CR K L : ÁRV ÁK VONATA - img.alexandra.huimg.alexandra.hu/images/arvak_vonata_kisfuzet.pdf · vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe

Christina Baker kline: ÁrvÁk vonata2

COLOR

Fotó: Karin Diana

1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a középnyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és � atalságukat kemény munkával, szolgaságban töltötték.

Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike volt azoknak a gyerekek-nek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái.

A tizenhét éves Molly Ayer tudja, hogy csak azért nem kell bevonulnia a � atalkorúak börtönébe, mert közhasznú munkában segíthet kitakarítani az idős hölgy padlását. Miközben segít kiválogatni Vivian holmiját, rá kell jönnie, hogy a látszat ellenére sok közöttük a hasonlóság. Molly penobscot indián, akit kézről kézre adtak a nevelőszülők. Vivianhez hasonlóan őt is idegenek nevelték fel, s neki is választ kell találni néhány, a saját múltjával kapcsolatos kérdésre.

Christina Baker Kline regénye részletekben gazdag, nagyívű történetet mesél el, melyben egyformán szerephez jut a történelem, az egyéni kitar-tás, a váratlanul köttetett barátság lehetősége és a magunkban tartott titkok sorsfordító szerepe.

„Ez a regény két makacs, bátor nő története… A valahová tartozás, a család, az elfogadás iránti vágyról szól, no meg arról, mit kell tennünk ahhoz, hogy ezek a vágyak valóra is váljanak.”

Kathleen Kent

Borítófotó © Karina Simonsen / Arcangel Images

„Aznap reggel, amikor megérkeztünk a New York-i kikötőbe, akkora köd volt, és olyan borult volt az ég, hogy bár öcséimmel a korlát mellett álltunk, és meresztettük a szemünket, a szitáló esőben alig tudtuk kivenni a dokkok-tól nem messze álló Szabadság-szobor kísérteties alakját. (...) Nem voltak hullámzó búzamezők, és túlmérete-zett narancsokat se lehetett látni sehol. A komppal átmentünk Manhattan-be, az utcákat jártuk, anyámmal a holmink súlya alatt roskadoztunk, az ikrek hangoskodtak, hogy vegye fel őket valaki, apám hóna alatt bőrön-dök, egyik kezében egy térképet, a má-sikban a papírfecnit tartotta, melyen anyjának kacskaringós dőlt betűivel az állt: Mark Flannery, � e Irish Rose, Delancey Street. Miután jó néhányszor eltévedtünk, apám hagyta a térképet, és útbaigazítást kért a járókelőktől. A legtöbbször válaszra sem méltatták, elfordították a fejüket, egy fér� a földre is köpött, és arcát az undor kifejezése torzította el. De végül ráleltünk a hely-re – egy ír kocsma volt, éppoly lepusz-tult, mint bármelyik eldugott, kétes hírű hely Galway megyében.

Anyám, a � úk és én a járdán vár-tunk, míg apám bement. Az eső elállt: a nedves utcáról pára szállt fel a nyir-kos levegőbe. Ott álltunk az átázott, izzadságtól és � nom portól megkemé-nyedett ruhánkban, véresre vakartuk a fejünket (a tetűtől, ami ugyanolyan gyakori volt a hajón, mint a tengeri betegség), a lábunkat hólyagosra tör-te az új cipő, amit még nagymama vett nekünk az utazás előtt, de amit anyánk nem engedett viselni, mielőtt amerikai földre léptünk volna – és közben azon tűnődtünk, hogy ugyan hová keveredtünk.”

Christina Baker Kline az egyesült államokbeli Maine államban, Ang-liában, illetve az amerikai Délen nőtt fel. A Yale-en és Cambridge-ben, valamint a Virginiai Egyetemen szerzett diplomát. Fordhamben és a Yale-en többek között irodalmat és szépírást tanított. Férje az ame-rikai Közép-Nyugatról származik, s az ő családjának története ins-pirálta arra, hogy megírja az Árvák vonata című regényt, melyet több mint másfél millió példányban nyomtattak ki, és amely több mint huszonöt országban jelent meg. Az Árvák vonata több mint egy éven át szerepelt a New York Times és a USA Today, valamint a független amerikai könyvesboltok sikerlistá-in. Öt héten át vezette a New York Times bestsellerlistáját, és hosszú hónapokon keresztül szerepelt a leg-jobb három cím között. Egy viharos életű fi atal lány és egy sorsával megbékélt

idős asszony barátságának szívbe markoló története

Árvák vonataChristina Baker Kline

Ch

ristinaB

aker Kline

Több mint

1 MILLIÓeladott

példány

[email protected]

