Comitatus folyóirat II. évf. 3. szám

COMITATUS FOLYÓIRAT II. évf. 3. szám 1

Tartalom Cikkek

Brátán Erzsébet: Az önálló gondolkodás művészete / 2. oldal Impresszió Meyer József: Netköltők tiszteletére / 5. oldal Esszék

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Csacsitól a mentőállomásig - széljegyzet / 6. oldal • Nyírfalvi károly: Tizenegy könyv / 9. oldal • Nyírfalvi Károly: nemecsek szindróma / 12. oldal Levél Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Mihez képest? / 13. oldal Recenzió Szinay Balázs: „A te akaratod legyen meg…” Popper Péter Pilátus testamentu-ma című kötetéről / 14. oldal Novellák Komor Zoltán: A próbatétel / 15. oldal • Komor Zoltán: Apám és a varjak / 16. oldal • Meyer József: A fekete doboz / 17. oldal • Harsányi Mónika: A csalárd (2. rész) / 20. oldal / • Zoltay Lívia: Mint a borsó, meg a héja / 26. oldal • Zoltay Lívia: Találkozás Liszttel (bővített változat) / 27. oldal Versek Jassó Judit, Hornyik Anna, Faragó Eszter, Viola Szandra versei / 30-33. oldal

a tanítványi láncolat irodalmi műhely folyóirata


Cikkek

Brátán Erzsébet: Az önálló gondolkodás művészete

Az embert állítólag az önálló gondolkodás

juttatta el odáig, ahol manapság tart. Felmerül a kérdés, hol is tartunk ma? És vele

egy időben: biztos, hogy az ember önállóan gon-dolkodik?

Valljuk be, hogy egész életünket áthatja a taní-tás-tanulás folyamata, hiszen a feltétlen reflexe-ken kívül jóformán mindent mástól tanulunk meg, vagy veszünk át, ám miután beépült saját tudásunkba, már a miénk, és főleg, ha úgy is élünk…

Ha azonban azt hisszük, hogy mára mindent megértettünk, megfejtettünk, kiemelkedtünk (de honnan?), ettől többre nem is vagyunk képesek, jobb, ha leszállunk a Földre…

Sajnos tévhiteink ellenére ma sem tudunk többet ötezer évvel ezelőtti őseinknél, hiszen egy-re távolodtunk az akkori tudástól és tévelyegtünk hamis eszmék hatása alatt. Őseink még tartották a kapcsolatot a felettünk álló szellemi lényekkel, akik segítettek minket mindenben, mi pedig most kezdjük végre újra elhinni, hogy egyáltalán felet-tünk is van valami – lassan, de biztosan ébrede-zünk…

Őseink a magasabb szellemi lények által pa-pírra vetették, kőbe vésték, vagy a beavatottak útján tovább örökítették a nagy igazságokat és a létezés művészetének minden titkát. Voltak azon-ban olyan titkok, amiket kizárólag a beavatottak ismerhettek, mert az idő előtt szerzett tudás ve-szélyes.

Miért?

Mert aki még morálisan, szellemileg nem elég

érett a tudás és a vele járó hatalom birtoklására, az többet árthat, mint használ a körülötte lévő világnak és az emberiség fejlődésének.

Ha ugyanis azt nézzük, hogy egy diktátornak tudomására jut az, hogy ő maga a teremtő, és bármit elérhet, amit akar, és ha legalább akkora hite van, mint egy mustármag, akár „rosszra” is használhatja a megszerzett tudását, illetve az az-zal járó hatalmát. Mindig is voltak, akik világura-lomra törtek, és le akarták igázni a többieket, aki-ket maguktól alantasabbnak véltek. Sokan meg is tették… Persze ehhez kellett a tömeg is, aki nem tartotta többre magát ennél. Ezen a téren sem sokat fejlődött a nagy többség, mert még ma is úgy érezzük, ha egy „primitív” népet felfede-zünk, hogy valamilyen módon jogunkban áll le-igázni, uralni, rezervátumokba zárni, puszta jó szándékból, miszerint tanítjuk őket, elhozzuk nekik a „civilizációt”. És ehhez még csak nem is kell több száz évet visszautazni az időben…

De vajon szükségünk volt minderre? Hogy a tapasztalatot leszűrjük belőle –

igen… Hogyan tudták elrejteni a titkot, és miért nem

keresték az emberek? Keresték, kutatták, de csak féligazságok, hal-

vány foszlányok és apró morzsák bukkantak fel-színre. Minden ilyen irányú érdeklődést sikeresen kiöltek a népből az évezredek alatt, és bebizonyí-tották, hogy nem érnek semmit… Voltak sötét korszakok, amikor nem volt szabad gondolkod-ni, mert máglyahalállal büntették az eltérő véle-ményeket, és felfedezéseket. (Amiről később ál-talában kiderült, hogy igaz volt.) De nem min-denki áldozta fel életét az elveiért, a többség fé-lelmében megtanult kifelé hallgatni, egyetértően bólogatni és alázatosan követni a hatalmon lévő-ket, valamint erre tanította az utódait is.

Az ember azonban soha nem adta fel, lelke mélyén mindig is tudta, hogy kell lennie valami-nek, ami még nincs a birtokában. Valami ősi ösz-tön vezérelte, hogy tovább keresse a titkot, és megértse a világegyetem működését, hogy eljus-son az önálló gondolatok alkotásához, és ne kell-jen másokat követnie. Mindennek be kell érnie, előbb-utóbb eljön az ideje…

Mi a gondolkodás, ami megkülönbözteti az embert többi lénytől és az állatoktól?


Cikkek

A gondolkodás az ego természete. Mit tesz az ego? Tapasztalatokat gyűjt, rendszerez, kategorizál,

a jelenben történteket összehasonlítja a múlttal, és figyelmeztet, hogyan tovább a jövőben. Az ego soha nincs a jelenben, mert azt nem ismeri, nem tudja bedobozolni, és kategorizálni. Ha az ember egyedül rá hallgat, akkor nagy bajba kerülhet, hi-szen a múltban kalandozik, azon keresztül pedig a jövőért aggódik, folyton felteszi a kérdést:

Mi lesz ha… ? Ezért a kérdésért bizony sokan életüket vesz-

tették a századok során… addig aggódtak, amíg bevonzották az eseményeket és utána megfogal-mazták mindenkire érvényes törvénynek, ami annyiban igaz, hogy amitől félünk, azt tényleg be-vonzzuk…

Más gondolkodóknak pedig sikerült vala-mennyire megérteni az élet működését, természe-tesen a saját szemszögükből, utána azt a gondo-latsort rákényszerítették a többi emberre. Persze szellemi vezetőkre mindig is szükség volt, de nem mindegy, mit és mire tanítottak, hová vezettek…

Mindig voltak olyanok, akik önálló gondola-tok híján féltek, mert nem hittek magukban, nem volt önbizalmuk. Ezt ki is használták rendesen, hogy tömegeket igázzanak le, néha olyan elvekért, amin ma már csak nevetni tudunk…

De ma talán mindenki önállóan gondolkodik? Bizony, még mindig akadnak, akik rá akarják

erőltetni a tömegekre a gondolataikat és olyanok is akadnak szép számmal, akik a többség után mennek. Aki nem áll be a sorba, csodabogárnak tűnik, kiközösítik, vagy becsmérlően nézegetik.

Találkoztam például olyanokkal, akik az egy-házuk technikáit javasolták és hirdették gőzerő-vel. Sohasem bírtam a térítést, főleg nem az erő-szakosat. Elmondtam nekik, mi a bajom ezzel: Nekem senki ne szabja meg, hogy csak és kizáró-lag egy technikát alkalmazzak! Szabad, önálló em-ber vagyok, a Brátánizmus elveit követem, ami csak az enyém, hiszen az én szemszögemből egyedül én látom, tapasztalom, élem meg a vilá-gom! Megnézhetek több mindent, figyelembe ve-hetem mások évezredes tapasztalatait, de azok nem az én helyzetemből láttatják a világot.

Ilyenkor csodálkozva néznek, látom önteltnek tartanak, pedig nem olyan indulatból mondom, aztán megkérdezik:

– Hiszel Istenben? – Milyen istenben? – Hát Istenben… – pislognak tétován. – Nem hiszek, hanem tudom, hogy létezik

egy magasabb intelligencia, egy fő rendező elv, vagy energia, de lehet, hogy gondolati erő, hiszen megtapasztaltam többször a létezését.

Minden egy tőről fakad, mégis annyiféle, ahány létező él a Földön, mindenki másnak ne-vezve, különböző módokon jutott el az általa megélt megoldásig, de az nem biztos, hogy érvé-nyes másokra, főleg nem mindenkire. Ez is pont olyan, mint az ujjlenyomat… egyedi…

Létezik egy ERŐ, tőlünk függetlenül, melyet mindenki használhat, ha rájön, milyen módon, de az út ahhoz egyedül önmagán keresztül, befe-lé vezet. Tehát minden közös tőről fakad, ugyan-abból az erőből táplálkozik, még akkor is, ha másnak nevezzük, mindenki ebben a közös illú-zióban önálló EGY-ÉN, akinek más az izmusa, mert ő más ponton tölti be azt az űrt, ahonnan hiányozna, ha nem lenne ott! Figyeljünk a saját belső hangokra, megérzésekre, tapasztalatokra. Ha figyelembe is vesszük a mások által eddig összegyűjtött ismereteket, nem szabad semmit vakon, bigottan követni! Le kell szűrni belőle a számunkra valóban hasznosat, amit el tudunk fogadni sajátunknak, majd hozzá kell tenni a sa-ját igényeinket, tapasztalatainkat, belső megérzé-seinket. Ebből meglesz a saját izmusunk!

Van, aki ezt mókuskodásnak nevezi… – Igaz, ez mindaddig az is, amíg nincs egy szilárd, biztos tudás alapnak.

Ezért, ha valaki önálló gondolkodásra vágyik, amiben biztos lehet, nem árt egy olyan szellemi vezetőt találnia, aki mellett megtapasztalhatja a csendet, aki nem akar rákényszeríteni semmit, hanem végtelen szeretetével, elfogadásával és határtalan türelmével engedi, hogy önállóan, sza-badon egyedül kibontakozhasson.

Az igazi szellemi vezető nem adja készen a tanítvány kezébe a megoldást, hanem megtanítja, hogyan hallgasson a belső hangjára. Engedi… A belső hang a szívünk, a bennünk élő lélek hangja, akiben mindig meg lehet bízni.

Hogyan tudja a mester mindezt elérni? Ha szükséges, példázatokat mesél, tanmesé-

ket mond el, amiből a hallgatók leszűrhetik a ta-


Cikkek

nulságot, és beépíthetik saját tudásukba. A reakci-ók persze a tanítványok szellemi fejlettségétől függően változnak…

Akkor a miénk a tudás, ha már nem a mások által kimondott igazságokat szajkózzuk, hanem belőlünk fakad és a szerint élünk! Ehhez szüksé-günk van egy bizonyos belső fejlődési folyamatra, hogy szellemileg elég érettek legyünk az önálló gondolkodásra, a befogadásra és saját vélemény alkotására.

Honnan tudjuk, hogy a „jó” hangot hallottuk meg? Mert ugye a diktátorok is hangot halla-nak… – kezdetben ezért érdemes a mester mel-lett élni…

A hang biztosan helyes, ha olyan tettekre és gondolatokra sarkall, amivel nem ártunk senki-nek, sőt, mi is örülnénk neki, ha ezt tennék ve-lünk… A hang, ami szívünkön, a szereteten, az érzelmeiken keresztül érkezik hozzánk és mélyen érint bennünket…

Mit tegyen, akinek nem jut „mester”? Mester bárki és bármi lehet, egy gyermek, egy

hang, egy dallam, egy zene, egy film, egy másik ember, egy írás, egy könyv, egy idézet… de ezért nem kell aggódni, mert ha készen áll a tanítvány egészen biztosan megérkezik, rátalál a mester!

Őseink is hallgattak a nagy gondolkodókra, akiknek szavai először mélyen megérintették a lelküket, majd beíródtak a tudásukba, végül pedig belülről fakadtak és már úgy éltek tovább…

Ha eljutunk egy bizonyos fejlettségi szintre, lesz fülünk, hogy halljunk és lesz szemünk, hogy lássunk. Arra is rájövünk, minél többet tudunk, annál biztosabban semmit sem… A világegyetem olyan, emberi aggyal felfoghatatlan végeláthatat-lan összefüggések rendszerében működik, hogy emberként, idelenn lehetetlen mindent tudni és megérteni. A tudás egyébként is vagy a múltra, vagy a jövőre irányul, tehát az is az ego természe-te. Az igazi bölcsek mindent tudnak és semmit sem. Arra törekszenek, hogy a megszerzett tudást a jelen pillanat maximális átélésére használják.

Buddha szerint nem vagyunk mások, csupán gondolataink eredményei. Tehát azok vagyunk, amit gondolunk magunkról, hiszen minden gon-dolattal teremtünk. A gondolatainkkal teremtjük meg azt a világot, amiben élünk, úgy a szűkebb, mint a tágabb környezetünket, tehát nem mind-egy, mi forog a fejünkben.

Az agy magas frekvencián rezegve irányítani

tudja a gondolati energiát, amivel bármire képe-sek lehetünk. Jézus is a szeretet magas frekvenci-áján rezegve irányította a gondolati energiáját, ezzel az energiával emelte a betegek rezgésszint-jét, gyógyított, vagy éppen a vizet borrá változ-tatta. Minél magasabb frekvencián rezgünk, an-nál több csoda történik velünk és körülöttünk… Ha a szeretet érzésén keresztül képessé válunk megváltoztatni gondolatainkat, olyanná formál-hatjuk a világunkat, amilyenné szeretnénk, hogy váljon.

Brátán Erzsébet


Impresszió

Meyer József: Netköltők tiszteletére

Poroszkálni egy fenyőerdőben pihentető és hálás

időtöltés. A madárcsivitelésen kívül minden olyan békésen csöndes, semmi mozgalmasság. Vagy mégis? Felemelve egy út menti szikladarabot, alatta rovarok sokasága nyüzsög. A hűvös sötétség birodalmában virul és működik egy fantasztikus mikrovilág!

Netán van valamilyen hasonlóság a háló adta ösz-szetartozás és ennek a kőnek védelme között? Itt, a figyelmes jelenlét hangulatában megviláglik a költé-szet egynémely mozgató rugója, valamint egy banális képzettársítás: ambícióban és élni akarásban a látszat egyezést mutat.

A művészi alkotásokban mostanra a lecsupaszí-tott lényeg közlésére kell szorítkozni, különben a ki-robbanó vitalitással felkeltett befogadásunk menten felszínessé válik. Érzékelés, érzékenység (csak egy bővített mondat). Észlelés, tűnődés (mindössze pár sor). Érzelmek, hangulatok (egy–két versszak). Kont-rasztok, képzettársítások, önfeledt szabadságérzet, szigorú formavilág (legfeljebb fél oldal). Végtelen ki-áradás, elfogadó alázat, szerelem, kiüresedés, féktelen életkedv és erejét vesztett sodródás (ez akár több vers).

Műveiteket napjában olvasni igazi gyönyörűség, ha a csodálat, az érzelmi nyitottság és a megértés vé-gig elkísér.

Az erdei barangolásban a lelassító szemlélődés és a megengedő, feltétel nélküli jelenlét kipróbálása két bátortalan lépés. (Avatott mesterekként okkal mond-játok, hogy ezeket a történéseket szavakkal kifejezni nem lehet, mert azzal átlépünk az elmélkedésbe, kép-zettársításokba.)

Ebben a röpke köszöntésben mégis hozzátok le-het szegődni egy darabig azon az úton, amit a háló poétáiként Ti napjában végigjártok.

Szemlélem a lombkorona árnyékát, ahogy az ol-dalt beeső napfényt ünnepli, miközben nagy gyönyö-

rűségét leli önmaga borotvaéles kontúrjában. Ezzel a folyton változó, ám mindig precíz valóságában hatá-rozza meg pillanatnyi életterét, melyben erős megvi-lágítás szül sötétséget. Nem nehéz jelen lenni a szá-mára, hiszen ismerem emberi vonatkozásait a siker-éhségben, a birtokolni akarásban, az önérvényesítés-ben, még az önbizalom hiányában is.

Bár a természet világa nem érti a bűnt, mégis szi-gorúan betartott törvények összefüggő rendszere működteti. Szemlélem a kicsiny fenyőerdőt, ahogyan lassan fölfalja az emberi önzés. A széleken szoros alakzatban fölsorakozókat. Ezek őrt állókként sűrű lombozatukat szemérmes takarás gyanánt a földig megtartják, szemben a beljebb lévő társaikkal, kik törzsüket önként felkopaszítva a zöldjüket már in-kább egészen magasan viselik. Hogy mindig legyen elég tere az utánuk felnövekvő nemzedékeknek. Kö-zöttük, a fenyvesben vagyok jelen a harmonikus, füg-gőleges irányú perspektivikus ismétlődéseknek, a ren-dületlenül elviselt, irdatlan erejű viharok emlékeinek, meg a vonuló felhők okozta, mutogató fénynyalábok vándorló játékai számára.

Egy elvontatásra váró rönkön ülve szemlélem a tisztást. Favágók motoros fűrésszel nyitották meg a teret, közepén a fiatal tölgy – mint korábban megtűrt aljnövény – alázatosan hajladozik a gyenge szélben. És még mindig nem meri elhinni azt, hogy mostantól szabadon növekedhet!

