Colin Falconer - Zendülők királysága

8/17/2019 Colin Falconer - Zendülők királysága

1/408


2/408

„egy férfi több, mint a pénze és a modora” Michiel egyszerű katona, a Holland Kelet-indiai Társaság had-seregének őrmestere. Amszterdamból a gyarmatokra tart.Cornelia rangban elérhetetlenül felette áll, sorsuk mégis össze-fonódik, amikor hajótörést szenvednek, és nagyszerű hajójuk,az Utrecht elsüllyed. Egy isten háta mögötti, lakatlan szigetre vetődnek, mégis a túlélés lesz a legkisebb gondjuk, amikor a

körülmények nyomására fokozatosan elszabadul a pokol, és azemberi természet minden árnyoldala felszínre kerül. Miközbenmindenre elszánt társaik borzalmas dolgokat követnek el elle-nük, az őrmester marad Cornelia egyedüli esélye a túlélésre. A regény alapjául egy XVII. századi tengeri katasztrófa és az aztkövető, megrendítő események igaz története szolgált. Az eg y-mástól rangban távol álló szerelmesek elbeszéléséből a gyar-matosítás korának egyik legszörnyűbb tragédiája bontakozikki, ami az utolsó oldalig magával ragadja az olvasót.


3/408

East India by Colin Falconer

Minden jog fenntartva!

A mű eredeti címe: East India Copyright © Colin Falconer 2014

Fordította: Bihari Balázs

ISSN 2061 4451ISBN 978 963635 5234

Hungarian edition

© by I.P.C. Könyvek Kft., 2014

Hungarian translation © by Bihari Balázs 2014

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.

IPC-MIRROR Könyvek www.ipck.hu +36 20 912 4505; b.kiado-chello.hu

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea

A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc

Borítókép © iStockphoto.com, © Shutterstock.com

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János igazgató


4/408

COLIN FALCONER


5/408

„ Jobb fejedelemnek lenni a pokolban,mint szolgának lenni a mennyországban.”

JOHNMILTON


6/408

1 fejezet

N APJAINKBAN

Houtman Abrolhos – szigetcsoport,negyvenhárom mérföldre nyugatra

a nyugat- ausztráliai Geraldton városától

A KOPONYA , IMMÁR FEDETLENÜL, egy sekély sírban feküdt, a pu-

ha fehér homokból vigyorgott rájuk. Bárki is volt, amíg élt, mártöbb mint három és fél évszázada mosolygott ugyanígy.

Egy férfi guggolt Annamieke mellett a sírhelynél, kopott f e-hér pólót viselt, melynek hátán még halványan látszott aFremantle Tengerészeti Múzeum nyomtatott emblémája. Egypuha ecsettel tisztogatta le a homokot a csontokról. A gödöregy méter mély volt, nehéz munkával kaparták ki, hiszen min-den homokréteget külön kellett, centiméterről centiméterre,kézi ásóval és vödrökkel eltávolítani.

A hely fölött zsinórokból szőtt négyzetrács feküdt, a sír magapedig tele volt gyökerekkel és vészmadárfészkekkel, melyekmég tovább nehezítették az ásást.

Az expedíciónak tagja volt két törvényszéki orvos is. Egyikük

gumikesztyűs kezével épp egy, a sírból már korábban előásottkoponya felé nyúlt, hogy megvizsgálja. Szívószállal fújta ki ahomokot a csontok közül. Annamieke letérdelt mellé.

– Nőnemű – jelentette ki az orvos. – A fogazat alapján mégcsak gyerek. Nem lehetett töb b hat – vagy hétévesnél, mikormeghalt.

Összevonta a szemöldökét.


7/408

– Látja? Itt a fogat valami, talán egy erős ütés, egészen a

csontokig tolta vissza. Ez elviselhetetlen fájdalmat okozhatott,de nem ölte meg.

A részleges csontvázra pillantott. – Nincsenek v édekezésből származó sérülések a karján, le-het, hogy megkötözték, mielőtt megölték. A koponya sértetlen,és nincsenek látványos törések a csontváz meglévő részeinsem. A puha szövetek sérüléseinek nem maradt nyoma. Nehézmegmondani, de csak remélhetjük, hogy nem szenvedett sokat.

Ezek után csendben maradtak, csak a legyek döngése és a

tenger távoli morajlása hallatszott. Az apró, halászkunyhókkalés madárfészkekkel teleszórt szigetről kiderült, hogy valaha itttemető volt. A sekély sírban máris nyolc csontvázat találtak,három felnőttét és öt gyerekét. Egyikükkel láthatóan egy mus-kéta lövése végzett. Egy másik koponyából nagy darab csonthiányzott, melyet valószínűleg egy baltaütés távolított el. Az ötférfiból és három nőből álló régészcsoport tagjainak arca rette-netről árulkodott.

Késő délután volt már, mikor Annamieke kiáltást hallott asziget távolabbi végéből. Odaszaladt megnézni, mi az.

Egy új sírt találtak, de itt nem úgy tűnt, mintha sietve földel-ték volna el a halottat, mint a többi sírnál. Hanyatt fektették,mielőtt eltemették, és ahogy a csapat dolgozott, egy hüvelyében

hagyott, rozsdálló kardot is találtak mellette, melyet szertartá-sos módon helyeztek az oldalára. Hosszú és fáradságos munka volt. Annamieke csatlakozott a

csoporthoz, hogy segítsen. A pokoli hőségben vizet kortyolt akulacsából, munka közben apró fekete legyek csipkedték. Amellette dolgozó fiatalember hirtelen megtorpant, és megdö b- benve levegőért kapott. – Itt van! – mondta.

Kitárt tenyerében tartva megmutatta nekik, mit talált.


8/408

Egy kortól patinás holland ezüstgulden fele volt az. Annamieke az ingéhez kapott, és egy apró bársonyerszényt

vett elő a mellényzsebéből. Egy fényesre dörzsölt fél érmét vett

elő belőle, és az antik párja mellé tartotta. Tökéletesen összeil-lettek.

– Megtaláltuk – jelentette ki.Mind abbahagyták a munkát. Még csak a koponya egy része

és a jobb combcsont került felszínre, de már tudta, ki volt az valaha, és hogyan halt meg.

– Ő Michiel Van Texel – suttogta.

2 fejezet

1628. október 27.

Amszterdam

MINDENKI AZT MONDTA , hogy az Utrecht a legnagyszerűbb ten-gerjáró, amit valaha a gyarmatokra küldtek Hollandiából. Zöldés arany törzse, melyet Amszterdam legjobb hajóácsai faragtakés díszítettek tekergő mintákkal, pompásan ragyogott az őszinapsütésben. A tatot ékesítő címert tölgyfa faragásokkal díszí-

tették. Sellők, háromágú szigonyok és szörnyetegek tűntek elő belőle a rossz szellemek távol tartására, valamint jó néhányművészi faragás az ókori Batávia1 harcosairól.

A hajó az orrától a tatig ötven lépés hosszú volt, a törzsét ésa szerkezetét érett balti tölgyfából ácsolták. Az oldalait, ahol atörzs a vízbe ért, még több faragás díszítette, míg végül Hollan- 1 Hollandiában a római időkben élő törzs latin neve volt, melyről HollandKelet-India gyarmat fővárosát elnevezték.


9/408

dia vörös és arany ádáz oroszlánja emelkedett ki a hajóorron.Összegöngyölt vitorláit még nem sötétítette el a tengeri só.

A Holland Kelet-indiai2 Társaság büszkesége volt, árbocán a

VOC feliratú, vörös, fehér és kék címerzászlajukkal, mely mostelszabadultan csapkodott az erős északi szélben. Cornelia Noorstrandtnak csatlakoznia kellett a fedélzeten

tartózkodó háromszázharminc emberhez, akiknek a feleHouttuinnen és a Haarlemmerstraat kikötő menti kocsmáibóltoborzott tengerész volt. A „hét hétig urak”, ahogy neveztékőket. Többször látott már hozzájuk hasonlót a városban. Mikor

visszatértek egy -egy útról a gyarmatokról, királyként éltek, decsak rövid ideig tartott ki a pénzük. A guldenjeik előbb-utóbbelfogytak, elherdálták italra és örömlányokra, és újra jelentkez-tek a Társasághoz, eladósodva már azelőtt, hogy kihajóztak volna.

Cornelia látta, hogyan bámulják őt, szinte levetkőztették aszemükkel. Hála istennek, hogy sosem kerülhet a kezeik közé.

A leveleiben Boudewyn azt írta, hogy a tenger csodásan kék,a levegő pedig forró és fűszerek illatától terhes ott, ahová ép-pen tart. A hosszú utazás gondolata mégsem töltötte el öröm-mel. Nyolc hónapon át kell majd tűrnie a tengerészek mohópillantásait, a többi nő ridegségét. Egyikük sem áll vele egyrangban, és arra számított, hogy ezért hideg tartózkodással

fogadják majd. De feleség volt, és kötelessége volt követnie aférjét távoli állomáshelyére. Ez a dolgok rendje.

Kicsi Bean is észrevette Noorstrandt asszonyt. A kabinlépcsőnmegtorpanva bámulta őt, de Steenhower hátulról jól belerú-

2 Holland Kelet-India – hollandul Nederlands-Indié; indonézül Hindia-Belanda – holland gyarmat, melyből a második világháborút követően ala-kult ki a mai Indonézia.


10/408

gott, amiért az útjába állt. Michiel Van Texel meglátta az inci-denst, s ráordított a hatalmas emberre.

– Hagyd békén a kis embert! – dörögte.

– Mit fáj az magának? – Nem szeretem a kötekedőket – mondta Michiel. – Sosemkedveltem őket.

Steenhower csendesen káromkodott. Bármelyik más férfitdarabokra tépte volna ezért. Egy fejjel magasabb volt, mintMichiel, de mégiscsak az őrmesterük volt, és különben is, tar-tott tőle. Minden katona tartott tőle.

Szóval ő Cornelia Noorstrandt, gondolta magában a parancs-nok.

A nő, fene a szerencséjét, csodaszép volt. Kétségkívül egy kisspanyol vér is csörgedezik az ereiben. A tengerészek dühösnektűntek, nehezen viselték a megaláztatást, amit egy azonnal

megkívánt, de soha el nem érhető nő közelsége okozott. Mintminden igazán szép asszony, ő is alulöltözöttnek tűnt, annakellenére, hogy zárt fűzőt és hosszú szoknyát viselt. Olívabarna bőre, hollófekete, fényes haja ragyogott a nappali fényben, egyolyan nő céltudatosságával közlekedett a fedélzeten, mint akimegszokta, hogy bármerre is jár, kitárul előtte minden ajtó.

A parancsnok úgy gondolta, már a járása is bűnre és tör-

vényszegésre csábítja a férfiakat. A vén tengeri medvék aztmondták, hogy a szép nők szerencsétlenséget hoznak a hajóra,felkavar ják a férfiak lelkében az ördögi vágyat. Ha háromszázférfi mind ugyanazt a nőt akarja magának, a dolgok hajlamo-sak gyorsan rosszra fordulni.

Ezzel pedig még nem volt vége. A lelkész lánya szintén fe l-csigázta a legénység fantáziáját, bármilyen lelketlenek és isten-


11/408

telenek voltak is. A kötélzeten lógó tengerészek füttyögtek éshahotáztak.

A lelkész a fedélzet alá terelte a családját, szigorúan pillant-

va végig rajtuk. Ez egy nagyon hosszú útnak ígérkezett.