9 789633575086

ISBN 978-963-357-508-6

Arvak_vonata_burkolo_37_nyomda.indd 1 11/4/14 2:47 PM


CHRISTINA BAKER KLINE az egyesült államokbeli Maine Államban, Angliában, illetve az amerikai Délen nőtt fel. A Yale-en és Cambridge-ben, valamint a Virginiai Egyetemen szerzett diplomát. Fordhamben és a Yale-en többek között irodalmat és szépírást tanított. Férje az amerikai Közép-Nyugatról származik, s az ő családjának a története inspirálta arra, hogy megírja az Árvák vonata című regényt, melyet több mint másfél millió példányban nyomtattak ki, és amely több mint huszonöt országban jelent meg. Az Árvák vonata több mint egy éven át szerepelt a New York Times és a USA Today, valamint a független amerikai könyvesboltok sikerlistáin. Öt héten át vezette a New York Times bestsellerlistáját, és hosszú hónapokon keresztül szerepelt a legjobb három cím között.

Fotó: Karin Diana


1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény munkával, szolgaságban töltötték.

Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái.

A tizenhét éves Molly Ayer tudja, hogy csak azért nem kell bevonulnia a fiatalkorúak börtönébe, mert közhasznú munkában segíthet kitakarítani az idős hölgy padlását. Miközben segít kiválogatni Vivian holmiját, rá kell jönnie, hogy a látszat ellenére sok közöttük a hasonlóság. Molly penobscot indián, akit kézről kézre adtak a nevelőszülők. Vivianhez hasonlóan őt is idegenek nevelték fel, s neki is választ kell találni néhány, a saját múltjával kapcsolatos kérdésre.

Christina Baker Kline regénye részletekben gazdag, nagyívű történetet mesél el, melyben egyformán szerephez jut a történelem, az egyéni kitartás, a váratlanul köttetett barátság lehetősége és magunkban tartott titkok sorsfordító szerepe.

„Ez a regény két makacs, bátor nő története… A valahová tartozás, a család, az elfogadás iránti vágyról szól, no meg arról, mit kell tennünk ahhoz, hogy ezek a vágyak valóra is váljanak.”

Kathleen Kent

Egy viharos életű fiatal lány és egy sorsával megbékélt idős asszony barátságának szívbe markoló története


Spruce Harbor, Maine, 2011

A hatalmas rézkilincses, diófa ajtó előtt Molly el bi zony ta la -nodik. Visszafordul, és Jack tekintetét keresi, aki már az autó-ban ül, bedugta a fülhallgatóját a fülébe, és a kesztyűtartóban tartott szamárfüles Junot Díaz válogatott elbeszéléskötetet lapozgatja. Molly egyenesen áll, vállait hátraszegi, haját füle mögé simítja, blúzának gallérját igazgatja (napját sem tud-ja már, mikor viselt utoljára gallért, inkább csak nyakörvet hordott korábban), és odakoccantja a kopogtatót. Semmi válasz. Hangosabbat koppant. Majd az ajtótól balra észreve-

– részlet – Fordította: Sári B. László

Christina Baker kline


szi a csengőt és megnyomja. Hangos harangjáték fut végig a házon, és néhány másodperc múlva megpillantja Jack anyját, Terryt, amint aggódó arckifejezéssel siet feléje. Mindig el-képesztő Jack hatalmas barna szemeit anyja széles arcában, szétfolyó vonásai között látni.Bár Jack biztosította róla Mollyt, hogy anyja az ő pártján áll – „El se tudod képzelni, mióta készül már, hogy nekiálljon a padlás kitakarításának.” –, ő tudja, hogy a helyzet ennél bo-nyolultabb. Terry imádja egy szem fiát, és mindent megtenne érte, csak hogy boldognak lássa. Jack bármennyire is szeretné elhinni, hogy Terry teljes mellszélességgel kiáll a terve mel-lett, Molly jól tudja, hogy keményen meg kellett ezért őt dol-goznia.Amikor Terry ajtót nyit, alaposan végigméri Mollyt:– Hát, legalább alaposan összekaptad magad.– Kösz a bókot, már ha ezt annak szántad – motyogja Molly. Nem tudja eldönteni, hogy Terry munkaruhát visel-e, vagy csak ennyire unalmasan öltözik: fekete nadrágja, esetlen, fekete, gumitalpú cipője és öreges, barackvirág színű pólója lehetne ez is, az is.Molly egy hosszú, olajfestményekkel és aranykeretes metsze-tekkel szegélyezett hallon keresztül követi őt, lépéseik zaját a lábuk alatt futó, hosszú keleti szőnyeg nyeli el. A hall végében csukott ajtó.Terry fülét az ajtóra tapasztja, és halkan kopog:– Vivian? – nyitja résnyire az ajtót. – Itt van a lány. Molly Ayer. Igen, rendben.


