DESIRÉ - Tripoddesire_46.tripod.com/2003_5.pdfKosztolányi Dezsőné „Antoine: Hogy is kell kiejteni a neved? É-vel vagy e-vel? Desiré:Nem mindegy? Ezzel törődjenek a franci-ák,

DESIRÉ GONDOLAT & MÛVÉSZET

IRODALMI SZEMLE 2003, 5. SZÁM

désiré, -e megkívánt, óhajtott, vágyott; atteind-re a la perfection ~e eléri a kívánt tökéletességet;

Francia-magyar nagyszótár desire vágy(akozás); …~for knowledge tudás-szomj

Angol-magyar nagyszótár „Én is pajtás vagyok. Desiré (így szólítják akkori barátaink) kártyázni hív, bűvészmutatványok-kal szórakoztat. Az utcán is örökké játszunk. Gyakran Karinthy Frigyessel hármasban.”

Kosztolányi Dezsőné „Antoine: Hogy is kell kiejteni a neved? É-vel

vagy e-vel? Desiré:Nem mindegy? Ezzel törődjenek a franci-

ák, nekünk mások problémáink – és ezzel véget ér a nyelvlecke, csak nézzük a tájat.

Cseh Tamás-Bereményi Géza: Antoine és Desiré

„-Te pedig Desideria leszel, Desideria trónörö-kösnő. A Desirée nekik túl franciás, emellett a Desideria hatásosabb. Desideria latinul van, és azt jelenti: az óhajtott. Lehetne illőbb neve egy trónörökösnőnek, akit a nép maga választott?”

Annemarie Selinko: Desirée „A fiatal lány egyik esti sétája közben, egy útka-nyarodónál egy magas alakot pillantott meg; háttal fordulva feléje, mozdulatlanul támaszko-dott az út kőfalának, körvonalai fekete színnel rajzolódtak a violaszín égre. Amikor Desirée elé-je került, s egy percre visszafordult, úgy rémlett neki, mintha a férfi nadrágja – útkaparómunkás

volt – száz színesen ragyogó virágból volna ösz-szetűzdelve.”

Déry Tibor: A befejezetlen mondtat

TARTALOM

PODMANICKY SZILÁRD: Feltétlen emberek (részlet) ………………………….……………….… 3

SZABÓ BALÁZS: inmemoriam Pilinszky János (1921-1981) „A mélypont ünnepe” – Pilinszky és a zene ...……...…………...… 7

CSÉKA GYÖRGY: Bizonytalan hang, Az írás, Szakadás …….…………………………17

SZIRÁNYI GÁBOR: Variációk egy régi témára, Haiku, Szomorú vers ..……………… 19

PÁVAI RÉKA: Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában .. 21

ZSEKOV MÓNIKA: Zene és más művészetek – beszélgetések Zsekov Mónika beszélgetőtársai Kovács Sándor, Szokolay Balázs, Horváth Gábor .…………………..…..………..… 30

BRANKO MILJKOVIC: Szonett …..…………………………………..………….……………….. 36

LÁSZTITY NIKOLA: A poliszémia Branko Miljkovic “Szonett” című versében ……… 37

MICHAL AJVAZ: Koncert …………………………………………………………….…….. 41

ADAM ZAGAJEWSKI: Három hang, Cselló, Ahol a lélegzet ……………………………….. 43

CHARLES E. IVES: A megválaszolatlan kérdés kamarazenekarra vagy kamaraegyüttesre ………………………………………………….……45

ALMA MAHLER-WERFEL: Naplószvit ..……………………………………………………...………..46

FRIEDRICH HOMMEL: Prológus ..………………………………………………………………….54

D E S I R É I R O D A L M I S Z E M L E

S Z E R K E R S Z T I K Pusztai Ilona (felelős szerkesztő),

Csanda Mária, Muth Ágota Gizella, Medve A. Zoltán (szerkesztők)

L E V É L C Í M 1149 Budapest, Tábornok u.14.

E-mail: [email protected], [email protected]

ISSN 1417-2453

I L L U S Z T R Á C I Ó Az illusztráció válogatás a Kisgrafika 2002-es és a XI. Országos rajzbiennálé, Salgótarján

2002-es anyagából a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és a Magyar Grafikáért Alapítvány hozzájárulásával.

Címlapon: László Bandy: Külön

T I P O G R Á F I A Banditos

L E E N D Ő S Z E R Z Ő I N K N E K

A szerkesztők elfogadnak műfordításokat és tudományos tárgyú cikkeket a művészet és az irodalomtudomány köréből

-3-

Podmaniczky Szilárd: Paprikás tarhonya

A köd lassan ereszkedett a házra, Józsi bácsi az erkélyen tarhonyázott. Amíg a villa a szájához ért, megdermedt rajta a zsír. Mármint Józsi bácsin.

Az erkély az erdőre nyílt, mint mondtam, nyirkos idő volt, a fák kopaszan áll-tak, rajtuk száraz indák tekeregtek, a földet avar lepte barnán.

Még csak kilenc múlt, de Józsi bácsi imádta Márton tarhonyáját, amit teg-nap főzött, ezért a maradékra mentőöv nélkül vetette rá magát. A hagyma ízét kedvelte benne egy bizonyos mé-lységig, de ezt a mélységet szerette zu-hanórepülésben bejárni. A félköríves kolbászkarikák mint tűzpiros holdsar-lók lapultak a tányér fenekén, amit barna és kék ornamentika díszített.

Márton még elfáradtan aludt a tegnapi tarhonyafőzéstől. Egyszer azért ki-dugta fejét a takaró alól, és odaszólt Józsi bácsinak, hogy tegye be az ajtót, mert rámegy a fejére a köd. Józsi bácsi fogta az ajtót és betette a szobába, igaz, a sarokvasak halálhörgése Mártont még jobban fölébresztette, mint ma-ga a begomolygó hideg pára, de Márton nem a szavak embere volt, ezért in-kább aludt tovább, ahogy bírt.

A ház kisebbik szobájában Pesztonka lakott, egy aranyifjú vénlány, aki meg-mártózott már az élet sűrűjében, de nem maradt rajta semmi, jól lecsapatta magát minden oldalról. Az volt a szavajárása, hogy fogtok ti még egeret ker-getni dióhéjjal. Erre Józsi bácsi rögvest azt válaszolta, hogy neked meg el-ment az eszed, és ez most már hosszú távú.

A kis ház nem csatlakozott semmilyen faluhoz, ott állt az erdő szélén, és mindhárman boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Legalábbis azt hitték. Csakhogy ez a tél nagyon hosz-szúnak ígérkezett, és elfogyott már a sör is meg a szotyola is, nem volt min osztozni. Az az igazság, mondta Józsi bácsi, hogy mától fogva mindenki vizionálni fog, sört és szotyolát, de előtte még be-vágja ezt a kis kolbászos tarhonyát, beteszi, mint az ajtót. Jól van már, hor-kant föl Márton, hagyjál aludni, épp most vizionáltam egy egész hordó zöld veltelínit, de a dugót már nem bírtam kihúzni, mert beledumáltál.

Ekkor Pesztonka is előjött, bugyiban és trikóban aludt, megnyújtózott a pla-fon felé, és valahogy azt találta mondani, hogy szépen süt a nap. Márton erre fölkapta a fejét, és nem akart hinni a szemének: Józsi bácsi vakítóan izzott a teraszon. Pesztonka leült Márton ágya szélére: nyugodj meg, nyugodj meg, simogatta a homlokát, semmi baj Józsi bácsival, csak az a méregerős paprika...

DES IRÉ , 2003, 5.szám

-4-

A pulykanyak Józsi bácsi hangosan idézett a nappaliban egy úgynevezett Bingó pálma alat-ti karszékből: aszongya hogy, a pulykák imádják kicsinyeiket, melyeket hangjuk alapján tudnak beazonosítani. Ha támadás éri őket, például egy me-nyét ront rájuk, a veszedelmes pulykaanya kőkeményen nekiáll a menyét-nek, és többnyire elpusztítja. Mert a menyétnek egészen más hangja van, mint a kicsinyeinek. Viszont egy tudós megfigyelte, hogy egy bizonyos puly-ka, amikor a veszedelem elől feléje rohantak a kicsinyei, a veszedelmes puly-kaanya nem a támadót, hanem a kicsinyeit likvidálta szemvillanás alatt. A kísérletben megállapították, hogy ez a pulya süket volt.

Pesztonka szájából kiesett az almacsutka, és álmélkodásában rövidre zárva szája szegletét közölte, hogy most már érti, miért talált a pulykaaprólékban hallókészüléket; de ezzel még mindig nincs megoldva az éjcsbíó-adapter rej-télye, ami sem panírban, sem forró olajon futtatva nem fogyasztható a ropo-gós csirkeszárnyak között.

Márton a konyhában vezényelt, a kis kézi rádióból pattogva szólt a Boleró. Márton mintegy feltüzelte magát, és míg a leveshez felforrt a víz, megragadott egy hosszú, vaskos pulykanyakat, s ritmusosan rázkódva hadonászott a ze-nekar felé. A fagyasztott pulykanyak nedvdús vége jó levet engedett, amit Márton karmester, oda és vissza, a falra, illetve pólójára csapkodott.

Józsi bácsi a Bingó pálma alatt húsz oldalt lapozott, és amikor elkiáltotta magát, hogy na, ezt hallgassátok meg, egyszerre csak azt érezte, hogy valaki figyeli hátulról. A fejét oldalra kapta, de most is, mint ezerszer, a túl magasra szerelt konnektorhoz vágta a könyvet. A könyv szánalmasan lassan repült a konnektor felé, Józsi bácsi meg is unta egyhamar, visszavette, és olvasott to-vább. Majd mikor az álom cérnaszálai beszőtték szemét, kitépett egy tincset a hajából és berakta a könyvbe jelzőnek. Elbóbiskolt, feje félre rándult, ajkai ernyedten lógtak, mint két megfonnyadt lopótök a februári hóban.

Pesztonka leemelte a falról hullahoppját, hogy ledolgozza a derekára rakódott zsírszalagot, amely sehol máshol nem jelent meg rajta, csak ott. Álmaiban ezerszer látta már, hogy viszi két markos legény a vásárra, kétoldalt, mint két fülbe markolva-fogva a hájgyűrűt. Derekára igazította, és mert közönség nélkül nem bírt meglenni, elindult Márton felé a konyhába. Márton a Boleró ritmusára vonaglott, kezében a pulykanyakkal. Pesztonka besétált az ajtó-keretbe, de már nem maradt ideje a szájához kapni, elüvöltötte magát: Józsi bácsi, jöjjön azonnal, a Márton levágta a farkát tőből, megnyúzta, és önkívületben őrjöng a fájdalomtól...

Podmaniczky Szilárd: Feltétlen emberek (részletek)

-5-

A szobafestés Pesztonka hatalmas kartondobozzal a kezében meredten állt a folyosón. Szo-bájában még meredtebben az ágyra dobta. Festékeket hoztam, gondolta, pi-rosat, kéket, sárgát és zöldet, hogy átfessem a szobámat.

De amint ledobta a dobozt, megfordult, és érezte, itt valami nincs rendjén. Márton állt az ajtóban, s ahogy lassan húzta nyakából a sálat, mindjárt mondta is: mi a probléma? Az, válaszolta Pesztonka, hogy elcipeltem ezt a ro-hadt sok festéket, pedig én csak a színekre vagyok kíváncsi. Miért nem lehet csak külön színeket kapni, és akinek festékre is szüksége van, az vegye meg hozzá külön. Így például a takarékosság lehetne egy jó tulajdonságom.

Márton kalapácsot tartott a kezében, azzal ütögette a tenyerét: gondolod, hogy olyan ez is, mint amikor szöget ütsz a falba, és ha időközben rájössz, hogy ott nem lesz jó helyen a kép, már késő változtatni, a szög benne marad a falban?

Lehet, mondta Pesztonka, de az biztos, hogy ha a nyáron az erős napsütéstől kifakulnak ezek a színek, nem fogom majd észre venni, mert minden olyan lassan történik, és még évek múlva is azt fogom hinni, hogy szép és élénk színű a szobám, közben meg, ha eljön egy vendég, egy idegen, aki nem szo-kott, lehorgasztja a fejét, és azt mondja: hogy néz itt ki minden?

Százegy, százkettő, százhárom, hu, nyögte Józsi bácsi atlétában, gatyában, nyomta a fekvőtámaszokat a másik szobában, majd guggolásba ugrott, és elégedetten szólt a többiekhez: ha a pénzem romlik is, de én erősödni fogok; minden hónapban annyival több fekvőtámaszt csinálok, amennyi az infláció. Mire meghalok, lehet, hogy tönkre megy a gazdaság, de én bivalyerős leszek.

Meddig akarsz élni, kérdezte Pesztonka, és elővett egy piros festékdobozt.

Ez számomra mindig is beláthatatlan volt, de nem idegeskedem, mert tu-dom, mondta Józsi bácsi, hogy már így is szép kort éltem meg. De hagyjuk a magánéletemet! Jól hallottam, vendégek jönnek?

Csak feltételes módban, mondta Pesztonka, a színek miatt gondoltam.

Találjunk ki valamit, mert hamarosan este lesz, és még sehol nem tartunk, és ha jön egyáltalán valaki, az csak este jöhet, mondta Márton.

Hoztál-e ecsetet, kérdezte Józsi bácsi Pesztonkát, de már látta rajta, hogy nem, mert Pesztonka a falat nézte.

Akkor viszont nincs más megoldás, mondta Márton, beállítjuk az elektromos főzőlapot, és csukott ajtónál egyenként felrobbantjuk a festékdobozokat.

Jól van, mondta Pesztonka, de előbb kiviszem a fürdőszobába a szennyesei-met... A szövegek az író Feltétlen emberek c. könyvhétre megjelenő művének részletei.


-6-

Varga László: Cím nékül

-7-

Szabó Balázs „A mélypont ünnepélye” – Pilinszky és a zene1

in memoriam Pilinszky János (1921–1981)

Károlyi Amy az összemérhetetlenek összemérhetőségét egyedül lehető-vé tevő egyszerűsítéssel, találó me-taforával így határozta meg Pilinsz-ky és Weöres Sándor költészetének másságát:

Pilinszky mintha mindig egy hangon szólalt

volna meg, mondjuk, mint a hegedű. Ő szóló-

hangszer volt, Sándor pedig egy zenekar.2

Talán nem véletlen egybeesés, hogy Németh László a maga és fiatal barátja életútját összehasonlítva ugyanerre a képre talált:

Én mindig valami erőmet meghaladó, félig

nyerskőnek maradó tömbben véstem, kalapál-

tam, ő egy testetlen hangot igyekezett kihege-

dülni magából […]3

Nem lehet esetleges, hogy a költőnő és az író Pilinszkyről szólva egya-ránt zenei képzettársítást érzett a legérvényesebbnek — egy lírikussal kapcsolatban ez egyáltalán nem magától értetődő. Pilinszky eseté-ben kiváltképpen nem az. Czigány György írja:

Pilinszky verseiből (e versek mély dallamossá-

ga más jelenség) nem következtethetünk arra,

hogy számára fontos a zene. Zenéről, zeneszer-

zőről írt verse – ez nem csoda – egy sincsen.4

Ugyanakkor — e sommás megálla-pításnak ellentmondva — közis-mert, hogy alakjához eltéphetetle-

nül tartozott hozzá a zene, sőt, an-nak olyan eredeti szemléletével rendelkezett, mely a körébe tartozó hivatásos muzsikusok számára is figyelemreméltó megállapításokat érlelt. Kocsis Zoltán mondja:

Úgy érzem – amiért nem tudok elég hálás lenni

neki – hogy a zenén belül is olyan dolgokra irá-

nyította rá a figyelmemet, amelyeket magamtól

nem vettem volna észre, és amiért Őt sok pro-

fesszionális zenész megirigyelhette volna.5

E látásmód egyediségéből fakad, hogy Pilinszky a zenéről szóló, de a szoros értelemben vett szakszerű-ségen felülemelkedő gondolatai vi-lágának alapvető titkait leplezik le: zenéiről szólva sokkalta többről, a teljes Pilinszky-jelenségről is be-szélni kell és lehet.

* * * Pilinszky életművében — s nem is elsősorban lírájában — számos he-lyen találni zenével kapcsolatos megnyilatkozásokat. Az utóbbi idők kutatásai egyre határozottabban hívták fel a figyelmet arra, hogy művének egészében mind az Új Ember katolikus hetilap köteléké-ben végzett publicisztikai tevékeny-sége, mind a vele készített interjúk gyűjteménye a korábbiakban rájuk irányulónál sokkal nagyobb figyel-met érdemel:6 ezek a cikkek és be-


-8-

szélgetések ugyanis gyakran a ké-sőbbi versek vagy színművek a-lapjául szolgáló élményanyag első megfogalmazásait rejtik, számos esetben a líra végletes sűrítettségé-ben tömörített, a sokszoros áttéte-lek mögött eltűnő, nehezen értel-mezhető gondolatmenetek gondos és részletező kibontásával.

