Kutatásmódszertan II.

Szemináriumdolgozat

Készítette:

Kovács Orsolya

KRE-BTK

Japán szak

III. évf.

Keresztény

hittérítés

Japánban

1. 1.   Xavéri Szent Ferenc élete és a Jézus Társasága megszületése

 

A jezsuita hittérítő, Xavéri Szent Ferenc (1506. április 7.-1552.december 3.), 1506-ban született a spanyolországi Navarra tartományban lévő Xavier-kastélyban, baszk nemesi család ötödik gyermekeként [1]. Szülei egyházi pályára szánták, ezért a párizsi egyetemre ment tanulni, ahol összeismerkedett Loyolai Szent Ignáccal, akivel később pápai jóváhagyással megalakították a Jézus Társaságát, amiből később lett a jezsuita rend. Tanulmányai alatt Magister Artium fokozatot szerzett. 1534. augusztus 15.-én Ignáccal és öt másik társával szegénységi fogadalmat tett. Azt is megfogadták, hogy még életükben egyszer elzarándokolnak a Szentföldre. 1536 telén útnak is indultak, de Velencében megtudták, hogy a törökök a Szentföldre vezető összes utat lezárták.  1537. június 27.-én pappá szentelték Velencében. Utána Ignáccal együtt Rómába ment, ahol III. Pál pápa fogadta őket, és 1540-ben megalakulhatott a Jézus Társasága, vagyis a jezsuita rend. 1538 novemberében arra kérték a pápát, hogy változtassa meg a szentföldi zarándoklatra tervezett tervüket. Így Róma püspökének tettek fogadalmat. Ferenc, aki kezdetben katona volt, először a Jézus Csapata nevet találta megfelelőnek az alakuló rend számára, de Ignác javaslatára inkább a sokkal hivatalosabb Jézus Társasága név mellett döntött.  III.Pál pápa 1540 tavaszán az új rendből két embert Írországba küldött, további kettőt pedig Portugál-Kelet-Indiába.  Ignác az egyik beteg testvér helyett Ferencet küldte Indiába.

1.ábra

Xavéri Szent Ferenc

[1] Nemeshegyi 2009:58.old.

1.1. Az indonéziai és indiai missziók

 

1541 áprilisában indultak útnak Lisszabonból. Ferenc később egy pápai iratot kapott, amely a Távol-Keletre induló missziók és misszionáriusok vezetőivé nevezte ki a jezsuitákat.  Tizenhárom hónap volt az utazás, beleszámítva a Mozambikban töltött téli időszakot, így Ferenc 1542. május 6.-én érkezett meg Goába.  Ott Ferenc azt tapasztalta, hogy a keresztény névnek szöges ellentéte a portugál hajósok és tengerészek magaviselete, ezért egyes-egyedül kezdte bejárni a falvakat és a negyedeket. Maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és a felnőtteket, úgy próbálkozott igehirdetéssel. 1542. szeptemberben a Comorin-fok körül élő gyöngyhalászok közé ment, akik közül mintegy 20.000 fő meg is keresztelkedett.  Ferenc vigasztalta őket a muzulmánok rajtaütésivel szemben és a katekizmust tanította nekik. Később a Travancorban élő halászok közül 10.000 főt szintén megkeresztelt. Több mint egy évet töltött a halászok között, és ha Goába új misszionárius érkezett, valakit mindig küldött hozzájuk közülük. Mivel Xavéri megbízatása a Jóreménység-fokától egészen Kínáig húzódott, a misszionárius nem maradhatott sok ideig Goában. 1545-ben már Malakka felé tartott. 1546. január elsején pedig a Molukka-szigetekre tartott, hogy segítsen az ottani keresztényeknek a muzulmánok betörésivel szemben. Másfél év múlva tért vissza Malakkára, ahol már hallott a felkelő nap országáról, Japánról.