Meyer József


Esszék

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Csacsitól a mentőállomásig - széljegyzet

Tíz éves kisgyermek lehettem, amikor unokatest-vérem, az akkor már gyakorló orvos, a szobánkban, ahol a nagymamám házában laktunk, a csempekályha melegébe húzódva, így szólt hozzám. – Öcsikém, én olyan szerelmes vagyok! De olyan! – Igen? – kérdeztem bizonytalanul. Nem igen értettem, miről is van szó, de ahogy meg-láttam csillogó szemeit, megértettem, hogy valami különleges nagy érzés hatalmasodott el rajta. – A kórházban megismertem egy gyönyörű lányt – folytatta. Egy orvostanhallgatót, aki itt gyakornokos-

kodik nálunk, azon az osztályon, ahol én dolgozom. Együtt ügyeleteztünk. Tudod, nagyon nehezek a kórházi ügyeletek, és ő ügyesen, talpraesetten segített végig.

– Miért nehéz az ügyelet? – értetlenkedtem. – Azért, mert ilyenkor életeket kell menteni. Éjszaka csak az inspekciós van bent, a nővérekkel és a

gyakornokkal, ha éppen van és vállalja az ügyeleti részvételt. – Még mesélj a szép orvostanhallgató lányról! – kértem, és láttam, ahogy felcsillannak a szemei. – Tudod, nemcsak hogy szép, de nagyon okos is! Olyan ügyesen segített a betegek vizsgálatában,

hogy el se hiszed! Mindent tudott a kezelésről is, persze csak elméletben, de akkor is! Így beszélgettünk bizalmasan, mint két testvér. Most is magam előtt látom, ahogy ragyogott a két

szeme, mialatt arról a kislányról beszélt. Egy hét múlva elhozta hozzánk, bemutatni. – Kezét csókolom! – szólott kissé elfogódottan. Bemutatom Margitkát. Medika Marosvásárhelyről,

de itt lakik a városban. – Isten hozott, kislányom! – mondta anyukám sok szeretettel a hangjában. – Most voltunk nálunk is, s mondta édesanyám, jöjjünk át – motyogta az unokatestvérem. Az esküvőre félév múlva került sor. Margitka szüleinél a Komendásréten tartották a nevezetes ese-

ményt – az esküvői ebédet. Az ebéd fénypontja a finom töltött káposzta volt. Hogy mennyire érdemel-te ki a sikert, mi sem bizonyítja jobban, minthogy édesanyám, aki eléggé kritikus volt a konyhai dolgok-ban, miután megkóstolta, így szólt az örömanyához, Nusi nénihez:

– Ilyen finomat még én sem tudok főzni! Ebéd közben, megsejtve, hogy valami fontos esemény zajlik, megjelent a város hírhedt Mórickája,

aki egy fésű és darabka selyempapír segítségével elmuzsikálta a lakodalmas nótákat mindenki nagy megelégedésére. Különösen, hogy hamar abbahagyta, mikor neki is raktak a tányérjába jó adag töltött káposztát.

Már azelőtt ismertem ezt a vicces figurát, s később az iskolánk környékén is találkoztam vele. Ép-pen rászólt a kislányát kísérő apukára, hogy miért hagyja, hogy leányka cipelje a táskát.

– Hát, férfi az ilyen? – háborgott félhangosan, és a homlokán feltolta micisapkáját. Mindig abban a kék sapkában járt, és télen-nyáron ugyanabban a sötétkék zakóban. Csak amikor

hidegre fordult az idő, tekert egy sálat a nyaka köré. Mindig csodálkoztam, hogy soha nem fázik. Visszatérve a Margitka szüleire, s a kis házukra a Komendásréten. Szívesen jártam oda gyerekként.

Mindig kellemes meleg fogadott és Nusi néni finom süteményei is vonzottak. Jól emlékszem a szom-széd családra is. Károly bácsi valamilyen iparosféle volt, talán női szabó, de az érdekes az volt, hogy az istállóban, s az udvaron szamarakat, csacsikat tartottak, tenyésztettek, és a kancát fejték (!)

Mondták, milyen jó a szamártej, engem is kínáltak vele, de nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam. Elhittem neki, hogy rég, már az egyiptomiak ideje óta ismert a szamártej, mint gyógyszer, hogy a híres-hírhedt Kleopátra is bízott csodatevő hatásában, még fürdött is benne, és a mai nap is tudják, milyen egészséges, meg hogy a kozmetikai ipar is sikerrel használja, de mégsem fogadtam el a kínálást.

A csacsik szelíd jószágok voltak. Napközben a szomszédék nagy udvarán bóklászódtak, s megrág-


Esszék

csáltak mindent, ami elébük került. Egyszer még a szép zöld kötött sapkámat is megették, mikor át-mentem látogatóba. Anyuka köthetett másikat – most pirosat, hogy ne kívánják meg a csacsik!

A kisgyermek évek észrevétlenül át lényegültek a kamaszkor csodás világába. Akkoriban a világ két dologra egyszerűsödött le – a magam személyére és a többiekre, ami utóbbi nem is olyan fontos. Ezek-ből az évekből alig vannak emlékeim a környezetemről, a körülöttem élőkről, annyira lefoglalt saját személyem, saját konfliktusom önmagammal, társaimmal, tanáraimmal. Még szülővárosom házaira és utcáira is csak halványan emlékszem, képük lesüllyedt tudatom mélyére. Pedig mennyit tekeregtem, csavarogtam városszerte! Ezzel űztem ki sokszor a megbántottságot, sértődést a szívemből… Mert volt ott elég keserűség – a társaim haragudtak rám, kiközösítettek, a tanárok csalódtak bennem. Kell ennél több? Makacs elkülönültségemet néha ésszerűtlen nagylelkűségi rohamok váltották fel, de ebben sem volt köszönet. Egyszer mikor mély búnak eresztettem a fejem, meghallottam a szomszéd padsor-ban, amint egyik lány – koedukációs osztályba jártam – mondja, hogy otthon felejtette a szögmérőjét. Szó nélkül benyúltam a táskámba, és a sajátomat letettem elébe, a padra. Már nyúlt is, hogy adja vissza, amikor bejött a tanár, így a mozdulata félbeszakadt. Az eredmény persze az lett, hogy én kaptam elég-telent mértanból, s ráadásul még az osztálytársnőm is szünetben a padomra dobva a szögmérőt jól le-hülyézett.

Az igazi gondot számomra az jelentette, hogy a társaim az osztályfőnököm dicsérete miatt haragud-tak meg rám. Pedig semmi olyant nem követtem el, ami árthatott volna nekik, csak beszaladtam a tor-natanár szobájába, mikor összeverekedtek nyolcadik césekkel.

– Méta ütőkkel verekednek! – kiáltottam megrettenve. A tornatanár két ott levő kollégájával lélekszakadva berohantak az öltözőbe, és szerencsésen szét-

választották a verekedőket, mielőtt nagyobb baj történt volna. Ezután került sor a dicséretre – másnap az osztályfőnöki órán. Pár nap múlva aztán a tanári jóindulatot is elvesztegettem, mikor meglógtam a németóráról, és még hihető magyarázatot sem tudtam adni a miértről. Az történt, hogy a tanár úr meg-kért, hoznám el az óra előtti szünetben a nyomdából azokat a feladatlapokat, amelyeket nekünk készí-tett. Én pedig a nyomda helyett a hídhoz mentem, s a horgászokat bámultam. Így nem csak a feladatról feledkeztem meg, hanem még az óráról is. Mikor eszembe jutott a nyomda, rohantam a portás bácsi-hoz, aki mérgesen dörmögött, hogy miért ilyen későn jöttem, pedig ő megmondta a tanár úrnak, hogy tizenegyre jöjjön valaki a csomagért. Később mindez kiderült, s én „kiestem a pikszisből”.

Minden aztán hirtelen megváltozott, miután végezve az iskolával, messzire elkerültem a szülőváros-omtól.

Még a piros sapkám, amit édesanyám kötött, miután a csacsi a zöldet megette, még az is odalett. Pedig kisgyerekkoromból más emléktárgyat nem őrizgettem. A vonaton ellopták a ballonkabátomat, éppen azt, aminek a zsebében volt.

Új gondok, problémák jelentkeztek. A kamaszkori érzékenykedések, lázadások, meghasonlások odalettek. Gyerekkori környezetemtől szinte teljesen elszakadtam. Unokatestvéremről is csak kósza hírek jutottak el hozzám. Leginkább az otthoni levelek megjegyzéseiből. Így értesültem, hogy szépen haladt a szakmájában – egyetemi tanárnak nevezték ki, és a felesége, Margitka színtiszta kitűnővel vé-gezte el az egyetemet. Piros diplomás lett! Azonnal ajánlatott kapott a klinikán egy tanársegédi állásra, amit el is fogadott, s lelkesen belevette magát a klinikai kutatásba professzora vezetésével.

Szerelmük kiteljesedéséről is édesanyám híradásaiból értesültem – megszületett első gyerekük, egy kislány. Eszembe jutott, hogy kicsi gyermekkoromban többször elkísértem őket a térre, ahol a pavilon-ban kis zenekar játszott, az ifjúság pedig vidáman bokázott a kellemes sramli zenére. Ők is gyakran be-állta a táncolók közé. Kedvenc dalocskájuk volt a „Lágy esti szél” című, s annak is második része: „Este a vurstliba elmegyünk// Csupa öröm lesz az életünk,// Egy aranyos kisbaba// Ring a bölcsőben// Ez szívünk vágya.// Hoppszasza!”. Szóval, végül a kisbaba is megjött! Így távolról örvendeztem is neki, és levélben gratuláltam. Köszönték, de további levelezésünk ezután csak az ünnepi levelezőlapokra korlátozódott.


Esszék

Tanulással, munkával teltek a következő évek, míg egyszer a fővárosban, ahol egy szakmai konfe-

rencián vettem éppen részt, a sétáló utcán megláttam Margitkát az elegáns ékszerüzlet előtt nézelődni. Ráköszöntem, s nagyon megörvendett nekem. Itt a Lipscanon mindjárt találtunk is egy diszkrét kávé-zót, és ott egy fekete mellett elmesélte, mi járatba van. Mint nőmozgalmi aktivista jött fel a nagy Nő-szövetségi Országos Kongresszusra. Sok a meghívott, jöttek az ország minden sarkából. „Önként és dalolva”. Elena elvtársnő, a főtitkár felesége, a doktor, akadémikus, az első asszony elnöklete mellett zajlanak a kongresszus munkálatai.

– Most ebédszünet van! – magyarázkodott Margitka. Délután háromra vissza kell mennünk. Évek múlva ismertem meg ennek a bizonyos nagygyűlésnek a történetét, mely nem sok szerencsét

hozott Margitkának. A második napon egy tiltakozó aláírás indult útnak a résztvevők körében, mely-ben a nők elnyomása, megkülönböztetett hátrányos helyzete ellen tiltakoznak különösen a harmadik világ országaiban. Kiemelten Kongóról volt szó a „petícióban”. Mindenki aláírta, aki elé odatették, úgy tűnt, jó ügyért tiltakoznak.

Több százan aláírták már, mire a Párt letiltatta. És az aláírókat a szekuritate összeszedte. Nem lehe-tett tudni, hogy valaki buzgólkodott csupán, vagy provokációról van szó. Szegény aláírók nem vették tekintetbe, hogy a két diktátor puszi pajtás! De a Párt résen állt, és leleplezte a tévelygőket. Margitkát is betessékelték húsz másik társával egy szobában. Onnan aztán egyenként hívták be „beszélgetésre”. En-nek az eredménye az lett, hogy miután jól ledorongolták, sürgősen hazaküldték.

Otthon, a klinikán reggel a titkárnő átnyújtott neki egy lezárt borítékot a Megyei Hivatal bélyegzőjé-vel.

– Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak, itt tessék most kinyitni – mondta a titkárnő restelkedve. Margitka eleget tett az utasításnak! A levélben az állt, hogy azonnali hatállyal megszüntették munkaviszonyát, és mostantól az Egész-

ségügyi Minisztérium rendelkezésére áll. Jelentkezzen még ma a Megyei Igazgatóságon új kinevezésé-nek átvétele miatt. A menesztés indoka. „szocialista értelmiségihez méltatlan magatartás”.

A megyénél felajánlottak három állást, amelyikből választhat. Egy az idősek otthonánál (aggmenház), a másik az idegszanatóriumban (elmekórház) és egy a mentőnél (napi 12 órás szolgálat). Ha egyik sem tetszene, mehet egy távoli, keleti megyébe, az orosz határ mellé. A mentőt választotta. Azonnal felkereste a mentőállomás igazgatóját, aki éppen „bevetésen” volt, de amikor visszaérkezett örömmel fogadta új munkatársát, és már másnapra be is osztotta.

Így kezdődött Margitka igazi orvosi karrierje…

Dr. Bige Szabolcs Csaba


Esszék

Nyírfalvi Károly: Tizenegy könyv

Azon a nyáron halt meg a nagyapám, Balatonon nyaraltunk, anyám nem győzte mondani, foglalkozzam mással, ne gondoljak rá, sem a mamára, most nem ott vagyunk, és ne unatkozzam, itt volna az ideje, hogy elolvassam végre a kötelező olvasmányt. Így emlékszem. Lehet, hogy nem is kötelező olvasmány, befejezte a harmadik osztályt. Szerettem olvasni, de nyáron, mikor játszhat-nék is? Olykor tombol a nyár, máskor zuhog az eső, elnyúlok a nagyágyon és belefogok. Nem túl hosszú olvasmány, itt-ott raj-zok díszítik, és három-négy nap múlva meg is vagyok vele. A kisrókát megsiratom a végén, de nem tudom, mit kellene megta-nulnom, megismerek néhány hasznos és haszontalan fogalmat, és csak évek múlva döbbenek rá, mennyire utálom a vadászatot, és mennyire nem számít, a róka hasznos, vagy ártalmas, s nem értem, mit kellett volna éreznem, sem akkor, sem most, hogy visszagondolok? De olyan volt, mint az első csók, az első ciga-retta, vagy bármi első, ami fontos, ahhoz, hogy elkezdjen és

folytasson valamit az ember. S talán szégyen ide, szégyen oda, azóta sem sikerült sokkal több Fekete István regényt elolvasnom.

Bezzeg a háborús regények: a kezdeti katonás játékok után már 12 évesen nagyon érdekeltek, szinte minden fontosabbat olvastam. Az idő: 1972. A helyszín: az ország, az országút Pécs és Budapest között. Az első utam a fővárosba, apának valami dolga van ott, visz magával, egyik kollégája végig szóval tart az úton, és mesél, és mesél. Szófolyamának tárgya egy regény, talán a legtébolyultabb a háborúról, epizódokat, nevetséges mozzanatokat emleget fel belőle, persze, hogy visszaérve az útról azt akarom olvasni. Meg is kapom, el is kezdem. Olvasom, a mesélt részeknél, részleteknél jókat vigyorgok, az idő kezelésétől kiboru-lok, érzem, nagy falat ez nekem, a remélt mulatság elmarad. De megtanulom, hogy a háborút, ezt a tébolyí-tó életutálatot, és a tisztelendő életigenlést, csak így lehet, minden szabályt felrúgva elmesélni. Pedig ez már rég nem mese. Natelyt kettészeli a repülőgép, száz oldallal később meg cselekvő hús vér emberként tűnik a fel a bordélyházi jelenetben. Logikus, mint maga a háború, és az emlékezés. Az egyikben logika nincs, a másikban nem egyenes vonalú az idő és az események láncolata. Azóta minden kibogozhatatlan helyzetről a 22-es csapdájaként beszélünk, s mindenki tudja, miről van szó. Őrültség, mert van benne rendszer?

Nem sokkal később leültem a nagyszobában, közvetlenül a terasz mellett, és kezembe került nővérem esedékes olvasmánya. Mindig jó könyveket örököltem tőle, s mindig idejekorán. Ehhez, ha stílusos lettem volna, legalább tizenhét éves koromig kellett volna várnom. Bár aznap csak beleolvastam, mert már a cím-től lehidaltam, ami máig is csak nyelvi telitalálat, de igazán nem visz közelebb a megfejtéshez. Ismertem a mondást, menjél Kukutyinba zabot hegyezni, de ebben az összefüggésben nem tudtam vele mit kezdeni. De könnyen olvastatta magát a szöveg, később még négyszer olvastam el, talán érettebb fejjel, s azóta tu-dom, kevés történetet kezdtek nagyobb svunggal, és fejeztek be szomorúbban, mint ezt. Stílus ide, stílus oda, pontosan éreztem nyiladozó elmémmel, hogy kihagyhatatlan az önazonosságát kereső kamaszok életé-ben, és szülőként, mikor az ember nem érti a gyerekét, nem árt, ha emlékezetembe idézem akár a könyvet felcsapva Holden Caulfield szavait. Néha csúnyán beszél, pongyolául, klasszikus értelemben nem olyan le-nyűgöző, vagy nyelvet és szókincset pallérozó mű, de óriási empátiás készségről tesz tanúbizonyságot, és önvizsgálatra késztet, akármikor beleolvasok. Pedig hú de goromba, és emberkerülő hírében állt maga a szerző is.