Szélesre tárja a hatalmas, napsütötte, vízre néző, padlótól a plafonig könyvespolcokkal borított nappali ajtaját. Egy fekete belebújós kasmírpulóvert viselő öreg hölgy ül az ablakfülke előtt egy kopott, vörös karosszékben, erekkel gazdagon átszőtt kezét ölébe fonta, térdén skót kockás gyapjútakaró.Megállnak előtte, és Terry megszólal:– Molly, ez itt Mrs. Daly.– Üdvözlöm – mondja Molly, és feléje nyújtja kezét, ahogy apjától tanulta.– Én is üdvözlöm.Az idős asszony keze Mollyéba simul, tapintása száraz és hideg. Élénk, csontos asszony, orra keskeny, mogyorószín szemének pillantása fényes és metsző, mint valami madá-ré. Bőre vékony, szinte áttetsző, ezüstszínű, hullámos haját pedig kontyba fogta a nyakszirtjén. Arcát szeplők – vagy talán májfoltok – tarkítják. Kézfején és csuklóján erek egész hálózata fut felfelé, szeme körül szarkalábak tucat-jai ugrálnak. Mollyt az átmeneti menedékben bizonyult, Augustában található katolikus iskola apácáira emlékezteti (nem igazán illettek össze a nevelőszülőkkel), akik bizo-nyos szempontból őskövületnek, megint másként pedig a természetet meghazudtolva örökké fiatalnak tűntek. Aho-gyan az apácákat, úgy ezt az idős hölgyet is egyfajta dikta-tórikus aura veszi körül, mintha hozzá lenne szokva, hogy mindig az ő akarata érvényesül. És miért ne érvényesülne,


tűnődik Molly. Semmi kétség, hozzá van szokva, hogy mindig az ő akarata érvényesül.– Rendben, akkor a konyhában leszek, ha szüksége lenne rám – mondja Terry, és eltűnik egy másik ajtón át.Az idős asszony Mollyhoz hajol, arcára rosszalló fintor ül ki:– Hogy a fenébe sikerült ezt a hatást elérned? Mármint ezt a bűzös borz csíkot? – mondja, és végigsimítja saját halántékát.– Hát…Molly meglepődik, ezt még soha senki nem kérdezte meg tőle.– Szőkítem és festem.– És hol tanultad?– Láttam egy videót a Youtube-on?– A Youtube-on?– Az interneten.– Vagy úgy – emeli fel az állát. – Túl öreg vagyok már én az efféle huncutságokhoz.– Nem hiszem, hogy huncutságnak lehetne nevezni, ha egy-szer megváltoztatta azt, ahogy élünk – mondja Molly, majd annak tudatában, hogy sikerült máris egyet nem értenie le-hetséges leendő főnökével, kényszeredetten elmosolyodik.– Azt nem, ahogy én élek – mondja az idős asszony. – Elég időt rabló elfoglaltság lehet.– Mármint micsoda?– Amit a hajaddal csinálsz.– Á, nem vészes. Már egész’ belejöttem.