1.2. Misszió Japánban

 

Malakkában Ferenc találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek menedéket. Ferenc találkozott egy szamurájjal, Jadzsiróval, aki megkeresztelkedett, és buzdította őt, hogy jöjjön Japánba[1] . Xavéri először Goába vitte Jadzsirót, és két társát, ahol tanította nekik a kereszténységet, és meg is keresztelte őket. 1549 áprilisában két társával egy kínai hajón útban voltak Japán felé [2]. Négy hónappal később a kis csoport Kagosimánál szállt partra. Az 1500-as években Japán daimjók háborúskodásának volt a színtere,de Ferenc először a kagosimai,majd a jamagucsi és funai daimjó engedélyével sikerrel hirdette az evangéliumot,és több száz japánt megkeresztelt. Európába lelkendező leveleket küldött, amikben a japánok jellemét és okosságát dícsérte. A daimjók először oda települtek, ahol a portugál kereskedőket szívesen látták[3].   Emiatt egy nagyúr 1571-ben létrehozta Nagaszakit, hogy oda vonzza a kereskedőket, majd utánuk a daimjókat[4].  Ha egy tartományban leváltottak egy daimjót, és helyette egy újat válaszottak, az udvartartásában rögtön megjelent egy jezsuita hittérítő[5]. Ferenc legendás nyelvtehetség volt. Lelkendező leveliben, amelyeket Ignácnak írt, szóvá teszi a nyelvtanulás nehézségét. Kijelenti, hogy „a japán az az ördög nyelve”. Hozzáteszi, hogy mintegy negyven napig tartott, amíg el tudta mondani japán nyelven a Tízparancsolatot. A nyelvből Ferencnek rengeteg félreértése támadt, és ez sok kellemetlenséget okozott neki a pontosságáról és rendszeretetéről híres országban. Levelei arról tanúskodnak, hogy a japánok műveltek, sokat adtak a külsőségekre, és nagyon kiforrott szokásrendszerük volt. Szívesen hallgatták Ferencet, sokat vitatkoztak, de nem voltak hajlandóak hinni. Még nehezebb volt a boncok térítése, mivel ők a kereszténységet a buddhista szekták egy újabb változatának tekintették[6] . Ha Ferenc az erkölcsi életüket támadó érvelésekkel állt elő, utána legnagyobb ellenségei lettek a misszionáriusnak.  Emiatt nem tudott Kagosimában nagy eredményeket elérni, habár egyes Kjúsú szigeti daimjók kereskedelmi és gazdasági érdekekből felkarolták az új vallást, és megparancsolták alattvalóiknak, hogy kövessék azt[7].  Ferenc terve az volt, hogy a következő évben Mijakót keresi fel, ahol a császár és a sógun is tartózkodik. Abból a

megfontolásból gondolta ezt, mivel biztos volt benne, ha megtéríti a császárt, akkor az egész nép meg fog térni. Csalódnia kellett azonban Mijakóban, mivel a császárnak nem volt igazi hatalma, a sógun pedig egy csecsemő volt, az igaz hatalom pedgi a földbirtokosok kezében volt, akikre – egyelőre – lehetetlen volt számítani.  Visszafelé jövet Jamagusiban – hosszasan vitatkozva a boncokkal és a tudósokkal – sikerült egy nagyobb csoportban kiváltania az érdeklődést a kereszténység felé, és elnyerte Bungo herceg támogatását és barátságát. Az ő engedélyével bármikor szabadon hirdethette az evangéliumot tartományában. Ferenc, amikor csak ellátogatott Bungo udvartartásába magára vette minden jelvényét és ruhadarabját, ami pápai vezetőként megillette, hogy így tiszteletet ébresszen a címekre és rangokra oly fogékony japánokban. Ferenc összesen másfél évet töltött Japánban, és a japán misszió nagy sikereket ért el[8].

2. ábra

Xavéri Szent Ferenc

 

Ennek a sikernek a csúcspontján Ferenc körülbelül ezerötszáz embert keresztelt meg, később mintegy 300000 keresztény élt az országban[9]. A Nyugathoz képest ez meglehetősen kis szám, de ez az eredmény vezette rá Ferencet a felismerésre, miszerint egy olyan fejlett kultúrájú országban, mint Japán, a missziót máshogy kell vezetni, mint például nyugati országokban.  Belátta az inkulturáció szükségességét, hogy az igehirdetőknek alkalmazkodniuk kell az adott ország kultúrájához, nézeteihez, és nem tűzzel-vassal kell terjeszteniük a hitet, hanem úgy, hogy meg kell ismerniük nemcsak az ország nyelvét, hanem a helyi kisebbségi nyelveket és érintkezési formákat is. Abba kell beleágyazniuk a keresztény

üzenetet, hogy az egyáltalán emészthető legyen és a nyugati kultúráktól lényegesen eltérő országokban gyökeret ereszthessen.