Zenei témájú írásai — nyilatkozatai e hangsúlyozottan személyes háttér miatt nem tekinthetők hivatásos szintű zeneesztétikai alapvetések-nek — erre Pilinszky egyébként so-ha nem is törekedett. Bach János-passiójáról 1963. április 21-én írott cikkében így fogalmazott:

Nem vagyok zeneesztéta, amit leírok, a tegnap

hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon,

ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfo-

gan.7

Ugyanakkor mondandója teljes fél-reértéséhez vezethet, ha e kijelenté-sébe belekapaszkodva írásait – be-szélgetéseit bevallott tájékozatlan-sága miatt a szakember számára végül csupán mellékes jelentőségű élményanyag közreadásának te-kintjük. Hét évvel később ugyanis, 1970. december 1-én, egy Czigány Györggyel készített rádióbeszélge-tésben (miután feltárta a zenéhez nagy belső ellenállások leküzdésén át vezető útjának rejtett állomása-it), a két nyilatkozat között eltelt é-vekben folytatott állandó zenehall-gatásra utalva már jóval árnyaltab-ban határozta meg időközben mó-dosult álláspontját:

Úgyhogy ma azért, ha nem is értek a zené-

hez, de hogy a zene bizonyos pillanatai mit

jelentenek, és hova juthatott el a zene, mi-

lyen régiókba tudott behatolni, arról azért

van némi képem.8

Majdnem egy évtizeddel később, 1979. október 17-én Szigeti István mikrofonja előtt pedig egyenesen elgondolkodtató súllyal szögezte le:

A zene számomra több mint az irodalom, és

több mint a filozófia.9

E három, az életút egymást követő szakaszát – állapotát megvilágító nyilatkozat alapján minden kétsé-get kizáróan kijelenthető: a zenei tárgyú írások és beszélgetések nemhogy nem mellékes jelentősé-gűek, ellenkezőleg, állandóan nö-vekvő súlyúak, általános érvényű-ek és egyenesen a Pilinszky-életmű központi kérdéseihez vezetnek — mert lehetőséget teremtenek arra, hogy zeneszerzők és remekműveik kapcsán válaszokat fogalmazzon meg reájuk.

* * * Pilinszky világát sajátos törvények működtetik és kormányozzák: szűk határok között, ámde annál na-gyobb mélységekbe hatolva, mindig egy nullpontra vonatkoztatja, téte-lezi és fejezi ki magát. Ez az állan-dósult, jelképpé vált szellemi moz-dulat a Pilinszky-jelenségnek — az életművet külső jegyeiben is meg-határozva és összetéveszthetetlenül egyénivé avatva — szilárd belső egységet kölcsönöz. Ez az egység természetesen nem jöhetne létre, ha a személyiség és a világkép, a dolgok érzékelésének sajátos össze-olvadása ezt egyfelől nem tenné le-

Szabó Balázs: „A mélypont ünnepe” – Plinszky és a zene

-9-

hetővé, másfelől nem követelné meg, jelenléte ugyanakkor egy kez-detben mellékesen jelentkező, egy-re nagyobb erővel érvényesülő, vé-gül uralkodóvá váló benyomást tesz olvasójára: egyes problémakö-röket kiemelt jelentőséggel kezelve arra a kétségtelenül nem alaptalan felismerésre vezeti, hogy Pilinszky bármilyen témáról szól, lényegében mindig ugyanarról a néhány dolog-ról beszél.

Ez a tényszerű megállapítás igaz is, meg nem is. Igaz abban az értelem-ben, hogy a Pilinszky gondolkodá-sát meghatározó erővonalak végig-követése után az őt leginkább fog-lalkoztató problémák tömegéből va-lóban kiemelkedik néhány olyan gondolati mag, melynek vonzása maga köré rendezi világának egyéb területeit. Kevésbé helytálló viszont az értelmezésüket elkerülhetetlenül követő felismerés fényében: e pon-tok vizsgálata a tétellé merevítő egyszerűsítés alól az utolsó – döntő pillanatban mindig kivonó, gazdag belső rétegezettségüket tárja fel.

Mármost tagadhatatlan: az, hogy az életműben ilyen állandó vonat-koztatási pontok határozhatók meg, az elemző számára csábító le-hetőségeket kínál bizonyos mérték-ben öncélú szellemi műveletek el-végzésére — ezeknek a gondolati magoknak az erőtereiben tetszőle-ges számú és hosszúságú gondo-latsort lehet Pilinszky-idézetekből abban a biztos tudatban összeállí-tani, hogy azok hosszabb – rövi-debb úton át végül mindig vala-mely központi jelentőségű axióma-Rómába fognak vezetni. Emiatt vi-szont egyetlen, pl. a zenéről vallott nézeteit teljes egészében és végér-vényesen felölelő gondolatmenet

aligha fogalmazható meg: más idé-zetekkel más ösvényen ugyan, de ugyanabba a célba érkezne az elemző.

Ez a személyiségére jellemző, ön-maga kijelölte szűk körökben tájé-kozódó érdeklődés — jellege miatt elkerülhetetlenül — megnyilatkozá-sain félreismerhetetlen, előítéletek-től – elfogultságoktól sem mentes, rendszerezetlen és sok szempont-ból hiányos ismeretanyagra utaló jegyeket hagy. Ismét a zenére vo-natkoztatva: a publicisztikában, a beszélgetésekben és a levelezésben soha nem a zenetörténet egészéről, hanem számára ilyen - olyan okból fontos zeneszerzőkről esik csupán szó. Olyan komponistákról, akik-nek élete és műve Pilinszky számá-ra az események hátterében állan-dón hangzó cantus firmus-szá, mozdíthatatlan viszonyítási ponto-kat kínáló kánonná vált.

A Pilinszky kánona című Radnóti Sándor-tanulmány10 a következő-képpen határozza meg a kánon fo-galmát:

Azt hiszem, hogy mindenki, aki részese egy

kultúrának, bizonyos katalógussal rendelkezik,

azoknak az olvasmányoknak, műveknek, kultu-

rális látványoknak, jelentős alkotásoknak a ka-

talógusával, amelyek fontosak számára, s ame-

lyeknek érvényességet igényel az egész kultú-

rában, sőt, amellyel azonosítja azt a kultúrát,

amelyet a sajátjának tekint.11

Más szempontot érvényesít megha-tározásában Szegedy Maszák Mi-hály:

Az időbeliségből kiindulva a kánont elvárások

intézményesedett nyelvtanának lehet nevezni.


-10-

Olyan értelmező eljárások rendszerének, ame-

lyek segítségével egy közösség fenntarthatja sa-

ját értékeit.12

Melyek azok az alkotók és művek, akik és amelyek Pilinszky kataló-gusában helyet kapnak, melyekkel szemben elvárásokkal lép fel, me-lyeket értelmez? E tekintetben ő maga helyezett el számos útjelzőt. Radnóti Miklósról szóló, az Élet és Irodalomban 1974. november 2-án megjelent rövid tanulmányában a következőket írja:

Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egy-

szerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem iro-

dalom- vagy kultúratörténeti nevekké. Szá-

momra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy

szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint

Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy

Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tu-

dom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és

egyetemes „valami”, mint amikor módomban

áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis.

Szótári szóvá válni csak valami egyszeri,

kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes.

Valaki vagy valami. Mindegy.13

Az idézett listát néhány névvel még tovább lehet bővíteni. A filozófusok közül mindenek előtt Simone Weil, majd Pascal, Kierkegaard, aztán két kortárs színházteremtő mű-vész: Grotowski és Robert Wilson nevével. A magyar irodalom nagyjai közül Vörösmarty, Arany, Németh László és József Attila, a világiroda-lomból E. Brontë, a kortársak kö-zül Camus, kisebb mértékben Beckett, angol fordítója, Ted Hug-hes és felesége, Sylvia Plath, vala-mint Pierre Emmanuel és Gabriel Marcel érdemel említést. Mi dönti

el, hogy ki kerüljön be ebbe az „iga-zak szövetségé”-be?14 Radnóti Sán-dor mondja:

[...] az a nagyság, amely megengedi, hogy e lis-

tába bekerüljenek ezek a nevek, ugyanakkor a

kicsinységgel azonos. Az emberi kultúra legje-

lentősebb alakjai, „világmodellek”, de ugyan-

akkor „új mezítelenségi fokra” jutnak el és e

nagy redukció révén válnak kicsinnyé.15

Pilinszky számára ezek az alkotók többet jelentenek, mint a szoros ér-telemben vett művészi nagyság megtestesüléseit: esetükben olyan emberi - szellemi minőségekről, o-lyan példának tekintett életutakról van szó, melyekhez (miközben ér-telmezi őket) állandóan hozzámér-heti a magáét. Ugyanakkor, az „el-várások” szempontjából érdeklődé-se furcsán egyoldalú: választott mestereinek csak azokat az üzene-teit látszik érzékelni, melyek egybe-csengenek saját mondanivalójával — mint ahogy (számos visszaemlé-kezés tanúsága szerint)16 a vele folytatott beszélgetésekben is első-sorban önmagára figyelt.

Ugyanebből a sajátos alapállásból közeledett a zenetörténet halhatat-lanjaihoz is. Mindenekelőtt Bach-hoz, aztán Mozarthoz, Schubert-hez, Bartókhoz, Chopinhez és Beet-hovenhez — a zenei „igazak szövet-ségét” ők alkották Pilinszky szá-mára. Ezt a kört a minőség alapján választotta ki magának, hiszen mint mondta:

A minőségekről tudjuk, hogy egyedül ők

nem zárják ki egymást. Az, hogy megértem

Bachot, elmélyíti Beethoven-ismeretemet

is.17


-11-

Kánonjának összetettségére jellem-zően ugyanakkor, s az eddigiek u-tán talán nem meglepő módon, a „számomra fontos” engesztelhetet-lenül követelő igénye vezette továb-bi zenei tájékozódásában is — ha-sonlóan az irodalom vagy a filozófia előbb felsorolt nagyságaihoz fűződő kapcsolatához, e kitüntetett élet-műveket sem egységükben ragadta meg, hanem időszerű mondaniva-lója vonzásának engedve tovább válogatott bennük.

* * * A zenei „igazak szövetségéből” Pi-linszky számára vitathatatlanul Bach volt az első az egyenlők kö-zött. Talán róla írt a legtöbbet és a legtöbbfélét: kritikát, meditációt, kurta naplójegyzetet. Ezektől az írásoktól induló olvasója azonban — mintegy a labirintus kijelölte út-nak akaratlan is engedelmeskedve — ismét és ismét, elkerülhetetlenül Pilinszky világának tartóoszlopai-nál találja magát. A most követke-ző, több forrás alapján összeállított gondolatmenet ezért, ha tárgysze-rűen mindig visszatér is hozzá, nem csak a költő Bach művészeté-ről, ill. általában a zenéről vallott nézeteinek, hanem teljes személyi-ségét és művét meghatározó alap-elveknek is hordozója.

A várakozás szentsége című, 1975-ben írott esszéjében a következőket írja a János-passióról:

A felületen az ember köznapi életét mindenkor

könyörtelenül meghatározza az idő három —

múlt, jelen és jövő —, látszatra összebékíthetet-

len fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben.

Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség,

hogy tér és idő mechanikus határait képes el-

mosni a minőség, a jóság, a szépség és az igaz-

ság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a

nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokza-

tos módon attól nagyok, hogy többek közt al-

kalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékez-

zünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját

hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból?

A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhe-

tetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés,

és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egy-

szerre szól mindenfelől.18

Az életmű belső egységének bizo-nyítéka: a következő idézet 12 évvel az előbb olvasott előtt keletkezett, mégis annak folytatásaként hat. Ismét csak a János-passió kapcsán másfelől, esztétikai, egyben filozófi-ai alapállásból kiindulva közelít ah-hoz a mélyben rejtőző lényeghez, amelyet az előbb az idő függvényé-ben értelmezett,19 hogy meditáció-jának végén ugyanahhoz a célhoz, az időtlenséghez érkezhessen:

Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi ro-

mantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, fele-

selő dialektika. Semmi keresés: csupa találat!

Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a

központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a

zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül

is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek

lendülete a leghatalmasabb, a „legizgalma-

sabb”. […] Örökös megérkezés ez a muzsika, s

ezért nincs benne semmi szorongás, ezért meré-

szel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston

gondolta az öröklétet: örök útbanlét Istenhez.

Bach zenéje is: amit elhagy, azt sem veszítheti


-12-

el. A „centrum zenéje” örökös birtoklás és di-

csőséges szegénység egyszerre.

Másik csodája: a fenséges és az intim ál-

landó jelenléte. Változásuk se változatosságot

jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egy hely-

ben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja

le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról

szólnak. […] Romantikusan kereső szívünkre

induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van

egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk

jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanat-

nyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan di-

csősége. De ez a dicsőség már nem is az övé.

Mire a passió zárókórusa fölzeng, magát a Fiú

által megdicsőített Atyát idézi, vitális Isten-érv

e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a

harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lénye-

gében az egész mű végig ugyanarról szól,

ugyanarról egyre forróbban, egyre időtleneb-

bül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit

az első ütemeiben már közölt velünk, az az

utolsókban váljék vadonatújjá. Most már akár

abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk

dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.20

Mi ez az időtlenséggel jellemzett, mozdulatlan központ, mely köré a passió zenéje szerveződik? A Bach-élmény leírása ezen a ponton köz-vetlenül Pilinszky világának egyik alapelvéhez vezette az olvasót. Mit ért Pilinszky centrumon?

A bizonyosságra való törekvés — úgy tűnik — az ember nagy és kö-telező iskolája. Az örök bizonyta-lanság elfogadása viszont mintha az ember örök nagy próbája lenne. Szépen mutatja ezt a hős példája. Hősiessége egyenes arányban nő tettének nagyságával és sikerének bizonytalanságával. […]

S ez a „nullpont” valami módon benne van minden igaz cselekede-tünkben, gondolatunkban, mun-kánkban, mindegy kiengesztelésül eredendő bukásunknak, személyes eltévelyedésünknek. Ez az a bizo-nyos „nehéz óra”, aminek átélése nélkül nincs igazi öröm, nincs igazi alkotás. Mondják, a hosszútávfutó-nál is van egy bizonyos „0-pont”, amikor tagjai halálosan elnehezed-nek, de amit ha sikerül legyőznie, egyszeriben mintha ellenállás nél-küli közegben találná magát. Ezen-túl mintha szél emelné, s már nem is ő, hanem a pálya futna alóla. A futásába beépült vereség röpíti elő-re.

Az ember elkezd valamit, aztán be-lebukik, s ha mégis megkapja a be-fejezés ajándékát, az már tökélete-sen ingyenes. Az ember történeté-nek, legalábbis valódi történetének ez az alaptörvénye, alapstruktúrá-ja. Személyes erőfeszítés, majd a holtpont kétségbeejtő magányossá-ga, s ha igen: a „befejeztetett” vagy az „elvégeztetett” kegyelmének in-gyenessége.21

Maár Gyula készítette televíziós in-terjújában, 1978. október 16-án, a világ megismerésére, mint filozófiai problémára vonatkozóan feltett kérdésre válaszolva így magyarázta tovább előbb lefektetett tételét:

Tehát nem lefogalmazom a világot… megfo-

galmazom, hanem… valamiféleképpen megis-

métlem a keletkezést. Nem én ismétlem meg,

az ismétli meg önmagát, ugye azzal a régi for-

dulattal, hogy a mű akkor kezdődik, amikor ön-

magát kezdi írni… ez ugyanaz. Na most itt…

és ha egyszer elindul ez a sarjadás egy művön

belül, akkor majdnem jó — és ez most ellene

mond annak, amit idáig elmondtam —, majd-


-13-

nem jó, hogy előtte én írtam, én fogalmaztam,

mert a hirtelen föllépő keletkezés vagy sarjadás

— tehát, amikor a mű önmagát kezdi írni —

visszavetül és megváltja a megfogalmazott

anyagot.22

Az emberi erőfeszítéstől függetlenül „önmagát író mű” gondolata az al-kotó feladatát az állandóan a mély-pontra irányuló, a tudatos gondol-kodás béklyóit levető, türelmes és elmélyült figyelemben jelöli meg. 1976-ban, az Egy lírikus naplójából című esszéjében így írja le ezt az állapotot:

A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és

újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megis-

mételni azt a rendkívüli monológot, amit a cse-

csemő folytat egy-egy különálló tárggyal az

összefüggések mindennemű könnyítése nélkül.