Egy borús őszi napon hagyták el Hollandiát, az Északi-tengerszürkén és hidegen ölelte őket körbe. Az Utrecht haladt a flottaélén, vitorlái toronymagasan törtek az ég felé. Ambroise Secorparancsnok izgatottan nézte, hogy a szűz vitorlák kibomlanak

az árbocokon, és a szél belekap a kemény vászonba. Hátrané-zett a tat felett, a másik két tengerjáróra. A Verguldige Dolphijn és a Gerechtigheid mögöttük haladt, utánuk két köny-nyű hajó következett, a Zandaam és a Groningen. Egy csataha- jó is velük tartott, a Beschermer. Megnyugtató látvány volt. Aparancsnok remélte, hogy nem lesz szükségük a szolgálataira,

de tekintve, hová tartanak, és hogy milyen legénységük van,sosem lehet tudni. A vízpermet átcsapott a vörös hajóorron ott, ahol Hollandia

oroszlánja üvöltött a tengerre. A gyarmatok és a sötétség szívefelé hajóztak.

3 fejezet

A MBROISE A VACSORAASZTALNÁL, az asztalfőn ült a tanácsterem- ben. Cornelia mellette foglalt helyet, a balján. Christiaan vanSant alkereskedő ült a jobb oldalán. A hivatalnokok az asztal

távolabbi végén foglaltak helyet, a jonkerekkel együtt. Egyi-


12/408

küknek, Joost van der Lindének olyan éles nevetése volt, hogya parancsnoknak a foga is összekoccant tőle.

A parancsnok határozottan jóképű férfi volt, és a modora is

megnyerő. Hosszú fekete haja magas fehér gallérja köré om-lott, szakállát frissen nyírta. Cornelia úgy hallotta, hogy csupántíz év alatt emelkedett fel mostani magas pozíciójába a Társa-ság soraiból, bár még a harmincötöt sem töltött be. A sógoraegy korábbi admirálisnak, Heindrich Brouwernek, aki most anemes és hatalmas Tizenhetek között ül. Ennek talán volt némiköze a gyors előmeneteléhez.

Bárcsak a kapitány, Schellinger, ne bámulna így rám, gon-dolta Cornelia. Szörnyű ember, mindig rávigyorgott, mint egy bolond, amikor összetalálkozott a pillantásuk. Komolyan azthitte, hogy bármelyik tisztességes nő, akár egy férjezetlen is, vágyakozna egy olyan férfi után, aki úgy eszik, mint egy disznó,és csak az áramlatokról és széljárásról tud beszélni?

– Mégis, mi vesz rá egy ilyen hölgyet, hogy a gyarmatokrautazzon? – kérdezte a kapitány végül, először téve fel neki egyegyenes kérdést.

– A férjem után utazom – válaszolta Cornelia, remélve, hogyez el bátortalanítja majd.

– És mit csinál ott a férje? – Ékszerkészítéssel foglalkozik.

A tiszt szája gúnyos mosolyra húzódott. – Szóval a tettek embere, igaz? – Úgy vélem, illene odafigyelnie a modorára a hölgy előtt –

csattant fel Ambroise, a kapitány pedig elvörösödött, kezeökölbe szorult.

Az asztal körül kínos csend támadt, és mindenki a tányérjátkezdte bámulni.


13/408

– Semmi gond – mondta Cornelia gyorsan, igyekezve elhárí-

tani a bajt. – Egyáltalán nem sértett meg. A két férfi kitartóan nézett farkasszemet egymással az asztal

két oldaláról. A pillantásaik nem ígérnek túl békés utazást, gondolta Cornelia.

Christiaan, az alkereskedő volt az, aki végül megmentette ahelyzetet. Felnevetett, mintha csak viccelődtek volna. Csodála-tos mosolya beragyogta az egész termet.

– Heer Commandeur, kérem, meséljen nekünk a Nagymo-gul udvarában megesett kalandjairól! – Cornelia felé fordult, és

egy pillanatra találkozott a tekintetük. A kapitány egy idióta. Hagyja csak rám ezt az egészet.

– Biztos vagyok benne, hogy már mindenkit eleget untattamaz indiai történeteimmel – mondta Ambroise parancsnok.

A kapitány csendesen felnyögött, teljesen egyetértve a pa-rancsnokkal.

– Nos, én személy szerint szeretnék még többet hallani – mondta Christiaan, és úgy tűnt, az asztal körül ülők ugyanígygondolják.

Cornelia látta, hogy a fiatal férfiak nemcsak egyszerűen híze-legni próbálnak. Sokuknak ez volt az első útja Hollandián vagyéppen a szülővárosukon kívül, és szinte éhezték a lángoló vu l-kánokkal és a szélben lengedező kókuszpálmákkal teli regényes

történeteket. Ahogy Cornelia maga is.

– Ha az ember elhagyja Hollandiát, csak vadakat talál – mondta a kapitány, nagyot harapva a sózott marhahúsból.

– Ellenkezőleg! – mondta Ambroise. – A nagyságosDzsahán udvarában az volt az érzésem, hogy az ottani uraságokmagasan felülmúlják a mieinket méltóságban. Olyan csodás

kertek zöldellnek a palotáikban, melyekhez hasonlót még soha-


14/408

sem láttam. A fejedelem jumnai erődjének falait különleges vörös kőből emelték, mely napnyugtakor vérvörösben, napkel-tekor pedig rózsaszínben pompázik. A köveket csipkevésetek

díszítik, az ablakok üvege pedig arannyal van futtatva. A fiatal férfiak szeme csak úgy ragyogott. Mindőjüket elbű- völte a leírás, a kapitányt kivéve, aki továbbra is zajosan falta a vacsoráját.

– Dzsahán ifjú hercegének olyan játékai vannak, amilyet el-képzelni sem tudnak. Elefántnak nevezett hatalmas bestiák,ehhez hasonlót maguk még csak nem is láthattak. Mindegyik

akkora, mint egy parasztkunyhó, és a herceg szórakoztatásáraharcoltatják őket egymással. Van egy udvara is fehér és feketemárványlapokkal borítva, melyekre ráállítja a szolgáit, még hatűz is rájuk a nap, és élő bábukként sakkozik velük. Utasítgatjaőket, hová lépjenek, miközben ő egy árnyékos teraszon heveré-szik.

– Ördögi dolog! – mormolta, a lelkész. – Akkor is – mondta Joost. – Igencsak szeretném látni! – Igaza van a prédikátornak, istentelen népek ezek – mond-

ta a kapitány. Ambroise megvonta a vállát. – Nem szeretem ezt mondani, de a kapitánynak igaza van.

Minden nagyságuk ellenére, a kormányzatuk szentségtelen, és

áthatja a kapzsiság. Míg a fejedelem mahaljait drága játékokkalés gyönyörű nőkkel tölti meg, s úgy viselkedik, mint akit nemérintenek a kormányzás teendői. A kormányzót szabadon vesz-tegetik meg a gyilkosok és tolvajok, akik aztán kényük -kedvükszerint járnak el mindenben. A fejedelem bársonypárnákonheverészik, és édes gyümölcsleveket iszogat, míg alattvalói le-gyektől hemzsegő alacsony, ágy nélküli kunyhókban húzzák

meg magukat, csak rizsen élnek, hiszen húsra már nem futja


15/408

nekik. Bár csodálatos vidékek ezek, nélkülözik a mi erkölcsitartásunkat. A vezetésüket semmiképpen sem lehet a miénkhezhasonlítani, legalábbis addig nem, míg meg nem osztják gaz-

dagságukat a szegényekkel, és ki nem űzik az igazságtalanságota berkeikből. Cornelia felpillantva látta, hogy a kapitány megint bátorta-

lanul mosolyog rá. – Nem hibáztathat egy fejedelmet csak azért, mert gyönyörű

nőket akar – mondta, egy pillanatra sem véve le a tekintetétCorneliáról.

– Eg y fejedelemnek kötelessége kormányozni – válaszolt Ambroise. – Tisztességes vezetés nélkül az emberek vadakkásilányulnak.

– Isten választotta el az embert a vadaktól – mondta a lel-kész. – Minden kormányzatot Isten törvényeire kell alapozni,hogy hatékony legyen.

A kapitány felhajtotta a borát. Egy kevés vöröslő cseppekbena szakállára ömlött, amit aztán a kézfejével törölt le.

– Vissza kell térnem a posztomra – mondta. – A vacsora és atársalgás kezdi megülni a gyomromat.

Ezzel kisietett, becsapva maga után az ajtót.

A szél belekapott a kapitány köpenyébe, miközben egy újabbsötét hullám hátára hágott a hajó. Christiaan felküzdötte magáta kabinlépcsőn, és végig a dülöngélő fedélzeten, ahogy a tat feléhaladt.

– Rémes éjszaka! – mondta.

A kapitány csak mordult egyet.


16/408

– Ilyenkor, az évnek ebben a szakában kell meglovagolni a

viharokat az Egyenlítőnek ezen az oldalán, hogy jó időben ha- józhassunk majd délen.

Christiaan a korlátra támaszkodott a tiszt mellett. – Hogy állnak a dolgai Secorral? Úgy tűnik, maguk kettennem a legjobb cimborák.

– Mit akar, alkereskedő? – Láttam, hogyan viselkedett az asztalnál. Úgy gondolom,

nem törődik magával túlságosan. – Nem is bánom túlságosan.

– Csakhogy a parancsnoknak jó neve van a nagyságos Ti-zenhetek között.

– Inkább segget nyal, csak hogy ne kelljen dolgoznia. Vol-tam már vele a gyarmatokon.

– Gondoltam. Azt hallottam, nem jöttek ki egymással. – Valaki pofázott? Ki volt az? Decker? Barents? – Úgy hallottam, megfenyítette magát az utolsó útjukon, az-

tán még kéthavi fizetését is megvonta. Nem túl szerencsés,hogy ilyen hamar ismét vele kell hajóznia.

– Én irányítom a hajót. Ő meg csak ugráltassa a jonkereket,ha akarja. De Isten sem segít rajta, ha még egyszer keresztbetesz nekem. Meg is mondhatja neki, ha akarja.

– Bármit is mond nekem, az kettőnk közt marad, kapitány.

– Mit akarsz tőlem, kufár? Meg akar félemlíteni, gondolta Christiaan. De csak mosoly-gott, és egyik kezét a kapitány vállára tette.

– Egy ilyen férfi, mint maga, csak hajlong a Társaság embe-reinek, s a kegyüket keresi. Fuvarozza a pénzszámlálgatókat éshivatalnokokat. Elpazarolja a tehetségét, én azt gondolom.


17/408

A kapitány ellökte a kezét, de Christiaan tudta, hogy elültet-

te a bogarat a fülében. Visszament a kabinlépcsőn, magárahagyva a kapitányt sötét gondolataival és a dagadó vitorlákkal.

Vacsora után Cornelia visszatért a tat alatti magánkabinjába. Atiszteket és a tehetős utasokat itt szállásolták el, a legtöbb k a- bin azonban jóval kisebb volt, és csak egy függöny választottael őket a folyosótól. Nemének és méltóságának hála, ő egy na-gyobb kabint kapott, épp az aranyozott tatlámpás alatt.