[1] Nemeshegyi 2009:58.old.

[2] Nemeshegyi 2009:58.old.

[3] Reisschauer 1995:78.old.

[4] Reischauer 1995:78.old.

[5] Reischauer 1995:78.

[6] Reischauer 1995:77.

[7] Reischauer 1995:78.

[8] Nemeshegyi 2009:59.

[9] Nemeshegyi 2009:59.

1.3. A kínai misszió terve

 

Később a jezsuita szerzetesek azt is belátták, hogy Japán Kínától kapta nemcsak írásrendszerének, hanem kultúrájának igen jelentős részét. Emiatt azt gondolták, ha Kína császárt megtérítik, akkor ennek hatására egész Japán meg fog térni. 1552. februárban Goába visszatérve Xavérire súlyos feladatok vártak, amik csak késleltették a Kínába való utazás időpontját.  Április 17.-én Malakkától egy portugál kereskedő segítségével szerette volna elérni célját, azonban a malakkai kormányzó – a további külföldi behatolásoktól félve – ellenezte a tervüket. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül utazik tovább. Augusztus végén érte el Kanton közelében San-Csao szigetét. Ott egy csempész hajójában szeretett volna behatolni az országba, de a kínai cserbenhagyta. A tél beköszöntével a portugál kereskedők mind elhagyták a szigetet, de Ferenc ott maradt egyedül. 1552. december 3.-án Ferenc láz következtében halt meg a reggeli órákban. A kíméletlen munka és mostoha körülmények miatt szervezete már nem volt ellenálló.

1.4. Alessandro Valignano és a Tensó-követjárás

 

Ferenc után a második legnagyobb hithirdető személyiség Alessandro Valignano (1530-1606) volt, akinek a missziós elvei már nagyon modernek voltak. Valignano belátta, hogy az újonnan megtért japánoknak sem könnyű Isten törvényeinek a megtartása. Több alkalommal három évet töltött Japánban, sürgette a bennszülött papság képzését, követelte, hogy a misszionáriusok sajátítsák el jól a japán nyelvet, kövessék a japán társadalmi szokásokat, templomépítésnél kövessék a japán szokásokat, és tartsák meg a japán udvariassági szokásokat[1].  Valignano gondoskodott kollégiumok és zeneiskolák alapításáról is, ahol a japán diákok nyugati zenét, latin nyelvet, és japán irodalmat tanultak[2].  1582-ben négy ifjú keresztényt vitt magával Portugáliába és Rómába. Ez volt a Tensó-követjárás (天正の使節 tensó kenó siszecu). Valignano rábeszélt három megtért kjúsúi daimjót, hogy küldjenek követséget Rómába. A négy 12-13 éves küldött 16 főnyi kísérettel 1582. február 20.-án indult útnak, és 1584. augusztusban érkeztek meg Portugáliába.

3.ábra

A Tensó-követség

Neveik:

 

Csidziva Miguel

Itó Manció

Nakaura Juliao

Hara Martinho

 

II. Fülöp spanyol király novemberben fogadta őket, majd Rómában XIII. Gergely pápa 1865. márciusban. XIII. Gergely pápa római polgárokká nyilvánította őket, majd ajándékokat adott nekik. 1586. áprilisban indultak vissza Japánba, de 1590.júliusban értek Nagaszakiban, ahol Tojotomi Hidejosi ekkorra már kiadta első keresztényellenes rendeletét 1587-ben[3]. Emiatt a keresztények helyzete egyre nehezebb lett, és a küldöttek is csak szűk körben számolhattak be élményeikről. A misszió után Valignano a négy japán fiatalt felvette a jezsuita rendbe.

[1] Nemeshegyi 2009:59.

[2] Nemeshegyi 2009:59.

[3] Nemeshegyi 2009:59.