Egy gyerek monológja a világ szüntelen kelet-

kezésével érintkezik, míg a felnőttek menthe-

tetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de

kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek

bármit is elhelyezni és megérteni. A fölnőttség

— ha ugyan sikeresnek nevezhető — a konst-

rukciók táguló körében él. Egy csecsemő ön-

magában néz meg mindent, s így, ha nincs is

áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül töb-

bet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a

világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a

mienk; a gügyögés az övék, de amíg egy mű-

vész — legyen bár a megértés és az összefüg-

gések embere — csakugyan művész, újra és új-

ra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra

és újra arra a zérópontra kívánkozik vissza,

amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe ven-

ni.23

Hogy mi a semmi, s e fogalom el-fogadott jelentésének önmagában ellentmondva hogyan lehet mégis gondolati síkon megragadni és le-képezni azt — ez a kibékíthetetlen ellentéteket egyetlen mozdulattal összemarkoló, egyben feloldó gesz-tus Pilinszky költészetének egy-szerre jelképe és megértésének kul-csa, ugyanakkor az előbb vázolt művészi feladat gyakorlati meg-valósításának is programja:

Mondjuk, a költői munka, szerintem, az egy-

szerre rendkívül passzív, abszolút passzív és

abszolút aktív… a vadász, amely hihetetlenül

aktív figyelem és várakozás és semmittevés. De

akkor, amikor a vad megjelenik, abban a pil-

lanatban a koncentrálás maximuma. Na most ez

körülbelül az, ami a gondolkodásé is: az igazi

gondolkodás az a semmire koncentrál — tudni-

illik mindaddig, amíg tudod még, hogy mire

koncentrálsz, addig ismert dologra koncent-

rálsz. Tehát csak a problémát szűkíted – szűkí-

ted mindaddig, amíg már nem tudsz semmit. És

akkor a semmire koncentrálsz. Tehát az igazi

gondolkodás az a semmit se gondolás, de egy

problematika közepébe érve, és ott megragadva

a semmit. Na most, ebből a semmiből vagy ki-

jön a felelet — tehát az a fajta összegezés, amit

nem tudnál a részletekből összerakni —, vagy

nem. Ez a vadász esélye…24

A „problematika közepében” a vi-har szemeként helyet foglaló „sem-mit nem tudás” itt tehát, helyzeté-ből fakadóan tulajdonképpen docta ignorantiát, tudós tudatlanságot je-lent; a részletekből összerakhatat-lan egész gondolata, ill. a várako-zásban váratlanul és kegyelemsze-rűen megjelenő felelet azonnali és közvetlen kimondására való törek-


-14-

vés pedig Pilinszky esztétikájának kettős alapköve. Ez az összefüggés alakítja alkotói módszerét:

Mit lehetne itt… itt, itt nagyon nehéz. Nézd, ha

— nagyon primitív szinten — például egy író

leírja azt, hogy „fa” — ikszen leírják, mindenki

tudja ezt a szót, hogy „fa” —, ha pontosan látja,

illetőleg érzékeli azt a fát, amit leír, csak így,

hogy „fa”, akkor az a papíron megjelenik. Ha

nem, akkor nem. Na most van egyfajta… ez az

a bizonyos misztikus pozíció, hogy tulajdon-

képpen leírás és megközelítések nélkül, az egy-

szerű kimondás a legelemibb, és aztán már a

részletezés abból… ebből az elemi magból nye-

ri az erejét. Nem pedig egy… nem pedig egy

gazdagsággal megközelíteni a mozdulatlan

magját a dolognak.25

Az alkotás folyamata tehát egyszer-re kétirányú — egyszerre törekszik a centrum felé és indul ki belőle: a semmiben megjelenő s a figyelem által megragadott lényeg közvetle-nül néven neveztetik, kimondatik — az Ige pedig testté lesz. A János-passióról szóló, kiinduló-pontul választott írásban váratla-nul disszonánsan szólal meg a kö-vetkező mondat:

Romantikusan kereső szívünkre induláskor jó-

tékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat,

mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultsá-

gában.26

Az unalom fogalmának értelmezé-sével tizenhárom évvel később, 1976-ban, előbb már szintén idé-zett esszéjében Pilinszky még egy lényeges elemmel gazdagítja a saját remekmű-kánonát, új megvilágí-

tásba helyezve a mű — szerzőjének emberi gyarlóságait utólag igazoló–megváltó — valódi megszületésé-nek eszméjét:

Kamaszkorom egyik legzavaróbb élménye volt,

hogy a nagy regények unalmasak. Később —

még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem

volna — rájöttem, hogy a remekművek nem

unalom előttiek, hanem unalmon túliak. […]

Ma már azt is tudom, hogy nincs remekmű,

amibe az alkotó bukása ne volna „beépítve”. Ez

ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál

megfelelője. A legkülönb lángelme is csak ad-

dig alkot, amíg művészi és emberi bukása bele

nem épül művé-be. Attól kezdve — anélkül,

hogy keze nyoma eltűnne — a mű kezdi írni

önmagát, s ez oly előre - hátra minőségi válto-

zás, ami nélkül a mesterek is csak eminens diá-

kok maradnának.

A baj ma nem is itt van. A művek szinte kivétel

nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok”, túl

„merészek”, vagy egyszerűen túl „hangosak” és

„meglepőek” ahhoz, hogy belemerészkedjenek

abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Doszto-

jevszkij, de főként Bach oly természetesen el-

időzött. És akkor tettek egy lépést, amire a mo-

noton eső, az élő szív és annyi minden mellett

legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs sza-

badság és nincs igazi nagyság az unalmon túli

közlések nélkül.27

Az unalmon túli művészet legfonto-sabb példája Pilinszky számára te-hát Bach zenéje. Visszatérve az előbb idézett részletben olvasott tenger-példára, nem véletlen, hogy 1972. augusztus 15-én, a Kedves lemezeim c. rádióműsorban a kö-vetkezőt mondotta vele kapcsolat-ban:


-15-

Bach számomra valahogy túl van a művésze-

ten. Bachhal szemben olyan dilettáns vagyok,

mint az életemmel vagy a természettel szem-

ben. Olyan dilettáns, mint a tengerrel szem-

ben.28

Bach személyének ez a művészeten túl volta a végelszámolásnál, e hosszú útja végén céljába futó gon-dolatmenet lezárásának pillanatá-ban viszont már az ember erénye lesz, s nem az alkotóé, s egészen más szinten is kerül értékelésre: a kánonnak, annak az életformának tökéletes megvalósulásaként, mely immár végérvényesen és visszavon-hatatlanul hazaérkezett a mély-pontba, s közvetlenül kifejezte azt. A lényeget, melynek felismerése és közvetítése — írjon bár verset, szín-művet vagy cikket, szóljon bármi-lyen témáról, akár a zenéről — Pi-linszky János életének és művének is legfontosabb feladata és üzenete volt.

Bach evangéliumi művész volt. Senki alkotó

nem közelítette meg úgy e fogalmat, mint ő.

[…] A lehető legmélyebbre ereszkedett alá

mindazért, ami elveszett. A „mélypontra”.

Minden kottafejét odaküldte, mégis egyetlen

kottafeje sem maradt profán. Művészete a

„mélypont ünnepélye”.

Erős hit, és még erősebb szeretet kellett ehhez.

Az a fajta legnagyobb erő, mely eleve megadta

magát a legnagyobb gyengédségnek. […] Ko-

runk, mely a „l’art pour l’art” egyoldalú szép-

ségkeresése után (mely ezzel épp az autentikus

szépséget vesztette el) jelenleg a „diagnózis a

diagnózisért” egyoldalúságára hajlamos, s épp

ebben válik egyre szembeszökőbben romanti-

kussá és pontatlanná — fokozódó szomjúsággal

csodálja a már-már titokzatosnak tűnő bachi

mélységet és boldogságot. Örökös alászállását

a szív szakadékába és örökös megérkezését az

atyai házba.

Irigyelnünk kellene művészetét, de mert tökéle-

tes, csak szeretnünk lehet.29

Szövegmagyarázat: 1 A 2001. november 23-án, a Liszt Ferenc Zene-

művészeti Egyetem Zenetudományi Tanszéke ál-tal a Zenetudományi Tanszak fennállásának fél évszázados jubileuma tiszteletére rendezett tudo-mányos ülésszakon elhangzott előadás átdolgo-zott változata.

2 in memoriam 41. 3 Németh 160. 4 Czigány 43 5 Merre, hogyan? 267., vö. Muzsika 24. 6 Vö. Radnóti Sándor véleménye In: Merre, ho-

gyan? 32., ill. Domokos Mátyás Pilinszky prózá-ban In: Mer-re, hogyan? 163–172., valamint Je-lenits 253–260.

7 Publicisztika 303. 8 Beszélgetések 73. és Beszélgetések 200–201. 9 Beszélgetések 202. 10 Merre, hogyan? 31–34. 11 Merre, hogyan? 31. 12 Szegedy 78. 13 Publicisztika 731–732. 14 Radnóti Sándor kifejezése, vö. Merre, hogyan?

33. 15 Merre, hogyan? 33. 16 vö. in memoriam 34., 53. 17 Beszélgetések 160. 18 Publicisztika 750–751.


-16-

19 De érdemes felfigyelni rá, hogy azonnal a térbe is átvetítette: „Egyszerre szól mindenfelől.”

20 Publicisztika 303–304. 21 Publicisztika 672. 22 CD-ROM, vö. Beszélgetések 172. A televíziós ri-

port szövege a Beszélgetések kötetben — a fogal-mazás esetlegességeit kiküszöbölendő — javítá-sokkal jelent meg. Jelen dolgozatban a CD-ROM ill. a televíziós felvétel alapján Pilinszky gondo-latait betűhíven, ott elhangzott formájukban köz-löm.

23 Publicisztika 754–755., vö. Beszélgetések 139–142.

24 CD-ROM, vö. Beszélgetések 171. 25 CD-ROM, vö. Beszélgetések 170. és

Beszélgetések 188. 26 Publicisztika 304. 27 Publicisztika 754. 28 Beszélgetések 112. 29 Publicisztika 462

Felhasznált irodalom, az alkalmazott rövidítések jegyzékével

Pilinszky János. Összes versei, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1999)

Pilinszky János. Széppróza, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1998)

Publicisztika Pilinszky János. Publicisztikai írások,

Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1999)

Pilinszky János. Összegyűjtött levelei, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1997)

Beszélgetések Pilinszky János összegyűjtött művei –

Beszélgetések, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Századvég Kiadó, 1994)

Pilinszky János összegyűjtött művei – Naplók, töredékek, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1995)

CD-ROM Pilinszky János művei.

Hafner Zoltán szerk. (CD Multimédia–Europress Hungary, 1997)

Czigány Czigány György. Vándorévek

(Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 2001) 43–56.

In memoriam in memoriam Pilinszky János,

Bogyay Katalin szerk. (Budapest: Officina Nova, 1990)

Jelenits Jelenits István. Az ének varázsa

(Budapest: Új Ember, 2000) 234–332.

Merre, hogyan? „Merre, hogyan?” – Tanulmányok Pilinszky

Jánosról, Tasi József szerk. (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1997)

Németh László. Homályból homályba. Életrajzi írások. 2. kötet (Budapest: Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977)

Radnóti Sándor. „A szenvedő misztikus (Misztika és líra összefüggése)” In OPUS Irodalomelméleti tanulmányok 7. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981)

Senkiföldjén – in memoriam Pilinszky János, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Nap Kiadó, 2000)

Szegedy Szegedy-Maszák Mihály. „A bizony(talan)ság

ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban” In „Minta a szőnyegen” A műértelmezés esélyei (Budapest: Balassi Kiadó, 1995) 76–89.

Szegedy-Maszák Mihály. „A kánonok szerepe az összeha-sonlító kutatásban” In „Minta a szőnyegen” A műértelmezés esélyei (Budapest: Balassi Kiadó, 1995) 95–116.

Tüskés Tüskés Tibor. Pilinszky János alkotásai és

vallomásai tükrében (Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1986)

Varga Bálint András. „Kocsis-fesztivál Karlsruhéban” In Muzsika 1985/12 7–9.

Váczi Tamás. „Mennyibe kerül kétszázötven kiló paradicsom? – Beszélgetés Kocsis Zoltánnal” In Muzsika 1986/2 24–26

-17-

CSÉKA GYÖRGY

Bizonytalan hang

Az idő betolta őt egy igen lármás és piszkos gépezetbe. A helyiség sötét volt, padlója nagyrészt földes, nyirkos, hideg, csak imitt-amott egy szál deszka, amely nem volt elmozdítható. Oldalvást ki-látott az erdős dombokra, amelyek a felhőkkel együtt változtatták alakjukat és színüket. Ég a lábam alatt, ég a fejem fölött. A katonai és politikai helyzetről fogalma sem volt, nem is érdekelte. Tényke-dése nagy szenzációt keltett a környéken. Az ostrom megkezdődött. Megpróbálta kiszabadítani csuklóját, de olyan súllyal nehezedtek rá, hogy egyensúlya megtartásához egy kicsit hátra kellett lépnie. A járványtelepen minden a régi. A menekülés gondolatától irtózik. Ebben a pillanatban bizonytalan hang hallatszik, elég közelről, ért-hetetlenül.

Az írás

A háztömb előtti kövezet összevissza törve, majdhogynem vissza-süllyed a talajba. A feketésvörös téglából épült háromemeletes ház kiugró üzletfrontja fölött két kis ablaksor húzódik. A tolóablakok keretei mögé piros szövetből készült, fűrészporral töltött ablakpár-nákat tettek védekezésül a hideg ellen. Az ember eltűnődhet az üzeneteken, amelyek a távíróhuzalokon a madarak lába alatt fut-nak át, árakról, hirtelen halálról vagy lovak sorsáról. Ő maga külö-nös sebet kapott. Az egyik előtte álló embert ágyúgolyó találta, s koponyájának egy szilánkja bal hüvelykujjába fúródott. Ujja más-napra megfeketedett és lüktetett. Balról a második ablakon zöld re-dőny látható, vagy háromnegyedrészt leengedve, tele repedésekkel. Az ég fehér, fénytelen. De ez már nagyon régen így lehetett, mert az írás egészen elhalványodott, és a legyek is elvégezték rajta munká-jukat.

Szakadás

Anya főz, a hallgatás vermeibe fű hull. A fű sárga, fonnyadt, meg-csípte a fagy. A konyhán nincs ablak, kémény, az ajtót is befalaz-tuk. Az edénycsörömpölés még áthallatszik, de nem zavar. Tudjuk, ez megnyugtató, bent egyre kevesebb a levegő. Az előszobában ü-lünk, egyre éhezve, azóta.


-18-

Mende Zsolt: Labdázó gésa

-19-

SZIRÁNYI GÁBOR

Variációk egy régi témára

Várni foglak a mindenség végeztéig hamvas hajnalpírtól szomorú alkonyig

holdtalan éjszakán borús nappalon lágy ölű pázsiton fázós folyóparton céltalan órákon tovatűnt egykoron

sosem volt jövőben dísztelen koporsón

Haiku

sudár fenyőfa ágán sápadt hold bujkál

vadon szeliden

Szomorú vers

No. 7/I

(tanka)

hold szól a naphoz szeretnék ékkő szíved

tava maradni titok őrző hallgatag mélyvízű tiszta álom

No. 7/II

(haiku)

tavasz ár habján könnyáztatta telihold

árnyékod fakó


-20-

Sóváradi Valéria: Szegmentum II/1.

-21-

Pávai Réka Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában A címben megjelenő témával sokan foglalkoztak, de elsősorban a görög kultuszvilág és ennek kísérőelemei (úgy a zenei, mint a mozgáselemek) vonzották a kutatókat. A színház-történészek is szépszámmal foglal-koztak a Dionüszosz-kultuszból ki-növő színház megjelenésével és fej-lődésével, némelyek igényes ala-possággal aknázva ki e területet.

Jelen értekezés a kevés zenei, vala-mivel több írásos és ikonográfiai adatra támaszkodva próbál átfogó képet nyújtani a témában. Mivel a színháztörténeti leírások részletek-be menően és kimerítően tárgyal-ják a Dionüszosz-kultusz lefolyását és a színházi előadások lezajlását, nem áll szándékomban ezekre ki-térni. Sokkal inkább szeretném a zenén és táncon keresztül érinteni a megfelelő kultikus- vagy színházi vonatkozást.

Mindenki számára ismeretes, hogy a mediterrán egyik legnagyobb óko-ri civilizációja ötvözi és kiteljesíti mindazon kultúrák termékeit, me-lyeket a fentiekben tárgyaltam. Az ókori nagy filozófusok máig fenn-maradt írásai, néhány dallamtöre-dék és pár ikonográfiai adat lesz segítségünkre a vizsgálódás folya-mán.

Ahhoz, hogy kirajzolódjon a zene-költészet-tánc szinkretikus egysé-ge, induljunk ki Plátón Az állam cí-mű munkájának egyik dialógusá-ból. Szókratész és Glaukón az é-neklés módjáról és a dallamokról vitázva megfogalmazza, hogy „a

dallamnak három összetevője van: szöveg, hangnem és ritmus”1. Eh-hez még hozzárendeljük a mousiké görög terminus egyik jelentését,2 miszerint az „egyszerre jelent zenét (hangszeres zenét), dalt és táncot, valamint költészetet, s ezek oly harmonikus egységet alkotnak, hogy ezen belül bármelyiket ural-kodóvá tenni egyenlő lenne a har-mónia megbontásával”3.

Itt érkezünk meg a chorós vagy choréia görög szó jelentéséhez.4 A choréia a tánc és ének együttesét fejezte ki. A chorós Homérosz mű-veiben, Pindarosz odáiban vagy a görög tragédiákban bukkant fel és dallal kísért körtáncot jelölt (ez az úgynevezett kartánc). „A kartánc […] a maga egészében a tánc és dal együttese.”5– írja Platón Törvények című munkájában. A choréia termi-nus értelme megkopik az idők fo-lyamán és a különböző kultúrák-ban eltérő jelentéstartalommal él tovább egészen napjainkig. A kö-zépkorban Szent Ágostonnál talál-kozunk először a choréia kifejezés-sel, ami egy olyan kört jelölt, mely-nek közepében a mindenkit kárho-zatba taszító ördög állt. A későkö-zépkorban Johannes de Grocheo (1300 körül) és Robert de Handlo (1326) is használják a choréia szót, a 14. század vége fele pedig egyre inkább meghonosodik, mint a táncdal kifejezője, gyakran jelölve táncszerű kompozíciót is. A 16. században elsősorban az alleman-de és pavane táncdal megfelelője


-22-

lesz (Choreia Germanica M. Reymann-nál, 1598; Besard-nál, 1603).6 „A 17. század magyar orgo-natabula-túrás gyűjteményeiben a népies táncdallamokat jelezték ezzel a névvel.”7 A 18. század máso-dik felében születik meg az a jelen-tős, háromnyelvű szótár – Lexicon trilingue latino-hungarico-germani-cum (I.–II. Bécs, 1818) –, melyben a chorea címszó alatt röviden ezt ol-vashatjuk: „Chorea … tántz, kari-kás tántz, karikában való tántzolás és éneklés”8.