Ez lehetőséget ad a magánéletre és az elkülönülésre, leg-

alábbis Cornelia ezt gondolta. Mikor a kabin ajtaja nem sokkal később kinyílt, először nem

lepődött meg, mivel Sarát, a szobalányt várta, helyette azonbanmegdöbbenve vette észre, hogy a kapitány áll ott ormótlan ten-gerészcsizmájában, és úgy bámul rá, mint egy könnyű kis nőcs-kére egy amszterdami tavernában. Hüvelykujját az övébe dug-

ta, lehelete gintől bűzlött. – Megfelel a lakosztály az elvárásainak? – kérdezte. – Maga meg mit csinál itt? – Meg kell bizonyosodnom arról, hogy a legfontosabb uta-

sunk kényelmesen elhelyezkedett – mondta. – Ugyan, ne néz-zen már rám így!

– Nem szabadna itt lennie. Éppen készülődöm átöltözni a

lefekvéshez. – Elég szűkös itt a hely, én mondom. – Arrébb lépett, a fejét

le kellett hajtania, ki sem tudott egyenesedni rendesen. Sutto-

góra fogta a hangját. – Láttam, hogyan nézett rám ma a vacsoránál. Cornelia rájött, hogy ideje lenne odahívnia valakit. Hol kés-

lekedik a szobalány?

– Sokkal kényelmesebb helye lenne az én kabinomban.


18/408

– Férjes asszony vagyok – mondta Cornelia. A tiszt kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de ő kitért az út-

jából.

– Tűnjön innen, vagy sikítok. Az egész hajó meghallaná. A kapitány megnyalta az ajkát, miközben végiggondolta alehetőségeit.

– Bármelyik nőt megkapom, amelyiket csak akarom. – Ezt a nőt nem. A kapitány szívesen megütötte volna őt, Cornelia tisztán lát-

ta a szemében. Szörnyű egy vadállat. Végül szerencsére csak

megfordult és kiviharzott. Egy pillanattal később, ostobán vigyorogva feltűnt Sara. V a-

lamitől nagyon vidám volt. Talán épp attól, hogy végre láthatjaúrnőjét holtfehérre sápadt arccal az ágy szélén ülve remegni.

– Hol voltál? – csattant fel Cornelia, de már tudta is a vá-laszt. A kis aljas tudta, mi folyik a kabinban, minden bizonnyal

az ajtó túloldalán kuncogva hallgatta a kapitány esetlen hódítá-si kísérleteit.

– Segíts levetkőznöm – mondta neki végül. Cornelia érezte, hogy Sara leheletének is ginszaga van. Még-

is mit fogok így csinálni itt?, gondolta. Ezzel a haszontalanlánnyal kell beérnie, amíg Batáviába nem érnek. Ha belegon-dol, hogy milyen makulátlan ajánlólevelei voltak!

Ez még csak az első éjszaka volt. Nem hitte, hogy képes leszkibírni így nyolc hónapot.


19/408

4 fejezet

JONKERNEK HÍVTÁK ŐKET, de a legtöbbjük csak épphogy kinőtt agyerekkorból, néhányuknak még a szakálla sem serkent ki. Fia-tal emberek, jó nevű családok sarjai, akiket keletre küldött aTársaság, hogy szakmát tanuljanak zászlósként a tengerészet- ben vagy kezdő hivatalnokként a Társaságnál. Egyetlen elő-nyük a jó származás és a felsőbbrendűségi érzés, amit beléjükneveltek. Még ha a származás csak egy másik szó is az alapt a-

lan arroganciára, gondolta Christiaan. Az egyetlen, aki elég idős volt ahhoz, hogy férfinak nevez-

hessék, Theunis Quick volt, aki Christiaan apjával lehetett eg y-idős. Nem értette, mit keres itt kadétként. Elfogyhatott azöröksége, gondolta, és most nagy szüksége lehet a pénzre,bárhonnan jöjjön is.

Meglátta az egyik fiatalembert, Joost van der Lindét, ahogya tatfedélzeten álló Secort bámulja. Remek gyerek, haja sűrű ésaranyszínű, mint az oroszlán sörénye, szakálla frissen nyírva,gleccserkék szeme értelmesen csillogott. Azzal a könnyedséggelállt, amit a jó külső ad egy fiatalembernek. Felszínes és töré-keny. Mellé állt, és a korlátra támaszkodott.

– Arra gondol, hogy egyszer maga is ott fenn áll majd? –

kérdezte tőle. – Ha Isten is úgy akarja, igen – válaszolta Joost. – Nos, azt hiszem, nem baj, ha valaki álmodozik egy kicsit.– Azt mondják, Secor rövid tíz év alatt lett egyszerű hivatal-

nokból parancsnok. – Igaz, de a sógora a Társaság admirálisa. Joost ezt biztos nem tudta, elárulta az arckifejezése.


20/408

– Tényleg azt hitte, hogy Secor kemény munkával jutott el

oda, ahol most van?

– A Társaságnak szüksége van hozzánk hasonló fiatalembe-

rekre.– Persze, hogy szüksége van. A gyarmatokon elég magas a

halálozási arány. Tíz férfiból nyolc öt évig sem él Batáviában.Felejtsen el mindent, amit a meztelen nőkről és kókuszpálmák-ról meséltek. Halálos hely, ahol tombol a vérhas és a váltóláz.

– Akkor maga mégis miért megy oda? – Jó kérdés, Joost. Én egyetemen tanultam, beszélek franci-

ául és latinul, és jól értek a gyógyszerészethez is. A gyors elő-menetel lehetősége megéri a kockázatot. – A többit már nemtette hozzá, de mindketten megértették. Velem minden rend-ben lesz, de téged elkaparnak, és senkinek sem fogsz hiányo z-ni.

A fiatalembert megrázta ez a nyílt őszinteség. Sose mondtákel nekik, milyen hely is valójában Batávia, míg ki nem hajóztak,különben sokan fel sem szálltak volna a hajóra.

– A családjának jó neve van Hollandiában. Még én is hallot-tam a van der Lindékről, pedig én már régóta távol élek onnan.Szerencsétlenség, hogy így alakultak a dolgok. Hogy most itttengerészek és hivatalnokok utasítgatják. Ennél többre hivatottmaga, Joost!

– Mégis mire? – Azt hiszem, azt a lelke mélyén már maga is nagyon jól tudja – mondta Christiaan kétértelműen, majd elmosolyodott éstovábbment.

Aznap éjjel szélviharba kerültek. A z Utrecht et vadul dobálták ahullámok, miközben csak a két orrvitorlája repítette a szelek

szárnyán, a vihar előtt. Az utasok a fedélzet alá zsúfolódtak, s


21/408

keservesen nyögdécseltek a kabinjukban. A lenti levegő há-nyásszagtól volt keserű.

Cornelia felküzdötte magát a fedélzetre, hogy egy kis friss

levegőhöz jusson. Még az sem érdekelte, ha a tengerbe mossáka hullámok. Kegyes lenne a sorstól. Újra összegörnyedt, desemmi sem volt a gyomrában, csak a zöld epét köhögte fel. Afedélzet megingott, ahogy egy újabb hullám haladt el a hajóde-rék alatt. A fedélzetmester üvöltött a legénységgel, s felkergettea tengerészeket a kötélzetre, hogy tovább kurtítsák a vitorlát.

– Nemsokára jobb lesz – szólalt meg valaki Cornelia mellett.

Felnézett. Az ismeretlen férfi, magas, szőke hajú, szögletesarcú fiatalember a tatfedélzet díszesen faragott korlátjára il-lesztett lámpa alatt kapaszkodott. Olyan kedélyesnek tűnt,mintha csak az otthoni csatornák mentén végezné éppen a szo-kásos reggeli sétáját. Cornelia végre felismerte. A Társaság k a-tonáinak egyike volt, az őrmester.

– Amikor a lába hozzászokik a tengerhez, nem lesz gondja ahullámzással.

Cornelia gyomra újra összerándult, és öklendezni kezdett. Csak hagyjon békén, gondolta. Hadd halljak meg nyuga-

lomban.

– Tartson ki! – mondta a katona. – Nemsokára jobban lesz. Corneliának arra sem volt ereje, hogy átkozódjon. Lehunyta

a szemét, és összekucorodott a fedélzeten. A felcsapó vízpermetkissé lehűtötte tűzforró arcát. Csak hagyjanak meghalni. Hadd sodorjanak el a hullámok,

és legyen vége ennek az egésznek. Azzal még rosszulléte ellenére is nagyjából tisztában volt,

hogy a katona továbbra is vigyázva áll felette. Túlságosan rosz-szul volt ahhoz, hogy aggódjon a közelsége miatt, és mikor rá-

jött, hogy egyáltalán nem akar ártani neki, még hálás is volt


22/408

neki. A férfi még sokáig álldogált mellette, aztán Cornelia hal-lotta, hogy a kapitány a többi katonával együtt leküldi a fedél-zet alá.

– Most már rendben lesz – mondta végül, mielőtt távozott. Cornelia szerette volna, ha még marad egy darabig. Vala-hogy vele nagyobb biztonságban érezte magát, kevésbé nyomo-rultul, még akkor is, ha nem volt más, csak egy egyszerű kato-na.

5 fejezet

K ÉT HÉTIG KELLETT elviselniük a viharokat és a tenger szüntelenhánykolódását. Végül az idő kitisztult, és egy reggelen újra te l- jes vitorlázattal hajózhattak, sebesen szelve a habokat. Csak a

Beschermer és a Zandaam látszódott a távolban, a flotta többihajóját szétszórták az elmúlt hetek viharai. Végre nyugodt ten-geren és csak enyhén felhős ég alatt hajózhattak.

Ambroise a tatkorlátnál állt. Sosem jött a fedélzetre a kapi-tány szolgálati ideje alatt, igyekezvén elkerülni őt, amennyirelehetett. Jacob Schellinger jó kapitány volt, de olyan arrogáns,hogy az már ritkaságszámba ment.

Hallotta, hogy valaki feljön a kabinlépcsőn a tanácsterem- ből. Christiaan volt az.

– Hol vagyunk?– A kormányos azt mondja, most kerültük meg a Finisterre-

fokot. Most a portugál partok mentén hajózunk, körülbelülharminchat fokra az Egyenlítőtől északra.

Christiaan a korlátnak támaszkodott. – Végre jobb időnk van.


23/408

– Igen, hál’ istennek. Hol van a kapitány? – A kabinjában alszik. A kormányos a rangidős jelenleg. A kereskedő elgondolkodva a tengerre bámult.

– Ha megengedi, parancsnok, azt kell mondanom, hogynem túlságosan kedveli. – Kapitánynak jó. – Talán összetűzésbe keveredtek? – Még nem hallott róla? Úgy tűnik, mindenki más jól ismeri

a történetet. – Nemrég álltam be a Társasághoz.

Ambroise sóhajtott egyet. Nem szívesen idézte fel a történ-teket.

– Múlt évben, mikor a gyarmatokon voltunk, épp Szurátbóltértem vissza. Annak a hajónak volt a kapitánya, amellyel utaz-tam. Volt némi kellemetlenség… – Tétovázott, nem tudta,mennyit is mondhat el a k ereskedőnek. – …titokban áruvalkereskedett, többet szállított, mint amennyit a Társaság enge-délyezett. Szembesítenem kellett azzal, amit tett. Figyelmeztet-tem, és megvontam néhány havi fizetését.

– A Társaság mégis úgy látta jónak, hogy közösen indítsa el önöket erre az útra is?

– Megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle. – A kapitány azonban nem egyszerű eset.

– Még finoman is fogalmaz vele kapcsolatban. – De szerencsére más utasok ellensúlyozzák a személyiségehiányosságait.