1.5. A négy japán fiatal utóélete és halála:

 

1612. november 13.-án Nagaszakiban elhunyt Itó Mancio. 1629.október 23.-án meghalt Hara Martinho Makaóban, ahová a Tokugava-sógunátus száműzte őt. 1633. január 23.-án szintén Nagaszakiban elhunyt Csidziva Miguel, miután kilépett a jezsuita rendből. Még Nagaszakiban 1633.november 21.-én kínhalált halt Nakaura Juliao.

1. 1.   Rejtőzködő keresztények – Kakure kirishitan

 

1865. március 17.-én Bernard Petitjean Nagaszakiban rátalált néhány emberre, akik háromszáz éven át megőrizték és gyermekeiknek továbbadták a keresztény hitet. Lehettek vagy 30.000-en[1].  A simabarai felkelés óta (1637) titokban gyakorolták vallásukat, titkos szobákban és magánházakban. Szentjeiket és szentjeik szobrait úgy ábrázolták, mint például Buddha és a bóddhiszattvák szobrait. Imáik úgy hangzottak, mintha buddhista szútrák lennének, és több részt le sem fordítottak portugálból, angolból, és spanyol nyelvből, hogy

minél idegenebbül hangozzon a környezetüknek.  A Bibliát szájhagyomány útján adták tovább egymásnak, abból a félelemből, hogy a kinyomtatott változat esetleg a sóguni kormányzat kezébe kerül. A katolikus papság 17. századi kizárása miatt a Kakure Kirishitan-közösség saját tagjai közül választott papokat miséik levezénylésére.  Néhány esetben a közösség eltért a keresztény tanításoktól. Az imák jelentősége idővel elveszett számukra, és vallásuk egyhamar egyfajta őskultusszá fejlődött, ahol a tisztelt ősök a saját közösségükből származó keresztény vértanúk voltak.

4.ábra

Kakure Kirishitan-feszület.

Jézust,mint Buddhát ábrázolák a kereszt közepén

A Kakure Kirishitan-közösséget úgy is ismerték, mint „régi keresztények” (昔キリシタン), akik nem csak Nagaszaki környékén és Kjúsú szigetén emelkedtek ki, hanem Japán más

fontos területein is. A rejtőzködő keresztények többsége csatlakozott a katolikus egyházhoz, miután felhagytak a liberális szellemű, szinkretikus, és nem szokványos vallásgyakorlással. Néhány keresztény nem csatlakozott a katolikusokhoz, őket úgy nevezik, hogy Hanare Kirishitan (離れキリシタン), azaz elválasztott keresztények. A Hanare Kirishitan-közösség elsősorban az Urakami- és Gotou-szigeteken fordul elő.

[1] Nemeshegyi 2009:60.

5.ábra

Szűz Máriát mint Maria Kannont ábrázolják – bóddhiszattvának öltöztetve

1. A Hanare Kirishitan modern kori eltűnése

 

A kereszténység visszaállítását és Japán szekularizációját követően sok Hanare Kirishitan-leszármazás kihalt. Hagyományosan a fiatal fiúk az apjuktól tanulták az imákat és rituálékat, de amikor a háborús mozgósítás miatt a fiatalokat besorozták katonának és mindenki a városokba költözött, nem volt kinek továbbadni a hitet, és nem volt ki folytassa a közösségek munkáját. Egy kis ideig a Hanare Kirishitan-közösségekről úgy gondolták, teljesen kihaltak, a titkos tradíciók miatt. Nagaszaki prefektúrában egy csoport Ikucuki szigetén nyilvánosság előtt mutatta be rituáléit az 1980-as években: most pedig nézőközönség előtt mutatják be azokat, ez is mutatja a vallási párbeszédet, és a Hanare Kirishitan-közösség nyitását a világ felé. Ezekhez az alkalmakhoz viszont már kellenek kellékek, mint például színpad, és szobrok, mivel hagyományos japán népmeséket is elmondanak, ilyeneket az üldözött keresztények pedig soha sem készítettek. Christian Whelan felfedezett néhány Hanare-keresztényt a Gotó-szigeteken, ahol régen a Kakure-keresztények éltek. Csak két túlélő pap maradt a szigeten, mindkettő életkora 90 fölött volt, úgyhogy nem tudtak egymással beszélni. A megmaradt keresztények a szigeten szintén nagyon idősek voltak, és nem volt papjuk a közösségből, ezért egyedül imádkoztak. A Hanare-keresztények hagyománya a titkolózáson és az elrejtőzésen alapult, mégis beleegyeztek abba, hogy az antropológus filmre vegye őket készülő Otaija című dokumentumfilmje számára.