A chorosz terminus a korai keresz-ténység idején eleinte a zsidó isten-tiszteletben is fontos körtáncot, ké-sőbb egyre inkább az éneklők cso-portját jelentette. Mai európai nyel-vekben a kórus szó már csupán énekhangból álló együttest és a számára komponált zeneművek so-rát jelenti (lásd: magy. kórus, ang. choir, fr. cśur, ném. Chor, ol. coro stb.).

A magyar népi hagyományban má-ig élő, énekhangra járt leánykör-táncok, bár lefolyásukban az antik kartáncok jegyeit őrzik, megnevezé-seikben már nem szerepel sem a chorós sem a choreia valamilyen formája. A román néptáncok legna-gyobb csoportjának neve, a hora szó a Kárpátokon kívüli területeken táncot – tágabb értelemben táncal-kalmat is jelent. Erdélyben viszont a román hore rubato dal, a magyar keserves megfelelője, az a hori ige jelentése: keservest énekelni. Az új-görög nyelvben, akárcsak a bolgár-ban (horo), szintén csak körtáncot jelent.

* * *

Az antik görögök több istennek hó-doltak, áldozati szertartásokat tar-tottak, a népszerűbb istenek körül pedig egész kultuszkör formálódott. Különös helyet és fontosságot szen-teltek, már ősidőktől fogva, a ter-mékenységi, földművelési kultu-szoknak, akárcsak a természet el-múlásához és ébredéséhez kapcso-lódóknak.

Ilyen „népszerű istenné” nőtte ki magát a halandó anyától (Szemele) és isten apától (Zeusz), kétszer megszületett Dionüszosz is. Az ösz-szetett szó első tagja, a Dios nem jelent mást, mint Zeuszé (Zeusz ge-nitivusza); a nyssos fríg-trák erede-tű terminus pedig a kouros szino-nimája (= fia). Vagyis a Dionüszosz szó jelentése: Zeusz fia. Nevéhez méltó ünneplésben részesült az Olümposzi istenek sorában helyet foglaló boristen. Vázaképek sora tanúskodik a Dionüszosz-kultusz lezajlásáról, annak velejáróiról. Szűcs Andor a 20. század első fe-lében az ókori görög ikonográfia vizsgálatával magyarázza a színház kialakulását, az egyes jelenetek színpadra vitelét. A bolognai Museo Civicoban őrzött skyphosa (i. e. 500-ból) a vörösalakos vázafesté-szet egy kiemelkedő példája, me-lyen a Dionüszosz-kultusz elevene-dik meg. Szűcs könyvéből az is ki-derül, hogy már korábban értel-mezték a rajzot. Egy bizonyos Fickenhaus megpróbálta rekonst-ruálni a dionysiát ennek és két má-sik vázaképnek az alapján – egy hasonló tárgyú váza az athéni Nemzeti Múzeumból és egy a lon-doni British Museumból. Szűcs könyvében ezt olvashatjuk:

A Dyphilon kaputól a színház szent kerületébe

vonuló menet élén az ámuló nép sorfala között

Pávai Réka: Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában

-23-

kürtjeleket adva, egy trombitás haladt, őt egy

értékes edényekkel telt kosarakat vivő kanep-

hore követi, majd egy füstölőt – thymiatheriont

– vivő ifjú következett. Ez után vezették szar-

vához erősített kötélen a szolgák az áldozati bi-

kát.

A következő csoportot fuvolások, majd egy sor

köpenybe burkolt, kezükben ágat tartó, méltó-

ságteljes férfiak képeztek.

Végül a kerekeken gördülő hajó, a carrus nova-

lis következett, amelyet két satyrnak öltözött if-

jú vontatott. A hajón ünnepélyes, merev tartás-

ban, szőlőlugasban Dionysos ült, körülötte

satyrok fuvoláztak.

A menet az orchestrán ért véget.9

Ha összevetjük ezt az, állítólagosan hiteles leírást más, színháztörténé-szek és zenetörténészek által írot-takkal, egyértelművé válik, melyek lehettek a kultikus ünnep állandó elemei, elengedhetetlen tényezői. Ily módon biztosak lehetünk ab-ban, hogy a „szenvedélyes” aulosz (tsz.: auloi) jelenléte részét képezte a zenei mozzanatoknak. A műfordí-tók gyakran fordítják a hangszer nevét furulyának vagy fuvolának, holott a hasonlatosság inkább csak a fizikai aspektusban rejlik; ugyan-akkor ma az aulosz fuvolát jelöl az újgörög zenében.10 Az aulosz-játé-kosok általában egy phorbeia nevű szíjjal erősítették a hangszert az ál-lukhoz, hiszen körkörös légzéssel játszottak. Az oboához és dudához hasonlítható, nádsípos hangszer megszólaltatásáról így ír Sárosi Bá-lint:

E hangszer hengeres furatú ugyan, de kettős

nyelvvel működött, és két csöve nem párhuza-

mosan, hanem V alakban volt összeépítve. A

játékos egyik-egyik keze ujjaival az egyik cső

4, a másik cső 3 hangképző nyílását takarta.

Fejlettebb példányokon, melyeken több volt a

hangképző nyílás, a 4+3 fölöttieket – a kívánt

hangnemnek megfelelően – mozgatható gyű-

rűkkel födték le.11

Hogy pontosan mit is játszottak auloszon, arról vajmi keveset tu-dunk, hiszen a napjainkig fennma-radt görög dallamok száma kevésre tehető (legtöbbször nem táncos al-kalmakról tanúskodnak). Az azon-ban biztos tényként kezelhető, hogy az aulosz a dithürambosz12 fontos hangszere volt, később pedig a színházi kar egyik kísérőhangsze-révé vált és elképzelhető, hogy főleg fríg hangnemben játszottak rajta.13

Arisztotelész így ír a hangszernek a nevelésben betöltendő szerepéről Politika című művében:

Nem szabad a nevelésben az aulost bevezetni,

sem semmiféle, csak művészek kezébe való

hangszert, amilyen a kithara és a többi efféle.

[…] Az aulos különben sem jellemábrázoló

(éthikos), hanem inkább mámorosító (orgias-

tikos), úgyhogy olyan esetekben kell alkalmaz-

ni, mikor a műélvezet inkább tisztulást (kathar-

sis), mint tanulságot idéz elő.14

A bakkhanáliák másik fontos kísé-rőhangszere a kithara, melyet köz-tudottan Apollón hangszerének tu-lajdonítottak és különbnek ítéltek, akárcsak a lírát az aulosznál, az előbbiek „lévén hasznosak álla-munkban”15. „A görög elképzelés szerint a kithara édes és szelíd hangjával mindig olyasmihez kap-csolódott, ami ragyogó és örömteli volt.” – írta J. A. Haldane.16 A har-móniát kifejező hangszer tökéletes


-24-

egységet alkothatott az eksztatikus, lázadó aulosszal, és a díszpompá-ban vonuló, állatbőrbe öltözött maszkos férfiak körtáncával. Pintér Márta véleménye alapján a tánco-sok nem tettek illetlen lépéseket, a gidákat és a kecskét utánozták hosszan elnyújtott futólépésekkel és szökellő ugrásokkal. (lásd: Pin-tér: i. m. 79.) Arról is van tudomá-sunk, hogy a szőlőszüret és a bor ünnepén, a kultusz kezdeti szaka-szában szőlőtaposó táncot is jártak a férfiak:

… körös-körül pedig szatüroszok

a szőlőt taposták, bakkhánsnők meg a kartáncot

járták. Pánról sem feledkeztek meg, ott ült egy

sziklán maga is és a szürinxén a taposóknak

meg a táncolóknak egyszerre fújt egyféle nótát.

(Longosz: Daphnis és Khloé) 17

Egy, a császárkorból való római terrakotta domborművön (reliefen) táncoló aulosz-játékos kíséretében két, egymással szemben elhelyez-kedő, kézfogással táncoló figura és egy kosár szőlővel a kezében szö-kellő férfi elevenedik meg. A négy figura meztelenül jelenik meg, a nyakukba akasztott, hátukra lógó állatbőr (a kosaras figurán talán lepel) rituális funkciójú, szimboli-kus ruhadarab. Nem tudjuk ponto-san, mennyire jellemezte a nyilvá-nos táncot a mezítelenség, azt sem, hogy a színházi előadásokon mibe öltözött a kar, az viszont tény, hogy a képzőművészeti alkotások gyak-ran ábrázolnak ilyen figurákat. Plutarchosznál egy hosszabb fejte-getést találunk a fiatalok ruhátlan táncolásával kapcsolatosan, mely-ből itt csak egy rövid részletet idé-zek:

… állandó szokássá tette, hogy az ifjak és

leányok ruhátlanul vegyenek részt a körmene-

tekben; az istenek ünnepein körtáncot jártak és

kardalokat adtak elő, s ilyenkor nézőként jelen

volt a város egész ifjúsága […]

A leányok ruhátlan megjelenése nem volt szé-

gyenletes, mert senki nem feledkezett meg a

szeméremről, és erkölcstelenségtől nem kellett

tartani …18

A színpadi kartáncosok esetében talán mégiscsak gyakrabban talál-kozunk jelmezes figurákkal, akik számára elengedhetetlen volt az ar-cot eltakaró maszk. Ismeretes, hogy a drámai szerepeket férfiak alakították, nők nemigen vettek részt bennük. A kar kizárólagosan férfiak kisebb csoportjából állt (kb. 12–15 ember), akik néha két-két csoportra osztva, antifonálészerűen válaszolgattak egymásnak. A maszk viselete kizárta a mimikát, ezért sokkal inkább előtérbe helye-ződött a végtagok szerepe az érzel-mek, történések kifejezésében. Csupán a gesztusok, különböző kézmozdulatok és testtartások le-hettek az érzelmek kifejezői, vagy egy cselekvés pantomimikus meg-formálói, de ugyanúgy a teljes eksztázis kinyilatkoztatói. Maurice Emmanuel görög táncokról írott könyvében 3 csoportba osztja a görögök hagyományos táncmozdu-latait:19

– rituális és szimbolikus (pl. Venus ~, fátyol~

stb.)

– a mindennapi élet mozdulatai

– konkrét mozdulatok (díszítő mozdulatokká

váltak)


-25-

Hasonló képen Alkis Raftisnál is találkozunk a táncmozdulatok hár-mas felosztásával, ezúttal görög megnevezésekkel: phorá– fejmozdu-lat, testmozdulat –, schémata – mai táncban is használatos mozdulatok – és deíxis – kéztartás, szimboli-kus mimika, gesztus.20

A drámai műfajokban előforduló táncokról, azok lezajlásáról nagyon keveset tudunk. Hála, azonban Lu-kianosz ránk maradt írásának („Beszélgetés a táncról”), egy-két Plátón és Arisztotelész megjegyzés-nek, valamint a nagy drámaírók máig fennmaradt műveinek, még-sem maradunk teljesen tudatla-nok. Lukianosz felvilágosítja a tán-cot és színházat megvető Krátónt, hogy a drámai műfajokban „szere-pe van a tánc egy-egy sajátos vál-fajának, ilyen a tragédiában az «emmeleia», a komédiában pedig a «kordax» és némelykor «szikinnisz» is hozzájárul harmadiknak”11 Lu-kianosz: „Beszélgetés a táncról”. 746. Már két oldallal ezelőtt írja: „Ami Dionüszosz, illetőleg Bakkhosz szertartásait illeti, úgy gondolom, nem tőlem kell megtudnod, hogy e-zek lényege a tánc; hiszen a tánc három jellegzetes alapformáját, a kordaxot, a szikinniszt és az emmeleiát, Dionüszosz szolgái, a szatírok találták fel és önmagukról nevez-ték el mindet.” (Lukianosz. 744.)

Az emmeleia kétségkívül a tragédia tánca volt, és feltételezhetően arra szolgált, hogy találó, odaillő gesztu-sokkal fejezze ki és fokozza a tör-ténéseket. Egyenletes, ritmikus és méltóságteljes mozdulatok jelle-mezték. Ezzel ellentétben a komé-diát szolgáló kordaxot nevetséges, képtelen és vulgáris gesztusokkal

táncolta egy vagy több férfi.(ld.: Al-kis Raftis) Az aulosz-zenére járt, szabálytalan lépésű táncot megve-tették és komoly emberekhez mél-tatlannak tartották. Arisztophanész komédiáiban – Madarak, Lovak, Darazsak, Békák – állatmaszkos, kipárnázott, eltorzult testű férfiak kórusa adta elő a groteszk kor-daxot és az ugráló lépésű bibasist. A szikinnisz minden bizonnyal ha-sonlított a kordaxra, és a komédiá-val rokon drámai műfajban, a sza-tírjátékban is jelen volt. A kecske-szarvú, lópatájú, félig emberi, félig állati öltözékű kartáncosok – szatí-rok – nőiesebb, elpuhultabb moz-dulatokkal gúnyolták ki a mitológia egy-egy tragikus jelenetét. Itt emlí-teném meg, hogy a vázafestészet-ben megjelenő phylax is hasonló témájú, csak ez esetben a mitológia parodizálásának – philakes műfaj – képi megjelenítéséről van szó.

A táncok pontos koreográfiáját nem ismerjük, hiszen a vázaképek-ről nem olvasható le az egész fo-lyamat csak a pillanatnyi mozdu-lat. A térformák közül a kör domi-nált leginkább, s főként a kultikus táncokra volt jellemző. A zárt- vagy nyitott kör sokszor közrefogta a hangszeres zenész(eke)t, ami lehe-tővé tette a táncosok és zenész(ek) közötti szorosabb kapcsolatot, tö-kéletesítve a katartikus élményt.21 Minden bizonnyal lánctánc is volt a színházban megjelenő táncok kö-zött, mert számos vázarajz őriz lánctánc-ábrázolásokat. Lukianosz így ír a lánctáncokról:

… a «lánc» ifjak és szűzek közös tánca, ame-

lyet sorban járnak el, úgyhogy valóságos lánc-

hoz hasonlít, amit alkotnak. Egy ifjú jár az é-

len, fiatal hőshöz illő mozdulatokkal táncolva,


-26-

ahogyan később majd a harcban fog lépkedni, s

követi a szűz lány, a női nemet tanítva arra,

hogy kecsesen táncoljon, így a lánc mértéktar-

tásból és bátorságból van fonva.22

A páros táncokat is ismerték az ókori görögök, de ritkább volt. Leg-többször egymással szembehelyez-kedve táncolt a két személy – a pyrchhé nevű fegyvertánc esetében két férfi –, de tulajdonképpen egye-dül, személyes kontaktus nélkül. Legritkábban a szólótáncot járták és általában hivatásos táncosok ki-váltsága volt. A táncszólókat Euri-pidész vezette be a tragédiába, de Szophoklész és Aiszkhülosz is al-kalmazta drámáiban. „Szókrátész is, a legbölcsebb ember […] nem-csak dicsérte a táncművészetet, hanem arra is méltónak ítélte, hogy megtanulja, olyan nagy jelentősé-get tulajdonított a ritmusnak és a zeneiségnek …”23

A térforma mellett a kéztartás is fontos elem. Zárt körtáncok eseté-ben többféle képen történhet az összefogózás: közvetve vagy közvet-lenül; ezen belül csípő-, derék-, mell- vagy vállmagasságban; vala-mint test előtt illetve mögötte. Hi-hetetlenül fontos ezek tanulmányo-zása, mert sok mindent elárulnak az illető táncról és a táncosok kap-csolatáról is. A vázaképek túlnyo-mó részén nem látunk kézfogást. August Brinkmann a homéroszi himnuszok korára vezeti vissza a problémát és a közvetlen, egymást kartőnél tartó fogózást emeli ki. Szerinte egymás pulzusának a ki-tapintása volt benne a lényeg, mely nagyon jól ki is fejezi a körtánc közösségformáló, bensőséges jelle-gét. A közvetett fogózás, a ruha le-lógó részénél egy légiesebb, köny-

nyedebb táncot jelentett, melyben a táncosok között nem alakult ki oly szoros kötelék.

A lábak elhelyezése, emelése, vala-mint a lépések milyensége és mennyisége szintén csak hozzáve-tőlegesen következtethető ki. Az már a fentiekből is kiderült, hogy a tragédiának komolyabb, szolidabb a tánca, míg a komédiáé és egyéb hasonló műfajoké szabadabb, kötetlenebb. A komédia magas ug-rásokat és lábemeléseket tartal-maz, teret enged akár az improvi-zatív megnyilvánulásnak is. Arisz-teidész Quintilianusz a verstani egységeket (verslábakat) vizsgálva a következőket írja:

„Amelyek egyenlő arányban vannak tagolva,

egyenletességük folytán kellemesek, amely

egész + tört számú többszörös arányában, el-

lenkező jellegük folytán izgatottabbak; közepe-

sek, melyek 2:1 arányban, ezek ti. egyfelől

egyenetlenek, mert elemeik nem egyenlők,

másfelől egyenletesek, mert a számok egészek

és az arányok teljesek.”24

Tovább boncolva a problémát, a rit-musképleteket – melyek egyben verslábak is – kategorizálja tem-pójuk alapján.

