaugrott a lányhoz, és fölé hajolt. Pierre észrevette, hogy valami nincs rendben. Megfordult, meglátta Christiane-t a földön feküdni. Először azt hitte, hogy a sebeivel van a baj. Felkiáltott, és odarohant ő is. Sámson is látta a lányt, és sietett segíteni, de Mathias, aki elől a három férfi

111

tökéletesen eltakarta azt a valamit, amit körülálltak, csak nézett, és dermedten állt ott tovább, ahol addig. Amikor aztán Sámson és Pierre felemelték a földről az ájult lányt, és bevitték az ágyra, végre megvilágosodott az agya. Hiába. Az utóbbi néhány napban túl sokat gondolkodott, már alig tud figyelni.

Az első ijedség után Pierre tért magához először. Nála jobban talán senki nem féltette Christiane-t, de mégis neki jutott eszébe csak, hogy valamit tegyen is. A rövid vizsgálat után a polchoz sietett, megkereste azt a kis fiolát, amit a szekérhez is magával vitt, és gyorsan visszament az ájult lányhoz. Kihúzta az üvegcséből a dugót, és azt Christiane orra alá tartotta. Háromszor-négyszer is el kellett húznia előtte, mire megmozdult végre a szemhéja.

– Gaston, vizet! Gyorsan!Az öreg úgy szedte a lábát, mintha az a régi, húszéves fiú volna, aki annak idején.

Pierre eközben megsimogatta a falfehér arcot, és szólongatni kezdte a lassanként magához térő Christiane-t.

– Cathe! Cathe, ébredj! Nyisd ki a szemed, kedves! A hosszú szőke szempillák megremegtek, és a lány

felnyitotta a szemhéját. Amint meglátta Pierre-t, könnybe lábadtak a gyönyörű kék szemek, és kétségbeesetten néztek a meglepett férfira.

– Pierre d'Auteuil? – kérdezte erőtlenül. – Te vagy Pierre d'Auteuil?Pierre nem értette, miért fontos ez.– Persze – felelt nyugodtan. – Én vagyok Pierre d'Auteuil...– Miért nem mondtad...?Pierre megrázta a fejét, és megfogta a lány kezét.– Hiszen mondtam. Mondtam, hogy orvos vagyok, és megmondtam a nevem is.– Az hogy lehet, hogy én nem emlékszem rá? Pierre megsimogatta a remegő kezeket.– Ne izgasd ezen magad. Nem voltál még egészen magadnál, amikor ez történt.

Éppen hogy csak magadhoz tértél, és utána rögtön mély álomba zuhantál. Talán ezért nem emlékszel.

– De miért nem mondtad később is...?Pierre most már végképp furcsállta, ahogy a lány viselkedett.– De Cathe, miért fontos ez? Eszembe se jutott a nevem, hiszen csak rád

gondoltam. Amióta megláttalak, azt sem tudom, ki vagyok...Christiane felült, és arcán végigfolytak a felismerés könnyei. Átölelte Pierre-t,

aztán két kezébe fogta a férfi arcát, egészen közel hajolva hozzá lassan, tagoltan, mintha nagyon akarná, hogy értse, azt mondta:

112

– Én tudom, hogy ki vagyok, Pierre d'Auteuil! Most már tudom! Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a teljes neved, kitisztult a kép, visszatért az emlékezetem, mintha megtört volna valami gonosz varázslat...

Pierre mosolygott, és arcához szorította a remegő kezeket.– Ó, Cathe! Cathe! Látod, hogy sikerült! Meggyógyultál!A lány lehajtotta a fejét, mintha erőt akarna gyűjteni ahhoz, amit mondania kell.– Pierre! Az én nevem nem Catherine! Christiane a nevem. Christiane Brétigny.– Nem számít, mi a neved, kedves, én téged szeretlek és nem a neved...– Várj, Pierre, hallgass végig, kérlek! Hallgass végig, és ne szólj, amíg végig nem

mondom, amit akarok... Azért hittem, hogy Catherine-nek hívnak, mert van egy nő, akit mindenkinél jobban tisztelek, aki a legjobb barátnőm, és aki anyám helyett anyám lett, s akinek akkor a ruháját viseltem, amikor megsebesültem. Abba a ruhába volt belehímezve az ő nevének kezdőbetűje, a „C”. Ez a nő, drága Pierre-em, ez a nő a te húgod, Catherine d'Auteuil, Mont-Rouciéres grófné. És én az ő szobalánya vagyok...

Pierre az első pillanatban meg sem tudott szólalni. Samson és Gaston dermedten álltak az ágy végénél. Pierre lassan, mintha mély álomból ébredne, újra elmosolyodott, arcába visszatért a vér, és hirtelen olyan erővel ölelte magához a lányt, hogy az alig kapott levegőt.

– Istenem, hogy szeretlek téged! Akárki vagy, imádlak, most már kétszer, sőt százszor jobban!

Megcsókolta és nevetett.– Samson! Szeret engem az Ur! Hallod!Samson is nevetett, csak Christiane maradt csöndes.Pierre észrevette a furcsa komolyságot, és fürkészően nézett az égkék szemekbe.– Christiane, baj van? Miért nem örülsz velünk? Mitől félsz? Hiszen köztünk nem

változik semmi, hidd el!Christiane megint lehajtotta a fejét.– Pierre, én nagy hibát követtem el, tudom, nem az én vétkem, de mégis hibáztam.

Catherine bajban van, és nekem kellett volna segítenem rajta. Ehelyett itt múlatom az időt veled, és közben ő szenved...

Pierre most már elkomorodott.– Mit mondasz? Szenved?A lány bólintott, és sírni kezdett.– Catherine nagyon boldogtalan. A gróf egy vadállat, veri és megalázza, ahol csak

tudja. Engem is ő korbácsolt meg... Catherine nem tud neki gyermeket szülni, s a gróf szerint ő a hibás. Megfenyegette, hogyha hamarosan nem esik teherbe, megszabadul tőle, és másik asszonyt vesz. Megijedtünk, hiszen hogyan tudnánk megvédeni magunkat, ha esetleg tényleg meg is akarja tenni, attól az embertől minden kitelik. Azt

113

mondta, hogy az egyetlen, aki segíthet, az édesanyja. Neki talán még van elég befolyása az udvarnál, hogy érvénytelenítsék a házasságukat. Engem küldött el hozzá egy levéllel, amelyben mindent megírt neki. Egy gyűrűt is adott, amellyel igazolhattam volna magam, hiszen édesanyátok nem ismerhet engem...

Pierre előtt kezdett megvilágosodni a helyzet.– Ezért volt hát az anyám neve belevésve! Christiane! Téged az isten küldött

hozzám!– De Pierre! Én úgy szégyellem magam! Kudarcot vallottam, és most úgy bánt a

lelkiismeretem. Nem tudhatom, hogy mi van most szegény Catherine-nel!– Ne vádold magad, kedves! Nem a te hibád! És látod, jobb helyre nem is

vetődhettél volna, hiszen most már minden rendben lesz! Megígérem neked, hogy az én Catherine-om nem sokáig szenved abban a házban! Mosolyogj hát és szeress engem, ahogy én téged!

Christiane hozzá simult, és boldogan suttogta a férfi fülébe:– Szeretlek, Pierre, tiszta szívemből!Pierre átölelte, és akkor egyszerre nevetni kezdett. A lány ránézett, és csak a

szemei kérdezték, miért nevet. A férfi elértette a néma kérdést, és sietett is a válaszszák

– Christiane! Nem is hiszed, hogy milyen nehéz éjszakát okoztál nekem első éjjel, amikor a házamba hoztalak, és az ágyamban aludtál! Tudod, akkor ott aludtam el a földön ülve, és a húgommal álmodtam. Rossz álom volt, majdnem azt hittem, hogy a valóságot láttam. Az a gyűrű is megzavart, amibe az „Isabelle” név volt vésve, de ami a legfurcsább volt, az a te illatod volt. Neked is pontosan ugyanolyan édes rózsaillatod van, mint Catherine-nek...

– Persze, hiszen az ő parfümjét használom, és ráadásul az ő ruhája volt rajtam.– Igen, most már én is értem. De akkor olyan természetfölötti jelnek vettem, ami

csak megerősítette az irántad érzett vonzalmamat.– Vonzalmat? Hiszen akkor láttál először...– Igaz, de nekem elég volt egypár óra. Mire hazaértünk veled, én már elvesztem...Christiane elpirult, Samson pedig krákogni kezdett. Pierre hangosan nevetett, és

felállt, felhúzta a lányt is, és átkarolta.– Sámson, bocsáss meg! Engedd meg, hogy bemutassam neked a

menyasszonyomat, Christiane Brétigny kisasszonyt...A lány felsikoltott meglepetésében és örömében, és ha lehet, még jobban elpirult.

Sámson ijedt képet vágott, és színlelt kétségbeeséssel feléje nyújtotta a kezét.– Jaj, kisasszony, az ég szerelmére, el ne ájuljon megint! Inkább bemutatkozom.

Engedelmével: Sámson Guilleroy...

114

Nevettek, és most már nevetett Christiane is. Boldog volt és hogyne lett volna boldog! Hiszen megtalálta az igazi szerelmet, biztonságban volt, barátok között, és minden reménye megvolt rá, hogy jóvá teheti az önkéntelen ballépését, amellyel meghosszabbította asszonya szenvedéseit.

– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte megkönnyebbülten, miután Sámson bemutatta a társaságnak a némán figyelő Mathiast, és mindnyájan letelepedtek a nagy asztal köré. Christiane Pierre ölébe telepedett, és befészkelte magát a karjai közé.

– Nos – kezdte Pierre -, azt hiszem, a legfontosabb, hogy ne rohanjunk fejjel a falnak. A grófnak elég pénze van ahhoz, hogy kémekkel és besúgókkal vegye magát körül. Csak biztosra mehetünk, ehhez pedig alaposan meg kell ismernünk a helyzetet. Olyan indok kell a váláshoz, amely meggyőzi az egyházat. Catherine-nek tisztán kell kikerülnie ebből az egészből. Még nagyon fiatal, előtte az egész élet. Megszakadna a szívem, ha a húgom egy apácazárdában sorvadna el...

– Igazad van. Vigyázni kell – bólogatott Sámson. – A házasság szentsége kényes téma... De szerencsére Christiane ismeri a kastélyt, a grófot, a szokásait...

Pierre a fejét rázta.– Az kevés. És Christiane-t úgysem engedem oda vissza.– De Pierre! – méltatlankodott a lány.– Nem, kedves! Hallgass rám! Itt maradsz, mert ezt a helyet senki nem ismeri,

csak itt vagy biztonságban. A gróf valószínűleg már úgyis kerestet. Nekünk kell valahogy bejutni a kastélyba, és beszélnem kell Catherine-nel is. Neki tudnia kell róla, hogy készül valami, nem akarom, hogy megijedjen, vagy valami butaságot csináljon. Anyámat is értesíteni kell. Talán az lenne a legjobb, ha idejönne... Legalább vigyázna rád, kedvesem, amíg mi elintézzük ezt a dolgot.

– És Francois? – kérdezte Sámson.– Francois-nak nem kell tudnia semmiről – felelt Pierre. – Sajnos, bár a bátyám,

nem bízom benne. De anyám segíteni fog...Gaston hirtelen felállt, és mutogatni kezdett. Pierre, látva a többiek zavarát,

lefordította, amit mondott neki.– Gaston akar Annonay-ba menni anyámért. Azt hiszem, jó ötlet. Te mit szólsz,

Sámson?– Igaz. Őt ismeri, és megbízik benne.– Rendben, Gaston. Reggel indulhatsz. Most már csak egy kérdés van: a kastély.Mathias megköszörülte a torkát, és most először, amióta a házba belépett,

megszólalt.– Bocsánat, szólhatok?Mindem szem rászegeződött, szegény zavarba is jött egy kicsit.– Persze, Mathias! – biztatta Pierre. – Mondd csak, hallgatunk.