6.ábra

Védőszentjük, Maria-Kannon – megformázása egyértelmúen katolikus jegyeket mutat

2.2. Kakure Kirishitan a modern japán kultúrában

 

Shusaku Endo „Csend” című novellája a helyi keresztény közösségek szóbeli hagyományain alapul, mint néhány rövid története, az „Édesanyák”,és az „Unzen”.

Jaszuhide Itó elismert japán zeneszerző a Kakure-keresztények zenején alapuló művet írt Gloriosa címmel.

A Samura Champloo című animesorozat a simabarai-lázadáson alapul.

A Rurouni Kenshin című animesorozatban az egyik részt a Kakure-keresztények üldozése ihlette. A Fate/stay night című novella főhősnője, Rin Tohsaka a Kakure-keresztények leszármazottja.

3. A Simabara-felkelés  (島原の乱)

 

A Simabara-lázadás egy felkelés volt délnyugat-Japánban 1637-1688-ban. Többségében parasztok robbantották ki, de az eredeti ok a keresztény közösségek elégedetlenkedése volt. Jelentősége azért is fontos, mert ez után a felkelés után zárkózott el Japán teljesen a külvilágtól, és tiltott ki minden külföldit az országból, beleértve a hittérítőket is. A kereszténység betiltására is ez a felkelés adta meg az okot. Amikor a Macukura-klán elkezdte fejleszteni az új simabarai-kastélyt, az adókat drasztikusan megemelték, ami elégedetlenséget váltott ki a helyi parasztokból és a környéken élő gazdátlan szamurájokból. A keresztények elleni vallásos üldöztetés még tovább növelte az elégedetlenséget, ami egy lázadásban csúcsosodott ki 1637-ben. A Tokugava-sógunátus 125.000 fős sereget küldött a lázadás leverésére, és egy hosszú csata után a Hara-kastélynál megverte a lázadókat. A felkelés után a felkelők vezetőjét. Amakusa Shirót lefejezték, és a keresztényüldözést ezután erősen támogatta a sóguni kormányzat. Japán elzárkózott a külvilágtól és a keresztényeket hivatalosan is üldözték egészen az 1850-es évekig.

6.ábra

A Simabara-felkelés – A Hara-erőd ostroma

3.1. Kitörése

 

A környék gazdátlan szamurájai és az elégedetlen parasztság titokban találkozgatott, és kiterveltek egy lázadást. Ez 1637 őszén tört ki, amikor a helyi adóhivatalnokot, Hajasi Hjózaemont megölték. Ugyanakkor mások az Amakusa-szigeteken vertek tanyát. A felkelők hamar megnövelték erejüket azáltal, hogy mindenkit besoroztak magukhoz a környékről. Vezetőjüknek egy 16 éves fiatalt, a karizmatikus Amakusza Sirót választották. A felkelők támadást indítottak a Teraszava-klán Hondó és Tomioka kastélyai ellen, de mielőtt a kastély elesett volna, Kjúsú szomszédos területeiről seregek jöttek és visszavonulásra kényszerítették őket. Ezután a felkelők átkeltek az Ariake-tavon és elfoglalták Macukura Kacuie Simabara-kastélyát, de újra kiűzték onnan őket. Ezután a Hara-kastély területén gyűltek össze, ami az

Arima-család kastélya volt, mielőtt elköltöztek volna a Nobeoka-birtokra. Barikádokat építettek fából, a csónakból, amivel átkeltek a vízen és felszerelésükben ekkorra már volt fegyver, és élelmiszer, amit a Macukura-család raktáraiból loptak el.