„Ezért azt látjuk, hogy a rövidek a fegyvertán-

cokban (pyrrhiché) használatosak, a kevertek a

közepes táncokban, a leghosszabbak a vallási

hymnoszokban.”25

Hogy a táncban miként valósult

meg az arsis (a lábemelés) és thesis (lábleengedés) válta-kozása és azok időtartama, nem tudjuk pontosan. Mozgásművészetükről nem sokkal


-27-

többet tudunk meg, mint színházi zenéjükről.

A színházi előadásokon, a tragé-diákban a prologosz után lépett színre a kar – parodosz –, dallal kí-sérve menetük ritmusát. Ezt kö-vetően álló beszédes jeleneteket, ún. episzodionokat adtak elő, amire a kar sztaszimonokkal – vagyis állva előadott énekekkel – válaszolt. Az exodoszt – kivonuló dal – a kar vagy valamelyik színész adta elő. A kardalok több egymástól eltérő sza-kaszból álltak, melyek ritmusa né-ha megegyezett. Lírai dalok és ári-ák is elhangzottak olykor az elő-adásokon. A komédia oldottabb és közvetlenebb volt, mint a tragédia. Arisztophanész vígjátékaiban állat-maszkos kórusok adták elő a tán-cokat. A komikus kar kb. 24 em-berből állt. A darab közepe táján a közönség fele fordulva énekeltek. A

karvezetőt az a megtiszteltetés érte, hogy a költő személyes dolgairól vagy írói nagyságáról is énekelhe-tett. A komédiák általában táncos felvonulással, kómosszal végződ-tek.

Ezzel együtt zárul az antik görö-göknél tett utunk is. Befejezésül álljanak itt ismét Lukianosz szavai:

Minden más látható vagy hallható előadói telje-

sítmény egy-egy hatás elérésére törekszik, mert

vagy fuvolaszó vagy citerajáték vagy ének

vagy tragikus cselekmény vagy komikus tréfa

az, ami bemutatásra kerül. […] a táncművész

mindezt együttesen foglalja magában, […] fu-

vola, hétágú síp, lábdobogás, a kümbalon hang-

ja, a színész szép kiejtése, az énekesek össz-

hangja.26 [A táncban a test és lélek olvad egy-

be.]

Szövegmagyarázat: 1 Platón: Az állam (ford.: Jánosy István). Budapest:

Gondolat Könyvkiadó, 1988. 113. 2 Ti. a mousiké elsődleges jelentése alapján a múzsák ál-

tal támogatott „mesterségeket” jelentette. 3 Pintér Márta: Tánc és lélek. Budapest: Akadémiai

Kiadó, 2001. 31–32. 4 „Ők [az istenek] mozgatnak már minket, ők vezetik

kartáncainkat, dalokkal és táncokkal fűzve össze min-ket egymással, s az öröm (chara) vele született nevéről nevezték is azt kartáncnak (choros).”

5 Platón: Törvények (ford.: Kövendi Dénes). Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984. 489.

6 Lásd: Brockhaus – Riemann: Zenei lexikon III. Budapest: Zeneműkiadó, 1983. 327.

7 Zenei lexikon III. 1965. 375. 8 Idézi: Martin György: A magyar körtánc és európai

rokonsága. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979. 19. 9 Szűcs Andor: Színpadi jelenetek a görög vázafestészet-

ben. Szeged: Admiral Nyomdai Műintézet, 1933. 15–16.

10 „A két síp olykor fuvola típusú, de többnyire kettős nádnyelv rezgett bennük, mint a mai oboákban és fa-gottokban.” (van der Meer, John Henry: Hangszerek. Budapest: Zeneműkiadó, 1988. 17.)

11 „[az aulosz] Leszármazottja bizonyos tekintetben a zampogna – dél-itáliai és szicíliai duda –, a közvetlenül szájjal fújt szardíniai hármas nádsíp – a launeddas –, sőt (divergens csöveivel, valamint hangképző nyílásai-nak elosztásával) a […] délszláv kettősfurulya is.” (Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyomány-ban. Budapest: Planétás Kiadó, 1998. 116.)

12 A dithürambosz eredetileg a Dionüszosz kultuszhoz kapcsolódó lírikus ének, melyhez tánc is társult. Az új-görög nyelvben kötetlen formájú, szabadon szárnyaló zenei és irodalmi alkotások, főleg himnikus alkotások összessége volt.

13 Apollón kultuszához a kithara és a dór zene rendelő-dik, míg Dionüszoszt az aulosszal és a fríg hangnem-mel hozták kapcsolatba.


-28-

14 Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneeszté-tika történetéhez. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. 265.

15 Platón: Az állam. 114. 16 Idézi: Pintér: i. m. 34. 17 Pintér: i. m. 75. 18 Idézi: Pintér: i. m. 24. 19 Idézi: Pintér: i. m. 62. 20 Idézi: Pintér: i. m. 27.

21 A népi hagyományokat autentikus formában őrző bal-káni népeknél, valamint a moldvai csángóknál ma is találkozunk hasonló jelenséggel.

22 Lukianosz: i. m. 742. 23 Lukianosz: i. m. 745–746. 24 Ritoók: i. m. 451. 25 Ritoók: i. m. 453. 26 Lukianosz: i.m. 757.

Bibliográfia 1. Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig.

Budapest: Zeneműkiadó, 1977.

2. Georgiades, Thrasybulos: Greek Music, Verse and Dance. New York: Merlin Press, [?].

3. Hangszerek enciklópédiája – Öt világrész másfél ezer hangszere (ford.: Reviczky Béla). Budapest: Gemini Kiadó, 1996.

4. Kallistov, Dimitrij: Az antik színház (ford.: Bárány György). Budapest: Gondolat Kiadó, 1983.

5. Kárpáti János: Kelet zenéje. Budapest: Zeneműkiadó, 1981.

6. Kerényi Károly: Görög mitológia. Budapest: Gondolat Kiadó, 1977.

7. Kernbach, Victor: Dicţionar de mitologie generală. Bukarest: Albatros Könyvkiadó, 1983.

8. Lukianosz: „A szírek istennőjéről”. In: Lukianosz: Összes művei II. Budapest: Magyar Helikon, 1974.

9. Lukianosz: „A táncról”. In: Lukianosz: Összes művei I. Budapest:

10. Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága. Budapest: Akadémiai Könyvkiadó, 1979.

11. van der Meer, John Henry: Hangszerek. Budapest: Zeneműkiadó, 1988.

12. Michaelides, Solon: „Greek Song-dance”. In:

International Folk Music Journal. Cambridge: 1956. 37–39.

13. Néptánc kislexikon (válogatta: Pálfy Gyula). Budapest: Planétás Kiadó, 1997.

14. Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése (ford.: Kertész Imre). Bukarest – Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó – Polis Könyvkiadó, 1994.

15. Pintér Márta: Tánc és lélek. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2001.

16. Platón: Az állam (ford.: Jánosy István). Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1988.

17. Platón: Törvények. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984.

18. Raftis, Alkis: The World of Greek Dance (ford.: Doumas Alexandra). Athén: [?], 1987.

19. Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982.

20. Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás Kiadó, 1998.

21. Szűcs Andor: Színpadi jelenetek a görög vázafestészetben. Szeged: Admiral nyomdai műintézet, 1933.

22. Tótfalusi István: Ki kicsoda az antik mítoszokban. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1993.

-29-

Feszt László: Rajz I.


-30-

Zsekov Mónika Zene és más művészetek – beszélgetések

Tudjuk, a világhírű pedagógus, zeneszerző Weiner Leó híres festőművész lehetett volna, ha nem a zene mellett dönt. A „kis Munkácsy” – így nevezték diákkorában – később nagy tehetségét remek karikatúrák rajzolásában ka-matoztatta, persze kiváló megfigyelőképességének a muzsikálásban is hasz-nát vette. Weinert azonban csöppet sem érdekelte sem más művészetek, sem a külvilág haladása, fejlődése. A Zeneakadémián a zenének élt, s a tanítás-nak szentelte minden idejét.

E gondolatoktól vezérelve kértem meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egye-tem három neves művészét, mondják el véleményüket, érzéseiket, tapaszta-lataikat e témában. Mindhárman különböző tanszakokon tanítanak, tehát mindegyikük zenész is, tanár is.

Szerettem volna tudni, csak a zene érdekli őket, vagy más művészeti ágak felé is vonzódnak? Látnak-e kapcsolatot a művészetek között, vagy mindegyi-ket magányos szigetnek tekintik, melyek között nincs átjárás? Vajon ők mi-ért pont a zenét választották hivatásul? Szerintük összefér-e a mai modern technika a hagyományos művészeti formákkal? A technika fejlődése veszélyt vagy előnyt jelent-e a művészetre?

I. Kovács Sándor – egyetemi docens, Erkel-díjas muzikológus

Azért nem egyszerű ez, mert abszolút közhely, hogy a művészetek között van kapcsolat. Teljesen nyilvánvaló. Ezerféle példát lehetne hozni: irodalmi alkotás alapján írt Liszt, Berlioz zeneművet, vagy képzőművészeti alkotások hatottak zeneművészekre. Az az igazán nagy kérdés, hogy fontos-e a kapcso-lat a művészeti ágak között? Mennyire autonómak mégis? Nem erőltetett-e a kapcsolat?

Az az érzésem, gyakori tévedés, amikor a festői színeket és a zenei színe-ket megpróbálják összekeverni. Egész sereg irodalma van annak a téveszmé-nek, hogy a zene színeket fejez ki és hogyan teszi. Ismertem olyan embert, aki tudományos alapon megpróbálta megfesteni a Debussy Tengerét. Meg-nézte, hogy a Debussy partitúra milyen hangokból áll. Annak megkereste a színmegfelelőit, és - meglepő módon végül kék jött ki. Ezeknek túl sok értel-mét nem látom. Ilyen szoros kapcsolat szerintem nincs a művészetek között.

Ez ugyanolyan kérdés, minthogy nem lehet megmondani, milyen kapcso-lat, összefüggés van egy zeneszerző életének tényei és művei között. Gyakran

Zsekov Mónika: Zene és más művészetek - beszélgetések

-31-

előfordul, hogy egy zeneszerző életének legtragikusabb időszakában ír egy aránylag vidám művet. Itt szokták megemlíteni Beethoven II. szimfóniáját. Azt sem mondhatjuk, hogy a szerző élete teljesen mellékes. A XX. században voltak elemző iskolák, amelyek azt mondták: mindegy, ki írta a darabot, in-duljunk ki a kottából, az a lényeg. Az sem igaz. Semmiféle szabályt nem lehet hozni sem a művészetek közötti kapcsolatra, sem az életrajz, életút és művé-szetek kérdésében.

Nagyon sok mindennel foglalkozom a zenén kívül. Sokat és szívesen olva-sok – amennyire tehetem. A mai magyar irodalomból kifejezetten nagyra tar-tom pl. Esterházy Pétert. Azt hiszem, most magas az irodalmunk színvonala. Weöres Sándor sokkal nagyobb költő, mint ahogy azt értékeljük, és pláne a külföld tudja.

A képzőművészethez kevesebb érzékem van. Még nem gondolkoztam a-zon, ki a kedvenc festőm. Mindig van egy-egy korszak, amit hirtelen megked-velek. Ilyen volt gyerekkoromban Picasso kék korszaka. Egy időben érdekelt Vincent van Gogh, Chagall, aztán elfordultam tőlük. Az impresszionistákat mindig szerettem.

A zenei kedvencekről szólva eléggé wagneriánus vagyok. Mellette Sztra-vinszkij. Nagyon ellentmondásos a kettő, talán éppen ezért szeretem őket kü-lönösen. Újabban Sosztakovics zenéjét érzem magamhoz közel. A lassú téte-leit többnyire unom, de pl. a VI. szimfóniáját nagyon élvezem. Természetesen kiegészül vagy talán kezdődik a sor Bach és Haydn nevével. Bosszant is, hogy Haydn ennyire háttérbe szorult a másik két bécsi klasszikus mellett.

A filmművészet picit távol áll tőlem. Idő híján, illetve mert nagy részük az olcsó tömegszórakoztatás kiszolgálója. Van egy bizonyos fajta magyar filmes divat, melyet én nem szeretek. Ez egy látásmód: elpárásított kép, 30-as évek-beli nőalakok divatjamúlt ruhákban stb. Ez engem ingerel. Vannak jópofa fil-mek, melyeket szívesen megnézek. Moziban, színházban jóideje nem voltam. Pécsett együtt éltem a színházzal, emlékszem a kaposvári színház nagy idő-szakára… Most ehhez hasonló színházi élményről, előadásról nem tudok. Semmi sem vonz, hogy elmenjek. Operába, koncertekre persze rendszeresen járok.

Miért lettem zenész? Buszvezető akartam lenni. Az ember nem nyaggatja hét éves korában a születi azzal, hogy zenetudós szeretne lenni. Ezt az idő alakítja ki. Az állatok és a természet szeretete mellett megmaradt a közleke-dés iránti rajongásom. Sajnos, most már nem tudom elsorolni az összes bu-dapesti busz rendszámát, valamikor tudtam. A miskolciakat többé-kevésbé tudom most is.

Az új technikai vívmányok kezelésében nem vagyok virtuóz. Előfordul, hogy idegesítenek. Otthon van Internet, rengeteget segít a szakmámban, ol-vasgathatok a zenetudomány témaköréből, valamint az index fórumokban a közlekedésről. Összegezve: nem zárkózom el a technika elől.


-32-

II. Szokolay Balázs – egyetemi adjunktus, Liszt-díjas zongoramű-

vész

Véleményem szerint a művészetek elválaszthatatlanok egymástól. Egész kisgyerek kortól kellene jó arányban kapni, mint a táplálékot. Mit jelenthet a lélek tápláléka? Ha valaki mestere egy hangszernek, az még nem biztos, hogy előadóművész. Ott kezdődik az előadóművész számomra, hogy valahol a hangok mögött egy új dimenzióba tud lépni, olyan kohéziót tud teremteni, amellyel elrugaszkodik az adott térből és időből. „Pluszt” ad a közönségnek, katharzist, erőt. Aki nem üzen semmit, az csak egy iparos…

Példaképeim nem csak zenészek. Ugyanakkora élmény volt gyerekkorom-tól kezdve Latinovits, mint pl. Richter. Richter ugyanolyan élményt adott elő-adóművészként, mint Beethoven zeneszerzőként. Hasonló inspirációról be-szélhetek Michelangelo, Ingmar Bergman, Brahms, Ady, vagy Fülöp Viktor esetében. Chopin őszintesége mindig meghat.

Nagyon szeretem a többnyire német anyanyelvű zeneszerzőket, pl. Bach, Mozart, Schubert, Schumann. Bartók nem német „ajkú”, de a legnagyobbak-hoz sorolandó! Mendelssohn csodagyerek volt, mint Mozart, és Schumann-hoz hasonlóan olvasott. Liszt hihetetlen tájékozottságú, sokoldalú művész. Amellett, hogy korának egyik legnagyobb hangszeres előadója volt, rengeteg mindenre jutott ideje. Nem csupán inspirálta, egészen átlényegült pl. Pet-rarcától vagy festőktől…Értékes levelezést is folytatott. Debussy szintén mélyen intellektuális, „Croche” úr képében pedig keménytollú kritikus. An-tik, ókorba visszaidéző művei nem kevésbé erőteljesek, mint egzotikus „ké-pei”. Persze nem mondanám, hogy csak az lehet szuggesztív, jó előadómű-vész, aki minden más művészetet egyformán ismer. Ez nem igaz. A leg-egyszerűbb környezetből jövő emberek sokszor olyan ösztönös erővel ren-delkeznek, hogy felveszik a versenyt a tanultakkal. A két művésztípus van tehát véleményem szerint: az ösztönös és az intellektuális. Az intellektuális analizál, új utakat keres. Az ösztönös zsigereiben érez rá a lényegre, esetleg nem is tudja, mit csinál. Mindegy hogyan, csak valahonnan adjanak.

A zene olyan, mint a matematika meg a sakk. Az ezekhez való képesség nem igazán függ össze más dolgokkal. Mindenesetre tanítványaimat próbá-lom e teljességre nevelni. Ha visszagondolok a klasszikus zenebeli példaképe-imre, ők is intellektuálisak voltak jórészt. Richter festőként is tevékenyke-dett, járta a múzeumokat, korrepetítorként előbb ismerte az operairodalmat, mint a zongoráét.

Mindig nagyon szerettem a zenét, de gyerekkoromban pilóta akartam len-ni. Aztán a futball és a ping-pong izgatott: Később ébredt bennem elhivatott-ság a zongorázás iránt. Végül legnagyobb szerelmem a ZENE lett, legjobb ba-rátom pedig a TERMÉSZET! Bennük nem csalódhatok soha. Fontos, hogy sokat kiránduljak és magamra találjak. Egy erdő több száz éve ugyanez volt.