– Csak nem Cornelia Noorstrandtra céloz? – Elbűvölő asszony, vagy ön nem így gondolja? A parancsnoknak nem igazán tetszett a beszélgetés ilyen

fordulata. A kereskedő néha meglehetősen furcsán tudott v i-

selkedni.


24/408

– Magát mi hozza a gyarmatokra, Heer van Sant?– Igyekszem előrejutni, ahogyan mindenki más is. – Úgy hallottam, ön tanult ember.

– Valamennyire tudok latinul és franciául. Sok évig gyóg y-szerészként kerestem a kenyeremet. – Akkor bizonyára sikerülni fognak a tervei. – Ha Isten is úgy akarja. Cornelia Noorstrandt feljött a fedélzet alól, és látta, hogy

Christiaan utána bámul. Megrovón rápillantott a kereskedőre.Benne legalább volt annyi tisztesség, hogy szégyent mutasson,

ha rajtakapták. Ez az átkozott nő még bajt hoz a fejemre, gondolta a férfi.

Ebben már az első pillanattól fogva biztos volt.

Cornelia végre rátalált arra, amit a kapitány csak tengerészlá b-nak hívott, hozzászokott a tengerjáró imbolygásához. Egyre

több időt töltött a hátsó fedélzeten, a többi utas között. A hö l-gyek ponyvatetőket húztak fel, hogy megvédjék magukat a napsugaraitól, mely napról napra egyre erősebben tűzött.

– Nos, jobban van?Cornelia körbepillantott. A magas, szőke hajú katona volt az,

aki őrködött felette, mikor elfogta a rosszullét. Közelebbrőlmegnézve nem volt olyan robusztus arca, mint ahogyan elsőre

gondolta.– Rettenetes érzés a tengeribetegség. Én is végigszenved-

tem, mikor először hajóztam a tengeren. De egy idő után hoz-zászokik az ember. Sápadtnak tűnik. Rendesen étkezik?

– Amilyen jól csak tudok. Az étel nem olyan… mint ami-lyenhez hozzászoktam.


25/408

– A kapitány asztalánál csak jobbat kaphat, mint amit ne-

künk adnak. Otthon a disznók elé sem tenném. De ez is csakolyan, mint a tengeribetegség. Hozzá lehet szokni.

Elég merész férfi volt, hogy egyszerű katona létére így szóbaelegyedik vele. De Cornelia hálás volt, hogy vigyázott rá, ésnem tűnt rosszféle embernek.

– Csak le akarok már kerülni erről a hajóról – mondta neki.– Rendes ételt enni. Bármit megadnék azért, hogy nagyot ha-raphassak egy almából, fürödhessek, és végre rendes ételtehessek.

– Bizonyára gazdagságban élt otthon – válaszolta a katona. Cornelia rájött, hogy igaza van. Egy katona élete nem lehet

könnyű, számára az ő életének apró hiányosságai bizonyárasemmiségnek tűnnek ahhoz képest, amiket végig kellett szen- vednie.

– Volt már valaha a gyarmatokon? – Csak egyszer, a Társaság zsoldosaként harcoltam. Akkor

tanultam meg leküzdeni a tengeribetegséget. – Mégis úgy döntött, hogy visszatér? – Jól fizetnek, és ennyi nekem elég. Cornelia csak nézte a színes hajótest mellett tajtékzó vizet. – Nekem máris hiányzik Hollandia. – Akkor ne gondoljon másra, csak a forró trópusi éjszakákra

és a kókuszpálmákra. Cornelia felé fordult, felpillantott rá, és elmosolyodott. A k a-tona visszamosolygott.

Aztán Cornelia rájött, mit is művel, érezte, hogy pír önti elaz arcát, és gyorsan elsietett.


26/408

6 fejezet

MÉG CSAK KÉT HÓNAP telt el, de Cornelia már úgy érezte, nem bírja tovább. A napok őrjítően egyhangúan teltek, és csak néhaszakította meg harangszó, mikor a kormányos jelezte az órákmúlását homokórája fogyása alapján. Meglepődött, hogy máraz étkezéseket is várja, még ha az étel silány volt is. A reggeli ésa vacsora aszalt szilvával kevert zabkása, az ebéd borsó vagy bab, sózott hússal vagy füstölt heringgel. Hoztak ugyan ma-

gukkal élő disznókat és csirkéket, de mostanra azokat mármind levágták és megették. A disznóhús már sokszor szagos volt, mire kisütötték, még ha ezüsttálcákról ették is meg végül.

De ahogy a katona is rámutatott, jobb sora volt, mint a leg-több embernek a hajón. Saját kabinja volt a tatban, és még ataton kinyúló egyik faülőkés mellékhelyiséget is megkapta sajáthasználatára. Egy hosszú kötél nyúlt mellőle a tengerbe, a végecsupa rojt. Ezzel kellett tisztálkodnia egy hölgynek, miután adolgát elvégezte, a kötelet pedig vissza kellett dobni a tengerbe,hogy kimossa a víz, amíg a következő ember nem akarja hasz-nálni.

De még így is, ez is egyfajta kiváltságnak számított. A többiutas a lőfedélzeten volt kénytelen osztozni, két mosdóhelyiség-

gel, több mint háromszázan, nem is beszélve a kétszáz tenge-részről és katonáról, akiket mint a heringeket, a legalsó fedé l-zetre nyomorítottak be. Az alulról érkező bűz gyomorforgató volt.

Legalább az időjárás javult, és szelíd időben hajózhattak.Néha megpillantotta Sierra Leone partjait, a tenger pedig for-róság és édes gyümölcsök ígéretét hordozta.

Fejét lehajtva írni kezdett.


27/408

Csak két hónapja vagyok ennek a hajónak a fedélzetén,

de ez az idő sokkal hosszabbnak tűnik. A koszt egyhangú,sózott disznó- vagy marhahús, habár a szakács próbálja

aszalt szilvával ízesíteni. Néha eszünk egy kis goudát, deolyan ritkán, hogy ünnepszámba megy. A parancsnok, Ambroise Secor elbűvölő ember, jó úton

afelé, hogy a gyarmatok tanácsának tagjává váljon, amiigen fontos emberré tenné. Rövid tíz év alatt lett egyszerűtársasági hivatalnokból parancsnok, úgy tűnik, a hírnév ésa vagyon is már a markában van.

Sok évet töltött Dzsahángír mogul udvarában, Indiában. Regényes történetekkel szórakoztat minket a mesés Kelet-ről, megtöltve a fiatalemberek fejét romantikus vágyál-mokkal. Bárcsak az út ne lenne ilyen hosszú, akkor talántovább kitartana a vágyakozás!

Türelmetlenül várom már, hogy férjuram a karjába ve-gyen, és végre biztonságban érezhessem magam. Hollan-diában, úgy vélem, sokkal jobban ismertem és megértettemmagam, mint …

Végignézte, mit is írt, és végül kisatírozta az utolsó két sort.Mégis mi vitte rá, hogy ilyesmiket írjon?

Arra vágyott, bárcsak Boudewynnel utazhatna Batáviába, a

lelki nyugalma érdekében. De családi és üzleti ügyek vártakelintézésre, és a férje egyáltalán nem értett a pénzhez. Csakannyit tudott róla, hogyan is kell elkölteni. Egy olyan férfihozment hozzá, aki lélekben sosem nőtt föl.

De a kötelessége hozzá hívta, keletre. Mit is tehetett volna?

Cornelia nézte, ahogy a katonák gyakorlatoznak a hátsó fedél-zeten. Arcukra árnyékokat rajzolt a lámpások fénye. A szőke


28/408

hajú katona elkapta a pillantását, úgyhogy gyorsan másfelénézett. Ő egy idegen, egyszerű férfi, mint a többiek is odalent,de egyszer gyöngéd volt vele, még azon a viharos éjszakán. És

most kíváncsi rá, bár nem tudta megmagyarázni, miért. Visszapillantott, és látta, hogy a katona még mindig felé néz. Hallotta, ahogy a kapitány utasításokat üvölt a felső kereszt-

árbocokon dolgozó tengerészeknek. Egyikük pár napja a kötél-zetről a fedélzetre zuhant, és Cornelia, ha lehunyta a szemét,még mindig hallotta a szörnyű hangot, melyet a test a fedélzet-re érésekor hallatott. A tengerész remegett és gyorsan meghalt,

a legénység többi tagja pedig folytatta a munkáját, mintha misem történt volna. Vitorlavászonba varrták, a lelkész felolvasottpár sort a Bibliából, aztán áthajították a korláton, bele a ten-gerbe. A kapitány el sem hagyta a kormányállást.

– Lenyűgöző, ahogy dolgozik, öröm nézni, nemde? Cornelia k örbenézett. Az alkereskedő nem sokkal tőle jobbra

állt, nem is hallotta, mikor jött fel a fedélzetre. – A legénység lent a csörlőknél mozgathatja ugyan a kor-

mánylapátot, de az ekkora hajókat leginkább a hátsó és csúcs- vitorlákkal lehet irányítani. Nagy szakértelmet követel a kapi-tánytól.

– Bármilyen kellemetlen ember is, jól érti a szakmáját, ezigaz.

– A legjobb hajóskapitány az egész társasági flottában, aztmondják. Az arroganciája nem egészen alaptalan. – De kéretlen. – Ahogy mondja. A kereskedő lesimította a haját a szélben, egy már-már női-

es, hiú mozdulattal. – Nehéz nem beleborzongani a gondolatba, hogy képesek

vagyunk elutazni a világ végéig. A parancsnoknak ez a második


29/408

útja, két év alatt. Csodálatos, hogy ilyen fejlett korban élhe-tünk.

– Én részemről inkább maradtam volna Hollandiában.

– Talán nem vágyik rá, hogy újra láthassa a férjét? – De igen, természetesen – mondta, de tudta, hogy az arcki-fejezése azonnal el is árulta. Az elmúlt pár napban úgy érezte,hogy a hajón mindenki belelát háborgó lelk ébe.

– Azt hiszem, jobb, ha visszatérek a kabinomba – mondta végül. – Fáradtnak érzem magam.

– Szép estét akkor, vrouwe 3 – mondta Christiaan.

– Szép estét magának is, kereskedő úr! – Cornelia elsietett,le a kabinlépcsőn, a saját szállására. Érezte, ahogy a férfi utána bámul. Mindig mindenki csak bámult rá. Úgy érezte, hogy méga hajó deszkái is csak őt figyelik.

7 fejezet

A NAPPALOK EGYRE FORRÓBBAK LETTEK , a fedélzet alatt egyre sű-rűbbé vált az izzadság bűze. A tengerészek az ágyúk közöttpróbáltak elférni a lőfedélzeten, függőágyaikat a keresztgeren-dákra függesztve, tengerészládáikat bepréselve oda, ahol éppen

helyet találtak neki. Még rosszabb volt a katonák helyzete azalsó fedélzeten, ahol semmi levegő nem járt, semmi fény nem jutott, és alig volt hely ahhoz is, hogy felálljanak. Ambroisénekfogalma sem volt, hogyan bírhatják ki ezt nap mint nap.

Hollandiában most éppen tél van, a mezőket hó borítja, a f o-lyókat pedig jég. Nehéz volt elképzelni ezt itt, ahol az ember

3 Lady, hölgy, (holland)


30/408

fodros gallérja mögött is folyt az izzadság, a nap pedig égette atarkóját.