3.2. A Hara-erőd ostroma

 

A helyi területek szövetséges csapatai a sógunátus parancsára megkezdték a Hara-kastély elfoglalását. Vezetőjük Itakura Sigemasza volt. Mijamoto Muszasi és Hoszokava Tadatosi szintén nagy sikereket ért el ebben az ütközetben. Az esemény,amikor az egyik paraszt egy kővel kiütötte lováról Muszasit csak az egyik feljegyzés ami bizonyítja,hogy részt vett a csatában. A sógunátus előszőr a hollandoktól kért segítséget, akik lőport adtak nekik. Nicolaes Couckebacker, a hiradoi kereskedelmi telep holland vezetője biztosította nekik a lőpor pótlását, és amikor a sógun hadai kérték, hajót és ágyút adott nekik. Személyesen kísérte el a hajó útját egy a Hara-kastélyhoz közeli helyre. Az ágyúkat már előbb elküldték és megkezdődött a kastély bombázása nemcsak az ágyúkból hanem a Ryp nevű hajón található ágyúkból. Ezek a fegyverek 15 napig 426-szor dördültek el, nagyobb eredmény nélkül, és két holland őrtornyot megsemmisítettek a felkelők.  A hajó a japánok kérésére visszavonult, miután a szövetséges csapatok ilyen üzeneteket kaptak a felkelőktől:

„Nincsenek bátor katonák a seregben, hogy harcoljanak ellenünk? Nem szégyellik magukat, hogy külföldiek segítségét kérték a mi kis kontingensünkkel szemben?”

7.ábra

A Hara-erőd romjai – a tenger felől nézve

 3.3. A döntő ütközet és a bukás

 

Itakura Sigemasza tett egy kísérletet arra, hogy bevegye a kastélyt, de megölték. Utána hamar megérkeztek még többen a sógunátus seregéből, Macudaira Nobucuna vezetésével. A felkelők a Hara-kastélyban hónapokig ellenálltak az ostromnak, és súlyos veszteségeket okoztak a sógunátusnak. Mindkét fél keményen küzdött a téli körülmények között. 1638. február 3.-án egy a felkelők által szervezett rajtaütés sikeresen megölt 2000 harcost Hizen területeiről. Ehhez a kis győzelemhez képest a felkelők hamar kifutottak az élelmiszerből és az egyéb tartalékaikból. 1638 áprilisára 27.000 lázadó állt szemben 125.000 katonával a sógunátusból. Április 4.-én a kétségbeesett lázadók megpróbálták őket megtámadni, ám visszavonulásra kényszerültek. Az elfogott túlélők és az erőd hírhedt fenntartója, Jamada Uemonszaku, együttes erővel felszabadították az erődöt, ami már kifutott élelmiszerből és lőporból. 1638. április 12.-én a Hizen tartománybeli Kuroda-család parancsára a hadsereg megrohanta az erődöt és hadifogságba ejtette a külső ellenállókat. A felkelők még mindig kitartottak, és nagy nehézségeket okoztak, amíg április 15.-én ki nem végezték őket.

3.4. A Simabaránál harcoló seregek

 

A Simabara-felkelés az első olyan katonai ütközet volt az ószakai csata óta, ahol a sóguni kormányzatnak olyan sereget kellett az ellenőrzése alatt tartania, amik Japán különböző területeiről származtak. Az első parancsnok, Itakura Sigemasza 800 embert tartott személyes ellenőrzése alatt, és helyettese, Macudaira Nobucuna pedig 1500 főt. Toda Udzsikane parancsnok-helyettes 2500 főt tartott fönn saját seregeiből. A simabarai területekről 2500 szamuráj szintén csatlakozott az ellenállókhoz. A sógunátus hadseregének nagyobb hányadát a simabarával szomszédos területekről szedték össze. A legnagyobb komponens, ami 35.000 emberből állt, és a Szaga tartományból volt, és Nabesima Kacusige parancsnoksága alatt állt. Másodikak a számok sorában a Kumamoto és Fukuoka területekről érkező seregek voltak: 23.500 ember Hoszokava Tadatosi és 18.000 ember Kuroda Takajuki vezetése alatt.  A Kurome-tartomámyból 8300 ember jött Arima Tojódzsi vezetése alatt, és Janagava-tartományból 5500 ember Tacsibana Munesige vezetése alatt.  A Karacu-tartományból 7570 fő Teraszava Atataka vezetésével, Nobeokából pedig 3300 fő Arima Naozumi irányítása alatt. Kokurából 6000 fő jött át Ogaszavara Tadadzane és Takada Matabei vezetésével, Nakacuból 2500 fő Ogaszavara Nagacugu vezetésével.  Bungo-Takadából 1500 fő Macudaira Sigenao, míg Kagosimából 1000 fő Jamada Arinaga irányítása alatt csatlakozott a felkelőkhöz. Az egyetlen nem kjúsúi hadsereg, leszámítva a hadvezérek személyes seregeit, 5600 fő volt Fukujama-tartományból, Mizuno Kacunari, Kacutosi, és Kacuszada irányításával. Volt még egy kisszámú sereg más egyéb területekről, 800 embert számlálva. Összesen, a sógunátus serege 125.800 fővel büszkélkedhetett, míg a felkelők erejét nem tudjuk pontosan. A harcolók számát 14.000 főre becsülik. Azokét, akik nem harcoltak, hanem elrejtőztek az erődben az ostrom alatt 13.000 főre. Az ellenállók hadereje 27.000 és 37.000 fő között volt, a töredéke volt a sógunátus hadseregének.

8.ábra

Az ütközetben résztvevő holland hajók (részlet)

3.5. A lázadás után

 

Az erőd eleste után a sóguni kormányzat lefejeztetett 37.000 lázadót és szimpatizánst. Amakusza Shiró levágott fejét Nagaszakiba vitték nyilvános kiállításra, és a Hara-erőd egészét porig égették a holttestekkel együtt. A sógunátus azt gyanította, hogy a nyugati katolikusok a felelősek a felkelés kirobbantásáért, ezért a portugál kereskedőket kiutasították az országból. 1639-re a szakoku, vagyis az elzárkózás politikája sokkal szigorúbb lett, és azt sokkal jobban komolyan vették. A keresztény vallás már addig is létező tilalmát most még jobban támogatták, és a kereszténység csak úgy maradhatott fenn Japánban, ha illegalitásban maradt (Kakure Kirishitan). A felkelés után a sógunátus egy másik intézkedése az volt, hogy kizárta azokat a családokat, akik katonai támogatók voltak, a területeikről követelt építkezésekből. Macukura Kacuie öngyilkosságot követett el, és a birtoka egy másik daimjó kezébe jutott, akit úgy hívtak hogy Kóriki Tadafusza.  A Terazava-család túlélte az intézkedéseket, de 10 év után kihalt utód hiánya miatt. (Katatakának nem volt örököse). A felkelés eredményeként a Simabara-félszigeten a falvak népessége jelentősen lecsökkent. Hogy fenntartsák a rizsföldeket, és újra benépesítsék a félszigetet, Japán más területeiről érkeztek bevándorlók.  Minden betelepítettet a helyi templomokban írtak össze, és a papok elvárták, hogy az újonnan érkezett emberek az adott templom vallását kövessék. A felkelés után a buddhizmust erősen támogatták a területen.  Egyes szokások meghonosodtak, amik a mai napig is szokatlanok maradtak a félsziget lakói számára. A Simabara-félsziget városaiban keverednek a különféle dialektusok, ami a Japán más területeiről való tömeges bevándorlásnak köszönhető. Az időszakos, helyi parasztlázadásokat kivéve a Simabara-felkelés volt az utolsó óriási katonai ütközet az 1860-as évekig.

Felhasznált források:

 

Ismerjük meg Japánt! – Bevezetés a japanisztika alapjaiba (2009)

Reischauer, Edwin O.: Japán története (1995)

Szentirmay József: Japán (útikönyv,1982)

Nyitott Szemmel: Japán (2010)

Morishima, Michio: Why has Japan ’succeeded’? – Western Technology And The Japanese Ethos. Cambridge University Press, 1982.

Buruma, Ian: A modern Japán (2006)

Reader, Ian: A sintoizmus.  Kossuth Kiadó,2000.

 

Internetes források:

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Xav%C3%A9ri_Szent_Ferenc

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tens%C3%B3-kori_k%C3%B6vetj%C3%A1r%C3%A1s

http://en.wikipedia.org/wiki/Kakure_Kirishitan

http://en.wikipedia.org/wiki/Shimabara_Rebellion