Csordogált az idő, besűrűsödtek a napok, olvasmányaim kezdtek egymásra mutogatni, egymásból kö-vetkezni, szinte minden vers, regény novella az útról, a célról, az élet értelméről, a bölcsességről szólt, ki sem kerülhettem Kerouac Útonját. Az évek során legalább ötször olvastam el, különböző kiadásoknak futottam neki, de mindig csak a legelső kiadást sikerült végigolvasnom. Miért is? Azt mondják a hozzáér-tők, a későbbi kiadások fordítása jobban hajaz az eredetire, nekem mégis az első nyelvezete jelentett na-gyobb élményt, s abból látszik legjobban, hogy próza ide, próza oda, mennyire lírai alkat volt Kerouac. A cselekmény nem különösebben fontos, mennek, megállnak, buliznak, élnek, tombolnak, felszínesen, de


Esszék

filozofálnak, és megcsapja őket a szabadság szele, vagy igája, mert bármennyire is szabadok a könyv hősei, mégiscsak többnyire otthontalanok, gyökértelenek, de élnek. Az Úton mára inkább csak dokumentummá nemesedett végtelen prózaköltemény, különösebben fontos üzenet nélkül, de hangulatai megérintik az em-bert, olykor számvetésre késztetik, aki pedig írással is foglalkozik, bizton irigykedik a mára már rég meg-nyugodott Kerouacra (1969-ben meghalt) a könyv zárómondatáért. Költemény prózában. Elégia prózá-ban. Gyönyörű. Elképzelem hangosan olvasva, alatta szól egy szaxofon, és nem szégyellem férfikönnyeim.

S ahogy vonzott a szabadság, és a bölcsesség, ugyanúgy e kettő emberi formát öltött hősei, az indiánok. Hogy a hopikról egy film kapcsán halottam elöször vagy Oravecz Imre Hopik könyve című kötete alapján, nem emlékszem, az viszont tény, hogy bolond módra addig is regényszerűen olvastam el versesköteteket, de most tudtam, csak így járhatok el. Mennyi világos, letisztult költemény, mennyi nagyszerű jellem, mily letisztult sorok, szavak. Elsőre látszólag könnyen utánozható, de nem könnyű lemondani a cirkalmas fogal-mazásról, azt gondolva, az lehet igazán költészet, ezek a lecsupaszított üzenetek, intelmek könnyed játékai csupán a felfedező költőnek. Pedig nem. Nem tudhatom, mennyit kínlódott ezekkel a szinte magukat író szövegekkel a szerző, az viszont tény, hogy erre a kristálytiszta egyszerűségre volt szükségem a priccsen fekve és álmodozva katonakorom idején, tudtam, ez segít elviselni a tébolyt, és a tiszta olvasmány tiszta és bölcs gondolatokat csal ki belőlem is. Majdnem, majdnem így történt. De azóta is leveszem, olvasgatom, és néha majdnem hasonló gondolatok tolulnak észrevétlen a tollamra, mint a Hopik könyvében olvashatók. Olykor meg játékos kedvemben próbálok valamit a hopik nyelvét utánozó halandzsa szavakkal elmondani.

S egy másik könyv, ennek is harminc éve, hogy olvastam. Ültem az ügyeleti irodában, oda osztottak be, unatkoztam veszettül, ami, ha katona az ember, nem jelent rosszat, de mégis. Kihúztam a fiókot, és talál-tam benne egy könyvet. Puha kötés, ehhez mérten közepesen vastag, és egész jó állapotban hever. De épp itt, és ki olvassa vajon, ki az a fakír, aki a seregben az Iskola a határon olvasásába kezd? Én is, mert nincs más, mert benne vagyok a levesben, mert telnie kell az időnek, és mert tudom, hogy egyszer úgyis el kell olvasnom, megvan otthon is, óvott is anya, apa tőle, pedig ugyebár kutyaharapást szőrével. Két vagy három ügyelet alatt megettem. Most, hogy áttételesen írok róla, azt gondolom, újra kellene olvasni, mert csak a hangulatok maradtak meg, és a visszafojtott félelem, meg a lelki terror hűvös nyomai. Valamiért még a No-bel-díjas magyar regénynél is fontosabb, mert felnagyítja és eltörpíti magalázó katonai emlékeimet, és mert segít megérteni a barátság múló szeszélyes és gyönyörűséges folyamatát. Mert modellértékű, s mert talán sokkal több, mint amit maga a szerző bele akart írni. Valahogy átvészeltem azt a másfél évet, a könyvet vi-szont nem tudom mikor lesz erőm újra elolvasni. Ha nem vagyok benne, talán könnyebb, talán nehezebb. De most nem az egyetlen a fiókban, a polcon.

Ugyanennyit, sőt időben sokkal többet bíbelődtem egy másik súlyos, terjedelmes regénnyel. Vagy me-moárral. Az Emlékiratok könyvét ötször kezdtem el, s többnyire az első fejezetet olvastam el, ott elfogyott a türelmem, az időm, s nem folytattam. Újra meg újra elővettem, de a hosszadalmas mondatoktól elretten-tem, mígnem egy csikorgós télen, amikor az utcát járni sem volt kedvem, nekifeküdtem, és napi több órá-nyi szívós munkával elolvastam. Akkoriban nem mertem prózát írni, utána még kevésbé. Mert bármily szé-pek a mondatok, hogy legyen kedve az embernek szép mondaton törni a fejét? Élménye alig, s az olyan szép megfogalmazások, mint ebben a könyvben is, csak elveszik erejét, letaglózzák a nyelvét és képzeletét, s valami távoli fa odvába vágyik remeteként, hol majd a semmi megszüli élete legszebb mondatát, valami ilyesmit: Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Azóta sem írtam regényt. Olykor az jut eszembe, hogy talán egy-egy könyvet annyi ideig kellene olvasni, elolvasni, amennyi ideig készült. Már befe-jeztem volna, s kezdhetném újra. Csak azok a gyönyörűségesen hosszú, majd kegyetlenül rövid, ám irigylés-re méltóan szép mondatok ne lennének, könnyebb, ha pusztán nyitott szívű olvasó az ember, esendőségre, nagyságra egyaránt nyitott szívvel.

S a másik vérből, könnyből, verejtékből született, tömörségében kisregény, egyéb szempontból hatal-mas méretű társadalmi tabló. Sokáig a címét sem értettem, egyszerű, és mégis rejtélyes, de mégsem lehet olyan címe, mely pontosan jelöli a főhőst, vagy a témát, pl. A gyámügyi előadó. Elolvasná valaki? Pedig a tartalom ugyanaz. Nem könnyű olvasni, nem könnyű letenni, mert a legjobb volna a végével kezdeni, ha már egyszer olvastuk, és mert pontosan tudjuk, nincs igazán vége, és mert olyan kegyetlenül igaz látlelet,


Esszék

hogy sokszor falhoz csapnám, semhogy újra beleolvassak. Ez a könyv erre való, felháborít, vagy levezeti a dühöt. A végén meg ott áll a magyar üvöltés. Csak sokkal valósabb, tapinthatóbb, életszerűbb, s éppen ezért elkeserítő, felkavaró, és megtisztító. Lehet így kellene kezdeni: a zárómondattal, aztán vagy az elejére lapozunk, vagy nem. S még így is gazdagabbak leszünk egy újabb fajsúlyos irodalmi élménnyel és tapaszta-lattal.

A Szerencsétlenek az író harmadik, legismertebb regénye. Hírét nem kis részben különös megjelenési formájának kö-szönhette: az eredeti kiadás lapjain nem könyv alakban, hanem dobozban kerültek az angol olvasó kezébe, hogy az olvasó a szerző szándéka szerint a művet maga is átalakíthassa. A mű maradandó értékét azonban nem ez az érdekes ötlet biztosít-ja, hanem a történetben foglalt emberi dráma: az élet és halál szembesítése. S az írói vállalkozás: az emlékezet heroikus küzdelme, hogy az ősi tragédiát modern valóság anyagából újrateremtse. Hogy igazságot tegyen. Ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, minek gyötörjem magam, ha segít az internet. Bennem azonban nem a történet gyötrelmei maradtak meg, hanem a magyar kiadás kínálta lehetőség, ott ugyanis mindegyik fejezetet egy sorminta díszítette, s ez adott lehetőséget a tetszőleges sorrendben való olvasásra. Interaktív könyv, mellyel azt is pontosan illusztrálja a szerző, mennyire nem időbeli sorrendben emlékezünk, hanem a legjobb, legke-ményebb emlékeket is a képzettársítás öntudatlan módszerével idézzük fel. Ha valakinek megvan, szedje szét B. S. Johnson könyvét, és küldje el fejezetenként, hadd legyek újra interaktív olvasó.

Gombóc Artúr jut eszembe, aki szeret mindenféle csokoládét. Én is mindenevő vagyok, regények terén is. Jöhet kisregény, nagyregény, családregény, társadalmi tabló, krimi, tudományos-fantasztikus, kalandre-gény, pikareszk és így tovább. Barangoltam a polcok között, megláttam ezt a vaskos kötetet. Megtetszett a címe. Aztán elrendezkedtem benne, igen Swift Lápvilágában néhány hétre. Nem volt otthonos, de magam-ra döbbentő, s minthogy a könyv főhőse tanárember, életem párja szintén, magamra nézve kötelező iroda-lomnak éreztem. Mi is ez. lírai nyelvezettel megírt, szövevényes szerkezetű regény a világ egy kevéssé is-mert szegletérő? Seregnyi műfaj ismert elemei fellelhetők benne, s a végén csak pislogunk, pontosan nem tudjuk, mit is olvastunk, aztán az apró elemek befészkelik magunkat az emlékeinkbe, némelyik korábbit kilökik onnan, és jó ideig foglalkoztat még a könyv hangulata, üzenete, bár ilyen központi értelemben tet-ten érhető üzenete nincs. És bár nem rajongok a regényből készült filmekért, ezt azért megnézném. Nem kis falat egyetlen dramaturg számára sem.

Nemrég kölcsön kaptam egy könyvet olvasni, nem én kértem, csak úgy felvetődött beszélgetés közben, hogy olvastam-e, s mikor töredelmesen megvallottam, hogy csoda tudja miért, de eddig Szabó Magda egyetlen könyvét sem olvastam, pedig a regényeiből készült filmeket láttam, és el is nyerték a tetszésemet, kezembe nyomta mindjárt, hogy neki ez a kedvence, és nem mond mást, olvassam el. Váratlan volt. Teli restanciákkal, könyvtári könyvekkel, mégis elfogadtam, és hazafelé neki is fogtam. És igen. Mint Woody Allent a színdarab abban a bizonyos jelenetben, nem tudom, miért, csak azt éreztem, igen, ez az a könyv, mely nem akar tőlem semmit, csak, hogy olvassam, olvassam, érezzem az illatait, a színeit, a hangulatait, értsem, vagy elemezzem húsvér szereplőit. Nincs központi üzenet, csak a szeretet és a bölcsesség sugallata, az élet illata és sűrű szaga, és kezdjek vele, amit tudok. Gyermeki szemmel és gyermeki bölcselettel lát és láttat, miközben leguggol hozzám, és felemel az Ő magasába. Váratlan megvilágosodás. Nem készültem rá. Pusztán kinyitottam, olvasni kezdtem. Eltelt egy hét, megvolt a tizenegyedik könyv is. Egyelőre. Ki tudja, mit hoz a jövő?

Nyírfalvi Károly


Esszék

Nyírfalvi Károly: nemecsek szindróma

Messziről kezdem. Azt mondják más hibáján tanul az okos. Akkor én buta voltam. Boldog-boldogtalan pá-lyám elején mindent ki akartam próbálni, s mint jóféle balkezes, és hivatásos különc, mindent fordítva és vissza-felé végeztem.

Előbb írtam úgynevezett szabad verseket, s utóbb tanultam meg a kötött formákat, némelyiket elsajátítot-tam, amelyiket meg nem sikerült, azzal nem próbálkoztam. Úgy gondoltam, így tisztességes. Nem alakítottam a magam nemtudásához, és nem újítottam meg, mert akkor az már nem az lett volna.

Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult. Akár az egyszeri szakács: még nem tudja biztosan a receptet, de már variálja. Csak kísérletezéssel lehet bár-

mit megújítani! De, hogy is mondta Rimbaud? Modernnek kell lenni mindenestül. Ehhez képest nagyon is konzerva-tív módon, kiválóan írt szonettet, rímes formákat, és később már modern prózakölteményeket is.

Ilyen egyszerű, vagy ilyen bonyolult. Sokszor elhallgattam a modern tárlatok látogatóit, amint leltározva a képen látható, és a címben feltűntetett

dolgokat, megjegyzik: Ilyet én is tudok. Nosza, gondoltam, tényleg, miért ne? Aztán beütött a krach egy okos feleség alakjában, aki finoman megkérdezte, miért festek absztrakt képeket. Talán csak nem arról van szót titok-ban, hogy nem tudok igazán rajzolni? Beláttam, igaza van. Nem festek, inkább írok róla, de írok, és újra meg újra felteszem a kérdést, ezt vagy azt az eljárást miért választotta a szerző?

Mostanában gyakran olvasok, látok csupa kisbetűvel írt verseket. Mintha nem létezne kezdősor, továbbá központozásnak nyoma sincs. Olvasói gyakorlatom, ill. jóindulatom mindenféle magyarázatokat eszkábál, ket-tőt feljegyzek ide is: a szerző akkora elánnal írtra művét, hogy képtelen értékrendi különbséget tenni a szavak között, így mindegyiket kisbetűvel írja. A másik: a mű afféle mintha-dokumentum, amolyan töredék, hasíték egy nagyobb valamiből, így aztán, ezt vizuálisan is érzékelendő kisbetűvel kezdi és úgy is folytatja. Van egy harma-dik, és talán inkább elfogadható magyarázat: a szerző az eddiginél aktívabb figyelmet vár el az olvasótól, s ilyen egyáltalán nem olvasóbarát módszerekkel igyekszik kicsikarni. Nagyon remélem, hogy erről van szó, különben kénytelen lennék epém és májam állapotára hivatkozva arra gyanakodni: a szerző egyszerűen nem tud helyesen írni, nincs birtokában a nyelvtani szabályoknak, s balga nyeretlen kétévesként, mint a jó kisdiák, aki mintákat keres, nyakló nélkül veszi át a modernista törekvések végiggondolt módszereit. Néha nem ártana némi kételke-dés, utánjárás.

Sok pályakezdő, szárnyát próbálgató szerző, úgy gondolja, érdemes bizonyos mintákat, trendeket követni, abból nem lehet nagy baj. Igen, előtte azonban érdemes végigjárni az utat, hogy megértsük végre, miért is aka-runk másképp írni, mint elődeink, mert már tudjuk, s unjuk a régi formákat, a régi hangokat, vagy, mert nem tudjuk elsajátítani a formát, a metrumot.

Nem elég elhagyni a klasszikus versírás szabályait, mert csak tagadás lesz új érték helyett, mérlegelni kell azt is, miért tesszük.

A nyolcvanas években megjelent egy verseskötet a pályakezdő, jobb sorsra érdemes Balogh Attilától. Első kötete volt sajátos hangvételű fülszöveggel, mely így zárul: Remélem, verseim nem nyújtanak kikapcsolódást, inkább átkapcsolódást. Nos így történt. Ismeretlen világból érkező versei abszolút szabad versek voltak, de mértékkel: kisbetűk-nagybetűk optimális aránya, egységes formakultúra, központozás, mindez megtalálható.

A kötet furcsa, szinte fricskaszerű mottóval indul: Meg kén tanulnom a formát, mert nélkülözni akarom. A kötetben olvasható költemények másról tanúskodnak, vagy épp arról: megtanulta azt a látszólag könnyen

elsajátítható formát, amelyikre e kötet megírásánál szüksége volt. Egymáshoz hajolt hát szerző, tartalom és for-ma, és egyik sem szenvedett el az írás során semmiféle akaratos, erőszakolt formálást.

Valahogy erre volna még szükség, különbséget tenni modern irodalom, és modernkedés között. Szóval azok a kezdő nagybetűk, meg azok az írásjelek azok olykor kellenek, különben oly ruhátlan a szöveg, s egy pon-ton túl oly árva és magára hagyott az olvasó, hogy az aktívabb olvasásra serkentés módszerei is visszafelé sülnek el. Ilyen egyszerű, ilyen bonyolult.

Nyírfalvi Károly


Levél

Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Mihez képest?

Kedves Barátom, Minden valamihez képest jó vagy rossz, vagy egyszerűen csak más. A tavalyi évhez képest mindannyian sze-

retnénk valami jobbat, szebbet. Így év elején még reménykedünk, bár már látjuk az árnyak vetülését az idei év-re.

Úgy kezdtük ezt az évet is, hogy szinte minden drágább lett. Ezen olyan nagyon már nem is lepődünk meg. Amennyire vissza tudok emlékezni, ez mindig is így volt. Ezen még a rendszerváltás sem változtatott. Ez olyan politika-semleges szokás.

Charles Dickenstől a minap olvastam az Ó, bár egész éven át tartana a karácsony! című írást. Olyan ez a tizenkilencedig századi próza, mintha ma íródott volna. Mintha az életérzések, a történésekre való hivatkozások maiak volnának. Mintha köztünk járt volna Dickens, de legalábbis a Jóisten.

Dickens sorait idézem: „… Ó, karácsony ideje! Igazi mizantrópnak kell lennie annak, akinek nem jut eszébe valami kedélyes emlék karácsony alkalmával. Vannak, akik úgy vélekednek: a karácsony már nem az, ami hajda-nán volt, hogy minden újabb karácsony elhomályosít vagy megsemmisít egy-egy dédelgetett álmot, egy boldog célt, hogy a jelen csak arra jó, hogy emlékeztesse az embereket ínséges helyzetükre, csekély jövedelmükre. S ar-ra, hogy valaha bőséggel megvendégelt barátok mily hidegen néznek vissza rájuk, akik szükségben és nyomor-ban élnek. Ne figyeljetek oda e komor emlékezésekre! Kevés hosszú életű ember van, aki ne tudna ilyen képe-ket előhívni az év bármely napján. Így hát ne várj az év háromszázhatvanöt napja közül a legvígabbra siralmas emlékeid elmeséléséhez, hanem húzd oda széked a tűz közelbe, töltsd poharad és küldj körbe egy dalt – és ha a szobád kisebb is, mint tíz évvel annak előtte, és ha poharadban áporodott puncs vár szikrázó bor helyett, vágj derűs képet, egy hajtásra idd ki és tölts megint, és dudorászd a régi nótát, melyet egykor daloltál, és köszönd meg Istennek, hogy nem ennél is rosszabb sorsod…”(fordította Erdődi Gábor).