-33-

Az örök dolgokat keresem. Ezt szeretem magamban érezni, mielőtt játszok. Goethe és Beethoven is szerették a természetet.

Kikapcsolódást és egyben lelki táplálékot jelentenek az építészet csodái. Róma az egyik kedvenc városom, noha élni nem tudnék máshol, mint itthon. Ott minden korszakból találok remekműveket. Koncertkörútjaim során lehe-tőség szerint kérek plusz 1-2 napot e város-ban való feltöltődésre.

A filmművészet is érdekel, szeretem pl. Fellinit, Bunuelt, akár Hitchcockot vagy a vígjátékokat. Pl. Picasso kalandjait akárhányszor meg tudnám nézni, annyi benne a humor, amely az élet egyik lényege.

Festészet… vannak festői zenék és rézkarc-szerűek. Festőien dirigált Furtwängler, rézkarc-szerűen zongorázik Kocsis Zoltán. Rajzosan, artikulál-tan játszott a lírai Lipatti, vagy a „polifon” Gould…Vannak szerintem párhu-zamok, hasonlóságok pl. az Amadinda ütőegyüttes hasonló érzést vált ki be-lőlem, mint a Beatles. A korunkban újat hoztak, és nagyon kell. Persze ezek mind szubjektív érzések.

A számítástechnika alig érdekel. Ugyanakkor az e-mail elválaszthatatlan a munkámtól, mert nincs titkárnőm. Nincs computerem, de ha lenne, talán éj-szakákat töltenék az Internetezéssel. Persze sajnálnám is az időt, amit elven-ne. Mobiltelefont használok, CD, MD, DVD, video mind hozzátartoznak a „könyvtáramhoz”, és szeretek otthon csemegézni belőlük. Koncertjeimet álta-lában rögzítem, mivel nem lehet tudni, mikor jönnek a kivételes pillanatok. TV-t ritkán nézek, a National Geographic vagy a Spektrum adásai érdekel-nek. Csak néhány nagy filmet, vagy a dokumentum műsorokat nézem meg – az ismeretterjesztő, a természet- vagy a tudományos filmeket.

Sajnos már régen fel kellett adnom gyerekkori vágyamat, hogy mindennel, ami izgat, mélyrehatóan foglalkozzak. Ez egy szomorú felfedezés. Sok minden van ugyanis, ami érdekel, amihez szeretnék jobban érteni, de szelektálni kell. Nem hiszek eléggé abban, hogy a polihisztorkodás az egyedül üdvözítő út. A mai világban ez egyre nehezebb. Ha szétszóródik az energia, a tehetség, az vétek. Rövid az időnk, és azt lehetőleg a legfontosabbra kellene kihasználni.

III. Horváth Gábor – egyetemi tanársegéd, a Budapesti Nemzetközi

Karmesterverseny II. helyezettje

Úgy gondolom, az emberi lélek és az egymáshoz való viszonyunk különbö-ző megnyilvánulásait nevezhetjük művészetnek. A művészetek nemhogy kap-csolatban vannak egymással, hanem Wagnert idézve Gesamtkunstwerk-et alkotnak. Hogy ez képi, hangi(auditív) vagy betűvel történő rögzítés, az kis túlzással részletkérdésnek mondható.


-34-

A Zeneakadémián (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) Földes Imrénél tanultam zenetörténetet. Ő a zeneművekhez háttérinformációként rengeteg irodalmi idézetet olvasott fel, milliónyi képet, diakockát mutatott. Segítette a tájékozódást a különböző társművészetek-ben, „felnyitotta a szemünket”. Sa-ját szakterületén belül egy másfajta látásmódot adott. Ezt azóta is próbálom szűkebb eszközeimhez mérten folytatni és megvalósítani. Például amikor gimnáziumban tanítottam éneket, négy évig, akkor ha Csajkovszkij Rómeó és Júliájáról volt szó, Shakespeare Rómeó és Júliájából olvastam fel, vagy a Híres festők sorozatból valamilyen szép képet mutattam be az adott témá-ban. Amikor darabot tanulok, igyekszem annak az irodalmi ihletettségét – ha van – beszerezni. Így például A Halál és megdicsőülés Richard Dehmel vers kapcsán íródott. Ezt kérésemre Gádor Ágnes fordította le, mert nem volt belőle magyar fordítás. Most éppen Lamartine versét fordíttatom, amely Liszt Les preludes szerzeménye kapcsán került elő. Ezt küldetésemnek érzem. Ily módon szeretném munkámmal én is megerősíteni a művészetek közötti ösz-szefüggést.

Gimnáziumban érettségiztem. Mellette hegedültem, rádió-, opera-gyerek-karban énekeltem. Volt zenei hátterem, de az fel sem merült, hogy zenész legyek. Még az ELTE magyar-biológia szak is szóba jött. Végül a karvezetés szak bizonyult számomra legmegfelelőbbnek. Ez elég komplex szak ahhoz, hogy kielégítse az igényeimet. Itt vezénylés, zongora, hangképzés, pedagógia, elméleti tárgyak egyforma súllyal esnek latba. Sosem írtam verseket, nem is festettem. De zenét szereztem. Volt szerzői estem régebben és egy gimnazis-ták közötti pályázatot is megnyertem egy művemmel. Egyébként a romanti-kusokat nagyon szeretem, mint Brahms, Schubert, Beethoven. Mozart szim-fóniáinál gyönyörűbb nem lehet. Bach Máté-passiója pedig véleményem sze-rint az emberiség „csúcsalkotása”.

Furcsa, de szinte minden zeneszerzőt szeretek. Mindenkiben van sok minden, amit szeretek, s van olyan szerző, akiben szinte mindent. A karmes-ter zeneszerző is. Úgy kell közelítenie a művekhez, mintha újraírná.

Zenekaroknál szoktam használni metaforákat, hasonlatokat. Persze eze-ket úgy kell adagolni, mint a fűszert. Nem kell hosszú festőművészeti, ecset-kezelési előadásokat tartani próba közben, de ne is csak arról szóljon, hogy túl sok, most piano. Más művészetekből példákat említeni minden korosz-tálynál hasznos, csak másféleképpen. A kicsiknek megmozgatja a fantáziáját. A felnőtt, profi zenészeknél esetleg más művek színei villannak be és ez segít az adott helyen.

Szeretek olvasni, főleg regényeket és novellákat. Az iskolában nagyon sok verset tanultam. Zeneakadémistaként a szakirányú könyvek foglalkoztattak: zeneszerzők életrajzai, könyvek a vezénylésről, a kórushangzásról.

Figyelem a technika újításait, ha számítógéppel sikerül egy eddig ismeret-len színt „kikeverni”, létrehozni, azt ki kell használni és beépíteni a klasszi-kus zenei kifejezés gazdagítására. Mindezek mellett az élő zene varázsa bizo-nyított. A legdigitálisabban kikevert zene a legjobb lejátszón sem adhatja azt az élményt, amit egy koncert. Ugyanakkor nem is ellenségek. Rajtunk áll,


-35-

hogyan bánunk vele. A televízióban lehet Fellini filmet és Big Brothert nézni. De ki is lehet kapcsolni…

A számítógép előnyeit igyekszem kihasználni. Van otthon modern gépem, mert praktikusnak tartom. A próbarendet le tudom gépelni és az elektromos levelezés meggyorsítja a munkámat, a kapcsolattartást, a szervezést. De nem vagyok Internet-függő.

Sok irányban érdeklődöm. De a zene tölti ki az életem, ennek ellenére igyekszem olvasással, színházba járással és az egyéb kulturális események nyomon követésével a kultúra és a művészetek többi ágát is amatőr szinten művelni vagy követni.

Swierkiewicz Róbert: Rimbaud a számköltő


-36-

BRANKO MILJKOVIC

SZONETT

“Ezek a terek elborzasztanak” /Pascal/

A tér, magára semmiben sem utaló, Szelekhez hasonlatos, madarak mozgatta,

Magában, magáért akaratlan Örökös kezdet, befejezhetetlen torzó.

Tér, amelyet átsző hagyomány, szó,

Örökkévalóság, melyből nem kér senki, Örökkévaló átok, mely éberen lesi

Áldozatát a friss hant alól.

Felejtsük el a bizalom sötétjét, Önmagunk szörnyűséges kétkedését, Leomlanak a terek és sötét dagály jön.

A fukar csendben magunk és mindenünk nélkül

A kezdet utolsó hősei vagyunk végül És nevünk a minket borító kövön.

Lásztity Nikola fordítása

-37-

Lásztity Nikola A poliszémia Branko Miljkovic “Szonett” című versében

A XX. század lírájában a poliszémia válik a modern poézis legfontosabb

jellemzőjévé. A modern szerb költészetben különösen jellemző vonása ez a tragikus sorsú Branko Miljkovic verseire.

E költészet minden alkotását áthatja a többértelműség, azonban a poli-szémia csak ritkán ragadható meg a műveken belül, teljessége csak egy szé-lesebb kontextusban valósul meg és tárul fel az olvasó előtt.

Mindazonáltal Miljkovic költészetében a legfontosabb szerepet azok a ver-sek játsszák, amelyek önmagukban is képesek egy teljes világot megjeleníte-ni, annak többértelműségében és komplexitásában. E versek közé tartozik a ciklusok és kötetek nyitóverseinek a többsége, így a Szonett című költemény is, amelyen most szemléltetjük Miljkovic sajátos és különös poliszémiára é-pülő líráját.

A Szonett című vers az Uzalud je budim / Hiába költögettem / kötetben ta-lálható a Noc s one strana meseca / Éjszaka a hold másik oldalán / ciklus nyitóverseként.

A vers mindkét jelentésének alapja a fenomenológiai létértelmezés, amely egyszerre utasítja el a konkrét létdimenziót, mint az ebből fakadó hivatalos, elismert ideológiát és művészetet, ahogyan tagadja a transzcendencia jelenlé-tét is. Végső konklúzióként tehát az ember számára csak immanens léte és lelke marad.

Már mindjárt a vers elején a költő két kulcsot ad a kezünkbe, hogy a mű jelentését megfejthessük. Egyrészt a szonett szót, amely nemcsak verscím, de a formára is utal, másrészt a költemény élére helyezett Pascaltól vett mottót: Ti prostori me uzsasavaju / Ezek a terek el-borzasztanak /.

Az első értelmezés kiindulópontja a pascali mottó, mely a misztikus és metafizikus mélységek riasztó, de felemelő élményét fogalmazza meg. Ezt a pascali gondolatot Miljkovic a posztmodern szellemében értelmezi. Vele a konkrét lét borzalmas és rejtett mivoltát fogalmazza meg, amelynek lényege az örök változás elvében gyökeredzik és amely minden előző létformát és esszenciát megsemmisít. A mottó kulcsszava, a tér szó ott található mindkét négysoros versszak elején a mottó értelmezéseként. A két versszak így egy – egy gondolati egységet alkot és összhangban van a szonett műfaji természe-tében rejlő poétikai elgondolásokkal. Ezt erősítik a négysoros szakaszok ölel-kező rímei is, melyek gyűrűszerűen zárják körbe a két versszakot.

A négysoros versszakok a konkrét valóság leírását adják, amely itt metafi-zikai tájképként jelenik meg. Ennek az ontológiai térnek a leírása a tér meg-személyesítésével történik. E tér meghatározója egy ellentétpár: a korlátozott lét és az örökkévalóság, amelynek egymást kioltó diszharmóniájában minden


-38-

értelmetlenné, összeférhetetlenné és minden múltbeli eseményt elfeledtető öngyilkos változássá válik. Egy ilyen valóság semmilyen formában sem felel meg az emberi lényegnek, mert nincsen hozzámérve, mert az ember halandó-sága és gyengesége kizárja ezt:

Vecnost za prokletstvo, koja budno vreba

Pod svezom humkom plen svoj nepomican

/ Örökkévaló átok, mely éberen lesi

áldozatát a friss hant alól. /

A két háromsoros versszakban az egy nem meghatározható közösséggel

azonosuló költői én lemond a konkrét valóságról és az iránta érzett elkötele-zettségről, sőt részben önmagáról is, hogy ezzel olyanná váljon, mint aki ké-pes értelmet adni minden konkrét létezőnek. E közösséget befogadó költői attitűd a háromsoros szakaszok rímképletében is kifejeződésre jut. A tercina-szerűen összekapaszkodó rímek egymásba kapcsolódó, de mégis végtelenül ismétlődő nyitott láncot alkotnak.

Ez az első olvasata a Szonett című versnek.

A mű jelentésének másik lehetséges interpretációja a vers címéből és for-májából indul ki, amelyek ugyanazon értékeket hordozzák, de amely egyben élesen szembe is helyezkedik az ember által teremtett kultúra és hagyomány képviselte metafizikai gonosz képével:

Prostor jezikom trajanja preprican

/ Tér, amelyet átsző hagyomány, szó, /

A hamvasi értelemben vett metafizikai korrupció ezen tere nem egyértel-

mű, benne elválaszthatatlanul keveredik a jó és a rossz, a konkrét lét egy-szerre bír jelentéssel és jelentésnélküliséggel:

Prostori se ruse i crna nailazi plima

/ Leomlanak a terek és sötét dagály jön /

A tradíció, illetve a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány bizonyos

módon meghatároz minket, míg végül önmagában végső meghatározottság nélkül marad:

Prostor, koji nicim ne podseca na sebe

/ Tér, magára semmiben sem utaló, /

Pod kamenom sto nase ime ima

/ És nevünk a minket borító kövön. /

-39-

A Szonett formájának ugyanúgy, mint az egész költeménynek az a felada-ta, hogy saját zártságával és kötöttségével legyőzze a nyelvet, a nemlét beszé-dét, az ideológia és a hagyomány mondanivalóját.

Ez a második értelmezésünk megváltoztatja a két háromsoros szakasz je-lentését és gondolati tartalmát. Ebben az esetben a költői én nemcsak a konkrét valóság kereteiről mond le, hanem arról a poétikai sémáról is, ame-lyet a hagyomány részben korrumpált médiái épí-tettek fel mint eddig hasz-nált költői írásmódot:

Zaboravimo mracno poverenje

Sebe za sobom u strasno podozrenje

Prostori se ruse i crna nailazi plima.

/Felejtsük el a bizalom sötétjét,

önmagunk szörnyűséges kétkedését,

leomlanak a terek és sötét dagály jön. /

U skrtosti tisine bez sebe i bez imetka

Mismo poslednji zatocnici pocetka

Pod kamenom sto nase ime ima

/ A fukar csendben magunk és mindenünk nélkül

A kezdet utolsó hősei vagyunk végül

És nevünk a minket borító kövön. /

A versben érvényesülő gondolati és tartalmi poliszémiát a szavak denota-

tív jelentésének kioltása teszi lehetővé. A költő a vers szavait metaforikus és paradox szintagmákba foglalja, ezzel kényszerítve a Szonett olvasóját, hogy két vagy esetleg még több értelmezést tulajdonítson ugyanannak a szónak, szókapcsolatnak.

Ez a poétikai megoldás megkettőzi a vers lineáris jelentéssorát, de nem a modern költőknél megszokott vertikalitás, hanem a horizontalitás elvét kö-vetve. Kivétel ebből a szempontból a vers címe és mottója, amelyek a mű minden sorával szemantikai kapcsolatban állnak: a mottó a költeményben előforduló tér szó révén / amely különösen a két négysoros szakaszban kap kiemelt hangsúlyt mint a strófa kezdő szava /, a cím, a Szonett pedig a mű-alkotás művészi formája által.

IRODALOM: Milan Komnenovic: Predgovor. Izabrana dela Branka Miljkovica. Knjiga prva. Nis, 1972. pp. 11-83. Petar Dzadzic: Branko Miljkovic ili neukrotiva rec. Prosveta. Nis, 1994. Poezija i poetika Branka Miljkovica. Zbornik radova. Beograd, 1995.

Milosevits Péter: A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest,1998. pp.438-443. Bojtár Endre: A kelet-európai avantgarde irodalom. Budapest, 1977. pp. 112-113. Roman Jakobson: Sest predavanja o zvuku i znacenju. Knjizevna zajednica. Novi Sad, 1986. Hans Robert Jauss: Estetika recepcije. Beograd, 1978.


-40-

Merényi M. Valéria: Töviskoszorú

-41-

Michal Ajvaz: Koncert

A kastély kertjében, a pódiumon zongorázok; tudom, hogy ezen az előadáson múlik a jövőm, a karrierem, hogy híres virtuózként ünnepelnek majd a világ legnagyobb koncerttermeiben, vagy újra visszabújhatok az odúmba, a sötét-ségbe.

Kezdetben nyugodt vagyok és koncentrált, csupán az zavar kissé, hogy a bil-lentyűk furcsán ragadósak, mintha mézet csurgattak volna rájuk, vagy in-kább mintha viaszból lennének és tetejük megolvadt volna a melegben. A bil-lentyűk egyre erősebben ragadnak, ez határozottan kellemetlen, főleg amikor a gyorsabb szakaszokat játszom, de igyekszem nem törődni vele, sok min-dent átéltem már a koncerteken, emlékszem, mikor egy klubban játszottam, ahol a billentyűkön egy patkány szaladgált, lábacskái hamis akkordokat prüntyögtek, ostoba patkánydalocskát, mely a szonátám hangjai közé keve-redett, a patkány a billentyűk felett cikázó kezemre vadászott és valahány-szor sikerült elkapnia, belemart. A művet akkor is végigjátszottam, összeha-rapdált kisujjal, vérpettyes billentyűkön. Az is előfordult már, hogy a zongora alá észrevétlen bemászott valami szőrös kis állat, összegömbölyödött és el-aludt; amikor aztán a lírai szakasznál a pedálra akartam lépni, az állat fejére tapostam, az kétségbeesetten felvonyított, kiröppent a zongora alól és hiszté-rikusan nyüszítve és vinnyogva fel-alá rohangált a pódiumon.