Cornelia Noorstrandtnak szokásává vált, hogy feljöjjön a f e-

délzetre, és vele beszélgetve töltse el a reggeleket. Ambroiseelkerülhette volna, ha épp akarja, de sosem tette. Ezen a reggelen egy nyakig érő ruhát viselt, krémszínű bár-

sonyt szürke szegéllyel. Természetes bája szöges ellentétbenállt szobalányának nyilvános flörtölésével, aki a nyomában ha-ladt, és mindent megtett, hogy felkorbácsolja a tengerészekképzeletét. Csoda, hogy nem estek le a kötélzetről, mikor a kis

bestia a fedélzetre jött, és szemtelenül riszálta a farát a bámulóférfiak felé.

– Egy újabb forró nap – mondta Cornelia.– Valóban. Bizonyára nagyon egyedül érzi magát, gondolta a parancs-

nok. Nem volt más, vele egyenrangú nő a hajón. Csak ő állt hozzá közel korban és rangban, hasonló műveltséggel megáld- va. Egy ideig Batáviáról beszélgettek, arról, hogy milyen is ottélni. A parancsnok megpróbálta elmagyarázni az évszakokat,melyek nem is hasonlítottak a Hollandiában megszokottakra.

Aztán beszélgetni kezdtek a családjukról is. Azt várta volna,hogy a nő gazdag, heerenstraati családból származik, de meg-lepődve kellett tudomásul vennie, hogy származása éppannyira

nem volt előkelő, akárcsak a sajátja. – Sosem ismertem apámat – mondta neki egyszer Cornelia.– Meghalt, mielőtt még megszülettem. Posztókereskedő volt.

– Gazdag, gondolom.– Nem különösebben. Egy nieuwendijki házban éltünk. Se

nem túl gazdagon, se nem túl szegényen. Egy évvel apám halá-la után anyám újra férjhez ment, ezúttal egy kapitányhoz, aki a

haditengerészetnél szolgált. Róla sem emlékszem sokra, a leg-


31/408

több idejét a tengeren töltötte. Édesanyám egyik nagybátyja volt gazdag. Mikor meghalt, minden vagyonát anyámra hagyta.Eladtuk a nieuwendijki házat, és egy sokkal nagyobba költöz-

tünk a Leleistraaton.– A mostohaapja lehetett minden idők leggazdagabb hajós-kapitánya Amszterdamban.

– Anyám rávette, hogy nyugdíjba vonuljon. Egy férjet márelvesztett, nem akarta a másikat is idő előtt eltemetni.

Cornelia hosszasan nézte a tengert. – Rettentően szerettem az édesanyámat. Ő volt a legcsodála-

tosabb nő, akit valaha ismertem. Gyönyörű és finom hangja volt, akár egy angyalnak. Tizenegy éves voltam, amikor meg-halt. Nagyon nehéz időszak volt ez nekem. Még most is retten-tően hiányzik.

Ambroise a saját édesanyjára gondolt, az idős asszonyra, aki Amszterdamban él.

– A mostohaapám édesanyám halála után visszatért a ten-gerre. A következő évben halt meg, csatában, egy spanyol fosz-togató hajó elleni harcban, valahol Amerika közelében. Biztos vagyok benne, hogy mindig is így szerette volna.

– Így végül árvaságra jutott? – kérdezte a parancsnok meg-döbbenve. Az asszony élete egyáltalán nem olyan volt, ami-lyennek elképzelte, korántsem kényeztette el a sors, ahogy ed-

dig gondolta.– A húgom és én állami gondozásba kerültünk. Amint elég

idős lettem, a gyámom úgy látta jónak, hogy a vagyonomat egy jó nevű ház sorsához kössük, így kiházasított.

– Hány éves volt? – Tizennyolc múltam. Immár kilenc éve vagyunk házasok. – És nincsen gyermekük?

– Isten nem áldott meg minket gyermekkel.


32/408

A parancsnok látta a szemében a szomorúságot. Nem volt

benne biztos, hogy azért, mert nagyon szeretett volna gyerme-ket, vagy mert a létrehozására való alkalmak túlságosan silá-

nyak voltak.– Nem mindig könnyű megértenünk az Úr akaratát – pró-

bált finoman fogalmazni.– Sok dolog van, amit nem lehet emberi ésszel felfogni. – És a férje? – Természetesen ő is nagyon szeretne gyermeket. Mi értel-

me a jó családi névnek, ha a fiai nem vihetik tovább.

– Minden bizonnyal szörnyen hiányzik neki. – A maga módján biztos hiányol. – Én a magam részéről nem tudnék hátrahagyni egy ilyen

gyönyörű asszonyt, mint maga… úgy értem, a feleségemet,ilyen hosszú ideig.

Cornelia elpirult az őszinte megjegyzés hallatán, de úgy tett,mintha nem hallotta volna meg, elengedte a füle mellett, ésnem vonta kérdőre és hozta kellemetlen helyzetbe a parancs-nokot.

A parancsnok emlékeztette magát, hogy a jövőben jobbanodafigyeljen arra, mit is mond. Nem túl bölcs dolog ilyesmiketmondani egy férjes asszonynak a saját zászlóshajóján, miköz- ben a Társaság épp tőle várja el, hogy felelősséget vállaljon a

flotta erkölcseiért. Nemhogy nem túl bölcs dolog, egyenesen őrültség. De mármegtörtént, kiszaladt a száján. Látta, hogy a kétes erkölcsű cse-lédlány őket figyeli. Azon gondolkozott, vajon hallotta-e, amitaz imént mondott.

Cornelia sokáig egy szót sem szólt, még csak le sem szidta. Aszél a főkötője alól kiszabadult tincseivel játszadozott. Hosszú

idő után végre megszólalt:


33/408

– Elég hűvös ma a levegő. Jobb, ha visszatérek a kabinom-

ba.

– Természetesen.

– Hálás vagyok a társaságáért – mondta csendesen a nő, k e-zét a parancsnok kezére téve. Cornelia sietve elindult, mindössze csak egy árnyék maradt

utána a napfényben, az is csak egy röpke pillanatra, magárahagyta Ambroise Secort, aki csendesen vágyakozott utána, ésátkozta magát érte.

Michiel Van Texel félálomban feküdt a függőágyában.Godverdomme,4 meg lehet így őrülni, nyolcvan katonával ösz-szezsúfolva az alsó fedélzeten. A levegő megtelt füsttel, mind-egyik pöfékelt a pipájából, miközben sakkoztak vagy dominóz-tak. Guggoltak, vagy heverészve elfeküdtek a padlón. Mindentizenkét órából csak felet tölthettek el fent a fedélzeten, az idő

nagy részében ide voltak bezsúfolva, mint csirkék az ólba. Malegalább a jó idő miatt a fedélzeti nyílások nyitv a voltak. Haháborgott a tenger, olyan sötét volt itt lent, mint az ördög seg-gében, és senkiben nem maradt meg, amit reggel evett.

Nem is csoda, amilyen reggelit kaptak. Zabkása és aszaltszilva, amit büntetés terhe mellett meg kellett enni, nehogy a jóhollandok székrekedést kapjanak a tengeren. A többi étkezésre

száraz kenyér és sózott hús járt, fatálakban felszolgálva, hatembernek egy tállal. Tény, hogy hozzászokott a nehéz élethez,hiszen egész életében katona volt, és egy őrmesternek példátkell mutatnia.

De ez nem jelentette azt, hogy élveznie is kell. Ha valaki egész nap idelent feküdt ebben a bűzben, egy idő

után furcsa gondolatai támadtak. A társasági szabályok szigo- 4 Az isten verje meg. (holland)


34/408

rúak voltak. Arra ítéltek bárkit, aki kést ránt, hogy a saját pen-géjével szögezzék a kezét a főárbochoz, otthagyva a bűnöst,hogy leszedje magát, ahogy tudja. Ha nem lettek volna ennyire

szigorúak a szabályok, gondolkozott az őrmester, már hetekkelezelőtt vér folyt volna a fedélzet deszkáin. Talán ezért tette Kicsi Bean, amit tett. Michiel éppen az an-

gol Richard Merrell-lel és a francia Gilles Clement-nal dámá-zott, amikor az eset történt. Kicsi Bean közel ült hozzájuk, egy bálnafogat faragott éppen, mikor Steenhower összegörnyedveelment mellette. Igazából Joris Jansennek hívták, de mindenki

csak Steenhowernek, kőfaragónak nevezte, a polgári foglalk o-zása után, amit még akkor űzött, mielőtt katonának állt volna.

Hatalmas darab ember volt, egy fejjel magasabb mindenki-

nél, olyan arccal, amitől a gyerekek sírva fakadtak, és még akikötők legtapasztaltabb szajhái is visszariadtak tőle. CsakMichiel és Groot, a nagydarab parasztfiú nem ijedt meg tőle.Még Gerrit Westerveld, a másik őrvezető is tartott a férfitól.

Kicsi Bean pofákat vágott, Steenhower csapott arcát kifigu-rázva. Merrell, az az idióta meg elkezdett nevetni rajta.

Steenhower persze visszanézett. Az emberek egész életébenmutogattak rá, és röhögtek a háta mögött, és Michiel azt hitte,mostanra már rég hozzászokott. Steenhower azonban KicsiBeanre nézett, pontosan látta, hogy mit művel. Bólintott felé,

hogy tudja, ezt nem fogja elfelejteni. Előbb vagy utóbb gondlesz ebből, az biztos. Kicsi Bean persze csak vigyorgott, azt hitte, nagyszerű viccet

csinált. De legalább Michiel került sorra, hogy levegőzzön egyet a

fedélzeten. Fel is ment, reménykedve abban, hogy CorneliaNoorstrandt is ott van, és láthatja egy pillanatra. Most azonban

nem látta sehol.


35/408

Ostoba dolog volt, így keresni mindig, mindenhol. Magasan

felette álló hölgy volt, számára elérhetetlen. Miért gondoltmégis rá egyfolytában? Semmi értelme nem volt annak, hogy

így kínozza magát. Elég ebből, mondta magában, de aztán még egy utolsó re-ménykedő pillantást vetett a tatfedélzet felé.

8 fejezet

R EMEK SZÉLLEL HAJÓZTAK . A Beschermer közel haladt, mögöt-tük az ágyúnyílásai ragyogó vörös színben pompáztak. Utána jött a Zandaam, melynek zöld és arany törzse ragyogott a nap-fényben. A tengerészek csalinak disznózsírral bekent köteleketdobtak a tengerbe, nem halakra, hanem madarakra lesve.

Christiaan a tatfedélzeten állt, és a nőket nézte. A lelkészcsinos lánya, Hendrika egy ponyva óvó árnyékában üldögélt Alida Posttal együtt, a hátsó fedélzeten. Az idősebb asszonyokpletykálkodtak, Willemsz nagyi pedig füstöt eregetett koromf e-kete fogai k özül. A lelkész neje a Bibliából olvasott fel, míg afelügyelőtiszt felesége a gyerekeikről beszélt, de olyan pergőnyelvvel, hogy levegőt venni is elfelejtett.

Mikor Joost van der Linde a fedélzetre jött, Hendrika felpil-lantott a varrogatásból. Joost rápillantott, és titkon rá is mo-solygott. Hendrika már épp visszamosolygott volna, de meglát-ta, hogy az anyja figyeli, és gyorsan lehajtotta a fejét.

Joost kedvetlenül sétált arrébb. Érdekes, gondolta Christiaan. Ezzel még el lehet majd ké-

sőbb szórakozni.


36/408

– Nincs semmi esélye – mondta Christiaan.

Joost csak bámulta a vizet. Mikor meghallotta, felnézett. – Mit beszél, kereskedő?