115

Mathias nyelt egyet, aztán beszélni kezdett.– Először is, azt ajánlanám, ha egyetértetek, hogy Gastont kísérje el néhány

társam, és menjenek a mi egyik szekerünkkel. így kevésbé feltűnő...– Jó ötlet, Mathias! – veregette vállon Sámson.– Aztán meg a grófról is tudok egyet, s mást. Ugyanis volt már szerencsém hozzá.

Nemrég jártunk nála, meghívott a kastélyába, de persze nem volt benne sok köszönet. Nem fizetett egy árva garast sem, kis híján még a vadászkutyáit is ránk szabadította. A kisasszonynak igaza van, az az ember egy vadállat, semmi kétség. De amikor idefelé jövet megálltunk Montelimarban, hallottam, hogy a gróf úr nagy mulatságot rendez. Meghívta rá minden nemesi és nem nemesi ismerősét, válogatott gazembereket, akiknek semmi sem szent, csakúgy, mint neki. Álarcos bál lesz, ha jól értettem, éppen egy hét múlva.

Pierre elgondolkodott.– Mathias, te zseni vagy! Ennél jobb alkalom nem is lehetne! Hiszen az álarc mögé

akárki elrejtőzhet, s ugyan ki fogja megszámolni a vendégeket. Ahol száz bemegy, ott bemegy még két meg nem hívott is! Tökéletes! Jól van, akkor ezt is megoldottuk-

– Jelmezek pedig vannak Mathias varázslatos ládáiban! – nevetett Sámson, és a komédiás bólintott.

– Még válogatni is lehet! – mosolygott.Pierre nézte a fiatal cigányt, és hálásan megszorította a karját.– Mathias, örülök, hogy itt vagy. És hálás vagyok a segítségedért. Ha valaha

bármire szükséged lesz, számíthatsz rám. Ha tudok, én is segítek.– Élni fogok vele, Pierre – felelt Mathias, és Mulajana jutott eszébe.– Gaston, mondd csak – szólt Pierre -, megvan még az a palack bor?Az öreg bólogatott, és kérés nélkül ment is, hogy előkotorja a kampókra akasztott

zsákok közül az egyikből.– Akkor igyunk, barátaim! – mondta Pierre. – Igyunk arra, hogy együtt vagyunk,

igyunk az én gyönyörű Christiane-emre és a húgomra, Catherine-re, aki hamarosan közöttünk lesz, minden bizonnyal! Igyunk erre a gyönyörű napra!

Gaston közben előszedte a házban fellelhető összes kupát és poharat, mindenkinek töltött, és egymásra emelve kiürítették.

– Most pedig – folytatta Pierre – te jössz, Sámson! Mindent hallani akarok, az elejétől a végéig...

Sámson letette poharát, és nagyot sóhajtott.– Haj, az bizony hosszú lesz, barátom...– Időnk van... egy hét remélem elég lesz? Nevettek, és Sámson Guilleroy elkezdte

a szomorú mesét. Semmit nem hallgatott el, a párbajt sem, s az útját Montpellier-től

116

idáig is részletesen elmondta. Természetesen Mathiasról is szó esett, hogy nélküle valószínűleg nem ért volna el idáig.

Pierre vigasztalta barátját, megpróbálta csillapítani a lelkiismeret-furdalását. Még Christiane is biztatta, hogy ez nem bűn, és Isten nem haragszik rá. Sokáig beszélgettek, hiszen annyi mondanivalójuk volt, annyi mindenről nem tudtak három éven át.

Estefelé aztán Sámson és Mathias felálltak, hogy visszamenjenek a szekerekhez. Pierre hiába marasztalta őket, felajánlva nekik a maradék ágyat. Sámson csak mosolygott, és kijelentette, hogy Pierre biztosan kellemesebben tölti majd menyasszonyával kettesben az éjszakát, mint négyesben, s hogy különben is dolguk van még a szekereknél. Ez persze nem volt igaz, de a világért sem akarta zavarni őket.

Ők elmentek, Gaston pedig diszkréten kivonult a pajtába aludni. Pierre becsukta az ajtót, és felkapta Chris-tiane-t.

– Én vagyok a legboldogabb ember a világon! – mondta, és belecsókolt a lány nyakába. – Nekem vannak a leghűségesebb barátaim, nekem van a legszeretőbb mostohaapám, hamarosan viszontlátom a legkedvesebb húgomat és a legjobb anyát a földkerekén, és most ágyba bújhatok a legodaadóbb, a legelragadóbb, a legbájosabb asszonnyal, akit imádok!

– Menyasszonnyal... – nevetett Christiane.– Nem, nem! Isten előtt a feleségem vagy, én kértem, és ő nekem adott. A név csak

egy dolog! Ami igazán számít, az a szerelem...– Az megvan...– Itt is... Akkor nincs mire várni...– Szerintem sincs...Nem is vártak... Ha lehet szenvedélyt, lobogást, égő parazsat még tovább izzítani,

hát megtették. Talán jó is volt, hogy ennek az éjszakának a kíváncsi holdon kívül nem akadt tanúja. Előtte már nem kellett szégyenkezniük...

Reggel Gaston, Enyves, André és Jonas nekivágtak az útnak. Úgy beszélték meg, hogy még a bál előtt mindenképpen vissza kell érniük. Felpakoltak, és nemsokára eltűntek a fák között.

A következő egy héten az ottmaradtaknak nem volt semmi dolguk. Várták a bál napját, beszélgettek, főztek, halásztak a patakban. Nappal Sámson mesélt Montpellier-ről, Pierre a faluról és az erdei életről, éjjel pedig Christiane mesélt magáról Pierre-nek. Most már volt mit. Pierre úgy érezte, most már itt az ideje, hogy a lány megtudja, miért kellett Montpellier-ből megszöknie. Elmondta, ami történt, és bár megesküdött volna, hogy ártatlan abban, amivel vádolták, Christiane nem hagyta. Nem volt szüksége sem bizonyítékra, sem esküre ahhoz, hogy tudja, igazat mond. Catherine-ről

117

is sokat beszélgettek. A lány csak most tudta meg, hogy Pierre és Catherine nem egyszerűen csak testvérek, hanem ikrek. Most értette csak meg, hogy miért állnak ennyire közel egymáshoz, hogy mi az a furcsa, láthatatlan kötelék, amely összefűzi őket. Három röpke perc, mindössze ennyivel volt fiatalabb Catherine. Érezték egymást, tudtak egymásról akkor is, ha több száz mérföld választotta el őket.

Sámson is kezdett lassan megnyugodni. Szelíd mosollyal figyelte Pierre-t és Christiane-t, örült, hogy boldognak látja barátját. Az egyetlen sötét felhő, amely beárnyékolta ezt az örömöt, az Catherine volt. Sokszor eszükbe jutott, de Pierre annyira biztos volt benne, hogy sikerülni fog, hogy segíteni fognak rajta, hogy ez a magabiztosság lassan átragadt Christiane-re is. Tervezgettek, törték a fejüket, hogy vajon mi lehet a legjobb megoldás. Pierre még bízott benne, hogy anyja is tud valami okosat mondani, s alig várta már, hogy megérkezzenek. S amire úgy várt, az is eljött...

10.

Isabelle d'Auteuil az ablakban állt, és kifelé bámult. Már hetek óta ez az egyetlen mulatsága, amióta összekapott François-val. Fagyos volt kettejük között a hangulat, kerülték egymást. Már a közös ebédek is elmaradtak, Isabelle asszony a szobájában étkezett. Alig mozdult ki. Egyfolytában azon törte a fejét, hogy hogyan tudná úgy elhagyni kényszerű börtönét, hogy a fia ne tudja meg. François résen volt, még levegőt sem vehetett úgy, hogy ne tudta volna.

Elképesztette ez a görcs, amellyel fia igyekezett megtartani jó hírét, pozícióját. Most, hogy Henrik ilyen bizonytalan helyzetben van, François sem tudta, minek mutassa magát: katolikusnak-e, mint az ostromolt főváros, s benne az engedetlen, lázadó párizsiak, vagy hugenottának, mint a Navarrai, Franciaország talán leendő királya. Nem tudott dönteni, úgy rettegett a kegyvesztettségtől, hogy talán még a lelkét is eladta volna egy biztos tanácsért. Isabelle asszonynak egyáltalán nem volt ínyére ez a kétszínűség. Ráadásul ez a makacs uralkodási vágy, amellyel őt ilyen szégyenteljes helyzetbe hozta! Dühös volt rá, de sajnálta is, hiszen mégiscsak a fia volt, s a lelke tiltakozott az ellen, hogy teljesen megtagadja őt.

Kopogtak. A grófné összerázkódott, és ellépett az ablaktól. Azt hitte, François áll az ajtóban.

– Igen! Szabad!Nyílt az ajtó, és a vén lovász dugta be a fejét, az öreg Albert.– Bocsánat, grófné... méltóságos grófné...– Gyere csak, Albert, gyere be.– De nem vagyok ám egyedül, kegyelmes grófné...

118

Isabelle érdeklődve nézett rá. Nagy merészség volt tőle, hogy vendéget csempészett a szobájába.

– Francois tud erről? Az öreg megrázta a fejét.– Hisz éppen ez az. A gróf úr... a nagyságos úr nemigen látná szívesen azt az

embert, akit hoztam.– Na, azért szólj csak neki, hogy jöjjön be. Azért még nekem is van némi szavam a

saját házamban...Albert meghajolt, és kiszólt az ajtón.– No, gyere be, Gaston. A kegyelmes asszony vár téged...Isabelle grófné megremegett a név hallatán. Nem akart hinni a fülének, de aztán

amit látott, végképp meggyőzte. Igen, az volt, akire gondolt, Gaston, Pierre nevelője, inasa, jó barátja, a jó, a hűséges Gaston. Örömében elfeledkezett az etikettről, a köztük lévő társadalmi különbségről, odament hozzá, és megölelte.

– Te vagy az, igazán te vagy az? Hol a fiam? Hol van Pierre? Jól van? El? Egészséges?

– Asszonyom – szólt halkan Albert az ajtóból –, asszonyom, Gaston megnémult.A grófné elcsöndesedett.– Ó, szegény jó Gaston! Nem tudtam...– Az úrfi megtanította írni – folytatta a lovász -, úgyhogy méltóztassék neki papírt

meg tollat adni, hogy beszélhessen... akarom mondani...A grófné Gastonra nézett, aki mosolyogva bólintott.– És te ezt honnan tudod, Albert? Hiszen te nem tudsz írni! Hogy értetted meg?Albert vigyorgott.– Nem egyedül jött a vendég, és bizony mi már elborozgattunk egy kicsit.– Nem egyedül? Hát kivel?– Komédiásokkal. Azok tudnak beszélni. De nem akarnak bejönni.Isabelle bólintott.– Jól van. Gondoskodj róluk is, és igyekezz, hogy a fiam ne tudja meg, hogy itt

vannak.– Igenis, méltóságos grófné! – mondta Albert, és kihátrált a szobából.– Hát, Gaston, örülök, hogy megint látlak. De gyere, már alig várom, hogy híreket

halljak Pierre-ről. Gyere, barátom, üljünk le...A következő két óra nagyon nehezen telt el a grófnénak is, Gastonnak is. Az

özvegy a türelmetlenségtől szenvedett, mert szegény Gastonnak nem ment valami jól az írás, emez pedig egészen beleizzadt az erőlködésbe. Mire mindent elmondott, vagyis leírt, amit a grófnénak tudnia kellett, úgy elfáradt a keze, hogy görcsbe rándultak ujjai.