A koncertet akkor is végigcsináltam, bár a darabot az utolsó hangig az állat jajveszékelése kísérte. A ragadós billentyűk azonban minden állatnál kelle-metlenebbek, az a legrosszabb, hogy egymáshoz is hozzátapadnak, így ami-kor leütök egy billentyűt, vele együtt másik öt vagy hat is lenyomódik, pokoli disszonanciát idézve elő. Nyugtalanul érzem, hogy a billentyűk egyre puháb-bak, ujjaim egyre mélyebbre süppednek. Most már az is megesik, hogy tel-jesen elmerülnek, nem tudom elég gyorsan kirántani a kezem, ráadásul mi-kor az olvadt billentyűk eleresztik az ujjaimat, gusztustalan, zsírosan cuppa-nó hang hallatszik (mint amilyet a sár ad ki, mikor kihúzzuk belőle a cipőnk) és a billentyűk csendes cuppogása a zenemű hangjai közé keveredik. De már a zongora húrjain megszólaló hangok sem csengenek tisztán, eltűnnek közü-lük az éles határok, az egyik tónus lustán folyik át a következőbe és ott sem vész el, együtt szól a mélyben az összes hanggal, melyek közben belémosód-tak és megragadtak benne, így a zongora formátlan memóriájában feloldódó egyes hangok mind kevésbé különböznek egymástól, lassan egyetlen tónus-ba, egyetlen zúgásba egyesülnek, mely az összes hangot magába foglalja. Rá-adásul egyre sűrűbb a köd, a kertet elöntő fehérségben már csak a fekete billentyűk körvonalai látszanak, most már azok sem, vakon játszok, kezeim nehézkesen és fáradtan szántják az olvadt billentyűket, mint Byrd az An-tarktisz hómezőit; ha felemelem a kezem, a felpuhult billentyűk, mint a rágó-gumi, vékony szálakat húznak, az ujjaim egészen ragacsosak tőlük, percen-ként törlöm a nadrágomba, ilyen körülmények között meglehetősen nehéz


-42-

játszani és semmiféle örömöt sem okoz; nem is igazán tudom, van-e értelme, hisz a zongorából már csak egyetlen hang, egyetlen zúgás hallatszik, tovább játszom és arra gondolok, hogy ez a zúgás magába foglalja az összes valaha komponált zeneművet, sőt, a fiatalon elhunyt zseniális zeneszerzők által so-ha meg nem írt remekműveket is, hallgatom a monoton zúgást és érzem, a-hogy lassacskán elkezd tetszeni, úgy tűnik, hogy hallom a benne rejlő gyö-nyörű opusokat, sohasem hallott gyönyörű zenét, érzem, ahogy az idegesség és az undor lassan ujjongó extázisba vált, ez életem legjobb koncertje, gon-dolom magamban, a legnagyszerűbb teljesítményem, mondjanak rá a kriti-kusok bármit, felemelem a kezem a záróakkordokhoz, ujjaimon billentyű-tészta-gombócok himbálódznak, dicsőségesen a klaviatúrába mélyesztem ő-ket és merülök, könyékig, vállig, a csillag-zene zúgását követve boldogan hul-lok az olvadt billentyűk mocsarába.

Szirányi András fordítása

Kovács Valéria: Érintőnégyszög I.

-43-

ADAM ZAGAJEWSKI

Három hang

Már gyülekeznek szobámban az alkonyi felhők. A szürkület árnya szelíd kívánságokat támaszt.

A rádió A Föld énekét sugározza Mahlertől. Az ablak előtt gondtalanul fütyülnek a rigók.

Mindeközben vérem fojtott susogását is hallom (mintha hó szállingózna a magasból).

E három hang, e három idegen hang árad felém, ám semmit sem akar, semmit sem

ígér. A mélyben, valahol a szomszéd mezőn, felsorakozik hosszan s már készülődik az éj menetoszlopa, átitatva tompa suttogással.

Cselló

Akik nem szeretik, csak mutáló hegedűnek mondják, mit elzavartak a szólamból.

Ez korántsem igaz. A cselló számos titoknak őre,

ám sohasem zokog, csupán mély hangján dúdol.

Mégsem kerekedik mindenből dallam. Olykor mormolást

vagy suttogást hallasz: magányos vagyok, nem jön az álom.


-44-

Ahol a lélegzet

Társak, hangszerek nélkül áll a színpadon.

Tenyerét mellére teszi, ahol a lélegzet fogan,

megszakad.

Nem a tenyér énekel, s nem is a mellkas.

Az dalol, mi hallgat.

Zsille Gábor fordításai

-45-

Charles E. Ives: A megválaszolatlan kérdés kamarazenekarra vagy kamaraegyüttesre

Előszó

A fuvolás kvartett állhat két fuvolából mint felső szólam, valamint alsó szólamként oboából és klarinétból. A trombita szólamát játszhatják angol-kürtön, oboán vagy klarinéton, ha nem játszanak a „Válasz”-ban. A vonósné-gyes, vagy vonósok (con sordini)*, ha lehetséges, a színpadon kívül álljanak, de legalábbis messze a két előzőtől, a fuvolásoktól és a többi fúvóstól. A trombita tompítva szóljon, hacsak nem egy egészen nagy teremben játszik, vagy egy nagyobb vonószenekarral. Ha több, mint négy vonós van, a basz-szust játszhatják csellók (egy oktávval mélyebben). A vonósok nagyon halkan játsszanak, ppp*, és a tempón se változtassanak. Ők képviselik a Druidák csendjét, akik nem tudnak, nem látnak és nem hallanak semmit. A trombita intonálja az „Örökké Létező Kérdés”-t, és megállapítja mindig ugyanabban a tónusban. De a „Láthatatlan Válasz”-ért folyó vadászat, mit a fuvolák és más emberi létezők folytatnak, fokozatosan mind aktívabbá válik, egyre gyorsab-ban és hangosabban az animando*-tól a con fuoco*-ig. Ebben a részben nincs pontosan meghatározott idő. Valamilyen impromptu-szerűen kell el-képzelni, ha nincs karmester, az egyik fuvolista lehet, aki vezényel. A „Vá-laszért Harcolók”, ahogy az idő telik, a „titkos konferencia” után észreveszik, hogy nem jutottak eredményre, gúnyolni kezdik a kérdést, a küzdelemnek vége, e percben. Miután eltűntek, a „Kérdés” utoljára kérdez, s hallani „A Csendek”-et az „Érintetlen Magány” mögött.

A fúvósok megközelítőleg ugyanúgy fejezik be, mint a vonósok, minden-esetre az „Utolsó kérdés”-nél a trombitának nem kéne megszólalnia addig, míg a vonósok egy-két ütemmel el nem távolodnak a „Csend”-től. A vonósok-nak folytatniuk kell utolsó akkordjukat még kb. két ütemen át, miután a trombita elhallgat. Ahogy a vonósok elérték az utolsó akkordjukat, mielőtt a trombita játszaná az „Utolsó kérdés”-t, tartaniuk kell és folytatniuk, ahogy a fentiekben írtam. Azalatt a néhány hangosabb szakasz alatt, amit a fúvósok játszanak, lehet, hogy a vonósokat nem hallani, és nem is fontos, hogy hall-juk. „A Válaszok” valamivel korábban is hallhatók lehetnek, minden egyes „Kérdés” után, s mint ahogy a kottában szerepel, de „A Kérdés” ennél koráb-ban nem indokolt. Ha nagy vonószenekar játssza, a fafúvósokat visszafogot-tan irányítsa a karmester, mindenesetre csak egy trombita játszik. con sordini: tompítottan ppp: pianissimo possibile, a lehető leghalkabban animando: lelkesülten con fuoco: tüzesen


-46-

ALMA MAHLER – WERFEL:

NAPLÓSZVIT 1898 – 1902

Alma Mahler-Werfel /1879 – 1964/ az osztrák festő, Emil Jakob Schindler lánya naplója első kötetében 1898 és 1902 között, Gustav Mahlerrel kötött házasságáig meséli el ifjúságát. Alma Mahler-Werfel, ahogy ezt Willy Haas megfogalmazza, élményekre és életre vágyó asszony volt, már kora ifjúságában tanítványa, barátnője híres férfiaknak, mint a zeneszerző Alexander Zemlinsky és a festő Gustav Klimt. Ez időben maga is zenét tanul és lelkes rajongója Wagner zeneműveinek. A naplóból ezért a jelen válogatás a bécsi udvari Operaház Wagner előadásait idézi meg, ahogy azokat Alma Mahler-Werfel látta, feljegyezte. 1898. február 11. péntek

Siegfried!

Hellmann asszony meghívott minket a páholyába, mi, Gretl és Paul, vala-mint Hellmann asszony1. Óh, ez pompás volt! Fél tizenkettőkor lett csak vé-ge. Mahler minden ütemvonást felerősített. Óh, ha ez legalább holnapig el-tartott volna! Ki tud ezen az operán2 unatkozni? A második felvonás kezdete, az “Erdőzsongás”, olyan elbűvölően szépséges, hogy lélegzet visszafojtva hall-gattam és csak bámultam - bámultam, hogy ezt az operát két évvel ezelőtt láttam és éppen úgy elragadott, ahogy ma. Ez a szeretet onnan jön, hogy én a trilógiát most egészében jobban ismerem, és az egyes motívumok egymásba való átmenetét és egybeolvadását jobban meg tudom érteni.

Az első felvonás vége pompás volt, úgy szintén a harmadik felvonás máso-dik színe - a Tűzvarázs. Ahogy megcsinálták, a nyaldosó lángok, a csendes lobogás – én a “ izgő – mozgó lobogó láng” kifejezést találtam rá. Az “izeg - mozog” szó nem megmagyarázható – ez csupán megérzés dolga. Siegfriedet ez alkalommal nem Winkelmann3, hanem egy új tenorista, név szerint Schmedes4 énekelte. Új tenorista minden vonatkozásban, mert csak röviddel előtte ment át baritonból tenorba. Ő igazán jó volt, mindenekelőtt a fiatalsá-ga teszi alkalmassá erre a szerepre, amely nagyon szükséges ehhez az alakí-táshoz. Szépen és szenvedéllyel játszott és énekelt, csak az erejével való taka-rékoskodást kell még neki megtanulnia. Mert az opera végére már nagyon el-fáradt. Egyébként ezt egy ilyen fiatal művésztől nem is lehet még megkövetel-ni.

Mellette mint az este másik újdonsága Alberichként Friedrichs, aki igazi elementáris szenvedéllyel énekelt. Sedlmair5 / Brünnhilde / jó volt, de nem mint egyébként, a hangja kiénekeltnek csengett! Walker6 / Erda / jó volt,

Alma Mahler – Werfel: Naplószvit

-47-

mint mindig. Michalek7 / Erdei madár hangja / rosszul intonált. Grengg / Wotan / jó. –

Az opera minden mértéken felül tetszett nekem és a leghőbb vágyam len-ne most vasárnap Az istenek alkonyát megnézni.

/ Az oldalon körbeírva /

Az ismerősök közül az operában voltak Horwitz asszony Paullal és Rudi-val. A második felvonásban érkezett meg hozzájuk Lilli és Marie Lehmann. És még sokan mások: Fourrier asszony, Kielmannsegg grófnő, aztán Lucca Fani és az anyja, Singer professzor, Lanner úr, Ress professzorék, Paula Mark-Neusser az anyjával és a férjével, Gutherz asszony, Gretl Herz Sig-mund Sonnenthallal, a vőlegényével. Gutmann–Gelse. Klein úr. A nagy szü-netben mi fiatalok az opera előcsarnokába mentünk és minden semmiségen féktelenül nevettünk. 1898. május 7. szombat

Walkür

Mit mondjak mint szomorúbb odaadást? – Ujjonganom kell, ahogy az e-gész emberiségnek, hogy egy ilyen mű megteremtődött. Ez a szenvedély, ez a varázsosan csengő hang – Wagner, előtted nem volt senki, aki hozzád felért volna, és utánad ugyancsak nincs. – Olyan elragadtatott, olyan magamon kí-vül, olyan eszeveszetten magamon kívül nem voltam a Trisztán óta még so-sem. Schmedes brilliáns, egy vendég – Doenges asszony8 – bájos, egy ritka költői Sieglinde. Sedlmair ahogy mindig, nagyszerű. Az első és a harmadik felvonás befejezése utolérhetetlen. Nagyszerű, hatalmas, túláradó! 1898. május 18. szerda

Az istenek alkonya

Nagyszerű volt9. Lilli Lehmann / Brünhilde / a térdre boruláskor – imá-datra méltó, egy ilyen fenséges jelenség, egy ilyen énektudás, egy ilyen játék. Nagy művésznő és remek asszony! És Az istenek alkonya… – őt egyáltalán nem érdemli meg az emberiség – méltatják, de egyáltalán nem értik meg, amit ez a festő – költő – zenész géniusz megteremtett – nekik, az emberiség-nek, az ő egytemes boldogságukra. Élvezniük kellene, éppoly izzón és szenve-délyesen, ahogy az ajándékozó nekik adta. És nincs még egy ember, akit annyi elégetelenkedés ne venne körül – szégyenkeznem kell, ez hálátlanság. A színpadi megjelenítésben egyetlen dolog feszélyezett: ez a vége, a tulajdon-képpeni istenek alkonya, ez számomra kevésbé volt nagyszerű – hatalmas. Szétszórt volt, mint egy üzlet este nyolc körül, mielőtt bezárna.


-48-

1898. május 23. szerda Este

Trisztán és Izolda a legkedvesebb operám

Lilli Lehmann brilliáns10. Az operáról semmi többet nem mondok, csak is-

métlődésekbe bocsátkozhat itt az ember – páratlan, földöntúli. – Egy Istentől származó eszme, nem is embertől való. Wagner a szememben szent, ahogy Lilli Lehmann is. Emberek, akik oly annyira másként sikeresen, üdvözülten teszik a dolgukat és tesznek többet az egyetemes boldogságért, akár a szent-jeink. Mártírok / de ők nem gondolnak erre /, akik a testüket zokszó nélkül felhasogatják, a szemüket hang nélkül hagyják kiszúrni. Szentek ők, élnek értünk az emberiségért. – Gondolom, ha így folytatom tovább, én is olyan ő-rült leszek, mint a bajor Lajos király - a Wagner operák és Wagner iránt ér-zett szeretetből, lelkesültségből fa-kadó lelkes elragadtatottságban. 1899. október 24. kedd Este

Trisztán és Izolda11

Az operák operája. Ez a folytonos áradás és apadás, ez a tébolyult szenve-dély és ez a mérhetetlen vágyódás – valami után, ami ott van és amit nem is-merhetünk. Wagner gyanítja ezt! Szeretem ezt a művet, ahogy a Faustom. Itt is van sóvárgás valami megismerhetetlen, megsejthetetlen, soha meg nem tudható iránt. Mindkettő szerzője a legnagyobb géniusz, akiknek a kezében egy eszme született meg. 1899. október 25. szerda

Az imént játszottam újra a Trisztánt, az első felvonást és a másodikat Trisztán bejöveteléig. Annyira magával ragadott ez a halhatatlan mű, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Csak egyetlen opera van, a Trisztá-nom. 1899. november 10. péntek Du. Legeréknél. Coralie-val eljátszotta Az istenek alkonya első felvonását. Én szamár, utána

A bolygó hollandi12

Annyit mondhatok, soha csalódottabban operából még nem jöttem el, mint erről. Ez nem Wagner. Ez egy ember, aki önkéntelenül a kortársaihoz igazodik. Észrevehető Meyerbeer és az olaszok befolyása.


-49-

Néhány helyen nyilvánvaló már az egyénisége. Pl. a nyitányban, a fonó je-lenetben, / ami nem kivétel nélkül szép, pl. csúnya a négy szakaszos ballada megismétlődésekor a beillesztés /. Mindezektől függetlenül, a tenger karakte-res, ott pompás és hatalmas lesz, mert a természetet már akkoriban is meg-értette. 1899. december 3. vasárnap Este először

A Rajna kincsén13

Nagyon, nagyon tetszett. Már a kezdet, a 42 ütem ugyanazzal a határozott alappal – kitűnő. És a víz, az árad és apad, sistereg és énekel. Láttam és hal-lottam ezt a vizet a lelki szemeimmel. Biztos vagyok benne, hogy ez az opera távolról sem tetszene annyira, ha nem ismerném a trilógia többi tagját olyan pontosan. De így érdekes, az ember megtalálja minden egyes motívum erede-tét, örvendezhet ezek közelségének.

Schmedes kereste a szememet, meg is találta és üdvözletet küldött felém. Örvendtem ennek – hiszen rettenetesen felszínes és hiú vagyok.