– Azt mondtam, semmi esélye nincs annál a lánynál. – Ennyire biztos benne?– A lelkész egy pillanatra sem téveszti szem elől, és már oda-

ígérte a felügyelőtiszt fiának, amikor odaérnek Batáviába. – Honnan tud maga minderről? – Odafigyelek arra, hogy jól értesült legyek. Joost megvonta a vállát.

– Igaza lehet – mondta, és pipára gyújtott. – A lelkészeknem túl hasznosak a társaság számára, azt hiszem, ha épp nemaz Úr nevében harcolnak valaki ellen. Részemről, engem semérdekelnek különösebben a prédikációk. Meglepődött?

Christiaan megrázta a fejét. – Ki a többi lány, akik körülötte ülnek? – A göndör szőke hajú lány Elisabeth Post. Az apja katona, a

mataramok ellen harcol Batáviában, immár két éve. A vékon y-ka a húga, Alida. Nemrég házasodott. Az a málé ember a férje,akinek a karjába kapaszkodik. De nem ők érdeklik magát. Ma-ga csak Hendrikára kíváncsi.

Joost tovább bámulta a vizet. – Szép szál, jóképű legény maga. Biztos nyomja a szívét,

hogy a legszebb lányokat piperkőcök és lelkészgyerekek kapjákmeg. Bezzeg ha egy kis pénze lenne, nem igaz? Joost gyilkos pillantást vetett rá. Christiaan elmosolyodott.

– Nem gúnyolódom magával, ha ettől fél. Sőt, azt monda-nám, még hasonlítunk is egymásra. Én sem kaphatom meg,amit akarok. Sokkal több bennünk a közös, mint gondolja.

Joost hátrapillantott a lányok felé, Hendrikára.


37/408

– Nem tudok nem rá gondolni. Christiaan megveregette a vállát. – Most még semmi esélye sincs – mondta, és felnevetett. –

De ez még megváltozhat, ha eléggé akarja. Ezzel nevetve elsétált, és eltűnt lefelé a kabinlépcsőn.

9 fejezet

– MINDIG IS KÍVÁNCSI voltam, hogyan működik egy ilyen. Meg-osztja velem a titkát, kedves parancsnok?

Ambroise felpillantott. Cornelia Noorstrandt lenyűgözőenfestett ezen a fényes reggelen, ahogy a szél minduntalan bele-kapott a hajába. A korlátnak támaszkodva állt, őt nézte, ahogy jegyzeteket készít az asztrolábiumot vizsgálva. Helyzetük le-

jegyzése a kapitány feladata volt, de ő is szerette leolvasni akoordinátákat, hogy aztán rögzíthesse a naplójába. – Semmi titok nincsen benne – mondott ellent finoman. –

Csak tudomány. Ez az eszköz mutatja meg, milyen messzireutazunk délre vagy északra. Fokban és fokpercekben is ki tud- juk fejezni, ami elég pontos ahhoz, hogy tengeri mérföldekkelszámolhassunk. Földrajzi hosszúságnak nevezik.

– De azt honnan tudja a kapitány, hogy milyen messzire ha-ladtunk keletnek vagy nyugatnak?

Csak rá kell nézni, elveszti a férfiember az eszét, ahogy a finom csipke feszül a mellén. Kíváncsi vagyok, tisztában van-e Boudewyn azzal, milyen szerencsés ember.

– Vrouwe? – Azt kérdeztem, honnan tudja a kapitány, hogy milyen

messzire haladtunk keletnek vagy nyugatnak?


38/408

– Hozzávetőleges számításnak hívják. Biztosan látta, ahogy

a mérőlegény kötélre kötözött fákat hajít át a korláton. Egyhomokórával méri az időt, és számolja, hány csomót ránt a víz-

be a kötél. Ebből kiszámolja, milyen gyorsan halad a hajó. Elégpontatlan módszer, attól tartok. Az áramlatok, egy rosszulmegkötött kötél vagy a homokórában lévő pára is befolyásol-hatja a számításokat. Ha majd lesz jobb módszerünk a kelet-nyugat irányú távolságok mérésére, a navigáció is sokkal köny-nyebb lesz. Jelenleg kénytelenek vagyunk bízni a jó kapitánytapasztalatában.

– És jó kapitányunk van? Ambroise felnézett a tatra, és látta, hogy Schellinger figyeli

őket. – Olyan jól ismeri a tengert, mint bármelyik hajóskapitány. – Megmutatná nekem, hogyan is működik ez az eszköz? –

kérdezte Cornelia. – Természetesen, vrouwe. Feltartotta a kezében lévő műszert, mely egy gyűrűvel volt a

hüvelykujjára rögzítve. – A nap a bal vállam felett van. Ha így tartom, akkor a kör-

vonal széle pont a nappal szemben van. Ezt a kart itt elmozgat- juk. Ezt hívják irányzéknak. Addig mozgatjuk, amíg a nap átnem süt mindkét lyukon itt.

– Láthatnám közelebbről? – kérdezte Cornelia, és közvetle-nül mellé állt, hogy pontosan lássa, mit is mutat neki. – Ezekmicsodák?

A parancsnok úgy érezte, a nő túlságosan közel van hozzá. Aszája teljesen kiszáradt.

– A szögeket itt ez a körgyűrű mutatja. Megadja a pozíción-kat a Föld középvonalától, amit Egyenlítőnek hívnak, északra

vagy délre.


39/408

Egy hullám haladt el a hajó alatt, és Cornelia felé hajolva

megingott. A parancsnok kinyújtotta a karját, nehogy elessen,és egy pillanatra szorosan egymáshoz simult a testük. Cornelia

gyorsan hátrébb lépett, miközben mélyen elpirult. – Sajnálom, vrouwe – motyogta a parancsnok.– Köszönöm, hogy megmutatta az asztrolábiumot – mondta

Cornelia, még mindig vöröslő arccal. – Egyre erősebb a szél. Jobb lesz, ha a lemegyek a fedélzet

alá. A parancsnok keze enyhén remegett. Körbenézett, hogy lát-

ta-e valaki, ami történt. Felnézett a tatra, a kapitány még min-dig ott állt.

Összetalálkozott a tekintetük. A kapitány keserűen mosol y-gott. Mindent látott.

A kapitány a díszes korlátnak támaszkodott, dühében a fogát

csikorgatta. Nézd csak a kis piperkőcöt, úgy tartja az asztrolábiumot,mintha egy hímes tojás lenne, próbál felvágni a csinos kishölgyikének, aki akkor se ismerne fel egy igazi férfit, ha magaa jóisten küldené elébe. Amennyit a parancsnok tudott a hajó-zásról, azt egy apró agyagpipára is fel lehetett volna írni egyszéles horgonyvassal. Micsoda ostoba pojáca. Láttalak titeket.

Tudom, hogy mire gondoltok. Eljön még a nap, amikor te hú- zod a rövidebbet, Secor. Isten látja lelkem, hogy így lesz.

Tudta, hogy mi jár a parancsnok fejében. Nem volt nehéz, ahajón minden férfi ugyanarra gondolt. Őszintén szólva, miutána kapitány két hónapot töltött nő nélkül, már egy al batroszt iselkapott volna, ha elég közel mert volna repülni hozzá.

De az a ficsúr csak mímelte a kifinomultságot, úgy tett,

mintha mindenkinél jobb lenne. Hát nem vagy az, gondolta a


40/408

kapitány, bárhogy is feszítesz a díszes mellényedben, a vastagaranymedáloddal, mint ha te lennél itt a világ ura. Mind ilye-nek voltak, társasági bérencek, drága ruhákban, de egy férfi

sincs köztük, akit ne inna az asztal alá vagy verne halálra, méghátrakötözött kézzel is, miközben egy szajha forgolódik az ölé- ben.

Ez volt az, ami tényleg nem hagyta nyugodni. Ez, és ami Szurátban történt.

10 fejezet

N APPAL A TANÁCSTEREMBEN lévő vacsoraasztal íróasztalul szol-gált Salomon du Chesnének és a többi hivatalnoknak. Miutánaz ételek maradványait eltakarították, David Krueger már visz-

sza is tért az asztalhoz. Előregörnyedve ült, figyelmesen másol-ta a leveleket cirádás kézírással, az olajlámpás fényénél.Christiaan úgy látta, kézírása nélkülözi a többi hivatalnok ékes-ségét vagy szépségét. Lassú volt, és hiányzott belőle a stílus.Olyan volt, mint Krueger maga.

Csak ketten voltak a tanácsteremben. A többiek már mind ahálóhelyükre tértek, miután végeztek a napi feladataikkal.

Krueger érezte, hogy Christiaan őt nézi, és idegesen felpil-lantott.

– Mi az, kereskedő úr? – Mondja csak, élvezi maga a munkáját, Krueger? Ijedtnek látszott, de Christiaan pont ezt szerette volna elér-

ni.

– Igen, kereskedő úr. Talán valami kivetnivalót talál benne? Christiaan csak felvonta a szemöldökét, és tovább bámult rá.


41/408

– Nos, azt hiszem… kalandot keresni jöttem ide. Christiaan felnevetett, kizökkentve a hivatalnokot. A tolla

végigszántott az iraton, tönkre téve az eddigi munkáját. Most

kezdheti elölről, gondolta Christiaan, és az azt jelenti, hogymég egy újabb órát ülhet itt, mielőtt megtérhetne a szállásárapihenni.

– Azt hiszi, kalandot talál majd Batáviában? Szerencsés lesz,ha megpillantja a napot. Minden egyes napját, pirkadattól al-konyatig, egy asztal fölé hajolva fogja tölteni.

– De hát Amszterdamban is csak ezt csinálnám.

– Ki szerezte magának ezt az állást, Krueger? – Apám mindig is azt akarta, hogy… – Ahogy gondoltam.Hosszú csönd. Aztán Krueger megszólalt: – Talán elégedetlen a munkámmal? – Most épp a parancsnok egy levelét másolja. Holnap

ugyanezt a levelet kell még lemásolnia hétszer. Fűszerekről ésékszerekről ír listát, mégsem látja egyiket sem soha. Győzelmi jelentéseket ír arról, hogyan diadalmaskodott a Társaság amataramok, a spanyolok vagy a kalózok felett, és sohasem lát-hatja egyiket sem. Csak egy egyszerű hivatalnok. Senki semtiszteli, senki sem tart magától. És mire megy vele, hm,Krueger? Mennyi ideig próbálja még eljátszani a szerepet, ami

nem is ön valójában? Körbeutazzuk az egész világot, de magamit lát belőle? Egy tintatartót és egy papírlapot. Mindeközbenitt ül, várja, hogy történjék valami, tudva, hogy ennél többrehivatott. Nem igaz, Krueger?

A hivatalnok csak bámult rá, az arcából kifutott a vér. – Mikor tesz már magáért is valamit, Krueger? – kérdezte

Christiaan, majd felállt, és felment a főfedélzetre, magára

hagyva az írnokot a gondolataival.


42/408

Ahogy minden vasárnap, a hajón lévők most is a főárboc körégyűltek, a lelkész pedig felolvasta a szentbeszédet, és óva intet-te őket az ördög mesterkedéseitől. Aztán himnuszokat énekel-

tek, és imádkoztak, hogy biztonságban elérjék a gyarmatokat.Hendrika felolvasott egy passzust a Bibliából. Az istentisztelet után a lelkész beszélgetni kezdett a jóképű

fiatal jonkerrel, Joosttal. A fiú oda-odapillantgatottHendrikára, de az lesütötte a szemét, ahogy egy hajadon lán y-hoz illett.