119

Isabelle grófné egy percig sem tétovázott. Megvolt a jel, amire várt. Elégette a papírokat, amikre Gaston írt, s az öreg savanyú ábrázattal nézte, ahogy keserves munkájának a gyümölcse fekete pernyévé hamvad a földön. A grófné egy fél óra alatt összeszedte a legszükségesebb holmijait, és Gastonnal, Alberttel és a komédiásokkal együtt kiszökött a kastélyból. Megkeresték az erdőben elrejtett szekeret, s estére már úton voltak visszafelé, a Montélimar felé vezető úton.

Amint az özvegy elhagyta otthonát, egy lovas futár érkezett. Levelet hozott Francois d'Auteuil számára Montpellier város főinkvizítorától. A gróf nem tudta mire vélni a dolgot, annál is inkább, hogy a futár azon nyomban lóra szállt, és elhagyta a kastélyt. Francois elszorult torokkal bontotta ki a pecsétes levelet. Az alatt a néhány másodperc alatt minden megfordult a fejében. Már látta magát, ahogy elkobozzák a vagyonát, és börtönbe vetik. Leült, és olvasni kezdte a rövid levelet.

„Francois D'Auteuil grófnak, Annonay-ba.

Grófúr!

Én, Montpellier város főinkvizítora ezennel értesítem, hogy az ön öccse, Pierre D'Auteuil, aki megszökött a Szent Inkvizíció börtönéből, ahová hamis vád és sajnálatos félreértés miatt került, egy most előkerült bizonyíték tanúsága szerint ártatlan, s így ellene az eljárást ezennel megszüntettem. Miután három esztendeje hiába kerestük, nem akadván nyomára, úgy gondoljuk, hogy ön, mint a legközelebbi hozzátartozója, talán könnyebben kapcsolatba tud lépni vele. Pierre d'Auteuil többé nem törvényenkívüli, élheti az életét tovább békében. Kívánjuk, hogy mielőbb megtalálja őt, és közölhesse vele a hírt...”

A levél alján kibetűzhetetlen aláírás, alatta pecsét, dátum, minden, ami kell. Francois mereven bámulta a papírt. Mi ez? Mit akar? Hogy Pierre ártatlan? Most azt mondják, hogy Pierre ártatlan? Amikor évekig bizonygatták az ellenkezőjét?! Amikor elhitették vele, hogy az öccse egy gazember, egy hullagyalázó?! Most hirtelen rájöttek, hogy tévedtek, csak így egyszerűen: „sajnos tévedtünk”. Francois gyomra összerándult. Ez a tévedés tönkretette a családját, elszakította egymástól a testvéreket, elhidegítette anyát a fiától, és őbelőle egy remegő, szűkölő korcsot faragot, aki retteg a saját árnyékától is. Nagyon szégyellte magát. Szeretett volna mindent visszacsinálni, ki nem mondottá tenni a szavakat, meg nem történtté tenni a tetteit, kiüríteni az agyát. Tudta, hogy ez lehetetlen, és tudta, hogy élete legnehezebb vallomása előtt áll. Beszélnie kell az anyjával. Igen, beszélnie kell vele, most rögtön! Felállt, és a levéllel

120

a kezében végigrohant a sötét folyosón. Kopogott anyja szobájának ajtaján, de miután válasz nem jött, óvatosan benyitott.

Isabelle asszony már nem volt ott. Csak a bevetett ágy árválkodott a szoba közepén, rajta egy darab papír. Francois felvette, és szeme elé emelte. Sietve odavetett pár sor, hideg és távolságtartó volt, mint amilyen ő volt az asszonnyal, akinek az életét köszönhette:

„Fiam! Ne keress, megyek, ahová a szívem visz. Élj békén a világgal, de eztán nélkülem... Isten legyen veled!”

Francois leroskadt egy székre, és nézte a két papirost a kezében. Az egyik a feloldozás, a másik a büntetés. És hogy fáj a büntetés!

Francois d'Auteuil életében először olyat csinált, ami igazán őszinte volt: ujjaiból kicsúsztak a levelek, kezével eltakarta arcát, és sírva fakadt...

Az egy hét olyan gyorsan elrepült, hogy szinte észre sem vették. A komédiások élvezték a semmittevést, egész nap az erdőt járták, ki erre, ki arra. Mulajana volt az egyetlen, aki alig mozdult el a szekerek mellől. Került mindenkit, a kérdésekre, még a legártatlanabbakra is foghegyről, elutasítóan válaszolt. Mathias és Sámson hiába próbálták felvidítani, vagy szépszerével kiszedni belőle, hogy mi bántja, nem ment. Mulajana zárkózott maradt. Csak Ursushoz volt kedves, beszélt hozzá, simogatta, mintha az emberekben nem bízna többet.

A bál előtti nap reggelén megjött a harmadik szekér, amely Pierre édesanyját hozta. Az özvegy az utolsó néhány mérföldet gyalog tette meg, mivel már jócskán bent jártak az erdőben, ahol nehezen mozgott a rozoga tákolmány. Gaston mutatta az utat, ő ért legelsőnek a kapu elé, szorosan a nyomában Isabelle asszony lépkedett. A három komédiás a tisztáson maradt, hogy kipihenjék az út fáradalmait.

Ahogy beléptek az udvarra, Pierre jelent meg az ajtóban. Azonnal észrevette az érkezőket. Feléjük sietett, és amikor meglátta Gaston mögött az özvegy grófnét, szaladni kezdett felé.

– Pierre! Pierre, fiam! – kiáltotta az asszony, és kitárta karjait. A fiú, az elveszettnek hitt gyermek átölelte anyját, és sírós hangon, mint kiskorában, ha rosszat csinált, csak egy szót ismételgetett:

– Anyám, drága anyám!Sokáig álltak így az udvar közepén. Gaston zavartan mosolygott, és a saját anyja

jutott eszébe. Ők már soha nem örülhetnek így egymásnak...Amikor magukhoz tértek egy kicsit, a grófné megsimogatta Pierre haját, és

mosolyogva megkérdezte:

121

– Pierre, jól vagy? Nincs semmi bajod? Pierre nevetett, és homlokon csókolta őt.– De, a halálomon vagyok! Elvesztem!Isabelle asszony az első pillanatban talán komolyan vette a szavait, de aztán a

huncutan csillogó szemek végképp megnyugtatták.– Pierre... ne járasd velem a bolondját! Beszélj már, ne kínozz!Pierre felkapta az asszonyt, és körbeforgott vele.– Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok anyám.– Ki az a lány? – kérdezte anyja, miután végre letette.– Gyere mámon, bemutatom.Nem is kellett messzire menni, mert addigra már Christiane is ott állt mellettük.

Meghallotta a beszélgetést, és kijött a házból. Pierre kézen fogta Isabelle grófnét, odavezette hozzá, aztán szabad kezével Christiane kezét is felemelte, és ünnepélyesen így szólt.

– Anyám, ő Christiane Brétigny, a menyasszonyom, kedves, ez az én mamám, Isabelle d'Auteuil grófné!

Christiane meghajtotta a fejét, és a torkában érzett gombóctól kissé fojtott hangon üdvözölte a szelíden mosolygó grófnét.

– Méltóságos asszonyom...Ám az odalépett hozzá, és biztatóan ránevetett.– Ne, kérlek, leányom, ne ilyen hidegen! Ne félj tőlem! Akit az én fiam szeret, s a

lányom a bizalmába fogadott, olyan nekem, mintha a saját vérem lenne. Szeretni akarlak és szeretni foglak, s úgy látom, ez nem is fog nehezemre esni...

Christiane megkönnyebbülten felsóhajtott, és feszültsége engedett.– Na látod – mosolygott Isabelle -, így még szebb vagy. Meg kell hagyni, a

fiamnak mindig jó ízlése volt, de ez most különösen jó választásnak tűnik...Pierre a karját nyújtotta nekik.– Nos, talán menjünk beljebb. Meg akarom mutatni az anyámnak az otthonom.Bementek, és a grófné meghatottan nézett körül.– Istenem, mennyivel barátságosabb, otthonosabb itt, mint a kastélyban! Semmi

pompa, semmi csillogás, mégis sokkal szebb itt, mint azok között a komor, hideg kőfalak között.

– Gaston és én építettük...– Áá, akkor még értékesebb! A madár is maga építi a fészkét. De most beszéljünk

a húgodról, Pierre. Nagyon aggódom miatta. Gaston elég keveset mondott, siettünk, nem akartam, hogy Francois... hiszen tudod.

– Christiane többet tud róla, mint én. A barátnője, a bizalmasa...

122

– Igen, tudom. Gyere, leányom, üljünk le ide, és mesélj el mindent az elejétől a végéig. Aztán majd kitalálunk valamit. Akad még szegény apádnak egy-két barátja Párizsban, aki hajlandó lesz segíteni. Nos?

És Christiane beszélni kezdett. A grófné könnyes szemmel hallgatta, kezei ökölbe szorultak az ölében. De nem szólt, amíg a lány be nem fejezte, amíg el nem jutott addig, hogy került Pierre-hez.

– Szegénykém! – simogatta meg a puha szőke hajat. – Te is sok szörnyűségen mentél keresztül. De Pierre majd gondoskodik rólad, ezután nem lesz semmi baj. A fiam mindig tudta, mit csinál. Nos, Pierre, te mit gondolsz? Mit tegyünk?

– Holnap Mont-Rouciéres gróf álarcosbált rendez. Rengeteg ember hivatalos. Úgy gondoltam, hogy Sámson meg én elmegyünk és körülnézünk, de mindenekelőtt beszélek Catherine-nel. Meg kell nyugtatni, hogy nem feledkeztünk meg róla.

A grófné elgondolkodott, aztán bólintott.– Jól van, legyen! Aztán ha megtudsz valami újat, írok Saint-Michel bárónak. Ő

majd segít a jog útvesztőjében eligazodni. Csak óvatosan, fiam!Nyugovóra tértek, hogy másnap korán kelve elég idejük legyen felkészülni.Reggel aztán Sámson és Pierre kipakolták a komédiások ládáit. A cigányok a

hasukat fogták a nevetéstől. A két férfi úgy nézett ki, mint egy-egy furcsa madár. Mathias találóan azt mondta, hogy olyanok, mintha egy páva meg egy pulyka nászából születtek volna. Végre elkészült az öltözék. Annyi selyem, bársony, gyöngy és- toll volt rajtuk, hogy Sámson szerint még az erdő széléig sem bírnak majd elmenni, olyan nehezek lettek. Mathias két napja szerzett két jó lábú hátast, azzal lovagolnak a kastélyig, rövid pihenőkkel, és nem is az országúton haladva. Kerülni akartak minden feltűnést.

Elbúcsúztak és útnak eredtek. Estére oda kell érniük, és hosszú az út.Mathias csak délben vette észre, hogy Mulajana megint eltűnt. Nem csodálkozott,

tulajdonképpen számított rá, hogy így lesz. Azért mégis nagy szomorúság telepedett a szívére. Még mindig nem akarta belátni, hogy reménytelen a dolog.

Isabelle és Christiane egyedül maradtak a házban. Ismerkedtek, tapogatóztak, próbáltak minél közelebb kerülni egymáshoz. Estére már egész jó volt a hangulatuk, közösen főztek, együtt vacsoráztak, együtt mondták el az esti imát, és együtt tértek nyugovóra a szobában. Gaston a konyhában aludt, őrködött – horkolva.

Habár már tíz felé járt az idő, és a környéket koromsötét éjszaka borította, a kastély fényárban úszott. A sötét felhők mögül elő-előbukkanó hold irigyen nézte a csodálatos glóriát a tető felett. Ilyen udvara még neki sem volt. A sok ezernyi gyertya nappalt varázsolt az éjből, hogy a vendégek mindent jól megnézhessenek, hogy aztán majd legyen mit mesélni a hoppon maradt kíváncsiaknak.