Aztán elmentünk Hennebergékkel, akikkel az operában is együtt voltunk, vacsorázni. Spitzer is velünk volt, csendes volt, hiányzott neki valaki! 1899. december 6. szerda Este

Siegfrieden14

Egy lapra helyezem a Trisztánnal. Éppoly pompázatosan nagy és fiatal. Schmedes tündökletes volt. Német és gyalázatos. A vendég Minne, Lieban szintén remek volt. Sedlmairnak szintén jó napja volt. Ez a száguldás ennél a résznél15:

Hogy elbúcsúzzam e tájtól: A világ vár ott reám,

És te engem többé nem látsz! Szabad életem lesz,

Hogy nem vagy az apám, Hogy e ház nem hazám,

Csak most tudtam meg én, Hogy az élet az enyém.

etc. etc. A kovácsműhely jelenet. Wotan – Erda párbeszéde. Az erdőzsongás. A tűzvarázs, 1000-szer szebb, mint a Walkürben. És a befejező jelenet.


-50-

Ah, minden, minden. Minden szó, minden hang16. Egy csoda! 1899. december 8. péntek Este

Az istenek alkonya17

Pompázatosan szép volt. Schmedes, Mildenburg fenomenálisak. Átéltem néhány kis győzelmet. Először: Siegfried és Isolde Wagner az igazgatói pá-holyban ültek. Ez nagyon kedves volt. Gretl Hellmann mondta:

Ah, ha ő csak letekintene, de biztos nem teszi meg.

Szeretnénk ezt mi látni

Mondtam és hébe-hóba feléjük pillantgattam. És egyszerre a fiatal Siegfri-ed felénk fordította az arcát és hosszan ránk nézett, hosszan letekintett ránk. Be kell vallanom, Gretl H. is kapott egy kicsit ebből a pillantásból. A szünetben, ami alatt mi az előcsarnokban Dr. Briesmeistert, a Sonntag pá-holyában ülő énekest néztük, Siegfried mosolyogva lenézett és csak azután foglalt helyet. Másodszor: Schmedes újra felismert és mosolyogva üdvözletét küldte felém.

Harmadszor: Mikor az előcsarnokon mentünk keresztül – láttuk Golden-berg asszony Schmedes feleségével álldogál ott. Gretl ment mögöttem. Egy-szerre jön és meséli, amit G. mondott: “ Ez a Schindler lány volt. ” Örültem neki, mivelhogy felismertem őt, mert szépnek találtam. És ő is felismert en-gem, mert ő is szépnek talált engem.

És “ Az istenek alkonya ” is szép volt. 1901. február 27. szerda … Mie, Hugo, Zem. És én együtt mentünk az operába. –

A nürnbergi mesterdalnokok18

Zem. Iparkodott még egy széket kapni, de többet nem kapott. Birtokolhat-tuk a mienket. Az előadás jó volt. Slezak – egy vendég – kitűnő. Igazi tenoris-ta külső de / ennek ellenére / szimpatikus. A hangja nagy és jól képzett. Az utolsó felvonásban túlharsogta a kórust és a zenekart / Versenydal /, ami az egyik legnagyobb hangpróba, amelyet csak el tudok gondolni.

Nos Schmedes?!

Forster unalmas és fakó – ahogy hangilag megjelent. Egyébként is régimó-di. Ismerem most már minden hangját és szavát kívülről.

Ez az opera az isteni Trisztán jobb kezéhez illik… Sajnos meg kell jegyeznem, hogy minden részlet – minden szépség ellené-

re – nem tudtam feloldódni, azaz, nem feledkeztem meg magamról / különö-


-51-

sen az objektivitásomról /, ami aggasztó jelzés – a kedélyemről és a művészi befogadóképességemről. Néztem a szomszédom, néztem magam, figyeltem folytonosan minden egyes mozdulatot és némely benyomásom szerint mások is ezt tették. – Undorító, ha az ember így átlát valamin. // Utána az Imperiálba. // 1901. március 12. kedd Este

Trisztán19 – Zemlinskyvel.

Azt mondtam neki, úgy érzem magam, akár egy bukott angyal.

Mindenekelőtt egy tévhitet akarok Ön előtt eloszlatni, ugyanis Ön olyan végtelenül kevés érdeklődéssel bírt a művészetem iránt. Én óráról órára észre vettem, hogy Ön előtt ez / ezért meg is tiltom Önnek, hogy a jövőben a művé-szetem iránt érdeklődjön / éppoly kevéssé is-mert, mintha én kértem volna Öntől, hogy nekem ahelyett : “ Édes barátom v. Zemlinsky úr!” – csak – “Ked-ves v. Zemlinsky úr!” - lehessen írnom. Többé ez nincs. Én most egész idő alatt azon gondolkoztam, miért van az, hogy Önt a Trisztán úgy megérinti. Kell, hogy ez egy egészen különleges húrt szólaltasson meg Önben… Mert egyébként Önt semmi sem érdekli. Kisasszony, lehetséges, hogy én Önt az idén utoljára látom. – Ha például én a következő év-ben nem lennék Bécs-ben20.

Meg kell mondanom, hogy én még soha így a Trisztánt nem éltem át. A harmadik felvonás kezdete olyan roppantul szomorú és magányos. Én alig tudtam az elragadtatásomat visszatartani.

Tehát én igazán és tökéletesen elfelejtettem őt. Visszautasította a barátsá-gomat. Ha tudta volna, mit is jelent nekem. Hazafelé tartva és ott is olyan le-sújtott voltam.

A harmadik felvonásban egyáltalán nem beszéltem vele. Ő néha rám né-zett, mondott hébe-hóba valami csendes kedveset nekem – mintha megvi-gasztalhatna ezzel engem.

Nem – semmi részvétet ne érezzen irántam. Utoljára már másként akarok vele találkozni. Csendes hidegen.

És most elolvasom a Fáklya utolsó számát. A szívem már hideg, akár a kő. Egyébként amúgy is hideg az. Nem érzek semmi fájdalmat már. Jól van ez így. Lenyeltem! Mindent meg tud az ember emészteni, a legnehezebb ételt is.

Zemlinsky – Üdv! Üdv neked és a művészetednek.

Én pontosan azt érzem és észlelem veled szemben, amit te a legkevésbé sem sejtesz.

Pusztai Ilona fordítása


-52-

Szövegmagyarázat: 1 A nagyiparos Paul Hellmann /1876 – 1939/ családja

tartozott a Moll család baráti köréhez. 2 Udvari Operaház. Wagner: Siegfried, Erik Schmedes

/Siegfried/, Fritz Friedrichs mint vendég /Alberich/, Sophie Sedlmair /Brünnhilde/, Edyth Walker /Erda/, Margarethe Michalek /Erdei madár hangja/, karl Grengg /A vándor/, Viktor Christian Schmitt /Mime/.

3 Hermann Winkelmann /1849 – 1912/ 1883 óta volt mindenek előtt a Wagner tolmácsolása miatt az udvari Operaház tagja.

4 Erik Schmedes /1868 – 1931/ dán származású tenor, Johann Ress tanítványaként 1898-ban jött az udvari Operaházba és 25 évig a bécsi közönség nyilvánvaló kedvence.

5 Sophie Sedlmair /1857 – 1939/ operetténekesként kezdett, 1893-ban mutatkozott be operaénekesként és 1896-ban Wroclawból az udvari Operaházba szerző-dött.

6 Edyth Walker /1867 – 1950/ 1895-ben jött Európába. Az udvari Operaházat 1903-ban hagyta el egy Gustav Mahlerrel való vitája után.

7 Margarethe Michalek /187 – 1944/ 1897 és 1910 között az udvari Operaház tagja, ő énekelte többek között az alt szólót Gustav Mahler II. Szimfóniájának ősbemutatóján / Berlin, 1895/.

8 Udvari Operaház / bemutató 1898. május 6-án /. Wagner: Walkür, Schmedes /Siegmund/, Doenges /Sieglinde/, Sedlmair /Brünnhilde/, Reichenberg /Hunding/, Walker /Fricka/. Mint arról az újság be-számolt /Gustav Mahler fiatal énekesekért tett fárado-zásának eredményeként/ sikeres kettős szereposztásban mutatkozott be Schmedes és Paula Doenges /1874 – 1931/, a lipcsei Városi Színház tagja.

9 Udvari Operaház / bemutató 1898. május 17-én /. Wagner: Az istenek alkonya, Winkelmann /Siegfried/, Willibald Horwitz /Alberich/, Fanny Mora /Gutrune/, Franz von Reichenberg /Hagen/.

10 Udvari Operaház / bemutató 1989. május 22-én /. Wagner: Trisztán és Izolda, Winkelmann /Trisztán/, Grengg /Marke király/ és Olive Fremstad mint vendég /Brangene/. Fremstad /1871 – 1951/ Lilli Lehmann egyik tanítványa, 1894-ben mutatkozott be Kölnben, 1896-ban énekelt Bayreuthban és 1900-ban szerződött a müncheni Operaházhoz.

11 Udvari Operaház. Wagner: Trisztán és Izolda, Winkelmann / Trisztán/, Sedlmair /Izolda/, Grengg /Marke király/, Demuth /Kurvenal/ és Walker /Brangene/.

12 Udvari Operaház. Wagner: A bolygó hollandi, Sedlmair /Senta, Daland leánya/, Reichmann / A

hollandi /, Frauscher /Daland, norvég hajós/ és Winkelmann /Erik, vadász/.

13 Udvari Operaház. Wagner: A rajna kincse, Reichmann /Wotan/, Sedlmair /Fricka/, Ritter /Alberich/, Briesemeister mint vendég /Loge/ és Lieban mint vendég /Mime/. Otto Briesemeister /1866 – 1910/ elsősorban koncerténekes volt, 1893-ban mutatkozott be színpadon és 1895-től Wroclawba szerződött, 1899-1909 között Loge szerepét énekelte Bayreuthban. Julius Lieban /1857 – 1940/ 1882 és 1912 között tenor-buffo volt a berlini Operaházban. Mime alakításáról írt Debussy 1903-ban: “ Énekművészete színészi tudásá-val olyan tökéletes és ritka arányosságban található együtt,” “ hogy az ember nem tudja, mit csodáljon job-ban” / Claude Debussy, Monsieur Croche, kiadó Francois Lesure, fordította Josef Hausler, Stuttgart 1974, 159. old./.

14 Udvari Operaház. Wagner: Siegfried, Schmedes /Sieg-fried/, Lieban mint vendég /Mime/, Sedlmair / Brünnhilde/, Demuth /A vándor/ és Walker /Erda/. A Walkürt 1899. December 5-én Alma Schindler elmulasztotta.

15 Wagner: Siegfried, I. felvonás, 1. Jelenet /Vándordal/. Richard Wagner: A Nibelung gyűrűje. Színpadi ünnepi játék. Ford. Blum Tamás. Szenci Molmár Társaság, Bp., 1998. 175. old.

16Az Alma Schindler által lekottázott futam Brünhilde és Siegfried búcsúduetjéből minden egyéb mellett ponto-san lejegyzett.

17 Udvari operaház. Wagner: Az istenek alkonya, Schme-des /Siegfried/, Mildenburg /Brünnhilde/, Kusmitsch /Gutrune/, Reichenberg /Hagen/, Demuth /Gunther/, Ritter /Alberich/ és Walker /Waltraute/.

18 Udvari Operaház. Wagner: A nürnbergi mesterdalno-kok, Leo Slezak mint vengég / wroclawi Városi Szín-ház /, Forster /Éva, Pogner leánya/, Reichmann /Hans Sachs, cipész/, Hesch /Veit Pogner, ötvös/, Felix /Beckmesser, városi írnok/.

19 Udvari Operaház. Wagner: Trisztán és Izolda, Winkel-mann /Trisztán/, Mildenburg /Izolda/, Frauscher /Marke király/, Demuth /Kurvenal/, Hilgermann /Brangene/.

20 Zemlinsky pályája kezdetén, 1900-ban és 1901-ben a Carlteatherhez szerződött karmesterként és mérlegelte, hogy ezt az állást a wroclawi operába cseréli.

-53-

Nádas Alexandra: Kikötés


-54-

Friedrich Hommel: Prológus

Samuel Beckett: That time című darabjának megzenésített előadásához Zeneszerző: Wolfgang Fortner

Mikor volt ez? A folyton visszatérő kérdés Beckett szövegében. Az egyetlen szereplő a darabban, a hallgató, nem aktív - hallgat. Hallgatja a saját hang-ját, vagy inkább a saját három hangját, melyeket a szerző „A”, „B” és „C” jelö-léssel nevezett meg. A hangok egy elképzelt tér csendjében hangzanak fel. A reflexiókban a „hallgató” visszanéz életének félig már eltörölt-elvesztett nyo-main, vissza a múltba három különböző ösvényen. Az „A” hang valahonnan a gyerekkor rejtekhelyéről mászik elő. „Volt ott egy rom még?” Egy rom, ahol a gyermek egy kövön ült, hatalmas csalánok közt, egy hely, ahol még senki nem járt, volt ott még? Az igazságot homály borítja. A keresés olyan, mint egy óceáni utazás. A célja hiányzik. „Vissza a fedélzet-re és el újra messzire...” írja Beckett egy helyen a szövegben, ami majdnem teljesen központozás nélküli. Az „A” hangot baritonra és zongorára írta a ze-neszerző. A „B” hangot női hangra és gitárra ültette át, s szintén egy menedékről be-szél. Ez a menedékhely is „kitalált magány”: a Szerelem. A szerelmesek, akik elje-gyezték egymást, sosem lesznek ennél közelebb egymáshoz. A szerelem: ta-lálmány az üresség ellen, mondja Beckett. A kövön együtt üldögélni a napon a kövön együtt üldögélni - ez a dallamos téma, amit a zeneszerző adott a pár-nak, az énekesnek és a gitárnak, a „Valse triste”* egy fajtája. Eső és véget nem érő tél, a hideg monotóniája, eső és véget nem érő tél évről évre jellemzi az öregkor meggémberedettségét, amiről a „C” hang mesél. Ott állni „melegért”, „menedékért” és „biztonságért”, az élet utolsó szakaszában, ahogy a nagy elszakadáskor az anya testéből, s hasonló magyarázatot sugall-nak a Képtár, Könyvtár, Posta helyszínei is a záróra felirataikkal. A szöveg utolsó három nagy szakaszában még egy kérdés ismétlődik folya-matosan: Akkor történt vagy máskor? Még jellemzőbben: Mikor volt az, ami-kor kezdted nem tudni többé, ki vagy? A „C” hang, aki felteszi ezt a kérdést, még kevésbé belcanto-hang, vagy ope-raszerű, mint az „A” vagy a „B”. A zeneszerző szándékosan közelít az énekbe-szédhez, hogy megfeleljen a próza-kádenciának. A csemballó hangszíne adja a törékenység csengését a lélek térképének mindnagyobb eljegesedéséhez.

Friedrich Hommel: Prológus

-55-

Mikor volt ez? Beckett darabja nem válaszol erre. Az élet periódusaiban. Akkor és Most, jött és ment, egyetlen dologban találkoznak: az időtlenség-ben. A vége: por és nem hang. A három „Hang”, és ezeket kiegészítve a zongora, gitár és csemballó: a húros hangszerek szimbolizálják az emlékezés három folyamatát, amit a zeneszerző (Beckett jóváhagyásával) remekül alkalmaz együtt, egymást követve, s egyre sűrítettebben. * a „szomorú keringő” a romantikában fellelhető zenei megnevezés A szöveg az 1977-es Baden-Baden-i premieren hangzott el előszóként.

Fordította: Csanda Mária


-56-

Az alkotó szabadsága – a gyűjtő szenvedélye

Godot Galéria 1075 Budapest, Madách út 8.

Telefon, fax: 322 52 72 e-mail: [email protected] web: http://www.godot.hu

Szerzők:

Ajvaz, Michal: [1949] cseh költő, prózaíró Cséka György: [1972] költő és még [Kötet: "egymillió fallikus csillogás". Bp.-Ungvár. Galéria-Écriture, 1994.] Lásztity Nikola: [1972] főiskolai adjunktus, doktorandusz Mahler - Werfel, Alma: (1879 – 1964) Pávai Réka: népzenekutató, doktorandusz Podmaniczky Szilárd: [1963] költő, író, publicista Szabó Balázs: muzikológus Szirányi Gábor: [Budapest, 1949] A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem könyvtári főtanácsosa Zagajewski, Adam: [1945] lengyel költő, esszéista Zsekov Mónika: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója

A Desiré számai megvásárolhatók budapesti könyvesboltokban, valamint kérhetők a szerkesztőség címén.

S O K S Z O R O S Í T Á S

ELTE Egyetemi Könyvtár, Kiadó: Mahavishnu Kft.

S Z P O N Z O R Á L Á S I L E H E T Ő S É G

A művészeti tartalom bővítéséhez a szerkesztők szívesen vesznek anyagi felajánlást. Támogatást a következő számlaszámra lehet utalni:

10100716-72027171-00000009(Budapest Bank) Kérésre a mecénás nevét feltüntetjük.

single and free

like a tree

and brotherly

like the woods

such is our desire

Nazim Hikmet: Life

Ára: 140 Ft

Documents

DESIRÉ - Tripoddesire_46.tripod.com/2003_5.pdfKosztolányi Dezsőné „Antoine: Hogy is kell kiejteni a neved? É-vel vagy e-vel? Desiré:Nem mindegy? Ezzel törődjenek a franci-ák,