A kapitány csak mosolygott magában. Elég nyilvánvaló,

hogy mi folyik itt.De már itt is jön ő, a nagyságos asszony személyesen, a sar-

kában meg az az izgága kis szobalány. Úgy jár, mintha Francia-ország királynéja lenne. Úgy tesz, mintha csak levegőzni jött volna, pedig Secor után koslat. Ambroise túl tökéletlen ahhoz,hogy elég legyen egy ilyen nő számára.

– Csak nem a parancsnokot keresi? – kérdezte tőle. – Nemérzi magát túl jól ma reggel, éppen a kabinjában hányja ki a belét.

Valami parancsot üvöltött a kormányosnak, Messekernek,aki igazított a hajólapáton, hogy tartani tudják az irányt.

– Ne nézzen ilyen rémülten. Én irányítom ezt a hajót. A pa-rancsnok lehet a kis flottánk elnöke, de én vagyok az, aki ép-

ségben és egy darabban elviszem Batáviába.– Látom, nagyon biztos a dolgában, kapitány – válaszolta anő.

Hideg, mint egy hal. Mögötte a kis érzéki szuka viszontnagyban meresztgeti a szemét. Ez már valami, végre egy nő, akifelismer egy igazi férfit.

– Remélem, a parancsnok mihamarabb jobban lesz – mond-

ta Cornelia.


43/408

– Mondhatom, túlságosan is hamar jobban lesz. De ha a fér-

fitársaságot hiányolja, én is boldogan állok a rendelkezésére. Ahogy az a nő ezután ránézett! Mintha csak talált volna v a-

lamit a cipője talpán, miután ellátogatott a mosdóba. – Azt hiszem, ideje visszatérnem a kabinomba – mondta v é-gül.

A kis szobalány azonban elvigyorodott, és azt mondta: – Talán jobb lenne, ha én itt maradnék, vrouwe. Szóval tar-

tani a jó kapitány urat. Nagyságossága arcán harag villant.

– Szerintem csak útban lennél, Sara! – Biztos vagyok benne, hogy találok neki valami könnyű fe l-

adatot – mondta a kapitány, élvezve Cornelia arckifejezését. – Van egy pár dolog ezen a hajón, amit a legjobb, ha nők csinál-nak.

Sara csak bámult rá elkerekedett szemmel. – Nem tudom, mégis mire gondolhat. A jó vrouwe elsápadt haragjában. Ez legalább bearanyozta a

kapitány reggelét. – Azonnal jöjjön utánam – utasította élesen a szobalányt. Sara kelletlenül követte úrnőjét le a kabinlépcsőn. A kapitány csak vigyorgott utánuk. Nos, legalá bb kicsit sike-

rült móresre tanítani azt a karót nyelt nőt. Ráfért már egy kis

megaláztatás. Körbenézett, és meglátta a kereskedőt. Bizonyára az egészet végignézte.

– A szobalány – kérdezte végül a kapitány. – Mi is a neve?– Sara.– Sara? – ismételte a kapitány, ízlelgetve a nevet. – Finom

kis darab, a dús, szőke, göndör hajával. Ez olyan lány, aki tu d-

ja, hogy kell jól megtömni egy pipát.


44/408

– És ugyan melyikünk ne kívánna már egy jó pipázást? A kapitány hangosan felnevetett. – Én biztos, kereskedő. Én biztos.

Cornelia megragadta Sara karját, és berángatta a kabinjába, becsapva maguk után az ajtót. Elege volt a lány viselkedéséből.Mióta csak elhagyták Amszterdamot, Sara csak rázta telt faráta tengerészeknek, szabadosan, kacéran mosolyogva, és túlkönnyen szá jalt az úrnőjével.

– Mégis mit gondolsz, mit művelsz? – förmedt rá.

Sarának még volt képe felvonni az egyik szemöldökét. – Nyilvánosan flörtöltél vele! Mindenki hallhatta! Az egész

hajón rólad fognak pletykálni. Felesége van! – Nem mondhatja meg, hogy mit csináljak! – De megmondhatom, amíg én alkalmazlak. – Alig öt vagy

hat évvel volt idősebb a lánynál, de Cornelia így is úgy érezte,

mintha az anyja lett volna. Tűrhetetlen volt, hogy nyilvánosanmegszégyeníti a hajó teljes utazóközönsége előtt. – Egy szót sem szólhatsz hozzá többet. Azt is megtiltom,

hogy ránézz. Megértetted? Sara csak duzzogva nézett rá. Túl szabados. Ha nem vigyáz

magára, könnyen a kikötőkben találja magát, a testét árulva. – Azt kérdeztem, megértetted-e?

– Igenis, asszonyom.Cornelia ennyiben hagyta a dolgot. Mégis mi mást tehetett

volna? Remélte, hogy ennyivel le is zárhatják a történteket. Az Utrecht délnek hajózott a meleg tengereken át. Csak a

ha jó harangja számlálta az időt a napok töretlen hőségében.Éjjel a férfiak nyugtalanul forgolódtak a fedélzet alatt, álmuktele örömlányokkal és barna bőrű szépségekkel. Afrika sötét

partjai nem sokkal a horizont előtt magasodtak, távolról is csá-


45/408

bítva őket az egyház biztonságából, jó protestáns otthonaikkényelméből, új és bizonytalan partok és istentelen vidékekfelé.

11 fejezet

CORNELIA ELŐVETTE a naplóját, és egy újabb üres lapra bámult.Mikor nekiindult ennek a hosszú útnak, azt hitte, számtalanfeljegyeznivaló várja majd. Ehelyett a napok összefolytak, azegyik épp olyan egyhangú volt, mint a következő.

Meggyújtotta a lámpást, ami egy tartóba zárva lógott a fejefelett, nehogy az olaj kiömöljön a hajó himbálózásától. Vágottfejű, rézhegyű tollát a tintába mártotta, és írni kezdett.

Az alkereskedő, Christiaan van Sant igen elbűvölő ember,mégis valamiért nyugtalanít. Néha olyan különös a teki n-tete, ami igencsak meg tud ijeszteni. De Secor parancsnok

igen jó véleménnyel van róla, és ő nagyon jól meg tudjaítélni az embereket. Ő maga is az egyik legérdekesebb em-ber, akivel valaha találkoztam.

Minden erejére szüksége is van egy ilyen úthoz. A hajón-

kon mindenféle ember zsúfolódik össze, és csak az ő aka-raterejének köszönhetjük, hogy békesség uralkodik közöt-tük. Úgy tűnik, a tengerészek utálattal viseltetnek az utasokiránt, míg az egyszerű utasok a társasági embereket kez e-lik rideg udvariassággal.

A katonák pedig megpróbálnak mindannyiunktól távol

maradni …


46/408

Lerakta a tollát. Tényleg ennyire rossz lenne a helyzet? A férjemindig azt mondta, hogy túlságosan hajlamos a képzelgésre ésa hisztériára, mint minden nő.

Megszólalt a hajó harangja. Eljött a vacsoraidő.

A kabinosfiúk, Strootman és Simon Oddyck forró sózott disz-nóhúst hoztak a tányérokon. A szakács kardamommal és kori-anderrel ízesítette, de India minden fűszere sem lett volna ké-pes elfedni azt, hogy már kezdett megromlani. Száraz keksze-ket rendeztek réztálakba, hogy valami helyettesítse a gyümö l-

csök látványát. Gyümölcsök! Mit meg nem adott volna egy lé-dús barackért!

Welten, a parancsnok inasa egy kancsó burgundival jártkörbe. A bor volt az egyik olyan dolog, amit Cornelia még szabadon élvezhetett.

A beszélgetés újra a parancsnok indiai kalandjaira terelő-

dött. A fiatal hivatalnokok mindig ösztökélték a parancsnokot,hogy Kelet híres háremeiről meséljen. – Szóval végül is igaz – kérdezte Salomon, a zsidó hivatal-

nok –, hogy még a közembereknek is lehet több felesége? – Ha meg tudja engedni magának – válaszolta Ambroise. –

Egy feleséget eltartani is túl sokba kerülhet a szegényebb ember számára.

Ezen mind jóízűt nevettek. – Miért kéne egy férfinak egynél több feleség? – kérdezte

Cornelia.

Látta, ahogy a kezdő hivatalnok, David Krueger cinkos pil-lantást vált egyik társával, és rákacsint.

– Valóban, néhány férfi egy feleséggel is nagyon szerencséslehet – mondta halkan Ambroise. Mikor összeért a tekintetük,

a parancsnok elpirult, és gyorsan félrenézett.


47/408

– Úgy hallottam, a fejedelmek egész palotákat töltenek meg

a feleségeikkel – mondta Christiaan.– Igencsak örülnék, ha mogulnak születtem volna! – mond-

ta Krueger, amiért a lelkész megrovóan nézett rá. – Biztos vagyok benne, hogy a fejedelmek nagyon elégedet-tek a dolgok állásával – mondta Ambroise. – De jó hollandkéntnem tudok nem együtt érezni szegény nőkkel. Egyáltalán nincs boldog életük. Igaz, jó ételeket esznek, és gyönyörű ruhákban járhatnak. A palotáik, melyeket zenánáknak neveznek, mindenkényelmüket kielégítik. De ahogyan mesélik, mind szörnyen

magányosak. – Más nők pedig olyan nehezen viselik, hogy a férjük nélkül

éljenek, hogy követik őket a korai halálba is, ha nem tévedek. – Valóban – mondta Ambroise. – Egyszer a saját szemem-

mel is láttam. A szertartás neve sati. – Csodálatos – értett egyet Christiaan. A lelkész csak szomorúan megrázta a fejét. – Istentelen beszéd ez! Az öngyilkosság halálos bűn Isten

szemében! – Mi ez a sati? – kérdezte Cornelia. Ambroise belekóstolt a vörösborba, és az sötét nyomot ha-

gyott a bajszán. – A nő, akit láttam, igen csinos volt. Akkor ment hozzá a fér-

jéhez, mikor még csak tizenhárom éves volt, és sosem ismertmás férfit. A férfinak sem voltak más feleségei. Mikor a férfimeghalt, a nő kijelentette, hogy sati vá válik, habár a rokonai és barátai megpróbálták lebeszélni, még a helyi kormányzóhoz isfolyamodtak, de mindhiába. Régi szokás ez, és az asszony úgyhitte, nagy tisztesség barbár istenei szemében.

A lelkész becsmérlő horkantást hallatott.


48/408

– Felöltözött a legjobb ruháiba, és a legszebb ékszereit vette

magára, mintha csak az esküvőjére menne, aztán fellépett ahalotti máglyára, és leült. Mikor a férje teste égni kezdett, ő is

élve égett vele a máglyán. Egyetlen hang sem hagyta el a torkát,mialatt testét elemésztették a lángok. A legfigyelemreméltóbbdolog volt, amit valaha láttam, és a legnyugtalanítóbb is eg y- ben.

– Nem hiszem, hogy valaha is ennyire tudnék szeretni egyférfit – mondta Cornelia.

Christiaan felpillantott.

– Felcserélődtek valaha is a szerepek, Heer Commandeur? Adja fel a férfi az életét egy nő miatt, mit gondol?

Mielőtt válaszolhatott volna, a lelkész emelt hangon közbe-szólt. Úgy tűnt, a kifakadás szélén áll.

– Egy férfi csak arra készüljön fel, hogy az életét adja Iste-nért. Mással nem kell foglalkoznia.