123

Mont-Rouciéres gróf pompázatos égszínkék selyem-kabátban feszítve sétálgatott az urak és hölgyek között, és magasra tartott orral hallgatta a hazug, jócskán túlzó bókokat. Bár mindenkin álarc volt, megismerték a házigazdát – a szagáról. A hatalmas fogadóteremben a falak mentén roskadásig megrakott asztalok álltak, nagy volt a zsivaj, mindenki mondta a magáét, a kétes egzisztenciájú nemesurak próbálták elcsábítani a csúnyácska, de gazdag hajadonokat, és az érett szépségű, de rendszerint fukar és óvatos férjes asszonyokat. Ezen az estén minden vadász, lett légyen az nő vagy férfi, gazdag zsákmányra talált. Köztük persze a gróf is, aki óránként, sőt félóránként más hölggyel társalgott, az udvariasság, s az etikett minden létező szabályát megszegve. Catherine hiába koncentrált, nem tudta nem meglátni, mit művel; s bár a féltékenység távol állt tőle, azért a sajnálkozó, kutató pillantások úgy égették a bőrét, hogy már szinte fájt. Pontosan tudta, hogy hova cipeli a gróf a hölgyeket, sőt egy szerencsétlen pillanatban még szemtanúja is lett annak, amit persze szeretkezésnek aligha lehetne nevezni. Menekült egyik teremből a másikba, de sehol nem volt nyugta. A gróf tudatosan mindig ott kezdte az udvarlást, ahol ő volt, és ügyelt, hogy lássa is, mit csinál.

Catherine nyugtatgatta magát, néha elfogadott egy táncmeghívást. Próbálta jól érezni magát, sőt még kacérkodni is próbált, csak hogy bosszantsa a grófot, de az urak többsége nemhogy vonzó nem volt, de egyenesen taszította. A gróf láthatóan jól szórakozott, egészen addig, amíg meg nem pillantott egy különös öltözetű, feltűnően csinos fiatal nőt az egyik sarokban. Arcát neki is maszk takarta, amely az állát és a száját szabadon hagyta. A gróf ostromolni kezdte, de heves ellenállásba ütközött. A nő még csak válaszra sem méltatta, hűvös volt és tartózkodó. Bármit mondott is a férfi, szótlanul odébb lépett. Ez a formás, hideg szépség, s a megközelíthetetlenség azonban úgy feltüzelte a grófot, hogy attól kezdve egész este csak a nő körül sündörgött. Éjfél felé végre sikerült megcsókolnia a nőt, mire az szinte megrémült, és elszaladt előle. A gróf úgy rohant utána, mint egy hím pávián, a vendégek összesúgtak a háta mögött. De ő már nem látott, nem hallott semmit, követte a nőt ki, a kastélykertbe. Catherine szinte megkönnyebbült, hogy most egy darabig nem kell látnia, legalább nem az orra előtt, a vendégek előtt... Kilépett a balkonra a nyitott ablakszárnyak között. Még látta a sötét fák felé suhanó két árnyat, aztán eltűntek. Fellélegzett. Csípőjét a mellvédnek támasztva nézett befelé a terembe. Merengve bámulta a táncoló sokaságot, a beszélgető párokat. Az jutott eszébe, hogy most elmehetne. Hiszen senki nem figyel rá, senki nem tudja, hogy ő ki, nem kérdeznék, hogy hová megy. De tényleg? Hová is mehetne? Hói találna olyan helyet, ahol békét lelne, ahol nem kérdezné senki, honnan jött és kicsoda, ahol újra kezdhetné az életet, amely eleddig nem sok örömet adott neki. Két kövér könnycsepp ült meg remegőn a szemzugában, de ő nem hagyta őket

124

legördülni. Senkinek nem szabad látnia, hogy sír. A könnyes szemeket az álarcon át is észreveszi bárki.

– Kérem... ön sír?Catherine felkapta a fejét, és körülnézett. Egy férfi állt a másik, balkonra vezető

nyitott ablakban, és őt nézte.– Megszakad a szívem, ha sírni látom... – mondta újra, de nem jött közelebb.Catherine elfordította a fejét, és a kert felé bámult.– Kérem, hagyjon magamra, egyedül akarok maradni. A férfi szomorúan fejet hajtott és bement, de megállt közvetlenül az ablak mellett,

ahonnan még jól láthatta őt. Catherine érezte magán a furcsa tekintetet. Olyan különös érzése támadt, mintha ismerné az idegent. Pedig sem a termete, sem a hangja, sem a szeme nem mondott neki semmit, mégis, ami történt, megzavarta, elfeledtette vele az este borzalmas gondolatait. Megfordult, és arra nézett, ahol a férfi eltűnt. Már nem volt ott az ablaknál. Catherine nagyot sóhajtott. Valahogy sajnálta. Összeszedte magát, és bement a táncolók közé. Ahogy megállt a terem ajtajában, hirtelen megint magán érezte azt a pillantást. Keresni kezdte a férfit a tömegben a szemével, s akkor egyszer csak meglátta. Éppen szemben vele, az egyik asztalnál állt, és őt bámulta. Nem mozdult, csak nézett, egyenesen az ő szemébe. Catherine megborzongott és megperdült. Egész teste libabőrös lett. Úgy menekült a teremből, mintha az élete függne tőle. Felrohant a lépcsőn, de akkor eszébe jutott, hogy a szobáját a gróf bezárta. Erre a lépcsővel szemben lévő ajtóhoz szaladt, amely a csöppnyi könyvtárszobába nyílt. Erről elfeledkezett a gróf, hála az égnek! Bezárta az ajtót, és lihegve nekitámaszkodott. Nem értette, mi történt vele. Hiszen annyi férfi van itt, és egyik sem takarja el szemét, ha ránéz, miért pont ez zavarja? Hiszen semmi különös... Semmi különös, csak... csak valahogy más... Ah! Ez nem neki való! Ő nem olyan, mint a gróf!

Kopogtak. Catherine megrémült, azt hitte, hogy a gróf, de aztán eszébe jutott, hogy az kinn van a kertben. Ennyi idő nem lehetett elég, hogy azt a nőt... nem. De akkor ki az? Mindegy, nem szabad, hogy itt találják, nem akarta, hogy felismerjék. Aki olyan ritkán jár társaságba, mint ő, helyzeti előnyben van, ha nem tudják, kicsoda. De ha most itt meglátják, rájönnek, hogy ismeri a házat, s ebből kitalálhatják, hogy ő a gróf asszonya. Egyetlen ugrással a szoba közepére keresztben benyúló polc mögött termett, és ahogy csak lehetett, a hideg falhoz lapult. A kilincs lassan lenyomódott, az ajtó megnyílt, majd bezáródott. Catherine nem mert megmozdulni, nehogy zajt csapjon. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott bele a félhomályba. Csizma koppant a padlón kettőt, hármat, négyet... Az a valaki megállt az asztalnál, amely a szoba közepén állt, és feszülten figyelni kezdett. Egy hosszúnak tűnő perc után megmozdult, és matatni

125

kezdett az asztalon. Hamarosan pislákoló gyertyaláng fénye táncolt a falon, a könyveken. Catherine nagyot nyelt, és behunyta a szemét.

– Tudom, hogy itt van... – hallatszott megint a férfi hangja.– Ne féljen, kérem, asszonyom! Nem akarom bántani...Catherine még mindig nem mert megmozdulni. A szíve úgy dobogott, hogy már-

már azt képzelte, a férfi is meghallja.– Csak beszélni szeretnék magával. Egy ujjal se érek önhöz, kérem, jöjjön elő...Az asszony kinyitotta a szemét. A könyvek fölött látta a tarka ruhás, fekete álarcos

férfit. Megdermedt, mert, ahogy az arcába nézett, látta, hogy egyenesen őt bámulja. Összeszedte minden erejét, és rekedt hangon megszólalt.

– Mit akar?– Jaj ne, ne legyen ilyen ellenséges, asszonyom! Én csodálom önt, csak beszélgetni

akarok.– Ki maga?– Az mindegy. Úgysem ismer, messziről jöttem. De elmegyek, ha úgy kívánja,

asszonyom.Catherine torka összeszorult. A félelme és a bizalmatlansága arra ösztökélte, hogy

elküldje, de a szíve, a bőre és az a tekintet, amely reá szegeződött, azt súgta, hogy ne. Ellökte magát a faltól, de még ott maradt.

– Kicsoda ön?– Diák vagyok.– Diák? És hogy került ide? Nem hiszem, hogy meghívták.A férfi zavartan hallgatott egy kicsit.– Nos, ön az elevenembe talált. A házigazda egyik ismerősével jöttem.– Ki az illető?– Ha megbocsát, inkább nem árulkodom. Még a gróf fülébe jut, és én nem akarok

kellemetlen helyzetbe kerülni. Azt ígértem, hogy nyugton maradok.– Nem éppen azt teszi, uram! – jegyezte meg Catherine csípősen. A férfi mosolygott az álarc alatt.– Bocsásson meg! Nem az én hibám...– Ezt hogy érti?– Amióta beléptem ebbe a házba, csak magát nézem. Nem vagyok ura a

szemeimnek.– De uram! Hogy képzeli!– Sajnálom, ha ezzel megbántottam. Bókolni akartam. Catherine nem felelt. Ez

nyílt kihívás volt, és csak rajta állt, hogy elfogadja-e vagy sem. A helyzet olyan különös volt, olyan szokatlan és bizsergető, mint ez a férfi itt, aki egy pillanatra sem szűnik meg őt bámulni. Mintha nem is lenne köztük egy plafonig érő könyvespolc.

126

– Nem jönne ki onnan? – kérdezte hirtelen a férfi. Catherine habozott egy pillanatig, de aztán belement a játékba. Miért is ne? Hiszen

tulajdonképpen tetszik neki ez a vakmerőség, ez a kitartó elszántság. Lassan lépkedni kezdett, végül megállt az asztal másik oldalán, és szembefordult az ismeretlen álarcossal.

– Nos? – kérdezte keményen. – Miről akart velem beszélgetni?– Azt... nem tudom... – felelt a férfi zavartan. Most Catherine mosolyodott el.– Hiszen azt mondta...– Így is volt. De most... még nem jutok szóhoz.– Miért?– Mert túl közel van hozzám... és érzem az illatát... Catherine felnevetett. Hosszú idő óta először nevetett szívből, jólesőn.– Furcsa egy ember maga! Hát menjen hátrébb, ha nem tudja elviselni a

szagomat...!– Nem, nem! – mondta gyorsan a férfi. – Inkább közelebb mennék... ha lehet...

Lehet?!?Az asszony előbb egy kicsit megijedt, de aztán erőt vett rajta valami különös

gyengeség. Olyan furcsán csengett az a hang, olyan jólesett hallani. Még a saját hangját is alig hallotta, olyan halkan felelt:

– Lehet...A férfi megkerülte az asztalt, és megállt szorosan mellette. Catherine érezte a

nyakán a leheletének langyos szelét, és megborzongott. Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy arcába szökik a vér!

– Kérem... – suttogta, de nem is tudta, mit mondhatna. Hiszen nem akart tiltakozni, nem akart semmit, csak hogy ez a varázs ne múljon el soha. Nem szólt egyikük sem. Sűrű, mély csönd volt, csak az egyre szaporább lélegzetvételek susogása hallatszott. Egy perc múlva az asszony észrevette, hogy egyszerre vesznek levegőt, egy ütemre, szinte századmásodpercnyi pontossággal. A lassú, szabályos ritmus megszédítette, de a feszültség nem engedte, hogy kilépjen belőle. Egészen addig, amíg egyszer csak valami puha melegséget nem érzett fedetlen vállán. Megremegett és megfordította fejét. A férfi csókolta meg, s most lázas tekintettel nézett a szemébe, aztán lassan megfogta a kezét, és maga felé fordította. Catherine engedelmeskedett, nem volt ereje még megszólalni sem.