– Nem bánod, ha megkérdem, milyen az eredeti hajszíned?– Nem bánom – feleli Molly. – Sötétbarna.– Ami azt illeti, az enyém vörös – és Mollynak kell néhány másodperc, hogy felfogja, ősz hajával tréfálkozik.– Tetszik, hogy ilyen merészen nyúlt hozzá – vág vissza. – Jól áll magának.Az idős asszony bólint, és hátradől a székében. Nem bánja a tréfát. Molly úgy érzi, lekerült a válláról a súly.– Elnézést, ha faragatlannak tűnök, de az én koromban már nem kerülgeti az ember a forró kását. Elég jellegzetes a kül-sőd. Nem vagy te véletlenül, hogy is hívják őket, gót?Molly nem állja meg, hogy el ne mosolyodjon:– Hát, valami olyasmi.– És ha jól sejtem, ezt a blúzt is kölcsönkérted.– Hát…– Felesleges volt. Nem áll jól.Majd int Mollynak, hogy üljön le vele szemben.– Szólíts Viviannek. Sose szerettem ezt a Mrs. Dalyt. Mint tudod, a férjem már nem él.– Igazán sajnálom.– Ne sajnáld. Nyolc éve halt meg. Kilencvenegy éves vagyok. Nem sokan élnek már azok közül, akiket ismertem.Molly nem tudja, mit feleljen: udvarias dolog azt mondani, hogy vannak, akik fiatalabbnak néznek ki a koruknál? Nem gondolta volna, hogy ez a nő kilencvenegy éves, de nincs iga-zán összehasonlítási alapja. Az apja szülei meghaltak még


gyerekkorában, az anyja szülei soha nem házasodtak össze, és sose találkozott az apai nagyapjával. Az egyetlen nagyszülője, akire emlékszik, anyai nagyanyja, aki rákban halt meg, ami-kor ő hároméves volt.– Terrytől azt hallottam, hogy nevelőszülőknél vagy – mond-ja Vivian. – Árva vagy?– Anyám él, de én árvának tartom magam.– Bár gyakorlatilag nem vagy az.– Azt hiszem, hogy ha az emberre nem vigyáznak a szülei, akkor annak tartja magát, aminek csak akarja.Vivian hosszan méregeti, mintha azon gondolkodna, amit mondott.– Ám legyen – mondja. – Akkor mesélj nekem magadról!Molly egész életét Maine-ben élte le. Egyszer sem lépte át az államhatárt. Nyomokban emlékszik az indián rezervátumban eltöltött gyerekkorára, mielőtt még gyámság alá helyezték: a lakókocsi szürke falára, ahol a szüleivel élt, a közösségi házra, és a körülötte parkoló kisteherautókra, a Sockalexis Bingó Központra, a Szent Anna-templomra. Emlékszik egy fekete hajú kukoricacsuhéból készült bábura népviseletben, melyet ott tartott a polcán – bár jobb szerette a jótékonysági szer-vezetek révén karácsonykor a közösségi házban szétosztott Barbie babákat. Persze sosem a népszerűbbek jutottak el hozzájuk, mint a Hamupipőke vagy a Szépségkirálynő Bar-bie, hanem a ritkább furcsaságok, mint a Hot Rod Barbie, vagy a Dzsungel Barbie. Nem számított. Mindegy, milyen


furcsán is volt felöltöztetve, a vonásai mindig megbízhatóan ugyanazok voltak: a bizarr, tűsarkúra termett láb, a túlmére-tezett pofacsont és a lengőbordák nélküli derék, a sísáncra emlékeztető orrnyereg és a fénylő műanyag haj…De Vivian nem erről akar hallani. Hol is kezdje? Mit mond-jon el neki? Ez a probléma. A történet nem túl vidám, és Molly tapasztalatból tudja, hogy az emberek vagy visszaret-tennek tőle, vagy nem hisznek neki, vagy ami még rosszabb, sajnálni kezdik. Így hát hozzászokott, hogy a zanzásított vál-tozatot adja elő.– Nos – vágott bele –, apai ágon penobscot indián vagyok. Gyerekkoromban egy Old Town melletti rezervátumban él-tünk.– Aha. Akkor innen a fekete haj és a harci színek.Molly meglepődik. Még soha nem jutott eszébe ez a lehetsé-ges összefüggés: vajon tényleg így lenne?Egyszer nyolcadikban, ami igencsak kemény évnek bizonyult számára – dühös, üvöltöző nevelőszülők, féltékeny mosto-hatestvérek, egy csapat kegyetlen lány az iskolában – vett magának egy doboz tízperces L’Oreal hajfestéket meg egy Cover Girl elefántcsont színű szemceruzát, és átváltozott a családi fürdőszobában. Az egyik barátja, aki a Claire-nél dol-gozott a plázában, a következő héten megcsinálta a piercing-jeit: mindegyik fülébe egy sor lyukat, végig a porc mentén, az orrába egy szegecset, a szemöldökébe pedig egy karikát. (Bár az nem tartott sokáig, mert hamar elfertőződött, ki kel-lett venni, és pókháló alakú sebhelyet hagyott maga után). A