– Könnyű mondani – mondta Ambroise. – De ahogy én ta-pasztaltam, az emberek bármit elkövetnek azért, hogy akárcsak egy nappal is tovább éljenek.

– Akkor nem, ha Istené a szívük! – Talán senki nem tudja, mi is rejlik a szívében, míg olyan

helyzetbe nem kerül, hogy az alapján kell cselekednie – mond-ta Cornelia. Hirtelen csend lett. Egy nőnek nem lett volna sza-

bad ilyen dolgokat mondania.– Isten választottjait átjárja az Ő szeretete, és Ő megváltja

őket – mondta a lelkész. – Akiket nem választ ki és nem mentmeg, azok égni fognak.

– Bizonyára téved – mondta Salomon –, egy ember tehet ar-ról, hogyha pokolra jut.

A lelkész leereszkedően válaszolt:


49/408

– Bizonyos embereket Isten kiválasztott a megváltásra, a

többit örök kárhozatra ítélte. Minden emberi cselekvést Istenmár előre elrendezett. Nincs olyan, hogy szabad akarat.

– Akkor mégis mi az értelme az egésznek, ha Isten már így istudja, mit kéne tennünk, és kik lesznek közülünk bűnösök? – kérdezte csendesen, sértődötten Salomon, nem hagyva anny i- ban a beszélgetést.

– Azt hiszem, férjuram az ittlévők közül az, aki a legjobbanismeri az Úr dolgait – mondta a lelkész felesége.

– De ha belegondolunk – folytatta Salomon, nem zavartatva

magát –, mind ismerünk embereket, akiket a saját cselekedete-ik tettek tönkre, ahogy olyanokat is, akiket szenvedéseik súlyaemelt fel.

– A szenvedés Isten haragjának bizonyítéka, mert elégedet-len velünk bűneink miatt – mondta a lelkész.

Cornelia látta, hogy Salomon még folytatná, de társai dühöspillantásainak nyomására inkább úgy döntött, hogy feladja a vitát. Cornelia Ambroiséra nézett, aki az asztalfőn ült. Egy szótsem szólt a dühös szóváltás alatt, és Cornelia nagyon kíváncsi volt, hogy mit gondol. Christiaan ajkán is finom mosoly bu j-kált, de ő is megtartotta a véleményét magának.

A lelkész újabb prédikációba fogott, és Krueger Salomonra bámult, új okot adva arra, hogy újra megfújja a vallási vita

trombitáit. Sózott hús és szenteskedés. Csodálatos vacsora. Cornelia már nagyon vágyott Jáva egzotikus gyümölcseire,és a hosszú, csendes vacsorákra, melyet a férjével kettesbenköltenek el.

Alkonyodott, és a legtöbb utas a hálóhelyén tartózkodott, csakaz éjjeli legénység volt a fedélzeten. A kapitány látta, ahogy Sa-

ra feljön a kabinlépcsőn, és jól megnézi magának. Igencsak


50/408

ígéretes kis nőcske volt. Karót nyelt úrnője minden bizonnyal atisztekkel vacsorázik. Megkérte, hogy csatlakozzon hozzájuk atatfedélzeten. Itt szabadon beszélhet vele, bármit is mond, azt

elviszi a szél és elnyomja a korláton túli tenger morajlása. – Üdv, kicsi Sara – mondta a lányra vigyorogva. – Hogy te-lik az úrnőd estéje?

– Lent mereszti a bociszemeit a parancsnokra – válaszoltatudálékos arckifejezéssel a lány.

– Mintha ez érdekelne engem. – Ugyan, láttam, hogyan néz rá. Az egész hajó látja, hogyan

néz rá. – Hiszen úgy hivalkodik, mint egy szajha – mondta a kapi-

tány. – Mégis miről beszél? Az a nő azt hiszi, hogy az alfele csak

pisálásra való. A kapitány erre elvigyorodott. – Múlt éjjel is fent volt a fedélzeten, órákig beszélgetett a kis

ficsúrjával. Csak ő érdekli – köpött a tengerbe a kapitány. – Nem hibáztathatjuk a jó parancsnokot. Hiszen hogy vetél-

kedhetne bármelyik lány az úrnőmmel? – Te sokkal jobb nő vagy, mint amilyen ő valaha lehet. – Nem is gondolja komolyan.– Eléggé komolyan gondolom – mondta a kapitány rekedt

hangon. Régóta kellett már megtartóztatnia magát itt a tenge-ren, és ez a Sara egyáltalán nem volt csúnya nőszemély. – Ha csipkébe öltöztetnélek, és ékszereket aggatnék rád,

minden férfi téged bámulna helyette. – Na, és hogy akar egy szegény hajóskapitány, akit otthon

Hollandiában vár az asszonya, csipkét és ékszereket adni enneka lánynak?


51/408

A kapitány érezte, ahogy hozzádörgölőzik a lány, és kinyúlt,

hog y megragadja, de az pajkosan eltáncolt előle. Szóval nemadja magát olyan könnyen? Még így is biztos volt benne, hogy

térdre tudja kényszeríteni. Sara hagyta, hogy a köpenye kissé szétnyíljon, és a kapitánymegpillanthassa puha kis mellét, mely a fűző fojtó szorításábanéhezte a szabadságot. Rámosolygott, mint egy kis szajha. Az is,gondolta a kapitány.

– A parancsnok. Az egy igazi férfi. Biztosan vannak ékszerei,amiket egy lánynak adhat.

Miért mondja ezt a kis szuka? – Egy nap én is gazdag leszek! – mondta neki. – Azt hiszed,

életem végéig ezeket a teknőket fogom kormányozni a tenge-ren? Egy olyan férfi, mint én? Bármit elérhetek, amit akarok!

Sara hátat fordított neki, de a kapitány elkapta a csuklóját,és visszaperdítette. Szorosan magához ragadta, és durván szá- jon csókolta. Azt hitte, ellenkezni fog, de a lány meg sem rez-dült. Az ajka forró volt, és édes, érezte, ahogy az ágyéka az övé-nek simul. Édes istenem! Megragadta a formás keblét, a kezemindenhol ott volt.

Sara levegőért kapkodva tolta el magától. – Mi van az otthoni asszonyával? – Melyik férfinak kéne feleség, amikor téged is megkaphat?

– Nem mondtam, hogy megkaphat – mondta Sara, és elin-dult a kabinlépcső felé.

A kapitány azt hitte, hogy csak incselkedett vele, és most jólfaképnél hagyja, de félúton lefelé megállt, és azt suttogta:

– Keressen meg, ha véget ért a szolgálata! Ezzel el is tűnt.


52/408

Az Utrecht újításai közül az egyik az volt, hogy a hajóácsok be-fedték a tat mögötti erkélyt, és mosdókat építettek oda, azokonfelül, amiket az orrban helyeztek el. Kizárólag a parancsnok és

a tisztek használatára szánták. Igazi luxus azokhoz a régi bár-kákhoz képest, amelyeken korábban hajózott. Mikor aznap éjjel a szolgálata után a fedélzet alá ment, Sara

állta a szavát, és várt rá. Az erkélyhez vezette, becsukta az ajtót,és felemelte a lányt. Egy szó nélkül felhúzta a szoknyáját, és bokájáig letolta az alsóneműjét. A kapitány benedvesítette azujjaival, aztán hirtelen beléhatolt. Fájhatott neki, a vállába ha-

rapott, hogy elfojtsa a sikoltását. – Igazi hölgyet csinálok még belőled – suttogta, s gyorsan és

keményen a magáévá tette, állva, a parancsnok saját mosdójá- ban.

12 fejezet

A Z UTRECHT JÓ SZÉLLEL tartott délkeletnek, a kapitány számítá-sai szerint egy hónappal a tervezett idő előtt. A hullámok híná-rokat ringattak, fejük felett pettyes sirályok rikoltoztak. Nem volt messze a szárazföld. A holland gyarmat a Jóreménység

fokán már csak kétnapi hajóútra volt. Ambroise egyedül sétált a fedélzeten. A csontjaiban érezte,

hogy nem kellett volna elvállalnia ezt az utat. De a Társaságkinevezte a flotta elnökének, még arra is esélye volt, hogy mi-niszteri biztosi rangba kerüljön, ami gazdagságot és hatalmatígért. Csak ezért dolgozott az elmúlt tíz évben. Hogyan mond-hatott volna nemet?


53/408

Mégis, csak pár hónapja tért meg utolsó indiai útjáról, és a

fojtó trópusi párák elemésztették az egészségét és elapasztottákaz erejét. Mikor azonban időt kért arra, hogy meggondolja, el-

fogadja-e a kinevezést, sógora, a nagyságos Tizenhetek egyikeis erőltette, hogy ne hagyjon elúszni egy ilyen ritka lehetőséget. – Ha most nem fogadod el, nem biztos, hogy lesz még eg y-

szer ilyen alkalom.

Mégis, attól a pillanattól fogva, hogy a fedélzetre lépett, tud-ta, hogy hibát követett el. Vagy inkább attól a pillanattól fogva,mikor meglátta a kapitányt.

Vagy talán attól a pillanattól, mikor meglátta Corneliát? Próbálta az elmúlt hetekben elkerülni, elméje nyugalmának

és lelke üdvösségének érdekében, de az étkezésekkor mindigott volt, mikor ő, néhány válogatott tisztségviselője s az előkelőutasok a tanácsteremben összegyűltek. Ha csak csinos lett vol-na, ezt még el bírta volna viselni. De nemcsak szép volt, hanemintelligens és olvasott is. Úgy érezte, a lelkük mélyén igazánhasonlítanak egymásra. Mikor az indiai nőkről beszélt, a hiv a-talnokok csak vigyorogtak és egymásra kacsingattak, a lelkészítélkezett, ő azonban, úgy tűnt, egyedül a többiek közül, oszto-zott vele a szerencsétlen nők helyzete felett érzett keserűségé- ben. Míg mások a mogul játékairól kérdezgették, őt az emberekérdekelték.

Igazi lelki társa volt, és jó társasága, de egy másik férfinaktartozott hűséggel. Bárcsak a sors másképp akarta volna! Voltak napok, amikor már attól is megfájdult a szíve, ha rá-

nézett. Az étvágya eltűnt, úgy kínozta a vágy, hogy szinte bele- betegedett. A vacsoránál próbált Christiaannal vagySalomonnal ártalmatlan témákról beszélgetni, és elfelejteni őtegy pillanatra, de a tekintete mindig visszakalandozott


54/408

Cornelia irányába, a nyakát díszítő ékszerek felé, ahol lágyszívdobbanásai feszítették az olívabarna bőrt.

Olyan hibátlan volt, hogy valóban csak egy gyémántcsiszoló

birtokolhatta. A világ magányos hajójuk határain belülre szűkült. Megany-

nyi éjszakát töltött álmatlanul forgolódva, vagy felkelve a fedél-zeten bámulta a tat mögötti hullámokon megtörő holdfényt. Ám még a tenger felszínén is csak az ő arcát látta tükröződni.

Mégis, mit tehetne egy ilyen helyzetben?

Arra sosincs lehetőség, hogy valaki igazán egyedül legyen az Utrecht fedélzetén, gondolta Cornelia. Háromszáz idegen sz e-me előtt kell élned az életedet. Egy pillanatra megtorpant a ka- binlépcső aljánál, belesett a lőfedélzet félhomályába. Rengetegembert zsúfoltak be ide, akik most mind aludtak vagy aludnipróbáltak. Cornelia fel sem fo

Documents

Colin Falconer - Zendülők királysága