– Rózsa... – suttogta megbabonázva, és megsimogatta Catherine arcát. – Istenem!Catherine azt sem tudta, hol van, hogy kicsoda. Mindenről megfeledkezett.

Gépiesen emelte a kezét, hogy ő is levegye végre a fekete maszkot a férfiről, és láthassa az arcát, de az megelőzte: még mielőtt elérte volna, hirtelen karjaiba kapta őt,

127

és szájon csókolta. Hosszan, szerelemmel és mohón, ahogy még soha senki nem csókolta. Odakintről zaj hallatszott, és ők riadtan szétrebbentek. A férfi belecsókolt a tenyerébe, és egyetlen mozdulattal letépett finom ruhájáról egy selyemrózsát, és átölelte.

– Megtalállak! – suttogta remegő hangon. – Ha az életembe kerül is, megtalállak!– Ki vagy? – szorította magához a nő, és könnybe lábadt a szeme. A férfi ellépett

tőle, és az ajtó felé sietve szólt vissza.– Az vagyok, akinek a hajában van az ereje... Ne feledd! Keresni foglak...Kiment, Catherine pedig ott maradt összetörten, remegve, száján még ott izzott a

csók. Egy csók, amely úgy érezte, megváltoztatta egész életét. Hát ez a vágy? Ez a vonzalom, amiről annyit beszélnek az emberek? Tehát valóban létezik? Sose gondolta, hogy ez ennyire felkorbácsolja az embert, hogy ennyire elveszi az eszét. Hiszen ő férjes asszony és mégis... Istenem, mi lesz ebből? Mire veszi rá még ez a tűz, ami alig egy negyed óra alatt felemésztette az egész addigi létét! Azt sem tudja, ki ez az ember, és odaadta magát neki... legalábbis odaadta volna! Igen! Megtette volna, ha meg nem törik a bűvkör, ha tovább érezte volna magán a kezét és a tekintetét... Ami a gróffal csak egy gusztustalan, állatias aktus volt, az most egy varázsos, sürgető, lobogó érzésnek tűnt, pedig csak megcsókolta! Istenem, csak megcsókolta, és ő még most is egész testében remeg... Mindenét odaadná, ha...

A hangok a folyosón felerősödtek. Egészen az ajtónál beszélgettek. Néhány percig ott tereferélt két nő, aztán eltűntek. Catherine óvatosan kinyitotta az ajtót, és kiment. De még arra sem volt ideje, hogy rendesen bezárja maga után, hirtelen megragadta a karját egy kéz, és valaki sebesen húzni kezdte a folyosón a szobája felé.

Catherine még erőtlenül az előbbi kalandjától hagyta magát. Nem látta jól, mert éjfélre járván az idő a gyertyák már majdnem csonkig égtek, sőt lassan kialudtak, s a cselédség csak a táncteremben cserélte őket A folyosó végén már egészen sötét volt. A férfi, mert a keze szorításából érezte, hogy férfi, nagyon hasonló ruhában volt, mint az, aki az előbb elvette az eszét, de tudta, hogy nem ő az.

– Mit akar, álljon meg! – mondta nem túl meggyőzően, de az csak intett, hogy maradjon csendben, és matatni kezdett a szobájának zárjával. Az ajtó egy kattanással kinyílt, a férfi behúzta, aztán bezárta az ajtót, és megint piszkálni kezdte a zárat.

– Ki maga! – kérdezte megint Catherine, és odabotorkált az ágyához.– Csssst – intette le az idegen, és odament hozzá.– Ne merjen hozzám nyúlni! – emelte meg a hangját az asszony, de ennek nem

volt foganatja. Kezébe fogta a kezét, de ott maradt a helyén. Ehelyett egy gyűrűt húzott a kisujj ára, és halkan megszólalt.

– „Nyakad olyan karcsú, amilyennek Dávid tornya épült.

128

Ezer kerek pajzs függ rajta, mind vitézek pajzsa..."

Catherine szeme elkerekedett. Még mindig nem akart hinni a fülének... Ezt a néhány szót már több éve nem hallotta, és csak egyetlen ember van a földön, aki pontosan tudja, hogy mennyire kedves neki ez a vers.

– Ez nem lehet! – rebegte, és fürkészőn nézett a férfira. – Pierre, te vagy az? Pierre?!

A férfi nevetett, és lekapta fejéről az álarcot.– Tudtam, hogy emlékezni fogsz! Te vagy az én egyetlen és legkedvesebb húgom!

Catherine!Az asszony most már nem habozott tovább, Pierre nyakába borult.– Pierre, kedves Pierre! De jó, hogy végre itt vagy! Alig győzték nézni egymást, Catherine sírt örömében. Túl sok volt neki a

boldogságból.– Jaj, Pierre, ha tudnád!– Tudom, kicsi Cathe, tudom! Ne félj, most már jobb lesz!– Hol voltál?! Mi van veled? És mi az, hogy tudod?– Csitt, csitt! Hosszú lenne most elmondani. Figyelj rám, figyelj jól! Christiane

nálam van, és elmondott mindent.– Christiane? De hát...– Ne aggódj! Megsebesült, de már jól van. Sőt nagyon jól van... – Pierre

sejtelmesen mosolygott. Catherine elértette.– Pierre! Te... te és Christiane? A férfi csak bólintott.– Nagyszerű lány, Pierre! Örülök!– Én is... – nevetett vissza a báty, és folytatta. – Jól van. Anyánk is nálam van.

Segíteni fogunk, hogy megszabadulhass a gróftól. Még nem tudom, hogy, de csinálunk valamit.

– Pierre, ez maga a pokol itt! Ha soha többé nem léphetek emberek közé, akkor sem maradok itt!

– Jól van, nyugodj meg! Ha törvényes úton nem megy, akkor megcsináljuk törvénytelenül.

– Hogy érted? – ijedt meg a lány. – Vérrel akarod bemocskolni magad? Ne, Pierre, azt ne!

– Nem, dehogy. Ez az idióta még azt sem érdemli meg! Nem! Ha másként nem megy, elszökünk! Nekem sincs sok jövőm Franciaországban, amíg az inkvizíció üldöz. Elviszlek innen, és külföldre szökünk. Minél messzebb, annál jobb. Elvisszük

129

anyánkat és Christiane-t is. Legalább Francois-nak nem kell tovább aggódnia az örökségéért.

– Mikor?– Hamarosan. Legfeljebb egy hónap...– Egy hónap...Catherine egy kicsit elszomorodott. Az a férfi jutott eszébe. Ha el kell mennie,

hogy fogja megtalálni...? Pierre észrevette, hogy bántja valami, megsimogatta a haját, és meg is kérdezte:

– Mi az, húgocskám, valami baj van?– Nem, semmi...– Na, nem tudsz becsapni! Ki vele, gyerünk! Leültette az ágyra, és mellé ült ő is.– Nos?Catherine lehajtotta a fejét, és hallgatott.– Cathe, nem akarom, hogy szomorú légy! – biztatta Pierre. – Mondd el, ami a

szívedet nyomja.– Azt hiszem, szerelmes vagyok...– Ááá! Hiszen ez nagyszerű! Mesélj, ki az? És mióta?Catherine elmosolyodott. Valóban elég furcsa volt még kimondani is...– Ne nevess ki, de... nem tudom, hogy ki az, és még alig egy órája ismerem...Pierre alig tudta visszafojtani a nevetést.– Cathe, ne mondd, hogy csak úgy beleszerettél valakibe...! Bár, ami azt illeti,

nagyon is el tudom képzelni... Nekem is elég volt egy óra, és nekem sem volt még halvány fogalmam se, hogy kibe szerettem bele...

– Csak annyit tudok, hogy elvarázsolt és hogy... hogy várnom kell rá...Pierre megcsóválta a fejét.– Itt találkoztatok? Nem mondott semmit magáról? Catherine szomorúan mosolygott.– De, azt mondta, hogy... hogy a hajában van az ereje...– Mi? A hajában az ereje? Hogy a hajában van az ereje?Pierre agyában hirtelen világosság gyúlt. Ez aztán a véletlen! Hiszen ez csak

Sámson lehet! A jó öreg Sámson elcsábította a húgát! Ez egyszerűen hihetetlen! Felnevetett, és összecsapta a két tenyerét. Catherine úgy nézett rá, mint akit bolondnak hisz. Pierre fejében villámgyorsan játszódott le minden. Hagyni kell, hogy hadd főjenek még egy kicsit, hadd érjen ez a dolog. Aztán majd ő gondoskodik róla, hogy teljesüljön a legtitkosabb álmuk! Ez az! Így lesz jól!

– Ne félj, kicsim, Isten megsegít! Bízzál benne és bennem, érted? Most mennem kell, de ne feledd, figyelünk és itt vagyunk. Légy türelemmel egy kicsit! Hallod! Tűrj még egy kicsit. Ha megfelelő lesz az alkalom, itt leszünk!

130

– De Pierre! Vele mi lesz?– Az igaz szerelem kapukat dönt, falakat rombol... – mosolyodott el Pierre. – Csak

nehogy valami baja essen...– Ne csúfolódj!– Ne haragudj, olyan jó a kedvem, hogy ki tudnék bújni a bőrömből! Megyek! Au

dieux, Catherine, és ne légy szomorú! Nem tart már sokáig!– Siess vissza, Pierre! Várlak!Pierre megcsókolta az arcát, aztán kiment. Catherine pedig végigdőlt az ágyán, és

nézte a feje fölött a fehér baldachint. Nevetni szeretett volna, de ehelyett pityeregni kezdett. Könnyeit nyelve, dobogó szívvel imádkozott az Úrhoz, hogy ne hagyja őt ebben a szörnyű házban elpusztulni most, hogy a szíve újra fiatal...

Hogy a gróf elhanyagolta a vendégeit, lassan kezdett fogyni a nép. Hajnal felé aztán megjelent a házban a házigazda kócosan, sárosan és ingujjban. Első dolga volt, hogy felhajtson egy nagy kupa bort, aztán berontott a táncolók közé, egyik hölgyet a másik után tépte ki a partnere karjaiból, és tombolt. Úgy tetszett, nagyon dühös. A vendégek értetlenül bámulták, soknak ez volt az utolsó lökés, az utolsó csepp a pohárban. Szedelőzködtek, és köszönés nélkül távoztak. Azt már később tudta meg az, aki eljött, hogy mi volt a bál fénypontja. A gróf teljesen részegre itta magát, megállt a terem közepén, letépte magáról az inget és a nadrágot, s ilyen hiányos öltözetben torka szakadtából ordítani kezdett:

– Az a szemét kurva! Az a szajha! Nem elég, hogy nem hagyta magát, hogy csak játszott velem, ellopta a pénzemet, meg a kabátomat! Az a mocskos ribanc meglopott! Megölöm! Megölöm!

Ez aztán a bátrabbaknak is elvette a kedvét a további mulatozástól. Ilyen botrány már évek óta nem volt a környéken. Egy fél órán belül üres volt a kastély. A fogadóteremben a padlón holtrészegen feküdt a gróf egy nagy tócsa bor kellős közepén, és senki nem volt, aki akár csak a kisujját is mozdította volna érte...

11.

Szerencsésen hazaértek, délben már otthon ehettek, s közben elmesélték a bált, és hogy mi van Catherine-nel. Christiane egy tapodtat sem mozdult Pierre mellől, mintha attól félne, hogy megint elmegy. Isabelle asszony majdnem sírt örömében, hogy Catherine-nek nincs semmi baja.