Valljuk meg őszintén, ki hálás azért, hogy nem rosszabb a sorsa? Ki szokott ennek örülni? Egyáltalán örül valaki nálunk?

Vilmos herceg és Kate Meedleton tavalyi házasságának az angolok nagyon tudtak örülni. Pedig hát mostan-ság Angliában sem fenékig tejfel az élet! Ennek ellenére minden problémájukon túl tudták tenni magukat né-hány napra, néhány órára. Nem láttam, nem hallottam tudósítást arra nézve, hogy le az arisztokratákkal, a kirá-lyokkal, hercegekkel, gazdagokkal! Ott is vannak szegények és gazdagok, munkanélküliek, rivalizáló politikai pártok, és mégsem.

Mi miért nem tudunk örülni? Bárminek is felhőtlenül. Úgyis tudnám kérdezni, hogy mi magyarok, minek tudnánk együtt örülni?

Most olvastam, hogy Stephen Hawking hetven éves. Tudod, ő az a fizikus, aki elektromos kerekes székkel közlekedik, robot hangon beszél a technika segítségével, két újjal irányítja a kerekes széket és a számítógépet, és mellesleg leginkább Einsteinhez szokták hasonlítani. Ha ez az ember is a maga bajával foglalkozott volna csak, semmi nem lett volna belőle.

Kedves Barátom, örüljünk már végre valaminek, és tényleg köszönjük meg az Istennek, hogy nem rosszabb a sorsunk!

Ha még tenni is akarunk magunkért, így is lesz. Ezzel búcsúzom és üdvözöl barátod,

Urbán-Szabó Béla


Receznió Szinay Balázs: „A te akaratod legyen meg…” Popper Péter Pilátus testamentuma című kötetéről

Sajátos és izgalmas vállalkozásra adta a fejét Popper Péter, amikor úgy határozott, hogy megírja a Pilátus testamentumát.

A regény a címszereplő nézőpontjából beszéli el Jézus, a zsidó nép, Róma és kettejük (Jézus és Pilátus) viszonyát, egészen a keresztre feszítés történelmi eseményéig. A regényben keveredik a fikció, a szerző megérzése a korabeli eseményekről fellelhető tényszerű, avagy csak félig-meddig elfogadott adatokkal. Ez a keveredés egy újfajta eszmei, ideológiai szintézist párosít ehhez az eseménysorozathoz, helyenként szokatlan, meglepő elemekkel, így válik a regény egy modern felfogás-ban megalkotott, új Jézus-történetté. A kötet információ anyaga a szerző kivételes felkészültségéről, a szöveg minősége pedig komoly regényírói affinitásról árulkodik.

A történet a kötet első harmadában egészen Pilátus gyermekkoráig nyúlik vissza, majd bemutatja fiataléveit és helytar-tóvá válását, mely megoldás az indulást egy kissé nehézkessé, dagályossá teszi, ám a regény végül is így tud megfelelni a testamentum kategóriájának, az utána kibontakozó cselekmény és a bravúros írói megoldások sora pedig kárpótol ben-nünket mindenért.

Lényegében a kötet egésze Pilátus őrlődéséről szól, aki meg akar felelni a zsidóknak és Rómának egyaránt. Pontról-pontra tanúi lehetünk annak, hogy Jézus megjelenésétől mely események vezettek végül a kereszthalálig. Popper fantaszti-kus érzékenységgel és lélektani alapossággal formálja meg alakjait, tárja fel a kor és a hozzá kapcsolódó ideológiai harcok oki tényezőit. A történet kidolgozásának jellegéből adódóan egyik alak sem válik számunkra túlságosan szimpatikussá vagy unszimpatikussá. Mindegyiknek megjelennek gyarló, veszedelmes és esendő, szánni való karaktervonásai. Helyzetü-ket és álláspontjukat megérthetjük. A helyzet sajátos, mert a történet tulajdonképpeni végét ismerjük, ugyanakkor a kötet annyira izzó és eleven, hogy az olvasó egész végig reménykedhet benne: ez most másként történik. Nem is teljesen alapta-lanul, mert számos helyzet és kilátás erre enged minket következtetni.

Különösen érdekes Jézus és Pilátus állandó, újbóli találkozása, ugyanis e leírás szerint a két történelmi alak szinte Jé-zus első megmozdulásaitól kezdve ismeri és vonzza egymást. Kapcsolatukban mindvégig két elem dominál: 1. Pilátus mindenképpen meg akarja érteni és menteni Jézust; 2. Jézus igyekszik neki megmagyarázni helyzetét és azt, hogy ebből fakadóan miért és hogyan alakul később közös sorsuk. Általában véve a kötet lapjain egy sokkal érzékenyebb, bizonytala-nabb, megértőbb, emberibb Pilátus tárul elénk, mint amilyet a mindenki által ismert leírásokból, megjelenítésekből megis-merhettünk. Popper Pilátus alakjába, gondolkodásmódjába, megnyilvánulásaiba állítása szerint saját látásmódját, megkö-zelítését dolgozta bele.

A kötet legérdekesebb vonatkozása a Jézus alakja körüli kettős megítélés felszínre kerülése, mely végül is szinte a kez-detektől pártoskodásra és széthúzásra ad okot, s mely aztán az ismert történésekhez vezet. A zsidók ugyanis elsősorban a politikai vezetőt, a forradalmárt, – egyes szóbeszédek alapján – az uralkodói hatalomra törő herceget látják Jézusban, míg a másik tábor a szellemi megújulást hozó, a tudatosságot magasabb szintre emelő spirituális bölcset tiszteli személyében. Ezt az ellentétet már a Bibliából is ismerhetjük, a regény azonban sajátos módon oldja fel ezt a konfliktust. Ugyanis az elbeszélés olvasatában első támogatói Jézust eredetileg valóban politikai szerepkörben képzelték el, és a harcászat, vala-mint az uralkodás mesterségének kitanulása céljából (számunkra ismeretlen éveiben) távoli országokba küldték, hogy az-tán visszatérését követően megdöntse a fennálló hatalmat. Ám megtörtént az, amire senki sem számított. Jézus teljesen más minőségben, megvilágosodott bölcsként, szellemi vezetőként tért vissza, akit a világi hatalom megszerzésének gon-dolatát megtagadja és a szellemi forradalom kivívását tűzi ki céljául. Az e tény körüli sorozatos félreértések vezettek el ahhoz a helyzethez, melyből már csak egyféle képpen lehetett kiutat találni. Az igazságot egyedül csak Jézus tudta, aki vál-lalta sorsát és küldetését. Később Pilátust gyötri a lelkiismeret és ráébredve Jézus ismert, valós léthelyzetére, szerepére csak úgy tud elszámolni saját és a zsidók tetteivel, hogy testamentumában hitelesen megörökíti az eseményeket.

Külön említést érdemel az, ahogyan Popper a regényben a spiritualitást kezeli. Konkrétan spiritualitással csak három, négy fejezetben találkozunk, de akkor és ott olyan pontosan és félreérthetetlenül, ami szíven üti az embert. Általában so-sem hosszan, ennek ellenére is a szerző néhány éppen arra alkalmas, jó időben elhintett közbevetéssel és okfejtéssel vá-laszt ad az emberi élettel, Istennel és Jézussal kapcsolatos legfontosabb kérdésfelvetésekre, olyan tisztán és tartalmasan, mintha az aktuális szövegrész valamely szent könyvből származna.

Összességében Popper a maga nemében zseniálisat alkotott. A témát érzi, érti, megéli. Szövegének átélhetősége, látta-tó ereje kivételes. Alakjai elevenek, kitapinthatóak. A kötet hosszú ideig nyomot hagy az emberben. Felkavarja, belső munkára készteti. Hatása alól csak ideiglenesen és hiányosan lehet kibújni. Egészen biztos, hogy témája és kivitelezése okán folyamatos újragondolást igényel, és többszöri olvasást érdemel. Persze, vitatkozni lehet vele, az olvasó dolga eldön-teni, hogy érdemes-e?

Szinay Balázs


Komor Zoltán: A próbatétel

Különös karaván botorkál a sivatagban. Elől köntösben férfi lépked, hosszú szakálla leng a forró szélben.

Gyeplő a kezében, a végén áldozati bárány kullog, melynek száját bőrszíj szorítja össze. Az állat hátán aprócska fiú ül, a rábízott kés élén meg-megcsillan a sivatagi nap.

Hosszú az út, a próba útja. A fiúnak úgy tűnik, örökkévalóság óta vannak rajta. Szörnyű éhség gyötri. A gyomra megállás nélkül korog, hallja apjának gyomorkorgását is, aki már rég nem törődik ezekkel a böjti kényel-metlenségekkel, gondolataiban most is Istene előtt áldoz.

A gyermek nem bírja tovább, késével vékony szelet húst nyes le a lépkedő állatból. A bárány fájdalmasan nyüszög, de hangosan bégetni képtelen a száját szorító szíj miatt Haladnak tovább a sivatag közepén fekvő la-pos, áldozati kő felé. A kisfiú szája vértől vöröslik, patakokban folyik végig soványka felsőtestén, miközben fa-latokat harap ki a friss, nyers húsból. A bárány egyre bizonytalanabbul lépked, mélyvörös vonalat húz maga után a homokban. A fiú elég nagy már ahhoz, hogy tudja, az életét kockáztatja. Apja kérlelhetetlen, ha isteni áldozatról van szó. Ha az állat nem bírja ki a szikláig, képes lesz őt fektetni az áldozati kőre, hogy az Istennek ígért élő áldozatot felmutathassa. Éhségét mégis képtelen legyűrni, újabb falatokat nyes ki a bárányból, amely talán máris összeroskadna, ha az apa nem rángatná a cél felé.

Talán nem is létezik az a kő – nyugtatja magát a fiú. – Talán ez egy olyan út, amelynek sosem lesz vége. Éhes vagyok. Ki kell elégítenem az éhségem.

A bárányban pislákol még az élet, amikor a fiú úgy érzi, sikerült elűznie az éhségét. De most újabb érzés kínozza. Talán még az előbbi éhségnél is rosszabb, mardosóbb. Ezt az érzést nem tudja semmivel elűzni. Hogy végérvényesen, menthetetlenül elbukta a próbát.

*

Az édesanya elkészül a vacsorával. A sült bárány már az asztalon. Telnek a percek, az asszony csak ül az asztalnál, fél szemmel a nyitott bejárati ajtót figyeli, és arra gondol, hogy férje és fia idejekorán indultak a sivata-gi útnak, tehát hamarosan haza is kell térniük. Alighanem farkaséhesek lesznek. Telnek az órák, a bárány lassan kihűl. Fájdalmasan korog a nő gyomra, vágyakozva ránéz az asztalon heverő húsra. Nem tud ellenállni a kísér-tésnek, aprócska falatokat kezd lecsipegetni a csontokról, épp csak annyit, hogy ne legyen feltűnő a hiány. Ha-marosan belefeledkezik a falatozásba, a terítőn halomba gyűlik a lecsupaszított csont. Szeme közben újra és újra a bejárati ajtó felé vándorol, bűntudat csillan meg benne, a szíve ilyenkor gyorsabban és hangosabban ver, de nem törődik vele. Egy idő után azonban képtelen elviselni a nyitott ajtó látványát. Feláll, odasiet és ráfordítja a kulcsot, hogy nyugodtan folytathassa a lakomát.

Az asztalra hajigált csontok egy gyermek csontvázává állnak össze.

Komor Zoltán

Novellák


Komor Zoltán: Apám és a varjak

– A madarakat el kell ijeszteni, fiam! – adta ki az instrukciókat nekem apám, miután felszegezett arra a keresztre a sárgálló mező közepén. Körülöttem naptól száraz kukoricalevelek. Recsegésük egy összedőlni készülő viskóé. Valahányszor csak némi szellő támadt, azt képzeltem, a rég halott madárijesztők lelkei fo-gócskáznak itt a kórók között. – Hamarosan te is csatlakozol hozzánk, fiú – susogták. Meg kacagtak. Körbe táncoltak, ahogy ott csüngtem azon az átkozott kereszten, a fához szögezve, sebeimből pedig rózsaszirmok hulltak a földre.

Néha-néha kijárt hozzám anyám, hogy némi vizet hozzon. Drága asszony volt. – Téged olyan sokat dolgoztat apád, de te olyan jó gyermek vagy.

Mindig sírva tért vissza a házba. Én pedig – később döbbentem csak rá – végig egy szót sem szóltam hoz-zá. Persze mit is mondhattam volna? Erőm már a végét járta. Én legalábbis gyerekként ilyen butaságot kép-zeltem. Utolsó szavaimat pedig apámnak akartam címezni: – Apa! Egyetlen madarat sem láttam! Egyetlen madár sem jött erre!

Apám sosem jött meglátogatni. Úgy képzelte, végzem rendesen a dolgom, ott vagyok, ahová ő gondo-san felakasztott, és fiatal tekintetemmel egyre csak kergetem a varjakat.

Bevallom, nem emlékszem, hány napot tölthettem azon a rozoga kereszten. A hátamba szálkák fúród-tak, mélyen a bőr alá, és a lehullt rózsaszirmok kupaca már a lábamig ért. Ha kedvem támadt, rugdostam csak őket a kukorica közé, és belül kacagtam, hogy megtelik pirossal a sok sárga. Alighanem ezzel foglala-toskodtam akkor is, amikor anyám végül eljött értem. Szaladt. Szoknyája palástként lebegett körülötte, úgy futott. És kihúzta a kezeimbe vert rozsdás szegeket.

– Apád meghalt! – kiabálta nekem, én pedig alig értettem, mit mond, hiszen úgy szédültem a kereszten töltött forró napok után. Nem is beszélve a végtelen magányos estékről. De nagy sokára csak világosság gyúlt a koponyámban. Apám. Halott?

Utolsó utáni erőmorzsáimat összecsipegetve – kissé tántorogva – futottam be anyám oldalán a házba. És tényleg ott feküdt apám, az ágyban. Csak amikor közelebb értem, láttam, hogy nem is ő az. Csupán va-lami madárijesztő, de rajta édesapám kopott pizsama alsója kéklett.

– Halott – suttogta akkor anyám, és átkarolta a vállamat. Tenyeremből lassan szállingóztak a padlóra a rózsaszirmok. Kezdték megtölteni a szobát.

És ahogy ott álltam, hullajtva egyre a virágszirmokat, a szemem sarkából hirtelen valami mozgást ész-leltem. A fekete testek néma gyülekezőjét a nyitott ablak előtt. Majd amikor oda fordítottam a fejem, teljes erőből kieresztették a hangjukat.

– Kár – így kezdett rikácsolni a varjúsereglet, és nekem máris kicsúszott a számon: Édesanyám! Itt vannak a madarak! De késő volt már bármit is tenni. És ugyan a bezárt ablak sem állíthatta volna meg ezeket. Beözönlöttek

a szobába, és ellepték apám testét. Csőrüket mellkasába fúrva hosszú szalmaszálakat kezdtek kitépkedni belőle. És bár én közéjük rohantam, apró kezeimmel hessegetve őket – hiszen a madarakat el kell ijeszteni fiam, mondotta apám – mit sem ért ostoba, gyermeki próbálkozásom.

Apám szép lassan elfogyott. Széthordták a varjak. Ami maradt utána, egy elnyűtt, kék pizsama alsó. Egy rongy. Olyasféle, amivel háziasszonyok a földet

szokták felmosni. És emlékszem, néhány év elteltével anyám sem használta másra. Néha persze síráson kaptam. Nem is tudta, nem is sejtette, hogy ilyenkor figyelem. És láttam néhány a konyhakőre hulló kék virágszirmot is, amely szeméből szökött ki. De azt is, hogy utána – mintha csak bűnjelet próbálna eltüntetni – rögtön szétkente a padlón azzal a lyukas, koszos pizsama alsóval.

Komor Zoltán

Novellák


Meyer József: A fekete doboz

– Mr. és Mrs. Hyward, ugyebár… kérem foglaljanak helyet, a professzor úr mindjárt jön. Javaslom, hogy addig tanulmányozzák a klinikánk ismertető anyagait, a kiadványokat nyugodtan elvehetik!

Dr. Thomas Dextonnal, az intézmény igazgatójával már találkoztak, persze Kevin jobban ismeri. Fogadó-szobáját kényelmes és ízléses bútorokkal rendezték be. A titkárnő közvetlensége is jó benyomást kelt bennük. Jövet a portán és a betegirányító körül elégedetten konstatálták, hogy az itt dolgozók kerülik a fehérköpenyes, „steril” távolságtartást. Meglepődnek, hogy mennyi itt a fiatal, hogy milyen olajozottan működik a fogadásuk, megnyugodnak kissé.

– Üdvözlöm Önöket! – köszön a belépő professzor. Már a kézfogása is bizalomgerjesztő – elnézésüket ké-rem a késésemért. Örülök, hogy Mrs. Hyward is el tudott jönni.