piercingekkel érte el, hogy kidobják a nevelőszülei. Külde-tés teljesítve.Molly folytatja a történetét: elmeséli, hogyan halt meg az apja, és hogy az anyja hogyan volt képtelen gondoskodni róla, s hogy került Ralph-hoz és Dinához.– Terry azt mondja, hogy közhasznú munkát szabtak ki rád. És azzal a briliáns ötlettel állt elő, hogy segíthetnél kitakarítani nekem a padlást – mondja Vivian. – Ez neked elég rossz üzlet, de ki vagyok én, hogy ezt megítéljem?– Ha hiszi, ha nem, kényesen ügyelek a rendre. Szeretem rendben tartani a dolgaimat.– Akkor még annál is furcsább vagy, mint ahogy kiné-zel – dől hátra Vivian, és összecsapja a tenyerét. – Hadd mondjak valamit. A te fogalmaid szerint éppen annyi idős koromban árvultam el, mint mikor te. Van bennünk hát valami közös.Molly nem tudja, hogyan reagáljon erre. Vivian azt akarná, hogy kérdezze erről, vagy csak úgy hagyja a levegőben lóg-ni a kijelentést? Nehéz megmondani.– A szülei – kockáztatja meg végül a kérdést – nem vigyáz-tak magára?– Megpróbáltak. Aztán tűz ütött ki… – rázkódik össze Vivian. – Olyan rég volt, szinte nem is emlékszem. Nos, mikor akarsz kezdeni?


new York citY, 1929

Maisie érezte meg legelőször. Nem hagyta abba a sírást. Egy hónapos kora óta, mikor anyánk beteg lett, velem aludt egy keskeny kiságyon egy apró, ablaktalan szobában, ahol az öcséim is laktak. Annyira sötét volt, hogy azon tűnődtem, mint oly sokszor már, hogy vajon ilyen lehet-e vaknak len-ni – mint ebben a mindent elnyelő ürességben? Alig lát-tam, talán csak sejtettem a már nyugtalanul mocorgó, de még alvó fiúk árnyát: Dominick és James, a hatéves ikrek egy padlóra hajított szalmazsákon kapaszkodtak egymás-ba, hogy melegségre találjanak.A kiságyon ültem, hátammal a falnak támaszkodva, s ahogy anya mutatta, Maisie-t a vállamon nyugtattam. Be-vetettem minden trükköt, ami működött korábban, hogy megnyugtassam: a hátát cirógattam, két ujjal az orrnyergét simogattam, apánk kedvenc dalát, a „My Singing Bird”-öt énekeltem halkan a fülébe: „Hallottam a feketerigót, a sárgarigót, a kenderikét / De a legédesebb dalt te dúdolod, kicsi énekes madaram.”De csak egyre hangosabban üvöltött, a teste pedig görcsbe rándult.Maisie tizennyolc hónapos volt, de olyan könnyű, hogy akár egy rongybabát is a kezemben tarthattam volna. Alig néhány héttel a születése után anyámat leverte lábról a láz, és nem tudta szoptatni, így azzal kellett beérnie, hogy lan-


gyos édesített vízzel, lassú tűzön főtt zabkásával, és – ha éppen megengedhettük magunknak – akkor tejjel táplál-tuk. Mindnyájan soványak voltunk. Ritkán került étel az asztalra, napok teltek el úgy, hogy nem jutott más, mint fagyott krumpliból készült, híg leves. Anyám egészségesen sem volt valami nagy szakács, de néha nem is nagyon törte magát. Amíg én meg nem tanultam főzni, többször előfor-dult, hogy nyersen ettük a krumplit a kosárból.Két évvel azelőtt hagytuk el Írország nyugati partján fekvő otthonunkat. Az élet ott is kemény volt; apánknak egész sor állása volt már, de mindegyiket elvesztette, és egyik sem volt képes eltartani bennünket. A Galway megyei Kinvara kis falujának egy kőből épült, fűtetlen, apró házában lak-tunk. A környezetünkből mindenki Amerikába menekült: a mesék főzőkrumpli nagyságú narancsokról, a napos ég-bolt alatt hullámzó búzamezőkről, vízvezetékkel és elekt-romossággal felszerelt, tiszta és száraz deszkaházakról szóltak. Munkalehetőség garmadával, csak jelentkezni kel-lett, és betölteni az állást. Apám szüleinek és nővéreinek utolsó jótéteménye az volt, hogy összeszedtek ötfős csalá-dunk számára egy óceánt átszelő hajóútra valót – bár az is lehet, hogy így próbáltak tőlünk és az örökös aggodalomtól megszabadulni –, így hát egy langymeleg tavaszi napon felszálltunk az Ellis Islandre tartó Agnes Pauline-ra. Jövőnk felé az egyetlen kapcsolatot egy apró papírfecnire firkan-tott név jelentette, melyet apám felszálláskor az ingzsebébe