– Pierre, mondj már valamit! – sürgette a fiát. – Úgysem hiszem el, hogy még semmi terved nincs.

131

A férfi nevetett és bólintott.– Anyám, keresztüllátsz rajtam! Tényleg gondoltam valamit, de a kép még nem

teljesen tiszta. Ott jutott eszembe, a bálon.– Na, mondd már, ne kínozz!– A gróf úgy őrzi Cathe-et, mintha aranyból lenne. Beszélgettem egy-két emberrel,

és a szavaikból úgy vettem ki, hogy a grófnak sok befolyásos magas rangú ismerőse van, akik valószínűleg üzleti kapcsolatban vannak vele. Mindent meg tud szerezni, amit akar, pénzzel, zsarolással, csalással... Szóval nekünk kell cselekedni.

– Mégpedig?– A grófnak egyetlen szenvedélye van, a vadászat, ami miatt még a feleségéről is

hajlamos elfeledkezni. Olyankor otthagy csapot-papot, és beveti magát az erdőbe az embereivel. Szerintem akkor kellene lépni, amikor nincs otthon.

– Na jó – vetette közbe Sámson –, de honnan tudhatnánk, hogy mikor jut eszébe vadászni menni...

– Ez nem kérdés – mosolygott Pierre titokzatosan. – Pontosan három hét múlva!A többiek tátott szájjal bámultak rá.– Pierre, hiszen te már mindent elterveztél.. – rázta a fejét Christiane.– Nem mindent, kedvesem! Van egy-két feladat, ami anyámra vár!Isabelle grófné felkapta a fejét.– Mégpedig?– Anyám, te tudod jól, hogy a fiad téged szeret a világon a legjobban. De ezen a

földön csak bujkálva élheti le az életét. Ha Catherine-t megszöktetjük, őt is keresni fogják. Sámson sincs biztonságban, Christiane pedig hozzám tartozik.

– Mire akarsz kilyukadni, fiam?– Arra, hogy külföldre kell mennünk, hogy élhessük békében az életünket. Anyám,

téged nem kérhetlek, hogy velünk tarts, pedig szívem szerint ezt tenném...Isabelle asszony szelíden elmosolyodott.– Ezen egy cseppet se aggódj, fiam! Nekem csak ti vagytok, aki számít, és

követlek titeket bárhová. Semmiért, amit itt hagyok, nem fáj a szívem, csak az apád sírjáért, de az emléke velem lesz, és ez elég. Ha pedig jól értem, a papírok megszerzése az én dolgom lesz...

Pierre bólintott.– Így van. Szükségünk lesz a kapcsolataidra, hogy kijussunk.– Meglesz minden, ami kell. Te csak intézd el a többit. Sámson csöndesen felállt az asztaltól, amit körbe ültek, és így szólt.– Pierre! Én nem mehetek veled! Nekem dolgom van itthon...

132

Pierre lehajtotta a fejét, hogy barátja ne lássa a szája sarkában bujkáló mosolyt. Nem akarta, hogy azt higgye, kineveti. Komolyságot erőltetett magára, és töprengve megkérdezte.

– Biztos vagy ebben, Sámson? A férfi bólintott.– Azért csak gondold meg még egyszer, barátom! Ez nagy lehetőség!Sámson megrázta a fejét, és az ajtó felé indult.– Nem, maradok. Itt kell maradnom. Pierre-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy ki ne mondja, ami a nyelve hegyén

volt.– Nem akarsz valamit elmondani nekem, Sámson? A férfi megtorpant, gondolkodott egy kicsit, aztán megadta magát.– Odakint. Remélem, Christiane nem haragszik meg... A lány csak mosolygott. Pierre Sámson után ment, és sétálva elindultak a tisztás

felé.– Nos? – kérdezte Pierre, hogy segítsen neki.– Pierre, én sosem hittem volna, hogy ilyen van, de én... én tegnap éjjel szerelmes

lettem valakibe, akit nem is ismerek. Csak azt tudom, hogy gyönyörű, és hogy az életemet adnám érte...

– Gondoltam, hogy ez van a búskomorságod mögött, barátom. De erre van orvosság! Vedd feleségül!

– Hogy vehetnem el, amikor fogalmam sincs, hogy kicsoda és hogy hol van...– Jó, jó, de ezen is lehet segíteni. Keresd meg!– Hát ez az! Ezért nem mehetek veled. Meg kell találnom őt, Pierre, különben

belehalok!– Arra semmi szükség! Rendben, keresd! De azért papírokat neked is szerzünk, és

ha megtaláltad, utánunk jöttök. Rendben?– És ha férje van?– Sámson, annál inkább! A világ másik felén ugyan ki kérdezi...– Pierre, te igazi jó barát vagy!– Sámson. Te megmentetted az életemet, most rajtam a sor. De azért még egyet

kérek, segíts Catherine-t kihozni onnan. Utána mehetsz a szíved hölgye után. Tényleg! Lehet, hogy Catherine tud segíteni, lehet, hogy ismeri!

– Igazad van. Lehetséges, hiszen ő is vendég volt ott... Istenem, bárcsak igaz lenne!

– Jó, jó, de most már ne vágj ilyen savanyú képet! Gyerünk, örülj!– Jó, most már egy kicsit jobb...Odaértek a szekerekhez. Mathias sietett eléjük, izgatottnak látszott.

133

– Mi a baj, mi történt, Mathias? – kérdezte Sámson, ahogy közelebb értek.– Nagy baj van! Ursus eltűnt!– Micsoda?– Eltűnt a medve! Ma reggelre már nem volt a helyén. Láncostul, bundástul, ahogy

ott hagytuk...– Ne búsulj, kenyeres! – biztatta Pierre. – Lesz majd másik.– Az ám, csakhogy nekem valami itt nem tetszik! Valami nagyon büdös itt!– Mire gondolsz?– Nem tudom. De valahogy olyan rossz előérzetem van, cimbora. Túl sok furcsa

dolog történt mostanában. Ebből valami nagy baj lesz!Sámson összeráncolta a homlokát.– Mulajana? Mathias bólintott.– Az bizony könnyen meglehet...Sámson megrázta a fejét, és komoran csak ennyit mondott.– A szelet nem lehet zsákba kötni, barátom. Ne is törd magad ezen.– Na jó, de egy medve...?! Méghozzá lánccal? Megvonta a vállát, mintha maga

sem értené az egészet, aztán legyintett.– Ha elment, elment. Más is volt már hűtlen hozzám!Sámson és Pierre egymásra néztek. Egyikük sem gondolt semmi rosszra. Mind a

kettő egészen szép dolgokat forgatott a fejében. Az egyik egy megvalósult álmot, a másik egy elképzelt álmot. De mind a kettő édes volt, mint a csurgatott méz...

A vadászat előtti napon Sámson és Pierre készülődni kezdtek. Christiane némán figyelte a sürgés-forgást, míg végül egy alkalmas pillanatban kézen fogta Pierre-t, és félrehúzta.

– Pierre, mondanom kell valamit!A férfi gyöngéden átölelte, és mosolyogva felelt.– Hallgatlak, kedvesem!Christiane vett egy nagy levegőt, és kibökte.– Veletek akarok menni...Pierre elkomorodott, és megrázta a fejét.– Arról szó sem lehet! Túl veszélyes ez a kaland, nem tudhatjuk, hogy mi lesz.

Különben sem vagy még elég erős az útra, és a sok izgalom se hiányzik... Kérlek, hallgass rám, és maradj itthon anyámmal!

– Nem! – toppantott a lány elszántan. – Nem hagyom magam lebeszélni! Érts meg engem! Úgy érzem, tartozom a húgodnak ennyivel. Olyan, mintha cserbenhagytam volna, és ezt jóvá akarom tenni! Engedd meg, hogy veletek menjek!

134

– Christiane, ez őrültség!– Pierre, mindent megígérek, amit csak akarsz, de vigyél magaddal! Kérlek!A lány módszert változtatott, a követelődző hang megszelídült, az elszánt vadság a

szemében könyörgő kéréssé olvadt, és Pierre érezte, hogy elszáll az ereje, hogy nincs többé akarata.

– Ó, te lány, mit nem teszel velem! – Gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott. – Na jó. De ígérd meg, hogy mindig azt csinálod, amit mondok, és nem ellenkezel. És hogy nagyon óvatos leszel!

– Rendben! – egyezett bele a lány, mielőtt még meggondolná magát a „zord vőlegény”. – Engedelmeskedem...

A szövetséget egy csók pecsételte meg, s így történt, hogy ebéd után nem három, hanem négy ló indult Digne felé, négy erős, kezes kanca. Catherine számára is vittek egyet, hogy kényelmesen, már amennyire lóháton kényelmesen utazhatott, és gyorsan hazaérhessen velük együtt. Egész éjjel mentek, hogy reggelre odaérjenek.

Kora délelőtt éles kürtök harsogó hangja törte meg az erdő csöndjét. Tíz fegyveres lovas gázolt a bokrok kusza ágai között, előttük egy falka válogatott véreb csaholt az izgatottságtól megfeszített izmokkal. Szagot kaptak, s már nem engedelmeskedtek a vezényszavaknak.

A gróf csillogó szemmel, divatos vadászöltözetben feszített koromfekete csődörén. Szórakozottan piszkálta az övén lógó két karabélyt. Már alig várta, hogy elsüthesse őket. Nem törődött az arcába csapódó csípős ágakkal, amelyek itt-ott beleakadtak a vadászöltöny gombjaiba vagy gallérjába. Hajtotta a vadászszenvedély, mint azokat a drága pénzen vett kopókat. A kutyák egyszer csak nem arra kezdtek menni, amerre ő akart. A gróf káromkodott, csapkodott, de hiába, nem tehetett semmit.

– Uram! Ezek szétszaladnak! Mit csináljunk?– Menjetek utánuk, és hozzátok vissza azokat a bestiákat! Gyerünk, mozduljatok!A csatlósok elügettek, s amikor egy maradni látszott, azt is elzavarta.– Te meg mit tátod a szádat! Mozgás, eredj te is! Kitekerem a nyakatokat, ha akár

egynek is nyoma vész! Keressétek meg őket, és hozzátok vissza mindet!A csatlós biccentett és ellovagolt, a gróf pedig ment tovább a fák között, ráérősen,

lassan. Ráért, ideje volt bőven.Hamarosan valami furcsa érzése támadt. Mintha figyelné valaki. Megrázta magát,

és próbált nem gondolni rá, de azért továbbra is szúrta valami. Mintha tűket döftek volna a hátába. Ő, aki annyi embert becsapott, meglesett, aki kifürkészte mások titkait, most különös módon védtelennek, csupasznak érezte magát. Kezét az egyik karabély markolatára tette, és úgy ment tovább. Az éjfekete mén idegesen fújtatott, és minden méteren horkantva megtorpant, de a gróf a szügyébe vágta a sarkát, és az állat tovább

135

lépkedett. Néhány perc múlva egy sziklafal alá ért, a fal alatt egy tojásdad alakú tisztás húzódott meg. A nap csak az egyik felét világította meg, a másikra árnyékot vetett a szikla. A gróf éppen ott állt meg, ahol a fény-árnyék játék kettéválasztotta a teret, és beleszimatolt a levegőbe. Nagyon távolról ugyan, de meghallotta a kutyáinak ugatását és a csatlósok ordítozását. Legalább egymérföldnyire voltak tőle. A ló nyugtalanul toporgott, de a gróf visszatartotta. Rá akart jönni, hogy mi okozza azt a kellemetlen bizsergést a tagjaiban.

Eközben észak felől négy ló közeledett halkan, és éppen a tisztás felé tartottak. Pierre, Sámson és Christiane óvatosan haladtak előre, hogy minél kisebb zajt csapjanak. Ők is hallották a vadászkürtöket, sőt, később még a kutyák és a csatlósok lármázását is, és jobbnak látták elkerülni őket. Nem lenne szerencsés egyenesen annak a karjaiba futni, aki elől menekülni akarnak.

– Figyeljetek! – szólt Pierre halkan. – Jobb lesz, ha most szétválunk. Én elmegyek Catherine-ért, ha minden igaz, már ott áll a kastélykert hátsó kapujánál. Nincs messze, ha jól számolom, egy fél órán belül itt vagyunk. Ti addig maradjatok itt, de legalábbis a közelben. Ha visszajövök, és nem lesztek itt, jelzek, figyeljetek. Sámson, vigyázz Christiane-re!

– Persze, menj csak. Nem lesz semmi baj...Pierre még rámosolygott a lányra, aztán belevetette magát a sűrűbe. Nagyot került,

de így volt biztonságosabb. Egy negyed óra múlva beleütközött a kőkerítésbe, s innen már hamar megtalálta a kaput, amit keresett. Catherine ott toporgott, idegesen tördelte a kezét.

– Itt vagyok! – szólt rá Pierre hátulról, s szegény húga olyan gyorsan perdült meg, hogy majdnem elesett.

– Jaj! De megijesztettél! Már azt hittem, nem is jössz!– Tudod, hogy ezt nem tudtam előre kiszámítani. Régóta vársz?– Egy jó órája.– Semmit nem hoztál magaddal?Az asszony felemelte a fejét, és nemet intett.– Semmi nem kell innen! Nem akarok soha emlékezni erre a helyre. Jobb

nincstelennek lenni, mint gazdag boldogtalannak!– Hát akkor! Isten hozott az új életedben Catherine d'Auteuil!– Ez kedves! Igazad van! Nem vagyok többé Mont-Rouciéres grófné! Menjünk!

Hol vannak a lovak?– Arrébb. A többiek vigyáznak rá.– Többiek?– Igen, egy barátom elkísért, és Christiane is eljött.– Istenem! Siessünk! Már alig várom, hogy láthassam!

136

– Gyere! Szorosan utánam! És csöndben! A gróf itt vadászik a közelben...Elindultak.Sámson és Christiane, amióta Pierre elment, egyre csak azzal foglalkoztak, hogy a

négy kancát valahogy megnyugtassák. Végül kikötötték őket egy fához, és simogatták, veregették a nyakukat és a pofájukat, mire nagy nehezen megálltak végre egy helyben.

– Christiane, elmegyek, körülnézek. Maradj itt, és ne mozdulj! Öt perc múlva visszajövök.

– Valami baj van?– Nem tudom. De túl idegesek a lovak.– Menj csak, nem lesz semmi baj.Sámson elindult a tisztás felé. Már csak vagy tízméternyire volt a szélétől, amikor

egészen közel lövés dörrent. Nekilódult és rohant arrafelé, ahonnan hallani vélte a hangot. Ahogy szétnyitotta a tisztást körbefogó sűrű bokrokat, megtorpant. Amit látott, úgy megrémítette, hogy mozdulni sem tudott, de inkább a döbbenettől, mint a félelemtől.

A tisztás közepén ott állt a gróf, ziláltan, ruhája sáros, a parókája leesve. A lova éppen akkor törte át magát egy vadrózsabokron, és elvágtatott. A gróf kezében egy füstölgő karabély, ennek a hangját hallotta az előbb. Sámson arra nézett, amerre a gróf fordult. A sziklafal tövében egy óriási barnamedve tántorgott a két hátsó lábán, és fenyegetően morgott, hörgött. A gróf valószínűleg rálőtt, de ahogy innen látta, nem találhatta el. Annyit mindenesetre elért vele, hogy jól felingerelte az állatot. A medve megindult felé, és akkor Sámson megpillantott egy alakot a fal tövében. Először nem ismerte fel. De az a valaki hirtelen előrántott egy cafatokra szaggatott ruhadarabot, amely talán egy hajdanvolt selyemkabátra hasonlított, és előrelépve a medve elé tartotta.

– Öld meg! Ursus! Öld meg! Sámson azon nyomban felismerte a hangot és most már a medvét is. Mulajana volt

az az alak. A lány néhányszor rácsapott a mackó hátára, mire az ordított egyet, és mellső mancsával jókora pofont kent le a darabokra tépett kabátnak.

– Gyerünk, Ursus! Öld meg azt az embert!A medve megindult. Támadott. A gróf jól látta, hogy mi történik. Előrángatta a

másik karabélyt, célzott... és lőtt.A medve még mindig feléje rohant, láthatóan nem esett baja. Ám Mulajana

hirtelen megingott, a gyomrához kapott. A kezein azonnal vérpatak folyt alá az avarba, meggörnyedt, és arca eltorzult a fájdalomtól. Néhány másodperc múlva összerogyott, és többet nem mozdult.

A medve közben egészen közel ért a grófhoz, akinek úgy szállt el a sosem volt bátorsága, mint a füst. Megfordult, és szaladni próbált az ellenkező irányba. Sámson

137

még látta, hogy a tisztás átellenes oldalán áll két alak, az egyiket azonnal felismerte: Pierre volt. A másik egy nő. „Catherine” – gondolta Sámson, és a bokrok között elindult feléjük.

Valóban ők voltak. Hallották az első lövést, és jöttek a hang irányába. A második lövést már látták is, sőt azt is, hogy a lány összeesik, és hogy Ursus a gróf felé szalad. Catherine eltakarta a szemét és leült. Gyűlölte ugyan a grófot, de a halálát nem akarta végignézni. Mire Sámson odaért hozzájuk, Ursus is beérte a grófot, aki a rémülettől bénultan négykézlábra ereszkedett, és velőtrázóan ordított. Ursus két lábra emelkedett, magasra emelte mellső mancsait, aztán rávetette magát. Pierre és Sámson elfordította a fejét, Catherine pedig sírva fakadt. Ursus morogva, hörögve tépte áldozatát.

Egyszerre nagy csönd lett. A gróf kiszenvedett, a medve pedig bevetette magát a sűrűbe. A pofája, a bundája merő vér volt, amelynek szaga teljesen megvadította az egykor békés, komédiás mackót.

Pierre kinyitotta szemét, és megfordult.– Uram Jézus! – suttogta megkövülten. Ez a látvány még neki is sok volt. A gróf

teteme csak pár méternyire feküdt tőlük a fűben. A felismerhetetlenségig eltorzult, Pierre hirtelenjében azt sem tudta kivenni, hogy merre van a feje. Vagyis hogy merre volt a feje.

– Sámson! Ne hagyd Catherine-t, hogy lássa! Ennek vége! Megyek, megnézem a lányt. Hátha még életben van...

Sámson háttal a tetemnek lehajolt, hogy felsegítse az asszonyt, és elvigye odébb, ahonnan már nem látja meg még véletlenül sem a férje holttestét. Ahogy hozzáért a karjához, Catherine megremegett, és felemelte a fejét. Sámsonnak megdobbant a szíve, alig bírta kinyögni a néhány szót, ami eszébe jutott.

– Te vagy az? Hát te vagy Catherine? Catherine d'Auteuil?Az asszony feléje fordult, és már eszébe se jutott, hogy mást is láthat, mint azt a

férfit, aki elvarázsolta élete legcsodálatosabb éjszakáján.– Te vagy Pierre barátja? Akinek a hajában van az ereje?Sámson nevetett, és megfogta Catherine két kezét.– A nevem Sámson. Samson Guilleroy. Sámson, mint a Bibliában...– Ezt alig merem elhinni! Azt hittem, sosem látlak többé, pedig...– Pedig?– Pedig annyira akartam, annyira kívántam!Sámson nem szólt, ez elég volt; ez volt az, amit hallani akart. Átölelte őt, és

megcsókolta úgy, ahogy ott a könyvtárszobában. Catherine hozzá simult, és viszonozta a csókot.

Pierre megállt a lány előtt, és leguggolt hozzá. Még lélegzett, de már nagyon gyengén. Nagyok sok vért vesztett, gyenge volt.

138

– Mulajana... Miért?A lány koromfekete szemeiből két kövér könnycsepp gördült le. Halkan, alig

hallhatóan válaszolt, többre már nem futotta erejéből.– Megalázott... az ágyába csalt... és... azt ígérte... feleségül... aztán megvert... és

kido... bott... mint egy... szajhát...– Sajnálom... – mondta Pierre, és megsimogatta verítékező homlokát.– Meg... fogok... halni?– Igen – mondta Pierre. Nem akart ő is hazudni neki.– Kérlek... mondd... meg, hogy... szerettem... sze... gény... Mathi... ast...Ez volt az utolsó, amit ki bírt mondani, és Pierre még értette. Aztán csak hörgött,

végül a szájából habzó vér buggyant elő, és kiszenvedett.Pierre szomorúan lehajtotta a fejét, aztán lezárta a fénytelen szemeket. Sajnálta ezt

a szegény bolond lányt. Értelmetlenül halt meg.Még jóformán fel sem foghatta, ami történt, amikor a nevét hallotta. Egy férfi

kiáltott, de nem Samson. Nem a Samson hangja volt. Pierre megrémült. Hiszen senki nem tudhatja, hogy itt van, s egyáltalán, hogy kicsoda. Felegyenesedett, és kereste a hang forrását.

Ahogy megfordult, meg is találta. Egy magas, nyúlánk, rossz arcú férfi állt a tisztás szélén. Egy kés volt a kezében, amelyet Pierre legnagyobb ijedelmére Christiane torkának szegezett, a másik kezével pedig lefogta a lány karjait.

– Pierre d’Auteuil! Tudom, hogy te vagy Pierre d'Auteuil! Ez a szuka pedig a kedvesed, akibe fülig szerelmes vagy!

– Ki maga? – lépett feléje Pierre, de a férfi rákiáltott.– Ne mozdulj, te eretnek! Ne gyere közelebb, különben elvágom a lány torkát, és

esküszöm, most nem hibázom el!– Mit akar tőlem?– Pénzt! Ezer aranyat!– Nekem nincs pénzem, ember! Földönfutó vagyok!– De az anyádnak és a testvérednek van!– Honnan ismer engem? Ki maga? – próbálta Pierre elterelni a figyelmét

Christiane-ról, aki kétségbeesve nézett rá.– Mindegy, hogy ki vagyok! A lényeg az, hogy te ki vagy! Régóta figyellek,

kilestelek benneteket, követtelek mindenhová! Tudom, hogy fontos neked, és már örülök, hogy akkor nem sikerült megölnöm. Így legalább valami hasznom is lesz belőle...

– Rendben, fizetek, de engedje el a lányt!A férfi felröhögött, Pierre gyorsan feléje lépett kettőt.

139

– Majd ha bolond lennék! Addig nálam lesz, amíg a pénzt meg nem kapom! Megértetted, grófocskám?

– De mi a biztosíték?– Az nincs, barátocskám... Vagy elhiszed, vagy nem. De pénz nélkül nem látod

többé élve!Pierre már csak néhány méterre volt tőle. Azon tanakodott, hogy mit csináljon. Ha

megmoccan, ez a gazember azonnal megöli Christiane-t, és az a penge nagyon rossz helyen van. Neki meg csak egy kése van...

Akkor egyszer csak a férfi háta mögött megmoccant a bokor, és Pierre meglátott egy szőke fejet. Sámson volt. Felemelkedett és Pierre-re nézett. Egy végtelennek tűnő másodpercig bámulták egymást, próbálták kitalálni, hogy mit akar, mire gondol a másik. Sámson intett a fejével. Pierre elértette, és behunyta a szemét: rendben! Csináljuk!

Talán ha öt másodpercig tartott az egész. Sámson előugrott a bokorból, és egy óriási ordítással tarkón ütötte a férfit hátulról. Az persze a fájdalomtól és a meglepetéstől megfeszítette a hátát és felemelte karjait. Christiane, amint megérezte, hogy enyhül a szorítás és a nyakáról elmozdul a penge, elrugaszkodott, és a földre vetette magát. Még ugyanabban a pillanatban Pierre előrelépett, és előrenyújtott kezében késével a férfi felé lendült. A penge a mellkasába fúródott. Pierre elengedte a kés markolatát, a férfi pedig elvágódott. Mire földet ért, már nem volt benne élet. Pierre felsegítette a lányt, és magához ölelte.

– Istenem! Majdnem elveszítettelek!– Nagyon féltem, Pierre! Nagyon féltem!– Semmi baj, most már semmi baj! Mondd, ki volt ez? Christiane még mindig reszketve az ijedtségtől, merően a halottra bámult.– Nem biztos, de azt hiszem, ez a férfi támadott meg minket a szekéren. Ő

sebesített meg...Pierre elgondolkodott. Lehetséges volna, hogy azóta követi a lányt és őt? Igen,

tényleg lehetséges... A pénz sok mindenre ráveszi az embert...Catherine is odaért közben. A két nő hosszú idő után először ölelhette meg

egymást, sírtak örömükben, hogy végül mégiscsak megadatott, hogy újra találkozzanak. Samson odalépett Pierre-hez, és csöndesen mosolyogva azt kérdezte.

– Ugye te tudtad?Pierre hamiskásan elvigyorodott, és ártatlanul visszakérdezett.– Mire gondolsz?– Pierre! Ne játssz velem! Ugye tudtad? Pierre elnevette magát, és bólintott.– Tudtam...

140

– Mióta?– Cathe még akkor elmesélte... Te! Don Juan! Te, hős Tristan!– De hát miért nem szóltál?– Ugyan miért rontottam volna el ezt a jó mulatságot, ezt a romantikus színjátékot?

Csak épp nem volt szó arról, hogy ennyi vér fog folyni...Samson a cigánylány felé nézett.– Ő is?– Ő is...– Szegény Mathias...– Ő volt az utolsó szava. Azt hiszem, szerette a maga módján.Samson lehajtotta a fejét, és a komédiásra gondolt. Ő sajnos nem olyan szerencsés,

mint lehetett volna, s mint amilyen ebben a pillanatban Pierre d'Auteuil és ő, Samson Guilleroy is.

Catherine és Christiane közben szétváltak, és repült mindegyik a maga párja ölelő karjaiba.

– Most mi lesz? – kérdezte Samson.– Nos, mindenekelőtt tűnjünk el innen gyorsan! Mindjárt visszajönnek a gróf

talpnyalói, a lövéseket nekik is hallaniuk kellett. Samson, Mulajanát vigyük el, nem akarom, hogy valami trágyadombon kössön ki. Megérdemel egy tisztességes temetést.

Úgy tettek. A lány tetemét is odavitték a lovakhoz, a négy kanca szerencsére még mindig ott állt a fánál, ahová kikötötték őket.

– Samson, Catherine, figyeljetek. Gondolkoztam. A gróf halott, te pedig, édes húgom, megözvegyültél. Most már nincs értelme a szökésnek, az Úr kegyes volt, megszabadított téged. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszamennél a kastélyba, persze Sámsonnal együtt, és szépen eljátszanád a gyászoló özvegy szerepét. Szerencsére semmi közünk a halálához, ez egészen nyilvánvaló. Vadászbaleset áldozata lett. Szépen eltemeted, aztán szabad vagy!

– De veled mi lesz?– Christiane és én visszamegyünk a házamba. Ha vége lesz az egésznek, odajöttök

mind a ketten, s akkor! Au dieux, Franciaország! Ahogy megbeszéltük. Addig mi elintézzük az útiokmányokat, és megszervezzük az utat.

– Nekem egyetlen porcikám se kívánkozik oda vissza – nyafogott Catherine.– Ezt a kicsit már bírd ki. Különben is, Sámson veled lesz...Catherine erre elpirult, és nem tiltakozott tovább. Pierre nevetett és megölelte őket.– Na jó, induljunk. Nem szeretném, ha most kapnának el. Egy lovat vigyetek el,

egy kell ennek a szegény lánynak... Viszontlátásra, mielőbb!

141

Elbúcsúztak és ki-ki ment, amerre kellett. A halottal a ló hátán kicsit nehezen haladtak, de azért hazaértek épségben. Isabelle asszony kijött a zajra, és a kapuban várta őket.

– Pierre, Christiane! Mi történt? Hol van Cathe?– Nyugodj meg, anyám! Semmi baja! Hanem nagy újságot hoztam...– Nekem is van egy, fiam. Odabent vár rád valaki...– Kicsoda?– Majd meglátod.– Kezd elegem lenni a meglepetésekből. Na, menjünk, lássuk a vendéget...A nagy tölgyfa asztalnál egy férfi ült, háttal az ajtónak. Jöttükre felállt és

megfordult. Pierre sápadtan ismerte fel a nyúzott, öreges férfiban Francois-t, a bátyját.– Pierre!– Francois! Hogy kerülsz ide?– Hosszú lenne elmesélni. Örülök, hogy látlak... Pierre lehajtotta a fejét, de nem szólt.– Én komolyan örülök, öcsém, bár látom, neked nehezedre esik a szemembe nézni.

Megértelek. De most olyan híreket hoztam, aminek örülni fogsz, és én boldog vagyok, hogy én mondhatom el neked: szabad vagy! Eztán emelt fővel járhatsz az emberek között!

Pierre csodálkozva emelte rá szomorú szemeit.– Mit mondasz? Nem értem.Francois nem felelt, csak előhúzta a kabarjából az inkvizítor levelét, és átnyújtotta

neki.– Olvasd. Ez majd mindent megmagyaráz.Pierre kibontotta a papirost, és végigfutott a sorokon. Mire a végére ért, már

mosolygott.– Sajnálom, hogy nem hittem benned, Pierre – mondta halkan Francois. –

Szégyellem magam. Kis híján elveszítettük egymást.Pierre odament hozzá, és átölelte.– Nem haragszom, sohasem haragudtam. Nem vagyunk egyformák, Francois, de

testvérek vagyunk. Külön utakon járunk, ennyi az egész.– Pierre, kérlek, gyere vissza a kastélyba. Akkor talán anyám is visszajön, és

megbocsát nekem...Isabelle asszony lépett melléjük, és átölelte őket.– Én már megbocsátottam, fiam. Ismerlek és tudom, micsoda nagy bátorság kellett

ahhoz, hogy eljöjj ide. Visszamegyek.Pierre elengedte őket, és leült.

142

– Ne haragudjatok, de én inkább itt maradok. Ez az otthonom, itt érzem jól magam. Nem kérek semmit, minden a tiéd lehet, Francois, ahogy jog szerint a tiéd is. Nekem ez jelenti azt, hogy „hazajövök”. Christiane és én itt fogunk élni, ahol egymásra találtunk.

– Rendben, Pierre, ez a te életed. De ha eljössz, az a kastély szívesen lát...– Köszönöm. Még valamit, Francois. Nem tudod, hogy ki volt az az ember, aki

helyett börtönbe kerültem?– Nos, már voltam Montpellier-ben, és olvastam annak az embernek a levelét. A

neve... a neve Vieilleville. Jean Vieilleville.Pierre egy darabig hallgatott, aztán csöndesen csak ennyit mondott:– Isten útjai kifürkészhetetlenek...A többiek nem értették, mire gondol, de nem is kérdezte senki. Végre

megkönnyebbülhettek. Leültek az asztal köré, és Pierre elmesélte, mi történt a vadászaton, Francois pedig, hogy mi van otthon. Hetek óta először nem kellett aggódniuk semmiért.

Mont-Rouciéres gróf tetemére a csatlósai találtak rá. Kis híja volt, hogy a saját kutyái darabokra nem tépték. Az emberek hazavitték a holttestet, és orvost hívattak, akinek persze már csak annyi dolga maradt, hogy megállapítsa a halál beálltát és okát. Elég nyilvánvaló volt, hogy az a medve tépte szét, amelyre rálőtt, és amelyet néhány száz méterrel odébb az emberek megöltek. Az ismeretlen férfi holttestét eltemették, sírja fölé tettek egy keresztet, amire persze nem tudtak mit írni.

Catherine Mont-Rouciéres grófné fekete ruhát öltött, és faarccal fogadta a részvétnyilvánításokat. Nem érzett mást, csak szánalmat egy bűnös lélek iránt, aki minden bizonnyal a pokolra jutott. A temetés napjának éjjelén pedig életében először egy olyan férfi mellé feküdt, akit egész szívével és testével szeretett és kívánt, és aki mellett olyan boldognak érezte magát, mint addig még soha...

Epilógus

Így esett, hogy végül is senkinek nem kellett menekülni. Catherine néhány hónap múlva eladta a kastélyt, és a gróf minden vagyonát is pénzzé tette. Vett egy kényelmes és tágas házat Montelimarban, s egy év múlva feleségül ment Sámson Guilleroyhoz. Nemsokára Catherine egészséges ikerpárnak adott életet, két kicsi lánynak. A szülést Sámson vezette le, Sámson, a gyógyszerész. Takaros kis üzletet nyitott a városban. Sosem lett belőle orvos.

A Digne melletti kastélyt egy párizsi úr vette meg, aki nem szeretett vadászni. A környékbeli parasztok messzire elkerülték a tisztást. Azt tartották, hogy a gróf

143

bolyongó lelke visszajár, és azon a helyen kiáltozik minden éjjel. Így persze senki nem találta meg a lassan semmivé oszló hajdanvolt kabát maradványait, amelyek még sokáig bűzlöttek a gróf erős testszagától. Pedig kellő logikával talán valaki rájöhetett volna, hogy a medve idomított volt. Arra a szagra támadott, ami a kabátból áradt egy megalázott, meggyötört, bosszúálló fekete angyal parancsára...

A komédiások továbbálltak, és járták az országot úgy, mint addig. De minden évben ősszel visszatértek, és Mathias megállt egy percre a lány sírja mellett. Sok-sok év múlva úgy halt meg, hogy magányos volt, mint amilyen magányos volt egész életében.

Gaston Pierre-rel maradt, és nagy áhítattal terelgette Christiane gyermekeit. Eleinte ugyan sok baja volt velük, mert sehogy sem tudta megkülönböztetni a két lurkót egymástól. Ikrek voltak ők is, két égetni való fiúcska. Gaston, aki élete végéig sem kapta vissza a hangját, így is boldog volt. Úgy érezte, van családja, hogy Pierre a fia, és az ikrek az unokái. Olyan mindenesféle volt a háznál: pótnagypapa, jószágigazgató, fővadász, minden. Teljes volt az élete.

1593-ban a hányatott sorsú Navarrai Henrik katolizált, és így már semmi akadálya nem lehetett, hogy ő legyen Franciaország felkent királya. Christiane ekkor adott életet egy kislánynak, akit Catherine-nek neveztek el. Boldogok voltak. Pierre végül is befejezte az egyetemet, és orvos lett. Ez hozott annyit, hogy szerényen, de tisztességesen meg tudtak élni belőle.

Samson és Catherine harmadik gyermeke 1598 tavaszán született meg. Akkor, amikor IV Henrik egyetlen beszéddel békét hozott a kimerült, kifacsart országnak. Francois még így sem tudott dönteni, hogy imádkozzon az Istenhez. Ezért a középutat választotta: úgy szólt az Úrhoz, ahogy neki tetszett. És lám, nem is törődött vele senki...

– Harminc év véres polgárháború után csönd lett. Nem hallatszott más, csak hancúrozó, játszadozó gyermekek vidám kacagása. És így volt ez jól...

Vége

144

145