– Igazgató úr, szólítson nyugodtan a keresztnevünkön, engem Susannak. – Rendben. Ahogyan arról tájékoztattuk önöket, megszülettek a legfrissebb vizsgálati eredmények, kollégá-

im szerint semmi akadálya a műtétnek. Kevin a jövő héten kedden fekhet be hozzánk, már amennyiben egyet-értenek a beavatkozásokkal, és ezt egy írásos megállapodásban kölcsönösen rögzítjük. Jó lesz ez így?

– Igen, köszönöm. Az Ön kiváló asszisztense, Morton doktor számos alkalommal foglalkozott előrehala-dott betegségemmel, azzal a jóindulatú agydaganatommal, amely – a konzíliumok tanúsága szerint – funkcioná-lis zavarokat okozva megérett arra, hogy eltávolítsák. Az igazgató–professzor úrral is tárgyaltunk arról, hogy ezzel egy időben, az operációval egybekötve végezzünk el egy referenciaértékű, maradandó károsodást nem okozó beavatkozást. El kell mondanom, hogy Susan azért aggódik, mert olyan döntést hoztam, aminek a hor-derejét én a korábbi megbeszéléseinknek köszönhetően kicsit jobban ismerem, mint ő.

– Brian Morton doktort kéretem! – szól ki Dexton a titkárnőjének, miközben rendezgeti a még kitöltésre váró dokumentumokat. – Kedves Susan, Kevin! Nem vitás, régtől fogva tudják, hogy a daganat eltávolításának feladatát meghaladóan egy merőben új lehetőséget kínálunk a személyiség „mentális rendjének” megújításában. Asszisztensem segítségével még egyszer átismételnénk ennek mikéntjét, így egy felelős döntés támogatásához Susan is elegendő információhoz jut.

A belépő doktor külön kérés nélkül hozza a Hyward dossziét, gyorsan túlteszik magukat a kölcsönös üd-vözléseken és a szokványos, udvarias frázisokon. Annál is inkább, mivel Brian korábban már megismerkedett Susannal.

– Elöljáróban le kell szögeznem: nem nyilatkozhatom a team többi tagja nevében, így arra sincs lehetősé-gem, hogy a számítástechnika gyakorlati szerepét kellő részletességgel megvilágítsam, holott ez lesz a legfonto-sabb mozzanat, ha lehet itt súlyozni egyáltalán. Sebészként a daganat eltávolítása mellett a különböző pontokon történő beavatkozásokat végzem el, mikronnyi pontosság betartásával. Valójában a professzor úr fogja össze a csoportot, mindvégig tevékeny irányítója mindkét műtétnek.

– Kedves Brian, ön már megismerhette az én földhöz ragadt, inkább anyagelvű gondolkodásmódomat, amelyben nincs helye kétes, kevésbé egzakt elképzeléseknek. Kérem, hogy ezt vegye figyelembe a továbbiak-ban.

– Való igaz, asszonyom. De még az első alkalommal – Kevinnel hármasban – arról is beszélgettünk, hogy Önnel ellentétben ő hívő ember és gyakorolja is a vallását. Az ő felfogása megengedőbb, helyesebben fogal-mazva érintettként mindenben elfogadja az általunk felkínált, szakmai értelemben rendkívüli beavatkozást.

Számomra már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy eltérő nézeteik dacára harmonikus, boldog a házasságuk. Susan! Erősítsen meg abban, hogy még a kezdetekkor elhatározták: közösen küzdik le a bajokat, így a betegsé-geiket is. Sajnos most Kevin szorul segítségre.

– Ez az, amiben tényleg teljes az egyetértés közöttünk. Másfelől szánalmas, hogy a legkomolyabb fenntartá-saimat tudom a legnehezebben megfogalmazni, ugye értik? – fordul az asszony a többiek felé, hangjában őszin-te tanácstalansággal. A professzor ezen a ponton veszi föl újra a beszélgetés fonalát.

– Kedves Kevin, tartozunk Susannak annyival, hogy bevalljuk: számos kollégánk gondolkodik hozzá hason-ló módon, miközben az alkalmazott munkamódszereik kiválóan szolgálják a gyógyítást. Nekem elhiheti, meny-nyire megtisztelő, hogy velük dolgozhatunk. Az általuk szigorúan leegyszerűsített világképben az a fájdalmas, hogy amiatt nehezebben válhatnak igazán jó vezetőkké.

– Gondolhatják, hogy a mostani megbeszélésünket megelőző időszakban mennyit vitatkoztunk egymás-sal…

– Térjünk vissza magára az operációra. Kevin, ön alig múlt el hatvan. Elmondtuk: ez az a kor, ami minden szempontból ideális, ha a koponyaműtét – egyéb okból – úgy is elkerülhetetlen, ha a célzott felületek ennyire

Novellák


Novellák

közel esnek, vagyis két legyet üthetünk egy csapásra. Osztozom az igazgató úr, Thomas álláspontjában, ameny-nyiben most Susannal kell újfent végigvennünk a program néhány fontosabb mozzanatát, ámbár örömmel meghallgatjuk páciensünk esetleges felvetéseit is.

Több, mint negyven éve esett meg egy agysebész kollégával, hogy műtétre feltárt területen – érintésével tel-jesen véletlenül – aktivizált egy olyan lebenypontot, amelyik felelős többek között abban, hogy a legsajátabb sorsalakító eseményeket azok történeti teljességében tárolja az egyetemes erkölcsiség bázisán, az átélt szigorú időrendiségben. (Nyilvánvaló, hogy ez a képességünk az akaratunktól teljesen független, eleve készen kaptuk.)

Emlékeztetem önöket arra: közismert halál közeli élménnyel van dolgunk, amint lelki szemeink előtt lepe-reg egész korábbi életünk. Miképpen lehetséges, hogy sosincs felcserélődés, tévedés, emlékezetkiesés, bizonyta-lan megítélés? A válasz egyértelmű: az összes információ itt, ezen a speciális területen, elképzelhetetlen precizi-tással raktározódik a magunk csalhatatlan, végletes meghatározására. Önök nem is tudják elképzelni, hogy a berendezéseink, eszközeink konstruálása közben többek közt az okozta a legnagyobb izgalmakat, hogy mi mó-don tudunk adatvesztés, vagy torzítás nélkül kezelni pár röpke pillanatra felgyorsítható, hihetetlen mennyiségű információt?

– Doktor Morton! Imponál a lelkesedése, ahogyan ezzel a „fekete dobozzal” kapcsolatos felfogásukat kör-vonalazza. Épp a közelmúltban hallottam olyan orvosi vélekedésről, hogy másfajta halál közeli élmények, úgy-mint a csodás fénnyel való találkozás, vagy ahogyan egy finom lebegésben fölülről látjuk magunkat, mindez az agy oxigénhiányos állapotából következő hallucináció, semmi több.

– Kedves Susan, megnyugtathatom, hogy a valóságok eltérő megítélése – legyen az objektív, vagy szubjektív – egyáltalán nem tudja megváltoztatni azok tényszerűségét. Munkamódszereink határozott eseménysorba ren-deződnek. Kicsit előre szaladtunk, elnézést kérek. Térjünk vissza ahhoz a vizsgálódásunkhoz, hogy mi is a je-lentősége az egyébként szellemesen „fekete dobozként” aposztrofált önazonosítónknak? E tartalmakban a tet-teink következményeiben, fejlődésünkben és sok más mérlegelésben összegződik a mentális szintünk. Mennyit emeltünk (emelhettünk volna) rajta az eddig eltelt életünk során? Ez a legkomolyabban foglalkoztatja Kevint.

A műtéti technológiánk kidolgozása során kapcsolódásokat kerestünk az emberi fejlődés időszakaszokra osztott működése, valamint ennek a rendkívül érzékeny tartománynak időbeni feltöltődése között. (Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy pontosan megvan a látás korrekciójának, a nyelv elsajátításának, az egyensúlyozó készségnek, a mozgáskoordinációnak, az önazonosulásnak, minden képességbeli fejlődésnek az aktuális pillanata, a saját időtengelyünkön.)

– Ezeket még el is fogadnám, de nem látom a fejlődésükben szigorúan meghatározott terminusú különféle képességeink, valamint a vázolt sorstörténetünk időtengelyre felvitt, ott összeillesztett történéseinek kölcsönös függőségét. Nem értem! Arról persze már hallottam, hogy a kora gyermekkori, legintenzívebb befogadó kész-ség viszonylag hamar záródik. Ha ez valamilyen „hiba” folytán mégsem történne meg, akkor háborítatlanul to-vább működhet ez a rendkívül gyors és memorizálható ismeretszerzési lehetőség, vagyis az ilyen gyermekeket tekintik zseninek, azt hiszem.

– Amit ezekről a meghatározott fejlődési időszakainkról mond, az hihetően hangzik és nagyon örülök an-nak, hogy ezt így megerősítette, Susan! – Veszi át a szót a professzor. – Először vizsgáljuk meg a magunkat meghatározó adathordozónk és a memóriánk közti kapcsolatot. Tán még jobb a memória helyett – a szenzua-listák érvrendszerét leegyszerűsítve – a képzelet és az emlékezet finomabb összefüggéseire utalnunk, melyben az emlékezet az értékkészlet, a képzelet pedig az értelmezési tartományt adja. Kevin például akceptálta, hogy a kor előre haladtával az ember „fekete doboza” (amint azt Susan oly találóan elnevezte) egyre több területet, ka-pacitást köt le az emlékezetben. Ráadásul a szellemi hanyatlásunkat még most is az öregedés számlájára írjuk, szerintem egyoldalúan.

Amikor ezt a tartalmat kimentjük egy biológiai adathordozóra, akkor nem az a szándék, hogy ezt a tömén-telen információt – jelen fejlettségi szinten mindösszesen egy évig tudjuk garantálni a sérülésmentes őrzésüket –, vagy a tárhelyet magát megsemmisítsük. A mozzanat lényege leegyszerűsítve az, hogy a kiürített tartománnyal éppen az imént emlegetett legfogékonyabb életszakaszunkat modellezzük, idézzük vissza. Az emlékezet ilyen értelmű felszabadításával páratlan lehetőséget biztosítunk hihetetlen mennyiségű újabb ismeretanyag beemelé-sére oly módon, hogy a régiek is megmaradnak (!), miközben morálisan jóval letisztultabb, a korábbi mentális szintünket messze felülmúló önazonosság felépítésén fáradozhatunk, immáron tudatos koordinációval, együtt-működéssel.


Novellák

– Még a kezdetekkor néhányszor faggattam Kevint arról, hogy mi hajtja őt ennyire, miért fontos mindez

számára? Meglehet, önök már ismerik a válaszát… Neki nemcsak evilági tervei vannak. Fontosabb célja, hogy a lehető legalaposabban fölkészüljön az öröklétre. Persze tisztában van azzal, hogy mindez mennyire idegen tőlem, holott a társaként talán kötelességem lenne ebben is követni őt. Hogy mi lehet az egyház véleménye? A lelki vezetőjével történt beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy a teljes feloldozásnak még a műtét előtt föltétle-nül meg kell történnie. Úgy éreztem, hogy mindenáron meg akartak nyugtatni.

– Mi ugyanezt szeretnénk, Susan. – Köszönöm. De most tovább kell mennünk, mert nem rólam, hanem Kevin sorsáról van szó. A klinika

részéről összeállított megállapodás tervezetben vannak vele kapcsolatos, a műtét utáni időszakra vonatkozó – úgy kell fogalmaznom, hogy munkavállalási(?) – passzusok. A férjemmel ellentétben nekem lennének ehhez köthető fenntartásaim.

– Most megint előre szaladtunk, megpróbálom pár szóban összefoglalni a munkaszerződésekben jártasabb kollégánkkal egyeztetett nézetünket. Gondolhatja asszonyom, hogy ez a fejlesztésünk hihetetlen összegeket emésztett fel, és igaza van. Az intézményem vezetőjeként óriási kockázatot és szakmai felelősséget vállalok. Bármennyire is megdöbbenti Önt, mindezért Kevintől nem várok anyagi ellenszolgáltatást.

– Akkor pontosan mit? – Azt, hogy a várt eredményt elérve, a gyors fölépülését követően vegye át a klinika vezetését, adjon nekünk

feladatokat, váltson profilt, ha szükséges, és bocsássa meg nekünk a középszerűségünket. – Ez őrület! Én ismerem őt! Kevinben ilyen ambíciók? Képtelenség. – Ellenkezőleg. Ha már megemlítette az ambíciót, arról az a tapasztalatainkkal megerősített álláspontunk,

hogy a legkomolyabb fékezőerőt jelenti. Egyszerűen ki kellett kapcsolnunk a gyorsításoknál… De visszaadnám a szót Morton doktornak, mert itt inkább a programmal kapcsolatos megértési problémákra gyanakszom. Brian, kérem folytassa.

– Köszönöm, professzor úr. Az a legegyszerűbb, ha a kutatói optimizmusunk irányából térek vissza két alapvető, egymás számára nélkülözhetetlen „bázispontra”, újfent hangoztatva azt a meggyőződésünket, hogy ezek gyakorlatilag mindenkiben megtalálhatóak. Egyik az univerzumban érvényes erkölcsiség rendező elve. Fontos feladatunk a tudat átformálása, de nem holmi bódulat által, természetesen. Hanem azt ehhez a morali-táshoz kell illeszteni, annak alárendelni.

Az imént említett gyorsításról (csak egyik megnyilvánulása a képszerűen, néhány pillanat alatt lepergetett teljes sorstörténet) már megmutattuk, hogy technológiaként szintén megvan az ominózus „fekete dobozunk-ban”. Azt nem elég megőriznünk, de tudati szinten, vagyis szándékokhoz kötötten kívánjuk működtetni, illetve tegye azt majd Kevin, belátása szerint…

***

…a terasz nyugágyából gyönyörködik a derűs naplemente látványában. Már több, mint két év telt el a műtét

óta. Bár Kevin figyelmes és gyengéd férj maradt, nagyon sok időt szentel a munkájának. Többet dolgozik, mint valaha bármikor. A professzor jóslatai beváltak, Dextontól átvették a kutatási projektek irányítását. Viszont Susan félelme alaptalannak bizonyult, nem távolodtak el egymástól. Odaadó szeretettel köszöntött be az idős-kor mindkettőjük életében.

Meyer József


Harsányi Mónika: A csalárd (2.rész)

(Mi is történt, odakint amíg mamus belefeledkezve az idő múlásába keresgélte a szemüvegét.) Kacagtak az elhangzó szösszeneten, amit Annuska kedvéért ismételtek meg. A lány szeme a levélre tévedt

majd felpattant, hogy odamenjen az asztal másik végéhez, hogy elvegye. Nagy lendülettel meglökte a széket, amelyen még az imént ült, ami nagy csattanással eldőlt. Ettől ismét kacagásba törtek ki.

– Had nézzem csak azt a levelet! Nem bírom kivárni, amíg anyus megjön és felolvassa, csilingelte és pár szökelléssel már oda is ért a levélhez. De közben Terka elkapta előle.

– No nem úgy van az, a levél anyusnak jött. Nem szabad csak úgy beleolvasni, mondta aggódva a testvére, és elhúzta a levelet.

– Add csak ide akkor majd magamba olvasom, te meg megvárhatod amíg anyus megjön. Ekkor a húga utá-na kapott de nem figyelt, hogy az útjában áll a teás kancsó, így az nagy csörömpöléssel a földre esett. A cserép-darabok szanaszét szóródtak a tea pedig mint egy kisebb pocsolya a tavaszi eső után szétterült a kövön.

– Na kellett ez nekünk. Ha nem lennél olyan türelmetlen. Akkor ez nem történt volna meg. – Ugyan lányok ne veszekedjetek! Harsant fel nevetve Ányos, Terka férje. – Inkább szedjétek össze a romokat. Engedelmeskedve az erélyesnek kicsit sem mondható utasításnak, Terka elindult a lapátért és a seprűért. – Jól van Te nyertél! Összesöpröm a cserepeket és felmosom a teát, te addig olvasd fel a levelet. Mamuska

csak nem haragszik meg. Ezzel engedékenyen átadta a papirost testvérének. Amíg elment a seprűért addig nővére elkezdte kihajto-

gatni a háromfelé hajtogatott levélpapírost. Terka visszatért, előbb a nagyobb majd a kisebb cserepeket söpörte a lapátra. Az üvegdarabok a kövön sercegő csörgő hangot adtak. Ebben a csörömpölésben kezdett bele a lány a levél felolvasásába.

– Tisztelt Asszonyom!, kezdődött a levél. – Nini ezt nem is apuskánk írta! Meglepetésében, és eluralkodó kíváncsiságában kissé előre hajolt, végigsi-

mította a lapot majd folytatta. – Sajnálattal és mély megrendüléssel tudatjuk… A sor elejét még mohón kezdte olvasni, mint egy kislány a

szerelmes regényt. De megérezve a szavak súlyát szíve egyre gyorsabban kezdett verni, szája kiszáradt, hangja berekedt. A szavakat egyre halkabban és tagoltan mondta ki. Kimeredt szemmel olvasta tovább, mintha félne, hogy a betűk, ha egy pillanatra nem néz oda, akkor eltűnnek és a messziről jött írás mondanivalója a homályba vész, és ők itt maradnak kétségek között.

– ...a 12. katonai egységet támadás érte, amelyben férje súlyosan megsérült… Futó pillantást vetett testvéré-re, de a szemeitől megrémült. Szó nélkül parancsolták, hogy folytassa.

– …és két nappal a támadás után elhunyt… Az utolsó szó légiesen mégis jelentésének teljes súlyával hagyta el a száját. Anna elrévedt, gondolatai összevisszasága ellen nem tudott küzdeni. A szavak egyenként csaptak a szívébe mint egy-egy golyó mind nagyobb és nagyobb sebet tépve bele. Míg annyira elfacsarodott, hogy már torkát, gyomrát is szorította. Levegőért kapkodott.

–…ELHUNYT…, ismételte zihálva. A gyertyalángra gondolt, amelyet esténként elfújnak de a kanócon lé-vő apró parázs még pislog majd kihuny. Az nem lehet! Az ő apja nem hunyhat ki mint egy apró láng.

A levél még nem ért véget, de nem olvasta végig. Hanem újra elkezdte. A szemei még engedelmeskedtek, szállították a szörnyű hírt az agynak, amely tiltakozott és már nem hagyta, hogy az ajkak megmozduljanak és így a szó elakadt. A könnyeitől már nem látott. Gépiesen, remegő kézzel letette a papirost az asztalra. Lassan felné-zett. A könnyfátylon át látta, hogy testvérét férje átöleli és, szó nélkül ülnek, mint két szobor. Szemeiből meg-próbálta kitörölni a könnyeket, amely egyre intenzívebben tört elő. Amint egy kicsit erőt vett magán, s megin-dultságának, még ha egy pillanatra is de megálljt tudott parancsolni és látása valamelyest kitisztult, újra testvéré-re nézett. Amit látott talán még a borzasztó hírnél is lesújtóbb volt. Mit is látott pontosan a lány arcán, aki gyer-mekként mindig leste apja minden kívánságát? Segített neki ahol, és amiben tudott. Ápolta ha nagy ritkán meg-hűlt. Aki sírva hagyta el a szülői házat, amikor férjével a városba költöztek. Ez nem más, mint a közöny. A kö-zöny nézett vissza a kétségbeesésre ama teljes ürességében és jeges ridegségében. Annát villámcsapásként érte a felismerés. De nem volt idő kérdésekre, mert a háta mögül felcsendült a mindig oly vidám hang, amely máskor kedvesen melengeti, de most hatalmas dobbanást idézett elő szívében és torkát szorongatta. Remegve, lassan fordult a hang irányába.

– Itt is vagyok gyerekek, ez a fránya szemüveg majdnem kifogott rajtam, jól elbújt, de megtaláltam! Utána meg én balga majdnem otthagytam az asztalon, miután összeszedtem egy kis gyümölcsöt.

Novellák


Mariska kifordult a konyhából és vidáman mesélte a történteket. Az asztal balkéz felé, a bejárati ajtótól

messzebb volt, így csak a mondandója végén esett tekintete a kis társaságra. Amint a gyerekek felé fordult arcá-ba csapott a hideg szél, amely hatalmas szinte dió nagyságú jéggel vegyülve lecsapott a kis falura. Lám milyen az idő. A hírtelen felzúgó viharnak még híre sem volt mielőtt bement a szobába, de lám most mindenkire lesújtva tombolt. Vissza akart szaladni a konyhába, de látta, hogy a társaság nem mozdul.

– Ejnye ezek a fiatalok!, gondolta magában. – Olyan döbbenten ülnek itt, mint a megriadt őzek, akiket körbevettek a vadászok és nem találnak menekü-

lő utat. Odaszaladt Annához mert látta, hogy ő a legriadtabb. Remeg és már az arca is csupa víz. Felé nyújtotta a

kezét és a többieket is nógatta. – Gyerünk, befelé mielőtt bőrigázunk! Anna mohón kapott a feléje nyújtott kéz után. A kéz után, amely oly sokszor adott enyhülést simogatásával,

gyengédségével elűzte a szomorúságot, a betegséget. De ez a két kéz a másik két erős kézzel volt teljes. Mariska még hallott a jég hangos kopogásában és a szél süvítésében valamit, valami távolit.

– Apa! Nem értette a miértjét. Mint ahogy azt sem értette, hogy egy ilyen vidám napon, amikor itt a kis család és a

férjétől is érkezett hír, hogyan csaphat le ilyen váratlanul, ilyen erővel szinte az Isten haragjaként a vihar. Annus ért be legelőbb még mindig anyja kezét szorítva.

– Jól van lányom. Értünk mi már ennél nagyobb csapást is. Mi ez nekünk! Élcelődött a lánnyal. Szinte ba-busgatta és már szaladt is be a szobába, hogy törölközőket, takarókat hozzon, amivel megmelengethetik magu-kat. Anna a követ bámulta, remegett. Ő már tudta a szörnyű igazságot minden vihar elenyésző ahhoz képest, ami most lelkében dúl. Percek alatt a mélybe zuhant. Apja halálának híre, a különös felfedezés testvére viselke-désében és a bizonytalanság furcsa elegye gúzsba kötötte. Szorította mindenét. Leginkább a feje zsibogott.

– Lányok tegyetek fel vizet a tűzhelyre. Jót fog most tenni egy jó forró tea. Szólt ki a szobából szelíden. Közben teljesen vizesen megérkezett Terka is a férjével. Aki rögtön engedelmeskedett és a világ legtermészete-sebb módján nekiállt a teafőzésnek. Anna nézte a mozdulatait. Majd ismét az arcát. Olyan idegennek tűnt. Az ember mostanában olyan sok rosszat hall a frontról, a falvak városok nyomoráról és ez a sok rossz hír egyes embereket érzéketlenné tesz. Talán így próbálnak védekezni. De az nem lehet, hogy a saját testvére, aki még a kis csirkéket is megsiratta ha elhullottak, ilyen megmagyarázhatatlanul közömbösen viselkedjen. Ő pedig alig tudja tartani magát.

– Elmondod a mamának? Kérdezte Anna alig hallhatóan. Közben kereste testvére tekintetét, de ő elfordult. A tűzhelynél bíbelődött. – Teri elmondod, hogy mit írtak? Kérdése egyre kétségbeesettebb volt. Félt, hogy neki kell közölnie anyjukkal a tragikus hírt, de attól pedig

rettegett, hogy testvére ezzel a rideg közönyével veti oda mamusnak, hogy az apjuk az ő férje nincs többé. – Mondj már valamit az ég szerelmére! De nem tudta folytatni, mert ekkor anyjuk kijött a szobából, kezében több törölközővel és takaróval. – No, gyerekek törölközzetek meg, nehogy megfázzatok nekem. Amíg készül a tea előveszem a mézet, az is

jót tesz ilyenkor. Milyen hírtelen lesz a derűből ború, az ember fel sem foghatja. Annus elvette a feléje nyújtott törölköző, de nem mert az anyjára nézni. Majd látta amint Ányos is elveszi,

és törölközni kezd. Terka már csuporba töltötte a teát és a konyhakredencből csészéket vett elő. Letette az asz-talra, és töltögetni kezdte a forró italt.

– Ányos cukorral vagy mézzel kéred? – Mézzel kérem. Köszönöm. Jött halkan a válasz. – Te ugye mézzel kéred, fordult a húgához. Gyerekként mindig úgy ittad. Apánk, ha meghűltél még este is

képes volt átmenni a másik faluba, hogy mézet hozzon neked. Annával forgott a világ. Húga, ha komor hangulatban is de ugyanúgy folytatja a történetmesélést, mint a

levél felolvasása előtt. – De te ahelyett, hogy hálás lettél volna ezért, inkább sírva fakadtál, mert nem hozott neked medvecukrot. – Mit is beszélek, kár kiemelni egy helyzetet szinte sohasem tudott a kedvedben járni akármennyire is pró-

bálkozott. Emlékszel, amikor hozott nekünk egy-egy porcelánfejű babát, te pedig el sem vetted tőle, mert nem olyan ruha volt rajta amilyet te szerettél volna.

– Amikor pedig…

Novellák


– Elég legyen, eszednél vagy!, csattant fel Anna. – Na de lányok, mi ez a hírtelen hangulatváltozás. Nem szabad engedni, hogy a rossz idő rátelepedjen a ke-

délyetekre. Mosolyogva nézett az akkor már álló Annára. Mosolya le is fagyott arcáról, ahogy megpillantotta a gör-

nyedt, könnyes arcú lányát. – Lányom! Ennyire megijedtél a vihartól? Te kis csacsi, nem vagy már kislány. – Te meg mit fricskázod a régi történetekkel. Kényeske volt az igaz és kissé akaratos is. Na de hol van az

már, igaz? Kedvesen megcirógatta lánya arcát. – Apátok pedig mindnyájunkért sokat tett. Nem lehet kiemelni, hogy kinek járt a kedvében többször. A

hosszú útjairól mindig sok ajándékkal jött. A háborúba büszkén ment a hazájáért, de aggódó szívvel a családja miatt.

– Na persze! Lehet, hogy sokat tett azért, hogy megéljünk, na de, hogy aggódott volna értünk!, sziszegte Terka!

– Istenem! Megörültél! Anna ezt már üvöltve mondta, fenyegető mozdulattal indult el Terka felé. – Lányok nyugalom. Ez nem helyénvaló. Szólalt meg Ányos. De a feszültséget nemhogy enyhítette a két

lány között, hanem gerjesztette. – Mit szólsz bele. Ehhez neked semmi közöd, szólt vissza Anna! Lábai elgyengültek, így megkapaszkodott

az asztalba. – Gyerekek mi történt odakint! Amikor bejöttem még olyan vidámak voltatok. Ne tetézzük az idő miatt

elrontott napot még egy családi perpatvarral is. Régen sokszor összekaptatok a családi asztalnál, na de azóta sok év telt el, nem…De a mondatot nem tudta folytatni, mert Anna zokogva a vállára borult. Arcát a nyakához szo-rítva, a könnyei patakokba folytak. Közben görcsösen átölelte a vállát. Mariska kérdőn nézett Terkára.

– Mi folyik itt lányok? Óvatosan eltolta magától a lányát, hogy a szemébe nézhessen, ismét Terkára nézett. – Mit mondtál neki, hogy ennyire kivan? – Na témánál vagyunk, megint ő van a középpontban. Még ebben a helyzetben is magát sajnáltatja. – Ebben a helyzetben, de mi történt? Közben követte Terka pillantását, ami testvére kezére esett. A levél volt benne, gyűrötten ázottan. Anna

észrevett és gyors mozdulattal a hátához kapta a kezét. – Mariska türelme elfogyott. Megértette, hogy valami odakint történt és ennek a dolognak köze van a levél-

hez. – Mit írt apátok? Sokára tud csak hazajönni? Megsérült? Vagy fogságba esett? – Szólj már te lány! Rázta meg Annát. – Anya! Anyácska! Anna Terka felé fordította arcát. Azért, hogy anyja nehogy kiolvassa belőle a szörnyű valót és azért, hogy

segítséget kérjen testvérétől. Segítséget, mert ő nem tudja elmondani. Bármennyire akarja, az elmúlt néhány percben hányszor de hányszor akarta elmondani. Szíve a torkában dobogott, így a szörnyű szavak már nem fér-nek ki. Ekkor már a levelet jobb kezével a szívéhez szorította, bal tenyerébe pedig az arcát temette. Rázta a sí-rás. Elfeledte azt, hogy körülötte állnak, csak apjára tudott gondolni. Gyors képek kezdtek peregni előtte. Kará-csony, meleg, vacsora, ajándék, szent mise, szekéren utazás apával egy távoli vásárra, behívó, front, mézes süte-mény, kacagás, levélhordó fiú, kacagás, szilánkok, levél, halálhír és a vihar. A vihar, amióta megállt az idő.

– Terka most már elég legalább te szólj valamit. – Anya a levélben, vagyis a levelet nem… Annát mint egy kéz úgy rántotta ki testvére hangja és a mondandója amibe belekezdett és ami úgy hatott

számára mintha csak azt akarná elmondani, hogy odakint eltörtek egy teás kancsót, Na és mi van abba? Hiszen itt van egy másik.

– Mond már a teringettét! Mariska szigorú tekintete lányába fagyasztotta a szót. Nem várt tovább felkapta az asztalról a szemüvegét. – Na jó, nem várok rátok mihasznák. Az embernek bele kell őrülni. Hangja és mozdulatai egyaránt erélyesek voltak. – Add ide lányom a levelet! Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Szemében türelmetlenséggel vegyült

haraggal. Ezzel a levél után nyúlt. – Mama ne!

Novellák


– Majd én felolvasom anyu! Mondta Terka, de amint elindult, hogy átvegye a levelet, amit anyja már kifeszített Anna ujjai közül Ányos

kezét érezte a vállán ami visszahúzz. Kérdőn ránézett. Ányos a fejét rázta, mintha azt akarná üzenni, ne te. De mielőtt elhúzhatta volna férje kezét, hogy továbbindulhasson, már késő volt. Anyja hangját hallotta, amint bele-kezdett a levél felolvasásába.

– Tisztelt Asszonyom! Majd testvére óvó szavait. – Anyu ne, majd én! Anyjuk pár lépést tett az ablakhoz, hogy jobban lásson. Mert észre sem vették, hogy bent sötétebb lett. Hi-

szen odakint még mindig dúlt a vihar. Terka elhúzta vállát, kitépve magát Ányos szorításából és bement a szo-bába. Annus megadón leült a konyhaasztalhoz a székre. Lábai már nem bírták a terhet, minthogy egész lénye kezdett megroppanni. Pedig az ő állapotában még a kisebb izgalmak sem megengedettek.

– Tisztelt Asszonyom! Sajnálattal és mély megrendüléssel tudatjuk, hogy a 12. katonai egységet támadás ér-te, amelyben férje súlyosan megsérült és két nappal a támadás után elhunyt… Itt megtorpant.

Annus még mindig az ajtót nézte, ahol testvére megjelent 3 gyertyatartóval, amelyekben már égtek a gyer-tyák. Amint beért, csattanva kicsapódott az egyik ablak, megadva magát a tomboló szél erejének. A hírtelen jött lég elfújta az egyik gyertyát. Ányos becsukta az ablakot. Majd kihúzott egy széket, amire gyengéden leültette anyósát. Mariska lerogyott a székre, szívéből is eltűnt a derű, a hírtelen feltámadó vihar majd széttépte. Letette a levelet, majd az egyik gyertyára pillantott, amelyet azóta Terka letett az asztalra. Táncoló lángját nézte, majd a másikra tévedt szeme, aminek lángja egy pillanat alatt kialudt és amelyet lánya hasztalan próbált meggyújtani, nem engedett. Ányos átvette a feladatot feleségétől, aki odament anyjához a vállára tette kezét és magához húz-ta anyja fejét. Lassan, puhán simogatta az arcát. Ahogy ő is tette kislány korábban, ha meg kellett őt vigasztalni. Majd hirtelen, ő sem tudja miért, elvette a levelet anyjától, hogy továbbolvassa.

– A tragikus esemény április 13-án történt miután csapataink több összecsapás után letáboroztak. Anna nézte a testvérét, aki ennél a mondatnál megakadt és látta, hogy összevont szemöldökkel folytatta to-

vább. – Férje hősiesen küzdött. Hőse a csapatunknak, hőse népének és hőse a Hazának. Hazaszállításáról nem

tudtunk gondoskodni, de méltó megemlékezéssel temettük el külhonban. Fogadja őszinte részvétünket. Hadik Árpád őrezred parancsnok.

Terka lassan levette anyja válláról a kezét. Majd két kézbe fogta a levelet, amelynek már a végére ért, de még mindig nézte. Nézte és arcán, amelyet Anna még előbb közönyösnek látott, most értetlen arckifejezés ült. Mint-ha csak most akarná megérteni mit is tartalmaz a levél. Terka Annára nézett majd Ányosra és újra Annára.

– Az nem lehet. Mondta rejtélyes hangon. Anna összezavarodott. Teljesen kiismerhetetlen volt Terka visel-kedése. Az előbb az érzéketlensége nem volt világos most pedig az, ahogy gondolataiba merült. Terka folytatta.

– Április 13-án? Az nem lehet. Ismételte. Anna anyjára nézett, akinek fájdalomba torzult arcán könnyei folytak. Soha sem látta még sírni.

Biztos sírt azóta, hogy ők élnek, de a gyerekek előtt soha. Most pedig akarva akaratlanul törnek elő a könnyek. Annába a fájdalom villáma ezerszeresével csapott. Nem tudott felállni, hogy vigaszt nyújtson anyjának, mert testvére rejtélyes szavai keringtek fejében.

– Akkor… Nyelt egyet Terka, de nem folytatta. Fejét rázta, majd az ablak felé fordult. – Április 13-án nem történhetett. Biztos elírták. Anna pillantása anyjukról Terkára villant, majd annak férjére, aki szintén különösen kezdett viselkedni. Ösz-

szenéztek feleségével és ő némán is szavába vágva intett, hogy ne folytassa. Anyjuk mit sem látott ebből és talán nem is hallott semmit, mert réveteg tekintete még mindig a kihunyt gyertyán pihent. Anna ekkor erőt vett ma-gán. Ki ebből az értetlenségből. A gyász pillanatát nem fonhatják körbe értelmetlen megjegyzések. Mit akar mondani a húga? Mondja ki vagy hallgasson. Összeszorította a fogait, hogy elejét vegye a dühkitörésének. Hir-telen mégis kibukott belőle.

– Mond, mit akarsz ezzel mondani? Miért nem történhetett 13-án? Három hete volt. De tudod, hogy a frontról milyen lassan érnek ide a hírek? Csoda, hogy egyáltalán ideért.

Testvére kérdő pillantását elkerülendő ismét Ányosra nézett, mintha tőle várna engedélyt, hogy megszólal-hasson.

– Lányok az ég áldjon meg titeket. Szólalt meg az anyjuk, és folytatta szívfájdítóan keserű hangon. – Legalább apátok emlékére tekintettel lehetnétek. Te pedig lányom… Fordult Terka felé.

Novellák


– …ha mondani akarsz valamit, ne kertelj! Terka ekkor már Ányos mellett állt, hogy menedéket találjon a kérdések elől, melyek meggondolatlanul ki-

mondott szavai miatt záporoznak rá. Válaszolni akart, de méltatlan lenne a helyzet, hiszen anyja alig pár perce tudja a gyászhírt és testvére is mennyire össze van törve. Hogy elmenekülhessen a már-már támadó tekintetek-től, és gátat szabjon fecsegésének kitárta az ajtót és kirohant a kertbe.

– Ezt meg mi lelte? – Várj majd én utána megyek. Össze van zavarodva. Ez a szörnyű hír, mondta Anna kérdésére válaszul

Ányos. Majd az ajtót becsukva kiment felesége után a kertbe. – Borzasztó mamácska. Szegény papus. Anna odament édesanyjához, hogy együtt vigasztalódjanak. Ha lehet egyáltalán vigaszra lelni egy családtag

elvesztésekor. Nem tudnám megmondani meddig voltak így. Ketten összebújva a konyhába és ketten távol a kertben. Anna teljesen belefeledkezett gondolataiba és majd kiugrott a szíve, amikor ismét kinyílt az ajtó. Fejét az ajtó irányába kapta és pillantása egyből találkozott testvére pillantásával. Már semmit sem értett. Olyan külö-nös volt húga, hogy azt ép ésszel nem tudja felfogni. A vihar előtti közöny, a vihar utáni össze vissza beszéde és most az együtt érző tekintet. Ez az együttérzés miért nem volt meg az előbb a szemében, miért csak ennyi idő-vel később? Mi történt kint? De a kérdés nem tudta elhagyni a száját, mert Terka odament hozzá és magához szorította. Szorítása egyszerre volt a fájdalom és a megóvás ölelése. Anna könnyeivel küszködve nézett Ányos-ra, aki felesége után bejött a konyhába és becsukta az ajtót és tett egy teljesen jelentéktelennek hitt megjegyzést.

– Kint kiderült. Terka kihúzott az asztal alól két hokedlit és gyengéden leültette testvérét majd vele szembe leült ő is. – Légy erős drága. Mondta és megfogta nővére mindkét kezét. Anna nézte a borostyán zöld szemeket. A felismerés megingat-

ta. Kapaszkodott a két kézbe, mert megérezte, hogy hamarosan szükség lesz rá, különben a mélybe vész. Test-vére tétován, együtt érző hangon mondta:

– Nem apus halt meg, hanem Áron. Dermedt csend telepedett a házra. Gyász, értetlenség, mozdulatlanság. Anna kétségbeesetten nézett nővéré-

re. Miért teszi ezt vele? Közben észre sem vette, milyen görcsösen szorítja a kezét és szemei mélyen, fürkészőn mélyedtek testvére tekintetébe. Terka lassan kihúzta jobb kezét Anna szorításából és felmutatott egy gyűrött ázott borítékot.

– Szörnyű félreértés. A levélben nincs név, ami érthetetlen, de nézd itt a borítékon a te neved van és nem a mamusé.

Akkor már anyjuk is odament hozzájuk és elvette a borítékot. – Istenem. – Amikor Áront besorozták ti még itt laktatok, utána készült el a ház. A seregben ez a cím lett megadva. Terka úgy mondta, mintha hangosan gondolkodva próbálná összerakni a képet. Amit nem tudott folytatni,

mert Anna egyre szaporábban kezdte kapkodni a levegőt. Homlokán gyöngyöző izzadságcseppek kezdtek meg-jelenni, arcán fájdalom és kétségbeesés jelent meg. Ányos azonnal vizet töltött egy kis üvegpohárba leguggolt Anna mellé, szabad kezét Annáéra tette.

– Igyál kedves, ez szörnyű. Tekintete egyszerre volt kétségbeesett és aggódó, tele szeretettel. Anna Szemét becsukva, mohón nyelte a

kortyokat, mintha a víz hűse enyhíthetné a fájdalmán. – Köszönöm! Suttogta. Mindhárman körül állták. Keze még mindig hasán pihent, simogatni kezdte. – Szegény drágám, mi lesz most veled? Velünk? Két kezét összekulcsolta hasán és ringatózni kezdett. Olyan

gyengéden, ahogy egy anyuka fogja és altatja gyermekét Könnyei végigfolytak arcán. – Uram Isten! Hasított anyjukba a felismerés és kezét remegve a szájához kapta. – Lányom! Istenem! Gyermeketek lesz? Jajdult fel. Anna kicsit várt, nem szólt csak bólintott egyet. Felnézett, körbepillantott. Anyjuk oldalt állt a

székénél és simogatta őt. Ányos már nem volt mellette, arcát nem látta, mert kifelé bámult az ablakon. Teste megfeszült, kezével az ablaknak támaszkodott.

– Ma akartam elmondani. De az események, olyan gyorsan történt minden. Fordult anyjához Anna mentegetőzve.

Novellák


– Hogy lehet születésről beszélni a gyászban? Még Áronnak sem tudtam elmondani, mert nemrég lett bizo-

nyos. Olyan boldog lett volna, hiszen semmire sem vágyott jobban. Amikor hazajött és úgy volt pár hónapig, hogy már nem kell visszamennie akkor mennyit, tervezgettünk. Istenem és mindez oda. Szegény gyerek, mi lesz vele? Félárván születik. Nem ölelheti magához. Istenem, hogy lehet ez?

Felugrott. Anyja és húga, mint a riadt verebek elrebbentek mellőle. Odasietett a Mária képhez, a Szent Szűz szemébe nézett a válaszra várva. Majd összekulcsolta kezét, fejét lassan lehajtotta, homlokát a képhez szorította és zokogott. Válla beleremegett. Azok a vállak amelyeket nemrég még az önfeledt nevetés rázott most pedig a mérhetetlen fájdalom. Gyász, tévedés, felismerés, reménytelenség. Nem tudni meddig állt ott. A többiek csend-ben nézték. Hirtelen tett egy lépést hátrafele, a sírás már nem rázta, ismét Máriára nézett. Már erősnek érezte magát. Visszatért gondolataiba egy előző kérdés. Megpördült, Terkára tekintetét keresve.

– Miért mondtad azt, hogy apus nem lehetett. Te tudtál valamit, de nem akartál szólni, csak habogtál össze vissza!

A kétségbeeséshez és fájdalomhoz düh vegyült. Haragos, számon kérő tekintete szinte égette Terkát. – Mert… Habogta. – Mond már! Félrebeszélést nem tűrő hangját dobbantással erősítette. Bárcsak csendben maradt volna. Hogy is tehette, hogy a gyászban fecsegni kezdett. Erőt vett magán, ha

már belekezdtem el kell mondanom. Tudniuk kell azt, ami őt már hónapok óta gyötri. Anyjára nézett. Mi lesz most vele? Hogy fogadja majd? Az előbb a férje tévesen keltett halálhíre most csalárdsága. Essünk túl rajta.

– Apa Imolával él. Már nincs a fronton, mert megsérült, de jól van. Tette hozzá sietve. – Mit beszélsz te őrült lány! Csattant fel azonnal az anyjuk. Számára túl sok volt a mai nap. Terka még soha nem látta ilyen dühösnek.

Nagyon nehéz volt anyust kihozni a béketűrésből, és pont ő volt az, aki megtette. – Mit beszélsz, hogy nincs a fronton, meg, hogy Imolával él! Hiszen ő azért nincs most a háznál, mert az

anyját ápolja, aki súlyos beteg. Ezt már lányával szemben mondta, mindkét kezét, a vállát szorítva, haragosan a szemébe nézve. – Ányossal nemrég elutaztunk a szomszéd megyébe. Átutazóban álltunk meg abba a faluba ahol Imola any-

ja is lakik. Én nem is tudtam. Amikor megláttam őket, szóval, ők nem láttak minket. Hebegte a lány anyja szorí-tásában.

– De utána kérdezősködtem a falubeliektől, csak úgy óvatosan, nehogy megsejtsenek valamit. Elmondták, hogy már két hónapja élnek együtt a faluba. A férfiról csak annyit tudnak, hogy katona volt, de megsérült a fronton ezért hazaküldték. Azóta együtt vannak.

– Megsérült? Anyjukat a feltörő fájdalmán, amit a megcsalt emberek éreznek felülkerekedett az aggódás. – Igen anyus. Megsérült. De már jól van. Nyugtatta Terka. – Sajnálom anyus. Nem mertem odamenni hozzá. Nem mertem kérdőre vonni. Mert lehet, hogy így soha

többé nem mer hazajönni. – Na azt ne is tegye! Mint aki ezzel le is zárta az ügyet, Annához fordult, aki már a konyhaasztalnál ült és tenyerébe temette ar-

cát. Megint zokogott. Ez a zokogás megadó volt. Olyan, amikor az ember megadja magát, már minden mind-egy és várja a következő csapást.

– Mit számít ez most drága. Szorította magához lányát. – Pihenj le lányom. Az a legfontosabb, hogy ti jól legyetek. Ennyi csapás a te állapotodba. Vészjóslóan mondta, de nem folytatta. Felsegítette megtört lányát és lassan besétáltak a hálóba. Becsukta

maguk mögött az ajtót. Az Anyai szeretet legyőzte a megcsalt asszonyt. folyt. köv.

Harsányi Mónika

Novellák


Zoltay Lívia: Mint a borsó, meg a héja

Csöpi néni és Csöpi bácsi olyanok voltak, mint a borsó, meg a héja. A bácsi évek óta nagybeteg volt, asszo-nya pedig mérhetetlen odaadással ápolta. A ház előtt, a padon ülve gyakran láttam, amint Géza bácsi (igazából így hívták) ráncos, öklömnyire összezsugorodott feje megjelenik az ablakban. Ez jelentette számára a napi leve-gőzést, mert ahhoz már túlságosan gyenge volt, hogy az utcára lemenjen. Csöpi néni annyira átszellemülten vé-gezte a „munkáját”, hogy a ház összes lakója mély tisztelettel, együttérzéssel beszélt róla. Az időt és a férje las-san elsorvadó testében tanyázó rákot azonban ő sem tudta megállítani. Egy álmos októberi napon meghalt a bácsi. Mindenki arra számított, hogy Csöpi néni illően meggyászolja, s ettől kezdve csakis a férje emlékének szenteli magát, élve eltemetkezve parányi lakásában. Ám mindannyiunk legnagyobb megdöbbenésére ő egészen máshogy dolgozta fel a történteket. Főnixmadárként feltámadva poraiból, olyan vakrepülésbe kezdett, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Még ki sem hűlt az öreg teteme, Csöpi néni máris bevetésre készen állt, és teljes harci díszben pompázva randevúról randevúra szökkent. Kiderült, hogy újsághirdetést adott fel, így pró-bálva ismerkedni, nem kis eredménnyel. Néhány héttel a férje halála után olyan forgalmat bonyolított, hogy bár-melyik örömlány megirigyelhette volna. No, tegyük azért hozzá, hogy Csöpi néni egy ponton túl soha nem me-részkedett, s ez a pont a házunk kapuja volt. Még csak nem is a lakása ajtaja. Valamennyi úriember, aki abban a kegyben részesült, hogy eltölthetett vele egy (esetleg két) kellemes estét, legfeljebb a kapuig jutott, tovább nem. Ez, a Csöpi néni személyiségét jellemző furcsa kettősség lázban tartotta a lakókat.

Az öreglány valójában nem is volt öreg. Az ötvenes évei végén járhatott, és amióta a férje elment, a külsején is erőteljes változásokat észleltünk. Az öltözködése sokkal merészebbé vált. Korábban soha nem láttuk például szoknyában, mert folyton csak nadrágot hordott. Mostanában azonban már az lett volna furcsa, ha nem szok-nyát visel. Ahogy teltek a hetek, hónapok, úgy rövidültek a szoknyák, a Csöpi néni körül sündörgő udvarlók legnagyobb örömére. A kapuban ácsorgás viszont csak nem akart megszűnni. Idővel már fogadásokat kötöt-tünk, vajon melyik hódolónak sikerül először kapun belülre kerülnie. De hiába ostromolták a felhevült lovagok, Csöpi nénit egyikük sem kapta meg.

Tavaszodott már, amikor észrevettük, hogy felhagyott a randevúkkal. Nem tudtuk, miért. Talán megunta a széptevőket, de az is lehet, hogy csak erőt gyűjt, gondoltuk. Egy macskával lehetett látni leginkább, egy fekete kandúrral. Ha vásárolni ment, vagy csak sétált, a kandúr szorosan a nyomában loholt, el nem mozdult volna mellőle, egyetlen percre sem. Egyszer megpróbáltam összebarátkozni vele, de úgy fújt rám, hogy többé nem kíséreltem meg a dolgot. Voltak, akik látták, ahogy a kandúr a közelben lévő bolt előtt üldögélve várja a gazdá-ját, olyan fegyelmezetten, hogy még egy katona is megirigyelhette volna. Összenőttek ezek ketten, lassan már el sem tudtuk volna képzelni őket egymás nélkül. A macska délutánonként az ablakban ülve pásztázta a terepet, sárga szeme fehérjében a fekete csík úgy világított, hogy inkább elkaptam róla a tekintetemet.

Egy fülledt, nyári este megint a ház előtt üldögéltem a padon, amikor megláttam Csöpi nénit, és a kandúrt. – Jó estét! – köszöntem, ám ezúttal nem csak a szokásos biccentés volt a válasz. Csöpi néni határozott mozdu-latokkal indult el felém, oldalán hű védelmezőjével. – Tudja, kedvesem, – kezdte, mikor odaért a padhoz – úgy vagyunk mi ketten az én Gézámmal, mint a borsó, meg a héja. Senki emberfia nem pótolhatja az én drágaságo-mat! – hadarta boldogan, majd hirtelen szép, szürke macskává változott, és kandúr-lovagjával együtt besurrant a bokrok közé.

Zoltay Lívia

Novellák


Zoltay Lívia: Találkozás Liszttel (bővített változat)

Az Operánál állok, a főbejárat mellett, a szobránál. Próbálok ihletet meríteni. Írnom kellene róla, de egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék Liszt Ferencről, hiszen már mindent megírtak róla. Nem fog ez menni. Mindjárt besötétedik, a fülledt, nyomasztó nyári melegtől pedig amúgy sem tudok gondol-kodni. Ma nincs előadás az Operában, és egyre kevesebb ember kószál a környéken. Arrébb megyek egy kicsit, van ott egy pad, leülök, és onnan figyelem a patinás épületet. Mióta is áll már itt? Azt tudom, hogy Liszt még élt, amikor az ünnepélyes megnyitó volt. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű utca azokban az években? Láttam régi fotókat róla, de az közel sem olyan, mintha teljes valójában látnám. Jó lenne visszautazni az időben. Így töprengek magamban, s érzem, ahogy a kellemes, enyhe nyáresti szél simogatja az arcomat, ami elmondhatatlanul jól esik az egész napos kánikula után.

S akkor észreveszek egy furcsa alakot. A szobor felől jön. Lassan, komótosan mozog. A lámpafé-nyek miatt nem látom teljesen tisztán, de annyi kivehető, hogy fekete ruha van rajta. Talán papi ruha. De valahogy olyan időntúlinak hat. Mintha száz évvel ezelőtti, vagy még régebbi lenne. A viselője egye-nesen felém tart. Nem, ez nem lehet igaz. Körülnézek, sehol egy árva lélek a fekete ruhás emberen és rajtam kívül. Még közelebb jön. Most már az arcát is látom. Egészen ősz a haja, félhosszú, az orra ép-pen olyan, mint az időskori képeken, kissé megnyúlt, de még mindig tekintélyt parancsoló. Liszt Fe-renc áll előttem. Az idős Liszt. Egészen bizonyos, hogy megbolondultam. Ám nincs időm ezen elmél-kedni, mert megszólít.

– Szép jó estét, kisasszony! Leülhetek ide maga mellé? – a hangja kellemes, fiatalos, mintha nem is egy hetven év körüli férfi lenne. A meglepetéstől csak egy halk igen, perszét tudok kipréselni magam-ból.

– Csodásak ezek a nyári esték, nem igaz? Egészen megfiatalodik tőlük az ember! Még mindig nem akarom elhinni, ami történik velem. Behunyom a szemem, arra várva, hogy mire újra kinyitom, eltűnik innen ez az alak, aki nyilvánvalóan csak a képzeletem szülötte, hiszen más nem lehet.

– Nem fogok eltűnni kisasszony, legalábbis még nem – szólal meg ismét. Arra gondolok, hátha va-lami átverés az egész, valaki beöltözött Liszt Ferencnek, és így riogatja az embereket. Buta tréfa.

– Ha megengedi, bemutatkozom. Liszt Ferenc vagyok. Ha nem veszi zokon, nem állok fel, idős vagyok már és maguk ebben a modern világban amúgy sem sokat adnak a formaságokra.

Kezdek valamennyire felengedni, de még mindig gépiesen válaszolgatok. Mondom, hogy nem baj, azután én is bemutatkozom.

– Ön tényleg Liszt Ferenc? – kérdezem, s magam is csodálkozom azon, hogy belemegyek ebbe a játékba, de játsszuk csak végig, majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

– Igen, én vagyok – a hangja most még megnyugtatóbb, mint eddig. Felé fordulok, féloldalasan ülök, hogy jobban lássam. A hasonlóság döbbenetes. Lehet, hogy pár nap múlva egy kandi kamerás műsorban látom majd magam, de most valahogy nem bánom.

– Hogy került ide? – banális kérdés, de talán kapok végre egy választ, amiből kiderül, hogy ez az egész csak vicc.

– Időnként megjelenek, ha úgy érzem, szükség van rám, és magának mintha írnia kellene rólam, nemde?

Hát, ez egyre jobb! Apró verejtékcseppeket érzek a halántékomon, de nem a melegtől, mert az idő kellemesen hűvössé vált így estére.

– Honnan tudja, hogy?... – Nem hiszem, hogy ez valóban fontos – vág a szavamba határozottan. – Tudom, és kész. Azt ta-

nácsolom, használja ki ezt az alkalmat, és kérdezzen. Nem minden nap járkálok csak úgy ebben a világ-ban, és a legkevésbé sem társalgok mindenkivel, úgyhogy azt tanácsolom, hogy éljen a lehetőséggel!

Erre már tényleg nem tudok mit mondani. Ha átverés, roppant élethű a jelmez és a maszk is, elis-merésem az ötletgazdának és a kivitelezőnek!

– Próbálja elhinni, hogy ez lehetséges! Másképp nem fog menni! Most az egyszer tegye félre a gya-nakvását. Várom a kérdéseket. Amúgy magam is írtam. Gondolom, tudja. Leginkább a zenéről. Meg-

Novellák


adom magam. Nincs erőm tovább kételkedni, hadakozni. Késő is van már. Rendben, legyen.

– Valóban írnom kellene Önről, de fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá, hiszen már mindent el-mondtak.

– Többet is, mint kellett volna. Maga zenél? – a kérdés jogos. – Nem. – S ért valamit a zenéhez? – Nem. – Elég baj az. Meggyőződésem, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha többet zenélnének. Nem művé-

szi szinten gondolom, csak kedvtelésből. – Nincs rá idő. – Szakítani kell. – Nem könnyű – próbálok mentegetőzni. – Semmi sem az – olyan érzésem van, mintha ezt egy kicsit magának is mondaná. – De most nem

Önről kell beszélnünk, igaz? Kérdezzen bátran. Na jó, akkor hát rajta. – Hol szeretett a legjobban élni? – Mindenhol. Bécset imádtam, ott mindig feltöltődtem. London érdekes volt, Párizs maga a csoda,

de hát ezt úgyis tudja, hiszen manapság olyan sokan utaznak. – És nagyon sokan nem. – Igaz. Úgy értettem, hogy ma jelentősen könnyebb eljutni egyik városból a másikba, mint százöt-

ven éve. Maga volt már Párizsban? – Nem. – Nézze meg! Szakítson rá időt! Az idő az, amivel maguk annyira hadilábon állnak, ugye? – Igen. És Pest? – furcsállottam, hogy nem említette. – Pest mindig egészen különleges helyet foglalt el a szívemben, és ez ma sincs másképp. Amikor a

Zeneakadémián tanítottam, akkor éreztem igazán, hogy ide mindig hazajövök. Ekkor tűnt fel, hogy magyarul beszélgetünk. Én úgy tudtam, Liszt nem beszélte a magyar nyelvet.

Próbálkozott ugyan, még tanárhoz is járt, de soha nem tanult meg jól. Most viszont tökéletesen for-málja a szavakat. Rákérdezek. A válasz éppen olyan, mint az egész találkozás. Ha akarom, elhiszem, ha nem akarom, akkor nem.

– Bayreuth mit jelentett Önnek? – Bayreuth Cosima miatt volt fontos. És persze Richard miatt. – Wagnerral nem mindig voltak jóban, igaz? – Richard éppúgy, mint a legtöbb nagy művész, önző volt. Mindent csak saját magán keresztül lá-

tott. Zseni volt, ez nem vitás, de amikor megtudtam, hogy Cosimával…– elhallgat. A feszültség szinte tapintható.

– Szerelem volt – próbálom oldani a fagyossá vált légkört. – Egy dolog a szerelem és egy másik a házasságtörés, ami abban az időben, hát hogy is mondjam,

nem volt éppen elfogadott. Most biztos azt gondolja, tessék, bort iszik, és vizet prédikál. De nem. Csak arról van szó, hogy az ember a gyerekének jobb életet akar, mint amilyen az övé volt. Persze később összeházasodtak, de az egész olyan, ehhh.., minden csak Richardról szólt! Ha Cosima száz évvel ké-sőbb születik, a saját jogán is híres lehetett volna. Ahogy maguk manapság mondják, kiteljesedhetett volna. Ez ma divatos kifejezés, nem?

– De igen. Azért Cosima így is szép sikereket ért el. – Persze, mint Liszt lánya, és mint Wagner felesége. – Meg Bayreuth úrnője és Wagner szellemi örökségének gondozója. Nem túl szigorú a lányával? – Nem hiszem. Én csak azt mondom, hogy Cosima sok mindenben jó lehetett volna. De az a kor,

amelyben mi éltünk, még nem tette lehetővé, hogy egy nő a saját erejéből is híres, sikeres legyen, né-

Novellák


hány kivételtől eltekintve.

– Mint például Georg Sand? – Például. De róla most ne beszéljünk – halvány mosoly húzódik az arcán, először, amióta beszél-

getünk. - És a többi gyereke? Blandine és Daniel? – a vonásai még jobban ellágyulnak. - Nagyon szerettem őket. Ahogy Cosimát is. De sok mindent rosszul csináltam velük kapcsolatban.

Ha lehetne, ezen változtatnék. – Rengeteget tett értük. Amit akkor lehetett, azt megtette. – Még többet kellett volna! És Marie-val az a rengeteg felesleges háború! Annyira értelmetlen, mél-

tatlan volt! – egy meglett filozófus bölcsességét érzem rajta. – Hanem későre jár. Nincs túl sok időm. Még egy-két kérdés, aztán elbúcsúzom.

– Hova siet? – kérdem őszinte kíváncsisággal. – Ahova kell – megint milyen titokzatos. – Ki, vagy mi jelentette Önnek a nyugalmat? – Carolyne, ez egyértelmű. Meg persze a zene. Mindig. – Igaz is, melyik művét szereti a legjobban? – Micsoda kérdés? Mindegyiket! És minden életszakaszomban mást és mást. De talán az egyházi

témájú műveim állnak hozzám a legközelebb. És maga? Magának melyik tetszik? – A magyar rapszódiákat nagyon kedvelem. Szeretne most élni? – a hirtelen témaváltáson magam is

meglepődöm, de sietnem kell, hiszen azt mondta, nemsokára elmegy. – Szeretne most élni? – Őszinte leszek, nem – vajon miért nem lepődöm meg a válaszon? – Nekem ez a világ túl gyors,

túl idegen, túlságosan kegyetlen. Ezt a fajta törtetést, harácsolást az én időmben nem tapasztaltam, pe-dig akkor is voltak – ahogy maguk mondják – durva dolgok. De ez? Tényleg többet kellene zenélniük! A zene segít, nekem elhiheti – mondja, majd lassan feláll a padról.

– Régen kezet csókoltunk a hölgyeknek, de most másképp van, tehát akkor fogjunk kezet! – finom, puha tapintású keze egyáltalán nem olyan, amilyennek egy idős emberét gondolnám.

- Látom még? – valahogy kikívánkozik belőlem a kérdés. – Nem hiszem. Remélem, tudtam valamit segíteni – megint mosolyog. Kisfiús a mosolya, s ettől

még különlegesebbnek tűnik. Meg akarom köszönni a beszélgetést és el szeretném mondani, hogy igen, rengeteget segített, de eltűnt, egyik pillanatról a másikra, mintha ott sem lett volna. Az órámra né-zek, elmúlt éjfél. Már csak az éjszakai buszt érem el. Az utca teljesen üres. Csak én állok a lámpák fé-nyében, a pad előtt, ahol az imént beszélgettünk. Gondolataimba mélyedve indulok el, még mindig a történtek hatása alatt, kissé kótyagosan baktatok az Andrássy úton. Vajon igaz volt, vagy valaki átvert? Netán csak képzeltem mindezt?

Végül is mindegy, mert az már egészen biztos, hogy jó kis történetet írok belőle…

Zoltay Lívia

Novellák


Versek

origami ha itt behajtasz és mondjuk ott is felveszem ezt vagy azt a formát kicsit kuncogok rajtad ahogy igyekezel hogy mit a minta előír pontosan végezd el olyan lettem pont mint a képen az egyszerű fehér papírdarab ha kilóg itt ott újrakezded tenyered kemény mint a vasaló alja kisimítod a gyűrődéseket van gogh, a kezdet

a lét legalsó lépcsőfokára ült mint a fáradt kisgyermek és megmakacsolta magát: „én innen tovább nem megyek” telesírta sors-korsóit igyunk belőle áldomást míg e keserű ízt isszuk – kántálva káromkodást – nézzük a vásznakról vakító látomást: milyen szép a sárga de nem olyan mint a nap nem virít mint a kikerics ilyet soha nem láthattál semmilyen neve nincs.

lámpánál olyan embert szeretnék magam mellé aki megáll a pirosnál. együtt várjuk meg a zöldet kéz a kézben akkor kelünk át. csak semmi szabálytalanság mi ketten egy pár vagyunk nem fér el senki sem közöttünk előttünk vagy utánunk menjen át. olyan embert szeretnék akiben jól működik a rendszer megvár míg – piros! – állok átellenben és felém ha zöldet kap csak akkor indul el. szembe-nézés Nézni nem szabad, visszanézni sem rejtsd el szemeidet a látás igazi luxus. Különben miből is lakomázna szívszorító éhséggel hatodik érzékem a kételkedés. Szorongásaim bejelentkezés nélkül érkeznek, tudatom recepcióján épphogy megnyomják a csöngőt majd fölszaladnak egészen a padlásszobáig, ahol gondolataim laknak álmatlan forgolódnak és felébresztik őket és kinevetik. Ezért szeretném látni legalább az ajkad amint hangokat formál beszélj nekem. A megszólalás csarnokában soha nem tévedek el mert amit mondasz tetőt fed fölém – az egyetlen ezután létező valóságot.

Jassó Judit versei


Versek

Fűvel takartan Fűvel takartan, virághantok szelével fonnálak körül, föléd hajolnék csendben. Homlokodból csók ébred. Nedves mellére... Nedves mellére haikukat tördelek, lehunyja szemét, versem súgja: szeretlek visszhangzik könnyed álma. Szeretnél, szeretnélek Ne nézz az ágyamba, ne szagold meg bevetetlen, kócos párnám. Keserű. Add hűségednek, mit nekem adnál! Szeretlek - testén, szívén keresztül. Ezernyi éles gyönyörsikoly aludt el már pokrócom alatt, s reggelente elhagyott. Múzsád kacaja botfülemnek, hajnali őrült magányom miatt reményt nem suttogott. Kérlek, maradj meg nekem álombeli reményként, megmaradnék neked ihleted termőföldjeként. Ha nem és nem: férfivé válásod része voltam, s hűséged épp ezért helyetted is szeretni fog, ám ha nem és mégis: gyere, nem bánom, párnámmal együtt álmom s létem reggel, zokszó nélkül kimosom. Ha igen, s ismét igen: leszek gyermeked, kit asszonyod, gyötrelmek árán, a szíve alatt kihordott. Döntsél, ám jól gondold át, mit remegve lehel régen elfeledett ajkam, melyet csak szóra nyit a vágy. Gyermekgügyögés hagyja el torkom s kezem a tollat egyre csak forgatja, de nem ismerőse már. Most nézz az ágyamba, és

szagold meg bevetetlen, kócos párnám. Balzsamos. Hűségednek adod, mit nekem adtál volna. Szerelmünk barátsággal határos. Egyetlen édes gyönyörmámor alszik el már pokrócom alatt, s reggelente velem marad. Múzsád kacaja szíventalált, hajnali ébredésemkor fülemben cseng meleg szavad. Utolsó vers annak aki elment Te voltál a másik réSZem, féltésem, örökös énem, kislányos szemérmességem, égiEs légiességem, ébredésem, öröméltetésem, elmémből ébREdő termény, lélekben virágzó remény, a fény, mely lágy, sötét, s kemény fekete életfejlemény, penészes festményről lógó erény, a léTTEL versenyző utam, örömdíjas, nehéz futam, amit igen és nem tudtam, akit toltam, s akit húztam, a kijárat, s fenEKetlen kutam a forrásom, s folytatásom, ébredésem, elalvásom, életcéloM, s kutatásom, emberségem, s elmúlásom, a pIllanatom és pillaNTásom, szeggel kivert vaskoporsóm, a falra hányt kicsi borsóm, könnyekkel telt söröskorsóm, írásomNAk betűorsóm, kiszáradásomra vizeskorsóm, aki mellett megmaradtam, kinek belsőm odaadtam, nehezék, mely fekszik rajtam, aki kaPOTt, s kitől kaptam, ki később elment - én is elhagytam fűszeres ágyAm melege, ébredésem rút szégyene, sajgó múltam ős szelleme, tovasuhanás fellege, kínzó pusztítás önös külleme.

Hornyik Anna versei


Versek

Hamis tavasz Már hallom a tavasz friss dallamát: a levegőt átfonják szelíd illatok, lám, az akácfa nyújtózik egy nagyot. Kikeletre zendül a világ. Esőfelhőt kerget az ifjú szél, duzzadnak a vad rügyek, bimbót hajt az ág, a nap összegyűjti fáradt sugarát; nyársat farag, úgy ring szerteszét. Olvad szívemben a hibernált tél, míg rég emésztő kínnal életre kel, s nevet harsány, vad, önkínzó hévvel, a parányi gyilkos sziklevél. Tavaszi dúdoló Zenét kívántam, nem muzsikát, hegedűszóhoz jó cimborát, teli pohárral tündöklő bort, csizmám sarkára csillogó port. Táncolni vágytam, nem temetni, tündöklő arccal énekelni, nem kértem semmit, csak úgy kaptam, árvául végül így maradtam. Furcsa éj Tekintetem tüzében nem égsz el, nem perzsel a vágy, csak képzelem, hogy vágysz te is érinteni velem a múló időt, és hordani mit génjeid adtak: egy reményteljes, szebb új jövendőt. A most törvényre emelkedik, jogarán csillan a kéj, s hogy nem volt hiába életünk, jelzi egy furcsa éj. Sok nappal volt, több is, mint éjszaka, gáttalan futott az év, s mire megállt, már nem tudtam, hogy mihez is kezdhetnék.

Ennyi volt, révület, álom, torz mosoly, búcsú nélkül is elég, s elhussant derűsen a pillanat-varázs: leheletnyi pici égre festett kép. Zsarnok szerelem (só) Még ne engedj el! Szoríts nagyon. Hisz üres nélküled minden napom, mert nem zeng már többé nélküled nyáreste se, varázsos hangú éj, s ma csak álmodom, hogy veled múlik el minden más-napom, és tőled zeng dalt duruzsló kályha heve, hol a közösen álmodott jövő feszül közös keresztre, szoríts nagyon, mert árva vagyok, s az árvák tudod, gonoszok. Belőled nyertem apát, anyát, rokonom lett a nagyvilág, már mosolygok, nézd az arcomat, jobban szoríts, mert ha fáj, érzem, megtörtént a kegyelem: enyém lettél, itt vagy velem, s nem engedlek zsákmányom vagy, levegőd én adagolom, tartson a lég, amíg bennem tart a szerelem, hisz tudod, szívem, irgalmat nem ismerek: könyörtelen szeretlek!

Faragó Eszter versei


Versek

Csavargók Oly fárasztó ez a magunknak-levés.. Mint nappal is virrasztó árnyak, a parkban elnyúlunk, a padon limlom-liliom, szétterülve virágzik nyomorúságunk. Szellemjárás suhogó vénáinkban, halott éneink kóborolnak ereinkben, s körbe-körbe hajt motolla szívünk. Kacatokkal tömjük magunkat, míg fel nem hasadunk, fólia-bőrünk megfeszül, ránk tapad, ömlesztett sajt a képzelet, kitölt. Csak nyámmogunk egy padon, míg belep az álom nemespenésze. Egymásban Jelek költöznek a szavakba. Csomókat fésülök hajadba. Tűkön ülve vár a kikelet. Fölvesz inged, várom levegyed. Labirintust szül a születés. Végtelen sík, zöld e temetés. Fal szamarat kóró, nem henyél. Húsodba fúrom: te én legyél! Óhaj Hold árama tüzel. Élőbe forog kő. Fölül erdő ered. Alattam folyó nő. Óriás szikla: magam. Ember-keménységű? Mikor kopsz semmivé s leszel szabad kék űr? Termés Gyümölcsérlelő türelemmel áll a fal. Nálunk az összes fal repedezett. Különben időnk lassan édessé aszal. De mi lesz, ha én csak megkeseredek?

Viola Szandra versei


Comitatus Folyóirat

Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek és prózák): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Segédszerkesztő (versek és prózák): Beri Róbert Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Brátán Erzsébet, Muhel Gábor Impressziók: Lengyel János Esszé: Nyírfalvi Károly, Szinay Balázs Recenzió: Nyírfalvi Károly Novellák: Hornyik Anna, Faragó Eszter, Harsányi Mónika, Varga Nóra Versek: Büki Mátyás, Sánta Zsolt, B. Tóth Klára, Szlafkay Attila A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való meg-rendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a [email protected] email címen lehet. Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött. Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szere-peltetnél folyóiratunkban! E-mail: [email protected]

Documents

Comitatus folyóirat II. évf. 3. szám