csúsztatott: egy férfi neve volt, aki tíz évvel azelőtt emigrált, és most a kinvarai rokonok szerint New York városában egy jó hírű étterem tulajdonosa.Annak ellenére, hogy egészen addig egy tengerparti falucs-kában éltünk, még csónakban sem ültünk, nem hogy óceán-járó hajón. Dom öcsém kivételével, aki erős volt, mint egy bivaly, mindnyájan tengeri betegek voltunk szinte az egész út során. Anyámnak még rosszabb volt, mert a hajón derült ki, hogy várandós, és nem nagyon maradt meg benne az étel. Mindezek ellenére, mikor ott álltam az alsó taton a fedélköz-ben található sötét, zsúfolt kabinjaink előtt, és bámultam az Agnes Pauline oldalát nyaldosó olajos vizet, visszatért belém a remény. Arra gondoltam, hogy biztosan megtaláljuk majd a helyünket Amerikában.Aznap reggel, amikor megérkeztünk a New York-i kikötőbe, akkora köd volt, és olyan borult volt az ég, hogy bár öcséimmel a korlát mellett álltunk, és meresztettük a szemünket, a szi-táló esőben alig tudtuk kivenni a dokkoktól nem messze álló Szabadság-szobor kísérteties alakját. Hosszú sorokba terel-tek bennünket, hogy megvizsgáljanak, kikérdezzenek, meg-kapjuk a pecsétünket, majd végre több száz, az én fülemnek állathangnak ható nyelvet beszélő bevándorlóval együtt sza-badon engedjenek bennünket.Nem voltak hullámzó búzamezők, és túlméretezett naran-csokat se lehetett látni sehol. A komppal átmentünk Man-hattanbe, az utcákat jártuk, anyámmal a holmink súlya alatt


roskadoztunk, az ikrek hangoskodtak, hogy vegye fel őket valaki, apám hóna alatt bőröndök, egyik kezében egy térké-pet, a másikban a papírfecnit tartotta, melyen anyjának kacs-karingós dőlt betűivel az állt: Mark Flannery, The Irish Rose, Delancey Street. Miután jó néhányszor eltévedtünk, apám hagyta a térképet, és útbaigazítást kért a járókelőktől. A leg-többször válaszra sem méltattak, elfordították a fejüket, egy férfi a földre is köpött, és arcát az undor kifejezése torzította el. De végül ráleltünk a helyre – egy ír kocsma volt, éppoly lepusztult, mint bármelyik eldugott, kétes hírű hely Galway megyében.Anyám, a fiúk és én a járdán vártunk, míg apám bement. Az eső elállt: a nedves utcáról pára szállt fel a nyirkos levegőbe. Ott álltunk az átázott, izzadságtól és finom portól megkemé-nyedett ruhánkban, véresre vakartuk a fejünket (a tetűtől, ami ugyanolyan gyakori volt a hajón, mint a tengeri betegség), a lábunkat hólyagosra törte az új cipő, amit még nagymama vett nekünk az utazás előtt, de amit anyánk nem engedett vi-selni, mielőtt amerikai földre léptünk volna – és közben azon tűnődtünk, hogy ugyan hová keveredtünk. Az előttünk álló ír kocsma gyenge utánzatán kívül ebben az új országban semmi még csak nem is hasonlított az általunk ismert világra.Mark Flannery levelet kapott a húgától, és már várt bennün-ket. Apánkat felvette mosogatónak, és elvezetett bennünket egy olyan környékre, amilyet még sose láttam: magas tégla-épületek sorjáztak egymás mellett az emberekkel zsúfolásig megtelt keskeny utcán. Tudott egy kiadó lakást havi tíz dol-


lárért egy Elizabeth Street-i ötemeletes épület harmadik szintjén. Ott hagyott bennünket az ajtó előtt, mi pedig kö-vettük a lengyel főbérlőt, Mr. Kaminskit végig a járólappal borított lépcsőházon át fel a lépcsőn, a hőséggel és a cso-magjainkkal küszködve, s közben a kiselőadását hallgattuk a tisztaság, az udvariasság és szorgalmas munka erényeiről, aminek szerinte mi nyilvánvalóan mind híján voltunk.– Semmi bajom az írekkel, amíg bajt nem kevernek – har-sogta fennen. Apám arcára egy addig soha nem látott ki-fejezés ült ki, melyet azonnal megértettem: sokkot kapott, mert megértette, hogy ezen az idegen földön elég csak ki-nyitnia a száját, és már meg is volt az emberek véleménye róla.A főbérlő új otthonunkat vagonlakásnak hívta: mindegyik szoba egy másikból nyílott, mint ahogy a vasúti vagonok sorjáztak egymás után. Szüleim apró hálószobája, melynek ablaka egy másik épület tűzfalára nézett, volt a sor egyik végén, aztán következett a szoba, amin Maisie-vel és a fi-úkkal osztoztam, majd a konyha és a nappali, melynek két ablaka a zsúfolt utcára nézett. Mr. Kaminski meghúzott egy a konyha lemezplafonjáról lógó láncot, és máris pislá-kolni kezdett egy izzó, egy apró, maszatos kagyló fölé me-redő csapból jött a hideg víz, és volt ott egy gáztűzhely is. A folyosón, a lakáson kívül volt a vécé, melyen a szomszé-dokkal osztoztunk – a főbérlő elmondása alapján a gyer-mektelen német házaspárral, Schatzmanékkal.


– Csendesek, és ezt másoktól is elvárják – mondta, és köz-ben pofákat vágott, mert az öcséim nem bírtak magukkal, és nekiálltak lökdösni egymást.A kákán is csomót kereső főbérlő, a bágyasztó forróság, a baljóslatú szobák és a vidéki hangokhoz szokott fülemnek furcsa zajokból összeálló kakofónia ellenére újra elöntött a remény hulláma. Ahogy végignéztem szobáinkon, úgy tűnt, mindent tiszta lappal kezdünk, s magunk mögött tudhatjuk a kinvarai viszontagságokat: a csontjainkba ha-toló nyirkosságot, a nyomorult, szűk kunyhót, apánk ivá-szatát – vajon említettem már? – mely nem engedte, hogy egyről a kettőre jussunk. Itt apánknak munkát ígértek. Csak meg kellett húznunk egy láncot, és világos lett; csak meg kellett nyitni a csapot, és volt vizünk. Az ajtó előtt, a száraz folyosón mosdó és fürdőkád várt. Bármennyire is szerények voltak ezek a körülmények, az újrakezdés remé-nyével kecsegtettek bennünket.Nem tudom, ezeknek az időknek az emlékét mennyire be-folyásolja, hogy most milyen öreg vagyok, és mennyire em-lékszem akkori életkoromból kifolyólag: hétéves voltam, amikor elhagytuk Kinvarát, kilenc, amikor Maisie nem akarta abbahagyni a sírást – azon az éjszakán, mely még inkább megváltoztatta az életemet, mint hogy elhagytam Írországot. Annak a sírásnak a hangja még most, nyolcvan-két évvel később is kísért. Bárcsak jobban odafigyeltem vol-na arra, miért sír, minthogy egyszerűen csak megpróbáljam


elhallgattatni. Bárcsak jobban odafigyeltem volna!Annyira féltem, hogy életünk újra szétesik, hogy megpró-báltam figyelmen kívül hagyni azokat a dolgokat, amik a legjobban megrémítettek: hogy apánk változatlanul szeret-te az italt, s ezen az új helyszín sem változtatott, anyánk sö-tét hangulatait és dühkitöréseit, kettejük szűnni nem akaró veszekedéseit. Azt akartam, hogy minden rendben legyen. A mellkasomhoz szorítottam Maisie-t, el akartam hallgat-tatni, és azt suttogtam a fülébe: „there’s none of them can sing so sweet, my singing bird as you.” Mikor végre abbahagyta, megkönnyebbültem, és nem fogtam föl, hogy mint a kaná-rik a bányában, Maisie veszélyre figyelmeztet bennünket – és már túl késő volt.

Documents

CR K L : ÁRV ÁK VONATA - img.alexandra.huimg.alexandra.hu/images/arvak_vonata_kisfuzet.pdf · vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe